Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



8. NEMEZIS

C, aisz, c, g, disz, g, c. C, aisz, c, g, disz, g, c. C, d, disz, d, disz, c, d, c, d, aisz, c, aisz, c, aisz, c…

Kissy önkéntelenül dúdolta a dallamot a szintivel együtt, de ez csöppet sem zavarta az olvasásban. Voltaképpen mindent értett már, csak nem állt össze egységes egésszé. De tudta, mi a teendője: Nimby megmondta, hogy ilyenkor kísérletezni kell. Tehát kísérletezni kezdett. A tömb kétdimenziós, tehát két egymásba ágyazott ciklussal kell feldolgozni. A külső ciklust meg is írta, csak a belsővel volt gondja. Nem akart működni. Egy darabig bajlódott vele, aztán segítséget kért Nimbytől, hangtalanul, hogy ne zavarja Vanessa játékát. Igazán szépen játszott. Már a ritmust is tudja, kétségtelenül veleszületett érzéke van hozzá. Persze az is sokat számít, hogy ezt a dallamot többet hallgatta május óta, mint minden mást együttvéve.
  – Így nem lesz jó – írta Nimby. – A tömbelemek ugyancsak tömbök, tehát azokon is úgy kell végigmenni. Használj foreachet ehhez is.
  – Vagy úgy – dörmögte Kissy, és átírta. Most már lefutott a program, és az eredmény hasonlított ahhoz, amit kapni szeretett volna. A formátum kialakításával folytatta. Vanessa közben áttért a Für Elisére, ez egyelőre gyengébben ment, Kissy csöppet halkabbra is vette ezt a csatornát, de épp csak egy kissé. Szerette hallgatni a kislány játékát, még ha tapasztalatlan is. Bánta is ő, mennyit üt mellé a barátnője, az a fontos, hogy zenél. Csodálatos dolog. Ha nem mennek el segíteni abba az étterembe, ki tudja, mikor derült volna ki, hogy ösztönösen ért a zenéhez, nagyszerű ritmusérzéke van, remek zenei memóriája, no meg abszolút hallása. Villámgyorsan megtanult kottát olvasni, és már minden kottát kiolvasott Marcel gyűjteményéből, vissza is adta Pinek, a digitalizált változattal együtt. Nimby szerzett kottaszerkesztő programot, amiben ugyanúgy meg lehetett írni egy zeneművet, mint szövegszerkesztőben a levelet, és a gép lejátszotta. Kissy sose hallott ilyenekről, és el volt bűvölve – de még jobban akkor, amikor Nimby bedugta a szintit a számítógépbe, és a szinti billentyűzetén leütött hangok megjelentek a kottán. Vanessa ezzel másolta le Marcel kottáit. Aztán persze Nimby fölvette a szintit a Jerry-felületre mint külön felhasználót, „akinek” a többiek ugyanúgy állíthatták a hangerejét, mint az igaziaknak.
  Kissy remekül érezte magát a felületen. Nimby száz oldalra osztotta a virtuális játszóteret. A nullás volt az összes többi tartalomjegyzéke, ahol mindegyiket bélyegkép ábrázolta, amit a program bekeretezett aszerint, hogy mikor volt rajta változás. Ha fekete volt, vagyis nem volt keret, akkor nem változott azóta, hogy utoljára látták. Ha változtattak egy oldalon és nem nézték meg, akkor élénkpiros keretet kapott, ami lassan sötétedett nyolc óra hosszat, s akkor átváltott zöldre. Így maradt huszonnégy óráig, akkor kékre váltott, végül egy hét elteltével barnára, és úgy maradt. Persze mindenkinek külön aszerint, hogy ő mennyi ideje nem látta azt az oldalt.
  Kissy a huszonötödik oldalon programozgatott. Az első kilenc oldalt a kötetlen csevegésnek tartották fönn, a következő tízet a játékra. Húsztól negyvenkilencig minden oldalon szövegszerkesztő volt, amiben mindenki egyidejűleg dolgozhatott és mindenki ugyanazt látta. A többi oldalt egyelőre nem használták, a nulláson is csak egy gomb megnyomására jelentek meg.
  Kissy megszemlélte művét és hátradőlt. A program lefutott és a kívánt alakban listázta ki az adatbázist. Nimby majd leteszteli és berakja a Cirrus függvénykönyvtárába. Kissy rákattintott a sarokban töprengő Jerry-fejecskére, amitől az egérfigura elvigyorodott és megjelent a menü. Rákattintott a borítékra, aztán Nimby arcképére. Ez zseniális dolog volt az új üzenetküldő szolgáltatásukban: cím helyett mindenkit a fényképe azonosít. Nimby képernyőjén azonnal megjelenik egy kis boríték Kissy apró fényképével, s ha rákattint, az kinyílik egy üres oldalon a szerkesztőben. Belejavíthat, lefuttathatja a PHP-vel, és feltöltheti a Cirrus könyvtárába is. Vagy bedobhatja az elintéznivalók fiókjába, ha most nem ér rá.
  Kissy megnyomta a menü oldalválasztó gombját és a huszadik oldalra lépett. Chantal szemlátomást elmélyülten dolgozott. Kissy pár pillanatig figyelte, ahogy a szavak gyors egymásutánban megjelennek a képernyőn, aztán rákattintott a kis Kissy-fejre a könyvjelzők között. Chantal sokat haladt azóta, hogy ő nem járt itt, a szövegszerkesztő négy oldallal ugrott vissza. Éppen hozzálátott az olvasáshoz, amikor kopogtak. A hangszóróból jött, ami közben Martin és Nimby számítástechnikai tárgyú beszélgetését közvetítette, a szintiből jövő zenével aláfestve – Vanessa most a Musette-et gyakorolta. S a sarokban Jerry hirtelen előkapott egy táblát, rajta egy arcképpel. Kissy elmosolyodott és rákattintott. A felület rögtön nyitott nekik egy üres oldalt, a hatost. Most csak a kettejük webkamerájának képe volt rajta.
  – Szia, kicsi!
  – Szia! – vigyorgott a másik. – Régen nem láttalak.
  – Tegnap óta.
  – Tegnap óta az régen óta. Sok idő az. Apa mondta, hogy a gyerekek gyorsabban élik magukat, ezért nekünk egy nap sok idő, a felnőtteknek meg sokabb nem.
  – Kevesebb.
  – Az. Mi volt iskolában?
  Kissy nevetett. – Ezt én szoktam kérdezni tőled.
  – Hát most én szoktamom. Nálunk semmi történik. Unalmas. Helga und Ilse meghívott sütiboltba, de az is már utána volt.
  – Szóval… még mindig beteg – bólintott Kissy.
  – Aha. Beteg. Egész osztályban egyetlen fiú beteg, és az Georg. Hát nem tragődia?
  Csengettek. Ezúttal nem a hangszóróból.
  – Várj egy kicsit, jött valaki.
  – Jó, várjok egy kicsit – felelte Elke. – Addig bedörömbölöm ajtót Vanessának.
  Kissy kiszólt a kaputelefonon és beengedte a postást. Átvette a leveleket, szokás szerint reménykedve kissé, hogy hátha valamelyik az alapítványé, a segítségüket kérik egy veszedelmes gonosztevő elfogásához – de a Jerry ma se kapott semmit. Nem jött egy se azok közül, amiket egyik nap felsoroltak, amikor érdekes, izgalmas leveleket képzeltek el: nem jött levél a svájci követségről, hogy berni pásztorok keresik idegenbe szakadt rokonukat, Suzyt; nem jött éles hangú jegyzék a Verebek Világszövetségétől, hogy követelje Macska kiadatását; és nem küldött termékkatalógust egyetlen sajtgyár sem. Csupa munkával kapcsolatos levél, hat anyának, három apának. Kissy mindkettejüket felhívta és elmondott mindent, amit el kellett mondania. Közben a képernyőn látta, hogy Elke és Vanessa javában beszélget. Mire visszaült, már Chantal képe is megjelent.
  Így sokkal kellemesebben teltek az ilyen délutánok és esték, amikor egyedül volt vagy legfeljebb egy-két egér volt mellette. Ma már se Kissy, se a többiek nem érték volna be a Kölyökklub ósdi szolgáltatásaival. A Jerry-felület milliószor többet tudott – igaz, hogy csak az ő kicsiny társaságuk számára.

Nimby mostanában folyamatosan fejlesztgette, bővítgette a felületet. Vanessa sokat segített neki, s egy ideje Kissy és Martin is. Martin vállalta a netes búvárkodást: ha fölmerült egy probléma, aminek Nimby nem tudta kapásból a megoldását, akkor Martin hozzálátott keresgélni, írt-e már valaki hasonló programot. Néha segítséget is kért a programozói fórumokon.
  Kissy vállalta bővítések megírását a Cirrus függvénykönyvtára számára; ezekkel az adatokat más-más módokon lehetett kilistázni, különféle statisztikákat lehetett gyártani, így részletesebb képet kaphattak a Cumulus adatairól. Mostanra óriásira növekedett az adatbázis, bár a felhasználók számának növekedése lassult; volt idő, amikor naponta több száz új felhasználót regisztráltak, ma már csak pár tucatot. Nimby először azzal magyarázta a dolgot, hogy aki nem váltogatja az identitását, az már mind benne van az adatbázisban, de hamarosan kiderült, hogy tévedett. A Kölyökklub és a Gyermekvilág azért kapott kevesebb új felhasználót, mert új szolgáltatók jelentek meg a piacon. Az elsőt Nimby fedezte föl teljesen véletlenül, aztán keresgélni kezdett és talált még kettőt. Gyereksarok, Interchat, Srácok. Így hívták őket. Negyedikként pedig ott volt az IRC, az ősrégi, nem webes chatrendszer, amire Shrek hívta föl a figyelmüket. Ő valamikor sokat használta, aztán már nem volt ideje rá, de attól még az IRC létezik, és gyerekek is akadnak rajta.
  A három webes szolgáltatót egyelőre megfigyeltették a Cumulusszal felhasználói üzemmódban, az IRC-re viszont vállalkozót kellett keresni. Ott is vannak botprogramok, de egészen más nyelven írják őket, a környezet is egész más. Maszat megígérte, hogy keres valakit, aki elvállalja a bot megírását. Meg persze kell majd egy illesztőprogram, hogy az IRC-ről gyűjtött adatok eljussanak a Cumulus webes felületére, meg egy csomó segédprogram, sok minden.
  Tele voltak hát munkával, s egyáltalán nem bánták, hogy egyelőre nincsen több shindy a láthatáron. Kissy a maga részéről nagyon megértette Macskát, amiért csak akkor megy ki a házból, ha nagyon muszáj. Ő se szívesen dugta ki az orrát. Hol fogcsikorgató hideg volt, hol meg szakadt a hó. A kerti hóemberük már teljesen eltűnt a hó alatt, de ez persze nem gond, egy hóembert az ilyesmi nem zavar. Egy egeret annál inkább; amikor Jennifer egy hóeséses napon boltba indult, Nimby javasolta, hogy legyenek állandó telefonkapcsolatban.
  – Ha megszakad a kapcsolat – magyarázta lelkesen –, akkor rögtön tudom, hogy betemetett a hó. Nyomban a nyakamba akasztom a kis vöröskeresztes hordócskámat és utánad rohanok. Kiáslak, aztán rád fekszem és életre nyalogatlak.
  Jennifer egy árva hangot sem felelt. De aznap délután lerajzolta Nimbyt mint hős bernáthegyit, egérfülekkel.

Kissy néha elgondolkodott, vajon él-e még egy fiú a világon, akinek megengednék mindazt, amit Nimbynek megengednek. Aligha. Ez a „rád fekszem és életre nyalogatlak” sokkal pimaszabb volt, mint amikor Jérôme felajánlotta Jennifernek, hogy elkíséri a mosdóba, és mégis ez utóbbi volt az, akiről Jennifer igazi amerikai tempóban, de francia nyíltsággal úgy szedte le a keresztvizet, hogy a fiú egy hétig nagy ívben elkerülte. Mindannyian tartják magukat az íratlan szabályhoz: ha nem akarod, hogy a fiúk elszemtelenedjenek, ne engedj meg nekik soha semmit – kivéve persze a saját fiúdat –, és minden próbálkozást keményen torolj meg. Ez a szabály annyira természetes, hogy Kissy sose gondolt rá, hogy létezik, mégis betartotta. De náluk négyüknél mégis van egy különleges eset: Nimbyre ez a szabály nem vonatkozik. Csak négyüknél, mert Angélique-et nem akarja csókolgatni, Vanessára pedig nagyon vigyáz, nehogy olyat tegyen, amivel zavarba hozza. Pedig tudja, hogy a kislány sose bántaná, nem maga miatt vigyáz.
  Kissy elnézte a két kisegeret a monitoron; éppen Chantal beszélgetett Elkével, s ezalatt Vanessa gyengéd pillantásokat váltott Nimbyvel. Ha most együtt lennének, már félrevonultak volna csókolózni. Igen, Nimbynek Vanessa sose volt zsákmányállat, mert ahogy kifejlődött benne ez a lelkes érdeklődés a lányok iránt, rögtön beleszeretett legkisebb társába. Csak ők négyen célpontok, és mind a négyen, minden egyes alkalommal kifejezik rosszallásukat, de soha nem tesznek semmit. Kissynek mindennap hiányzott Vanessa közelsége, ahogy a nyakába ugrik, ahogy tesz-vesz a ház körül vagy Macska füleit birizgálja – de be kellett vallania, hogy az is hiányzik neki, ha Nimby hosszabb ideig nem jön és nem borul a nyakába, mint Rómeó Júliának. Mindössze két hímnemű él a földön, akinek megengedi, hogy csókolgassák. Az egyikbe szerelmes, a másik Nimby. És Niala is csak kettőnek engedi meg, csak sajnos akibe ő szerelmes, az egyelőre nem csókolgathatja. Chantal és Jennifer is csak kettőnek engedi meg, Nimbynek és az éppen aktuális fiújuknak. Jennifernek egy ideje nincsen, Chantal nemrég összejött egy Pierre nevű sráccal a másik osztályból. Nem tudni, mi lesz a dologból, de Chantal azóta is ugyanúgy fogadja Nimby rajongását. Szikrázik a szeme és látszik, hogy legszívesebben ízekre tépné a kissrácot, de a világ minden kincséért se tolná el magától. Ahogy egyikük sem, még ha néha szorosabb is kicsit az ölelés vagy véletlenül a szájukon köt ki a puszi.
  Kissy elnevette magát a monitort nézve; eszébe jutott a pár nappal korábbi eset, amikor szenvedélyesen csókolózott Nimbyvel. Legalábbis a fiú azóta váltig ezt állítja. Grevinről és Michaud-ról beszélgettek, és Kissynek hirtelen eszébe jutott, milyen érdekes lenne, ha a börtönben összeakadnának egypár kemény maffiózóval, akik tele vannak tetkóval és egy köteg dohányért hidegre tesznek bárkit, de amikor megtudják, mit csinált ez a kettő, akkor eszükbe jut az ő ártatlan kislányuk és kishúguk, aki szintén jár uszodába, és roppantul zabosak lesznek. Érzékletesen adhatta elő, mert Martin, aki akkor mellette ült, adott neki egy puszit. Erre megszólalt Nimby:
  – Adj neki egyet az én nevemben is.
  Martin szót fogadott, de ebből a pusziból csók lett, nem is akármilyen, percekig tartott és Kissy már kezdte érezni, hogy túl vastagon öltözött, le kellene venni egypár fölösleges ruhadarabot, esetleg a hajában a gumi maradhat. De azért valahogy mégis vége lett, Nimby pedig ünnepelni kezdett, hogy végre csókolózhatott Kissyvel, kár, hogy nem tudja, milyen volt.
  – Te? – bámult Kissy a monitorra. – Velem?
  – Én! Martin az én nevemben adta. Mondd, Martin, jólesett nekem?
  Kissy széke nagy zajjal hanyatt esett, ahogy fölpattant és a kamerához ugrott.
  – Nimby! Te… te… – Hirtelen cserben hagyta a szókincse. – Egyszer elkaplak egy ilyenért és darabokra téplek, megértetted?!
  De nem használt semmi. Nimby meghunyászkodva visszavonult, aztán öt perc múlva már tervezgetni kezdte, hogy csókolózik legközelebb Kissyvel. És mindenki úgy reagált, ahogy soha senki nem tenné, ha Nimby nem Nimby lenne. Martin nevetett. Ő maga dühöngött, de ott maradt a többiekkel és nem lépett ki a felületről, még magánbeszélgetésbe se vonult senkivel, hogy megszabaduljon Nimbytől. Akinek pedig a legtöbb oka lett volna haragudni, sőt akár szakíthatott is volna, amiért a fiúja más lány után liheg, az csak mosolygott és gyengéden azt mondta:
  – Szegénykém. Végre megcsókoltad, és pont most nem lehettél ott. Tudod mit? Egyik nap kerítünk egy lányt, akit úgy csókolhatsz meg, hogy nagyon is tudni fogod, milyen. Jó?
  Nimby elgondolkodott.
  – De nekem csak a nagy, kerek fülű lányok tetszenek.
  – Ennek is olyan lesz – ígérte Vanessa határozottan.
  Pár nap múlva, amikor megint együtt voltak, Kissy megkérdezte Vanessát, hogy beváltotta-e az ígéretét a csókról. A kislány bólintott. A konyhában voltak, vacsorát készültek csinálni, de Kissy érezte, hogy Vanessa lelke nincsen ott.
  – És tudja már, hogy milyen? – mosolygott rá.
  A kislány megint bólintott.
  – De azért – tette hozzá – vacsora után még egyszer elmagyarázom neki.
  Alaposan elmagyarázta, mert amikor a lányok késő este lefekvéshez készülődtek, ott találták őket az ágyban, olyanformán, mint Zürichben, csak most ébren voltak és csókolóztak. Niala másnap azt mondta, legszívesebben nesztelenül kiosont volna és alszik a lenti hálószobában, de hát hármuknak nem volt ott hely, úgyhogy kénytelen volt fölrebbenteni őket. Nimby persze azt mondta, tőle jöhetnek nyugodtan, elférnek, de Niala csendesen csak annyit felelt, hogy jobb, ha Vanessa hazakíséri őt. Ez meg is történt, olyannyira, hogy reggelig nem látták őket.
  Jennifer éjszaka többször is fölébredt és látta, hogy Vanessa hiányzik; egyik alkalommal fölébresztette Nialát, aki csak annyit mondott, hogy hagyja békén a hülyeségeivel. Kissy persze az egészről nem tudott semmit, hiszen ő Martinnel a földszinten aludt, azazhogy nem egész éjjel aludt.
  Reggel aztán, ahogy elnézte a két kicsit, amint tökéletes nyugalommal fölbaktatnak a lépcsőn és jó reggelt kívánnak, aztán elindulnak hátrafelé és bemennek két külön fürdőszobába, alig öt perccel azután, hogy Jennifer elmondta, mennyire aggódik, és Angélique is rábólintott – szóval reggel Kissy arra gondolt, hogy ha a fiúk csak fele annyira lennének türelmesek, sokkal könnyebb lenne a lányok élete. Nagy összegben mert volna fogadni, hogy nem történt köztük semmi, ami addig nem. Később Niala meg is kérdezte a húgát és el is mondta, mi volt a válasz. Vanessa csak ránézett és rosszallóan megcsóválta a fejét.

A két kisegér szerelme volt az, ami Chantalt megihlette. Amikor rájött, hogy ő voltaképpen író akar lenni, először szerelmes regényt akart. Martin mondta, hogy bővíteni kellene a tárgyat, aztán mindenki jött ötletekkel, és fokozatosan kialakult a történet váza. Egy fiatal pár volt benne, François és Françoise – a neveket persze A házibuliból vette –, akik az első ötletben még nagyjából egyidősek voltak velük, de mire elkezdte az írást, már öregedtek pár évet, és nyitottak egy magánnyomozó-irodát. Mindenféle ügyekkel foglalkoztak, amik a legkülönfélébb kalandokba sodorják őket, és Chantal szándékai szerint szokatlan módon fognak végződni. Az első megbízójuk egy férj, aki válik a feleségétől, és megfigyelteti, hogy bizonyítéka legyen a házasságtörésre. Az FF-iroda meg is szerzi a bizonyítékot, de nemcsak arra, hogy a nő csalja a férjét: arra is, hogy a férj is csalja a feleségét. Aztán egy hirtelen csavarral kibékítik őket, és elmarad a válóper.
  Kissynek nagyon tetszett a könyv. Chantal telerakta érdekes figurákkal, akik némelyike az egerek vonásait viselte. Leginkább Jacques, a nyomozóiroda minden lében kanál alkalmazottja, aki mindig kitalált valamit, a kisujjában volt minden modern csúcstechnika, és mindenre tudott valami nevettetőt mondani. Mintha Chantal fülön fogta volna Nimbyt és betette volna a könyvbe.

A magas, nagydarab férfi nyugodt tekintettel nézett le Vanessára. Nem félt.
  – Hát jó – mondta Vanessa. – Ha olyan nagy legény vagy, akkor állj ki velem. Mivel te sokkal nagyobb vagy, úgy tisztességes, hogy az én szabályaim szerint harcoljunk. Rendben?
  – Persze – nevetett a másik.
  – Oké. A szabály nagyon egyszerű. Tisztességes, lovagias küzdelem. Felváltva ütünk egyet. Aki talpon marad, az nyert. És hogy ki kezdi, azt kisorsoljuk kő-papír-ollóval. Ez is rendben?
  – Rendben.
  – Jó, akkor készüljünk föl. Niala, te számolj háromig, és háromra mutatunk. Mehet.
  A küzdőfelek lazán előrenyújtották jobbjukat, hogy majd követ, papírt vagy ollót mutassanak.
  – Egy – mondta Niala. – Kettő…
  Ebben a pillanatban Vanessa föllendítette a karját és állon vágta a férfit, majd követhetetlen gyorsasággal tenyéréllel a mellére csapott, az ütés lendületét felhasználva megpördült és iszonyú erővel hasba rúgta, úgy, hogy az hátratántorodott. A következő rúgás a lába közé csapódott, aztán a kislány odalépett hozzá és az arca elé tartotta a kezét.
  – Most már a földön fetrengsz – közölte vele. – Mindkét kezed a reprodukciós berendezéseden van, tehát ha akarom, kilapíthatom az orrodat, eltávolíthatom a fogaidat, szemeidet vagy füleidet. Akár féltucatnyit is rúghatok az ábrázatodba anélkül, hogy védekezhetnél. Vagy persze gégén is rúghatlak, ami halálos. Matt.
  – Én is azt hiszem – mondta a férfi, olyan bizalmatlanul méregetve az orra előtt levő kezet, hogy Kissy elnevette magát. Ugyan mi baja van vele, Vanessának mindig szép keze volt, de amióta rendesen ápolja, azóta olyan a keze, mint egy lányé. Persze körömlakkot nem használ, igaz, ők se, egyedül Angélique néha.
  – Helyes – mondta Vanessa, és segített levenni a vastag, bőrborítású szivacsot. – Így legalább biztosan tudom, hogy legközelebb én kapom a legszebb hússzeletet.
  Stéphane Bourridon nevetett és a páncélra tette a védősisakot. – Eddig se lehetett okod panaszra. Hanem ezt a számolást magyarázd meg.
  – Egyszerű – felelte Vanessa, és átvette Nialától a poharát. – Kösz. Amíg Niala számolt, te arra számítottál, hogy kő-papír-ollót kell mutatnod, és én is azt mutatok. Amíg Niala számol, nem történhet semmi, tehát nem kell résen lenned. Ezért kellett a számolás.
  Kiitta a narancslevet.
  – De hát mi ebben a tisztességes, lovagias küzdelem? Hiszen csaltál!
  Vanessa nagy szemet meresztett rá. Éppen szemben állt a kamerával, jól látszott a férfi tekintetébe fúródó jéghideg pillantása.
  – Ki beszélt neked tisztességes küzdelemről?
  – Hát te.
  Vanessa lassan megcsóválta fejét.
  – Hazudtam. Ahogy te is hazudtál, hiszen kettőnk között nem létezhet tisztességes küzdelem. Te négyszer annyit nyomsz, mint én. Ha megütsz, én összeesem. Ha én megütlek a harci tudományom nélkül, te föl se veszed. És ne feledd, hogy te egy pedofil gyilkos vagy, akinek én nem engedhetem meg, hogy legyőzzön, mert onnantól vége mindennek. Nekem minden fegyverre szükségem van ellened – a csalásra és hazugságra is.
  Közben helyet foglaltak a nappaliban. Niala arrébb tette a kamerákat, hogy lássák őket.
  – Értem – mondta a hentesmester, belenézve a hidegkék szemek borzongató csillogásába. Kissy jól ismerte ezeket a jéghideg pillantású szemeket. – Most már kimondottan vigyázni fogok, hogy mindig gyönyörű szeletet kapj.
  Nevettek.
  A kis bemutatónak az volt az előzménye, hogy Vanessa rablót fogott. Marchand úr boltjába ment be egy fiatalember a szemébe húzott sapkában, magasra gyűrt kabátgallérral, és egy jókora kést mutogatva a kasszára bökött. Marchand úrnak – akiről Kissynek fogalma se volt, ki lehet és melyik bolt az övé – nem jutott ideje eldönteni, mit tegyen, mert a fiatalember egyszer csak elvágódott a padlón. Ő ugyanis kívülről ellenőrizte, hogy nincs bent vevő – csak nem vette észre a polcok között nézelődő Vanessát.
  Stéphane akkor lépett be, amikor a kislány szenvtelen hangon utasításokat osztogatott a rablónak. Hogy hova üljön, hogyan tartsa a kezét, vegye le a sapkáját, nyissa szét a kabátját. Nyomatékul pedig a kezében ott volt a Nimbusz.
  – Fölajánlottam, hogy erőfitogtatásként szétlövök egy konzervet, persze az ő költségére, de nem kért belőle – mesélte Vanessa, aki egy doboz bonbont kapott a mentőakcióért, még azt se akarta elfogadni.
  Stéphane ott maradt, amíg az őrszobáról kijött két ember, váltottak néhány szót a tulajdonossal, a kislánnyal meg ővele, mindhármukat ismerősként üdvözölve, aztán a félresikerült rablót beültették a kocsijukba és elhajtottak. A hentes hazáig beszélgetett Vanessával, aztán ez a bemutató lett belőle. A Párizs környéki egerek webkamerán át láthatták.
  – Ha valaki kicsi és gyenge – folytatta Vanessa –, akkor csak alattomos, tisztességtelen eszközökkel harcolhat. De nemcsak akkor. Te például nagy vagy és erős, de ez egyúttal a gyengeséged is. Mert te az erőddel és a testsúlyoddal fogsz harcolni, és erre számít az ellenfél. Még ha nincs is harci gyakorlata, sejti, hogy megpróbálod majd lehengerelni, és ösztönösen kitalálja, hogy mit tegyen. Ha sokkal kisebb nálad, akkor sokkal gyorsabb is, és akkor könnyen legyőzhet. Egy dolgot tehetsz: csalsz.
  – Hát – mondta a hentes – ezt megjegyzem. Még szerencse, hogy általában disznókkal és marhákkal akadok össze, amik nagyobbak nálam. No meg már föl vannak darabolva.

Ilyesmikkel töltötték január végét és februárt. A nagy havazások alatt nemigen volt kedvük mászkálni, hát inkább a klubéletnek szentelték magukat, és jól elszórakoztak együtt anélkül, hogy találkoztak volna. Nimby többnyire ki se mozdult Franconville-ből, csak azokon a hétvégeken, amikor kedvese is repülőre ült. Chantal és Jennifer se mindig kísérte haza Kissyt, de amikor igen, akkor már ott is aludtak. Martin persze legtöbbször vele tartott. De februárban mégse a beaulieu-i és franconville-i egerek hiányoztak Kissynek igazán, hanem a két maxi, akiket általában csak két-három naponként láthatott a felületen, sőt olyan is volt, hogy egy teljes hétig kimaradtak – személyesen pedig alig találkoztak. De a minik megfogadták, hogy türelmesek lesznek. Amíg tart az egyetem, muszáj minden energiájukat a tanulásba ölniük.
  Aztán február utolsó előtti napján, pénteken végre megint mehettek Beaulieu-be. Kissy már az iskolában tűkön ült. Aznap nem mentek haza suli után, csak hazakísérték Jennifert, akinél letették az iskolai holmit és fölkapták a Beaulieu-be való hátizsákokat. Azokat már apránként odaszállították az elmúlt napokon.
  Andreas, aki kivételesen otthon volt, az ajtónak dőlve állt és vigyorogva nézett végig rajtuk.
  – Egérkék hátizsákkal – mondta. – Megnéztétek, hogy nincs bennük macska?
  – Nincs – felelte Kissy, nagybetűvel értve a szót. – Otthon bosszankodik Suzy miatt.
  – De más macska?
  – Más macska se. Ha meg mégis, az az ő baja. Meg tudjuk védeni magunkat.
  – No jó – mondta Andreas, azzal megfordult és eltűnt.
  Jennifer egy pillanatig csodálkozva nézett utána, aztán megigazította a zsákja szíjait. A következő pillanatban a bátyja megint megjelent az ajtóban, a kezében jókora szatyorral.
  – Tessék – lépett Kissyhez. – Elemózsia, anya küldi.
  – Ó – mondták az egerek. Jennifer belekukucskált a szatyorba és meghökkenten emelt ki egy nagy csomag sajtos falatkát. Ez nem vallott Ingére.
  – Ja, az tőlem van – mondta Andreas. – Hogy el ne tévedjetek a labirintusban.
  Az egerek nevettek, és a csomag többi részét már a gépen nézték át. Házi sütemény volt, háromféle, Inge maga csinálta. Útközben jócskán pusztítottak belőle.
  A négy osztálytárs csak a reptéren találkozott a két maxival és az egyedül érkező Nimbyvel, aki mindenekelőtt a lányok nyakába borult, s csak aztán bújt bele Inge csomagjába, hogy csak egy farkinca látszott belőle. Kissy sokkal nagyobb örömmel vette át Nimby csókjait, mint bármikor. Mert végre jön a tavasz, végre együtt lehetnek megint, végre a helyére kerül a világ.
  De igazán csak a nizzai reptéren állt helyre a világ, ahol a nyakukba ugrott az utolsó két kisegér, és Kissy végre az arcán érezhette Vanessa szöszke fürtjeit. Ez az, gondolta. Most már csakugyan itt a tavasz.

Tényleg itt a tavasz, állapította meg másnap délelőtt, ahogy leballagtak a tengerpartra. Az idő is kellemes volt, tizennégy fok, bár igencsak felhős volt az ég, de annyi baj legyen. Ahogy végigsétáltak a város utcáin, Kissy nem is elsősorban az időjárásból vette észre, hogy itt a tavasz. Előtte két egér ment, akik fogták egymás kezét. Nem lehetett kétséges, hogy miért, mert egy harmadik meg az ő kezét fogta. És párszor szembejöttek más kézfogósok, nem egerek ugyan, de kétségkívül ugyanazért. Az igazi, virágillatú tavasz is itt lesz hamarosan, de addig is mindenki szerelmes.
  Amikor másnap sétáltak le a partra, valamicskét mintha visszavonulót fújt volna az a tavasz. Már kora hajnaltól szemerkélt az eső, tíz-tizenegy fokot mutatott a hőmérő. De Mario azt mondta, hajnalban langyosabb volt egy kicsit, és egyébként ez a normális az évnek ebben a szakában. Bár tavaly sokkal melegebb volt március elsején.
  Mario az év összes napjáról tudta az átlagos és a rekordhőmérsékleteket Beaulieu környékén. Szüksége volt rá, mert a turisták gyakran megdöbbentek, ha nem volt ragyogóan kék az ég és nem sütött vakítóan a nap. Ilyenkor Mario némi információval szolgált a vidék időjárásáról, aztán többnyire elmagyarázta, hogy ahol a kedves vendég által kívánt időjárás uralkodik, az Hawaii. Ilyen körülményeket ő nem tud nyújtani, de nagyon szívesen mondja, hogy aloha.
  Senkit nem zavart a szemerkélő eső, egy kis csoportot kivéve, aminek tagjait Kissy itt-ott megfigyelte: mind ugyanúgy húzódott be valami fedél alá, s mind ugyanazzal a morcos arccal bámult ki a szemerkélő esőbe, úgy lelapítva háromszögletű füleit, mintha legalábbis az Amazonas áradata hömpölyögne odakint. Ő jót vigyorgott rajtuk. Valószínűleg közeli rokonságban állnak Macskával, hiszen itt született, itt van mindenkije, nem csoda, hogy hasonlít rájuk. Ugyanilyen morcosan néz ő is, amikor esik. Kissy nem bánta. Jobb szerette, ha fölényben érezheti magát a macskanépséggel szemben.

Később, amikor már tudta, mi történt ezen a hétvégén, kicsit csodálkozott magán, hogy miért nem vett észre semmit. De hát nem olyan különös. Benne nincs meg az a tehetség, hogy olvasson az apró jelekből mások arcán, ez Nialában van meg, és valamennyire Vanessában is. Őbenne nincsen.
  De ezen a hétvégén Niala se vett észre semmit. Amikor már tudták, hogy lett volna mit észrevenni, Niala elmondta, hogy nem tűnt föl neki a dolog. Később pedig, amikor talán már gyanakodni kezdett volna, megkapta a teljes magyarázatot.

Amikor hazautaztak, minden ment tovább a régiben. Esténként összegyűltek a felületen, amikor lehetett, személyesen is. Martin szinte állandóan nála volt, bár akadt pár eset, amikor ő töltötte ott az éjszakát. Egyszer egy egész szerdai napot is, mert Nialáék nem tudtak jönni, Nimby pedig meglátogatta a testvéreit – akiket ők még mindig nem ismertek –, a maradék négy egérnek meg bőven elég volt a hely Martinnél is. Így kedden suli után odament, és csak csütörtök délután tért haza.
  A két maxi szerdánként egyáltalán nem tudott jönni ekkoriban, és a hétvégek is bizonytalanok voltak – az első kettő például nem jött össze. A felületre se jöttek, mert olyankor a másnapi órákra készültek. Teljes két hét telt el a beaulieu-i hétvége óta, amikor a minik fölfedezték, hogy egyáltalán nem is látták Piéket azóta, hogy elsején este elváltak egymástól a reptéren. A kertben jöttek rá; kint üldögéltek, bár hűvösek voltak még a délutánok, de Vanessa kijelentette, hogy képtelennek érzi magát szobában fára mászni, és mindenki igazat adott neki. Mindazonáltal Vanessa mégis a fa tövében ült velük együtt.
  – Azt hiszem, indulnunk kell – nézett az órájára Niala.
  Vanessa sóhajtott, és szorosabban bújt Nimbyhez. A fiú odahajolt és megcsókolta, talán ezredszer ezen a délutánon.
  – Azt hiszem, Piék már nem jönnek – állapította meg Jennifer.
  Niala szomorúan bólintott.
  – Múlt hétvégén se jöttek – mondta Chantal.
  – És már mióta nem voltak a felületen se – tette hozzá Martin.
  – Te jó ég, nagyon régóta – kapta föl a fejét Niala. – Várjatok csak… se ezen a héten, se a múlt héten nem jöttek.
  Ekkor mindenki egyszerre döbbent rá, hogy ezek szerint pontosan két hete színüket se látták a maxiknak. Vanessa, aki éppen fölmerült a csókolózásból, hangosan is kimondta.
  – Nem kellene most már fölhívni őket? – kérdezte Kissy.
  – Hát… – Niala gondolkodott egy pillanatig, aztán kivette Vanessa zsebéből a telefonját; a sajátját letette bent a házban. Nyomkodott rajta egy kicsit, aztán meglepve nézett a készülék gazdájára. – Hé, ez lemerült.
  – Aha – bólintott a kislány –, gyakran megteszi.
  – Miért nem szóltál? – kérdezte Nimby. – Adtunk volna új aksit.
  – Sose jutott eszembe.
  – Hozok egyet, jó?
  – Szó se lehet róla – felelte Vanessa, és magához húzta a fiú fejét.
  Ők innentől nem voltak jelen, amíg Jennifer fölhívta Angélique-et, aki ki volt kapcsolva, aztán Pit is, aki kinyomta. Egyikben se volt semmi rendkívüli. Angélique mindig kikapcsolja a telefonját, ha rádiócsillagászati műszerek közelében van, s ez a hét bármely napján megeshet. Megesik az is, hogy kinyomják egymást, ha rosszkor jön a hívás, aztán visszahívják a másikat.
  Így az egerek szépen összeszedelőzködtek, aztán elbúcsúztak és hazamentek. Kissy odaadta a telefonja aksiját Vanessának, a többi itt van a páncélban, majd ha apa vagy anya hazaér, kivesznek neki egyet.
  Búcsúzáskor Nimby hálás köszönetet rebegett.
  – Ugyan miért?
  – Mert gondosan megetetted Macskát, mielőtt jöttünk. Szívmelengető gondoskodás.
  – Nem tesz semmit. Bár meglep, hogy ennyire szíveden viseled a sorsát.
  Nimby azt a választ adta, amire számított.
  – Nem az övét. A sajátomat meg a kisegeremét – húzta oda fél kézzel Vanessát. – Nem lettünk volna nyugodtak, ha a cica nincs jóllakva.
  Kissy komoly arccal biztosította, hogy mindig ügyel a biztonságukra.

Két órával később jött válasz Pitől, Jennifer már otthon olvasta el, nekik másnap szólt róla. Bocs, egész nap tanultam, holtfáradt vagyok, remélem, nincs semmi sürgős. Szegény feje, gondolta Kissy, borzasztó, amit az egyetemen követelnek. Ennyi vesződség és persze költség után az a legkevesebb, hogy Piből országos, ha nem éppen világhírű gyermekpszichológus lesz, a következő évtizedek ronggyá olvasandó szakkönyveinek szerzője, professzor doktor Pi, az elsők egyike, akit bárki megkérdez, ha hibásan működő gyermeklelket talál.
  És persze az is a legkevesebb, hogy Angélique is hírneves csillagász lesz, aki beírja nevét a tudománytörténetbe, komoly rejtélyeket old meg, például a… a… Kissynek nem jutott eszébe egyetlen csillagászati rejtély sem. De a lényeg, hogy Angélique megoldja őket. És ha megjön az üzenet a Vegáról, aztán megépítik a hatalmas gépet, amin Angélique egy pillanat alatt esik keresztül, hát ők egerek fönntartás nélkül elhiszik majd neki, hogy megjárta a Galaxis távoli tájait. Mert a világmindenséget igenis vétek lenne ilyen kevés emberre elpazarolni.
  Kissyt mostanában már nemcsak a két maxi hiánya zavarta. Két hónapja lesz már, hogy véget ért legutóbbi nyomozásuk, s azóta alig élhettek a küldetésüknek. A három új chatszolgáltatót persze megkeresték. A Gyereksarok emailben válaszolt, részleteket akartak tudni, amire ők megírtak mindent, amit tudni kellett a munkájukról. Alighanem alaposan átolvasták, mert csak egy hét múlva jött válasz: szívesen működnek együtt velük, mondják, mi kell a szoftver installálásához. A Gyereksaroknál úgy helyezték üzembe a Cumulust, hogy soha nem beszéltek senkivel a cégtől, még az ottaniak nevét se tudják, mert mindig csak annyit írtak alá, hogy Gyereksarok.
  Az Interchat az első megkeresésre nem válaszolt, a másodikra annyi jött, hogy ebben az ügyben csak az ügyvezető igazgató dönthet, de ő most szabadságon van – majd jelentkeznek. A Srácoktól egyáltalán nem jött válasz. És Maszat se szólt, hogy talált-e vállalkozót a botírásra vagy sem.
  Mindenesetre most már három szolgáltatónál vadászhatták a shindyket, de nem akadt újabb páciensük. Kissy úgy érezte magát, mint egy szenvedélyes gyűjtő, aki olyasmit gyűjt, amire csak nagyon ritkán lehet ráakadni. Ezt megmondta a többieknek is, amire Nimby bólintott és azt mondta, olvasott egy emberről, akinek az volt a célja, hogy összegyűjtsön egy csomag kártyát, de úgy, hogy minden lapot az utcán talál meg. Volt úgy, hogy évekig hiába bámulta az aszfaltot, egyet sem talált. És végül mi lett, kérdezte Kissy. Sikerült neki, felelte Nimby, a káró kettes volt az utolsó lap, amit meg kellett találnia, és már öreg volt, de megtalálta.
  Hát azért ilyen hobbit nem akar magának, döntötte el az elbeszélés hallatán. A shindyk mégis jobbak. Lehet, hogy egyszer-egyszer sokáig kell várni a következőre, de azzal legalább egymagában is lehet játszani, nem kell hozzá a többi shindy, mint a kártyalapoknál.

Az esti híradóból értesültek róla. Senki nem volt boldog tőle, de Vanessa valósággal felrobbant. Dühösen járkált fel s alá, aztán átment Niala szobájába és ott folytatta. Közben fortyogott.
  – Tizenöt év?! Tizenöt év?! Van két felnőtt gyereke, akik ennél hosszabb ideig nem látták a napvilágot.
  – És még van képük életfogytiglannak nevezni – morgott Martin.
  – Ez az – bólintott Vanessa. – Hét gyerek plusz az anyjuk meg a nagymama az kilenc. Tönkretette kilenc ember életét, az hány év is egy életért?!
  – Egy egész hat tized – felelte Kissy –, vagyis húsz hónap.
  Vanessa vadul horkantott és belebokszolt a levegőbe. Niala sóhajtott, megcsóválta a fejét és fölkelt a gép elől.
  – Gyere, verekedjünk.
  Vanessa csípőre tette a kezét.
  – Csak nem képzeled, hogy téged verlek meg azért, mert Fritzl ennyivel megúszta?!
  – Persze hogy nem. Legfeljebb megpróbálod.
  Vanessa elnevette magát.
  – Nézzenek oda. Tudod, mi történik azzal, aki túlságosan elbízza magát?
  – Semmi, amíg a húgával verekszik és nem idegen macskákkal.
  Vanessa harci pózba állt.
  – No gyere, egérke. Csinálunk egy Niala alakú lyukat a padlón, jó?
  – Jó – felelte Niala, és támadott. Vanessa könnyedén ellépett az útjából, így Niala a bal vállának vágódott és átfordult mellette. Ez az a rész, amikor Vanessa hátracsavarja Niala mindkét karját és megadásra kényszeríti. Ehelyett hirtelen mindketten eltűntek a kamera elől. Puffanás, dübörgés, aztán vihogás két szólamban. Mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, Niala megjelent a gép előtt és kikapcsolta a kamerát.
  – Hé! – jajdult föl Nimby. – Mit művelsz?
  – Csigavér – jött a válasz már csak hanggal. – Várjatok.
  Csend. Néha valami kuncogás. Aztán Niala megjelent a másik képen, Vanessa szobájában, de csak a kép szélén. Hallatszott, ahogy kihúz egy fiókot, aztán visszatolja. Elment. Kisvártatva pedig bekapcsolta a kameráját és mosolyogva nézett rájuk.
  – Hol van? – kérdezte Nimby egy meglopott egértulajdonos hangján.
  – Itt vagyok – felelte Vanessa, de csak utána lépett vissza a kamera elé. Vigyorgott, és másik póló volt rajta.
  – Mi történt? – kérdezték a többiek.
  Vanessa sóhajtott. – Kirántotta a lábamat, és mindketten a földre kerültünk.
  – Észleltük – felelte Jennifer. – És?
  – És a pólóm fönnakadt az ágy lábán…
  Az egerek boldogan hahotáztak.
  Vanessa most már lehiggadva ballagott vissza a saját gépéhez, és aznap már nem beszéltek az amstetteni rém ítéletéről.
  A pólóügyről is csak később, miután elbúcsúztak a többiektől és lefekvéshez készülődtek. Kissy már levetkőzött, Martin éppen az ingét vetette le, megakadt a szeme Kissyn és elnevette magát. Meglepve nézett rá, ez nem volt Martinnek szokásos reakciója az ő teste láttán, aztán megértette, mit nevet.
  – Hisz ekkorka még – mutatott Martin két ujja között legfeljebb két centit, egérben is csecsemőméret. – Mellei sincsenek. Ugyan mire szemérmeskedik?
  – Kislány ez mégiscsak – idézte Kissy Blanche régi mondását. Aztán összehúzta a szemöldökét. – De számon tartod a melleit!
  Martin rávigyorgott. – Féltékeny vagy, mi?
  Ezzel odabújt mellé és átölelte, lehetetlenné téve, hogy válaszoljon. Kissy nem is akart. Egészen más érdekelte.
  Csak később folytatták a beszélgetést, amikor Martin magukra húzta a takarót, ő pedig melléje simult és boldogan sóhajtott.
  – Szegény Nimby – mondta a fiú. – Egyszer szakad le Vanessáról a ruha, és ő pont nincsen ott.
  Kissy kuncogott.
  – Persze egyszer biztos leveszi majd az összeset, amikor Nimby is ott lesz – folytatta Martin tűnődve –, csak akkor meg én nem leszek ott…
  Kissy még jobban kuncogott. Mintha ugyan Martin komolyan kíváncsi lenne Vanessára, mintha csakugyan a lányt látná benne. Ugyan már. Neki is kistesó.

Niala jó munkát kívánt a mosogatógépnek, azzal átvonultak a nappaliba a csapathoz. Suzy velük tartott, még egyszer ellenőrizve, hogy a konyhában biztosan nem marad-e senki. Ha bárki volt ott, akkor Suzy jobb szeretett a közelben lenni – hátha az illető valami ennivalóval foglalkozik majd, és abból lehet kérni egy kis kóstolót. Esetleg több kis kóstolót. De mivel most senki nem maradt a konyhában, Suzy inkább velük tartott a nappaliba.
  A többiek már ebéd utáni pihenőjüket tartották. Vanessa összebújt Nimbyvel, Jennifer rajzolgatott, Chantal a notebookon írt. Martin azt a logikai játékot tanulmányozta, amit Nimby szerzett. Rubik-kockának hívták, az oldalai háromszor három kis kockából álltak, amik más-más színűek voltak, és az egészet összevissza lehetett forgatni. Az volt a feladat, hogy minden oldalt tegyenek teljesen egyszínűvé, és Nimby azt állította, hogy ez lehetséges, bár azt ő se tudja, hogy kell csinálni. A neten vannak leírások, vetett rájuk egy pillantást, de nem próbálta követni őket. Ebéd előtt mindenki kísérletezett a kockákkal – Nimby ötöt talált az üzletben, hát elhozta mindet –, és egybehangzóan megállapították, hogy a dolog bonyolult.
  Niala helyet foglalt a húga mellett és rámosolygott.
  – Egyre ügyesebb vagy.
  Vanessa Nimbyre sandított. – Egyre ügyesebben bújok az egeremhez?
  – A húsra gondoltam. Isabelle néni meg lesz elégedve a tudásoddal. De ez a recept szerintem nem tőle van.
  – Nem hát – felelte a kislány büszkén. – Mindenkitől tanulok. Ez éppenséggel Arnaud receptje.
  Kissy bólintott, ezt már megszokta. Megint egy név, amit életében nem hallott.
  – Nocsak, mikor sütöttél te húst Arnaud-val?
  – Effektíve soha. Szóbelileg viszont igen, egyébként te is ott voltál, amikor elmondta. Kissyvel beszélgettél, nyilván azért nem figyeltél oda.
  Kissy összeráncolta a homlokát. – Akkor én is találkoztam azzal az Arnaud-val?
  – Persze, még azt is tudom, hol. A Les Mevettes bejáratában akadtunk össze. Arnaud szerelőruhában volt és megkérdezte, akarom-e, hogy megfogja az orromat az olajos kezével.
  Kissy hirtelen világosan emlékezett mindenre. A legutóbbi beaulieu-i látogatásukon volt, három hete. Egy vidám fiatalemberrel találkoztak az utcán, mintha még rémlene is, hogy Niala vagy Vanessa Arnaud-nak szólította. Az orrmegfogásra tisztán emlékszik. Vanessa megköszönte, mintha valami finomsággal kínálták volna, és azt mondta, Isabelle néninek úgyis kell egy ilyesféle hapsi a húspogácsába. Ő, mármint Vanessa, rögtön meg is fogja és viszi. Arnaud a kocsija motorházában turkált éppen, de erre letette a szerszámot és lesújtóan nézett Vanessára, kifejezve a véleményét a húspogácsáról. Társalgásuk innentől gasztronómiai síkra terelődött, arra már nem figyelt annyira, tényleg beszélgettek valamiről Nialával.
  Vanessa még mindig olyan, mint a szivacs, állapította meg. Az egész világ tankönyv neki. Ezt ki is mondta.
  – Hát még ha a tankönyv is tankönyv lenne – sóhajtott Niala. – De nem, nem kezdem újra.
  – Azt jól teszed – felelte a kislány. – Ezt a sült malacrészletet sokkal jobban tudom hasznosítani, mint a kalcium-hidroxidot.
  – Azért annak is veheted némi hasznát – jegyezte meg Martin, föl se nézve a kockáról. – Gondolom, a panzió felújításakor is használtatok.
  – Kalcium-hidroxidot?
  – Igen, az ugyanis a mész.
  Vanessa tűnődve lebiggyesztette a száját. – Mindegy, úgyse volt még tananyag, csak mondtam valamit. Képtelen vagyok megjegyezni ezeket, hogy kalcium-hidroxid meg hidrogén-klorid.
  – Azért van némi különbség – jegyezte meg Martin. – Bár tény, hogy az oltatlan mész elég veszélyes, de a hidrogén-klorid veszélyesebb. Az ugyanis a sósav.
  – No tessék – húzta el a száját Vanessa. – Találomra mondtam két anyagot, és mindkettő robban.
  – Nem robban – nevetett Martin. – Mar, mint a veszedelem. A sósavnak én a közelébe se mennék, gyilkolni tud anélkül, hogy hozzányúlnál.
  – Miért, lőni tud? – Vanessának harciasan fölcsillant a szeme.
  – Nem. Párolog. A párája a sósavgőz, és ha belélegzed, kimarja a tüdődet. Az eredmény halálos végű tüdőgyulladás.
  Vanessa Nialára nézett, aki bólintott. Kissy is, bár fogalma se volt, hogy mindez igaz-e.
  – Tessék – mondta Vanessa. – És nekem ezekkel kellene madame Leroy szerint kísérleteznem. A malacot választom. Meg a csirkét meg a paradicsommártást.
  – Meg a sajtot – jegyezte meg Nimby.
  – Meg persze a sajtot is – vágta rá Vanessa.
  Kissy rájuk mosolygott.
  – Azért nehezen tudlak szakácsnőnek elképzelni.
  – Nem is leszek az. Csak akkor főzök, ha kedvem van hozzá. Más is csinál így, például Alex, Martin Duchamp vagy éppen Arnaud. Arnaud csendestárs egy étteremben, de ott sose főz, csak otthon, a maga kedvtelésére. Jut eszembe, említette, hogy az étteremben, ahol csendestárs, oreganót is tesznek bele.
  – Hol van ez a Les Mevettes? – kérdezte Nimby. – Én igyekszem számon tartani minden helyet, ahol enni lehet, de…
  – Csak vigyázz, mert aztán lemozogtatom veled, amit fölszedsz – vigyorgott Vanessa, Kissybe pedig hirtelen belehasított a gondolat, hogy ez úgy hangzott, mintha Vanessa nem verekedésre és futásra gondolt volna, hanem egészen másféle testmozgásra. Rejtély, miért, mert ha van köztük valaki, akinek biztosan nem fordul meg a fejében ilyen gondolat, az Vanessa. – Mindazonáltal a Les Mevettes nem étterem. Azt a kis benyílót hívják így, Serge-ék és Marie-ék mellett.
  – S azok kik?
  – Mindegy. Szóval a Maiffret utcán van egy kis L alakú beugró, tulajdonképpen egy parkoló, ami benyúlik a Vignal utca sarkán álló nagy ház mögé. Azt hívják Les Mevettes-nek. Chantalék oda járnak csókolózni. Mármint nem te – tette hozzá, amikor barátnője döbbenten fölkapta a fejét. – Chantal D’Alembert. Egyébként Philippe-pel szokott csókolózni, aki az apja lehetne, de sajnos Chantal már nagykorú, úgyhogy ebből nem lesz shindyvadászat.
  – Philippe legfeljebb tizenöt évvel idősebb Chantalnál – mondta Niala, aki persze mindkét szereplőt ismerte.
  – Igen, én is azt mondtam, hogy az apja lehetne. De hát őnáluk nem a korkülönbség a probléma.
  Kissy rögtön sejteni kezdte, hogy a pasi nős.
  – Miért, a krapek nős? – kérdezte Nimby.
  – Főállásban Henriette férje. Chantal a kiegészítés. De azt is tudom, hogy Henriette kinek bújik az ágyába, úgyhogy ha csődbe megy a panzió, kitűnően megélek zsarolásból.
  A kirobbanó nevetésben csak Vanessa és Nimby nem osztozott; ők fölhasználták az időt egy kis csókolózásra.

– Érdekes – mondta Chantal kisvártatva.
  – No mi? – kérdezte Niala.
  – Gondoltam, megnézem ezt a benyílót a térképen…
  – És nincs rajta?
  – Nem tudom, de… a térkép tele van fényképezőgépekkel.
  – Hát tele éppen nincsen – mondta Vanessa. – Akad egy pár, de aránylag nem sok, ahhoz képest, hogy mennyi mindent lehetne fotózni. – A hangjából Beaulieu rendíthetetlen csodálata csendült ki. – Már gondoltam rá…
  – Jaj, maradj már – intette le Chantal. – A Panoramio-képek már rég nem fényképezőgéppel jelennek meg. Ez az utcanézet.
  Néhány pillanat múlva hét szempár figyelte a Google Earth Beaulieu-t ábrázoló légifotóját. Tényleg tele volt narancssárga fényképezőgépekkel. A Google végigfotózta Beaulieu utcáit!
  Azonnal megkeresték a D’Aubisson-villát, aztán a panziót is. Megvolt mindkettő. A villából persze nem sok látszott a kőfal miatt, de a panzió egész frontja látható volt, kitűnően el lehetett olvasni a Terence Hilton cégtábláját, még a téglákat is meg tudták számolni a falban.
  – Ez óriási – mondta Vanessa és Niala kórusban. – Meddig van meg?
  Chantal kicsinyíteni kezdett, aztán elindult kelet felé.
  – Úgy látom, Cap d’Ailnél ér véget.
  – Nahát, és Monaco már pont lemaradt? – csóválta a fejét Niala. – És a másik irányban?
  Chantal visszafordult nyugatnak.
  – Várjatok csak – mondta Nimby. – Vedd elő a Mapset, az kékkel festi be az ilyen utcákat. Jobban látszik.
  Fél perc sem telt bele, s egy hatalmas kék folt terpeszkedett előttük. A másik vége messze túl volt Nizzán, Antibes-on, mindenen, aminek Kissy számára ismerős volt a neve.
  – Az egész Côte d’Azur itt van – ujjongott Vanessa.
  – Hát nem éppen az egész – karolta át a vállát Niala –, de az igazán fontos része tényleg itt van.
  Chantal tovább kicsinyített, s kiderült, hogy Franciaország térképe tele van ilyen kék foltokkal. Azonnal ránagyítottak Vaucressonra. Az is benne volt Île-de-France hatalmas kék foltjában. Lelkesen megszemlélték a házukat, aztán Chantal villámgyors mozdulatokkal elvitte a kamerát Franconville-be, és megnézték Nimbyék házát is. Neuillyt már korábban is látták lefényképezve, oda nem mentek el.
  Megállapították, hogy fantasztikus, és visszatértek a helyükre. Elsőként Vanessáék, akik megint belemerültek a csókolózásba.
  – Elképesztő, hogy mennyit tudtok csókolózni – mondta Kissy már este, a fürdőszobában.
  Vanessa mosolygott.
  – Szeretem.
  – Igen, ezt észrevettük. De egész nap csókolózni…
  – Mi legjobb esetben is csak hetente három nap csinálhatjuk. Ti mindennap… éjszaka meg még egyéb dolgokat is.
  Kissy nevetett és belebújt a pizsamájába. Ezt viseli, amíg idefönt van a lányokkal. Majd leveszi, amikor lemegy Martinhez a földszintre.
  – Ti is csinálhatnátok azokat az egyéb dolgokat. Senki se tiltja meg.
  – De. Én.
  Vanessa nyomatékul bólintott és szintén öltözni kezdett. Kissy elnézte, ahogy felöltözik, s arra gondolt, Nimby mit adna ezért a látványért. Vanessa még így, kislányos alkattal is gyönyörű. Egy-két év és lélegzetelállító lesz. A fiúk a küszöböt fogják rágni.
  Ezt ki is mondta.
  – Tőlem rághatják – vont vállat a kislány. – De a kiharapott részeket vissza kell tenni a helyükre. És nekem úgyse kell más fiú.
  – Csak Nimby – mondta Kissy.
  – Csak Nimby – bólintott Vanessa.
  – De ő sem azokra az egyéb dolgokra.
  Vanessa egy pillanatig eltűnődve tanulmányozta a polcon fekvő szappant. A szappan mozdulatlanul feküdt és semmivel se volt érdekesebb, mint bármikor.
  – Nem – mondta végül Vanessa. – Azokra a dolgokra ő sem.

Ezek után Kissy másnap meglepve hallotta, hogy Vanessa és Nimby megint együtt töltötte az éjszakát; ezúttal az utcai hálószobában az emeleten, hisz Piék nem voltak ott. Apa kávézás közben hallotta, és csodálkozva nézett a kislányra, aki nagy átéléssel komponált egy paradicsomos szendvicset.
  – Meg vagyok döbbenve. Nem korai ez még?
  Vanessa kezében megállt a kés. Fölpillantott apára, azzal a dermesztő tekintetével, amitől Kissynek hirtelen az antarktiszi tenger jutott eszébe. Nagyon hideg és nagyon kék. A konyhán sarkvidéki fuvallat söpört végig.
  – Micsoda?
  Apa kibillent a lelki egyensúlyából.
  – Én… úgy értem… voltaképpen mi történt köztetek?
  „Semmi közöd hozzá, Jean-Jacques bácsi”, várta Kissy a logikus választ. Vanessa zárkózott, mint egy karthauzi szerzetes. Ha Niala egyszer végre ágyba bújik egy fiúval – aki természetesen Pi lesz –, akár blogot is képes lesz írni róla, fényképekkel. De Vanessa pontosan az ellentéte.
  – Jót aludtunk és egy kicsit csókolóztunk – felelte Vanessa, és nyugodt mozdulattal kettészelte a paradicsomot. – Erre voltál kíváncsi?
  Apa letette a csészét és odalépett a kislányhoz.
  – Ne haragudj. Természetesen semmi közöm hozzá. Csak néha… túl komolyan veszem ezt a tiszteletbeli apaságot.
  De Vanessa alig figyelt a szavaira, mert apa beszéd közben a fejére tette a kezét, s ebbe tetőtől talpig beleremegett, még a szemét is lehunyta. Kissynek könny szökött a szemébe. Másfél éve százfelől sugárzik rá a szeretet, de a szegény kis bogár még mindig a bőréből bújik ki egy simogatástól…

A maxik nem jelentkeztek ezen a hétvégén és a következő héten sem. Csütörtökön Niala se volt a felületen, Vanessa azt mondta, hosszú telefonbeszélgetést folytat. De utána se jött. Húga látta, amint kimegy a házból, és amíg ők a felületen voltak, nem is jött vissza.
  Kissy nem tudta mire vélni a dolgot. Ha valaki beteg lenne vagy meghalt volna a távolabb élő rokonságból, akkor Niala bemegy Vanessához és elmondja. Ha az állását vesztette el valaki, azt is. Ugyan kivel beszélhetett és miről? Még azt se lehetett eldönteni, jó hírt kapott-e vagy rosszat. Jó hírnél bemegy és elújságolja… és rossznál is.
  Nem kellett sokáig töprengenie. Másnap este a hét miniegér ismét összegyűlt Vaucressonban. Kissy egy szórakozott, elgondolkodó Nialától vette át a puszit, s ahogy bementek a nappaliba az elmaradhatatlan Suzy kíséretében, Niala lehuppant a dívány sarkára és azt mondta:
  – Üljetek le. Beszélnem kell veletek.
  Egy pillanat múlva mindenki ült és őt nézte, még Suzy is. Niala nem vesztegette a szót.
  – Tegnap fölhívott Angélique.
  Az egerek meglepődtek. Kissy bárkire inkább gondolt, mint egy maxira.
  – Azért nem látjuk őket hetek óta, mert nem akarnak együtt idejönni, külön-külön meg furcsa volna. Úgy tervezték, hogy a szünetre majd hazamennek, ő Amiens-ba, Pi Toulonba… aztán szünet után eljönnek és elmondják nekünk, hogy szakítottak.
  Döbbent csend ült rájuk. Kissy úgy érezte, a nappali körbefordul és ő elveszíti az egyensúlyát. De Niala csak pár másodpercig tartott szünetet.
  – Azt mondta, igazából már régen kihűlt a kapcsolatuk. Egyikük se talált mást, nem is keresett… egyszerűen csak elvesztette a dolog a tartalmát. Amikor nálunk voltatok hó elején, akkor szakítottak végleg; Angélique azt mondta, előbb kellett volna, de nagyon lekötötte őket a tanulás, nem jött volna jól az érzelmi megrázkódtatás. Így se jött jókor, persze, az ilyesmi sose jön jókor… szóval megállapodtak, hogy barátok maradnak, de kell egy kis idő, hogy túljussanak a dolgon. Utána eljönnek és elmondják nekünk is. Amikor megteszik, legyetek szívesek nagyon megdöbbenni.
  Kis csend megint.
  – Azért mondom el, mert nem tudnék még hetekig vagy hónapokig úgy tenni, mintha nem tudnék semmiről – folytatta Niala. – Tavalyelőtt ősszel is teljesen kibillentem az egyensúlyomból Mohi miatt… most sincs másképpen. Hát tudjatok róla, de őelőttük ne. Világos?
  Bólogattak. Aztán Nimby megszólalt.
  – De ha csak később akarják megmondani, akkor Angélique miért szólt neked… és miért éppen neked?
  Niala ránézett, és nyugodtan, csöndesen annyit mondott:
  – Mert tudja, hogy szerelmes vagyok Pibe.
  Nagy-nagy csend lett. Kissy riadtan nézett a fiúkra, akiknek elkerekedett a szemük.
  – Mióta? – kérdezte Martin egypár évszázaddal később.
  – Amióta láttam a fényképét, amin ráírta a karjára, hogy Nimbostratus. Meg meghallottam a hangját… azonnal beleszerettem.
  – És nekünk miért nem szóltatok? – kérdezte Nimby, felmérve, hogy csak ők ketten nem tudtak róla.
  Niala halványan elmosolyodott. – Nem kell mindent az orrotokra kötni.
  – És Angélique… honnan tudja? – kérdezte Jennifer.
  – Leolvasta rólam – felelte Niala magától értetődően. Igen, gondolta Kissy, a fiúknak az ilyesmi nem megy, de egy nő persze olvas az apró jelekből, arckifejezésekből, hangsúlyokból. Ennek Niala a nagymestere, de ilyen jelentőségű dolgot, mint a szerelem, ő, Kissy is leolvasott volna róla, ha el nem mondja magától. A fiúk persze még ezt se.
  Vanessa szólalt meg kis szünet után.
  – És… miért szólt neked?
  – Mert segíteni akar. – Niala nagy levegőt vett. – Azt mondta, hogy amióta rájött, azóta gondolkodik, hogy milyen párja lennék Pinek. Régóta érzi, hogy ez nem lesz köztük tartós, de nem is úgy vágtak neki, hogy életre szóló kapcsolatot akarnak. Szeret mind a kettőnket, és azt akarja, hogy boldogok legyünk. Szerinte összeillenénk, csak a korkülönbségből lehetnek problémák.
  Megint nagy csend ült rájuk. Chantal hirtelen megtörölte a szemét. Angélique, a drága, igazi Jerry-egérhez illő hősiességről tett tanúbizonyságot. Alig hogy szakított a fiúval, akivel évekig járt, máris azon munkálkodik, hogyan segíthetne neki megtalálni a boldogságot valaki mással. Kissy úgy érezte, jobban szereti Angélique-et, mint valaha. Ő is megtörölte a szemét.
  Hirtelen megszólalt Nimby.
  – Apropó korkülönbség. Két óvodás beszélget. Hány éves a barátnőd? Hét, de a teste akár egy ötévesé.
  Az egerekből kirobbant a nevetés. Kissy hálásan nézett Nimbyre, amiért feloldotta a feszültséget és megakadályozta, hogy túlságosan elérzékenyüljenek. Mert most nem Angélique nemeslelkűségén kell meditálni, hanem továbblépni.
  Mindjárt itt az április. Niala a születésnapján Pi karjaiba akar omolni. Valamit ki kell találni, hogy azok a karok addigra ölelésre táruljanak.

Az osztály néma csendben ült és nézte a három komoly férfiarcot. Reggel még semmi gyanúsat nem tapasztaltak. Igen, hárman is hiányoztak ma, de hát az ilyesmi előfordul. Most hirtelen megtudták, hogy a háromból csak kettő hiányzik normális okokból.
  – Gyerekek – kezdte az idegen. Civil ruhában volt, de rendőrfelügyelőként mutatkozott be. – Szeretném, ha segítenétek nekünk. Mindent tudnunk kell az osztálytársatokról, Angélique Lafont-ról.
  E szavaknál fölmutatta Angélique fényképét. Az osztály bambán nézte. Ugyan minek nekik fénykép Angélique-ről, akit naponta látnak?
  – Angélique-et tegnap reggel óta nem látták – emelte föl a hangját a felügyelő. – E pillanatban nem tudjuk, hogy elszökött-e hazulról, és ha igen, miért… vagy pedig valami egyéb történt vele.
  Kissy elnézte a többieket, akiket mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Isabelle falfehéren nézte a fényképet és remegett a keze. Szegény. Alighanem elképzelt néhány dolgot abból a valami egyébből.
  Most előlépett az igazgató és beszélni kezdett, de Kissy nem nagyon figyelt rá. Angélique szülei jártak a fejében. Párszor találkozott velük futólag, néhány mondatot váltottak, ennyi. Azt tudta, hogy az apja ügyvéd, az anyja nem dolgozik, a négy gyereket neveli. Angélique a legidősebb. Vallásos emberek, a vaskalapos fajtából, elég nehéz lehet kijönni velük. De hát ez Angélique-nek nyilván könnyebb, hiszen ő is vallásos, olyannak nevelték, mint ők maguk. Azazhogy annyira persze neki se könnyű, máskülönben most itt ülne a helyén, ők pedig nem Morgómedve szavait hallgatnák az osztálytársi összefogásról.
  De Mondiot közben már be is fejezte. Dubois mondott egy mondatot, hogy csak bátran, nyilván hogy ő is mondjon valamit, aztán csend ereszkedett rájuk. Az osztály még nem tudott magához térni a meglepetéstől. Angélique? Éppen ő szökik el hazulról? Vagy ha valami szörnyűség történt…
  Kissy a fejeket nézte, egyiket a másik után, és – most először, amióta ismeri őket – úgy érezte, pontosan tudja, mi jár a fejükben. Mi történhetett? Elszökött? De miért? Vagy elrabolták? Talán… meggyilkolták? Az borzalmas lenne. Vagy váltságdíjat követelnének? A szüleinek van éppen pénzük, de hát nem milliomosok, van az osztályban egy-két gazdagabb gyerek, mint Angélique.
  Három fej volt csupán, amikben egészen másféle gondolatokat látott. Három egértársának feje. Ők ugyanarra gondoltak, amire ő maga.
  Hogy el ne árulják valamiképpen: ők nagyon is jól tudják, hol van Angélique Lafont.

Az osztály őszintén elmondott mindent a nyomozónak. Hogy hova szeret járni Angélique és kikkel, másképpen: kivel. Ez nagyon érdekelte a rendőrt, sokat kérdezett erről, és sorban jelentkeztek a fiúk, akikkel járt – öten is, köztük Martin, aki három hétig járt vele valamikor ősrégen –; elmondták, hogy Angélique-kel soha semmi komoly dolog nem volt, szó se lehetett róla, a puszinál többet nem engedett meg. A lányok beszámoltak mindenről, amit tudtak Angélique titkairól; ezt úgy tették, hogy egyenként kimentek a nyomozóval az üres folyosóra és ott beszéltek, négyszemközt. Chantal és Jennifer is. Kissy, akárcsak Isabelle, azt mondta, nem jut eszébe semmi, amire a felügyelő azt felelte, nem baj, úgyis megkapják a telefonszámát. Mielőtt elment, ott is hagyott féltucat névjegyet. Martin vette el az egyiket – szükségük lehet még rá.
  Az alapítvány is szóba került, Romain említette, hogy négy társuknak van egy alapítványa, ami pedofil bűnözők után nyomoz, amire Chantal kijelentette, hogy a Jerry nem folytat nyomozást Angélique-kel kapcsolatban senki után, sőt ez idő szerint egyáltalán nem nyomoznak semmilyen ügyben. Közben egyenesen a felügyelő szemébe nézett, olyan nyugalommal, ami nem eshetett nehezére, ha egyszer végeredményben csak az igazat mondta.
  Az osztály rosszkedvűen üldögélt, amíg Dubois és Morgómedve váltott pár szót a rendőrrel búcsúzóul. Az egerek is rosszkedvűen üldögéltek. Az osztály azért volt rosszkedvű, mert aggódtak a barátjuk miatt, aki talán most bezárva retteg valahol – az egerek pedig azért, mert tudták az igazságot, és nem volt szabad szólniuk.
  Amikor suli után hazaindultak, már valamivel jobb volt a kedvük. Végül is ha a szülők a rendőrséghez fordultak, akkor alighanem igencsak aggódnak már. Ha pedig aggódnak, akkor talán ideje már, hogy Angélique előkerüljön. Ezért menet közben Jennifer írt egy SMS-t morzekódban, és elküldte a Tatuinra. Leia hercegnő csak negyedóra múlva válaszolt, amikor már Jenniferéknél voltak. Persze, hiszen le kell fordítania az üzenetet Angélique-nek, aki nem ismeri a Jerry-morzét, aztán ő eldönti, hogy mit válaszoljanak…
  Az üzenet rövid volt. „Még puhuljanak egy napig. Leia.”
  Az egerek morcosan néztek az asztalon fekvő telefonra. Aztán Martin fölvette és írni kezdett. „Mi lenne, ha kiderítenénk, mennyire aggódnak? Csubakka.”
  Pillanatokon belül megjött a válasz. „Hogyan? Leia.”
  – Beszélni kellene velük – vélte Chantal, Martin pedig leírta, Luke aláírással.
  „Lehetetlen. Gyanút fognának. Leia.”
  Kissy elkérte a telefont. „Dehogyis”, írta sebesen a morzejeleket. „Egyikünk odamegy és kifejezi együttérzését, sápítozik egy sort, hogy hát mi történhetett, és figyel. Han.”
  Percekig vártak, mire megszólalt a csipogás.
  „Az Erő legyen veletek. De ha elszúrjátok, azt fogjuk kívánni, hogy inkább Darth Vader kapott volna el bennünket. A regényíró egér menjen, neki remek pókerarca van. Leia.”

Chantal szó nélkül indult Lafont-ékhoz, Kissy pedig arra gondolt, milyen érdekes is ez: közöttük nincsen semmiféle főnök vagy vezéregér, de mégis sokszor úgy tűnik, mintha Niala valamiféle parancsnok lenne. Tegnap is, amikor megtudták, mi történt. Angélique Chantalnak telefonált, aki persze Vaucressonban volt a többi minivel. Angélique csak annyit mondott, hogy feltétlenül beszélnie kell velük, most azonnal. Így hát megmondták neki a címet és vártak.
  Tizenegy után ért oda. A szeme vörös volt, az arca riadt. Suzy kirobbanó szeretete volt az egyetlen, ami egy percre el tudta terelni a figyelmét, csak addig, amíg megismerkedtek és a kiskutya körülrajongta. Aztán bekísérték a nappaliba és helyet foglaltak. Angélique azonnal a zsebében kezdett kotorászni, amire Vanessa elővarázsolt egy csomag papírzsebkendőt és odanyújtotta neki. A kis szállodás, gondolta Kissy mosolyogva. Találd ki, mi a vendég kívánsága és teljesítsd is azonnal.
  – Nem merek hazamenni – szipogta Angélique; ezek voltak az első érthető szavai, amióta megérkezett. – Faggatóznának… nem tudnék úgy tenni, mintha… amikor…
  – Akkor először is szedd össze magad – szólalt meg Niala, s ezzel át is vette az irányítást. – És lássuk, hogy mit tudunk. Csináltál tesztet?
  Kissy csak nézett értetlenül a barátnőjére, hogy az miről beszél. De Angélique se vágott értelmesebb képet. Niala odaült mellé és mint aki egy ötéves kisgyerekhez beszél, azt mondta:
  – Nem mindegy, hogy csak rémüldözöl vagy biztosan tudod, hogy baj van. Gondolom, észleltél egypár tünetet.
  – Tünetet?…
  – Émelygés, rosszullét – sorolta Niala, Angélique pedig gépiesen bólogatni kezdett –, esetleg érzékeny lettél szagokra, és persze kiderült, hogy semmi hasznát nem veszed a naptáradnak? – Angélique csak bólogatott, Kissy pedig hirtelen rájött, hogy Niala miről beszél. Olyan érzés volt, mintha gyanútlanul kinyitott volna egy doboz sajtot, és abból hirtelen egy vérszomjas macska ugrott volna elő, de sehol semmi búvóhely vagy menekülési útvonal. – Jól van, akkor ezt tisztáztuk – folytatta Niala –, akkor tehát még egyszer: csináltál tesztet?
  – Miféle…
  Niala furcsálkodva nézett rá.
  – Nem tudod, mi az a terhességi teszt?
  Angélique nagy szemeket meresztett és megcsóválta a fejét.
  Hát igen, gondolta Kissy, amilyen nevelést kap szegény, csoda lenne, ha ilyen dolgokról hallott volna.
  Niala Vanessára nézett, aki bólintott és fölállt. Nimby keze eddig a derekán volt, most elvette onnan.
  – Kétfélét hozzatok – mondta Niala –, két teszt mindig biztosabb, mint egy.
  – Cin-cin – felelte Vanessa, és a két kisegér már ott se volt. Kissy egy pillanatra ösztönös késztetést érzett, hogy megállítsa őket. Két kiskölyök, akik szemlátomást fülig szerelmesek egymásba, és terhességi tesztet vesznek – ebből baj lehet. Ha valaki megpróbálja kicikizni őket, még vér is folyhat. Aztán rájött, hogy Vanessa ilyenkor nem üt és nem is lő. Szamárság ettől tartani. Csak ránéz a gúnyolódóra azokkal a jéghidegkék szemeivel, és annak rögtön valahol másutt lesz dolga. És Nimby se forrófejű, meg férfiassági túltengésben se szenved, nem hiszi, hogy minden problémát neki kellene megoldania.
  A La Folie utcai gyógyszertár biciklivel pár perc, de negyedórába is beletelt, amíg megjöttek három hosszúkás dobozzal, akkorák voltak, mint a fogkrémes tubusok dobozai. Senki se próbált szórakozni velük. Az eladónő nem feltételezte, hogy a teszt Vanessának kell, egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy kinek. A használatukról csak pár szót szólt, hiszen úgyis oda van írva, de az egerek alaposan kifaggatták a tesztek megbízhatóságáról. Végül kiválasztották a három legmegbízhatóbbat és elhozták őket. Angélique a pénztárcája után kapkodott, de Niala leintette. Kissynek fogalma se volt, mibe kerül egy ilyen teszt, még nem is látott ilyet soha közelről, de tudta, hogy Vanessa régóta nem jön el úgy hazulról, hogy ne lenne nála pénz bőven, és Nialánál is van. Blanche-nak az az elve, hogy ha csak egyetlenegyszer van hirtelen szükség pénzre, akkor már megéri maguknál tartani.
  Míg ők odavoltak, Niala föltett pár kérdést a fiúról – főleg az érdekelte, hogy nem volt-e erőszak. Szerencsére nem, Angélique azt mondta, ő is akarta, bár nem szerelmes bele, csak hát…
  Itt vége volt, a „csak hát” után nem folytatódott, és Niala sem erőltette. Kissy nem nagyon értette a dolgot, de nem szólt semmit. Ő képtelen lenne a közelébe engedni egy olyan fiút, akibe nem szerelmes. Úgy még Martint sem, egyelőre, pedig szereti Martint és egészen biztos, hogy egyszer az övé lesz. Talán a születésnapja után, de lehet, hogy azután is még várni fognak.
  De hát mindenki másmilyen. Angélique egy osztályba jár vele, és egészen másképpen látja a dolgot, ő képes volt szerelem nélkül ágyba bújni egy fiúval. Persze még Jennifer és Chantal is különbözik őtőle, pedig nemcsak osztálytársak, hanem egértársak is, és ők képtelenek tartósan kikötni egy fiú mellett. Bár ez inkább a fiúk hibája.
  Angélique nem mondta meg, hogy ki az a fiú, és Niala ezt sem erőltette. Amikor az egerek meghozták a teszteket, csak annyit kérdezett, hogy akar-e valakit maga mellé a fürdőszobába. Chantalt kérte meg, inkább csak lelki támasznak, azt mondta.
  Sokáig voltak bent, és a végén Chantal egyedül jött ki. Megállt a folyosó kezdeténél és a vállával nekidőlt a falnak. Az egerek sóhajtottak.
  – Mit csinál? – kérdezte Niala.
  – Sír. És azt motyogja, hogy az apja agyon fogja verni.
  Niala töprengve nézett maga elé néhány pillanatig, aztán fölpillantott.
  – Kérdezd meg, bemehetek-e hozzá.
  Chantal megfordult, de ekkor föltűnt mellette Angélique vörös arca. Niala odasietett hozzá, karon fogta és leültette.
  – Ide figyelj – fogta meg mindkét vállát. – A sírás most nem segít. Ki kell találnunk valamit, de sürgősen.

Jobbat nem tudtak kitalálni. Képtelenségnek tűnt, hogy Angélique egyszerűen hazaállítson azzal a hírrel, hogy terhes. Határozottan állította, hogy a szülei már azért is leharapnák a fejét, hogy lefeküdt valakivel. Ha ráadásul még terhes is…
  Egyetlen dolgot lehetett tenni, tehát azt tették. Hogy nem rendes dolog? Ezzel nem tudtak foglalkozni, ezt Angélique-nek magának kell elrendeznie a saját lelkiismeretével. Persze az se valami rendes dolog, hogy szülők ilyen félelemben tartsák a gyereküket. Kissynek ebben a saját szülei, és még inkább a D’Aubisson szülők voltak a mérce. Ha ő egy nap közölné anyáékkal, hogy terhes, biztos nem örülnének, de tudomásul vennék. Kapna egy csomó szemrehányást, amiért elmulasztott rendesen védekezni, de ezzel napirendre térnének a dolog fölött. Niala vagy Vanessa még ezeket a szemrehányásokat se kapná meg, mert Blanche-éknak az az elvük, hogy az ember meggondolatlan cselekedetei magukban hordják büntetésüket. Angélique éppen eléggé megbűnhődött a meggondolatlanságáért máris. Mi értelme még bántani?
  – Szia, én vagyok – mondta Niala. – Figyelj csak, ki kellene menni valakinek a vonathoz. Nem, majd megmondom, melyikhez, még nem tudom. Küldök valakit, el kellene szállásolni pár napra. Hadd lám csak. Farmernadrág lesz rajta, sötétpiros póló, és az én régi sapkám, a sárga. Ja igen, nőnemű, és akkora, mint jómagam. Ugyan, hagyj már az ilyen kérdésekkel! Csodákat. A könyveléssel csak akkor nem fog egyezni, ha beírod. De minek írnád be? No, majd megmondom, melyik vonat, legyetek ott, szia!
  Kinyomta a telefont és megpörgette az ujja hegyén.
  – Rendben van. Eltölthetsz pár napot a világ legszebb helyén. – Kissy fülelt, hallja-e Vanessa sóhajtását. Hallotta. – Ha a szüleid kellőképpen megpuhultak, akkor beszélünk velük. Ha az elveszésed és megkerülésed se tudja feledtetni, hogy van egy-két apró változás, akkor igazán nem tudom, mit tehetnénk még.
  Angélique az esti vonattal megérkezett Beaulieu-be és elfoglalta az egereknek fenntartott egyik szobát. Jeanne, akit Niala felhívott, külön megkereste Isabelle nénit, Mariót és Blanche-t is, hogy mitévő legyen, de mindhármuktól ugyanazt a választ kapta: Nicole tudja, mit csinál. Úgyhogy kiment a vonathoz.

Chantal jó darabig odavolt Lafont-éknál, az egerek addig beszélgettek. Kissy nemigen vett részt benne, leginkább gondolkodott.
  A tegnapi gyógyszertári bevásárlás jutott eszébe, és jó néhány film, amikből egészen másféléknek ismerte meg a pasikat. Általában mereven elzárkóztak mindentől, amitől – úgy látszik – Nimby nem zárkózik el. Egy átlagos pasi a nőre bízza a teszt megvételét, és ha esetleg neki kell odavinnie, mert a nő nem tud vezetni, akkor az átlagos pasi kint marad a kocsiban, és egyetlen kérdést sem tesz föl azon kívül, hogy kapott-e. Nimby bement Vanessával és ő is föltett kérdéseket az eladónak. Vajon az ő srácaik miért nem átlagosak? Mert azt biztosan tudta, hogy Martin ugyanezt tette volna, ha ő van ott és nem Nimby, akármelyik lánnyal megy, akár Vanessával, Nialával, bármelyikükkel. Ismerte annyira Martint, hogy tudja, ő is bement volna és nem fintorítja el az orrát, mondván, „női dolog”, mint a pasik a filmekben. Ugyan miért?
  No persze kíváncsiak, ez nyilvánvaló. Egy fiúnak sosincsen dolga terhességi teszttel, addig legalábbis, amíg ki nem találják a fiúknak való terhességi tesztet. Monsieur Rochefort hazaviszi, rendeltetésszerűen használja és megtudja, hogy madame Rochefort áldott állapotban van-e. Esetleg azt is, hogy kitől…
  Igen, kíváncsiak, hiszen sose láttak ilyet és nem is igen fognak. De más pasi se, ahogy más női segédeszközökkel sincsen dolguk, tehát lehetnének kíváncsiak, de elsősorban inkább elutasítóak. Női dolog, mondják, s föltartott orral eltrappolnak sörözni és kocsikról beszélgetni.
  Az övéik miért nem?
  Hirtelen eszébe jutott egy eset, amikor Pi intézte a bevásárlást, és vett egy csomag tampont Angélique-nek. Kissy hallotta, amint a lány kérte, és Pi nem kérdezte meg, hogy milyet. Tudta magától. Ahogy ő, Kissy is vett Pinek nemegyszer borotválkozószereket meg hajmosót, náluk egyedül Pi használt olyan sampont, mert az illata huszonéves pasiknak való volt, és ő a környéken az egyetlen huszonéves pasi. De abban senki nem lát semmi különöset, ha egy nő borotválkozószereket vesz egy férfinak, akkor se, ha nem járnak együtt. Az viszont rendkívüli, ha egy pasi intim betétet vesz egy nőnek. Neki se járna most mindez a fejében, ha Nimby gyógyszertári útja rá nem ébreszti, hogy a három fiúegér mennyire más, mint azok a krapekok, akik a filmekben vannak.
  Az egérség különleges hatással lehet a srácokra. Nimby jó párszor megfogta már a munka végét a konyhában, porszívózni pedig hetente szokott, és nem kell unszolni egyikre se. Martin időnként bonyolultabb munkákat is végez a tűzhely mellett, nemcsak hámoz és tisztít, mint Nimby. Egyik se csak a lábát lógatja. Kocsikról alig beszélnek. Fociról se. Közülük csak Mohit érdekelte a foci, még mielőtt csapat lett belőlük, de azóta, főleg Vanessává változása óta annyi minden köti le a figyelmét, hogy a foci teljesen hidegen hagyja.
  Egyvalami van, amit nem tud az egérfiúkról, pedig fontos lenne, hogy kiderüljön, van-e bennük valami macsó vonás. De egyelőre nem lehet utánajárni, mert otthon Vaucressonban külön fürdőszoba van a fiúknak és külön nekik lányoknak, a panzióban szintén, a többi helyen – Nimbynél, Martinnél, itt Jennifernél vagy éppen Chantalnál – pedig nincsenek elég sokat ahhoz, hogy megtudhassa, vajon az ő srácaik is fölhajtva hagyják-e a vécéülőkét.

– Hát mit mondjak – kezdte Chantal –, nem ülnek ugyan zokogva az asztal körül, de eléggé meg vannak ijedve. Ott van a nagymamád is, aki folyton imádkozik és sóhajtozik. De ő se sír.
  – Nem is szokott – mondta Angélique. – Erős asszony.
  – Én is sápítoztam egy sort, ahogy kértétek, mi történhetett, ilyenek. Anyád attól tart, hogy elraboltak, apád szerint viszont csavarogsz. Ő inkább dühös.
  – Akkor még nem mehetek haza – sóhajtott Angélique. – Ha megtudja, miért jöttem el, még sokkal dühösebb lesz.
  – Itt a kutya rád nem talál – közölte Niala. – Még ha végigrazziázzák utánad az országot, akkor se. Csak mi tudjuk a titkot, de mi ugye esküt tettünk a Nagy Ementáli Sajtra.
  Kissy fölkapta a fejét.
  – Nem is tettünk semmiféle esküt.
  – De jól hangzik!
  Angélique velük nevetett. Ők hárman most Vanessa szobájában ültek két kamera előtt. A többiek Jennifer ágyán ültek két sorban, hogy beférjenek a kamera látószögébe.
  – Már akartam kérdezni… – ráncolta a homlokát Angélique –, mi ez az egérdolog nálatok?
  – Egyszerű – felelte Vanessa, és levett a polcról egy plüssegeret. – Mi kicsik vagyunk, az ellenségeink viszont nagyok. És a tét szó szerint az életünk. Sok gyerek belehalt már ezeknek az állatoknak a kéjelgésébe. Úgy harcolunk ellenük, mint kisegerek a macskák ellen.
  – Akkor miért kockáztattok?
  – Nem kockáztatunk. Pont hogy csökkentjük a kockázatot. Egyrészt azzal, hogy igyekszünk minél sokoldalúbban felkészülni a támadásokra, másrészt azzal, hogy aki megtámad valakit, azt rács mögé küldjük – onnan már nem tud ártani…
  – Értem. Bernard-nak szerencséje, hogy én is akartam, másként belőle is egykettőre… macskát csinálnátok.
  A fiút Vanessa nevezte el Bernard-nak. Angélique nem volt hajlandó megmondani a nevét, ezért kapott egy fedőnevet. Vanessa aznap látott egy bernáthegyi kutyát, arról adott nevet neki.
  – Igen, szerencséje – Niala kutató tekintettel nézett a lány arcába. – Mert, ugye, te is akartad?
  – Ezt már kérdezted.
  – Aggkori szenilitásban szenvedek – jelentette ki Niala olyan hangon, mint egy rendőr, amikor azt mondja: „Akkor most mesélje el százegyedszer is!”
  – No várj csak. Tudjátok mit? Elmondok mindent, jó? Már régóta járunk együtt… vagyis hát ez nem igazi együtt járás, mert sose megyünk együtt sehová. Csak találkozni szoktunk, beszélgetünk, csókolózunk… ennyi. Neki van más lány is az életében.
  – Hogyhogy más lány is? – döbbent meg Vanessa, mintha nem az ő fiújának lett volna szokása az összes egérlányt végigcsókolgatni.
  – Azt mondta, szívesen van velem, de neki azért már több kell, én meg ahhoz még kicsi vagyok.
  – Aztán lefektetett, mi? – Jennifernek szikrázott a szeme.
  – Nem, csak egy évvel később.
  Kis csend lett. Akkor tényleg régóta járnak együtt, gondolta Kissy. Angélique még nincs tizenöt éves, tehát még nem volt tizennégy, amikor már csókolózott Bernard-ral, akiről mindmáig nem tudják, hány éves voltaképpen. Hirtelen olyan izgalmat érzett, mintha egy tapogatózó macskabajuszt látott volna meg a lyuk bejáratánál. Azt tudják, hogy Angélique mikor esett teherbe, de azt nem, hogy mikor feküdt le a fiúval először. És ha jóval régebben? Mondjuk tizenkét évesen? Angélique nem szereti Bernard-t, nem fog neki hiányozni, ha hosszabb ideig nem látja. Évekig… Persze már így is megvan az alap a vádemeléshez, hiszen a beleegyezési korhatár tizenöt év, és azt Angélique mindmáig nem töltötte be. De mégis szebb lenne, ha kiderülne, hogy már jóval kisebb korában… az csinos éveket jelenthet…
  – …de semmi más nem történt, igazán – riadt föl hirtelen Angélique szavaira. Te jó ég, megint elbambult, most nem tudja, mi történt. – Akkor már úgy éreztem, hogy nekem ő igazából ezért kell. Nem voltam szerelmes, csak ez kellett.
  – De te akkoriban Romainnel jártál – jegyezte meg Chantal.
  – Hát… igen. Tudjátok, mindenki azt mondja, hogy egy korombeli lánynak járni kell valakivel. Még a szüleim is azt mondják, hogy egy ekkora lányt már kísérgessen egy fiú, úgy természetes. Persze ők csakis puszit tudnak elképzelni, semmi többet nem fogadnak el. Hát mindig volt egy ilyen fiúm, hogy senki ne gyanakodjon másra.
  – Ha ilyen puszis lovagra van szükséged – szólalt meg Nimby –, bármikor szívesen beugrom kisegíteni.
  Az egerek gurultak a nevetéstől. Nimby és az ő puszijai. Kissy pontosan tudta, hogy ez a nemes szívű, önzetlen egér bárkit bármikor összevissza puszil kizárólag segítőkészségből – ha az illető csinos tizenéves lány.
  Angélique megköszönte az ajánlatot.
  – Közben persze egyre többet mondogatta, hogy ez neki már nem elég, és azt mondta, szerinte nem rendes dolog, hogy velem ezeket csinálja, aztán elmegy a másik barátnőjéhez. Akkor már elég komolyan csináltuk.
  – Mit? – csúszott ki Kissy száján.
  – Hát ezeket a fogdosásokat.
  – Mennyire komolyan? – kérdezte Vanessa. Ez kimondottan nem az Angélique-eset részletes tanulmányozásához szükséges kérdés volt: a kíváncsi kislány kérdése volt, aki mindent tudni akar a szexről, nyilván hogy legyen mit visszautasítania.
  – Hát… – kezdte Angélique.
  – Kimenjünk? – kérdezte Martin. – Majd utána elmesélik a lányok… akarom mondani, ez bizonyára nem tartozik ránk.
  Angélique nevetett. – Hülye… nem, ne menjetek ki. Szóval a lehető legkomolyabb tapizások, amiket csak csinálni lehet.
  Kissy bólintott, azokat jól ismerte tavaly nyár óta.
  – De várj csak – mondta Vanessa –, ti ott nem vetkőzhettetek le!
  – Persze hogy nem, de ruhán keresztül… meg ruha alatt… azért egy ilyen hátsó udvar elég nyugis hely. Aztán úgy éreztem, itt az ideje, és fölmentem hozzá. Teljesen szabad akaratomból, mielőtt megkérdezitek. Még a ruháimat is én magam vettem le.
  Kissy úgy döntött, nem kérdezi meg, milyen volt. Illetlenség lenne.
  – Milyen volt? – kérdezte abban a pillanatban.
  – Hát – mondta Angélique szinte zavar nélkül –, annyira nem szenzációs, amire számítottam, de azért nem volt rossz.
  – Többször is fölmentél? – kérdezte Niala.
  – Kétszer. Aztán rájöttem, hogy mi lesz, ha… ha az lesz, ami lett.
  – És mi van most Bernard-ral?
  – Most elutazott. Gyakran elmegy pár hétre, de nemsokára hazatér.
  – Szóval ő még nem tudja, igaz?

A hét hátralevő része rendőrök és hírek nélkül telt el. Az egerek a hétvégére megint összegyűltek Vaucressonban; Angélique ezzel egértársaság nélkül maradt, de a Jerry-felületen eléri őket, és Beaulieu-ben úgyse lehet unatkozni. Chantal szombat délután vonatra ült és hazament, vagyis Lafont-ékhoz, hogy megtudja, van-e valami hír a lányukról.
  – Még nem kerültél elő – újságolta, amikor eljött tőlük. – Teljesen kétségbe vannak esve. Négy nap, apád folyton ezt hangoztatja, még sose fordult elő, hogy négy napig nem látott. Megkérdeztem, mi van, ha csak elkövettél valamit és nem mersz hazajönni. Rám nézett, mint egy ütődöttre, aztán legyintett és azt motyogta, hogy olyat nem lehet elkövetni, amitől valaki négy napig nem mer hazajönni.
  – Vajon arra is gondolt, ami történt, mikor ezt mondta? – meditált Angélique.
  – Nagy kisfiú már, gondolnia kellett – jelentette ki Niala. – Holnap jöhet a Rejtélyes Idegen Hadművelet.
  És jött. Kissy már nem tudott visszaemlékezni, mikor állapította meg először, hogy Niala tündér, de ettől a naptól úgy érezte: valójában professzor a Tündérképzőben.

Csengetés, kis szünet, nyíló ajtó hangja. Aztán férfihang: – Tessék.
  – Jó napot. Angélique küldött. Bejöhetek?
  Kis csend. Aztán gyanakvóan:
  – A lányom? Mit tudsz róla?
  – Ezt odabent mondanám el, hatszemközt.
  Női hang messzebbről: – Jött valaki?… Szia, ha Angélique-et keresed…
  – Nem, ő küldött.
  – Angé… – Izgatottan: – Hol van?! Mi van vele?! Mit tudsz róla?! Charles, engedd már be!
  Zörejek, lépések. Hat pár egérfül és két pár rendes fül figyelt minden neszre.
  – Itt jó is lesz – érkezett Niala hangja. – Üljünk le. Ön is, uram.
  – Jó nekem állva is. Mi van a lányommal?
  – De nekem nem jó. Semmi kedvem fölbámészkodni önre. Inkább megvárnám, amíg…
  A vége elveszett egy szék elhúzásának zörejében, Lafont úr nyilván leült.
  – Akkor először is hogy mi van a lányukkal – kezdte Niala könnyed társalgási modorban –: ez idő szerint, ha minden igaz, diótortát eszik. Ebédnél nagyon dicsérte. Eddig majdnem minden ízlett neki, de a diótorta viszi a pálmát.
  – Tehát nálatok van? – kérdezte Lafont úr. – Erről jut eszembe, még a nevedet se tudom.
  – Tényleg nem tudja, uram, és igen, nálunk van. Amikor a barátaihoz menekült, azt láttam legjobbnak, ha…
  – Menekült? – szakította félbe madame Lafont. – Mi elől menekült?
  – Az elől a türelmetlenség elől, amivel most a szavamba vágott, asszonyom. Megkérem önöket, hogy ez ne forduljon többet elő. Angélique azért küldött engem, mert őt nem hallgatták volna végig. Engem kénytelenek lesznek. Ha nem, akkor elmegyek, és ülhetnek itthon a lányuk nélkül. Meg kell mondanom, hogy Angélique olyan helyen van, ahol a rendőrség nem találja meg egyhamar, még ha kisétál az utcára, akkor sem.
  Kissy imádta Niala szemérmetlen blöffjeit. Dehogynem. Ha kisétál az utcára, elég találkoznia egy rendőrrel, aki kapott a fényképéből.
  – Úgy látom, megértettek. Akkor hát térjünk a tárgyra. Angélique azért menekült el itthonról, mert olyan gondja van, amit önökkel nem lehet megbeszélni. Önök a hitük előírásait követik, de ez neki most nem segít, ellenkezőleg.
  – A… a hit mindig segít – suttogta madame Lafont.
  – Bár úgy volna, asszonyom. Azazhogy: igen, a hit tényleg segítene, de a hívek sokszor félelmetesebbek, mint a hit nélküli világ. Angélique most ilyen helyzetben van.
  – De hát miért?
  – Mert terhes.
  Csend. Elhangzott hát a szó, gondolta Kissy. A szó, ami megváltoztatta Lafont-ék életét, világképét, mindent. „Terhes.”
  – Megértem a döbbenetüket – mondta Niala együttérzően. – De szülőnek lenni többek között azt is jelenti, hogy kalandokba keveredik az ember; olyanokba, amiket nem keresett magának. Bizonyára volt már részük néhányban. Ez egy újabb.
  – Azt is tudod, kitől? – szólalt meg Lafont úr tompán, ügyet sem vetve Niala duruzsolására.
  – Nem, uram, azt nem tudom. De azt tudom, hogy ő is akarta. Nem volt semmiféle erőszak vagy kényszer. Ezt elég világosan kifejtette. Nos, Angélique-nek jelenleg égető szüksége van valamire, amit csak önöktől kaphat meg. Szülői szeretetre és támogatásra. A magam részéről hihetetlenül rossz néven venném, ha nem kapná meg. Mi a véleményük?
  Lafont úr hangja most ércesebb volt, mint az előbb.
  – Nem tudom, mit tartasz felőlünk, de nekem a gyerekeim a gyerekeim, akármit követnek is el. Ezt Angélique-nek is tudnia kell, bármit mesélt is rólunk.
  – Ami azt illeti, eléggé tart attól, hogy ennél a dolognál nem számíthat a támogatásukra. De akkor megmondhatom neki, hogy nyugodt lehet, ugye?
  – Természetesen.
  – Amit Isten keze ránk mért, elfogadjuk – tette hozzá az asszony.
  – Ennek nagyon örülök – felelte Niala. – Ugyanis Angélique nagyon szeretné, ha ön kísérné el a terhességmegszakításra, madame.

Az Úr villámai, az angyalok haragvó kórusa, Szent Péter mennydörgése elmaradt ugyan, de ez legfeljebb hangerő tekintetében volt nyereség. Lafont úr – mint Niala később elmondta – csak megcsóválta nagy fejét és elutasító mozdulatot tett.
  – Nem, kisasszony. Erről szó sem lehet. Ha így esett, akkor így esett. Nem öljük meg az unokánkat. Fölneveljük becsülettel.
  – Félek, uram, hogy olyan vitába kíván belekezdeni, amit nem nyerhet meg. Angélique nem akarja megszülni ezt a gyereket. Így döntött. Kénytelen lesz tiszteletben tartani a döntését. Ne feledje, hogy Isten is ezt parancsolja.
  – Isten? – A hang hitetlenkedő volt, az volt benne: „Ugyan mit tudsz te Istenről?”
  – Történetesen engem is megkereszteltek, katolikus templomban, annak rendje és módja szerint. Nem vagyok hívő, de olvastam a Bibliát. Önre is ráférne, uram, ne haragudjon. Isten szabad akaratot adott Angélique-nek. Ki ön, hogy ezzel vitába száll?
  – Igen, ilyen vitákat már folytattam – sóhajtott Lafont úr. – Ne haragudj, de nem fogjuk ezt a kérdést elvont metafizikai síkon megvitatni. Én…
  – Akkor megvitatjuk földrajzi síkon – vágott a szavába Niala.
  – Milyen?…
  – Földrajzi! Önök nem tudják, hol van Angélique, és garantálom, hogy nem is fogják megtudni, amíg túl nem esik az abortuszon. No meg jogi síkon. Ön ügyvéd, monsieur, azazhogy doktor Lafont. Tudja, hogy mi jár kényszerítésért ilyen dolgokban. Van öt év szabadideje? Nem gond, majd csinálnak magának. Sajnálom, de az abortusz tényébe nincs beleszólásuk. Engem az érdekel, hogy mi lesz azután. Lássuk csak. Angélique hazajön, túlesve mindenen, és az életük visszatér a rendes kerékvágásba. Nem túl vonzó perspektíva.
  – Ezt hogy érted?
  – Úgy, hogy Angélique a világ túlsó végére is képes elmenekülni ez elől a rendes kerékvágás elől! – csattant föl Niala. – Szabályok és előírások! A bősz atya haragvó szigora, ha valami nem stimmel! Van fényképezőgépük? Csináljanak sok képet a gyerekeikről, mert ha nem változtatnak ezen, faképnél hagyja önöket valamennyi. Angélique két év múlva nagykorú. Ugyanazt fogja csinálni, amit az ilyen bősz atyák gyerekei szoktak. Összepakol és megy, amerre lát. Az utcának nevelték?!
  Lafont úr hangján hallatszott, hogy még épp csak fékezi magát.
  – Nézd, te természetesen vendég vagy a lakásomban. Ennek ellenére nem tűröm, hogy beleszólj, hogyan nevelem a gyerekeimet. A…
  – Süket duma, uram – közölte Niala hűvösen. – Én csak a tévémeteorológus vagyok, aki megmondja, mire számíthat. Viharra, egyre többre. A jövője két évre előre tele lesz felhőkkel, aztán jön egy villámcsapás, amikor elveszíti a lányát. Utána csend egy ideig, aztán jön a következő gyerek. Felőlem kiabálhat, hogy nem tűri.
  A házaspár hallgatott.
  – Lehet, hogy most örülnének egy kis gondolkodási időnek. Én most elmegyek, önök pedig alaposan átgondolhatnak mindent. – Hallották, hogy Niala fölkel. – A kisebbik lányuknak van egy macija, Paulette. Nagyon szereti. Ha úgy döntenek, hogy teljes mellszélességgel, szívvel-lélekkel támogatják a lányukat mindenben, akkor ültessék ki Paulette-et a nappali ablakába. Az üvegen belül, a függönyön kívül. Lentről jól látszik. Valaki látni fogja. Nem én leszek az. Engem elnyel a föld, ahogy innen kilépek. Ugye megértik?

Nialát valóban elnyelte a föld, ahogy kilépett az utcára. Nem szállt be a mikrobuszba, hanem leintett egy taxit.
  – A Mars-mezőhöz legyen szíves.
  Egy szót se szólt, amíg a sofőr ki nem tette valahol.
  – Kösz, viszlát! Akkor most eltüntetjük Nialát a színről. Később közlöm, hol találkozunk. Cin-cin, adás vége!
  És kikapcsolt. Az egerek, akik alig pár sarokra voltak a toronytól, csodálkozva néztek össze. Anya befordult egy mellékutcába és megállt.
  – Hát ez meg mit jelentsen?
  – Alighanem attól tart, hogy követik – mondta Nimby. – Ha beszáll a kocsiba és leolvassák a rendszámot, vége a dalnak. Nem tudjuk megvédeni Angélique-et.
  – És most mit csinálunk?
  – Várunk.
  – Jobb lenne mozogva várni – jegyezte meg Vanessa.
  Így hát elindultak az orruk után. A rakparton a Musée d’Orsay-ig, át a Szajnán, el a Louvre előtt, át a rue de Rivolira. Anya éppen a boulevard de Sébastopolra fordult rá, amikor a Cirrustól megjött az üzenet. Persze Jerry-morzéban. Egy ifjú gascogne-i készül összemérni kardját őfelsége testőreivel. Ennyi volt. Egy betűvel se több, még aláírás sem.
  – De hol?! – vakkantotta Vanessa, amikor Chantal fölolvasta az üzenetet.
  Anya közben már megkezdte az átsorolást, hogy befordulhasson a sarkon és visszatérhessen a túlpartra.
  – A Luxembourg-palota kertjében – felelte, és keményen összeszorította a száját. – Megsétáltat minket ez a ti egeretek. Te meg jobban tennéd, ha többet olvasnál, mert neked így lehetetlen találkát adni Párizsban.

Este az egerek repülőre ültek, s ahogy Nimby mondta, elmenekültek a mindent elborító csokinyuszi-invázió elől. Persze hasztalanul, hiszen Beaulieu-ben is volt belőlük bőven, főleg a panzióban, ahol Isabelle néni mindig súlyt helyezett az ünnepekhez illő díszítésre. Karácsonykor a legkevésbé, hiszen olyankor alig van vendég, de a húsvét már igazi turistaszezon. Nem is a nyuszik voltak a lényeg, hanem a szünet.
  Nem voltak maradéktalanul boldogok. Persze jó dolog Beaulieu-be menni, hogyne lenne jó dolog, de hát – ők kilencen vannak. Hét kisegér, két nagy. Az egerek pontos száma négyzetgyök nyolcvanegy, ahogy Nimby szokta mondani. Nimby bonyolult tudományos számológépet tartott a telefonjában, többfélét is, és az ilyesmit kapásból ki tudta számolni. Bár amikor ezt Martin megjegyezte, akkor Nimby cincogni kezdett vele, hogy egy egyjegyű szám négyzetre emeléséhez semmilyen számológépre nincsen szüksége. Erre Martin azt mondta, ő tud olyan egyjegyű számot, amit Nimby nem tud fejben négyzetre emelni, és fölmutatta a telefonján Pi fényképét. Nimby vigyorgott, azt mondta, ez tényleg egyjegyű, csak nem számjegyben, hanem görög betűben, mindazonáltal kilenc egész nyolc, hat, kilenc, hat, nulla, négy, négy, nulla, egy, nulla, nyolc, kilenc… Nimby csak sorolta a számjegyeket, Martinnek meg leesett az álla, nem gondolta volna, hogy Nimby fejből tudja π négyzetét. Később Nimby megmagyarázta, hogy ha az ember gyakran találkozik dolgokkal, előbb-utóbb jobbnak látja megjegyezni őket, és van néhány szám, amikkel programozás közben gyakran összefut. Az e-t is tudja, a természetes logaritmus alapszámát. El is sorolt egypár számjegyet, Kissy pedig megint megállapította, hogy Nimby félelmetesen okos. Ő jól számol, de ez minden – a természetes logaritmus alapszámát nem tudja, és ha tudná is, akkor se venné hasznát, mert fogalma sincs róla, mi az ördög az a természetes logaritmus. Ami azt illeti, a természetellenes logaritmusról sincsen fogalma.
  De most a matematikának olyan ágára volt szükség, amit ő is jól tudott. Kilenc egér van, és itt vannak heten – tehát kettő hiányzik. Magasabb matematika nélkül is kijön, hogy Pi és Angélique továbbra sincs velük. S ezért nem lehet igazi a szünetük, főleg Nialáé, aki tűkön ül, hogy végre betöltse már a tizenötöt, és addig sikerüljön elcsavarnia Pi fejét.
  Angélique nem jött ki eléjük a buszhoz. Leginkább csak a szobájában vagy a panzió kertjében ült és olvasott, Niala még érkezése után átvitte magához és leszedtek a polcról egy halom könyvet. Nialának mindenféle könyve volt, E. T. kalandjaitól francia és olasz klasszikusokig. Nála több és többféle könyve csak Nimbynek volt, aki olaszul nem olvasott, de angolul igen, és csak a telefonjában több száz könyvet tartott, akadt olyan is, amit két nyelven, például Shakespeare szonettjeit.
  Kissynek éppen a szonettek jártak az eszében, amikor elnézte a két kisegeret, amint fölfelé kaptattak az utcákon. Vanessa kétségkívül az Nimbynek, mint testnek a kenyér, mint tavaszi zápor fűszere a földnek, mint… nem emlékezett tovább a szonettre. Csak a vége jutott eszébe: koldusszegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom. Vajon ettől lehet? Öt perce figyelt, és mindig azt látta, hogy Nimby kicsit lemarad Vanessa mögött. Aminek persze van logikus magyarázata, Nimby hátizsákot cipel, Vanessa viszont nem, hiszen ő hazafelé tart. Csak ettől még tehetne két lépést hátrafelé, hogy egymás mellett menjenek. Vajon Vanessa azért megy egy kicsit Nimby előtt, mert rájött, hogy rajta nincs hátizsák, tehát nem takarja el a fenekét? Fehér sort van rajta, olyan feszes, hogy minden domborulatát kirajzolja. Vanessának szép, formás feneke van, még mindig elég kislányos, de Nimbynek ez nem lehet probléma, ha egyszer Vanessába szerelmes. És lehet, hogy nem bámulja egyfolytában, de az elmúlt percekben nem fordult elő, hogy láthatóan másfelé nézett volna.
  Ahogy idáig ért a gondolataiban, felháborító dolog történt. Az egerek lassítottak, hogy elengedjenek egy biciklist, az élen haladó Vanessa jobban lassított, és innentől fél lépéssel Nimby mögött ment.
  Sokkal jobb volt az előző változat, gondolta Kissy morcosan. Vanessa egészen a panzióig Nimby előtt mehetett volna, és amikor megérkeznek, Nimby megkérdezi, nem láthatná-e azt a feneket most már ruha nélkül is. Dehogynem, feleli Vanessa magától értetődően, levesz magáról mindent, és együtt töltenek egy szenvedélyes éjszakát. Vagy kettőt. Esetleg hazautazásig nem is látják őket.
  Hogy lehet egy ilyen lehetőséget elpuskázni?!

Azért hét egér is elég volt, hogy vidám cincogással töltsék meg a panziót. Besereglettek a szobáikba, lerakodták a csomagokat, és egyfolytában lelkendeztek, amiért végre itt lehetnek. Isabelle néni a folyosón állt és mosolyogva figyelte őket; Angélique ott állt mellette és ő is mosolyogva figyelte őket.
  Kissy villámgyorsan csomagolt ki. Éhes is volt már, meg szeretett volna még lemenni a tengerhez. Nem úszni, ahhoz késő volt már, csak érezni, hogy ott van, beszívni az illatát, és oda-vissza még egyszer végigmenni Beaulieu utcáin. Ő nem érez olyan olthatatlan szerelmet a város iránt, mint Vanessa, aki valósággal világítani kezdett, amikor leszálltak a buszról és végre hazai levegőt szívhatott. Ő nem kezd világítani, de tagadhatatlan, hogy nagyon szeret itt lenni. Több oka is van ennek, a napsütés, a tenger, a hegyek, az ismerős arcok és helyek, de legalább ennyit számít, hogy láthatja Vanessa arcán a boldog ragyogást.
  Befejezte a rakodást és kiszaladt a folyosóra Isabelle nénihez, Angélique-hez és a D’Aubisson lányokhoz, valamint Martinhez, aki már elkészült.
  – Én kész vagyok… és éhes is.
  – Én is – toppant mellé Chantal. – És én is éhes vagyok.
  – Én is – érkezett Jennifer.
  – Én is! – rikkantotta Nimby, és mint a szélvész robogott ki a szobájából. – Eszünk valamit?
  Ahogy lelkesen nézegetett körbe-körbe, tökéletesen olyan volt, mint Suzy, amikor rádöbben, hogy a jelenlevő kétlábúak mindegyike egy-egy Mikulás, ennivalóval megrakott zsákokkal. Túlnyomórészt húsfélével persze, de nem volt olyan ehető dolog, amit Suzy visszautasított volna – egyetlen kivétellel. A narancsot utálta, a feléje nyújtott gerezdet messziről megszagolta és undorral az arcán elballagott.
  – No, akkor gyertek – nevetett rájuk Vanessa, fölnézve Isabelle nénire. Összevillant a tekintetük. Kissy látta, ahogy a kislány engedélyt kér valamire, nyilván hogy a saját elképzelése szerint készíthessen az egereknek valamit, a néni pedig megengedi – egyetlen szemvillanással. Nagyon összetanultak már, gondolta Kissy elégedetten. Mintha sose létezett volna az a kis Mohi, aki úgy sétált be ide, mint aki attól fél, hogy hirtelen fölébred és sivár szobácskájában találja magát.

Az egerek és Angélique is követték a konyhába Vanessát, aki mindenekelőtt kötényt kötött és kesztyűt húzott, olyan természetes mozdulatokkal, mint aki ezt rendszeresen csinálja – mint ahogy csakugyan így is volt. Aztán telerakta a tojásfőzőt és bekapcsolta. Szokott villámgyors mozdulataival előszedett egy csomó alkotóelemet; még kaviár is volt közte. Szeletelőgéppel kettévágott egy sereg zsömlét, megvajazta őket, egy részükre paradicsomot szeletelt, aztán kivette és meghámozta a tojásokat. Sorban berakta őket a tojásszeletelőbe, és a karikákkal csinosan megrakta a zsömlék másik felét. A tojásosakra fél kanál piros kaviárt rakott, aztán az összeset meghintette valami zöld fűszerrel.
  – Tessék az előétel – tette le a tálcát a konyhaasztalra, az egerek pedig lelkes falatozásba kezdtek.
  – Ez jó – mondta Angélique.
  – Tudom – vigyorgott Vanessa –, azért csináltam.
  Ezzel a tűzhelyhez lépett. Hagymákat tisztított és darabolt apróra, aztán megpárolta üvegesre. Feltört egy csomó tojást, ásványvizet öntött bele, fűszereket, még metélőhagymát is, aztán vékony csíkokra szelt zöldpaprikát és kis kockákra vágott sajtot. S már sütötte is, serpenyőben, jól megkeverve sokszor. Ahogy kész lett a hatalmas adag, kitette négy tányérra, az asztalra tette és már gyártotta is a második csoportnak.
  Kissy lenyűgözve figyelte. Vanessa minden mozdulatán látszott, hogy pontosan tudja, mik lesznek a következő mozdulatai, hogy mihez hova kell nyúlnia, mivel mit kell csinálnia. Szerszámok és élelmiszerek mukkanás nélkül engedelmeskedtek neki. Kissynek eszébe jutott az a régen látott jelenet, amikor egy poharat egérré kellett változtatni, de Harry Potter – vagy valamelyik osztálytársa, már nem emlékezett – elhibázott valamit, és egy szőrös poharat kapott, farkincával. Hát Vanessával ilyesmi nem fordulhat elő, nála minden pontosan úgy történik, ahogy eltervezte.
  Azalatt is ezen morfondírozott, amíg lesétáltak a partra. Vanessa nyugodt magabiztosságán, ami egyformán megfigyelhető a konyhában, az edzőteremben, a szinti mellett és a számítógép előtt, no meg mindenféle ügyintézés közben is. Mindig, mindenben pontosan tudja, mit csinál.
  Igazi nyári este volt máris, éppoly balzsamos volt a levegő, mint két évvel ezelőtt, amikor először sétáltak le a beaulieu-i tengerpartra. Persze mindenhol hemzsegtek a turisták, de az egerek keresztülnéztek rajtuk, még azon a köpcös szemüvegesen is, aki olaszul kérdezett valamit, amire Niala mutatott neki valamilyen irányt, mondott pár szót hozzá, grazie, prego. Nem számított többet, mint egy-egy elhúzó bogár.
  Itthon voltak.

Ez a szünet persze nem lehetett zavartalan, nem is számítottak rá, hogy az lesz. Ebben a zónában még tartott az iskola, reggel ezért általában elkísérték Nialáékat, aztán sétáltak a városban, a parton, néha beültek valahová egy falatra. Már mindenhol ismerték őket, néha az is megesett, hogy engedményt kaptak. Aztán megint elballagtak az iskolához, és kettővel többen sétáltak tovább.
  Angélique hétfőn velük tartott, kedden nem akart. Reggel a kertben találtak rá, a hátsó tölgyfa tövében ült és nagyon szótlan volt. Jennifer megmagyarázta neki, hogy ilyen korán még nem jöhet hír Paulette-ről, de Angélique-nek nem az aznap reggel volt a bánata, hanem az előző délután. Azt remélte, hogy hétfőn a maci kint fog ülni az ablakban, s miután ez nem következett be, kezdett letörni. Niala, Vanessa és Kissy percekig győzködte, hogy tartson velük, hiába; aztán Vanessa a fejéhez kapott és elrohant Blanche-ért, aki szapora léptekkel jött és nem vesztegette a szót.
  – Nekem öt perc múlva indulnom kell, nem érek rá magyarázni neked. Kapd magad és menj a többiekkel. Ez orvosi utasítás.
  Sarkon fordult, s már néhány lépéssel távolabb érte utol Angélique hangja:
  – De hát te fogorvos vagy!
  Blanche vissza se nézett.
  – No és? Orvos vagyok, a többi részletkérdés. Egyébként ha már a városban jársz, gyere be, megnézem a fogaidat.
  Angélique tehát velük ment kedden is, de a fogait nem mutatta meg Blanche-nak. Inkább fölmentek a hegyre, végignézni a partvidéken. Angélique el volt bűvölve. Egész Beaulieu ott terült el a lábuk előtt, errébb Saint-Jean, amarra Villefranche.
  – Csodaszép – mondta. – Ha meggondolom, hogy talán sose jutok el ide, ha nem esem teherbe… Ez a legszebb hely a világon.
  – Szegény Vanessa, pont most nincs itt – dünnyögte Chantal.
  – Úgyis tudja – nyugtatta meg Kissy. – Ő tudja a legjobban.
  Bourridonék teraszán ültek, onnan figyelték a mélyben elterülő három várost. Beaulieu-nek van egy fogyatékossága a turisták számára: szépségének jókora része láthatatlan. Az utcákon sétálva alig látszik valami, mindent takarnak az épületek. Itt fent, a VII. Édouard bulvárról csak néhány helyen látszik a tenger és a város. Az igazi kilátás a teraszokról és ablakokról nyílik, ahova turistának nincs bejárása. Csak ők, akik nem helybeliek ugyan, de turistának se számítanak, kapnak többhelyütt bebocsáttatást.
  Kissy később sokszor visszagondolt erre a békés félórára Bourridonék teraszán, szédítő magasságban a város fölött. Mert a félóra azzal végződött, hogy megszólalt a Cirrus.

– User ID Echo-Foxtrot-Foxtrot-India – jelentette Nimby. – Trace-elem.
  – User ID Echo-Golf-Bravo-Delta – mondta Chantal. – Trace-elem.
  – Én figyelem a csatit – mondta Martin.
  – Én a privátot – tette hozzá Jennifer.
  Kissy nem szólt semmit, csak újra próbálkozott. Már harmadszor. Megint foglalt volt. Negyedszer is tárcsázott. Végre kicsöng!
  – Szia, mondd!
  – Szia, Kissy vagyok. Figyelj, dupla fogásunk van!
  – Nocsak, két muki? Legalább egy-két foguk megvan még?
  – A neten vannak. Gyerekpornót cserélnek és… várj csak… igen, arról beszélnek, hogy kell rávenni gyerekeket a pornózásra.
  – Nagyszerű. Mentsetek le mindent és kérem az anyagot. De ha lehet, ne rohanjatok oda megverni őket.
  – Aligha sikerülne – hajolt oda Nimby. – Az én ügyfelem Reimsben van.
  – Az enyém meg Soissons-ban – mondta Chantal.
  – Egyik sincs messze – vélte a telefon.
  – De Jean-Pierre – szólt Kissy –, mi most a Côte d’Azurön vagyunk, borzasztó messze onnan!
  – Vagy úgy. Hát igen, aki teheti… mi szegény zsaruk csak gürcölünk a füstös városban. Jó, küldjetek el mindent emailben, aztán meglátogatjuk őket. Most mennem kell, sziasztok!
  – Ez volt a rendőrség? – érdeklődött Angélique.
  – Ez – bólintott Kissy. – Nagyon elfoglalt pasi.
  – De elkapja őket – tette hozzá Martin.
  – Még mindig beszélnek – mondta Jennifer. – Szerintem várjuk ki, amíg befejezik, és a teljes logot küldjük el.
  – Szerintem is – felelte Martin –, de tartsuk rajtuk a szemünket, nehogy kikezdjenek valami gyerekkel is.
  – Ha megteszik, mi csak rögzíteni tudjuk – mondta Nimby. – A Gyereksarokban nincs befolyásunk az eseményekre.
  – Akkor rögzítsük – vont vállat Chantal. – Effiék meg majd magyarázkodhatnak a rendőrségen.
  – Effi? – ízlelgette Nimby. – Nem rossz. Mi a másik azonosítója?
  – 5724, Echo-Golf-Bravo-Delta.
  – Akkor… Ego Brad.
  Effi és Ego Brad nem próbált gyerekkel is beszélgetni. Jól elcsevegtek a gyerekekről, mint akiknek valami egészen normális hobbijuk van, aztán elbúcsúztak és kiléptek. Nimby utasította a Cirrust, hogy a két felhasználó adatait küldje el Jean-Pierre-nek, aztán ők is bontották a netkapcsolatot.
  Pár perc múlva megint jelzett a telefon, ezúttal Jenniferé, de nem a Cirrus volt. SMS. Mosolyogva olvasta.
  – Mézet eszik, ablakban ül, négy betű.
  – Maci! – harsogták kórusban az egerek, Jennifer pedig tárcsázott és kihangosította. Közben Angélique felragyogó arcát nézte.
  – Szia!
  – Szia – felelte Andreas. – A medve ott ül az ablakban. Erre voltatok kíváncsiak?
  – Aha! Le tudod fotózni?
  – Hát megpróbálhatom a gépet a távcső mögé tenni, de fogalmam sincs, mi lesz.
  Öt perc múlva használható fotó érkezett tőle, Angélique fölismerte rajta Paulette-et.
  – Végre – sóhajtott. – El se merem hinni, hogy a szüleim beadták a derekukat.
  – Nem nagyon volt más választásuk – vélte Chantal.
  – Hát nem. És most?
  Eközben már lefelé tartottak a hegyről. Kissy ismerős alakot pillantott meg velük szemben a távolban: bicikli, fekete sapka. Ez Parmentier úr, D’Aubissonék régi ismerőse. Talán rokona is, Kissy nem tudta biztosan.
  – Niala majd megmondja, mit tegyünk. Remekül tud konspirálni.
  – Hazamész? – kérdezte Nimby.
  – Dehogy megy haza – mondta Martin. – Majd utána… ha megvolt a beavatkozás.
  Parmentier úr közben gyorsan növekedett. Pedig szép lassan ballagtak, és az öregúr se sietett, de itt a hegyen nagyon kis távolságokon már sokat zsugorodik minden. Egy perc múlva meg is állt mellettük és üdvözölték egymást.
  Kissynek sose volt könnyű megérteni az öreg beszédét, bár fokozatosan javult a helyzet. Valahányszor provanszálul kellett társalognia, újra meg újra megcsodálta Mohi nyelvtehetségét, aki napok alatt megtanulta, pusztán azért, mert rajongott a helyért és itt így beszélnek. Ma meg már olaszul is felelget a turistáknak. Az angol tudása is tűrhető, bár nem ér fel Nimbyével. Kicsi egérke még, de lassan négy nyelven beszél.

Igenis létezik valamiféle felsőbb hatalom, gondolta Kissy egy órával később, amikor hazaindultak a hegyre. Valamilyen gondviselő, egy nagyhatalmú lény, aki a felhőkön üldögél, sajtot eszik és vidáman lengeti nagy, kerek füleit. Ő gondoskodik róla, hogy sose unatkozzanak, mindig el legyenek látva a szükséges mennyiségű testmozgással, és mindig megússzák sértetlenül. Persze egyszer hibázott, amikor Mohi megsérült – de hát akkor ők még nem is voltak egerek.
  Amikor az iskolához értek, a D’Aubisson lányok már az utcán voltak, de nem egyedül. Kissyék meggyorsították a lépteiket. Négy srác volt ott, jóval nagyobbak náluk, Nialáék körül sündörögtek és a fülükbe duruzsoltak valamit. Mindketten nyugodt léptekkel haladtak, azzal a testtartással, amit a felkészülés során mind alaposan elsajátítottak: lazán, lezseren, de hiánytalan összpontosítással. Mindig tudni kell, hol van a többi ellenfél és a többi társad. Mindig készen kell állni a támadás kivédésére, de arra is, hogy támadjon az ember. Egyszóval mindkét D’Aubisson lány időzített bombaként ballagott, de a fiúk ezt nem tudták. Nyilván nem helybeliek, gondolta Kissy, azoknak nem jutna ilyen őrültség az eszébe.
  Nem voltak helybeliek. Ahogy közelebb értek, már hallatszott, hogy angolul beszélnek. Jennifer ismerte föl elsőként a nyelvet, meggyorsította lépteit és pár méter távolságból angol szóáradatot zúdított rájuk. Azok rábámultak, aztán röhögésben törtek ki.
  Valaki meghúzogatta Kissy ruhaujját. Odapillantott.
  – Túl sokan vagyunk – dörmögte Nimby. – Majdnem kétszeres túlerőben. Így nem élvezetes.
  – Most nem tudok a kedvedért több huligánt beszerezni – sajnálkozott Kissy.
  – Viszont jóval nagyobbak – mondta Chantal –, és elég sportos fazonok. Hátha nem esnek egyből össze.
  Angélique csak a fejét kapkodta.
  – Nem szabad őket a nemegér közelébe engedni – jegyezte meg Martin.
  – Az én vagyok? – kérdezte Angélique.
  – Persze hogy te. Nem tudod megvédeni magad. Ketten vigyázzunk rá, jó, Jerry?
  – Jó, Tom – felelte Kissy. – A fedőneve legyen Kanga.
  Kanga döbbenten nézett rá.
  – Miért…
  – Mert egy Zsebibaba van az erszényedben – nevetett Kissy.
  – De… minek nekem fedőnév?
  Kissy nem magyarázhatta el, hogy az ellenség előtt nem használnak valódi neveket, mert a Jennifer és a fiúk közötti szóváltás hangosabbra fordult, már veszekedésnek számított. Nimby közbe akart lépni, hogy lecsitítsa őket, de az egyik srác elébe tartotta a karját, elutasító mozdulattal. A szöveget Kissy nem értette, túl gyorsan beszélt, de valami olyasmi lehetett, hogy ne avatkozzon bele. Nimby nem zavartatta magát, megint nekiindult. A srác tenyérrel meglökte a vállát, azzal a szokásos huzakodó mozdulattal, amire ugyanilyen mozdulat a válasz, aztán egymásnak ugranak. Nimby azonban nem a várt módon reagált. Sarkon fordult és visszaindult a többiekhez. A srác, akit Kissy közben magában Szőkének nevezett el, döbbenten nézett utána.
  Nimby megállt Kanga mellett, és nyugodt mozdulattal levette a szemüvegét.
  – Vigyáznál rá?
  – Persze…
  – Kösz.
  Nimby visszasétált a vigyorgó Szőkéhez.
  – Tolmácsolnál? – nézett Jenniferre, aki bólintott. A másik három külföldi srác a D’Aubisson lányok mellett állva figyelte az eseményeket.
  – Ugye külföldi vagy? – kérdezte Nimby Szőkétől.
  – You’re from abroad, are you? – fordította Jennifer.
  – Yea – bólintott Szőke. – I’m American.
  – Van itt érvényes betegbiztosításod vagy pénzed a kórházra?
  Jennifer vigyorogva tolmácsolt. Szőke felröhögött.
  – Kis hülye – fordította Jennifer. – Azt hiszed, megijedek tőled?
  – Ismered a francia pofonpárbajt? – kérdezte Nimby válasz helyett.
  – Nem, de a neve tetszik – röhögött Szőke.
  – Nagyon egyszerű. Felváltva adunk egymásnak egy pofont. Aki tovább bírja, az nyert.
  – Oké, tökmag, akár kezdhetjük is!
  – Jó. Sorsoljuk ki, hogy ki üt először. A kő-papír-olló jó lesz?
  – Nagyon jó – vigyorgott Szőke, és feltartotta a kezét. – One… two…
  Ebben a pillanatban Nimby előrelépett és lekevert neki egy iszonyatos erejű Jerry-pofont. Szőke hátratántorodott, Nimby pedig utánament és megint adott neki egy pofont. A harmadik pofon már nem ért célba, Szőke fölemelt karjába ütközött, de Nimby válaszul a másik kezével gyomorszájon vágta, aztán feldöntötte az előregörnyedő srácot és szó nélkül figyelte, ahogy elterül az aszfalton.
  A másik három kicsit lassan reagált, de indultak volna segíteni a barátjuknak. Az egyiket Niala hátulról megragadta a pólójánál és visszarántotta, aztán ahogy az megfordult, állon vágta, tenyéréllel mellbe ütötte és kirántotta alóla a lábát, mindezt két másodperc alatt. A másik szembetalálta magát Chantallal, aki bokszolóállásba helyezkedett és föl-le kezdett ugrálni, aztán amikor a srác követni akarta a példáját, akkor kapott egy rettenetes rúgást a gyomrába, amit csak félig tudott hárítani a könyökével. Míg a hasát fogva nyögött, hátulról valósággal rázuhant a negyedik, aki szintén csak egyetlen rúgást kapott Vanessától, de mintha lórúgás lett volna.
  Másodpercek alatt mind a négy a földön feküdt. Vanessa ekkor kényelmesen helyet foglalt a páciense hátán, és szózatot intézett hozzájuk.
  – Azt hiszem, gyermekeim, további demonstrációra nincs szükség. A tanulság, ha belefér csökött agyatokba, a következő: a lányokkal kikezdeni rossz ötlet. Lehet, hogy ti humorosnak találtátok, de most már talán értitek, hogy mi nem. Van valakinek kérdése?

Az egerek nem jártak győzelmi táncot a Popcorn hangjaira. Túl könnyű győzelem volt. Amint Vanessa megállapította, egyszerűen túl gyorsak ahhoz, hogy bárki szembeszállhasson velük, ha a meglepetés erejével támadnak.
  – És most mi lesz – kérdezte Kanga, azaz most már megint Angélique –, lelassítotok?
  – Miért lassítanánk? – nézett rá Vanessa.
  – Hogy ne legyen olyan könnyű győzni.
  Vanessa furcsálkodva megcsóválta a fejét.
  – Te nem értesz semmit. Ez nem valamiféle sport, ahol egyenlő esélyek kellenek, különben nem izgalmas. Az életünket mentjük.
  – Ezektől? – pillantott vissza Angélique a négy fiúra, akik egymást támogatva lassan eltűntek a távolban.
  – Talán ezektől éppen nem. De szerinted mi történt volna, ha nem tudjuk magunkat megvédeni, és nem jön erre senki, aki közbelép?
  Angélique tanácstalanul lebiggyesztette a száját.
  – Hát… talán semmi…
  – Jól mondod. Talán.
  Közben Jennifer elmondta Nialának, hogy Andreas látta Paulette-et az ablakban.
  – Legfőbb ideje volt – mondta Niala. – Telefonáljunk.
  – A Maci-vonalon megjelenő felfutó él triggerelte a Niala IC-t – magyarázta Nimby Kissynek, aki mostanáig mindent értett, csak a magyarázattól kezdtek neki homályosak lenni a dolgok.
  Niala közben már telefonált is, de nem Angélique szüleinek.
  – Szia, Nicole vagyok. Mondd, elkérhetném a telefonodat pár percre?… Csak úgy. Még mindig le van rajta tiltva a számkijelzés, ugye?… Persze hogy nem akarom. Tudod, elraboltam valakit, és a váltságdíj miatt… Oké, akkor máris ott vagyok.
  Átvágtak két utcán, s Vanessa benyitott egy kertkapun. Bajuszos fiatalember dolgozgatott a kertben, Kissy nem emlékezett, hogy valaha látta volna, de Vanessáék ismerősként üdvözölték.
  Niala minden kérdezősködés nélkül megkapta a telefont. A srác a kapájára támaszkodva hallgatta a beszélgetést. Niala beütötte a számot Jennifer telefonja alapján, és csak azután hangosította ki, hogy az ügyvéd fölvette és alighanem bemondta a nevét.
  – Mennyi idő alatt érnek Nizzába? – kérdezte köszönés helyett.
  – Nizzába?… Te vagy az?
  – Én. Tehát mikor?
  – Mit keresnénk mi ott?
  – Mindig ilyen sok értelmetlen kérdést tesz föl?
  Csend. Kissy úgy érezte, illetlenség lenne most vigyorogni szegény pasas kiszolgáltatott helyzetén. Elvigyorodott.
  – Gondolom, van valami esti gép, amit elérhetünk.
  – Helyes. Nizzában majd megkeresem.
  Niala szó nélkül bontotta a vonalat.

– Van valami gondod? – érdeklődött Niala, amikor visszaadta a mobilt, aminek tulajdonosa tanácstalan arcot vágott.
  – Nem tudom. Fura volt ez a beszélgetés, de hát csináltál te fura dolgokat máskor is.
  – No látod. Kösz a telefont. Marcel bácsi hogy van?
  – Jobban, hála az égnek. Nemsokára talán hazaengedik.
  – Remek. Okvetlenül meglátogatom, mondd meg neki.
  – Meglátogatjuk – cincogta közbe Vanessa.
  – Megmondom neki – mondta a bajuszos fiatalember –, de azért mégis… Nicole, mi volt ez a telefon?
  Niala rávigyorgott.
  – Szimpla ügy. Ez a pasas most eljön Nizzába, ott lekapcsoljuk és bezárjuk Dubonnet bácsi borospincéjébe. Szerinted egymillió elég lesz váltságdíjnak?
  A srác vigyorgott.
  – Mivel foglalkozik a pasi?
  – Ügyvéd.
  – Hülye vagy, Nicole, egy hét múlva te fogsz fizetni, csak szabadítsanak meg tőle!
  Az egerek boldogan hahotáztak, a legjobban Angélique.

Ahogy kiléptek a kertkapun, Niala már tárcsázott is a rendes telefonján.
  – Szia, Nicole vagyok. Marie, figyelj, kérnék tőletek egy szívességet. Jön az esti párizsi járattal egy házaspár. A nevük Lafont, Lima Alpha Fox Oscar November Tango. Igen. Doktor és madame Lafont. Légy szíves, csippentsétek ki őket és adjatok át nekik egy üzenetet. Csak annyit mondjatok, hogy üljenek vonatra és jöjjenek Beaulieu-be. De ne mondjátok meg, kitől jött az üzenet. Igen. Jó kérdés, természetesen idecsalogatjuk őket, aztán eladjuk monacói emberkereskedőknek. Nem, de jól hangzik! Jó, köszi. Ja, és ideszólnátok, hogy fent voltak-e a gépen és megkapták-e az üzenetet? Mille grazie. Jövök neked eggyel, Marie.
  Letette és elégedetten nézett Angélique-re.
  – Eddig megvagyunk. Sajnos másik panzióba nem küldhetem őket, úgyhogy kénytelen leszel álnevet viselni. Mondjuk Giovanni jó lesz?
  – És akkor nem ismernek föl? – kérdezte Angélique komolyan.
  – Ha Giovanninak hívnak, semmi esetre. Kissyvel már kipróbáltuk a módszert és átvertünk egy olasz turistát. – Kissy megpróbálta megállni nevetés nélkül, de nem sok sikerrel. – Majd bemutatlak a szüleidnek olaszul, és ha ügyes vagy, nem ismernek föl.
  – Beszéljek olaszul?
  – Vagy legalább vágj minél olaszabb képet.

De mire a házaspár megérkezett, már szó se volt álcázásról. Vanessa biciklire ült és lement a vonathoz, visszafelé meg Lafont úr tolta a biciklit, csomagtartóján egy bőrönddel. Angélique a panzió halljában várta őket; az egerek a közelben elszórva figyeltek. Mindenképpen el kellett dönteni a fogadást. Kissy, Chantal és Jennifer arra tippelt, hogy lesz pofon – Niala és a fiúk arra, hogy nem. Vanessa nem szavazott, már útnak indult, amikor szóba került a dolog. Angélique sem szavazott, ő a hallban izgult, míg az egerek valamivel távolabb eszmét cseréltek.
  A pofon persze csak kísérlet lehetett volna, hiszen ott voltak mindannyian, megakadályozták volna. De érdekes kérdés volt, hogy az elveiben sértett atyának elindul-e a keze.
  Nem indult el; Kissy egy csöppet se bánta, hogy meg kell hívnia három egértársát egy-egy fagyira. A találkozás azzal kezdődött, hogy madame Lafont a karjaiba zárta lányát, az apa pedig egy pillanatig morcosan téblábolt mellettük, aztán a recepció felé indult.
  – Hagyja csak, uram – szólalt meg Niala. – Ráér később elintézni. A szobájuk készen áll.
  Az ügyvéd egy pillanatig farkasszemet nézett a lánnyal, aki nyugodtan állta a tekintetét. Ez főleg Vanessa hatása, gondolta Kissy, ő az, akit soha nem lehet kihozni a sodrából.
  – Szóval te is itt vagy. Sejtettem.
  – Itt, uram.
  – Ki vagy te tulajdonképpen?
  – A nevem Nicole D’Aubisson. Majd részletesebben is összeismerkedünk. Most inkább üdvözölje a lányát.
  Angélique éppen kibontakozott anyja karjaiból és félénken apjára nézett. Lafont tépelődött néhány pillanatig, aztán odament hozzá és átölelte. Kissy pontosan tudta, hogy nem Niala felszólítása késztette rá. Ez nem olyan ember, akire csak úgy rá lehet parancsolni.

– Elmondanék egypár tudnivalót – mondta Niala, s a gondos szállodás mozdulatával megigazította a virágvázát a hall sarkában álló asztalkán. – Angélique szobája ezen a szárnyon van – mutatta –, az önöké pedig amazon. Ez azért van, mert így volt hely. Önök a rendes árat fizetik, de Angélique továbbra is ingyen lakik a panzióban.
  – Hogyhogy ingyen? – hökkent meg Lafont úr. – Szó sincs róla. Nem szorulunk rá senki segítségére, ki fogjuk fizetni a szobáját az egész időre, amit itt töltött.
  Vanessa megállt előtte és fölnézett rá. Kissy gyorsan került egyet, hogy láthassa azokat a jéghideg szemeket, amint keresztülfúrják az ügyvédet. Ha Vanessa egyszer orvosnak menne, jutott eszébe hirtelen, sose lenne szüksége szikére. A pillantásával fölmetszi a beteg hasát.
  – Nem szeretem – közölte a kislány kimérten –, ha beleszólnak abba, ahogyan a panziómat vezetem. Ha úgy tartja kedvem, hogy valakit vendégül lássak, akkor azt fogom tenni, és nem tűröm, hogy megakadályozzanak benne. Világos?
  Az ügyvéd nem ijedt meg Vanessa tekintetétől; mintha inkább halványan elmosolyodott volna. A felesége viszont megkérdezte:
  – Ez a te panziód?
  Vanessa megajándékozta egy ragyogó mosollyal.
  – Nem, de jól hangzik!
  Az egerek nevettek, Niala pedig odalépett a húgához és a vállára tette a kezét.
  – Egészen addig maradniuk kell, amíg le nem zajlik a beavatkozás és az orvos mindent teljesen rendben nem talál. Nem fogjuk figyelni önöket, de biztosíthatom, hogy ha megpróbálják bármire kényszeríteni a lányukat, arról tudomást szerzünk és azonnal magukra szabadítjuk a rendőrséget. Ha kell, a sajtót is. Amíg jól viselkednek, maximális diszkréciónkat bírják. Megállapodtunk, asszonyom, uram?
  Az ügyvéd hangján érződött, hogy visszafogja az indulatait.
  – Nem szorulunk fegyelmezésre, D’Aubisson kisasszony. Ha nehezen is, de elfogadtuk a lányunk döntését, és amikor jelet adtunk azzal a játékmackóval, egyúttal a szavunkat adtuk, hogy ahhoz fogjuk tartani magunkat. A lányom ismeri a feleségemet és engem, és tudja, hogy adott szavunkat nem másítjuk meg.
  Angélique bólintását mindenki látta.
  – Megnyugtatott, uram – felelte Niala egészen más hangon. – Ha óhajtják, megmutatjuk a szobájukat.

Az ügyvédet meglepte Isabelle néni kérdése, amikor visszatért a recepcióhoz; a nénivel itt találkozott először. Kissy éppen a hallban elhelyezett lapokat nézte át; nem volt akkora készlet, mint egy nagy szállodában, de meg lehetett belőlük tudni, hogy mi történik a világban, és az egyik angol nyelvű volt. Általában esténként szokott beléjük pillantani, ilyenkor a vendégek már nem tartottak igényt rájuk.
  – Óhajtanak esetleg álnéven bejelentkezni, ügyvéd úr? – kérdezte a néni.
  – Már miért akarnánk, asszonyom?
  – Az ügy természete miatt. A gyerekek megkértek, hogy ezt kérdezzem meg.
  – Úgy? Jó, hogy említi őket. Az egyik kislány úgy beszélt a helyről, mintha az övé volna.
  – Résztulajdona van benne. De a véleményét nem ezért hallgatom meg és veszem figyelembe.
  Az ügyvéd hümmögött és nem kérdezte meg, hogy akkor miért.
  – S mondja, a lányom milyen néven van bejelentkezve?
  – Semmilyen néven, uram. Egyáltalán nem írtuk be a könyvbe.
  Az ügyvéd megint hümmögött és kitöltötte az űrlapot. Kissy később megkérdezte; a rendes nevüket írta be.

Másnap reggel látta viszont az ügyvédet, kint a kertben. Kissy Chantallal volt, a villába tartottak reggelizni; az ügyvéd egyedül. Összehúzott szemmel nézte a két lányt, akik magabiztos léptekkel haladtak útjukon – ez hazai pálya volt, itt nem kellett tartaniuk semmitől. Ismerik a környéken az összes egérlyukat.
  – Én ismerlek benneteket – jelentette ki, amikor Kissyék pár lépésre értek tőle. – Te Chantal vagy a lányom osztályából. Várjunk csak… nem Vaugirard. Vincent?
  – Vaillant – mosolygott Chantal.
  Lafont bólintott.
  – Úgy. És téged is láttalak már vele, de a nevedet nem tudom.
  – Kissy – felelte Kissy automatikusan. – Mármint… amúgy Françoise, de itt csak Kissynek ismernek.
  – Értem. S hogy kerültök ti ide?
  – Hosszú sora van annak, monsieur Lafont. Esetleg egyszer leülünk és elmeséljük.
  Míg Vanessa, Niala és Martin előkészítette a reggelit, Nimby fölhívta a hadnagyot, aki meglepő dolgot mondott. Effit és Ego Bradet lenyomozták és megállapították a kilétüket, de nem bántották őket, azoknak fogalmuk sincs, hogy a nyomukban vannak. Figyelik őket, és várják, hogy elvezessék őket más pedofilokhoz.
  – Marhaság, tábornokom – közölte Nimby. – Ezek az emberkék nem ismernek hasonszőrűeket, magányos farkasok.
  – Szerencsére nem te vezeted ezt a nyomozást – felelte Jean-Pierre. – A felettesem nem így döntött. És ne szólíts tábornoknak.

A Lafont házaspárt is meghívták reggelire. Ebből következett a beszélgetés témája. De az egereket nem zavarta.
  – Úgy tudom, szükség van egy orvosi konzultációra – mondta az ügyvéd, figyelmének java részét az előtte fekvő Vanessa-szendvicsköltemény tanulmányozására fordítva.
  – Háromra – felelte Blanche. – Egy már megvolt, a másodikat ma tartjuk. Az elsőre én kísértem el.
  – A másodikra… mehetnék én? – kérdezte madame Lafont.
  – Majd ő eldönti – mondta Niala. – És persze csak ha nem próbál befolyást gyakorolni rá.
  Az ügyvéd fölemelte kezét, jelezve, hogy szólni kíván, de előbb jólnevelten lenyelte a falatot.
  – Szeretném, ha tisztáznánk ezt a kérdést, mert nem szeretnék a következő napokban valamiféle büntetőtáborban élni a kezed alatt. – Milyen különös, gondolta Kissy: az ügyvéd kisasszonyozza Nialát, viszont tegezi. – Nekünk mint keresztényeknek valóban az az elvünk, hogy a terhességmegszakítás bűn. Csakhogy az is elvünk, hogy nem foghatjuk egy életen át a gyerekeink kezét. Meg kell hozniuk a saját döntéseiket, el kell követniük a saját hibáikat.
  – Tévednék – érdeklődött Vanessa –, ha úgy látnám, hogy ez utóbbi elv az abortusszal kapcsolatban nem érvényesülne, ha a nővérem nem látogatja meg magukat olyan misztikus körülmények között?
  Az ügyvéd a kislányra meredt, aki egy ártatlan kisegér arckifejezésével nézett vissza rá.
  – Szóval ő a nővéred? Sejtettem. Nagyon hasonlítotok.
  Kissy az általános vidámság közepette is megállapította, hogy az ügyvéd megkerülte a kérdést.
  – Valami mulatságosat mondtam?
  – Nem is sejti, hogy mennyire – felelte Blanche.

Kissyt teljesen meglepte a hír, hogy létezik gyógyszeres megoldás is. Persze tény, hogy sose tanulmányozta kimerítően ezt a kérdéskört. Angélique se, de mire az egerek megérkeztek Beaulieu-be, ő már szakértő volt: Blanche rögtön adott neki egy brosúrát a terhességmegszakításról, a minisztérium adta ki és minden benne volt, amit tudni kellett. Azt mondta, ezt a brosúrát igazából minden lányos szülőnek el kellene olvasnia; ő is csak azért nem tart belőle példányt otthon, mert tudja, mi van benne, a lányai pedig mindenképpen őhozzá fognak fordulni, ha egyszer ilyen helyzetbe kerülnének. Nem fognak, gondolta Kissy. Mindkettő fülig szerelmes egy fiúba, ha egyszer teherbe esnek, az csakis attól a fiútól lehet, és csak akkor, amikor már eldöntötték, hogy jöhet a gyerek.
  Erről pedig rögtön eszébe jutott, hogy ennek az egész gyerekdolognak két oldala van. Megszakítani a létrejött terhességet – és megakadályozni, hogy egyáltalán létrejöjjön. Angélique, szegény, már csak az első módszert választhatja, pedig a második egyértelműen jobb. Ő, Kissy, csakis azt szeretné alkalmazni… csak ehhez, úgy látszik, hiányzik belőle a kurázsi.
  Nem is azzal van a baj, hogy el kell menni orvoshoz és föl kell íratni tablettát. El mer menni orvoshoz, már volt nála többször is. Tablettát is mer kérni. Kizárt dolog, hogy a doktornő szemtelenkedni próbálna vele, hogy nem kezdi-e túl korán vagy ilyesmi. Elvált, egyedül neveli a fiát, szegény gyerek ott maradna árván a világban. Amióta kisegér lett, Kissy nemigen tudott elképzelni bármit, amitől félne. Kivéve természetesen az egerészölyveket.
  Csak…
  – Cin-cin – szólalt meg egy hang. Kissy fölpillantott. Nimby haladt át a villa kertjén a panzió felé. Visszacincogott neki, és ismét a gondolataiba merült.
  Csak ez az egész… túlságosan hasonlít egy döntéshez. Amíg nem megy orvoshoz és nem írat fel tablettát, addig világos a helyzet: nem történhet semmi Martin és őközötte, ami eddig nem történt. Mert ő nem akarja, a fiú pedig szót fogad. De ha felíratja a tablettát…
  Ha felíratja a tablettát, az olyan, mintha eldöntötte volna, hogy az övé lesz. A gyógyszerek évekig elállnak, de egyszer azoknak is lejár a szavatossága. Ha csak, mondjuk, tizennyolc évesen akarná odaadni magát Martinnek, semmi értelme nem lenne most megvenni az első doboz tablettát.
  Amíg viszont nem kezdi szedni a tablettát, semmiképp se történhet meg a dolog. És amikor elkezdi szedni, még azután se, egy jó darabig. Idő kell, amíg a védettség kialakul. Ezt a döntést tehát jó előre meg kell hozni.
  Csak az meg nem megy. Már látja világosan. Még messze van a születésnapja, amikor majd felül akarja vizsgálni a tavalyi döntését, de kétségen felül áll, hogy akkor majd ugyanúgy nem fog tudni dönteni.
  Az a baj, hogy senki sincs, aki hasonló cipőben járna. Jennifernek és Chantalnak nincs állandó fiúja, csak úgy járnak hol ezzel, hol azzal. Chantal időnként fülig szerelmes, két hét múlva meg már nem az. Jennifer még szerelmes se szokott lenni. Niala és Vanessa annál inkább szerelmes – de Niala számára világos, hogy amint lehet, odaadja magát Pinek, éppen tegnap is említette. Pi egy felnőtt férfi, neki természetes, hogy ha van egy kapcsolata, azzal ágyba is bújik. Vanessáék viszont még nagyon is gyerekek, őnáluk még egyáltalán nem esik szó szexről.
  A csapatban csak a két Angélique és Blanche volt már férfival… azazhogy Angélique Lafont nem tagja a csapatnak, de ez most mindegy. De ő nem adhat tanácsot, éppen ő az, aki tanácsra szorult volna, de nem kapta meg. Ha megkapta volna, talán nem fekszik le felelőtlenül egy sráccal, akibe nem is szerelmes, vagy legalább védekeznek. Angélique Clément viszont már felnőtt nő, Blanche pedig még inkább, ők régesrég túl vannak ezen a problémán. Már nem is emlékeznek rá, hogy ez milyen nagy gond, mennyi fejtöréssel jár.
  Halk zajt hallott a háta mögül, megfordult. Macska Öt éppen a karmait élesítette az egyik fa törzsén. De lehet, hogy Hét volt, Kissy nem tudta biztosan.
  Nos, ami azt illeti, lehet, hogy a macskanemzetségben akad olyan fiatal lány, aki hozzá hasonló helyzetben van. Elég sokan vannak, nem tudni, hogy hányan, mert Blanche-ék minden nemzedéknél elölről kezdik a számozást, pontosabban a nemzedék sorszáma után jön a nemzedéken belüli sorszám, aztán csak ez utóbbit használják. De ezekkel a lányokkal se tudja megbeszélni a problémáját. Nem értik egymás nyelvét, és különben se kockáztathatja meg, hogy felhívja magára a figyelmüket. Mégiscsak macskák.

Szóval létezik gyógyszeres mód is, ezt eddig nem is sejtette. Angélique világosította föl, ő pedig Blanche brosúrájából tudja; de azóta mindegyikük elolvasta. Az orvos szerint Angélique-nél semmi akadálya a gyógyszeres megszakításnak, föltéve persze, hogy nem futnak ki az időből. Ez a hét az utolsó, jövő héttől már nem lehetne gyógyszerrel csinálni. Ha Paulette nem jelent volna meg idejében az ablakban, akkor a beavatkozás alatt Blanche lett volna mellette, így beszélték meg. De így az anyja lesz. Azért mégiscsak így jobb. Ő el se tudná képzelni, hogy ne anya vagy apa legyen vele, ha orvosi kezelésre van szüksége.
  Erről persze rögtön eszébe jutott Mohi agyrázkódása. Szegénykének akkor nem jutott anyai vagy apai gondoskodás, legalábbis azok nem voltak mellette, akiket szüleiként számon tartott, de kétségkívül egy csöppet se szeretett. Azóta se tart kapcsolatot velük. Millet felépült a sérüléseiből és bíróság elé állt, de egyedül volt a teremben, Vanessa, Kissy, Pi és Marcel írásban tett vallomást. A vád szerint a gondjaira bízott és neki kiszolgáltatott gyermeket zaklatta, ami sokkal súlyosabb dolog, mint például Hendriksen bűne Elke ellen. A fél életét börtönben kellene töltenie – de nem tölti. Bizonyíték hiányában fölmentették. Vanessa csak vállat vont, amikor megjött a papír, őt nem érdekelte, hogy mi van Millet-vel. Nemrég beszélt telefonon Takada-szenszej lányával, ő mondta, hogy a pasas eladta a házat és elköltözött a környékről. Vanessa csak annyit felelt, jó, és más közös ismerősökről kérdezősködött.
  És mégis… Mohinak nem jutott semmi szülői gondoskodás, amikor olyan nagy szüksége lett volna rá, de Blanche-ék úgy gondoskodtak róla, mintha a saját gyerekük lett volna. Pedig csak két hete ismerték, és nem is sejtették, hogy három hónap múlva mint a gyereküket viszik ismét haza.
  Eszébe jutott az egyik este, amikor Mohi betegágya mellett ült és Blanche behozta a vacsorát. Mohi csillogó szemekkel nézte a tálcát, ő pedig mosolygott és a hülye bamba fejével azt hitte, hogy Mohinak a sok-sok finomság tetszik, amit gondosan összeválogattak neki. Persze tetszett neki a kaja is, nem véletlenül lett belőle ilyen tehetséges szakácsnő. De azok a csillogó szemek, ma már világosan látja, a D’Aubisson család gondoskodó szeretetének szóltak, amivel így elhalmozzák őt, a sehonnai kis árvát.

Macska Öt vagy Hét befejezte az élesítést és elballagott; talán azért, hogy kipróbálja valakin a frissen élezett karmokat. Kissy elgondolkodva tanulmányozott egy apró zöld békát, aki a bokor tövében ült egy levélen és fölvigyorgott rá. Legalábbis Kissynek úgy tűnt, hogy a béka vigyorog. Visszavigyorgott rá.
  Amíg Mohi élettörténetén mereng, átgondolja a terhességmegszakítás módozatait és a kert állatvilágát tanulmányozza, addig se kell azzal foglalkoznia, ami miatt voltaképpen leült itt a kerti asztalnál. Orvos, tabletta, szex. Az egész dolog egyetlen egyszavas kérdésbe sűríthető: mikor?
  Szeretik egymást, ez vitán felül áll. Tizenöt évesen talán már elég érettek is rá. Talán nem. Tizennégy évesen még nem érezte elég érettnek magát, tizenöt évesen talán… de egyelőre fogalma sincs. Egyelőre csak annyit sejt, hogy célszerű lesz a születésnapjáig hátralevő hónapokban sokat gondolkodni azon, hogy elég érett-e már hozzá. Hátha akkor rájön. És minél hamarabb rájön, annál hamarabb kezdhet azon töprengeni, hogy vajon Martin elég érett-e már hozzá.
  Megint lenézett a bokor alá.
  – Brekeke – mondta a béka.
  Kissy helyeslően bólintott.
  – Cin-cin – felelte.

– Hívok taxit – mondta Jeanne, de az ügyvéd megrázta a fejét.
  – Köszönöm, nem szükséges. Már béreltem kocsit.
  – Bocsánat, uram, nem tudtam. Ritkán járok a garázsban.
  – Nem is áll még ott. Telefonon rendeltem, majd hazajövet állok be vele. Indulhatunk?… Te meg ne nézz így rám, jó?
  Kissy pillantása követte az ügyvéd tekintetét és megállapodott Vanessa arcán. A kislány megint azokkal a jégkék szemekkel nézte a férfit.
  – Egyikünk szívesen elkíséri magukat – szólalt meg Niala, aki akkor lépett ki a recepció pultja mögül. Még a hangsúly is ugyanazt az udvarias ajánlatot hordozta, amit a szavak, de az ügyvéd pontosan érezte rejtett értelmüket.
  – Csak nem gondolod, hogy…
  – Nem gondolok semmit – felelte Niala szárazon. – Azt mondtam, egyikünk szívesen elkíséri magukat.
  – Nos, ez nagyon kedves tőled, de nem szükséges. Egyedül is odatalálunk.
  Vanessa megfordult és a nővérére nézett, aki visszapillantott rá. Kissynek már sokadszor támadt olyan érzése, mintha ezek ketten egymás gondolataiban olvasnának. Tíz másodperc néma csend, aztán Vanessa bólintott – de hogy mire? – és visszafordult az ügyvédhez.
  – Mehetünk.
  Lafont úr csak a fejét csóválta, nem is bosszankodott. Inkább úgy hajolt le Vanessához, mint egy kisgyerekhez.
  – Csak mi megyünk. A feleségem, a lányom meg én. Érted? No szia.
  A család útnak indult. Vanessa ellenőrizte, hogy a telefonja rendesen föl van töltve, beszaladt a konyhába egy kis üveg narancsléért, s utánuk eredt.
  Kissy jobbnak látta, ha követi őket. Ha az ügyvéd ellenkezni próbál, Vanessának kellhet valaki, aki megfogja a narancslevet, amíg megveri a pasast.
  De nem verte meg. Éppen kiléptek a kapun, s az ügyvéd azt mondta:
  – Nyugodtan elkísérhetsz minket a kocsiig.
  – Köszönöm – felelte Vanessa –, én a mi garázsunkig fogom kísérni önöket.
  – Oda miért mennénk? – kérdezte madame Lafont.
  – Amikor hazajönnek, beállnak a kocsival, nem?
  Az ügyvéd megfordult, hogy a kislányra nézzen, és észrevette Kissyt a kapuban.
  – A barátnőd mindig ilyen makacs?
  Kissy bólintott.
  – Még ennél is makacsabb. Nem is értem, miért ellenkezik vele, monsieur Lafont.
  – Mert egyedül szeretnénk menni, ő pedig ránk akarja erőltetni magát.
  – Tévedés – állt meg Chantal Kissy mellett. – Maga szeretne egyedül menni. Angélique egy szót se szólt Vanessa jövetele ellen. Talán többet számítana, hogy ő mit akar, nem?
  – És még többet számít – tette hozzá Vanessa –, hogy mit mond a józan ész. Mivel szolgáltak maguk rá a bizalmunkra?
  Az ügyvéd megcsóválta a fejét, aztán a lányára nézett. Angélique tanácstalanul lebiggyesztette ajkát.
  – Nem hiszem, apa, hogy értelme lenne ellenkezni velük.
  Az ügyvéd sóhajtott, aztán elindult az utcán. Felesége és lánya követte, Vanessa pedig nyugodt léptekkel melléjük szegődött. Lafont lepillantott rá.
  – Szóval a lányomnak testőrre van szüksége. Hát, reméljük, nem kerülsz annál nagyobb bajba, mint amekkora testőr jutott neked.
  – Jézusom, apa! – csattant föl Angélique. – Eszedbe ne jusson a méretén viccelődni! Láttam őket verekedni. Vanessa életveszélyes.
  A választ már nem hallották, mert éppen kilépett a kapun egy négytagú bolgár turistacsoport, s vidám csevegésük elnyomta a távolodók beszélgetését.
  – Kérem – fordult egyikük Nialához –, te megmondja néninek, húsmalac volt rettenetes finom?
  – Természetesen, Sztojanov úr – felelte Niala. – Örülök, hogy ízlett. Érezzék jól magukat a parton.
  – Köszönje. Este jönnünk haza.
  – Viszontlátásra, Sztojanov úr – asszonyom, uraim.
  – Nem fárasztó? – kérdezte Jennifer, amikor visszaindultak a házba. – Örökké bájologni kell a vendégekkel.
  – Nem, nem fárasztó – felelte Niala –, de ha nem akarom, nem kell tennem. Ha csak a villában lennék, vagy a vendégek elől elzárt részen, nem találkoznék velük. De nekem jólesik segíteni nekik, udvariaskodni velük. Ezt csinálom, amióta az eszemet tudom.
  Igen, gondolta Kissy, Niala beleszületett ebbe, de érdekes, hogy Vanessát sem zavarja. Nemegyszer hozott már repetát valamelyik vendégnek, felvilágosítással szolgál, segít telefonálni, ilyesmiket. Amikor nem itt lakik a panzióban ővelük, akkor azért megesik néha, hogy nem lép be a vendégek területére. A villába vezető kertkapu a kert privát részén van, amit kerítés és sövény választ el a tulajdonképpeni panziókerttől. Innen el lehet jutni a személyzeti helyiségekbe és Isabelle néniék emeleti lakásába. Megesik Vanessával is, a család többi tagjával is, hogy csak itt fordul meg és nem találkozik a vendégekkel. Kissynek nagyon tetszett, hogy a család teljesen külön van választva a panzió vendégeitől. A kertnek azt a részét, ahol a vendégek járnak, magas sövény választja el a D’Aubisson-villa és a két szomszéd villa kertjétől, a vendégek nem láthatnak be hozzájuk. Legfeljebb ha fölmásznak egy fára; de arra az esetre meg ott van a villa hátsó udvara, amit maga a villa takar a panzió felől, meg a melléképület, de az meg úgyis csak a személyzeti részről érhető el. Egyszerű és praktikus. A D’Aubisson család teljesen összenőve él a panzióval – de nem a vendégeivel. Azokat kirekesztik az életükből, Blanche hónapszámra nem is látja őket, Georges még ritkábban, ő alig jár a panzió nyilvános részén. A vendégek pedig nem is sejtik, hogy a panziójukból közvetlen átjárás nyílik egy csodaszép villába, ahonnan még a tengert is látni, igaz, csak az emeletről. A panzióban sehol sincs olyan hely, ahonnan látni lehetne, ez bele van írva a szobákban elhelyezett kis tájékoztató füzetbe. Ha a tengert is látni lehetne, drágábbak lennének a szobák.
  Sose fogja elfelejteni Mohi arcát, amikor az agyrázkódás után pár nappal a szobája ablakánál ült és a városban meg a tengerben gyönyörködött. Azóta Vanessát is láthatta ugyanott ülni, ugyanazzal az elragadtatott arccal.

Vanessa alighanem sose fogja megbocsátani az ügyvédnek, ahogy a kórházba menet viselkedett. Kissy sejtette, hogy a kislány arra számít, egyszer csak kivágódik a kocsi ajtaja, őt kilökik rajta, aztán az autó visító gumikkal elszáguld egy ismeretlen rejtekhelyre, ahol Angélique-et fogva tartják a gyerek megszületéséig.
  De nem ez történt; az ügyvéd példátlan gaztettet eszelt ki. Elvitte őket a kórházba, megvette a parkolójegyet, bement velük, elkísérte őket a vizsgálószobáig, aztán helyet foglalt a folyosón és elővette az újságját. A nők pedig besétáltak az orvossal, aki persze meg akarta állítani Vanessát.
  – Hagyja csak – nevetett Angélique kényszeredetten –, ő a testőröm, mindenhová velem kell jönnie.
  A történet itt kettéágazott. Vanessa szerint az orvos – férfi volt, negyvenes, kopaszodó – úgy nézett rá, mintha a hallottak ellenére meg akarná tiltani, hogy bemenjen, de akkor ő, Vanessa megsemmisítő pillantást vetett rá, amitől a doki rémülten meghunyászkodott. Angélique elbeszélésében csupán annyi történt, hogy a doki vállat vont és beengedte. Kissynek eszébe jutottak Nimby színes előadásai, és megállapította, hogy Vanessa stílust is tanul a kedvesétől, nemcsak lexikális dolgokat.
  Odabent nem sok minden történt. Angélique-et leültették a vizsgálóasztalra és kapott egy pohár vizet meg egy tablettát. Közben a doki még egyszer elmondta, hogy ez a mifepriszton, ami leállítja a terhesség fenntartásához szükséges hormon termelését, s egyúttal a kilökődést elősegítő görcsöket okoz. De – a doki ezt is elmondta még egyszer – önmagában nem elég a terhesség megszakításához.
  A doki figyelmeztette Angélique-et, hogy neki látnia kell, amint beveszi a tablettát; nem mintha ez újdonság lett volna, elhangzott már, de a brosúrába is bele van írva. Az egerek megegyeztek abban, hogy a dolognak nem sok értelme van. Aki nem akar gyereket, az örül, hogy végre megkapja a gyógyszert – aki meg akar, az eleve oda se megy. Mindenesetre a doki figyelte, ahogy beveszi. Anyja mellette ült és átkarolta a vállát, Vanessa pedig a falnak támaszkodott és ő is figyelte a gyógyszerbevételt. Más látnivaló nem volt a szobában.
  Aztán hazajöttek, előre megmondták, hogy nem kell ott megvárni, amíg hat a szer. Még nem is hatott.
  Mindezt Angélique a villában mesélte el, Niala szobájában; átmenetileg itt helyezték el, mert itt külön fürdőszoba van, a panzióban meg idegenekkel osztozik a helyiségen. A D’Aubisson házaspár egy ideig a földszinti fürdőszobát fogja használni.
  Idáig hát megvagyunk, gondolta Kissy. Angélique dolga sínen van. Most már csak egy vágya van: szeretné egy kicsit megmozgatni a tagjait.
  Nem gondolta volna, hogy ez a vágya már másnap teljesülni fog.

Másnap szombat volt. Georges, akinek szabadnapja volt, elkísérte az egerek beszerző különítményét, hogy hazaszállítsanak néhány pizzát – a csapat olthatatlan vágyat érzett, hogy pizzát egyen ebédre, de a panzió étlapján ez nem szerepelt. Kissy, Chantal, Martin és Georges tehát elindult Frankeurék pizzériájába.
  Kissynek összefutott a nyál a szájában, amikor beléptek az udvarba. Föltartotta apró, gombszerű orrocskáját és lelkesen szimatolt.
  – Pizza – szólalt meg mellette Martin áhítatosan. Kissy egyetértett. Ezt a szót csak így szabad kimondani.
  Aztán meghallotta a hangokat. Arrébb, a kerthelyiség egyik asztalától jöttek. Az egyik lányhang volt, éles, tiltakozó, és franciául beszélt; a másik fiúé, halkabb, duruzsoló, és angol szavakat lehetett fölismerni benne.
  Kissy a hang irányába nézett, és egy fiút látott kedélyesen rátámaszkodni egy asztalra és az asztalnál ülő lány fölé hajolni. A lányt ismerte, Jeanne unokahúga volt, Niala osztálytársa. A fiút is ismerte. A négy amerikai egyike volt, az, akit Nimby vert meg olyan látványosan.
  A lány föl akart állni, de a fiú visszanyomta a székre. Kissy megnyalta a szája szélét és elindult.
  A fiú csak nyomta a szöveget a lánynak, de egyszer csak valaki megveregette a vállát. Hátranézett, s abban a pillanatban kapott egy iszonyú pofont.
  – I don’t like your way of girling – közölte vele Kissy. – Fogalma se volt róla, hogy mondják angolul: „csajozás”, de nem baj, ha a srác érti, érti, ha nem, az se baj. – Do you remember us?
  Igen, a fiú emlékezett rájuk. Rémülten bámult Kissyre, majd a többiekre.
  – Unom a képedet – lépett oda Martin. – I’ve bored… bored…
  Ekkor megszólalt Georges.
  – He says he got bored with your face. What’s the matter? Miről van szó, gyerekek?
  Ó, hát persze. Georges pilóta, tud angolul!
  Chantal elmesélte neki, mi történt pár napja. Azt meg, hogy a srác ráerőltette a társaságát a lányra, maga is látta.
  – Nem hiszem, hogy a verekedés lenne a megoldás – mondta Georges. – Egyszerűen ki lehet tiltatni őket a városból. Hívom a rendőrséget, azok elintézik. – Elmondta ugyanezt angolul is, és nyúlt a telefonjáért.
  – Just a moment – kérte Kissy. – Gaston, légy szíves, fordítsd le, hogy a kitiltás szerintem is jó ötlet, de szeretnék biztos lenni benne, hogy más városokban nem zaklatja a lányokat. – Megvárta, amíg a hirtelen Gastonná változtatott férfi lefordítja a szavait, aztán folytatta. – El akarom venni tőle a kedvét.
  A fordítás után kis csend támadt.
  – Hey, lány – mondta a fiú rosszul ejtett francia szóval –, what do you want…
  – Ezt – felelte Kissy, azzal villámgyorsan előrelendült és gyomron vágta. A fiú összegörnyedt, Kissy pedig feldöntötte. – És most figyelj rám – állt meg fölötte. – Utálom a hozzád hasonló beképzelt hólyagokat, akik azt hiszik, hogy minden lánynak el kell ájulni a gyönyörűségtől, ha kegyeskedtek szóba állni velük. Örülök, ha kitiltanak titeket a városból, és figyelmeztetlek, hogy más városokban is élnek gyerekek, akik akkorákat ütnek, mint mi. Úgyhogy jó lesz, ha meghúzzátok magatokat.
  Georges még beszélt, amikor a fiú kinyúlt és elkapta Kissy bal bokáját. Ő nem csinált semmit. A srác szerette volna kirántani a lábát, de sehogy se sikerült neki. Rossz irányba próbálkozott.
  – Légy óvatos – tanácsolta, amikor a pilóta befejezte a fordítást. – Ha elmozdítod a lábamat, rettenetesen meg fog fájdulni az orrod.
  Georges nevetve tolmácsolt, s a kéz hirtelen elengedte Kissy bokáját. Nagyon gyorsan.
  Aztán már ott is voltak a rendőrök.

A tárgyalás alapos volt, de rövid. A rendőrfőnök végighallgatta, mi történt; az egerek két találkozását az amerikai srácokkal, két helybeli lány és egy harmadik bátyjának vallomását – ennyien gyűltek össze azalatt, amíg elmentek a fiú barátaiért, aztán onnan a rendőrségre. Meghallgatta a srácok mentegetőzését, hogy ők igazán semmi rosszat nem akartak, csak fölcsípni egypár csinos francia kiscsajt. Aztán választást kínált nekik. Rendőrségi fogda, vádemelés és bírósági tárgyalás, vagy pedig most azonnal kifizetik a szállodájukat és távoznak Beaulieu-ből. Ha bárhol másutt letartóztatják őket, arról ő, a rendőrfőnök tudomást szerez és közli az ottaniakkal az itteni eseteket. Akkor pedig jó eséllyel börtönbe kerülnek.
  A srácok vita nélkül elfogadták az alkut. Még meg is köszönték. Két rendőr elkísérte őket a szállodába, a főnök pedig elbeszélgetett Georges-zsal. Az egerek nem várták meg őket, elbúcsúztak és szaladtak a pizzájukért.
  – Ügyesek voltatok – dicsérte meg őket Vanessa, amikor elmesélték a történetet. – Gyorsan és nagyot ütni, fölényes hangon beszélni és jó pizzát hozni: ez az egérség titka.

– Nem érdekel a hisztid – jelentette ki Kissy szigorúan. – Föl kell porszívózni! Csupa por már minden.
  Macska azonban már eltűnt a kert irányában. Rettegett a porszívótól, és azt se bánta, hogy Suzy kineveti, csak menekülhessen. Suzy ugyanis sokkal bátrabb volt: ő nem a kertbe menekült ki, csak a szomszéd szobába, onnan figyelte aggodalmasan a harsogó rémséget.
  Kissy mindenesetre fölporszívózta a nappalit, akármit szóljanak a háziállatok. Illetve csak a felét, mert közben bejött Suzy.
  – Vau – kiabálta, tisztes távolságot tartva a porszívótól. – Vau-vau!
  – Mi van, kiskutya? Nem kell neked itt lenni, amíg ezt csinálom.
  – Vau-vau!
  Kissy látta, hogy Suzy ragaszkodik az álláspontjához, így kikapcsolta a porszívót és odalépett hozzá, de abban a pillanatban meghallotta a kapucsengőt.
  – Ó, hát ezért szóltál? Nagyon okos kutya vagy. Gyere, nézzük meg, ki az.
  Suzy bezsebelte a dicséretet, megszaglászta a porszívót – így, kikapcsolva már nem félt tőle –, aztán Kissy után eredt és messze megelőzve őt, vidáman üdvözölte a jövevényt. Ő biztosan már a csukott kapun keresztül is tudta, ki az. Kissy csak akkor, amikor odaért és kaput nyitott.
  – Ó, bocsánat, madame Faubourg. Nem hallottam a csengőt a porszívótól.
  – Semmi baj. – Madame Faubourg besétált, biciklit tolva maga mellett. – Csak éppen erre jártam, hát benéztem.
  Madame Faubourg a szomszédban lakó öreg orvos bejárónője volt, s már régóta járt hozzájuk segíteni. Ő etette Macskát, később már Suzyt is, amikor a Chaton család nem volt otthon. Ezzel Suzy feltétlen szeretetét vívta ki. Macska csak nagy kegyesen megengedte neki, hogy megetesse. Nimby egyik nap találóan fejtette ki, mi a különbség a kutyák és a macskák gondolkodása között. A kutya így gondolkodik: „Itt ez az ember. Ha éhes vagyok, ennem ad. Ha beteg vagyok, orvoshoz visz. Biztosan ő az isten.” A macska meg így: „Itt ez az ember. Ha éhes vagyok, ennem ad. Ha beteg vagyok, orvoshoz visz. Biztosan én vagyok az isten.”
  Madame Faubourg sose jött üres kézzel, ha nem dolgozni jött. Most is csomag volt a bicikli kosarában.
  – Hoztam egy kis süteményt. A főorvos úr mégse veszi ki jövő héten a szabadságát, úgyhogy megyek nagytakarítást csinálni nála. Ha gondoljátok, nálatok a következő hé…
  Hangos kiáltás fojtotta torkára a szót.
  – Itt a Cirrus!
  Vanessa hangja volt és Kissy derekáról jött. Utána pedig lendületes csipogás hallatszott.
  Madame Faubourg ijedten bámult Kissyre, aki hirtelen elsápadt, sarkon fordult és futásnak eredt a garázs felé. Fölrántotta a gyalogos kisajtót, átszáguldott a garázson és kettesével vette a fokokat az alagsorba. A Cirrus még javában mondta a magáét, amikor ő már a gép előtt ült, el is némította a telefont.
  Effi volt az megint, minapi ügyfelük – Kissy meglepve ismerte föl. Rendben van, hogy Jean-Pierre-ék nem bántották őket, de elemi dolog lenne IP-címet és felhasználónevet cserélni, nem? Effi nem tette. Egy másik felhasználóval csevegett, akinek nem volt korábbi adata a Cirruson, új regisztráció volt. 6061-es, Fox November Fox Alpha. Effi az Albert, Fonfa pedig a Robocop nicket használta.
  Kissy villámgyors mozdulatokkal munkához látott. Különösebben nem lepte meg, hogy az új felhasználó kanadai IP-címről érkezett; minden épeszű shindy titkosítja a címét. A meglepő az, hogy se Effi, se Ego Brad nem tette.
  Nagy szerencséjére Nimby éppen akkor csörgött rá, amikor a titkosítás visszakövetése másodszor is kudarcot vallott, és Kissy már kezdett megijedni, hogy valamit rosszul csinál.
  – Mindig ugyanoda lyukadok ki. Akárhogy követem, Saskatchewan állam jön ki a végén.
  – Tartomány – felelte Nimby nyugodtan. – Kanadában tartományok vannak, nem államok.
  Kissy úgy érezte magát, mint egy egér formájú dinamitrúd.
  – Nem mindegy ez most?! Azt mondd meg, mit csináljak, hogy le tudjam követni!
  – Semmit. Lehet, hogy már rég lekövetted.
  – De Kanada jön ki!
  – És? Talán Kanadában nem élnek shindyk?
  Kissy döbbenten meredt a monitorra. De. Dehogynem. Nyilván ott is élnek. Ez neki eszébe se jutott.
  – Persze lehet, hogy olyan agyafúrt titkosítást használ, mint a Százas, de akkor a mi eszközeinkkel úgyse éred utol. Egyelőre vedd úgy, hogy Kanadában ül, és mondd, hogy mit csinál.
  – A kalandjairól mesél, hogy miket művelt gyerekekkel. Most éppen egy hatéves kislánynál tart.
  – Szűzanyám!
  Ez nem Nimby volt; a hang az ajtóban szólalt meg. Kissy magában vállat vont, mi sem természetesebb, mint hogy a shindyszagot megérezve tökéletesen megfeledkezett madame Faubourg-ról.
  – Ez madame Faubourg – konferálta a telefonba. – Éppen itt van. Nicsak, képet küld neki.
  – Le tudod tölteni?
  – Nem, a Gyermekvilág nem ad linket a Cirrusnak. De van hozzá kommentár, a hatéves kislányt ábrázolja. Effinek nagyon tetszik… egész biztos meztelen a gyerek a képen.
  – Jézusom!
  – Megjöttem – szólalt meg Jennifer hangja, s ugyanakkor az arca is megjelent a monitoron. Kicsit fújtatott. – Jaj, nagyon rohantam. Mi a helyzet? Jó napot, madame Faubourg. Csak ketten vagyunk?
  – Nimby itt van telefonon. Effi egy másik shindyvel cseveg, Fox November Fox Alphával.
  – Mindjárt nézem. Valami öröm a szívnek?
  – De mennyire. Beszámoló hőstettekről, illusztrálva. A képet nem láttuk, de Effinek nagyon tetszett, úgyhogy meztelen a gyerek.
  – Ebből hogyan tudod, hogy meztelen? – kérdezte Nimby.
  – Véleményt mondott az egyik testrészéről.
  – Melyikről?
  Kissy elengedte füle mellett a kérdést.
  – Részleteket is mond, hogy miket művelt vele. Szent merevlemez, ha sikerül beazonosítani a gyereket, Fonfának már vallomást se kell tennie. Minden itt van leírva.
  – Teremtőm… – hallotta a háta mögül. Ő nem foglalkozott vele, de Jennifer fölpillantott.
  – Valami baj van, madame Faubourg?

Az egerek nagy része online volt már, mire sikerült madame Faubourg-ral megértetni, hogy ez őnekik természetes. Az a dolguk, hogy ezeket az alakokat összefogdossák. A hölgy ezt persze már rég tudta, hiszen hallott az alapítványról, mint mindenki, aki közelebbi ismeretségben állt az egerekkel, de eddig valahogy másképpen képzelte. Nem is álmodott arról, hogy ezek az „ártatlan gyerekek” – ahogy ő mondta – elolvassák azokat a disznóságokat, amiket amazok írogatnak, sőt néha még az olyan képeket is látják, amiket küldözgetnek egymásnak.
  Az egerek ugyancsak meglepődtek a dolgon. Régesrég hozzáedződtek a gyerekekről szóló történetekhez, a gyerekeknek írt malacságokhoz, sőt a pornóképekhez is. Egyszerű munkaeszközök voltak. Nimby írt egy programot az illegális pornóképek kezelésére: a program elküldte a képeket a rendőrségnek, aztán titkosítva tárolta a Jerry-hálózat egyik zugában, amíg meg nem jött a visszaigazolás, hogy átvették és biztonságba helyezték; akkor megsemmisítette őket valami olyan eljárással, ami lehetetlenné tette, hogy valaha helyreállítsák őket. Így a Jerryt nem érhette vád, hogy illegális képeket birtokol.
  Madame Faubourg nemigen nyugodott meg. Azt mondta, ezt a rendőrségnek kellene csinálnia.
  Igen, gondolta Kissy este, zuhanyozás közben. A shindyket a rendőrségnek kellene megfognia, és némelyiket csakugyan meg is fogja, de sokat elszalaszt. Ezért kell a Jerry. Ők olyan módszereket használhatnak, amiket a rendőrség nem vehet igénybe, például igazi gyereket kínálhatnak csalétkül, mint a bretagne-i lelkésznek Nimbyt meg Roger-nak Vanessa fenekét. Ha a rendőrségnek szabad lenne gyerekcsalikat bevetni, ők is jobban boldogulnának. Persze olyan gyerekeket, mint ők, akikben a shindyk nem tudnak kárt tenni.
  Éppen itt tartott a gondolataiban, amikor kilépett a zuhany alól, megcsúszott és alaposan beverte a könyökét a kád szélébe. A fenébe, gondolta sziszegve, miért nincs itt egy shindy kád helyett?!
  Még akkor is morcos volt, amikor bemászott az ágyba. Az ágy ugyanis üres volt, Martin ezen az éjszakán otthon aludt. Ez így egyáltalán nem jó, gondolta Kissy sóhajtva. Martinnek csak akkor lenne szabad otthon aludnia, ha ő is vele van. Alapjában véve nekik semmi keresnivalójuk két külön ágyban.
  Sóhajtott. Vannak lányok, akik akkor se kényszerülnek egyedül aludni, ha nincs ott a kedvesük: az ágy végébe odagömbölyödik a cica. De hát neki nincsen cicája – csak Vanessának van, de az ő ágya végébe se gömbölyödik. Vanessa ágya végében előbb lehet megtalálni Nimbyt, mint Macskát, pedig Nimbynek nem az ágy végében lenne a helye, hanem Vanessa mellett.
  A szünet alatt legalább féltucatszor kapta rajta őket, hogy nem csókolóznak. Éppen nem történt semmi különös, nem kellett megverni senkit, nem kellett Angélique-et kísérgetni vagy lelki vigaszban részesíteni, semmit a világon nem kellett csinálni, és azok ketten mégse csókolóztak. Jó lesz figyelni rájuk, mielőtt el találnak hidegülni egymástól vagy valami hasonló.
  Igaz viszont, hogy voltak délutánok, amikor egyáltalán a színüket se látták, bebújtak egy szobába és órák hosszat elő se kerültek. És két éjszakát is együtt töltöttek. Szóval nem lehet olyan rossz a helyzet.
  Egy nappal később, amikor kilépett a zuhany alól, már tudta, hogy nem fogja beütni a könyökét, ha meg is csúszik: ott volt Martin, elkapta volna. És nem hiányolta az ágya végéből a cicát. Ha ott lett volna, csak zavarta volna őket.
  Így azért sokkal jobb. Ha Martinnel tölti az éjszakát, minden tökéletes. Majdnem. Mert még mindig ott van a kényszer, hogy előbb-utóbb el kell döntenie azt az időpontot.

– Szerintem minden megvan – mondta Jennifer, utoljára pillantva végig a listán.
  – Akkor gyerünk – mondta Martin, és megtaszította a kocsit. – Otthon már minden tele lehet egérrel.
  – Ne olyan hangosan – figyelmeztette Chantal. – Bármikor erre járhat egy rágcsálóirtó.
  Kissy az órájára nézett, sokadszor. Nem, Vaucressonban ez idő szerint még egyetlen egér se lehet. Még bőven hazaérnek.
  De azért siettek; szemkápráztató gyorsasággal haladtak át a pénztáron. Chantal és Jennifer a kocsi előtt ment, Martin és az apja mögötte. A lányok villámgyorsan a szalagra rakodtak mindent, aztán előkapták a szatyrokat, és nyomban rakták beléjük, amit a pénztáros kitolt a pult végén. Ha egy szatyor megtelt, betették a kocsiba és vették a következőt.
  – Mintha három kezük lenne fejenként – állapította meg Rochefort úr elismerően.
  – A Jerry-kiképzés – mondta Jennifer már később, amikor kifelé indultak a hipermarketből. – Megtanítja az embert a nagyon gyors, mégis jól koordinált mozdulatokra.
  A csomagokat azért már Rochefort úr emelte be a csomagtartóba, a maga hagyományos sebességű mozdulataival. Így is egykettőre kiürült a bevásárlókocsi. Martin megpördítette és elindult vele, de két lépés után megállt és ellódította. Kissy egy hajléktalant vett észre, aki ügyesen elkapta a kocsit és nagy tisztelettel megköszönte.
  Pár perc múlva már a hídon voltak. Kissy most se mulasztotta el megnézni azt a padot, amin valaha, ősidőkkel ezelőtt először találkozott Pivel. Akkor ért véget régi, unalmas élete, s akkor kezdődött ez a nagyszerű mostani. Cin-cin.
  Vaucressonba érve rögtön fölfedezték az ötödik egeret a főtér sarkán, éppen az Aubriet utcán baktatott feléjük. Megálltak, bepréselték maguk mellé, s mentek tovább.
  – Én vagyok az első? – kérdezte Nimby.
  – Remélem – mondta Kissy. – Nem örülnék, ha négy éhes egér ülne a kapuban.
  Egy sem ült ott. Elbúcsúztak Rochefort úrtól, kirakodták a holmit, s még eltelt tíz perc, mire a taxi megállt a ház előtt és Vanessa Kissy nyakába ugorhatott. Ő volt az első, Nimby pedig az utolsó, de onnantól alig mozdultak egymás mellől. Kissy boldogan figyelte őket.
  Újabb negyedóra múlva pedig begördült a kapun a fehér Citroën. Végre, annyi sok idő után, ismét együtt voltak mind a kilencen.

A miniknek sikerült a kellő mértékű megdöbbenést tanúsítani, amikor Piék bejelentették a szakításukat. Niala nem nézett föl, szórakozottan babrálta az egyik Rubik-kockát, és a legkevésbé se nézett Pire. Ő közölte a hírt; egyáltalán nem cifrázta.
  – Valamit szeretnénk elmondani nektek. Rövid leszek. Angélique-kel már jó ideje nem úgy működött a kapcsolatunk, ahogy kellene, ezért nemrég úgy döntöttünk, hogy szakítunk. Azért nem jöttünk hosszabb ideig, mert szükségünk volt némi távollétre egymástól. De mostanra túljutottunk rajta, és ezentúl megint egerek lehetünk.
  A minik szórványosan kifejezték együttérzésüket, a két maxi pedig biztosította őket, hogy minden rendben, ez így volt jó, és barátokként váltak el egymástól. Aztán lementek az alagsorba edzeni; a maxik alig gyakoroltak az utóbbi hónapokban. De Vanessa nem korholta őket a lassúságukért.
  Angélique később segített a vacsorakészítésben, és megállapította, amit később, az asztalnál Pi is: hogy Vanessa rengeteget fejlődött, már kész szakácsnő. Pedig most is csak szendvicseket alkotott. Bonyolultabb ételt másnap ebédre csinált, hatalmas tömeg számára. Apa és anya is otthon volt, ami nem volt gyakori szombaton, még vasárnap se. Tizenegykor pedig befutott Angélique Lafont a szüleivel, hogy köszönetet mondjon. A D’Aubisson lányoknak már megköszönhette, amikor véget ért a kaland, de a többiek akkor már hazatértek Île-de-France-ba.
  Még Beaulieu-ben voltak, amikor Angélique megkapta a második gyógyszert, két nappal később. Nehéz két nap állt mögötte, leginkább csak feküdt, olvasott vagy tévét nézett és nyögött. De a fájdalomcsillapítók azért segítettek. A második kórházi látogatásnál Niala is elkísérte a családot és Vanessát – most órákig lesznek bent, ne kelljen Vanessának egyedül üldögélnie, amíg a szülők a lányukkal foglalkoznak.
  Minden rendben ment; Vanessa reményei ezúttal se váltak valóra, a szülők nem próbáltak ismeretlen helyre száguldani, testőri képességeire egyáltalán nem volt szükség. Angélique megkapta a prosztaglandint, amit már nem szájon át kellett bevenni, és kapott egy ágyat, ahol hat órát feküdt és nyögött. Valamennyit aludt is. Időnként megmérték a hőmérsékletét meg a vérnyomását, talán más dolgokat is, a D’Aubisson lányok a vizsgálatok alatt kint ültek a folyosón.
  Angélique még egy hétig lakott Niala szobájában, amíg elmúltak a fájdalmai. Tíz nappal a prosztaglandin után pedig visszamentek a kórházba az utolsó vizsgálatra. Vanessa egyedül kísérte el őket. A vizsgálat azt mutatta, hogy Angélique már nem terhes.
  A szülők aránylag türelmesen viselték ezt a két hetet. Az első gyógyszer után ugyan volt egy vitájuk: az ügyvéd haza akarta vinni a lányát, azt mondta, a kocka most már el van vetve, a megindult folyamatot úgyse tudják leállítani, és otthon is van kórház meg orvos. Niala csendesen közölte vele, hogy a kezelést itt fogják végigcsinálni, ha dolga van otthon, felőle hazamehet, de csak ha Angélique is beleegyezik. Madame Lafont viszont semmiképp se mehet, Angélique-nek az volt a kívánsága, hogy ő legyen mellette, tehát mellette is lesz, ha a hegyek belesétálnak a tengerbe, akkor is.
  Az ügyvéd végül nem ment haza, csak reggelenként egy csomót telefonált. Niala szikrányit sem aggódott az ártatlanokért és védtelenekért, akiknek nélkülözniük kell az ügyvédjüket, de úgy tűnt, Lafont sem teszi. Szó nélkül végigülte Beaulieu-ben a két hetet, a kórházi látogatásokat leszámítva ki se mozdult a városból.
  Az utolsó vizsgálat után a család visszament a panzióba összecsomagolni és elbúcsúzni, s hazautaztak. Angélique csütörtökön már volt iskolában, és igazolást is vitt a kihagyott időről: a nizzai kórházban állította ki Blanche egyik orvos barátja, aki a belgyógyászaton dolgozott. A beteg a tavaszi szünet alatt emésztési problémákra panaszkodott, ezért ott kezelték, eddig tartott, pecsét, aláírás.
  Az osztály persze nem felejtette el, hogy a szünet előtt rendőrök jártak náluk Angélique-et keresve. Meg is kapták a magyarázatot.
  – Kicsit összevesztünk a szüleimmel, és elmentem egy barátnőmhöz. Ennyi az egész. Aztán kibékültünk és elutaztunk Chantalék barátaihoz a tengerpartra. Ha nem betegszem meg, igazán jól éreztük volna magunkat.
  A családon és az egereken kívül senki nem tudta meg, mi történt. Angélique köszönő szavai részben ennek is szóltak, de elsősorban annak, hogy a szüleit megbékítették a történtekkel.
  – Mielőtt elfelejtem, Martin, ugye te jó vagy kémiából? Nem nagyon értem a dolgot, valamikor elmagyaráznád, amit kihagytam?
  Az egerek nem mutatták, mekkora kő esett le a szívükről. Ez jelszó volt, és valójában azt jelentette, hogy a szülei továbbra is toleránsan viselkednek, nem bántják a történtek miatt. Ha Kissytől kért volna segítséget a matekhoz, az azt jelentette volna, hogy a D’Aubisson lányok ellenőrzése alól kikerülve a Lafont házaspár visszavedlett vakbuzgó katolikussá, akik bűnösnek tekintik őt és vezekeltetik – vagy éppen megverik. De nem. Martin megígérte Angélique-nek, hogy segít a kémiában, ő pedig ezt felelte:
  – Kösz. A könyvből is biztos megérteném, de jobb, ha van kitől kérdezni.
  Ha ezt nem tette volna hozzá, az azt jelenti, hogy aggódik a szülei miatt a későbbiekben. De akkor nem aggódik.
  – Természetesen itt maradtok ebédre – jelentette ki Vanessa.
  Madame Lafont a fejét rázta, az ügyvéd pedig szóban is tiltakozott. – Nem, dehogy, csak beugrottunk és máris megyünk.
  Niala fejcsóválva nézett rá.
  – Az elmúlt hetekben azt tapasztalta, hogy ellenkezhet a húgommal?
  – Nem, nem azt – nevetett Lafont –, de egy ebéd dolgában…
  – Nagyobb tisztelettel beszéljen ilyen dolgokról – intette Vanessa. – Az ősi mezeiegér-kultúrában az ebéd szertartás volt, ünnepélyes keretek között vágtak le minden szelet sajtot.
  Pontosan úgy mondta, mintha ő lenne Nimby.
  – Csakugyan?… – hökkent meg az ügyvéd.
  – Nem – nevetett a kislány –, de jól hangzik!

Az ebédet már délelőtt elkészítették, Vanessa egész kis hadsereget mozgósított, hogy segítsenek. A padláson tartották, gondosan becsomagolva, a Boulanger-ék által hátrahagyott konyhaeszközöket; a két legnagyobb fazék már nemegyszer kapott munkát az egérhad ellátásában. Vanessa most fejenként három nagy burgonyát főzött meg, azaz negyvenkét darabot, mert Lafont úr éppen akkor jelentette be érkezésüket, amikor főzéshez készülődtek. Míg a krumpli főtt – héjában –, Vanessa kettévágott egy kilós sajtot, az egyik felét átnyújtotta Martinnek és a sajtdarálóra mutatott. A fiú szalutált, sarkon fordult és a készülékhez masírozott a sajttal.
  Az összes egér ott volt a konyhában, a maxik is, sőt anya is bekukucskált időnként. Vanessa nem mondta meg, mit készítenek, csak annyit, hogy Isabelle néni sok évvel ezelőtt egy külföldi vendég hölgytől hallotta a receptet; már nem emlékszik, honnan jött, mikor jött, csak a tőle tanult receptekre.
  A fazék méretei miatt Vanessa hússütő csipesszel emelgette ki a legfelső krumplikat, aztán amikor valamit csökkent a súly, Pi kiöntötte a vizet és kiborította a krumplit.
  – Most megalakítjuk a hámozóbrigádot – jelentette be Vanessa. – Óvatosan hámozzátok, el ne törjön. Ha kész, hosszában vágjátok ketté és fektessétek ide a tálcára, vágott lappal fölfelé.
  Az egerek buzgó hámozásba kezdtek. Mindenkinek öt krumpli jutott, Angélique és Niala eggyel többet csinált.
  Vanessa nem hámozott. Kanalat ragadott és üreget vájt a fél krumplikba; később, mikor elkészültek a hámozással, ők is ezt csinálták. Vanessa ekkor abba is hagyta a vájkálást és kevergetni kezdett. Kissynek folyamatosan járt a keze, de nagyon figyelt.
  A kislány tejfölt öntött egy jókora edénybe, és hozzátette az üregekből kitermelt burgonyát meg a reszelt sajtot, apránként egyre többet, ahogy kis edénykékben érkezett a krumplianyag. Összekeverte, aztán fűszereket kevert bele: petrezselyemzöldet, sót, borsot. Végül nagy merőkanállal áttette a felét egy másik edénybe, a két edényt odanyújtotta Pinek és Nimbynek, akik a legközelebb álltak hozzá, ő pedig fölkapott egy tojástartót. Sorban ütötte föl a tojásokat, amiket a fiúk belekevertek a masszába. Amikor összeállt, kivett belőle egy kanállal, és gondosan beletöltötte az egyik fél burgonya üregébe.
  – Így csináljátok. Jól töltsétek meg mindegyiket. Szépen meg lehet púpozni, de jusson mindegyikbe.
  Hamar kialakult a munka menete. Az edényekhez csak két-két egér fért oda, így az asztal egyik felén Nimby és Niala, a másikon Pi és Jennifer töltögetett. A csapat másik fele hordta nekik a krumplis tálcákat. Vanessa ezalatt megint kikevert valamit: tejfölt, tojást és reszelt sajtot, kicsit megsózta, aztán vékonyan bezsírozta a nagyobbik sütőlapot, és telerakta a töltött krumplikkal. Amikor megvolt, az új masszával megkente a tetejüket, és megszemlélte művét.
  Kissy imádta ezt a nézést. Nem volt gyakori, a közönséges szendvicsek nem kaptak belőle, csak ha valami bonyolultabb ételt alkotott: sütés előtt vagy után seregszemlét tartott védencei fölött, olyasféle arccal, mint amikor egy anya megszemléli iskolába induló csemetéit. „Szépen vagytok öltözve? Senki nem kócos? Tiszta a körmötök? Nem maszatos az arcotok? Minden holmi nálatok van? Akkor puszi, és mehettek, de nézzetek körül, mielőtt leléptek a járdáról!”
  Vanessa gyermekei persze nem kaptak puszit. Betolta a sütőlapot, és főszakácsi pillantással nézett végig kuktáin, akik még töltögették a többit.
  – Addig sütjük, amíg szép piros nem lesz a tetejük – hirdette ki. – Ez úgy félóra. Úgy nézem, három sütet lesz… éppen elkészül, mire Angélique-ék befutnak. A neve sajtos töltött burgonya.
  El is készült, s míg sült, Vanessa salátát is csinált mellé. Ez külön tányéron készült mindenkinek, hogy szét ne essen a kompozíció, ezért mindenki maga elé vett két-három egyforma tányért, és vezényszóra dolgozott. Chantal, Pi és Kissy nem kapott tányért, ők készítették elő a nyersanyagokat.
  – Chantal, te vágod a paradicsomot – utasította főnökük. – Vékony karikákra. Ha kész, a többiek a nagy karikákat elhelyezik a tányér egyik felén, egy tányéron egy fél paradicsomot. A végéről a kis karikákat nem használjuk föl. Pi, te készítsd elő a rákot. Gyönyörű szép legyen. Kissy, tied a gomba meg a tojásguillotine. Egerek, a rákot és a gombát a tányér másik felére halmozzátok, egymás mellé, de szép legyen!
  Ezzel szokott gyors mozdulataival hozzálátott narancsot hámozni. Kissy fölvette az első fej csiperkét, beletette a tojásszeletelőbe, és egy csapással végzett vele. Tárgyalás nélkül, gondolta, a gombának segítségért könyörögni se volt ideje.
  Ő készült el a leggyorsabban, Pi néhány pillanattal utána tette az asztalra a tányért a megmosott, lecsöpögtetett garnélával. Vanessa csak rájuk nézett, aztán a narancsokra. Kissy sóhajtott, tiszta kést vett elő és vetkőztetni kezdte az egyiket. Sok munka volt velük, a belső héjukat is le kellett szedni, kimagozni. Az egerek a paradicsom mellé tették a gerezdeket. Még egy csokor vízitormalevél került a tányérokra, aztán jöhetett a mártás, amit Vanessa egyetlen edényben készített, így kézről kézre adva szedtek belőle. Joghurtot kevert össze egy kis száraz sherryvel, cayenne-i borsot, sót és egy kis cukrot tett bele.
  Végül kritikusan megvizsgálta az összes tányért, nincs-e valamiből túl sok vagy kevés. Fedőt tettek rájuk és az asztalon hagyták őket.
  Sokkal könnyebb volt így dolgozni, normális magasságú konyhaasztalnál, mint azon az égbe meredő pulton, amibe előbb-utóbb liftet kellett volna szereltetni. A pult egyelőre a garázs egyik sarkában várta, hogy mi lesz a sorsa; elég jó állapotban volt, nem akarták kidobni, de lépcsőn cipelészni se, amíg nem tudják, hogy végül hova kerül. A garázsba tudták a legkönnyebben elvinni.
  Kissy rámosolygott a sherrys üvegre. Ezt a D’Aubisson lányok hazulról hozták és holnap haza is viszik; még jócskán van az üvegben. Vanessa előzőleg kifaggatta apáékat, szabad-e olyan salátát csinálnia, amibe szeszes italt is előír a recept. Az engedélyt megkapta, de figyelmeztették, hogy a háznál egy cseppet sem talál, és őnekik fogalmuk sincsen, hogy kapható-e a környéken az, ami neki kell. Szerencsére Isabelle néninek volt egy épp hogy megkezdett üveggel, ezt elhozni gazdaságosabb volt, mint újat venni.
  Ezen a kuktálkodással töltött délelőttön Kissy új oldaláról ismerte meg egértársa szakácsnői képességeit. Most nem járt úgy a keze, nem zongorázott a különféle hozzávalókon – most őket ugráltatta, vezényszavak röpködtek a levegőben, ide-oda suhanó egerek töltötték meg a konyhát. Tökéletes csapatmunka, élén a csapat legkisebbjével, akinek mukkanás nélkül engedelmeskedik mindenki.
  Érdemes volt, gondolta később, amikor megkóstolta a sajtos töltött burgonyát, amit Vanessa és Jennifer tálalás előtt a sütőben gyorsan előmelegített. Remek kaja volt, bár az ő ízlésüknek kicsit szokatlan. Jól illett hozzá a sokszínű ráksaláta – Vanessa így nevezte – a maga változatos, könnyed ízeivel.
  Alkalomadtán, gondolta Kissy, bekapva egy gombaszeletet, csakugyan utánanéz annak a vajban sült rókagombának. De lehet, hogy mostanra már Vanessa az a szaktekintély, akit meg kell kérdeznie.

Régóta nem volt ilyen kellemes hétvégéjük. Beaulieu-ben persze csodálatos, de ott már hosszú ideje nélkülözniük kellett a maxikat. Most végre együtt lehettek velük. Piék ugyanolyanok voltak, mint régen, csak persze nem aludtak egy szobában. Angélique átköltözött Vanessa szobájába Jenniferhez, Chantalhoz és Nialához. Elvileg Vanessához is, de a kislány mindkét éjszakát a földszinti hálószobában töltötte, a fiúk szobájában, ahol persze kettesben voltak, hisz Martin Kissyvel aludt.
  Péntek este, amikor Vanessa jó éjszakát kívánt és lebaktatott a lépcsőn, Pi megkérdezte:
  – Gyakran alszanak együtt mostanában?
  – Jó párszor – felelte Niala.
  – És… semmi olyasmi…
  – Á – legyintett Niala. – Még mindig nagyon kiskölykök. Beszélgetnek és csókolóznak.
  – Érdekes. Szerintem Nimby szemszögéből Vanessa állati szexi.
  Chantal fölkuncogott.
  – A mi szemszögünkből pedig Nimby egy eszméletlenül vonzó pasi, lenne csak pár évvel öregebb. De aki ezt visszamondja neki, azt fölaprítva vetem oda Macskának.
  – Ezért hagyjátok mindig, hogy összecsókoljon benneteket?
  – Hát… ezért is. Meg mert összeköt minket a… nem is tudom, mi.
  – Az egérségi kötelék – segített Martin.
  – Nocsak – nevetett Pi. – Akkor akár én is megpróbálhatnálak végigcsókolni titeket?
  Kissynek elakadt a lélegzete. Nialával összevillant a tekintetük. Ha Pi ilyet tenne, amit persze nem fog, akkor Niala is sorra kerülne, és akkor…
  Már rég nem azok az idők vannak, amikor Niala paradicsompiros lett Pi születésnapi puszijától, és Blanche-nak kellett elterelnie róla a figyelmet. Mostani beaulieu-i estéik egyikén Niala megállapította, hogy a születésnapjáig nagyon kell vigyáznia Pi közelségével. Érzi, hogy elég egy ölelés és egy-két puszi, és kirobban belőle a szenvedély. Vanessa meg is kérdezte:
  – Ezek szerint én nem szeretem Nimbyt? Belőlem semmilyen szenvedély nem robban ki, még ha szájon csókolom, akkor se. Már kipróbáltam.
  Niala nevetett.
  – Mert te egy kis egérkölyök vagy még.
  De Niala nem kölyök, gondolta most Kissy, ahogy egymásra néztek a barátnőjével. Megőrül ezért a pasiért, akinek igazából vigyáznia kellene, nehogy véletlenül megpuszilja, mert lehet, hogy az ágyban kötnek ki már ennyitől is. De ebből Pi persze nem sejt semmit.

Pi teljesen lekötötte Niala figyelmét ezen a hétvégén. Következésképpen az összes lány figyelmét, már ami megmaradt a saját kedvesüknek szentelt idő mellett. Az összes lány Angélique-et is magában foglalta, aki már péntek este talált alkalmat, hogy félrevonja Nialát Kissy szobájában. Négyen voltak, Kissy és Vanessa is ott volt.
  – Sokat gondolkodtam a telefonbeszélgetésünkön – telepedett Angélique a fotelba. – Előtte azon, hogy felhívjalak-e és mit mondjak… azóta pedig azon, hogy mit tegyünk. Tudod… tudjátok, én szeretem Pit. Már jó ideje nem szerelemmel, de szeretem. És téged is szeretlek. Nekem ti olyanok vagytok, mint egy második család… illetve veletek többet vagyok, mint az igazival. Régóta gondolkodom azon, hogy milyen pár lennétek ti ketten.
  – És? – kérdezte Niala.
  – Szerintem remek pár, ha mindkét oldalról megvan az érzelem. Csak hát Pit rá kellene ébreszteni az értékeidre.
  – Hogyan? – szólalt meg Vanessa. – Reklámfilmet aligha forgathatunk.
  – Nem is kell – sóhajtotta Niala. – Ugyanis Pi tökéletesen tisztában van az értékeimmel. Két éve sülve-főve együtt vagyunk, ugyan mi van, amit nem tudunk egymásról?
  – Már volt mumpszod – szólalt meg Vanessa hirtelen. – Ezt Pi nem tudja rólad.
  – És te honnan tudod? Alig emlékszem rá, kicsi voltam.
  – Blanche kérdezte valamikor régen, hogy tudom-e, milyen betegségeken estem át, és akkor említette.
  – Értem – mosolygott Niala. – Angélique, neked volt mumpszod?
  – Volt – felelte a kérdezett.
  – Akkor ez kilőve. Tudom, hogy te szívesen vállaltad volna, hogy a fülébe súgod: „én tudom ám, hogy te olyan lányt keresel, akinek volt mumpsza – hát a nővéremnek volt”, de látod, csak annyit felelne rá, hogy az előző barátnőjének is.
  Nevettek.
  – No és aztán – mondta Angélique. – Rengeteg hasonlóság van köztünk, a mumpszon kívül is. És ne feledd, hogy mi sokáig nagyon jól megvoltunk. Veszekedés nélkül mentünk szét és barátok maradtunk. Szóval egyáltalán nem baj, hogy sok a közös vonásunk.
  Niala bólintott.
  – Ha csinálnánk rólam reklámfilmet, bele lehetne tenni, hogy számos tulajdonságban hasonlítok rád. Én is okos vagyok, ügyes, társ jóban-rosszban, házias vagyok, melegszívű és jó az alakom. De a legbüszkébb a szerénységemre vagyok.
  Imádnivaló volt, ahogy előadta ezt a szöveget. Voltaképpen tényleg szerényen beszélt, hiszen egy csomó előnyét kihagyta. Nemcsak az alakja jó, Niala igazi szépség, derékig érő arany haja van, ragyogó kék szeme, ha ő fiú lenne, a nyála csorogna utána. Nem is csupán okos, hanem művelt is, olvasta az összes klasszikusokat és moderneket, járatos a zenében és más művészetekben, s persze az haute cuisine-ben is, amiről olyan szép emlékeket őriz a csapat. Száz évvel ezelőtt azt mondták volna rá, hogy jó családból való úrilány, és csinos hozománya lett volna; ma ehelyett az van, hogy Niala felnőtt korában is mindig számíthat majd a szüleire, ahogy az is magától értetődő lesz, hogy Pinek mint Niala férjének is minden segítséget meg fognak adni. Persze neki nemigen lesz szüksége anyagi segítségre, Jourdainék is jómódú család, de ez most mindegy.
  Nimbynek nagyobb szüksége lehet majd a segítségükre. Blanchard úr ugyan jól keres, de mégsem annyira fényesen… de még inkább azért, mert ők nem ismernek olyan befolyásos embereket, mint D’Aubissonék.
  – Kissy!
  Hirtelen fölkapta a fejét, olyan gyorsan, hogy a légellenállástól egy pillanatra a homlokára hajlott a füle.
  – Tessék!…
  – Ha esetleg visszatérsz közénk – mosolygott rá Vanessa barátságosan –, arról beszélgetünk, hogy mit tegyünk Pi meghódítása érdekében.
  Kissy egy pillanatig bambán nézte Macskát az asztalon. Itt egészen picike volt még, de máris úgy nézett a kamerába, mint egy igazi, felnőtt macska.
  – Hát… szerintem nem sokat tehetünk – kezdte. – Mit mondhatnánk neki, amit nem tud rólad régesrég?
  Niala megcsóválta a fejét.
  – Semmit, de már megbeszéltük, hogy nem dicsérni kell engem.
  – Meg lehetne szervezni – gondolkodott Kissy –, hogy véletlenül rád nyisson a fürdőszobában.
  – És az mire lenne jó?
  – Hát… hátha történne valami.
  Niala sóhajtott. – Ezt nem gondoltad át. Ugyanaz történne, ami Martinnel. Jól megnézne, aztán becsukná az ajtót. Legalábbis reménykedem benne. Valószínűleg nem nézne olyan sokáig, mint Martin, ő azért már több meztelen lányt látott. De ha meg is kíván, akkor mi van? Nem vágyat akarok benne ébreszteni, hanem szerelmet.
  Kissy lassan bólintott. Ezt tényleg nem gondolta át. Niala válla mellett az asztalról Macska fényképe szemrehányóan nézett rá.
  – Ha lenne valami közös érdeklődési területetek – tűnődött tovább –, az összehozhatna titeket. De olyan, ami csak a ti kettőtöké, más egér nem osztozik benne.
  Niala tanácstalanul nézett maga elé.
  – Nemigen hiszem, hogy lenne ilyen. Mostanra már kiderült volna.
  – Akkor csak annyit tehetünk – jelentette ki Vanessa –, hogy szépen mosolyogsz. Esetleg én is szépen mosolygok, és ha visszamosolyog, akkor felvilágosítom, hogy te még szebben tudsz mosolyogni.
  Kissy hirtelen egyszerre döbbent rá két nagyon fontos dologra. Az egyik, hogy Macska ezen a fényképen azért hasonlít annyira felnőttkori önmagára, mert itt se mosolyog. Macska soha nem mosolyog. Egyszer meg kellene csiklandozni.
  De ezt most nem mondta ki. A másikat mondta ki, a Nagy Ötletet, ami megoldja Niala problémáját.

– Sajtolízis – mondta Nimby. – Elektrokémiai eljárás. Két drótot szúrunk a sajtba, áramot eresztünk bele, az pedig felbontja alkotóelemeire: sajtra és lyukakra.
  Az egerek cincogtak.
  – Dobósajt – mondta Angélique. – Kocka alakú sajtdarab, oldalain különböző számú lyukkal.
  – Cin-cin – csatlakozott Kissy a vidám kórushoz, de máris ő következett. – Sajtfehérke. Kisegér mesehősnő, aki végül diadalmaskodik a gonosz Macskoha fölött.
  Megcincogták.
  – Optikai egér – mondta Martin. – Fénytani laboratóriumban dolgozik, feladata sajtminták azonosítása fénytörésük alapján.
  Kissy nevetve cincogott és bekapott egy falat almát. Közben persze gondolkodott a következő szón is.
  Az Egérlexikon Jennifer találmánya volt, aznap reggel gondolta ki, s ebéd után meg is valósították. Ez a legjobb alkalom az ilyesmire, amikor tele hassal ülnek a nappaliban és szuszognak. Nimby kijelentette, hogy az ötleteket muszáj megőrizni az utókornak, ezért fölvesznek mindent, ő vállalta, hogy később leírja és ábécébe teszi, minden szócikknél a szerző nevével. Jennifer első szava, amivel a találmányt bemutatta nekik, maga az egér volt. „Kistermetű, kerek fülű rágcsáló, az evolúció csúcsa. Réten, kamrában és rajzfilmen egyaránt honos. Hihetetlen ereje van: megtermett szakácsnőket egy pillantással az asztal tetejére tud ugrasztani. Két kedvenc étele van: a sajt és még több sajt. A macskától fél, de mindig legyőzi. Félelmetes harcos, még csúzli nélkül is.”
  Vidám tavaszi vasárnap volt. A csapat kényelmesen elhelyezkedett az asztal körül, néha bekaptak egy falat gyümölcsöt vagy édességet, esetleg leöblítették egy korttyal, és beszélgettek. No meg némelyiküknek csók is jutott alkalmanként. És persze bőven volt sajt is az asztalon: Kissynek már vérévé vált, hogy mindig többfélét vegyen, időnként variálva a fajtákat.
  – Így szép az élet – sóhajtotta, kicsit fészkelődve Martin karjában. – Végre együtt mindannyian.
  Őszintén mondta. Tényleg nagyszerű volt. Őszinteségén mit sem csorbított, hogy ezt beszélték meg a lányokkal a fonal elindítására.
  Angélique rögtön föl is vette a fonalat.
  – Igen. Csakugyan hiányoztatok már. Év eleje óta alig voltunk együtt… most meg persze jön majd a vizsgaidőszak… – Legyintett. – Megint alig látok majd egeret.
  – Itt is tanulhattok – mondta Vanessa; elvégre neki itt volt egy szobája, tehát mint a háziak egyike osztogathatott meghívásokat. Meg hát őközöttük ez amúgy se számított. – Én majd két fejezet között bekukkantok, meglengetem a füleimet és cincogok egyet, a kezemben egy darab sajttal.
  Édes kicsi Vanessa. Ez az egeresdi nem volt a megbeszélt szövegben, ő költötte hozzá.
  – És a sajttal mi lesz? – tudakolta Angélique.
  – Hát… a sajt jót tesz a gondolkodásnak. Nektek adom.
  – Rendben, megállapodtunk – vágta rá Angélique.
  Nevettek. Aztán Kissy vette föl megint a fonalat.
  – Csakhogy…
  – No mi az? – kérdezte Angélique pontosan ugyanúgy, ahogy elpróbálták.
  – Ti még mindig együtt fogtok tanulni?
  Angélique egy pillanatig meglepve nézett Kissyre, aztán Pire. Nagyon jól csinálta.
  – Hát…
  – Végül is nincs abban semmi – „segített” Niala.
  Angélique lehajtott fejjel gondolkodott egy percig. Már készült megszólalni, amikor Pi megelőzte.
  – Megértelek, ha nem akarod. Én se tartom a legjobb ötletnek. Majd külön tanulunk.
  Kissynek nagy kő esett le a szívéről. Csodálatos, hogy a fiú kimondta Angélique helyett. Ez valamit enyhíthet a rossz érzésükön, amiért alakoskodnak a barátjuk előtt. Még ha jó cél érdekében is.
  – Miért – kérdezte Vanessa, a kis tudatlan –, együtt jobb?
  – Igen – felelte Angélique gyorsan, nehogy Pi megelőzze. – Hatékonyabb. Ha van, aki kikérdezzen meg akivel átbeszélheted, jobban fog a fejed. Egyszer kipróbálhatnád Nimbyvel vagy Nialával. Jótékony hatással lenne a jegyeidre.
  Vanessa olyan pillantást vetett rá, mintha a sajtját akarta volna elrabolni. Ez a szöveg megint nem volt benne a forgatókönyvben. De úgy tűnt, Angélique nem ebben a percben találta ki, hogy egy kicsit emlékezteti a kislányt a tanulásra.
  Most jött Niala nagy mondata. Kissy drukkolt neki, hogy ne remegjen a hangja, ne felejtse el a szöveget, ne hibázzon szikrányit sem, mert ezen a mondaton áll vagy bukik a boldogsága.
  Nem hibázta el.
  – Én szívesen tanulok együtt bármelyikőtökkel.

– Egy börtönben ülő apa mindig problémaforrás egy kamaszgyerek számára. Főleg ha még kicsi volt, amikor lecsukták az apját… mikor is volt?
  – Ötéves korában – felelte Niala.
  – Vagyis tíz éve – mondta Pi. – Tehát alig emlékszik az apjára, csak azt tudja, hogy lecsukták a disznóságaiért. Valószínűleg tart tőle, hogy örökölte az apja bűnöző hajlamait. Egyfolytában azt hallgatja, hogy a mostohaapja milyen jó ember, és ezt azzal is kidomborítják, hogy a vér szerinti milyen rossz. Elég idős ahhoz, hogy megkülönböztesse az igazat a hamistól, és a mostohaapja tényleg rendes ember. Ha a sok dicséret hazug lenne, hihetné, hogy az igazi apja se olyan rossz, amilyennek feltüntetik. Ezért fél attól, hogy őrajta is kitör a „bűnöző vér”, és végső soron ezért kísérelt meg öngyilkosságot.
  – Helyes – felelte Niala. – Beszéljünk a terápiáról.
  A folytatást Kissy nem hallotta, azok ketten továbbsétáltak a kertben. Niala ötlete volt, hogy kint tanuljanak a szabadban, mint az ógörögök, akik ugyanígy tettek, és az erre használt helyet gümnasziónnak hívták. Ebből lett a világ minden táján használatos gimnázium szó.
  Szerda volt, az első egérnap azóta, hogy tanulótársakat találtak a maxiknak. Angélique-et Jennifer vállalta, nemcsak színleg, hogy Pit megtévesszék, tényleg együtt tanultak. Ők az emeleten voltak, illetve ebben a percben éppen szünetet tartottak és lejöttek.
  Csengettek. Kissy kibaktatott a kapuhoz és üdvözölte a postást, persze csak másodikként, hiszen először Suzy rajongta körül. De a leveleket Kissy kapta. Rögtön hívta is anyát és beszámolt neki; aztán apát hívta, aki fölbontatott vele egy levelet. Elmondta, mi áll benne; mire a levél végére ért, az elejére már nem is emlékezett. Tömény üzleti szöveg. Bement a házba és a leveleket elhelyezte az előszobai postaszekrényben. Aztán belépett a nappaliba és megtorpant.
  Az egerek nagyon furcsán viselkedtek. Egyszerre mind megindultak felé, csak Niala és Pi hiányzott. Elragadtatott kifejezés volt az arcukon.
  Nimby ért oda elsőnek, feléje nyújtotta a kezét és barátságosan parolázott vele.
  – Isten hozott! – zengte. – Már régen szerettünk volna találkozni egyikőtökkel.
  Kissy pislogott. Kikkel? Miért? Ez a fiú nemrég még normális volt… már amennyire persze.
  – Kerülj beljebb – invitálta Vanessa szívélyesen. – Bármikor kimehetünk az úszómedencéhez, ha ott jobb.
  Kissy nyögni próbált valamit, de máris ott volt Martin.
  – Addig is pár percenként lelocsolunk majd, nehogy kiszáradj.
  – Kellemes utad volt? – termett ott Jennifer. – Nem volt gond a cápákkal?
  – A cá… – kezdte Kissy elképedve, aztán becsukta a száját.
  – Szeretnénk – lépett oda Chantal –, ha tartanál egy előadást az ultrahangos tájékozódásról.
  Hirtelen összeállt a kép, de megvárta, míg Angélique megköszöni, hogy annyi embert kimentettek a vízből. Aztán komoly arccal végignézett a csapaton és így szólt:
  – Nagyon örülök, hogy szárazföldi rokonaim között lehetek. Ha lehet, ennék egy kis halat, aztán kifényesíteném a palackorromat.
  Megtapsolták.

Később is játszottak kitalálóst, de nem ilyet. Ebéd előtt Nimby behozott három papírdobozt és letette őket az asztalra. Mindegyiken felirat volt. Az egyiken ALMÁK, a másikon NARANCSOK, a harmadikon ALMÁK ÉS NARANCSOK.
  – Hoztam egy kis gyümölcsöt – jelentette be. – Csak közben történt egy kis adminisztrációs hiba. A dobozokban tényleg az van, ami rájuk van írva, csak mindegyiken hibás a felirat. Kijavítanátok? Én szívesen segítek: csak válasszatok ki egy dobozt, máris kiveszek belőle egyet és fölmutatom.
  Kis csend lett. Az egerek nem nagyon tudták mire vélni a dolgot. Aztán Kissy hirtelen rájött. Ez egy logikai rejtvény.
  – Nyisd ki az almás-narancsosat – mondta.
  Nimby kinyitotta a dobozt, belenyúlt és fölmutatott egy szép narancsot. Vissza se tette, odaadta Vanessának, aki megköszönte és kisbicskával hámozni kezdte.
  – Akkor abban csak narancs van – mondta Kissy. – Alma nem lehet benne, mert akkor jó lenne a felirat. Akkor a NARANCSOK feliratú dobozban vagy almák vannak, vagy vegyesen.
  – Nem lehetnek vegyesen – mondta Chantal. – Akkor az almás doboz már csak a harmadik lehetne, de akkor azon lenne jó a felirat. Tehát a narancsos dobozban vannak az almák, az almásban pedig vegyesen.
  Nimby közben már ki is nyitogatta a dobozokat, és szétosztotta a gyümölcsöt. Úgy volt, ahogy kikövetkeztették. De a gyümölcsöket félretették ebéd utánra.
  Közben már a sütőben volt az ebéd, bordaszelet provence-i módra, természetesen Vanessa műve, és Isabelle néni tanította. Amióta a kislány ilyen lelkesen tanulja a szakácsművészetet, egyre jobbakat esznek. Előző este, vacsoránál Nimby föl is vetette, hogy többet kellene edzeniük, mert rengeteget esznek. Egy kisportolt shindy könnyen elbánik néhány nagy, kövér patkánnyal.
  Vanessa ezen nagyon elcsodálkozott, ő nem is tudta, hogy a patkányok egerekből keletkeznek elhízás által. Hát nem is, nevetett Angélique, és megjegyezte, hogy Vanessának jobban el kellene mélyednie a biológiában. Kissy akkor sóhajtott és arra gondolt, hogy ennek bizony legfőbb ideje lenne, de nem a rágcsálók rendszertanát kellene tanulmányoznia. Egyáltalán nem. Nimbyvel kellene korrepetálniuk egymást biológiából, éjszakánként, az ágyban. Vanessa maholnap nagy kisegér lesz, és még mindig nem jutottak túl a csókolózáson. Amikor ő annyi idős volt, mint most Vanessa, akkor ő meg Martin már… hol is tartottak?…
  Hát igen. Ugyanitt. Ő a tizennegyedik születésnapja után engedte Martint először az ágyába, Vanessa pedig még a tizenharmadiknál se tart. De akkor is, gondolta morcosan. Nimby valószínűleg elég érett már a dologhoz, az pedig, hogy Vanessa az, vitán felül áll. Lelkileg, gondolkodásában Vanessa nagylány már. Egyéb tekintetben még egyáltalán nem. De mi köze ennek ahhoz, amit ők csinálnak Martinnel? Vanessáék is nyugodtan csinálhatnák, és nekik a hónap egyetlen éjszakáját se kellene kihagyniuk. De ezzel a kiskölyökkel egyszerűen lehetetlen értelmesen beszélni. Úgy viselkedik, mint Suzy, amikor oltani vitték. Az állatorvos ajtajában megvetette a kis lábait, valósággal belenőtt a padlóba, úgy kellett bevonszolni. Vanessa is ilyen ellenállást fejt ki még a puszta gondolat ellen is, hogy levehetné a ruháját Nimby előtt. Kijelenti, hogy szó se lehet róla, és ezzel le is zárta a témát.
  Értené, ha lenne valami a testén, amit szégyellni lehet. De Vanessa gyönyörű kislány. Az persze lehetne szégyellnivaló, hogy kislány, alig van valami melle, a csípője is alig szélesedik. Niala sokkal formásabb volt az ő korában. De Vanessa nem szégyelli a kislányosságát. Egyszer, már nem is emlékszik, mikor, egy beaulieu-i üzletben Chantal mutatott neki egy melltartót, kis töméssel. Vanessa csak nézett rá, hisz tudja, hogy nem hord melltartót. De ebben nagyobbnak látszik az ember melle, magyarázta Chantal. Vanessa könnyedén nekitámaszkodott a polcnak és csak nézett a barátnőjére azzal az elképesztő nyugalmával. Ugyan minek akarná ő nagyobbnak mutatni a mellét, kérdezte csendesen. Azt nem is említi, hogy mindenki tudni fogja, hogy nem nőhetett meg egyik percről a másikra – de mi értelme lenne mást mutatni, mint ami van? Nincs neki semmi baja a mellével. Kicsi, hát kicsi. Jó az úgy, ahogy van. Ha nagy lenne, az is jó lenne úgy, ahogy van.
  Nem, Vanessa nem szégyelli a kölykös alakját. Nem szégyell semmit, és nem hiszi, hogy csúnya lenne. Pontosan tudja, hogy szép. Azt is tudja, hogy Nimby bolondul érte. Egyszerűen csak nemet mond mindenre, amihez le kellene vetkőznie a fiú előtt.
  Erről eszébe jutott valami, és este úgy intézte, hogy egyszerre legyenek a fürdőszobában. Akkor megkérdezte, hogy ha nem hajlandó levetkőzni Nimby előtt, voltaképpen mennyi ruhát akar mindenképpen viselni, ha a fiú is ott van?
  Látta Vanessán, hogy nehezet kérdezett. Nimby látta már őt fürdőruhában, hálóingben és pizsamában, de például csupasz felsőtesttel még soha, két évvel ezelőtt sem, amikor még teljesen lapos volt és akár a Champs-Élysées közepén is sétálgathatott volna félmeztelenül. Annál azért már mégiscsak érzékelhetőbb a melle. Viszont mivel melltartót tényleg nem hord, ez eléggé behatárolja a lehetőségeket. Egyetlen szót sem szólt, csak miután befejezte a törölközést, belebújt a bugyijába és a hálóingébe.
  – Ennyit – mondta, s azzal a polchoz lépett a hajkeféjéért.
  Kissy sóhajtott. A hálóing gyerekhálóing volt, nem volt benne semmi szexi.
  – Ebben a hálóingben – jegyezte meg – az egész éjszakát végigcsókolózhatod, és nem történik semmi más.
  – Remélem is. Ugyanis pont arra készülök, hogy végigcsókolózzam az éjszakát. A felét legalábbis. Holnap báránybordát akarok csinálni, és ahhoz észnél kell lenni.
  Az utolsó mondatot Kissy elengedte a füle mellett. Vanessa egy sajtos szendvicshez is úgy áll hozzá, mint egy műalkotáshoz, és olyan összpontosítással keni a vajas kenyeret, mintha atomerőművet építene.
  – Kéne egy olló – mondta.
  Vanessa rápillantott. – Ott van a fiókban.
  – Á – sóhajtott Kissy –, úgyse hagynád, hogy megrövidítsem a hálóingedet.
  Vanessa lenézett magára, mintha nem látta volna már százszor a hálóinget. Lábszárközépig ért. Dekoltázs helyett pedig nyakkivágása volt, az is nyilván csak azért, mert az ember feje kisebb lyukon nem fér keresztül.
  – Minek?
  – Tudod te, milyen klassz dolog, amikor a fiú keze besiklik a hálóing alá és elindul fölfelé a combodon?
  – Hogyne tudnám – vigyorgott Vanessa.
  Kissy dühösen összegyűrte a törölközőt.
  – Persze, az én elbeszélésemből, mi?! Soha nem gondoltál rá, hogy ki is kellene próbálni?
  – De – felelte a kislány tömören.
  Kissy egy pillanatra lehiggadt, aztán megint elfutotta a méreg. Pontosan látta a kék szemekben a folytatást. Igen, gondolt rá, minden elképzelhetőre gondolt, ami fiú és lány között az ágyban történhetik, és mindenről el is döntötte, hogy nem, nem és nem. Végighallgatja az ő történeteit a Martinnel töltött éjszakákról, akárcsak a többiek, de Niala közben Pire gondol, Chantal és Jennifer azon kesereg, hogy nincs egy fiú, akit annyira szeretnének, hogy ezeket csinálhassák velük, ez a csökönyös kis szamár pedig magában gondosan listába szedi, mi minden van, amit nem fog csinálni Nimbyvel.
  Vanessa csakugyan végigcsókolózta a fél éjszakát – reggel rákérdezett, s a kislány azt felelte, három körül aludtak végül el. Tizenegykor mentek be a szobájukba és nyolc óra után bújtak elő.
  – Szóval négy órát csókolóztatok? – kérdezte, vigyázva, hogy ne mutassa ki az elégedettségét.
  – Igen… tudod, akkorra már nagyon álmosak voltunk, nem ment tovább. Majdnem elaludtam Nimby alatt.
  Igen, ez Vanessa. Mentegetőzik, amiért mindössze négyórányi csókolózásra voltak képesek az éjjel, tudja ő, hogy igazi sportembereknek ötven-hatvan óra is összejön egy átlagos éjszakán, tizenegytől reggel nyolcig – ugyanakkor viszont teljesen rendjénvalónak érzi, hogy Nimby őrajta fekszik, és mégse történik semmi más.
  Be kellene szerezni valami késleltetett hatású textiloldószert. Este bekenni vele ennek a két kölyöknek a hálóruháját, hogy aztán amíg csókolóznak, lassan leolvadjon róluk.

Ezeket szerette a legjobban, ezeket a szerda, szombat és vasárnap délutánokat, amikor kedvükre lustálkodnak a nappaliban és jókat beszélgetnek. Ő és Martin az egyik pamlagon ült, mellettük Nialával. Arrébb, a fotelban Angélique, most nem volt még annyi tanulnivalója, ráért maradni. A szemközti pamlagon Vanessa és Nimby, egészen összebújva, mellettük Jennifer. Az ablak alatti díványon pedig Pi és Chantal, a lábuknál összegömbölyödve Suzy, aki csendesen reménykedett, hogy az asztal anyaga egyszer csak szétfoszlik, és a rajta levő jó falatok a karjaiba hullanak. Macska nem volt látható, alighanem a kertben kóborolt vagy a ház valamelyik eldugott zugában édesdeden aludt.
  – Ide süssetek – szólalt meg Jennifer. – A szüleim kérdést szegeztek nekem, hogy mi legyen a nyáron.
  – S mit feleltél? – kérdezte Chantal.
  – Hogy szeretnék veletek lenni, de velük is.
  – Logikus – bólintott Niala.
  – Apa azt mondta, ő szívesen tölti a nyarat Nizza környékén, de csak a mobile home-ban.
  Nimby fölkapta a fejét. – Mi történt?
  – Te foglalkozz a csókolózással – utasította rendre Niala. – Amúgy azt mondta, hogy mobile home.
  – Oh – mondta Nimby angolosan. – I see.
  – A panzióban rengeteg hely van – mondta Niala. – De megértem, ha ragaszkodtok a saját ágyatokhoz.
  – És lejönnétek a kocsival? – kérdezte Chantal.
  – Ezen töprengünk. Persze az is kérdés, hogy hol találunk helyet neki Beaulieu-ben, minél közelebb hozzátok.
  – Akár a villa udvarán, akár a panzióban – felelte Niala. – Mindkettő ingyen van.
  – Hát… aligha férne el ott.
  – Nagy kocsi?
  – Elég nagy.
  – Nem gond, megoldjuk.
  – Legfeljebb – merült föl Nimby újra – kibérelünk egy utasszállító óceánjárót, lehorgonyozzuk a strand előtt, ráemeljük a kocsit és hidat verünk onnan a hegyre.
  – Klassz – nevetett Jennifer. – A tengerről közvetlenül a hegyre?
  – Miért ne? Dubaiban olyan felhőkarcolót építenek, aminek minden emelete külön forog. Ez se bonyolultabb.
  – És mondd, drága Nimby – érdeklődött Angélique –, mennyiért építik azt a felhőkarcolót?
  – Nimby nem tart előadást, Nimby csókolózik – mondta Niala szigorúan, Nimby pedig visszahajolt Vanessához, de ez utóbbi cincogni kezdett.
  – A villa előtt elég sok hely van. Ha beállsz egészen a garázsig… sőt az orrát be is lehet vinni a garázsba, legfeljebb addig nyitva hagyjuk és kihozzuk onnan a kocsikat. Akármilyen hosszú kocsi elfér ott.
  – Igen, de nem tudsz befordulni vele – magyarázta Niala. – Ha Marie néni háza nem lenne ott, akkor tényleg nem lenne gond, abból az irányból behajtasz és beviszed a garázsig. Az se lenne baj, ha a vége belóg a kapu elé, legfeljebb addig máshol járunk ki. De csak a kapun át lehet behajtani, és odabent már nincs hely elfordítani a kocsit.
  – Cin-cin – felelte húga.
  – De mondom, megoldjuk. Pár háznyi körzeten belül több hely is akadhat, ahol elfér. Majd megmondod a méreteket és tárgyalok a rokonokkal.
  – És hol van most a kocsi? – kérdezte Chantal.
  – Otthon – felelte Jennifer. – A szomszéd háznak van egy elég nagy garázsa, és apa fizet a használatáért. A méreteket amúgy most is tudom. Két és fél méter széles és tíz egész négy tized méter hosszú.
  Nagy csend támadt. Az egerek próbálták elképzelni. Nem nagyon ment.
  – Ennyi lehet a konyha túlsó falától eddig a falig – biccentett Pi a Kissy háta mögötti fal felé.
  Nimby hátrakukucskált a konyha irányába.
  – Nagy kocsi – dörmögte.
  – Persze – nevetett Jennifer. – Egy négyszemélyes lakás van benne.
  – Milyen típus? – kérdezte Martin.
  – Furcsa kérdés… mi lenne? Ford, mint mi.

Egy jó órával később, már lent az alagsorban, Kissynek jutott eszébe a nagy ötlet. Egyik pillanatról a másikra. Gondolkodás nélkül ki is mondta.
  – És ha mi is mennénk velük?
  – Kikkel, hova? – pillantott rá Martin. Éppen mindketten pihenőt tartottak, Angélique vívott párharcot Pivel, Niala pedig Chantallal.
  – Jenniferékkel. Beaulieu-be.
  – Én kezdettől azt hittem, hogy mi is megyünk.
  Kissy energikusan megcsóválta a fejét.
  – Nem érted, amit mondok, egérke. Az jutott eszembe, hogy mi is mehetnénk kocsival. Velük együtt.
  – A mikrobusszal Beaulieu-ig? – pillantott rájuk Vanessa. – Nem rossz ötlet.
  Amikor Piék leálltak, elmondták nekik is.
  – Részemről nincs akadálya – mondta Pi. – Fél nap alatt megtesszük.
  – De mi nem – szólt közbe Jennifer. – Mi nem így utazunk. Sokszor megállunk, letáborozunk, megalszunk valahol. Napokig fog tartani, hogy odaérjünk. Bocs, de apa nem hajlandó órákon át nyomni a pedált, ha szabadságon van.
  – Hát – mondta Vanessa – ezt éppen mi is megtehetjük. Mi se rohanunk. Nimby, nem öltöznél be? Még ma szeretnélek elpüfölni.
  Nimby átvette Angélique-től a szivacsokat és hozzálátott.
  – És hol alszol? – kérdezte Pi.
  – Egérlyukban! – vágta rá a kislány.
  A férfi nevetett. – Abba én aligha férnék bele.
  – Mire vágsz föl, te se vagy kenguru – mondta Nimby. – Az egeremnek igaza van. Viszünk magunkkal hordozható egérlyukakat, esténként fölállítjuk őket, bebújunk, kibújunk, lebontjuk, mehetünk tovább.
  – Kell rájuk Home Sweet Home tábla is – mondta Kissy, aki mostanra betéve tudta Tom és Jerry egész életművét.

A nyaralás messze volt még, de az egerek már elkezdték összeállítani a szükséges holmik listáját. Sátrak, azazhogy egérlyukak, hálózsákok, ruhaneműk. Ez utóbbi személyenként lebontva több oldalnyit kitett a Jerry-felület szövegszerkesztőjében. Konyhai felszerelés nem nagyon kell, mert minden van a lakókocsiban, csak tányérból és evőeszközből nincs elég, azt vinni kell. Térkép, útikönyv. Zseblámpák. Mindennap eszükbe jutott egy csomó dolog, s hamarosan hozzá is láttak a beszerzésekhez.
  Kissy a maga részéről már másnap utánanézett a neten az egérlyukaknak. Rögtön talált egypár hatalmas csodát, verandával és fürdőszobával, amiből megállapította, hogy a legfontosabb szempont a felállítás időigénye lesz. Nem tölthetik ezzel az egész estéiket.
  Ki is nézett kettőt, egy négyszemélyest és egy hatszemélyest. Meg is mutatta őket az esti online találkozójukon.
  – De ez csak kettő – mondta Martin, aki mellette ült. – A mienk hol van?
  – Disznó – sóhajtotta Kissy. Még csak nyolc óra volt, még jó időbe beletelik, hogy Martin igazán disznó lehessen. Már alig várta. – Útközben nem alszunk együtt. Majd fönt bepótoljuk.
  – Hol fönt?
  – Hát Beaulieu-ben.
  – Azt hittem, Beaulieu lent van. Hiszen délen van.
  – De hegyen!
  Martinnek el kellett ismernie, hogy erre a szempontra nem gondolt.
  Az egérlyukakat hamarosan megvették, és a hétvégén föl is állították őket a kertben. Be kellett gyakorolni. A fiúkéban kétoldalt két-két, a lányokéban három-három hely volt, felnőttekre méretezve, így remekül el fognak férni. Az alagsori hálószoba szekrényében volt egy csomó vastag pokróc, amiket Boulanger-ék hagytak örökül. Egyet felhoztak, leterítették az egérlyukban és rátettek egy hálózsákot. Vanessa belebújt, behúzta a cipzárat, megigazította a kispárnát és már horkolt is. Színpadiasan. Kissy nevetett és kibújt a napvilágra.
  Persze nem volt elég hálózsákjuk, de azokat nem vesznek, D’Aubissonéknak jó néhány van, apránként elhozzák őket. Nimby hoz kettőt, Pinek van sajátja, jutni fog mindenkinek.
  Azaz egyvalaki hálózsák nélkül alszik. Martinnek jutott eszébe, hogy magukkal vihetnék. Éjjel őrizhetné a tábort, fölriaszthatná őket a hold megugatásával, és egyáltalán, nagyon hasznos volna.
  – Meg kell kötni éjszakára – mondta apa. – Fiatal még, könnyen elcsatangol.
  – Én is fiatal vagyok – nevetett Kissy. – Engem is meg kell kötni éjszakára?
  Apa legyintett.
  – Ugyan. Elég, ha figyelmeztetlek, hogy egérfogókat raktam ki.

Apa nagyon aranyos volt, amikor egérfogóról meg sajtról beszélt neki. Egyik este például négyesben ettek, mert Martin persze náluk volt, és anya tálalt. Bolognai spagettit ettek, és apa figyelmeztette anyát, hogy a gyerekeknek sok sajtot adjon, hadd legyen jó nagy a fülük.
  Korábban apának nemigen járt rá a szája az egeresdire, de egy ideje már megesik. Nimbyt, Pit és Nialát kezdettől a nickjükön szólítja, hiszen így ismerte meg őket – Mohit is azon szólította, amíg át nem alakult Vanessává –, de újabban gyakran előfordul, hogy Kissyt mond Françoise helyett.
  Igen, apa is elfogadta, hogy neki két családja van, az egyik apa és anya, a másik az egerek. Azaz hát ez se pontos, mert Vanessa tiszteletbeli szüleinek tekinti őket, az a bizonyos adósság is változatlanul fennáll. Apa szóba is hozta egyik este. A konyhában futottak össze, anya és Martin a ház más részein, a többiek már útnak indultak hazafelé.
  – Elgondolkodtam ezen a gyereken – kezdte apa, nekitámaszkodva az ajtófélfának.
  Kissy bólintott. Azonnal tudta, hogy kit jelent a gyerek, bár rajta kívül csak Martin képviselte generációjukat a házban. Vanessa volt az egyetlen, akit apa az „ez a gyerek” kitétellel illethetett. Igaz, volt még két gyerek a konyhában; mindketten a szokott helyükön, egészen belemerülve az evésbe, tüntetőleg háttal egymásnak.
  – Ugyanazt látom rajta – folytatta apa. – Még a tányért is úgy teszi elém, mint akinek éppen megmentettem az életét. Nem lehetne csinálni valamit?
  – Ugyan mit csinálhatnál? – Kissy helyet foglalt az asztalnál. – Hiszen tényleg megmentetted az életét. Ő így érzi.
  – De hát már másfél éve!
  – Tíz év múlva is így fogja érezni. Hogy is írta Saint-Exupéry: egyszer s mindenkorra magadhoz kötötted, amikor megszelídítetted.
  – Nem így írta. „Egyszer s mindenkorra felelős lettél értem, amikor megszelídítettél.” De Vanessát egyáltalán nem én szelídítettem meg.
  Kissy egyetértően csóválta a fejét.
  – Nem, persze hogy nem. Egyikünk se csinálta konkrétan, egyedül. De mindenkinek volt benne szerepe, és mindannyiunknak hálás egy csomó mindenért.
  Apa sóhajtott.
  – Néha szinte örülnék, ha átlagos gyerek lenne, akivel az ember jót tesz, az megköszöni, aztán megy tovább. De azért… – apa elhallgatott egy pillanatra. – Azért többnyire inkább annak örülök, hogy különleges.
  Kissy elmosolyodott. – Különleges?
  – Az. Egyikőtök se hétköznapi, bár én keveset találkozom az egereiddel, nehezen tudom megítélni. De Vanessa egészen különleges ember. Néha úgy érzem, ő az egyetlen felnőtt a háznál, én is csak gyerek vagyok mellette. Máskor ő a leggyerekebb köztetek. S ami az érdekes: a kettőt fél perc szokta elválasztani egymástól.
  – Rapszodikus.
  – Igen, nagyon rapszodikus. Azonfelül nagyon furcsán bánik az eszével. Egyszer szívesen megnéznék vele egy intelligenciatesztet. Gyanítom, hogy az egekben van az IQ-ja. Úgy tanul, hogy szinte oda se figyel, például zongorázni meg főzni. De az iskolában persze csak bukdácsol.
  – „Persze?”
  – Persze. Az ennyire okos gyerekeknek többnyire nehéz rászorítani magukat, hogy olyasmit tanuljanak, ami nem érdekli őket. Ebben ő se különleges, legfeljebb abban, hogy ami érdekli, azt pillanatok alatt megtanulja, egyáltalán nem kerül erőfeszítésébe. Meg abban is, hogy az bármi lehet. Napok alatt megtanult provanszálul. Erre azt mondanánk, hogy nyelvtehetség. De zongorázni is, ami már egészen másféle dolog. A főzés megint másmilyen. Tudsz arról valamit, hogy annak idején ő milyen gyorsan tanult meg verekedni?
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – Semmit.
  – Nem lepne meg, ha az is villámgyorsan ment volna.
  – Beaulieu-t is azonnal megtanulta – emlékezett vissza Kissy. – Akkor tűnt föl, hogy mennyi esze van.
  – Látod. De nem az esze miatt különleges, az csak egy apróság. Tartása van. Egy komoly egyéniség.
  Kissy bólintott.
  – Talán Takada-szenszej hatása, a japán… – kezdte, de egy felharsanó hang félbeszakította. Ijedtében a nyelvébe harapott.
  – Itt a Cirrus! – ordította a telefon. A rikoltást morzejelek zápora követte.

A később elvégzett vizsgálat magyarázattal szolgált a történtekre. Kissy valamikor hangosabbra állította a csengetési hangerőt, amitől az „itt a Cirrus” csengőhang úgy szólt, mint a mennydörgés. Először is visszaállította a hangerőt, és elhatározta, hogy keres valami szelídebbet.
  A riasztás utáni percekben ez persze eszébe se jutott. Egy pillanat alatt keresztülment a padlón és a falakon, lehuppant a gép elé és a shindy felől tudakozódott. Különösebben már meg se lepte, amikor kiderült, hogy két shindy beszélget egymással. Este tíz órakor nem sok értelme lenne gyerekekre vadászni.
  Az se lepte meg különösebben, hogy Effi az egyikük. A pasinak kiterjedt ismeretségi köre van. Most a 7695-ös felhasználóval beszélgetett. Golf, Foxtrot, India, Echo. Goffie.
  Mire Martin előkerült – a zuhany alatt volt, csak apától értesült a riasztásról –, a két shindy tízperces beszélgetése már véget ért. Martin egy gondolataiba merült Kissyre lelt a gép előtt.
  – Hahó… mi lett a shindykkel?
  – Már elmentek – riadt föl Kissy. – De nagyon érdekeseket mondtak.

A csapat másnap iskola után gyűlt össze a felületen. Már mindenki olvasta Effi és Goffie beszélgetését, benne az érdekes részletekkel. Effi több gyerekpornót szeretett volna, Goffie pedig adott neki egy címet. Hétfőtől péntekig bármikor lehet menni, a pasasnál hegyekben állnak a kazetták, CD-k, DVD-k, megkéri az árát, de nagyon ütős az áru. Ezt mondta Goffie.
  Effi Reimsben volt, Goffie Nancyban. A kazettaárus pedig egy Houilles nevű városkában, nem messze tőlük. Nimby utánanézett, Kissyéktől háromnegyed óra alatt oda lehet érni.
  – És oda akarsz menni? – kérdezte Angélique.
  – Valahogy nem vagyok elragadtatva attól, ahogy a rendőrség dolgozik – felelte Nimby. – Effi már rég nem mászkálhatna szabadon.
  – És mit kellene tennünk szerinted? – kérdezte Pi.
  – A dimenziócsökkentéses eljárásra gondoltam – vette elő Nimby a tudományos modorát. – Jelenleg van egy háromdimenziós pasasunk, de elég könnyen kétdimenzióssá alakíthatjuk. Ez hasznos, mert például be lehet kereteztetni és kitenni a falra.
  – Azt mondja, verjük laposra – fordította Vanessa, mintha maguktól nem tudnák.
  – Egyetértek – mondta Pi. – Feltéve, hogy megtámad valakit. Ha nem, akkor jobb szeretném bilincsben látni.
  – Én is gondoltam bilincsre – élénkült meg Nimby. – Vannak kétdimenziós bilincsek is.
  Nevettek. Kissy a maga részéről teljesen egyetértett Nimbyvel. A pasi úgy árulja a gyerekpornót, mint a cukorkát. El kellene venni a kedvét. Laposra verni, aztán börtönbe vele!
  Ezt ki is mondta.
  – Nekem is tetszik az ötlet – támogatta Martin.
  – Mit szólnátok egy gyors szavazáshoz? – kérdezte Jennifer.
  – Oké – mondta Nimby. – Aki shindyt akar verni, rajzoljon zöld kört a feje köré. Aki nem, az pirosat.
  Kissy rákattintott Jerry arcképére, kiválasztotta a rajzeszközöket, s az őt mutató webkamerát bekarikázta zölddel. A többiek is ezt tették: Nimby, Vanessa, Martin és Chantal is verekedni akart, Niala, Angélique, Pi és Jennifer volt az ellenzék.
  – Öt-négyre nyertünk – állapította meg Nimby elégedetten. – Mikor indulunk?
  Pi rosszallóan megcsóválta a fejét.
  – Nagyon vérszomjas lettél. Szerintem gondolkozzunk egy kicsit. Mit tudunk erről a pasiról?
  – A nevét és a címét – pillantott a másik monitorjára Nimby –, azt, hogy mikor, mit és mennyiért lehet venni tőle… ilyesmiket.
  – Nem egészen – szólalt meg Niala. – Azt tudjuk, hogy Goffie ezt mondta. De mióta tekintesz szavahihetőnek egy vadidegent, aki ráadásul még shindy is?
  – Ez az – bólintott Pi. – Niala jól látja. – A lány megajándékozta egy ragyogó mosollyal. – Semmit sem tudunk. És ha Goffie csak szövegelt?
  – Vagy mi van, ha beugratás? – kérdezte Angélique. – Ha például Goffie rendőr, és így akarja tőrbe csalni Effit? Mi meg odasétálunk és megverünk egy rendőrt.
  – Én már vertem rendőrt – cincogott közbe Vanessa. – Nagyon finom dolog, még meg is tapsoltak érte.
  – Hát én biztosítalak róla, hogy ha Goffie esetleg rendőr, akkor sok mindenre számíthatsz, ha megvered, de tapsra aligha.

Végül tehát nem mentek Houilles-ba shindyt verni; inkább értesítették Jean-Pierre-t és elküldték neki a beszélgetést. A hadnagy megköszönte, de nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést. Újabban ez volt a szokása, aminek az egerek nem örültek, de nem volt mit tenni.
  Hétvégén megint összegyűltek Vaucressonban. Vanessa szép dallamokat játszott nekik, olyanokat, amiket eddig még nem. Az egyiket a szintin, ez Vladimir Cosma filmzenéje volt, a Magas szőke férfi felemás cipőben. A másikat a konyhában, pirítóst kent meg vajjal kevert szardellapasztával, arra hirtelen kisütött hátszínszeletet rakott, szardellafilét, olajbogyót. Alex Bourridon receptje, most próbálta ki először.
  Már megvolt az idei születésnapi kívánsága. Hétfőre esik, tehát egy nappal korábban tartják, a villa kertjében, de csak a család lesz jelen. Mármint mindkettő, hiszen Vanessának is két családja van. Neki a régebbi család az egerek, az újabbat pedig a szülein és a nővérén kívül Isabelle néni és Mario fogja képviselni.
  Apa péntek este szomorúan közölte Vanessával, hogy tizenhetedikén sajnos képtelen lesz őt felköszönteni. Üzleti vacsorára hivatalos, méghozzá ahhoz a Delacroix úrhoz, akinek unokáját Kissy szeptemberben orrba telefonálta. Pontosabban az egyik üzlettársához. Apa cége természetesen ugyanúgy tartja a kapcsolatot Delacroix-ékkal, és apa is találkozott azóta az öregúrral. Az akkor történtekről nem beszéltek és nem is fognak. Magától értetődik, hogy a vacsorára anyát is elvárják, de Kissy távolléte nem fog feltűnni senkinek.
  Vanessa végighallgatta és megnyugtatta, hogy nem fog kétségbe esni. Neki bőven elég, ha előtte vagy utána, amikor itt van, megvakargatják a füle tövét és mondanak valamit.
  Kissy hátat fordított nekik, ahogy hallgatta. Félt, hogy Vanessa leolvas valamit az arcáról. Apáék szobájában már ott volt Vanessa ajándéka, anyával ketten választották, ő viszi majd magával Beaulieu-be és adja át mindhármuk nevében. Sokat gondolkodtak rajta, még Blanche-sal is konzultáltak. Szívesen vettek volna neki valami konyhai eszközt, hiszen ez a hobbija, de hát mindhárom helyen, ahol főzni szokott, megvan minden elképzelhető. Kissyék és Blanche-ék konyhája is jól fel van szerelve, a panzió pedig még annál is jobban.
  De mostanában nemegyszer úszott már otthon a medencében, párszor itt is. Van fürdőruhája, ők vették neki két éve, az akkoriakból még kettő használható. Sajnos túl rugalmas az anyaguk. Kissy titokban reménykedett, hogy az egyik nem bírja tovább, és egyszer csak végighasad, de úgy, hogy leesik Vanessáról, méghozzá akkor, amikor Nimby is ott van. De hát nem lehet megbízni ezekben.
  Mindenesetre tőlük fürdőruhát kap. Nem ilyen egyrészes kölyköset, hanem nagylánynak való, rendes fürdőruhát, fehéret, kétrészeset. Persze arra vigyáztak, hogy ne legyen túlságosan nagylányos, mert ha alig takar valamit, akkor lehetetlen lesz rávenni, hogy fölvegye. Így se lesz könnyű, de Nialával és a lányokkal együtt majd csak megoldják valahogy.
  Ámbár éppen ezen a hétvégén tűnt úgy, hogy inkább télikabátot kellett volna venni.

Szombat este volt. Vanessáék fél tizenegykor elköszöntek és bementek a szobájukba. Negyed tizenkettőkor a szemközti szobában még három egér volt: Kissy és Martin, akik majd itt alszanak, valamint Niala, aki az emeleten. Piről beszéltek, az együtt tanulásról, és hogy Niala nagyon reménykedik a sikerben.
  – Még hetvenkét nap – sóhajtotta. – Iszonyú sok, ha arra gondolok, hogy addig ki kell bírnom… de vajon elég arra, hogy belém szeressen?
  Martin tanácstalanul széttárta a karját.
  – Hátha egyszer csak berepül az ablakon Ámor, és lenyilazza – remélte Kissy.
  – Akkor még nehezebb lesz – legyintett Niala. – Mert ha ráadásul még szeret is, akkor végképp nem tudom, hogy bírom ki.
  – Sehogy – felelte Martin. – Akkor már nem kell kibírni semmit.
  – Nem érted? A tizenötödik születésnapom előtt nem nyúlhat hozzám, mert lecsukják.
  – Dátumozott videót akartok készíteni? Mert én elfogadok dátum nélkülit is.
  Disznó, állapította meg Kissy felháborodottan.
  – Semmilyet se kapsz – közölte Niala megfellebbezhetetlenül. – Tudod, én nem azt akarom, hogy titokban maradjon, hogy Pi megsértette a törvényt. Azt akarom, hogy ne sértse meg a törvényt…
  Ebben a pillanatban hallható robajjal kivágódott a szemközti hálószoba ajtaja, és valaki dörömbölni kezdett az övéken. Niala megpördült és feltépte az ajtót, s egy feldúlt Vanessa rontott be közéjük.
  Kissyben meghűlt a vér. Ki merte bántani?…
  A kislány tekintete egy-két pillanatig cikázott ide-oda, aztán megállapodott Martinen, aki nem szólt semmit, csak két gyors lépéssel elhagyta a szobát. Mielőtt becsukta az ajtót, még hallatszott, ahogy odakint Nimby Vanessa nevét mondja. Martin válaszolt neki valamit, de azt már nem értették.
  Niala odalépett a húgához, talán át akarta ölelni, de a kislány szemlátomást nem tartott igényt rá. Lezökkent az ágy végére és dühösen meredt az ajtóra.
  – Széttépem – vakkantotta.
  Niala leült mellé, nem túl közel, de mégis a lehető legközelebb. Kissy is odaült a másik oldalon.
  – Mi történt? – kérdezte Niala csendesen.
  Kis időbe telt, hogy Vanessa megtalálja a szavakat.
  – Megfogta…
  – Mit?
  – Megfogta… a mellemet.
  Niala pislogott.
  – Tessék?
  Vanessa dühös horkantást hallatott.
  – Megfogta! Ez a pimasz disznó megfogta a mellemet, és még meg is simogatta! Megyek és fölképelem.
  Vanessa villámgyors mozdulattal talpra szökkent és az ajtó felé indult. Mindketten utánaugrottak, de csak fél másodperc késéssel, nem érték el. Vanessa az ajtóhoz lépett és fölrántotta, de Niala ekkor már utolérte és belökte az ajtót.
  – Normális vagy?!
  Húga elképedve nézett rá.
  – Azt hittem, valami égbekiáltó szörnyűség történt, s erre kiderül, hogy csak megsimogatta a melledet? Szent merevlemez! Az a fiú szeret téged, te féleszű! Régesrég megsimogathatta volna, ha nem csinálsz mindenből ekkora ügyet. Azonnal tessék lehiggadni!
  Ha a következő másodperceket elbeszélésben hallja, Kissy nem hitte volna el. Vanessa dühtől kivörösödött arccal meredt a nővérére, Kissy már készült kettejük közé vetni magát, hogy testével védelmezze Nialát – amikor a kislány arca hirtelen kisimult, s apránként visszatért a rendes színe.
  – Az én mellem – mondta morcosan. – Én mondom meg, hogy mikor nyúlhat hozzá.
  – Te hát, meg a józan ész. Fülig egymásba vagytok zúgva. Nimby a csillagokat is lehozná neked az égről, te meg rémüldözöl attól, hogy hozzád ér. Nekem eszembe se jutott volna azt gondolni, hogy még soha nem ért a melledhez. Mit akarsz? Egész életedben csak csókolózni?
  Vanessa nem felelt, de olyan arcot vágott, amiről sejthető volt, hogy igen.
  – Azt mondod, ne képeljem föl?
  – Azt. Sőt azt is mondom, hogy ezentúl engedd meg neki, hogy a melledhez nyúljon. Legalább ennyit.
  Vanessa néhány pillanatig tűnődve tanulmányozta a kilincset, aztán határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Követték a folyosóra, ahol éppen Martin magyarázott valamit Nimbynek, de most elhallgatott. Mindketten úgy nézték Vanessát, mintha macska volna. Végül is, gondolta Kissy, legalább annyira veszélyes.
  A kislány odasimult Nimbyhez, aki óvatosan átölelte. Egy kis ideig így maradtak, aztán bementek a szobájukba. A hátramaradt három egér majdnem egy ütemre csóválta a fejét.
  Elképesztő, gondolta Kissy. Pillanatok alatt felrobban, aztán ugyanolyan gyorsan megnyugszik. Mintha kémiai kísérlet lenne, nem gyerek.

Reggel mindketten olyanok voltak, mint általában. Vanessa nyugodtan viselkedett, Nimby vidám volt és eleven. Semmi különös nem látszott rajtuk.
  Martin este azt tanácsolta Nimbynek, kérjen bocsánatot és ígérje meg, hogy ezentúl vigyázni fog. Reggeli előtt sikerült félrevonnia egy kicsit és megkérdeznie, megtette-e és hogy sikerült. Kissy és Niala pedig elkapta Vanessát a fürdőszobában.
  – Úgy látom, életben hagytad – mondta Niala. – Mi történt?
  – Csókolóztunk – felelte a kislány tömören.
  – Tehát kibékültetek?
  Vanessa bólintott. – Bocsánatot kért. Azt mondta, ezentúl jobban fog vigyázni.
  – Mire te?
  – Én is bocsánatot kértem az indulataimért.
  – S aztán?
  – Mondtam: csókolóztunk.
  – Hozzányúlt megint a melledhez?
  – Dehogyis. Nimby rendes egér, nem tesz semmi rosszat.
  Niala összenézett Kissyvel. Egymásra mosolyogtak. Kissy pontosan tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Nimbynek nem szabad sokáig ilyen rendes egérnek maradnia, el kell kezdenie komolyabban nyúlkálni, és nemcsak Vanessa melléhez. Sőt elsősorban nem a melléhez, hiszen gyakorlatilag nincs is melle. De nem sürgős, azazhogy nem olyan nagyon sürgős. Most fontosabb, hogy kibékültek. Aztán valószínűleg jobb lesz, ha Vanessa kezdi. Vagy azzal, hogy kibújik a ruhájából, vagy azzal, hogy ő kezd el nyúlkálni. Ezt Niala mondta már délelőtt, amikor kimentek kicsit a kertbe.
  – Oda is húzhatja Nimby kezét – mondta Kissy. – Ruhán át is nagyon jókat lehet simogatni.
  – Nehogy megpróbáld részletezni – intette Niala –, mert berohanok és ledöntöm a maxiegeret.
  – Szegénykém. Akkor nem mesélem el az éjszakánkat se.
  – Ne is. Különben is sejtem, mi volt.
  Kissy elégedetten bólintott.
  – Hát nem sokat aludtunk, az biztos.
  Ez nem volt egészen igaz. Alig aludtak valamit. Már rájöttek, hogy a tanítási napok előtt jobb többet aludni, és inkább szünnapok előtt csinálni más dolgokat. Hát most alaposan csinálták a más dolgokat, de minek hergelje szegényt a részletekkel?
  – Nem kellene lassan gondoskodnod a tablettáról? – kérdezte Niala.
  Ő már néhány hete szedte. Nagyon reménykedett benne, hogy mire betölti a korhatárt, Pi beleszeret, és fel akart készülni az első éjszakájukra, bármikor legyen is.
  Kissy megcsóválta a fejét. Ő nem akart felkészülni az első éjszakájukra, mármint amikor minden megtörténik majd. Ha felíratná a tablettát, az olyan lenne, mintha beleegyezne a dologba. Még nem.
  – Jó – mondta Niala –, csak akkor jobb lenne venni egy zongorát.
  – Mi a csudának?
  Niala nevetett.
  – Ha lesz egy tucat kisegeretek, zongorában fogtok lakni. Egércsaládok ott szoktak.
  Nimby is ugyanazt mondta Martinnek, amit Vanessa nekik. Azt mondta, vigyázni fog, nehogy megint fölzaklassa. Neki az a dolga, hogy vigyázzon Vanessára.
  A születésnapig már nem aludtak együtt, de a vasárnap egy részét csókolózással töltötték, és nem volt semmi baj.
  Szerdán D’Aubissonék Bretagne-ba repültek, hogy a nagyszülők felköszönthessék az ünnepeltet – később nem lehet, pénteken a nagypapa kórházba vonul körülbelül egy hétre, nincsen semmi komoly, de már nem halasztható. A maxik se jöhettek, most már kezdődik az az időszak, amikor csak hétvégén fognak ráérni. Így a D’Aubisson lányok szerelmi élete egy hétig szünetelt.
  Nem úgy Chantalé, aki bejelentette, hogy összejött egy fiúval, de nem mondja meg, hogy ki az. Azt mondta, az eddigieket mind tudták, és nem tartottak soká – hátha a titkolózás beválik. Nem erőltették, majd elmondja.

A születésnap úgy indult, ahogy egy D’Aubisson lány születésnapjától elvárható. Reggel egy halom virág fogadta az ünnepeltet, aki ezúttal másodmagával lépett ki a szobájából. Aztán ünnepi reggeli, amit nem ő csinált, ezen a napon nem engedték a konyhába. A villa nappalijában ettek, jelen volt az összes egér, a szülők és Luigi, aki a felszolgálást végezte. Amikor elkészültek, leszedte az asztalt, Vanessa pedig egy órát töltött puszik és ajándékok átvételével és kicsomagolásával.
  Kissy legalább annyira megdöbbent és meghatódott a szülők ajándékától, mint maga Vanessa, aki még a száját is nyitva felejtette, úgy bámulta meg a hatalmas dobozt. A Yamaha Tyros összerakás után úgy nézett ki, mint egy űrhajó vezérlőpultja, legalább annyi gomb is volt rajta, és persze vadonatúj volt. Amikor Vanessa rátette a kezét és lejátszotta az első dallamot – a Popcorn lassú szólamát, amit másfél nap híján egy esztendeje fedeztek föl maguknak Nimbyvel –, Kissy önkéntelenül fölpillantott a magasba, hogy lássa, a karzat is elcsendesedett-e már, a közönség osztatlan figyelemmel követi-e a színpadot. De persze karzat nem volt, csak a mennyezetet látta.
  Vanessa mindenkitől kapott valamit, Isabelle néniék kivételével, akik majd csak az ebédnél lesznek jelen – és Nimby kivételével. Nimby lelkesen gratulált neki, magához ölelte és forrón megcsókolta, aztán átengedte Angélique-nek, a következő gratulálónak – ő pedig hirtelen fölfedezte Nialát, odarohant hozzá és boldogan gratulált neki, féltucat puszi kíséretében. Vanessa nem szólt semmit az elmaradt ajándékhoz. Tudta előre, hogy nem fog kapni semmit, ezt Kissy világosan megállapította. Vagy megbeszélték, hogy Nimby ajándékát később kapja meg, vagy már meg is kapta. Négyszemközt akarja odaadni… de az is lehet, hogy időponthoz van kötve.
  Ez hamar kiderült. A szinti volt az utolsó ajándék, s utána egy kis figyelmet kért az ünnepelt.
  – Észrevettétek, hogy Nimbytől nem kaptam semmit. – Nem kérdezte, állította. – Ő már az este ideadta az ajándékát… azt mondta, nem kell megmutatnom senkinek, ha nem akarom, és tarthatom dobozban is. Valószínűleg tényleg dobozban marad, de titokban nem tartom. Tessék.
  Az asztalra tett egy hosszúkás dobozkát, s a csapat egy egérként hajolt fölé. Ezüst, állapította meg Kissy szakértő szeme. A láncocska igazán csinos fazonú volt, de a medál valóságos remekmű. Két összeölelkező figura, egy fiú meg egy lány, nagy kerek fülekkel és helyes farkincával.
  Nimby tapsot és vállveregetéseket kapott érte, de elhárította a dicsőséget. Ő csak kitalálta a dolgot, és ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismer egy ügyes ötvöst.
  Egy óra múlva megérkezett a nagy meglepetés. Igazán az volt, nem tudott róla egyetlen egér sem, a család egyetlen tagja sem, senki, akit ismertek. A társaság a villa kertjében üldögélt kis asztaloknál, beszélgettek és Vanessa játékát hallgatták a Tyroson. De azért hallották a csengetést, és Blanche kiment kaput nyitni. Többen jöttek, messziről is mintha ismerősek lettek volna, s egy pillanat múlva egy apró fehér alak száguldott végig a sétányon.
  – Szia! – toppant Vanessa elé, aki felugrott és átölelte. Villámgyorsan játszódott le minden, Kissynek alig volt ideje felismerni Elkét. A kislány fehér ruhában volt, fehér sapkában, rajta egérfülekkel. Hátrébb már közeledtek a szülők és Louise kisasszony is.
  – Nahát, Johann… Anne… – Vanessa boldogan pillantott föl Elke válla fölött. – Hogy kerültetek ide?
  – Mi vagyunk a meglepetés – felelte Johann Schneider, és lehajolt, hogy megcsókolja az ünnepeltet. – Isten éltessen.
  Vanessa teljesen el volt bűvölve az ajándéktól, meg attól, hogy Kielből idáig könnyedén el tudták hozni. Az online beszélgetésekből Elke kihámozta, hogy Vanessának nincs biciklije, a városban többnyire gyalog jár, vagy egy-egy rokon, ismerős járművére ugrik föl. Hát most már lesz neki, egy pehelykönnyű kis japán csoda, fehér vázzal, hozzá könnyű sisak. Blanche mindig inti, hogy nagyon vigyázzon a fejére, nem szabad kockáztatnia. És nem is kockáztat, akármilyen szeleburdi, mindig odafigyel az esetleges veszélyekre. Ezt Kissy már régóta megfigyelte. Külön felszólítás nélkül is hordani fogja a sisakot, ez egész biztos.
  Elke rengeteget nőtt, amióta nem látták; ezt a kamera nem mutatja. Neki a válláig ér, pedig ő is nőtt valamennyit. Mindannyian nőttek, mármint a minik, ezt Anne állapította meg.
  – És úgy lövöm, mint Wilhelm Tell – jelentette ki Elke. – Megmutassalak? Megmutatlak. Hol van a Ziel-tábla?
  A tábla a hátsó udvarban volt, a kőfalra erősítve, a vaucressoni pontos mása, amin a kislány bemutatta, hogy lövésztudománya bizony felér a csapattagokéval. Már egy ideje nem centiben mérték a találatokat, hanem pontban, amibe belekalkulálták a céltáblától mért távolságot is; Kissyéknél is, itt is tízméterenként egy-egy földbe szúrt ágacska segített benne. A céltáblán centiben mért találatot elosztották a lövés távolságával, amit tízméternyi pontossággal határoztak meg, aztán a számot megszorozták százzal. Ez idő szerint a csapat átlagos lövészei tizenkét-tizenöt pontnál jártak. A gyengébbek, Nimby és Angélique megközelítették a harminc pontot. Vanessa alig két és fél pontot lőtt, és föltett szándéka volt, hogy egy nap eléri a zérót, a tiszta telitalálatot. Kezdettől fogva voltak nulla pontos lövései, de az egész lőgyakorlatok átlagát számolták, ami száz-kétszáz lövést is jelenthetett. Ennyiből nem volt könnyű.
  Elke húsz lövéssel tizenöt pontos átlagot ért el, a legjobb lövése tizenegy pontos volt. Szép eredmény volt, különösen mert neki nem volt tanára, aki beállítja a testtartását, megmutatja a helyes légzést, a hibás lövés után a korrigálás módját.
  – Sokat gyakoroltam. Csináltunk Ziel-táblát Louise kisasszonnyal és felakasztottuk fára. Iskola utánkor megyek és agyonlövöldözöm. Előszörkor mindig melléagyonlövöldöztem, a Ziel meg csak röhögte magát rólam, Fräulein Schneider biztonságos ellenség, nem kell flüchten… hogy mondjákjam flüchten?
  – Menekülni – felelte Jennifer mosolyogva.
  – Kösz, menekülni nem kell, Elke úgysenem eltalálja minket, hahaha. Akkor mondtam neki, majd meglátjuk. Az neveti magát, aki utolsókor neveti. Én nevettem utolsókor, Zielet kinyuffantam, kettőtörte magát olyan sok lövéssel. Herr Schultze csinálta másikat, vastag fa, jobban bíri. Muszáj, mert mindennap kapja rengeteg lövéseket.
  – És mi lett a régivel? – vigyorgott Vanessa.
  – Kidobtuk szemétnek. Tudom, kellett volna kitölteni és felrakni fejét falra, de nálunk nincsen állat feje se, erdőmalac vagy hegyes fejű ló.
  Az egerek fölkapták a fejüket.
  – Ja, szarvas?
  – Ha így mondjad a Hirschet, akkor az. Szóval táblát is csak kidobtuk. Jövőre fogom tökéletesen lőni magamat, eljövök és együtt legyőzzük összes francia macskákat, jó?

Nagyszerű volt újra látni Elkét, még ha csak fél napra is. Együtt szálltak föl a nizzai vonatra, aztán a reptéren búcsúztak el, a németországi gép előbb indult. És jó volt látni azt is, hogy nem hagyott rajta nyomot a két év előtti incidens. Anne valamikor tavaly elmondta, hogy beszéltek erről, Elkének tavalyelőtt csak homályos fogalmai voltak arról, hogy Hendriksen mit is akarhatott tőle, de egy év múlva már az egész történetet összerakta. Régóta tudja, mitől menekült meg az egerek jóvoltából, és mindannyiuknak hálás, de leginkább Vanessához ragaszkodik, aki az életét kockáztatta érte. Persze tulajdonképpen nem őérte, hanem Sylvie kézre kerítéséért, de ennek már nincs jelentősége.
  Ilyesmik jártak Kissy fejében másnap este, amikor a visszahívást várták. A hadnagy először kinyomta őket, és az volt a szokása, hogy ilyenkor tíz percen belül ő jelentkezik; ha nem jelentkezik, akkor vagy még mindig el van foglalva, vagy már elfelejtette – mindkettő elő szokott fordulni –, és újra kell próbálkozni.
  Ezúttal jelentkezett.
  – Sziasztok, mondjátok!
  – Szia, itt Martin. Jean-Pierre, mondd csak, mi lett azzal a mukival, akit legutóbb küldtünk?
  – Az houilles-i pasas? Mi a kérdés?
  – Lefüleltétek?
  – Tudod, hogy ilyen kérdésekre nem válaszolhatok.
  – Dehogynem – felelte Martin. – Mi nem kívülállók vagyunk. Mi kaptuk el nektek a pasast, és kell a munkánkhoz, hogy tudjuk, mi a helyzet. A korábbi páciensekről nem is beszélve.
  Kis csend a vonalban. Aztán:
  – Nézd, ez itt a rendőrség, nálunk felettesek és parancsok vannak. Annyit tehetek, hogy engedélyt kérek a tájékoztatásotokra. Ha nem kapom meg, nincs mit tenni.
  – Világos. Mikor kérsz engedélyt?
  – Holnap délelőtt, ha tudok beszélni a főnökömmel.

Az egerek sejtették, hogy vagy Jean-Pierre nem fog ráérni, vagy a főnöke, azonfelül el is felejti megkérdezni és nem is kapja meg az engedélyt. Ehhez képest igazi meglepetés volt, hogy öt órakor felhívta az alapítványt és elmondta, mi történt.
  – Őrizetbe vettük az houilles-i pasast, és házkutatást is tartottunk nála. Az egész házat átvizsgáltuk a pincétől a padlásig, de semmi terhelő nem került elő. Vannak videókazettái meg DVD-i, amiket lefoglaltunk vizsgálatra, de nincs rajtuk semmi tiltott. Úgyhogy kiengedtük, mindent visszaadtunk neki, és bocsánatot kértünk.
  – És ezzel megúszta? – kérdezte Chantal, aki már Vaucressonban volt, hiszen kedd volt, hamarosan megint összegyűlik a csapat.
  – Most igen. Nem tehettünk mást. De megfigyelés alatt tartjuk. Elutazott a tengerhez, egy kis napsütéssel gyógyítja a lelkét.
  – Melyik tengerhez? – kérdezte Kissy.
  – Deauville-ba, miért?
  – Csak kíváncsi voltam, mi a menő hely gyerekpornósoknál.
  Jean-Pierre nevetett.
  – Egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy az ürge tényleg pornót árul. Ha igen, akkor nem otthon tartja. Tény, hogy van egypár gyanús ismerőse, de ez kevés.
  – Szerintem pedig sáros a pofa – jelentette ki Chantal. – Fogadunk egy fagyiba, tábornokom?
  – Ne szólíts tábornoknak. Egyébként semmi akadálya, szeretem a fagyit.
  – Tudod mit? – szólalt meg Martin. – Fogadást ajánlok az egész alapítvány nevében. Ha a muki pornót árul, mindenki kap tőled egy fagyit. Kilencen vagyunk, jól vigyázz. De ha nem kerül kézre… mondjuk három hónapig, akkor teleeheted magad fagyival.
  Ha Jean-Pierre csak sejtette volna, mit fognak ők tenni másnap, biztosan nem megy bele a dologba. De hát akkor még ők maguk sem sejtették. Csak vacsora előtt született meg a nagy ötlet. Akkor már együtt voltak mind, mármint a minik; a maxik csak hétvégére jöhetnek majd.
  – A pofa gyerekpornót árul – jelentette ki Vanessa. – Goffie már vásárolt tőle, és Goffie nem rendőr. A pofa igenis pornóárus, ez olyan biztos, mint ementáliban a lyuk.
  Az egerek komoly arccal ültek. Ez súlyos érv volt. Mindannyian tudták, hogy az ementáliban mindig, minden körülmények között van lyuk, nem is kevés. Közeli érintkezésben álltak ementálikkal.
  – De ha nem otthon tartja, akkor hol? – tette föl a kérdést Martin.
  – Álnéven bérel egy helyiséget – mondta Jennifer.
  – Á, az túl kockázatos – mondta Vanessa. – Ez az ürge profi, nem követne el ilyen hibát.
  – Honnan tudod, hogy profi? – kérdezte Jennifer.
  Niala válaszolt a testvére helyett.
  – Onnan, hogy a házkutatás nem talált semmit. Ügyesen elrejtette a holmit. Mert igenis otthon tartja. Sehol máshol nem érezhetné biztonságban.
  – És a rendőrök vakok? – kérdezte Kissy.
  – Nem, nem hiszem – felelte Vanessa. – A pasinak van valami jó rejtekhelye.
  – Akkor menjünk oda és keressük meg – mondta Nimby.
  Erre nagy csend lett. Az egerek meglepve néztek egymásra.

Délelőtt tízkor két taxi állt meg a ház előtt. Az egerek kisorjáztak a kapun, beugráltak a kocsikba és útnak indultak észak felé.
  A gondolat, hogy törjenek be Joseph Lamargot, a pornóárus házába és kutassák föl a bizonyítékokat, annyira abszurd őrültség volt, hogy egész este nem tudtak szabadulni tőle. Ilyet nem lehet csinálni, hajtogatták mindannyian, még maga Nimby is, akinek az eszébe jutott, de képtelenek voltak elhessegetni a gondolatot. Végül aztán Niala kijelentette, hogy ha Lamargot tisztának bizonyul és bepereli őket, az alapítványnak van elég pénze kártérítésre, de ő, Niala, meg fogja téríteni a Jerrynek a pénz egyhetedét, ha majd keresni kezd; persze kamatostul. Vanessa pedig a másik hetedét, tette hozzá a húga nevében. Erre Nimby és Martin egyszerre bólintottak, hogy ők is vállalják a rájuk jutó részt. Csak Jennifer arca bizonytalanodott el, de mielőtt egy hangot mondott volna, Niala hozzátette, hogy ha bárkinek hetük közül nem lenne majd elég a jövedelme, a tartozás rá eső részét felosztják a többi hat között, vagy ha ez többekkel is megesne, akkor a maradék között. Akkor is, jelentette ki Niala, ha a végén mi ketten kártalanítjuk az alapítványt. A mi ketten már megint Vanessát jelentette, aki nemigen törődött a pénzügyekkel, és közömbös arccal vette tudomásul, hogy Niala szerint ő mindenképpen jól fog keresni.
  Később úgy döntöttek, hogy a Jerryt az erkölcsi felelősségtől is meg kell óvni. Hét tizenéves betör valahová, semmi több. A tagsági igazolványaikat se viszik magukkal.
  A taxik egy utcával odébb tették le őket, gyalog mentek a célig. Lamargot kertjét fémrácsos, nem túl magas kerítés védte. Bent fák, bokrok, semmi különös. A ház a telek hátsó részén volt. Chantal elsétált a kapuhoz és becsöngetett. Bébiszitternek jött volna Robert-ékhez, ha valaki kijön. Nem itt laknak? Akkor rosszul adták meg a címet.
  Öt perccel később két egér jelent meg a kapuban: Martin és Nimby. A kapu mellett néztek ki egy pontot, ahol a kerítés kissé megdőlt. Martin fölmászott rá, s a mögötte jövő Nimby vállára támaszkodva átlépett a kerítésen. Megállt belül a fémet tartó betontalapzaton, a cipője összeért Nimbyével, aki kívülről állt a betonon. S már jött is Vanessa. Föllépett a betonra, onnan Nimby vastag kesztyűjébe – konyhai edényfogó kesztyű volt, majd jól kimossák –, aztán a kerítés fölött Martin kesztyűjébe, és már ugrott is. A füvön áthengeredett a fején, fölpattant és kibiztosított fegyverrel a kezében szaladt a ház felé.
  Kissy mindezt az utca túloldaláról, egy házzal arrébbról figyelte, és remélte, hogy ő is meg tudja csinálni. Egyelőre Chantal kelt át a kerítésen, utána pedig Niala. Mikor ő föllépett a betonra, Kissy gyorsan körülnézett és átszaladt az úttesten. Niala után tizenöt másodperccel lépett a betonra, Nimby kesztyűjébe, Martinébe, aztán ugrott. Rokfor, jutott eszébe az utolsó pillanatban. Az amerikai katonák Geronimót kiáltanak, amikor ugranak. Az valami indián törzsfőnök volt. Hát nekik meg a sajtok királyát kellene használniuk csatakiáltásul.
  Mire ez átcikázott az agyán, már lent volt a fűben. Áthengeredett a fején és fölugrott. Futásnak eredt a ház felé, útközben rántva elő Nimbuszát. Jennifer már jött is a nyomában, Martinnel együtt. Nimby nem ugrott át a kerítésen: ő az őrszem, aki az utca túloldaláról figyel majd.
  Elöl megszólalt egy hang.
  – Minden tiszta, macskamentes övezet. – Vanessa volt.
  – Macskamentes – felelte rá ő is.
  – Macskamentes övezet – jött Chantal hangja telefonon a ház másik oldaláról.

Hoztak némi szerszámot, de nem volt rá szükség, hátul találtak egy félig nyitott ablakot. Összegyűltek, Martin bakot tartott Vanessának, aki először bekukucskált, aztán bemászott. Egy pillanatig csak egy farkincát láttak belőle, aztán az eltűnt és a feje jelent meg helyette.
  – Cin-cin – suttogta. – Egy jöjjön be.
  Kissy föllépett Martin két összefogott markába, s bemászott az ablakon. Hálószoba volt, ahova kerültek. Vanessa már az ajtónál volt, csőre töltött fegyverrel.
  – Lassan nyomd le a kilincset – súgta –, aztán hirtelen rántsd föl az ajtót.
  Kissy szót fogadott, Vanessa pedig kipördült az ajtón. Pont mint egy apró kommandós, nagy kerek fülekkel. De a gondolattal egyidőben már ki is ugrott az ajtón, előreszegezve a Nimbuszt.
  A kis folyosón nem volt senki. Kissy elindult, gyors hátrapillantással meggyőződve róla, hogy Vanessa is megindul a másik irányban. A folyosó a konyhába vezetett, ahonnan a hátsó ajtó nyílt. Kissy ellenőrizte, hogy a konyha macskamentes, és gumikesztyűs kezével kinyitotta az ajtót. Belülről volt bezárva, a zárban a kulcs.
  – Hátsó ajtó nyitva – mondta halkan a telefonba. – Cin-cin – tette hozzá a megállapodás szerint, mert ez jelezte, hogy nem került az ellenség kezére, a saját akaratából beszél.
  – Cin-cin, vettük – jött Jennifer hangja, s egy pillanat múlva meg is jelentek a többiek. Az ajtót bezárták maguk mögött, aztán szerterajzottak a házban. Pont úgy, mint amikor az egerek elárasztanak egy házat, csak ők nem rágcsáltak meg semmit.
  Percek alatt kiderült, hogy a földszint macskamentes. A pince és a padlás is annak bizonyult.
  – Hála az égnek – sóhajtotta Niala. – Nimby, nálunk minden rendben, cin-cin. Az övezet macskamentes.
  – Cin-cin, vettem – jött a fiú hangja. – Idekint is minden tiszta. Sok sikert, és ne hagyjatok fognyomokat a sajtokon.
  Kissy vigyorgott. Megjegyezték a Columbónak azt a részét, amiben a gyilkos azon bukott le, hogy beleharapott egy darab sajtba a tetthelyen, s a maradékon otthagyta a foga nyomát. Ilyet ő sose tenne. A sajtból mindig akkora darabot vág le, amekkorát éppen megeszik. De amikor betörni jár, még azt se.

Nem kerestek dupla fenekű szekrényt vagy rejtett fiókot. A pasinak rengeteg kazettája van, ezt Goffie világosan megmondta. A kazetták terjedelmesek, és a pasi nyilván csak másolatokkal kereskedik. A másoláshoz videó is kell meg tévé. A DVD-k másolásához is kell masina. Mindez annyi helyet foglal, hogy lehetetlenség valami titkos zugban elrejteni. Mivel melléképület nincs, csak egy helyen lehet a holmi: a pincében. Pontosabban a pince titkos részében, amit a rendőrök nem találtak meg.
  A pincelejáró az előszoba sarkából nyílt. Lementek, őrt nem állítottak, mert Nimby úgyis őrködik. Az elsőként leereszkedő Martin ellenőrizte, hogy odalent is van térerő.
  Maga a szó, hogy pince, már előző este is felidézett kellemetlen emlékeket, hát még most, amikor megindultak lefelé az öreg kőlépcsőn. Pedig hát butaság. Ebben a pincében semmilyen gyerekek nem sínylődhetnek, hisz alig pár napja jártak itt a rendőrök.
  Nem volt lent semmi különös. Egy nagyobbacska szoba volt az egész, némi összedobált bútorral meg más limlommal. Apróra végignézték a falakat és a padlót, de se oldalirányban, se lefelé nem találtak rejtekajtót. Akkor nekiláttak elmozdítani a bútorokat. Öt gumikesztyű szakadt ki az emelgetésben, de százas csomagot vettek reggel, és az egészet magukkal hozták szétosztva. Azonnal újat húztak, a régit gondosan eltették és letörölték a megérintett felületet.
  Rejtekajtó a bútorok alatt sem volt.
  – Oké – mondta Niala. – Akkor második pincét kell keresnünk. Először is határoljuk be, hogy ez meddig tart.
  Kissy, Jennifer és Vanessa fölment mérőszalaggal, a többiek lent maradtak egy másikkal. Csakhamar kiderült, hogy a pince az előszoba, a nappali és a hálószoba alatti részen van. Csak egy hálószoba volt a házban. Maradt a konyha, a kamra és a fürdőszoba.
  Hat szempár mustrálta gyanakodva a kamra padlóját. Ez tűnt a legígéretesebbnek. Kicsi és zsúfolt, akármit el lehet rejteni benne. Akármit, csak nem egy rejtekajtót. A polcok között alig volt valami hely, azon is két sörösrekesz állt egymásra téve.
  A csapat fele átment a konyhába, a másik fele a fürdőszobát nézte át. Egyszerű fürdőszoba volt. Az egyik falnál öregecske, csempeborítású kád, a sarokban modern zuhanyfülke, alighanem újabb szerzemény. A másik sarokban a vécé. Mosdó, törülközőtartó – ennyi. Nem volt sok néznivaló. Az egerek megrugdosták a padlócsempéket, nem mozdul-e meg valamelyik. A csempék szilárdan álltak.
  – Márpedig csak itt lehet – dörmögte Vanessa inkább csak úgy magának.
  – A konyhát most nézik át – felelte Chantal.
  – A konyhában nem lehet – pillantott föl a kislány. – Ott jöttünk be, láttam a bútorokat. Ósdi gáztűzhely, ósdi mosogató, konyhaszekrény, hűtő. Semmi több. Ha ebből bármi csak arra való… ó, hát persze!
  – Mi az? – kérdezte Kissy nyugtalanul.
  – Figyeljetek. Ha a tűzhely vagy a hűtő csak arra van, hogy eltakarja a csapóajtót, akkor nem használható rendeltetésszerűen, vagyis a pofának nincs tűzhelye vagy hűtője. Mi az, amiből viszont kettő van és ugyanarra valók? A kád és a zuhanyozó! A kettő közül az egyik is elég, tehát a másik lehet álca. Nézzétek meg a kádat, én meg a zuhanyozót.
  Megnézték. Nem láttak rajta semmi különöset. Csakolyan kád volt, mint akármelyik másik. Körülbelül húsz másodpercig.
  A huszonegyedik másodpercben ért Kissy tekintete oda, ahol a kád és a padló találkozik. A kád oldalát fehér csempék borították. A padlót szürke kőlapok. A kettő találkozásánál egy-két milliméter vékony fekete vonal. Kissy pillantása követte a fekete vonalat a kád mentén, aztán a sarkon befordult és követte tovább. Fölnézett, s összeakadt a tekintete Chantaléval. Látszott rajta, hogy ő is fölfedezte a vonalat.
  A vékony fekete vonal mindhárom oldalon követte a kád és a padló találkozását. A negyedik oldalon a vonal fölmászott a falra, és most a kád és a fal találkozását követte.
  És a sarkoktól eltekintve mindenhol nyílegyenes volt.

– Hát ez igazán szép – állapította meg Niala. – Ugyan miféle kontár csinálta ezt? Hiszen így a kicsapódó víz befolyik a kád alá.
  Jennifer a mosdóhoz lépett, vizet engedett a pofa fogmosó poharába, és ráöntötte a kád lefolyójára.
  A víz nem folyt le.
  – Visszavonom – nevetett Niala. – A kicsapódó víz mennyisége jelentéktelen, mert fürdés után várni kell pár évet, amíg elpárolog a víz.
  – Szellemes ötlet – mondta Vanessa komoran. – A rendőrök bejöttek, körülnéztek és kimentek. Kazettákat nem láttak, tehát a hely tiszta.
  – Óriási – jött Nimby hangja a telefonból. – Mindig tudtam, hogy zsenik vagyunk.
  – Szerintem csak erre lehet húzni – mutatott Martin a káddal szemközti fal felé. – Erre útban van a mosdó, arra meg a szoba sarka. Vajon csak ragadjuk meg és húzzuk?
  – Egy picit finoman – mondta Niala. – Csak hogy lássuk, mozdul-e.
  Martin, Chantal és Vanessa megragadta a kád peremét. Óvatosan meghúzták, és a kád elmozdult.
  – Szent merevlemez – suttogta Kissy. Ugyanebben a pillanatban Vanessa is kifejezésre juttatta indulatait, de egész más szavakkal. Még soha nem hallották így káromkodni.
  – Mire vártok?! – förmedt rájuk. – Húzzuk! Ez már olyan pince, és lehet, hogy odalent…
  Nem folytatta. Dühödten nekiveselkedett, s a többiek segítettek. Már öten rángatták a nehéz kádat. Jennifer videózott. Ahogy a kád elmozdult a faltól, mögüle ásító üreg tűnt elő. Kissy azonnal előkapta fegyverét, Niala pedig elővette az egyik zseblámpát. Egy pillanat múlva három fénysugár kutatta az üreg mélyét. Falépcső vezetett le, a tövében asztalt láttak, rajta tévével. Arrébb polc, a tartalma innen nem látszott.
  Annak nem volt jele, hogy gyerek lenne bezárva ebbe a vaksötét üregbe, pedig a torkukban ugrált a szívük.
  – Megvan – suttogta Jennifer. – A hadnagy kiadhatja a letartóztatási parancsot.
  – Még ne – mondta Vanessa és Martin egyszerre. A fiú folytatta: – Meg kell tudnunk, hogy tényleg illegális cucc van odalent. Egy titkos odú még nem bűn. Lemegyek.
  Kezében a feszített gumijú Nimbusszal belépett a kád mögé és lelépett az első lépcsőfokra. Vanessa odaállt mögé és a karja alatt levilágított.
  – Itt nincs senki – állapította meg Martin. Lelépett a következő fokra. Deszka reccsent, s a fiú egy kiáltással és óriási robajjal eltűnt a szemük elől.

Kissy utólag képtelen lett volna megmondani, hogy került le az üregbe. Alighanem Vanessa se. Mindenesetre a Martin zuhanását követő tizedmásodpercben már ott térdelt mellette, szólongatta, s azt kutatta, hol sérült meg.
  – A lábam – nyögte. – Fáj a lábam…
  Hirtelen fénybe borult minden; Kissy fölpillantott. Vanessa megtalálta a villanykapcsolót, s most ő is leguggolt Martinhez.
  – Fel tudsz ülni?
  – Igen, azt hiszem.
  Segítettek neki felülni, közben találtak egy zúzódást a tarkóján. Aztán megállapodtak, hogy a cipőjét mindenképpen le kell venni, mielőtt beledagad a lába.
  – Csak bicskánk van, az nem jó. – Vanessa fölnézett a három riadt lányra. – Keressetek egy ollót, de vigyázzatok az ujjnyomokra!
  – Nálam van – mondta Chantal, és óvatosan lelépdelt a rozzant lépcsőn. Apró manikűrkészletet vett elő, s átadta belőle a körömollót.
  – Remek – mondta Vanessa. Gondosan elvagdosta a cipőfűzőt, aztán Martinnel ketten meglazították a cipőt. Végtelenül óvatos mozdulatokkal húzták le. Martin alig sziszegett. A bal lába ugyanúgy nézett ki, mint bármikor, nem látszott rajta semmi különös.
  – Mozgasd a lábujjaidat – szólt le Niala. Martin szót fogadott.
  – Mozognak – mondták hárman egyszerre.
  – Akkor nem tört el. Hívom a mentőket… csak nem tudom, hogy jutnak át a kerítésen.
  – Feltörjük a kapuzárat – szólalt meg Nimby aggodalmas hangja a telefonból. – Most már úgyis mindegy. De a pasi se reklamálhat a betörésért, lebukott.
  Vanessa fölkapta a fejét. – Mi?! Dehogy bukott le! Fogalmunk sincs, mit rejteget itt. Várjatok egy percet…
  A polchoz lépett és végignézett rajta. Videókazetták és lemezek, tokban, gyári dobozban, mindenfélében. A kazettákon filmcímek helyett betűk és számok. Vanessa fölkapott egy kazettát, belökte a videóba és bekapcsolta a tévét.
  – Vau – mondta Martin, aki ültében odalátott. A képernyőn két meztelen lány lejtett csábtáncot, egyértelműen kiskorúak. – Ez klassz, hagyd még!
  Vanessa dühösen kikapcsolta.
  – Nekem is meséljétek el – kérte Nimby, aki Jennifer kameráján át látta ugyan, mi történik, de a képernyőt nem láthatta.
  – Majd este otthon megnézzük – vigyorgott Martin Vanessára, aki jéghideg pillantással meredt rá. – Ne nézz így rám, egérke, így is fázom ezen a hideg betonon.
  Vanessa abban a pillanatban elfeledkezett a kazettáról.
  – Legjobb lesz, ha felviszünk innen.
  – Nem – mondta Niala. – Amíg orvos nem látta, ne mozgassuk. Chantal, keress valami takarót, ültessétek arra. Hívom a mentőket, aztán kerítünk szerszámot a zárhoz.
  – Hívd előbb a hadnagyot – szólt föl Martin. – Nekik semmiség.
  Jean-Pierre kivételesen azonnal fölvette.
  – Szia. Gyertek azonnal Houilles-ba, Lamargot-hoz. Megtaláltuk a titkos pincét a gyerekpornóval, de Martinnek megsérült a lába. Mentőt kell hívnunk, de a kaput még föl kell törnünk, befelé átmásztunk a kerítésen. Igyekezzetek!
  Pár pillanatig hallgatta a hadnagyot.
  – Rendben. Szia!
  Letette és pont úgy vigyorgott, ahogy Vanessa szokott.
  – Azt mondta, a letolást majd a dicséret mellé megkapjuk.

Martint ráültették egy takaróra, Niala pedig hívta a mentőket. Ahogy letette, Nimby szólalt meg, a sok telefonból egyszerre érkező hang betöltötte az üreget:
  – Hazajött a pasi! Hallotok engem?! Hazajött!
  Az üregben Kissy dermedten nézett össze Chantallal. Vanessa volt az, aki elsőként reagált. Villámgyorsan megindult fölfelé.
  – Nimby, te ne nyúlj hozzá, egyedül vagy. Közvetítsd, hol van. Chantal, te gyere föl, Kissy, te maradj Martinnel. Én elbújok a padlásfeljáróban és hátba támadom. Számítsatok rá, hogy ide vezet az első útja.
  Mire végigmondta, el is tűnt a szemük elől.
  – Benyitott a kapun – mondta Nimby. – Bemenjek?
  – Ne! – jött Vanessa hangja. – Mások is jöhetnek, és tudnunk kell róla. Ez a pasi se Lamargot. Őt követik, a hadnagy a telefonunk után feltétlenül szólt az embereinek, hogy ne engedjék hazajönni.
  – A házhoz ért – jelentette Nimby.
  – Akkor maradjunk csendben!
  Kissy magában elképzelte a pasi útját a fürdőszobáig, lépésről lépésre. Kibiztosította fegyverét és följebb jött a lépcsőn, hogy ő is támadhasson, ha kell. Martin is készenlétbe helyezte a sajátját.
  Vanessa behajtotta az ajtót, amikor kiment, hogy a pasi ne lássa meg őket már kintről. Az ajtó egyszer csak feltárult, s megjelent egy alak.
  Zakó, borosta, döbbent arckifejezés. Az ember nem mindennap talál egeret a fürdőszobájában, és főleg nem olyat, aki fegyvert szegez rá. Niala, Chantal és Jennifer a helyiség végében volt, gondosan kerülve egymás lővonalát. A pasas első pillantása nekik szólt, a második az üregnek, ahonnan újabb Nimbusz irányult rá. Az elboruló tekintet pedig kétségkívül azért volt, mert a titok nem titok többé.
  – Mi az isten… mit kerestek ti itt?
  – Tegye föl a kezét és álljon a falhoz – felelte Niala.
  – Dehogy állok! És tegyétek le azokat a játékszereket. Csúzlim nekem is van, de ha előveszem…
  Ezzel a pasi a zakója alá nyúlt, és láthatóvá tett egy pisztolyt.
  – Ne nyúljon hozzá! – csattantak föl az egerek, de a pasi kirántotta az övébe tűzött pisztolyt, s ezzel a rövid párbeszéd véget is ért. Kissy elsütötte a Nimbuszt, s villámgyorsasággal újratöltötte, de a pasas akkor már ordítva zuhant ki a folyosóra. Niala és Chantal utánaindult, s Kissy egy pillanat múlva meghallotta Vanessa hangját.
  – Úgy látom, nem kellett hátba támadnom. A puskát elkérhetem? Kösz…

A mentők egy perc múlva ott voltak, de beteg helyett Nimby tudósítását kapták a benti helyzetről. Már két sérült van, az új páciens remélhetőleg súlyosabb, de nem tudnak bemenni, amíg… Itt a mentőknek szóló elbeszélés váratlan rikoltással félbeszakadt.
  – Hülyék! A hapsi mivel jött át a kapun?!
  Az egerek összenéztek, aztán Vanessa megcsóválta a fejét.
  – Tényleg.
  Odalépett a folyosón fetrengő áldozathoz, és megkereste a zsebében a kapukulcsot.
  A mentők rögtön ott voltak. Míg az orvos a fenti sérültet vizsgálta, egy ápoló lejött az üregbe.
  – A második fokra nehogy rálépjen – intette Kissy.
  – Mi az ördög ez? – nézett körül a pasas.
  – Aminek látszik – felelte Kissy. – Bűnbarlang. Odakint pedig a tulajdonos… vagy a haverja.
  Az ápoló közben lekecmergett és megszemlélte Martin bokáját.
  – Ez ficam lesz – mondta rövid vizsgálat után. – Küldetünk érted egy másik kocsit, mert nekünk a fenti fickót kell vinnünk. Ki lőtte így szét a karját?
  – Mi – sóhajtotta Kissy. – Pisztolyt rántott… négy golyót kapott.
  Akkorra már tisztázták, hogy mind a négyen tüzeltek, amikor a pasi a fegyverért nyúlt, és persze mind a négy lövés a karját találta. Könnyű célpont volt, ők pedig Vanessa tanítványai.
  – Mi az isten… – mondta az ápoló csaknem ugyanúgy, mint pár perccel korábban a shindy. – Ti is fegyverrel mászkáltok?
  Kissy megmutatta neki a Nimbuszát.
  – Ilyenekkel. A Jerry Alapítványtól jöttünk, hogy felkutassuk az idelent rejtegetett gyerekpornót.
  Az ápolónak talán még akkor is tátva volt a szája, amikor munka után hazament.

Egy pillanat múlva mindent elleptek a rendőrök. Jean-Pierre nem volt köztük, ezek a helyi erők lehettek, de egyetlen kérdést se tettek föl arról, hogy az egerek milyen módon és főleg jogon kerültek ide. Egy nagydarab rendőr fölkapta Martint, mintha kis fehér egér lenne, és fölvitte a nappaliba, ahol leültette a díványra. A mentőorvos nem jött oda, Durocq karjáért harcolt. A shindy nem volt kihallgatható állapotban, a nevét az igazolványából tudták meg.
  Az egerek némi lelkifurdalással nézték a hatalmas vértócsát. De hát mit tehettek volna, gondolta Kissy. Önvédelem volt.
  – Igen, alezredes úr – hallotta a háta mögött. – Ezzel teljes a kép. Lamargot központi szerepet vitt a terjesztésben, és Durocq volt az egyik futár. Lamargot-t is lekapcsoljuk, és…
  A hang elhalkult, a beszélő eltávolodott. Idősebb tiszt volt, telefonba beszélt. Egy perc múlva visszatért és intézkedni kezdett.
  – Hublau, maga az őrizetessel megy a kórházba és kihallgatja, amint lehet. Breillard, hívja föl Oscart és vetesse őrizetbe Lamargot-t. A gyerekek vallomását később rögzítjük. Hogy jöttetek ide? – állt meg Jennifer előtt.
  – Taxival.
  – Breillard, vigye őket haza, amint a sérült fiút elszállították. Louin, maga vezesse le a helyszínelést és szállíttassa el a bizonyítékokat. A házat pecsételtesse le. Végeztem. – Megint Jenniferre nézett. – Megnézhetném azokat a csúzlikat?
  Jennifer mosolygott és odanyújtotta neki a Nimbuszát. A tiszt megszemlélte, kicsit meghúzogatta a gumiját és fejcsóválva adta vissza.
  – Hány ilyennel lőttetek rá?
  – Néggyel – hajtotta le a fejét Jennifer. – Pedig egy is harcképtelenné tette volna, csak nem volt időnk egyeztetni, hogy ki lőjön.
  – Megértem. Vigasztaljon, hogy az emberünk igazi nehézfiú. Már ült megrontásért és más dolgokért is.
  – Százados úr! – jött egy hang a bejárat felől.
  – Mennem kell. Szervusztok. Viszontlátásra, uraim.
  A tiszt elment, az egerek pedig Breillard-ral megvárták a mentőket. Perceken belül ott voltak. A mentőorvos is ficamnak látta, sínbe tette, és az ápolók a karjukra ültetve kivitték Martint. Az egerek utána.

Martin még onnan, Lamargot házából fölhívta a szüleit, akik bementek a kórházba és hazavitték. Hamar hazamehetett, megröntgenezték, ellátták a lábát. Egy darabig nem szabad ráállnia, de kapott mankót, azzal közlekedhet. A nap hátralevő részét velük töltötte a hálózaton.
  Az egereket Breillard fölrakatta egy rendőrségi csapatszállítóra, és meghagyta a sofőrnek, hogy a házuk kapujában tegye le őket. Egyedül utaztak, csak a sofőr volt még a kocsiban.
  Alig értek haza és néztek utána az ebédnek, jelentkezett Jean-Pierre és kérte, hogy legyenek otthon öt óra körül, beszélni akar velük. Persze hogy otthon lesznek, felelték.
  A hadnagy már fél ötkor ott volt.
  – Némi tűnődés után arra jutottunk – kezdte –, hogy mégse rögzítjük a vallomásotokat. Fogalmatok sincs, milyen veszélyes alaknak lőttétek szét a karját. Persze most hosszú időre bevarrjuk, de akkor is jobb, ha nem marad nyoma, hogy ott voltatok. A beosztott rendőrök nem tudják, kik vagytok és mi volt a szerepetek, különben is eltűnnek a sokaságban, nem lesz kit kifaggatniuk. – Kiknek, akarta kérdezni Kissy, de érezte, hogy nem lenne kedvére a válasz. – Úgyhogy nincs jutalom, semmi nincs. Nem hagyhattok nyomot magatok után.
  – Eddig se a jutalomért csináltuk – felelte Vanessa közönyösen. – De ha nincs jutalom, nincsen letolás sem.
  – De, az van – mondta a hadnagy fáradtan. – Arra már nem is szólok semmit, hogy betörtetek Lamargot-hoz, bár elmondhatnám éppen, hogy a törvényt nem lehet úgy megvédeni, hogy mi magunk is megszegjük. De ez falra hányt borsó lenne, nincs kedvem hozzá. Csak azért tollak le titeket, mert ostobán összeakaszkodtatok egy bűnszövetkezettel. Tudom, hogy könnyedén elbántok egy magányos perverzzel, láttam az ügyfeleitek orvosi látleleteit, és gyanítom, hogy az idő múltával csak veszélyesebbek lettetek. De itt nem azoktól kell félni, akik ott vannak a tetthelyen és szemlátomást gazemberek, hanem olyanoktól, akik hétköznapi képpel szembejönnek az utcán. Jó darabig töprengtünk a vezérkarral, hogy mihez kezdjünk veletek, és arra jutottunk, hogy az elhallgatás az egyetlen megoldás. Durocq még nem tért magához az altatásból, Lamargot nem tudja, hogy mi történt a házában, most még veszélytelenül idejöhettem. Most hosszabb ideig szüneteltetünk minden kapcsolatot. Én nem kereslek titeket, ti se hívjatok. És állítsátok le a programot.
  Az egerek döbbenten néztek rá. A hadnagy előrehajolva ült a fotelban, két térde között összekulcsolt kézzel, és nagyon komoly volt az arca.
  – Jól hallottátok. Álljatok le a vadászattal, mondjuk fél évre. Ha két hét múlva megint megfogtok egy pedofilt, a maffia gyanút fog, hogy ti állhattatok Lamargot-ék lebukása mögött. Így is van kockázat az eddig jegyzőkönyvbe került dolgaitok miatt, de pár ember el fogja tüntetni ezeket a nyilvántartásokból. Számítógépes hiba.
  Elmosolyodott, most először, amióta megjött.
  – Persze nem azt akarom mondani, hogy mostantól rettegésben kell élnetek. Úgy tűnik, sikerül most egy teljes hálózatot felszámolni. Nem mi csináltuk, a csendőrségnél fut az ügy már évek óta, de néhány ponton mi is közreműködtünk. Lamargot kulcsfigura volt a pornóterjesztésben, de nem tudtuk rábizonyítani, amíg a rendőrség véletlenül rá nem bukkant a fürdőszoba alatti rejtekhelyre. Rendőrök – emelte föl az ujját –, nem egerek! Durocq ellen is most emelhetünk vádat, hogy a rejtekhely mellett sikerült elfogni. S az ő lebukásukkal az egész dominólánc felborul. Azt hiszem, a csendőrség néhány napon belül bejelenti a dolgot. Ha azt olvassátok a lapokban, hogy lezárult a Nemezis akció, akkor tudjatok róla, hogy komoly szerepetek volt benne – de erről nem tudhat senki. Szeretném, ha a barátaitoknak se beszélnétek róla. Az ördög nem alszik.
  Búcsúzáskor még hozzátett valamit.
  – Valószínű, hogy utoljára láttok rendőrként. Komolyan szeretném, ha néhány hónapig nem hallatnátok magatokról a rendőrségen, én pedig már nem sokáig leszek rendőr. Szép volt, jó volt, de elég volt. Azért bízom benne, hogy még összefutunk.

Az egerek hallgatagon ültek a nappaliban. Bűnszövetkezet, gondolta Kissy. Egy egész csoport, akik mostanáig abból éltek, hogy gyerekekről készült pornófilmeket árultak – nyilván készítettek is. Bizonyára nagyon jól éltek belőle. S most jött a csendőrség meg a rendőrség, és beleköpött a levesükbe. Aligha köszönik meg nekik. Ahogy annak a kis csapatnak sem, akik föltárták a csinos kis kincstárukat, kórházba és rendőrkézre juttatták egy emberüket, és ennek nyomán a vád tömérdek munícióhoz jut majd. Súlyos évek múlnak majd ezen, amikor nem lesz jó élet, nem lesz hancúrozás gyerekekkel, csak szürke falak és rácsos ablakok.
  Persze hogy haragszanak. Persze hogy legszívesebben a nyakát is kitekernék mindenkinek, aki hozzájárult balvégzetükhöz – hiszen az ilyenek sose a bűnt látják a lebukás okának.
  De azért, ha jól meggondolja, ő, Kissy Jerry-egérke Chaton, az alapítvány tagja nem érzi úgy, hogy most rettenetesen meg lenne rémülve. Hagyni hagytak ugyan nyomot maguk után, például a mentőápolónak ő maga nevezte nevén az alapítványt, de annyi baj legyen. A maffiának sose fog eszébe jutni, hogy pont az ápoló tudhat valamit. Durocq emlékezhet az arcukra, de azzal nem megy semmire. Még félrevezető is lehet, környékbeli gyerekekre tippelhetnek egy alapítvány helyett.
  Ekkor megszólalt Vanessa.
  – Hát én a magam részéről nem rohanok sajtlyukba bújni rémületemben. Úgyse találnak ránk. De ha mégis, állok elébe.
  Nimby elvigyorodott és megsimogatta kedvese haját.
  – Egyetértek. Engem se rémisztett meg a hadnagy. Kikapcsolhatjuk a programot, miért is ne, de nem azért, mert félünk. Azért, mert óvatosak vagyunk, és nem huzigáljuk fölöslegesen a cica bajszát.
  Kissy lepillantott a fotel mellett heverésző Suzyre, aki cica nem volt ugyan, de a jelenlevők közül egyedül neki volt bajsza. Mint az utóbbi időben általában, Macska most se volt jelen, valahol a kertben barangolt, vagy aludt egy faágon, esetleg polcon.
  Fölhívták a maxikat, akik mindketten otthon voltak már, persze más-más helyen. Elmondták nekik, hogy mi a helyzet, az egész houilles-i történetet. Mindketten megállapították, hogy a minik nem normálisak, de egyik se tudott egyértelmű igennel felelni arra a kérdésre, hogy lebeszélték volna-e őket, ha tudnak a tervükről.
  Végül megállapodtak, hogy a Jerry a szokásos módon szavaz a program leállításáról: holnap. De előbb értesítik a kuratóriumot.

A kuratórium sajátosan reagált. Mindenki őrültségnek tartotta, hogy kikezdtek a maffiával – mintha bizony előre tudták volna, hogy ez lesz –, de senki se követelte reszketve, hogy oszlassák föl az alapítványt és valamennyien meneküljenek Kanadába, plasztikai műtét, hamis papírok, álöltözet. Egyetértettek a hadnaggyal, célszerű lesz egy időre beszüntetni a munkájukat.
  Az ügyvezető bizottság azért megtartotta szavazását, s az eredmény egyhangú volt. Május huszonegyedikén, csütörtökön Nimby leállási parancsot küldött a Cumulus valamennyi példányának, amik a Jerry-hálózat öt bázisán futottak. A Flipper bázist ezzel sajnos elveszítették, a rendőrségi szerveren nincs jogosultságuk a program újraindítására – de majd megkérik a rendőröket, hogy indítsák el megint, s ha nem teszik, az se baj. Elég a négy saját bázis. Angélique elmondott mindent a szüleinek és megkérte őket, húzzák ki Clémentine-t a konnektorból, ne növelje fölöslegesen a villanyszámlát.
  A három megmaradt bázison most már csak a Cirrus és a Jerry-felület futott, egy-egy gépen. A többi gépet készenlétbe állították, megfelelő parancsra bármikor fölébrednek.
  A Jerry Alapítvány megkezdte féléves álmát.

A6, A7, A8. A Google Maps ezt az útvonalat ajánlja. Az A6-oson Lyonig, onnan az A7-esen Aix-en-Provence előttig, s onnan az A8-ason. De Tom megmondta, hogy kizárólag alsóbbrendű utakon akar menni, ahol láthatja a tájat és akkor áll meg, amikor kedve tartja. Nem bánja, hogy Orléans-on, Bourges-on és Clermont-Ferrand-on keresztül elérni Lyont kilométerben is több, mint a sztrádán a teljes út Beaulieu-ig.
  – Nem kényszerítek senkire semmit – jelentette ki. – Ti úgy mentek, ahogy jólesik. Ha Jennifernek ahhoz van kedve, mehet veletek is; a célnál úgyis találkozunk. De amíg én vezetem a kocsimat, addig alsóbbrendű utakon fog menni.
  – Én se akarok sztrádán menni – mondta Pi. – Az autópálya arra való, hogy gyorsan odaérjünk, de akkor már mehetünk akár repülővel is. Teljesen egyetértek veled, Tom. És például szívesen megnézném a Saint-Étienne-katedrálist.
  – Az hol van? – kérdezte Vanessa.
  – Bourges-ban. Szép gótikus katedrális, a repülő támpilléreiről ismert.
  A kislány értetlenül nézett rá.
  – Micsodáiról?
  – Ha ott leszünk, meglátod – nevetett Pi.
  – Én szívesen megnézném a Bastille-t – mondta Inge.
  – Azt lerombolták – felelte Nimby olyan képpel, mintha ő csinálta volna.
  – De Grenoble-ban is van egy, és az megmaradt – mosolygott az asszony.
  – Hol van Grenoble? – kérdezte Vanessa.
  – Lyontól száz kilométerre – felelte Tom. – Lyon után ez a netes útvonal délnek fordul és megkerüli a hegyeket. Szerintem mi vágjunk át rajtuk. Akkor megnézhetjük Grenoble-t is meg a Serre-Ponçon-tavat is. Nagyon szép víztároló a hegyek között.
  – Magas hegyek? – csillant föl a kislány szeme.
  – Nem annyira – nevetett Tom –, de ez nem fog látszani rajtuk.
  Kissy elrejtette mosolyát, ahogy Vanessát figyelte. A kislány szemlátomást rajongott a hegyekért, és ő pontosan tudta, hogy miért. Vanessa Párizs utcáinak rengetegében cseperedett, ahol nem voltak hegyek és ő soha nem volt boldog. Kissyék neuillyi lakásában jól érezte magát, de az igazi boldogságot Beaulieu-ben találta meg. Hegyek és fák között, a tenger partján. Vanessának a hegyek, a fák és a tenger mindig Beaulieu-t fogják jelenteni, ha Norvégiába vetődik, akkor is.
  Érdekes, hogy Beaulieu-t ugyanazzal a forró szerelemmel szerette, mint a kezdet kezdetén, közel két évvel ezelőtt. A különbség csak annyi, hogy már nem csinált titkot belőle. Hiszen oda tartozott.
  A kis megbeszélésen kialakítottak egy hozzávetőleges útvonalat: Orléans, Bourges, Clermont-Ferrand, Lyon, Grenoble, Gap. Összeírtak néhány helyet, amiket érdemes megnézni. Rengeteg holmival bővítették a beszerzési listát.
  Inge, Tom és Andreas megtekintette az egérlyukakat, amik mostanáig a mikrobusz garázsában pihentek, de most Pi és Nimby fölállította őket. Martin persze nem segíthetett, neki Kissy kivitt egy széket a kertbe, azon ült, amíg kint voltak.
  – Jó egérlyukak – nevetett Andreas az elnevezésen. – Arra nem gondoltatok, hogy kölcsönözzetek egy lakókocsit?
  Az egerek egymásra néztek. Kissy nyolc meglepett arcot számolt össze; a sajátja volt a kilencedik.
  – Nem – mondta Chantal. – Erre nem gondoltunk. De nem is hiszem, hogy értelme lenne. Akkor is nyolcan vagyunk, ha Jennifer veletek alszik. Abból is három fiú. Milyen kocsiban férnénk el?
  – Bármilyenben – vágta rá Nimby habozás nélkül. – Csak jól össze kell bújni, rögtön megmutatom, hogyan.
  És elindult Chantal felé, akinek arcizma sem rezdült, csak az övébe tűzött Nimbuszra csúsztatta a kezét, amire Nimby hirtelen elkanyarodott és inkább Vanessával mutatta meg a szoros összebújást.
  Mintha ugyan Chantal egy ujjal is hozzáért volna a fegyveréhez előző este, amikor Nimby a nyakába borult és összecsókolta. Egyikük se tiltakozik a mindig megismétlődő pusziáradat ellen. Persze ha Nimby szájon akarná csókolni valamelyiküket, egyikük se hagyná, darált egeret csinálnának belőle, de Nimbynek eszébe se jut ilyesmi.
  Nem, inkább nem kölcsönöznek lakókocsit. Túl bonyolult lenne olyat találni, amiben elférnek. Ami azt illeti, ő például nagyon szeret Martinnel aludni, és szívesen alszik a lányokkal is, de vagy ez, vagy az, a kettő egyszerre nem megy. Nemcsak azért, mert a lányok nem akarnak Martinnel egy szobában aludni, hanem mert ha ők együtt alszanak, akkor nem akarják, hogy más is jelen legyen. Nem illene az éjszakai terveikbe.
  Márpedig olyan lakókocsi aligha akad, amit pont úgy osztottak kétfelé, hogy az egyik részen három hely legyen, a másikon hat. Fölösleges bajlódás lenne. Remekül ellesznek az egérlyukakban. A felállításuk csak pár perc, a lebontásuk se több.
  A Fordékkal töltött időt leszámítva Pi egész hétvégén tanult. Nialával kettesben.
  – Hát mit mondjak – tűnődött a lány vasárnap este, amikor indulás előtt sikerült egy kicsit félrehúzódniuk –, azt kapásból meg tudom már mondani neked, hogy kell családterápiát folytatni tizenévesek drogproblémáiról, de hogy a kapcsolatunk fejlődött-e valamit… – Széttárta a karját. – Tudod, az a baj, hogy annyira jól ismerjük egymást. Mármint ez nagyon jó dolog, csak most nem vonhatok le következtetést abból, hogy remekül megértjük egymást tanulás közben, mert máskor is remekül megértjük egymást.
  – Nem néz rád másképpen?
  – Nem, nem hiszem. De mit számít ez? Angélique-re se nézett másképpen, amíg együtt voltak, mint most.
  – De már jó ideje nem volt bele szerelmes.
  – Igaz. Akkor se hiszem, hogy a nézésében lesz valami furcsa, ha egyszer megtörik a jég. Inkább arra számítok, hogy átölel.
  – És meg is csókol? – mosolygott Kissy.
  – Valószínűleg.
  – Mire te?
  – Visszacsókolom, és lehet, hogy már közben gombolkozni kezdek. De lehet, hogy ő kezd vetkőztetni.
  Niala sóhajtott.
  Kissy is sóhajtott vele, és arra gondolt, milyen igazságtalan az élet. Ő ma éjszaka is együtt lesz Martinnel, és csak két dolog akadályozza őket: a fiú sínbe tett lába és Kissy kívánsága, hogy még nem történhet meg minden. Nialáékat egyik sem akadályozná, szabadjára engedhetnék elemi ösztöneiket, mint Michael Douglas és Sharon Stone, és akkor egy nevetséges, jelentéktelen mellékkörülmény áll az útjukba: hogy Pinek még nem jutott eszébe beleszeretni Nialába.

Hétfőn este a felületen Angélique lemondta a következő hétvégét. Nagyon sajnálta, de nem jöhet, másik albérletet kell keresnie. A házinénijének hazaköltözik a lánya Kanadából, egy hetet kapott, hogy másik helyet találjon, de hétköznap egyfolytában órái lesznek.
  – Harmincmilliárd csillag van a Galaxisban – emlékeztette Nimby. – Senki se veszi észre, ha kihagysz egypárat.
  – Sajnos ezen a héten pont a fontosakat tanuljuk.
  – Csacsiság – mondta Niala. – Elmondod, milyen albérlet kell, és mi átnézzük a hirdetéseket. Párat fel is hívhatunk, kiszűrhetjük, amit ki lehet, és neked már csak a maradékot kell megnézni.
  Kissy bólogatott. Persze, ez jó ötlet. Elvégre nagy egerek már, bonyolultabb ügyeket is elintéztek ennél.
  Ezt ki is mondta.
  – Hát jó, nagy egerek – felelte Angélique. – Csak az a baj, hogy nekem gyakorlatilag bármi megfelel. Egy szoba egy ággyal, hozzáférés fürdőszobához, az első vagy a második díjzónában.
  – Azok meddig vannak? – kérdezte Niala, aki nem nagyon ismerte a párizsi közlekedést.
  – A második zónában van például a Gentilly meg az Ivry állomás – felelte Vanessa, aki valaha az Orly felől járt be Párizsba.
  – A Maillot-kapu meg az egyesben – tette hozzá Kissy, aki valaha ott szállt föl-le. – Vaucresson már a négyes.
  – Jó, azért ne mondjátok föl az egészet. Nagyok a díjkülönbségek?
  – Nem annyira. Ha az albérleti díjból bejön a különbözet, akkor nem vészes.
  – Oké, illetve cin-cin – mondta Niala. – Akkor ti nézzétek meg a hirdetéseket, én pedig mozgósítom a kapcsolati tőkémet.
  – Ismersz házinéniket Párizsban? – csodálkozott Angélique.
  Niala szemrehányó arccal nézett a kamerába, amiért ilyet kérdeznek tőle.
  – Tudod, hogy ismerek rendőrezredest is, pedig abból sokkal kevesebb van, mint házinéniből.

Másnap a lapok világgá röpítették a hírt: lecsapott a Nemezis. A lapok elmesélték, hogy a nyomozó hatóság még 2005-ben indult egy diáktól, akit netes pornóterjesztésen értek. A munka gyümölcse ma ért be, amikor háromszáz csendőr bevetésével tartóztatták le a pornóhálózat tagjait az ország minden részén, még Réunion szigetén is – összesen kilencvenegy embert, tizennyolctól hatvanévesig. James Juan beauvais-i ügyész szigorú arccal nyilatkozott az esti híradókban. Robert Bouche alezredes további akciókat ígért.
  A nyomozáshoz a neten tevékenykedő emberek is segítséget nyújtottak, a lapok megemlítettek egy Syntax-Error nevű önkéntes csoportot is.
  Az egerek mosolyogva nézték a híradót és olvasták a híreket. Nem lesz itt pornómaffia, amitől reszketni kell. Lakat alatt csücsülnek. Őket pedig teljesen kihagyták mindenből. Ha a riporterek szagot fogtak volna, biztos, hogy még Macskától is közölnek idézetet – hát Jean-Pierre-ék gondoskodtak róla, hogy ne fogjanak szagot.
  A riport után Vanessa fölkelt, kikapcsolta a tévét és kiment a konyhába.
  – Ünnepi vacsora – állt meg az ajtóban. – Egyetlen akcióval egész shindyhadsereget fogtunk. Mert sose felejtettük el, hogy ki rendezte A házibulit.
  – Sophie Marceau! – zúgták kórusban az egerek.
  Kissy nevetve indult Vanessa után, hogy segítsen neki. Igen, ezeket megfogták, s ezzel az alapítvány tavaszi munkájának

VÉGE.

De unatkozni a féléves pihenő alatt se fognak.


←7. A VÍZTORONY       Kissy       9. A TÚRA→