Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



9. A TÚRA

– Köszönöm, Jean. Igen, a kutatás még mindig folyik, egyelőre eredménytelenül. Továbbra is csak találgatni tudunk, hogy mi történhetett és hol. Azoknak, akik most kapcsolódnak be adásunkba, ismét elmondom, hogy az Air France 447-es járata, amely a brazíliai Rio de Janeiróból a Charles de Gaulle reptérre tartott, párizsi idő szerint hajnali fél háromkor eltűnt a radarokról. Úgy tudjuk, hogy még az óceán fölött repültek. A brazil légierő…

Kissy energikus mozdulattal a távirányítóhoz nyúlt és kikapcsolta a tévét. Semmi újat nem tudtak mondani, a régieket pedig hallotta. Negyedszer néz ma híreket. És rettenetesen haragszik arra az emberre, műszaki hibára, bármire, ami ezt okozta. Georges reggel hétkor fölkelt, hogy dolgozni induljon, bekapcsolta a rádiót a borotválkozáshoz, de hozzá se kezdett, azonnal rohant telefonálni. Rengeteget telefonált, aztán bement dolgozni. Elvitte a párizsi járatot, visszahozta, azután átment a nemzetköziekhez és elvitt egy gépet Londonba egy kollégája helyett, aki nem volt képes felszállni, mert rokona Dubois-éknak, csak ül valahol és várja a híreket. A hírt. Hogy életben maradt-e Marc Dubois kapitány vagy sem.
  Kissy mindezt Nialáéktól tudta, akik ma telefonálással töltötték az óraközi szüneteket, és mire véget ért a tanítás, már tudtak mindent a 447-es járatról, amit az Air France jelenleg tud. Airbus 330-200-as, a pilótája Marc Dubois kapitány, ötvennyolc éves, Jean-Paul Dubois kapitány fia, aki szintén pilóta volt, tavaly halt meg nyolcvankilenc évesen. Nialáék ismerték, csak Vanessa nem. A fiával sose találkoztak személyesen. Szerencse, gondolta Kissy. Legalább nem kell meggyászolniuk.
  Ő biztos volt benne, hogy a 447-es lezuhant, mégpedig azért, mert Niala is biztos volt benne. Nem mondta, de érződött a hangján. Kétszáztizenhat utas és tizenkét főnyi személyzet. David Robert és Pierre-Cedric Bonin a két másodpilóta, még negyvenévesek sincsenek… vagy voltak. Bonin felesége is a gépen utazott. Senki nem tudja ezeket a dolgokat, az újságírók nem férkőzhetnek az utaslista közelébe, de az Air France-nál tudják, és Niala ismeri a megfelelő embereket. Ha megtalálják a gépet… vagy a maradványait, Niala előbb fogja tudni, mint bármilyen riporter. Hacsak nem a riporter találja meg.
  Ennek ellenére Kissy időnként bekapcsolta a tévét is. Ráért. Ő volt egyedül ébren a házban. Martin elaludt a hálószobában, kimerítette a sántikálás, bár már rá tudott állni a lábára, de fárasztó volt használnia. Suzy békésen szuszogott a nappali sarkában. Macska a szekrény tetején aludt, egy régi bőrönd és Kissy kisegérkori alvóbabája társaságában. Ha fölébred, a mancsába fog nyomni egy rongyot, hogy szépen törölgesse le odafönt a port. Elég nagy cica már, végezhet némi házimunkát.
  De a cica végül megúszta a portörölgetést. Csengettek, s amíg Kissy – természetesen messze lemaradva Suzy mögött – kiment kaput nyitni, addig Macska föltápászkodott, leugrott és kiment a kertbe. Vagy ő tudja, hová. Amikor Kissyék visszatértek, Macska nem volt már a nappaliban.
  A lányok egyike összegömbölyödött a fotel mellett, a másik pedig fölvette a telefont.
  – Szia, apa. Csomagod jött a Primeau cégtől.
  – Nagyszerű. Letennéd az asztalomra?
  – Persze.
  – Kösz. Este korábban várjatok.
  – Remek. Szia!
  Bement a hálószobába és letette a csomagot apa íróasztalára. Az asztalon talált egy levelet borítékba téve, megcímezve madame Gélis számára. Az volt a szabály a családban, hogy ha valaki talál egy feladatlan levelet, azt nem adja fel az írója helyett, mert hátha már nem aktuális, hátha hozzá kell tenni valamit, hasonlók. Kissy ezért kivitte a levelet a konyhába, zacskóba tette és a hűtőszekrényre mágnesezte. Aztán kiballagott a kertbe.
  Mostanában csendesen telnek a délutánjai, iskola után, amikor nem várja az egereket. Martin nem nagyon szaladgálhat, ezért egyelőre csak itt jönnek össze, de már megbeszélték, hogy ha meggyógyul, kimennek párszor Nimbyhez is. Régóta nem voltak ott, Yves bácsiék már meg is kérdezték, hogy miért kerülik a házukat. Pedig nem kerülik, csak úgy jött ki a lépés, hogy ha északon gyűltek össze, akkor Kissyéknél. Tegnap Niala azt üzente Nimby által a szüleinek, hogy amint Martin rendbejön, jönnek Franconville-be és az összes sajtjukat megrágcsálják. De ma már aligha az Niala fő gondja, hogy hova menjen sajtot enni.
  Nagyon ideges lett ettől a szerencsétlenségtől. Pedig ez se érinti őket igazán közelről, Georges a belföldieknél van, a nemzetközieket nem ismeri olyan jól. De hát ráadásul Airbus, majdnem ugyanaz a típus, mint amin ő repül, és műszaki hiba okozta a szerencsétlenséget. Niala beszélt valamelyik pilóta barátjukkal, az mondta, hogy érzi a zsigereiben. Nem emberi mulasztás: műszaki hiba.
  Nialára részben Georges, részben a többiek idegessége ragadt át. Amikor ilyesmi történik, mindenki jobban félti a többi gépet és hajózószemélyzetet. Főleg akinek van odafönt valakije. Nialának persze határozott meggyőződése, hogy Kissy szüleinek veszélyesebb a munkájuk, mint Georges-é, mert autóval járnak dolgozni. A repülőgép sokkal biztonságosabb. Csak amikor egyet baj ér, akkor ebben nehezebb hinni.
  Észrevette Macskát az egyik fa tövében, és gyorsan egy másik fához lapult. Nem, szó sincs róla, hogy ő félne Macskától, hiszen ő ad neki enni, és ez az ínyenc haspók nem fogja a vacsoráját kockáztatni egy kis egérpecsenyéért, amit különben is veszedelmes lenne megszerezni. Macska rengetegszer látta őt verekedni. Nem, Kissy azért lapult meg, hogy ne zavarja Macska vadászatát. Szolidaritásból, elvégre mindketten emlősök, a zsákmányállat pedig nem az. Macska verébre vadászott.
  Anyáék, madame Faubourg és főleg az egerek sokszor látták már Macskát madárvadászaton, de senkinek nem volt arról tudomása, hogy akár egyet is megfogott volna. Nem láttak se elszórt tollakat, se elégedett macskavigyort. Azt viszont jó párszor megfigyelték, ahogy a célpont felröppen, a cica pedig csalódottan néz utána.
  Ez azonban Macskát ugyanúgy nem zavarta, ahogy a megrögzött szerencsejátékos se kedvetlenedik el a kudarcoktól, hanem újra és újra megpróbálja. Hiszen ha csak egyetlenegyszer bejönne a nagy nyeremény – mondja –, akkor visszakapna mindent, amit addig elvesztett, még többet is. Kissy azonban nemigen hitte, hogy egy verébben lehet annyi kalória, hogy egy egyébként jól táplált macska számára ekkora legyen a csábereje. Egyszerűen arról lehet szó, hogy Macska igazi sportcica, aki akkor is megpróbálná megfogni a verebet, ha ehetetlen lenne a húsa, vagy ha törvény lenne rá, hogy el kell engedni.
  Mialatt Kissy ezeket végiggondolta, Macska végtelen óvatossággal araszolt előre a fűben. Nem voltak jók az esélyei. Szombaton az egerek lerágcsálták a füvet fűnyíróval, az ő fehér bundája pedig még a magas fűben is olyan volt, mint egy világítótorony. Terepszínűt kellene fölvennie, ha vadászni indul.
  Macska hirtelen előrelendült és villámgyorsasággal vágódott a célpontba. Kissy elismeréssel adózott a tehetségének. Tökéletesen kimunkált, fantasztikusan gyors mozdulatok. A verébnek egy ezredmásodperce se maradt, hogy elmeneküljön. De úgy látszik, ez az idő is elég volt neki, mert a vadászat megint azzal végződött, hogy a villámgyors madárgyilkoló gépezet csalódottan bámul a magasba.

– Ez van, cicus – lépett oda hozzá, mint egyik emlős a másikhoz. – Amíg meg nem tanulsz repülni, nincs esélyed. De a levegőben is ők a jobbak. Emlékszel arra a részre, amikor Jerry a galambdúcban bújt el, Tom pedig szárnyakat eszkábált magának?
  Macska szó nélkül faképnél hagyta. Hát igen, neki Tom és Jerry nem olyan élmény. Mindig a kisegér nyer benne.
  Eszébe jutott, amit Nimby olvasott nemrég a neten. Átdolgoznak régi rajzfilmeket, a Tom és Jerryt is. Kivágják belőlük az olyanokat, amikor a képükbe robban a bomba, ettől fekete lesz az arcuk és eljátsszák a bozótlakó négert. Kissy nem értette, hogy ez miért baj. Rasszista? Persze hogy az, de hát ezek a filmek ötven-hatvan évvel ezelőtt készültek, akkor senki nem látott bennük semmi különöset. A mai gyerekeknek se ebből alakul ki az afrikaiakról alkotott képük, és nem kellene a szülők helyett Hollywoodnak nevelni a gyereket. Niala azt mondta erre, hogy ha a néző eldönti, hogy mit fogad el és mit nem, az jó ízlés – ha egy cég dönti el helyette, az cenzúra. Barbarizmus. Szerencsére az egerek idejekorán beszerezték az eredeti változatokat.

Kissy leült az egyik fa tövében és a medence felé pillantott. Erről rögtön eszébe jutott a nagy esemény. Vanessa fölvette a kétrészes fürdőruhát, amit a születésnapjára adtak neki. Otthon történt, úszni akart egyet és ezt vette föl. Csak Niala volt otthon, senki más nem látta. Amikor a hétvégén elmesélte, Kissy rögtön megkérdezte a kislányt, hogy elhozta-e a fürdőruhát. Nem, eszébe se jutott. És fölveszi máskor is? Vanessa vállat vont, persze, miért ne? Akkor is, kérdezte Chantal, ha ők is ott lesznek meg a fiúk is?
  Vanessa hallgatott. Az ablaknál állt, az ő szobájában voltak fönt az emeleten, a fákat nézte és gondolkodott. Aztán megszólalt, de nem fordult meg, mintha éppen a fáknak beszélt volna. Az ablak nyitva volt, csak a szúnyogháló választotta el tőlük.
  – Ti azt hiszitek – kezdte csöndesen –, hogy én valamiféle csodabogár vagyok, aki nem hiszi vagy nem fogadja el, hogy lánynak született és nem fiúnak. Nem tagadom, valaha tényleg voltak ilyen érzéseim. A fiúknak minden egyszerűbb volt. Volt egy társaság a téren, azokkal lógtam, csupa fiú volt meg egy-kettőnek a barátnője. Én voltam az egyetlen, aki nem volt se fiú, se senkinek a barátnője. Mert olyan voltam, mint egy fiú, és ők elfogadtak fiúnak. Fiúnevem is volt… ők nem is tudták az igazi nevemet. Sose kérdezték. Valaki elnevezett Vad Billnek, és úgy hívtak. Hé, Bill… Volt nekem sok nevem, tudjátok. Egyszer jött egy srác, a Hurka valami ismerőse, és kérdezte, hogy hát melyik az a Vad Bill, mert már hallott rólam. Volt hírnevem. Amikor megmutattak neki, röhögött, azt mondta, szórakoznak vele, ez egy kiscsaj. Hamar elvettem a kedvét a röhögéstől, és amíg nagy nehezen talpra kecmergett, közöltem vele, hogy ha még egyszer kiscsajnak nevez, egyetlen fogát se hagyom a szájában. Akkor már hosszabb ideje tanultam a szenszejtől. Azt mondta, az a legjobb harcos, aki harc nélkül tud győzni. Hogyan, kérdeztem. Bárhogyan, felelte. Például úgy, hogy olyan a hírneve, hogy az ellenfél ki se mer állni. Hát én igyekeztem magamnak ilyen hírnevet szerezni.
  Elhallgatott, s tovább nézte odakint a fákat. Ők döbbenten nézték a hátát. Vanessa ritkán tárulkozott így ki, csak nagyon ritkán és nagyon keveset beszélt az előző életéről. Mintha akkor született volna meg Mohiként, amikor velük összeakadt, és amíg Vanessává nem válhatott, addig kényszerűségből elvolt Mohi bőrében, mint a rút kiskacsa. Mintha semmi, egyáltalán semmi nem lett volna az előtt a nap előtt, amikor elkapták Sheilát.
  De még nem volt vége; Vanessa hosszabb szünet után folytatta.
  – De ez nagyon régen volt. Ma már semmi jelentősége. Amióta köztetek vagyok, nem kell fiúsnak lennem. Ti pont azt szeretnétek, ha lányosabb lennék, de közben elfogadtok olyannak, amilyen vagyok. Úgyhogy lehetek olyan, amilyen lenni szeretek, kicsit fiús, kicsit lányos. Ma már talán kevésbé fiús, mint két éve. A hajamat is hagytam megnőni. Ma már szeretek lány lenni. Ha fiú lennék, nem kellenék Nimbynek, az pedig nagy veszteség lenne. Megőrülök érte. Ti persze azt lesitek lélegzet-visszafojtva, hogy mikor veszem le előtte a ruhámat, de még sokáig nem fogom megtenni.
  Megint elhallgatott, ők pedig csakugyan alig mertek levegőt venni. Ez volt az első eset a történelemben, hogy Vanessa nem azt mondta, hogy soha nem vetkőzik le Nimby előtt, hanem elképzelhetőnek tartotta, hogy egyszer megteszi.
  És a vallomásnak még mindig nem volt vége. Csak egy újabb hosszú szünet.
  – Amikor Nimby megfogta a mellemet, majdnem letéptem a fejét, de nem jól tettem. Véletlen volt. Néha eszembe jut, mit tennék, ha megkérne, hogy vetkőzzek le. Mindig arra jutottam, hogy higgadt maradok és kedvesen mondok nemet. Hiszen nem akar bántani. Szeret… De néha már nem vagyok biztos benne, hogy csakugyan nemet akarok-e mondani. Egyszer kimondottan az járt a fejemben, hogy miért ne láthatna meztelenül, hiszen szeret, és én is szeretem. Kissy mondott valami ilyesmit, attól támadt ilyen gondolatom. De aztán mindig arra lyukadok ki, hogy nem. Kedvesen és kivert fogak nélkül, de nem. Majd talán egyszer. Így se unatkozunk éjszakánként.
  Kissy nagyon figyelt, hogy egy szót se szalasszon el. Vanessa mindig csak minimális információt adott Nimbyvel töltött éjszakáiról, ellentétben ővele, aki mindenről beszámolt részletesen, sokszor meg is mutatta, hogy egy-egy mozdulat hogy volt. Igaz, egy ideje nem nagyon mesél, szegény Niala miatt.
  – Igazából azért jó együtt aludni, mert kettesben lehetünk – folytatta Vanessa, továbbra is a fákat nézve odakint. – Nem mintha zavarna, hogy máskor ti is ott vagytok, de azért kettesben mégis más.
  S ezzel elcsendesedett. A lányok percekig várták a folytatást, de nem jött. Vanessa csak állt az ablakban és a fákat nézte. Végül összenéztek és csendben kiosontak.

Szomorú, hogy éppen egy tömegszerencsétlenség adott alkalmat, hogy az első jelet megfigyeljék. Ha ugyan jel volt. Szerdán összegyűltek, ahogy szoktak, s ugyanúgy töltötték a napot, mint máskor, de Niala többször is megnézte a híreket a neten. A tévében ökumenikus istentiszteletet közvetítettek az áldozatok emlékére. Niala fél percig hallgatta a kommentárt, aztán kikapcsolta a tévét és sóhajtott.
  Pi egy lépésre állt tőle. Kissy nézte, ahogy a lány vállára teszi a kezét, és gondolkodott. Vajon előfordult valaha, hogy bármelyiküknek a vállára tette a kezét? Biztosan – de nem sokszor. Mindig kerülte a bizalmas és félreérthető gesztusokat. De most még magához is vonta Nialát, aki egy pillanatra odasimult hozzá. Csak egyetlen pillanatra, aztán az ablakhoz ment és kinézett a kertre, amíg megtörölte a szemét.
  Kissy körbepillantott, vajon látta-e más is, és a háta mögött egy csillogó szemű Vanessát fedezett föl. Apró fejmozdulattal Pi felé intett és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
  Vanessa jelentőségteljesen bólintott.
  Kissy a szájához tette a kezét és gondos mozdulattal behúzta rajta a cipzárat.
  Vanessa is a szájához nyúlt és lassan, megfontoltan kulcsra zárta.
  Ezt tehát megbeszélték.
  A dolognak mintha nem lett volna folytatása. Pi és Niala hamarosan kiment a kertbe egy tankönyvvel, sétáltak, s közben Niala kérdéseket tett föl a tananyagból. Csoportterápia. Kissy néha hallotta a hangjukat, amikor kifülelt a kertbe.
  Este, búcsúzásnál semmiféle gyengédséget nem lehetett megfigyelni kettejük között. Ugyanúgy búcsúztak el, mint bármikor máskor. Akkor már hárman is figyelték a semmit, mert Angélique-et mégiscsak beavatták.
  Ez félórával az emlékezetes ölelés után volt. Kissy rálelt Vanessára, aki elgondolkodva könyökölt a konyhaablakban. Lopakodni kezdett, hogy befogja a kislány szemét, de ahogy a fejéhez közelítette a kezét, Vanessa hirtelen leguggolt, és Kissy keze a levegőben zárult össze. A kislány vigyorogva egyenesedett föl, és az ablaküvegre mutatott. Hát persze, de jó szeme van, hogy világosban észrevette a tükörképet.
  Vanessa elgondolkodva vakarászni kezdte az állát, még a szakállát is megpödörgette, mint Tevje, a tejesember, csak neki tényleg volt szakálla. A hétvégén együtt látták a filmet.
  Kissy kérdőn nézett rá.
  Vanessa két nagy fület rajzolt magának a levegőbe, aztán két öklét a melle elé tette.
  Kissy elgondolkodott. Angélique? Végül is miért ne? Angélique igazán akarja, hogy azok ketten összejöjjenek.
  Így aztán megkeresték és elmondták neki, de már nem mutogatva.
  Angélique egy kicsit szkeptikus volt. Ilyen helyzetben egy vigasztaló ölelés igazán természetes, és nem kell benne semmi személyes érzelmet keresni. Más lenne persze, ha mondjuk megismétlődne a dolog.
  De aznap már nem ismétlődött meg. Pedig ők úgy figyeltek minden jelre, hogy a szokásos óvatosságról is megfeledkeztek. Szerencsére aznap nem járt arra egerészölyv.

Aranyos volt Angélique-ék új szokása. Távozáskor kezet nyújtott főbérlőjének, és úgy mentek el, egy nagy meg egy kicsi, kézenfogva, mint Róbert Gida és Micimackó.
  Igen, Niala megmondta, hogy ismer házinéniket Párizsban, és tényleg. Ő csinálja őket. Mivel csak Kissyéknél és Nimbyéknél volt elég hely, egyszerűen föltette a kérdést, hogy melyik család tart igényt a megtiszteltetésre, hogy otthont adhat Angélique-nek. A szülők még haboztak, amikor Nimby közbeavatkozott. Azt mondta, Kissy mindennap hazavihet egy-két egeret, meg az iskolában is együtt van velük, de ő tanítási napokon csak a szobájában látja őket a falon. Meg a felületen, mondta Martin, de mindenesetre így Nimbyék lettek az első számú jelöltek.
  Yves bácsiék csak félórát töprengtek a dolgon. A ház nagy, az idősebb gyerekek már kirepültek hazulról, és Angélique nem is idegen, akivel esetleg nem jönnek ki jól. Mindkettejükkel megtalálta a közös hangot. Hadd jöjjön, mondták. Az anyagiakban is megegyeztek. Inkább jelképes lesz az összeg, a vízért és villanyért, amit elhasznál, de azt se fogja fedezni teljesen. Ennivalót eddig is vett magának.
  Angélique így még a kitűzött határidő előtt összecsomagolta holmiját és búcsút vett házinénijétől. Ettől kezdve Franconville-ből is két egér érkezett a csapat közös programjaira.

Már neve is volt a nagy kirándulásnak. Inge, Suzy, Andreas, Tom és Jerry. Ezzel minden résztvevőt felsoroltak. Magától értetődő volt, hogy Tom és Jerrynek egymás után kell állnia, a többieket pedig udvariassági sorrendbe tették, a hölgyeket előre.
  A névsor második hölgye egyelőre nem izgatta magát különösebben az út miatt. Vidáman megszaglászta a zászlókat, megbillegette a farkát és nem szólt semmit.
  Nimby ötlete volt, hogy zászló is legyen. Elvégre ismeretlen területen haladnak át, ahol macskák is élhetnek.
  – Bátorságot önt majd pici szívünkbe, ha saját lobogónk alatt hajózunk – mondta. – Azazhogy autózunk.
  A zászlót a csapat közösen tervezte, és Niala készíttette el egy mintanyomóban, ahol pólók nyomásával foglalkoztak. Négyet téglalap alakú textilre nyomatott, két tucatot pedig fehér pólókra, kicsi, közepes és nagy méretben. Így van váltás, és árengedményt kapott. A zászló semmit sem árult el az alapítványról, egyáltalán semmi köze nem volt hozzá: ez az ő magánhasználatú zászlajuk volt. Jerry rajza, amint vigyorogva fölemel egy darab sajtot.
  Pi azt mondta, ő nem nagyon tudja, hogyan helyezhetnének el ekkora zászlót az autón úgy, hogy ne zavarja a vezetést; elég nagyok voltak.
  – Nem akarom az autón elhelyezni – mondta Vanessa, szokásuk szerint hirtelen főnökké lépve elő. – Jó helyen lesznek azok bent a kocsiban. Semmi szükség rá, hogy hergeljük a macskákat.
  Kissy Macskára sandított, aki egy fiókos szekrénykén üldögélt és éppen rálátott az asztalon kiterített Jerry-díszes holmikra. Egyáltalán nem hergelődött. De hát különböző vidékeken különböző macskák élnek, mások a szokásaik és máshol van az ingerküszöbük. Úgyhogy inkább nem szólt semmit – Vanessa különben is látta, hogy Macskára pillant, és kétségkívül kitalálta, mi jár a fejében.
  Folyamatosan gyűltek az útra való holmik. A mikrobusz tetőcsomagtartóján három kötegben helyezték el az egérlyukakba való matracokat. Egész sereg apró tárgyat rakodtak be, mint például gyufa, bicska, zsineg, varrókészlet, toalettpapír és hasonlók. Jegyzéket is készítettek róluk, feltüntetve, hogy mi hol van, ne kelljen keresni.
  És persze tervezték az útvonalat, de csak nagyjából, mert Tom szeretett az orra után menni. Meglátott valahol egy mellékutat és rákanyarodott, aztán kilyukadt, ahol kilyukadt. Kitelt az idejükből. Idén azért igyekszik majd a nagyjából délkeletre vezető mellékutakat kiválasztani.

Angélique még csak-csak eljött Vaucressonba a hétvégeken; Pi már azoknak is csak egy részét töltötte velük. A szakdolgozatára készült.
  – A télen már teljesen bele kell vetnem magam a dologba – mondta egyik este a felületen. – Ősszel még az anyaggyűjtéssel kell foglalkoznom, de már most hozzá kell látnom, mert akikkel beszélni akarok, azok most állnak velem szóba.
  Niala a bőréből ugrott ki örömében, amikor megtudta, hogy Pi már a szakdolgozatát tervezi. Hiszen ez remek alkalom, hogy segíthessen neki. Valamicskét segíthetett is, de ez nagyon kevés időbe telt. A témát Pi hamar kiválasztotta, a szakdolgozat anyaga pedig egyelőre csak egy jegyzettömb volt, amiben egyre szaporodtak a gyorsírásos sorok. Egyikük se tudta elolvasni, és nem is volt szabad, mert az interjúalanyok nevét is tartalmazta, hogy később visszatérhessen dolgokra.
  Ezzel foglalkozott mostanában: interjúkat készített. Hogy hol, azt nem mondta meg, de valami olyan helyen, ahol pedofilok áldozataival találkozhatott. Nekik tett föl kérdéseket, és alighanem a lelki gyógykezelésükben is részt vett. De az egerek mindezt csak találgathatták, mert semmilyen részletbe nem avatta be őket.
  – Majd később – mondta. – Most még túl sok az ismertetőjel, és nekem szigorú titoktartást kellett fogadnom. Majd amikor legépelem a szöveget, akkor kihúzok belőle mindent, ami bizalmas. Akkor már elolvashatjátok.
  Nialának igencsak lekonyult a két szép, formás füle, amikor kiderült, hogy a szakdolgozathoz ő még hónapokig nem nyúlhat. Neki nem az ősszel kellene minél több közös elfoglaltság Pivel, hanem most. De hát…
  – Nincs mit tenni – mondta egyik este Kissyéknél, a lányok szobájában. – Marad a készülődés az idei vizsgára.
  – Az is elég – vigasztalta húga. – Gondold csak el. Pár hét múlva majd fölteszel egy kérdést mondjuk családterápiából, és Pi nem válaszol, csak rád néz. – Vanessa lehuppant az öltözőasztal melletti székre, és olyan arccal meredt az ágyon ülő Nialára, amiben mintha csakugyan lett volna valami Piből. – Csak néz, és te nem tudod mire vélni. Aztán megszólal: „Nahát, Niala… eddig nem is tűnt fel, milyen szépen ejted azt a szót, hogy pszichoterapeuta!
  A többiek nevettek. Az idézetnél Vanessa elmélyítette a hangját, és a hanghordozása is emlékeztetett Piére.
  – Aztán fölkel és odajön hozzád – folytatta a kislány, és úgy tett, ahogy mondta. – Föléd hajol és azt mondja: „Csókolj meg, szerelmem!”
  Ezzel Vanessa hanyatt döntötte Nialát az ágyon, és óriásit cuppanó puszik szenvedélyes zuhatagával árasztotta el. Niala sivalkodott, valahonnan a puszik közül egy elhaló „hagyd abba, egérke” is kihallatszott, aztán Vanessa váratlanul fölegyenesedett és drámai hangon azt mondta:
  – „Légy a feleségem”, fogja mondani, és az ujjadra húz egy gyönyörű, szikrázó karika ementálit.

Yves bácsi örömmel üdvözölte házában az egereket. Külön ezért hazaszaladt a műhelyből, amikor megérkeztek. Biztosította őket, hogy a hűtőben van elég sajt, a ház és a kert pedig macska- és egérfogómentes. Aztán nevetve megsimogatta Vanessa fejét, és búcsút intve kisétált a kocsijához.
  Aranyos. Már ő is részt vesz az egeresdiben, és pont Vanessa fejét simogatja meg. Aligha csak azért, mert ő állt hozzá a legközelebb. Tudja, milyen sokat jelentenek neki, ő meg a felesége. Így is volt, a kislány melegen nézett utána, amíg csak be nem fordult a sarkon.
  A házban és körülötte nem változott semmi. Néhány bútor máshová került, a lányok szobájába valaki bekészített egy csokor mezei virágot, és tényleg bőségesen volt sajt a hűtőben. A konyhából érkező Chantal mesélte.
  Kissy közben elővette a fürdőruháját és kibújt a blúzából. Az ablakon át már ellenőrizte, hogy a medence föl van töltve, úgyhogy ő most beleveti magát.
  A háta mögött kinyílt az ajtó, Chantal pedig méltatlankodva megszólalt:
  – Hé! És kopogni ki fog?
  – Ugyan már – felelte Martin –, én sokkal kevesebb ruhában is láttam már Kissyt.
  Disznó, gondolta Kissy.
  – És az nem jutott eszedbe, hogy esetleg én is átöltözöm?
  – Már hogyne jutott volna eszembe. Hisz te is észrevetted, hogy nem kopogtam.
  Disznó, gondolta Kissy másodszor is, nyomatékkal. Chantalra pillantott, aki szemlátomást vívódott, hogy kidobja-e a fiút az ablakon, vagy csak simán lője keresztül.
  – Á, fürdőruhát veszel? – örült meg Martin. – Remek ötlet. Segítek belebújni, jó?
  – Disznó – mondta ki Kissy most már hangosan is.
  – Az – sziszegte Chantal. – Én is itt vagyok, ha nem tűnt volna föl!
  – Dehogynem – vigyorgott a fiú. – Remek ötlet!
  – Micso… – Chantal elharapta a szót, aztán kórusban förmedtek rá:
  – Disznó!
  Kissy segített kituszkolni a srácot és rácsukni az ajtót, ámbár egy pillanatra fölmerült benne a gondolat, hogy inkább Chantalt kellene. Az leolvashatott valamit az arcáról, mert elmosolyodott.
  – Hívjuk vissza és kimenjek én?
  – Nem, nem – nevetett Kissy. – Annak is eljön az ideje. Most úszni akarok, és beverni egy-két cápa orrát.
  – Én is jövök – felelte Chantal, és kigombolta a nadrágját, de ekkor megint nyílt az ajtó. Egy egérként lendültek abba az irányba, és Vanessa életét csak az mentette meg, hogy idejében fölismerték.
  – Azt hittük, Martin – eresztette le a kezét Chantal.
  – Nem, Martin ott megy – mondta Vanessa. – Mi van vele?
  Elmesélték az iméntieket. Niala és Jennifer közben érkezett.
  – Majd segíthet akkor, amikor leveszed a fürdőruhát – mondta Vanessa, és kicipzárazta a sporttáskájukat.
  – De nem akkor, ha én is itt vagyok – morogta Chantal.
  Vanessa rámosolygott.
  – És neked mikor segít majd Bernard?
  – Kicsoda?!
  – Bernard. Angélique fiúját is így neveztük el. Minden ismeretlen, titokzatos srác lehet Bernard.
  – Értem. Nos, Bernard egyelőre semmiben se segíthet, ami az öltözködésemmel kapcsolatos.
  – Hanem? – kérdezte Jennifer.
  – Beszélgetni szoktunk… meg csókolózni.
  – Ennyi? – kérdezte Vanessa.
  – Mi az, hogy „ennyi”? – nézett rá Chantal csípőre tett kézzel. – A világ nagyobb hírlapjai naponta találgatják, hogy közted és Nimby között mikor történik már valami, és akkor te kérdezed tőlem, hogy „ennyi”?
  Vanessa elgondolkodva turkált a táskában, és kiemelt egy piros fürdőruhát.
  – Talált – ismerte el. – De én a fiúkerülő, morcos Vanessa vagyok, nem hétköznapi eset.
  – Ez meg micsoda? – meredt Chantal a fürdőruhára.
  Vanessa úgy forgatta a kezében, mintha akkor látná először.
  – Ez? Amerikai erszényes pitypang. Apróbb dinoszauruszokkal és bibliográfiákkal táplálkozik, újholdkor közepesen mérgező, és már hetven fokon tökéletesen fehérít. Kevésbé tudományosan: ha úgyis tudod, miért kérded?
  Chantal nevetett, de igyekezett szigorú képet vágni.
  – Azt kérdeztem, te félbemaradt Nimby-epigon, hogy miért ezt a fürdőruhát hoztad?
  A kislány gyanakodva pislogott.
  – Mi az az epigon?
  – Utánzó, követő, aki egy jelentős alkotó munkásságát folytatja.
  – Vagy úgy. Nos, azért ezt hoztam, mert kéznél volt.
  – Van egy gyönyörű kétrészes fürdőruhád.
  – És a gyönyörű egyrészeset fogom fölvenni.
  A lányok egymásra néztek. Niala tehetetlenül megvonta a vállát. Jennifer sóhajtott. Kissy megcsóválta a fejét. Chantal végigpillantott hármukon, aztán legyintett.
  – Szamarak vagytok – közölte Vanessa olyan szuggesztív erővel, hogy Kissy rögtön érezni kezdte, amint megnyúlnak a fülei. – Tényleg azt hiszitek, hogy egyrészesben nem tetszem Nimbynek? De. Tetszem neki. Úgyhogy én ezt most fölveszem, ti pedig eszegessetek egy kis bogáncsot.

Niala később, már a medence mellett heverészve közölte a hírt. Kissy elégedetten nyúlt el a pokrócon. Cápa nem akadt ugyan a medencében, de jót úszkált benne harc nélkül is, akárcsak a többiek. És Vanessa kétségtelenül nagyon tetszett Nimbynek a régi, egyrészes fürdőruhájában is. Más kérdés, hogy a kétrészesben még jobban tetszhetett volna.
  – Ja igen – könyökölt föl mellette Niala. – Apa azt mondja, valószínűleg abbahagyja a repülést.
  – Nocsak – lepődtek meg a többiek. – Hogyhogy?
  Niala sóhajtott.
  – Nagyon fölzaklatta a 447-es járat elvesztése. Azt mondja, túl sok volt mostanában a légikatasztrófa… valahogy megrendült a bizalma. Azt fontolgatja, hogy inkább földi munkát keres.
  – Megértem – mondta Kissy.
  – És mivel akar foglalkozni? – kérdezte Martin.
  – Még nem döntötte el. Talán a számítástechnikához lesz köze, de lehet, hogy a repüléshez.
  – És nem is száll fel többé? – pillantott föl Jennifer.
  – De, kis géppel igen. Nagyon szeret repülni, de már csak sportból akarja csinálni.
  – Nekünk viszont – szólalt meg Martin kis csend után – onnantól nem jut majd hely a szolgálati járatokon.
  Niala bólintott.
  – Nem, tényleg nem. Illetve a pilóták biztos szívesen fölvennének, de nem illik ilyesmit elfogadni. Sebaj, majd veszünk jegyet.
  Kissy egyik nap utánanézett a neten. Nem csoda, hogy Georges ennyire megrendült. Ez volt a történelem huszonegyedik legsúlyosabb légiszerencsétlensége, és messze a legszörnyűbb az Air France történetében. Kétszázhuszonnyolc áldozat!
  De akkor is kár, hogy D’Aubisson kapitány visszatér a földre. Olyan jól festett a szárnyacskákkal díszített sötét egyenruhájában.

Mousehenge. Ősi emlékmű Angliában, a kőkori egerek emelték a macskák bosszantására. Wolfgang Maus Mozart. Híres zeneszerző kisegér, egyik ismert műve a Figaro cincogása. Souris. Egér-Franciaország fővárosa, ahol az Eicin-torony áll…
  Kissy vigyorogva olvasta az Egérlexikon legújabb bővítését. A legtöbb címszót már ismerte, ezt az utolsót is. Chantal vette észre, hogy a főváros neve mennyire hasonlít az egeret jelentő francia szóra. De mindig voltak újak. Amikor Nimby leírta a heti termést, többnyire ihletet kapott egy csomó újabbra, meg hát akadtak, amiket akkor találtak ki a többiek, amikor ő épp nem volt jelen. Nem ismerte például a popcin szócikket sem. „Pattogatott ementáli, nagyszerűeket lehet rá táncolni és csókolózni.” A szerző névjele természetesen II, vagyis Vanessa.
  De ezekben a hetekben az Egérlexikon csak harmadik lehetett a két sokkal fontosabb dolog mögött: fel kellett készülni a Tom és Jerry-túrára, és el kellett csábítani Pit. Mármint Nialának, persze. Ő ugyan mindig a fejét rázta ettől a szótól, ő nem elcsábítani akarja. Az annyit jelent, hogy az ágyába viszi a srácot, és jó esetben akár hetekig járnak. Neki ennél több kell. Ő egy életre választott, neki nem szerelmes éjszaka kell. Mármint az is kell, persze, de nem elég.
  – Honnan tudod, hogy egy életre választottál? – kérdezte Vanessa, amikor egyik nap bevásárolni indultak hármasban.
  – Csacsikám, ezt nem tudni kell, hanem eldönteni.
  – Nem értem.
  – Figyelj. Nem fölfedeztem, hogy Pi nekem egy életre kell, hanem elhatároztam. Ezt a srácot márpedig végleg megtartom, cin-cin.
  Vanessa tűnődve nézett Kissyre, de persze nem lehetett tudni, mi jár a fejében. Remélhetőleg az, gondolta Kissy, hogy ő is véglegesíthetné Nimbyt.
  De amint kiderült, Vanessa még nem a maga személyével foglalkozott.
  – És honnan tudod, hogy megérdemli, illetve téged megérdemel?
  – Beleszerettem – felelte Niala magától értetődően.
  Vanessa határozatlanul bólintott és mormogott valamit.
  – Mit dünnyögsz, egérke? – érdeklődött Niala, amire kishúga csak a fejét rázta. Ám Niala nem lett volna Niala, ha nem találja ki a gondolatát. – Á, az nem számít, hogy Angélique is beleszeretett. Ő maga szeretett ki belőle. Én nem fogok kiszeretni Piből, és ezzel elejét veszem, hogy ő kiszeressen belőlem.
  Vanessa olyan hirtelen torpant meg, hogy vagy tíz lépéssel elhagyták, mire meg tudtak állni. Visszanéztek; a kislány elképedve állt mögöttük, aztán csípőre tette a kezét és elvigyorodott.
  – Át akarsz verni – közölte. – Azzal, hogy te továbbra is szereted az egeredet, még nincs rá garancia, hogy ő is szeret.
  Niala nevetett.
  – De jól hangzik!
  Kissy még a hipermarketben is azon töprengett, miképpen működhet az, hogy valaki eldönti egy kapcsolatról, hogy az egy életre szól. Persze ehhez nyilván mindkettejüknek így kell gondolnia, tehát Niala bármit akar, azt igazából csak akkortól akarhatja komolyan, ha már Pi is szereti őt.
  Ez a mamlasz kölyök viszont, pillantott a babkonzerveket tanulmányozó Vanessára, elmulasztotta levonni a következtetést a saját kapcsolatára vonatkozólag. Pedig Nimby…
  Hirtelen megakadt. Ugyanezt a következtetést neki is le lehetne vonnia. Martint és őt kétségkívül egymásnak teremtették, de… vajon egy életen át is kitartanának egymás mellett? Mert az azért nem csekélység. Jóban-rosszban, míg a cica el nem választ, akár mondjuk ötven évig? El se tudja képzelni, mennyi az. De persze… az elmúlt két évet úgy töltötték együtt, hogy egyszer se veszekedtek, és mindig kiálltak egymás mellett.
  És megosztják egymással a betevő sajtjukat.

A hipermarketben ezúttal különös élményben volt részük. Az egyik biztonsági őrnek megakadt a tekintete Vanessán, amint a kocsijukba tesz egypár doboz tejfölt, és onnantól állandóan őt figyelte. Először még eltűnt a szemük elől, de a hűtőpolc végén újra előkerült. Néhány méterrel odébb sétálgatott és Vanessát figyelte.
  Innen már csak a mirelitekhez mentek tovább, berakodtak némi halat, csirkét, miegyebet, és indultak a pénztárhoz. Az őr két méterről követte őket.
  Vanessa hátranézett, aztán Nialára pillantott.
  – Ugye jól elrejtetted a konyakosüvegeket?
  – Persze – felelte nővére halálos komolyan. – A videókamera se látszik ki a narancslé alól. Légy nyugodt.
  Kissyben enyhe kétségek ébredtek, nem kellene-e két társának drogtesztet csináltatni. Most azonnal. Ez a két eszement perceken belül börtönbe juttatja őket a hülye szövegével.
  – Akkor nem értem, mit néz az őr ennyire – felelte Vanessa. – A gyémántokat nem is innen fújtuk meg.
  – Hagyd már abba – förmedt rá Kissy súgva.
  – Mi bajod? – bámult rá a kislány nagy, ártatlan kék szemekkel. – Hát loptam én tőled valamit?
  Kissy sóhajtott. Nem, nem lopott, mint ahogy itt a hipermarketben és máshol se, de ennek az égvilágon semmi jelentősége. Nem lopásért kapnak húsz évet, megközelítőleg öt percen belül. Mostantól számítva egy perc elég, hogy elhangozzék a szörnyű vád, s két perc múlva az épület összes biztonsági őre lemészárolva hever körülöttük. Akkor kábítólövedéket kapnak az oldalukba, mint Leia hercegnő, és a negyedik percben már a bíróság előtt állnak. Semmi jelentősége nem lesz, hogy loptak-e. Szegény otthon maradt egértársaik nem tudják majd mire vélni távolmaradásukat, amíg rá nem találnak a hírre a lapokban…
  – Elnézést, egy pillanatra! – szólalt meg a feje fölött egy férfihang. Kissy ijedten odanézett, s rögtön behúzta farkincáját. A nagydarab őr volt.
  Vanessa visszanézett a pénztártól.
  – Valami gond van?
  – Nem, semmi gond, csak… nem ismersz meg?
  Vanessa néhány másodpercig tanulmányozta az őr arcát. Hirtelen összehúzta a szemöldökét.
  – Maga… én magát láttam már valahol…
  – Hiszen ha csak láttál volna! – nevetett az őr.
  Kissy valamelyest megkönnyebbült. Ha az őr nevet, nem lehet olyan nagy baj. Talán tíz évvel megússzák.
  Vanessa hirtelen elvigyorodott.
  – Aha. Emlékszem már. Hogy van a gyomra?
  – Köszönöm, jól. Örülök a viszontlátásnak. De ne tartsuk föl a pénztárat. Segíthetek?
  Az őr jókora mancsaival egykettőre kirámolta a kocsijukat, aztán a szalag végén visszapakolta. Niala közben fizetett, aztán összegyűltek a pénztár mögött.
  – Két éve maga Párizsban dolgozott egy ruhaüzletben – állapította meg Vanessa. – Hogy kerül most ide?
  – Sok helyen dolgoztam én már. Itt se leszek évekig. Most majd különösen iszkolok innen, nehogy megint összeakadjunk – nevetett az őr kedélyesen.
  – Tőlem ne tartson – mondta Vanessa fölényes nyugalommal. – Amíg nem próbál kirángatni az üzletből, minek bántanám?
  Azzal hirtelen gyomron vágta a férfit, követhetetlen gyorsasággal. Kissy csettintett a nyelvével. Ha nem fékezi le az ütést, az őr úgy omlott volna össze, mint a World Trade Center. Így is belerezdült.
  – A mindenit! Sajnos nekünk nem adnak golyóálló mellényt. Pedig ellened csak az segít…
  – Főleg ha az orrát is védi – nyelvelt vissza a kislány, és játékosan megfenyegette az öklével.
  – Hűha. De most már nem is próbálnálak kidobni. Okom se lenne rá – mérte végig Vanessát. – Most nem néznélek utcagyereknek.
  – Hát nem is vagyok már az.
  – „Már?”
  – Már. Én akkor tényleg utcagyerek voltam, de teljes joggal vágtam magát gyomron. Mi az? – pillantott Nialára, aki a vállára tette a kezét.
  Niala a hűtőtáskára mutatott, aztán lihegni kezdett és a homlokát törölgette.
  – Szóval ha beszélgetni akartok – tette hozzá –, akkor gyere vissza ebéd után, vagy amikor az úr végez.
  – Igazad van – bólintott az őr. – Nos, én négykor végzek. Ha csakugyan van kedved beszélgetni…
  – Miért ne?

Kissy mindig tudta, hogy Niala tündér. Most megtanulhatta, hogy Vanessa is. Jól emlékezett arra a két év előtti esetre, amikor egyetlen ütéssel leterítette a nagydarab biztonsági őrt, és ha akkor valaki azt mondja, hogy az őr egyszer barátságosan elbeszélget kínzójával, biztosan mentőt hívott volna az illetőhöz.
  Pedig pontosan ez történt. Négy órakor Vanessa visszasétált a hipermarkethez és találkozott az őrrel, aztán együtt hazasétáltak, közben beszélgettek, és Vanessa behívta egy szendvicsre. Az őr nem fogadta el a meghívást, kint beszélgettek még pár percet, aztán kezet ráztak és elbúcsúztak.
  Mindezt maga Vanessa mesélte el, és csodálkozva nézett rájuk.
  – Mi ebben a különös? Semmi okom haragudni erre az emberre. Hülyeséget csinált, de megbüntettem érte, és ennek már különben is két éve. Ő se haragszik énrám. Hamar kiheverte azt az ütést, amit kapott, és beiratkozott kung fut tanulni. Most ügyesebb, erősebb és leadott pár fölösleges kilót. Minek ellenségeskednénk?
  Chantal levonta a következtetést: Vanessa bárkit meg tud szelídíteni, ha elég nagyot üt rá. Ő ott volt az áruházban és emlékezett az őrre. Nem gondolta, hogy az az ember valaha rá tud nézni Vanessára anélkül, hogy lila legyen a feje.

Ezekben a napokban nem ez volt az egyetlen találkozás régi ismerősökkel: másnap iskolából jövet Kissy és Martin összefutott Masoudi doktorral az állomáson.
  – Nocsak, Chaton kisasszony – mondta az ügyvéd. – Milyen rég nem láttam. Fiatalember?
  – Jó napot, ügyvéd úr – mosolyogtak az egerek. – Utazik?
  – Ó, nem, csak egy barátomat kísértem ki. Hogy van az alapítványuk?
  – Köszönjük, jól. Pillanatnyilag szünetet tart.
  – Akkor bizonyára nem halmozzák el munkával az én barátomat.
  Hát nem, gondolta Kissy. Az alapítványnak már a télen meglett a saját ügyvédje, de ők még nem is találkoztak vele soha. Néhány emailt váltottak, azt írta, hogy neki a kuratóriummal kell beszélnie, lehetőleg az elnökkel; így hát összehozták Ange nénivel, akivel tartott egy vagy két megbeszélést, és innentől van ügyvédjük. Hogy mire jó, azt nemigen tudni. Ő, Kissy, még a nevére is csak nehezen emlékszik vissza. Fizetni még nem kellett neki, nem volt olyan ügyük, amiben dolga akadt volna – most egy darabig nem is lesz.
  Hazafelé elbeszélgettek Masoudi doktorral, főleg Martin vitte a szót; elmesélte a Nemezis-ügyet, miután az ügyvéd szavát adta, hogy hallgat róla.
  – Maguk nem mindennapi fiatalok – mondta az elbeszélés után. – Az én munkám is von maga után némi veszélyt, de nem sokat, minthogy a veszedelmes dolgoktól mindig távol tartottam magam. Néha persze akad egy-egy szegény bolond… erről a kisasszonynak már van tapasztalata. De az, amit maguk vállaltak… csodálom a küldetéstudatukat.
  Igen, gondolta Kissy, az van nekik. Mindenkiben kialakul a küldetéstudat, ha néhány órán át hallgatja Vanessa dühös szónoklatait Fritzlről, Natascha Kampuschról meg a Dutroux-ügyről.
  Ezt meg is mondta.
  – Rendkívüli hölgy lehet. Örömet szereznének, ha tolmácsolnák neki jókívánságaimat.
  Ezzel az ügyvéd megemelte kalapját, kissé meghajolt és befordult az utcájába, Kissy és Martin pedig ott maradt egy olyan főnévvel, amit még soha nem jutott eszükbe Vanessára alkalmazni. Hölgy? Nos, rendszertanilag kétségkívül az, de egyébként ez lenne az utolsó, amit mondanának rá. Martinnek a tornádó jutott eszébe, Kissynek a dinamit. Ezek a szavak nagyszerűen jellemzik Vanessát, amikor odacsap vagy amikor felhúzza magát például egy shindyről szóló híren. De ha azt hallják, hogy hölgy, akkor az egerek közül Angélique vagy Niala. Ők tényleg hölgyek. Niala talán még Angélique-nél is hölgyebb, ahogy felszegi a fejét, elmosolyodik és mond valami bölcset. Ezt Martin mondta, Kissy pedig rögtön összehúzta a szemöldökét. De jól megfigyelte! Martin csak nevetett rajta, elvégre nehéz nem megfigyelni valakit, ha hetente két-három napot töltenek együtt két éven át, nem beszélve a nyári szünetekről.
  Ez rögtön átterelte a szót a vakációra. Mindjárt vége a sulinak. Már a fülükön is vizsgakérdések jönnek ki, pedig négy fülük van, kettő oldalt, amit mindenki lát, kettő pedig a fejük búbján, de azokat nem mutatják meg akárkinek. A vakáció közelsége, a nagy autós túra ígérete némileg feledtette, hogy ezzel búcsút vesznek az iskolájuktól is, jövőre máshová járnak már mind a négyen – mind máshová. Kissy itt Vaucressonban a Suger-be, éppen Masoudi doktor házával szemközt – amilyen messze volt az iskolája, amióta ideköltöztek, olyan közel lesz most. Martin és Chantal marad Neuillyben, de nem együtt, Jennifer pedig Courbevoie-ba jár majd. Niala is másik iskolába megy, Villefranche-ba fog vonatozni mindennap.
  Csak a két kisegér és a két maxi marad ott, ahol eddig volt – nekik, középméretűeknek egészen megváltozik az életük.

Június huszonnyolcadikán este hatkor hét egér utoljára búcsúzott el egymástól ebben a tanévben.
  – Már csak három nap, kiskutya – simogatta meg Vanessa Suzyt, akit ebből csak a simogatás érdekelt.
  – Már csak két nap, cicus – mondta Kissy másnap este Macskának fáradtan, de reményteljesen.
  – Már csak a holnapot kell kibírnotok – vigasztalta apa huszonnégy órával később, amikor a zsömlét próbálta rákenni a vajra, olyan türelmetlen volt.
  A szerda iskolai nap volt, teljesen értelmetlenül. Az utolsó vizsga után Kissy már úgy érezte, inkább vállalna tűhegyes macskafogakat a hátába, mint évzáró ünnepséget, ballagást, jó, hogy nem vonulnak végig rendőrmotorosok kíséretében a Champs-Élysées-n. De végigcsinált mindent hősiesen. Abból merített erőt, hogy Nimbynek egyetlen egér sincsen a közelében, mégis kibírja. Vele ott voltak hárman is. Sőt négyen. A telefonjáról aznap egy vigyorgó Jerry-pofika nézett rá.
  Aztán valami csoda folytán eljött az utolsó pillanat. Amikor utoljára volt együtt az osztály. Ők négyen nem búcsúztak el egymástól, minek tették volna, a többiekkel viszont váltottak egy-egy sziasztokot, kézfogást vagy puszit. Angélique volt az egyetlen, aki a nyakukba borult, még Martinnek is, és odasúgta, hogy mindent köszön. Pedig már megköszönte régesrég, Beaulieu-ben is, itthon is, és nem örökre válnak el egymástól, találkoznak még, legfeljebb ritkábban. Chantallal éppenséggel egy iskolába kerülnek, talán osztálytársak is maradnak, ami jó dolog, ők ketten mindig jó barátnők voltak.
  Senkit nem lepett meg, hogy a vizsgaeredmények szerint nyolc okos, jól felkészült egér hagyta el a tantermeket. Ahogy az se lepett meg senkit, hogy a kilencediknek gyengébbek voltak a jegyei. De arra már senki nem számított, hogy két tárgyból megbukik. Pedig pontosan ez történt.
  Vanessa nem is értette a kérdést, amikor pár nappal később megkérdezték tőle, hogy reagáltak a szülei. Hát hogy reagáltak volna? Sose bánd, felelték, és megsimogatták a fejét. Majd leteszed a pótvizsgát. Ez csak annyit jelent, hogy kénytelen leszel esténként tanulni a sátorban.
  Chantal azt mondta, ha ő megbukott volna, az apja valószínűleg szívrohamot kap, és egy nappal elhalasztódik az indulásuk, mert egy napig győzködni kell, hogy Chantal nélkül az egész csapat nyaralása el lenne rontva.
  D’Aubissonéknak eszébe se jutott szívrohamot kapni vagy megtorpedózni Vanessa nyaralását. Blanche egyenesen azt mondta:
  – Természetesen nagyon fontos, hogy idén letedd a pótvizsgát, és majd annak rendje és módja szerint leérettségizz. De azt hiszem, a te igazi iskolád mégis az egereid között van.
  Július másodikán kora reggel a D’Aubisson lányok utoljára ültek fel a szolgálati járatra. Mire legközelebb repülnek, Georges már nem áll szerződésben az Air France-szal.

– Egér! – sikkantotta Vanessa boldogan, és két méterről ugrott Kissy nyakába; majdnem feldöntötte. Kissy beszívta a szőke fürtök illatát, és nagyot sóhajtott. Ez már tényleg a vakáció.
  – Még egy egér! – rikkantotta Vanessa öt centire az ő fülétől, azzal elengedte – ezzel megint kis híján feldöntötte – és Martin karjaiba vetette magát. Kissy boldogan sóhajtott. A kislány máskor nem volt ilyen szenvedélyes, de ez most a vakációnak szólt. Egy pillanatig elidőzött a tekintete a ritka látványon, hogy Martin magához öleli Vanessát, aztán észrevett egy közeledő taxit és rájuk szólt.
  – Engedjétek el egymást, ott jön Nimby. Még félreérti.
  Vanessa valóban elengedte Martint és kiugrott a járdára, hogy megnézze a kocsit.
  – Abban a taxiban egy szemüveges nő ül – jelentette ki. – Nem tartalmazhatja Nimbyt.
  Ezzel lelkesen ölelgetni kezdte a harmadik egeret – Nialát, akivel mostanáig együtt volt, de hát Nimbynél se szempont az ilyesmi. Kissy pedig értetlenül nézte az apró taxit a messze távolban, lent az avenue de Villepreux mélységeiben. Mindig tudta, hogy Vanessának sasszeme van, de…
  Aztán öt perc múlva tényleg megjött Nimby és Angélique taxija, és ők tanúi lehettek a legforróbb ölelésnek, amit el lehet képzelni. Hát igen, ha Nimby ilyet kap, akkor Martint igazán hűvösen, épp csak barátilag ölelte meg. Inkább csak lelkesedésből.
  – Eddig megvolnánk – mondta Angélique vidáman. – Indulhatunk?
  – Persze – mondta Kissy. – Anyáéktól a nevetekben is elbúcsúztam. Macskára nem érdemes érzelmeket pazarolni.
  Vanessa ránézett, aztán eltökélten elindult a ház felé. Kissy mosolyogva nézett utána. No persze, neki érdemes. Ő bármikor megsimogathatja Macskát, sőt meg is dögönyözheti, és Macska nem rajzolja tele a karját piros csíkokkal.
  Aztán észbe kapott, a kislány után szaladt és a kezébe nyomta a kulcscsomóját, hogy be tudjon jutni kedvencéhez. Egér létére mégse közlekedhet a macskaajtón.
  Amíg Macskáék kibúcsúzkodták magukat, Angélique még egyszer ellenőrizte a mikrobuszt, ők pedig a rakománylistát. A kocsit Martin már korábban kihozta a garázsból – ő papírt mutatott, Kissy követ, a fiú hozhatta ki.
  Mire végeztek, Vanessa már zárta a házat, aztán a kaput is a kigördülő mikrobusz mögött. Fölrántották a tolóajtót és lelkes cincogással beugráltak. Végre itt a vakáció!

– Rágcsáló Hat hívja Rágcsáló Hármat – szólt Niala titkosügynöki hangon a telefonba. – Vétel.
  – Jelentkezem – nevetett Pi.
  – Elhagytuk a bázist. Északnak tartunk. Vétel.
  – Északnak?!
  – Ez hamis irány, az ellenség megtévesztésére – mondta Niala faarccal. – Nyugat helyett mondtam északot.
  – Világos. Mi ebben az esetben kelet felé megyünk. Öt perc múlva Vaucressonban leszünk. De ha még jobban meg akarod téveszteni az ellenséget, akkor Orlyban.
  – Vettem, egyelőre vége.
  Angélique befordult a Fonds Huguenots utcára, ami bevisz a vasútállomáshoz. Pár perc múlva ott voltak. Alig ugráltak ki a kocsiból, már be is gördült melléjük egy végeláthatatlanul hosszú, óriási busz. Az egerek lenyűgözve nézték.
  Jennifer már régesrég megmondta a lakókocsi méreteit, tudták, hogy mekkora. De mégse tudták. Egészen más, amikor az ember a saját szemével látja.
  Magas volt, mint egy busz, és ugyanúgy függőleges volt az eleje. Aztán csak folytatódott és folytatódott hátrafelé, a végtelenségig. A törzse sárga volt, erről tudták, hogy nem az eredeti színe, Tom újrafestette, amikor megvették.
  Szótlanul csodálták, amíg Chantal, Pi és a Ford család kiszállt a másik oldalon és odajött hozzájuk.
  – Sziasztok – mondta Tom. – Megnézitek belülről is?
  Vanessa és Nimby fölkapta a fejét; éppen halkan tárgyaltak valamit.
  – Halasszuk el – javasolta Nimby kedvesének, aki lassan bólintott.
  – Halasszuk.
  – No mit? – érdeklődött Angélique.
  – Azt fontolgattuk, hogy körbejárjuk – felelte Nimby. – Már készültünk elemózsiát elővenni. De ha belülről megnézzük, akkor kívülről nem járhatjuk körbe. Nincs idő mindkettőre ugyanaznap.
  Fordék nevettek és elkalauzolták őket a jobb oldalra, ahol két ajtó nyílt. Az első a sofőrülés mellé, mint minden autóban, a másik kicsit hátrébb a guruló lakásba, ami most megtelt kerek fülekkel és hosszú farkincákkal.
  Hosszú helyiségbe léptek, ahol minden barna volt, fautánzatú műanyag. A sofőrülés mögött egy ágy, amögött két egymással szembe forduló ülés, köztük asztallal, mindezek fölött szekrények a mennyezet alatt; Jennifer később mondta, hogy ez a slideout, a kitolható rész, és a két ülés meg az asztal este átalakul ággyá. A másik oldalon egy pótülés a rendes ülés mögött, aztán az ajtó, majd egy hosszú szekrénysor. Az eleje volt a konyha, mosogató, tűzhely, fölöttük éppen olyan szekrények, mint bármelyik konyhában. Hátrébb szekrények a padlótól a mennyezetig. A slideout mögött elkeskenyedett a folyosó: a baloldalon nyílt a fürdőszoba, rendes fallal elzárva, ajtóval. Vécé, mosdó, zuhanyfülke. Szemközt még mindig szekrények, tolóajtóval, másmilyet itt kinyitni se lenne hely. A folyosó végén ajtó nyílt a hálószobába. Középen nagy, kétszemélyes ágy, kétoldalt szekrények, hátul nagy ablak. Végig minden ablakon függöny, a vezetőfülkét is le lehetett választani egy nehéz függönnyel. És minden centiméternyi helyet ügyesen kihasználtak, látszott, hogy régóta lakják ezt a kocsit. Első pillantásra meglepő volt, hogy polcot nem láttak sehol – de hát érthető. Ez a ház mozog.

A lakókocsi befordult a boulevard de Jardyra, a mikrobusz pedig hétfős legénységgel követte. Most Vanessa és Nimby utazott a lakókocsiban; majd időnként cserélnek. Kényelmes tempóban is egykettőre megérkeztek Versailles-ba. Egészen távol, az avenue de l’Europe-on parkolták le a kocsikat, élesítették Tom agyafúrt biztonsági berendezését, aztán elsétáltak a palotához.
  Érdekes, hogy itt még nem járt egyikük se. Kissy közel két éve lakik a szomszéd városban, járt is Versailles-ban, de a palotát nem látta. Ámbár Delacroix-t orrba telefonálni olyan élmény volt, ami fölért ezzel.
  – Hányat nézzünk meg a műkincsekből? – kérdezte Nimby valahol a közepén annak az irdatlan parkolónak, amit place des Armes-nak hívnak, és valaha hintók parkoltak rajta.
  – Hány van? – érdeklődött Inge.
  – Úgy harmincezer.
  – Legfeljebb tizenhétezer-hatszázat – felelte Niala rettenetes komolyan. – Addigra fáradtak és éhesek leszünk. És még tovább is akarunk menni. Szerintem töltsünk el egy órát a palotában és egyet a parkban. Ennyiből valamelyest már fogalmat alkothatunk róla.
  – Akkor az négy óra – mondta Andreas. – Egy órába beletelik átmenni ezen a téren.
  – És a negyedik? – kérdezte Pi.
  – Hát visszafelé!
  Azért nem tartott olyan soká. Persze a tér után még jött a királyi udvar, aztán a Márvány-udvar, amikor már egészen körülvette őket az U alakú, monumentális épület.
  – Le Nôtre nem fukarkodott a téglával – jegyezte meg Martin.
  – Le Brun pedig a díszekkel – bólintott Pi.
  Csakugyan, jutott Kissy eszébe, így hívták a két mestert. Érdekes, még sose jártak itt, de mindenki tud a palotáról mindent.
  Jó néhány termet megnéztek, de a legtovább a Tükörteremben időztek. Kissy itt érezte leginkább az egykori királyok hivalkodó hatalmát. Ez az egyik leghíresebb szoba a világon; és az egyik legpazarabb is. Rengeteg csillár, bronzszobor, képek az ablakmélyedésekben. Elnézte az egyik hatalmas csillárt és arra gondolt: vajon mennyi ideig tartott itt villanyt gyújtani, amikor XIV. Lajos estélyt adott? Hiszen akkor még gyertyával világítottak. Persze lehet, hogy percek alatt megvolt: ahány csillár, annyi szolga mászott létrára és gyújtogatott. Elvégre telt rá, olcsó volt a munkaerő. Akárhányan ingyen is vállalták volna, csak a király közelében lehessenek. Hülye rangkórság.
  Aztán kimentek a parkba és bejárták egy részét. Nagy volt, igazán nagy, és nagyon szép is. De Kissynek valahogy az volt az érzése, hogy itt nem élhettek boldog emberek. Biztosan hatalmasnak érezték magukat meg félistennek meg minden, csak jól nemigen érezhették magukat. Persze ő nem tud középkori királyok fejével gondolkodni. Ő csak annyit tud, hogy el nem cserélné a szobáját erre a pompás palotára, se az otthonit, se a panzióbelit. De látványnak tényleg nagyon szép.

Aztán visszasétáltak és kiengedték Suzyt a mikrobuszból. Nem fog sűrűn előfordulni, hogy bezárják ide, s most is tettek óvintézkedéseket. Két fa között, árnyékban álltak meg a kocsival, és kétoldalt leengedtek pár centire egy-egy ablakot, hogy járjon a levegő. Tolvaj úgyse jut be rajtuk, Suzy amilyen fiatal, olyan szenvedélyes házőrző. Azonkívül Jennifer alapítványi mobilját letették az ülések közé, miután fölhívták róla Nialáét. Egyszerű kutyaőrző mikrofon, de tolvaj ellen is jó.
  Tolvaj nem jött, Suzy nem számolt be semmi rendkívüli eseményről. Lelkesen szaladt velük egy kis étteremig, ahol helyet foglalt egy kerti asztal alatt és épp csak az étlapot nem kérte. Ők rendeltek neki is.
  Ebéd után felkerekedtek megint, most már Tom ment elöl. Elindult az avenue de Paris-n, aztán befordult valahol. Csakhamar erdőszélen találták magukat, aztán áthajtottak egy Buc nevű városkán. Ennek a szélén mentek egy darabig, aztán jött Toussus-le-Noble, ahol Tom egy körforgalomnál otthagyta az utat és rátért egy másikra, ami egykettőre kivitte őket a mezőkre. Egy kis darabig nem láttak házat a közelben, aztán az út visszacsatlakozott egy másik főúthoz. Villiers-le-Bâcle mellett voltak.
  – Nem baj az – mondta Tom a telefonban. – Az is szép, ha sok zöldet látunk, meg az is, ha azt látjuk, milyen szépen építkeznek mások.
  De ebbe a városba nem mentek be. Tom befordult balra, és elindultak a főúton. Elhaladtak Saclay mellett, aztán megint át a réteken. Palaiseau határában egy kis lakóparknál álltak meg, hogy megmozgassák a tagjaikat.
  – Kicsit visszakanyarodtunk Párizs felé – nézte Angélique a térképet.
  – Valamelyest – biccentett Tom –, de innen még bármerre fordulhatunk. Ha meg akarjátok nézni azt a katedrálist Bourges-ban, semmi akadálya. Itt vezet az E05-ös út, az visz Orléans-ba.
  – De te nem akarsz azon menni – nézett rá Vanessa.
  – Nem én. Inkább az N20-ast követném, azt is csak nagyjából.
  Ezeket Tom jó két méterrel arrébbról mondta, anélkül hogy a térképre nézett volna. Jól ismerheti az utakat.
  Félórát sétáltak a lakóparkkal szemközti erdőcskében, aztán megint útnak indultak. Tom elhagyta a megyei utat, inkább kanyarogni kezdett Palaiseau utcáin, ami hajmeresztő látvány volt, de nagyon ügyesen kézben tartotta a hatalmas kocsit. Egyszer áthaladtak egy felüljáró alatt, amiről közölte velük, hogy az az autópálya Orléans felé. Ők ennél közelebb nem is mentek hozzá. Áthaladtak Saulx-les-Chartreux-n, aztán befutottak Longjumeau-ba.
  Öt órára járt az idő. Tom kihirdette, hogy itt letáboroznak.

Az N20-as úttól alig pár saroknyira találtak egy kis erdős parkfélét, annak a szélén állították le a kocsikat. Egymás mellé álltak a két autóval, köztük hagyva helyet a sátraknak meg a kis fabódénak, amiben éjszaka az őrszem posztol. Ez utóbbit Nimby ötlötte ki.
  – És honnan lesz fabódénk? – érdeklődött Chantal.
  – Ugyan – legyintett Nimby. – Egy vérbeli őrszem csak megáll a tábor szélén a szuronyos puskájával, és éppen olyan szakszerűen őrködik, mintha lenne fabódé is.
  – És szuronyos puskánk honnan lesz?
  – Az lehet, hogy sehonnan – állapította meg Nimby gondterhelten. – Alighanem be kell érnünk a régebbi divattal és lándzsás őrt állítani. Ez az – derült föl. – Mi leszünk a nomád kisegértörzs, a mus musculus jerrycus, akiket lándzsás őr silbakol a falu szélén.
  – No de lándzsánk sincs – mondta Chantal józanul.
  – De bizony van – vigyorgott a fiú. – Suzy negyvenkettőt hord a szájában.
  De egyelőre nem volt szükség őrre. A környékbeli macskák, shindyk és egerészölyvek nem számítottak az érkezésükre, és még órákba telhet, hogy elterjedjen a hír. Majd estére kell az őr, Suzy előveheti mind a negyvenkét lándzsáját, bár Kissy nem hitte, hogy akár egyre is szükség lesz közülük.
  Úgyhogy a kis park megtelt ide-oda surranó egérkékkel. Kissy, amint Martinnel az oldalán átsétált rajta, innen is, onnan is kerek füleket látott kivillanni a bokrok mögül.
  – Képzeld csak el – mondta álmodozva –, lehet, hogy száz éve nem járt egér ebben a parkban.
  – Akkor bontották le az utolsó gazdaságokat a környéken – tette hozzá Martin. – Az istállókban, pincékben és kamrákban élő egerek talicskára tették a motyójukat és elindultak, messzebb a várostól.
  – És most itt vagyunk mi – folytatta Kissy. – Száz év óta az első egerek itt.
  Pár méterrel előttük éppen elhaladt két egér, Niala és Angélique, élénk társalgásba merülve.
  – Mintha most érkeztünk volna meg Amerikába – mondta Martin. – Üres pusztaság mindenütt, életnek semmi nyoma, csak mi vagyunk, a Szent Sajt utasai.
  – Úgy emlékszem, a sajt queso spanyolul – szólalt meg a hátuk mögött egy hang. – San Queso. Nagyon jó gondolat, bevesszük a lexikonba.
  – Hagyd őket békén – szakította félbe egy másik hang. – Kettesben akarnak sétálgatni és egy kicsit csókolózni. Mint mi is. Gyere.
  A hangok elhallgattak, ők pedig füleltek, hallanak-e távolodó lépteket. Nem hallottak – a másik kettő nesztelenül távozott, hisz mindig is létszükséglet volt, hogy csendben tudjanak besurranni az éléskamrába.

Két órát sétáltak, nézelődtek a parkban és a környéken, aztán összesereglettek megint. Idejében hozzá kellett látni a vacsora előkészületeihez, ha enni akartak. A túra tervezésénél nagyban számítottak a lakóautó konyhai felszerelésére, de megállapodtak, hogy Ingének nem lesz feladata, hogy főzzön rájuk. Elvégre neki az a munkája, hogy főz, a szabadsága alatt kerüljön le a válláról ez a teher. Vanessa egypár segéddel megtámogatva remekül elboldogul, főleg ha az egyiket Fordnak hívják, tehát tudja, mi hol van a konyhájukban. És persze nem kilencre fog főzni, hanem tizenkettőre. Suzy már nem olyan kicsi kutya, napi egyszeri étkezés elég neki, meg amúgy is kirimánkodik valamit mindig, amikor ők esznek.
  Így aztán Inge a csapat nagyobb részével helyet foglalt a kocsiktól kissé távolabb felállított kempingasztalnál, és velük beszélgetett, amíg Vanessa, Jennifer, Nimby és Niala munkához látott a konyhában. Húst sütöttek burgonyával, hozzá valamiféle bonyolult saláta, utána Inge készítette süti, gyümölcs, sajt. Hűtőládából bőségesen narancslé, kóla, jeges tea. És mindenfelől egérfülek meredeztek a három összetolt kempingasztal körül.
  Igen, ez már igazi nyaralás.

Niala osztotta ki a munkát a sátorverő különítménynek, alighanem azért, hogy Pit a fiúk sátrához küldhesse. Kissynek nem csekély fáradságába került fegyelmezni az arcizmait, amikor arra gondolt, hogy Pi segíthetett volna elkészíteni Niala hálószobáját. De ehelyett együtt dolgozhatott Nialával, aki persze saját magát is a fiúsátorhoz tette. A harmadik Chantal volt. A lányok sátrát Kissy, Martin és Angélique állította föl. Már kitapasztalták, hogy legjobb hármasával dolgozni egy sátoron, kettő kétoldalt feszíti a tartóköteleket, egy pedig fölállítja az oszlopokat.
  Aztán ünnepélyes keretek között kiakasztották a táblácskákat a sátrak ajtaja fölé: Home Sweet Home – s ezzel a sátrak elnyerték egérlyuk rangjukat. A táblákat Vanessa és Nimby készítette, szépen kidíszítve, pontosan olyanra, amilyen Jerry lakása fölött van az egyik filmben. A sátrak előtt felvonták a lobogót és elénekelték hozzá a Tom és Jerry főcímzenéjét.

– Hogy osszuk el a helyeket? – kérdezte Jennifer.
  – Vanessának és nekem kell az ajtónál feküdni – mondta Chantal.
  – Miért?
  – Mert mi vagyunk a legjobb harcosok, és mi védünk meg titeket, ha éjjel megtámadnának.
  Vanessa összehúzta a szemöldökét.
  – Akkor Suzyt minek hoztuk?
  – Természesen – helyesbített Chantal – mi csak akkor kellünk, ha Suzyt leterítené a túlerő.
  – No várjunk csak – mondta Niala. – Hogy is van az, hogy ti vagytok a legjobb harcosok?
  – Talán nem?
  Niala harci pózba állt, noha tudta, hogy Chantal tényleg jobb nála.
  – Mutasd meg, mire vagy olyan nagyra, egérke!
  Chantal nevetett és előretartotta a kezét.
  – Oké, egerentyű, rángasd csak azt a sajtot, amíg rád nem csapódik a vas. Gyere, üss meg, ha tudsz!
  – Nem, nem üt meg – lépett közbe Pi. – Laposra vernéd, pumpát pedig nem hoztunk.
  Niala csodálkozva nézett rá.
  – Már hogyne hoztunk volna, hiszen…
  Pi nevetett és őt utánozva felelte:
  – Tudom, de jól hangzik!
  Kissy remélte, hogy most máshová fog figyelni és nem veszi észre a lány szerelmes tekintetét. Tényleg máshová figyelt: Chantalra.
  – Nagyon fenyegetően tartod a kezedet. Idegen helyen vagyunk, ne feledd. Ha a bennszülöttek figyelnek minket, például távcsővel az ablakaikból, azt hihetik, hogy széthúzás van köztünk és megtámadhatnak. Nagyobb erőkkel pedig nem bírunk el.
  Vanessa egy kicsit felrobbant a férfi háta mögött.
  – Micsoda?! Hát minek nézed te a Jerry-kiképzést, tortadíszítő szakkörnek? Igenis elbírunk a túlerővel. Be is bizonyítom. Nem Beaulieu-be megyünk, hanem Monacóba. Az ottani franciák még mindig a feudálikusság igájában sínylődnek, és a zászlójuk is csak piros-fehér. Mi elvisszük nekik a szabadságot, az egyenlőséget meg a rokonságot, és fölajánlom egy kék pólómat a zászlóhoz. Vállalom, hogy egymagam leterítem a monacói király száz katonáját. Ki vállal még győzelmeket, francia egerek, hős harcostársaim?
  – Én is vállalok százat – felelte Niala, mintha nem is egy idegen hatalom megtámadásáról lenne szó.
  – Én Vanessával vállvetek és ketten együtt megölünk ezret is – jelentette ki Chantal.
  – Mi is végzünk ezerrel, Kissy meg én – közölte Martin. – Hacsak el nem menekülnek országuk távoli tájaira.
  Erre mindenkiből kirobbant a nevetés. Pi is nevetett, de igyekezett szigorúan nézni Vanessára. Közben látszott rajta, hogy a legszívesebben megsimogatná.
  – Először is az nem feudálikusság, hanem feudalizmus. Másodszor Monacóban nem az van, hanem monarchia. Harmadszor pedig az nem rokonság, hanem testvériség.
  – Az ugyanaz – nyelvelt Vanessa. – A testvér is rokon!
  A lakóautó mellől megszólalt Andreas.
  – És Monacóban nagyherceg uralkodik, nem király.
  – Azt Vanessa is pontosan tudja – nevetett Pi. – Sőt szerintem személyesen ismerik egymást.

Végül csakugyan Chantal és Vanessa kapta az ajtónál levő fekhelyeket; nekik persze sejtelmük se volt róla, hogy ennek jelentősége van, akár támadnak a helybeliek, akár nem. És noha Vanessa nem ismerte személyesen a nagyherceget, valahogy sose született határozat arról, hogy mégse támadják meg Monacót. Voltaképpen egész útjukat úgy tették meg, hogy Vanessa hadvezéri felszólításának engedve Monacóba kellett volna érkezniük, hogy hősi harcok után véget vessenek a zsarnokságnak és a felszabadított monacói népnek átadhassák Vanessa kék pólóját.
  Az este jelentékeny része telt azzal, hogy megtisztálkodtak. A lakókocsi apró fürdőszobájában még belőlük is csak egy fért el egyszerre, annak ellenére, hogy példaképük szardíniásdobozban alszik. Ezért kisorsolták a sorrendet, a Ford család kivételével, elvégre ez mégiscsak az ő autójuk és fürdőszobájuk, ők menjenek csak elsőként. Jennifer viszont lemondott az elsőbbségről, ő itt egéri minőségében van jelen, elvegyül a tömegben.
  Mindenki kapott öt percet; ez elég volt egy gyors mosakodásra és fogmosásra. Levetkőzni már a sátorban is tudnak. Csakhamar kiderült, hogy jobb, ha egyszerre legfeljebb ketten vetkőznek a sátorban, mert máskülönben a légtér megtelik csapkodó karokkal és lábakkal, az ő testfelületük pedig lila foltokkal. Ezt Nimby határozta meg ilyen tudományosan, s egyúttal felajánlotta segítségét is. Állítása szerint neki nagy tehetsége van abban, hogy távol tartsa egymástól a csapkodó karokat és lábakat; ketten értenek ehhez igazán, Steven Seagal meg ő. Ő tehát szívesen elhelyezkedik a sátor közepén, amíg levetkőznek, és segít, hogy ne akadjanak össze.
  – És ha beledoblak az Essonne-ba, akkor mi lesz? – tudakolta Niala, aki később, már a sátorban bevallotta Kissynek, mennyire örül, hogy nem Pi találta ki ezt a nemeslelkű segítséget. Aligha lett volna ereje visszautasítani.
  – Akkor vizes egér lesz, mus musculus humidus. De ez csak elvi lehetőség, mert úgyse tudsz beledobni.
  Niala olyan barátságosan mosolygott Nimbyre, hogy Kissynek végigfutott volna a hátán a hideg, ha Macska közelsége nem szoktatta volna hozzá a rémisztő dolgokhoz.
  – Hát persze hogy nem, egérke. Élve biztosan nem tudlak.
  Azzal villámként előrelendült és Nimby orra felé vágott. A tenyere fél centivel a fiú orra hegye előtt zúgott el, de Nimby meg se moccant, nem próbált védekezni se. Valaha régen Mohi megtanította őket, hogy bízzanak egymásban, persze ne vakon, mert a legpontosabb ütést is el lehet hibázni. Niala nem hibázta el. Egy ilyen ütés akkor is fájdalmas lehet, ha csak súrolja az ember orrát – hát az övé nem súrolta.
  – Ne ingerelj, cincogi – mondta Nimby csöndesen –, mert odaballagok Andreashoz.
  Niala meglepve nézett a nagyfiúra, aki pár méterrel távolabb üldögélt és remekül szórakozott rajtuk. Nem volt rajta semmi különös.
  – És akkor mi lesz?
  – Megkérem, hogy tartsa egy kicsit a szemüvegemet.
  Nagy csend. Aztán Niala nagyot nyelt, pont úgy, ahogyan Jerry szokott, mikor rábizonyítanak valami csalafintaságot és érzi már a vesztét. Aztán óvatosan tett egy lépést hátra, majd még egyet, és villámsebesen eltűnt az egérlyukban.

Persze még sokáig hallatszott halk cincogás a sátrakban. Sok mindenről beszélgettek, az utazásról, Versailles-ról, még az iskoláról is – de főleg Niala születésnapjáról és ami utána következik. Ha két évet kibírt, ezt a pár hetet már igazán kibírja… csak nagyon lassan telik.
  – Neked is ugyanakkor lesz a születésnapod – jegyezte meg. Már csak ők ketten voltak ébren.
  – Tudom – dünnyögte Kissy.
  – A Döntés Napja idén is.
  – Tudom – morogta Kissy.
  – Van már valamilyen elképzelésed?
  Kissy hallgatott. Tavaly még nagyon egyszerű volt. Egyetlen dologról tudott, azt akarta eldönteni, de kiderült, hogy még sokféle létezik, amiket ki lehet próbálni – azóta némelyiket ki is próbálták, igazán sikeresen. De most már nincs ilyen egérút. Azt az egy dolgot kell eldönteni.
  – Szóval nincs – állapította meg Niala.
  – De van – mondta Kissy hirtelen.
  – Nocsak, mondd!
  – Odaadom magam a srácnak.
  – Komolyan?! Mikor?
  – Hát pontosan… milyen nap van ma?
  – Másodika, csütörtök!
  – Hát akkor… harmadika péntek, negyedike szombat, ötödike vasárnap… azt hiszem, pár éven belül.
  Jót kuncogott barátnője szitkozódásán.

Niala szemléletét az utóbbi időben eléggé befolyásolta, hogy ő maga majd megveszett Piért, és egyre nehezebben látta be, hogy Kissy miért nem ugrik rögtön Martin karjaiba, mármint úgy. Ami hagyján, de szerinte Vanessáéknak se kellene várniuk. Kissy teljesen egyetértett vele abban, hogy Vanessa szemérmessége vérlázító és nála csak Macska elviselhetetlenebb, de szerinte éppen elég lett volna, ha odáig jutnak Nimbyvel, ameddig ők. A többi még ráér.
  Mindeközben Vanessa édesdeden aludt Niala másik oldalán, és ha álmodott is Nimbyvel, semmiképp sem olyasmiket. Kiskölykök ezek még, gondolta Kissy, egyáltalán nem nekik való a dolog. Ő is vár vele, tehát Martinnek is várnia kell. Niala más. Niala egy felnőtt nő, ha az ember egy kicsit megerőlteti a képzeletét és megfeledkezik a lököttségéről. Ráadásul egy vitán felül felnőtt pasiba szerelmes, és ez talán még érettebbé teszi valamivel. Erre nem volt összehasonlítási alap, mert nem ismert senki mást, aki korukbeli lett volna és felnőtt pasiba szerelmes.

Az éjszaka folyamán semmilyen rendkívüli esemény nem történt – jelentette reggel az őrszem lelkes farkcsóválással. Neki remek helye volt, a póráza elég hosszú volt, hogy bebújhasson a mikrobusz alá is, ha a lakóautó alatt nem lenne kényelmes, vagy a sátrak mellett is lefekhetett. Tom javaslatára a lakókocsi jobb első ajtajának kilincséhez kötötték, az sokkal erősebb, mint egy földbe szúrt pózna lenne, és ha nagyon rángatja, az ajtó kissé zörög és Andreas fölébred rá. De nem rángatta. Szemlátomást nem járt senki a közelben az éjszaka.
  Felöltöztek, aztán Nimby és Martin lebontotta az egérlyukakat és visszacsomagolta a mikrobuszba. Megint előkerültek a székek és asztalok, amiket éjszakára persze bezártak a kocsiba. Jó étvággyal megreggeliztek; Vanessa megmutathatta, hogy nomád körülmények között is tud szimfóniákat előadni zsömlékre és paradicsomszeletekre hangszerelve. A friss péksüteményt és tejet Angélique és Inge hozta egy előző nap fölfedezett boltból.
  Ráérősen ettek, majdnem tíz volt már, amikor elindultak. Ma Niala és Angélique utazott Fordékkal; szerették volna, ha Pi tart Nialával, de nem lehetett megoldani, túl feltűnő lett volna.
  Tom délnek indult a város utcáin, s csakhamar kiértek Longjumeau-ból; a következő város Ballainvilliers volt, amin percek alatt áthajtottak, és hamarosan Villiers-sur-Orge-ba értek. Délkelet felé haladtak át rajta – ezt mindig tudni lehetett, mert Nimbynél persze volt iránytű, és kérésre bármikor megmondta, merre mennek. Tom nemegyszer megkérdezte, nehogy valamiképpen visszakanyarodjanak. Később délnek fordultak, keresztezték az N104-es utat, és kiértek a városból, amiről Tom mondta meg, hogy igazából nem egy város, hanem sok, összenőve, akárcsak Párizs és külvárosai.
  Le Plessis-Pâté volt a következő város, ahol Vanessa keresett a neten egy éttermet, és óriási adag sült krumplikat rendeltek.
  – Ez az egérség előnye – mondta Angélique Ingének, aki elhűlve nézte, mekkora adagot kért, hozzá sült húst meg salátát is, és azt mondta, hogy a fagylaltot majd később. – Ha az ember egér, rengeteget ehet, mégse hízik.
  – Ugyan miért nem? – kérdezte Inge, akin szakácsnő létére nem sok fölösleg volt, de az egerek tudták Jennifertől, hogy elszánt harcot folytat a kalóriákkal.
  – Mert rengeteget mozog is. Amíg begyakorolod, hogy lehet egy shindyt hülyére verni, sokkal több kalória lemegy, mint ha az egész utat biciklin tennénk meg. A Jerry-kiképzés a legjobb fogyókúra.
  – Én egy pufók kissrác voltam, amikor összekerültünk – mondta Nimby. – És nézzetek meg most. Nincs rajtam súlyfölösleg. A mozgásom villámgyors, az izmom acélos, tekintetem metsző, az eszem lehengerlő, de a legbüszkébb a szerénységemre vagyok!
  Nevettek. Az utolsó szavakat kórusban mondta Vanessával és Nialával.
  – Akkor neked igazán jót tett a kiképzés – állapította meg Inge, és a pillantása megállt a Nimby mellett ülő szöszke kislányon. A fiúé is.
  – Úgy van. Nemcsak önvédelmi bajnok lettem, hanem kaptam egy csodálatos kisegeret is.
  Vanessa büszkén fölszegte fejét, aztán Nialára nézett, aki Nimbyvel szemközt ült. A testvérek hosszan nézték egymást szótlanul. Mindenki tudta, mire gondolnak. Vanessa sokkal többet köszönhet a Jerry-kiképzésnek, mint ők mind együttvéve. S bár mostanában ritkábban esik róla szó, ő azért nagyon is számon tartja, mit tettek érte D’Aubissonék és az egerek.

Délután áthaladtak Brétigny-sur-Orge-on és La Norville-on, délnyugat felé. Aztán rákanyarodtak a délnek vezető D449-es útra, és Tom azt mondta, kicsit megnyomhatják a pedált. Átszeltek egy Cheptainville nevű kis falut, áthaladtak Lardy Cochet-n és a vele egybeépült városkákon, s egykettőre befutottak Itteville-be, ahol megálltak egy kis pihenőre.
  – Úgy félúton lehetünk Orléans felé – mondta Nimby a telefonját tanulmányozva –, bár nehéz megmondani ekkora léptékben.
  – Hát kérj útvonaltervet – javasolta Pi –, Vaucressonból ide meg innen Orléans-ba.
  Nimby döbbenten nézett rá.
  – Hogy ez nekem nem jutott eszembe…
  S máris nyomogatni kezdte a telefont.
  Közben sétáltak egy kicsit a közelben, kis utcákon, házakat nézegettek és megmozgatták a tagjaikat.
  – Nahát, jókorát tévedtem – szólalt meg Nimby két perc múlva. – Alig hatvan kilométerre vagyunk hazulról, Orléans pedig még kilencven kilométer. Ha két autó hatvan kilométert másfél nap alatt tesz meg, akkor tizenhárom egér és egyéb emlősállat kilencven kilométert hány nap alatt tesz meg?
  – Ahány alatt kedve tartja – vágta rá Vanessa.
  Itteville határában Tom megint letért a főútról és kiszaladt velük a szántóföldek közé. Sokáig kanyarogtak erdők és rétek között, néhol gyengébb minőségű utakon, míg végül befutottak Montmirault-ba. Nyugatnak fordultak a D191-esen, ami Boissy-le-Cuttéig vitte őket – azaz vitte volna tovább is, de Tom keresett egy mezőt a falu szélén és kigördítette a kocsit. Túl régóta haladtak szüntelen életveszélyben, a csapat ugyanis vicceket mesélt, és hol Tom, hol Pi rángatta ide-oda a kormányt.
  Amikor megérkeztek, Martin éppen egy kamionsofőrről mesélt, aki egy út menti étteremben eszik, de betér három motoros vagány. Az egyik elveszi előle a tányért és átviszi a saját asztalukhoz. A kamionos nem szól semmit, fizet és megy.
  – Gyáva alak – röhög a motoros –, nem tud verekedni.
  – És vezetni se – szólal meg a pincér –, éppen palacsintává lapított három motorbiciklit.
  Az egerek nevettek és kisereglettek a mezőre.
  Második úti estéjük éppúgy telt, mint az előző, annyi különbséggel, hogy Angélique és Nimby leült Vanessával kémiát tanulni. Az volt a megállapodás, hogy minden második este tanulnak, odafelé kémiát, a hazaúton fizikát.
  Nimby rengeteg munkát áldozott arra, hogy kettesben kidolgozzanak valamiféle mnemonikrendszert, ami segít az egerének megjegyezni a képleteket. Először persze meg kellett magyaráznia, mi az ördög az, hogy mnemonikrendszer. A minik életükben nem hallották még ezt a szót.
  – Hol volt, hol nem volt – kezdte még egyik franconville-i szerdájukon –, voltak valaha olyan számítógépek, amik kizárólag a számokat értették, betűkről, szavakról fogalmuk se volt.
  – Mikor? – kérdezte Chantal.
  – A múlt század közepétől kezdve mostanáig.
  – Mostanáig? – kérdezte Jennifer. – Hol?
  – Például itt – mutatta föl Nimby a telefonját, és egy bűvészmutatványnak beillő mozdulattal elővarázsolt egy tollat is. Azzal mutogatott a telefonon, mintha ők még nem látták volna. – Ez a telefon, nagyfülű hölgyeim és uraim, egy olyan számítógép, ami kizárólag számokat ismer. A világon elterjedt számítógépek nagy többsége ilyen; hogy pontos számot mondjak, száz százaléka. Olyan számítógépet még nem gondolt ki a technika, ami számokon kívül másról is hallott már.
  Hirtelen megszólalt a Popcorn Vanessa kezében.
  – Hangokat is ismer, hallod?
  – Aha – mondta Nimby –, hallom. A telefonod most egy memóriacellákban tárolt számsorozatot átmásol a hangkártya memóriájába, és onnan a hangszóróba menő impulzussorozattá alakul. Még valami kérdés ezzel kapcsolatban?
  Vanessa sóhajtott, kikapcsolta a zenét és bekapott egy ementálikockát.
  – Tehát mint mondtam… kösz – Nimby átvette a felé nyújtott másik kockát és megette – a számítógépek mindössze számokat ismernek, ezért hívják őket angolul computernek, ami számolót jelent. A francia ordinateur is a számok ide-oda rendezgetésére utal. Az embereknek viszont nehezükre esett megjegyezni, hogy melyik szám mit jelent. Például ha a program egy pontján az állt, hogy 115, akkor a processzor egy számot átrakott egyik helyről a másikra. Ha az jött, hogy 216, akkor összeadott két számot. Mert az utasítások is számok voltak, a feldolgozandó adatok is számok voltak, minden szám volt. Eddig világos?
  – Mint a nap – felelte Vanessa –, de honnan tudta, hogy melyik szám adat és melyik utasítás?
  – Ez nagyon egyszerű. Mondjuk, hogy a 115 után áll még egy szám, az adat, amit máshová kell tenni, a 216 után pedig két szám, amiket össze kell adni. Ezt a szabályt a gép is ismeri meg te is, és tudjátok, hogy a 115 után egy, a 216 után két byte-ot kell adatnak tekinteni, és az azután következő már utasítás. Nos, mivel a végeérhetetlen számsor teljesen összefolyt és olvashatatlan volt, kitalálták a mnemonikokat, amik angol szavak vagy rövidítések voltak. Ha a 115 adatok mozgatását jelentette, akkor azt írták helyette, hogy MOVE, a 216 helyett pedig azt, hogy ADD. Így már olvasható volt a program az ember számára, a gép számára pedig visszafordították számokra. Eddig világos?
  Világos volt, csak azt nem lehetett még mindig tudni, hogy mindennek mi köze Vanessa képleteihez. De az egerek tudták, hogy Nimby végeláthatatlan magyarázatainak végén el szokott következni a tanulság is.
  – Well, mice, ez tehát egy olyan technika, ami valami nehezen megjegyezhetőt egy könnyebben megjegyezhetővel helyettesít. Lássunk egy másik példát. Ki tudja megmondani, milyen elem áll a periódusos rendszer 44. helyén?
  Senki se tudta. Ugyan honnan tudna az ember fejből ilyesmiket?
  – Én se tudnám, ha beszélgetés közben ki nem néztem volna – vallotta be Nimby. – Ru, ruténium. Mármost ha nekem valaki megparancsolná, hogy tanuljam meg a periódusos rendszert, és túlélné, akkor a következőképpen fognék hozzá. „Negyvennégyben nagy harcok folytak a Ruhr-vidéken.” Ez megad két elemet, Ru és Rh, csak a vidék nevét kicsit alternatívan kell írni, de az direkt jó, mert amíg kitalálod, foglalkoztatni kell az agyadat, és így biztosabban megjegyzed. Egy másik: „Ozirisz egyiptomi neve Ptau.” Ami biztos nem igaz, de megadja négy elem sorrendjét, Os, Ir, Pt, Au. Ilyen morzsákból raknám össze az egészet, mert csak kis morzsákat lehet könnyen megtanulni. Aztán azokból majd összeáll magától.
  Ezt rögtön tapasztalhatták is, mert a terjengős előadás morzsáiból rögtön összeállt, hogy Nimby miről beszél. Vanessa mindazonáltal nem szánta rá magát, hogy megtanulja fejből a periódusos rendszert, és ezt a kémiatanára se várta el tőle. De a képleteket tudnia kellett volna, és Nimbyvel elszántan dolgoztak a képleteket megjegyezhetővé tevő varázsigéken. Kissynek csak egy jutott eszébe, E. MacKettő, a híres skót fizikus, akinek neve leírva E = mc2. De ez a képlet nem szerepelt a tananyagban, így Vanessa nem vette hasznát.

Az volt a megállapodás, hogy azokon az estéken, amikor Vanessa tanul, nem kell, azazhogy nem szabad főznie, mert akkor a vacsorakészítés ürügyén egy percet se tanulna. Boissy-le-Cuttében töltött estéjükön Kissy csinált serpenyős tojást, az nagyon egyszerű kaja. Az ember kivajazott serpenyőben szalonnaszeleteket pirít, aztán mindre rátesz egy sajtszeletet és ráüt egy tojást. Ha félig megsült, meglocsolja tejszínnel, aztán fűszerezi és kész, jobban mondva akkor kiteheti a serpenyőből és sütheti a következő adagot.
  Niala közben salátát alkotott valami iszonyú bonyolult recept alapján, amit Isabelle nénitől tanult. Kissy csak néha pillanthatott oda a serpenyője fölött, de Niala elmondott mindent. Kemény tojást meg egy csomó zöldséget vágott karikára, volt aközött paradicsom, zöldpaprika, retek, kígyóuborka. Ezeket beleszórta néhány nagy tálba, amiket előzőleg kibélelt salátalevelekkel. Ecetet és olajat kevert össze, megsózta, megborsozta és rájuk öntötte. Pinek közben föl kellett nyitni egy csomó tonhal- és szardellakonzervet. A halat Niala földarabolva rátette a zöldségre, megszórta olajbogyóval, tárkonnyal, turbolyával meg petrezselyemmel. Ennél komplikáltabb csak az a bouillabaisse volt, amit Pi főzött valamelyik évben Beaulieu-ben, abban tényleg minden benne volt, ami a Földközi-tengerben lakik és…
  Kissy hirtelen elnevette magát.
  – No mi az? – néztek rá azok ketten a salátástálak mellől, ahol nagy egyetértésben tevékenykedtek.
  – Csak erről a salátáról eszembe jutott az a bouillabaisse, amit valamikor csináltál, Pi, emlékszel?
  – Persze.
  – Hát abban is rengeteg mindenféle volt, amit csak ki lehetett halászni a tengerből: aminek uszonya, lába, csápja vagy héja van… csak olyasmi nem volt közte, aminek horgonya van.
  Nevettek.
  – Megettük volna mi azt is, ne félj – mondta Niala derűsen. – Mi nem vagyunk olyan finnyásak, mint Zazie. Emlékeztek? Kagylót eszik, aztán egyszer csak kivesz egy hatalmas, gyönyörű igazgyöngyöt, megnézi és eldobja, mint aki valami oda nem valót talált az ételben. Hát mi megettük volna a gyöngyöt is.

Kissy sose fogja elfelejteni azt a két egész négy tized másodpercet ez után a megjegyzés után. Niala pontosan ekkor elfordult és kevert valamit, Pi pedig nem nézett Kissy felé és nem tudta, hogy figyeli, hát engedte, hogy a gondolatai kiüljenek az arcára. Kissy villámgyorsan odaugrott lelki szemeivel és olvasgatni kezdett.
  „Fantasztikus, hogy ez a lány milyen művelt – gondolta Pi –, nekem aligha jutott volna eszembe Zazie és az igazgyöngy, pedig én is láttam a filmet. Vág az esze. Ráadásul még szép is…”
  Kissy gondterhelten nézett a serpenyő nyelére, aztán kijelölte az utolsó mondatot a gondolataiban és megnyomta a Delete-et. Nem, ezt Pi nem gondolta. Vagy ha igen, nem volt az arcán. Nem szabad olyasmit kiolvasni, ami nincsen ott, ez csak túlzott reményekhez vezethet.
  Kitálalta az adagot és tovább gondolkodott. Mi van, ha Pi tényleg ezt gondolta? Ha esetleg tényleg tetszik neki Niala?
  Ő még nem nagyon gondolt ebbe bele, de ha Pi viszonozza Niala érzelmeit, akkor egészen megváltozik az életük. Akkor egy pár lesznek, ágyba fognak bújni, és Nialát előbb-utóbb Niala Jourdainnek, azazhogy Nicole Jourdainnek fogják hívni. És… te jó ég, egy nap kisegereik is lehetnek!…
  Megpróbálta elképzelni magát, amint bébiételt melegít, amíg Niala kisegeret pelenkáz, de nem nagyon sikerült. Se a bébiétel, se a pelenkázás.
  Kénytelen lesz fejleszteni a képzelőtehetségét.

A harmadik nap reggelén már nem voltak városok, csak néhány kisebb falu akadt az útjukba. Szántóföldek és mezők szegélyezték az utat, itt-ott erdőn haladtak át. Hamarosan elhagyták Île-de-France területét, amit emberemlékezet óta nem tettek lent a földön, és a tábla tiszteletére megint elfújták a Tom és Jerry-dalt.
  A Centre régió apró, elszórt falvakkal fogadta őket, amik mellett csak elszáguldottak Tom kényelmes, óránként negyven-ötven kilométeres tempójában. Pithiviers-ben álltak meg először, mert megláttak egy reklámtáblát és széna között érlelt pithiviers-i sajtot akartak venni. Kis korongokban árulták, egyből vettek belőle két tucatot. Azt nem árulták el, hogy tesztelési célra kell, mert Franciaország a sajtok hazája és egy francia egérnek ismerni kell minden francia sajtot; vagy legalább törekedni a megismerésükre. Elvégre az ember idegen helyen nem mutogatja rögtön a füleit.
  – Miért nem? – kérdezte Tom, miután kijöttek a boltból és ő megkérdezte, hogy megmondták-e, hogy egereknek lesz.
  – Látsz rajtam egérfüleket? – kérdezte Vanessa, amire Tom mosolyogva bólintott, és azt felelte, ő bizony lát.
  – Idegenek ne lássák, az a lényeg. Nem tudhatjuk, ki hord macskát a zsebében vagy kinek foglalkozik a sógora… – Vanessa körülnézett és csak suttogva fejezte be: – rágcsálóirtással.
  Tom nevetett, Andreas pedig azt kérdezte: – De hát hogyhogy féltek a macskáktól? Hisz Kissynek is van egy odahaza.
  Vanessának összeszűkült a szeme.
  – Ki mondott olyat, hogy mi félünk a macskáktól? Hadd tépjem szét!
  – Nem – szólt közbe Niala csillapítóan –, eszünkben sincs félni tőlük. De nem akarjuk értelmetlenül szórni a pénzt, márpedig néhány macskatulajdonos biztos kártérítést követelne.
  Andreas meglepődött, már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy miért, aztán megértette, hogy a leterített kedvencek fejében. Az biztos, gondolta Kissy elégedetten, és arra a jelenetre gondolt, amikor Jerry dobozból készült repülőgépből villanykörtékkel bombázza Tomot. Ez a legszelídebb dolog, amire bármilyen cica számíthat, ha szemet vet rájuk.

Bourgneuf, Ascoux és néhány további falu maradt el a kocsik mögött, aztán egy végeláthatatlan erdőn át vezetett az út. Ez az orléans-i nagy erdő, mondta Tom, ezután már Orléans elővárosai következnek.
  Egy keresztező erdei útnál lekanyarodtak és megállították a kocsikat. Még nem volt dél, éhesek még egyáltalán nem voltak, és kedvük támadt sétálni egyet az erdőben. A séta azzal kezdődött, hogy megcsodálták Vanessát, amint kiválaszt egy fát, körbejárja és szakszerűen hozzálát, hogy fölmásszon rá.
  – Nocsak – mondta Inge.
  – Imád fára mászni – magyarázta Jennifer.
  A kislányt követte Nimby is, ők pedig tettek egy rövid sétát a fák között. Aztán még egy rövid sétát, mert amikor visszatértek, azok ketten éppen elmélyülten csókolóztak, ezért inkább megnézték, milyen fák vannak az út másik oldalán. Ugyanolyanok voltak.
  De aztán a két egérke is lejött a fáról, ők pedig útnak indultak megint, nyugatnak tartva az erdei úton. Csakhamar tavacska mellett haladtak el. Kissy időnként Vanessáékra pillantott, akik mögötte ültek – Tomékkal ezen a napon Chantal és Pi volt –; a kislány a fiú vállára hajtotta a fejét, és szemlátomást nagyon elégedett volt a világgal. Végre fára mászhatott.
  Végeláthatatlan zöld lombrengetegen haladtak át, Kissy nem is gondolta, hogy ennyi fa van a világon, pedig hát ez csak egy kis erdőcske, Brazíliában sokkal nagyobbak vannak. Azokról beszélgettek, meg arról, hogy irtják őket, pedig óriási kincset jelentenek, még akkor is, ha nincs meg bennük a rák ellenszere, mint a Medicine Manben. Kissyt valamelyest megnyugtatta, hogy azért Franciaországban is vannak még szép nagy erdők, és azon kezdett gondolkodni, vajon nem lehetne-e még egy-két fát ültetni otthon. Hátha felnövekednének. Meg fogja kérdezni szakembertől.
  Végül kiértek egy országúthoz és hamarosan befutottak La Motte-ba.

Az étterem nem volt se túl nagy, se túl kicsi, barátságos volt és jól főztek. Ezt Vanessa állapította meg abban a pillanatban, ahogy belépett, a csapat egy része még befelé sorjázott az ajtón.
  – Honnan veszed? – kérdezte Chantal.
  – Ez egyszerű. Nézd ott hátrébb azt az idős párt, milyen békésen esznek. Az előbb a hölgy el is mosolyodott. Tehát ízlik nekik.
  – És ha valami másnak örültek?
  – Nem lehetetlen. De nézd amott azt a magas úriembert, ő is nyugodtan eszik.
  – Az a fiatal pár is amott – szólt közbe Jennifer.
  – Igen, de lehet, hogy ők nászutasok, és fogalmuk sincs, mit esznek – jelentette ki Vanessa megfellebbezhetetlenül. – Az idős pár tetszése sokkal megbízhatóbb, ők jobban odafigyelnek az ételre. És a magas úré is, mert sovány.
  – No és?
  – A soványak kritikusabb természetűek. Amellett egy kövér ember lehet, hogy azért kövér, mert bármit megeszik.
  Tom egyre gyanakvóbban nézett, de most már kitört:
  – Ugye csak hülyéskedsz?
  – Hát persze – nézett rá a kislány nagy ártatlan szemekkel, amire a férfi fújt egyet és legyintett.
  – Elképesztő. Olyan komolyan adtad elő ezt a sok sületlenséget…
  – Az ellenkezőjét is ugyanilyen komolyan adta volna elő – nyugtatta meg Nimby. – Tőlem tanulta.
  – Még hogy én tőled?!
  – Csak a sületlenségeket. A fapofát én tanultam tetőled.
  Közben azért helyet foglaltak három asztalnál, üdvözölték a pincért és átvettek egy köteg étlapot.
  – Turisták? – érdeklődött a pincér.
  – Turisták – bólintottak az egerek.
  – Orléans-ba tartanak?
  – Csak átutazunk rajta.
  – Szép nagy kocsik.
  – Azok.
  – Nos hát, érezzék jól magukat. Visszajövök, ha választottak.
  Vissza is jött pár perc múlva, felvette a rendelést, de hosszabb idő múlva hozta ki, mint bárki gondolta volna.
  Ahogy a pincér visszaindult a konyha felé, éktelen csörömpölést hallottak az utcáról. Mindenki odakapta a fejét, a pincér is, a vendégek is. Két alak állt odakint, egy parkoló autó mellett, és valamit beledobtak a táskájukba; Kissy háttal ült az ablaknak, mire megfordult, csak ezt a mozdulatot látta, és hogy futásnak erednek. De addigra kivágódott az ajtó, őt pedig talpra lökték a lábai, és mint az őrült száguldott Vanessa után.
  Persze kilenc egér ugrott föl és rohant ki. Vagy száz métert vágtattak utánuk, aztán Vanessa megtorpant, fújt egyet és célzott. Kissy éppen mellette állt meg. Hogy a kislány mikor vette elő a fegyverét, nem lehetett tudni. Azt se tudta volna megmondani, hogy ő mikor rántotta ki a sajátját.
  A két rabló majdnem egyszerre bukott föl, ahogy a lövedékek lábon találták őket. Az egyik nem esett el azonnal, tántorogni kezdett és jókora puffanással nekiment egy furgonnak, aztán elterült a kövezeten.
  Néhány perc múlva kilenc egér és két megtépázott rabló sétált vissza az étteremhez. Kamasz srácok voltak, talán Andreasszal egykorúak; a vállukon nagy táska, abba dobálták a zsákmányt. Pi hozzálátott értesíteni a rendőrséget, ők pedig odakísérték a rablókat a betört ablakú kocsihoz, ami mellett már ott sápítozott a tulajdonosa.
  – Szerencsétek, hogy nem a mi kocsink volt – mondta Vanessa útközben. – Már ordítani se lenne erőtök.
  Az egyik felelt neki valamit, amire kapott egy borzalmas pofont, s mellé a kioktatást, hogy egyetlen fog se marad a szájában, ha még egyszer ilyen szavakat használ. De aligha hallotta, mert nekitántorodott egy parkoló autónak, Martin rángatta vissza a helyes irányba.
  – Meghoztuk, uram – mondta Jennifer.
  A tulajdonos szakállas férfi volt, aki felváltva nézegette az autót és a rablókat, és egy cseppet se használt szebb szavakat, mint a rabló, de őt nem ütötték pofon.
  Aztán rendőrség, jegyzőkönyv, letartóztatás, a sok unalmas formaság. Szerencsére a két kiérkező járőr sem akart nagy feneket keríteni a dolognak, egykettőre fölírtak mindent és elporzottak a két peches alakkal. A tulajdonos mindenáron valami pénzzel akarta kifejezni háláját – a visszaszerzett táskában voltak az iratai, a pénze, a munkájához szükséges dolgok, mindenféle –, de az egerek csak legyintettek és visszamasíroztak az étterembe.

– Ugyan, nem tesz semmit – mondta Vanessa elégedetten, és kicsit ide-oda lapátolgatta a rizst, hogy jobban hűljön. – Az ember céloz, lő és talál.
  – Nem erre gondoltam – csóválta fejét Inge. – Súlyos sérülést is okozhattatok volna annak a két fiúnak.
  – Á – legyintett a kislány sajnálkozva –, nem jött össze. Egypár lila folt biztos lesz a lábukon, de komolyabbat nem lehetett. Be kellett érnünk azzal, hogy megállítottuk őket.
  Inge sóhajtott. Kissy együttérzőn mosolygott rá. Igen, ő is tudta, hogy Vanessa reménytelen eset. Egy vérszomjas kis ragadozó, aki külön élvezi, ha bánthatja a rossz fiúkat. Viszont kétségtelenül megvan hozzá a filozófiája. Nem kell rossz fiúnak lenni, és máris biztonságban van az ember.
  – Én elég csúnyán elintéztem Grevint a télen – törte meg Jennifer a csendet. – Kissy meg hátba durrantott egy pasast, aki fegyvert szegezett egy ismerőse hátának. No meg a legutóbbi ügyfelünk is jócskán kapott. Örülnék, ha egy életre megbénulna a karja, és egy cseppet sem sajnálom, ahogy a másik kettőt sem. Mind a három ölni akart vagy valami hasonlót. Egyáltalán nem mondhatod, hogy kedvtelésből csinálunk munkát a kórházaknak.
  – Persze – sóhajtott Inge megint –, csak… az én ízlésemnek akkor is túl… hogy is mondjam… brutális, amit műveltek.
  – Sajnálom – mondta Vanessa, hangjában a sajnálat legcsekélyebb jele nélkül. – De nincs más választásunk. A shindyt harcképtelenné kell tenni, különben ő tesz harcképtelenné téged. Amikor ütni lehet, ütni kell, és egyből akkorát, hogy ne üthessen vissza. Mert ha megteszi, akkor lehet, hogy nem ütsz már többet.
  Megint csend volt egy percig. Egerek és Fordok ettek és gondolkodtak. Aztán Pi vette föl a beszéd fonalát.
  – A mi kis társaságunkból valahogy úgy lett csapat, hogy Mohi megosztotta velünk a nézeteit a rossz emberekről és az önvédelemről. Jól emlékszem Mohira. Alig hasonlított Vanessára.
  A nevezett komolyan nézett rá.
  – Miért, milyen voltam?
  – Milyen?… Hadd gondolkozzam. Valamivel kisebb voltál, és sokkal vadabb. Olyan voltál, mint Macska, senkinek nem engedted meg, hogy megsimogasson. Szerintem a legjobb dolog, amit a csapatunk valaha tett, az, hogy megszelídítettünk téged.
  Vanessa csak ült lehajtott fejjel és a tányérját nézte. Nagyon büszke magára, olvasta le róla Kissy, de igyekszik nem mutatni.
  – És bölcs voltál. Te voltál a mi kis tanítómesterünk, pedig te voltál köztünk a legkisebb és a legfiatalabb. Azazhogy ez ma is így van: ma is te vagy a legkisebb és te vagy a mesterünk továbbra is.
  – Szükségetek is van rá – robbant ki a kislány. – Senki nem érte utol azt a két nyikhajt, pedig igazán nem voltak futóbajnokok. Ha nem utánuk szaladtok, hanem előlük, akkor is ilyen ráérősen csináljátok?!
  Dühösen meredt Pire, aki csak nézett rá nagy-nagy szeretettel, de Vanessa keményen fegyelmezte magát és megállta vigyorgás nélkül.
  – Te sem érted utol őket – jegyezte meg Chantal.
  – Viszont lőttem! Csak mi ketten Kissyvel, miközben kilenc fegyveres ácsorgott mellettünk, akiknek inukba szállt a puskájuk. – A szokatlan szóképtől páran majdnem félrenyeltek. – Mégis mi tartott vissza, hogy elővegyétek?!
  – Az, hogy nem akartunk rablópürét csinálni – nevetett Angélique. – Kilenc nimbuszgolyó még egy elefántnak is elég volna. Láttuk, hogy céloztok, és tudtuk, hogy el fogjátok találni őket. Nem őrültünk meg, hogy mi is lőjünk.

Ebéd után a csapat rövid autózással elérte Orléans városát. Meg sem álltak a folyópartig, amit egy kis parkolónál értek el. Itt letették a kocsikat és fölsétáltak egy hídra, ami nem a folyón vezetett át, csak egy kis csatornán vagy öblön, ki tudja, mire szolgálhatott. Rakpartféle sétányra jutottak, innen néztek szét.
  A Loire meglepően nézett ki, nem is hasonlított a Szajnára. Velük szemben hosszú sziget volt fákkal, egészen keskenynek tűnt; később, amikor a Google Maps felvételét is megnézték, kiderült, hogy valóban csak pár méter széles, helyenként szét is szakította a víz.
  – Ez a szigetcsík biztosan a gát – mondta Nimby, aki persze utánaolvasott az útbaeső városoknak. – Azt olvastam, hogy van itt egy elmerült gát, ami kettőbe vágja a folyót.
  – Igen, annak a része – bólintott Tom. – De a szemközti part is az. Az ugyanis egyáltalán nem a part, csak egy másik sziget. Amarra – mutatott jobbra – az a sok homokpad meg szigetke is mind a gátból való. Errefelé csak térképpel lehet csónakázni.

Estig autóztak erre-arra a városban, igyekeztek minél többet látni belőle. Megnézték a katedrálist és megegyeztek, hogy a munkások biztosan nem voltak szédülősek. Ámbár Nimby azt állította, hogy a katedrális alacsonyabb az ő házuknál, mert annak emelete is van, ez pedig földszintes. Az egerek igazat adtak neki. Aztán kiautóztak Olivet-be és egy városszéli erdőcske mellett tábort ütöttek.
  Kissy éppen az egérlyuk tartóköteleit húzta feszesre, amikor a háta mögött megszólalt egy hang.
  – Jó estét… beszélnek franciául?
  – Jó estét – pillantottak oda az egerek, s egy kalapos férfit láttak egy kisfiúval az oldalán.
  – Igen – mondta Tom –, beszélünk franciául.
  – Mondják csak, van erre engedélyük?
  Tom sóhajtott és megcsóválta a fejét. – Nem, uram, nincs engedélyünk. Baj, hogy itt vagyunk?
  A férfi nem látszott nagyon határozottnak.
  – Nézzék… mi itt nem szeretjük a bajkeverőket. Ez nem kemping, és nem is lesz az. Jobban tennék, ha továbbállnának.
  – Nem vagyunk bajkeverők, uram – mondta Tom. – Egyszerű baráti társaság vagyunk, akik átutaznak az országon, és mivel este van, szeretnénk itt sátrat verni. Mondok valamit. Írja föl a rendszámainkat. Ha akarja, az iratainkat is megnézheti. Reggel továbbállunk, de ha bármi gond van velünk, a rendőrség úgyis megtalál minket. Mit szól hozzá?
  Az egereket nem lepte meg különösebben, hogy a kalapos beleegyezett a dologba. Elvégre Fordék évek óta minden nyarukat így töltik, Tom már megtanulta, hogyan szerelje le az ilyen akadékoskodókat. Később elmondta, hogy néha olyanokkal is összeakadnak, akikre semmi se hat – ilyenkor beadják a derekukat és továbbmennek tíz kilométerrel. Remélhetőleg erre az idén nem lesz szükség, vagy csak sátorverés előtt jönnek.
  – Figyelj csak – guggolt le Kissy, amikor az ember elment, zsebében a rendszámokat és a felnőttek személyi adatait tartalmazó cédulával. – Lehet, hogy ez az ember jó szándékú, de lehet, hogy nem. Szeretném, ha éjszaka nyitva tartanád a szemed. Ha rosszban sántikál, nyugodtan megharaphatod, de előbb lármázz föl minket. Oké?
  Suzy tökéletes egyetértéséről biztosította.

De ezen az éjszakán nem történt semmi rendkívüli, ami összefüggésben lett volna a helybeliekkel. Olyan igen, ami nem volt velük összefüggésben. Kissy valami mocorgásra ébredt az éjszaka, és félálomban megkérdezte: – Kiazmiaz?
  – Cssss! – volt a válasz. – Ne üvölts. Én vagyok, Chantal. Csak odakint voltam. Aludj nyugodtan.
  Kissy olyan gyorsan visszaaludt, hogy reggel nem is emlékezett az egészre. Niala emlékeztette rá.
  – Éjjel akkorát rikkantottál, amikor Chantal bejött a sátorba, hogy azt hittem, az egész tábort fölvered.
  – Jé… rémlik valami. Te ébren voltál?
  – Félig-meddig. A hálózsákjába gabalyodott bele, azzal ébresztett föl előbb engem, aztán téged.
  – Még szerencse, hogy nem mészároltuk le félálomban.

Niala jött rá végül, miért ébresztette fel őket Chantal ezen az éjszakán. Mert elővigyázatlanul kettejük között ágyaztak meg neki. Chantal alighanem Longjumeau-ban és Boissy-le-Cuttében is kiosont az éjszaka, de akkor az ajtónál feküdt – azért volt fontos neki, hogy az ajtónál feküdjön, mert már első éjszaka tudta, hogy ki fog surranni.
  De Niala felfedezése csak később született. Ezen a reggelen még mit sem sejtve csomagolta össze a hálózsákokat, mialatt Kissy, ugyancsak gyanútlanul, a reggelikészítésben segített Vanessának.
  Reggeli után rögtön indultak. Most Kissy és Martin utazott a lakókocsiban, ami olyasféle élmény volt, mint buszon ülni, legalábbis ami a jármű mozgását illeti. Egy nagy mikrobusz egészen másképpen mozog az ember alatt, mint egy kisautó, egy busz pedig megint másképpen. A lakóautó egy jól megtermett busz volt.
  Másrészt viszont a busz sokkal kényelmetlenebb. Ott az ember idegenekkel van együtt, itt jó barátokkal, és olyan, mintha egy szobában ülne, miközben utazik.
  Dél felé hagyták el a várost, s egy újabb erdő után keresztezték a bourges-i autópályát, ezért Tom úgy döntött, hogy visszakanyarodik kelet felé. Hamarosan találtak egy utat, ami megint keresztezte a sztrádát és visszament az erdőbe. Jó darabig megint fák között vitt az útjuk. Kissy többször előrement Tom mellé, hogy onnan is megcsodálja a kilátást, és egyik alkalommal a visszapillantó tükörben észrevett egy fejet, ami kikandikált a mikrobusz ablakán. Nagy kerek fülek, vállig érő szőke haj. Persze hogy kikandikál, mert bolondul a fákért.
  Érdekes dolog ezekkel a fákkal. Reggel, amikor a csapat egy része a kempingholmit csomagolta el, Vanessa kiballagott a tábor melletti fákhoz és kommunikált velük. Kissy pár méterről figyelte, és szinte hallotta, amint beszélget a fákkal, glipl dupl zwak-zwak snafn olg mmmnnnniiiiip… Kissy nemrég olvasta E. T. kalandjait, nem először életében, de először azóta, hogy kinövesztette füleit és olyan barátnőre tett szert, aki éppen úgy kommunikál a fákkal, mint a tízmillió éves botanikus. A filmet többször is látta, már az egerekkel is, és megfigyelte, mennyire rokon lelket lát Vanessa E. T.-ben, már ami a fák iránti rajongást illeti. Az M&M’s cukorkát megkóstolta, evett belőle valamennyit, kész, csakolyan édesség, mint akármelyik másik. Ez nem közös vonzódásuk.
  Szóval Vanessa reggel éppen úgy kommunikált a fákkal, éppen úgy magába szívta a Föld ősi gyógyító lelkét – többé ne kukucskálj be az ablakokon –, éppen csak a szívfénye nem parázslott föl. Bár lehet, hogy az is, csak nem látszott, mert háttal állt neki.
  Aztán megfordult és visszajött a táborba, Kissy pedig rámosolygott.
  – Beszélgettetek?
  A kislány fölragyogott, Kissynek pedig kedve lett volna ellenőrizni, nem ég-e mégis valami piros fény a blúza alatt.
  – Persze. Imádom a fákat.
  – Vanessa telefonál haza?
  Egyszerre robbant ki belőlük a nevetés. Hát persze hogy Vanessa azonnal tudta, miről van szó.
  – Nem – mondta aztán. – Vanessa hazamegy. Nem kukucskál be többé az ablakokon, és hazamegy az ő Nagy Karácsonyfadíszébe… Beaulieu-be.
  Ezzel otthagyta Kissyt és a többiekhez indult. Igen, gondolta Kissy, nem akarta kimutatni, mennyire meghatódott a gondolattól, hogy Beaulieu az ő Nagy Karácsonyfadísze, mert éppen olyan szép és éppen olyan otthonos, mint E. T.-nek az űrhajója.
  Megint belenézett a tükörbe. A második kis botanikus, aki csak tizenhárom éves volt és nem tízmillió, továbbra is ott kukucskált ki az ablakon és figyelte a fákat. Hát igen, mert kifelé szabad kukucskálni.

Szóval érdekes ezekkel a fákkal, gondolta Kissy, miközben ő is a fákat figyelte, ahogy zöld falat alkotnak az út két oldalán. A fákról, a tengerről, Beaulieu-ről, a szintijátékról és a konyhaművészetről mindent tudnak. A legapróbb gondolatát is megosztja velük. Viszont van két dolog, amiről csak nagyon ritkán ejt el egy-két morzsát, aztán mindig újra begubózik. A szerelem Nimbyvel és a korábbi élete, mielőtt velük találkozott. Ezekről alig tudnak valamit.
  Ez különleges perc, hogy így kinéz az ablakon, nyilván csak azért, mert erdőben járnak. Egyébként útközben teljesen összenőnek Nimbyvel, képesek órák hosszat sugdolózni, nézni egymást és persze csókolózni. Ez az, ami látszik. Hogy mit csinálnak, amikor kettesben vannak, az rejtély. Főleg mert az indulás előtti hetekben már egyáltalán nem fordult elő, hogy ugyanabban a házban, de másik szobában aludtak volna. Ha együtt volt a csapat, akkor ők egy szobában, egy ágyban. Reggel pedig szépen előjöttek és bementek két külön fürdőszobába. Kissynek ez mutatta legjobban, hogy még semmi komoly nem történt. Ők Martinnel már régóta szívesebben járnak közös fürdőszobába, csak a többiek kedvéért nem teszik, amikor ők is ott vannak.
  Az este Niala vállat vont, amikor félrevonultak egy kicsit és Kissy elmondta, mennyire kifúrja az oldalát a kíváncsiság.
  – Á, ne törődj vele – felelte. – Kiskölykök ezek még. Annál nagyobb kérdés, hogy mi lesz mivelünk.
  Mi lenne, akarta mondani Kissy, semmi különös, beszélgetünk egy kicsit és visszamegyünk a többiekhez. De rájött, hogy nem róluk kettejükről van szó.
  – Egyik nap – mondta Niala – a kishúgom olyan magától értetődően ült bele Nimby ölébe, hogy muszáj volt elgondolkodnom: vajon én mikor ülhetek az ő ölébe. És mindjárt itt a születésnapom.
  – Nem szabad… – kezdte Kissy – hogy is mondjam… nem szabad mindent egy lapra föltenned. Ugyanolyan csodálatos lesz, ha egy hónap vagy egy év múlva sikerül.
  – Könnyű ezt mondani.
  – Persze, ne haragudj. Én tényleg könnyen beszélek, amikor két éve együtt vagyunk.
  – Nem haragszom. Csak tűkön ülök. Két hét múlva szabadon szerethetnénk egymást, és még mindig nem tudom, hogy egyáltalán valaha szeretni fog-e.
  – Fog – ígérte Kissy. – De még nem teheti. Hiszen… ő is ismeri a törvényt. Tudja, mikor van a születésnapod. Addig nem ad még egy apró jelet se, nehogy elragadjanak benneteket az érzelmek.
  Niala úgy nézett rá, ahogy az a király nézhetett Arkhimédészre, amikor az megmondta neki, hogy az ékszerész becsapta, és minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, heuréka.
  – Ezt eddig miért nem mondtad?!
  – Csak most jutott eszembe.
  Niala egészen megvigasztalódott a reménytől, hogy Pi esetleg csak titkolózik, éppen úgy, ahogy ő maga.
  – Hát… ha két hét múlva tényleg az ölében ülhetek…
  – Ülhetsz – ígérte Kissy, és nagyon remélte, hogy az őrangyalaik hallják, amit mond. Ha a kis csibészek találtak valahol egy nagy darab sajtot és most egy felhőn ülve lakmároznak, akkor vége a világnak. – Két hét múlva egymás mellett ülhettek, Nimby ölében Vanessa, Piében meg te.
  Niala furcsán mosolygott.
  – Te mire gondoltál, amikor azt mondtam, hogy az ölébe ülhetek?
  Kissy pislogott, aztán mivel ez nem segített, újra pislogott. De ez se használt.
  – Nem értem – ismerte be.
  Niala bizalmasan átkarolta a vállát.
  – Tudod, egérke, teniszezni csak két lábon szaladgálva lehet, de… vannak dolgok, amiket többféle testhelyzetben is.
  Kissy harmadszor is pislogott, és közben megértette.
  – Disznó – mondta rosszallóan.
  Niala nevetett.
  – Kisegér. Látod, most kölcsönösen kikerestük egymást az állathatározóból. Mit gondolsz, mit fogunk mi ketten csinálni, ha majd végre betöltöm azt az átkozott korhatárt és a nagyfülűm belém szeret?
  – De… de azonnal?
  – Miért, mire kellene még várnunk?

Vanessa közben eltűnt az ablakból, talán a többiek mondtak neki valamit. Persze hallgathatná a másik kocsiban folyó beszélgetést, de a telefonját otthagyta Martinnél.
  Igen, ez jó kérdés volt, hogy mire kellene még Nialáéknak várniuk, ha majd végre egy párnak számítanak, és elmúlik a születésnap is. Csak hát ők se rohannak Martinnel, pedig rájuk nem vonatkozik a korhatár, mert az csak felnőtt és gyerek kapcsolatát tiltja, és egyikük se felnőtt.
  – A ti esetetek más – felelte Niala anélkül, hogy ő egy szót is szólt volna. Már megint olvas a gondolataiban. – Martin egyidős veled. Tudom, hogy igazán érett már, de akkor is tizenöt éves. Pi viszont huszonnégy és fél. Felnőtt férfi. Angélique rá a tanú.
  Kissy bólintott. Ez tagadhatatlan.
  – Volt vele egypár komoly beszélgetésem. Rögtön az elején figyelmeztetett, hogy az ő korukban egy kapcsolat már nem arról szól, mint a ti koro… hülye vagyok, a mi korunkban, ott ennél már sokkal komolyabbak a dolgok. Nekik természetes volt, hogy amikor odáig jutott a kapcsolatuk, akkor lefeküdtek egymással, és nem azt csinálták, amit ti Martinnel, illetve azt is persze. Meg igaziból szeretkeztek. Angélique egyből megmondta, hogy ha én várni akarok, Pi tiszteletben fogja tartani, elvégre nagyon türelmes pasi, de ez neki nem lesz természetes.
  Kissy bólintott. Világos. Hirtelen eszébe jutott az első találkozása Pivel, mennyire jóképűnek találta, és… de az eszébe se jutott akkor, hogy egy felnőtt férfi nem éri be azzal, hogy csókolózzanak. Legalábbis úgy emlékszik, hogy ilyesmi nem fordult meg a fejében.
  – Azt hiszem – tűnődött el Niala –, amennyire megkönnyítettétek a dolgomat a beszámolókkal, mert tényleg rengeteget tanultam belőlük, annyira meg is nehezítettétek, mert éppen a beszámolók miatt megőrülök a türelmetlenségtől, hogy kipróbálhassak a sráccal mindent, amit meséltetek. Ja igen. Merthogy Angélique is tartott beszámolókat.
  Kissynek kinyílt a szája, és úgy maradt.
  – Elmondott mindent, amit érdemes tudni. Hogy mit szeret, hogyan szeret… Részletes használati utasítást kaptam a fiúhoz. Ugyanis Angélique nevéhez híven egy angyal, aki szereti Pit is meg engem is, és a csekkhamisítást leszámítva bármit megtenne, hogy mi végre összejöjjünk, illetve miután összejöttünk, együtt is maradjunk. És mivel nekem még nem volt… szóval Pi lesz az első, azt akarta, hogy ne legyenek nehézségeim. A szádat nem csukod be többé?
  Kissy becsukta, aztán megint kinyitotta.
  – És… részletesen elmondott mindent?
  – El. Részben azt, hogy általában a pasik mit szeretnek, részben azt, hogy konkrétan Pi mit. Neki van összehasonlítási alapja, nekem meg nincs, illetve nem lesz.
  Kissy úgy határozott, nem kérdezi meg, mit szeret Pi. Illetlenség volna.
  – És Pi mit szeret? – kérdezte abban a pillanatban.
  Niala nevetett, és nem mondta meg.

Különös, gondolta Kissy, amikor a szöszke fürtök megint ott lobogtak a mikrobusz ablakában. A két testvér egyike tudatosan készül az első, második és az összes többi éjszakájára a kedvesével, a másik meg konokul visszautasít minden bizalmas közeledést. A nagyobbik magától értetődően szedi már a tablettát, hogy védve legyenek, a kisebbik meg azt se engedi meg a párjának, hogy a nemlétező melleit megfogja. Annyira különbözőek, mintha… azazhogy hát persze nem is vér szerinti testvérek, nem ugyanazokat a géneket örökölték.
  Ő pedig a közbeeső fokozat. Ő ágyba bújik a kedvesével, de határozott nemet mond mindarra, amire Niala olyan magától értetődően készül.
  Hirtelen eszébe jutott Angélique döbbenetes tette. Tényleg egy angyal. Kizárt dolog, hogy ha ők valaha szakítanának Martinnel, akkor ő az utódjának képes lenne elmagyarázni, hogy Martin mit hogyan szeret. Mármint…
  Mármint Nialának, Chantalnak és Jennifernek rengeteg beszámolót tartott, sőt még ennek a kis szégyenlősnek is, miután leszamarazták, mondván, hogy éppen elég érett hozzá. De nem azzal a céllal magyarázott, hogy a lányok bármelyike jól boldoguljon az ágyban Martinnel. Azért magyarázott, mert a lányok még senkivel sem jutottak odáig, és borzasztóan kíváncsiak voltak a gyakorlati részére, mert az elméletet persze tudták. Kivéve persze Vanessát, akiről lehetetlen megállapítani, hogy kíváncsi volt-e csakugyan. Néha lelkesen kérdezett, máskor csak ült pókerarccal és nem szólt semmit.
  Angélique nem szégyenlős, és nem is vezetik ilyen régimódi akármik, hogy erről nem beszélünk vagy csak általánosságban, vagy bárkivel, de nem a pasink új párjával. Vagy…
  Kissy elgondolkodva szemlélte az autórádió állomáskeresőjét.
  Vagy lehet, hogy Angélique ugyanúgy látja a szexet, mint az autóvezetést vagy a Jerry-morzét. Egy tevékenység, amit meg kell tanulni, hogy az ember jól tudja csinálni. Van gyakorlat és van elmélet, amiben bárki tud segíteni, akinek van szakirányú ismerete. Neki van, tehát segít.
  Így is lehet nézni a dolgot.

Balról már egy ideje eltűnt az erdő, rétek mellett haladtak; most már jobbról se voltak fák. A tükörből eltűnt a két fül és a szőke fej, Vanessa fölkelt a ládáról és visszaült a helyére. Tom lassított, beértek Ardon városkába.
  No sebaj, gondolta Kissy, biztosan lesz még erdő az úton. És nem is csalatkozott, mert a kisváros után megint erdőben vezetett az út, jó hosszan, bár balról időnként láttak házakat. Aztán az út egyszer csak belefutott az N20-asba. Ennek Tom nem örült, nem szerette a főutakat, remélte, hogy ki tudnak térni előtte vagy csak keresztezhetik és mehetnek tovább. De nem volt mit tenni. Tom sóhajtott és ráfordult az országútra.
  – Nemsokára letérhetünk a D921-esre – érkezett Nimby hangja a szélvédő mögé rakott telefonból –, de az délnyugat–északkeleti irányú.
  – Nem baj – mondta Tom. – Az megint erdőben vezet, nem?
  – De.
  – No látod, legalább Vanessa megint fölmászhat egy fára. Ott majd meg is állunk egy kicsit.
  Így is lett; amikor megálltak és kirajzottak a kocsikból, a kislány szépen kiválasztott egy fát és mászni kezdett. Nimby segített neki, aztán követte. Ők pedig sétálni indultak az erdőben.
  – Ti sose másztok fára? – kérdezte valamivel távolabb Andreas.
  – Nemigen – felelte Martin. – Nekik jóval kisebb testsúlyt kell fölcipelni, mint nekünk. És mi nem vagyunk szerelmesek a fákba, mint a kislány. Jó nekünk a tövükben üldögélni is.
  – Míg aztán jól el nem hízunk a nagy üldögélésben – szólalt meg Chantal csípősen –, és ki nem kötünk az első álmatag cirmoscica szendvicsében. Gyerünk a fákra!
  Kissy meglepve nézett barátnőjére, és a csapatból többen ugyanezt tették.
  – Most mit bámultok? Kondiban kell maradnunk, nem? Shindymartalék akartok lenni?
  – Neeem – dünnyögte Jennifer.
  – Nahát akkor! Mindenki választ magának egy fát és… nem is, Kissyék nyilván együtt akarnak mászni, akkor mind másszunk kettesével. Pi, te menj mondjuk Nialával, Jennifer Angélique-kel… – elakadt. – Ej, a csuda vigye el, elfogytatok. A páratlan szám átka. No sebaj, Andreas, jössz velem fára mászni?
  A fiú kicsit tamáskodva nézte a legközelebbi fát.
  – Hát… jöhetek éppen, csak… én nem is vagyok egér.
  – Hát aztán! – csattant föl Kissy ettől a rettenetes lustaságtól. – Neked se fog megártani egy kis testmozgás!
  Magában pedig csodálattal adózott Chantal leleményességének. Eleinte nem is sejtette, mit akar tulajdonképpen, mármint azon kívül, hogy fára mászni – érezte, hogy valami ravasz terv lehet a dolog mögött. Hát persze hogy Nialának akart segíteni. Kettesben fára mászni Pivel, ez álmai netovábbja lehet. Segítenek egymásnak, egy-egy nehezebb szakaszon a fiú megemeli a lány fenekét… ennél jobb csak a sziklamászás lehet, mert az tovább tart. Aztán odafönt békésen elüldögélnek édes kettesben.
  Sejtelme sem volt róla, hogy Chantal két legyet üt egy csapásra.

Tényleg fölmásztak a fákra, mindenki, csak Inge, Tom és Suzy nem; ők az erdőben sétáltak azalatt. Kissynek és Martinnek igazán könnyen ment a mászás. A fa könnyű volt, vastag ágakkal, göcsörtökkel, amiken jó kapaszkodó esik. Vajon az evolúció gondolt erre a szempontra, amikor kitalálta a fákat?
  – Gyakrabban kellene fára másznunk – mondta Martin, amikor helyet foglaltak a lombozatban. – Kicsit kifáradtam.
  – Ó, te szegény – csúfolta Kissy. – Szerencsére mostanában kialhatod magad éjszakánként.
  – Igen – ismerte el a fiú gondterhelten –, ez bizony baj.
  Nevettek.
  – Fantasztikus, hogy Chantalnak mennyi esze van. Én nem tudtam volna kitalálni ezt a fára mászást.
  – Miért, mi ebben a… – Martin elhallgatott, látszott, hogy ekkor jön rá a titokra. – Jé… Nekem eszembe se jutott, hogy Nialáék miatt csinálta.
  – Persze, mert te csak egy férfi vagy, és nem látod át az összefüggéseket.
  A fiú szorosabban húzta magához.
  – Ezt a férfidolgot megbeszélhetnénk részletesebben is.
  – Azt mondtam, csak egy férfi vagy. Egyébként igen, de nem fa tetején. Semmi kedvem a cica szájába pottyanni.
  – Hátha nincs is cica odalent.
  – Az még rosszabb – nevetett Kissy. – A cicát megvertük volna, de így összetörjük magunkat.

Úgy háromnegyed óra múlva a kilenc fáradt egér összegyűlt az autóknál. Vanessa elégedetten hallotta, hogy ők is fölmásztak, és meglepetéssel, hogy Andreast is sikerült fölcsalni. Eddig sose vett részt a testedzéseikben.
  – Most se akartam, de hát ha egyszer páratlan számban cincogtok, mit tehettem volna mást?
  Ezt tudomásul is vették, és beszálltak a kocsikba. Kissy az ajtóból még kinézett az erdőre.
  – Glipl dupl zwak-zwak – dünnyögte.
  Ő is megpróbált kommunikálni a fával, amin ültek, sőt Martint is bevonta. Mindketten pontosan emlékeztek a filmre. De a fák talán egy tízmillió éves botanikusra vártak, mert nem válaszoltak. Az ő fájuk is egykedvűen ácsorgott és tartotta őket, és nem szólt semmit. Végül föladták és lemásztak. Ehhez csakugyan kell egy tízmillió éves botanikus – vagy olyasvalaki, aki tud a nyelvükön, aki naponta mászik fára és minden szavukat érti.

Jó ideig erdők, rétek között haladtak, néha másik útra kanyarodtak, míg végül egy délnek haladó úton befutottak Ménestreau-en-Villette-be.
  – Huszonhat kilométerre vagyunk Olivet-től – jelentette be Nimby, miután keresett egy éttermet a Google Mapsen.
  – Jó sokáig kanyarogtunk – állapította meg Tom. – Így jó országot járni, nem végigrobogva a sztrádákon.
  Úgyhogy ebéd után ezt folytatták. Nimby kinézte, hogy ha délnek indulnak, Vouzon felé, végig erdőn át haladhatnak – csak a távolságot felejtette el megnézni, és egykettőre odaértek. Alig pár kilométer volt, de csakugyan erdőn át.
  – Van erdő tovább is? – kérdezte Tom, mialatt áthajtottak Vouzonon.
  – Van – mondta Nimby kis keresgélés után. – Keletnek menjünk, a D101-esen.
  Erdők, rétek és szántóföldek között mehettek Souvigny-en-Sologne-ig. Ott délnek fordultak és újabb erdőn át érték el Chaont.
  Igazán sok erdő van errefelé, állapította meg Kissy elégedetten. De Vanessának biztos nem lesz itt saját erdeje, túlságosan kötődik Beaulieu-höz. Inkább ott vesz majd egyet, fönt a hegyen, esetleg Nizza felé.
  Eldugott kis utakon, apró falvakon át érték el Aubigny-sur-Nère-t, ahol megtankolták a kocsikat.

A lakóautó kétszáznyolcvan literes tankja elborzasztó méretűnek tűnt, amikor Tom kimondta a számot, de valójában nem is volt olyan óriási. Menet közben a motor falja az üzemanyagot, hogy az óriási testet megmozgassa, állóhelyzetben pedig a generátor, hogy árammal lássa el a benne levő kis lakást. Két légkondi van benne, egy a vezetőfülkének, egy a nappalinak. Tévé elöl, a vezetőfülke mögött; tévé hátul, a hálószobában. Hűtőszekrény, vízmelegítő, konyhai robot… rengeteg mindenre kell az áram. A tűzhelynek nem, az propángázzal működik. Viszont villanymotor mozgatja a nappali ki-be tolható részét, a slideoutot, villanymotorral megy a vízszivattyú, és hát persze ott a világítás. Egyetlen hagyományos izzó sincs benne, csupa energiatakarékos, de akkor is fogyasztják az áramot, ami itt üzemanyagot jelent.
  Egyébként négy tank van benne, ezt mesélte Tom egyik nap. Egy az üzemanyagnak, amit Tom néha, amikor nem figyelt oda, amerikaiul gáznak hívott, pedig hát benzin az. Három pedig a víznek, Tom úgy hívta őket, hogy fehér, szürke és fekete. A fehér a tiszta ivóvíz, ez egy háromszáz literes tartályban van, és a konyhai meg a fürdőszobai csapokból jön ki, aztán a lefolyóból a szürke tartályba kerül, ami kétszázhúsz liter, és vécéöblítésre még mindig jó. Onnan megy a fekete tartályba, ami százhatvan literes, és valami speciális eljárással lehet kiüríteni és tisztítani. Kissy sose gondolta volna, hogy egy lakóautóban ennyi hely kell víztárolásra. Ha hozzávesszük az üzemanyagot, az összesen majdnem ezer liter. Kissy otthoni fürdőkádja háromszáz literes volt, három nem lenne elég ennyi vízhez. De súlyban számolni még jobb: ha mind a négy tartály tele van, az körülbelül egy tonna, egy kisebb kocsi súlya.
  Mindezek az adatok csak gyorsan futottak át az agyán, amíg Tom beállt a kúthoz és a kutas elismerő tekintetétől kísérve kinyitotta a tanksapkát. A mikrobusz kint várakozott, a lakóautó az egész helyet elfoglalta. Az egerek közben szétszéledtek a benzinkúton, benéztek a boltba, meglátogatták a mellékhelyiséget – azzal is kímélik az ominózus tartályokat.
  Kissy a bolt ajtajából fordult meg a nagy motorzúgásra. Három motoros vagány érkezett, a szokásos típusból, bőrszerelés, nagy haj és szakáll, napszemüveg, jó nagy motorok. Beálltak a lakóautó mellé és alaposan végigmustrálták.
  – Öreg, zárd el a csapot – mondta az egyik, és le is állította a motort –, mire ez benyakalja a nedűt, porzik a tankod.
  – Jobb, ha továbbmegyünk, amíg van pia – röhögött a másik –, ez kiissza az egész kutat.
  Kissy sóhajtott és a zsebébe nyúlt, hogy ellenőrizze lőszerkészletét. Ezek nem nyugszanak addig, amíg beléjük nem kötnek. Máskor igyekszik kitérni az útjukból, de ez most nem megy. A lakókocsi ide van kötve, a mikrobuszt pedig még meg se tankolták.
  – Nektek is jut, ne aggódj – intette a benzinkutas a második motorost.
  – És ha aggódom? Állampolgári jogom, hogy aggódjak. Te csak törődj a magad dolgával!
  – Ne csináljatok balhét, fiúk.
  – Ki csinál itt balhét? Mi csak megnéztük, hogy milyen klassz nagy kocsi.
  – Hé, srácok – szólalt meg a harmadik, akinek a leghosszabb szakálla volt, és szögekkel kivert bőrdzsekije –, ebben még hálószoba is van.
  – Azt kipróbálnám – vigyorgott az első. – De egyedül nem az igazi. Kár, hogy itt csak méreten aluliak vannak – és végignézett az egérlányokon.
  Kissy felmérte a helyzetet. Jennifer, Niala és ő voltak a közelben, meg Tom és a kutas, de ők nem alkalmasak a Jerry-stílusú, összehangolt verekedésre. Egyelőre a lakóautó mellett álltak és figyeltek. Három tagbaszakadt motoros ellen, akik alighanem tudnak verekedni, valahogy szívesebben menne nagyobb erőkkel. Mert az kétségtelen, hogy mire ezek a behemótok megmozdulnak, addigra az egerek tízszer megütik őket, de az is biztos, hogy szemrebbenés nélkül állják az ütéseiket. Ezeket kemény fából faragták, egy-két ütést meg rúgást föl se vesznek.
  – Azért ezeket se kell visszadobni, még ha kicsik is – röhögött a harmadik, és elkezdett lekászálódni a motorjáról. Ugyancsak nagyra nőtt. – Nekem ez a kis szőke kimondottan tetszik. Na, kislány, mit szólnál egy kis szórakozáshoz?
  – Én benne vagyok – vágta rá Niala –, de ki vigyáz a motorokra, amíg ti kórházban vagytok?
  A vagány megtorpant, rémülten a fejéhez kapta mindkét kezét, és óbégatni kezdett.
  – Ó, jaj, kegyelem szegény fejemnek! Kíméld meg ifjú életemet, ne bánts!
  Aztán mindhárman röhögésben törtek ki, a vagány pedig még egy lépést tett Niala felé, amitől mindhárman előreszegezték a fegyvereiket. A vagány most csakugyan meghökkent, de mielőtt eldönthette volna, mit tegyen, egy hang csattant föl Kissy háta mögött.
  – Mit műveltek itt?!
  A számonkérés csak a motorosoknak szólhatott, így aztán a három egérlányt meglepte a folytatás.
  – Tegyétek el a Nimbuszokat!
  Kissy a csapatjátékos beidegződésével egy szempillantás alatt kiürítette a tárat és elrakta a fegyvert, sokkal gyorsabban, mint ahogy elkezdett gondolkodni. Ugyan miért kellett eltenni a fegyvereket?
  A hang tulajdonosa besétált a két felet elválasztó ötméteres térségre és megállt a meglepett vagány előtt.
  – No, mit bámulsz? – kérdezte tőle. – Mindig bamba voltál, de most nagyon jó formádat hozod.
  A másik kettő felröhögött.
  – Te, ez ismer téged!
  – De mennyire – bólintott Vanessa, és még egyet lépett a fekete bőrdzsekis hústorony felé, aki lepislogott rá termete magasából, és bizonytalanul fölemelte a kezét. Egyelőre nem derült ki, hogy ütni akart, kezet nyújtani vagy a fejét megvakarni, mert a mozdulat félbemaradt, mintha elfelejtette volna, mit is akart a kezével.
  – Kussoljatok már – szólt hátra. – Te meg mit akarsz, tökmag?
  Vanessa elvigyorodott.
  – Hülye vagy, Melák, nem ismersz meg?
  Kissynek leesett az álla, és úgy maradt.
  – Nem én – hangzott a válasz. – Életemben nem láttalak.
  – De a nevedet tudja – vigyorgott az első motoros.
  – Szívódj föl, jó? Nagy show kitalálni. Te minek szólítanál, ha most látnál először?
  Hát ez igaz, gondolta Kissy.
  – És a Bungaló nevét is olyan könnyű kitalálni? – érdeklődött Vanessa.
  – Te ismered a Bungalót? – képedt el Melák.
  – Ugyanolyan bárgyú vagy, mint régen. Hát hogyne ismerném? Ő hol van?
  Melák felvillanyozódott a kérdéstől.
  – Aha! Na, tökmag, ide vigyázz. A Bungaló mögöttünk tép az úton, és bármikor itt lehet. És vele van a Keményfejű is! És ő nem bárgyú, őneki hiába hadoválsz, hogy ismered! Ha ő nem ismer téged, akkor csak vetítesz! Ő több iskolát járt, mint én!
  – Tudom – felelte Vanessa jéghidegen –, gépészmérnöki diplomája van.
  Ettől akkora csend lett, hogy tisztán hallatszott a közeledő motorzúgás.
  – Na, tökmag, ezt kikaptad – vihogott a második motoros. – Ha a Keményfejűnek diplomája van, neked adom a…
  – Fogd be, te baromarcú – sziszegte Melák. – Tényleg van neki.

A második csoport vagy húsz motorból állt. Némelyiken egy-egy lány is ült a pasija mögött, máshol csak lány ült egyedül. Csak a szakáll hiányában különböztek a férfiaktól. Bőrszerkó, szögek, láncok, marcona külső.
  Rögtön kiderült, melyik a Keményfejű. Melák odacaplatott az egyikhez, és a motorzúgást túlkiabálva magyarázni kezdett neki. A Keményfejű egy ideig figyelt is rá, de aztán fölfedezte Vanessát, aki nemtörődöm arccal támaszkodott Melák motorjának és összefonta a karját.
  A Keményfejű leszállt a motorról és odament hozzá. Addigra leálltak a motorok, s a hirtelen csendben tisztán hallatszott a hangja:
  – Nézd csak, a Rémbigyó! Hogy kerülsz te ide?
  Vanessa elvigyorodott a motorosok és a döbbent egerek tekintetének kereszttüzében.
  – Semmit se változtál, Keményfejű.
  Föltartotta a tenyerét, a motoros pedig belecsapott nagy lapátkezével. Ránézésre a legkevésbé se tűnt diplomás gépészmérnöknek. Legalább akkora szakálla volt, mint Meláknak, ugyanolyan szerelése, épp csak ő nem nagydarab volt, hanem átlagos termetű.
  – Hé, ki a franc ez? – tudakolta Melák.
  – Hülye vagy, Melák, nem ismered meg a Rémbigyót?
  – Nem én, és életemben nem hallottam ezt a nevet.
  – Persze hogy nem – vigyorgott Vanessa. – Ti akkor még külön voltatok, és a te brancsodban másképp hívtatok. Erőltesd meg a… no mindegy, hát amid van, és képzeld el, milyen lehettem négy évvel ezelőtt.
  Melák csak bámult rá, a felismerés legkisebb jele nélkül. Lassan ingatni kezdte a fejét.
  – Sose voltál egy észkombájn – nevetett Vanessa. – Pedig hát te magad neveztél el Mikrosütőnek!

A konvoj lassan kigördült a benzinkút parkolójából és megindult az úton. Elöl húsz-harminc motor, utánuk a lakóautó, az alapítvány mikrobusza, hátul pedig egy kisebb lakókocsi, amit Paco vezetett és benne ült a felesége meg a kis pacója. Mikrosütő-Rémbigyó nagyon megcsodálta a lakókocsit és gratulált Pacónak és Vacaknak a családalapításhoz. Mindkettőjüket jól ismerte, de akkor még ők is mocival jártak.
  Most a Keményfejű mögött ült a motoron, éppen úgy, ahogy négy évvel ezelőtt, és vigyorogva hallgatta az egyik motoron levő hangszóróból a Peckinpah-film zenéjét. „Come on and join our convoy, ain’t nothin’ gonna get in our way. We gonna roll this truckin’ convoy cross the USA. Convoy!”
  Négy éve is hallgatta már velük, a Keményfejű, Paco, Zsíroskenyér vagy Wolfram mögött ülve a mocin, néha esténként a táborban, Szőröslábú pizzáját eszegetve és roppant büszkén, amiért bevették maguk közé. Majdnem egy egész nyarat töltött két különböző motoros bandával, és egy cseppet sem zavarta, hogy keresi a rendőrség.
  Most csak Asnières határáig utazott velük, éppen olyan büszkén, és egy cseppet sem zavarta, hogy nem keresi a rendőrség. Aztán egy körforgalomnál, ahol a D940-es a D151-essel találkozik, a motorok kihúztak egy nagyobb üres térségre. Tom kiállt melléjük, Angélique pedig begördült az oldalához. Paco elhúzott mellettük és kiszállt Vacakkal meg Kispacóval.
  Vanessa leugrott a mociról és kezet rázott az összes motorossal. Melák a levegőbe emelte és megveregette a hátát, ő pedig boldogan nevetett. Aztán a konvoj kettévált, s Vanessa a mikrobusz ablakából integetett régi barátainak.

Tom persze a városi utcákon hajtott be Bourges-ba, nem az országúton. Megnézték a katedrálist a repülő támpillérekkel, és megállapították, hogy komoly munka lehetett megírni a statikai számításokat elvégző programot.
  – Nem hiszem, hogy programot használtak volna – mosolygott Inge, amitől Nimby összeráncolta a homlokát.
  – Jó munkát csak számítógéppel lehet végezni. Ekkora beruházásnál biztos, hogy használtak számítógépet.
  – És milyen típust? – érdeklődött Inge.
  – Nyilván PVHEF típusút. Ha akarod, egyik nap mutatok egyet.
  Ebben meg is egyeztek.
  A katedrális belülről is óriási volt. Végignézték a tizenöt hatalmas ablakfestményt, végigsétáltak a roppant csarnokon, és azzal az érzéssel távoztak, hogy ezek a tizenharmadik századiak vagy több emelet magasak voltak, vagy nagyon szerettek állványokon mászkálni.

A Lazenay nevű külváros szélén ütöttek tanyát, s Kissy egy különítménnyel rögtön neki is látott az egérlyukverésnek. A motoroskaland hőse pedig szépen leült tanulni.
  Az egereket teljesen elbűvölte a történet. Amikor a benzinkútnál megjelent Melák és két társa, biztosra vették, hogy verekedés lesz. Amikor Vanessa sértegetni kezdte Melákot, már inkább azt gyanították, hogy őket fogják megverni. Erre megjelent a Keményfejű és vele még vagy tízen, akik ismerték Rémbigyót, és ő váratlanul bennfentes lett a motorosok között. Melák beismerte, hogy alig emlékezett arra a Mikrosütő nevű kislányra, aki velük lógott pár hétig, és különben is, az sokkal kisebb volt. Erre pár motoros jóindulatúlag lehülyézte, és megkérdezték, hogy ugyan mire számított: hogy egy kilencéves gyerek még tizenhárom évesen is ugyanakkora marad?
  A motorosok között a kislány egyáltalán nem volt Vanessa-szerű, de Mohira sem emlékeztetett. Egészen más volt: egy vagány motoros, bőrcuccban, egypár tetkóval, nagy hajjal és szakállal. Persze ha az ember megdörzsölte a szemét és egy párat pislogott, akkor mégiscsak szőke kislány volt fehér blúzban és rövid farmerban, de aztán megint kezdődött az optikai csalódás. Ez valami olyasmi volt, mint amit a füleik szoktak művelni. Például amikor Beaulieu-ben összefutnak egy-egy jól öltözött úrral, akkor Niala egy társasági hölgy mosolyát ragyogtatja rájuk, és egyáltalán nincsen egérfüle. Fél perccel később viszont, amikor mond valami lököttséget, már megint van neki.
  Megdöbbentő volt, ahogy Vanessa beszélt a motorosokkal. Melákot például alaposan lehordta azért az obszcén szórakozásért, amit Nialával művelt, és föltette neki a kérdést: mit gondol, mit érez ettől egy olyan nő, aki egyedül van és nem tudja megvédeni magát? Ha ő, Vanessa még egyszer rajtakapja ilyesmin, Melák mérget vehet rá, hogy lecsukatja, de előbb saját kezűleg töri el valamijét. Elképesztő látvány volt, ahogy a tagbaszakadt pasas behúzza a nyakát és bűntudatosan pislog, pedig akkor még semmit se tudhatott arról, hogy a számonkérő arccal előtte álló kiskölyök tapasztalt harcművész. Az egerek csak ezután tartottak nekik rögtönzött bemutatót, négy éve pedig, amikor Mikrosütő együtt lógott a bandával, még sehol se volt Hana-szan, a szenszej tehetséges tanítványa.
  Éppen ők voltak azok, akik erősnek és félelmetesnek látszottak, de elnyerték a bizalmát, mert nem bántották. Valami kamasz brancsnak gyűlt meg vele a baja, és az üldözés azzal ért véget, hogy a kislány menedéket talált a motorosok gyűrűjében. Üldözői jobbnak látták elpárologni. Melák, Vörös Erik és Bungaló vette védelmébe és pártfogásába, s velük kalandozott egy hétig, míg aztán előkerült a Spanyol, aki megkérdezte, hol lakik voltaképpen. Mikrosütő hamarjában csak hazudni tudott: Saint-Denis jutott eszébe, aminek az lett az eredménye, hogy még aznap ott találta magát Saint-Denis-ben, és a motorosok csak azért nem próbálták hazavinni, mert azt mondta, hogy a szülei agyoncsapnák, ha meglátnák velük. Melákék így búcsút vettek tőle, s azóta nem is látta őket. Most megtudta, hogy a Spanyol meghalt autóbalesetben, Vörös Erik abbahagyta a motorozást, Bungaló pedig kamionsofőr lett, csak időnként motorozik velük.
  Akkor, négy éve egy idegen városban kószált pár napig, míg aztán összeakadt egy másik bandával; most már egyenesen kereste őket. Ebben a csapatban volt a Keményfejű, Paco, Zsíroskenyér, Szőröslábú és két lány: Rowena és Vacak, akik úgy gondoskodtak róla, mintha a testvérei volnának. Vacak most húszéves lehetett, akkoriban tehát tizenhat; őt is kerestették a szülei, és őt is hazavitték a rendőrök, amikor végül az egész társaságot lefülelték. Vanessa most megtudta, hogy Pacót Vacak szülei följelentették, de nem lett per, mert Vacak mellette vallott. Azóta együtt vannak, és Kispaco mellé most terveznek Kisvacakot.
  A Rémbigyó nevet ő adta saját magának. Nem akart megint Mikrosütő lenni, nem tudhatta, nincs-e valami kapcsolat a két banda között, és ha Pacóék közül valaki a régi nevén említi Melákéknak, akkor rájönnek, hogy nem ment haza. De ők akkoriban nem találkoztak, csak azután kerültek össze, hogy a rendőrök hazavitték Rémbigyót. Nekik megmondta a valódi nevét, muszáj volt, mert inkább a nevelőszüleihez akart visszamenni, nem intézetbe. Sokat persze nem ért vele, másfél év múlva a szülők visszaadták. Hamarosan Millet-ékhez került, ahonnan az egércsapat volt a következő állomás.
  Sátorverés közben Kissy elgondolta, mennyi rengeteg neve volt már ennek a gyereknek. Eredetileg Vanessa Bohringer, de ezt nem használta soha, csak hivatalos helyeken – mindenhol máshol becenevei voltak, Mikrosütő, Rémbigyó, Vad Bill, Hana-szan, Mohamed-Mohi, és lehet tudni, hogy volt több is. Aztán végre megkapta az igazi nevét, amit igazán szeret: Vanessa D’Aubisson. Vajon hány évig fogja viselni? Lehet persze, hogy élete végéig kitart mellette, de az is lehet, hogy fölveszi a férje nevét. Vanessa Blanchard. Esetleg Vanessa D’Aubisson Blanchard? Mindkettő remekül hangzik.

A délelőtt folyamán elszórt, apró falvakon haladtak át, szántóföldeket, erdőket és réteket láttak leginkább.
  Fél egykor megszavazták, hogy nem várják meg a következő várost, hanem megállnak és a tartalékaikból ebédelnek meg.
  Egy kis réten hajtottak le az útról, Nimby helymeghatározása szerint az E ponton.
  – Miért, hol volt az A, B, C és D? – kérdezte Andreas.
  – Sehol. Az E ebédet jelent – felelte Vanessa, akinek persze egy hullámhosszon működött az agya Nimbyével.
  Andreas vigyorgott. Gyakran vigyorgott, és volt valami a vigyorában, ami hasonlított Vanessáéra.
  – Akkor az anyahajónak küldendő jelentésbe beleírhatjuk, hogy K perckor kikötöttünk az E ponton?
  – Semmiképpen – vágta rá Vanessa. – A K perc csak akkor jön el, amikor elkészül a kaja!
  Persze nem csaptak hosszas főzőcskét. Inge, Niala és Angélique megfőzött egy tonna virslit, megsütött egy láda tojást és pirítóst, és kardot ragadva fölszeleteltek minden elképzelhető és el nem képzelhető kelléket. Vanessa pedig játszani kezdett a szendvicses hangszerén, és egykettőre olyan mennyiségű finomságot gyártott, hogy a legközelebbi falu teljes lakosságát meghívhatták volna.
  Közben egy másik különítmény – Chantal, Tom és Andreas – felállította a kempingasztalokat, egy harmadik pedig földerítette a környéket. Nem ehetnek nyugodtan, ha attól kell tartani, hogy rajtuk ütnek a macskák. Kissy lelkiismeretesen bejárta a rábízott darabot, ámbár a réten egy kilométernyire is el lehetett látni és egy galambot is észre lehetett venni, nemhogy egy macskát. De bárhol lehet föld alatti macskafészek, rejtett bunker, ahonnan egy óvatlan pillanatban százával masíroznak elő az állig fölfegyverzett, soklábú rémalakok.
  Ezt megint Nimby mondta, és Kissynek az volt az érzése, hogy az utazás hónapjai alatt – hiszen csütörtökön indultak, és már vasárnap van – barátja elfelejtette, milyen is voltaképpen egy macska. El kellett volna hozniuk őt is. Mármint Macskát.
  De éppen ebéd közben derült ki, hogy nem lett volna célszerű.
  A felderítés végeztével az öt egér és az egy kutya – Suzyt ide volt célszerű beosztani – visszatért az asztalokhoz és lelkes szimatolásba fogott.
  – A környék macskamentes? – nevetett rájuk Tom.
  – Macskamentes – felelte Nimby rettenetes komolyan. – Te vagy az egyetlen, aki némi aggodalomra ad okot.
  – Ugyan miért?… ja igen, mert Tom vagyok. Ne aggódj, láttam a filmet, nem fogok hozzátok nyúlni.
  – Jobb is – felelte Jennifer elszántan, érzékeltetve, hogy nem adná olcsón a farkincáját.
  Aztán leültek enni. Kissy rántottás pirítóssal kezdte, hozzá virslit, paradicsomot, tormát és persze sajtot evett. Két falat között pedig egy ügyes mozdulattal elővarázsolta a telefonját, ami lendületes éneklésbe kezdett. A Szabadság-kórust játszotta a Nabuccóból.
  – Szia, anya!
  – Szia, kicsim. Hogy vagytok?
  – Jól. Éppen ham-ham rendezvényt tartunk.
  – Merre jártok?
  – Fogalmam sincs. Valahol Bourges után. Mi történt, anya?
  Érezte anya hangján, hogy el akar mondani valamit. Most váratlanul vidámság csendült benne.
  – Csak arra gondoltam… mondd, hazajössz a nyaralás után?
  – Már miért ne mennék haza?
  – Lehet, hogy nem éreznéd jól magad itthon… négy-öt macska társaságában…
  Kissy értetlenül bámult egy narancslés palackra. Négy-öt macska?…
  Chantal kiáltása törte meg a kis csendet.
  – Macska terhes?!

A hír letaglózott, fejbe kólintott mindenkit. Kissy úgy érezte, mintha valaki benyúlt volna a szájába és kifordította volna, mint egy pulóvert. A vaucressoni ház, a biztonságos, meleg családi fészek hirtelen horrorfilmek színhelyeként jelent meg lelki szemei előtt, ahol bárhová nyit be, éhes macskasereg bámul rá és tűhegyes fogakat villogtatnak felé. Rémes!
  Ezt meg is mondta, amikor Inge elővigyázatlanul megkérdezte, mire hát ez a gyászhangulat.
  – Nem hiszem, hogy ennyire szörnyű lenne a helyzet – nevetett Tom. – Azok is a ti macskáitok lesznek, meg tudjátok nevelni őket.
  – Csak előtte nagy összegű életbiztosítást kell kötnünk – vágta rá Nimby. – Próbáltál te már olyan állatot idomítani, akinek te vagy a kedvenc étele, és csak idő kérdése, hogy ő mikor jön rá erre?
  Tom nevetett. Inge is, de a fejét is csóválta hozzá.
  – Nagyon beleéltétek magatokat ebbe az egeresdibe.
  Niala öntudatosan fölszegte a fejét.
  – Mi vagyunk az első egerek a világon, akik nem úgy lettek egerek, hogy a szüleik is azok voltak. Mi önként vállaltuk. Hát kitartunk mellette. Cin-cin. Az egérség a kicsiségünk jelképe, és azé, hogy a shindyk mennyivel nagyobbak nálunk. Márpedig a jelképek csak akkor érnek valamit, ha következetesen alkalmazzák őket. Mi következetesek vagyunk, tehát cin-cin, egyetek még sajtot.
  – Eszünk – nyugtatta meg Vanessa. – De már tudom, mit kell tennünk. Mi mindig megvédtük magunkat mindenkitől, ezért is lettünk egy csapat – s Nialára ragyogtatott egy gyönyörű mosolyt, mert rengeteget köszönhetett annak, hogy Nialával egy csapatba került. – Most is megvédjük magunkat. A macskahad hamar meg fogja tanulni, hogy rettenetesek vagyunk és reszketni kell haragunktól. Mármint úgy értem, a macskahad maradéka. – S vészjóslóan kivillantotta gyöngyfogait.
  – Azért – szólalt meg Niala komoly arccal – arra készüljetek föl, hogy az a macskahad csak jövőre fog fenyegetni.
  Az egerek értetlenül néztek rá.
  – Macskának még nem voltak gyerekei. A tapasztalatlan macskaanyák kölykei nem szoktak életben maradni. Ne számítsatok rá, hogy ezek ott rohangásznak majd a lábatok körül.
  Döbbent csendben ültek néhány pillanatig. Hirtelen eltűntek a tűhegyes fogak meg az éles karmok, és kerek fejű, édes apróságok jelentek meg, akik fölbámulnak az emberre egy kosárkából, és kedvesen azt mondják: miau!
  Chantal szólalt meg.
  – Majd segítünk neki. Etetjük a kicsiket meg minden.
  – Gondoztál te már újszülött kismacskát?
  – Még nem.
  – Nem is fogsz, hacsak nem leszel macska a következő életedben – akkor viszont kitagadlak. Újszülött kismacskát kizárólag az anyja képes gondozni. Ez van. – Niala vállat vont. – Az evolúció így rendezte el, és ebbe nekünk nincs beleszólásunk. A macskakölykök életben maradása az anya tapasztalatain áll vagy bukik, kész, passz.

Ebéd után hamarosan átértek Auvergne-be, a harmadik régióba az út során. Ainay-le-Château-ban Tom keletnek vette az irányt, s nemsokára megint falucskák és szántóföldek között jártak.
  Les Tardes után rákanyarodtak az erdei utakra, előbb egy szélesebbre, aztán egy keskenyebbre, és egyszer csak megszólalt Tom hangja a rádióból:
  – Állj! Taposs a fékre, Pi, hallod?
  A mikrobusz éleset fékezett és nagy zökkenéssel megállt a lakóautó mögött, ami ugyanezt tette. Az egerek összenéztek, kicsatolták az öveket, és Martin kinyitotta az ajtót.
  – Előremenjünk?
  – Nem hoztunk elég biciklit mindannyiunknak – mondta Nimby gondterhelten. – Se három napi élelmet.
  Ez így éppenséggel nem volt igaz, a két kocsi rakományából talán egy hétig is elélhetett volna az egérsereg, de jól hangzott. Mindenesetre nekivágtak gyalog. Végigkutyagoltak a lakóautó mellett és kibukkantak az orránál, ahol Tom, Inge, Andreas, Angélique és Suzy nézegette gondterhelten az úton keresztbe dőlt fát. Még jó tíz méterre volt a lakóautótól.
  – Hát ennek vége van – állapította meg Vanessa.
  – Vége – bólintott Martin. – És teljesen elzárja az utat, fordulhatunk vissza.
  Tom elnéző bosszúsággal pillantott rá.
  – Hol látsz te itt helyet, ahol ezzel megfordulhatok?
  Martin végigpillantott az utat szegélyező fákon és megcsóválta a fejét. Kissy egyetértett vele. Még a mikrobusszal se, nemhogy ezzel a tengeri kígyóval.
  – És visszatolatni sincs kedvem – tette hozzá a taxis. – Utálok tolatni ezzel a szörnyeteggel. Azon töröm a fejem, nem tudnánk-e kifordítani az útról a fát.
  – Kicsit nehéznek tűnik – jegyezte meg Nimby.
  – Azért a kocsikban is van némi erő – pillantott rá Tom.
  Alaposan megvizsgálták a kidőlt fát. Az út bal szélén nőtt, s a jobb szélen a koronája összeakadt az ottani fákkal. Ha megtolják vagy meghúzzák, az ágak biztos visszatartják.
  – Baltánk van éppen – dünnyögte Tom –, és ha lecsapdosnánk az ágakat, talán el se kellene fordítani, el tudnánk menni mellette. De óriási munka. Marad a tolatás.
  – Láncfűrésszel hamar meglenne – mondta Nimby.
  – Alighanem. Ha összefutunk a láncfűrészes gyilkossal, okvetlenül elkérjük a munkaeszközét. Ha egy órája jöttünk volna ezen az úton, biztosan nekiállok baltával darabolni. No, gyerünk vissza.
  – Várjunk csak – mondta Nimby. – Ha itt elvágjuk – mutatott a vastag ágak szétválására –, akkor ezeket már csak félre kell húzni a törzs mellé.
  – Aha, csak több mázsát nyomnak darabonként.
  – Mi meg tizenhárman vagyunk – vágta rá Niala. – Kötelünk is van, és nem ijedünk meg a munkától. Hol az a csatabárd?

Vagy negyedórába telt, míg Tom és Pi baltával és fűrésszel átvágta az első vastag ágat; ezalatt két egér kötelet erősített rá, egy kisebb különítmény pedig egy másik baltával lecsapdosta azokat a vékony ágakat, amiken látszott, hogy be fognak akadni. Aztán felsorakoztak a kötél mellett. Vanessa a fánál maradt, ágakat vagdosni.
  Elhúzták. Nem volt könnyű, de apránként csak arrébb csúszott. Vanessa időnként dühödten nekiesett egy-egy ágnak, egy idő után már olyanoknak is, amik nem akadtak be sehová, de azzal is csökken a súly. Később Nimby váltotta föl. A hatalmas ág csakhamar az út bal oldalán terpeszkedett.
  – Eddig megvagyunk – fújtatott Pi. – Már csak három ilyen van hátra. Nialának volt igaza, megbirkózunk mi ezzel. De az élelmiszerkészleteink megsínylik a dolgot, az biztos.

A második és a harmadik ággal könnyű dolguk volt, a kocsik felé estek, csak rögzítési pontot kellett találni a kötélnek. Áttekerték egy fa törzsén, s a lakóautó egykettőre félrehúzta az ágakat. Így már a negyediket is könnyebben meg tudták közelíteni, csak nem volt hova félrehúzni, mert az előző két ág terpeszkedett az útban. Angélique végül hátrébb vitte a mikrobuszt, és Tom jó húsz métert vonszolta az ágat.
  – Csak hogy végre – fújt nagyot, amikor kiszállt. – Szerencsére van seprűnk is. Ha nincs nálunk ennyi holmi, itt ugyan át nem jutottunk volna.
  A rengeteg törmeléket elsöpörni se volt kis munka. Végül aztán Tom beült a volán mögé, és balról Vanessa, jobbról Niala kalauzolásával átaraszolt a maradék roncsok között. Pi követte a mikrobusszal.
  – Ügyes srácok vagytok – szólalt meg Tom a telefonban, amikor a fa már eltűnt a hátuk mögött. – Én már feladtam, pedig nem ijedek meg a munkától és nem gyakran fújok visszavonulót. Ti meg kijelentettétek, hogy ez márpedig menni fog, és ment.
  – Hát persze – mondta Vanessa magától értetődően. – A nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket.
  – Azt tudod, hogy ez idézet volt? – kérdezte Inge.
  – Nem én, kitől?
  – Sztálintól, ha nem tévedek.
  – Sebaj – vágta rá Vanessa. – Attól még lehet igaz. És különben is, ezt én találtam ki, Sztálin csak tőlem hallotta.

Esteledett már, amikor nagy meglepetésükre elértek egy Villefranche nevű helyre. Ez persze nem a Beaulieu melletti Villefranche volt, hanem a Bourbon-L’Archambault melletti, a rendes úton nyolcvanöt kilométerre Bourges-tól. Egy városszéli erdőcske melletti rétet választottak tanyául. A csapat egy része szorgos egérlyukverésbe kezdett, másik része vacsoragyártásba, egy harmadikat pedig elküldtek bevásárolni. A vacsorához jó lett volna friss tej, kenyér, a konyhába mosogatószer és hasonlók.
  – Niala megy és viszi Kissyt is – jelentette ki Niala, és máris ott termett Kissy mellett. – Chantal, te nem jössz, ha már úgysincs dolgod?
  – Dehogynem – indult el barátnőjük, de pár lépés után visszanézett. – Andreas!
  A fiú egy kempingszéken ült és nézelődött. Most odafordult.
  – Úgy látom, neked sincsen semmi dolgod. Nem akarsz mozogni egy kicsit?
  – Hát…
  Kissy megállapította, hogy ilyen tunya alakot még életében nem látott. Kivéve persze Garfieldot.
  – No kapd magad és gyere – mondta Chantal elég nyersen, de Kissyt nem zavarta. Andreas igazán éppen eleget lustálkodhat, minden munkára jut egy seregnyi kisegér.
  Niala arcán viszont különös árnyék suhant át, ahogy Chantalra nézett. Aztán elfordult és megindult az úton. Pár lépés után csatlakozott hozzájuk Andreas és a valahonnét a sürgő-forgó egerek közül előkerülő Suzy.
  – Így jobb lesz – mondta Chantal helyeslőleg. – A helybeliek látják, hogy van velünk fiú is, kutya is, és nem mernek belénk kötni. Nem tudhatják, hogy pont ők a legkevésbé veszélyesek.
  De nem volt szükség se a fiú és a kutya látszattestőrködésére, se a lányok harci tapasztalataira. A helybeliek pillantásra se méltatták az utcáikon átvonuló csapatot, az üzlet pénztárosa is beérte a szokásos udvariasságokkal.
  Hamar megjárták az utat. Megvettek mindent, nem is volt drága, s láttak egy kicsit a környékből.
  Kissy nem értette, hogy Niala miért morcos.

Niala morcossága másnap is érezhető volt, mialatt a társaság továbbhaladt Auvergne rengeteg szántóföldje és rétje között, először kelet, majd Souvigny után dél felé. De nem mindenkivel volt morcos; Kissy fokozatosan érezni kezdte, hogy Chantallal van valami baja. Egy Meillard nevű falucskában, ahol kiszálltak járni egyet, félre is vonta és megkérdezte tőle.
  – Mi bajod van neked Chantallal?
  – Chantallal, nekem?
  – Ne add az értetlent. Tegnap óta úgy nézel rá, mintha ellopta volna a sajtodat.
  Niala elgondolkodott, aztán megjelent az arcán az ismerős, kedves mosoly.
  – Igazad van. Majd megbeszélem vele.
  Többet nem mondott, egy hangot se lehetett kihúzni belőle.
  Ambon után rákanyarodtak a D6-os útra, azon mentek egészen Vichyig, pontosabban Bellerive-sur-Allier-ig, ahol megéljenezték Nimbyt és a Google Mapset, amiért egészen közel találtak éttermet. Éhesek voltak már.
  Ebédnél Niala teljesen normálisan viselkedett Chantallal is, de ez nem oszlatta el Kissy gyanúját, hogy forral valamit. Ugyan mi lehet a gondja Chantallal? A világ legártalmatlanabb teremtménye, öreg nénikék persze székre ugrálnak a láttán, de amúgy nem bánt senkit. Nem bántotta Vanessát, nem tett rosszalló megjegyzést a pilótákra vagy a fogorvosokra. Isabelle néni főztjére sem. Nem csábította el se Pit, se Nimbyt. Nem paktált le macskákkal. Mi baja lehet vele Nialának?

Nem mentek át Vichybe, csak az Allier partján néztek körül és szemlélték meg a túlparton az egykori fővárost. Dél felé indultak, áthajtottak néhány kis falun, majd Saint-Yorre-nál átkerültek a túlpartra.
  A következő pihenőt Le Mayet-de-Montagne-ban tartották, miután egy jó órát kanyarogtak a dombvidéken.
  Kissy továbbra is megfigyelés alatt tartotta Nialát, de most már Chantalt is. Rájött, hogy ő a titok nyitja. Ha Niala morcol Chantalra, akkor annak oka van. Niala soha nem téved. Ha Chantal elkövetett valamit, akkor annak nyoma van a lelkiismeretén. Figyelni kell, hátha elárulja magát.
  De nem történt semmi a tízperces pihenő alatt, amiből következtetni lehetett volna a galádságra, amit Chantal véghez vitt.
  A D7-es úton mentek La Maison Neuve-ig, s ott nekivágtak a hegyeknek. Kissy legnagyobbrészt megfeledkezett a Chantal–Niala-rejtélyről, és inkább a tájat csodálta. Mindenki ezt tette, de a legboldogabb persze Vanessa volt. Két üléssel Kissy előtt mindig ott lobogtak a szélben a fülecskéi, csodálta az erdőket és a hegyeket – most már főleg a hegyeket. Kissy jól emlékezett, mennyire hiányolta őket, amikor Kielben nyaraltak, és Vaucressont is azért szerette, mert Kissyék utcája valamelyest hasonlított egy hegyoldalra. Lapos legalábbis nem volt.
  – Egyszer el kellene menni a Mont Blanc-hoz – ábrándozott Niala, aki persze úgyszintén szerette a hegyeket, világéletében hegylakó volt. – Az az igazi nagy hegy.
  – Elmegyünk – cincogta Vanessa. – Valamelyik nyáron elmegyünk és megmásszuk.

Egy kereszteződésnél átértek a Rhône-Alpes régióba, és rögtön megálltak egy hegyi tavacskánál. Nem volt nagy, gyönyörű kék volt, és egy lélek se volt a közelben. Fürödni persze nem lehetett benne, ahhoz túl hideg volt a vize. Vagy ezer méter magasan lehettek, Nimby szerint.
  Ahogy az útról leereszkedtek a tóhoz, Kissy megfigyelte, ahogy Niala a kezét nyújtja Chantalnak, hogy segítsen neki. Akkor se csapsz be, gondolta. Neked valami bajod van Chantallal, azt álcázod ezzel a nagy kedvességgel.
  Nem maradtak sokáig, Tom valami falut szeretett volna, ahol éjszakára tábort verhetnek. Hamarosan el is érték Moulin Chérier-t, egy kis hegyi falut, és letáboroztak a szélén.
  Amilyen közömbösen fogadták őket a legtöbb helyen, olyan érdeklődést tanúsítottak itt. Nagyjából ötpercenként jött valaki a faluból, aki vérmérséklete szerint csendben tanulmányozta őket vagy kérdéseket is föltett. Kissy egy idő után úgy érezte, mintha fehér köpenyes tudósok hajolnának a ketrece fölé és érdeklődve figyelnék, hogy mivel foglalkozik.

Azért egy idő után csak magukra maradtak, bebújtak az egérlyukakba és már az igazak álmát alhatták volna, ha Niala meg nem szólal:
  – Jó megint hegyek között lenni. S még jobb, hogy együtt lehetünk azzal, akit szeretünk.
  Vanessa és Kissy gyanútlanul helyeselt.
  – Chantal, te nem így gondolod?
  Kissy veszélyt szimatolt. Volt valami Niala hangjában, ami a sajtkocka alá rejtett rugóra emlékeztette.
  Chantal álmosan dünnyögött valamit válaszul.
  – Mindjárt gondoltam – felelte Niala csípősen. Kissy már tudta, hogy most ki fog derülni, mi baja volt hát vele. – És a te Bernard-od hogy van?
  Chantal újabb álmos dünnyögéssel felelt.
  – Igazán örülök. Akkor hát jó éjszakát. Lányok, igyekezzünk gyorsan elaludni, mert szegényke már majdnem alszik, és még meg kell várnia, hogy mi elaludjunk, csak akkor osonhat ki szegény Bernard-hoz.
  Csend. Döbbent arcok a sötétben. Kissy a többiekét nem látta, de az övé döbbent volt. Ezt tudta. Hogy Chantal… Bernard-hoz?…
  Chantal hirtelen felült.
  – Honnan tudsz te erről?!
  – Csacsi egérke – korholta Niala. – Hát nem tanultad még meg, hogy én mindig mindent észreveszek? Jól titkolóztatok, meg kell hagyni. Amikor úgy odavágtad neki, hogy mit lustálkodik folyton, szinte még azt is elhittem volna, hogy ki nem állhatod. Kicsit haragudtam is, amiért vaknak nézel, de Kissy helyretett.
  – Andreas?! – csattant föl Kissy és vele együtt több száz megrökönyödött kisegér.
  – Ne ordítsatok, jó?
  – Bocsánat…
  – De hát mikor jöttél rá? – kérdezte Chantal jóval halkabban.
  – Mikor is?… Azt hiszem, tegnapelőtt, a fára mászáskor. Ugye tegnapelőtt rendezted azt az össznépi fára mászást? Milyen ügyesen megoldottad, hogy vele kerüljek egy fára, először még el is hittem, hogy a mi kedvünkért csináltad. Csak utána aztán túlságosan csillogott a szemed ahhoz képest, hogy te csak kényszerűségből másztál egy olyan sráccal, akit nem kedvelsz. Azt még ügyesebben csináltad. Tényleg szerencse, hogy páratlan számú egér van, így neked be kellett érned egy muglival, szegénykémnek.
  – Egy mivel? – kérdezte Angélique.
  – Muglival. Harry Potter-tudományi szakkifejezés, olyasvalakit jelent, aki nem tudja a Jerry-morzét, nem üti agyon Melákot egy mozdulattal, nem rajong a sajtért, szóval ilyen szürke, köznapi alak.
  Angélique kuncogott, Niala pedig határozott hangon folytatta.
  – Most pedig haladéktalanul elmondsz mindent, részletesen, salátabüntetés terhe alatt.
  – Ha nem mondom el, nem kapok salátát?
  – Az a kisebbik baj. Belőled lesz a saláta. Tehát?

Chantalnak esze ágában se volt hagyni, hogy Vanessa beletegye a reggeli salátába. Bevallott mindent, őszintén, töredelmesen.
  – Már készültünk erre az útra. Egyik délután átvittem pár holmit Jenniferhez, hogy majd együtt vigyük ki Kissyékhez, de csak Andreas volt otthon. Beengedett, elraktam a holmikat és beszélgettünk. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy klassz út lesz, már előre örül, hogy ilyen szép lányokkal utazhat együtt. Én meg cincogtam valamit, hogy igen, akad egypár köztünk, ő meg azt mondta, hogy a legszebb éppen ott van előtte. Akkor egy kicsit elolvadtam, és valahogy a karjaiban kötöttem ki.
  – És mi történt ott? – kérdezte Jennifer.
  – Hol?
  – Hát a karjaiban.
  – Egy kicsit csókolóztunk.
  – Egy kicsit? – kérdezte Vanessa olyan hangon, amiből világos volt, hogy „egy kicsit” nem érdemes csókolózni. Ő csak tudja, Nimbyvel egy átlagos csókjuk két hét.
  – Nem olyan kicsit. Vagy félórát. Aztán beszélgettünk… megint csókolóztunk… aztán hazamentem. Így kezdődött.
  – Be se mentél a szobájába? – kérdezte Jennifer kételkedve.
  – De, ott csókolóztunk, miért?
  – Meglepett volna. Minden lánynak megmutatja a szobáját.
  – Én még nem láttam – szúrta közbe Vanessa.
  – Nem így értettem, és ne is akard látni. Kicsi vagy még hozzá.
  – Miért, mi van ott? – élénkült meg a kislány.
  – Ő van ott – felelte Jennifer.
  – Ha arra célzol, hogy Andreas mással is… – kezdte Chantal, de Jennifer közbevágott.
  – Nem, nem erre célzok. Andreas nem híres a mintahűségéről, de nem hazudik. Ha összejön valakivel, azt kerek perec meg fogja neked mondani.
  – Jó, mert ő is ezt mondta. Nem ígérte meg, hogy nem kezd más lánnyal, de azt mondta, hogy ha ez előfordul, akkor elmondja, és eldönthetem, mit szólok hozzá. Én pedig közöltem vele, hogy ha én kezdek másik fiúval, én is elmondom neki.
  – Azóta tart? – kérdezte Kissy.
  – Igen. Főleg suli után találkoztunk, és többnyire feljött hozzám. Olyankor a szüleim még nincsenek otthon.
  – És? – kérdezte Niala jelentőségteljesen.
  – És így kettesben lehettünk – vágta rá Chantal.
  – Tudod, mit kérdeztem!
  Chantal nevetett.
  – Hát… egy ideje már többet is megengedek neki.
  – Mit? – cincogta néhány halk hang, Kissy nem tudta biztosan, a sajátja köztük van-e.
  – Szeret a blúzom alá nyúlkálni – bökte ki Chantal.
  Kis csend után Vanessa szólalt meg elképedve.
  – Megfogta a melledet?
  – Hajaj, de mennyire!
  – Én ezért megöltem Nimbyt – merengett a kislány.
  – Nem ölted meg – mondta Angélique. – A szomszéd sátorban alszik és nagy darab sajtokról álmodik…
  – Tudod, hogy értettem.
  – …meg rólad.
  Vanessa nem válaszolt, csak egy boldog sóhajt hallatott. Alighanem teljesen elbűvölte, hogy Nimby őróla álmodik, még ha sajtokkal vegyesen is.
  – És a melleden kívül? – kérdezte Niala.
  – Hát… próbálkozik – mosolygott Chantal.
  – Ki vele!
  – Nézzétek, Andreas már nem kissrác. Megmondta, hogy ha komolyan járunk együtt, akkor nem éri be a csókolózással. De egyelőre semmit nem engedtem levenni. Majd később. Várhat még egy darabig.
  – És aztán mit akarsz csinálni? – kérdezte Angélique.
  – Elkezdhet levenni dolgokat – nevetett Chantal.
  – Hamar el fognak fogyni, meleg van – jegyezte meg Vanessa.
  – Annál jobb.
  – Szóval le akarsz feküdni vele? – kérdezte Angélique.
  – Persze. Azt hiszem, Beaulieu eszményi hely lesz rá. A legromantikusabb hely a világon.
  – Szentigaz – mondta Niala komolyan –, de én ezt mégse tartom jó ötletnek.
  – Miért nem?
  – Mert elhamarkodnád.
  – Ki, én? Te már a tablettát is szeded, pedig még meg se csókoltad. Mi ezen már legalább túlvagyunk.
  – Csakhogy én szerelmes vagyok bele, és ha ő is belém szeret, akkor egész életünkben együtt leszünk. Ezt te is tudod. Lesz egy csomó kisegerünk, amint elvégeztem az egyetemet. De ti szerelmesek vagytok egymásba?
  – Nem, dehogyis. Csak jó együtt, és tart, ameddig tart.
  – Akkor miért akarnál ágyba bújni vele? – kérdezte Angélique.
  – Mert ez is hozzátartozik.
  – Szerintem nem tartozik hozzá.
  – De nem érted? Andreas már tizennyolc éves.
  – Az egyik szomszédunk otthon Amiens-ban huszonöt volt, amikor egy tizenhat éves lánnyal járt, és képzeld, felfogta, hogy egy tizenhat évestől még nem kaphat meg mindent ugyanúgy, mint egy felnőttől. Képes volt várni egy évig. Te meg még csak tizenöt vagy.
  – Tizenkilenc. Az egérévek háromszorosan számítanak.
  Nevettek.
  – Szerintem hibát követnél el – mondta Niala. – Az elsőt megfontoltan kell kiválasztani.
  Chantal sóhajtott.
  – Most mondhatnám, hogy te könnyen beszélsz, amikor már két éve kiválasztottad a fiút, de tudom, hogy milyen sok lemondással járt. Én meg még mindig nem találtam meg.
  – Én se – jegyezte meg Angélique –, pedig már kétszer azt hittem, és jóval idősebb vagyok nálad.
  – És megbántad, hogy nem vártál?
  – Hát… nem.
  – No látod!

Nem, gondolta Kissy, amint kibámult a hátrafelé bandukoló hegyekre. Nem, ő sose lenne képes ágyba bújni olyan fiúval, akibe nem fülig szerelmes. És ez csak a második legfontosabb szempont. A legfontosabb az, hogy a fiú is fülig szerelmes legyen őbelé. Szörnyű lenne, ha az első fiú, akit kiválaszt, elhagyná, amikor már túl vannak mindenen.
  Szegény Chantal pontosan így fog járni, ha nem gondolja meg magát. Elsőként a csapatból, mert Angélique-et nem hagyta el az első fiúja: ő hagyta el a fiút. Elmesélte. Aztán volt még egy, az nem volt komoly, és utána jött Pi. Mármint persze nem számítva a gyerekkori srácokat, akikkel még nem volt olyasmi, olyan több is volt.
  És Vanessát meg őt se fogja elhagyni a fiújuk sosem. Martin felől tökéletesen biztos lehet, Nimby felől pedig még biztosabb. Az pedig, hogy Pi valaha az életben képes legyen elhagyni Nialát, teljes lehetetlenség. Nialát nem lehet elhagyni, Niala után legfeljebb sóvárogni lehet. Beaulieu-ben van néhány fiú, akik pontosan ezt teszik, de úgy tudják, hogy Vaucressonban van valakije – ami tulajdonképpen igaz is, amikor Pi éppen ott van.
  Egyébként lehet, hogy itt az úton is akad egypár fiú, akik azóta, hogy ők arra jártak, éjszakánként a két kocsi rendszámát suttogják a párnájuknak. Nemegyszer megnézték őket az éttermekben, parkolókban, és ez nem mindig a feltűnő kocsiknak szólt. Az az elismerő vau se, ma reggel Moulin Chérier-ben, amikor beszálláshoz készülődtek és két fiú elment Kissy háta mögött. Nem ő tetszett nekik, mert rögtön hátranézett és látta, hogy Nialát bámulják elhaladtukban. De ő is kapott már ilyet, az összes egérlány kapott.
  Saint-Polgues-nál értek le a dombvidékre, innentől megint szántóföldek és rétek vették át a hegyek helyét. Nem baj, Tom azt mondta, nemsokára megint jönnek a hegyek. Feurs-nél átmentek a Loire hídján, kerestek egy ebédet és megéttermeltek. Ezt persze Nimby mondta, kivételesen nem előre elhatározva, csak megbotlott a nyelve. Azt mondta:
  – Máris keresek egy ebédet… – és nyomogatni kezdte a telefonját. – Akarom mondani… de nem is, jó az úgy. Szóval keresek egy ebédet, ahol megéttermelhetünk.
  Miután leadták a rendelést, Chantal megszólalt, Andreasra nézve, alighanem megbeszélték már a dolgot.
  – Az a helyzet, hogy Niala rájött és beavatta a lányokat is… én meg nem tagadhattam le… szóval legegyszerűbb, ha elmondom, hogy… hogy hát van valami, már egy ideje, és hát… szóval ez a helyzet.
  Csodálatos látvány volt, ahogy ott ült, és egyre pirosabbak lettek a fülei. Érdekes, Kissy úgy tudta, hogy egy Jerry-egér sose jön zavarba. Ő például nem szokott, kivéve amikor… kivéve elég gyakran.
  – Azt akarja mondani, hogy ő meg Andreas – segített Vanessa.
  A fiúk és a szülők meglepve néztek a pár egyik tagjára, aztán a másikra.
  – Nocsak – dörmögte Tom. – Végül is tartani lehetett effélétől egy ilyen hosszú úton…
  – Hát – szólalt meg Andreas – igazából már korábban kezdődött.
  – Úgy? – kérdezte Inge. Mintha se ő, se Tom nem lelkesedett volna a dologért. – És mondjátok csak…
  – Dehogyis, anya!
  Inge megkönnyebbülten bólintott. Ugyan mi kifogása lehet Chantal ellen, gondolta Kissy. Chantal szüleinek sokkal több okuk lenne rögtön az első percben aziránt tudakozódni, hogy lefeküdtek-e.
  – Don’t worry, be happy – mondta Niala. – Ez klassz dolog. A fiatok talált egy remek lányt, aki olthatatlan lelkesedést táplál majd bele a sajtfélék iránt. Amik nagyon egészséges ételek.
  Tom kicsit savanyúan mosolygott.
  – Eddig is szerette a sajtot. Nekem nem is lenne bajom a dologgal, csak jobban örülnék, ha Chantal egy kicsit idősebb lenne.
  – Már most is idősebb vagyok, mint mikor elkezdődött a dolog – mondta Chantal őszintén. – Jó pár héttel. És betöltöttem a tizenötöt, úgyhogy Andreas nem fog bíróság elé kerülni gyermekkorú, csakugyan, ezek nagyon szép hegyek voltak, és ez a Fleurs is igazán szép kisváros.
  Kissy fölpillantott. Igen, a pincérnő érkezett megrakodva, Chantal ezért váltott témát.
  – Tetszik? – kérdezte a nő, amikor letette a tálakat.
  – Hogyne. Még sosem jártam itt.
  – Érezd jól magad. Egyébként Feurs a neve, nem Fleurs.
  – Ó – pillantott föl Chantal meglepve. – Sajtóhibával mondtam?

Ebéd után sétáltak egyet a sajtóhibás városban.
  – Persze – tért vissza Tom a félbehagyott tárgyra – azt nem mondom, hogy kimondottan helytelenítem a dolgot, de tény, hogy nem vagyok lelkes. Mindazonáltal Andreas betöltötte a tizennyolcat, úgyhogy nincs jogom beleszólni, nagy örömömre. Fájjon a te szüleid feje.
  Chantal elgondolkodva tanulmányozta egy parkoló autó egyik hátsó lámpáját.
  – Nem tudom, miért kellene aggódniuk – mondta végül.
  – Úgy értem, majd ha tudomást szereznek a dologról.
  – Akkor se. Soha nem szorultam gyámolításra, azóta pedig végképp nem, amióta kinövesztettem a füleimet. Andreas nem fog…
  – A füleidet?
  – Amióta kisegér vagyok.
  – Ja, értem.
  – Andreas nem fog olyasmit tenni, amit én nem akarok. Hiszen életben akar maradni. Ha pedig én is akarom, akkor csak rajta, és a szüleimnek legfeljebb annyi teendőjük marad, hogy gratuláljanak.
  – Azért ez nem ilyen egyszerű – mondta Tom.
  – Persze hogy nem. Elvárok tőlük egy darab sajtot is.
  Kissy ránevetett a tölcsér maradékára és gyorsan bekapta. Vaníliafagyi volt, igazán jó, bár lehetett volna nagyobb is.
  – Hát nem tudom. Én csak annak örülök, hogy nem Jennifer szeretett bele egy felnőtt férfiba.
  – Igen, ez tényleg gond – szólalt meg Niala a hátuk mögött. – Neked is kellene találni már valami krapekot.
  – Á, nem érdekes – mondta Jennifer. – Nimby bármikor kéznél van… – hirtelen ránézett Vanessa kezére, ami megindult a dereka felé – úgy értem, Nimbynek van egy csomó jóképű osztálytársa, akiknek bemutathat, hát persze! – Vanessa keze lassan visszatért eredeti helyére. – Hűűű… ezt megúsztam.
  Nevettek.
  – Egyébként – szólalt meg Chantal – én nem vagyok szerelmes Andreasba, csak hogy tudjátok.
  – Hanem? – pillantott rá Tom.
  – Csak jó vele… jól megvagyunk együtt. Ennyi az egész. Persze lehet ebből még több is, esetleg. Majd kialakul.
  A nagy bejelentés nem változtatott meg semmit közvetlenül. Chantal nem ment át a lakóautóba a következő szakaszra, és Andreas se jött át hozzájuk. Nem csókolóztak az utcán. Talán az volt az egyetlen változás, hogy Chantal most már nem tett úgy, mint aki nem szenvedheti a fiút.
  Feurs után a D89-esen indultak el keletnek, Tom azt mondta, szívesen sétálna egyet Lyon óvárosában, s ezért nem sajnál egy kis sietséget. Igazán nem száguldott most se, vagy két órába telt még az út.

Lyon óvárosát Félszigetnek hívták, és tényleg olyan volt. Egy egészen keskeny sáv a Rhône és a Saône összefolyásánál, köztük alig pár háztömb.
  Estig sétálgattak a keskeny utcácskákban és a főutakon. Megnézték a hatalmas Bellecour teret és a város fölé magasodó hegyet, amiről Tomék megmondták, hogy Fourvière-nek hívják. Volt rajta egy másolat az Eiffel-toronyról, tévétoronyként üzemel, de nem szabad fölmenni rá. De Tom megígérte, hogy másnap fölmennek a hegyre, van ott éppen elég jó kilátó.
  Megcsodálták a városházát, ami egy óriási palota volt egy nagy téren, és úgy döntöttek, lassan ideje indulni a kocsikhoz. Még ki is kell menni a városból, hogy valahol egérlyukképes helyet találjanak. Tom kicsit gondterhelt volt emiatt – ők többször jártak már Lyonban, de nekik persze nem jelentett problémát az éjszakai szállás. Elég volt egy nagyméretű parkolóhely valami nyugis környéken, ott megálltak, bezárták az ajtókat és megvolt az éjjeli táboruk. De sátrat verni egy nagyváros közepén mégse lehet.
  – Talán átmegyünk a Fourvière-re még ma – mondta. – Ott könnyebben akadunk valami parkra vagy erdőcskére.
  Kissy magában arra gondolt: találni fognak megfelelőt, éspedig percek alatt, mert az őrangyalaik dörzsölt, belevaló srácok.
  Öt perc múlva kiderült, hogy még annál is ügyesebbek.

A kocsikat a Bellecour téren hagyták, arrafelé indultak. Közben Nimby rácsatlakozott a Google Mapsre és a feje fölé hajoló Tom irányításával hozzálátott megfelelő helyet keresni.
  Egyszer csak megszólalt egy hang valahonnan távolabbról, azt mondta:
  – Nicole! Nicole D’Aubisson!
  Niala fölkapta a fejét, a hang forrását kereste. Akkor értek a tér szélére, mindenfelől emberek, autók, esti forgalom. Végül az segített megtalálni, hogy közeledett. Fiatal nő volt, farmerban, pólóban. Barna haj, kis táska. És Nialára nézett, aki visszamosolygott rá.
  – Nahát ilyet! Először nem is voltam biztos, hogy te vagy. Hogy kerülsz ide?
  – Yvette?… Hát ez nem igaz!
  Összepuszilkodtak.
  – Átutazóban vagyunk – mondta aztán Niala, és körbemutatott a társaságon. – Ő Yvette Laboux, valamikori villefranche-i lakos. Ők pedig barátaim, a Ford család… Inge, Tom, Andreas és Jennifer. Ők pedig Chantal, Martin, Kissy, Nimby – a következőt kihagyta –, Pi és Angélique, ő pedig Suzy. És ez a kicsi itt…
  – Vanessa D’Aubisson – cincogta a kicsi.
  Yvette meglepve nézett rá.
  – A kishúgom – mondta Niala büszkén.
  – A kish… De hisz neked nincs is…
  – Ej, hát itt áll, nem látod? – nevetett Niala, Vanessa pedig még integetett is, mutatva, hogy ő bizony ott van.
  – De – mosolygott Yvette –, látom. De hát honnan…
  – Nos hát, Yvette – kezdett bele Niala kedélyesen –, láttad-e már a méhecskéket tavasszal?
  – Te! Ne szórakozz velem! Miért mondod, hogy a kishúgod?
  – Mert az – felelte Niala komolyan. – Anyáék örökbe fogadták.
  – Örökbe?!
  Yvette olyan döbbenten nézett, mintha ez lenne az első ilyen eset a történelemben. Vanessa lelkesen vigyorgott rá.
  – Ezt muszáj elmesélnetek – mondta Yvette határozottan. – Meddig maradtok?
  – Holnap indulnánk tovább.
  – Remek. Hol szálltatok meg?
  – Sehol. Sátorozunk. Éppen sátorverésre alkalmas helyet kerestünk.
  – Gyertek hozzánk – vágta rá Yvette. – Van egy jó nagy udvarunk. Mondanám, hogy elszállásollak benneteket, de a lakás méretei sajnos…
  – De van két kocsink is…
  – Hát hozzátok azokat is.
  – Elég terjedelmesek.
  – El fognak férni, hozzátok csak el.

Így aztán Tom és Pi fogott egy taxit és elment a kocsikért, ők pedig kerestek néhány padot és elmesélték Yvette-nek a hosszú történetet a chatről, a shindykről, az alapítványról és az árva kislányról, aki egy nyaraláson találta meg igazi otthonát. Yvette könnyekig meghatódott, és feltétlenül marasztalni akarta őket, legalább néhány napig.
  – Ez nemcsak rajtam múlik – mondta Niala. – Tulajdonképpen Tom a főnök az útvonalat illetően. Nekem csak az számít, hogy a születésnapomra szeretnék otthon lenni.
  – Nem tizennyolcadikán van a születésnapod, vagy rosszul emlékszem?
  – De, akkor.
  – De hát az még tíz nap! Rengeteg időtök van.
  Niala nevetett.
  – Tudod, mióta jövünk Párizs mellől? Egy kerek hete, múlt csütörtökön indultunk.
  Éppen ekkor fordult be a mikrobusz a sarkon. Suzy farkcsóválással üdvözölte.
  – Hát ez a kisebbik kocsink – mondta Vanessa. – És ott jön a nagyobb. Tényleg elférnek az udvarotokon?
  – Ejha – nézett végig Yvette a lakóautó terjedelmén. – Szép nagy kocsi, ekkora még biztos nem parkolt az udvaron. De ne aggódj, még a lakók kocsijai is elférnek mellettük.
  Így is volt, tényleg elfértek. Az udvar egy háztömb belseje volt valahol a Rhône túloldalán, a rue de Sèze-en. Téglalap alakú, fákkal és parkolóhelyekkel, amiken négy utca házaihoz tartozó kocsik álltak. Az egerek nyomban kiválasztották a táborhelyet és leparkolták a kocsikat.

Kissy táborverés közben értesült a megdöbbentő tényről, hogy Yvette Laboux, legjobb tudomása szerint, nem rokona Nialának. Amióta kiderült, hogy Jennifer és Niala rokonok a mulatságos beszédű Lester dokin keresztül, természetesnek érezte, hogy a világot Niala rokonai népesítik be.
  Yvette nem tartozott közéjük. Az anyja fodrász volt Villefranche-ban, egyike azoknak, akikhez Blanche és Niala rendszeresen járt egy időben. Akkoriban Yvette nemegyszer szórakoztatta a kis Nicole-t, amíg anyja Blanche hajával foglalkozott. Aztán a fodrászüzlet elköltözött Nizzába, gyérebb lett a kapcsolat. Később Yvette férjhez ment Lyonba, két éve, nagyjából akkor, amikor a csapat hat tagja összeismerkedett a chaten.
  Itt volt a férje is, érdeklődve figyelte az egerek nyüzsgését és elbeszélgetett a férfiakkal, de a többiekkel is. Gyári munkás volt, továbbá egy amatőr színjátszó kör tagja, és egy fesztiválra érkezett Nizzába három évvel ezelőtt, ott ismerkedtek meg. Niala annak idején hallott róla, még a fényképét is látta, de most találkoztak először.
  – Az élet rejtélyes véletlenek sorozata – mondta a férj, akit Antoine-nak hívtak, pont mint Nimbyt. – Ha nem éhezem meg és nem ugrom el valami kajáért, sose botlunk egymásba. A kisfiunk ennek a véletlennek köszönheti az életét.
  – Kislányunk – javította ki Yvette, szemlátomást nem először.
  – Ötven-ötven százalék – mondta Vanessa.
  – Nem, nem annyi – felelte Nimby. – Lányból valamicskével több születik, ami egyébként remek ötlet.
  Vanessa villámló szemekkel nézett rá.
  – Szóval én már nem is vagyok elég neked?!
  – Ó, dehogynem – Nimby barátságosan hátba veregette kedvesét, mint egy öreg cimborát –, teljesen elegendő vagy, így megtoldva Kissyvel meg Nialával meg…
  Ugrott egyet, ahogy Vanessa megpördült, s egykettőre eltűntek a fák mögött. Csakhamar az udvar túloldalán tűnt föl a két kergetőző alak a nagy füleikkel.
  Kissy elégedetten nézett utánuk. Ha nem egy idegen háztömb udvarán lennének, és nem ez a két élhetetlen lenne, akkor a hajsza nem azzal érne véget, amivel kétségkívül fog, hogy Nimby hagyja magát utolérni, és csókolóznak. Talán egyszer végre olyan helyen is kergetőznek majd, ahonnan ajtó nyílik egy meghitt, kellemes kis szobába, amiben van egy ágy.
  Legyintett. Ez a két mikroegér már a túra előtt is egy ágyban aludt, de olyan ártatlanok, mint Ádám meg Éva, mielőtt összeakadtak a kígyóval. Sőt még ártatlanabbak, mert azok legalább csupaszon jártak. Össze kellene zárni őket egy lakatlan szigeten, amin van egy kék lagúna. A kék amúgy is jól megy Vanessa hajához.
  A kergetőzésről valószínűleg azért jutott eszébe a kis szoba az ággyal, mert neki lennének vele elképzelései, amikben se Nimby nem szerepelne, se Vanessa. Martin annál inkább. Egy teljes hete nem látták egymást ruha nélkül. Valahogy természetellenesnek tűnik ez az állapot. Kissy elgondolkodott, igaz lehet-e, ami a történelemkönyvekben áll, hogy neki valaha fogalma se volt róla, hogy nézhet ki Martin meztelenül, és reszketett ijedtében, amikor a fiú először látta őt hálóingben, köntös nélkül.
  Valami megérintette a vállát, s ő fölkapta a fejét.
  – Elaludtál? – kérdezte Chantal.
  – Én… mit… nem… ja, nem aludtam el, csak elgondolkoztam. Mi az?
  – Tagja vagy a vacsorakészítő brigádnak, jelenésed van a lakóautóban.
  Kissy ijedten nézett a lakóautóra, aztán szaladt segíteni a többieknek.

Később, már a sátorban kérdőre vonta Vanessát, csókolóznak-e mostanában eleget. A kislány tűnődve csóválta a fejét.
  – Útközben túl sok a látnivaló, a csókolózáshoz pedig teljes figyelem kell. Inkább csak a megállókban.
  – Többször megfigyeltem, hogy amikor megállunk, akkor is inkább a tájat csodáljátok.
  Vanessa nevetett.
  – Úgy beszélsz, mintha a csókolózás valami házifeladat lenne, amit el kell végezni.
  Kissy is elnevette magát.
  – Igen, lehet. De ez csak azért van, mert aggódom miattatok, nehogy kihűljön a szerelem vagy ilyesmi.
  Vanessa nagyon komolyan nézett rá.
  – Nem fog. Ne aggódj. Szeretem az egeremet.
  – Nyugodtabb lennék, ha nem lennél ilyen Alain.
  Vanessa kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – A Niala az Alain fordítottja – magyarázta Kissy. – Niala nem szégyenlős és nem csinál tragédiát abból, hogy mit csinál a fiújával – ha majd lesz fiúja. Te viszont pont az ellenkezője vagy. Egy éve jártok az egereddel, és annyit se engedsz meg neki, hogy benyúljon a ruhád alá.
  – Nem is akar.
  – Dehogynem akar, minden srác akar. Csak ez a nagyfülű szeret téged, és nem csinál semmit, ami neked nem tetszik. Komolyan azt hiszed, hogy nem szeretné tudni, milyen vagy ruha nélkül?
  Vanessa hallgatott. Közben Chantal is megjött a fürdőszobából, s érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést.
  – Az is jó kérdés – szólalt most meg –, hogy komolyan állítod-e, hogy te nem vagy kíváncsi őrá ruha nélkül.
  Vanessa határozottan fölszegte a fejét. Mohi volt mindig ilyen makacs, jutott Kissy eszébe.
  – Igen, komolyan állítom – jelentette ki.
  – No, szép dolog – mondta Chantal. – Csak azért nem verlek meg, amiért most először hazudsz nekem, mert önmagadnak is hazudsz.
  – Meg mert úgyse tudnál megverni – vágta rá Vanessa fölényes vigyorral. Ez igaz volt, Chantal már jócskán tudott neki bevinni találatokat, körülbelül ugyanannyit, mint Martin, de megverni még mindig nem tudta.
  – Miért kellene téged megverni? – bújt be a cipzáron Angélique.
  – Vanessa képes volt hazudni nekem – felelte Chantal. – Azt kérdeztem tőle, komolyan állítja-e, hogy nem kíváncsi az egerére ruha nélkül, és volt képe igent mondani. De azt mondtam, nem verem meg, mert önmagának is hazudik.
  – Nem is tudnád megverni – mondta Angélique.
  – De jól hangzik!
  Nevettek.
  – Te láttad már őt meztelenül? – kérdezte Vanessa.
  – Én, Andreast? Dehogyis!
  – Akkor meg mit cincogsz itt nekem?
  – Hát ide figyelj, egérke. Mi csak pár hete jöttünk össze, és nem is vagyunk szerelmesek egymásba. Ti több mint egy éve együtt vagytok és imádjátok egymást. Amellett én alaposan meg fogom nézni a srácot meztelenül… meg ő is engem. Hamarosan.
  – Nem olyan jó ötlet – mondta Angélique.
  – Nem leszel keresztmama, ne félj. Eleinte valószínűleg mi se csinálunk majd többet, mint Kissyék.
  – Aha, csak az előbbi összehasonlítás most is működik, ti még csak pár hete jártok és nem is vagytok szerelmesek egymásba, ők meg igen és csak egy év után jutottak idáig. Ráadásul Andreas már nem tizenöt éves.
  – Hát éppen azért.
  – Ő nem fogja beérni annyival, mint Martin.
  Chantal mosolygott.
  – Az sem olyan nagy baj.

Chantallal egyszerűen nem lehetett értelmesen beszélni. A fejébe vette, hogy lefekszik Andreasszal, amikor a fiú akarja. Még szerencse, gondolta Kissy, hogy nem ő maga akarja kezdeményezni – de lehet, hogy előbb-utóbb eljut odáig is.
  Mit lehetne tenni? Andreasszal nem lehet beszélni, ezeknek a disznóknak Chantal ínyencfalat. Jobb nem fölhívni rá a figyelmét, hogy ő lehet neki az első. Tomékkal lehetne beszélni, de nincs értelme, ők is pontosan tudják, hogy nem lenne szabad, de nem tudnak hatni a fiukra. Ahogy Chantal szülei se tudnának a lányukra, de nekik meg se szabad orrontani a dolgot, mert egy botrány igazán nem hiányzik se Chantalnak, se Andreasnak.
  Egyvalaki van, aki kitalálhat valamit. Niala. Ő ért az emberekhez és hatni is tud rájuk. Most fönt beszélget Yvette-ékkel a lakásban, de holnap szerét fogja ejteni, hogy beszéljen vele. Nem lesz egyszerű, mert először vele is meg kell értetni, hogy amire Chantal készül, az meggondolatlanság. Ő maga pontosan ugyanerre készül Pivel, amint végre sikerül a pasit meghódítania. Annyira ekörül forognak a gondolatai…
  Kissy eltűnődött, látott-e valami jelet Pin az utóbbi időben. Nem. Elég határozottan állíthatja, hogy nem. Pi alig beszél Nialával, még ránézni se néz rá gyakrabban, mint mondjuk Martinre, aki igazán nem az esete. Szegény kisegér, hogy várja azt a születésnapot, és alighanem csalódni fog. Pi akkor már törvényesen hozzányúlhatna, csak nem fogja akarni megtenni.

Antoine-nak még nem kezdődött meg a szabadsága, de Yvette már vakációzott, el tudta kísérni őket. Nialával és Vanessával utazott a lakóautóban.
  A Fourvière-re kábelvasút is vitt föl, de ők inkább fölmentek kocsival. A bazilikától nem messze parkoltak le.
  Yvette, Inge, Tom és Andreas egyszerre magyarázta a látnivalókat a város fölé magasodó bazilika melletti kilátóról.
  Szép város, állapította meg Kissy. Persze nem olyan szép, mint Beaulieu, ami nem is városnak készült, hanem ékszerdoboznak. Hangosan nem mondta ki, hogy ne rontsa a többiek örömét, de szeretett volna már ott lenni.
  A hegyen ebédeltek egy étteremben, aztán végigmentek a rakparton, ami Saône-partból egyszer csak Rhône-parttá változott. Yvette kalauzolásával fölhajtottak az autópályára, mert az vitt át az utolsó hídon, de le is jöttek róla nyomban. Yvette-et kitették egy buszmegállónál, megvárták a buszt és egy sor puszi meg ölelés után elindultak kifelé a városból.

Megállapodtak, hogy most kicsit fölgyorsítanak, hisz majdnem huszonnégy órát töltöttek Lyonban, nem fog ártani, ha egy cseppet megnyomják a pedált. Egy napig úgy mennek, mint Dorothy: mindig a sárga úton. Mármint olyan utakon, amiket a térkép sárgával jelöl. A D307-esen mentek Vienne-ig, ott rákanyarodtak a D502-esre, a D518-asra, majd a D71-esre. Egy pöttöm falucskában, La Rivalban tartottak pihenőt, és Kissy megfigyelhette, hogy Vanessáék igenis csókolóznak. Persze nem is volt sok látnivaló, amiről lemaradtak volna.
  Chantal lépett oda hozzá, míg a két szerelmes kisegeret figyelte.
  – Niala megint megrágcsálta a fülemet, hogy ne bújjak ágyba Andreasszal.
  – Jól tette.
  – Niala roppant bölcs egér, a csapat esze, Columbo és Yoda mester törvénytelen gyereke.
  – Úgy van – vigyorgott Kissy.
  – Arra gondoltam, mi lenne, ha én meg a csapat Anakin Skywalkere lennék, aki minden józan ész ellenére tökéletes őrültséget művel, és híresebb lesz, mint mesterei közül bármelyik.
  Kissy arcáról lehervadt a vigyor. Aztán megszállta az ihlet, és a vigyor ismét megjelent, de most kárörvendő volt.
  – Akkor megmutatnám, hogy én is bölcs vagyok, én vagyok a csapat Obi-vanja, és úgy bánnék veled, ahogy ő bánt Anakinnal a Musztafaron. Készülj föl hosszas tartózkodásra egy szardíniásdobozban, egy olvasófejjel az orrodon.
  Ez egyike volt a rengeteg ismeretnek, amiket mindenki óhatatlanul beszerez, ha Nimby társaságában tölti napjait. Amikor megnézték a Csillagok háborúja harmadik részét, persze közösen az egész csapat, Nimby a film után elmondta, hogy amikor Darth Vader arcára teszik a maszkot, egy pillanatra látszik egy hosszúkás, háromszögletű dolog a két szeme között. Nos, az egy aktuátor, a merevlemezek olvasófejének része. Nimby szedett már szét merevlemezt, persze nem azért, hogy megjavítsa, hiszen azokat csak különlegesen pormentesített helyen szabad szétszedni. Tönkrement egy, még valamikor régen, és ő szétszedte. Teteme most Franconville-ben, a vendégszoba vitrinjében díszeleg. Van ott más csecsebecse is, például egy szétszedett ébresztőóra, ami még akár működhetne is, de így sokkal érdekesebb, meg néhány ősrégi elektronikus mütyür, még a hetvenes-nyolcvanas évekből. Valamikor gyűjtötte az ilyesmiket, még mielőtt kinövesztette a füleit.
  – Á – nevetett Chantal. – Anakin gyengébb harcos volt, mint Obi-van. De te nem győznél le engem.
  Hát ez igaz, gondolta Kissy.
  – A fénykardban nincs gyakorlatod – mondta.
  – De neked se. Egyébként miért is kellene nekünk összecsapnunk? Tudtommal téged nem érdekel Andreas.
  – Nem hát. Engem a te józan eszed érdekel.
  – Szerinted van nekem olyanom?
  Kissy megakadt. Ha Chantalnak nincsen józan esze, akkor nincs neki és kész. Nem várható el tőle, hogy használja, amije nincsen, márpedig ész nélkül nem tudja felfogni, hogy rossz ötlet lenne lefeküdni a sráccal. Ha viszont van esze, akkor el tudja dönteni, mit akar. Azazhogy…
  – Lenne, ha használnád – jelentette ki. – De te azt hiszed, hogy már mekkora nagy felnőtt vagy, te már ágyba bújhatsz egy pasival. Ami…
  – Miért, Niala mit hisz?
  – …ami éppenséggel igaz is – emelte föl a hangját Kissy. – Ágyba bújhatsz vele, elég nagy vagy hozzá. Csak nem lenne okos dolog, mert nem vagy bele szerelmes. Én se csinálom, pedig én még szeretem is az egeremet.
  Chantal morcosan nézett rá. Kissy keményen szembenézett vele. Ő a Jerry Alapítvány kisegere, és nem fél senkitől. Legkevésbé a saját barátnőjétől, akivel éjszakánként együtt lopják a cica hűtőszekrényéből a sajtot.
  – Nagyon odavagytok ezzel a szerelemmel – mondta Chantal végül, csendesen. – Hát tehetek én arról, hogy nem zúgtam bele a srácba?
  – Nem. De arról már igen, hogy mihez kezdesz ebben a szituban.

Saint-Vérand-ban, egy domboldal tövében táboroztak le éjszakára. Alig öt perc kellett, hogy kiderüljön: rossz helyen vannak. Legalábbis ha még el akarnak menni Grenoble-ba is.
  – Túlságosan délre tértünk – mutatta Nimby a térképet. – Innen a főutak csak jócskán északra kanyarodva visznek oda.
  Tom pár pillanatig tanulmányozta a térképet, aztán visszaadta a telefont.
  – Azt megmondja ez a masina, hogy hány kilométer ide Grenoble?
  – A főúton?
  – Ott.
  – Ötvennégy és fél – vágta rá Nimby, hiszen ő az imént már látta ezt az adatot.
  – Az nem olyan sok. Délelőtt odasétálunk, megnézzük a hegyeket. Jó lesz? Nem hiszem, hogy lesz ellenvetés, mert aki nem jön, az megnézheti addig a macskakiállítást.
  Kissy elképedten meredt a taxisra. Még hogy macskakiállítás?! Hát azt hiszi, hogy őket meg lehet ijeszteni holmi macskakiállítással?
  Nem, felelt magának rögtön, ezt Tom nem hiszi. Szórakozik velük. Tetszik neki a csapat egeresdije, és a maga módján részt vesz benne.
  – Feltétlenül – szólalt meg a háta mögött Nimby hangja. – Ha bárhol látsz macskakiállítást, Tom, mindenképpen szólj, hogy menjünk el. Tudod, néhány száz macska nekünk afféle ujjgyakorlat, amire időnként szükségünk van, hogy el ne puhuljanak az izmaink. Mostanában nem edzettünk sokat, kell az a kis testmozgás.
  – Ezen ne múljon – mondta Vanessa. – Gyakorolhatunk, amennyit csak akarsz.
  – De nem ma este – emelte föl az ujját Angélique. – Neked ma kémiás napod van.
  – Ördög vigye, elfelejtettem. Jó, akkor ma redoxireakció, holnap pedig ketten együtt megverjük ezt a pár tucat elpuhult, nyámnyila egeret. Jó?
  – Tudod, ki a nyámnyila – szűrte a foga között Chantal.
  Vanessa harci pózba vágta magát.
  – Ne szövegelj, bizonyíts, egérke! Hadd lássam, meg tudom-e számolni, hányszor ütsz meg öt másodperc alatt!
  Chantal szó nélkül odalépett és adott neki egy sorozatot. Persze a kislány minden ütést kivédett, de Chantal most nem is akart bevinni találatot, a gyorsaságát akarta megmutatni.
  – Ügyes vagy – dicsérte meg Vanessa. – Tizenhét ütés pár pillanat alatt.
  – Húsz.
  – Tizenhét!
  – Ó, szegénykém – Chantal sajnálkozva megsimogatta barátnője fejét. – Elfelejtettem, hogy csak verekedni tudsz, de hiányoztál, amikor a tizenhétnél nagyobb számokat tanultáááá…
  Vanessa egy szempillantás alatt kirántotta alóla a lábát és a hasára térdelt.
  – Már megint nem voltál résen! – dörrent rá. – A shindy mostanra vagdalt egeret csinált belőled. Mit akartál mondani a számokról?
  – Se… semmit…
  – Mindjárt gondoltam.
  Leszállt róla és talpra segítette. Chantal megköszönte és megkérte, porolja le hátulról. Vanessa szolgálatkészen hozzálátott. Amikor a derekához ért, Chantal villámként megpördült és földhöz vágta.
  – Most meg te nem voltál résen, egérke!

Kissy némileg bizalmatlanul szemlélte a buborékokat. Persze, biztonságos, tudja ő azt. Csak hát mégis több ezer kilométer magasan egy szál dróton lebegni órák hosszat…
  – Alig pár száz méter – nyugtatta meg Pi, amikor hangosan is kimondta, amire gondolt. – És nem egy drót, hanem több. És öt perc alatt megteszi az utat.
  Kissy nem nyugodott meg. A buborékok már valahol a folyó fölött jártak, talán a túlsó part fölött, innen nézve nehéz volt megmondani. Jean azt mondta, 1976 óta használják ezeket a buborékokat. Vagyis harminchárom éve használódnak.
  – A szerkezet kitűnő állapotban van – nyugtatta meg Jean; aligha rendelkezett Niala gondolatolvasói képességével, inkább az ő arca lehetett túlságosan kifejező. – Én a héten már háromszor megtettem az utat oda-vissza.
  Aha, gondolta Kissy, csak te kevesebbet kockáztatsz. Jean rengeteg van, Kissy pedig csak egy.
  De ezt nem mondta ki.
  Amikor a buborékok visszaértek, Kissy azzal az elszánással szállt be, amivel egy shindynek ugrik neki az ember. Harcolni fog mindenáron, amíg csak egy ujját is mozdítani tudja. Lehet, hogy alulmarad, de a shindy drágán fizet az egérburgerért.
  Egy perc múlva minden rémületét feledve csodálta a panorámát a lassan emelkedő buborékból.

Grenoble még szebb város volt, mint Lyon, mert mindenfelől hegyek vették körül. Nem is kicsik. Az Isère völgyében tették meg az utat Saint-Vérand-ból idáig; a folyó innenső oldalán kisebb hegyek valamivel távolabb, a túloldalon nagyobbak egészen közel. Vanessát ki se lehetett robbantani az ablakból.
  A Dauphinéi-Alpok méltóságteljesen néztek le rájuk a magasból. Amikor Voreppe előtt kanyarodott az út, az ő oldalukon is megjelentek a hegyek. Grenoble-ba már hatalmas hegyek tövében futottak be.
  Tom áthaladt egy hídon, innen jobban kitárult a panoráma. Az ódon hangulatú városka mögött hatalmas hegyvonulat emelkedett. Kissy nem is gondolta, hogy nyár közepén még havat fog látni, márpedig ezeket a csúcsokat most is hó koronázta.
  Ekkor fedezték föl a buborékokat valahol messze balra. Kissy először azt hitte, valami lámpák függenek a folyó fölötti kábelen, öt lámpa közvetlenül egymás után. Az nem tűnt még föl, hogy ezek a lámpák mozognak, a méretüket pedig nem tudta megítélni. Különösebben nem is izgatta a dolog, a hegyek sokkal érdekesebbek voltak. Nem is sejtette, hogy egy óra múlva az egyik ilyen lámpában fog ülni.

A Bastille szemközt emelkedett a hegyen. A rakpartról gyönyörűen meg lehetett csodálni, le is fényképezték a város fölé emelkedő erődöt, Kissy külön megörökítette Vanessa ragyogó tekintetét, ahogy a hegyet csodálta. Zöld volt az egész, amit a lombsátorból kikandikáló házak tarkítottak.
  – Fölmegyünk? – kérdezte Niala.
  – Föl – nézte Tom a hegyet –, csak jó lenne tudni, mennyire meredek. Nem szívesen terhelném túl a motort. Ne haragudjon – lépett oda egy járókelőhöz –, ön idevalósi?
  – Az vagyok – felelte a megszólított, kopaszodó, ötvenes férfi. – Jean a nevem. Mit tehetek magukért?
  – Tom vagyok. Tudja, átutazóban vagyunk és megnéznénk a Bastille-t, de lakóautóval jöttünk, és az kicsit nehezen mászik föl a meredeken. Hogy juthatnánk föl úgy, hogy…
  – Mindenképpen kocsival akarnak menni? – kérdezte Jean.
  – Mert mivel lehet még?
  – Buborékkal – mutatott a férfi az Isère tükre fölé. – Éppen erre találták ki. Fejenként hat ötven, a gyerekeknek négy euró. Külföldiek?
  – Csak mi ketten a feleségemmel, a többiek franciák, de nem erről a vidékről.
  – Úgy. Hát menjenek buborékkal. Tizenhét euróért még meg is ebédelhetnek a hegyen, és a viteldíj is benne van.
  Az egerek szemükkel követték a folyó fölött átívelő kábeleket, de onnan, ahol álltak, nem látszott, hol érnek véget az innenső oldalon. Fönt a hegyen egy kinyúló, daruszerű szerkezetet láttak. Az öt gömbből álló lánc éppen felfelé tartott, valahol az Isère fölött lehetett. Kissyben ekkor mozdult meg az ellenkezés, hogy ő bizony ebbe bele nem ül. Ő egy nagyon bátor kisegér, de mindennek van határa. Egy szál dróton függeni a mélység fölött, amikor annyi katasztrófafilmben látott már ilyet? Szó se lehet róla.
  De nem mondta ki. Aggályainak hangot adott ugyan, de azt elmulasztotta, hogy nyíltan és egyértelműen nemet mondjon. S mivel nem tette, senkinek eszébe se jutott, hogy ő ettől fél. Mire beszálltak, már neki magának se.
  A csapat legkisebbjének reakciója sokat segített. Vanessa már az első pillanatban lelkesen fogadta az ötletet, és szemlátomást meg se fordult a fejében, hogy félhetne valamitől. Kétszáz méter magasan lebegni a város fölött? Az is valami? Ő egy másodpercig sem aggódott, s ez látszott is rajta. Persze aki úgy rajong a hegyekért, mint ő, az nem is félhet a magasságtól. Kissyben fölrémlett a Cliffhanger néhány képsora, amikor Stallone függőleges falon kapaszkodik, és még inkább amikor a plüssmaci lezuhan a mélységbe. A maciban önmagát látta, Stallonéban viszont Vanessát, aki magától értetődően sétál föl a függőleges falon, csak a lábát használva, mert az egyik kezével szintetizátorozik, a másikkal szendvicset gyárt.
  Pedig Vanessa még soha nem mászott sziklára, tudomása szerint. Másztak ők hegyre Beaulieu-ben, hogyne másztak volna, de rendes úton, még egy botra se volt szükségük. D’Aubissonék szőlőjében még Mohival jártak az első közös nyáron, oda kitaposott, ledöngölt földút vezet, autóval is meg lehet közelíteni. Négykézláb, egy szál karabineren függve mászni eszük ágában se volt. Vanessa mégis úgy jelenik meg lelki szemei előtt, mint akinek ez egy pillanatig sem okoz gondot.

Jean elkísérte őket a buborékok indítóállomásáig, pár perc séta volt; egy folyóparti épületből indultak, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas kalitka. Közben elmesélte, hogy a kötélpálya a harmincas évek óta üzemel, azóta kétszer építették át. Másodjára 1976-ban, akkor lettek ezek a gömbölyű kocsik, amiket a város azonnal elnevezett buboréknak.
  A buborékban hat hely volt, ők tehát éppen kettőt töltöttek meg; Suzy az övékben utazott középen, a padlóra fekve. Kissy előrelátóan azt választotta, amelyikben Vanessa helyezkedett el. A kislány rögtön beszálláskor odafordult Pihez:
  – Gyere velünk, légy szíves. Nem árt, ha mindkettőben van egy férfi.
  Ravasz, ismerte el Kissy, amikor már nem azon töprengett, hogy mi lesz, ha elszakad a drótkötél. Pi tehát velük jött, Nialának pedig természetesen a húga mellett volt a helye. Így ültek körben, Pi, Niala, Vanessa, Nimby, Martin és Kissy. És senki se félt, még Suzy sem.

Persze nem ettek az erőd falatozójában, bár Jean ajánlotta. Volt ott rendes étterem is, hatalmas, gyönyörű terasszal, ahonnan az egész várost át lehetett látni. Lyonban egy magas torony volt a belváros fő jellegzetessége, itt három, úgy is hívták őket, Három Torony, és előttük egy hosszú S alakú szalagház. Az egerek tehát helyet foglaltak a teraszon és fél szemüket körbe-körbe járatták a panorámán, mialatt a másikkal áttanulmányozták az étlapot.
  Addigra már bejárták a fél erődöt. Tele volt múzeumokkal és kiállítótermekkel, egy óriási látványosság volt az egész. A másik felét ebéd utánra halasztották.
  Késő délután volt már, mire visszatértek a túlparton hagyott kocsikhoz, amiket egyébként láttak a hegyről, hiszen a folyóparton parkoltak. Kihajtottak a Saint-Martin-d’Hères nevű külvárosba és egy hegyoldali réten tábort ütöttek.
  Innen jól meg lehetett figyelni a Bastille-tól jobbra, távolabb magasodó Saint-Eynard-hegyet, ami szinte függőlegesen tornyosult az Isère völgye fölé. Sziklamászók álma lehet, állapították meg az egerek, kézről kézre adva a távcsöveket. Az ezerkétszáz méteres hegy falként magasodott a völgy fölé. Innen nem lehetett kivenni a tetején emelkedő erődöt, ami nem volt akkora látványosság, mint a Bastille, és sokkal nehezebben lehetett megközelíteni.
  – Szép lehet onnan a kilátás – dörmögte Tom –, de a lakókocsi oda föl nem mászik, az biztos.
  Kissy futó pillantást vetett a motorháztetőre. A lakókocsinak akkora motorja lehetett, mint egy személyautó az elejétől a végéig.
  – Azt mondtad, eléggé fölspécizted – kockáztatta meg.
  Tom ránézett, aztán megint a Saint-Eynard-ra.
  – Hát éppen azért mondom, mert fölspéciztem. Tudom, mire képes és mire nem. Így utólag azt mondom, a Bastille-t megpróbálhattuk volna vele, fentről megnéztem a szerpentint. De oda nem mászom föl vele. Azért ne aggódjatok, leszünk mi még éppen elég magasan, mire átkelünk a hegyeken.
  – Milyen magasan? – kérdezte egy vékony hang. Hát persze hogy Vanessa.
  – Nem tudom – mosolygott a férfi. – Az útvonaltól függ. Szerintem nem lesz panaszra okod, biztos lesz jó pár száz méter.
  A kislány lelkesen vigyorgott.

Különös, gondolta Kissy. Nem először látta már azt az arckifejezést, amit most Tomon látott. Látta már Tom arcán és látta másokén: apán, Yves bácsin, némelyik beaulieu-i ismerősön, és főleg anyán. Így tudta volna szavakba önteni: „Aranyos jószág vagy, igazán elfogadnálak.” Vanessának megvan a képessége, hogy megszerettesse magát az emberekkel. Még nincs két éve, hogy révbe ért Beaulieu-ben, s rövidesen meg lehetett figyelni, hogy mindenfelé vannak családok, ahol oda tartozónak tekintik, még Saint-Jeanban is némelyütt. Elképesztő, hogy egy ennyire népszerű emberke tizenegy évig csak hányódott, kallódott a világban, nem kellett senkinek, s inkább az utcán élt alkalmi haverokkal, akiknek csak a gúnynevét tudta. De ez alighanem attól lehet, hogy csak azóta mutatja ezt a szeretnivaló arcát, amióta ővelük összekerült. Mert addig egy olyan életet élt, amit nem ő választott, s ami egyáltalán nem is tetszett neki. D’Aubissonékat és Beaulieu-t az első pillanatban a szívébe zárta, s most már úgy él, ahogy alighanem mindig is szeretett volna. Így már könnyen megszeretteti magát, ahogy most Tomékkal is.

– Már csak egy hét – sóhajtotta Niala, amikor másnap reggel kimásztak az egérlyukból.
  – Annyi – dünnyögte Chantal. – Én is figyelem ám azt az egeret.
  – És láttál valamit?
  – Nem – vallotta be Chantal. – Még mindig nem.
  Kissy rosszallóan nézett rá.
  – Miért rontod el a kedvét?
  – Mert a rossz hír is jobb, mint a bizonytalanság – intette le Niala. – Chantalnak igaza van. Semmi értelme illúziókba ringatnom magam, hogy aztán csalódjak. De egy hét múlva úgyis kiderül minden.
  – Hogyan?
  – Úgy, hogy odaállok és megmondom neki.
  – Egyenest a szemébe?
  – Igen.
  – Szent merevlemez – mondta Chantal. – Én ilyet sose mernék csinálni.
  – Szeretem – jelentette ki Niala, és fölszegte a fejét. – Tiszta vizet akarok önteni a pohárba.

Tom javaslatára Vanessa a lakóautóban tette meg a következő szakaszt, mégpedig leginkább őmellette ülve, ahonnan a legtöbbet láthat a tájból. Jó ötlet volt, Basse-Jarrie-nál egészen szűk völgyön haladtak át, mindkét oldalon száz-kétszáz méteres hegyoldalakkal, Tom becslése szerint. Vizille-nél pedig az út elkezdett fölmászni az emelkedőn, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a völgyre, ami csakhamar már lent volt a mélyben. Aztán a völgyet eltakarta egy hegygerinc és magukra maradtak a hegyekkel meg a fákkal. S nemsokára befutottak Laffrey-be, az azonos nevű tó partján, több mint kilencszáz méter magasan.
  Kissy úgy érezte magát a tóparton, mintha a számítógépe előtt ülne. Főleg Nimbytől kapott háttérképeket használt, és volt egy sorozat, ami pont ilyen tájakat ábrázolt. Tópart fölött erdővel borított hegyoldal, a távolban hatalmas, hófödte hegyek. A hasonlóságot fokozta, hogy egér itt is volt, csak nem egy, hanem nyolc, saját magát nem számítva.
  Itt a magasban még ilyenkor, július derekán is hűvös volt, talán húsz fok, de ők nem fáztak. Nagyobb hidegeket is elviselnek, jegyezte meg Nimby, amire Inge megkérdezte, hogy mikor. Hát éjszakánként a cica hűtőszekrényében, amikor bemásznak sajtot lopni.
  Három tó is akadt az út mellett, és ők mindhármat megnézték. Aztán a hegyek között, nyolc-kilencszáz méteres magasságban utaztak tovább. La Mure után átkeltek egy csodaszép folyóvölgyön, amihez szerpentinen kellett leereszkedni, úgy jutottak el a hídhoz, amiről lenézve házacskákat láttak odalent. Ez a Ponsonnas völgye volt, amit az út egy darabon követett, aztán elváltak tőle egy olyan hajtűkanyarral, amit Tom csak lépésben volt hajlandó bevenni a hatalmas kocsival.
  Aztán fölértek egy gerincre. Tom és Pi félreállt a kocsikkal, és mind kirajzottak a tájat csodálni.
  Szemközt hatalmas hegy, a tetején erdővel, alatta rétek és megművelt földek, még lejjebb megint erdő, alatta pedig türkizkék színű tó. A hegy mellett városka, mögötte erdő borította hegy, amögött égbe törő, hatalmas csúcsok.
  – Óriási – mondta Nimby lenyűgözve. – Ide rakassuk a szobrot.
  – Milyen szobrot? – susogta Vanessa áhítatosan, le nem véve szemét a panorámáról.
  – A mienket. Azért láttunk Napóleon-szobrokat az úton, mert Napóleon erre járt, amikor visszatért Elbáról arra a száz napra. Ez a szokás ezen a vidéken, az erre járóknak szobrot emelnek. Ráadásul mi tovább maradunk, mint száz nap, nekünk nagyobb szobor jár.
  – Majd intézkedem – mondta a kislány komolyan.

A tó – voltaképpen víztároló, fölfedezték a végében a duzzasztógátat – után megint hegyeken-völgyeken haladtak át, szebbnél szebb tájakban gyönyörködhettek. A következő tavat, a lac de Sautet-t Corps-nál érték el, ahol meg is ebédeltek a Poste szálló éttermében. Ideje volt, már kopogott a szemük. A hegyi levegőtől, mondta Tom, amire Nimby meghökkenten mutogatta az óráját. Délután két óra volt, pedig nem voltak messze Grenoble-tól, de a hegyi utakon Tom többnyire csak cammogott. Azt mondta, ha ezeken az utakon meglódul a szörnyeteg, hát ember legyen, aki megfékezi.
  Kétezer méteres csúcsokat tanulmányozva ették meg az ebédjüket, és nagyon jól érezték magukat. Kissy teljesen elfeledte, hogy ő igazából minél előbb szeretne otthon lenni Beaulieu-ben. Ezek a tájak megérték a késedelmet.

Ebéd után sétáltak egyet a városban, muszáj volt mozogniuk egy kicsit. Kissy fölhasználta az alkalmat, hogy felhívja anyát és elmesélje, merre járnak.
  – Gyönyörű vidék – mondta anya. – Ugye csináltok fényképeket?
  – Rengeteget.
  – Én is jártam Grenoble-ban, nem sokkal voltam nagyobb, mint te. De én fölmentem a Saint-Eynard-ra is. Mintha repülőről látnád a várost.
  – A Bastille is nagyon szép. Ja igen. És képzeld, egészen bátran bele mertem ülni a buborékba.
  – Miért mondod ezt így? Sose féltél a magasságtól.
  – Nem hát, amíg meg nem láttam a buborékokat. Abban a pillanatban inkább hajlandó lettem volna ásni egy alagutat a folyó alatt föl a hegyre, mint beleülni. De egy pillanat alatt elmúlt. Vanessának köszönhetem.
  – Miért, mit csinált?
  – Semmit, éppen ez az. Úgy viselkedett, mint aki világéletében kötélpályákon közlekedett.
  – Hiszen pilóta gyereke.
  Kissy nevetett. Anya igazán nagyon jól tudja, mióta gyereke Vanessa annak a pilótának.
  – És a többiek? – kérdezte anya.
  – Mi van velük?
  – Ők nem féltek?
  Kissy elgondolkodott, aztán beismerte, hogy nem tudja. Amint észrevette, milyen könnyedén fogja föl a dolgot Vanessa, őrá koncentrálta a figyelmét. Lelkileg Vanessába kapaszkodva került föl a hegyre.
  Még váltottak néhány szót Macskáról, aki pontosan ugyanolyan maradt, mint volt, a közelgő anyaság nem tette kedvesebbé. Kissy figyelmeztette anyát, hogy azoknak a kiscicáknak apjuk is van, aki bármikor beállíthat egy csokor virággal, vagy ami valószínűbb, egy frissen leterített verébbel. Ő legalábbis remélte, hogy Macska gyermekeinek apja ugyancsak macska – szörnyű lenne, ha kiderülne, hogy rangon alul választott.
  – Bízzunk az ízlésében – nevetett anya. – De mit tegyek, ha a lovag nem verebet hoz, hanem… tudod… valami másféle állatot… emlőst…
  – Patkányt! – csattant föl Kissy rémülten és felháborodottan. Olyan hangosan, hogy a többiek meg is kérdezték, mi volt a patkánnyal, amikor letették a telefont. Elmesélte.
  – Hát igen – pillantott rá Tom mosolyogva, és Kissy érezte, hogy a tekintete megsimogatja a fejét, mint egy kisgyerekét. – Nehéz lehet ilyen apró állatkának lenni.
  – Viszont tele van előnyökkel – szólalt meg Nimby. – Rengeteg sajtot ehetünk, és isteni érzés betörni nagy melák shindyk orrát.
  – Mintha ez a része nem szerepelt volna, amikor az egerekről tanultunk – jegyezte meg Andreas.
  – Mert nem minden egér törheti be. Ez csak Jerry-egerekre vonatkozik. Említették azon az órán bármelyikünk nevét?
  – Ne emlegess shindyket – mondta Vanessa rosszkedvűen. – Lassan el is felejtem, milyen érzés villahegyre tűzni őket.
  – Aztán fölszeletelni és gondosan megforgatni a mustárban – tette hozzá Chantal ábrándosan.
  – Telhetetlenek vagytok – nevetett Andreas. – Mikor fogtátok meg a pedo…
  Elhallgatott, mert a húga a Jerry-kiképzés gyorsaságával pördült oda hozzá és befogta a száját.
  – Volnál szíves nem kikürtölni ország-világnak? – sziszegte. – A környék tele lehet macskákkal.
  Elvette a kezét.
  – Bocs – mondta a fiú kicsit zavartan. – Szóval a legutóbbi tudjátok, micsoda mikor volt, két hete vagy három?
  – Száz éve – legyintett Vanessa, és dühösen belerúgott egy földön heverő kavicsba. A kődarab nekivágódott egy fának, elpattant róla és belecsapódott egy kirakatba. A sóbálvánnyá vált egerek és Fordok döbbenten bámulták az üvegen szétfutó törésvonalakat. Mindenki azt várta, hogy a tábla millió darabra robbanva összeomlik, de ez elmaradt. Az üveg a helyén maradt.
  Kissy együttérző tekintettel nézte, ahogy barátnője felrobban, gombafelhőként szétterül a kisváros fölött, aztán elszántan megindul a kirakat felé.
  Pár lépésre volt a bejárattól, amikor kilépett egy vörös képű pasas. Éppen szembetalálkoztak.
  – Nem láttad, ki volt? – kérdezte a pasas mérgesen.
  – Dehogynem – felelte Vanessa éppoly mérgesen. – Én voltam…
  A vörös képű előrelépett és le akart keverni neki egy pofont, amit persze a kislány gondolkodás nélkül elhárított.
  – Ide figyeljen…
  A boltos megint ütött. Vanessa elkapta a kezét és valósággal gyengéden tartotta. Nem okozott fájdalmat, de a pasi hiába rángatta a kezét, nem tudta kitépni.
  – Lesz szíves végre rám… – egy pillanatra megakadt a hangja, mert a pasas most a másik kezével próbálkozott, így hát elkapta azt is – figyelni? Minek verekszik? Baleset volt. Belerúgtam egy kőbe, ami gellert kapott egy fán. Elengedhetem a kezét, vagy folytatja még ezt az ostoba hadakozást? Tessék?
  A pasas motyogott valamit.
  – Lehiggadt végre? Elengedem a kezét, de ha újra megpróbál megütni, akkor visszaütök…
  Ekkor még egy pasas jelent meg az üzlet ajtajában, nagyobb az előzőnél. Döbbenten meredt a másik kettőre, és tett egy lépést azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy leválassza társáról a kislányt, de egy ellenállhatatlan erő megpördítette tengelye körül. Nimby volt az, aki úgy forgatta meg a jókora darab embert, mint tangótáncos a partnernőjét.
  – Szóljon a kollégájának, hogy higgadjon le – mondta Vanessa jéghidegen. – Semmi kedvem egész nap magukkal verekedni.
  Kissy elmosolyodott. Dehogynem. Vanessa boldogan megverekszik bárkivel, bár persze ezek ketten csak egy-két ütést bírnának ki.
  – Befejezték, uraim?! – csattant föl a kislány, amikor a két férfi részéről nem volt reakció. Az első végre bólintott.
  – Eressz végre el! – morogta.
  Vanessa elengedte.
  – Akkor hát beszélgessünk – mondta jeges nyugalommal. – Sajnálom a kirakatot, de baleset volt, ha viszont megütöttek volna, akkor rendőrrel vitetem el magukat. A kárt természetesen megtérítem. Van még valami kérdés?

Kissy mindig imádta Vanessa problémakezelési módszereit, de ez minden képzeletét felülmúlta. Két éve még úgy oldott volna meg egy ilyen helyzetet, hogy fölveszi a nyúlcipőt, ma pedig csak odasétál és egy sértett királynő büszkeségével, felülről beszél két idegen férfival, s valósággal a képükbe vágja, hogy telik a zsebpénzéből a kirakatüvegükre.
  Persze nem fizette ki az ablakot, az üzletnek volt biztosítása. De otthagyta a telefonszámát arra az esetre, ha a biztosító akadékoskodna, és jellemző, hogy a két tulajdonos ezek után már egy pillanatig sem firtatta, hogy a cédulára lefirkantott mobilszám csakugyan az övé-e, és ha felhívják, nem fog-e letagadni mindent.
  Amikor továbbindultak, Kissy odalépett barátnőjéhez.
  – Két éve ismerlek, de még mindig el tudsz képeszteni.
  – Az húsz év múlva is menni fog – vágta rá a kislány. – Mivel képesztettelek el?
  – Ezzel az egésszel… más a helyedben elszaladt volna, te meg odasétálsz, és még le is fogod őket.
  – Te is meg tudod csinálni, pontosan ugyanígy.
  – Persze… csak lehet, hogy előbb inamba száll a bátorságom.
  – Ugyan már. Ezek nem is hasonlítottak egerészölyvekre. És tudod, mi kell ahhoz, hogy ne kelljen félned senkitől.
  Kissy válasz helyett hirtelen odavágott a mellette sétáló kislánynak, aki könnyedén hárította az ütést és el akarta kapni Kissy kezét, de ő villámgyorsan továbblendült és hátba ütötte Vanessát, illetve csak a hűlt helyét. A kislány megpördült, és pontosan hasbarúgta volna Kissyt, ha hátra nem lép előle.
  – Jézusom – mondta –, hagyjuk abba, most ebédeltünk.
  Vanessa nevetett, odaszaladt egy fához, elkapta egy ágát, fölhúzta magát és már készült fölkapaszkodni rá, amikor odalépett Tom és levette, mint egy érett gyümölcsöt.
  – Tényleg rosszul leszel, ha sokáig ugrálsz – mondta neki, és letette.
  – Ugyan – vigyorgott Vanessa. – Világéletemben így csináltam, evés után rögtön szaladni kellett.
  – A cica elől, mi?

A tó fölött haladva lépték át az utolsó régióhatárt: beértek Provence-Alpes-Côte d’Azurbe. S még a délután folyamán megérkeztek Gapba.
  Niala és Vanessa ismerősként üdvözölte a kétnyelvű utcatáblákat, és Niala automatikusan provanszálul kérdezte meg egy járókelőtől, hogy merre jutnak a katedrálishoz.
  – Niçába valósiak? – kérdezte az.
  – Igen.
  – Érződik a beszédén. De szépen ejti az òcot. Szóval a katedrálishoz…
  Elmagyarázta az útvonalat, ők pedig megköszönték. Fordék a kocsijuk ablakából hallgatták a beszélgetést, Vanessa tolmácsolásában.
  – Mire mondta, hogy oké? – kérdezte Inge.
  – Nem oké – mosolygott Niala. – Òc. Így mondják az igent a Dél nyelvén. Ez volt a megkülönböztetés, úgy hívták a két nyelvet: langue d’oïl és lenga d’òc.
  – Languedoc, olyan van, az egy régi tartomány.
  – Az nem Languedoc. Lengadòc. – Egészen másképpen ejtette, mint franciául. – A nyelvéről kapta a nevét. Ott is occitánul beszélnek, meg talán katalánul is.
  – Én ezeket nem nagyon tudom megkülönböztetni – mondta Inge. – És te ilyen jól megtanultad két év alatt? – nézett Vanessára, aki elvigyorodott. Niala is, és fél karral átölelte húgát.
  – Még hogy két év alatt? Egy hét múlva úgy csacsogott provanszálul, mintha világéletében itt élt volna.
  Vanessa csak állt és vigyorgott, roppant büszke volt magára.
  Lám csak, gondolta Kissy. Még több száz kilométerre lehetnek Beaulieu-től, de Niala már az itt szóval utal rá. Hazaérkezett, ez már Occitánia, a provence-i régió, ő itt már otthon van.
  Akkor pedig ő is otthon fogja érezni magát, határozta el Kissy.

A katedrális szép volt, de nem olyan monumentális, mint a bourges-i. Amikor ezt megállapították, Ingének eszébe jutott Nimby beváltatlan ígérete.
  – Bourges-ban azt ígérted, megmutatod, milyen számítógépet használhattak a katedrális építői. Azóta se tudom, hol lehet látni olyan számítógépet.
  Nimby megcsóválta a fejét.
  – Itt visszük magunkkal egész idő alatt. De nekem túl sok dolgom volt az útvonallal, teljesen megfeledkeztem róla. Holnapra megszervezem.
  Ez elég talányos volt, ugyan mit kell szervezni, ha náluk van a számítógép, de már megszokták, hogy Nimby időnként rébuszokban beszél.

Egy erdősávokkal környezett kis tisztáson ütöttek tanyát az allée Raoul Vanderbecqen, ahol Suzy rögtön lelkes vadászatba kezdett.
  – Csak rajta – biztatta Martin –, ne aggódj, nem tudja az otthoni telefonszámotokat.
  Ez a zsákmányjelöltre vonatkozott, aki ez idő szerint Suzy feje fölött ült egy fán és dühösen bámult lefelé.
  – Sajnálom – nézett föl Martin –, ő nem az én kutyám, nem tudok hatni rá. Mellesleg nem is akarok. Látod, mekkora foga van? Nálad jóval nagyobb cicákat is megevett már.
  Suzy ezt egy farkcsóválással toldotta meg, aminek láttán a cirmos sürgősen följebb mászott még egy ággal.
  Kissy a lakókocsi ajtajából figyelte őket. Nagyon helyes, hogy Suzy a kedvükért macskamentesíti a környéket, csak ugatni ne kezdjen, mert akkor odacsődülhet a kétlábú szomszédság, akiket már nem lesz olyan könnyű fölkergetni a fára.
  Suzy nem kezdett el ugatni. Pár perccel később Kissy és Niala elkezdett tányérokat kihordani az asztalra, aminek láttán sürgősen felhagyott a macskavadászattal és hozzálátott, hogy minden részletet kiderítsen a vacsoráról. A legapróbb információt is be kellett gyűjtenie, úgyhogy a cirmos hamarosan elég bátorságot érzett, hogy leereszkedjen egy alacsonyabb ágra, leugorjon és villámgyorsan eltűnjön a fák között. Kissy figyelte, ahogy olajra lép, és látta, hogy kamasz macska. Most aztán lesz otthon fejmosás, amiért későn megy haza.
  Nimby vacsora előtt lendületesen nyomkodni kezdte a telefonját, és abba se hagyta, amíg Vanessa oda nem jött hozzá, hogy vacsorázni hívja. Akkor egy mozdulattal az övtartóba lökte a telefont, s a másik kezével már nyúlt is Vanessáért, hogy magához ölelje és megcsókolja. A kislány visszacsókolta.
  Kissy nézte őket és sóhajtott. Igen, Beaulieu otthonos melegsége csak az egyik ok, amiért örülne, ha már vége lenne az útnak. A másik ok az, hogy útközben nem alhat együtt Martinnel. És arról se szabad megfeledkezni, hogy útközben Nimby se alhat együtt Vanessával.
  Nézte, ahogy azok ketten magukhoz szorítják a másikat, és gondolatban jól elfenekelte Vanessát, amiért ennyire kölykösen viselkedik a szerelmével. Igazán elkezdhetnék levenni a fölösleges ruhadarabokat, elvégre már tizenhárom évesek, nem kisgyerekek. Ha megérkeznek, beszél vele erről.

De már aznap este beszélt. Nem bírta ki, hogy ne tegye. Vanessa komolyan végighallgatta, aztán azt mondta:
  – Én is gondoltam már rá.
  – És arra jutottál, hogy szó se lehet róla – bólintott Kissy morcosan, de a kislány megcsóválta a fejét.
  – Nem, nem így mondanám. Inkább úgy, hogy egyelőre nincs még itt az ideje.
  – Meddig? – kérdezte Niala. A sátorban voltak, egyelőre csak hárman.
  – Még egy darabig.
  Niala hümmögött.
  – Már ez is nagy változás.

Reggeli után Nimby föltartotta a telefonját és megnyomott rajta egy gombot. Fanfárok hangja harsant föl.
  – Hölgyeim és uraim, a Jerry csapata bemutatja a PVHEF számítógépet, amelyet minden bizonnyal eleink is használtak a katedrálisok vagy akár Stonehenge építésénél.
  A Jerry csapata összenézett. Ők mutatják be?
  – Kérek néhány önként jelentkezőt – ugrott föl Nimby, és már húzta is maga után Vanessát és Jennifert. – Chantal, gyere, te is önként jelentkezel. Álljatok ide – sorakoztatta föl őket az asztalok előtt. – Így ni. Kell még néhány. Ti is… te is. Álljatok itt föl ábécérendben. Angélique, te erre a szélére, ti pedig mellé sorban. Ez az, remek.
  Kissy végigpillantott magukon. Ő állt Angélique balján, mellette Martin, aztán Niala és Pi. Nimby mint valami rendező sétálgatott előttük. Kicsit odébb állt Vanessa, Chantal és Jennifer. Nimby papírlapokat osztott szét közöttük. Kissy megnézte a magáét és indult volna a lányokhoz, de egy parancsoló hang megállította.
  – Hé, te ott, a nagy füleiddel! Hova mész?
  – Hát ide van írva, hogy…
  – Hát aztán! Nem az a dolgod, hogy végrehajtsd. Állj vissza a sorba és lengesd a füleidet.
  Kissy tehát visszament és lengette.
  Nimby végignézett alárendeltjein és a Ford családhoz fordult, akik az asztalnál ültek és nem tudták mire vélni az egészet.
  – A Programvezérelt Humánerőforrás Számítógép bemutatóját látják, hölgyeim és uraim. Ez az öt pár nagy, kerek fül a programmemória, ez a három farkinca pedig a változók. Én vagyok a processzor. Kezdjük.
  Tollat és jegyzettömböt ragadott, odament Angélique-hez és felolvastatta vele a céduláját.
  – Nyomtasd ki Jennifer cédulájának tartalmát – mondta Angélique.
  Nimby odasétált Jenniferhez.
  – Egy – mondta az egérlány.
  Nimby odament az asztalhoz és fölmutatott egy ott fekvő papírlapot.
  – Egy – mondta hangosan és ráírta a számot. Aztán odament Kissyhez.
  – Add oda Chantalnak Vanessa és Jennifer összegét – olvasta Kissy hangosan.
  Nimby odakacsázott Vanessához.
  – Mennyi?
  – Egy – vigyorgott a kislány.
  Nimby adott neki egy puszit és továbblépett Jenniferhez. – Mennyi?
  – Még mindig egy.
  – Egy meg egy az kettő – mondta Nimby, ráírta egy papírlapra és odaadta Chantalnak, akinek eddig nem volt cédulája. Aztán odament Martinhez és kérdőn nézett rá.
  – Add oda Vanessának Jennifer számát – olvasta Martin.
  Nimby visszabaktatott Jenniferhez, elkérte a számot, leírta egy másik cédulára, odaadta Vanessának, akinek adott egy puszit, a régi céduláját pedig elvette és beledobta a szemétgyűjtő zsákjukba. Aztán odament Nialához.
  – Add oda Jennifernek Chantal céduláját – mondta Niala.
  Nimby odament Chantalhoz, lemásolta a számát, Jennifer kezébe nyomta és odament Pihez.
  – Ha Jennifernél ötszáznál kevesebb van – olvasta a férfi –, akkor menj Angélique-hez. Különben vége.
  Nimby elindult Jennifer felé, de az máris mondta, hogy kettő. Nimby jobbraátot csinált és odasétált Angélique-hez, aki megint felolvasta a céduláját. Nimby odabaktatott Jenniferhez, aki szemrehányóan nézett rá.
  – Mit akarsz már megint, egérke? Most mondtam, hogy kettő.
  Nimby szó nélkül az asztalhoz ment és leírta.
  – Kettő!
  És ment Kissyhez, aki megint fölolvasta hűségesen, hogy adja Vanessa és Jennifer összegét Chantalnak. Nimby elkérte a számokat: egy és kettő. Chantal kapott egy cédulát egy hármassal, az előző ment a szemétbe. Martin és Niala következett, akik ide-oda adogattatták vele a lányok céduláit, aztán Pi visszaküldte Angélique-hez, aki leíratta vele a hármast is. Kissy összeadatta, Chantal kapott egy ötöst, amit a következő körben Nimby leírt az asztalon. Kissy ekkor kezdte remélni, hogy nem fognak egyesével elszámolni ötszázig, mert akkor ma nem utaznak.
  A következő körben Nimby már nyolcat írt a papírra, aztán tizenhármat, huszonegyet, harmincnégyet – itt megállt egy kicsit, lihegett és megtörölte a homlokát, de vitézül folytatta –, ötvenötöt, nyolcvankilencet – ekkor már körönként kétszer állt meg lihegni –, száznegyvennégyet, kétszázharminchármat, majd háromszázhetvenhetet. Az utolsó szám hatszáztíz volt; ezt leírta, aztán lógó nyelvvel továbbvánszorgott a sor előtt, ide-oda adogatta a cédulákat, és utoljára elért Pihez, aki ismét felolvasta a papírját, mintha nem tudnák már mindet kívülről.
  – Ha Jennifernél ötszáznál kevesebb van, akkor menj Angélique-hez. Különben vége.
  Nimby elcaplatott Jenniferhez, aki szépen megvárta, hogy odaérjen, s csak akkor jelentette be diadalmasan:
  – Hatszáztíz!
  Nimby holtfáradtan, a jegyzettömbbel legyezve magát elvánszorgott az asztalhoz, lerogyott egy székbe, a hűtőládából kivett egy kólásüveget, töltött egy pohárral, felhajtotta és elgyötört hangon bejelentette:
  – A programfutás véget ért.
  Aztán teljesen normális, friss hangon folytatta:
  – A bemutatónak vége, hölgyeim és uraim. Az asztalon fekvő lapon – fölmutatta – olvasható a Fibonacci-számsor eleje. E számsor arról ismeretes, hogy első két száma egy és kettő, ezután pedig minden szám az előző kettő összege. A Programvezérelt Humánerőforrás Számítógép, amely ezt a számítást elvégezte, hasonló módon képes bármilyen összetett számítássorozat elvégzésére. És egyúttal demonstráltuk azt is… – Szünetet tartott, amíg töltött még egy kis kólát, kiitta és legyezett magán még egy kicsit. – Azt is, hogy miért kell a számítógépekbe ventillátor!

Elképesztő, állapította meg a memória, amikor a processzor közölte velük, hogy szét vannak szerelve, mehetnek. A nyomtatási utasítás mondta ki először, a ciklusutasítás helyeselt, és mindegyik memóriacím egyetértett velük, még az is, amelyik minden alkalommal kapott a processzortól egy puszit. Igen, Nimby tényleg elképesztő.
  Elképesztősége teljes tudatában mondta el, hogy neki egyébként fogalma sincs, hogy kell Fibonacci-számsort készítő programot írni, eddig még nem volt rá szüksége és nem nézett utána, hogy csinálják mások. Az este leült a mobiljával és egy primitív BASIC-értelmező segítségével megírta a programot, aztán reggel kimásolta cédulákra. Lehet, hogy nem trendi az algoritmusa, de működik, és ez a lényeg.
  – Hol tanultad te az ilyesmit? – kérdezte Inge.
  – Milyesmit?
  – Hát hogy a semmiből elővarázsolsz egy programot. Nekem ötletem se lenne, hogyan kezdjek hozzá.
  – Pedig egyszerű dolog. Gyerekkorom óta csinálom – mondta Nimby olyan hangon, mintha öreg bácsi lenne. – Az ember egy idő után tudja, merre induljon.
  – Akárcsak az én szakmámban – mosolygott Tom. – Én is tudom, merre induljunk a Serre-Ponçon felé. Mármost ha nem kell téged töltőre tenni vagy efféle…
  – Processzor vagyok, nem akkumulátor – húzta ki magát Nimby. – Ha van tápfesz, dolgozom, ha nincs, állok. Vagy ülök, az ülésemen a kocsiban.

– Érdekes – mondta Vanessa, amikor a kocsik már néhány perce haladtak Gap utcáin. – Errefelé mintha nem dolgoznának az emberek. Már tegnap is megfigyeltem. Mindenkinek szünideje van?
  Kissy kibámult az ablakon. Az emberek tényleg ráérősen mászkáltak, és sokkal többen voltak, mint általában ebben az órában.
  – Igen – szólalt meg Chantal a hátuk mögött. – Ez egy érdekes szokásuk az ittenieknek. Vasárnap nem dolgoznak.
  Vanessa fölkapta a fejét.
  – Vasárnap van?
  Nevettek.
  – Igen – világosította föl Nimby –, ma vasárnap van. Ez átlagosan hétnaponként be szokott következni. Tegnap pedig valószínűleg azért nem dolgoztak, mert szombat volt. A két dolog összefügg, a szombatot gyakran követi vasárnap.
  – Nahát! – Vanessa összecsapta a kezét, mint egy falusi nénike, aki most először lát valami technikai csodát. – Ezt sose hittem volna!
  – Ami azt illeti – nevetett Chantal –, én se tudom már egy ideje, hogy milyen nap van. Minden napunk egyforma, utazunk, nézelődünk…
  – Ez az igazi – örült Nimby. – Én utáltam számon tartani, hogy mikor van hétfő, mikor kedd, mikor csütörtök vagy péntek.
  Aha, vigyorgott Kissy. A szünnapokat nem említette, azokat nem utálta számon tartani…
  – Akkor kellett volna élnünk – tette hozzá Nimby –, amikor még nem voltak hétköznapok meg hétvégék. Minden nap egyforma volt.
  – Az mikor volt? – kérdezte Vanessa.
  – Hat napig tartott. A hetediken az Úr megpihent, megszemlélte művét, és látá, hogy jó. És megszentelé a hetedik napot. És a nyolcadik napon az Úr fölkele és mondá: Murphy, te jössz!
  – No jó – szólalt meg a kislány percekkel később, amikor csitult a kocsik mennyezetét emelgető hahota –, de ki szentelte meg a hatodik napot?
  – Senki – nézett rá Nimby csodálkozva. – A hatodik nap nem szent, közönséges mindennapi nap, nap nap után, tizenkettő egy tucat.
  – De az emberek mégse dolgoznak szombaton.
  – Mert a kilencedik napon az Úr fölkele és mondá: Adom néktek a víkend adományát, mikoron magatokhoz vehetitek hotdogjaitokat és kecsapjaitokat és kimehettek nyaralóitokba, ahol…
  – Ez hol van megírva? – vigyorgott Vanessa.
  – Nimbostratus könyvében, első rész, második fejezet. Valamivel azt követően, amikor az Úr megteremti az állatokat, és melléjük teremtett vala salátát, paradicsommártást és burgonyapürét…
  – Most reggeliztél – nevetett Kissy, jól tudva, mit jelent, amikor Nimby ennivalókat sorol ilyen átéléssel.
  – Egy kis műélvezet sosem árt. Ezért választottam a kisegeremet.
  – Miért? – cincogta Vanessa.
  Nimby lelkesen szavalni kezdett.
  – Mert miként a napsütés a közönséges esőcseppekből szivárványt ragyogtat elő, úgy teremnek körülötted a szebbnél szebb szendvicsek.

Ezen derülve érkeztek meg egy hipermarket elé, ahol Ingének eszébe jutott, hogy egypár dolog kiegészítésre szorul a háztartásukból. Leparkoltak tehát, és Inge beszaladt az üzletbe. Egyedül hamarabb végez. Ők is kiszálltak, a parkolóban por volt ugyan és piszok, de a hegyek felől friss levegőt hozott a szél.
  – Egyébként – szólalt meg Nimby, aki szemlátomást abban a hangulatban volt, amikor ömlik belőle a szó és félpercenként másról beszél – ha már kérdezted, hogy az emberek miért nem dolgoznak szombaton, megmondhatom. Mert az a hetedik nap, amikor a Biblia szerint pihenni kell.
  – Nem a vasárnap?
  – Nem. A szombat. Az Ószövetségben a hét többi napjának még neve sincsen, csak számozzák őket.
  – És akkor miért nem dolgoznak vasárnap?
  – Mert az a hetedik nap, amikor a Biblia szerint pihenni kell.
  Az egerek sokatmondó pillantásokat váltottak.
  – Igaza van – nevetett Tom. – A zsidóknál a szombat a pihenőnap, a keresztényeknél a vasárnap. A mohamedánoknál meg éppenséggel a péntek.
  – Így van, de azt is tudod, hogy miért?
  – Látod, azt bizony nem.
  – Akkor elmondom. Kezdetben vala a szombat mint pihenőnap, az Úr ezt hagyta örökül az Ószövetségben. De mint az Újszövetségből kiderül, az első keresztények zsidók voltak, mint körülöttük mindenki más, és szükségük volt valamilyen megkülönböztető jelre, hogy látsszon a különbség. Ezért kerestek valamit hittételeikben, ami a többiekétől különbözött, és ez az volt, hogy Jézust pénteken feszítették keresztre, és harmadnap, vagyis vasárnap támadt fel. Ezt a napot kezdték ünnepelni, és feltámadás napjának hívták. Amikor létrejött az iszlám, ők is kerestek valami hasonló megkülönböztetést, és ez az volt, hogy Mohamed pénteken született. 1996. május 18-án – tette hozzá, azzal magához vonta Mohamedet és megcsókolta.
  Kissy csodálkozva hallgatta az elbeszélést. Döbbenetes, hogy Nimby mennyi mindenhez ért. Persze rengeteget olvas, ez kétségtelen.
  – Hát ezt tényleg nem tudtam – állapította meg Tom.

Alig félóra alatt elérték a Serre-Ponçont, főúton, mert az vezetett arra. Egy lejtőn kezdtek lefelé ereszkedni, amikor megjelent előttük, és egyre nagyobb lett. Hatalmas türkizkék víztükör, a túlparton óriási hegyekkel. Az egyik az egész vidék fölé magasodott. Az a Pic de Morgon, mondta Nimby, aki mostanra már mindent kiderített a tóról és környékéről, amit lehetett.
  A tópart fölött vitt az út, nagyszerű kilátást nyújtva. A part rengeteg félszigetből állt, az egyikből kishajókikötő nyúlt a vízbe, de nem olyan nagy és bonyolult, mint Beaulieu-ben, ez csak egyetlen mólóból állt. Egy másik félszigeten kemping volt. Érdekes, hogy ilyen vízi élet lehet itt a hegyek tövében, nyolcszáz méter magasan, gondolta Kissy, szórakozottan szemlélve egy apró szigetecskét, amin ház állt. Kápolna, mondta Nimby pár perccel korábban.
  – Vajon milyen itt a víz? – tűnődött mellette Martin, pont ugyanakkor, amikor neki is eszébe jutott ugyanez a kérdés.
  – Nagyon hideg nem lehet – mondta Pi –, különben nem sok értelme lenne ide kempinget építeni.
  – Nézzük meg, ha akarjátok – mondta Tom a rádióban. – Biztosan lejutunk a partra máshol is, itt nem tudok megfordulni.
  Lejutottak: egy perc múlva elérték a következő kempinget. Vagy ugyanannak a folytatását, ezt nem tudták. Tom lassan bekanyarodott a félszigetre és megkereste a legelső helyet, ahol félreállhatott a kocsival.
  A víz kellemes volt. Ezt rögtön megtudták a korábban érkezettektől, le se kellett menni odáig. Gyors haditanács után a csapat nőnemű része bevonult a lakóautóba átöltözni, a hímneműek pedig előszedtek néhány holmit a mikrobuszból.
  Ezúttal senki se kifogásolta, hogy Vanessa egyrészes fürdőruhát vesz föl. Idegen helyen vannak, idegen szemek között, jobb lesz neki a megszokott viseletében. Ez a csinos szabású fehér amúgy is nagyon jól áll neki, állapította meg Kissy. Ő pirosat vett, Niala kéket; érdemes lenne sorba állniuk és lefényképezkedniük nemzeti zászlónak. Csak hát rontja a hatást, hogy az ő fürdőruhájuk kétrészes.
  A víz tényleg kellemes volt. Vagy két órát töltöttek a parton és a vízben, és föltalálták az egérúszást. Ugyanúgy megy, mint a közönséges mellúszás, mert nem szabad, hogy az ellenség a stílusukról fölismerje őket. Így úsztak mind, kivéve persze Andreast és a szüleit, akik megmaradtak a hagyományos mellnél és más módozatoknál, no meg Suzyt, aki a kutyaúszást kedvelte a legjobban. Mindig figyelték, merről közeledik a vízből alig kilátszó feje, mert nem volt célszerű túl közel engedni. A kutyák szeretnek az ember mögött ballagni, és ezt esetleg a vízben is megteszik. Márpedig ők ugyanabban a testhelyzetben vannak a vízben is, mint a szárazon: lábak lefelé, gerinc vízszintesen – és nem értik, hogy az ember, akit ők függőlegesnek szoktak meg, a vízben vízszintes lesz, ezért aztán közel jönnek és remekül összekarmolják az ember hátát. Ezt Nimby magyarázta el még valamikor régen, amikor Suzyt megtanították úszni.

Kissy kiballagott a szárazra és a leterített pokrócaik felé vette az irányt. Elfáradt már, ideje volt kijönni egy kicsit. Azonkívül ásító űrt érzett a gyomrában. Nimby azt mondaná erre, hogy lecsökkent a vérében az ementáliszint.
  A vízre sandított. Mindenfelé egereket látott, és pár pillanat múlva fölfedezte azt a fejecskét is, amelyikre kíváncsi volt. Jó messze bent volt a vízben, egyhamar nem jön ki, úgyhogy Kissy megtörölközött, ezúttal figyelmen kívül hagyva Nimby hasznos tanácsát: „Sose törölközz, míg a kutya a vízben van.”
  Helyet foglalt a pokrócon és éppen elnyújtózni készült, hogy a ragyogó napsütéssel barna egérré alakíttassa magát, amikor iszonyatos reccsenést hallott a háta mögül. Megfordult és villámgyorsan oldalra vetette magát, még mielőtt sejtelme lett volna, hogy mi történik. Följebb a parton, éppen fölötte egy lakókocsinak valami rettenetes erő felszakította az oldalát, s a nyílásból fatörmelékek és tárgyak kezdtek záporozni. Egy se jutott el Kissyig, de ő azért félrehúzódott. Gázpalack? Vagy a benzin?
  De a kocsiban az a szörnyűséges erő tovább tombolt. Egyszer csak még nagyobbra szakadt a lyuk a deszkafalon, és egy ordító ember zuhant ki rajta. Néhány métert gurult a parton, aztán elterült Kissy fölött egy méterrel.
  Kissy szemügyre vette. Ötvenesforma pasas volt fekete fürdőnadrágban, rengeteg szúrt-hasított sebbel mindenfelé. Az orrán hatalmas ütések nyoma látszott, mintha legalábbis egy elefánttal bokszolt volna. Vanessa!
  Kissy gyors léptekkel megindult a parton, de mire fölért a lakókocsiig, barátnője is előkerült. Persze sértetlenül. Elégedetten szemlélte művét, még csettintett is a nyelvével.
  – Mi történt? – ért oda Kissy.
  – Csodálatos dolog, hogy ilyen fejletlen az alakom. A pasi tíz-tizenegy évesnek nézett. Ha tehetném, sose növeszteném meg a mellemet.
  – Szerencsére nem teheted – felelte Kissy, és Nimbyre gondolt. – Mit akart a pasas?
  Vanessa meglepve nézett rá.
  – Sakkozni. Hogy kérdezhetsz ilyet?!
  – Hogy csinálta?
  – Kijöttem egy kicsit pihenni, ő meg leült mellém és nyomni kezdte a sódert, hogy mennyire szereti a gyerekeket meg milyen helyes kislány vagyok. Tudni akarta, hány éves vagyok, én meg hagytam, hogy találgasson. Aztán azt is hagytam, hogy becsaljon a kocsijába. Ígért ez fűt-fát, játékot, édességet, de persze semmi sincs a kocsiban, csak a fürdőruhát akarta lehúzni rólam. Látod, milyen jó, hogy egyrészest vettem? Kölykösebb is, meg azt itt kell megfogni a vállánál.
  Kissy nevetett és nem kérdezte meg, hogy az miért jó. Pontosan tudta, mi a teendő, ha megfogják az ember ruháját a vállánál. Több változatban is, aszerint, hogy mennyi időre akarja kórházba küldeni a delikvenst.
  Vanessa hirtelen otthagyta és szaladni kezdett. Kissy követte. A pasas fölött álltak meg, aki felkönyökölt a fűben és bizonytalanul bámult rájuk.
  – Szia – mondta neki Kissy. – Akarsz engem is bevinni a kocsidba? Kilyukasztom a másik oldalát is.
  A pasi dühösen meredt rájuk, és elkezdett feltápászkodni.
  – Hát ide figyelj – nézett Vanessára, és letörölte a képéről a vért; legalábbis elmaszatolta. – Nem tudom, hogy csináltad, de ezért kitaposom a beledet. Te meg tűnj innen, vagy te is kapsz.
  Megindult feléjük.
  – Papa Kilo! – csattant fel Vanessa. – Három, kettő, egy, most!
  Tökéletes összhangban pördültek meg egyszerre ketten, és ugyanabban a pillanatban találták el a pedofil hasát. Kissy bal oldalon, Vanessa középtájt. A pasas úgy repült el, mint kamion a Twisterben, gondolta Kissy, ahogy gyönyörűséggel figyelte a röppályáját. A homokos partra zuhant és úgy maradt.
  – Nocsak, nocsak – állt meg fölötte Nimby, aki pár méterrel távolabb jött ki a vízből. – Alacsonyan szállnak a véres pofájú pasik. Eső lesz?
  A pasas nem figyelt a szavaira. Oldalra fordult és köpködni kezdett, alighanem homokot némi vérrel. A foga nem lehetett közte, hacsak Vanessa még a kocsiban ki nem lazította némelyiket. Aztán Nimby felé nyújtotta a karját.
  – Segíts…
  Nimby szolgálatkészen megfogta a karját és talpra segítette. Aztán tovább húzta, aminek az lett az eredménye, hogy a pasas karja hátracsavarodott, Nimby pedig taszigálni kezdte fölfelé.
  – Most fölmegyünk a társaimhoz. Ez egy szabad ország, eldöntheted, hogy akarsz-e jönni. Maradhatunk idelenn és tarthatunk ordítási gyakorlatot.
  A pasas megpróbálta kitépni magát, aztán felüvöltött.
  – Csak nem akartál kézszorítás nélkül elmenni? – korholta a fiú, amire Kissyék elnevették magukat. – Mi legyen, fölmegyünk a lányokhoz, akiknek az imént a társaságára vágytál, vagy szorítsalak meg máshol is?
  Fél perc múlva a pasas ott dülöngélt előttük.
  Négy szakadást számoltak meg Vanessa fürdőruháján, de egyiket sem olyan helyen, amitől el akart volna szaladni átöltözni. Amíg Nimby fölhozta a parton a pasast, Vanessa beleakasztotta két ujját az egyikbe, a jobb combjánál elszakadt varrásnál, s egy erőteljes mozdulattal fölrántotta. A varrás úgy szakadt szét, mint a papír, a kétcentis sérülés vagy tizenöt centi lett.
  – Ejnye – nézte Vanessa. – Kisebbel is beértem volna.
  Dehogyis, gondolta Kissy, még mindig nem elég nagy az a szakadás. Nimby egyáltalán nem láthat be rajta. Kedvet érzett, hogy tovább tépjen rajta, mondjuk úgy vállmagasságig. Akkor a ruha két darabra esik szét.
  Aztán Nimby egy rúgással földre küldte a pasast, miközben Vanessa a kemping felé fordult, teleszívta a tüdejét és dobhártyaszaggató sikolyban tört ki. Amikor elhallgatott, Nimby odalépett hozzá és súgott neki valamit. Vanessa hirtelen Kissy vállára borult és hangtalanul röhögni kezdett. Kissy gyengéden magához ölelte és megpróbálta leplezni a vigyorát, mert a kempingezők már megindultak feléjük.

Az egész kemping felbolydult, amikor megtalálták a szétvert lakókocsit, a véres képpel tántorgó pedofilt és áldozatát, a bájos szőke kislányt, akinek nem is láthatták az arcát, mert csak kapaszkodott a barátnőjébe és egész testében rázkódott. Két férfi őrizte a bűnöst, amíg az áldozat barátja – talán a testvére –, egy fürdőnadrágos fiú leszaladt a partra és fütyülve, kurjongatva kihívta a partra a hozzátartozóikat. Néhány tizenéves lány gondjaiba vette a síró gyermeket és fölmentek vele a kocsijukhoz.
  – Mit mondott neked Nimby? – kérdezte Kissy, amikor elengedte a kislányt.
  Vanessa könnyes szemét törölgette, amit mindenki részvéttel figyelt volna, de ide már nem láttak.
  – Még egy ilyen hülye egeret… azt mondja nekem: „Vigyázz, hogy hangtalanul nevess. Az állatorvos befejezi az elefánt műtétjét és megkérdezi: Ugye nem hagytunk semmilyen műszert a betegben? – Nem, doktor úr, de hova lett Dupont kisasszony?”
  Csak bent az autóban merték kinevetni magukat, aztán szemügyre vették Vanessát. Volt néhány karcolás a lábán és a karján, meg a fürdőruha némelyik szakadásánál is. Egyébként semmi.
  – Te szakítottad ki? – nézett Niala a ruha oldalvarrására.
  Vanessa letelepedett az ágyra.
  – Valami kiálló dolog megkezdte, én csak folytattam. Fokozta a drámai hatást.
  Kissy megfogta a szakadt varrást és megemelte a ruha elejét, ameddig engedett.
  – Még szakítani kellett volna rajta, az fokozta volna igazán a hatást. Ezen így alig lehet belátni.
  – Még szép.
  – Te szamár, ott volt Nimby is!
  Vanessa csak rosszallóan nézett rá és megcsóválta a fejét. Aztán kibújt a fürdőruha roncsaiból és öltözni kezdett.
  – Én már nem megyek vissza a vízbe. Aljas támadás ért, úgyhogy visszavonulok és a sebeimet nyalogatom. Meg valószínűleg valami jóféle levest, sok zöldséggel, utána sült…
  – Jaj, ne is mondd – kapta föl a fejét Kissy –, én is mindjárt éhen halok.
  – Én is – mondta Niala. – Ha nem csaptok lármát, csöndben elhozhattuk volna a pasast és szép nyugodtan megehettük volna.
  Vanessa fintorgott.
  – Megfeküdte volna a gyomromat. Szívesebben ennék valami hegyi kecskét, az biztos akad erre.
  – Igen – mondta Chantal –, csak műanyag tányérra kell tenni. A porcelánt összetöri, ahogy rugdalózik.
  Vanessa nevetett, belebújt a nadrágjába és a blúzába. Kissynek eszébe jutottak azok az idők, amikor még egy ilyen blúzt se lehetett ráerőszakolni. Halványrózsaszín, a kivágásában apró virággal, a rövid ujjak szélén fodorral. Nagyon csinos. Ehhez képest igazi fejlődés, hogy Nimby jelenlétében elszakítja a fürdőruháját.
  Ők csak ekkor kezdtek öltözni. Egy perc múlva kopogtak az ajtón.
  – Ki háborgat? – lépett Chantal az ajtóhoz.
  – Pi vagyok.
  Kissy elkapta Niala tekintetét; barátnője némán dühöngött. Hát persze, mert kénytelenek azt mondani, hogy Pi nem jöhet be, pont most, amikor őrajta nincsen semmi.
  – Most nem jöhetsz be – mondta Chantal.
  – Nem is akarok. Viszont itt van a rendőrség és beszélni akarnak veletek.
  Vanessa keze megállt; éppen a blúzát igazgatta.
  – Ó, de hülye vagyok…
  És már vette is le.

A kihallgatás gyorsan lezajlott; a rendőrtiszt maga is apa volt, nem akarta még jobban felzaklatni szegény kislányt, aki úgy ült a kemping irodaépületében a rövidnadrágjában és a sajtot evő egérkével díszített, fehér pólójában, mint az ártatlan gyermekség szobra. Egy könnyáztatta zsebkendőt gyűrögetett, amiről a hadnagy sose tudta meg, hogy a lakókocsi fürdőszobájában spriccelte le. De bármilyen zaklatott volt a gyermek, szépen és összefüggően el tudta mondani, mi történt. Amikor a pasas le akarta húzni róla a fürdőruháját, ő ütni és rúgni kezdett; sikoltozni is próbált, de befogta a száját. Nem tudná megmondani, hogy sikerült kiszabadulnia, de nekilökte a pasast a kocsi oldalának, az kiszakadt és a férfi kizuhant. Aztán még visszajött és megint erőszakoskodni akart, de addigra odaért a barátja, aki dzsúdózik, és az fékezte meg.
  Kissy is elmondta, hogy teljesen megbénult a rémülettől, és csak arra tudott gondolni, hogy ha ez rájuk veti magát, akkor… Itt el kellett volna sírnia magát, de ez nem sikerült, inkább csak meredt maga elé kétségbeesetten. A hadnagy az egész kihallgatás alatt csendesen és megnyugtatóan beszélt, és soha nem ment hozzájuk két méternél közelebb. Ami kár, mert igazán klassz pasi volt. Két rendőrnő is volt a szobában, meg Inge és Angélique.
  Aztán aláírták a vallomásokat és mehettek. A hadnagy megígérte, hogy a pasas nem kerül egyhamar szabadlábra, és a tárgyalásra nem kell majd eljönniük. Kicsit megnyugodva visszasétáltak a kocsijaikhoz, aztán a megtört szívű, halálra rémült kislány föltépte a tolóajtót, beugrott a kocsiba és rávakkantott Pire:
  – Hé, nagy egér, csördíts a lovak közé, mert éhen veszek! Ide nekem a megye minden sült krumpliját!

A kocsik az északi parton futottak egy darabig, néhol hídon kelve át egy-egy öböl fölött, aztán ráfordultak a tó közepén átvezető nagy hídra. Egykettőre megérkeztek Savines-le-Lacba, ahol pillanatok alatt fölfedezték a legközelebbi éttermet és úgy özönlötték el, mint a rágcsálók – aminthogy azok is voltak. Kissy a maga részéről farkaséhes rágcsáló volt, és haladéktalanul ki akarta enni az éttermet a sültkrumpli-készletéből.
  Vanessa értetlenül nézett Ingére, aki azután tette föl furcsa kérdését, hogy a csapat kötetnyi megrendelést zúdított a pincérnőre, megtoldva egy „de gyorsan ám”-mal Nialától.
  – Hogyhogy miért mentem be? Hát mert meg akartam fogni a pasast.
  – És ha ő fogott volna meg téged?
  – Az lehetetlen.
  – Az ő területén voltatok. És ha mondjuk fegyvert rejteget a kocsiban?
  – Akkor nemcsak az orrát töröm be, hanem évekre kórházba küldöm. Mellesleg… most, hogy visszagondolok, nem is olyan biztos, hogy betört az orra. Pi, visszaviszel ebéd után? A többiek addig sétálhatnak egyet ezen a parton, csak beszaladok a fogdába, betöröm az orrát és jövök.
  Nevettek, de Tom a fejét is csóválta hozzá. Nimby érdeklődéssel tanulmányozta.
  – A fejed bidirekcionális parciális rotációt végez a hossztengelye körül – állapította meg. – Mi okozza?
  – Az – sóhajtotta Tom –, hogy már látom, hogy ez a kislány reménytelen eset.
  Vanessa kivillantotta gyöngyfogait.
  – Persze hogy reménytelen eset vagyok: a shindyknek!
  – Bízzunk benne – felelte Tom.
  – Ezt hogy érted?
  – Hallottad már azt a mondást, hogy addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik?
  – Hallottam. De nem rám vonatkozik, hanem a shindykre. Ez a pasas szerintem már próbálkozott ilyesmivel máskor is. Nagy gyakorlata nem lehet benne, mert akkor ügyesebben nyomta volna a szöveget, meg ahhoz se nagyon ért, hogy kell megállapítani gyerekek korát. De csinált már hasonlót. Hát most rajtavesztett.
  Tom legyintett és megköszönte a tányért, amit a pincérnő letett elé. Az egerek rávetették magukat az előételre.
  – Megvan annak a módja – kezdte Vanessa két falat között –, hogyan ismerjük ki az ellenfelet. A viselkedéséből, a mozgásából, mindenféle apró jelből nagyon sokat meg lehet tudni róla. Két dolog fontos elsősorban. Hogy mennyire gyakorlott abban a disznóságban, amit éppen csinál, és hogy mennyire tud verekedni. Ha ezt tudod, mindent tudsz.
  – No meg – szólt közbe Chantal – van egy csomó előnyünk. Egy gyerekről senki se feltételezi, hogy avatott harcos, még azt se, hogy szembe mer szállni egy felnőttel. Ebben is Vanessa a legszerencsésebb, mert kicsi. Tőle tartanak a legkevésbé.
  A kislány vérszomjasan rávigyorgott a salátástálra. Aztán gyorsan köznapira igazította az arcát, mert megjelent a pincérnő a sült krumplival. Aligha a kedvükért sütötték ilyen sebesen, nyilván folyamatosan készül.
  Egy ideig nem hallatszott más, csak az étkezés hangjai. Kissy megmászott egy sültkrumplidombot és körülnézett a tetejéről. Balján ott ült a pulykaszelet, jobbján a saláta, s ők is néztek vele együtt. A táj gyönyörű volt. Újabb krumplidombokat, húsfennsíkokat és salátaerdőket láttak. Kissy tehát hozzálátott elfogyasztani őket.
  Pi törte meg a csendet hosszabb idő után.
  – Eszembe jutott az első közös esténk Sheilánál. Aznap már túl voltunk jó néhány meglepetésen. A soron következő az volt, hogy Mohi elkapta a kezemet, előbb csak az egyiket, aztán a másikat, mert nem hittem el neki, hogy el tud bánni a pasassal. Emlékszem, mit mondott. „Jól van, nagyokos, akkor most szabadulj ki.” Azt hiszem, ez volt az egyetlen eset, amikor nagyokosnak nevezett. Mintha satuba fogták volna a kezemet. Pedig alig ért a derekamig, és ráadásul lány volt, amint Nimby zseniálisan megállapította.
  – Hogyhogy ő állapította meg? – kérdezte Tom. Amíg elmesélték nekik az alapító tagok első találkozását Ange néninél, Kissy elnézte Vanessát, amint eszik. Nyugodtan, magabiztosan ült a helyén, minden mozdulata könnyed és higgadt volt. Ilyen volt kezdettől fogva, leszámítva egy-két esetet, amikor riadt kislánnyá alakult át – és most mégis egészen más, mint valaha.
  Vanessa lenyelte a falatot, fölpillantott, rámosolygott Nimbyre, és meglibbent a haja, amint visszafordult a tányérjához. Igen, ez mind változás. Régen elképzelhetetlen lett volna ez a szerelmes mosoly, és a haja is rövidebb volt annál, semhogy ekkora mozdulattól meglibbenjen. És ahogy a húst vágja, illedelmesen késsel-villával… Régen nem így evett, nem éppen malac módon, de nem tudta, mit hogy kell. Kissy visszaemlékezett valamelyik étkezésükre, alighanem még Neuillyben, amikor Mohi tekintete megpihent az ő evőeszközein, egy ideig figyelte, aztán megpróbálta utánozni. Akkor Niala szépen elkezdett magyarázni, később Kissy folytatta, és szépen, apránként elmondtak mindent a jólnevelt étkezés módjáról. Igen, ez még Neuillyben volt, persze. Hiszen az emlékezetes első nyaraláson Mohi már éppoly illedelmesen evett az asztalnál, mint ők maguk. Másként Blanche-éknak aligha jutott volna eszükbe, hogy Plumailnél vacsoráztassák meg a társaságot, ahol mégiscsak viselkedni kell.
  Igen, egészen más, mint valaha. A keménységén és a vadságán kívül semmi se maradt rajta változatlan. Persze az iskolai osztályzatai se sokat változtak. De majd idővel megjavulnak azok is.

– Les Thuiles után elkanyarodhatunk délnek – mondta Nimby.
  – Akkor mi az útvonal? – kérdezte Tom, kiemelve egy alkatrészt a motorból és érdeklődéssel tanulmányozva.
  – D902 vagy D908. A nyolcas Les Agneliers-n megy át, aztán La Foux d’Allos…
  – Aha – szólt közbe Tom –, a kettő között pedig az Allos-hágó, azt hiszem, kétezer-kétszáz méter magasan. Érdekes lenne ezzel a szörnyeteggel. – Kiemelt egy másik alkatrészt. Kissy már percek óta úgy érezte, hogy szájmaszkot és steril kesztyűt kellene viselnie. Remélhetőleg a kocsi még hosszabb ideig nem tér magához.
  – A kettes lent megy a völgyben – mondta Nimby. – Uvernet-Fours…
  – Az a lent is jóval fölöttünk lehet – jegyezte meg Tom.
  – Aztán sokáig nem látok települést. Saint-Laurent… azt mondja, Cayolle-hágó.
  – Az vetekszik az Allos-val. Azt is nézd meg, hova lyukadnak ki ezek az útvonalak, aztán menj vissza Les Thuiles-hez.
  Tom csavarkulcsot vett elő és valószínűleg hosszanti bemetszést ejtett az autó hasnyálmirigye fölött, a vena cava porlasztóban. Vagy az ördög tudja, hol.
  – A kettesen eljuthatunk például a D2202-esen át Saint-Laurent-du-Varba – jelentette Nimby pár perc múlva.
  – Az ott van nálunk – mondta Vanessa. – Ott van a repülőtér.
  – A nyolcas is ugyanoda torkollik – közölte Nimby.
  – Akkor föl kell mérni, melyiken számíthatunk rosszabb szakaszokra – mondta Tom. – Ezzel a szörnyeteggel nem ugrálhatunk.
  – Majd megtoljuk – felelte Vanessa.
  Tom kibújt a motorháztetőből és lenézett rá. A magasságkülönbség most még nagyobb volt köztük, mert a kislány a járda szélén ült. Tom fölnézett a szörnyeteg magas elejére és megcsóválta a fejét.
  – Hát csak told – mondta. – De félek, hogy közben az egekbe szökik a sajtfogyasztásod.
  Vanessa vigyorgott, két füle mögé tette az ujját és meglengette őket. Tom visszanevetett rá.
  Igen, állapította meg Kissy, Vanessának megint lett egy pótapja. Már meg se lehet őket számolni.

– Van még egy út, a D64-es – mondta Nimby kisvártatva –, ezen is találtam egy hágót. La Bonnette-hágó.
  – Azt nem ismerem – mondta Tom. Már bent ültek a lakóautóban, a karbantartás befejeződött.
  – De ha a másik kettőt igen – szólalt meg Niala –, akkor azokon átmentetek már, nem?
  – De igen, csak nem a szörnyeteggel, hanem biciklivel. A szörnyeteg még nem volt meg.
  – Meg ez a két mihaszna se – biccentett Inge Andreas felé.
  Nimby megvakarta a fejét.
  – Akkor az elég régen volt. Azóta csak meredekebbek lettek az emelkedők.
  – Már miért lettek volna? – nézett rá Tom.
  – Mert a Föld mérete növekszik, tehát a hegyek is egyre magasabbak.
  – Növekszik?!
  – Persze. Gondold csak át. Szerte a világon a régészek eltemetve találnak meg régi épületeket, amik valaha rendesen a talajon álltak. Mert időközben a Föld nagyobb lett és elborította őket. Mivel ez mindenhol így van, csak arra gondolhatunk, hogy a Föld minden irányban egyenletesen növekszik.
  Tom Ingére nézett, aztán Vanessára, majd a mellette ülő Kissyre. „Nem tehetünk róla – üzente Kissy az arckifejezésével –, aligha gyógyítható.”
  Tom megköszörülte a torkát.
  – Nos hát, én ezt a kis különbséget megkockáztatom, mert még húsz év se telt el azóta. A kérdés az, hogy melyik hágót válasszuk. Sajnos annak idején nem gondoltunk rá, hogy ebből a szempontból is megnézzük az utat.
  Nimby rögtön közbecincogott.
  – Ha lenne kéznél egy kis modern tajvani zsebidőgépünk…
  – De nincs kéznél – mondta Vanessa, könnyed mozdulattal befogva kedvese száját. – Maradj csöndben, Tomnak át kell gondolnia, melyik hágón találunk több hegyi haramiát.
  Tom mosolyogva csóválta a fejét.
  – Nem hiszem, hogy lennének. Te persze örülnél nekik, mi?
  – De mennyire!
  Kissyben hirtelen fölébredt a vágy, hogy előreszaladjon az úton egy piros kendővel és egy ósdi muskétával, s egy szikla mögül előugorjon mint vad hegyi haramia, csak hogy a kislánynak meglegyen az öröme. De még föl se bérelhetnek senkit, hogy játsszon haramiát, mert senki se vállalná, hogy megveresse magát.
  – No jó – mondta Tom. – Legyen a Cayolle. Úgy emlékszem, nem sok az igazán meredek szakasz, és jó pár falu van az út mentén. Nimby, légy szíves, mérd le a távolságot, tudnunk kell, mekkora út áll előttünk.
  – Meddig?
  – Nem tudom. Valameddig.
  – Well, tábornokom, Les Thuiles-től Enriez-ig nyolcvankét és fél. Onnantól, ha jól látom, már végig völgyben vezet az út.
  – Okay – mondta Tom angolul. – Akkor ez egész napos út lesz. Jól föl kell rakodnunk mindenből, mielőtt nekivágunk.
  – Helyes – ugrott föl Niala. – Én csatlakozom a leltárazó és beszerző különítményhez. Leltár után mi bevásárolunk, addig két jogsitulajdonos tankolja meg a kocsikat. Gyerünk, emberek, mozgás! Ez nem gyakorlat!

Les Thuiles felé a tópart fölött vezetett az út, jó darabig látták a vizet. Egyre lejjebb süllyedt a tó tükre, Nimby csakhamar jelentette, hogy az ezerméteres magasság környékén járnak. Két perccel később elérték a Jól Fésült Kisasszonyokat és megálltak körülnézni.
  – Hát ezek mik? – kérdezte Vanessa.
  – Sziklák – felelte Nimby.
  Kúpszerű, toronyforma sziklákat láttak jóval az út fölött. Mindegyiknek a tetején volt egy nagy kő, gömbölyű vagy félrecsapott, mint egy micisapka. Mindegyiknek más.
  – Azt látom, de…
  – Az erózió okozza – magyarázta a fiú. – Ezek mészkőből vannak, amit a víz felold. Valamikor itt egy óriási mészkőtábla lehetett, amit a víz apránként elmosott, de ahol nagy kő volt a táblán, ott az eső nem fért hozzá. A kő alatt megmaradt ilyen toronyformán. Nem is tudtam, hogy Franciaországban is vannak ilyenek. Egy filmet láttam a madagaszkári kőerdőről. Az tényleg olyan, mint egy erdő, de kőből van.
  Kissy elkapta Vanessa rajongó pillantását, amivel megdicsérte Nimby tudását.
  – Nem lehet belőlük sok – mondta Tom. – Azt hiszem, máshol nincsenek ilyenek az országban.
  Le Sauze-du-Lacnál érték el az első szerpentint, ami jó száz méterrel lejjebb vitte őket. Közben volt idejük a tájban gyönyörködni, mert Tom csigalassan ment a hajtűkanyarokban. A második kanyarnál visító gumikkal fékezett mellettük egy piros sportkocsi, mert a lakóautó már az út egész szélességét elfoglalta.
  A mikrobusz egyik ablaka kinyílt és kinézett rajta egy szőke lány.
  – Beszélnek franciául? – érdeklődött.
  – Beszélünk – nézett föl csodálkozva a sportkocsiban ülő fiatal pár nőtagja.
  – Ez hegyvidék. Ha ebben a tempóban akarnak menni a szerpentineken, előtte kössenek drága biztosítást. Sokba kerül újraültetni azokat a fákat, amiket felégetnek a roncsból fölcsapó emelet magas lángok.
  Az ablak becsukódott, majd pár pillanat múlva megint kinyílt.
  – Ja igen. Ha akarják, elteszünk egy cédulát a legközelebbi hozzátartozóik telefonszámával. De én nem telefonálok, majd a rendőrök. No pá.
  S az ablak becsukódott megint.

Az út lassan visszaereszkedett a tó szintjére, hamarosan átkeltek egy öböl hídján, majd az elkeskenyedő tó fölött, ami hamarosan az Ubaye völgyévé változott. Nemsokára már egy mély szurdok fölött haladtak. Később ismét eltávolodtak a folyótól és befutottak Le Lauzet-Ubaye-be, ahol gyönyörű tavacska partján lengethették meg füleiket – ahogy Nimby költőien kifejezte.
  A völgy hol szélesebb lett, hol keskenyebb, de mindenhol nagyon szép volt. Óriási hegyek emelkedtek mindkét oldalon. Egy szélesebb szakaszon érték el Les Thuiles-t, egy aprócska falut, ahol az út elágazott.
  – Azt hiszem, a következő faluban tölthetjük az éjszakát – mondta Tom, míg áthajtottak az utcákon. – Úgy emlékszem, onnantól már igazi hegyi szakasz, jobb, ha annak nappal vágunk neki.
  Uvernet-Fours-ban tehát tábort ütöttek.
  Az uvernet-iek – vagy fours-iak, Kissy nem tudta biztosan – megnyugtatták őket, hogy az utak remek állapotban vannak, és eddig még mindenki átjutott a hágón, akármilyen járműve volt. A lakóautót igencsak megcsodálták, de biztosak voltak benne, hogy az is bírni fogja az utat. De ha nem, mondta egy öreg uvernet-i vagy fours-i, akkor csak jöjjenek vissza, szívesen látják itt őket hosszabb időre is. Tom csak mosolygott és nem mondta, hogy ha egyszer elindulnak, aligha jöhetnek vissza, mert az úton nincs hely megfordulni.
  Reggel nyolckor indultak azzal a gyanúval, hogy dél is lehet, mire Enriez-be érnek, pedig csak hetvenöt kilométer. De Tom ezen a vidéken végképp csak lépésben volt hajlandó menni, és kilátásba helyezte, hogy helyenként tapogatni kell majd az utat. Ezt az egerek nem nagyon értették, de nem vitatkoztak. Kitűnő minőségű országút, az összes szükséges útburkolati jellel, mit kell azon tapogatni?
  Az első szakasz mindenesetre sima volt. Az út kicsit kanyargott balra-jobbra, de különben egyenesen követte a folyócskát. A völgy egyre szűkebb lett, a hegyek valósággal föléjük borultak. Kissy a lakóautó jobb oldali ülésén ült és a hegyek csodálása közben időnként rápillantott a Tom mellett lengedező fülecskékre. Vanessa teljesen el volt bűvölve.
  Mindenféle hegyi dolog akadt ezen a szakaszon. Hatalmas sziklák közvetlenül az út mellett, apró hidak mély szurdokok fölött, egy szerpentin is. Haramia sajnos nem akadt, de nem tűnt úgy, hogy Vanessa különösebben hiányolná őket.
  Saint-Laurent-nál Kissy fölállt, hogy végignézzen a maroknyi házból álló falucskán, és valami furcsát vett észre. Vanessa két kezét a térde fölött tartotta és mozogtak az ujjai. Hol az egyik, hol a másik ujja nyomott meg egy pontot a térdén, aztán megint fölemelkedett.
  Szintetizátorozik, állapította meg Kissy minden nehézség nélkül. De hogy mit játszik, azt esélye se volt kitalálni, ő nem értett úgy a zenéhez. Vanessa kétségkívül minden hangot kristálytisztán hall a fejében, és azt is észreveszi, ha melléüt.
  Saint-Laurent-nál már nem volt olyan szűk a völgy, Les Longs-nál pedig egészen kiszélesedett. Bayasse után egy darabon jóval eltávolodtak a folyótól, aránylag gyorsan haladhattak, itt nem kanyargott az út.
  Egyre magasabban jártak és szinte észrevétlenül érték el a Cayolle-hágót. Amikor feljutottak, Tom félreállt egy kis pihenőbe, s ők elözönlötték a hófoltok tarkította tájat.
  Nyár derekához képest elég hideg volt, elkeltek a pulóverek. De a látvány megért mindent. Előttük, a gerincen túl hatalmas hegyek között húzódott a következő völgy. A csúcsok fölött újabb csúcsok emelkedtek, egyre magasabban. Kissynek sejtelme se volt róla, mennyivel magasodnak azok a csúcsok a völgy fölé vagy őföléjük. Valójában nem lehet több pár száz méternél, Nimby megnézte a térképen, errefelé nincsenek nagy magasságkülönbségek, legalábbis az Alpok más részeihez képest. De ezek a kis különbségek is hatalmasnak hatottak. Ezeknek a csúcsoknak a tövében, gondolta Kissy, nem sokat számít, hogy ő ember vagy kisegér.

A pihenő után elindultak lefelé a szerpentinen. Tom már beszálláskor megállapította, hogy itt csakugyan tapogatni kell az utat, úgyhogy Andreas fölvett egy pulóvert, a csuklójára pedig ráakasztott egy mobilt. Amikor a lakóautó elérte az első kanyart, ő kiszállt és megindult a kocsi előtt. Tom nem mehetett többel egy kilométer per óránál, mert Andreasnak alig kellett szaporázni a lépést, ahogy vezényelt neki.
  – Fordulj még… három méter, két és fél, két méter, egyötven!
  Tom finom fékezésekkel fordította be a roppant tömeget a kanyarban. Andreas úgy sétált előttük, mint kalauzhal a cápa előtt. Kissy úgy érezte, ha kinyújtja a kezét, ráüthet a lökhárítóra.
  – Jó lesz, apa! Fordíts rá, egy métered van, így húzd!
  Tom úgy tekerte a kormányt, mintha az vinné előre az autót.
  – Lassíts jobban, már csak fél méter!
  Kissy kipillantott jobbra. Nem, kizárt dolog, hogy még fél méter lenne a kőkorlátig. Nincs az több három centinél, aztán áttörik és zuhannak. Akkor már inkább a tűhegyes macskafogak. Ebben a pillanatban nagyon szeretett volna otthon lenni és lélekszakadva rohanni Macska elől, be a lyukba. Akkor a saját kezében van az élete.
  – Állj meg! – csattant Andreas, és a lakóautó nagyot nyögve lefékezett. Aztán Tom, újabb utasításra nem is várva, végtelenül óvatosan megint gázt adott és tovább fordult.
  Senki nem figyelte, mennyi időbe telt átmenni ezen a kanyaron. Kissy három-négy napra becsülte. A mikrobusz a pihenő óta előttük haladt, mert ha valami gond van, hátulról nem tudnak segíteni. Azaz dehogy haladt, ott állt lejjebb az úton, mellette az egerek, akik őket figyelték. Szegény drágák, milyen rossz lesz nekik Vanessa és Jennifer nélkül, meg őnélküle, amikor…
  – No, egy kanyarral megvagyunk – mondta Tom nagyot fújva, és Kissy döbbenten vette észre, hogy fönt vannak az úton és mennek. Ő már rég ott tartott, hogy a völgy mélyén fekszik egy frissen ütött kráterben, és magasan az égbolton dögevő macskák szárnyalnak.

A következő kanyarig Andreas beállt a mikrobuszba, aztán kiszállt és hátrajött. De vele volt Niala is. Ez a kanyar szemlátomást komiszabb volt, de Kissy tudta, hogy ha Niala vigyáz rájuk, nem lehet komoly baj. Lezuhanni lezuhannak ugyan, de a dögevő macskákat Niala távol tartja.
  De most jobbra kanyarodtak, ami azt jelentette, hogy a mélység a belső íven volt, nem a külsőn. Ha kicsúsznak az útról, akkor csak fölszaladnak a hegyoldalon, már amennyire ez lehetséges. Ezért Kissy jóval nyugodtabban ülte végig a hosszadalmas kanyarodási folyamatot.
  – Másfél méter, egy méter, fél méter, húzd jobban! Állj meg!
  Míg Andreas vezényelt, Niala könnyedén föllépett egy út menti sziklára, onnan nézte a lakóautó mozgását. Kissy csodálta a bátorságát. Ő maga inkább a szikla alá bújt volna, valami kis földbe ásott lyukba.
  Niala a szájához emelte a telefont. – Várjatok – szólalt meg a hangja. – Ha most hátraviszed egy kicsit fordulásban, jobb lesz. Hátramegyek és irányítalak.
  – Jól van – mondta Tom –, addig is pihenek.
  Niala Andreas fölnyújtott kezére támaszkodva leugrott a szikláról és eltűnt a kocsi mellett. Pár pillanat múlva szólalt meg ismét:
  – Citromfagyi, itt Egérke, indulhatsz! Gyere hátra két métert és közben fordíts. Lehet az három is.
  Tom elindította a kocsit, Niala pedig vezényelt, pontosan úgy, mint Andreas.
  – Vigyázz elöl! – harsant a fiú hangja, amikor a kocsi fordulni kezdett. – Két méter… egy ötven!
  De a korlát nem közeledett tovább, egyenesben voltak. Tom szép lassan gurulni kezdett előre, és megállt a mikrobusz mögött.
  – Kettő – mondta.
  Kissy kikukucskált előre.
  – Hány lehet még?
  – Nem tudom. Nimby biztos meg tudja nézni a térképen. – Tom nagyot nyújtózott, s eközben megakadt a tekintete Kissyn. – Hey, Minnie Mouse, csak nem szédülsz?
  – Nem – mondta Kissy olyan határozottan, mintha igaz lenne. Közben megpróbált úgy tenni, mintha nem lenne zöld az arca. Vagy mintha mindig is ilyen lett volna.
  – Miért nem ülsz át a mikrobuszba?
  – Csak.
  – Szamárság! Semmi szükség rá, hogy itt reszkess…
  – Hagyd, Tom – cincogta Vanessa. – Bízd csak rám.
  Tom a kislányra nézett, aztán vissza Kissyre, majd megint Vanessára, aki nyugodtan ült mellette, és gyönyörködött a tájban.
  – Jól van – mondta.

Még három kanyar volt, éppen olyanok, mint az előzőek. Elöl Andreasszal, hátul Nialával a lakóautó szépen átkecmergett rajtuk. A negyedik kanyarnál tartottak, amikor szembejött egy kisteherautó; már messziről látták egymást a szerpentinen. A sofőr megállt a mikrobusz előtt és elbeszélgetett Piékkel, amíg Tomék manővereztek. Ennek nem kellett kiszólni az ablakon, hogy erdőtűz lesz belőle.
  Pár percig nyugodtan autózhattak a következő szerpentin előtt; annak három kanyarja volt, de az elsőhöz nem kellett segítség. Átkeltek rajtuk, s a kocsik vidáman szaladtak tovább a Var völgyében.
  Kissy volt a legvidámabb, amiért végig kitartott és nem esett pánikba. Persze sokat segített, hogy a legrémisztőbb pillanatokban is ott látta maga előtt Vanessa nyugodt szemlélődését, és hogy nem jött arra egyetlen cica sem.

A következő, hosszú szakasz nyugalmas volt. Nem volt szükség tapogatózásra, akadt ugyan néhány hajtűkanyar, de nem veszélyesek. Viszont a táj annál gyönyörűbb volt.
  Egy Guillaumes nevű kisvárosban Tom hirtelen kivágta az indexet és tekerni kezdte a kormányt. Csak aztán szólt a telefonba:
  – Pi, meg kell állnunk, gond van!
  A lakóautó nagyot szusszanva megállt, Tom pedig dühösen nézett ki az ablakon.
  – Inge! A Daluis-torokról megfeledkeztünk!
  Inge döbbenten ugrott föl hátul.
  – Jézusom!
  Hirtelen kivágódott a kocsiajtó Kissy mögött, és Niala ugrott be rajta.
  – Mi történt?!
  – Megfeledkeztek a… – kezdte Kissy.
  – Mi teljesen hülyék vagyunk! – csattant föl Tom. – Teljesen elfelejtettük a Daluis-torkot! Kizárt dolog, hogy átférjen a szörnyeteg! – A folytatást Kissy nem értette, angolul volt, de alighanem cifra lehetett.
  – Nyugodj meg – Niala valami effélét válaszolt, ugyancsak angolul, Kissy őt jobban értette. – Mi az, amin nem férünk át?
  – A Daluis-torok alagútjain – felelte Inge. – Rengeteg van belőlük, és néhány csak egysávos. Tom, azért nem jutottak eszünkbe, mert biciklivel voltunk.
  A férfi dühösen morgott valamit, még mindig angolul, amire az egész Ford család egyszerre kezdett beszélni, három nyelven. Kissy végül úgy döntött, kiszáll, amíg vitatkoznak. Fölkelt, ellépett Niala mellett és megcsúszott a lépcsőn. Zuhanni kezdett, s éppen elsikította volna magát, amikor egy hang…
  – Hoppá! – mondta Pi, és elkapta. Két erős karjával talpra állította a járdán. – Jól vagy?
  – I-i-igen – pihegte Kissy. – Kösz.
  – Szívesen.
  Kissy arrébb lépett és dühösen meredt a kocsi oldalára. A nyakát is kitörhette volna. Aztán Martinre nézett, aki döbbent képpel nézett rá, és megint elöntötte a düh. Miért nem Niala esett Pi karjába?! Hol van ez az élhetetlen lány mindig, amikor csinálhatna valami hasznosat?

A Daluis-torok egy félelmetes szakadék, ami persze őket nem zavarja, hiszen nem kell átkelni rajta. Van ugyan rajta egy híd, ami rémületes látvány mindenkinek, akinek tériszonya van, de nekik nem kellene átmenni rajta, és ők különben se félnek. (Amikor Tom ideért a magyarázatban, Kissy világosan látta, hogy őrá pillant. Felháborodottan nézett vissza rá. Még hogy ő?! Sose volt tériszonya… a grenoble-i buborékokig. Az Eiffel-tornyon is hányszor megfordult és soha nem szédült. Azon a hídon se félne, főleg hogy elkerülik.)
  Az út ott se nehezebb, mint bárhol, amennyire Tomék vissza tudtak emlékezni. A gond az alagutakkal volt, amikből volt bőségesen, és némelyik csak egysávos. A nagy kérdés az, hogy a szörnyeteg átfér-e rajtuk. Mert ha nem, akkor tolatva kell visszajönniük talán több kilométert, ami lehetetlenség azon a kacskaringós úton, fél kerékkel a mélység fölött.
  Ahogy Tom kimondta ezt az utolsó félmondatot, Kissy érezte, hogy valaki nagyot nyel bent a torkában. Nem ő volt, neki nincsen tériszonya. Hirtelen arra gondolt, hogy amikor kiesett a kocsiajtón, jó félméteres, ásító űrbe zuhant bele, és megborzongott. Szerencse, hogy legalább tériszonya nincsen. Hogy viselhetik ezt azok, akiknek van?
  – Ezzel, uram? – ez volt az első helybeli teljes válasza.
  – Úgy beszorulnak, mint dugó a palackba – mondta a második helybeli. – Tudom, mert sokszor járok arra, de hát nem ilyen monstrummal. Nem való ez ide, már ne is haragudjon.
  Tom nem kérdezett meg több helybelit. A kocsi oldalának támaszkodott és a fejét vakarta.
  – Maguknak Valberg felé kell menni – folytatta a helybeli. – Keresztül a hegyen. Kicsit meredek, de ha átjöttek a Cayolle-on, akkor már tudják, mire számítsanak. Onnan indul az út, la. Látja?
  Tom felélénkülve bólintott.
  – No, akkor arra menjenek. Hanem csak vigyázva, nagyon vigyázva!
  – Nimby! – harsant föl a taxis hangja. A fiú egy pillanat alatt ott termett.
  – Parancs, cin-cin!
  – Tudnom kell mindent a valberg-i útról. Hol a telefonod?
  A folytatást Kissy nem hallotta. Martinnel leültek a mikrobuszban és csókolóztak, amíg a probléma megoldódik.
  – Egy kicsit izgultam – ismerte be Kissy egy idő múlva.
  – Néha én is – vallotta be a fiú, és folytatták, ahol abbahagyták. Kissy csakhamar fölfedezte, hogy Martin keze végre oda igyekszik, ahol a helye van. Kicsit fészkelődött, hogy segítsen neki. Ez az, pontosan erre van szüksége, bár jobb lenne vízszintesen, nem itt az autó…
  – Hé, mit művelsz?!
  – Szerinted?…
  – Ne hülyéskedj, fényes nappal van és egy autóban ülünk az utcán. Még az ajtó is nyitva van!
  – De nyitva ám – szólalt meg Chantal. – Idekint látni mindent.
  Kissy gyorsan ellenőrizte, hogy minden ruhadarabja a helyén van-e. Szerencsére ott még nem tartottak, de pár perc múlva talán…
  – Remek ötlet – mondta Martin. – Folytassuk, Chantal meg csinálhat egy remek home videót.
  – Disznó! – tört ki Kissy felháborodottan, valamivel hangosabban a kelleténél, mert úgy érezte, ha nem teszi, akkor elcsábul, és fütyülni fog rá, hogy Chantal videózik-e vagy sem.
  – Ha én home videót csinálok, azon nem ti lesztek, hanem mi – felelte Chantal. – De neked biztos nem mutatom meg.
  Kissy sóhajtott. Tessék, már megint ez a hülyeség, hogy ágyba akar bújni Andreasszal. Egy ideje nem esett szó róla, de nyilván csak mert ők nem hozták szóba. Pedig ágyba bújni ő akar, Kissy, és fog is, amint megérkeznek. Igaz, hogy ő nem akarja azt csinálni, amit Chantal tervez, csak amit eddig is. Meg persze nem Andreasszal.
  Ezen tűnődött, amikor Martin kihasználta az alkalmat és megint megcsókolta.

– Hahó, szerelmesek – szólalt meg egy hang, ami magukhoz térítette őket. Kissy ijedten kapta föl a fejét és végignézett magukon, de minden ruhadarabja megvolt. A hang Vanessának bizonyult, aki az ajtóból vigyorgott rájuk. – Indulunk, gyertek!
  – Mi az, hogy hahó, szerelmesek? – kérdezte Kissy, kimászva a kocsiból. – Ti mik vagytok? És egyáltalán, miért nem csókolóztok, ahelyett, hogy itt ingerelnétek a macskákat?
  – Arra is sor kerül. Gyertek már!
  – Hova? Gyalog megyünk?
  Vanessa bezárta a mikrobuszt és sóhajtott.
  – Bamba egerek, istenem… Az autók nem jönnek be az étterembe. Ők a benzinkúton esznek, de nem most, majd később hallgatjuk jóízű csemcsegésüket. Egyébként ebbe az étterembe be se férnének.

Guillaumes-tól Valberg-ig tizenhárom egész három tized kilométer. Nimby keserű kacajra fakadt, látva, hogy a Google szerint az út időigénye tizenhárom perc. Ha valaki ezen az úton hatvannal mer menni, annak nemcsak nagyon befolyásos az őrangyala, de a kocsiján is a legújabb tajvani antigravitátorok vannak, jelentette ki.
  Kissy elhitte már abból is, hogy fölnézett a hegyre. Úgy tornyosult föléjük, mint egy óriási piramis. És Nimby azt mondta, ez csak az egyik vége, voltaképpen egy egész hegygerincet kell végigjárniuk. Ehhez képest a tizenhárom kilométer nem is sok, bár az jelent valamit, hogy a térkép szerint a két város csak hat kilométerre van egymástól.
  A mikrobusz haladt most is elöl. Andreas Pi mellett ült, hogy kiszállhasson a hajtűkanyaroknál, Niala pedig átment a lakóautóba, ő majd hátramegy ilyenkor.
  Kissyt Tom félrevonta, amikor kijöttek az étteremből.
  – Ülj a másik kocsiba, légy szíves.
  – De én…
  Tom fölemelte az ujját.
  – Tudom. Te bátran szembenézel még a cicával is. De a másik kocsi könnyen veszi a kanyarokat, mi meg negyedórákat szöszmötölünk velük. Ülj át Piékhez. Nem kell bebizonyítanod semmit, amit már be ne bizonyítottál volna.
  Kissy rávigyorgott.
  – Veled is bátran szembenézek, Tom.
  – Tudom, láttam a kettőnkről készült filmeket.
  Jerry nevetett és beszállt a mikrobuszba.

A kocsik megindultak a szerpentinen; ez könnyű szerpentin volt, széles kanyarokkal. Kissy Martin mellett ült, a tájat figyelte és egy cseppet se bánta, hogy nem a lakókocsi mélység fölött forgolódó elejében ül. Persze tériszonya nincsen, ő csak amiatt aggódott egy csöppecskét, hogy a kocsik nehogy alázuhanjanak a feneketlen mélységbe, ahol aztán ízzé-porrá zúzódnak. Borzalmas lenne. Akkor már inkább a cica, azt meg lehet verni.
  A valberg-i út meglepően könnyű volt. Alig néhány hajtűkanyar, Andreas és Tom azokkal is könnyen megbirkózott, Nialának csak egyszer kellett hátramennie. S már be is futottak a hegytetőn elnyújtózó bájos kisvárosba.
  Csak öt percre álltak meg, gyorsan körülnézni és megmozgatni a tagjaikat, aztán indultak is tovább. Senkinek sem akarózott kétezer méteres magasságban sátorozni. Ki tudja, milyen hidegek itt a hajnalok. Innen pedig a Cian-torok vezet le, ahol Nimby gyors helyzetfelmérése szerint nemhogy település nincsen, de sátrat verni sincs hol.
  Valberg és hegyi szomszédai után leszerpentineztek a völgybe – nagyon könnyen ment, Tom tökéletesen ura volt a kocsinak. Aztán nekivágtak a Cian-toroknak.
  Sajátos hely volt, Kissy el se tudta volna képzelni, hogy ilyen is létezik. Az út hamarosan szűk völgybe futott, jobbról közvetlenül az út mellett magas sziklafal emelkedett, ami aztán végig ott is maradt. Balról korlát szegélyezte az utat, utána pár méterrel mélyebben fekvő kis vízmosás, aztán újabb sziklafal. Olyan volt, mint egy hosszú folyosó.
  – Pont olyan – szólalt meg Chantal pár száz méter után –, mint a falakon belüli keskeny átjárók, amikben az Egértanyában közlekedtünk.
  Kissy mosolygott és megcsóválta a fejét.
  – Nem – jelentette ki. – Egyáltalán nem olyan. Azok koszos, poros, undorító alagutak voltak. Ez viszont gyönyörű.
  – Igen – érkezett Vanessa hangja a másik kocsiból. – Ez csakugyan gyönyörű.
  Kissy összenézett Martinnel. Nem gyakori, hogy a kislány ezt így kimondja. Többnyire csak a szeme ragyog, meghatottan csodálja a tájat, és nem szól semmit. Valami olyan boldogsággal tudja szemlélni a szép tájakat, mintha neki ajándékozták volna őket.
  A torok pedig csakugyan szép volt. A sziklák rengeteg színben játszottak, a piros és a szürke számtalan árnyalatában, és volt rajtuk zöld is bőségesen. A nyers sziklafallal tökéletes harmóniát alkottak a nagy kőfalak, amiket sokhelyütt építettek, beágyazva őket a sziklába. Nyilván kőomlás ellen. Itt veszélyesebb kőomlások lehettek, mint a hegyi utakon, ahol elég dróthálóval rögzíteni a problémás szakaszokat. Persze a szerpentinek oldala is falazva van, de az más, az olyan, mintha építették volna, nem kivájták volna a hegyből. Ezek a sziklafalak viszont függőlegesen tornyosulnak, és ha egyszer megindulnak, akkor itt nincs többé átjárás.
  De ilyesmitől egy pillanatig se tartott. Közvetlenül a kocsi jobb oldala mellett suhant hátrafelé az irdatlan magas kőfal, de Kissy egy pillanatig sem érzett olyat, hogy félnie kellene. Csakugyan nincsen tériszonya, állapította meg elégedetten, mert nem fél a magas sziklafaltól. És a vízmosásba is nyugodtan lenézett, ahol háborítatlanul éltek a növények és a hozzájuk tartozó apró állatok. Talán egér is akadt köztük.
  Időről időre befutottak egy alagútba, de mindegyik széles volt, kétsávos és elég magas is. Kissynek eszébe jutott az alagút fölötti sok millió tonna föld és szikla, de egy pillanatig se tartott attól, hogy rájuk omolhat. Az alagutak mellett mindig voltak sorompóval lezárt kerülő utak is, nyilván omlásveszély esetére, bár Kissy arra gyanakodott, hogy ahhoz, hogy egy alagút beomoljon, az egész hegynek meg kell indulnia, akkor meg a kerülő út se sokat ér. No meg azok keskenyek is voltak.
  Egy alkalommal szerpentinen is leereszkedtek, aztán továbbszaladtak a szűk völgyben. Végül, nem egészen egy órával azután, hogy elindultak a hegyről, elérték a Cian-torok végét. Egy keresztező úton fordultak balra, bonyolult útkereszteződésben, ami olyan volt, mint akármelyik városban. Délután négy óra volt.

– Innen már egyenes az utunk a tengerig – mondta Nimby. – Azazhogy görbe, de egyszerű, csak a folyót kell követni. Touët-sur-Vartól a tengerig csak negyvenöt kilométer.
  Azért ezen is volt mit nézni. A Var völgye eleinte szűk volt, csak egy keskeny sáv volt a folyóparttól a sziklákig, de ezen persze többnyire házak álltak. Aztán kiszélesedett a lakható sáv, míg végül már nem látták a sziklafalat, a terjeszkedő város eltakarta. A folyón egy sor zsilipet láttak, Kissy ilyeneket még nem is látott, legalábbis nem emlékezett rá.
  Még messze voltak a tengertől, amikor már érezték az illatát. Nem sokkal később Vanessa kijelentette, hogy hallja a tenger zúgását. Ez annyira képtelenség volt, hogy senki se vitatkozott vele. Városi utcákon szaladtak a kocsik, Saint-Laurent-du-Var forgalmának közepén. Teljes lehetetlenség, hogy ilyen távolságból hallaná. Még a norvég partok dühödten csapkodó tengerét se, nemhogy a Földközi szelíd hullámait. Legfeljebb a szívével.
  Aztán kanyar balra, route des Grandes Alpes, route de Grenoble. Kalandos útjuk két emlékezetes része utcanévbe vésve. Aztán Angélique – aki az utolsó szakaszon megint a volánhoz ült, ma először, mert a hegyeket nem merte még vállalni – befordult egy mellékutcába, és ott volt…
  A promenade des Anglais.

A kocsik végigszaladtak a nizzai repülőtér mellett, s minden átmenet nélkül előbukkant a tenger. Angélique a legelső alkalmas helyen lehúzódott az útról, s az egerek kisereglettek a kocsiból, ami mellett nagy szusszanással megállt a lakóautó. Tizenhárom kisegér, Ford és pásztorkutya szaladt le a tengerpartra, hogy igazi tengervizet tapintsanak, lefröcsköljék egymást és visongva meneküljenek a szélrózsa minden irányába, amikor pár perc fürdőzés után kisétált a partra Suzy, az egyetlen, aki úszáshoz volt öltözve. Megrázta magát, vízpermettel borítva Saint-Laurent városát, s nagy elégedetten indult vissza a többiekhez.
  Innen már bármelyikük behunyt szemmel hazatalált volna. A két kocsi végighaladt a világ legszebb tengerpartján, el Nizza, Mont Boron és Villefranche előtt, s máris rájuk mosolyogtak Beaulieu házai.

Az utazás tizenegyedik napján, délután háromnegyed hatkor a mikrobusz és a lakóautó felhajtott a D’Aubisson-villához vezető hegyi utcába. Kissy boldogan remegő fülecskékkel szemlélte az ismerős házakat. Utazni remek dolog, de megérkezni a legeslegjobb.
  Kis híján ezerkétszáz kilométerre nyújtóztatták ki a sztrádán csak kilencszázötven kilométeres utat, s mennyi mindent láttak eközben.
  A mikrobusz fölszusszant, mint aki érzi az istállószagot, pedig még sose járt itt. Niala jelzett Tomnak, aki leállította mögöttük a lakóautót, s a Ford család kikászálódott. A lakóautó nem jön tovább, itt lesz a szállása, ne kelljen Tomnak visszatolatni. Niala pár méterrel a kapu előtt föltépte a tolóajtót és kiugrott a még mozgó kocsiból. A kapuhoz szaladt, beütötte a kódot és intett Angélique-nek, hogy jöjjön be. Aztán az orrára tette az ujját és kétszer megnyomta. Angélique szófogadóan dudált, alighanem fölöslegesen, mert egy pillanat múlva nyílt a ház ajtaja és Blanche lépett ki rajta. Niala a nyakába ugrott. Akkor már Vanessa is kint volt, ő is szaladt az anyjához, aki fölkapta és megforgatta a levegőben. Kissy boldogan sóhajtott. Ezt a látványt még mindig nem tudta meghatottság nélkül szemlélni.
  A csapat hozzálátott a talajra kecmergéshez, s közben nem mulasztották el a látványt, amint Georges is kilép a házból, s Vanessa a karjaiba veti magát, mint egy kisgyerek. Niala csak utána jött. Kissy is átvett egy pár puszit Blanche-tól, aztán majdnem feldöntötte egy boldog egér, aki lelkesen üdvözölte a viszontlátás örömére, pedig együtt tették meg az egész utat.
  – Nimby, eressz már… – nyögte, bár tulajdonképpen nem bánta a fiú lelkesedését. Suzy is a nyakába borult mindenkinek, még Chantalnak is, akinek a lába mellett ült az utolsó félórában.

Az egerek csodálkozva nézték a villa kertjében létrejött különös képződményt. Kilenc táblácska állt a füvön, egy-egy számmal, mögöttük pedig rengeteg földbe tűzött pálca, amiket derékmagasságban zsinórok kötöttek össze, követhetetlen elrendezésben. A furcsa alkotmányon túl, a kert végében asztal állt, rajta egy… hatalmas… darab sajttal.
  Az egerek boldog áhítattal szemlélték a művet, aztán mindenki odalépett egy számozott táblácskához, és Blanche vezénylő cincogására megindultak a zsinórlabirintusban. Pár perc alatt mindenki eljutott az asztalhoz. Az óriási sajt papírból volt, de amikor fölemelték, fedővel letakart tálat találtak alatta. Diadalmenetben vitték be a villa nappalijába, ahol elénekelték a Tom és Jerry főcímzenéjét és fölemelték a fedőt. Remekbe szabott sajttálat zsákmányoltak. Valahonnét előkerült Jeanne is, gyümölcsös- és süteményestálakkal, üdítős palackokkal. Már túl voltak Fordék és a D’Aubisson szülők összeismertetésén, ami hamar ment, hisz sokat hallottak már egymásról.
  – Isabelle néni csókjait küldi, de egyelőre nem tudnak átjönni – mondta Jeanne. – Óriási forgalom van a panzióban, minden kézre szükség van.
  – Hány szobánk van? – kérdezte rögtön a gyakorlatias Vanessa.
  – Még kettő.
  – Kiürítünk egypár szobát – jelentette ki Niala. – Elvégre a piacról élünk. Mondd meg a néninek, hogy ha kiünnepeltük magunkat, elintézzük.
  Jeanne bólintott, és már ott sem volt.
  Jó időbe telt elmesélni, mi minden történt a hosszú, kalandos úton. Blanche-éknak annál kevesebb volt a mondandójuk. Voltaképpen csak egy dolog: Georges-nak támadt egy ötlete, hogy mivel akar foglalkozni. A repülés biztonságával kapcsolatos, később majd elmondja részletesebben.
  Aztán Vanessa elment Tomékkal, hogy bevigyék a lakóautót nyári szállására, pár házzal lejjebb az utcán. Összeismertette őket a kocsi vendéglátóival, megmondta, hogy jutnak be az itteni és az ottani kapun, s azzal jöttek vissza, hogy minden rendben, a lakóautó békésen pihen az udvarban. Kissy nem ismerte a helyet, majd megnézi később.
  Gyorsan megszervezték a szobákat. Inge, Tom és Andreas marad a lakóautóban, ők ott érzik jól magukat. Niala és Vanessa visszaköltözik a villába, Martin pedig Kissyhez, ezzel három szoba fölszabadul. Ha kell, akkor Chantal, Jennifer és Angélique is össze tud költözni.
  Az újdonság az volt, hogy Nimby nem kapott saját szobát. Vanessa kijelentette, hogy elfér mellette. Blanche kicsit meglepve nézett rá, de hát ő is tudta, hogy ezek ketten egyre gyakrabban alszanak együtt, és akkor se történik több, mint fényes nappal a nyílt utcán. A különbség csak annyi, hogy Nimbynek most nem is lesz szobája. Georges megkérdezte, hogy öltözni hogy fognak, lánya pedig vállat vont és azt mondta, öltözködtek ők már egy szobában, az ember hátat fordít és kész. Kissy rögtön elkezdte törni a fejét, hogy lehetne a szobát orvul beborítani tükrökkel.

Végül is, mint Nimby megállapította, a hegyvidék domborzata okozta, hogy Monacóban megmaradt a feudálikusság. Gyakorlatilag nem volt lehetséges, hogy Beaulieu helyett Monacóba érkezzenek, hacsak az utolsó pillanatban, Saint-Laurent-nál nem térnek kerülő útra. Gap után csak a Serre-Ponçon felé mehettek, a tó után csak valamelyik hágó felé; s bármelyiket választják, az út végül a Var völgyébe vezetett volna. Beaulieu egyszerűen közelebb volt, mint Monaco.
  Persze nem lett volna akadálya, hogy miután kicsomagolták a holmijukat és berendezkedtek a szobáikban, átugorjanak Monacóba, gyorsan legyőzzék a király seregét és vacsorára már itthon legyenek. De Niala rájött, hogy Monacóban sok a városias terület, ahol utcáról utcára folyhat a harc, s a védőknek rengeteg búvóhely akad az épületek dzsungelében. Jobb lenne, ha ki lehetne őket csalni az ország sivatagos részére, ahol nagy távolságból is látni, hol az ellenség, de Vanessa szerint ennél sokkal okosabbak. Ami kár, mert Kissy a maga részéről szívesen elfogadott volna egy miniszteri pozíciót a Monacói Köztársaság kormányában.
  – Szóval önérdekből harcolnál – állapította meg Pi, Kissy pedig döbbenten nézett rá.
  – Hogy én? Hogy gondolod? Csakis azért, hogy kiszabadítsam őket rabságukból.
  – De miniszter akarsz lenni.
  – Well, nagy egér – mondta Nimby –, elvégre sokat teszünk azért az országért, nemde?
  – Aha, tipikus politikusi észjárás. Én sokat tettem az országért, mondja mindegyik, tehát jár nekem egy kormányhivatal vagy más zsíros állás. Pedig aki tényleg az ország javát tartja szem előtt, az nem jutalomnak tartja a pozíciókat, hanem eszköznek arra, hogy javítsanak a nép sorsán, és nem azt akarja, hogy ő tölthesse be, hanem aki rátermett és ért hozzá. Hadd halljam, melyikőtök válik a külügyek szakértőjévé, csak mert legyőzött pár ezer monacói katonát? És ki ért a pénzügyekhez?
  Vanessa hanyag testtartásban előredőlt a kanapén és kiemelt egy aprósüteményt.
  – Mindannyian külügyi szakértők vagyunk a monacóiakhoz képest – jelentette ki megfellebbezhetetlenül –, mert kívülről érkezünk oda. Ami a pénzügyeket illeti, Monaco nagyon gazdag ország.
  Ezzel elhallgatott és megette a sütit.
  – És? – firtatta Pi.
  – Ej, egerentyű, a gazdagok nem értenek a pénzügyekhez. Sose kellett havi pár euróból megélniük. Mi sokkal többet tudunk a takarékosságról.
  – Ha olyan gazdag ország, akkor miért az a jó miniszter, aki ért a takarékossághoz? Nem inkább költeni kellene tudni?
  Vanessa elképedve meredt a férfira, aki nevetett és töltött magának egy kis narancslevet.
  Kissy imádta az ilyen órákat, amikor csak üldögélnek az asztal körül, rágcsálnak és beszélgetnek. Ma senki nem fog vacsorázni, de annyi baj legyen.
  Tom és Inge is velük volt, bár nekik még lesz egy kis dolguk, a lakóautót rácsatlakoztatják a ház vezetékeire. Víz, villany, szennyvíz. Tom persze kijelentette, hogy ezt nem fogadja el ingyen, ha már a helyért nem fizethet, ezekért mindenképpen. Így még mindig sokkal olcsóbb neki, mint ha a generátort kellene járatnia és időnként megtölteni és kiüríteni a tartályokat.
  Blanche-ék is ott voltak, és nemcsak Monacóról esett szó, hanem arról is, hogy Georges mit csinál ezentúl. A repülés biztonságával akart foglalkozni. Az volt a véleménye, hogy mindig lehet ezen javítani, és volt egy-két elgondolása, hogy hogyan.
  – A repülőgépek nagyon biztonságos járművek – mondta Georges, nem először. – De még mindig nem elég biztonságosak a kockázathoz képest. Egy súlyosabb hiba az egész gépet elpusztíthatja. Azon szeretnék dolgozni, hogy minél kevesebb legyen az ilyen hiba.
  – Belépsz a BEA-hoz? – kérdezte Niala.
  – Ők foglalkoznak a légikatasztrófák kivizsgálásával – magyarázta Georges a nem szakértőknek. – Nem, nem lépek be, de együtt fogok működni velük. Egyelőre megmaradok magánembernek, később esetleg alapítok egy kis céget. Keresek pár munkatársat, akikkel megvalósítjuk a találmányomat, remélhetőleg találmányainkat. Valószínűleg sokat fogok értekezni a BEA-val, esetleg megvizsgálom szerencsétlenül járt gépek fekete dobozait is. És legfőképpen rengeteget ülök majd a számítógép előtt.
  – És repülni nem is fogsz már? – kérdezte Chantal.
  – Hivatásszerűen nem. Sportból ezentúl is, persze. Titeket is fölviszlek, ha akarjátok.
  Vanessa lelkesen bólogatott. Kissy előtt hirtelen fölrémlettek a Cayolle-hágó félelmetes szakadékai, amik apró mélyedések voltak csupán a repülőgép és a föld közötti távolsághoz képest, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ő is akarja.
  Még az a szerencse, hogy legalább tériszonya nincsen.

Niala hetek, hónapok óta, azazhogy már két éve tartó türelmetlensége kedden vagy szerdán ragadt át Vanessára, csütörtökön Chantalra és Jenniferre és pénteken a fiúkra. Angélique nem türelmetlenkedett, és meg is mondta, hogy miért nem.
  – Nézzétek. Kilenc év korkülönbség nem sokat fog számítani, amikor nyugdíjba mentek, de most azt okozza, hogy Pi már évek óta felnőtt, te meg még évekig nem leszel egészen az. Nem szabad siettetni semmit. Nem tudom, hogy vonzódik-e hozzád egy kicsit is, mert ezt még én se tudom leolvasni róla, de ha netán igen, akkor se lepne meg, ha még egy-két évig nem nyilatkozna. Még nagyon fiatalnak számítasz. Ne várd úgy ezt a születésnapot, mintha beígértek volna neked egy romantikus vallomást, mert csalódni fogsz.
  Niala elgondolkodva morzsolgatott egy levelet a kezében. A kertben sétáltak négyesben, kedden délután. Vanessa könnyed mozdulattal fölhúzódzkodott egyik kedvenc fájának lehajló, vastag ágára, onnan nézte nővérét.
  – De, úgy várom – mondta Niala hosszas csend után. – Nem tehetek mást. Szeretem azt az egeret.
  – Most látom csak – dörmögte Kissy –, milyen könnyű dolgom volt nekem annak idején.
  – Meddig álmodoztál Martinről? – kérdezte Vanessa.
  – Nem is tudom, pár hónapig. Aztán jöttetek ti, a Sheila-ügy, és kiderült, hogy sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint gondoltuk. Onnantól már elég könnyen mentek a dolgok.
  – Én épp csak hogy észrevettem, hogy beleestem Nimbybe, és máris kiderült, hogy ő is énbelém.
  – Hát ez az – mondta Kissy. – Szegény kisegerünk meg már két éve vár és reménykedik.
  Niala megvonta a vállát.
  – Igazából nem olyan nehéz. Csak arra kell gondolni, hogy milyen jutalom vár a végén, és megéri.
  Kissynek összeakadt a tekintete Vanessáéval, és pontosan látta, hogy a kislány is ugyanarra gondol. Megéri? És ha nem kapja meg a végén azt a jutalmat?
  De Niala nem azért volt Niala, hogy ne tudja leolvasni az arcukról.
  – Szamarak vagytok. Igenis elnyerem a jutalmamat. Lehet, hogy most a születésnapomon még nem, de megkapom. Ezzel a pesszimizmussal jobban tennétek, ha keresnétek egy cicát és besétálnátok a szájába.
  – Egy van ott – mondta Angélique, s biccentett a ház sarka felé. Macska Hat üldögélt ott, pár hónapos kis cirmoscica, s elmélyülten mosta az arcát.
  – Ennek nem adom meg magam – jelentette ki Vanessa. – Ha pedig hozzátok nyúl, macskamatricát csinálok belőle. Egyébként igazad van. Hinni kell a csodákban. Velem is történt egy.
  Kissy gyorsan elkapta a tekintetét Macska Hatról, nehogy elmulassza azt a pillantást, amit a D’Aubisson nővérek kétségkívül váltani fognak a csoda említésére. Nem kellett csalódnia. Niala melegen nézett húgára, aki valósággal világított boldogságában. Lassan két éve, de Vanessa számára még mindig nem hétköznapi, hogy itt élhet, ez az otthona. Neki mindennap ünnep, amikor itthon van. De amikor meg nincs itthon, akkor ővelük van, az meg azért ünnep.
  – Helyes – mondta Niala. – Én pont ezt fogom tenni. Várom az én csodámat.

Kissy volt az egyetlen, aki nem kapta el a többieken végigsöprő türelmetlenségi járványt. Csütörtökön Chantal és Jennifer is megkérdezte – csak úgy a semmitől, az egerek istenétől, bárkitől –, hogy hát mikor nyilatkozik ez a pasi végre, mindjárt itt a születésnap. Szerda este Vanessa járt föl-alá a szobájában, mint egy dühös főnök, aki késlekedő alkalmazottjára vár, és amikor Kissy rákérdezett, kifakadt, hogy elege van ebből a bizonytalanságból, és ha Pi nem kéri meg a nővére kezét szombaton, ő nem tudja, mit fog csinálni. Egérpürét biztosan.
  Kissy a csapaton végigviharzó nyugtalanság közepette is megőrizte józan higgadtságát. Amikor péntek reggel, még az ágyban Martin azon kezdett fennhangon töprengeni, hogy vajon Pi mit fog tenni másnap, vajon szerelmet vall-e Nialának, és hogy igazán ideje lenne már, hogy megtegye, akkor Kissy minden Pire vonatkozó türelmetlenség nélkül megjegyezte, hogy Niala igazán megérdemelné már Pit, és a férfi is őt, és lenne egy-két ötlete, hogy mit kellene kipróbálniuk. Mit, kérdezte Martin, ő pedig megmutatta némelyik ötletét. Ettől aztán kicsit később kerültek ki az ágyból.
  Egy órával később hallotta, amint Nimby és Vanessa azon tanakodik, mi lesz másnap, és Nimby hangjában is ott volt az a feszült várakozás. Kissy csak mosolygott rajtuk. Csacsiság. Az egész nem több egy szép álomnál, afféle tündérmesénél. Régen fehér lovon érkező királyfi volt, aztán Richard Gere átváltoztatta fehér limuzinná, valamelyik nap pedig Chantal említett egy fehér virágcsokrot, amit Pi féltérden átnyújt Nialának, és a kezéért esdekel. Niala erre azt mondta, hogy őelőtte ne térdeljen a kedvese, se csokorral, se anélkül, neki nem középkori lovag kell, aki ajkán az ő nevével megy a csatába, hanem hús-vér férfi, aki vele van, nem csatázik és nem vacakol hülye hajbókolással. És bánja is ő, kap-e csokrot, őt az érdekli, hogy Pit megkapja-e.
  Péntekre az egész csapat vibrált a feszültségtől, amit nem mutathattak ki, ezért mindenki kerülte Pit, hogy le ne olvasson róluk valamit. Már Niala is kerülte, mert annyira izgult, hogy nem tudta elrejteni.
  Kissy próbálta vigasztalni, ahogy tudta, de nem nagyon ment, mert ahogy telt az idő, Niala egyre makacsabbul ragaszkodott ahhoz, hogy Pinek igenis nyilatkoznia kell, Kissy viszont lassacskán a meglevő hitét is elveszítette. Kizárt dolog, hogy Pi szerelmes legyen Nialába és képes legyen ilyen hősiesen titkolni. Kerülni éppenséggel könnyű volt, mert pénteken többször is elment hazulról, amiből Niala félóránként más-más következtetést vont le. Kissy semmilyet, legfeljebb azt, hogy mehetnékje van. Nem nagy csoda, az idő szép, a világ legszebb városában vannak, és Pi az egyetlen közülük, akinek nem táncolnak az idegei a másnap miatt. Meg ő, Kissy is persze, de ő nem sétálgathat, neki tartania kell a lelket Nialában.
  A vacsoraasztalnál magukban voltak, Pi nem jött haza, csak a Cirruson át üzent, hogy vacsorára ne várják, a városban marad. Így aztán egész idő alatt róla folyt a szó, épp csak fogadásokat nem kötöttek, alighanem leginkább azért, mert senkinek se lett volna szíve a szerelmesek ellen fogadni. Niala a szülei között ült és nem sokat beszélt, nem is sokat evett. Csak ült magába roskadva és elgondolkodva babrálta a villáját.
  Kissy döbbenten fedezte föl valamikor a vacsora folyamán, hogy már a Ford család nem egér tagjain is látszanak a feszültség jelei. Úgy látszik, gondolta, már mindenkire átragad. Mikor lesz már végre holnap este, hogy megtudják, nyilatkozott-e Pi a születésnapon?! Borzalmas lenne, ha ezt a szegény kisegeret cserbenhagyná a szerencse. Még csak háromnegyed kilenc, te jó ég, rengeteget kell még várni holnapig.
  Még szerencse, hogy ő könnyen várakozik, mert nem ragadt rá a többiek türelmetlensége.
  Türelmetlenül a faliórára nézett, tizenkettedszer az elmúlt öt perc folyamán, és nagyot sóhajtott.

Amikor Niala kilépett a szobájából, mind ott várták virágcsokrokkal, elhalmozták puszikkal és szerencsekívánatokkal, de közben mindenki azt figyelte, hol van már Pi.
  Ott volt. A kezében hatalmas fehér virágcsokor, féltérdre ereszkedett Niala előtt és átnyújtotta.
  – Szeretlek, Niala királykisasszony!
  Niala boldogan átölelte. Megcsókolták egymást, Pi beemelte a hófehér limuzinba, ami fölnyerített és megindult velük. Mindenki rohant az ablakhoz, és még látták, ahogy a boldog pár birokra kel egy hatalmas, vérszomjas cirmoscicával. Vanessa kilépett a teraszon és egy faágon megkapaszkodva lecsusszant közéjük, néhány ütéssel ártalmatlanná tette a cicát és indult volna vissza, de a cica felült fektében és Vanessa lába közé nyúlt hátulról. Kissy megragadta és lefújta ultraibolya festékkel, de a cica megragadta őt és húzni kezdte a korlát felé. Kissy elszántan harcolt, de a tűhegyes macskafogak a vállába mélyedtek. A macskával egymásba kapaszkodva lezuhantak a szerpentinről, egyenesen a lakóautó ütötte kráterbe.
  – Kiazmiaz? – kapta föl a fejét rémülten. A kráternek nyoma veszett. Az ágyában feküdt és Martin arcát látta. Egy pillanat múlva azt is észlelte, hogy a fiú fogja a vállát, nem a cica.

Vanessa kipihent volt és tökéletesen kiegyensúlyozott, leszámítva persze, hogy tűkön ült Pi miatt. Chantal is. Kissy morcosan nézte őket. Martin már elmondta, hogy egész éjjel egy szál macskával sem akadt össze, és láthatóan a lányok se. Arrébb már közeledett Jennifer, neki se volt karmolásnyom az arcán. Miért pont ő álmodik folyton hülyeségeket?
  Este megbeszélték, hogy reggel nem surrannak ki virágot venni. Niala túlságosan föl van zaklatva, lehet, hogy egész éjjel nem hunyja le a szemét, elronthatja a meglepetést. Blanche az utolsó pillanatban megszervezett egy nagy csokrot az egész csapat nevében.
  Amikor Vanessa kiosont a villából, Niala még aludt, vagy legalábbis bent volt a szobájában és nem csinált zajt. Ebben Vanessa biztos volt, mert az egyik szép nagy kerek fülét rátapasztotta az ajtóra.
  – Én is az egyiket – tette hozzá Nimby, akinek ugyancsak kipihent volt az arca és nem tűnt úgy, mintha viaskodott volna az éjszaka. – Az már két szép nagy kerek fül.
  Niala tíz perccel később jött le, ők már mind a villa földszintjén voltak, csak Pi és Mario hiányzott.
  – Szóljatok, hogy merre szabad nézni – jött Niala hangja már a lépcsőről.
  – Gyere csak nyugodtan – nevetett Blanche –, semmilyen meglepetés nincs még itt.
  – De már van – szólalt meg egy hang az ablak alatt. Mario.
  Niala megállt a lépcsőn, Mario pedig belépett a hatalmas csokorral. Kissy a farkincája végéig el volt bűvölve. A csokor akkora volt, mint egy strandlabda, és mindenféle virág volt benne. Kissy már tizenötfélét is összeszámolt, mire Niala engedélyt kapott a belépésre, meglátta a csokrot és szemlátomást ő is a farkincája végéig el volt bűvölve.
  Niala igazán szép volt ezen a reggelen. Világoskék ruha volt rajta, váll nélküli, lent félhosszú és fodros, nem is drága. De tudta viselni. Niala a legegyszerűbb darabot is úgy tudta viselni, mintha királyi palást lenne.
  Rengeteg puszi következett, Kissy előbb kapott Nimbytől, mint az ünnepelttől, átvette és tovább tanulmányozta a csokrot. Csak rózsából legalább hatfélét látott, fehéret, pirosat, sárgát, rózsaszínűt, bíbort, cirmosat…
  – Isten éltessen – ölelte át Nialát, mert ő következett. – Sok boldogságot.
  A feje gondosan elhelyezte Nialán a felköszöntő puszikat, ahogy kellett, hogy szakszerűen föl legyen köszöntve – de közben egyszer csak előkerült a másik feje, milyen rég nem használta. Azon gondolkodott vele, hogy hol az ördögben lehet ez a pasas, és egyáltalán, hogy tud ilyenkor elkésni?!
  Pár perc múlva rájött, hogy Pi nem késett el, csak mesterien időzített. Éppen akkor lépett be, amikor Niala elengedte az utolsó felköszöntőt, Andreast, körülnézett és már ott volt a nyelvén a kérdés, hogy hova lett Pi. Kissy már látni vélte az első betűket a száján.
  De akkor nyílt az ajtó és belépett Pi. Kissy érezte, hogy vadul dobogni kezd a szíve. Nagyon nagy csend lett a szobában. Pi úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Fehér öltöny, fehér nyakkendő, fehér cipő. Az egész pasi fehérben, csak az arca volt kicsit piros, a haja sötét, és a háta mögül egyszer csak elővett egy szál tűzpiros rózsát. Niala kedvenc virágja a gerbera, de ehhez az alkalomhoz a rózsa illik, és ez a példány különösen szép, állapította meg Kissy egyik feje, és a gerberából ez a szín nem is szokott igazán szép lenni, és Pinek pirosat kellett hoznia, hiszen ez a szín illik szerelmi ajándékhoz. Valahol itt tartott ez az elemezgető feje, amikor a másik, ujjongó feje teljesen átvette a hatalmat, és csak lelkendezett, valósággal harsogott, de ebből kívülről semmi se volt hallható, Kissy éppoly csendben állt, mint a többiek, amíg azok ketten, több évszázadon keresztül, csak álltak és nézték egymást. Nem, nem volt szükség szavakra, mind a kettő pontosan tudta, hogy a másik mit érez és mit mondana, ha megszólalna. Pi gyengéden magához ölelte Nialát, Niala szép lassan, otthonosan odasimult Pi karjába, és végre megcsókolták egymást. Hosszú csók volt, éppen olyan, mint amilyeneket Kissy szeretett a filmek végén, de ez megint nem a vége volt egy filmnek, hanem az eleje.
  Kissynek ekkor jutott ideje, hogy a többiekre is rápillantson. Mindenki teljesen el volt bűvölve, Chantalnak hangtalanul mozgott az ajka, talán nem is tudott róla, Nimby pedig olyan elégedetten nézte a párt, mintha ő teremtette volna őket. Blanche-nak könny csillogott a szemében, csodálatos élmény lehet, hogy imádott kislánya két év után rátalál a párjára. Georges-on is ugyanazt a meghatottságot látta. Vanessa még náluk is jobban meg volt hatva, neki meg is kellett törölnie a szemét. Alighanem a Jerryre gondol, arra, hogy a csapatból most már a harmadik szerelmespár kerül ki, ő a családját is nekik köszönheti, és még egypár shindyt is elkaptak.
  Kissy visszafordította a tekintetét Piékre. Nézte a szerelmespárt és csöndben gratulált magának. Igen, mindig is érezte ő, hogy ez lesz, hogy Pi igazából fülig szerelmes Nialába, csak erre a születésnapra vár. Tudta ő ezt jól. Egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy az utolsó napokban szkeptikus volt, és ez már nem is számított. Niala szereti Pit és Pi is szereti Nialát, a Jerry őrangyalai ma este dupla adag sajtot kapnak!

– Már régóta tudom – mondta Pi, amikor a csapat néhány évezreddel később letelepedett a reggelizőasztalhoz. Mellette ült a legboldogabb és legragyogóbb Niala, akit valaha láttak. – Legalább fél éve biztos vagyok benne. Niala nagyon hősiesen titkolta, de nem elég jól.
  – Senkivel nem beszéltél róla – mondta Blanche.
  – Nem hát. Nem volt nehéz rájönni, hogy mindenki tud róla… nekem nem volt kivel megosztani a titkomat…
  Niala nevetett és megköszönte a szendvicset. Vanessa megint remekelt, épp csak az aláírásával nem látott el minden egyes darabot.
  – Én próbáltam olvasni az arcodról – mondta Angélique. – Rengetegszer. De sose sikerült.
  – Nem lett volna jó ötlet, ha kimutatom, amíg nincs tizenöt éves – nézett Pi az ünnepeltre, aki boldogan sóhajtott és azt mondta, ideje volt már ennek a születésnapnak.
  Kissy elkapta Isabelle néni egy pillantását, ahogy csendesen mosolyog a szendvicse mögött. Igen, a néni is örül pótunokája boldogságának. Persze ha tudná, hogy Niala a lehető leghamarabb ágyba akar bújni Pivel… Aztán összeráncolta a homlokát és számonkérően nézett a kenyerén fekvő tojáskarikára. Biztos, hogy a néni nem tudja? Niala rögtön a kezdet kezdetén mindent elmondott a szüleinek, és a nénivel is mindig teljesen nyíltan beszél. Alighanem a néni is tudja.
  Aztán fölemelte a tekintetét, mert Niala sokkal érdekesebb volt, mint a tojáskarika, még ha Vanessa saját kezűleg szelte is le. Csak ült Pi mellett, evett és ragyogott. Egyáltalán nem úgy ragyogott, mint Vanessa, amikor az egere éppen valami nagyszerűt csinál. Vanessa ragyogásában mindig volt valami kölykös, Niala viszont felnőttesen ragyogott. Persze mindig is ő volt a legfelnőttebb a minik közül, sokszor a két maxinál is felnőttebb.
  Nemigen esett szó a reggelinél másról, mint Nialáék terveiről, mert azok is voltak nekik, ámbár csak pár perce lettek egy pár. De külön-külön mindkettő sokat gondolkodott, és mindketten biztosan tudták, hogy tartós, jól működő kapcsolatot akarnak és olyanjuk is lesz.
  – Nem világcsoda – mondta Niala. – El kell fogadni egymást és mindenben támogatni. A világ azért van tele tönkrement kapcsolatokkal, mert az emberek megpróbálják egymásra erőltetni az elképzeléseiket. Persze nem mind fut ettől zátonyra, például Angélique-kel se ezért mentek szét, de ez az egyik leggyakoribb ok.
  – S miből gondolod – kérdezte Mario kicsit szkeptikusan –, hogy ugyanez nem árthat a tiéteknek?
  Niala összehúzott szemöldökkel nézett az öregre.
  – Mondd, bácsikám, mikor rontottam én el bármit is?
  Hűha, gondolta Kissy. Ha bácsikámnak szólítja, nem Mariónak, akkor még vér is folyhat.
  Mario nem vette föl a kesztyűt. Hümmögve gondolkodott, aztán bólintott.
  – Sosem. Ez igaz.

A reggeli vége felé tartottak, amikor Kissy elkapott egy gyors, hangtalan megbeszélést Blanche és Niala között. Az anya kérdőn nézett lányára, s egy szemvillanással Pi felé intett. Niala is odavillantotta a tekintetét a férfira, aztán határozottan bólintott. Blanche kérdő arccal megismételte a bólintást, amire kapott egy újabbat válaszul. Blanche némán sóhajtott egyet és bólintott, most beletörődő arccal. Niala elmosolyodott, s anyja kis szünet után viszonozta.
  Ezt hát megbeszélték, állapította meg Kissy. Egyedül az időpont nem szerepelt a néhány másodperces kis értekezleten, de azt úgyis tudják. Niala éppen elégszer kijelentette, hogy amint betölti a tizenötöt és az egere beleszeret, az övé akar lenni. Mindkét kívánalom teljesült, Niala nem vár tovább. Kissynek átvillant az agyán, hogy vajon Pi hajlandó-e ágyba bújni egy tizenöt évessel, de rögtön választ is adott magának. Hát persze. A korhatár mondja meg, hogy ki a gyerek és ki a felnőtt. Niala mától felnőtt, legalábbis ebből a szempontból. Pi pedig szerelmes belé. Nincs már akadály, sem érzelmi, se törvényes.
  De arra nem számított, ami következett.
  Amikor Chantallal és Ingével leszedték az asztalt, Blanche pár percre elmaradt. Aztán visszajött, leült a helyére és fölemelte az ujját, hogy figyelmet kér. Az asztal körül elhallgatott a sokszólamú cincogás.
  – Hát jó – mondta Blanche. – Mi mindig támogattuk Nicole döntéseit, s ez most sincs másképp. Georges-zsal már régebben megállapodtunk, hogy ha ez a mostani helyzet bekövetkezik, akkor kaptok tőlünk egy hetet Monacóban. Az imént el is intéztem a helyfoglalást.
  – Hol? – törte meg egy halk cincogás a nagy csöndet. Persze Vanessa. Nialát túlságosan lekötötte az öröm, a többieknek meg úgyse mond semmit a hely neve.
  – A Port Palace-ban, természetesen.
  – De ott meg fognak süketülni.
  Blanche meglepve nézett lányára.
  – Már miért süketülnének?
  – Mert ott mennek előttük a versenyautók.
  – De kicsim – nevetett Blanche –, hát a Forma–1-et régesrég megtartották!
  Vanessa valami leírhatatlan arckifejezéssel nézett anyjára. Egyszerre volt benne a döbbenet, amiért most hirtelen megtudta, hogy Monacóban nincs mindennap Forma–1, és a boldog lelkesedés, amiért kicsimnek szólították. Kissy jókedvűen szemlélte, megállapítva, hogy Vanessa tipikus Vanessa megint: természetesen tudja, hol van az a szálloda Monacóban. Alighanem a séfet is személyesen ismeri.
  – Jó szálloda? – kérdezte Angélique.
  – Hogyne – mondta Blanche. – A séf régi barátunk.
  Kissy elképedten nézett a poharára. Hát miért nem lottózik ő?!

– Én nem szólok bele… de meglep a döntésetek.
  – Egyszerűbb pedig, mint gondolnád. Ha ágyba akarnak bújni, úgyis megteszik. Nem élünk a középkorban, nem állíthatok mellé testőrt vagy gardedámot, de nem is akarok. Igazán nem lehet egy szavam se. Szegénykém két éve epekedik, de hősiesen betartotta a fogadalmát: a mai nap előtt nem történhet semmi.
  Kissy a kertben állt, hátát egy fának vetve, onnan hallgatta az apák beszélgetését.
  – Én akkor is korainak érzem – mondta Tom.
  – Kicsit én is – felelte Georges. – De mit tehetnék? Mindig önállóságra neveltük, arra, hogy egyedül hozzon döntéseket. Most ezt a döntést hozta, s nekünk az a dolgunk, hogy támogassuk.
  – Hát – mondta Tom lassan, és Kissy a szeme sarkából észrevett egy kezet, ami elindult felé –, én, mint mondtam, nem szólok bele, de…
  A kéz ekkor elérte és megfogta Kissy jobb fülét.
  – Egeret fogtam – nevetett Tom. – Ez itt hallgatózik ám a nagy füleivel, Georges.
  – Igen – mondta Kissy vészjóslóan –, az egeret megfogtad. Hadd lám, van-e bátorságod ahhoz is, hogy elereszd.
  Tomnak ideje se jutott válaszolni, máris ott volt Chantal. Megszemlélte őket és megkérdezte:
  – Bántott téged ez a nagy kék macska?
  – Nem is fog – mondta Kissy sötéten.
  Tom visszarántotta a kezét.
  – Életveszélyesek vagytok!
  Kissy egy sértett egérkirálynő büszkeségével mérte végig.
  – Nem hallgatóztam, cicus. Ha bizalmasan akartok beszélni, menjetek be a házba. Egyébként mi van abban titok, amiről beszéltek? Mindenki tudja, hogy te szigorúbban állsz hozzá az ilyen dolgokhoz, amíg megteheted, Georges pedig a lányaira bízza a dolgot.
  – Hogy érted azt, hogy amíg megtehetem?
  – Tudod, hallottam esetekről, amikor még nálad is szigorúbb apák egyszer csak arra döbbentek rá, hogy a szigor mit sem ér, és valamihez kezdeni kell az unokával.

Niala gyönyörű volt, mint mindig, de furcsa. Meglepve szemlélték, amikor kilépett a házból.
  Most is világoskék ruha volt rajta, hasonló az előzőhöz, kicsit másféle. De kalapot vett hozzá. Kissy még soha nem látta Nialát kalapban, nem is gondolta, hogy van neki. Illett a ruha színéhez, divatos modell is volt, és alighanem vadonatúj. Rejtély, hogy mikor szerezte. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy a kalap alatt nem látták a haját hosszan leomlani. Csak nem csinált valami őrültséget vele, rettent meg Kissy, de mielőtt bármit tehetett volna, Nimby ott termett Niala mögött, bekukucskált a kalap alá és megkönnyebbülten föllélegzett.
  – Phű. Megvan.
  Niala végighaladt az udvaron és megállt Pi előtt, aki mosolyogva lepillantott rá. Niala fölnézett.
  – Megfelelek?
  – Gyönyörű vagy… de mit csináltál a…
  Niala csendet intőn fölemelte az ujját.
  – Mindent a maga idejében!
  Jó darabig búcsúzkodtak, tovább, mint ameddig egyhetes távollét előtt szokás – de hát ez különleges alkalom. Egy hét múlva egy másmilyen Nialát fognak viszontlátni. Talán. Az is lehet, hogy nem is változik semmit.
  Niala utolsóként hosszan ölelgette kishúgát, aztán a szerelmével kiléptek a kapun és beszálltak a már percek óta várakozó taxiba.
  Kissy sóhajtva nézett a kocsi után, ami óvatosan hajtott lefelé a kanyargós hegyi utcácskán. Ezzel Niala gyerekkorának

VÉGE.

De még rengeteg nagyszerű dolog vár rá.