Az elsõ (egyelõre az egyetlen) javukra írható pont...(és még ebben sem lehetek biztos...) +

Most csak az én véleményem. Tökéletesen szubjektív, mindentõl független...

Az elõzmény: http://talema.blog.hu/media/image/200601/?post_id=12296

Tehát, a címben említett pont a klérus javára írható (bár, a kétely, a keresés eredményeként kapott oldalak alapján, mégis itt munkál), és számomra ez meglepõ volt. Mikor megírtam azt, eszembe sem jutott, hogy másoknak nem tiszta az én véleményem errõl. (Pedig hát, na... jóvanna! illen önhitt 1 tyúk vagyok...:)

------------------------------------------------

Amíg a másik oldalon voltam (é.: egész ember), csakúgy, mint a rokiság témájába, ebbe sem gondoltam bele mélyebben. Nem ismertem az ezzel kapcsolatos törvényeket, sem magát a kérdést alaposabban.

Aztán áthaltam a b-et. Átvergõdtem az elsõ idõket, elmondhatatlanul sok segítség kellett hozzá, de újra felkapaszkodtam odáig, hogy már idõnként embernek ér(e)z(t)em magam. És, mikor már a döntésen nemcsak elvben, hanem tudatosan is túljutottam (miszerint (még) nem halok meg), kutatni kezdtem az okát... a konkrét okát...

Kerek történet, illetve egy része az amúgy burjánzó történetnek, hogy nem kaptam egyetlen sort sem errõl, még szóban sem válaszolt nekem soha senki erre a kérdésre.

Értem, akkor is értettem, hogy ez iszonyatosan nehéz... de Õ az én almám másik fele. Tudom, hogy ott, akkor véget ért az itteni útja... Tudom, hogy velem van, 'csak' nincs itt. De ahhoz, hogy tovább tudjak élni, kellett a bizonyosság. Annak a bizonyossága, hogy nem lehetett megmenteni. Hogy az sem tudott volna segíteni rajta, ha akkor Õ kerül Fazekas dokihoz, én pedig oda, ahová õt vitték. (Ez, akkor 'csak' az OMSZ döntése volt, hogy melyikünket, melyik kórházba szállítja.)

Tudtam, hogy iszonyatosan nehéz lesz, tudtam, hogy keserves lesz a tudat, de ha nem tudom meg, nem tudok továbblépni. A zárójelentés másolatát megkértem levélben attól a kórháztól, ahová szállították, és ahol még 3 órát élt. Megküldték. Elolvastam. Tudom.

A másolatot mindig magamnál tartom, az eredetit eltettem egy zárható kazettába.

--------------------------------------------------------------

Ezt 'csak' azért írtam le, hogy érthetõvé tegyem, nekem milyen mélység kellett ennek a kérdésnek a valódi véggigondolásához.

Mikor az elsõ döbbeneten, kínon túljutottam, mikor helyére került ez a nyomorúságos tudat a komódomban, a következõ az volt, hogy végiggondoltam a transzplantáció, a szervdonáció lehetõségét. Erre ott egy konkrét mondat indított, amit most (csakúgy, mint abból bármely másikat) nem fogok (tudok) leírni. Néhány napig eltartott, mire kikristályosodott bennem ez a döntés. Ami igazából nem is döntés, hisz nem volt tétje, de nekem kellett, hogy 'lássam a színét', jelesül: magam elõtt fekete vagy fehér?

Azt gondolom, hogy ha meg lehet menteni egy embert, bárkit, azzal, ha valaki, aki már gyakorlatilag (illetve, éppen hogy 'gyakorlatilag' van még, de lényegileg már nem) nincs itt, de a szervei még életképesek, akkor azt meg kell tenni. Le kell jelenteni, várni kell, hogy biztosan nincs agyi aktivitás, életben kell tartani a szerveket (hangsúlyozom, csak a szervek élnek már... aki 'hordozza' azokat már átment), és el kell végezni a mûtétet.

(Ha korábban lett volna ez ennyire egyértelmû elõttem, nem történik meg?

De.

Így már ez nem kérdéses... elõttem legalábbis.)

az_elso_egyelore_az_egyetlen_javukra_irhato_pontes_meg_ebben_sem_lehetek_biztos