A bizonyos 5 rokiul...

Ha már meg kellett írnom ezt . Akkor megírom a sokkal mélyebb sikereimet is.
Persze, csak bizonyos szempontból mélyebbek.
...

Igen, hisz ezt a szintet az egész ember nem valószínû, hogy érti. És ez addig van jól, amíg igazán nem kell belegondolnia ebbe.

Megpróbálok összeszedni errõl az oldalról is ötöt. Nehéz. De nem nehéz.
Érted?


1. 4 hónapja feküdtem, gyakorlatilag kikötözve az ágyhoz, a János kórház ortopéd traumatológiájának 4., szeptikus kórtermében, szinte mozdulatlanul. Eljött az a nap, mikor fel tudtam emelni a fejem, sõt a könyökömre támaszkodva kicsit megemeltem a felsõtestem, így már "lenézhettem" az ágyam végére! Nem bírtam sokáig, de felemeltem a fejem! FELEMELTEM A FEJEM!!

2. Fazekas doktor azt mondta egy nap, ha így folytatja a lábam, hogy egyik nap befedik a deformált részt a másik combomról levett bõrrel, majd az nem egész 24 óra alatt leválik onnan, s kezdhetik/jük az egészet elõrõl; akkor nem lesz más választás (miután nem marad több átültethetõ szabad bõrfelület rajtam, hacsak a hasamon nem... grrrrrrrrrrrr), mint összekötni a két lábam... az egyikrõl levett bõrrel... átnöveszteni azt a sérültre... grrrrr... és brgrbbbrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr... annyira belémállt a frász, hogy napokig szugeráltam magam, hogy na, elfogyott a leszedhetõ cucc a combomról, ez már megtalálja a helyét a jobb lábamon, mert bizony valamikor az jobb lesz, mint valaha volt... tehát, ez már nem fog leválni... mondom NEM FOG LEVÁLNI ÉS PUNK-TUM...
Nos, nem kellett több plasztikai mûtét... hát, mi a személyes siker, ha ez nem az??!! Köszönöm Fazekas doki!

3. A rehabon, mikor Anikó közölte, hogy járni fogok. Én? Járni? ÉN?? JÁRNI??
Gurulómankó... nem tudom elmondani, milyen érzés megtenni az elsõ lépést... Nem tudom átadni azt a bizonyosságot, hogy "Igen! Élek! Igen! Járni fogok! Mit fogok?? Hisz járok!! Járok!! JÁROK!!!" Köszönöm Anikó!

4. Míg a csípõmet nem kalapálták helyre, egyáltalán nem tudtam lehajolni. Ha valami leesett, hát az ott is maradt, míg be nem jött egy nõvér, látogató, vagy késõbb valamelyik gyerekem haza nem ért... Aztán, Tanár úr megtanulta hogyan kell egy ilyen szétrobbant csípõcsontot mûködõképesre varázsolni, majd meg is tette ezt a mutatványt. Átkerültem a rehabra, ültem (mert már tudtam ülni! MÁR TUDTAM ÜLNI! ez is érdemelne egy fejezetet.. másfél évig nem voltam erre képes!) az ágy szélén, és szétugrott a golyóstoll a kezemben... hmmmm... ahány darabra tud esni egy ilyen cucc, na annyifelé is repültek a darabjai... Valahogy vissza kellett szereznem... Töprengtem a dolgon egy ideig. Arra jutottam, hogy ez nekem már nem lehet akadály... Járókeret... megállni, pontosan kimérve a kellõ távolságot... középen támaszkodni... a protézises lábammal "pukedlizni", ahogy kell... felemelni a szökevény rugót a tollból, visszafordulni a keret felé, kétoldalt megfogni... majd visszamenni az ágyamhoz... leülni... aztán remegve lefeküdni és a siker miatt, meg a fáradtság miatt a takaróba burkolódzva sírni... és baromi elégedettnek lenni önnön teljesítményemmel...

5. A memóriám helyét elfoglaló jégmezõn az egyetlen kiszögellést meg tudtam õrizni. Mikor minden kitörlõdött, mikor kegyetlenül letarolt mindent az agylágyulás, akkor is stabil hasábként ott volt, beékelõdve a semmibe...
Dorka
Fanni
Berta
Ez a hasáb a memóriám jégmezején nem saját siker. Én csak "felhasználó" vagyok. Köszönöm Csaba. Szeretlek!

Érthetõek ezek? Nem hiszem. Nekem viszont legalább olyan súlyosak, mit az elõzõ ötösöm...
Egyet tudok: Emma tökéletesen érti. Drukkolok Emma!

a_bizonyos_5_rokiul