Állásban - elkülönítve

Nem most kezdem, csak folytatom.

(Jut eszembe, nem a bevezetõt teszi ki a fõoldalra, hanem ezt itt, ni, ugye? Ó, régi szép idõk, a nosztalgia langy lehelete...)
Itt már belekezdtem, de a szerkesztõ blikfangja okán, nem tudtam befejezni, hogy mi is a történet jelenlegi állása.

Munkát keresek, és ez nem könnyû feladat, egyrészt a válság (izé... elég hülyén hangzik ez, mint kifogás, de ettõl még megállja a helyét sajnos), másrészt -és nagyobbrészt- az én adottságaim.
Jelentkeztem néhány helyre, van ahonnan visszajelzést sem kaptam, van ahol, voltam interjún (ami nem is egészen az volt, csak közölték, hogy ja, nem is vagyok elég nyomorék) és van a média...
Néhány levelezõ listán fenn vagyok, s az egyik kifejezetten mozgáskorlátozottaknak szólón találtam egy felhívást, amire azon nyomban válaszoltam is. Aztán felhívtak. Be kellett mennem.
Nem vagyok gyakorlott az állásinterjú mûfajában, de gondoltam, lesz ami lesz, én én vagyok, ha kellek remek, ha nem , sajnálom, ezt is túlélem.



Gondolom, valahová csak jó lesz az elszántságom...


A Hello Rádió stúdiójában -némi bejutási nehézség leküzdése után- beszélgethettem a megfelelõ emberekkel, s megtudtam, hogy ha van ötletem, mehetek próbaadást készíteni.
Ha nagyon vulgáris (talematikus inkább) vagyok, azt mondom: köpni-nyelni nem tudtam, de már ott, a stúdióban is pörögtek az ötletek agyam helyén, s ezen én magam lepõdtem meg a legjobban. Mire hazaértem, már úgy ahogy meg is volt a dolog, amibõl -gondoltam- valami tervnek nevezhetõt fabrikálhatok. Ez egy keddi nap volt, csütörtökig várták a vázlatot.
Természetesen utolsó pillanathoz közeledve kerültek mondatokba szedett formába az ötleteim -merthogy végül nem is egy, hanem három tervet sikerült összehoznom. Persze mindháromhoz egyeztetnem kellett az interjúalanyokkal, hogy hajlandó-e ilyesmire, és ráér-e meg ilyenek. Aztán, hogy a csütörtök kezdte felélni magát a naptárban, hát összeszedtem a gondolataim, amik addig csak szállongtak a hajam alatt lévõ légüres térben, s megírtam majd elküldtem a levelet, melyben aztán volt zenei vezérfonal is, meg minden ami még ezzel eszembe (eufemizmus tudom, na) jutott, mert -mint ahogy most is- nagyon lelkes voltam.
Pénteken felhívtak, hogy nagyon tetszenek a tervek nekik, konkrétan egyiket ki is választották, s szeretnék, ha mennék és fel is vennénk az adást.
A terv, amire szavaztak, egy interjú volt (mint a másik kettõ is), melyet az egyedülálló anyaságról, s az ezzel kapcsolatban felmerülõ kacifántokról képzeltem, mindezen élethelyzetet még a rokiság tényével is súlyosbítva. Emmát gondoltam megfelelõ alanynak ehhez a célhoz.
A megbeszélt idõre mentünk is, kérdezték, hogy izgulok-e. Egészen addig a pillanatig, míg a mikrofon felém nem fordult, felháborítóan nyugodt voltam, és még azután sem barázdált a homlokom az idegességtõl. (Ehhh... bocsi.. mondtam, hogy talematikus vagyok...) Beszélgettünk, alig fértünk bele a tervezett mûsoridõbe. (Ez azért nagyon tetszett. Rémképeim között szerepelt, hogy ott ülök majd a mikrofonnal szemezve és egy árva kukkot nem tudok kinyögni. De ez elszállt abban a percben, ahogy beszélgetni kezdtünk.)
Mikor lement a felvétel, megbeszéltük, hogy majd az összes próbaadás elkészítése után döntenek és értesítenek mindenkit akár bekerült, akár nem. Ja, és még azt mondták, hogy nagyon tetszett, amit produkáltam, illetve ~tunk, mert ugyan Emma riportalany volt, a telefonszámát elkérték, mondván látják benne a lehetõségét a jó rádiósnak.
Ez egy keddi napon volt, annyiban maradtunk, hogy utána hét péntekig vannak meghallgatások, s azután hétfõn értesítenek mindenkit.
Én amúgy is türelmemrõl vagyok messze földön híres (meg még sok más jóról is, ugye), úgyhogy ennek szellemében számoltam a perceket s egyre inkább érlelõdött bennem a gondolat, hogy tekintve általános iskolás koromban, a suli-rádióban szerzett tapasztalatomat felhasználva, én rádiós akarok lenni. (Na, jó, csak szeretnék, de az egyre nagyobb kedvvel.)
Telt-múlt az idõ, de nem telefonáltam, nem morzéztam, nem adtam fel hirdetést... egészen sokáig. (Esküszöm.)
Aztán hívtam az egyetlen számot, ami megvolt nekem. Szilárddal beszéltem, s azt az infót kaptam, hogy nyugodjak meg, fel vagyok véve.
Megnyugodtam.
Csakhogy újabb egy hétig nem hívott senki, úgyhogy ismét érdeklõdtem. (Szerintem szegény Szilárd fejében néhányszor megfordult, hogy számot cserél...) Ismét csak azt5 kaptam, hogy tetszett az adás, van állásom, csak most ez van meg az van a rádiónál, hívnak napokon belül.
Én egy nyugodt matróna vagyok.
Ugye.

Aztán tegnap szakadt a cérnám és újra hívtam szegényt. Megint azt mondta, amit eddig már kétszer, s erre már kértem tõle egy olyan számot, ahol valaki mással is tudok beszélni, s netán valami pontosabbat is megtudhatok.
Kaptam. Hívtam.

Fel vagyok véve. Van állásom. Rádiós vagyok.
Csakhogy nem biztos, hogy rádió van. (Kacifánt hegyek, s ha ezek lemennek -egy-két hét-, akkor valóban kezdhetünk dolgozni.)

Nos, ez van. Zebra már ígéretet tett nekem a megnyert lottóötösébõl létesítendõ munkahelyen egy betöltendõ állásra. Vasárnap pedig megyek egy barátnõmhöz, ahol részmunkaidõs állást beszélünk majd meg, hátha.
De senki ne fogja vissza magát, ha netán rájön, hogy egy érettségizett, erõmûgépész technikus minõsítéssel és kereskerõ-boltvezetõi végzettséggel rendelkezõ roki nélkül, mit sem ér a vállalkozása! Csak rajta, csak rajta!

allasban_elkulonitve