„Az nem lehet, hogy ész, erõ

És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”
Ott voltam este, egy voltam a százezres tömegben.

Mi, a tömeg kinn, s ahogy Majtényi László mondta, a földalatti alagútjában bujdokolva közlekedõ „pol-elit” pedig az Operaházban.



Ma reggel hallottam több embert is nyilatkozni Majtényi beszédérõl, és egybehangzóan az jött le, senki nem gondolta volna, hogy ennek az embernek valaha elszakad legendásan híres türelme, végtelen szakmai tudását egyszer is kénytelen lesz szónoki beszédbe önteni a haza védelmében.
De ez az idõ is eljött, mocskok hada elhozta.

De itt még nem tartok. (Annál is inkább, hogy egyszer már megírtam az egészet, az utolsó gondolatoknál tartottam, mikor a parkom szerkesztõje becsapta a kaput és huss, kihajította a nihilbe minden szavam…) Szóval, délen indultam Pestre, mert boszorkányos kávézási feladatom volt mielõtt az Andrássy útra értem volna.
Néhány nappal ezelõtt, mikor kiderült, hogy lesz ez a párhuzamos dolog (kinn a bárány, benn a farkas… jelen esetben a klasszikus szerepek így cserélõdtek fel), feltettem egy kérdést a fészen, hogy vajh lesz-e ott valaki, aki hajlandó nekem segíteni vagy jobban teszem, ha nem indulok el, mert nem akarok bajt. Hihetetlen, tudom, de nem magamnak, hanem senki életét nem akarom gabalyítani feleslegesen. Több reakciót is kaptam, hogy kivel, hol találkozom, aztán nem veszek majd el, nyugodjak meg. Nos, ez megtörtént, boszorkányos barátném oda is kísért, majd ugyan nem találtuk meg egyik kontaktot sem, de én õt elzavartam, mert lefagyott a lába, mondván, én ott boldogulok… azt vagy százszor megkérdeztem, hogy merre kell mennem a földalattihoz, mert csak nem maradt meg az infó néhai agyam helyén… Luci el.
 Felhívtam egy ismerõsöm, akivel eddig csak demonstráción találkoztunk, mert akikkel elõre megbeszéltük, azokkal elkerültük egymást és a tömeg egyre nõtt, én jobbnak láttam nem sétafikálni, hanem igyekeztem nyugton maradni. Megbeszéltük, hogy Õ merrõl jön, én hl várok, majd megtaláljuk egymást.



A tömeg egyre nõtt, én egyre beljebb a falhoz szorultam. Aztán eszembe jutott egy szintén csak demonstrációról ismert valaki, akivel még aznap reggel is beszéltünk a fészen, s Õ mondta, hogy miért kérhettem volna TELEKOCSI szervezést… jogos, csak hát… szóval, felhívtam Mariannát. Õ éppen Egerben ült otthon a gépe elõtt és követte az eseményeket… hmmm… mondta reggel, hogy nem jön, de én ezt ott pánikomban elfelejtettem… így nekiszegeztem a kérést, hogy izé… és lõn!!!
Köszönöm Marianna, köszönöm Kifa!
És köszönöm annak a rendezõnek, aki átküzdötte magát a tömegen értem, ami ekkorra már túl volt a kritikus ponton. Hogy rám találjon, egyik mankómat a magasba emeltem, hogy a Mûvész Kávéház homlokzata melletti szabad cirka hatvan centis beszögellésben megbújva s így láthatatlanságomban mégis megtalálható legyek.







Határozott hangon s határozott „léptekkel” utat kérve, bevitt a kordon mögé, közvetlenül a színpad lépcsõjéhez, ahol is egy bazi méretû hangfalon ücsörögve biztonságban lehettem. Amint mentünk át a tömegen, a rendezõ el-elrikkantotta magát: „Utat kérek! Mozgássérültnek segítek!” S mindenki mosolyogva segített is. Egy hölgy volt, aki megjegyezte ezt: „Minek jön ilyen helyre egy mozgássérült?” Én pedig válaszoltam is:
- Mert ez a hazám.
S magamban folytattam is, persze.
Mert ezt megtehetem. Mert demokrata vagyok, mert a demokráciánál jobbat a köztársaságnál magasztosabbat élhetõbbet nekem még nem mutatott a világ. Mert én ebben hiszek. Mert amit tudok, meg kell tennem. Mert el kell mondanom, le kell írnom, amit gondolok. Mert ha bírok, oda kell mennem, mert a sok kicsi… mert nem tartom nagyobbra magam, mint bárki aki ott ácsorgott, de kisebbre sem.

Ott állt egy vak férfi is, aki szintén a biztonság miatt került a kordonon belülre, s akinek kísérõi –két nõ- tolmácsolták a színpadon történteket, ha éppen nem volt hallható a dolog, s akiket a rendezõ az én pesztrámmal is megbízott. (Amit szintén köszönök, de szerencsére nem volt rá szükség, remek helyem volt.)
A kordonon kívül, de szinte mellettem egy darabig ott állt Árok Kornél is.







Most nem kellett kecsöp…





Kónya Péter



Iványi Gábor

Elszavalta a Szózatot egy általam is ismert, és nagyszerû, de sem nem fényképeztem le õt, sem a nevét nem jegyeztem meg, egy ismert bajuszos színész, és most valahogy más értelmet is nyertek ezek a szavak. -Pironkodva és újabb hálát renegve, most éppen Tát felé, Katinak, már tudom, hogy Galkó Balázs az a rendkívül karakteres, mind fizikiskára mind orgánumra nézve emlékezetes színész. Csak lám, az agymentes néninek ez sem lehetetlen... köszönöm Kati!- Illetve nem más… csak nekem, mert eddig nem volt más, mint egy elfogadottan fontos, de annak nem érzett vers… most, ahogy ott ültem a hangfalon, „alattam” dügörögtek az érces férfihangon elszavalt sorok, ahogy a combom izmaiban éreztem azok súlyát, azt hiszem, megértettem az eredeti, s jelenkorban fájón, napjainkban ismét kéretlenül megélt nyomatékát.

Aztán vége lett. Felhívták a tömeg figyelmét, hogy a helyszínt az Oktogon felé hagyjuk el. Nos, én még ücsörögtem kicsit strázsámon, mert láttam, hogy egy emberként hömpölyög az ráradat az Opera felé… némmá mondom… -aztán ma olvastam, hogy viki, vagy valamelyik talpnyalója azt nyilatkozta, hogy ezrek álltak az Operaház körül, hogy autogramot kérjenek a pol-celebektõl… öööö… ezek tényleg, de komolyan ennyire ostobák? Azt hiszik, de csak egy pillanatra is felmerülhet bennük, hogy ezt a porhintést bárki megeszi?-, nos nekem már semmi keresnivalóm nem volt arra, tekintve a sovány malac vágtában igyekvõ TEK-eseket. pláne, így gondoltam, ha csihad a tömeg, indulok. 
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kordonon kívülrõl ezt hallom:
- Marianna Gotyár! Marianna Gotyár!! Hol vagy, Marianna Gotyár?
Immáron odaevickéltem…
- Marianna nincs itt, az elõbb beszéltem vele.
- De nekem neki kell segítenem!
Meg sem vártam a folytatást, mert lám, néhai tenger eszem helyén a légüres térben a túlélés mégiscsak tetemes helyet foglal el, így feleltem is:
- Engem!! Engem kell megmenteni! T. Lencsés Márta vagyok…
- Te vagy Lencsés Márta? Akkor téged kereslek, ja értem, valami akkor eltekeredett, de megvagy!!  Farkas Kata vagyok.

Huh… nagy kõ… és igen.. és mi több…

Marianna köszönöm! Kifa köszönöm!
Farkas Kata köszönöm! György Kati köszönöm!

A tömeg még mindig velünk ellenkezõ irányban haladt, de nekünk az Oktogon felé kellett mennünk, ahol is elbúcsúztunk s én felszálltam a kisföldalattira, majd a Deákon át a 49-es villamosra –amin egy három tagú, transzparensekkel felszerelkezett, 52, 68 és 74 évesekbõl álló csoport taglalta a történést, s elmondták, õk a fideszre szavaztak, de csalódtak, óriásit és ennek hangot is adnak- ami kivitt a Kelenföldi pályaudvarhoz. Ahol bõ 50 percet ültem a váróban, mert épp pár perccel elõbb ment el a busz, s a következõ egy óra különbséggel indult csak.
Hazáig azon edzettem, hogy el ne aludjak, s ugyan esküdni mernék, hogy ez nem történt meg, mert a fájdalom addigra annyira tombolt, hogy az út ilyetén minden percére emlékezni vélek, ám a megállók közül, ha megveszek se tudok kettõnél többet felsorolni… na, mindegy… para…parajelenség ez, na…

11 óra is elmúlt mire hazaértem. Ma pedig még nem öltöztem fel, mert teljesen szét vagyok ütve. Már mondtam, de tessen végre komolyan venni: nagyon ajánlom törpének, hogy térjen észhez és vonuljon illegalitásba, öntse magát aranyba, aludjon téli álmot vagy bánom is én, de hagy ne kelljen  már többször kimennem demonstrálni a jó ég megáldja szerencsétlen alkalmatlan mitugrászt, mert ezt én nehezen viselem!
Na.

Vörösmarty Mihály: Szózat

Hazádnak rendületlenûl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsõd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hõs
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erõ
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jõni kell, még jõni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jõni fog, ha jõni kell,
A nagyszerû halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sûlyed el,
Népek veszik körûl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ûl.

Légy híve rendületlenûl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetõd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívûl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855)



S egy kontraszt. Az emberek a másik oldalon vannak.

az_nem_lehet_hogy_esz_ero