Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



7. A VÍZTORONY

Benny: egyszer próbáltam járni egy lánnyal kettővel fölöttem, de elhajtott
  Teophil: az nem jó, kisebbet kell választani. a nagyobb lányok szemében te túl kicsi vagy még. én tizenhárom éves koromban a szomszéd tízévessel jártam
  Benny: :)
  Teophil: jó bőr volt, csak kicsit nehéz volt lefektetni, de megérte

A Vilma HQ vezérlőterme megtelt sürgölődő, feszült egerekkel. Négyen voltak: kettő a gépek előtt ült, kettő a billentyűzetek mellett loholt az egérpadon.
  – Svájci az ipse – mondta Kissy –, de szerintem átver. Davosban milyen nyelven beszélnek?
  – Németül – vetette oda Martin, aki közben a szerverekkel vívott csatát. – Azt hiszem.
  Kissy beütötte a CZ parancsot és újra tárcsázta Jean-Pierre-t, de még mindig foglalt volt. Kinyomta és hívta a Gyermekvilágot. Nem vették föl. Odapillantott Martin monitorjára, s látta, hogy nincs változás. Nem jut be. Hívta Jean-Pierre-t, ötödször. Foglalt.
  – Ilyen nincs – tört ki dühösen. – A világ legkorszerűbb shindyelhárító rendszerét építettük ki, és nem mű…
  Nimby hangja szakította félbe.
  – Kissy, telefon! Kissy, tele…
  – Itt vagyok! – csapott a gombra.
  – Mi a helyzet? – jött a fiú hangja némi utcazaj közül.
  – Nimby, semmi nem működik! A Gyermekvilág szervere nem enged be, és senki nem veszi föl a telefont!
  – Van egy másik loginjuk. Írjátok át az URL-ben a script nevét altloginra. Alpha Lima Tango.
  – Átírtam, de így se jó – felelte Martin.
  – Mi az üzenet?
  – Hibás felhasználónév vagy jelszó.
  – Ez baj. Csak a cég tud segíteni, hívjátok a hadnagyot, hogy dörögjön rájuk. A shindy milyen?
  – Szexre tanít egy fiút – mondta Kissy.
  – Már kép is jön – szólt közbe Martin.
  – Mi is megkapjuk? – kérdezte Kissy, de addigra már meg is jött a kép. – Pornó – mondta Kissy a telefonba –, de ez legális. Senki nem gyerek rajta.
  – Mit csinálnak? – érdeklődött Nimby, de Kissy nem volt hajlandó meghallani. Fölkapta Martin telefonját és hívta Jean-Pierre-t.
  A rendőr végre fölvette. Kissy pár gyors mondatban összefoglalta a helyzetet.
  – Ja, lefuttattam a keresést – nézett vissza a saját monitorjára, ahol a CZ parancs eredményablaka látszott. – Megvan a valódi pozíciója. La Défense, place de la Coupole és avenue de la Division Leclerc sarok.
  – Az az Areva-torony – mondta Jean-Pierre. – Nekem most máshol van dolgom, de szólok valakinek. Nem is. Átküldök egy számot, hívjátok föl, segíteni fog. Szia!
  Letette. Fél perc múlva jött egy szám SMS-ben, amire Kissy habozás nélkül rányomott.
  – Tessék – felelte egy férfihang azonnal.
  – Jó napot. Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Leblanc hadnagytól kaptam ezt a számot.
  – Mit mondott, hogy hívnak engem?
  – Csak annyit írt, hogy… Microbitumen – olvasta Kissy.
  – Helyes, hallgatom.
  Hideg, szenvtelen hang volt. Kissy röviden összefoglalta, mi történik. A shindy ekkor már vagy féltucat pornóképet küldött a gyereknek. Mint képek teljesen jogszerűek voltak, csak…
  – Hol lehet belépni a szerverre? – kérdezte a férfi.
  Kissy bediktálta az URL-t.
  – Azonosító, jelszó?
  Kissy kénytelen-kelletlen azokat is megmondta. Lehet, hogy ezért majd kap a fejére, de nem volt más választása.
  – Várjon.
  Fél perc néma csend, csak a billentyűzet kattogása.
  – A kliens IP-címe?
  Kissy azt is bediktálta.
  Teljes két perc telt el, mire Microbitumen megint megszólalt, alig néhány pillanattal azután, hogy Martin észlelte Teophil kilépését a chatről.
  – A kliens offline ment. Diktálok egy címet.
  Bemondott egy IP-címet egy portszámmal, amit Martin beírt a böngészőbe, és lejött egy jókora zip.
  – Ezt tudtam szerezni – mondta Microbitumen. – Visszhall!
  És letette.
  Kissy és Martin egymásra nézett.
  – Ki volt ez… vagy mi volt ez?! – kérdezte Kissy.
  – Fogalmam sincs – vont vállat Martin.
  – Én tudom – vigyorgott Nimby a másik telefonban. – Egy hacker!

– Nem volt jobb ötletem – mondta Jean-Pierre néhány órával később, mikor végre előkerült. – Ez a pasas nagyon ügyes, ha be lehet törni az ügyfeletekhez, akkor ő meg tudja csinálni. Találtatok valami használhatót?
  Egyelőre nem lehetett tudni, hogy találtak-e. A tízmegás zipben mindenféle összevissza dolgok voltak Teophil gépéről, a netről letöltött anyagok – Microbitumen alighanem a böngészőjébe tudott betörni. A Gyermekvilág oldalain kívül csak hírlapok voltak, moziműsor, ilyesmik. Nimby kereste az eseménynaplót is, amit a böngésző vezet a meglátogatott oldalakról, de az nem volt meg. A sütik se, amit nagyon sajnált, mert ha a pasas bárhol a weben regisztrált, akkor a sütikből beazonosítható lett volna.
  Egyetlen dolog volt csupán, ami gondolkodóba ejtette őket. Egy kép, amiről nem lehetett tudni, honnan származik. Úgy tűnt, nem áll kapcsolatban semmivel a többi letöltés közül.
  Egy kislány volt rajta, tíz év körüli. Meztelenül állt egy fehér fal előtt, egyenesen a kamerába nézett, és nem volt semmi különös az arcán, amiből az látszana, hogy kényszerítették vagy megalázták volna. Nyugodt, közömbös arckifejezés. Vöröses haja vizesen tapadt, a szeme zöld volt, a bőre világos. Az állán apró anyajegy. Combközépig látszott a képen.
  – Furcsa – mondta Vanessa, amikor átküldték nekik a fotót. Úgy döntöttek, hogy ez nem törvényellenes, hiszen a kép nem pornográf, még ha egy meztelen gyereket ábrázol is. Különben is nekik az ilyesmi munkaeszköz. Egyelőre, jobbat nem tehetvén, a küldött képeket is megtartották, a két utolsót is, amik már kimondottan törvényellenesek voltak. Gyerekpornó. Kissynek viszketni kezdett az ujja a Nimbusz gumiján, ha csak rágondolt.
  – Mi benne a furcsa? – kérdezte Chantal.
  – Nem tudom.
  Ezt tehát megbeszélték: a kép furcsa és kész. A zipet Jean-Pierre odaadta a szakértőknek, hogy szedjenek ki belőle minden használható információt. De persze a Jerry is megindította a maga nyomozását.

Másnap csak virtuálisan gyűlhettek össze a csevegőfelületen, de azért összegyűltek. Most is csak a minik.
  – Már tudom, mi a furcsa a képen – vigyorgott Vanessa a kisablakban. – Nézzétek meg a száját!
  Megnézték. Ugyanolyan szája volt, mint mindenki másnak.
  – Mi van a száján? – kérdezte Chantal, aki szintén nem jött ki Vaucressonba, otthon maradt.
  – Nem, nem – csóválta a fejét Vanessa. – Mi nincs a száján? Mit szoktunk csinálni, amikor fényképeznek minket?
  – Mosolygunk – vágta rá Jennifer, és egyszerre világos lett minden. A kislány a képen nem mosolyog.
  Kissynek az volt az első gondolata, hogy ő se mosolyogna, ha valami perverz disznó meztelenül fotózná, de mire kimondta volna, rájött, hogy ez szamárság. Akkor mosoly helyett egészen más kifejezés lenne az arcán. De ennek a gyereknek olyan sincs. Tökéletes közönnyel néz a kamerába.
  – Oké – mondta Niala. – Dolgozzunk módszeresen. Szedjük listába a kérdéseinket.
  A lista pillanatok alatt elkészült, Nimby alig győzte írni, pedig neki szaladt az ujja leggyorsabban a billentyűzeten.
  1. Vajon Cynthia csinálta a képet, vagy mástól kapta?
  2. Ha ő csinálta, mikor és hol?
  3. Ki Fiona?
  4. Hogyan lehet kideríteni, ki csinálta a képet?
  5. Hogyan lehet megtalálni Fionát?

  Jennifer persze nem értette, minek a shindyt elnevezni Cynthiának, amikor már van nickje, a Teophil. Megmagyarázták neki, hogy egyrészt hagyománytiszteletből, a shindyk általában S-sel vagy C-vel kezdődő női nevet kapnak – csak ekkor tűnt föl nekik, hogy Roger-nak elfelejtettek adni –, másrészt pedig praktikus okból, a fedőnevek arra valók, hogy bárhol beszélhessenek a shindyről, ne kelljen attól tartani, hogy arra jár és fölfigyel a nickjére.
  A képen levő kislánynak Nimby adott nevet, a vörös hajával, ragyogó zöld szemével és világos bőrével emlékeztetett Fiona hercegnőre, még mielőtt Shrek megcsókolta volna. Kelta típus, mondta Nimby, rengeteg van belőle. Akkor egy életen át nyomozhatunk, mondta Jennifer, Amerika, Anglia, Ausztrália egyaránt szóba jöhet. Vagy éppen a szomszéd ház, mondta Nimby, itt is megvan a kelta örökség, Asterix is kelta volt, nem francia.
  Nimby persze átnézte a fotó EXIF címkéjét, amibe a fényképezőgépek mindenféle adatokat írnak, de nem lett okosabb semmivel. A képet október hetedikén, pár perccel éjfél előtt csinálták, helyesebben ez a dátum állt a címkén. Ettől még a gépet bármikor elsüthették, akár évekkel ezelőtt is.

A hétvégén hárman repültek Beaulieu-be, Chantalt és Jennifert a család, a két maxit az egyetem tartotta vissza. A szombat jó részét Nialával töltötték; Vanessa és Nimby jelen volt ugyan, de általában csak két farkinca látszott belőlük, a többi bent volt a szerverekben. Néha kidobáltak egy-egy áramkört, csavart, egyéb cafatot. De estére a Béni bázis két gyenge gépe két nagyobb teljesítményű és egy gyengébb géppé változott. Akkor átvitték őket a melléképület padlására, csatlakoztatták, és aznap már nem foglalkoztak velük.
  Beaulieu novemberben is gyönyörű, állapította meg Kissy, akárcsak tavaly. Persze egyelőre otthon is jó volt az idő, de hamarosan itt a tél. A partvidéken most is ragyogott a nap, és a tenger nem változott semmit a nyár legforróbb napjai óta. De most nem mentek le a partra. Délután kicsit elnyúltak a teraszon, élvezték a jó meleget, a macskamentes biztonságot. Persze fürdőruhában. Jerry is barna, és jól áll neki.
  Azok ketten odabent maradtak, nagy egyetértésben belezték a gépeket, és időnként csókolóztak. Niala becslése szerint az idő ötven százalékában.
  – Csodálom Blanche-t a türelméért – mondta Martin. – A nagynéném úgy retteg minden fiútól, hogy három percnél tovább még nem lehettem kettesben az unokahúgommal.
  – Nem is tudtam, hogy van unokahúgod – mondta Niala.
  – Van, csak Nantes-ban élnek, ritkán találkozunk. Idén még nem is láttam.
  Niala benézett a szobába; Kissy követte a tekintetét. Vanessáék feje nem látszott, a fotel takarta, de semmi nem változott az elmúlt pár percben. A széttépett számítógépek között feküdtek összesimulva, és csókolóztak.
  – Anya nem szívbajos – mondta Niala. – Én is feküdtem már ott, legfeljebb a szétmarcangolt hardverek hiányoztak. A ház más részein is csókolóztam már, jó néhány fiúval. Mármint nem egyszerre. Anya egyszer azt mondta, ettől még nem esett teherbe senki. Vanessa se fog.
  – És ha…
  Kissy csak ennyit mondott, nem folytatta. Hülyeség. Nimby nem nyúlhat Vanessához. Egyetlen ruhadarabot tudna elmozdítani körülbelül húsz százalékban, és hívhatnák a mentőket.
  – Persze – válaszolt Niala, holott ő ki se mondta a kérdést. – Majd igen. De nincs abban semmi rossz.
  – Ezt megmondhatnád Kissynek is – vigyorodott el Martin.
  – Miért, ez itt szerinted ki, George Bush? – bökött Niala Kissyre.
  – Nem, sokkal intelligensebbnek látszik. Viszont…
  – Ne aggódj – szakította félbe Niala. – Ez rátok is vonatkozik. De az időzítés nagyon fontos dolog, és az a lányokon múlik, nem a fiúkon. Ha Vanessa úgy érzi, hogy eljött az ideje, akkor nem lesz benne semmi rossz.
  Martin sóhajtott. Ettől Kissy is. Hát igen, a fiúknak se lehet könnyű. Ők csak annyit értenek az egészből, hogy várni kell, várni, várni.
  A nyári döntés óta valamilyen szinten állandóan foglalkoztatta a kérdés. Hiszen együtt töltöttek már negyvenhét éjszakát. Bármelyiken eltörölhetett volna minden határt. Egy szót se kellett volna szólnia, Martin szavak nélkül is értette volna.
  Megint bepillantott a szobába. Odabent változott a kép, az egyik számítógépházból meredt ki négy nagy, kerek fül. Igen, nekik még könnyű. Beérik annyival, hogy reggeltől estig csókolózzanak.
  De egy vagy két év múlva?…

Jean-Pierre hétfőn este jelentkezett. A szakértői vizsgálat nem tudott többet megállapítani, mint hogy a pasas milyen böngészőt használ, és készítettek egy listát azokról az időpontokról, amikor letöltött valamit, tehát a gépe előtt ült. Ezekkel fölszerelkezve elment az irodaházba tudakozódni. Megtudta, hány cég bérel irodát és hány gépet használnak, mikor van munkaidő és mi a helyzet az IP-címekkel. Az eredmény nem volt valami szívderítő. A letöltések időpontjában mindenütt dolgoztak, és senki nem tudja, hogyan voltak leosztva az IP-címek kedden este. Azt se tudják, hogy öt perccel azelőtt hogy voltak leosztva.
  Az egerek éppen a csevegőn voltak, amikor a hadnagy telefonált; Kissy engedélyt kért és kapott tőle, hogy kitegye a hangját a felületre.
  – Fionának is utána kellene nézni – mondta Vanessa.
  – Kinek?
  – A kislánynak a fotón.
  – Az reménytelen, semmi támpontunk nincsen. Ti adtatok nevet neki?
  – Igen. Van valami, ami furcsa nekem azon a fotón.
  – Nem kellene nézegetnetek.
  – Miért nem? Nekem is olyan van, ha nem tudnád.
  – Elhiszem, de azt a kislányt akarata ellenére fotózták le, és ez visszaélés azzal, hogy…
  Vanessa felrobbant.
  – Idióta! – dörrent a rendőrre. – Az a gyerek talán valahol bezárva sínylődik, borzalmas dolgokat művelnek vele, és te ezzel rágod a fülemet?! Mit érdekli őt, hányan látják azt a fotót, ha ettől esély támad rá, hogy kiszabadul!
  Kis csend a telefonban, hümmögés.
  – Nos hát – mondta végül Jean-Pierre –, végeredményben igazad van. Nem zárhatjuk ki ezt az eshetőséget. Ahogy persze azt sem, hogy a fotó mondjuk tíz éve készült.
  – Volt már tíz évvel ezelőtt digitális fényképezőgép?
  – Miért – szólt közbe Nimby –, egy hagyományos fényképet nem lehet beszkennelni?
  – Ja, de…
  – Szóval – kérdezte a rendőr – mi az, ami furcsa neked a képen?
  – Nemigen tudnám megmondani. Az az érzésem, hogy többet tudnánk, ha rájönnénk, milyen körülmények között készült.
  Azzal búcsúztak el a hadnagytól, hogy mindenki túráztatni fogja az agyát, és várják, hogy újra jelentkezzen a hapsi.

A következő hétvégén Nimby nem repülhetett, de Vanessáék sem: a szolgálati járat is elmaradt. Georges egy telefonbeszélgetésben elmondta a véleményét a sztrájkról.
  – Tudjátok, én alapjában véve nem értek egyet azzal, hogy valaki rákényszerítse az akaratát másvalakire. A sztrájk is ilyen dolog. De az is ilyen, hogy föl akarják emelni a nyugdíjkorhatárt. Ez rossz ötlet. Hatvan év körül az embernek már lassulnak a reflexei, esetleg a tudása is cserben hagyja. Arról nem is beszélve, hogyan tanul meg ilyen idős ember egy új repülőgépet, hisz mire egy gép kikerül a gyárból, már el is avult. Azt is mondhatnám, hogy engem az egész vita nem érint, mert én egy perccel se repülök tovább, mint ameddig biztosnak érzem a kezemet és a fejemet. Ha nem mehetek nyugdíjba, akkor kilépek és csinálok valami mást. De amíg pilóta vagyok, addig választanom kell, hogy kivel értek egyet, és én a többi pilótával tartok. Tehát sztrájkolok, bármennyire elveim ellen való.
  Az egerek elfogadták ezt a véleményt, csak azt viselték nehezen, hogy így nem találkozhatnak. Kissyt kimondottan zavarta, hogy Vanessa már két hete nem szaladgál körülötte. Igaz, Suzy szaladgált három helyett is, de Kissy mégiscsak úgy érezte teljesnek a világot, hogy a kislány ott cincog valahol a közelben.
  Jean-Pierre kérésére Microbitumen írt egy programot, ami be tud törni egy gépre és elhelyezni rajta egy speciális sütit. Letesztelték, aztán Microbitumen megváltoztatta a sütit generáló algoritmust. A programot weben át lehetett meghívni, a célgép IP-jének megadásával. A Cirrust kiokították, hogy ha felismeri Cynthiát, hívja meg a programot a riasztással egyidejűleg. A rendőrségnek már csak annyi dolga lesz, hogy végignézi az irodaház gépeit, melyiken van ott a süti.
  Tökéletes, automata shindycsapda. Akkor is működik, ha se a Jerry, se Microbitumen nem nyúl a gépekhez. Cynthiának újra kell regisztrálnia a Gyermekvilágon, kitörölni minden nyomot a gépéből és teljesen megváltoztatni a magatartását, ha ki akarja kerülni. Minden más esetben a Cumulus felismeri, és már csattan is a csapda.
  De Cynthia nem jelentkezett.
  A Gyermekvilág igen, ámbár nem siették el a dolgot. Egy rövidke levél közölte, hogy a hibát kijavították. Bocsánatot nem kértek.

Kedden se repültek az egerek, ámbár aznap véget ért a pilótasztrájk – a nyugdíjkorhatárt bizony fölemelték –, de mivel nem lehetett biztosat tudni, nem úgy szerveztek. Így megint a felületen ünnepelték Mickey Mouse nyolcvanadik születésnapját. Az ünnepelt is jelen volt, számtalan kép formájában, amiket Nimby gyűjtött össze és nyújtott át a társaságnak. Ezzel avatták föl a csevegőfelület továbbfejlesztett változatát. A képek egyszer csak elkezdtek megjelenni a képernyőjükön, nekik nem kellett tenni hozzá semmit. A sarokban fölfedeztek egy kis Miki egér-ikont, amire rá lehetett kattintani, és megjelent egy kis képkereső. Az ember kiválasztott bármilyen képet a gépéről vagy a netről, letette a felületre, és újabb kattintással megjelent a többiek képernyőjén is. Ha megint rákattintottak, eltűnt, de azért a gép elmentette, méghozzá naponként és óránként szétválogatva, mert ezt az alkotók komoly célokra is szánták. A felületen folytatott beszélgetések írásos részét már eddig is rögzítették; most már a videós részét is, óránkénti bontásban. Ehhez teszi hozzá a program a képeket, komplett információkkal, hogy ki és mikor tette a képernyőre és meddig volt ott. Utólag minden visszajátszható.
  Nagyon tetszett mindenkinek, s rögtön ontani kezdték a javaslatokat. Hogy lehessen a képeket ide-oda mozgatni, kicsinyíteni és nagyítani is, mert megeshet, hogy takarnak valami fontosat. Az alkotók azt mondták, hogy már szerepel a terveikben. Hogy legyen egy külön képtár a legfontosabb képeknek, ne kelljen keresgélni őket. Ezt Nimby azon nyomban, pár perc alatt megcsinálta. Beletette Île-de-France metróhálózatának térképét és Franciaország időjárási térképét, ami persze változik, mindig újat tölt le a gép. Ezt a kettőt gyakran használják. Vanessa pedig nyitott benne egy Cynthia nevű dossziét és beletette Fiona fényképét. Kell a nyomozáshoz, mondta.
  Ők ketten csinálták az egészet. Vanessa már nemcsak adta az ötleteket és tesztelte a programot, de a forráskódba is belenyúlkált. Közel sem értett még mindent, de végül is elég logikus az egész, mondta.
  Pi javasolta, hogy legyen benne whiteboard is. Ó, hogy ez nekik nem jutott eszükbe, mondta Nimby, ő szemlátomást értette ezt a szót. Aztán Pi elmagyarázta nekik is, elterjedt szolgáltatás az ilyen programokban, fehér táblát jelent, amire mindenki tud rajzolni. De náluk az egész képernyő lesz a tábla, mondta Nimby rögtön, mindenhova rajzolhatnak majd.
  A következő napokban minden ötletet megvalósított. Csinált egy dobozt is, amibe bele lehetett dobálni képeket, így nem voltak útban, de a dobozban kéznél voltak. De már nemcsak képek lehettek, hanem bármi, a szöveges dokumentumtól a Youtube-videóig. Később csinált egy címkerendszert, mindenki saját címkéket rakhatott mindenre. Ez nagyon hasznos volt, hiszen ami egyiküknek tetszett, az a másiknak nem annyira, a harmadik meg esetleg még nem is látta.
  Nimby eddig is gyakran hozott nekik mindenfélét a netről, akadt közte morcos képű kiscicától hangversenyfelvételig mindenféle. Mostantól ezeket a dobozba tette, ahol szét lehetett válogatni dátum szerint, típus szerint, a tulajdonos neve szerint, a saját címkék vagy éppen a többiek címkéi szerint, bárhogyan.
  Tényleg megcsinálta a rajzolást is, bár némi időbe telt, csak hétvégén lett kész. A sarokban levő egérke – most már Jerry, nem Mickey, őt jobban szerették – kis menüt adott kattintásra, ahol be lehetett kapcsolni a rajzeszközöket, aztán akár az egész képernyőt telefirkálni színpompás értelmetlenségekkel. Rajzoltak bajuszt a videón levő arcukra, pálcikaemberkéket, kis tájképeket. Aztán Niala egyik nap húzott két függőleges vonalat, keresztben két vízszinteset, és beszélgetés közben kitöltötték a rácsot karikákkal és X-ekkel. Erre Nimby fogta magát és csinált egy új gombot a rajzeszközökhöz, amitől négyzetrács jelent meg a képen, akkora, amekkorát kértek, és játszhattak rajta amőbát. Később már nemcsak azt, Nimby kis figuraképeket szerzett be, amiket tologatni lehetett, és tudtak dámázni vagy akár sakkozni is. Hamarosan már reversizni is, hiszen ők Vanessával ősidők óta azt játszanak, már több száz partin túl vannak, ezért Nimby a korongok forgatását is megcsinálta.
  Persze így kicsit zsúfolt lett volna a képernyő, hisz ha ketten játszanak, azzal a fele-negyede már megtelik, ezért Nimby megoldotta, hogy több képernyőnyi legyen a játszóterük, csak lapozni kellett és volt üres hely.
  De komolyabb célokra is használták. Mindig is szoktak segíteni egymásnak a tanulásban, a legtöbbet Vanessának, de mindenki rászorult néha. A felület régebbi változatát is használták ilyesmire, de az újjal még könnyebb volt, hisz rajzolni is tudtak már. Nimby rengeteg segédanyagot tudott beszerezni a netről, amiket így pillanatok alatt átadhatott nekik.
  A Jerry tagjai tehát vidám klubéletet éltek novemberben. Mindenki örült neki, bár hiányzott nekik a testmozgás – az a fajta testmozgás, amikor az erőteljes kar- és lábmozdulatok az ellenfél testének csapódva érnek véget. Minden hétköznap azt remélték, hogy Cynthia végre belép a chatre, és a rendőrség végigtúrhatja az irodaház összes gépét. De nem lépett be. Kissy sokszor gondolt a Százas aljasságára, hogy pont akkor hagyta abba a chatelést, amikor megcsinálták a tökéletesen rá szabott csapdát. Ha Cynthia is ugyanezt teszi, soha nem bocsátja meg neki.

November utolsó péntekjén végre megint összegyűlhettek Vaucressonban. Teljes létszámban együtt voltak, amire egéremlékezet óta nem volt példa. Kissy úgy érezte, mintha a felfordult világ most billent volna helyre. Egymillió éve is lehet már annak, hogy délutánonként egyedül volt otthon és nem talált benne semmi különöset; rég nem érte már be Suzy és Macska társaságával. Ráadásul anya korán hazaért, és apa is nemsokára itthon lesz. Vanessa, a drága kis bogár úgy ugrott a nyakába, mint aki ezer éve nélkülözte őt; ő kapta az első ölelést, Nimbyt legutoljára hagyta – de aztán egész este nemigen távolodtak el egymástól két centinél messzebb.
  Apa negyedórával az utolsóként érkező D’Aubisson lányok után jött meg, és nagyon különös volt az arca. Egyenesen a nappaliba sietett hozzájuk, még a kabátját sem vette le. Odalépett Nialához és a vállára tette a kezét.
  – Hallgattam a rádiót…
  – Jézusmária, teljesen elfelejtettem! – szakította félbe Niala. – Igen, tudunk róla, ne aggódj, Jean-Jacques bácsi. – Hozzájuk fordult. – Ma lezuhant egy háromszáznyolcvanas.
  Kissy majdnem fölsikoltott. Angélique azt mondta a feje fölött, úristen.
  – Nyugi! Apa jól van. Mire az ilyesmi eljut a sajtóba, apa rég tud róla és szól nekünk. Így tesz, amióta repül. A mai gép Air New Zealand volt. Annyit tudunk, hogy a tengerbe zuhant, de utasok nem voltak, próbarepülés volt. Még keresik őket.
  A hétvégén jókat verekedtek. Szükségük volt már egy rendes edzésre, de az csak ellenféllel volt az igazi. Ha mindenki otthon volt, akkor csak a D’Aubisson lányoknak volt kivel gyakorolniuk; ez meg is látszott Niala szépen javuló teljesítményén.
  Vasárnap este hatkor az egerek a szokásos búcsúzkodás vége felé tartottak. Nimby és Vanessa még egyszer megállt egymással szemközt az előszobában, nézték egymást és nem szóltak semmit. Kissy elnézte őket, inkább csak a szeme sarkából, nehogy észrevegyék. Vanessa gyönyörű volt a héten kapott fehér pulcsijában. Már semmi nem volt meg Mohi ruhái közül, mindent elajándékoztak, de ki is nőtte őket. Ami nem volt ruhaféle, az nagyrészt a panzió padlásán kötött ki ládákba csomagolva, alig valamit tartott magánál.
  Mindez pár pillanat alatt cikázott át Kissy agyán. Chantal a cipőfűzőjével bajlódott mellette, de nem jól látott a félhomályban, ezért villanyt gyújtott. Az előszobát elöntötte a mennyezeti lámpa éles, fehér fénye.
  Két másodpercig senki nem szólt semmit. Kissy később úgy gondolt erre a két másodpercre, mint a második ilyen hosszúságú időtartamra, ami megváltoztatta a történelmet. Az első az volt, amikor Newton szeme előtt leesett az a bizonyos alma.
  Ez a két másodperc egy furcsa hanggal ért véget, ami egyszerre volt horkantás, sikkantás és vakkantás. Aztán Vanessa mindenkit félrelöködve beszáguldott a nappaliba, s egy pillanat alatt eltűnt.
  Az egerek döbbenten néztek egymásra egy pillanatig, aztán utánaeredtek. A gépteremben találták meg, az egyik monitor előtt, amin Fiona arca volt, s Vanessa éppen ránagyított. Mire a többiek is megérkeztek, már csak a jobb szeme látszott. Aztán annak is kiment a képből a széle, s az egész monitort a kislány jobb szembogara töltötte ki.
  Az egerek döbbenten álltak.
  – Nem is zöld a szeme – suttogta Angélique.
  Nem, Fionának szürke szeme volt. A zöld színt a benne visszatükröződő tárgytól kapta.
  – Mi a fene ez? – nézte Pi.
  – Egy öltözőszekrény – felelte Niala. – A kép egy öltözőben készült.
  – Iskola – gondolkodott Angélique.
  – Dehogyis. Hiszen vizes a haja! Ez egy uszoda.
  – De ott úszósapkát használnak…
  – Ugyan, az mindig ereszt – vágott közbe Vanessa türelmetlenül, és lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta. – Hát még mindig nem látjátok?!
  – Mit, mit?! – kérdezték az egerek.
  – Fionát akarata ellenére fotózták le, de nem kényszerítették. Egyáltalán nem tudott róla, hogy fényképezik! Nézzétek a kamerát!
  Az egerek nézték. Nézték volna, de nem látták.
  – Ugye?! – csattant föl Vanessa diadalmasan. – Ha mi nem látjuk, ő se látta. Amikor fölgyulladt a villany, én Vanessákat láttam Nimby szemében. Vakító fehér pulcsis Vanessákat, pont ilyeneket, ni! – s a mellére ütött. Az egerek nevettek. A tükörképei persze hogy pont olyanok, mint ő maga. – A saját kamerám én vagyok, tehát magamat látom tükröződni. Itt – bökött a monitorra – csak egy szekrény van. Tehát a szekrény volt a kamera. A szekrényben volt a kamera!

A Cynthiológiai Konferencia másnap este ült össze a Jerry-felületen. Fizikailag mindenki a saját otthonában volt, kivéve Martint, aki Kissynél, és Angélique-et meg Jean-Pierre-t, akik Pinél voltak. A hadnagy másképp nem tudott volna csatlakozni hozzájuk, hiszen nem volt Jerry-képes számítógépe, Nimby pedig nem szándékozott a hadnagy otthoni vagy pláne az irodai gépének belépési engedélyt adni.
  Az összejövetel Vanessa bevezetőjével kezdődött. Ez még nem volt hosszú.
  – Felfedeztem, hogy Fiona szemében egy öltözőszekrény képe tükröződik. Mivel a haja is vizes, ez kétségkívül egy uszoda öltözője. Nimby csinált olyan képet, amin a két szemben tükröződő kép egyesítve látszik, és kicsit elhomályosította a szemeket. Ezt látjátok most. A feladatunk tehát most az, hogy megtaláljuk ezt az öltözőszekrényt.
  A képről nem derült ki sokkal több részlet, mint Nimby munkája előtt. A szám kicsit jobban látszott a szekrényen. Kétjegyű, az első jegy egyes vagy hetes, a második pedig hatos, nyolcas vagy kilences. Esetleg hármas. És volt egy kopott folt a számtól jobbra és lefelé. Jellegzetes alakú folt, kicsit macskafejre emlékeztetett, de a két füle majdnem átellenben volt egymással.
  – De hol, Vanessa? – kérdezte a rendőr.
  – Nem tudom. Ha tudnám, akkor már meg lenne találva.
  – Ez logikus. De a kép a világ bármely pontján készülhetett, akár évekkel ezelőtt. Nem kutathatjuk át a világ összes uszodáját.
  – Nem is kell. Csak La Défense-ban kell keresni, illetve az irodaháztól számított bizonyos távolságon belül.
  – Hogyhogy? Mit tudsz, amit még nem mondtál el?
  Vanessa megrázta a fejét.
  – Semmit. Csak egy logikus feltevésből indulok ki. Abból, hogy Cynthia reggel, munka előtt elrejtett egy videókamerát az öltözőszekrényben, és munka után érte ment. Akkor pedig…
  – No, várj csak – állította meg Jean-Pierre. – Mire alapozod ezt a feltevést?
  – Lássuk csak – mondta a kislány. – Azt mondtad, hogy a Fionát ábrázoló fotóval eddig még nem találkoztatok a piacon, igaz?
  – Igen, átnézettem a nyilvántartást, és nem szerepel.
  – Mégse vontál le olyan következtetést, hogy eszerint a fotó nemrég készülhetett.
  – Persze hogy nem. Egy-egy fogásnál olyan régi képeket is találunk, hogy meg se próbálkozunk a szereplőik beazonosításával. Hova akarsz kilyukadni?
  – Van egy tippem – felelte Vanessa –, hogy honnan kerülhetett a kép a kezünkbe. A böngésző mindent eltesz, amit megnéznek vele. Cynthia nem sokkal korábban rányomott a képre a böngijében, ami bekerült a cache-be – de amúgy a kép rajta volt a gépén. Ezért nem találtunk semmilyen kapcsolatot a többi letöltéssel. Mert nem is töltötte le; ő maga fotózta.
  Jean-Pierre megvonta a vállát.
  – Persze, ez elképzelhető. De miből gondolod, hogy mostanában?
  – Abból, hogy csak ez az egy jött. Gondolkodjunk csak. A szekrénybe rejtett kamera nem tudja magától, mikor exponáljon. Egyet lehet tenni: állandóan exponálni vele. Tehát igazából videófelvétel készült, aminek egy kivágott kockáját szereztük meg. A leskelődő kivágta a számára értékes kockákat, a többit pedig eldobta. Ha valaki más lett volna az, vagy ha Cynthia már régebben is foglalkozott volna ilyesmivel, akkor felszaporodtak volna a képek. De csak egy volt.
  A rendőr csak a fejét csóválta.
  – Ne haragudj, Vanessa, de ez az egész a levegőben lóg. Seregnyi egyéb magyarázat is lehetséges.
  – Mondj egyet.
  – Kérlek. A felvétel a világ túlsó végén készült évtizedekkel ezelőtt, és hatalmas gyűjtemény van belőlük, de mi nem tudunk róla, mert a készítőjük nem publikálta őket. Viszont a ti Cynthiátok ismeretségben van vele, megnézte a gyűjteményét, és ezt az egyet elkérte, mert ez tetszett neki a legjobban. Ez is van olyan jó, mint a te történeted.
  Vanessának fölcsillant a szeme.
  – Oké, és ha a tiedből indulunk ki, akkor mi a teendő?
  – Mi lenne? Semmi. Nincs kiindulópontunk.
  – No látod! – csapott le a kislány. – Ha az enyémből indulunk ki, akkor már mehetünk is az uszodába.
  De nem tudta meggyőzni. Se ő, se a csapat, mert a sokáig csak kettejük között folyó vitában végül ők is szót kértek. Mindenki Vanessa pártját fogta, de a hadnagynak ez kevés volt. Azt mondta, ilyen bizonytalan feltevésre alapozva nem vonhat el embereket a hasznos munkától. Igazán sajnálja, de akkor se tudná az ötletet egykönnyen elfogadtatni a fölötteseivel, ha ő maga hinne benne.

Ha őszinte akart lenni, Kissynek el kellett ismernie, hogy ő is nehezen hisz Vanessa történetében, és amennyire igen, azt jórészt magára Vanessára alapozza.
  Persze, lehetséges, hogy csakugyan Cynthia csinálta a képet. De nem biztos. Az is lehetséges, hogy egy uszodában, a munkahelye közelében. De ez se biztos. Akár a szabadsága alatt is készülhetett, ezer kilométerre innét. Vagy a korábbi munkahelye közelében. Lehet, hogy még csak egy hete költözött a környékre, amikor elkapták.
  A hadnagy jelenlétében nem adott hangot ezeknek a kétségeinek, csak amikor már magukban voltak. Vanessa azt mondta, ő is tudja, hogy az elmélete nem áll szilárd alapokon, de nem tud jobbat.
  Aztán ott volt a következő kérdés, amit Jean-Pierre is föltett. Ha meg is találnák az uszodát, mire mennek vele? Gondolja, hogy Cynthia mindmáig visszajár leselkedni?
  Vanessa természetesen pontosan ezt gondolta, és ki is mondta.
  Kissy egy teljes napig vívódott, hogy mit tegyen. Mert nem elég hinni Vanessa igazában: ha hisz neki, akkor neki kell állni a kutatásnak.
  Végül döntött. Igazából akkor, amikor másnap kilépett az iskola kapuján.
  Martin vele volt, a másik két lány nem, ilyenkor nem szoktak együtt jönni. Holnap megint egértelen szerda lesz. Kissy ezúttal nem a buszhoz indult, hanem kilépett a járdaszélre és föltartotta a karját. Pár pillanat múlva melléje kanyarodott egy taxi.
  – Gyere, ugorj be – mondta Martinnek. – Jó napot. A boulevard d’Inkermannra legyen szíves.
  – Érdekes gondolat – mondta Martin, ő pedig bólintott. Többet nem is beszéltek az úton. A sofőr kivitte őket a Szajna-partra, ott kerülte meg Neuillyt. Kissy nemigen figyelte a környéket, úgy ismerte, mint a tenyerét. Azon törte a fejét, véghez lehet-e vinni, amit kigondolt. Arra is csak fél füllel figyelt, amikor a sofőr megkérdezte a végcélt, s Martin felelt neki, Pauline Borghése-sarok.
  Tíz percig se tartott az út. Martin átadott három kéteuróst, átvette a visszajárót és a számlát, és fölébresztette őt.
  – Én is bemenjek veled?
  – Mi?… ki?… hogy?…
  Martin türelmesen megkérdezte:
  – Úszni is akarsz, vagy csak megnézed az öltözőt? Mert akkor én nem megyek be veled, fölösleges lenne fizetni.
  – Persze – tért vissza most már a földre –, nem, az csak pénzkidobás lenne. Körülnézek és jövök.
  Úgy is volt. Körülnézett és jött. A fénykép nem itt készült: a neuillyi fürdőközpont öltözője egyáltalán nem hasonlított Fiona uszodájára.
  – Van egy ötletem – mondta, amikor hazaindultak. – Megkeressük az uszodát.
  – Szóval hiszel Vanessa elméletében?
  Kissy megrázta a fejét, és rámosolygott egy apró kiskutyára, akit egy szembejövő gyerek hozott a karjában.
  – Nem, nem az elméletben. Én Vanessában hiszek. Eszembe jutott a Százas-ügy. Meghallottam a pasas hangját, és odavakkantottam két szót, hogy hívja Jean-Pierre-t. Azonnal fölhívta, csatába szólította az egész rendőrséget, és ráuszította azokra a hapsikra az irodában. Miközben még fogalma se volt, hogy én mit hallottam és mennyire vagyok biztos a dolgomban. Ő sem abban bízott, hogy jól hallottam, amit hallottam, hanem bennem, érted?
  Martin bólintott és azt mondta, ő is bízik Vanessában.
  Kissy elmondta az ötletét. Martin az ötletben se bízott jobban, mint az elméletben, de Kissyben igenis bízott.

Az osztály szokott zsivaja szokatlan zsivajjá változott, amikor az első óra után a négy egér kisétált a katedrához. Dubois még bent volt, kérdőn nézett rájuk, de ők megcsóválták a fejüket és a hátuk mögé, az osztályra mutattak. Tökéletesen egyforma mozdulattal, mintha megbeszélték volna – minthogy csakugyan megbeszélték.
  – Úgy – mondta Dubois, a papírjait rendezgetve. – Velük van beszélnivalótok. Én nem hallhatom?
  – Dehogynem – felelték. Azzal sarkon fordultak, és Kissy belekezdett.
  – Srácok… szükségünk van a segítségetekre.
  A zsivaj felerősödött, és sűrűn kihallatszott belőle a „halljuk” szó. Kissy fölemelte a hangját.
  – A Jerry Alapítványnak szüksége van a segítségetekre!
  Az osztály tomboló ricsajban tört ki. Kissy mosolyogva nézte őket vagy fél percig, aztán fölemelte a kezét. A zajt mintha elvágták volna.
  – Oké – mondta, azon igyekezve, hogy komoly legyen. – Tehát egy szekrényt keresünk. Egy öltözőszekrényt, egy uszoda női öltözőjében. Így sajnos a fiúk most nem tudnak segíteni.
  – Miért ne tudnánk? – szólalt meg egy mély hang hátulról, torzítva, de mindenki tudta, hogy Romain az. – Mi is bemegyünk szívesen.
  Natalie hozzávágott egy radírt, és kitört a balhé, de Jennifer elkurjantotta magát, és lecsillapodtak. Dubois csak figyelt, nem avatkozott bele.
  – Szeretném, ha egy kicsit rám figyelnétek – mondta Kissy. – Ígérem, hogy utána mi is segítünk forgatni Romaint a nyárson – az osztály boldogan vigyorgott a kárvallottra –, de előbb ezt beszéljük meg. – Martin föltartotta a telefonját a képpel. – Itt látjátok az öltözőszekrényt. A következő szünetben bemegyünk a titkárságra és csináltatunk annyi nyomtatott példányt, amennyi csak kell. Úgy gondoljuk, hogy La Défense-ban vagy a környékén van az uszoda. Hogy a környék meddig terjed, nem tudjuk. Egy helyet kizárhatunk, a fürdőközpontot az Inkermannon, mert ott jártam. A szekrényt a számáról valamennyire be lehet azonosítani, bár sajnos nem jól olvasható, és van rajta egy jellegzetes alakú kopás. Aki rátalál a szekrényre – itt fölvitte a hangsúlyt és jelentőségteljesen elhallgatott. Az osztály csillogó szemmel figyelt, lélegzet-visszafojtva, ő pedig befejezte: – Akkor mi nagyon örülni fogunk!

Amikor az egerek eldöntötték, hogy segítséget kérnek az osztálytól, legjobb esetben is egy-két vállalkozóra számítottak. Mivel csak a lányok alkalmasak, s közülük három Jerry-tag, nyolc jelölt maradt. Ez nem sok, ezért tovább akartak menni a többi osztályba toborozni, de ezt levették a vállukról. Méghozzá a fiúk, akik Desanges órája alatt körbelevelezték a dolgot, és megállapodtak, hogy ők beszélnek a többi osztállyal.
  Kissy a következő szünetben bement Morgómedvéhez engedélyt kérni a fénykép sokszorosítására. Persze el kellett mondania, miről van szó. Neki elmondott mindent – az osztálynak nem, minden faggatásra csak azt felelték mind a négyen, hogy egy bűnügyben nyomoznak és a nyomozás érdekében nem mondhatnak semmit. De hát Morgómedve alapítványtevő is, neki szabad volt tudnia. Azt mondta, reméli, hogy sikerrel járnak.
  Így vette kezdetét a Lockerbie-hadművelet. Hogy a név kinek jutott eszébe, azt nem lehetett tudni, az ismeretlen névadó elmerült a tömegben. Neki jutott eszébe, hogy az öltözőszekrény angolul locker, s így kezdődik a húsz éve történt légikatasztrófa helyszínének neve is. Kissynek nem nagyon tetszett a névadás, D’Aubissonék miatt, akik az átlagosnál érzékenyebbek a légikatasztrófákra, de az kétségtelen, hogy illeszkedik abba a törekvésükbe, hogy ne lehessen tudni, mi mit jelent. Ezt a kifejezést is nyugodtan használhatják akár a shindy orra előtt is. Azazhogy a shindame előtt, hiszen mint rá kellett döbbenniük, Cynthia kétségkívül nő – másként aligha jutott volna be a női öltözőbe –, s ekkor Jennifer megalkotta a szó nőnemű változatát.
  A hadművelet koordinálását Charles és Maurice vállalta magára. Csináltak egy honlapot egy ingyenes tárhelyen, ami a már ellenőrzött uszodák listáját tartalmazta; aki átvizsgált egy fürdőt, az nekik telefonált, és föltették a listára. Semmilyen egyéb adat nem volt rajta, se magyarázat, hogy mire való. És ha megtalálják a szekrényt, akkor az egészet letörlik.
  A logikus persze az lett volna, hogy La Défense-ban kezdik, aztán sorban jön Nanterre, Courbevoie, Puteaux és a többi szomszéd város, majd egyre táguló körökben haladnak. De ami logikus volt a nyomozás szempontjából, az nem volt célszerű az önkénteseknek, akik hamarosan már a legkülönbözőbb helyeken lakó emberek közül kerültek ki. Aki körül tudott nézni egy adott környéken, az megtette, még akkor is, ha az például a tizedik kerület volt, ahova Cynthia aligha furikázott el munkába menet vagy az ebédszünetben. Persze éppenséggel a szabadnapján is videózgathatott, ezért semmilyen helyet nem zártak ki teljesen.
  Soha senki nem számolta össze, hány önkéntes segített a Jerrynek a nyomozásban. Az osztálybeli fiúk a szünetekben beszéltek más osztályokkal. Azok tagjai megint más osztályokkal, más iskolába járó barátaikkal, alighanem akadtak, akik a szüleikkel is. Talán a neten is szervezkedtek. Kissy első nap átadott néhány digitális példányt a fényképből, aztán már nem kellett, egymás között másolták.
  És mindenki csak ennyit tudott: egy pedofil után nyomoznak. Ez nyilvánvaló volt az alapítvány miatt. Ennél többet nem mondtak senkinek.

Volt néhány óra, alig pár nappal a Lockerbie-hadművelet megkezdése után, amikor azt remélhették, hogy enélkül is célhoz érnek. Kissy legnagyobb örömére Cynthia nem követte el azt az aljasságot, hogy nem jön többé a Gyermekvilágra. Eljött. Csak az időpontot választotta meg szerencsétlenül. Nyolcadikán délelőtt fél tizenegykor, az iskolaidő kellős közepén. Mercier vulkáni kőzeteket mutatott nekik, és arra készült, hogy elmondja, hogyan működnek a tűzhányók, amikor harangzúgás fojtotta bele a szót. Egyszerre három irányból jött, az egymás mellett ülő Kissy és Chantal padjából, Martintől és Jennifertől.
  Az egerek egy tizedmásodpercre megdermedtek, aztán egyszerre csaptak le az övükön pihenő Jerry-telefonra. Két másodperc alatt elnémították a hangot, s azonnal beléptek a szerverre, de már az ebédlőben, ott ültek le. Hogy oda hogyan és főleg mikor kerültek, Kissy képtelen lett volna megmondani, ámbár az ebédlő két folyosónyi távolságra volt az osztályuktól. Valószínűleg a hipertéren át.
  Felosztották a munkát: Martin és Chantal belépett a szerverre, Kissy hívta a hadnagyot, Jennifer pedig készenlétben tartotta a telefonját, hogy elérjék őket.
  Jean-Pierre foglalt volt, valószínűleg már intézkedik. Addig hívta Nimbyt, de ő is foglalt volt. Nyilván belépett a Jerryre, de innen a mobilokról túl bonyolult egymással kommunikálni és a Gyermekvilágot is figyelni egyszerre.
  Jennifernek megcsörrent a telefonja: a Cirrus volt, átirányított hívással.
  – Leblanc – mondta a telefon.
  – Ford – vágta rá Jennifer. – Mit tudsz?
  – Innen semmit, ahol most vagyok. Mit láttok a szerveren?
  – Cynthia egy kislánnyal beszélget – mondta Martin, akinek Jennifer odatartotta a telefont. – Az azonosítás pozitív, kétségkívül ő az, de…
  – De?
  – De ez egy férfi.
  – Biztos?
  – Totálisan. Már megmondta a lánynak, mit szeretne vele csinálni, és teljesen egyetértek vele, én is szívesen…
  Jennifer mérgesen elrántotta előle a telefont.
  – Cynthia nem lehet férfi! – mordult bele.
  – Dehogynem – felelte a hadnagy.
  – De hát nem érted, hogy a női öltözőbe…
  – Én értek mindent. Vanessa egy nagyon aranyos kislány, de ezúttal melléfogott. Azt a képet nem az ügyfelünk csinálta. De elég a szövegből, mi legyen, kilőjük a rakétákat?
  – Várj még – kérte Martin. – Az ügyésznek is kell muníció.
  Kissy elkérte a hadnagyot.
  – Jean-Pierre, figyelj, mi is szeretnénk ott lenni!
  Egy pillanat csend a vonalban.
  – Nem túl jó ötlet, Kissy. Ugye Kissy vagy?
  – Igen, én. Miért nem?
  – Egyrészt iskola van, másrészt az izolálás miatt.
  – Hé, zsarukám! – csattant föl Jennifer igazi amerikai stílusban. – Ez a Jerry bulija! Ezt a vadat mi sebeztük meg, te csak becserkészed, világos?!
  – Erről vitatkozhatnánk, de nem alkalmas az idő. Jó, legyen. Megoldom. Addig ne érjetek a helyszínre és főleg ne próbáljatok meg bemenni, amíg meg nem mondom, hogy milyen jelszóval juthattok át. Egy parancsot teljesítő rendőrrel nem érdemes vitatkozni. Mi legyen, indulhat a tűzijáték?
  – Igen – felelte Martin, aki mostanáig Cynthia beszélgetését olvasta. – A válasz pozitív!

Soha nem kapták el azt az aljas, kártékony férget, aki háromnegyed tizenegykor fölhívta a rendőrséget és bejelentette, hogy bombát helyezett el az Areva-toronyban. Nem is nyomoztak utána. Az egerek sejtették, hogy a hadnagy – vagy inkább a felettesei – valamilyen magas rangú rendőrtiszt, talán minisztériumi tisztviselő jóváhagyását szerezték meg az akcióhoz, másképp nem is lehetett volna. Persze nem most, már akkor, amikor Microbitumen elkészítette a csapdaprogramot.
  Amikor a torony portáján – vagy ki tudja, melyik részén – egy alkalmazott elsápadva hallgatta a rendőrség értesítését a bombariadóról, a négy egér a toronytól pár száz méterre volt egy élelmiszerüzletben. Chantalnak jutott eszébe, hogy az akció egész nap eltarthat, és a toronyból nem lehet csak úgy kiszaladgálni a rendőrkordonon át. Jennifer azt mondta, a rendőrség nem hagyja éhen veszni az embereit, de a mondat végére már rájött, hogy ők nem azok. Hivatalosan semmiképpen. Úgyhogy egy reklámszatyrot megrakodtak mindenfélével, amit ott helyben el lehet fogyasztani, főleg péksüteménnyel és csokival, mert az hűtés nélkül is jól bírja, egy másikba pedig palackokat tettek, meg egy köteg eldobható poharat.
  Tíz perc alatt ott voltak taxival. A Charles de Gaulle-on álltak egy percig, éppen ott, ahonnan láthatták azt a padot, amin Kissy először találkozott Pivel, valamikor a dinoszauruszok idejében; most megmutatta nekik. Aztán kerestek egy üzletet, feltankoltak, s mire kijöttek, már minden tele volt rendőrökkel és tévésekkel.
  Útközben érte őket Vanessa és Nimby hívása, majdnem egyszerre; velük csak virágnyelven beszélhettek a sofőr miatt. Nimby is ellógott az iskolából, mint ők, egy szót se szólva senkinek. Piék viszont szabályszerűen kimentették magukat az egyetemen, halaszthatatlan családi ügy miatt. De még egyikük sem ért oda.
  Jennifer Vanessáék, no meg az utókor kedvéért videózni kezdett, élvezte, hogy annyit filmez, amennyit akar, hiszen nem a telefon szűkös memóriája tárolja, hanem a Jerry szerverei. Chantal fotózott, néha Kissy és Martin is. A toronyból már terelték az embereket kifelé, a La Coupole tér egyszerre megtelt öltönyös urakkal és kosztümös hölgyekkel, akik tanácstalanul tébláboltak egy ideig, aztán a legtöbben elindultak valamerre. Kissy vigyorogva figyelt egy szőke szépséget, aki szemlátomást fázott rövid szoknyájában, és sietve a Total-torony felé vette útját. Hát igen, ők egérlányok mindhárman az időjárásnak megfelelően voltak öltözve, farmernadrág, blúz és kiskabát. Kit érdekel a szépség, ha közben tüdőgyulladást kapunk, szokta mondani anya, aki nagy hidegek idején a legelőkelőbb helyeken tartott összejövetelekre is képes volt vastag kabátban, több réteg ruhát viselve megérkezni. Blanche a másik, aki nagyon ügyel ebből a szempontból az öltözékére, de neki kell is, a meleg délvidéken nevelkedett, könnyen megfázhat, ha…
  – Ott van Jean-Pierre – szólalt meg Chantal hirtelen, amire Kissy fölriadt. Csakugyan ott volt, néhány civil és kétszer annyi egyenruhás társaságában, és mindenki mindenkivel beszélt. Kissy oda akart menni, de megállították.
  – Hagyjátok őket – mondta Jennifer telefonja Niala hangján. – Nem tudni, ki mibe van beavatva az ott levők közül, és a közönség figyelmét se hívjátok föl magatokra.
  Martin már ki is választotta a számot a névjegyzékből, de még várt, mert a hadnagynak éppen telefon volt a fülén. Aztán bólintott és letette, Martin pedig benyomta a gombot.
  – Leblanc.
  – Jerry. Tőled kétszáz méterre vagyunk, tíz óránál.
  – Jó, maradjatok ott, majd kiszólok értetek.
  – Vettük.
  Jean-Pierre letette, és a csoport el is indult a torony felé. Az egerek kényelmesen elhelyezkedtek egy padon és nézték a felfordulást.
  Nimby és a két maxi szinte egyszerre futott be, és alig jutott idejük kiüríteni egy kólásüveget, jött a hívás is.
  – Itt Leblanc. Gyertek a keleti bejárathoz. Az őrségnek mondjátok a következőt: „Athos, Porthos és Aramis keresi D’Artagnan urat.” De minél kisebb feltűnéssel, az ég szerelmére!
  – Értettük!
  A hét elszánt egér átvágott a téren és odasétált a kordonhoz. Marcona rendőrök mindenütt. A bejáratot lehetetlenség volt megközelíteni, hacsak nem teherautóval a tömeg közé rontva.
  – Csak egy menjen – tanácsolta Vanessa. – Mondja meg a jelszót, aztán a rendőrök majd behoznak mindenkit.
  Kissy tehát odasétált a legközelebbi rendőrhöz, aki csípőre tett kézzel figyelte a tömeget, aztán őrá nézett, fölemelte a kezét és mutatta, hogy táguljon onnét.
  – Athos, Porthos és Aramis keresi D’Artagnan urat – cincogta Kissy.
  – Miii?!… – nézett a rendőr vasvillaszemekkel.
  – Athos…
  – Értettem elsőre is – mondta a rendőr. – Hányan vagytok?
  – Heten.
  A rendőr intett egy társának, hogy álljon a helyére, aztán átsétált a kordonon, nyomában Kissyvel és az övéivel. Egykettőre valami előcsarnokfélében találták magukat, ami tele volt rendőrökkel. Kalauzuk eltűnt egy pillanat alatt, alighanem kiment megint. A zűrzavarban egyelőre képtelenek voltak tájékozódni.
  – Kiürítjük az épületet, legyenek szívesek távozni – toppant eléjük egy rendőr.
  – Leblanc hadnagy segítői vagyunk – lépett elő Pi, de a rendőr csak a fejét rázta és beszélt tovább. Egy pillanat múlva megjelent előtte egy mobiltelefon, ami Chantal karjában folytatódott.
  – Itt Leblanc, hall engem?
  – Igen, uram…
  – Engedje hozzám a kisdedeket.
  A rendőr becsukta a száját, kinyitotta és megint becsukta. Mire szólt volna, Angélique megelőzte.
  – Legyen szíves a hadnagy úrhoz kísérni bennünket, nem ismerjük itt a járást.
  – Már elnézést – kérdezte a rendőr –, de kicsodák maguk?
  – Sajnálom – felelte Pi –, erre nem válaszolhatunk. Hajtsa végre a parancsot, legyen szíves.
  – Aligha tehetek mást – dünnyögte a rendőr, és utat vágott nekik a tömegben egy ajtó felé, amiről rövid folyosó nyílt, rajta néhány ajtóval. A rendőr benyitott. – Leblanc hadnagy segítői – jelentette be.
  – Köszönöm – hallatszott a válasz. – Jöjjenek be, maga leléphet. És felejtse el, hogy látta őket.

A kis irodában egy asztal volt, rajta rengeteg tervrajzzal, néhány szék a falakhoz félretolva, és hat férfi. Öt civil, egy egyenruhás.
  – Hogy állnak? – kérdezte egyikük éppen egy mobiltelefontól.
  – Jelentem, tíz percen belül befejezzük a kiürítést.
  – Köszönöm. Jó, ezzel nagyjából megvagyunk – intett az asztal felé –, addig szeretnék megismerkedni ezzel a társasággal.
  A beszélő egy köpcös, kicsit kockafejű ember volt szürke zakóban.
  – Szóval maguknak köszönhetjük ezt a ramazurit? Hát jó. Én Artois főfelügyelő vagyok. Azt most ne játsszuk el, hogy mindenki mindenkinek bemutatkozik, tehát mindenki mondja el egyszer hangosan a nevét.
  Ezt meg is tették, s az egerek megjegyezték a vezérkar többi tagjának nevét. Az egyenruhás Thomas őrnagy volt, a másik három Darcy, Hervé és Frankeur, mindhárman számítástechnikusok. Az egerek is csak vezetékneveket mondtak.
  – Később még csatlakozik hozzánk Briand százados, a tűzszerészek parancsnoka – mondta Artois. – Ők is be vannak avatva; minden kézre szükségünk lesz. Eddig már átnéztük az épület térképeit és fölosztottuk a területet. A tűzszerészekkel együtt harmincöt emberre számíthatunk. De akkor most már héttel több. Negyvennégy emelet, és rengeteg számítógép van benne, elhihetik. Az evakuált emberek laptopjai is itt maradtak, azokra is figyelni kell. A tesztelési eljárást ismerik? Nem, jó, a hadnagy majd megmutatja… Elnézést…
  Megcsörrent a telefonja, fölvette és arrébb sétált vele.
  – Gyertek – hívta őket Jean-Pierre egy notebookhoz, ami az asztal sarkán állt bekapcsolva, és fölmutatott egy pendrive-ot. – Nagyon egyszerű az egész. A pendrive-okon automatikusan indul a spéci tesztprogram. – Bedugta a gépbe, amire a képernyő hirtelen elzöldült, egyetlen mélyzöld felület lett az egész. Jean-Pierre kihúzta a pendrive-ot, és visszatért a rendes kép. – Ha zöld, akkor a gép tiszta. A piros pedig a megjelölt gép. – Rákattintott egy ikonra, és megjelent egy felirat: MEGJELÖLVE. Megint bedugta a pendrive-ot, és a képernyő elvörösödött. – Ennyi az egész. Két baj van: hogy töméntelen gépet kell átvizsgálnunk, és hogy némelyik esetleg nem indítja el a programot, vagy az nem áll le szabályszerűen, ilyenkor intézkedni kell. Az embereink nem értenek a számítógépekhez, örülnünk kell, hogy egyáltalán kaptunk embereket; ezért van itt a három szakember, hogy segítsenek nekik. Tulajdonképpen jó, hogy itt vagytok, ti is tudtok nekik segíteni.
  Pár perccel később jelentették, hogy a kiürítés befejeződött, az összes bejáratot lezárták. Artois bemondta a rádiójába, hogy az első emeleti aulában gyűljenek össze eligazításra.
  Az egerek itt találkoztak a tűzszerészekkel, akik az aulából nyíló egyik helyiségben tették le bombakereső és -hatástalanító felszerelésüket, amit a megtévesztés miatt magukkal kellett hozniuk. Jean-Pierre pedig megtartotta az eligazítást. Az aula egyik oldalát sötétkék egyenruhatömeg töltötte ki, s velük szemben csoportosult a vezérkar az egerekkel.
  – Nos, emberek – kezdte. – Vannak köztünk, akik nem értesültek róla, tehát elmondom: nem bombát keresünk, a riadó csak ürügy volt, hogy zavartalanul kutathassunk. Egy számítógépet keresünk, ami szemmel nem látható módon van megjelölve. A feladat a következő. Végigjárjuk az épületet, és minden számítógépet megvizsgálunk. Mindegyiken lesz egy kis téglalap alakú csatlakozó. – Darcy magasra tartott egy hatalmas papírlapot, amin egy USB-csatlakozó kinagyított képe látszott. – Mindenki kap egy ilyet – mutatta föl Jean-Pierre a pendrive-ját. – Ez beleillik a csatlakozóba. Csak egyféleképpen, ha nem sikerül bedugni, fordítsák meg. Amikor bedugják, a képernyő színt vált. – Megmutatta a pirosat is, a zöldet is, megmondta, melyik mit jelent. – Ha a színt megnézték és zöld, kihúzzák és ellenőrzik, hogy visszatért-e a rendes kép. Ha nem találják a csatlakozót, rádión segítséget kérnek. Ha nem jelenik meg vagy nem tűnik el a szín, segítséget kérnek. Ha kikapcsolt számítógépre akadnak, és tudják, hogyan kell bekapcsolni, akkor is segítséget kérnek, mert egy számítógépet nem szabad egyszerűen a főkapcsoló megnyomásával kikapcsolni. Akkor a következő bekapcsolásnál a gép olyan műveleteket végez, amiről a gazdája látja, hogy valaki a távollétében bekapcsolta a gépét. Ez kellemetlen kérdéseket eredményezne. Akinek segítségre van szüksége, közli a helyzetét, és odamegy valamelyik szakértőnk. A hölgy, ez a négy úr és a gyerekek értenek a számítógépekhez. Utolsó pont: mindenki kap egy emeletet, hozzá térképet, jelöljék be, hogy hol jártak. Ennyi, van kérdés?
  Többen föltartották a kezüket, a hadnagy egyenként mutatott rájuk.
  – Mi a teendő, ha megtaláljuk a piros gépet? – kérdezte az első.
  – Ott marad és közli a helyzetét. Egy szakértő odamegy, ellenőrzi, hogy nem téves riasztás-e; amíg ez tart, addig mindenki folytatja a munkáját. Ha tényleg megtalálta, akkor kap száz euró jutalmat. Maga?
  – Én tudom, hogy kell kikapcsolni egy számítógépet – mondta a második.
  – Akkor csak csinálja bátran. Maga?
  – Én is ugyanezt akartam – mondta a harmadik.
  – Jó, akkor még valaki? Tessék.
  – Uram – kérdezte a negyedik –, mit keresünk voltaképpen?
  A hadnagy a főfelügyelőre nézett, aki bólintott és lépett egyet előre.
  – Amikor azt a gépet ezek a gyerekek megjelölték – kezdte emelt hangon –, a gazdája éppen egy gyereket zaklatott interneten keresztül, és ez már nem az első volt. Gyerekpornót is küldött neki, tehát birtokol. A technika csak azt tette lehetővé, hogy az épületet lokalizáljuk, de a gépet már így kell megkeresnünk.
  Aztán kiosztották a pendrive-okat és a tervrajzokat. Jean-Pierre minden negyedik szintre egy szakértőt osztott be, aki az alatta levő három emeleten segít a többieknek.

Jean-Pierre-nek mindenre van gondja, gondolta Kissy, amikor beszállt a liftbe Frankeurrel, Chantallal és Briand századossal meg egy csomó rendőrrel és tűzszerésszel. A lifteket is úgy indította, hogy minden harmadik emelet gazdája utazzon együtt, így gyorsabban célba érnek. Ő kapta a tizenkettedik emeletet, Chantal a huszonnegyediket, Frankeur a harminchatodikat.
  Soha nem fogja elfelejteni ezt a három órát a hatalmas fekete toronyházban. Sorra járta az irodákat és tárgyalókat, mindent végignézett számítógépek után, aztán benyomta a pendrive-ját, megnézte a zöld színt, kihúzta és ment tovább, áthúzva a térképen azokat a helyiségeket, amiket átkutatott. Időnként kapott egy hívást, ilyenkor megjelölte a térképen a helyiséget, a következő megvizsgálandó gép elé pedig letette jelzésnek a kólásüvegét, és indult a lifthez. Eleinte kikapcsolt gépek miatt hívták, ezeket bekapcsolta, ellenőrizte, aztán megmutatta a rendőrnek, hogyan kell szabályosan kikapcsolni a gépet. A legtöbbször azért keresték, mert nem jelent meg szín, a pendrive automatikus indítása ki volt kapcsolva. Ilyenkor kézzel kellett elindítani a programot. Igyekezett erre is megtanítani a rendőröket, beíratta velük a parancsot kézzel, ez biztosabb volt, mint elindíttatni az Explorert, abban keresgélni, aztán még nyitva felejtik a végén. Néhány gép egyáltalán nem látta a pendrive-ot, sőt különös módon olyan is akadt, aminek nem volt USB-csatlakozója – ezeket feltüntették a tervrajzon és továbbmentek. A negyedik óra ezekkel a gépekkel ment el, amikor már minden más gépet megvizsgáltak és nem került elő a piros. Lefényképezték a képernyőt, hogy mindent ugyanúgy tudjanak visszaállítani, és nekiláttak megkeresni a sütit kézzel. Néha nem volt könnyű, elemi dolgok máshol voltak a gépeken, s ez sok időt elvett.
  Délután negyed ötkor a csapat megint összegyűlt az aulában. Fáradtak és rosszkedvűek voltak. Az egerek üdvözölték órák óta nem látott társaikat és kibontottak két csomag aprósüteményt. Chantal és Angélique körbejárt velük.
  – Akkor most mi legyen? – kérdezte Darcy.
  – Nem tudom – mondta Thomas őrnagy. – Ha minden gépet megnéztek és egyiken se volt rajta…
  Jean-Pierre a tervrajzokat nézte. Az egész épület be volt jelölve.
  – Ugye az nem lehet – nézett az emberekre –, hogy valaki a dolog könnyebbik végét fogta meg és nem nyúlt minden géphez?
  Az emberek a fejüket rázták. Egy tűzszerész előlépett és azt mondta:
  – Hadnagy úr, ha azt nem számítom, hogy nekem is van gyerekem, mert nincs mindegyikünknek, akkor se mondanék le száz euróról. Az azért pénz. De az nem lehet, hogy valahol vannak gépek, amik elkerülték a figyelmünket?
  – De lehet – mondta az őrnagy. – Minden lehet. Mi lenne, ha mindenki újra bejárná a területét?
  – Egy pillanat – szólalt meg Nimby. – Egy notebookot egy fiókban is el lehet rejteni. Bele kellene nézni a fiókokba is.
  – Az egy évszázad – jajdult föl Artois. – És a nagy részük úgyis zárva lesz.
  – Van más választásunk? – nézett rá Thomas.
  – Nincs – sóhajtott a főfelügyelő. – Jól van, járják végig újra, és nézzék meg a fiókokat. De ne mozdítsanak el semmit. És igyekezzenek!

Öt óra után kezdtek visszaszállingózni a rendőrök. Kissy szélvészként rohant végig a tizenkettediken, ő háromnegyed óra alatt végzett. Több száz fiókot húzott ki és szekrényajtót tépett föl, de legalább ötször annyi zárva volt. Egyetlen notebookot talált az egész emeleten, de az is zöld volt.
  Még nem ért vissza mindenki, amikor Artois már döntött.
  – Mindenki térjen vissza az aulába – hirdette ki rádión. – Levonulunk a helyszínről és feloldjuk a zárlatot.
  Aztán odajött a hét csüggedt egérhez meg a kettőhöz a telefonban.
  – Nem szeretek veszíteni – közölte velük –, de nem tehetek mást. Egy ekkora felhőkarcolót nem lehet akármeddig lezárni. Most maguk jönnek. Ha meg tudták jelölni azt a gépet a távolból, akkor beazonosítani is képesek. Találják meg a módját. Gondolkozzanak!

Vanessa szokásos villámgyors mozdulataival díszítette föl a tálakat. A burgonya mellé petrezselyemlevelet rakott, a hal mellé citromkarikát, de úgy, hogy akármelyik étteremben megállnák a helyüket. Pedig csak sült krumpli és sült hal majonézzel meg salátával.
  – Állati – bámult Maszat a tányérjára. – És ez a falatka kiscsaj kódolta az egészet?
  – Vigyázz – szűrte a foga között Shrek –, a gyerek úgy verekszik, mint az öreg isten.
  Maszat vállat vont és a szájába tömött egy kiló krumplit egy nagy szelet hallal.
  – Baró – mondta, amikor lenyelte az egészet. – Essetek még sokszor ilyen bajba.
  Az egerek nevettek és ők is hozzáláttak.
  Rég nem voltak ilyen sokan a konyhában. A csapat teljes létszámban itt töltötte a szerdát, bár Piék csak délelőtt értek ide, de itt voltak. Anyának fontos tárgyalása lett volna, de a partnere lemondta, így itthon maradt. Csak apa hiányzott, viszont itt volt a két szoftverguru, akiket a hétfői kudarc után azért hívtak meg, hogy erősítsék a soraikat. Muszáj volt kitalálni valamit, hogy kiköszörüljék a csorbát.
  – Oké – mondta Shrek hihetetlen mennyiségű sült krumpli után, már lent a gépteremben, ahol előrelátóan nagy készlet süteményt, sajtot, gyümölcsöt és üdítőitalt helyeztek el. – Oké, szóval tekintsük át a szitut – ezzel eltüntetett egy sajtos süteményt. – Egymillió gép van abban a World Trade Centerben, és az egyiken ott figyel a sütitek, de hiába néztétek végig, nem volt meg. A zsernyákok szerint – újabb sütemény – senki nem vitt ki notit, tenyérgépen pedig nem fut a script, jól értem? – Bólogattak. – És a fej lecsekkolta, hogy a gép be is szopta a sütit, nem csak kidobta?
  – Pöpecül – felelte Nimby.
  Maszat elnyelt egy fél narancsot.
  – Szóval a gép tutkesz ott hasít a toronyban?
  – Nem éppen – mondta Nimby, amikor Kissy még csak a szótárazásnál tartott. – Hétfő óta százszor elvihették.
  – Ja. És IP-címek kilőve, mi?
  – Senki nem jegyzi, hogy mikor hova osztják le őket. Sőt mondok rosszabbat. A routereikhez se lehet hozzáférni.
  – Me’?
  – Artois megtiltotta, hogy bármi olyat csináljunk, amitől a toronybeliek közül bárki gyanút foghat. Beleértve a gizdát is.
  A guruk hümmögtek.
  – Na várjunk csak – mondta Shrek. – Ez a főzsaru azért kérdés. Mert csinálni állati sok mindent lehet. Mondjuk fölnyomom a cég szerverét. Csak ha utána behúznak engemet, akkor én azért egy kicsit morcos leszek. Nekem kisshrekjeim vannak odahaza.
  Az egerek vigyorogtak.
  – Egyeztetni kell velük – mondta Nimby.
  – Jó, akkor a másik – ragadott föl Shrek egy darab sajtot. – Ki fog csengetni? Mert ez azért vastag buli, és a ti alapítványotok, már bocsesz…
  – Ne aggódj – mondta Vanessa.
  A két férfi a kislányra meredt, aki a szőnyegen ült Nimby és Niala között, és nem nézett föl rájuk. Elmélyülten babrálta Macska fülecskéit.
  Kis csend, aztán a guruk egymásra néztek.
  – Baró – mondta Maszat. – Úgy főz, mint a jó nagyikám, és pénze is van. Ráérsz holnap? Elveszlek feleségül.
  Vanessa mosolygott és a fejét csóválta, föl se pillantva a fehér szőrméről.
  – Nem menne a dolog – mondta Shrek. – Pont azért, mert ilyen a főztje. Egykettőre kiennéd a vagyonából.
  – Hülye vagy? – nézett rá Maszat. – A pénzéből nyitnánk egy éttermet, amit menő hellyé tehet a tudományával, és dőlne a lé.
  Vanessa fölnézett, egyenesen Maszat szemébe.
  – Idáig rendben van, de mi szükség ehhez rád?
  A gurunak elakadt a szava. Gondterhelten vakarászni kezdte az orrát, és aggodalmasan pislogott a rezzenéstelenül rámeredő jégkék szemekbe. Aztán majdnem a bőréből ugrott ki ijedtében, mert Shrek barátságosan rávert a hátára.
  – Hagyd abba az udvarlást, öreg, mert nem élünk meg. Itt agymunkára van szükség.
  – És azt honnan vegyem – csuklott Maszat méltatlankodva –, ha rám hozod a szívinfarktust?!
  – Bocs, öreg – sajnálta Shrek őszintén –, nem akartam. Évek óta nyomulunk együtt, de sose gondoltam, hogy van szíved. Szóval induljunk ki abból, hogy ott figyel a gépen a süti…

Shrekék fölfaltak egy tonna süteményt és gyümölcsöt, rengeteg sajtot, és hatalmas mennyiségű üres palackot termeltek. Persze az egerek is pusztítottak jócskán. Anya kora délután észrevétlenül elszaladt bevásárolni, hogy ki ne fogyjanak.
  Az ötletek kitalálása és a program megírása sokkal könnyebb volt, mint a tesztelés. Először létrehoztak egy szimulált toronyházat a másik három Jerry-bázis gépeiből, aztán az igazival kezdtek kísérletezni. Egyszerűen betörtek az Areva-torony gépeibe, és mindenféle dolgokat műveltek velük. Maszaték ott helyben írtak egy programot, ami folyamatosan figyeli a torony hálózatát, és monitorozza, hogy milyen gépeket kapcsolnak be az ottaniak. A program minden ottani gépen elhelyez egy számot, amit ID-nek hívtak, és minden gépen más lesz. Ellenőrzi a gépen levő sütiket, és ha megtalálja Microbitumen jelzését, a „piros sütit”, akkor felírja, hogy annak a gépnek mi az ID-je. Naplózza, hogy az egyes gépek mikor léptek be a hálózatra és mikor léptek ki onnan. Sőt azt is, hogy a piros sütis gép milyen webcímekre küld ki kéréseket és milyen emaileket vált. Ez már súlyos kémkedés, de bíztak benne, hogy a rendőrség jóváhagyja.
  Többféleképpen is remélhették, hogy mindez Cynthia fizikai azonosításához vezet majd. Ha szerencséjük van, a levélforgalomból megtudják az emailcímét. Ha nem, mert arról a gépről esetleg nem vált leveleket, akkor a böngészési szokásait tanulmányozhatják, például hogy milyen online klubok tagja és milyen azonosítókkal. A program ugyanis letölti ugyanazokat a weboldalakat, amiket Cynthia, és ha azokon ott áll, hogy „üdvözöljük, kedves Cynthia”, akkor abból már ki lehet indulni, esetleg felszólítani az üzemeltetőket, hogy adják ki a felhasználó adatait.
  Ha pedig ez sem vezet nyomra, akkor ott vannak a belépési időpontok, amiket össze lehet hasonlítani az ott dolgozók munkarendjével. Legvégső esetben valamilyen ürüggyel ki lehet üríttetni az épület egyes részeit, amikor Cynthia online van, és figyelni, hogy kilép-e.
  A program a Nakatomi nevet kapta, kézenfekvő okokból. Hiszen arra szánják, hogy besétáljon egy felhőkarcolóba, és az ott levő gyanútlan emberekkel mindenféle csúnya dolgot műveljen. Niala azért megjegyezte, reméli, hogy Cynthiának nincs kéznél egy Bruce Willis programja.

Kissy olvasta el az emailt, mialatt a többiek a programon dolgoztak. Mosolygott és félretette; csak a guruk távozása után mutatta meg a csapatnak. Ők is jót derültek rajta.

Kedves Eggerek,
  
  utolsónak Pilanatban derülte ki micsinálunk Szilveszterrkor Zürichbele megyünk magunkat Apu Anyu kérdezi mi a Terwetek chátha jönétek Tik isch Zürichbele mijen Ötlet csókoll Elke tiszteletbeli

– Sokkal szebben beszél, mint ahogy ír – állapította meg Nimby.
  – Szerintem írni nemigen tanult franciául – mondta Pi. – Kinek írna? Velünk is mindig videótelefonál.
  Az ötlet egyelőre csak a fontolóra vételig juthatott el. Az előző szilveszteren a csapat külön-külön ünnepelt, mindenki a családjával, illetve Pi és Angélique együtt. Egy közös szilveszter már önmagában is olyasmi, amihez nagyszámú szülői beleegyezés kell – hát még idegen helyen, ráadásul külföldön.
  Vanessa azt mondta, szerinte a szüleik szívesen eljönnek velük – ő szemlátomást elképzelni se tudta, hogy távol legyen tőlük az ünnepen. Niala bólintott, persze hogy szívesen, Blanche kedveli Zürichet, többször járt ott konferenciákon, Georges pedig mindenhol jól érzi magát, ha vele van a családja.
  Martin biztos volt benne, hogy a szülei elengedik, az egerekkel bárhová. Ugyanígy nyilatkozott Nimby is, aki szilveszterkor éppenséggel otthon szokott lenni, de nyaranta már a Jerry előtti korokban is elutazott, általában a testvéreivel.
  Chantal a fejét vakarta és azt mondta, a szülei őt is bárhová elengedik az egerekkel, de nem szilveszterkor és nem külföldre. A kettőből egy még csak-csak, de nem mindkettő egyszerre. Hosszas munka lesz megpuhítani őket.
  Kissy egyszerűbb helyzetben volt, mint a többiek, hiszen az egyik szülője ott volt kéznél, meg se kellett kérdezni, mert hallotta, amikor Chantal a szép csengő hangján felolvasta a levelet. Anya kicsit gondolkodott és azt mondta, megkérdezi apát, nincs-e kedve újévkor svájci sajtot eszegető egérkéket nézni. A svájci sajt kifejezetten föllelkesítette őket, főleg Nimbyt és Vanessát, akik rögtön elhatározták, hogy addigra mindent elolvasnak a svájci sajtokról, és Zürichben megkóstolják valamennyit.
  Csak egy ült ott köztük szótlanul, s a többiek is elcsendesedtek, amikor észrevették.
  – Mennyi esély van? – kérdezte Niala halkan.
  Jennifer megcsóválta a fejét.
  – Reménytelen. Még ha el is engednének, ami kizárt, akkor is… ez rengeteg pénzbe kerül.
  Niala bólintott. Hát igen, gondolta Kissy, ami nekik komoly kiadás, az D’Aubissonéknak nem nagy ügy, Fordéknak viszont megfizethetetlen.
  – Értem – mondta Niala. – Nos, erről majd még beszélünk. Nimby, jó lenne, ha elkezdenél rohangászni és a lányokat ölelgetni, mert hamarosan indulnunk kell. Jennifer, hívnál nekünk taxit?
  Jennifer kicsit meglepve bólintott és elővette a telefonját. – Melyik cégtől?
  Niala megütközve nézett rá.
  – Ha engem otthon megállít egy turista azzal, hogy nem tudok-e egy panziót, akkor szerinted hova küldöm? Talán Jean Cartier-hez?
  Jennifer pislogott.
  – Apát hívjam? De hát…
  – Mi az, hogy de hát? Nekünk taxi kell, ő pedig taxis, hol itt a difi?
  – Te beszélni akarsz vele Zürichről – jelentette ki Jennifer.
  – Persze.
  – Szerintem… jobb lenne, ha előbb én beszélnék vele.
  Niala megrázta a fejét.
  – Nem, nem lenne jobb. Te az ő kis házi egere vagy, aki sok mindent kért már, és ő mint jó apa mindig eldöntötte, hogy megkapja vagy sem. Én más vagyok, én nem akartam pici koromban levenni a szemüvegét, én…
  – Nincs is szemüvege – dünnyögte Jennifer, de Niala nem foglalkozott vele.
  – …én egy idegen vagyok, akire illik odafigyelni. És én nem kérni fogok, hanem javasolni.
  Jennifer megint megcsóválta a fejét.
  – Nem ismered. Megesz téged.
  Niala fölnevetett.
  – Azt elhiszem, hogy megpróbálja. Kezdettől fogva feni ránk a fogát, egy szem Tom a kilenc Jerry között, de nincs esélye… Nimby! Hol van már ez az egér a csókokkal?!
  A nevezett a nappali túlsó sarkában ült egy fotelban, ahogy az elmúlt negyedórában folyamatosan, és jórészt csókolózott. Persze nem egyedül. Most fölnézett és nemet intett.
  – Majd jövök. Új technikát találtam ki; előbb ezzel bújok össze – bökött a vigyorgó Vanessára –, aztán mindenki kap sorban tíz percet. Így kevesebbet kell szaladgálni és elmélyültebben csókolászhatom Chantalt.
  Chantal fölkapta a fejét és kisebbfajta atomrobbanáson esett át.
  – Tudod, kit akarj te elmélyülten csókolászni, mi?!…

Másnap Kissy először is fogadta néhány Lockerbie-önkéntes lelkes szavait, az egyik közölte, hogy a hétvégén Saint-Denis-ben lesz és okvetlenül megnézi az uszodákat is – aztán összefutott egy igencsak megrökönyödött Jenniferrel.
  – Apa reggel közölte, hogy mehetek Zürichbe. – Olyan arccal mondta, mintha arról számolt volna be, hogy Tom a kezén jár.
  – Ez nagyszerű – felelte Kissy. – Már látom az egereket, amint elözönlik Svájcot.
  – De hát hogy lehet ez?!
  Kissy vigyorgott.
  – Ezt hívják a fizikában D’Aubisson-hatásnak. Ha némi időt együtt töltesz eggyel, bármire rá tud beszélni. A szükséges időtartam a jelenlevő D’Aubissonok számával négyzetesen csökken. Biztos lehetsz benne, hogy Niala egymagában is rádumálta volna, hát még Vanessával együtt.
  Pedig éppen fordítva történt a dolog: Vanessa volt az, aki a végső lökést megadta. Niala kiselőadást tartott arról, hogy semmiféle veszélyforrást nem engednek a közelükbe férkőzni, nem mennek korcsolyázni a tó jege alá, nem vesznek részt a bikafuttatáson – már ha kivételesen Zürichben tartanák Pamplona helyett, és pont szilveszterkor –, kétszer is körülnéznek, mielőtt lelépnek a száguldó járművek elé, és egyáltalán mindennel vigyázni fognak. Tom jókat mosolygott a poénokon, de láthatóan nem állt szándékában beleegyezni. Végül Niala fölszólította, hogy indokolja meg. Tom kis hallgatás után azt mondta, hogy ha nincs pénze Zürichbe küldeni a lányát szilveszterre, akkor ez nem a rábeszélésen múlik. Tőlük pedig nem fogadhatja el.
  Akkor szólalt meg Vanessa.
  – Ide hallgass, yankee boy – mondta. – Én tudom, hogy Amerikában egy önérzetes pasi nem fogadhat el ilyesmit másoktól.
  – Szerintem itt is így vannak vele – szúrta közbe Tom.
  – Úgy érted, itt Franciaországban? Igen, szerintem is ez a helyzet. De most nem Amerikában vagyunk és nem is Franciaországban – jelentette ki Vanessa megfellebbezhetetlenül. – És nálunk Kisegérföldön egészen más a szokás. Ezt a szokást Kissy alakította ki másfél évvel ezelőtt a neuillyi konyhájukban. Mert Nialáék meghívtak Beaulieu-be, de nekem nem volt egy vasam se. Én se akartam menni, ha nem tudok a saját pénzemből. Erre Kissy azt mondta: „Hallgass ide, Mohamed. Tudod, hogy nekem Niala a legjobb barátnőm, és aki őt bántja, annak velem gyűlik meg a baja. Már mindent eltervezett, nem dönthetjük össze az álmait. Úgyhogy el kell jönnöd és jól érezned magad. Ami kell hozzá, azt majd megvesszük. Nem érdekes, hogy kinek a pénzéből. Most nem a pénz számít, hanem az, hogy sikerüljön a nyaralás. Világos?”
  Kissy meghatottan hallgatta az elbeszélést. Niala mesélte el, hogy mi történt, de az idézetet Vanessa adta elő. Kissynek az volt az érzése, hogy szóról szóra, hangsúlyról hangsúlyra hallja vissza másfél évvel korábbi szavait. Nem gondolta, hogy a kislány ennyire pontosan megjegyezte őket – hiszen amikor elhangzottak, még nem sejthette, hogy a sorsa fordul meg rajtuk.

Kissy gondterhelten tanulmányozta át a könyvet még egyszer, nagyon gyorsan, mielőtt becsöngetnek. A kémia nem volt az erőssége, és a redoxireakciókat nem volt alkalom megbeszélni a többiekkel – elsősorban Angélique-kel, aki már régen eloszlatta azt a hiedelmüket, hogy a csillagászok azt tanulják, hogy melyik csillag hol van és hogy hívják. Fizikát és kémiát tanulnak rengeteget. Úgyhogy Angélique ezekből tudott segíteni nekik, ahogy például Niala történelemből és földrajzból, ő meg matekból. De erre most nem jutott idő, Angélique lendületesen tanul, Nimby már megjósolta, hogy a záróvizsgára ő építi majd a legszebb csillagot.
  – Hahó! – mondta a könyvlapról a redoxireakció. Kissy visszahahózott, végül is mi sem természetesebb, mint hogy ezek beszélnek is, aztán fölkapta a fejét. Egy lány állt előtte, valamivel idősebb nála, nem ismerte.
  – Te vagy Françoise az alapítványtól?
  Kissy bólintott.
  – Ezt kerestétek?
  S elébe tartott egy mobiltelefont, rajta egy képpel. Az Öltözőszekrény!
  A lány lapozott, s újabb képek jelentek meg, különböző szögekből. Kétségtelenül az volt az. Ott volt a jellegzetes kopott folt, és más részletek is látszottak, ezt nem lehetett az ő képükből előállítani.
  Kissy rávigyorgott a telefon körül röpködő apró angyalkákra, akik meglengették nagy, kerek füleiket és haraptak egyet a sajtjukból. A következő tizedmásodpercben pedig már a folyosó túlsó végén volt, mert arra látta Chantalt. Elébe tartotta a telefonját, rajta a képekkel.
  – Nahát… cin-cin! – mondta a társa. – Honnan szerezted?
  – Egy Anne Perrier nevű lány találta. Az uszodánk Auteuilben van, alig pár kilométerre innen.
  A haditanács iskola után gyűlt össze, telefonon, Kissyék nem akartak addig hazaindulni, amíg meg nem beszélték a többiekkel, hogy odamenjenek-e az uszodába. Piék most is hiányoztak, helyettük viszont ott volt Blanche, aki az utcán találkozott hazainduló lányaival és kíváncsi volt a fejleményekre. Ő adott ötletet, hogy mit tegyenek; Kissynek el kellett ismernie, hogy neki nem jutott eszébe.
  A négy egér tehát egy turbános indiai vezette taxival áthajtott a Bois-n, el a tó és a lóversenypálya mellett, s már ott is voltak. Kissy magában hálát adott, amiért nem például krokodil lett belőlük. Nagy pelyhekben hullott a hó, még a magukfajta szőrös állatkáknak is elkelt a télikabát.
  Chantal megvette a jegyeket, és besétáltak. Az öltözőbe csak hárman mehettek be, de Martinnek nem kellett sokáig várakoznia. A tizennyolcas szekrény pontosan megfelelt a fényképnek.
  Kissy elővette a fényképezőgépét, Chantal és Jennifer pedig megállt kétoldalt és kitárt karral távol tartották a vendégeket, amíg fotózott. Vakuval persze, ami döbbent hangokat váltott ki a nőkből – gyereket nem láttak az öltözőben –, és azt okozta, hogy mikor kifelé indultak, egy fehér köpenyes nővel találkoztak.
  – Mi történik itt?… ki hozott be fényképezőgépet?
  – Mi – lépett oda Chantal, és gyakorlott mozdulattal fölmutatta az igazolványát. – Chantal Vaillant vagyok a Jerry Alapítványtól. Merre találjuk a biztonsági főnököt?
  A nő egy egész másodpercre elnémult, aztán csípőre tette a kezét.
  – Hát ide figyeljetek…
  Chantal legyintett és kimasíroztak. Négyen mentek vissza a recepcióhoz, ahol a változatosság kedvéért Martin mutatta föl az igazolványát. A recepciós nem kérdezett és nem ellenkezett, szó nélkül bólintott és telefonált. Érdekes, gondolta Kissy, hogy ugyanannál a cégnél mennyire másképpen vannak idomítva. Az öltözőbeli nő ekkor érte utol őket és bele akart kezdeni valami lamentálásba, de a recepciós intett, hogy bízza rá. A nő visszavonult.
  A biztonsági főnökhöz egy bajuszos fiatalember kísérte el őket. A főnök is fiatal volt, apró szakállat viselt, kék inget és nyakkendőt. Érdeklődéssel tanulmányozta az asztalára tett igazolványokat.
  – Még sose hallottam Jerry Alapítványról.
  – Igyekszünk távol maradni a reflektorfénytől, Vineuil úr – közölte Chantal. – Ámbár most éppen némi vakuvillogást csináltunk a női öltözőben.
  – Mi a csudának?
  – Ezt a szekrényt fotóztuk – mutatta föl Kissy a fényképezőgépet.
  Vineuil megnézte és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
  – Dokumentálni akartuk, hogy csakugyan az önök uszodájában található ez az öltözőszekrény – szólalt meg Martin, és átadta a Fiona szeméről készült nagyítást papíron. A főnök széthajtogatta és megnézte.
  – És ez miért fontos?
  – Mert ebből az öltözőszekrényből készítették ezt a fotót – mutatta föl Jennifer a telefonját, rajta Fiona képével.
  Vineuil roppant izgalomba jött. Pár pillanatig idegesen dobolt ujjával az asztalon, aztán fölpattant és nagy léptekkel róni kezdte a szobát.
  – Ez biztos? – kérdezte.
  – Teljesen – felelte Martin. – A szekrényen látható kopás egyértelmű azonosítójel.
  – De a fotón a szekrény nem is látszik…
  – De – mosolygott Chantal, és fölvette az asztalra dobott papírt. – Ez a kép a kislány szemében látható tükörkép nagyítása.
  Vagy fél percig csend volt, amíg vizuálisan is demonstrálták, amit állítanak.
  – S most mi a teendőm? – kérdezte végül Vineuil.
  – Együttműködni az elkövető kézre kerítésében – vágta rá Martin. – Egyelőre velünk, később a rendőrséggel is.
  – A… – Vineuil a fotó felé intett – a gyermek családja mit szándékozik tenni?
  Kissy magában hálát adott Blanche-nak, aki ezt előre látta.
  – Sajnálom, de nem hatalmaztak fel minket, hogy ezt közöljük – felelte. Tökéletesen igazat mondott, állapította meg magában elégedetten. Tényleg nem hatalmazták fel őket Fiona szülei, akiket nem ismernek.
  – Világos – mondta Vineuil borúsan. – Azt hiszem, beszélnem kell erről az ügyről a főnökeimmel. Esetleg megállapodhatunk egy időpontban?…
  – Természetesen – mondta Chantal. – De szeretnénk ennek az ügynek a végére mielőbb pontot tenni, a közelgő ünnepek miatt is… mit szól tehát a holnap délutánhoz?
  – Délelőtthöz – vágta rá Vineuil.
  – Sajnos mi akkor iskolában leszünk – felelte Martin.
  A biztonsági főnöknek mosoly suhant át az arcán, de csak egy pillanatra.
  – Nos, én igazából úgy gondoltam, hogy az alapítvány felnőtt képviselői jönnének. Mert ugye vannak azok is?…
  – Persze hogy vannak – mondta Chantal. – De az ő nevükben nem tudunk most megállapodni. Azért jöttünk mi, mert mi értünk rá.
  – Világos – mondta Vineuil. – Majd egyeztetünk. Még egy kérdés… az alapítványotok látja el a gyermek szüleinek képviseletét?
  Egy egérként rázták meg a fejüket.
  – Ilyesmivel mi nem foglalkozunk – mondta Jennifer.
  – A mi dolgunk a nyomozás – tette hozzá Martin.
  Kissy még ütött egyet a vason, ahogy Blanche tanácsolta.
  – A szülők majd maguk döntik el, milyen lépéseket tesznek. Nekünk erre csak korlátozottan van ráhatásunk.
  Ezt igazán szépen mondta. És most se hazudott. Nem mondta, hogy van ráhatásuk. Azt mondta, korlátozottan. És ez igaz is. Jelen pillanatban pontosan lehet tudni, mennyire korlátozottan. Nullára!

Piék csak a fejüket vakarták a telefonban, képtelenségnek tűnt, hogy másnap elszabaduljon egyikük. De este, amikor vacsoránál Kissy elmesélte, mi történt, apa azt mondta, van egy üres órája délelőtt. Ő nem képviselheti az alapítványt?
  Az alapszabály nem adott egyértelmű választ, ezért apa felhívta egy jogász barátját. Az a vállát vonogatta. Kissyék se képviselhetik az alapítványt, mondta, mégse kifogásolta senki, amikor megtették.
  Kissy részletes instrukciókat adott, apa pedig azt mondta, engedélyt kér a beszélgetés rögzítésére, mondván, hogy be kell számolnia az alapítványának, de jelentést írni nem lesz ideje. Így is tett, és este hozta a hangfelvételt.

Madame Chambord, az uszoda igazgatója: Mindenekelőtt, monsieur Chaton, megkérdezhetem, milyen tisztséget tölt be ön az alapítványnál?
  Jerry Alapítvány: Az alapítványtevők egyike vagyok, asszonyom.
  Ch: Fel tud mutatni valamilyen megbízólevelet?
  J: Nem, nem éreztem szükségét, hogy ilyet kérjek. Természetesen megértem, ha úgy érzi, hogy enélkül nem tárgyalhatunk. Csakhogy…
  Ch: Igen?
  J: Gyorsan átgondoltam, mikor tudnék legközelebb eljönni. Attól tartok, az idén már nem sikerülne. Önöknek pedig ennél sokkal sürgősebb a dolog.
  Ch: Nekünk?…
  J: Hogyne, madame Chambord. Nagyszámú önkéntes dolgozott azon, hogy megtalálja önöket. Ezek nem tagjai az alapítványnak, így hallgatásra sem kötelezhetők. Őszintén szólva meglep, hogy befelé jövet nem kellett riporterek gyűrűjén átvágnom magam.
  Apa itt megállította a lejátszást és elmondta, hogy a megjegyzés talált, az uszodaiak zavart pillantásokat váltottak. Nem is az igazgatónő folytatta.
  Madame Pirelli, jogtanácsos: Uram, mi nem vállalhatunk felelősséget minden vendégünk cselekedeteiért.
  J: Madame, ha a marketingmenedzser ülne itt az ön helyén, akkor nem kellene elmondanom, hogy az embereket a jogi felelősség egyáltalán nem érdekli. Ha arról értesülnek a híradásokból, hogy önöknél kukkoló fotózza a kislányokat, akkor nem fognak idejönni. Amit pedig most elmondott, az, ne haragudjon, nem ide tartozik. Ha a lefényképezett kislány szülei beperelik magukat, lesz alkalma elmondani a bíróság előtt. De a Jerry Alapítványt nem ez érdekli.
  Ch: Hanem mi érdekli, Chaton úr?
  J: El akarjuk kapni a tettest. Ez önöknek is érdeke, hiszen így már, stílusosan fogalmazva, ő viszi el a balhét.
  P: Meg kell mondanom, Chaton úr, hogy mi semmilyen körülmények között sem fogjuk, ahogy mondta, elvinni a balhét. A közönségnek be kell látnia, hogy nincsenek eszközeink az ilyen visszaélések ellen.
  J: Bizonyára be fogja látni, madame Pirelli, de ha a cég az ön álláspontját teszi magáévá, akkor készüljön fel rá, hogy sok munkája lesz. Lehet, hogy több, mint az úszómesternek.
  Vineuil, biztonsági főnök: Elnézést, hogy közbeszólok, de madame Pirelli talán nincsen egészen tudatában, hol tart napjainkban az úgynevezett fogyasztói öntudat. Ha egyszer kiderül, hogy mi történt nálunk, huszonnégy óra sem kell, hogy elterjedjen a hír az interneten. Még a honlapokat is meg tudom nevezni, hogy hol fognak eszmecseréket folytatni rólunk.
  P: Honnan tudja, hogy hol?
  V: Onnan, hogy amikor véget ér a munkaidőm, akkor én is fogyasztó vagyok, aki nem szeretné, hogy becsapják. Amikor pedig tart a munkaidőm, akkor szeretek értesülni mindenről, ami az üzembiztonságunkat érintheti, akár közvetve is. Mindkettő azt okozza, hogy megkerestem az ilyen fórumokat, és évek óta olvasójuk, hozzászólójuk vagyok.
  Ch: Mit tanácsol tehát?
  V: Azt, hogy vegyük komolyan a fenyegetést. Mert ez fenyegetés, hölgyeim. Ha elterjed a hír, komolyan visszaeshet a forgalmunk, sőt különféle eljárásokat is indíthatnak ellenünk. Márpedig Chaton úr semmit sem tud tenni a hírverés megakadályozására – s az az érzésem, hogy nem is akar.
  J: Jól látja, Vineuil úr. Eszemben sincs. Azt is megmondom nyíltan: ha önök nem lépnek és a hír nem terjed el idejében, akkor elterjesztem én magam.
  P: Akkor hitelrontási pert indítanánk maga…
  V: Amit aztán elvesztenénk, madame Pirelli, de ha nem, az se sokat segítene. Sajnálom, madame Chambord, de Pirelli asszony jogászi látásmódja komoly veszteséget okozhat nekünk. Persze ez nem az én bajom lenne, amíg megkapom a fizetésemet…
  Ch: Egy pillanatra kérem! Már kialakítottam az álláspontomat. Segíteni fogunk az alapítványnak, már ha képesek vagyunk rá. Mert nekem egyelőre elképzelésem sincs, mit tehetnénk.
  J: Nekünk van. Meg kell keresni a kamerát. Nem tudjuk, hogy mikor hozzák be megint, melyik szekrénybe teszik és mennyi időre – semmit sem tudunk. Tehát rendszeresen át kell vizsgálni valamennyi szekrényt. Mindennap, lehetőleg többször is.
  Ch: Ez nagyon nagy munka, Chaton úr.
  J: Így van, asszonyom. De nekem sajnos most már mennem kell. Megbíztak, hogy hagyjam itt az alapítvány telefonszámát. A továbbiakat már velük tudják megbeszélni.

Kissy jól ismerte ezt a tárgyalási módszert. Egy kicsit félvállról veszi az egészet, úgy tesz, mintha a dolog nem lenne annyira fontos neki, mint amilyen valójában. Ezzel teret hagy magának az előrenyomulásra. Most nem volt rá szükség, de máskor apa már eredményesen használta.
  A hangfelvételt a minik együtt hallgatták meg, hiszen kedd este volt, másnap az utolsó szerda karácsony előtt. A maxik is megígérték, hogy reggel kijönnek.
  Kissynek később is emlékezetes maradt ez az este és a következő nap. Nimby ekkor tárta eléjük azt a roppant érdekes matematikai elméletet, ami azóta motoszkált a fejében, amikor Vanessa fölfedezte Fiona szemében a tükröződést. Így adta elő:
  – Vegyünk két egyént, akik egymással szemben ülnek, jó megvilágításban, nyitott szemmel. Jelöljük őket V-vel és N-nel. Most mindketten a saját tükörképüket látják a másik mindkét szemében. Jelöljük V tükörképeit VB-vel és VJ-vel, a bal és jobb szemnek megfelelően. De ha V látja VB-t és VJ-t, akkor azok szemét is látja, ámbár kétségkívül nagyon pici szemük van, de van. Erős nagyításban megfigyelhető, hogy mi tükröződik bennük. Mivel V szemében N tükörképe, NB és NJ látható, V tükörképeinek szemében is láthatónak kell lenniük. VBB és VBJ, valamint VJB és VJJ tehát N-et ábrázolja. De N szemében ott tükröződik V képe, tehát további nagyítással megfigyelhető VBBB, VBBJ, VBJB, VBJJ, VJBB, VJBJ, VJJB és VJJJ, amik mind V-t ábrázolják. – Mindezt egy grafikonnal is illusztrálta a monitoron, fa módjára szerteágazó vonalak rengetegével. – A folyamatnak soha nincs vége, csak a nagyítás mértékét kell növelni, és végtelen számú tükörképet láthatunk. Ezt a jelenséget Blanchard-fának neveztem el, a nagyszerű matematikusról, aki fölfedezte. A tükröződés jelenségét leszámítva hasonlít például a Sierpinski-háromszögre. – Megnyomott egy gombot, s a képernyőn megjelent egy nagy háromszög. – A Sierpinski-háromszög definíciója a következő. Rajzolj egyenlő oldalú háromszöget, aztán kösd össze az oldalak felezőpontjait. Így négy háromszöget kapsz: középen egy üreset és a sarkokban három Sierpinski-háromszöget. Vagyis a definíció saját magát is tartalmazza, így a végtelenségig rajzolhatjuk az egyre kisebb és kisebb háromszögeket.
  Míg mindezt elmondta, a gép fáradhatatlanul rajzolta a háromszög belsejében az egyre kisebb másolatokat. Igazán érdekes minta alakult ki.
  Nimby meghajolt, s az egerek tapsoltak.
  – Azért – szólalt meg Pi a felületen – a te Blanchard-fád nemcsak a tükröződésben különbözik a háromszögtől.
  – Hát miben?
  – Ha a háromszögre ránagyítasz, újabb és újabb háromszögeket látsz, igaz?
  – Persze.
  – De ha ránagyítasz V egyik szemére, akkor nem újabb és újabb V-ket meg N-eket fogsz ám látni. Csak egy óriási nagyítólencsét.
  Az egerek nevettek, Nimby pedig azt mondta, hogy ezt kísérletileg is ellenőriznie kell, úgyhogy most megy és belenéz V szemébe. Meg is tette, de csak rövid időre – aztán már behunyt szemmel csókolóztak.
  Kissy sokszor gondolt már arra, hogy vajon mivel foglalkoznak majd felnőtt korukban. Nimby volt az egyetlen, akiről biztosat vélt tudni: számítástechnikus lesz, talán programozó. De most elbizonytalanodott. Nimby annyi mindennel foglalkozott, annyi minden érdekelte. Például a matematika, olyan kifejezésekkel dobálózott, mint integrál meg mátrix, amikről Kissy legfeljebb sejtette, hogy mit jelentenek, vagy még azt se. Ő egyszerűen csak jó fejszámoló volt. Vagy a csillagászat. Nimby tudta, hogy működik a Nap, hogyan alakult ki, mi volt az ősrobbanás meg egy csomó ilyesmit. Érdekes, hogy Angélique-kel nem tudott ilyesmikről beszélni, hamar kiderült, hogy amit a lány tanul, az Nimbynek sok-sok emelettel van a tudása fölött. Évekig kellene tanulnia, hogy csak egy oldalt is megértsen Angélique könyveiből, de ilyen szinten Nimbyt már nem érdekli a csillagászat. Jól eligazodik a csillagtérképen és tudja jelenségek magyarázatát – neki ez elég.
  Kissy pár perccel a többiek előtt tudta meg, hogy Jennifer milyen jól rajzol. Mert mögötte ült a díványon és figyelte, ahogy lerajzolta Nimbyt mint tudós professzort, amint a Blanchard-fáról mesél nekik. Lám, Jenniferről is kiderült, hogy ért valamihez az iskolai anyagon meg az egértudományokon kívül. A rajz nagy sikert aratott, Nimby le is fotózta, de igazából be kellene szkennelni; Niala majd megcsinálja.
  Nialának viszont rengeteg tudományát ismeri, mégse tudja megtippelni, milyen pályára megy. Az biztos, hogy felsőfokú végzettséget fog szerezni, van hozzá esze is, pénze is. Ez a kettő Vanessának is megvan, csak kérdés, hogy kitartása lesz-e hozzá. Mindketten nagyon sokat tudnak a vendéglátásról, az idegenforgalomról, a konyhaművészetről, de kizárt dolog, hogy erre a pályára menjenek. Kissy legalábbis nem tudta elképzelni. Azt lehet tudni, mi lesz, ha Isabelle néniék visszavonulnak, mert ez már el van döntve: egy ügyvivő fogja vezetni a panziót, akit a tulajdonosok fizetnek és utasítanak. Blanche azt mondta, sok minden változhat a panzióban, de két dolog nem: a mérete és a vendégköre. Egy ki tudja, mekkora szállodát nem tűrne meg az otthonától pár méterre, pöffeszkedő milliárdosokat még kevésbé. Már tart a felújítás, a festők minden szobát hősugárzóval járnak végig, hogy rendesen kiszáradjanak a fogcsikorgató hidegben. Niala így nevezte a plusz öt fokot. Drága mulatság, de sokkal kevesebbe kerül, mint nyáron csinálni és elveszteni többheti bevételt.
  Martinnek valamelyik nap eszébe jutott, hogy nyáron, ha nagy a forgalom, vissza lehetne adni egypár szobát. Nialáék visszamehetnének a villába, közülük pedig néhányan összeköltözhetnének. Például Chantal Jenniferrel. Kissy le merte fogadni, hogy Martin nem Nimbyvel akar összeköltözni, és igaza lett. Persze végül is logikus. Ő se a lányokkal akar, csakis Martinnel – legalábbis a hónap nagy részében. S ki tudja, talán jövő nyárra Nimby már Vanessa mellett alszik. Megpróbálta elképzelni, de mindig az jött ki, hogy a párnán a kislány szőke feje, és a lábánál összegömbölyödve a fiú. Így nem az igazi.
  Néhányszor megpróbálta találgatni, mikor fognak ezek ketten úgy összebújni. Egyrészt ugye két évvel kisebbek náluk, viszont ezen a téren sokkal éretlenebbnek tűnnek, így lehet az a két év több is. Ugyanakkor ott van a D’Aubisson család nyílt és toleráns légköre, azonfelül Vanessának több az élettapasztalata, mint sok tizenhét évesnek. Egyúttal nagyon zárkózott és nem tudja elképzelni, hogy levetkőzzön egy fiú előtt. Az ő felfogásában a szex három részből áll: szex, verés, letartóztatás.
  Mindent egybevetve lehetetlenség volt megmondani, mikor kerülnek ezek ágyba: fél vagy öt év múlva. De alighanem az utóbbihoz közelebb.

Jennifer volt a találkozó nagy meglepetése. Nimby kicsit karikatúraszerű, de nagyon kedves ábrázolása után lerajzolta Angélique-et mint csillagászt, csúcsos varázslósüvegben, kezében a Szaturnusszal, aztán pedig Vanessát. Ő két helyes kis egérfület kapott a feje búbjára, az arca viszont olyan megejtően szépre sikerült, hogy mindenki csodálta.
  – Régóta rajzolsz? – kérdezte Pi.
  – Kicsi korom óta. Versenyt is nyertem vele.
  Ó, hát persze, jutott Kissy eszébe, hiszen az osztály hetekig büszkélkedett vele. De évekkel ezelőtt volt, ő már nem emlékezett rá.

Az uszoda némi vívódás után belement a dologba, a Jerry nagy örömére anélkül, hogy a rendőrséggel konzultálni akartak volna. Így nem tudták meg, hogy Jean-Pierre nem hisz az uszodai kutatás esélyeiben – márpedig ha ő nem hisz, akkor a rendőrség sem. Pi ment el hozzájuk megbeszélni a részleteket. Vállalták, hogy naponta kétszer végignézik a női öltöző szekrényeit és bevilágítanak a szellőzőnyíláson. Ha csillogást látnak, telefonálnak. A szekrényt nem nyitják ki, ellenkezik a szabályzatukkal, és jobb, ha Cynthia maga nyitja ki és veszi ki a kameráját. Ha szerencséjük van, le tudják videózni közben.
  De már nem számítottak rá, hogy az idén elkapják. A munkahelyén talán már most is szabadságon van, mindenesetre az Areva-toronyban azóta se kapcsolták be a piros gépet, bár a megfigyelés több mint egy hete tartott. Artois nem zavartatta magát attól, hogy ez kémkedés, csak annyit mondott, hogy ezt várta tőlük, és már vitte is a programot. Az egerek sose tudták meg, hol helyezték el a toronyban, már ott levő gépre tették vagy bevittek-e egyet, az ottani tesztelést is a rendőrség szakemberei végezték el. A Jerry még értesítést se kap, ha találnak valamit.

Uri, Schwyz és Unterwalden, gondolta Kissy, ahogy odalent vonultak a hófödte hegyláncok egymás után. Mindig ez a három név jutott eszébe Svájcról. Uri, Schwyz és Unterwalden, a három őskanton, amik nyolcszáz éve megkötötték az Örök Szövetséget.
  Vajon mi lehetett a titkuk? A középkori, feudális Európa kellős közepén, ráadásul éppen a millió darabkára szabdalt német birodalomban három terület arra szövetkezik, hogy mindörökké együtt maradnak, és tényleg együtt maradnak minden vihar közepette. Niala karácsony után elmesélte nekik Svájc történelmét, de Kissy amúgy is ismerte már nagy vonalakban. Nyolcszáz éve együtt vannak és mindenki mást csak udvarias távolságtartással kezelnek. Eredetileg németek csinálták az országot, de a franciák, olaszok és rétorománok ugyanolyan természetes részét képezik, és soha nem vesznek össze. Franciaország is soknyelvű, soknemzetiségű ország, és ők állandóan veszekednek. A svájciak miért nem?
  Egyik nap a gyújtogatókról beszéltek, akik autókat borítanak lángba. Ez némi nézeteltérést okozott Vanessa és Nimby között, de szerencsére nem áthidalhatatlant. Az autószerelő fiának persze a szíve vérzett a kocsikért, az egykori utcagyerek viszont az afrikaiak és a többi kisebbség pártjára állt, akiknek nem sok lehetőségük van tiltakozni, hát megragadják azt, amit tudnak: a követ meg a benzines palackot.
  Végül Niala és Pi békítette össze őket. Kijelentették, hogy a tiltakozóknak igazuk van abban, ami bántja őket, Franciaország ugyanúgy nem mentes a rasszizmusból fakadó problémáktól, mint más országok, de nincs igazuk abban, ahogyan tiltakoznak. Az ilyesmi csak újabb ellentéteket szül. Akinek egy vadidegen afrikai felgyújtja a kocsiját, az alighanem igencsak megharagszik az afrikaiakra, és máris eggyel több a rasszista. Mire jó ez?
  Kissynek nagyon tetszett, hogy a két kisegér úgy veszett össze a kocsigyújtogatókon, hogy közben Vanessa végig Nimby ölében ült és időnként adtak egymásnak egy-egy puszit. Nem hagyták, hogy éket verjen közéjük a dolog.
  Megint lepillantott a hegyekre. Igen, ők is olyanok, mint a svájciak, tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett. Uri, Schwyz és Unterwalden, Aargau, Zürich, Vaud és Valais meg a többiek – Vanessa, Nimby és Niala, Kissy, Martin, Pi és Angélique meg a többiek.
  És a svájciak is nagy fontosságot tulajdonítanak a sajtnak!

Elke nem sokat vacakolt, anyának, apának, Yves bácsinak és Julie néninek ugyanúgy a nyakába ugrott, mint a többieknek, akiket már ismert. Jennifert legalább Skype-on látta már, beszélgettek is, de a szülők közül csak Blanche-ékkal találkozott.
  – Gyertek – ragadta meg Chantal kezét, és már vinni akarta –, megmutatom Zürichot. Én már tövestül vagyok svájci, ősrégen jöttük magunkat ide.
  – Mikor? – nevetett Vanessa.
  – Tegnap estekor. És már ettem svájci sajtot. Nagyobb a füleimek?
  Mindenki jól megnézte Elke füleit, és biztosították, hogy gyönyörű szép nagyok.
  – Tiednek is – viszonozta Elke, amit alighanem többes számban kellett érteni. – De nem veszélyik, hoztam gumifegyver svájci macskák ellen. Cynthiát megfogtátok?
  Az egerek mély sóhajjal legyintettek. Nem, Cynthia se a toronyban, se az uszodában nem adott hírt magáról. Jean-Pierre-től kicsikartak egy ígéretet, hogy azonnal telefonál, ha a kémprogram leleplezi a pasast – vagy a nőt, ez még mindig vita tárgya –, és ők is ott lehetnek, már ha idejében odaérnek persze. Remélhetőleg nem szilveszterkor jut eszébe gyerekeket csábítani a neten vagy fotózni az uszodában.
  Karácsony úgy telt, mint máskor. Mindenki a családjával volt, sőt ezúttal Angélique is hazament a szüleihez, Pi pedig az apjához. Kissy már tudta, hogy az elmúlt két karácsonyt együtt töltötték, és elgondolkodott, hogy ez mit jelenthet. Niala egyszer-kétszer már észlelni vélt olyan jeleket, amik arra utaltak, hogy már nem szerelemből vannak együtt, csak azért, mert a megfeszített tanulás mellett nem jönne jól egy szakítás – de azt is mondta, hogy ebben az egy dologban nem bízik az ítélőképességében, nem mer hinni annak, amit látni vél. Túlságosan szép lenne, hogy Piék már a születésnapja előtt szakítsanak.
  Kissy mindenesetre nyitva tartotta a szemét és a fülét. Ez amúgy is fontos a macskák miatt.
  Nyitva volt a szeme azalatt is, amíg a reptérről behajtottak Zürichbe egy bérelt buszon, de sok látnivaló nem volt, itt is csakolyan autópályán mentek, mint bárhol máshol. Elke elolvasgatta a helységneveket, Kloten, Optikon, Oberhusen, Schwamendingen, Oerlikon, Unterstrass, és jókat vigyorgott rajtuk, miközben szakadatlanul csivitelt Jennifernek. Később Jennifer mondta, hogy Elkének nagyon tetszenek az itteni nevek, németül vannak és mégis olyan furcsák.
  A szálloda megosztotta az egereket, bár ez csak fokozatosan derült ki, nem mindenki nyilvánított rögtön véleményt. Vanessának és Nimbynek tetszett, Kissynek és Nialának nem. Martin és Pi úgy érezte, helyenként csakugyan túl modern, viszont egészében véve kellemes. Jennifer és Chantal éppen fordítva, úgy találta, hogy helyenként kellemes, de egészében véve túl modern. Angélique pedig azt mondta, hogy kevesebb design és több otthonosság javítana rajta.
  A szülők közül csak Julie néninek tetszett igazán, Georges-nak és Yves bácsinak egyáltalán nem, a többiek elfogadhatónak találták. A szállodát természetesen Schneiderék választották, éspedig nagyon egyszerű szempont alapján: a Widder volt Zürich legdrágább szállodája. Jennifer azt mondta, meg se meri otthon mondani, hogy hatszáz frankba kerül egy szoba, a szülei egy hétig csuklanának. Négyszáz euró!
  A csillogó-villogó, csupa üveg és fém előcsarnokon csak átsétáltak, bejelentkezni egyáltalán nem kellett, már el volt intézve. A szobáik nem voltak egymás közelében, az épület legkülönbözőbb részeiben helyezték el őket, de Nimby kijelentette, hogy csak egy darab sajtot kell a szobákban hagyni, és bármilyen bonyolult labirintusban odatalálnak. Ami szentigaz. De mondott Nimby mást is.
  – Nagyon egyszerű. Két szoba kell, az egyikbe mennek a fiúk, a másikba a lányok meg én.
  Kissy összenézett Chantallal, aki dühös képet vágott és éppen készült visszavágni, de Elke megelőzte:
  – Akarod velem aludni magadat?
  Nimbynek elakadt a szava. Ő persze tökéletesen megfeledkezett arról, hogy eggyel több lány van.
  – Á – legyintett Elke egy pillanat csend után –, hiábele reménykeded. Én nem aludom veled magamat. Klassz egér vagysz, de nem. Kösz.
  Vanessa rávigyorgott.
  – Egészen biztos?
  – Egészen – nevetett a kislány. – Aludja csak ő teveled. Nekem más fiú tetszje.

Gyorsan eltelt a négy zürichi nap – azaz csak három, hiszen harmincadikán déltájban érkeztek és másodikán déltájban indultak haza. Sokat sétáltak Zürich dimbes-dombos, hangulatos utcáin, a Limmat partján, a tó mellett; benéztek üzletekbe és itt-ott vettek egypár emléktárgyat; néha beültek valahová és haraptak valamit.
  Szilveszter délelőttjén még hógolyóztak is. Azzal kezdődött, hogy Nimby átnyújtott Angélique-nek egy apró hóembert. Talán tíz centi magas lehetett, és nem volt se répaorra, se szeme, de hóember volt.
  – Hát ez mi?
  – Csillagászati tárgyú ajándék: egy fehér törpe.
  Angélique percekig fuldoklott a nevetéstől, elképzelte, amint gőgös képpel elmondja az évfolyamtársainak, hogy neki saját fehér törpéje van, és mutat róla fényképet is.
  – Nekem is van csillagászati tárgyú ajándékom – szólalt meg Vanessa pár méterrel távolabbról. – Meteorbecsapódás!
  És már repült is egy hógolyó, súrolva Nimby fülét és vállon találva Angélique-et, aki gondolkodás nélkül Vanessához vágta a fehér törpét. A következő félórában „ballisztikai tanulmányokat végeztek”, mint Nimby mondta, persze a Jerry-képzésen csiszolt célzótudományukkal, ami alaposan meglepte azt a néhány helybeli gyereket, akik csatlakoztak hozzájuk.
  Este aztán a szálló egyik termében elfoglaltak egy csomó asztalt, ettek-ittak, táncoltak és a többi vendéggel együtt számoltak vissza éjfélkor.

Három óra elmúlt, amikor a fáradt egerek hazatértek szobáikba, amiket még az óévben hagytak el. Kissy kibújt a ruhájából – egyszerű, de nagyon elegáns fehér ruha volt –, Chantalra pillantott, aztán Vanessára, de Vanessa nem volt ott, ahol gondolta. Kissy a másik irányba nézett, de ott csak Nialát és Jennifert látta, akik ugyanebben a pillanatban vették észre.
  – Hol van Vanessa?…
  Niala résnyire kinyitotta az ajtót, kinézett, aztán becsukta az ajtót.
  – A folyosón nincs.
  Jennifer az asztalra rakott telefonokra nézett, de Niala megcsóválta a fejét.
  – Nem, hagyd őket. Újév van. Ráérnek.
  Ezzel le is feküdtek. Kissy perceken belül már aludt, de valamikor hajnalban fölébredt és megnézte Vanessa ágyát a félhomályban. Üres volt.

Tíz órára járt, amikor kimásztak az ágyból és valami ruhát kaptak magukra, hogy Vanessa keresésére induljanak, mert a kislány még mindig nem volt meg. A folyosón találkoztak Annéval, aki döbbenten hallgatta őket.
  – Szent isten, ha valami baja esett…
  – Hogy eshetett volna baja?! – fortyant föl Chantal, aki álmos és éhes volt, ezért ingerlékeny egy kicsit. – Valamerre elsétáltak egy kis romantikára.
  – Tak?…
  – Nyilván Nimbyvel van – mondta Kissy, de Anne nem válaszolhatott, mert feltűnt mellette Niala.
  – Úgy is van. Megtaláltam őket.
  Nem messze tőlük volt egy üres szoba, Nialának az jutott eszébe elsőként – és ott is voltak. Édesdeden aludtak az ágyon, átölelve egymást, takaró nélkül – teljesen felöltözve, csak a cipőjüket dobták le. Kissy mosolyogva szemlélte a két alvó kisegeret, aztán gondosan betakargatták őket.

Már jó ideje nem esett, de a fák alatt hó takart mindent, s az ágakon is akadt a szélvédett részeken.
  Kissy elgondolkodva ült az ablakban és nézte a fákat meg a hóembert a nagy fenyő alatt; nem sok látszott már belőlük a sötétben. Ez rendes, igazi hóember volt, répaorral, kavicsszemekkel, fazékkalappal és seprűvel. A csapat nem kevés munkával építette, még Suzy is segített, legalábbis ott rohangált körülöttük és igyekezett mindenben részt venni. Most Kissy tenyere alatt feküdt és mélyen aludt. Fönt a polcon Macska ült és éppen úgy nézett ki az ablakon, mint Kissy. De ő alighanem még sokkal jobban utálja a kinti világot, Kissy már megfigyelte, hogy fázékony, ilyen időben csak a legszükségesebb teendői miatt megy ki. Suzy nem, ő vígan hempereg a hóban, rohangászik mindenfelé, de ha úgy tartja kedve, akkor a havon vagy a fagyos földön is leül vagy elhever, és föl se tűnik neki, hogy az hideg. Jó a szigetelése. Macskának is vastag bundája van, elvileg nem lenne szabad fáznia. Valószínűleg inkább csak kényeskedik.
  Suzy hirtelen fölpattant és egy szempillantás alatt elvágtázott. Akkor megjött Martin, családi programjuk volt, de megbeszélték, hogy kijön éjszakára. Míg ő belép a kapun és bezárja maga után, azalatt Suzy kirohan a konyhába, kibújik a kisajtón, megkerüli a házat és már körbe is rajongja. Aztán együtt jönnek be.
  Suzy boldog faroklengetéssel rohant be az előszobából, elhíresztelt mindent, amit megtudott a Martinről vett szagmintából, aztán visszarohant. Kissy arra gondolt, vajon ismeri-e Suzy azt a fogalmat, hogy elfáradni.
  – Cin-cin – lépett be Martin, télszagot hozva magával. – Borzasztó, ami kint van. Hát te mit ülsz itt a sötétben?
  – Gondolkodtam – felelte Kissy.
  – No min?
  – Megtaláltam Fionát.

Ezen a napon Kissy egyedül indult haza, mindhárom egértársának más dolga akadt. Már készült hazafelé venni az irányt, de gondolt egyet és inkább kiment Auteuilbe.
  Az uszodában bement az öltözőbe és ráérősen vetkőzni kezdett, közben figyelve a nőket maga körül. Aztán átsétált az öltöző másik részére, ott is járhat Cynthia, és nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy nem vetkőzik le egészen és nem megy úszni.
  Több kört csinált, egy jó órát eltöltött az öltözőben, és elhatározta, hogy beszél Vineuiljel az ellenőrzésről, mert senkit nem látott végignézni a szekrényeket – jó lenne, ha komolyabban vennék a dolgot. Aztán egyszer csak megdöbbent. Fél percig úgy meredt az egyik padra, ahogy Macska szokott a madarakra néha.
  Azonnal fölismerte Fionát. Látta már elégszer. Vörös haj, szürke szem, vékony alkat, az állán apró anyajegy.
  Csak két pillanatig gondolkodott, aztán odalépett a kislány mellett álló nőhöz, aki szemlátomást az anyja volt. Akkor érkezhettek, még teljesen föl voltak öltözve.
  – Jó napot, asszonyom. Feltétlenül beszélnem kell önnel.
  – Velem? – nézett rá a nő csodálkozva. Nagyon hasonlított a lányára, vagyis hát a lánya őrá. – Ugyan miről?
  – Kijönne velem egy percre? Feltétlenül mutatnom kell önnek valamit.
  A nő vállat vont. – Jó, ha nem tart soká. Kicsim, mindjárt jövök, addig vetkőzz le.
  Az előcsarnokban Kissy körülnézett, aztán szó nélkül benyitott egy ajtón, ahol a felirat szerint tilos volt belépni. A nő döbbent arccal követte. Kis szolgálati folyosóra jutottak. Kissy becsukta az ajtót.
  – Itt magunkban lehetünk egy percre – mondta, elővéve a telefonját. – Arra kérem, őrizze meg a nyugalmát és gondolkozzék, mielőtt bármit cselekszik. Jó?
  – Egy szót sem értek az egészből…
  – Nem csodálom – mondta Kissy, gyors mozdulatokkal nyomkodva a telefont. – Itt is van. Felismeri ezt az arcot?
  A nő csak egy pillantást vetett a képernyőre.
  – Lefényképezted a lányomat? De hát…
  – Nem én fényképeztem le – rázta meg a fejét Kissy. – Ez a kép csak egy kivágott részlete… ennek a képnek – mutatta fel megint a telefont.
  – Hogy kerül hozzád a lányom meztelen fotója?!…
  Kissy gyakorlott mozdulattal előkapta és fölcsapta az igazolványát.
  – Nagyon jó kérdés, asszonyom. Én Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Ezt a fényképet egy pedofil bűnöző számítógépén találtuk. Azt már tudjuk, hol készítették és hogyan, de azt még nem, hogy mikor, miért és főleg hogy ki.
  A nő csak nézett rá döbbenten, Kissy tehát folytatta.
  – A fotót ennek az uszodának az öltözőjében csinálták. Az egyik szekrényben volt elrejtve egy videókamera, ami feltehetően órák hosszat leskelődött a szellőzőnyíláson. Hogy mit vett föl még, azt nem tudjuk. Csak ezt az egy kockát találtuk.
  – Maguk mit keresnek itt? – szólalt meg egy hang. Az egyik úszómester volt, legalábbis Kissy annak gyanította. Hiszen ő még egy centiméter vizet se látott ebben az uszodában. – Ez a hely csak a személyzetnek van fenntartva…
  – Jerry Alapítvány – dugta az orra alá az igazolványát. – Hagyjon minket magunkra!
  A pasas megszeppenve hátrahőkölt és távozott. Kissy elvigyorodott, de csak a második, nem látható fejével. Egy kellően hivatalos külsejű igazolvány és határozott fellépés, és máris meghunyászkodnak az emberek. Talán csak percek múlva fog gyanút, de lehet, hogy akkor sem.
  – Ki látta még… ezt a képet? – kérdezte a nő.
  – Csak mi az alapítványnál, néhány rendőrtiszt és az uszoda vezetői. De nekik nincs róla másolatuk, csak így megmutattuk nekik.
  – Meg aki készítette – mondta a nő.
  – Persze, az is. Illetve szerintünk legalább ketten vannak. A számítógép tulajdonosa férfi, az öltözőbe viszont csak nő juthatott be.
  – És a férfi… nem vallott be semmit?
  – Előbb el kell fogni. Csak azt tudjuk, hol dolgozik, de sok ezren dolgoznak ott, és nem tudjuk, hogy ő melyik.
  – És most mesélj el mindent részletesen – kérte Sylvaine negyedórával később, amikor leültek Bonneau-nál. Madeleine-t nem zavarta, hogy elmaradt az úszás, választott magának sütit és vidáman hozzálátott.
  Kissy tehát elmesélt mindent részletesen. Hogyan figyel az alapítvány gyerekeknek szóló chatoldalakat és hogy akadtak össze az egyiken Cynthiával, akinek a gépén rábukkantak Madeleine fényképére. Elmondta, hogy ők Fionának nevezték a vörös hajáról és zöld szeméről, és hogy egyszer csak kiderült, nem is zöld a szeme, hanem egy öltözőszekrény tükröződik benne. Elmesélte a keresést, hogy az iskolájuk és más iskolák rengeteg gyereke vadászott a szekrényre, anélkül hogy tudták volna, mire kell – ők még Fiona arcát se látták, csak a tükörképet a szemében. Madeleine-nek nagyon tetszett a kép, azt mondta, sose gondolta, hogy ilyen sok látszik a szemében.
  Sylvaine-t jobban fölzaklatta a történet, mint a lányát, ami érthető, a tízéves Madeleine még úgy fogja föl, ha meglesték, hát meglesték, ronda dolog, nem több. Anyjának már több volt a tapasztalata.
  – Azt megtudtam – mesélte Kissy Martinnek –, hogy a fotó egy hétfő délután készült, mert ők olyankor járnak úszni, és alighanem szeptemberben, Madeleine hajának hosszúsága alapján.
  – Madeleine – ízlelgette Martin a nevet. – Ennyit a szép elméletről, hogy kelta típus és az egész angolszász világot bejárhatnánk érte. Erre itt laknak Auteuilben.
  – Hozzá kellene szoknunk, hogy Vanessának mindig igaza van – bólintott Kissy. – Azaz leginkább Jean-Pierre-nek kellene hozzászoknia.
  – Megállapodtatok valamiben?
  – Csak annyiban, hogy kapcsolatban maradunk és egyelőre senki se szól az uszodaiaknak.
  – És a hadnagynak?
  – Neki se. Neki végképp nem. Ő az egész uszodai vonalat mellékvágánynak minősítette – mondta Kissy határozottan –, hát akkor viselje a következményeit. Mi kapjuk el a nőt.

Az utolsó lövés Nathalie torkába fúródott. Nimby elkönyvelte a találatot, ők pedig megnézték a grafikont.
  – Szépen fejlődsz – állapította meg Vanessa, aki persze mindent látott a felületen. – Hamarosan úgy lősz, mint a többiek.
  „A többiek” közé persze nem számította saját magát, hiszen ő mesterlövész volt, sokkal nagyobb távolságról is kilőtte Nathalie szemét vagy a fogát. Jennifer fogakat is rajzolt neki, és több különböző céltáblát a törzsére.
  Chantal fölvette a mágnesbotot és hozzálátott a lövedékek begyűjtéséhez; meglátni könnyű volt őket a szőnyegre terített ócska lepedőn, s a botra erősített erős mágnessel pillanatok alatt besöpörte őket. Amióta Nimby beszerezte ezt a nagy tömeg csapágygolyót, csak ezekkel gyakoroltak, egy lavórban tartották őket a lőtér hátsó részén. Chantal műanyag tányérba szedte őket, aztán visszaöntötte a lavórba.
  Nathalie egy ócska szőnyeg volt a padlásról, valaha fehér lehetett, mostanra sárgás-szürkés volt a színe. Jennifer rajzolta föl rá az alakot, és ő is adott nevet neki. A szőnyegről és a kertet borító hóról eszébe jutott Gilbert Bécaud, az a két sor, hogy „a Vörös tér fehér volt, a hó szőnyeget alkotott”, s a Nathalie dallamát fütyörészve festette meg a figurát.
  A téli lőteret az alagsor legtávolabbi részében, az egykori műhelyben rendezték be. Annak idején szerverteremnek szánták, de a szerverek változatlanul a gépteremben voltak, a műhelyben csak néhány régi bútor volt. A hátsó fal előtt függesztették föl Nathalie-t, csak a felső szélénél fogva, mert akkor a becsapódások hatására kileng egy kicsit és nem lyukad ki. Alatta leterítettek egy másik rossz szőnyeget, hogy a lepotyogó lövedékek ne guruljanak messzire, s arra lepedőt, hogy jól látsszanak. A lőtér fontos kelléke volt egy kampó a folyosó kanyarulatában a mennyezetbe verve – ki tudja, régen milyen célt szolgálhatott –, amire egy piros rongyot akasztottak, amikor gyakorlat folyt a lőtéren, minden arra járót figyelmeztetve. Aki pedig négykézláb jött arra és nem érdekelték a jelképek, annak a műhely csukott ajtaja állta útját.
  – Remekül lősz – dicsérte Nimby Jennifert. – Majd ha találkozunk, megkapod a jutalomcsókokat.
  Jennifer a notebookra sandított.
  – Igen, amint mondtad, remekül lövök. Hát úgy vigyázz.
  Nimby helyén hirtelen megjelent Jerry, amint lesunyt fülekkel, kétségbeesetten reszketve lapul. Jennifer nevetett, és nem törődött Vanessa fenyegetően föltartott mutatóujjával.
  – Hahó, egerek – lépett be Martin, az egyetlen fiú a háznál, aki éppen konyhai ügyeletet vállalt. – Kész a vacsi, hol tartotok?
  – Már lelőttünk mindenkit – mondta Chantal. – Összeszedem a töltényeket és ehetünk.
  – Helyes.
  – Jennifer ma remekelt – újságolta a notebook. – Martin, megcsókolnád helyettem is?
  – Persze, boldogan…
  – Ne merészeld! – sikkantotta Jennifer, és fedezéket keresett a fotel mögött. – Te meg ne hergeld ezt az egeret, mert kiveszem az aksidat!

Ez volt az első eset, hogy Chantal és Jennifer Vaucressonban aludt úgy, hogy másnap iskola volt. Véletlenül alakult így, de senkit nem zavart, még Fordék se aggodalmaskodtak. Elvégre együtt mennek be reggel, négyen végképp nincs mitől vagy kitől félniük.
  Este Jennifer lerajzolta Macskát. A szokott pózában feküdt és roppant morcosan nézett. A feje fölött felhő volt, mint a képregényeken, benne két fél zsömlével, amik közül Jennifer kandikált ki, riadtan lesunyva kis egérfüleit. Imádnivaló volt.
  – Rajzolnod kellene – mondta Niala, amikor megmutatták neki a képet, csak úgy kamerán át, de azért megcsodálhatta.
  – Hisz most rajzoltam – csodálkozott Jennifer.
  – Nem úgy értem. Általában. Sokat kellene rajzolnod és minél többfélét. Ha valakinek tehetsége van, fejlessze. Holnap például Vanessa tehetségét fogjuk fejleszteni.
  – Nocsak – néztek rá kérdően.
  – Zöldségleves – felelte Vanessa nővére helyett. – Isabelle néninek van egy nagyon jó receptje.
  – Jennifer tehetsége nagyon klassz dolog – mondta Nimby. – De Vanessáé… – boldogan csemcsegett és a hasát simogatta.
  S rögtön a hét végén kiderült, hogy Vanessának egyáltalán nem csak a zöldségekhez van tehetsége.

Szombat reggel az egerek beültek a mikrobuszba és befurikáztak a Pigalle-ra. Marcel és néhány társa estére fellépést vállalt egy étteremben, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nincsenek emberek a kétkezi munkára. Őket kérte meg, hogy segítsenek; persze a benzinjüket kifizeti, de többet nem tud adni. Megköszönték, de a benzin árát majd levonják abból, hogy mindmáig az ő kocsiját használják. Marcel el volt ragadtatva.
  A kétkezi munka azt jelentette, hogy a különteremben el kellett rendezni az asztalokat, helyükre tenni a hangszereket, mikrofonok, erősítők, hangfalak és rengeteg kábel között rendet teremteni, méghozzá úgy, hogy ez működjön is. Marcel és a társa, a gitáros André a kapcsolásokat intézte, szakértő segítségként Nimbyt vették maguk mellé, és kaptak négy segédegeret a kábelek tekergetésére: Kissyt, Jennifert, Chantalt és Martint. A többiek az asztalokat és székeket mozgatták; s Vanessát mint legkisebbet bízták meg annak a jegyzéknek a kezelésével, amin az szerepelt, hogy hányan ülnek majd egy asztalnál és ki mennyire fontos. Középen kap helyet az ifjú pár külön asztalnál, mellettük az örömszülők és egy-egy testvér, s fontossági sorrendben egyre távolabb. Mivelhogy esküvői ebéd lesz, kétszáz vendég, nagy lakoma, élő zene.
  A csapat most se vallott szégyent, minden úgy ment, mintha ezer éve ilyesmit csinálnának. Vanessa és Niala, a két régi vendéglátós pillanatok alatt csinált egy vázlatot az asztalok elhelyezéséről, figyelembe véve a szükséges távolságokat és a terem formáját, aztán csak végre kellett hajtani. Ekkor viszont kiderült, hogy az asztalok nehezebbek, mint gondolták, úgyhogy a két zenész félretette a csatlakozókat és ment asztalt hordani.
  – Ez elromlott – szólalt meg egy hang Kissy háta mögött. Megfordult; Vanessa állt a szintetizátor előtt, óvatosan nyomogatta a billentyűket, és közben olyan arcot vágott, mint Suzy, amikor először látott havat. Kissy mindkettejüket szerette volna megsimogatni – azazhogy Suzynél ezt meg is tette, Vanessának viszont inkább elmagyarázta, hogy a szinti tápja még valamelyik dobozban hever. Inkább sejtette, mint tudta, hogy a szintinek is tápja van, ahogy Nimby hívja a hálózati kábeleket és trafókat.
  – Értem – mondta Vanessa, és ment intézkedni.
  Félórával később, amikor az utolsó székek is a helyükre kerültek, a zenészek már a hangosításnál tartottak. Közben befutott a zenekar két másik tagja, Yvette és Étienne a dobkészlettel, amit az utolsó pillanatban kértek kölcsön.
  – Ez jó – mondta Étienne valami szörnyűséges zörejre, ami előtört a hangszórókból. – Csak féloldalas. – Megint rávert a dobokra, és bólintott. – És be is van rekedve.
  André lerohant hátra és állítgatott valamit egy ismeretlen rendeltetésű dobozon, amibe korábban Kissy dugta bele a csatlakozókat, bár fogalma se volt róla, hogy mit csinál.
  – Ez itt alma – mondta. – Gyerekek, mi van itt?! Kinek adtátok oda már megint?!
  Kissy hirtelen észrevett egy elosztót valamivel távolabb, aminek a kapcsolója le volt kattintva, és mindegyik konnektorjában volt egy dugó. Óvatosan, mintha macska elől bújna, oldalazni kezdett felé.
  – Holtan fekszik? – pillantott Nimby a dobozra csak messziről. – Nagy ügy, addig még tízszer megjavítjuk. Vagy énekelhettek della bella.
  – Mi?! – a négy zenész egyszerre kapta oda a fejét.
  – Nem így mondják, amikor hangszeres kíséret nélkül…
  – A cappella az, te – legyintett André, és megint a doboz fölé hajolt.
  – Úgy is lehet mondani – bólintott Nimby, és odasétált a készülékhez. Egy pillanatra összeakadt a tekintete Kissyével.
  – Oké, hát lássuk. – Szakértő képet vágott és végigtapogatta a dobozt. – Aha, látom már. Ennek a keverőpultnak bizony amaranthus retroflexusa van.
  – Mi a nyavalyája?! – tört ki André.
  – Cssst! Nyugalomra van szüksége. Nyugalomra és szeretetre – emelte föl Nimby az ujját figyelmeztetően. – Simogasd meg.
  André valahol félúton lehetett a hahota és az idegroham között, és nem tudni, mit válaszolt volna, ha meg nem szólal Marcel, aki nagyon jól látta, mire készül Kissy a társa háta mögött.
  – Nyugi, öreg! Tedd, amit a srác mond. Ért a gépekhez, nekem elhiheted.
  André egyikükről a másikukra nézett, és végül fogcsikorgatva megsimogatta a pultot. Kissy megvárta, amíg a tenyere végighalad rajta, s akkor a cipője orrával lenyomta az elosztó kapcsolóját. André döbbenten elkapta a tenyerét, ahogy kigyulladt néhány LED, s a hangszórókból hallható búgás megváltozott.
  – Mi az isten…
  – Ez az, látod – szónokolt Nimby. – A gazda szeretete keltette életre, ez az, amitől minden gép…
  De a gitáros már nem figyelt rá, szemével követte a vezetéket, és észrevette Kissyt, ahogy távolabb iszkol az elosztótól.
  – Hülyék! Azt hiszitek, van erre időnk?!…
  – Csigavér – intette Marcel megint. – Máskor először majd megnézed, hogy be van-e dugva. És most keverj föl, mert még mindig féloldalas az egész.
  – Persze hogy az, itt minden el van állítva – dohogott André, de már szelídebben. – Várj egy percet.
  Kissy közben megkerülte a színpadot és megállt Vanessánál, aki érdeklődve figyelte Marcel ujjait, amint csak úgy, a maga szórakozására lepötyögtet egy dallamot. Ismerős volt, valami menüett, Bach, ha nem téved. Aztán mindenfélét kapcsolgatott.
  – Játssz megint – kérte André, Marcel pedig újra lejátszotta. Most szebben szólt.
  Étienne és Yvette közben valami papírokat tanulmányozott, alighanem a műsort. Yvette most Marcelre nézett.
  – Figyelj csak, ha ennyi hangszeres szám van, akkor én minek vagyok itt?
  A zenekar vezetője széttárta a karját. – Bocs, de azt játszunk, amit rendelnek. – Közben automatikusan lejátszotta a menüettet harmadszor is, mert André megint kérte. – Szolgáltatóipar, tudod.
  – Hallgass ide – mondta Yvette, és a zsebéből egy összehajtott papírköteget vett ki. – Nézd meg ezeket.
  Marcel kilépett a szinti mögül és belenézett a papírokba. Pár másodperc múlva megszólalt a gitáros, aki persze nem nézett föl a pultról.
  – Most lesz jó, játszd újra, Sam!
  Nem mondta hangosan, Étienne is zörgött a dobokkal, Marcel tehát nem hallotta. Kissy már szólni akart neki, amikor mintegy lassított felvételben meglátta, hogy Vanessa odalép a szintihez, ráteszi jobb kezét, és lejátssza a Bach-menüettet, alig akadozva, épp csak kicsit monoton tempóban, egy ujjal pötyögtetve. Kissy csak nézte döbbenten. Ha nem ott áll közvetlenül mellette, el se hitte volna.
  A zenészek semmit se vettek észre, nekik természetes volt, hogy állandóan valami dallam szól. Még Marcelnek se tűnt föl, hogy ő nem játszik és mégis zenél a szinti. Mind a négyen elmerültek a munkájukban.
  Az egerek, akiknek már nem volt dolguk, annál nagyobb elképedéssel indultak Vanessa felé, aki nem nézett fel a billentyűzetről, csak nyomogatta a dallamot. Kissynek fogalma se volt róla, hibázott-e. Nem tudott igazán a zenére figyelni, túlságosan föl volt dúlva.
  Mindent tudott Vanessáról. Tudta, hány receptet és hány japán szót ismer, mikor és kinek ütötte ki először a fogát, mit álmodott éjszaka és kitől tanult gombot varrni. Pontosan tudta, milyen jegyeket kap az iskolában és miért. És most egyszerre, másfél év után kiderül, hogy tud zongorázni?! Miért titkolta mostanáig?

Vanessa csak nézte a köré sereglő egereket, és nem értette, hogy mit nem értenek. Ő csak lejátszotta a dallamot, hiszen Marcel háromszor is megmutatta, hogy kell. Annyira egyszerű volt!
  A zenészek összenéztek, aztán Marcel a szintihez lépett és lejátszott egy másik darabot, később megkérdezték a címét, Bach Musette-je volt. Vanessa szépen utánajátszott két vagy három sort, aztán megállt.
  – Elfelejtettem, hogy van tovább.
  Marcel mosolygott és megmutatta. Vanessa elkezdte játszani, de egy ponton kisiklott, minden átmenet nélkül átkapcsolt a Popcornra. Az első szakaszt elrontotta, de folytatta, és a második már jobb volt. A gyors szólamot játszotta, kicsit lassan és ritmustalanul, de felismerhetően.
  Kissy nem értett semmit. A Popcornt igazán nem mutatta neki senki.
  – Érdekes – mondta Marcel, mikor a kislány befejezte. – Játszottál már hangszeren?
  – Nem én. Eddig hozzá se nyúltam ilyesmihez.
  – Hadd próbáljak ki valamit. Csukd be a szemed.
  Vanessa behunyta a szemét, Marcel pedig leütött egy hangot.
  – Oké, ez mi volt?
  Vanessa kinyitotta a szemét és habozás nélkül leütötte ugyanazt a hangot.
  – Ügyes. A nevét is tudod?
  Vanessa döbbenten nézett föl a férfira.
  – Miért, nevük is van?…
  Aznap már nem kísérleteztek tovább, a zenészeknek készülniük kellett, az étterembeliek is hozzáláttak megteríteni az asztalokat. Az egerek jó játékot kívántak és elköszöntek, de Pi az ajtóból még visszament a bátyjához. Kissy csak azt látta, hogy Marcel élénken bólogat.

– Egy kicsit megállunk Courbevoie-ban – mondta Pi, amikor elindította a mikrobuszt. – Kölcsönkértem Marcel régi szintijét. Egyszerűbb darab, de kísérletezni megteszi.
  – Nahát – mondta Vanessa meghatottan –, nekem?
  – Hát nem is Suzynek!
  Pi úgy képzelte, hogy fölugrik a szintiért és mennek, de a miniegerek közül még senki se látta, hol él Pi és félig-meddig Angélique is. Úgyhogy mind felözönlöttek a lakásba.
  Kicsi volt, de nekik elegendő; egy kis nappali, egy kis hálószoba Piéknek, s egy még kisebb Marcelnek, akinek szintén volt barátnője, de nem hozta ide, a lánynál jobban elfértek. Már tervezte, hogy odaköltözik, de még nem volt ideje elcuccolni.
  A lakás legszembetűnőbb jellegzetessége a rengeteg papír volt. Kis kötegek mindenfelé, a nappali díványán, az egy szem fotelban, az asztalon, sőt az asztal alatt is, s persze könyvek is hasonlóképpen. Látszott, hogy három egyetemista él itt; Kissy megfigyelt szociológiai, atomfizikai és zenei témájúakat is.
  – Itt is van – mondta Pi, előhalászva egy dobozt a szekrényből. – De nem fog ártani, ha kipróbáljuk.
  A kis szinti remekül szólt, Vanessa lejátszotta rajta a menüett elejét.
  – Jól van. Most már lesz min gyakorolnod.
  Vanessa csak nézte a hangszert ragyogó szemekkel, szólni nem tudott. Pi egyszer csak odanyúlt és megsimogatta. Vanessa fölnézett rá boldogan és azt mondta:
  – Köszönöm.
  – Szívesen. Mehetünk?… azaz várj csak. Van itt még valami, már ha megtalálom.
  Böngészni kezdte a könyvespolcot, és csakhamar levett egy kötetet.
  – Ez jól fog jönni – adta át. – Marcelnek ilyenek úgyse kellenek már.
  Vanessa megfogta és kinyitotta a könyvet, s csak nézte bambán, mint aki idegen írást lát. Hiszen az is volt.
  – Persze, még nem tudsz kottát olvasni – állapította meg Pi. – Ne aggódj, ezt is meg lehet tanulni. Azt még nem tudom ugyan, hogy ki tanít meg rá, de…
  – Én – lépett oda Niala. – Én tudok kottát olvasni. De te hogyhogy nem, egy zenész mellett?
  – Csillagot építeni se tudok – vigyorgott Pi Angélique-re, aki csak legyintett és nem mondta, hogy a csillagászok olyat nem csinálnak.

Hamar kiderült, hogy Vanessa nagyon élvezi a zenélést. Fönt a szobájában helyezték el a szintit, ott napközben nem zavar senkit, kedvére kísérletezhet. Nimby többnyire vele volt, de mindenki benézett hozzá időnként.
  Hétfőtől már otthon is volt hangszere. Mikor hazamentek, elmeséltek mindent a szüleiknek, s mire másnap hazaértek az iskolából, Vanessát egy szintetizátor várta a szobájában. Ez is kölcsönzött példány volt, Blanche-ék addig nem akartak sajátot venni, amíg nem tudják, hogy milyen lenne jó neki.
  Niala tehát időnként leült a húgával kottát tanulni. Vanessa gyorsan haladt, ami tanárából nem váltott ki osztatlan lelkesedést.
  – Ha az iskolai anyagot fele ekkora lelkesedéssel tanulnád, máris jobbak lennének a jegyeid.
  – Így meg a hangjegyeim jobbak – nyelvelt Vanessa. – Mit csináljak, ha egyszer ez érdekel, a kémia meg nem?
  – Hát érdeklődj a kémia iránt is – felelte Angélique, hiszen ez a szóváltás is a felületen, a többiek jelenlétében folyt le.
  – De ha egyszer a kémia nem érdekel – mondta Vanessa morcosan. – Van egy piros löttyöm, beleöntök egy kék löttyöt, és kapok egy zöld löttyöt. Nagy dolog. Vagy a másik változat, hogy összeöntök két löttyöt, és az újjáépítés után emléktáblát kapok az épület falán. Unalmas.
  Az egerek nevettek, de Angélique azt mondta, a kémia is tud izgalmas lenni, keríteni fog valami jó könyvet róla.

Kissy sok mindent meg tudott bocsátani egy shindynek, csak azt nem, ha iskolaidőben riasztja. Márpedig Cynthia ezt tette. Csütörtök volt, fényes délelőtt, amikor minden gyerek iskolában van. Ugyan mi ütött Cynthiába, hogy pont ilyenkor kapcsolja be azt a bizonyos gépet? Kivel akar beszélgetni?
  A Cirrus riasztása tizenegy óra kilenc perckor jött, SMS-ben, és a csapat ekkor még nem tett semmit. Minden attól függ, hogy az Areva-toronyban elhelyezett kémprogram lecsap-e a pasasra. Azazhogy a nőre. Mert az öltözőbe csak nő juthatott be. Az egerek szilárdan kitartottak emellett.
  Egy hosszú negyedórába telt, hogy ez kiderüljön. Kissyéknél éppen történelem volt, de csak fél füllel tudott odafigyelni. Minden idegszálával azt a pillanatot várta, amikor megszólal a telefon és ő rohanhat a toronyba. Remélhetőleg jó magasan dolgozik a spiné. Mert hogy kihajítja az ablakon, az biztos!
  Végre kicsengettek. Desanges elbocsátotta népét, ígérve nekik valamit a következő órára. Kissy fütyült rá, hogy mit. Shindyvérre szomjazott.
  A négy egér szótlanul állt a folyosón, várva, mikor szólal meg a telefon. Beaulieu-ben és Franconville-ben most ugyanígy várnak a társaik, s alighanem a két maxi is, ha nem kellett kikapcsolniuk a telefont.
  Csigalassan múlt az idő, ugyanakkor – csodálatos – vészesen közeledett a szünet vége. Szünet alatt simábban ki lehet lógni, mint…
  Végre! Jennifernek megcsörrent a telefonja. A Cirrus segítségével átirányított hívásoknak most a Macskákból az Éjfél volt a csengőhangja, éppen Cynthia miatt. Mert a Cirruson átirányítva várták azt a hívást, ami ennek a macskának a sötét éjszakát fogja jelenteni. Vagyis ezt a hívást. Mert a hadnagyé volt a szám.
  – Ford – kapta föl Jennifer.
  – Leblanc – felelte a rendőr. – Hát úgy néz ki, most meglesz az ügyfeletek.
  – A toronyban van?
  – Reméljük. Most indulok oda.
  – Jövünk mi is! – vágta rá Jennifer, és futásnak eredtek a folyosón.

Martin fogott egy taxit, s addig Chantal kiküldte az értesítést a csapatnak Sophie Marceau aláírással. Nimby rögtön visszaírt, hogy ő is jön. A D’Aubisson lányok üzenetei pillanatokkal később jöttek meg, videót kértek mindenről. A maxik nem jelentkeztek, akkor ki vannak kapcsolva. Kár, erről is lemaradnak szegények.
  Most nem vártak odakint, a fagyos szélben eszükbe se jutott ilyet tenni. Bementek melegedni az aulába. Alig pár perccel előzték meg Jean-Pierre-t, aki a telefonját nyomogatva érkezett.
  – Hát itt vagytok – nézett végig rajtuk. – Megint megléptetek a suliból, mi?
  Az egerek bólintottak. Nem volt mit tagadni. Még egy rendőrnek is nyilvánvaló, hogy ha itt vannak, akkor nem lehetnek egyúttal amott is.
  – No mindegy. Megyek, megkeresem az emberünket. – Jean-Pierre fölemelte a kezét. – Tudom, hogy velem akartok jönni, de én még holnap is szeretnék rendőr maradni, tehát szögezzünk le egy-két dolgot. Én megyek oda és én beszélek a pasassal, aki egyébként se bűnöző, csak potenciális gyanúsított. Majd ha úgy látom jónak, akkor gyanúsítottat csinálok belőle – addig nem. Ti nem lehettek jelen, de ott lehettek a közelben. Mondjuk hallótávolságon belül. Beleszólni nem szabad, kérdezni nem szabad, semmit nem szabad. A rendőrség így működik és kész. Minden világos?
  – Csak kíváncsiságból – pillantott rá Jennifer –: mit csinálnál, ha nem lenne világos?
  A hadnagy fölemelte a telefonját.
  – Hívnék egy osztag rendőrt, hogy rakjanak titeket kocsiba és vigyenek vissza az iskolába, őrizet alatt. Meg kell értened valamit, Jennifer. Vannak szabályok, amiknek engedelmeskednünk kell, akár tetszik, akár nem. Pontosan azért vagyunk itt, mert az emberünk megsértette ezeket a szabályokat. Szóval megállapodtunk?
  – Persze – mondta Jennifer. – Ezek szerint férfi?
  – Igen.
  Az egerek összenéztek.
  – Valami gond van? – kérdezte Jean-Pierre.
  – Semmi – felelték kórusban.

Éppen kiléptek a liftből a huszonharmadikon, amikor Nimby rácsörgött Martinre: itt van a toronyban, hol vannak? Megkérték a hadnagyot, várjon még két percet, s így már hatan sétáltak végig a folyosókon.
  Jean-Pierre bekopogott egy ajtón.
  – Jó napot – mondta. – Alais urat keresem.
  – Pillanatnyilag nincs itt – felelte egy férfi. – Esetleg segíthetek?
  – Nem, köszönöm, magánügyben keresem. Az épületben van?
  – Igen, csak pár percre szaladt ki.
  – Köszönöm.
  – Kérem.
  Jean-Pierre becsukta az ajtót, és vártak.
  – Titkára van? – kérdezte Nimby.
  – Nem, többen vannak egy irodában – mondta a rendőr.
  Vártak.
  – Végül is mi történt? – kérdezte Kissy halkan. – Mivel bukott le?
  – A programotok beszerzett egy csomó infót. A lementett honlapok vezettek nyomra. Beregisztrált pár helyre a saját nevével, és az rajta van az oldalakon. Várjatok, jön valaki.
  A shindy közeledett a folyosón. Kissy biztosra vette, hogy ő az. Alacsony, kopaszodó ember volt, zakóban. Jóképű volt, az ember nem gondolta volna róla, hogy shindy. Tehát az!

Jean-Pierre megvárta, hogy a pasas megálljon az iroda ajtaja előtt.
  – Elnézést – lépett oda. – Ön Alais úr?
  – Igen, én vagyok…
  – Jó napot. Jean-Pierre Leblanc vagyok. Beszélhetnék önnel?
  – Természetesen – nyitotta az ajtót a shindy. – Parancsoljon!
  – Jobb szeretném, ha valahol máshol beszélgetnénk.
  – Semmi akadálya. Kérem, kövessen.
  Kis konferenciateremhez vezette a hadnagyot; az egerek pár lépésről követték őket. A shindy egy-két furcsálkodó pillantást vetett rájuk, de ők csak ballagtak fapofával.
  A két férfi leült bent; az egerek megálltak az ajtóban.
  – Értem – mondta a shindy, amikor Jean-Pierre megmutatta az igazolványát. – Tehát nem üzleti ügyben jött.
  – Nem, nem üzleti ügyben jöttem. Szeretnék föltenni önnek néhány kérdést.
  – Hogyne, csak tessék.
  – Járt ön az interneten egy bizonyos Rose Horgászüzletben?
  – Többször vásároltam ott.
  – És az eBayen?
  – Ott is… de mi a baj ezzel?
  – Kis türelmet. Hány számítógépet használ ön ebben az épületben?
  – Hát… ezt nehéz lenne megmondani. Ahogy éppen szükség van rá, hol itt ülök le, hol ott…
  – Van olyan számítógépe, ami nincs kint egy asztalon?
  – Van egy laptopom, ha erre gondol.
  – Hol tartja?
  – Egy fiókban.
  – Bezárva?
  – Persze. De nem értem…
  Jean-Pierre fölemelte a kezét.
  – Még egy kis türelmet. Ismeri ezt?
  Egy fényképet dobott az asztalra.
  – Nem – nézte a shindy. – Nem ismerem.
  – Biztos benne?
  – Teljesen. Nézze, nekem nincsen gyerekem. A munkám révén sincs dolgom velük. A szomszédaimnak sincsen gyerekük. Annyit találkozom gyerekekkel, hogy elmennek mellettem az utcán.
  – Értem – felelte a hadnagy. – A laptopjához csak maga fér hozzá?
  – Igen.
  – Láthatnám?
  – Hát… – a shindy megvonta a vállát. – Miért ne?
  A rendőr fölkelt és eltette a képet. – Akkor menjünk.
  Az egerek félrehúzódva kiengedték a shindyt, aki csodálkozva nézett végig rajtuk és az irodája felé indult. Jean-Pierre a folyosóra lépve súgott valamit Martinnek, aki a legközelebb volt hozzá, aztán a shindy után eredt.
  – Azt mondta, őszintének tűnik – adta tovább a fiú.
  – Ez baj – mondta Kissy.

Az irodában egy másik pasas is volt, akit Jean-Pierre udvariasan megkért, hogy hagyja magukra őket. A pasas kiment, az egerek pedig besétáltak.
  – Tessék – mondta a shindy, kihúzva egy fiókot. Kivette a laptopot és az asztalra tette.
  – Mikor használta utoljára?
  – Hétfőn. Néha hazaviszek rajta némi munkát, aztán amikor bejövök, átmásolom a nagy gépre. A hétvégén is ezt tettem.
  – Tehát ma még nem volt bekapcsolva?
  – Nem.
  – Ön hol volt tizenegy óra körül?
  – Én?… egy ügyféllel tárgyaltam a cégvezetőnk irodájában. Amikor véget ért a tárgyalás, akkor jöttem vissza és találkoztam önnel. – Idegesen felnevetett. – Most alibit kell igazolnom? Ott volt a cégvezetőnk, még ketten a cégtől, meg az ügyféltől is hárman.
  – Világos – mondta Jean-Pierre, s elgondolkodva szemlélte a notebookot. – Ha szükséges, megkérdezzük őket, de addig is… megengedi? – intett a gép felé.
  – Parancsoljon.
  Jean-Pierre csak a körmét illesztette a gép fedele alá, úgy nyitotta ki. A szokásos Windows-kép fogadta. Kissy elmosolyodott. Amióta létrejött a Jerry-hálózat, nekik minden gépükön Linux futott, egy különleges változat, amit Nimby állított össze magának még a Jerry előtti időkben. Nemrég említette, hogy ideje lesz felújítani, hamarosan hozzákezd. De azért Kissy emlékezett még a Windowsra.
  A hadnagy elővett egy pendrive-ot és bedugta az USB-be. A képernyő egyetlen lángvörös felületté változott. Nagyon piros volt. Tűzpiros. A kiömlő shindyvér vöröse. A pokol lángjainak RGB(255, 0, 0) vöröse, amik byte-onként égetik meg a shindyt!
  – Hát megvagy, kisöreg – dünnyögte a hadnagy a notebooknak. – Alais úr, lenne szíves kihúzni a pendrive-ot és eltenni? Majd később visszaadja, de most szeretném, ha senki sem állíthatná, hogy a pendrive-on volt bármi abból, amit a gépen találunk.
  A shindy hüledezve vállat vont, és elzárta a pendrive-ot a notebook fiókjába. – Rendben van?
  – Köszönöm. És most keresgéljünk egy kicsit. – Jean-Pierre elvett az asztalról egy golyóstollat, kikapcsolta és ütögetni kezdte vele a billentyűket.
  – Elnézést… miért nem kézzel csinálja?
  – Hogy el ne maszatoljam az ujjlenyomatokat, Alais úr. Ha azok nem az önéi, akkor ez elsősorban az ön érdeke.
  – Értem – mondta a shindy. – Azaz nem értek semmit, de nem vitatkozom.
  – Itt is van – mondta Jean-Pierre néhány pillanat múlva. Jennifer, aki kezdettől fogva videózott, megmutatta Fiona képét a notebookon. – A szakértői vizsgálat ki fogja mutatni, hogy ez volt az a számítógép, amellyel több ízben szexuálisan zaklattak gyerekeket az interneten és tiltott pornográf képeket is terjesztettek. A notebookot lefoglalom a vizsgálat céljára. Hallgatom, Alais úr.
  A shindy értetlenül pislogott a fotóra, a rendőrre, az egerekre. Végül kitört:
  – De hát én ilyet nem tettem!
  – Az imént azt mondta, hogy a géphez csak maga fér hozzá. Így volt?
  – Így… de hát…
  Alais tehetetlenül széttárta a karját.
  – Lehet másnak is kulcsa a fiókhoz?
  – Elvileg nem.
  – És gyakorlatilag?
  – Hát… nézze… a kulcsot nem őrzöm széfben. Nem olyan értékes ez a laptop, meg ha már lopni akar valaki, akad itt elég érték… szóval éppenséggel lemásolhatta valaki.
  – Ki tudta, hogy ez a gép itt van a fiókban?
  – Mindenki – vont vállat Alais. – Ügyfelek szeme láttára is kivettem a fiókból nemegyszer.
  – Ki lophatta el a kulcsot, hogy lemásolja?
  – Nem tudom… leginkább a közvetlen munkatársaim valamelyike.
  – Körülbelül hány ember?
  – Öt-hat… talán tíz is… nem tudom!
  Alais leroskadt egy székre. Patakokban folyt róla a víz.
  Jean-Pierre gondolkodott egy pillanatig.
  – Hány emberrel osztja meg ezt az irodát, Alais úr?
  – Eggyel… a kollégámmal, akit kiküldött…
  – Ő hol volt az iménti tárgyalás idején?
  – Itt… vagyis hát honnan tudjam? Velünk nem volt.
  – Hogy hívják?
  – Michaud-nak.
  Jean-Pierre bólintott. – Rendben, akkor kipróbálunk valamit. Szeretném, ha megnyugodna és rendbe hozná a külsejét. Be akarom hívni Michaud urat, de nem akarom, hogy ebben az állapotban lássa önt.
  Alais megtörölte az arcát, megfésülte ritkuló haját és bólintott.
  – Én rendben vagyok. De kérdezhetek most már valamit?
  – Igen, de nem biztos, hogy válaszolok – felelte a hadnagy.
  – Kik ezek a gyerekek?
  – Látja, ez olyan kérdés, amire nem válaszolhatok. Ők se mondhatják meg magának. Akkor megkeresem a kollégáját.
  Jean-Pierre kilépett a folyosóra és körülnézett. Visszafordult.
  – Ne nyúljanak a notebookhoz és ne hagyják el a szobát.
  Azzal becsukta az ajtót.

A kis irodában csend volt abban a több mint három percben, amíg a hadnagy visszaért. A férfi, akit Kissy már nem érzett shindynek, csak ült, nézte őket és nem szólt semmit. Ők se szóltak semmit.
  Martin az ajtóval szemközti falnál állt, a falnak támaszkodva. Kissy az ajtótól balra levő falnak támaszkodott, Chantal a jobbra levőnek. Jennifer a leghátsó sarokból videózott. Nimby pedig az ajtó mellett ácsorgott. Kissynek át is villant az agyán, hogy ugyan miért nem ülnek le, amikor több szék is van a szobában.
  Az ajtó feltárult.
  – Bízom benne, Michaud úr, hogy az ön segítségével megoldjuk a problémát – lépett be Jean-Pierre, nyomában a másik férfival. A shindyvel, döbbent rá Kissy. Ez a shindy!
  Valamivel magasabb volt Alais-nél, szintén jóképű, de nem kopaszodott. Farmernadrág és pulóver volt rajta, akárcsak a rendőrön.
  – Tehát azt kérdezte, mi a probléma – mondta Jean-Pierre, gyors pillantással ellenőrizve, hogy a notebook háttal van nekik. – Nos, vetne egy pillantást erre a gépre? Érdekelne, hogy lát-e a képernyőn valami ismerőset.
  Michaud fürge léptekkel megkerülte az íróasztalt és a képernyőre nézett. Kissy meg mert volna esküdni rá, hogy rándult egyet az arca.
  – Ezen egy fotó van – mondta. – Mi a gond vele?
  – Ismeri?
  – Nem, nem ismerem. De miért akarja tudni?
  Jean-Pierre felmutatta az igazolványát. – Leblanc hadnagy vagyok. Szeretném megkérni, hogy segítsen nekem. Ez Alais úr notebookja. Ön használta már ezt a gépet?
  – Nem, soha. Megvan a sajátom.
  – Tud valakiről Alais úron kívül, aki használta?
  – Nem, de… – Michaud vállat vont – attól még bárki megtehette.
  – Nyilván. Hol volt ön tizenegy és negyed tizenkettő között?
  Michaud hátralépett.
  – Ez kihallgatás, hadnagy úr? Figyelmeztetem, hogy tisztában vagyok a jogaimmal.
  – Nem, uram, ez nem kihallgatás. De ha nem válaszol a kérdésemre, könnyen azzá válhat. Tehát hol volt?
  – A mosdóban – felelte Michaud. – Azt hiszem, éppen oda tartottam, amikor az órám jelezte a tizenegy órát. Kimentem a mosdóba, aztán visszajöttem. Talán tíz percig lehettem ott.
  – Találkozott valakivel?
  – Fogalmam sincs. Folyton elmennek mások az ember mellett, akikről tudomást se vesz.
  – Értem. Nos, mivel önnek így nincsen alibije, szeretném, ha bejönne velem a rendőrségre, hogy levegyük az ujjlenyomatait.
  – De hát miért?!
  – Mert akkor egyértelmű lesz, hogy ezen a gépen rajta vannak-e az ujjlenyomatai vagy sem.
  Michaud egyre idegesebb lett. Megint lépett egyet hátra.
  – Nézze, azt nem mondtam, hogy soha nem értem hozzá. Előfordulhatott, hogy mondjuk arrébb tettem az asztalon.
  – Helyes, éppen ezért nem a külsejéről veszünk mintát, hanem a billentyűkről és a touchpad környékéről. Rendben, Michaud úr?
  – De hát mivel vádol?
  – Lássuk csak – mondta Jean-Pierre. – Megrontás, kiskorú szexuális zaklatása, tiltott pornográf felvételek birtoklása és terjesztése. Mi a véleménye?
  Michaud már remegett az idegességtől. – A véleményem?! – csattant föl. Kissy látta, hogy benyúl a hátsó zsebébe, és ösztönösen előkapta Nimbuszát. – A véleményem?! – Michaud előrántott egy jókora kést és kipattintotta a pengéjét. – Ez a véleményem, ha tudni akarod, zsarukám! – ordította.
  – Tegye azt le – mondta Jean-Pierre hűvösen. – Le van tartóztatva. Dobja el a kést és forduljon a fal felé!
  Már minden egérnek fegyver volt a kezében, de Niala felkiáltott: – Ne lőjetek, eltalálhatjátok egymást! Már megy az erősítés!
  Négy egér és a rendőr állta körül Michaud-t, kartávolságnál valamivel messzebb. Jennifer távolabbról videózott.
  – Dobd el a kést, Michaud – mondta Nimby, és neki is megvillant a kezében egy penge. – Többen vagyunk és gyorsabbak. Csak kilyukasztatnád a bőrödet.
  Kissy szembefordult a shindyvel, így Martin mellett állt. Chantal két lépéssel hátrébb célzott rá.
  – Így – mondta Martin. – Így nem találhatjuk el egymást, csak téged. Acélgolyó van bennük, ilyen közelről akkorát sebez, mint egy ágyú. És három van belőlük, meg a barátom kése. Mi legyen, Michaud?
  Két másodperc néma csend, mindenki állt, kezében fegyverrel.
  – Azt kérdeztem, mi legyen! – csattant föl Martin.
  Michaud lassan leengedte a kezét. A kés a padlóra hullott.
  – Forduljon meg és mindkét kezét tegye a feje fölé – vezényelt a hadnagy. – Gyerünk, mozogjon!

Jean-Pierre maga vitte vissza az egereket Neuillybe. Nimbyt is; őt utána kiviszi Franconville-be. Michaud-t beültették egy rendőrkocsiba, a notebookról pedig még a helyszínen ujjlenyomatot vesznek, aztán viszik szakértőhöz. Alais-től a hadnagy hivatalosan bocsánatot kért a gyanúsításért. Az azt felelte, semmi baj, jó, hogy ilyen gyorsan tisztázódott minden, viszont a gépét minél előbb szeretné visszakapni.
  – Köszönettel tartozom – mondta Jean-Pierre, amikor beszálltak a kocsiba. Savanyú volt az arca. – Azt hiszem, meggyűlt volna a bajom a pasassal, ha nem vagytok ott.
  – Nincs neked fegyvered? – kérdezte Nimby, aki elöl ült.
  – De van. A kapitányságon a fegyverszekrényben.
  – Klassz hely – mondta Chantal epésen.
  Csend lett. Kissy arra gondolt, vajon Michaud leszúrta volna-e a hadnagyot, ha ők nincsenek ott. Valószínűleg igen; teljesen pánikba volt esve. Az ilyenekből lesznek az ámokfutók. Alighanem Alais-t is megöli, aztán rohanni kezd.
  – Szóval mégiscsak hasznosak vagyunk a háznál – szögezte le Nimby, amikor átértek a hídon. – Mi lenne, ha ki is aknáznál minket?
  – Ezt hogy érted?
  – Az uszodában nő járt. Michaud viszont kétséget kizáróan egy hapsi. Akkor tehát ketten vannak. Keresd a nőt!
  Jean-Pierre nevetett és lekanyarodott a de Gaulle-ról.
  – Erről már sokat beszéltünk. Képtelenség ilyen alapon nyomozni.
  Kissy elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon.
  – És ha én beszéltem vele?
  – A nővel?! – Jean-Pierre alighanem most felugrott volna, ha nem autót vezet éppen.
  – Nem. A kislánnyal a fényképen. Abban az uszodában, amelyikben a kép készült.
  Kis csend volt, amíg a kocsi befordult a sarkon. Jenniferék háza előtt bútorszállító kocsi állt, két ember éppen egy szekrényt emelt rá.
  – Ugye csak ugratsz? – kérdezte a rendőr.
  – Eszemben sincs. Mit gondolsz, mi mit csináltunk, amíg ti ültetek és vártatok, hogy Michaud bekapcsolja azt a gépet? Nyomoztunk, tábornokom! És egy csomó mindent megtudtunk. Próbáltuk elmondani neked, de mindent leszereltél azzal, hogy nincs értelme, nincs értelme. Hát igenis van!
  Jean-Pierre beállt az iskola elé és kiszállt a kocsiból.
  – Gyertek, igyekezzünk.
  Az egerek kisorjáztak és a rendőr mellett átvágtak az udvaron.
  – Jól van – mondta közben a férfi –, beszélek Artois-val. Ő a nyomozás vezetője, neki kell eldöntenie, hogy milyen irányokban indulunk el. De ha Michaud énekelni kezd, akkor úgyis meglesz a nő is. Azt hiszem, a titkárságra kell mennünk.
  Belépett, nyomában az egerekkel.
  – Jó napot – mutatta föl az igazolványát, amit madame Danielis meglepve szemlélt. – Leblanc hadnagy vagyok. Igazolni szeretném ezeknek a gyerekeknek a hiányzását.
  – A hiányzását? – szökött magasba az iskolatitkárnő szemöldöke. – De hisz bejöttek, kettővel is beszéltem közülük – bökött Martin és Jennifer felé.
  – Igen – mondta Martin –, de másfél órája megléptünk.
  – Úgy? – kérdezte jelentőségteljesen madame Danielis. – Szépen vagyunk! Honnan hozta vissza őket, biztos úr?
  – Hadnagy – mondta Jean-Pierre. – A kérdésére nem válaszolhatok, a gyerekek viszont csak dicséretet érdemelnek. Értékes segítséget nyújtottak a nyomozó hatóságnak. Úgyhogy szeretném, ha most írna egy igazolást, amit aláírhatok, aztán nekem mennem kell.
  Madame Danielis úgy eltátotta a száját, hogy Kissynek kedve lett volna odanyúlni és becsukni neki. Nehogy kiessen rajta szegény.

Az egerek vegyes érzelmekkel ballagtak az osztályuk felé. Nagyszerű dolog, hogy elkapták a shindyt, viszont Jean-Pierre még mindig nem hisz nekik. És nem volt verekedés. Pedig Kissy már kinézett magának egy csomó remek célpontot Michaud felszínén.
  – Szerintem Artois nem fog rohanni, hogy beszéljen velünk – mondta ki Martin, amit Kissy is gondolt. – És lehet, hogy nem is lesz rá szüksége. Két rendőr kimegy a pasi lakására, begyűjtik a nőt és kész.
  – A pasinak nincs felesége – mondta Jennifer.
  – Ezt honnan veszed? – kérdezte Chantal.
  – A kislányokhoz vonzódik, nem? Sőt valószínűleg a kisfiúkhoz is. Akkor miért lenne?
  Chantal megcsóválta a fejét.
  – Több sajtot kellene enned, jó vitamindús fajtákat. Sylvie-nek menyasszonya volt Dániában… mármint még mindig ott van, csak már aligha a menyasszonya. A lelkésznek felesége és gyerekei voltak. Ez kapásból két páciensünk, akinek a felnőtt nők is bejönnek.
  – Világos – mondta Jennifer. – Akkor tényleg lehet, hogy ott találják a nőt a lakásán. De ha mégse, akkor van még egy kis időnk, hogy mi találjuk meg.
  – És ha addig se megy az uszodába? – kérdezte Kissy.
  – Megpróbálhatunk más adatok alapján nyomozni.
  – Például?
  – Például hogy kiket hívott föl telefonon.
  Kissy meg akarta kérdezni, hogy azt honnan tudják meg, de Jennifer hirtelen kipenderült a néptelen folyosó közepére és föltartotta mindkét kezét, megmutatta, hogy nincs bennük semmi, mint egy bűvész. Aztán különféle varázsmozdulatokat tett, és hirtelen előhúzott a farzsebéből egy telefont.
  Az egerek döbbenten néztek rá. Ezt a telefont még soha nem látták. Egészen kicsi, összecsukható telefon volt. Jennifer kinyitotta és eléjük tartotta.
  – Íme!
  – Mi… Michaud telefonja?
  – Honnan van ez?
  – Hogy került ez hozzád?
  – Hát az úgy volt – kezdte Jennifer mesélősen –, hogy az én ükanyám nagyanyja egy Dorothy nevű lány volt, aki elég színtelen körülmények között nevelkedett Kansasben. – Igazi amerikai kiejtéssel mondta a neveket. – Egyszer tett egy kirándulást és új barátokra tett szert. Az egyik bádogból volt. És kilenc hónap múlva megszületett az ükanyám anyja, aki félig bádogból volt. Az ükanyám már csak negyedrészben volt bádog, és így tovább. Én már csak hatvannegyed részben vagyok bádogból, de még így is – széttárta a kezét – mit csináljak… vonzom a fémtárgyakat…
  – Hülye!!!
  Kissy képes lett volna elfenekelni. Ellopja a pasas telefonját, aztán mesedélutánt tart nekik az iskola folyosóján.
  Chantal tajtékzott. – Az embernek megáll az esze! Képes voltál lopni egy bűncselekmény helyszínén?
  – Szó sincs róla – szegte föl a fejét Jennifer. – Egyszerűen fölvettem az asztalról és eltettem. Michaud is láthatta volna, ha odanéz.
  – A fal felé kellett fordulnia!
  – Az ő baja. Amúgy Alais látta, hogy elvettem.
  – Alais – legyintett Martin. – Ő valami rendőrpótlékoknak hitt minket.
  – Az meg az ő baja. Jean-Pierre képes lett volna ott hagyni a telefont, de én elhoztam. Majd odaadom neki, de előbb kikeressük belőle a nőt.

Iskola után egyenesen Jenniferhez mentek – ő lakott a legközelebb. A bútorszállítók már elmentek. Az egerek föltrappoltak a lakásba és letelepedtek a nappaliban. Senki nem volt otthon, Inge és Tom dolgozott ilyenkor, Andreas meg messzebb járt iskolába.
  Közben fölhívták a többieket is. Ezúttal már Angélique is elérhető volt; szomorúan hallgatta a híreket.
  – Kár, hogy nem lehettem ott.
  Vanessa és Nimby lelkesen fogadta a hírt, hogy Jennifer elemelte Michaud mobilját; Niala és Angélique már kevésbé rajongott a dologért. De abban egyetértett mindenki, hogy ha már így esett, akkor a telefont ki kell faggatni, mégpedig hamar, mert ha lemerül, nem tudják újra bekapcsolni PIN-kód nélkül.
  A telefont letették az asztalra és fölé tették a webkamerát, hogy mindent lásson. Aztán végignyomogattak mindent. A fényképekkel kezdték, nem sok volt, közömbös tartalmúak, a shindy munkájával függhettek össze. Videó nem is volt a telefonon. Aztán jött a terjedelmes telefonkönyv, egymást váltva felolvastak minden tételt, Nimby pedig leírta. Aztán az SMS-ek következtek, majd a híváslista, a notesz és a naptár.
  Az SMS-eknél gondolkodóba estek. Rengeteg volt belőlük, a többség szemlátomást munkaügyi és családi. Volt felesége vagy barátnője, az SMS-ek szerint mindenképpen: egy Dora nevű nővel váltott sok üzenetet arról, hogy melyikük mikor ér haza, apró bevásárlásokról, ilyesmikről. És voltak jókívánságok, kapottak és küldöttek, karácsony, újév, mindenféle miatt. Ezek szokványos dolgok. De akadtak, amik csak egy számot tartalmaztak. Semmi mást. A másodiknál kezdtek gondolkodni, de Niala azt mondta, először nézzék végig az adatokat, aztán értékeljenek. Morcosan mondta, Nialának kimondottan ízlése ellen volt, hogy így kotorásszanak egy idegen ember magánéletében, még ha az egy gonosztevő is. Kissyre is átragadt ez az érzés, ő is inkább kényszernek érezte, de csinálta, amikor őrá került a sor.
  Amikor az egész telefont átkutatták, Angélique megkönnyebbülten felsóhajtott.
  – Végre. Nagyon utálatos dolog volt.
  Vanessa felfortyant.
  – Gondolod, hogy nekünk nem? Az a dolgunk, hogy elkapjuk ezeket az embereket. Sajnálom, ha rossz hírt kell mondanom, de egy nyomozás körülményei nincsenek tekintettel a nyomozók erkölcsi aggályaira.
  – Jól van, ne edd meg – csitította nővére. – Valójában mind egyformán látjuk a dolgot, csak vannak apró különbségek a látásmódban. Mi úgy érezzük, hogy a disznóság akkor is disznóság, ha azért követjük el, hogy nagyobb disznóságokat előzzünk meg.
  – Hát én meg nem – vágta rá Vanessa –, és mondhatom, kitűnően érzem magamat. Megspórolok egy csomó aggodalmaskodást. Well, ladies and gentlemen, akkor most már gondolkodjunk, jó?
  Hát gondolkodtak. A számos SMS-ek voltak egyedül gyanúsak. Nimby csinált egy listát, hogy milyen számot küldött Michaud és mikor. A címzettet nem kellett a listára írnia, mert mindig ugyanaz volt, AnnemaRie, így írva, nagy R-rel, vezetéknév nélkül.
  Feltűnő volt, hogy soha nem jött válasz, AnnemaRie egyetlen SMS-t sem küldött, vagy azokat Michaud kitörölte. A számos üzenetek mindig délután egy és fél kettő között íródtak. Öt volt belőlük.
  12 – augusztus 8-án.
  15 – szeptember 12-én.
  12 – október 9-én.
  27 – október 23-án.
  16 – november 13-án.
  – Érdekes – jegyezte meg Vanessa –, a szám mindig hárommal vagy néggyel több, mint amilyen napon küldte az üzenetet.
  – Aha – vigyorgott Nimby –, jó megfigyelés. Ha találkozunk, ezért külön kapsz egy puszit.
  Vanessa lelkesen bólogatott.
  Chantal a telefonjáért nyúlt és megnyomta a naptárprogramot.
  – Nicsak, mindegyik pénteken íródott.
  – Remek – derült Nimby –, ez is jó megfigyelés. Ezért majd te kapsz puszit.
  – Oda is doblak Macskának!
  Nimby arcán üdvözült boldogság jelent meg.
  – Lám, milyen jó egér vagy. Súlyt helyezel arra, hogy a csapat házi macskája rendesen táplálkozzék. Ezért öt puszit is megérdemelsz.
  Chantal sóhajtva legyintett. Kissy egyetértett vele, Nimby tényleg reménytelen eset.
  – Szóval – terelte vissza Niala a figyelmüket – mindegyik üzenet pénteki napon kelt és a nap számánál hárommal vagy néggyel nagyobb számot tartalmaz. Föltehetjük, hogy a következő hétfőre vagy keddre utal?
  – Hát persze! – vakkantotta Nimby lelkesen. – Ez nagyon jó, te is kapsz érte puszit!
  – Szerintem – mondta Martin, amikor a nevetés elült –, akármilyen következtetés hangzik el, annak Nimby örülni fog, hogy puszikat osztogathasson.
  – Ez gyenge következtetés – legyintett Nimby –, nem kapsz érte puszit.
  Az egerek percekig a hasukat fogták. Hát persze hogy nem kap, de ha ugyanezt egy lány mondta volna…
  – Idáig oké – terelte vissza a szót most Angélique –, de mi van azokkal a napokkal? Miért küldte el Michaud a dátumokat, és miért ilyen módon?
  – Hát ha tényleg ez a nő az a nő – mondta Jennifer –, akkor ez lehet a fényképezés napja.
  – Várjatok egy kicsit – kapta föl Kissy a telefonját. A névjegyzékhez lapozott. – Mi a dátum, tizenötödike?… kösz… meg is van. Sylvaine? Üdvözlöm. Françoise Chaton a Jerry Alapítványtól. Csak egy gyors kérdés. Meg tudja mondani, hogy szeptemberben melyik hétfőn készülhetett az a fénykép? Elmondom, mi esett hétfőre: elseje, nyolcadika, tizenötödike, huszonkettedike és huszonkilencedike.
  – Várj csak – kérte Sylvaine –, hadd gondolkozzam. Elsején és nyolcadikán nem voltunk uszodában. Tizenötödike… az lehetett. De a másik kettő is. Mindhárom napon ott voltunk.
  – Délelőtt vagy délután?
  – Délelőtt. Csak az idén kezdtünk délután járni, úgy változott a munkám.
  – Értem. Köszönöm, Sylvaine.
  – Szívesen. Segít ez valamit?
  – Talán. Hamarosan jelentkezem, viszontlátásra.
  Letette és az egerekre nézett.
  – Tehát ami Fionát illeti, vagyis Madeleine-t, lehetett tizenötödike is.
  – Muti csak azt a listát – kérte Martin. – Hol az uszoda telefonszáma?

Vineuil kicsit meglepődött a kérdéstől, hogy öt bizonyos napon, hónapokkal ezelőtt volt-e sok gyerek az uszodában, és először fogalma se volt, hogyan szerezhetné meg a választ. De egy óra múlva jelentkezett: igen, azokon a napokon iskolai csoportokat fogadtak. De nemcsak azokon persze.
  – Véletlenül nem tudja – kérdezte Niala –, hogy ezeken a napokon ugyanabból az iskolából jött-e csoport?
  – De tudom. Ugyanabból.
  – Ebből az iskolából más napokon is jött csoport?
  Vineuil utánanézett. Igen, egyszer, decemberben. Meg augusztus előtt is sokszor.
  – És melyik az az iskola?
  Vineuil megmondta. Auteuilben volt, nem messze tőlük.
  – Világos – mondta Pi, aki időközben már hazaért és mindenről tájékozódott. – Az augusztus előtti üzenetek már nincsenek meg, decemberben pedig közbejött valami és nem írt vagy kitörölte. Ha a következtetésetek helytálló, akkor abban az iskolában van valami hírforrása.
  Most ő telefonált, de az iskolában már nem vették föl. Csak annyit kellett volna mondania, hogy madame Michaud-t kéri, és megtudta volna, van-e ott olyan. De akkor majd hívja holnap; ha pont ő veszi föl, akkor elkezd beszélni az eladó házról vagy teherautóról, aztán meg lesz lepve, hogy rossz helyen jár, és elnézést kér.
  De ezt se kellett. Kilenc után telefonált a hadnagy, hogy elmondja, kimentek a pasas lakására és lefoglalták a számítógépét meg minden gyanúsat, így meg tudták kérdezni, van-e felesége Michaud-nak. Csak barátnője volt. Megkérdezték, mivel foglalkozik.
  – Titkárnő egy iskolában – felelte a hadnagy –, miért?

Kissy persze ezen az estén se ment haza, késő volt már utazgatni. Anya nem örült, de jobbnak látta, ha most már ott marad éjszakára, nem mászkál ilyenkor az utcán.
  – De meg tudom védeni magamat – mondta Kissy, hogy félreértés ne legyen.
  – Tudom – felelte anya. – Éppen ezért. Semmi kedvem kártérítést fizetni zokogó özvegyeknek.
  Másnap péntek volt, január tizenhatodika. Negyed kettőkor ezért az egerek elküldték AnnemaRie-nak a tizenkilences számot. De előtte még érdekes hírekre tettek szert. Amikor reggel bekapcsolták a telefonjaikat, Niala üzenete fogadta őket: egy amerikai Airbus kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyó vizén, és senki nem sérült meg. Georges megállás nélkül erről beszél.
  – Emlékeztek a bútorszállító kocsira a házunk előtt? – újságolta Jennifer, amikor beértek a suliba. – Képzeljétek: Roger elköltözött!
  – Nahát – mondta Chantal.
  – Amióta szabadlábon van, alig jött ki a lakásából. Most meg fogja magát és odébb áll.
  – Ne aggódj – vigasztalta Martin –, lesz még alkalmad orrba verni. A bíróságon úgyis találkoztok, és ha rövid büntetést kap, akkor nemsokára kidíszítheted kék foltokkal.

– Az a baj – töprengett Niala –, hogy nem tudjuk, mikor viszi el a kamerát. Mert akkor kellene megfogni, nem akkor, amikor hozza.
  – Valószínűleg munka után megy érte – mondta Pi. – Csak hát nem tudjuk, meddig dolgozik.
  Vanessa hirtelen letette a kanalat és fölkapta a fejét.
  – Jaj, dehogynem. Hiszen tudjuk a telefonszámát! Nimby!
  – Parancs! – ugrott föl kedvese.
  Vanessa rávigyorgott. – Légy szíves, nézd meg a telefonkönyvben.
  Nimby szaladt a webes telefonkönyvhöz. Benne volt. Annemarie Grevin, a Montparnasse-negyedben lakik.
  – Jól van – mondta Vanessa. – Akkor oda kell menni és nyomozni.
  – Mikor? – kérdezte anya, és fordított egyet a húson.
  – Ebéd előtt semmiképp – szimatolt Nimby.
  – Persze hogy nem – értett egyet Niala. – Délután majd odamegyünk.
  – És mit csinálunk? – kérdezte Jennifer.
  – Majd kitaláljuk – felelte Vanessa. – Egyelőre ezt a mártást szeretném tető alá hozni, aztán még saláta is kell.
  Anya nevetett.
  – Látod, ezt sose gondoltam volna.
  – Mit?
  – Hogy ilyen házias leszel. Amikor megismertelek, egészen más voltál.
  Vanessa bólintott.
  – Akkor még mezei egér voltam. De mostanra házi egér vagyok.
  – Ezt szépen mondtad – felelte anya, és letette a villát, ami nekiütődött egy pohárnak.
  – Cisz – vágta rá Vanessa habozás nélkül.
  Anya ránézett, aztán a villára. Fölvette és megkondított vele egy edényt.
  – Ef – vigyorgott rá Vanessa.
  – Állandóan ezt csinálja, amióta megtanítottam neki a hangok neveit – felelte Niala. – Amint hall egy hangot, rámondja a nevét. Ezért tanulja olyan könnyen a zenét. Abszolút hallása van.
  – De hisz csak egy hete kezdtél tanulni.
  – Már egy egész hete – javította ki a kislány. – Tudok kottát olvasni is, csak még sok mindent nem értek belőle.
  – Azokat nem is fogja, amíg én tanítom – tette hozzá Niala. – Az én tudományom idáig tartott.
  – De így is értem a lényeget – folytatta Vanessa, és dalolni kezdett. – Dégéáhácédé gégé, écédééfiszgé gégé, cédécéhááhá céháágé fisz, géáhágé háá.
  – Hogy tudod ezt megjegyezni? – nézett rá Martin elképedve.
  Vanessa szemrehányóan nézett rá.
  – Miért, te nem emlékszel dallamokra?
  – Dehogynem, csak a szöveg…
  – Ej, figyelj. Ez – és kiénekelt egy hangot – egy c. Nem énekelheted d-nek, ha egyszer c.
  – Aha – mosolygott Martin –, neked. Nekem csak egy hang.
  Vanessa vigyorgott és megkóstolta a mártást. Bólintott. – Ez az, most már jó lesz.

Ebéd közben megvitatták a Grevin utáni nyomozást. Különleges ebéd volt, Kissy nem is emlékezett hasonlóra a nyári szüneten kívüli időből: az összes egérrel, valamint anyával és apával együtt ehetett. Apa félórával ebéd előtt ért haza, így volt idő mindenbe beavatni. Az ő ötlete volt az, amit végül elfogadtak. Anya, Kissy nagy meglepetésére, könnyen belement a dologba. Azt mondta, szívesen kipróbálja a munkájuk titkosügynöki részét. De a Jackie Chan-részét nem vállalja.
  Délután tehát a mikrobusz megállt a rue de Cotentin egyik bérháza előtt, fél saroknyira attól, ahol Grevin lakott. Anya itt szállt ki, s határozott léptekkel tartott célja felé. A kapu előtt elment egy fiú mellett, aki egy lámpaoszlopnak támaszkodva elmélyülten olvasott valamit egy telefonon. Nem néztek egymásra, pedig egy asztalnál ebédeltek. Anya belépett a kapun és lehívta a liftet. Közömbösen nézett a liftajtó mellett ácsorgó szőke kislányra, aki éppolyan közömbösen nézett vissza rá, pedig vele is egy asztalnál ebédelt. Anya kinyitotta a liftet és udvariasan előretessékelte a kislányt, aki megrázta a fejét és nem ment. Anya belépett a liftbe és jót vigyorgott fölfelé menet.
  Az egerek és apa a kocsiban meg az épületben élénk figyelemmel hallgatták, amint anya becsönget, aztán kisvártatva kinyitják.
  – Tessék.
  – Jó napot. Madame Clairvaux vagyok az Air France-tól. Annemarie Grevint keresem.
  – Én vagyok.
  Mély alt volt, nem fiatal, ötven is lehetett már. Anya később azt mondta, körülbelül annyinak nézte.
  – Üdvözlöm, asszonyom. Örömmel tájékoztatom, hogy ön nyerteseink között van.
  Csend, aztán: – Mi?!
  – Ön nyert tőlünk egy repülőjegyet. Gratulálok.
  – Repülőjegyet? Hová?!
  – Ahová kívánja. A világ bármely tájára. Oda-vissza, természetesen.
  Megint csend. Anya azt mondta, Grevin olyan bambán nézett, ahogy ő soha nem fog, tekintve, hogy antialkoholista. Grevin is valami hasonló lehet, csak az anti hiányzik az elejéről.
  – Aha – mondta végül. – Klassz. És most mit kell csinálnom?
  – Csupán annyit, hogy válaszol néhány gyors kérdésre. Aztán egy-két hét múlva postán megkapja a jegyeket.
  – Klassz – mondta megint Grevin.
  – Akkor kezdhetjük? Először is az utazási szokásai. Gyakran utazik?
  – Nem.
  – Ült már repülőgépen?
  – Ööö… egyszer.
  – Mivel szeret jobban utazni, vonaton, hajón vagy repülőgépen?
  – Hát… nem tudom. Mindegy.
  – Mi a foglalkozása?
  – Takarítok.
  – Hol dolgozik?
  – A Le Templier-ban.
  – Családja van?
  – Van egy férjem.
  – Köszönöm, ezzel meg is volnánk – mondta anya. – Akkor még egyszer gratulálok, és hamarosan küldjük a jegyet. Viszontlátásra.
  – Viszlát…

– A kérdések felét kihagytad – fogadta Kissy anyát, amikor beszállt a kocsiba.
  – Elég volt így is. Nem válaszolt volna annyi kérdésre. Amit tudni akartunk, megtudtuk. Hogyan tovább?
  – Esetleg vegyétek föl az egereiteket – jött egy hang a telefonból, Vanessáé.
  – Nem erre gondoltam…
  A sarkon túl megálltak és fölvették Nimbyt, aztán Vanessát is. Angélique indított, s elindultak a boulevard Pasteurön.
  – Oda kell mennünk – mondta Niala.
  – Nem lenne jó ajtóstul rontani a házba – mondta Pi. – Nem kérdezhetünk rá nyíltan, hogy mikor dolgozik a nő, mert visszajuthat hozzá.
  – Bízd csak rám – felelte Niala.
  Szépen megkerülték a tömböt és visszajöttek, de most is távolabb álltak meg. Niala és Vanessa kiszállt és elindult az épület felé. Még jól látták őket, amikor Niala szövegelni kezdett. Lendületes mesélésbe fogott, élénken gesztikulálva, valami történetet mondott el Cinziékről. Kissynek fogalma se volt, kik azok, egyáltalán léteznek-e. A történetből édeskeveset értett, mert Nialának hihetetlen sebességgel pergett a nyelve, és olaszul beszélt. Vanessa nevetett és válaszolt neki valamit, szintén olaszul, aztán beléptek az étterembe.
  – Che cosa tu voglia di mangiare? – ez volt az első mondat, amit Kissy megértett, vagy legalábbis úgy tűnt neki, hogy érti. „Mit eszel?”
  – …salsicce e senape… – hallott Vanessa válaszából egy töredéket, ahogy elhúzták a székeket és leültek. Miért akar Vanessa kolbászt enni mustárral, két órával ebéd után?
  – Prego – kurjantotta Niala. Kissy remekül szórakozott.
  – Mit hozhatok? – kérdezte egy női hang.
  – Ennénk meg forró kutyát – mondta Niala valami döbbenetes akcentussal. – Hogy mondják… senape come si chiama in francese?
  – Mustár – felelte Vanessa.
  – Bene, grazie, szóval mustárval és kenyérrel meg kóla, è possibile?
  – Persze, máris hozom.
  Niala megköszönte és követhetetlen sebességgel szövegelt tovább. Pár perc múlva megjött a kajájuk. Niala evés közben is beszélt szakadatlanul, aztán egyszer csak az egész mikrobusz fölrezzent egy éles csattanásra, csörömpölésre és sikításra.
  Niala kétségbeesetten kért bocsánatot, olaszul, tört franciasággal, provanszálul, még némi angolt is vitt bele, nagyon sajnálta, igazán. Aztán:
  – De adjad ide nekem csinálni, én tettem törve, enyém munka is. Prego! Kérek!
  – Nem, az nem úgy megy – felelte a pincérnő. – A vendég nem takarít. Én takarítok. Nem tehetsz róla, baleset volt.
  – Sì, è un balesetto terribile, nagyon sajnálok… de nem nincsen neked takarító benne ristorantében?
  – Csak reggel van, ilyenkor már nincs.
  – Értek. Legközelebb jövök mangiare finom salsicce és töröm delli tányéri reggel, bene?
  – Bene – nevetett a pincérnő –, csak gyere nyugodtan. De a tányért sajnos ki kell fizetni.
  – Naturalmente! Hány órakorig jövjek törömni delli tányéri?

Hát ilyen is csak Nialának juthat eszébe, gondolta Kissy, amikor a csapat a lány vállát veregetve hazaindult. Képes megvenni két virslit mustárral és kólával csak azért, hogy alkalmat adjon takarításra. Képes olasznak kiadni magát csak azért, hogy szenvedélyesen gesztikulálhasson és egy hirtelen mozdulattal lelökhesse a tányérját, amiért aztán ugyancsak fizethet. Kissy biztosan tudta, hogy Niala az egyetlen közülük, aki ezt megcsinálhatta. Nemcsak azért, mert csak ő tud olaszul. Kissy azt is biztosan tudta, hogy ha ő tudna olaszul és megcsinálta volna pontosan ugyanezt, kitört volna a botrány. De Nialának egyszerűen van valami személyes varázsa, amivel meg tudja szelídíteni az embereket.
  Szóval tízig van takarítónő. Ha egy iskolai csoport uszodába megy, azok javában úszkálnak, amikor Grevin legkorábban odamehet a kameráért. Mindenképpen nyitáskor kell beraknia a szekrénybe, másképp semmi értelme – de addig ott kell hagynia, amíg a gyerekek úsznak. Ha valamirevaló felvételeket akar, akkor a kamerának ott kell lennie akkor is, amikor levetkőznek és akkor is, amikor felöltöznek. Grevin tehát nem fog a munkából egyenesen a kameráért menni.
  Ami nagy baj. Mert azt jelenti, hogy bármikor mehet érte, akkortól kezdve, hogy a csoport elmegy, egészen zárásig. Vagyis lehet, hogy fél napig lesben kell állni.

Kissy mérgesen tette le a poharat: lecsöppentette magát kólával. Letörölte, de folt maradt a helyén, úgyhogy elment másik blúzért. Ahogy benyitott a szobájába, megállt.
  Két egér csókolózott odabent. Az ágy és a kisszekrény között álltak összesimulva, és felőlük akár egy macska is jöhetett volna. Kissy lábujjhegyen a ruhásszekrényhez óvakodott, szerzett magának egy blúzt és nesztelenül kiosont. De közben észrevett valamit, ami arra késztette, hogy haladéktalanul megkeresse Nialát. A nappaliban volt, Angélique-kel és anyával beszélgetett. Kissy elhívta az utcai szobába.
  – Mondd csak – kérdezte, miközben kibújt a blúzából –, hol szokott lenni Nimby keze, amikor csókolóznak?
  Barátnője meglepve nézett rá.
  – Miért, most hol van?
  Kissy a saját fenekére tette a kezét kétoldalt. Niala megkönnyebbülten elmosolyodott.
  – A frászt hozod az emberre. Már azt hittem, hogy benyúlt Vanessa nadrágjába vagy ilyesmi.
  – Miért, mit tennél, ha azt csinálta volna?
  – Ugyanazt, amit most teszek. Semmit.
  – Akkor meg nem mindegy?
  Nevettek.
  – Azért nem egészen – mondta Niala. – A fenekét megfogni biztosan hagyja, de ha a nadrágjába akarna nyúlni… nos, nekem jó páran megpróbálkoztak ilyesmivel, csókolózás közben meg anélkül is. Ennek mindig szájonvágás lett a vége. Az utolsó akkorát kapott, hogy kiesett két foga, pedig két évvel nagyobb volt nálam.
  – De hisz te csak Vanessától tanultál meg nagyot ütni.
  – Az igaz. De azt a srácot nem én vertem meg, hanem apa. Méghozzá alaposan.
  Kissy nevetett és belebújt a másik blúzba. Niala sóhajtott.
  – De elhatároztam, hogy a következő, akivel csókolózni fogok, már szabadon nyúlkálhat.
  – Bárhova? – kérdezte Kissy meglepve.
  – Bárhova. És ha valami ruhadarab az útjában lenne, csak vegye le nyugodtan.
  – Hm. Azt hiszem, sejtem, kivel akarsz legközelebb csókolózni.
  Vanessa és Nimby csak egy órával később került elő; Kissy úgy számolta, legalább másfél órát töltöttek kettesben, ha nem kettőt. Ha nem lenne Niala, ő már megőrült volna az idegességtől, hisz Vanessa egészen olyan, mintha a kishúga lenne. De Niala sztoikus nyugalommal nézi őket, és egyáltalán nem aggódik amiatt, hogy mit csinálnak.
  – Hülyeség – mondta rengetegszer. – Egyszer úgyis megtörténik, és úgyis Nimbyvel, senki mással. Ha túljutnak rajta, el fogja mondani, én pedig gratulálni fogok és megkérdezem, milyen volt. Ahogy titeket is, meg én is elmesélem majd. Nem az az érdekes, hány éves az ember, ha biológiailag elég érett már, és kölcsönösen szeretik egymást.
  – Mit csináltál volna – kérdezte egyik nap Jennifer –, ha nem lenne törvényi korhatár, és Pi is szabad lett volna?
  – A megismerkedésünk után hozzáláttam volna, hogy elcsavarjam a fejét – felelte Niala habozás nélkül. – Azt hiszem, egy héten belül fülig belém szeretett volna. Akkor aztán…
  Jennifer nagyot nézett.
  – De hát még tizenhárom se voltál.
  – Az volt a kiindulás, hogy nincsen korhatár, igaz? Akkor mire vártunk volna?
  Igen, Niala így fogja föl. És Kissyt rendszeresen kifaggatja a Martinnel töltött éjszakákról a többiek jelenlétében – elsősorban Vanessa jelenlétében. A kislányt kezdettől fogva érdekelte a dolog, ő meg szívesen mesél róla. De újabban kérdez is, már nem olyan szégyenlős, mint korábban. Nimby hatása lehet. Legutóbb azt kérdezte, nem nehéz-e féken tartani a fiút, hogy ne akarjon többet, mint amit most lehet. Igazából nem is kell féken tartani, ő maga tartja magát a megállapodáshoz és nem próbálkozik.
  – És ha egyszer igen? – kérdezte Vanessa.
  – Akkor… nem tudom. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy verekedjünk az ágyban.
  – Szerintem engedni fogsz neki – mondta Niala. – Mégpedig boldogan.
  Kissy elismerte, hogy ez bizony lehetséges.
  Mindez pár pillanat alatt futott végig az agyán, ahogy meglátta a két csillogó szemű kisegeret, amint bejönnek a nappaliba. Másfél-két óra édes kettesben, gondolta. Nem lehet okuk panaszra.
  Nimby Martinnel kezdett beszélgetni, Vanessa pedig kiballagott a konyhába. Kissy utánament, és ittak egy-egy pohár narancslét.
  – Valakinek nagyon csillog a szeme – mondta Kissy.
  Vanessa komoly arccal bólintott.
  – Szerelmes.
  – Látod, és hogy fogadkoztál, hogy ha valaki udvarolni próbál neked, annak kiütöd a fejét a két füle közül.
  – De nem Nimbynek!
  Kissy nevetett. – Igen? Emlékszel, amikor először próbálkozott? Majdnem széttépted.
  Vanessa döbbenten nézett rá.
  – Amikor fölfedezte, hogy a pénztárcádat a sortodhoz erősítetted. Javasolta, hogy Pi rántsa meg a zsinórt, és ha leszakítja rólad, kapsz tőle egy másikat. Mit gondolsz, ha fiú lettél volna, akkor is le akarja tépni rólad a sortot?
  Vanessa meghökkenve nézte Suzyt, aki a konyha túlsó sarkában szimatolt.
  – Nekem ez eszembe se jutott…
  – Hát pedig így történt.
  A kislány fölkapta a fejét.
  – Gondolod, hogy már akkor tetszettem neki?
  – Hát – mondta Kissy lassan – nem lehetetlen…
  Nem akarta azt mondani, hogy szerinte Nimby akkoriban minden lánnyal ugyanígy viselkedett volna. Akkoriban?! Most is!
  De Vanessa úgy kiolvasta a fejéből, mintha LCD-kijelzőt hordana a homlokán.
  – Ugyan már, az nem érdekes. Persze hogy tetszenek neki más lányok is. Te is egy csinos lány vagy, Niala is… ettől én még tudom, hogy engem szeret.
  Borzasztó, gondolta Kissy. Eddig csak Niala olvasott benne, most már a kicsi is kezdi? Ha kiderül, hogy Nimby orvul installált egy nyilvános szervert az ő gondolatai közé…

Nathalie a szívéhez kapott és elterült a telitalálattól, aznap már sokadszor.
  – Megnyugtat, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból – mondta Angélique a grafikonra pillantva. – Egy csillagásznak fontos a verekedés és a céllövés.
  – Nem tudtam, hogy máris harcban állunk idegen bolygóról jött betolakodókkal – lepődött meg Martin.
  – Azokkal nem is. De éjszakai megfigyelésre késő este indul az ember, amikor azért nem a legjobb a közbiztonság.
  – Azt hittem – szólalt meg Nimby –, a csillagászok ma már nappal nézik a csillagokat.
  Jennifer csodálkozva nézett a fiúra.
  – Már hogy néznék nappal, ha egyszer nem látszanak?
  – Nos – felelte ez –, az a helyzet, hogy látszanak. Ugyanis van egy ravasz eljárás, amivel láthatóvá tehetők. Az éjszaka beérkező fényt rávetítik egy speciális anyaggal bevont lemezre, amit különböző vegyszerekkel kezelnek, és a fény maradandó lenyomatot hagy rajta. – Nimby hirtelen felragyogott. – Egy ilyen képet egész könnyen át lehet vinni a másik szobába anélkül, hogy lepotyognának róla a csillagok! Gondoltad volna?
  Jennifer sóhajtott, aztán elővette Nimbuszát és hasbalőtte Nathalie-t. Nimby a szőnyegre, majd a fegyverre pislogott, és hangosan nyelt egyet.
  – Szóval csak azt akartam mondani, hogy a rádiócsillagászatot nappal is lehet csinálni…

Azért hasznos munkát is végeztek a lőgyakorlat és a verekedés mellett. Kidolgozták a módszert Grevin megfigyelésére.
  Az uszodában fognak lesben állni, nem a nő házánál, mert megeshet, hogy akár hajnalok hajnalán már elmegy hazulról. Anya és Angélique nyitásra az uszodánál lesz, bemegy és az előcsarnokban őgyeleg. Ha feltűnik Grevin, anya azonosítja, és ha lehet, le is fényképezik. Megtudják, hogy melyik szekrényt vette ki, és értesítik a többieket.
  Angélique-nek órái lesznek, ezért őt anya beviszi az egyetemre, amint meggyőződtek róla, hogy Grevin bement dolgozni. Anyának viszont tízkor tárgyalása van, ezért mire a nő végez a munkahelyén, ott lesz a négy osztálytárs egér, akik taxival fognak közlekedni, minthogy más megoldás nincs. Mindenhová követik. Ha bemegy az uszodába, a három lány követi az öltözőbe, Martin pedig fellármázza Vineuilt. Az öltözőben akarták elkapni. A szekrény előtt, a kezében a kamerával. Kissy a maga részéről őszintén remélte, hogy azért mégiscsak megfordul egy-két gyerek az uszodában, ha iskolai csoport nem is. Esetleg valami kisebb, aki még nem jár iskolába. Mert az is remek, ha Grevin videóra vesz egypár meztelen nőt, de ha ráadásul kislányokat is, az maga a megtestesült gyönyörűség lenne. Igazi egérálom.
  Martin egyetértett vele, de mintha neki mások lettek volna a szempontjai.
  – A kamerát természetesen el kell venni tőle – jelentette ki –, nehogy megsemmisítse a felvételeket.
  Kissy álmosan bólintott.
  – És mielőtt átadjuk a rendőrségnek, csinálni kell róluk egy másolatot az alapítvány számára. Kell a szakmai kutatásunkhoz.
  Kissy automatikusan bólintott megint, aztán fölnézett. – Miért, milyen kutatnivaló van azon, hogy vetkőznek?
  Martin széttárta a kezét. – Részletesen át kell tanulmányoznunk mindent, ami a pácienseinkkel kapcsolatos. Ha a házkutatásnál előkerül a többi kocka Madeleine-ről, ami…
  – Disznó – háborodott föl Kissy, és majdnem ellökte a fiút, de szerencsére idejében rájött, hogy akkor annak a keze is elmozdulna az ő combjáról. Ezt pedig semmiképp nem akarta. – Nincs azokon a képeken semmi tanulmányozni való, csak az ilyen kéjenc alakoknak, mint te.
  – Pontosan úgy gondoltam, hogy én vállalnám a tanulmányozást.
  – Madeleine pedig gyerek még – folytatta Kissy dühösen, de figyelmének nagy részét az kötötte le, amit a fiú csinált.
  – Hát aztán, mi is azok vagyunk.
  – Amit most művelünk… az nem éppen gyereknek való – suttogta Kissy.
  Martin csak jó félórával később válaszolt, amikor megint magukra húzták a takarót.
  – Korán érő gyerekek vagyunk.
  Kissy bólintott és odafészkelte magát Martinhez.
  – Eszembe se jutott olyasmi – mondta Martin roppant őszintén –, hogy a felvételeken látható hölgyeket tanulmányozzam.
  – Á, kicsit se – dünnyögte Kissy bágyadtan.
  – Persze most, hogy mondod, nem rossz ötlet. Madeleine például alig pár évvel fiatalabb nálam, és igazán vonzó kislány. Összeismertethetnél vele…
  Kissy dühösen ellökte magától a fiút, aki egy pillanat alatt két vállra fektette.
  – Hülye – mondta Kissy a második csók után. – Hányszor akarsz még rászedni ezzel a trükkel? Így egy percet se fogunk aludni egész éjszaka.
  – Miért, eredetileg azt akartál?
  Nem, gondolta Kissy jóval később, amikor megint elnyúltak egymás mellett. Tulajdonképpen egyáltalán nem akart aludni ma éjszaka. Még tizenegy sincs, és még csak négyszer lett Martiné. Magában így nevezte, mert hát valahogy nevezni kellett, ámbár úgy igazából még nem volt az övé, és jó ideig nem is lesz még. Talán a születésnapja után már igen. Egyelőre Martin legcsodálatosabb tulajdonságai között tartja számon, hogy a legforróbb pillanatokban is megőrzi az önkontrollját, és meg sem próbálja túllépni a határt. Sikerülne neki. Ezt Kissy eddig még soha nem mondta ki, csak most, ezen az éjszakán. Martin azt mondta, ezt mindig is tudta. Kissy már az első együtt töltött éjszakájukon úgy elvesztette a fejét – mind a kettőt, gondolta Kissy –, hogy kizárólag rajta, Martinen múlt, hogy mi történik és mi nem történik. Azóta is szinte mindig, legfeljebb akkor nem, ha túl álmosak és megállnak a csókolózásnál.
  – De ha ezt így elmondtad – tette hozzá a fiú –, elmondhatnál még valamit. Eldöntöttél már valamiféle időpontot?
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – Nem igazán. A születésnapomon akartam dönteni, mármint tavaly. De akkor kiderült, hogy a dolog nem olyan egyszerű, ahogy gondoltam… én semmit se tudtam azokról a dolgokról, amiket most is csinálunk, meg a többiről, amiket nem csinálunk. Amíg nem próbáltuk ki ezeket…
  – De most már kipróbáltuk – mondta Martin.
  Ki, bólintott Kissy. Alaposan. Rögtön az első éjszakákon úgy, hogy aztán egész nap aludtak.
  – Most azt fontolgatom, hogy a következő születésnapomon döntöm el.
  – Szerintem van célszerűbb időpont is.
  – No mi?
  – Az én születésnapom.
  Kissy elnevette magát.
  – Gondolhattam volna. Mert márciusban születtél, mi? És ha augusztusban születtél volna?
  – Akkor Nimby születésnapját javasoltam volna.
  – Mi köze ehhez… – Kissy nem fejezte be a mondatot. Meg kell végre szoknia a gondolatot, hogy a fiúja egy disznó. Nimby születésnapja lesz a leghamarabb!
  – Disznó – mondta kis szünet után.
  – Én egérnek hittem magamat – felelte Martin. – De tudod mit, akkor igyekszem rászolgálni a disznó névre.
  És hozzá is látott.

– Jézusom – mondta Jennifer, végignézve Kissyn, aki hármat ásított az alatt az idő alatt, amíg a konyhaajtótól eljutott az asztalig. – Úgy nézel ki, mint akit kicentrifugáztak. Aludtál egyáltalán valamit?
  – Néha részletekben – Kissy hatalmasat ásított – egy kicsit.
  – Mit műveltetek?!
  – Majd ha tizennyolc éves leszel, elmondom. – Kissy megint ásított, és célkeresztbe fogott egy nagy pohár kólát az asztalon.
  – Jézusmária – szólalt meg Chantal a háta mögött. – Csak nem…
  Kissy nem figyelt. Belevetette magát a pohárba és néhány karcsapással átúszta. Kicsit lubickolt a közepén, aztán ahogy elfogyott alóla az ital, kisétált a szárazra és letette a poharat.
  – Ez az. Jó hideg volt. Mit kérdeztél?
  – Azt, hogy ugye az éjszaka nem…
  – De kíváncsi valaki – szólalt meg egy hang Chantal háta mögött, és Martin odalépett a barátnőjéhez. – Mindent tudni szeretnél, igaz? Rendben van. Ma este kilenckor találkozunk a lenti hálószobában. Percnyi pontossággal rekonstruáljuk a Kissyvel töltött mai éjszakámat. Én saját magamat alakítom majd, te pedig Kissyt. De ő is ott lesz és segít visszaemlékezni.
  – Súlyos felelőtlenség, hogy nem tartunk itt baseballütőt – sziszegte Chantal pipacspirosan. – Ha még megpróbálsz össze is nyalni, agyoncsaplak. Vanessa olyan kedves kislány, miért nem belőle van kettő?!
  Nevettek, de Chantal idegesen meredt Martinre, aki kitartóan nézte őt, mosolygott és most közelebb is lépett.
  – Mit akarsz?…
  – Gyönyörű – mondta a fiú –, pontosan ilyenre vágytam. – Azzal kinyúlt Chantal felé, de mielőtt az eldönthette volna, hogy üssön, meneküljön vagy sikítson, Martin keze elhaladt a füle mellett, és elvett egy szendvicset az asztalról. – Paradicsomszósz is van rajta, óriási!
  Chantal dühösen fújt egyet, de nem tudott elfojtani egy mosolyt. Azért még a vonaton is dohogott.
  – Borzasztó, hogy ti valamiféle zsákmányállatoknak tekintetek minket – mondta Martinnek. – Az idén már legalább hatszor néztek rám úgy az utcán, mint aki le akar vetkőztetni.
  – Nocsak, nem is mondtad, hogy verekedtél.
  – Nem verekedtem. Továbbmentem. Nem követtek és nem próbálkoztak semmivel, úgyhogy nem volt verekedés.
  – Kár – felelte a fiú meggyőződéssel. – Így kijössz a gyakorlatból. Esetleg fölbérelhetünk pár vagány srácot, mit szólsz hozzá?
  – Grevin – szűrte a foga között Chantal.
  – Parancsolsz, kérlek?
  – Grevin. Majd megverem Grevint és megint edzésben leszek.
  Mintegy végszóra megcsendült Kissy telefonja. Anya számához a Crockett-dalt állította be a Miami Vice-ból.
  – Egerek – kapta föl.
  – Cin-cin – nevetett anya. – Minden a terv szerint megy. Grevin elment az uszodába, lefényképeztük. Követtük a munkahelyére, aztán Angélique-et bevittem a kémcsöveihez.
  – Csillagaihoz – jegyezte meg Jennifer.
  – Kémiaórája lesz – közölte anya. – Mindjárt küldöm a fotókat. Mondiot-val még nem tudtam beszélni, de próbálkozom. Sziasztok!

Grevinnek lenyalt fekete haja volt, kicsit vöröses képe és krumpliorra. Nem volt egy intellektuális jelenség. A palackok miatt, mondta Kissy, azoknak köszönheti a megjelenését. Angélique nem volt szívbajos, lefotózta az öltözőben is, még az is látszott, ahogy beteszi a táskát a szekrénybe. Azt nem lehetett látni, hogy a táskából kikandikál-e egy kamera, de úgyis tettenérik, amikor kiveszi. A szekrény száma nem látszott, csak a szomszéd szekrényé: huszonkilenc. Akkor ez nyilván a harmincas. Pont a sor végén. Ezért tudott Angélique ennyit fotózni, megállt két sorral távolabb és a sor végén kikukucskálva kattogtatott.
  Fél tízkor, franciaóra után a négy egér kivágtatott az iskolából és leintett egy taxit.
  – Cotentin–André Gide sarok – vágódott be Martin a sofőr mellé.
  – De sebesen – tette hozzá Chantal hátulról.
  – Hé, várjunk csak – mondta a sofőr. – Nem kellene nektek most iskolában lennetek?
  – Nem! – dörrentek rá mind a négyen egyszerre. – Indítson!
  – Odaszólok a hadnagynak – szólalt meg egy hang Chantal tenyerében. – Őrizetbe vetetem a hapsit, mert akadályozza a rendőrség munkáját.
  – Sokkal jobb lesz – mondta Martin –, ha…
  De közben már nyomkodta is a telefont.
  – Mondiot – mondta az apró készülék mély hangon.
  – Martin Rochefort. Igazgató úr, már a taxiban ülünk, de a sofőr akadékoskodik…
  – Add át neki.
  – Hallja magát.
  – Jó. Mondiot vagyok, iskolaigazgató. Ezt a négy gyereket fontos közérdekből elengedtem. Lesz szíves elfuvarozni őket?
  A sofőr meglepve igent rebegett és indított.
  – De most aztán húzzon bele – nézett az órájára Jennifer. – Harmincnégy! Tízre ott kell lennünk a Le Templar előtt!
  – Le Templier – felelte a sofőr.
  – Tőlem hívhatják George Washingtonnak is, csak legyünk ott!
  – Ott leszünk – ígérte a sofőr, mialatt a kocsi átvágott az esőben vigasztalan képet nyújtó Bois de Boulogne-on. – Mi az a fontos közérdek?
  – Akarja tudni? – kérdezte Martin.
  – Persze!
  – Hát nem fogja.

A Dauphine-kapunál kanyarodtak a Périphérique-re, aztán bebújtak a föld alá és vissza, La Muette-kapu, de mire magában beazonosította, már a Passy-kapunál jártak. S tovább, alagútba be, felszínre ki. Át a Szajna fölött, az ablaktörlő egyhangú tiktakolása mellett, ami egyfolytában emlékeztette őket a hideg esőre. Szegényke, gondolta egyszer Kissy, ahogy a távolban magasodó Eiffel-toronyra nézett. Százhúsz éve áll kint esőben, hóban, tűző napsütésben. Nem lehet könnyű neki.
  Aztán az jutott eszébe, hogy a torony úgy áll ott, mint valami tengely, ami körül forognak a dolgok. Például most ők. Jókora félkört tesznek meg a Périphérique-en, a középpontban a toronnyal; mekkorát is? Ha jól emlékszik a térképre, a Dauphine-kapu éppen a Mars-mező meghosszabbításában van; igen, így kell lennie, mert előtte a Maillot-kapu van, azt meg nagyon jól ismeri neuillyi lakos korából. Az a Charles de Gaulle, vagyis a Champs-Élysées folytatása. Vagyis valahol tíz óránál hajtottak az óraszámlapra, és valahol délen fognak bemenni a városba. Mire idáig jutott a gondolatmenetben, meg is tették, a sofőr kisorolt a Vanves-kapuhoz. Kissy kíváncsian elővette a telefonjában tárolt térképet, nem ismerte elég jól a városnak ezt a részét.
  Tehát öt óránál, állapította meg. Tíz óránál indultak és most öt óránál járnak. Öt órát utaztak vissza az időben! Grevin még nem lesz bent a munkahelyén, talán még el se indult hazulról.

Amikor az időtaxi megállt az étteremnél, Kissy elégedetlenül állapította meg, hogy a nap állása, a forgalom, minden inkább délelőtti, mint hajnali. És az étterem kétségkívül nyitva volt.
  Úgy döntöttek, hogy Martin megy be egyedül, így kevésbé feltűnő, és Grevin minél kevesebb egérarcot lásson, főleg a lányok közül, akik majd ott lesznek az öltözőben is. Martin megfigyeli, hogy Grevin odabent van, aztán ők továbbvitetik magukat valahová, ahol fedél alatt várhatják ki a tíz órát.
  De nem így lett. Martin két percen belül visszajött, feltépte a kocsiajtót és beugrott.
  – Auteuilbe, de gyorsan! A pincérnő éppen takarít, Grevin ma korábban elment – ezt már nekik mondta. – Siessen, uram!
  – Nyugalom – felelte a sofőr. – A kocsin sajnos nincs magassági kormány. Meg kell várnunk, hogy az előttünk állók elinduljanak.
  – Csigavér – mondta Chantal, bár ő is majd felrobbant a türelmetlenségtől. – Kizárt, hogy egyből odamenjen. Hisz amíg a csoport úszkál… – Aztán önmagának is ellentmondva előkapta a telefonját és nyomkodott rajta párat. – Chantal Vaillant a Jerrytől. Úton vagyunk magukhoz, de elakadtunk. Utána tudna nézni, hogy a harmincas szám mióta van kiadva? Igen, benne van. Ha azóta vissza nem ment érte… Jó.
  Kinyomta a telefont és Kissyre nézett. – Utánanéz a kulcsnak. Mit csináljunk?
  – Ha Grevin már ott járt, akkor mi semmit – mondta Martin. – Akkor már csak Jean-Pierre tud lépni.
  Kissy elhúzta a száját.
  – Szeretném, ha mi kapnánk el.
  – Mindannyian ezt szeretnénk – felelte a fiú. – De a fő az, hogy meglegyen.
  Végre kiértek a Vanves-kapuhoz, a sofőr visszafordult a Bois felé. Kissy látta a tükörben, hogy töpreng, próbálja kitalálni, mi folyhat itt, de nem izgatta magát ezen.
  Vineuil nem jelentkezett, amíg úton voltak, alighanem komplikált dolog kideríteni, mi a helyzet a kulccsal. Az egerek gyorsan felosztották a teendőket. Martin kifizeti a taxit, addig a lányok bemennek a szolgálati bejáraton. Jennifer egyenesen az öltözőbe megy és utánanéz a szekrénynek, Chantal az előcsarnokban őrködik, Kissy pedig az öltöző ajtajánál.
  Könnyű dolga volt vele. Az öltöző ajtajára nagyszerű rálátás nyílt, még egy miniatürizált Grevin se surranhatott be észrevétlen.
  – Jerry a helyén – suttogta az adó-vevőre kapcsolt telefonba.
  – Tintin a helyén – jött Chantal válasza.
  – Törpilla hívja Jerryt – szólalt meg Jennifer hangja. Kissy elvigyorodott. Jennifernek eddig a pillanatig nem volt fedőneve, de nagyon jót talált magának.
  – Jerry Törpillának, vétel!
  – Mackó pozitív. Ismétlem, mackó pozitív. Célobjektum világosan észlelhető. Optikai rögzítést végzek. Vétel.
  No igen, gondolta Kissy. Amerikai lány, a génjeiben hordozza ezt a szöveget. Mi is a címe annak a filmnek, amiben egy repülőgép-anyahajó visszakerül Pearl Harbor idejébe? Ott beszélnek folyton így.
  – Tom hívja Jerryt – szólalt meg Martin. – Vercingetorixnál vagyok, vétel!
  – Jerry Tomnak, vettem.
  – Törpilla Jerrynek, optikai rögzítés kész. Visszavonulok megfigyelési pozícióba.
  Ja igen, Végső visszaszámlálás.
  – Tom Jerrynek, Vercingetorix még nem tudta kideríteni, mi a helyzet a kulccsal.
  – Nem baj, Tom – felelte Kissy –, tudjuk, hogy a célobjektum a helyén van. Törpilla le is fényk… optikailag rögzítette. A Vercingetorix név honnan lett?
  – Kezdőbetű alapján, Jerry.
  Azonnal megszólalt Jennifer:
  – Akkor a célszemély fedőneve Garfield!

Így telt el egy óra. Az egerek vártak és beszélgettek. Tintin néhányszor mintha Garfieldet látta volna bejönni, de mindannyiszor kiderült, hogy tévedett. Tom később eljött Vercingetorix irodájából, mert annak tárgyalása volt, inkább saját őrhelyet foglalt el az előcsarnokban.
  Tizenegy óra kilenc perckor Törpilla éppen viccet mesélt, amikor Tintin félbeszakította:
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte! Mindenki készültségbe, Garfield a bejáratnál! Ez nem gyakorlat… akarom mondani, nem tévedés. Fölismerem az arcát. A nyomában jövök majd.
  – Törpilla, fedezékbe! – mondta Jerry. – Ne légy a célobjektum közelében!
  – Vettem, Jerry!
  – Szólok Vercingetorixnak – mondta Tom.
  Fél perccel később Jerry is meglátta Garfieldet. Fekete kabát volt rajta, és pontosan úgy festett, mint Angélique fotóin. Azaz Maci Laci fotóin. Jerry behúzódott egy oszlop mögé és elmélyülten tanulmányozott valamit, ami nem létezett. Nagy, kerek füleit már korábban elrejtette, és vigyázott, hogy ne lássanak nála sajtot, amivel elárulná magát. Ez könnyű volt, mert nem volt nála egy gramm se.
  Garfield elcsörtetett mellette és bement az öltözőbe.
  – Garfield a páncélteremben! – sziszegte Jerry a rádióba, és a célszemély nyomában érkező Tintinnel együtt surrantak utána.

Garfield egyenesen a mackóhoz ment. A zsebébe nyúlt a kulcsért, de nem találta, akkor a másik zsebében kezdett kotorászni. A három egér ezalatt figyelőállást vett föl és feltűnés nélkül videózott.
  Jerry elégedetten állapította meg, hogy több gyerek is van az öltözőben. Egy nő éppen Garfield mögött haladt el egy ötévesforma kislányt vezetve; a gyerek meztelen volt, de csak Jerry és Tintin felvételén lesz rajta, Garfield eltakarta őket a saját kamerája elől. Nem baj, több kiskorú is van itt, akik esetleg elmehettek a szekrény előtt. Persze arról szó se lehet, hogy az alapítvány másolatot csináljon róla kutatási célokra. Elképzelni is nehéz olyan disznó egeret, mint Tom. Csak ne nézegesse az itteni lányokat. Őt nézegesse, Jerryt.
  Volt ideje mindezt végiggondolni, amíg Garfield csigalassúsággal előszedte a kulcsot és kinyitotta a mackót. Aztán kiemelte a táskát.
  – Állj! – csattant föl egy hang a háta mögött. – Annemarie Grevin, ne mozduljon!
  Jennifer közelebb ment hozzá, hogy a kamera mindent lásson. Az ő oldalukról Chantal indult meg egy kamerával, Kissy pedig a blúza kivágásába csíptette a sajátját, hogy mindkét keze szabad legyen. Nimbuszt itt veszélyes lenne használni, Grevin mögött pár méterre nők vannak.
  A shindy döbbenten állt, kezében a táskával, aztán lassan Jennifer felé fordult. Shindy? – gondolta Kissy. Shindesse. Nőnemben.
  – Tegye le a táskát – vezényelte Jennifer. – Szép lassan tegye a padlóra. Gyerünk, mozgás!
  Grevin egy pillanatig tétován állt, aztán megszólalt:
  – Mit akarsz tőlem?
  Remegett a hangja, nagyon be lehetett gazolva. Igaz is, Jennifer shindame-nak mondta a nőnemű shindyt, az is jó.
  – Ki akarom cakkozni a füledet – közölte Jennifer most már tegezve. – Anyukád tudja, hogy kislányokra leselkedsz az öltözőben?
  Grevin a dühtől remegve Jennifer felé lódította a táskát, de a lány könnyedén kitért az útjából. A háta beleütközött egy öltözködő nőbe, amitől elvesztette az egyensúlyát és ösztönösen meg is fordult. Kissy megindult feléjük, de mire odaért, Grevin nekilökte Jennifert a szekrényeknek, a torkát szorongatta és szitokáradatot zúdított rá. Kissy elkapta a kabátját és rántott rajta egyet, de a nő föl se vette. Chantal hátba rúgta, amitől Grevin egy pillanatra nekiesett Jennifernek, aztán viszont még jobban szorította a nyakát.
  – Tűnjetek el innen, vagy megölöm! – rikácsolta.
  Kissy előrántotta fegyverét és tüzelt, de az acélgolyó csak lehullott a vastag télikabátról. Chantalé is.
  – Engedd el vagy fejbelőlek! – üvöltött rá Chantal.
  Jennifer közben egyfolytában próbálkozott kiszabadulni, de hasztalanul. Már csak azon erőlködött, hogy lefejtse a nő ujjait a nyakáról.
  Egyszer csak valami erő félrelökte őket, és ott termett Vineuil, aki megragadta Grevin kabátját hátul a nyakánál, és valósággal leszakította Jenniferről. Grevin további sorsa Kissyt egyelőre nem érdekelte. Chantallal a társukhoz ugrottak és elkapták, mielőtt összeesik.
  Jennifer nem esett össze. Kiköhögte magát, és intett, hogy már jól van. Csak ezután nézték meg, hogy mi van Grevinnel. A nő a szemközti szekrénysornak préselve állt, Vineuil még mindig ugyanúgy fogta. Mellettük ott volt Martin, aki éppen azzal foglalkozott, hogy hátul összekötözze Grevin kezét valami madzaggal.
  – Jól vagy? – kérdezte Vineuil Jennifertől, aki köhögött és bólintott. – Akkor gyerünk innét kifelé!

Vineuil átvonszolta Grevint az előcsarnokon, kétoldalt az árgus szemekkel figyelő egerekkel. Chantal hozta a táskát. Martin kicsit még támogatta Jennifert, aki nem beszélt, csak a szemével intett köszönömöt. Az előcsarnok közepén nagy meglepetésükre szembejött velük Nimby.
  – Hát te? – nézett rá Kissy.
  – Jöttem. Hogy vagy?
  Jennifer csak bólintott, hogy jól.
  Az irodában Vineuil lezuttyantotta a foglyot egy fotelba, aztán bezárta az ajtót és eltette a kulcsot.
  – Nehogy kísérletezni kezdjen. Tessék, ülj le és idd ezt meg.
  Jennifer biccentéssel megköszönte a pohár vizet és kortyolgatni kezdte. A többi négy egér megállt Grevin előtt, aki gyűlölködő tekintettel nézett rájuk.
  Nimby közelebb lépett és lekevert Grevinnek egy pofont. Egy igazi Vanessa-féle, szikrázó pofont, aminek hangját kétszer visszadobták az iroda falai, de addigra már Chantal is leadta a sajátját, amitől megbillent a fotel. Kissy késedelem nélkül odalépett és ütött. Úgy érezte, rég nem ütött ilyen szépen és pontosan, Grevin feje kétszer megfordult a nyaka körül. Egy pillanattal később Martin is rátette a saját pofonját, ami nagyobbat szólt, mint a másik három, és az egész szobában szétrepültek a szikrái.
  Vineuil megkövülten állt Jennifer mellett. Talán beavatkozott volna, de nem volt rá érkezése, a négy csattanás pillanatonként követte egymást. Grevin zúgó fejjel, bambán ült.
  – Muszáj volt ezt? – kérdezte Vineuil kis csend után.
  – Persze – felelte Nimby. – Ezt mindenképpen. Viszont például ezt – azzal bokán rúgta Grevint, aki felordított – egyáltalán nem volt muszáj. Ez már fakultatív.

– Szia – mondta Kissy a telefonba, ami nem volt kihangosítva. – Ide tudnál jönni Auteuilbe? A tóparti uszodába.
  – Kizárt dolog – felelte Jean-Pierre –, rengeteg munkám van.
  – Hát éppen ezért.
  – Miért, mi van?
  – Újdonság… – felelte Kissy titokzatosan.
  – Furcsán beszélsz… van valaki a közelben?
  – Ahogy mondod.
  – Veszélyben vagytok?
  – Egyáltalán nem.
  – Egyedül menjek?
  – Ne, ne.
  – Csak nem pedofilt fogtatok megint?
  – Dehogynem – felelte Kissy méltatlankodva. Mintha ugyan szokásuk lenne mindenféle apróság miatt odaráncigálni a hadnagyot.
  – Világos. Negyedóra múlva ott vagyok néhány emberrel.
  – Oké, szia!

A negyedóra alatt megnézték a kamera tartalmát a saját képernyőjén. Meztelen nők, felnőttek és gyerekek. Kissy úgy érezte, csak egy kiadós sajtos szendvics hiányzik a boldogságához. Vineuil nagyon dühös volt, s közölte Grevinnel, hogy részükről kártérítési perre számíthat. A nő sértődött hallgatásba burkolózott.
  Az egerek kameráin világosan látszott minden fontos: ahogy kiveszi a táskát, ahogy rátámad Jenniferre és ahogy fojtogatja. Vineuil azt mondta, ez gyilkossági kísérlet, ő tanúskodni fog.
  Aztán kopogtak az ajtón. Vineuil már korábban leszólt a recepcióra, hogy ha rendőrök jönnek, kísérjék őket az irodájához.
  A szoba egyszerre megtelt rendőrökkel. A vezetőjük már ismerősként üdvözölte Kissyéket.
  – Artois főfelügyelő – lépett Vineuilhöz.
  – Vineuil, biztonsági főnök – nyújtott kezet a házigazda, aztán a hadnagynak is. – Ez pedig madame Annemarie Grevin.
  – Jó napot, asszonyom – állt meg Artois a fotelbe süppedt alak fölött. – Rosszkedvűnek látszik.
  Grevin nem felelt.
  – Maga is rosszkedvű lenne a helyében – mondta Jennifer. – Már tudja, hogy nem ér haza ebédre… úgy tíz éven belül.
  – Tíz év? – Artois nagyot nézett. – Hát mit tetszettünk elkövetni?
  Kissy majdnem elnevette magát. Pont úgy kérdezte, mint egy jóságos öreg doktor bácsi: „Hát mi a panaszunk?”
  – Kamerával leselkedett a női öltözőben – mondta Martin. – Ő csinálta azt a képet is, amiről sokat beszéltünk Jean-Pierre-rel.
  A hadnagy fölkapta a fejét.
  – Melyiket?
  Megmutatták neki telefonon.
  – Ó, szóval kislányokat fotózunk? – érdeklődött Artois atyai jóindulattal. – Igen illetlen dolog.
  – Más is van – mondta Vineuil. – Amikor a gyerekek megállították, fojtogatni kezdte ezt a lányt. Ha nem állítom le, nem tudom, mi történt volna.
  – Minden videón van – szúrta közbe Nimby.
  – Én pedig tanúskodni fogok – tette hozzá Vineuil.
  Artois morcosan nézett Grevinre.
  – Ez csúnya dolog volt, asszonyom. Nos, nekem mennem kell, de még találkozunk. Önnel, asszonyom, többet is, mint szeretné. Viszontlátásra.
  Artois távozott, s a hadnagy kiadta az utasítást két rendőrnek, hogy bilincseljék meg az őrizetest. A rendőrök bogozgatni kezdték a köteléket a csuklóján.
  – Még meg sem köszöntem – lépett oda Jennifer Vineuilhöz.
  – Ugyan, fölösleges. Jó, hogy mobilon láttuk, mi történik és idejében érkezhettem.
  – Akkor is köszönöm.
  Jennifer Grevinre nézett, akit közben megbilincseltek és egy rendőr fogta a könyökét.
  – Jean-Pierre, mondhatnék még neki valamit?
  A hadnagy bólintott, Jennifer pedig odalépett a nőhöz, aki utálkozva nézett rá. Pár pillanatig nézték egymást, aztán Jennifer megpördült és rúgott. Az orrába. Grevin átrepült a helyiségen és az ajtó mellett a falnak vágódott, aztán egy rendőr karjába zuhant.
  Nagy csend lett. Kissy csak bámult, milyen ügyesen rúg az újonc egerük, de sejtette, hogy Vineuilt és a rendőröket nem ez foglalkoztatja.
  Az a rendőr törte meg a csendet, aki a rúgás előtt a nő könyökét fogta.
  – Az én hibám, hadnagy úr. A gyanúsított nincs jó állapotban, ha jobban vigyázok rá, nem esett volna neki az asztal szélének.
  Jean-Pierre bólintott, közben egyre Jennifert nézve szúrós szemekkel.
  – Egyetértek. A megfenyítését későbbre halasztom. Most leléphetnek. A gyanúsítottat azonnal vigyék orvoshoz.
  – Értettem.
  A rendőrök elmentek, vitték a véres képű Grevint is. Kissy le merte fogadni, hogy Jennifer betörte az orrát, és talán egypár fogától is megszabadította. Úgy kell az ilyennek!
  A hadnagy becsukta az ajtót.
  – Talán jobb, ha Vineuil úr jelenlétében beszéljük ezt meg. Rövid leszek. Ha ilyeneket csináltok, nem sokáig fog tartani az együttműködésünk.
  Az egerek döbbenten néztek a hadnagyra. Ugyan mi baja, gondolta Kissy, a rúgás gyönyörű volt, senki meg nem mondta volna róla, hogy Jennifer még kezdő.
  – Milyen együttműködésünk? – lépett középre Nimby. – Nekem nem tűnt föl, hogy miközöttünk együttműködés lenne. Az egész víztoronyügyet mi oldottuk meg, te csak a végén jöttél a bilinccsel.
  – Víztorony?…
  – Aha! A víztorony egy magas épület, amiben víz van. Itt a víz – Nimby a háta mögé bökött, nyilván a medencékre utalva –, ahol meg a pasit elkaptuk, az volt a torony. Szóval semmilyen együttműködést nem lehetett észlelni. Te sose hitted el, hogy ez a nő létezik. Pénteken azt ígérted, hogy beszélsz Artois-val a nőről. Gyanítom, hogy nem beszéltél. Milyen együttműködést akarsz felbontani?
  A rendőr néhány pillanatig csak hápogott. Ekkor Chantal szólalt meg.
  – Neked, Jean-Pierre Leblanc, ebben az ügyben egyetlen teendőd van és lehet. Szépen megköszönni, hogy leszállítottuk neked az ügyet meg a két csirkefogót is. Michaud-t a mi szoftverünk buktatta le, Grevint szalaggal átkötve kaptad. És ha Jennifer orrba rúgta, akkor mi van? Nem hal bele. De Grevin igenis meg akarta őt ölni. Én ott voltam, tíz centire tőlük, láttam, ahogy fojtogatja. Téged nem láttalak ott, pedig úgy tudtam, hogy te vagy a jó rendőr bácsi, aki megvédi a gyerekeket.
  Chantal elhallgatott, Kissy pedig lélegzetnyi szünetet se hagyva folytatta.
  – Azt már láttuk, hogyan ügyelsz a gyanúsítottak jogaira. És mi van a védtelen gyerekek és szülők jogaival? Elsősorban azokat kellene védelmezned, nem? Tessék, szakítsd meg az együttműködést. De bizonyítékunk csak nekünk van Grevin ellen. Szakítsd meg az együttműködést, és még ma szabadlábra kell helyezned Grevint, mert nincs bizonyítékod. Artois nagyon meg fogja köszönni neked. Grevin esetleg még be is perel jogtalan letartóztatásért, sőt rendőri brutalitásért is, mert arra sincs bizonyítékod, hogy Jennifer rúgta képen.
  – Azonfelül – folytatta Martin – nekünk van tanúnk is. Vagy nem tudom, hogy a kislány, akit levideózott, az micsoda. Tanúsíthatja, hogy sose állt modellt meztelenül. Vagy bármit. De te nem tudod, hogy hívják és hol találod, mert nem voltál hajlandó elhinni, hogy itt él a közelben és meg lehet keresni.
  Csend megint. A hadnagy fújt egyet.
  – Nos, ha mindenki… illetve te még nem szóltál – nézett Jenniferre.
  – Én már megmondtam a magamét Grevinnek.
  – Úgy. Szóval ha mindenki elmondta rólam a véleményét, akkor én csak annyit fűznék hozzá, hogy természetesen tökéletesen igazatok van, ostoba voltam meg minden. Csak egyetlen apróságot szeretnék hozzátenni: azt, hogy ez senkit nem jogosít föl, hogy orrba rúgja a gyanúsítottat. Most pedig, ha mindent megbeszéltünk, nekem rohannom kell vissza. Sajnos ezúttal azt se tudom vállalni, hogy elviszlek titeket, mert az ellenkező irányba kell mennem. A bizonyítékokért még ma jelentkezünk, ha nem én, akkor egy kollégám. A vallomásokat is rögzítjük. És ha megint elkaptok valakit, természetesen szóljatok. Csak félholtra ne verjétek. Vineuil úr, örülök, hogy megismertem. Viszontlátásra, sziasztok.

A rendőr távozása megint csendet hagyott a kis irodában.
  – Menjünk – nézett Chantal az órájára –, Vineuil úrnak sok dolga van, és nekünk is jó lenne egyszer még visszaérni.
  – Eléggé kihoztátok a sodrából – szólalt meg Vineuil, nem is figyelve a lány szavaira.
  Az egerek bólintottak. Igen, kihozták, ez van, majd megnyugszik.
  – Én is rossz néven veszem az értelmetlen erőszakot – folytatta a biztonsági főnök. – Bár persze megértem az indulataitokat.
  – Valóban, Vineuil úr? – kérdezte Chantal epésen. – Szerintem legfeljebb sejti. Közöttünk vannak, akiket már megpróbáltak leteperni olyan alakok, amilyennek ez a féreg kémkedett.
  – Nekem is van egy kislányom – felelte Vineuil. – Még nincs egyéves. Én se szeretnék neki olyan világot, amiben nem mehet ki nyugodtan az utcára. Csak erre nem az a megoldás, hogy orrba rúgunk valakit.
  Kissy fölnevetett.
  – Van nekünk egy amolyan házi ideológusunk, aki tudna most válaszolni magának. Alighanem valami olyasmit, hogy Grevin is kiszabadul egyszer, és nem mindegy, hogy lesz-e még kedve szemétkedni gyerekekkel.
  – Nos, én csak azt tudnám felelni neki – mondta Vineuil hímnemű névmással –, hogy a törvény az önbíráskodást is bünteti.
  – Hölgy az illető – mondta Kissy. – És erre válaszul közölné önnel, hogy ő élete első tizenkét évében nem ért rá azt mérlegelni, hogy mit mond a törvény az önbíráskodásról. Vagy ütött, vagy őt ütötték, nem volt több választása.

Aztán jórészt egyszerre történt mindenféle. Taxit akartak hívni, hogy visszamenjenek az iskolába, de abban a pillanatban telefonált Artois valamelyik embere, mert a főfelügyelő még ma tanúvallomást szeretne tőlük mindkét ügyben. Michaud és Grevin egyelőre két ügynek számít. Még ma, azaz haladéktalanul. A Cirrus Jenniferhez továbbította a hívást, s ezalatt Vineuil megrendelte a taxit. Kikísérte őket a kijáratig, de az előcsarnok közepén megszólalt a mobilja. Artois embere volt, aki tőle is azonnal vallomást akart. Úgyhogy Jennifer fölhívta Tomot, aki a közelben járt, s egyszerre futott be a másik taxival. A másik taxi az volt, amivel jöttek. A sofőr ismerősként üdvözölte őket, de meglepve nézte a szaporulatot, és csodálkozva figyelte, ahogy Jennifer odalép a kollégájához és az átöleli.
  – Hát ez kid neked, Tom?
  – Nem ismered meg Jennifert?
  Útközben Tom elmondta, hogy a kolléga, aki most Kissyt, Chantalt és Martint vitte, régi barátja, és Jenniferrel is találkozott már egy párszor. Utoljára alig két-három éve. Úgyhogy egy ilyen régi barátnak – Jean volt a neve – elmesélték, hogy miért jöttek ide és mi történt. Csak nagyon röviden, mert percek alatt ott voltak a rendőrségen.
  Itt mindenekelőtt elkalauzolták őket egy kis szobába, ahol egy hajszolt ügyintéző patáliát csapott, amiért odaküldenek neki féltucat gyereket szülői kíséret nélkül. Az egerek unottan közölték, hogy nem tartanak igényt szülői kíséretre, viszont vallomást tenni most óhajtanak, ha már iskolaidőben iderángatták őket. Az ügyintéző – civil ruhás pasas volt – gyorsan szétszórta őket különböző helyiségekbe, ők pedig elmondtak mindent a két ügyről. Eltartott egy darabig. Mire végre kikerültek az épületből, már nem volt értelme visszamenni az iskolába, úgyhogy fogtak egy taxit és elmentek Fordékhoz. Vineuil nem volt velük, az ő vallomása rövidebb volt, már rég visszament a munkahelyére.

– Huh – mondta Chantal, amikor beléptek a meleg lakásba és kibújt a kabátjából. – Huh!
  Kissy teljesen egyetértett vele. Egyfolytában esett az eső, méghozzá elég hideg fajta, és a szél is jócskán fújt. Tényleg huh, nem is kicsit.
  Most se volt otthon senki, mint ebben a napszakban általában. Közel fél év alatt az egerek csak kétszer találkoztak Andreasszal, akkor is csak futólag, arra volt jó, hogy fölismerjék, ha találkoznak az utcán. Ingét is elég rég nem látták. Jennifer kiszaladt a konyhába, Kissy egy pillanat múlva már csak egy szekrényből kikandikáló farkincát látott belőle.
  – Fölmelegítselek? – kérdezte Nimby Chantalt barátságosan.
  A lány csak rápillantott.
  – Ne bosszants, egérke. Épp elég dühítő napom volt.
  – Ugyan már – felelte Jennifer, egy tálca aprósüteménnyel beszaladva. – Te nem tehettél róla.
  Azzal kisietett megint.
  – Dehogynem. Ott álltunk melletted, és nem tudtuk leszedni rólad azt az állatot. Nimby, új fegyvereket kell csinálnod, amik átvisznek egy vastag bőrkabátot.
  – Lábon kellett volna rúgni.
  – Szerintem föl se veszi.
  – De ha hátulról térdhajlaton rúgod, biztosan elveszti az egyensúlyát és elengedi az egeret. Képzelj el két erős rúgást mindkét térdhajlatába egyszerre. Biztos lejjebb jött volna egy kicsit…
  Chantal ettől csak még rosszkedvűbb lett. Kissy se örült neki. Ez tényleg működhetett volna, de nekik eszükbe se jutott kipróbálni.
  A rosszkedvüket Jennifer söpörte el, megállva egy tányérral az asztalnál.
  – Most mit lógatjátok az orrotokat? Nem lett semmi bajom. Elkaptuk a shindyt. Fölszámoltuk az első bűnszövetkezetünket. Engem egy kicsit megszorongatott, no és, nagy dolog. Egyetek sajtot. Mindig is tudtuk, hogy van ebben a munkában rizikó is. Vanessa sokkal rosszabbul járt, és ma ő a legboldogabb egér, akit ismerek.
  Nimby fölragyogott. – Úgy látod?
  – Úgy, úgy, nagy fülű Casanova. Ha az a lány belép valahova, le lehet oltani a villanyt, úgy ragyog.

Vanessa és Niala az események egy részének szemtanúja volt, de Vanessa pont a lényegről maradt le. Míg az egerek a shindyre vártak, neki lemerült a telefonja. Mindketten az iskolában voltak, de Niala osztálya most egy másik szárnyban tartózkodott, és a húga nem találta meg. Másik telefonon se érte volna el, bárkitől kér kölcsön egyet, mert a közvetlen szám foglaltat jelzett volna, a Cirrus központi száma meg úgyse enged idegen telefont fölcsatlakozni. Vanessa nem is próbálkozott. Amikor rájött, hogy nem találja meg Nialát, kisebb gombafelhővé változott, aztán visszament az övéihez fizikaórára.
  Mire mindkét beaulieu-i egérlány meglett, az északiak már hazafelé készülődtek Jennifertől. Nimby rajongó pillantásokat vetett Vanessára, és kijelentette, hogy mesterséges lélegeztetésre van szükség.
  – Á – mondta a kislány –, föl kell tenni tölteni. Csak nem értem, hogy merülhetett le ilyen hamar.
  – A mesterséges lélegeztetést neked szántam – felelte Nimby.
  Vanessa mosolygott.
  – Holnap este jövök és lélegeztethetsz, jó? Addig gyakorolj Chantalon.
  Chantalt ez váratlanul érte, éppen az egyik cipőjébe készült belebújni, és majdnem felborult.
  – Már te is kezded?!
  Nimby sugárzó arccal közelíteni kezdett hozzá, Chantal pedig kétségbeesetten keresgélt valamit, amivel kupán vághatja.
  – Hozzám ne nyúlj! Valaki hozzon már egy egérfogót!
  Egyszer csak két erős kar ölelte körül.
  – Majd én megvédelek – mondta Martin olyan kedvesen, amitől Chantal borzadva takarta el az arcát.
  – Úristen! Hát mind egyforma? Eressz el, mert megmondalak Macskának!

Már hazafelé tartottak, amikor Kissy rájött, mi motoszkált a fejében egész nap.
  – Szóval azért értetek oda idejében, mert láttatok mindent – mondta, amikor leszálltak a vonatról.
  – Persze – felelte Martin.
  – A mi kameráinkon át.
  – Úgy van.
  – Mondtam már, hogy disznó vagy?!
  Martin nevetett. – Rémlik valami. De ha én nem vagyok disznó, akkor most egy súlyos sérült feküdne kórházban.
  – Mindenhogyan kiszabadítottuk volna.
  – Tudom, azért mondom. Grevin lett volna a súlyos sérült. Chantal azt mondta, fejbelövi, ha nem engedi el Jennifert.
  – Biztos vagyok benne, hogy meg is tette volna.
  – Nagyon helyesen. – Martin könnyedén átugrott egy tócsát. – Ezt érdemli az ilyen alak.
  – Ne tereld el a figyelmet a leskelődésedről.
  Martin bólintott. – Jó. Figyeljünk a leskelődésre. Hazamegyünk és megint egy jót leskelődök, oké?
  Kissy felsóhajtott. Reménytelen eset. Martin intenzív érdeklődést tanúsít a lányok teste iránt, főleg ha azt minél kevesebb ruha takarja. Viszont kétségkívül a javára szól, hogy elsősorban az ő teste érdekli. Amikor a nyáron meglátta Nialát meztelenül, biztos, hogy legalább fél méterre kidüllesztette a szemeit és apróra memorizált minden részletet. És ha Chantalt vagy Jennifert láthatná, akkor is így tenne. De beéri azzal, hogy nézi őket. Az tény, hogy szoknyapecér fiúja van, viszont miután apróra végigbámult minden végigbámulható lányt, őhozzá tér vissza. Vele csókolózik és vele bújik össze. Lehetne rosszabb is.
  Aztán az jutott eszébe, hogy Martin nem guvasztja a szemét minden lányra. Persze a kicsikre se, de a korukbeliek között is van egy kivétel. Vanessa. Ő csak egérpajtás, harcostárs, kistestvér, minden a világon, de nem zsákmányállat, ahogy Chantal nevezi a lányokat a fiúk szemszögéből. Ha őrá vagy Angélique-re nyitna rá a fürdőszobában, nagyon ráérősen csukná be az ajtót. Ha Vanessára, akkor azt mondaná, bocs, és becsukná. Kissy ezt világosan érezte.
  Talán azért, mert Vanessa még annyira nem nőies? Majdnem teljesen lapos, épp csak némi jelzés van rajta, hogy azért egyszer lesznek mellei is. A csípője nem sokkal gömbölyűbb, mint Nimbyé.
  De nem ettől van a dolog. Kissy ezt is érezte. Vanessa más. Ahogy Niala abban más, hogy ő kérhet minden magyarázat nélkül tízezer eurót bármelyikük szüleitől – Vanessa ebben más. Ő nem lány Martinnek, hanem kistestvér, játszópajtás.
  Ami persze nem jelenti azt, hogy ez így marad akkor is, ha majd Vanessa is formás nagylány lesz.

Jean-Pierre csak szerdán került elő, amikor a csapat teljes létszámban együtt volt; Piék csak délután tudtak kijönni, de ott voltak. Angélique, Vanessa és Niala éppen kivonult a konyhába vacsorát készíteni, amikor Nimby telefonja a hadnagyot jelezte.
  – Hát megvannak a vallomások – mondta. – Most már a részleteket is tudjuk. Michaud felfogadta a nőt, hogy helyezzen el kamerát az uszodában és szállítson filmeket. Alkalmanként egy ötvenest fizetett neki. A kamera bolti dobozát, jótállási papírjait, mindent megtaláltunk a pasas lakásán. Michaud a barátnőjétől szerezte az értesüléseit, aki titkárnő egy iskolában, és megvan az a szokása, hogy folyvást locsog. Mindent elmond, ami az iskolában történik, úgyhogy értesítettem az igazgatóját és páros lábbal rúgta ki. Michaud a szövegből kicsippentette, hogy mikor mennek úszni a gyerekek, és akkor üzent Grevinnek. Hát ennyi a történet.
  – Sylvaine-nel beszéltél? – kérdezte Kissy.
  – Csak telefonon, vallomást még nem tett. Jó, hogy mondod, el kell majd indítani a kártérítési ügyeket, Jenniferét is meg az övéket is. Valaki majd jelentkezik náluk levélben. Apropó Jennifer, Grevin ügyvédje már elkezdett szívózni a testi sértésen, lehet, hogy per lesz belőle. Számítsatok rá. Hát ennyi. Sziasztok!
  Jennifer nem lett nagyon boldog a hírtől.
  – A szüleim meg fognak enni.
  – Inge nem – vágta rá Nimby. – Tom meg fogja próbálni, de mindenhogyan ezt tenné, és úgyse kap el. Láttad a filmet, egy egérrel se bír el, nemhogy kilenccel.
  Jennifer válasz helyett fölnézett a mennyezetre, megcsóválta a fejét és sóhajtott. Niala már megnyugtatóbbat tudott neki mondani.
  – Legrosszabb esetben kártérítést fizetünk. Bőven telik rá a Delacroix-ügy adományaiból.
  – De nem ti rúgtátok orrba, hanem én.
  – Mi rúgtuk orrba – jelentette ki Niala olyan határozottan, hogy Kissy lelki szemei előtt rögtön megjelent a kép, amint előbb Niala, aztán Vanessa rúgja orrba Grevint. – A Jerry mindig jótáll a Jerryért. Különben is, te ott se voltál.
  – Én nem voltam ott? – nézett Jennifer elképedve Nialára, aki beszéd közben szakszerű mozdulatokkal darabolta a húst.
  – Te hát. Ugyan miért rúgna orrba egy takarítónőt Jennifer Grete Hofsteiner Ford iskolás lány? Ezt csakis a Jerry Alapítvány kisegere, a gyerekek védelmezője tehette.
  – Vagy úgy. És Grevin akkor kit ragadott torkon? – kérdezte Jennifer, alighanem arra gondolva, hogy a korábbi kártérítéseket azok kapták, akiket bántottak a shindyk.
  – Jennifer Grete Hofsteiner Fordot – vágta rá Niala. – Amikor minket bántanak, magánemberek vagyunk. Amikor mi bántunk, a Jerry tagjai vagyunk. Ez így működik.

Shrek és Maszat fülig vigyor volt, amikor elmesélték nekik, hogy a programjuk megfogta a shindyt, aki lakat alatt van a bűntársával együtt. Azt mondták, csak szóljanak bármikor, ha segítség kell, ilyen célra kimondottan szeretnek szoftvert fejleszteni.
  Tom már nem volt ilyen boldog, Grevin orra miatt. Amikor megtudták, hogy a nőnek tényleg betört az orra és kiesett egy foga, Tom azt mondta, egyrészt örül, amiért nem kell féltenie a lányát rosszakaratú emberektől, másrészt viszont nem szeretné javítóintézetben látni őt. Az egerek kijelentették, hogy nem fogja, az alapítvány mindent magára vállal, és ügyvéddel is konzultálnak.
  Ez Pi feladata volt, hisz az ő apja az ügyvéd. De Jourdain doktor csütörtökön elérhetetlen volt, csak a titkárnőjével tudott beszélni, aki azt mondta, váratlan komplikációk akadtak. Ez úgy hangzott, mintha Pi apja műtőasztal mellett dolgozott volna, de igazából azt jelentette, hogy az ellenfél olyan érveket vagy bizonyítékokat talált, amikre az ő oldaluk nem volt felkészülve. Ilyenkor Jourdain doktor beásta magát az ügy irataiba és a jogi könyvtárba asszisztenseivel együtt, és addig kutattak, amíg össze nem szedtek minden használhatót. Ilyenkor csak az üggyel kapcsolatban volt szabad zavarni.
  Este hatkor, miután Pi jelentette, hogy apja még mindig dolgozik, Kissy elővette a telefonkönyvet. A neteset persze. Kikereste a számot és egy gombnyomással felhívta.
  – Tessék.
  Megismerte a hangot.
  – Jó estét, doktor úr. Françoise Chaton vagyok. Zavarhatom?
  – Ó! Jó estét, Chaton kisasszony. Sosem zavar! Mit tehetek önért?
  – Jogi tanácsra lenne szükségem.
  – A legnagyobb örömmel!

Masoudi doktor háza még inkább a fák közé rejtőzött, mint az övék: a kaputól a házig vezető ösvény is fák tövében haladt. Vanessa imádná, gondolta Kissy. Beaulieu-ben az egyik kedvenc helye az egyik rokon néni hátsó kertje, ahol valóságos dzsungelen át lehet megközelíteni egy hatalmas tölgyet, aminek a tetejéről egészen Nizzáig ellátni.
  Az ügyvéd a ház bejáratánál várta; magából az épületből nem sokat lehetett látni az esti homályban.
  – Jöjjön csak, jöjjön. Nem fagyott meg? Mi éppen teáztunk, nem fog ártani.
  Kissy megköszönte és kihámozódott ruháiból.
  – Csak így egyedül? Azt gondoltam, aki elhozta, bejön magával.
  Kissy a lábára mutatott.
  – Itt vannak mind a ketten.
  – Gyalog jött? Sötét van már, meg hideg is.
  Kissy mosolygott. – Jól felöltöztem. Orra se bukok, az utca világos…
  Nem folytatta, csak apró grimasszal jelezte, hogy félnie aztán igazán nincs kitől. Az ügyvéd mosolygott és beljebb invitálta.
  A nappali olyanformán nézett ki, ahogy egy jól menő ügyvéd nappalijától várható. Hatalmas könyvespolcok vaskos kötetekkel, láthatóan több nyelven. Sok könyvön fedezett föl arab írást. Többhelyütt szobrocskák, festmények. Középen kényelmes ülőgarnitúra; itt foglaltak helyet. Egy másik ajtón ekkor belépett egy asszony, jókora tálcával.
  – Jó estét – ugrott föl Kissy.
  – Jó estét. Maradjon csak, kedves. Bizonyára jól fog esni egy csésze tea meg némi sütemény.
  Az ügyvéd bemutatta Kissyt mint életmentőjét a hátbalőtt pasas esetében, ő pedig madame Masoudi kérésére megmutatta a Nimbuszt, amivel a lövést leadta. Egy acélgolyót is mutatott, már egy ideje nem hordtak maguknál kavicsot.
  Aztán az ügyvéd felesége magukra hagyta őket, Kissy pedig belekortyolt a teába és elmesélte a Grevin-ügy problémás részét. Aztán az ügy többi részét is, mert az ügyvéd hallatlan érdeklődést tanúsított. Észre se vette, hogy már egy órája beszél.
  – Önök csodálatra méltóak – jelentette ki végül a doktor. – Rendkívül esztelenek, de csodálatra méltóak is. Azazhogy aki csodálatra méltó akar lenni, az nem nélkülözhet bizonyos esztelenséget.
  – Miért mondja ezt, ügyvéd úr?
  – Hogy esztelenek? Mert veszélyes bűnözőkkel szállnak szembe úgy, hogy csak csúzlival vannak fölfegyverezve.
  – Ügyvéd úr tapasztalhatta, hogy ezek mennyire veszélyes csúzlik – mosolygott Kissy.
  – Hogyne, ha az ellenfélnek nincs jobb fegyvere vagy ha meglepetésszerűen támadnak. S amiért csodálatra méltóak, az ugyanez: hogy szembe mernek szállni ezekkel a bűnözőkkel.
  Sokáig maradt, jó két óra hosszat. Kellemesen elbeszélgettek, s az ügyvéd megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Ő maga nem tudott válaszolni, hiszen a gazdasági ügyek szakembere volt, de sok barátja van, akik ilyesmikhez értenek.
  Kissy elgondolkodva ballagott haza az utcalámpák fényében. Masoudi doktor javaslatán töprengett, hogy talán nem ártana az alapítványnak egy saját ügyvéd. Eszébe jutott Vanessa dühös kifakadása, amikor apa kifejezte rosszallását Grevin orrba rúgása miatt.
  – Még hogy muszáj volt-e, Jean-Jacques bácsi?! De mennyire hogy muszáj volt! Minden megvert shindyvel letörlesztünk egy kicsit. És mondhatom, még nagyon keveset törlesztettünk. Ha az összes eddigi shindynket agyonvertük volna, akkor se fizettünk volna meg Dutroux vagy Fritzl áldozataiért. És hol van még a többi sok ezer gyerek?!
  Hát, gondolta Kissy, ha Vanessa így látja, akkor igencsak szükségük lesz egy állandó ügyvédre. Ő pedig nem fogja Vanessát leállítani. Addig biztos nem, amíg harcképtelenné nem teszi a shindyt; azután pedig magától is le fog állni. Úgyhogy beszél az egerekkel, és Masoudi doktor segítségével kerítenek egy ügyvédet.
  Kinyitotta a kaput és bement a házba, oldalán a lelkesen ugráló Suzyvel. Mindenesetre, gondolta, a víztoronyügynek mindenképpen

VÉGE.

– Jöhet a következő – dörmögte, és játékosan belebokszolt apa kabátjába.