6. AZ EGÉRTANONC

C, aisz, c, g, disz, g, c. C, aisz, c, g, disz, g, c. C, d, disz, d, disz, c, d, c, d, aisz, c, aisz, c, aisz, c.

Kissy mosolyogva hallgatta a kertből beszűrődő zenét. Kronshagenben – tudtával – csak egyszer másztak fára, itthon viszont ha egy percig nem látja őket, már rögtön a fákat kezdi nézni, és fülel, hogy melyikről szól a Popcorn. Kisandított az ablakon. Vanessáék a kedvenc fájukon ültek összebújva, innen nem lehetett látni, csókolóznak-e. Persze nem sokat számít, ha most éppen nem, hát tették két perccel ezelőtt vagy öt perc múlva. Sóhajtott.
  – Látod, Macska – mondta az ablak előtt fölmeredő fülecskéknek –, ők boldogok. Mi meg itt ülünk, mint két vénlány. Te még nem találtál magadnak macskasrácot, engem Martin elhagyott…
  – Méghozzá milyen régen! – szólalt meg a háta mögött egy hang, amitől Kissy villámsebesen megpördült és kibiztosította mindkét kezét.
  – Szent merevlemez – sóhajtott föl, és leengedte a kezét. – A frászt hozod az emberre!
  – Így jár, aki a rossz irányba nézdegél – mondta Martin, és letette a csomagot. – A kapu felé kellett volna figyelned, nem közeledik-e macska.
  – Minek, ha már itt van egy bent?!
  Mindketten Macskára néztek, aki bambán nézett vissza rájuk, aztán leugrott a polcról és kisétált a kertbe.
  – Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte Kissy már a csók után.
  – A fahéj kifogyott, máshova kellett mennem érte. Hogy haladsz?
  – Nemsokára ehetünk.
  – Remek. A többiek?
  – Egy most ment ki – Kissy barátságtalan képet vágott, ezzel utánozva Macskát –, kettő zenét hallgat a fán, a többieket nem tudom.
  Martin elgondolkodva nézett rá, amitől Kissynek cseppfolyósodni kezdett a gerince.
  – Van egy ötletem.
  – Sejtem, hogy az mi lehet – nevetett Kissy, de közben érezte, hogy már a lábai is gyengülnek –, de az életünkbe kerülne.
  – Van egy maffiavezér, aki szemet vetett rád?…
  – Nem. Csak leégne az egész ház, a hálószobával és velünk együtt.
  – Ó, a szerelem heve…
  – Nem! Az ebéd heve! Ha itt hagyjuk a tűzhelyet őrizetlenül…
  Martin aggodalmasan pillantott a tűzhely felé.
  – Odaveszne?
  – Totálisan.
  Martin olyan gyorsan engedte el Kissyt, mintha égetne.
  – Az más. Beláthatod, hogy az ennivalót nem kockáztathatjuk.
  Kissy felháborodottan csípőre tette a kezét, bár eléggé nehezére esett.
  – Pasik! Csak a hasatokra tudtok gondolni! A szerelem csak…
  De nem tudta folytatni, kitört belőle a nevetés. Martin együtt nevetett vele, aztán megcsókolták egymást és együtt vették ismét gondjaikba az ebédet.

Új időbeosztást vezettek be ezekre a napokra. Délelőtt mindenki azt csinált, amit akart, csak ebédnél gyűltek össze, utána pedig együtt ültek le egy félórára beszélgetni. Aztán verekedtek, morzéztak, autót vezettek, mikor mit.
  Nimby csak a délelőttök egy részét töltötte Vanessával összebújva. A többi részében a mikrobuszt babusgatta – igaz, azt is kettesben csinálták, és ha Kissy éppen olyan helyen járt, ahonnan belátott az ablakokon, tíz esetből kilencszer azt látta, hogy egymással foglalkoznak, nem a kocsival.
  Kissynek sokszor eszébe jutott, hogy Vanessa valamikor azt mondta, aki udvarolni próbál neki, annak kiüti a fejét a két füle közül. Vagy ezt talán még Mohi mondta? Mindegy. Hát azóta sokat változott a véleménye, legalábbis Nimbyt illetően. Nimby aligha tehetne bármit, amiért Vanessa kiütné a fejét a két füle közül. Kissy gyanította, hogy Nimby még semmivel nem próbálkozott a csókolózáson túl, de sejtette, hogy ha megteszi, kétféle választ kaphat, igent vagy nemet, de szelíden, verekedés nélkül. Biztosat nem tudhatott, hogy történt-e már ilyesmi, mert Vanessa megőrizte Mohi zárkózottságát, és ilyen dolgokról még Nialával sem beszélt.
  Délelőtt általában hiányos volt a társaság. Mindenkinek jutottak családi elintéznivalók, Piéknek egyetemi előkészületek is – és egyvalaki folyton távol volt. Két nappal azután, hogy hazajöttek Németországból, madame Faubourg benézett megkérdezni, hogy telt a vakációjuk, és vele volt a fia is. Lucnek hívták, jóképű volt, és Kissy majdnem megpörkölődött attól az áramütéstől, ami Chantalon átment, amikor először meglátta. Ő tehetett róla, túl közel állt. Még szerencse, hogy gumitalpú cipőt hord.
  Chantal olyan gyorsan jött össze Luckel, ahogyan a hasba rúgott shindy zuhan el. A hasonlat Nimbytől származott, és nagyon találó volt. Chantal és Luc első találkozása azzal végződött, hogy visszajöttek a kertből – hogy mikor kerültek oda, nem tudni –, és épp csak hogy nem puszival búcsúztak el.
  Kissy és Vanessa drukkolt, hogy Lucben Chantal megtalálja az igazit, de Niala szkeptikus volt. Ő nem nézett ki eleget a srácból, de Chantal ezt nem tudhatta meg, Niala nem akarta, hogy azért ne sikerüljön, mert ő vészmadárkodik.

Kissy megkóstolta a levest és helyeslően bólintott. Minden tökéletesen megfelelő, az alkotóelemek aránya és állaga optimális, az íz- és illatmolekulák eloszlása tökéletes, a nátrium-klorid koncentrációja kicsit alacsonyabb a kívánatosnál, hogy utólag még ki-ki korrigálhassa a sótartóból.
  Nimby valahogy így mondaná, abszolúte tudományosan, ha itt lenne, és észrevenne mást is Vanessán kívül. De hát meg lehet érteni. Ez az utolsó délelőttjük így együtt, a lányok ebéd után indulnak, aztán pedig hosszú ideig nem találkoznak. Nehéz lett a szíve, ha erre gondolt. Mert ő se fog hamarabb találkozni velük. Vanessa úgy hozzánőtt év eleje óta, mint egy kistestvér, lépni se tudott úgy a házban, hogy elébe ne kerültek volna ezek ketten, Vanessa és Macska. De Macskától egész életében nem remélhet annyi szeretetet, mint Vanessától egy átlagos héten, pedig ő is legalább olyan zárkózott, mint Macska, nem szereti kimutatni az érzelmeit.
  Megint kipillantott a fára. Azok ketten ugyanúgy ültek, talán a zene is szólt, ezt nem hallotta, az ablak csukva volt és idebent duruzsolt a fövő étel meg a páraelszívó. Martin éppen visszajött a kamrából és követte a tekintetét.
  – Tudod, mi az érdekes? – kérdezte. – Hogy éppen itt üldögélnek, ahol mindenki látja őket. Pedig Vanessának saját szobája van az emeleten.
  – Hát persze – sóhajtotta Kissy. – Mert ez a kedvenc fájuk. És akármennyire kellemes hely az a szoba, mégse fa.
  Martin bekukucskált a sütőbe.
  – Szereti a fákat – bólintott, mintha olyasvalakiről lenne szó, akit odabent látott.
  – Bolondul a fákért – mondta Kissy. – Talán az okozta, hogy beleszeretett Beaulieu-be, mert a villa és a panzió körül rengeteg fa áll. De valószínűbb, hogy veleszületett tulajdonság. Talán erdész lesz belőle.
  – Inkább vesz magának egy saját erdőt – tűnődött Martin.
  – Igen, az is lehet. Nimby pedig Vanessáért bolondul. Őt nem különösebben érdeklik a fák, ő a számítógépeket szereti, de Vanessa kedvéért lelkesen fölmászik. Még szerencse, hogy most zúgott bele, nem egy évvel ezelőtt.
  – Miért? – kérdezte Martin, odanyújtva a késtartót.
  Kissy kiválasztott egy kést és szeletelni kezdte a sajtot.
  – Mert az akkori kondijával nem lett volna könnyű fára másznia. Nem emlékszel, milyen pufók volt, amikor megismerkedtünk?
  Martin összehúzott szemöldökkel gondolkodott. Még a sajtot is elfelejtette megdézsmálni, pedig azt ritkán mulasztotta el, amióta egereknek nevezték magukat.
  – Jé… tényleg, rémlik valami. De nagyon nehéz visszaemlékezni. Mintha egész másmilyen lett volna.
  – Másmilyen volt – bólintott Kissy, és letakarta a sajttálat. – Olyan volt, amilyennek az életmódja alapján lennie kellett: kövérkés, mert rendszertelenül táplálkozott és keveset mozgott. Naphosszat a gép előtt ült. Eleinte ő volt a legügyetlenebb az óráinkon, meg Angélique, ők sose kaptak letolást Vanes… Mohitól, mindig csak biztatta őket, hogy önbizalmat öntsön beléjük. Ma pedig te és Pi nem is emlékeztek rá, hogy milyen volt.
  – Miért, Pi mit mondott?
  Kissy megrázta a fejét.
  – Semmit, de a fiúk azok, akik nem veszik észre az ilyesmit. Még a lányokon csak-csak, de a másik fiún végképp nem. Emlékszel az egértáncra a hidrogénes lufival? Egy éve még nem tudta volna megcsinálni, mert nem volt olyan kondiban. A franconville-i verekedést se. Hogy csak egyet említsek, akkora pofont adott a mukinak, hogy a város másik végén a biciklisták megvizsgálták a kerekeiket. Mert egy gramm fölösleges háj sincsen rajta, csupa izom az egész egér. Ha kell, kettőnket egyszerre fölkap és kiment a macska szájából.
  Martin vigyorgott.
  – Én is fölkaplak kettőtöket.
  – Aha, csak ő két évvel kisebb, és te sose voltál kis pufók netgüzü, ő meg igen.
  – Világos. És csak Vanessának tulajdonítod a változást?
  – Igen – mármint a felkészülési programnak, nem a szerelemnek. Egyébként ő is rengeteget fejlődött.
  – Miben?
  – Fizikailag erősebb lett, hiszen többet és jobbat eszik, alkalmi verekedések helyett rendszeresen sportol. Ha most verne meg valakit úgy, mint Sheilát annak idején, az orvosok puzzle-bajnokokat hívnának, hogy segítsenek összerakni.
  Nevettek.
  – De még többet változott lelkileg – folytatta Kissy. – Egy nagyhangú vagány volt, mert csak így tudta leplezni, hogy belül egy riadt kiskölyök. Ma pedig egy magabiztos kis ember, aki már nagyon örül annak, hogy lány. Tavaly még igyekezett minél fiúsabb lenni, később már nem bánta, hogy lánynak született, most meg már örül neki. Ha fiú lenne, nem szerettek volna egymásba Nimbyvel.
  – Kakukk – szólt közbe a telefonja. A kakukkosóra hangját persze Nimby szerezte be. A jelzésnek ezúttal konyhai jelentősége volt.
  Kissy kikapcsolta a sütőt és kinyitotta az ajtaját. A konyha megtelt sütiillattal.
  – A mindenit! – mondta Martin. – Ha Nialának csak két ilyen receptje van, pocakot növesztek.
  – Van neki száz is, pocakot viszont nem növeszthetsz – nevetett Kissy. – Akadályozna a mozgásban.
  Martinnek fölcsillant a szeme, és Kissyre nézett.
  – Pocakosan nagyon nehéz hasba rúgni a shindyket – jelentette ki ő könyörtelenül. – Miért, te mire gondoltál?
  Martin sóhajtott és tovább nézte Kissyt, aki úgy érezte, legszívesebben a karjaiba vetné magát, most azonnal.
  – Annak is eljön az ideje – mondta. – Különben egy szavad nem lehet, három lánynak kerestünk másik hálószobát azért, hogy te… meg egy kulcstartónak. Viszont légy szíves, ha le akarsz zuhanyozni, most tedd meg, mert én akarok ebéd előtt, és szeretném, ha őriznéd addig a kaját.
  – Oké – mondta a fiú. – Megyek. Egyébként mindháromnak lett volna helye Nimby mellett.
  Kissy nevetett és megrázta a fejét.
  – Dehogyis. Nimby sose hív lányokat az ágyába. Mindig azt ajánlja föl, hogy ő mászik be a lányok ágyába. Mindenkiébe, kivéve Vanessát.

Martin pár perc múlva visszajött, furcsa kifejezéssel az arcán.
  – No, mi történt? – nézett rá Kissy csodálkozva.
  – Ööö…
  – Igen?
  – Foglalt… a fürdőszoba.
  Kissy majdnem megkérdezte, ki van benne, de hirtelen rájött, hogy mindenkiről tudja vagy sejti, hol van éppen, kivéve Macskát, aki utálja a vizet, és még valakit. Nialát.
  – És mit csinál?
  – A haját szárítja – felelte Martin olyan hangon, amiből világos volt, hogy nem ez a fontos.
  – És mi van rajta? – kérdezte Kissy, előre sejtve a választ.
  Jól sejtette. A válasz egy fejcsóválás volt. A kéjenc disznó persze alaposan meggyőződött róla, mielőtt visszacsukta az ajtót!
  – Látta, hogy benyitottál?
  Martin bólintott.
  – És mit szólt hozzá?
  Martin megint megcsóválta a fejét. Kissy legszívesebben belökte volna a sütőbe. Világos, hogy nem sietett becsukni az ajtót, és Niala egy cseppet sem zavartatta magát.
  Igyekezett úrrá lenni az indulatain. Senkinek nem használ, ha palacsintasütővel esik Martinnek, bármekkora kedve is lenne hozzá. Először is megint elküldte zuhanyozni, mert lassan ebédidő, és így tud egy kicsit gondolkodni.
  De nem ment vele sokra. Csak kavarogtak a gondolatai összevissza, amikor pár perc múlva belépett Niala, és rendet tett közöttük.
  – Hogy te mekkora szamár vagy – mondta, még mielőtt ő egyetlen hangot kiejtett volna a száján. – Hát mi a baj voltaképpen?
  Kissy hápogott valamit.
  – Hülyeség – felelte Niala. – Rossz fürdőszobába nyitott be, van ilyen. Nem sietett becsukni az ajtót, hát nem sietett. Van esztétikai érzéke.
  – De te…
  – Mit kellett volna tennem? Kezdjek talán sikítozni? Ugyan már, hülyeség. Ha véletlenül megsértik az intim szférádat, az csak akkor baj, ha hagyod, hogy azzá tegyék. Nyugodtan szárítottam tovább a hajamat. Te is ezt tennéd, ha Pi vagy Nimby véletlenül rád nyitna.
  Kissy megrázta a fejét.
  – Dehogynem, hacsak nem vagy tényleg szamár. Sőt: ha te nyitnál rá valamelyikükre, te se rohannál becsukni azt az ajtót. Ahogy én se, ha én nyitnék rá Martinre vagy Nimbyre – Pi persze más kategória.
  Kissy hallgatott. Érezte, hogy van valami abban, amit a barátnője mond, de nehezére esett elfogadni.
  Niala átölelte a vállát.
  – Ha attól rettegsz, hogy Martin most énutánam kezd el sóvárogni, akkor kár a fáradságért. Egymilliószor szemet vethetett volna rám, ha akart volna. Nem ezen múlik. Most pedig menj zuhanyozni, én elintézem a kaja dolgát.
  – Mondd csak – kérdezte Kissy az ajtó felé indulva –, mennyire nem sietett becsukni azt az ajtót?
  Niala elnevette magát.
  – Nem viszek stopperórát a fürdőszobába. De az biztos, hogy ha idekint nem lenne hőség, megfáztam volna. Ja igen, keresd meg, hogy melyik fürdőszobába ment, és menj utána.
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – És nem kell sietnetek – kacsintott rá Niala.

Vanessáék csak az utolsó pillanatban kerültek elő, eléggé lekonyulva. Még az ünnepi ebéd se villanyozta fel őket.
  Niala végigpillantott rajtuk, és beszélni kezdett.
  – Úgy egyetek, hogy mindennek jusson hely, és el is készüljünk időben. A vonat nem vár meg. Ja, és még be is kell csomagolnunk. Persze nem kell sok holmi erre a pár napra, de az is idő. Kissyvel majd körül akarok nézni egypár szekrényben, keresek valamit, az se két perc. No, igyekezzetek!
  Kissy csak nézett a többiekre, érti-e valaki, amit ez a lány beszél. Hiszen már előző este becsomagoltak. Szemlátomást nem értette senki. Nialának nagyon csillogott a szeme, és csak Vanessát nézte kitartóan.
  – Kell meleg ruha is, mert most már bármikor hűvösödni kezdhet az idő. Majd Kissytől kölcsönkérjük valamelyik pulóverét, az úgyis uniszex, de ha nem, kit érdekel, senki nem fogja egy rózsaszín pulcsi miatt csúfolni, ha meg mégis, puhára verjük. Más fontos szerintem…
  – Te… miről… beszélsz? – préselte ki Vanessa a szavakat. Már neki is kezdett csillogni a szeme.
  – Hogyhogy miről? Ismered te az atlanti szeleket? Hülyeség, honnan ismernéd, egyszer töltöttél ott két órát. Ha megindulnak az ősz eleji szelek, kelleni fog a pulcsi. De kabátot nem cipelünk, ha nagyon rossz lesz az idő, majd a szobában csókolóztok.
  Vanessa fölpattant és Niala nyakába ugrott. Egy pillanat múlva ott volt Nimby is, aki lelkes csókot cuppantott Niala arcára, aztán megcsókolta Vanessát is, Nialát, Vanessát, Nialát, Vanessát, Vanessát, Vanessát…
  – De hiszen ott nincs hely – tért magához a kislány hirtelen.
  – Ezt ki mondta?! – nézett rá a nővére vádlóan.
  – Hát Blanche…
  – Blanche! – csattant föl Niala, mintha egy közismert hazudósról lett volna szó. – Blanche-nak fogalma se volt róla, hogy ez nektek milyen fontos. Ha méltóztattatok volna szólni neki, nem ezt mondta volna. Persze hely tényleg nincs, de ezért keresünk majd Kissyvel hálózsákot. Elalszol a padlón pár napig, nem? – pillantott Nimbyre, aki bólintott, de erre Niala oda se figyelt. – Persze hogy elalszol, ez nem is kérdés. Mi lesz már, sosem eszünk? Nektek, lusta egérnépség, fogalmatok sincs, mennyit melóztunk ezen az ebéden! Aki hagyja kihűlni, egyheti sajtmegvonással büntetem!

Kissy ekkor gondolt először arra, hogy Niala tündér. Varázshatalma van. Búskomor, lekonyult kisegereket boldog, föllelkesült egérkékké tud változtatni, akik vidáman kanalazzák a levest és lopva egymásra pillantgatnak. Niala hagyta, hogy meghitt búcsút vegyenek egymástól, már tegnap se csináltak jóformán semmi mást, aztán egyszer csak bejelentette… de milyen finoman adagolva… Hát persze hogy elalszik a padlón is, hiszen… Kissy visszaemlékezett a leírásokra, amiket kapott. A nagyszülők szobáján kívül még egy kicsi szoba van, ott alszanak most Blanche-ék, és a lányoknak jut a nappali. Máshol nincs hely. Vagyis Nimby egy szobában alhat Vanessával. Az igaz, hogy ott lesz Niala is, de hát úgyse csináltak volna semmi olyasmit.
  – Hülyeség – mondta Niala ebben a pillanatban, mintha valakinek válaszolna, de mindenki látta, hogy a többiek gondolataira válaszol, amiket persze most is ismer. – Eddig se azért aludtak külön a fiúk és a lányok, mert egy szál hajgumiban tesszük, hanem mert ez az illendőség. Hát most majd kicsit felfüggesztjük az illendőséget. Nimby!
  – Parancs! – kapta magát a fiú ültében vigyázzba.
  Niala mosolygott. – Hányszor láttál engem eddig hálóingben?
  Nimby fölemelte bal kezét, hogy számoljon az ujjain, de megállt. – Az is számít, amikor pizsamában láttalak?
  – Igen.
  – Kilencezer-nyolcszázhuszonnégyszer – felelte Nimby, csak egy pillantást vetve az ujjaira, mintha azokról ezt le tudta volna olvasni.
  – És én téged?
  – Nyolcezer-hétszázkilencvenháromszor! De hálóingben egyszer se.
  Az egerek nevettek.
  – No, hát akkor most is ki fogjuk bírni – mondta Niala. – Beszéltem, uff.

Niala másodszor is megnézte az óráját, s ezzel egyidejűleg cselekvésre szánta el magát. Fölkapta a telefont és benyomta a hármast.
  – Én – mondta bele. – Hol vagytok?
  – Bocs, most nem tudok beszélni – jött Pi hangja. – Később visszahívlak, ciao!
  Az egerek egymásra néztek. Ez nem vallott Pire. És ciao?! Soha nem köszönnek így. Niala szemügyre vette a telefont.
  – Nem tette le – mondta halkan, és kihangosította. Mindenféle zörejeket hallottak, elmosódott beszéd, járművek zaja. Aztán Pi egyszer csak lassan, de jól kivehetően kopogni kezdett a telefonon, alighanem a körmével.
  Belénk jöttek CDG RBD. Senki nem sérült meg. Másik kocsi volt hibás. Rendőrök faggatnak, nem szabad telefonálni. Oldjátok meg utat. SMS-t írhattok.
  Aztán letette.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Mit mondott, hol mentek beléjük? – kérdezte Niala kis csend után.
  – CDG RBD – nézett Nimby egy darab sütire, amibe villaheggyel belekarcolta a morzebetűket.
  – Charles de Gaulle – mondta Martin.
  – És rue Berteaux-Dumas – tette hozzá Chantal. – Ismerem azt a sarkot.
  – No jó – mondta Niala kis habozás után. – Őrajtuk most úgyse segíthetünk. Induljunk, itt kell fölszállnunk a vonatra, hosszabb lesz az út.
  – Várjatok – mondta Kissy. – Kihozom a biciklit, az azért valamit segít.
  A bicikli kint állt, a garázs falának támasztva, Martin használta a bevásárlásnál. A garázs mellett állt az alapítvány mikrobusza. Az egerek ránéztek és sóhajtottak.
  – Végül is tudunk vezetni – mondta Nimby.
  – Igen – felelte Niala rosszkedvűen, és Martin segítségével a csomagtartóra emelte a legnagyobb hátizsákot. – Tudunk.
  – Az állomás csak ötszáz méter – folytatta Nimby.
  Niala oda se figyelve megindult a biciklivel, amin Chantal és Martin tartotta a zsákot. Kissy és Vanessa hozta a másikat, Nimby pedig a hátára csatolta a harmadikat és jött utánuk.
  – Tudjátok mit? – állt meg Niala a kapu előtt. – Rakjátok a másikat az ülésre.
  – És ha nem bírja a súlyt? – kérdezte Chantal.
  – Akkor Kissy kap tőlem egy másik bringát, rakjátok már föl!
  Kissyék látták, hogy Nialával most nem lehet vitatkozni. Gyorsan földobták a zsákot, s a menet megindult. A bicikli jól bírta.
  A sarkon, amikor befordultak, Niala fújt egyet, és odaintette magához Nimbyt.
  – Igen, én is tudom, hogy tudunk vezetni. És biztos lehetsz benne, hogy ha ezen múlna, hogy kórházba kerülsz-e idejében, akkor már százzal robognánk valahol, és nem érdekelne, hogy hány rendőr vágtat a nyomunkban. De azért nem kockáztatok, hogy le ne késsük a vonatot. Akkor inkább utazom holnap.
  – Nincs is rendőr a környéken – suttogta Nimby.
  – Hülye – mondta Niala szeretettel. – Kit érdekel a rendőr? Az életünk az, amit nem kockáztatok.

Éppen bent állt a vonat, amikor kiértek az állomásra. Némi bajlódás következett a hátizsákokkal, nem volt könnyű olyan magasra emelni őket, de ahogy kísérletezni kezdtek az elsővel, a csomag önálló életre kelt és megindult fölfelé. Persze, Nimby zsebantigravitátort rakott bele, gondolta Kissy, aztán fölfedezett egy férfit a kocsi mellett. Szakállas fiatalember volt, egykettőre föladogatta a csomagokat, aztán föllépett a kocsiba és eltűnt.
  – Jó utat – mondták a lenti egerek.
  – Kösz – mondták a fönti egerek.
  A vonat indulni készült. Nialáék átvonultak egy ablakhoz.
  – Pinek szólok, hogy kiértünk – mondta Niala –, az átszállást meg megoldjuk. És kiderítem, mi van velük. Ti meg legyetek jó kisegerek.
  – Ti is, ti is! – kiabálták Kissyék, s a vonat ezzel útnak indult. Integettek utána, amíg csak látták az ablakban a kezeket.
  – Maradtunk hárman – mondta Chantal, s tolni kezdte a biciklit.
  – Azért Piék biztos befutnak – lépkedett mellette Kissy.
  – Addig meg majd összebújunk, hogy ne féljünk – mondta Martin. – Milyen jó, hogy széles az ágy.
  – Kissy – kérte Chantal –, megfognád a bringát, amíg laposra verem?
  Igen, a széles ágy határozottan kényelmes volt, egyedül is meg kettesben is. No meg csapatostul, mert az azért mostanában is előfordult, hogy a csapat vagy valamekkora hányada reggel Kissy szobájában gyűlt össze, leültek az ágyra és ott beszélgettek.
  Persze még anyának is el kellett mondani, hogy semmi olyanról nincsen szó, egyelőre, de hát mindenképpen kell nekik egy széles ágy, akkorra, amikor majd szó lesz olyanról is. Anya arcán ellenkezés látszott, de ő kijelentette, hogy egyszer fel fog nőni, semmilyen kicsinyítő eljárás nem használ, és szeretik egymást, előbb-utóbb az ágy lesz a vége.
  Anya vele tartott a bútoráruházba, meg Niala is, aki mindenhez értett és nagyon hasznos tanácsokat adott, aztán egy váratlan fordulattal, amikor már kiválasztották az ágyat, lealkudott tíz százalékot. Bocs, mondta, de így szokta meg a nizzai piacon.
  Aztán úgy alakult, hogy először Beaulieu-ben töltötték együtt az éjszakákat, utána Kronshagenben, és csak harmadikként próbálták ki együtt az új ágyat. De nagyon jól érezték magukat benne.
  Chantal persze nem verte meg Martint, nehéz is lett volna. Minimum Steven Seagal kellene hozzá. Ehelyett szépen hazatolták a biciklit és beszéltek Angélique-kel. Akkor hívta őket, amikor befordultak az utcájukba.
  – Bocs, de eddig tartott. Nialáék?
  – Már a vonaton ülnek, minden rendben – mondta Chantal. – Mi a helyzet?
  – A Charles de Gaulle-on jöttünk kifelé, amikor belénk jött egy teherautós pofa a mellékutcából. Elég csúnyán meggyűrte a kocsi orrát, még az a szerencse, hogy mindketten lassan haladtunk. Azzal védekezett, hogy nem fogott a fék, úgyhogy nem is volt hajlandó továbbmenni, de a rendőrök se engedték volna. Majd szakértővel megvizsgáltatják a féket, de ez már nem a mi dolgunk. Ma már nem lesz kocsink, felmérik a károkat, aztán, gondolom, kivisszük Blanchard úrhoz, biztosan elvállalja.
  – Kérdezni se kell – mondta Martin.
  – Úgyhogy ma Pinél alszunk. Szegény feje folyton azon aggódott, hogy jutnak el a lányok a vonathoz.
  – Természetesen az itteni vonattal – mondta Kissy. – Odáig levittük biciklin, nem tört le a kezünk tőle. Vitték Nimbyt is.
  – Bretagne-ba?!
  – Oda. Látnod kellett volna szegény kisegereket, hogy odavoltak. Úgyhogy Niala kijelentette, hogy viszik őt is. Zsebre tették és vitték.
  – Milyen igaza van – mondta Angélique. – Csak nem ugrik székre D’Aubisson nagymama, ha meglátja.
  – Két egér unokája van – felelte Chantal.

A vakáció utolsó napjait jórészt hármasban töltötték. Napközben Chantal szinte állandóan Luckel volt, így ketten maradtak egymásnak. Kissy kicsit restelkedve bevallotta magának, hogy bármennyire szereti a többieket, egyáltalán nem bánja, hogy pár napig nem cincognak körülöttük.
  Éjszaka Chantal Vanessa szobájában aludt, mint mindig azóta, hogy hazajöttek, csak most nem osztozott a szobán a D’Aubisson lányokkal. Egyedül maradt az emeleten, ahol eddig öten aludtak. De a földszinten nem csökkent a létszám, Nimby elment ugyan, de jött helyette valaki.

– Kissy, telefon! – kiabálta a telefon Niala hangján, egy órával azután, hogy a hang tulajdonosa vonatra szállt. – Kissy, telefon!
  Kronshagenben csinálták egyik este ezeket a csengőhangokat. Mindenki bemondta a többiek nevét: Niala, telefon! – Nimby, telefon! és így tovább, s azok a hang tulajdonosának számához rendelték a hangfelvételt. Ebből rögtön lehetett tudni, hogy ki a hívó és ki a hívott, s ha többen voltak együtt, csak annak kellett elővennie a készülékét, akit kerestek.
  Kissy lenyomta a gombot.
  – Mondjad!
  – Megnéztétek ti azt a pasit, aki föladta a hátizsákjainkat a vonatra?
  – Nem…
  – Mi se. Sőt ő se nézett meg minket. Csak később ismertük meg egymást. Ő volt Vanessa szkanderpartnere.
  – Az arab az építkezésen?
  – Ő. Jól elbeszélgettünk, de nem ezért hívlak. Van egy barátja, aki kapott valamit, ami neki nem kell, de nektek igen. Kizárt, hogy tévednék. Ha mégis, akkor pár napig nálad lesz, aztán ideadod és hazavisszük mi. Oké?
  – Oké, de mi az?
  – Föl fogod ismerni a rendeltetését. Akkor megmondom neki, hogy szólhat a barátjának, vigye el hozzátok. Szia!
  Niala letette. Kissy fejvakarva nézte a telefont, aztán belátta, hogy az nem fog neki többet mondani. Ő is csak annyit tud, amennyit Niala telefonja közölt vele.
  Már vacsoráztak – ötösben, anyáék is hazaértek és Chantal is elszakadt Luctől –, amikor csengettek. Kissy kiment az előszobába és a monitorra nézett. Szakállas férfi állt a lámpafényben, valami csomaggal a lába mellett. Motorral érkezett, az ott állt az úttesten.
  – Kit keres? – szólt a mikrofonba.
  – Én – barát – Ibrahim – jött a válasz pocsék franciasággal. – Ibrahim – nekem – telefon – elhozni.
  Kissy gondolkodott egy pillanatot. Nialában megbízhat. Ha Nialát becsapták, neki akkor sincs félnivalója, egy szál pasassal akkor is elbánik, ha… mindegy. Kiment, kinyitotta a kaput, de nem lépett ki.
  Az arab vigyorgott.
  – Jó – este – neked. Ezt – én – hozta.
  S odatolta elébe a csomagot, ami egy fonott kosárnak bizonyult, kendővel letakarva.
  – Jó estét. Ez micsoda?
  – Én nem – tudja – mondani. Kevés francia. Enyém – lakás – nem enyém – lakás. Nem lehet.
  Kissy tudta, hogy a csomag érintésre robban, a tartalma egyébként is mérgező és feketeöves karatés. Nem nyúlt hozzá. Ráér. Előbb legyenek úrrá a kommunikációs nehézségeken.
  – Do you speak English? – kérdezte.
  Mintha villanyt kapcsoltak volna föl az arab arcán.
  – Yes! I do! Much better than French.
  – Hála az égnek – sóhajtott Kissy, és angolul folytatta: – Miért hozza ezt…
  A vége a torkán akadt, mert a csomagra tévedt a tekintete, és a kendő jól láthatóan mozgott. Kígyók?!
  – Az albérletembe nem vihetem – mondta az arab, közben letérdelve és bontogatni kezdve egy lekötött sarkot. – Egy jó barátomtól kaptam, ő se tarthatta meg…
  Talán beszélt tovább is, de Kissy már nem hallotta. A kendő fölhajlott, és egy fej bújt ki a kosárból. Egy szempár kapcsolódott Kissy tekintetébe, aki majdnem fölsikoltott ijedtében.

Lány volt, három hónapos, és fajtatiszta, törzskönyvezett. Megkaptak mindent, törzskönyvet, oltási bizonyítványt, de Kissy csak letette az előszobában, nem azzal volt elfoglalva. Az arab – a nevét is elfelejtette megkérdezni – azt mondta, indulás előtt nem merte megetetni, nehogy rosszul legyen a rázkódástól. Reggel evett utoljára. Kissy tehát rögtön a konyhába vitte, a többiek is velük tartottak; le se vették a szemüket Suzyről, aki úgy szimatolt körbe-körbe, mintha a ház teljes légterét be akarta volna szippantani, és közben megállás nélkül járt a farka.
  Anya segített vacsorának valót keresni, ámbár ő se nagyon tudta, mit eszik egy ekkora kiskutya. Végül is föláldoztak egy darab disznóhúst, amit Suzy rajongva üdvözölt már akkor, amikor a hűtőből kivették, de várnia kellett, hogy fölmelegítsék. Anya úgy gondolta, egy kutya ne legyen válogatós, és amikor a húst kivették és letették a padlóra, Suzy azonnal igazat adott neki. Egyet szimatolt a húson, aztán hozzálátott. Hamar végzett vele, aztán leült és fölnézett rájuk.
  – Több nincs?
  Suzy berni pásztorkutya volt, hosszú szőrű. A háta fekete, a hasa fehér, az orra körül és a két szeme között is fehér. A lábai barnák voltak, akárcsak a szája mellett és két kis folt a szeme fölött. Apa ismerte ezt a fajtát, azt mondta, hogy a barna részek aranyszínűek lesznek, mire felnő. Egyszóval mutatós kiskutya volt, csak Kissy hamarjában nemigen tudta, mihez kezdjen vele.
  Akárcsak Macska. Amikor bementek a konyhába megvacsoráztatni Suzyt, ő kint volt a kertben, esti sétán, felderítésen vagy vadászaton, ki tudja, min. Pár perccel később lépett be a macskaajtón, és meglepve bámult a semmiből ott termett élőlényre.
  – Gyere, Macska – hívta Chantal. – Ő Suzy. Kutya. Most érkezett. Suzy, ő Macska. Macska. Mármint az első a neve, a másik a rendszertani… mindegy, ne törődj vele. Szaglásszátok meg egymást.
  A két háziállat némi távolságtartással, meglehetős bizalmatlanul megszaglászta egymást. Suzy billegetett ugyan a farkával, de elég bátortalanul. Macska nem viszonozta. Jelentőségteljes állásba igazította füleit – sajnos a fültartás jelentését egyedül ő értette –, aztán előkelő léptekkel odasétált, ahol enni szokott.
  – Hozom – mondta Kissy, és föltálalta Macska vacsoráját. Suzyben azonnal föltámadt az érdeklődés, odasietett volna, de Martin megállította.
  – Jobb, ha nem nyúlsz a kajájához. Kár lenne elrontani a barátságot. Te is kapsz egy kicsit, jó?
  Kissy neki is adott belőle, s a kiskutyának szemlátomást ízlett, mert egykettőre eltüntette, és kért még. De nem kapott.
  – Mára legyen elég ennyi – intette Kissy. – Tudni kell a mértéket.
  Apa már ekkor, az első estén megjósolta, hogy Suzy soha nem fogja tudni a mértéket, ha ennivalóról van szó.

A Nialával másnap folytatott beszélgetése olyan volt, mintha a Tom és Jerry forgatókönyvírói tárgyaltak volna: kizárólag kutyákról, macskákról és egerekről szólt.
  – Rendes kiskutya – mondta Kissy. – Szobatiszta, és kifér a macskaajtón, úgyhogy csak etetni kell, amúgy éppen olyan önálló, mint Macska. Már mindent végigszimatolt az alagsortól a padlásig, és mindenkit farkcsóválással üdvözöl. Macskát is, de ő mostanra eldöntötte, hogy nem ereszkedik le hozzá, elvégre ő a ház úrnője.
  – Egy macskától igazán nem várhatsz mást – felelte Niala. – Fennhéjázó népség.
  Amikor az egerekről beszéltek, Niala szinte meghatódott.
  – Annyira drágák – mesélte. – Nimby közvetlenül az ágyunk mellett ágyazott meg, és bizalmasan megkért, hogy én aludjak belül, nehogy éjszaka véletlenül az én takaróm alá nyúljon vagy engem kezdjen simogatni. De amikor Vanessa kijött a fürdőszobából, már az ajtónyitásra hátat fordított, és úgy maradt, amíg engedélyt nem kapott, hogy visszaforduljon. Meg amikor én jöttem ki, akkor is. Csak a szája jár, dehogyis nyúlkált ő Vanessa takarója alá.
  – Szerintem ha te aludtál volna kívül, a te takaród alá már benyúlkált volna – jegyezte meg ő.
  – Lehet. De valószínűbb, hogy nem. Csak Vanessa érdekli. Fél éjszaka susmorogtak és fogták egymás kezét. Most aztán ásítoznak.
  – És te?
  – Én az igazak álmát aludtam, természetesen.
  – Akkor honnan tudod, hogy meddig susmorogtak? – nevetett Kissy.
  – A kishúgomtól. Megmondta kerek perec. Azt mondta, amikor már aludni akartak, Nimby rájött, hogy még sose adtak egymásnak jóéjtpuszit, úgyhogy nekiálltak bepótolni. Eltartott egy darabig.
  Kissy sóhajtott, és Martinre nézett, aki mosolyogva nézett vissza rá.
  – Úgyhogy nálunk dúl a kisegér-romantika – összegezte Niala. – De hát nagyiék is ott voltak, amikor először összegabalyodtak, nem kell titkolni semmit. De most már megyek, mert rengeteg pakolnivaló van még.
  A nagyszülők házát az ő németországi nyaralásuk alatt akarták kifesteni, de kicsit elhúzódott a dolog, ezért mehettek a lányok csak pár nap elteltével. Niala később elmondta, hogy bretagne-i napjaik reggeltől délutánig rendcsinálással teltek, csak akkor mentek ki egy kicsit a tengerhez vagy be a faluba, de ez egy pillanatig sem zavarta őket.
  – Kicsit emlékeztetett egy másik rakodásra – mondta egy szeptemberi hétvégén, amikor a csapat összegyűlt Kissyék nappalijában. – Amikor Mohi holmiját válogattuk Franconville-ben. Akkor is minden idegszálával koncentrált valakire: rám. Én voltam a messzi, elérhetetlen család és otthon. Most pedig Nimbyre.
  Vanessa mosolygott, megölelte nővérét, aztán visszatért a kedveséhez.

A szünidő utolsó napjai kettőzött sebességgel pörögtek. Piék már csak egyszer tudtak kijönni, mielőtt a miniegereknek megkezdődött az iskola. A Citroën akkor már Blanchard úrnál volt, ők csak képeket láttak róla. A teherautó igencsak megnyomorította az elejét jobbról, a lámpa is összetört, a sárhányó, a motorháztető összevissza görbülve. Bent a motorházban is volt annyi sérülés, hogy ne lehessen elindulni vele, először a rendőrök vették vontatókötélre, aztán Blanchard úr a rendőrségi telepről Franconville-ig. És persze egy centet se fogadott el, azt mondta, majd a biztosító fizet. Pi figyelmeztette, hogy az a költségek töredéke lesz csupán, amire Blanchard úr vállat vont és azt mondta, a többire se legyen gondja.
  Pedig hát ez nem az alapítvány kocsija, sőt nem is Pié. Ez Marcel kocsija. Igaz, ő az utóbbi időben kevesebbet ül a saját kocsijában, mint az egerek, de akkor is az övé, nem Pié.

Utolsó este szenzációs hírrel jelentkeztek Nialáék: shindyt fogtak! Egymásnak adogatták az elbeszélés fonalát. Piék is hallották, ők persze Courbevoie-ban voltak ezalatt.
  D’Aubissonék egy barátjukkal beszélgettek, és szóba került az alapítvány, a gyerekek harca. A barát egy kicsit gondolkodott, aztán azt mondta, van valaki, aki egy ideje már gyanús neki. Az egyik szomszéd faluban működő baptista lelkipásztor. Ő is tagja volt a gyülekezetnek, de valahogy mindig olyan érzése volt, mintha a lelkész furcsán nézegetné a fiatal fiúkat.
  – Ó, de jó, hogy magatokkal hoztatok – mondta Nimby.
  Gyorsan kidolgoztak egy haditervet, és egy óra múlva D’Aubissonék barátja bekopogott a lelkészlakba, hogy bemutassa barátainak fiát, Pierre-t, aki érdeklődik a hit iránt, és szívesen beszélgetne vele.
  A lelkésznek felesége volt, fia és két lánya, de előrelátóan a kora délutáni órákat választották, amikor ezek nincsenek otthon, a lelkész viszont egy teológiai munkán dolgozik, tehát nem megy el hazulról.
  Barátságosan fogadta az ifjú Pierre-t, és jó háromnegyed órát elbeszélgetett vele, persze kettesben, a gyülekezeti tag elfoglaltságára hivatkozva távozott. Nimby szépen felelgetett a lelkésznek, nemegyszer föltett neki olyan kérdéseket, amikre nem volt könnyű válaszolni – nem volt nehéz ilyen kérdéseket találnia, hiszen világéletében hitetlen volt –, és közben félig-meddig már feladta a reményt, hogy ő itt ma shindyt foghat. Vagy tévedés az egész, vagy az első találkozáskor nem mer próbálkozni a pasas. Második alkalom viszont már nem fog összejönni.
  Nimby végül kikéredzkedett a fürdőszobába. Pár percig várt, rányit-e a pofa, de nem jött, úgyhogy lehúzta a vécét, kinyitotta a csapot, elzárta és kilépett.
  Azonnal ott volt a pasas, átölelte, fogdosni próbálta, Nimby a rengeteg testgyakorlásnak tulajdonította, hogy sikerült kicsúsznia anélkül, hogy megüsse. Bár az is segíthetett, hogy ő alacsony volt, a pofa meg magas, testes, de nem erős, inkább puhány alkat. Megkérdezte, mit akar tőle. A lelkész megmondta. Nimby elképzelte, ahogy az ügyész meghallgatja a felvételt és ugrál boldogságában, aztán azt mondta, hát jó, ha ezt akarja, akkor vetkőzzön. A pasas boldogan hozzálátott, aztán amikor már csak az alsója volt rajta, Nimby szétlőtte a szobában álló hatalmas, gyönyörű akváriumot.
  A lelkész jobban ordított, mintha őt magát lőtte volna hasba. A tartály oldala kettétört, a víz kizúdult és elöntött mindent, halastul-növényestül. Nimby nem hagyott időt gondolkodni, belelőtt a pasas mögött álló vázába, aztán kitörte az összes ablakot, a számítógép monitorját, még egy vázát, megint még egyet, és közben figyelmeztette a lelkészt, hogy ha már semmi törékeny nem marad a szobában, akkor ő következik. Sorban leszedte a könyvespolc tetejét díszítő üvegeket, és közben azon meditált, milyen jól lő, háromból kettő talál, a gyakorlatokon nem megy ilyen jól. A falon családi képek voltak, azokat nem vette külön, hanem a többi között, úgy mellékesen durrantott bele hol egyikbe, hol másikba. Hálás célpontok voltak, valósággal záporozott belőlük az üveg. A zsebe tömve volt apró kaviccsal, de azért a földről is fölvett egy-egy lövedéket, újrahasznosította őket.
  A lelkész akkor kapott egyet a kezébe, amikor a nadrágja után nyúlt, Nimby nem akarta, hogy felöltözzön. Ettől kezdve még jobban ordított, a keze erősen vérzett is. Persze a lába is, ahogy belelépett a szilánkokba, meg itt-ott el is találták az üvegcserepek. Nimbyre nemigen jutott belőlük, elhajolt az útjukból.
  Egyetlen tárgy maradt épen a pusztításban, az íróasztalon álló gyönyörű teáskészlet. Kis kancsó, csészék, tányérkák. Nimby látta, hogy ez nagyon kedves a pofának. Amikor már fogytán voltak a célpontok, az ablak felé mutatott, és megcélozta a lelkészt. Nem mondta meg, melyik részén, de az egerek sejtették. Aztán, ahogy az nem mozdult, porrá lőtte az utolsó célpontot, egy értékesnek tűnő cseréptálat a falon. Megint a lelkészre célzott, aki most már hanyatt-homlok igyekezett az ablak felé, Nimby pedig legyilkolta a teáskészletet. Egyetlen csésze maradt meg belőle, azt magához vette, mielőtt elhagyta a szobát. Az ajtón át, aminek a pasast egész idő alatt nem engedte a közelébe. De előtte csinált egy sorozat fotót a romhalmazról, még videóval is körülnézett. Ráért, tudta, hogy a D’Aubisson nővérek gondjaikba veszik a lelkészt.
  Amikor a pasas kiugrott az ablakon, talán úgy érezte, hogy megszabadult, de pillanatokon belül ott termett két lány, akik nyilván halálra rémültek az alsónadrágos, vér csíkozta férfi látványától, mert sikítozni kezdtek, aztán viszont mindketten adtak neki egy-egy akkora pofont, hogy szikrát hányt a szeme, és végigkergették a falu főutcáján. Az egész falu kitódult az utcára. Valaki megpróbálta megvédeni, de Vanessa a falu közepén, teljes hangerővel lejátszotta a hangfelvétel legterhelőbb részét.
  Akkor megszólalt egy gyerekhang: – Nekem is ezt mondta –, és majdhogynem nekik kellett megvédeniük a lelkészt a feldühödött emberektől. De szerencsére előkerült egy rendőr, aki egy pillanat alatt intézkedett, egyik kezével bilincset kattintott a pasasra, a másikkal kört rajzolt a levegőbe, mutatván, hogy mindenki táguljon onnét, és már vitte is.

Az elbeszélést elképedt csend követte. Kissy pontosan tudta, mennyire szeret Vanessa és Nimby képzelegni, történeteket költeni, de még sosem fordult elő, hogy be akarták volna csapni őket. Minden szót elhitt nekik. De akkor is… egy ekkora balhé…
  Másnap a D’Aubisson család hazatért Bretagne-ból. A két szolgálati járat között volt egy órájuk – ahhoz nem elég, hogy kimenjenek Vaucressonba, de ahhoz igen, hogy a reptéren találkozzanak. A csapatot Pi vitte ki a mikrobusszal, Georges pedig elintézte, hogy egy személyzeti társalgóban várhassák meg őket.
  A gép már leszálláshoz készülődött, amikor megérkeztek, úgyhogy csak két gyors szimatolókörre jutott idő – mármint Suzynek –, és már be is robogott Vanessa, hogy az ő karjaiba vesse magát. Kissy meghatottan szorította magához. Most már nem sokat ölelgetheti ezt a kis bogarat. Kezdődik az iskola, vége Vanessa kihagyott évének, innen nyolcszáz kilométerre fog suliba járni – amikor pedig találkoznak, akkor más fogja ölelgetni.
  Jött már ő is, lelkes vigyorral a képén, átölelte és körbepuszilta Kissyt, aztán jött egy-egy puszival Georges és Blanche, és végül, több puszival, Niala. Legvégül pedig Nimby, még lelkesebb vigyorral, még több puszival, mint egy perccel korábban, és alighanem többször is körbejárta volna a lányokat, ha nem ez az utolsó óra, amit együtt tölthet Vanessával. Így viszont leültek egymás mellé, és egy óra hosszat így is szándékoztak maradni.
  Niala hozott egy helyi lapot, ami rövid cikkben tudósított a gyermekmolesztáló lelkipásztor leleplezéséről, elmondta, hogy a lelkészt a feldühödött szülők és gyerekek végigkergették a falun, aztán valaki betört a dolgozószobájába és szétverte a berendezést. Az egerek jót nevettek, ismerték már ezeket a félreinformáló újsághíreket. Nimby megígérte, hogy szétküldi a képeket, amint hazaér. Sok van, mert amíg ők beszélgettek, Vanessa kint ült egy fán, és az ablakon át fotózott, aztán a faluban is készült egy csomó, amikor letartóztatták a pasast.
  A lelkész még aznap fölkerült a trófeák tablójára. S a főhadiszállás egy üres falfelületén Kissy elhelyezett még egy lapot, Nimby arcképével és egy felirattal: A HÓNAP EGERE 2008. AUGUSZTUS. Megszavazták, hogy ezentúl lesz egy ilyen cím, amit csak hőstettekkel lehet kiérdemelni. A teáscsészét pedig Nimby otthon kitette a polcra, és este megbeszélték, hogy gyűjteményt alapítanak a hadizsákmányokból. Ha alkalom adódik rá, elvesznek a shindyktől valami apró tárgyat, amit egy virtuális polcon helyeznek el. Azért virtuális, mert nem lesznek egy helyen, mindegyik annál az egérnél lesz, aki megszerezte.
  Aztán egyszer, amikor megírják a shindyk elleni sok évtizedes küzdelmük történetét, lefényképezik ezeket a tárgyakat és bemutatják: íme, ennyi shindy volt, akiket elkaptunk és elvettünk tőlük valamit. S még hány volt, akinél nem volt semmi – és pláne mennyi, aki nem került a kezünkre.

Senki sem integetett a gép után. Amikor a D’Aubisson család eltűnt a folyosón, ők megfordultak és kiballagtak az épületből.
  – Ne törjetek le – vigasztalta őket Angélique –, hisz együtt leszünk megint nemsokára.
  Az egerek bólintottak, automatikusan, meggyőződés nélkül. Igen, gondolta Kissy, együtt leszünk, de csak egy-egy hétvégén meg szerdán, aztán a rövidebb szünetekben. Az igazi mégiscsak a nyári szünet. Amikor heteken át mást se lát, de nem is akar látni, mint egereket, napsütést, fákat, egereket, egereket, egereket…
  Hihetetlenül távol volt már az az idő, amikor még egyedül ült a gép előtt, chatelt a többiekkel, és tippelgetett, hogy melyikük milyen lehet. Már alig jut eszébe, hogy Vanessát valaha Mohinak hívták, Martint meg Süninek, és a Nimby is csak rövidítés a Nimbostratusból.
  Míg a Périphérique-en haladtak, hirtelen eszébe jutott egy mondás. Martin mondta valamikor régen, hogy az osztálytársai nem tudják róla, hogy ő planktont eszik vagy gazellát. Hát most már van két osztálytársa, akik pontosan tudják, meg az egész csapat persze. Már egy évvel ezelőtt is, amikor még csak a szünidő egy részét töltötték együtt, ősszel, az első találkozásukkor Mohi automatikusan elővette a curryport, a chilit, a szinte csak Martin kedvéért tartott indiai fűszereket. És Martin is, amikor húspogácsát csinál, mindig tesz bele szerecsendiót, mert Niala úgy szereti, és a többiek is megkedvelték. Valamelyik héten pedig ő maga vett le automatikusan a bevásárlóközpont polcáról egy flakon after shave-et, mert amikor odaért, eszébe jutott a mozdulat, amivel Pi kidobja az üres flakont.
  Mindent tudnak egymásról. Valósággal összenőttek, mintha egy nagy család lennének mindannyian. Persze ezen a családon belül is vannak szorosabb kötelékek, három szerelmespár, két nővér; s változik is néha a kapcsolat jellege, mint Martin és őközötte ezen a nyáron. De egy dolog nem változik: hogy egy csapatot alkotnak.
  Nehéz lesz nélkülük.

De amikor belépett az osztályba, már nem nyomasztotta az elválás az egerektől, és nem azért, mert kettő közülük ott volt vele. Az iskola éppen olyan otthonos volt, mint Nimbyék kertje vagy a kedvenc pizzériája Beaulieu-ben. Ismerős volt a gyerekek zsivaja is, csak akkor lepődött meg, amikor a zsivaj először elhalkult, aztán zúgó tapsorkánnak adta át a helyét. Azazhogy akkor döbbent meg igazán, amikor fölfedezte, hogy mindenki őt nézi, neki tapsol. Meg a másik két egérnek.
  A hangzavarból kiharsogott egy hang. Romainé.
  – Tizenvalahányadik Benedek bocsánatot kért a pedofil papok áldozataitól – kiáltotta. – De egy papot se kergetett ki meztelenül az utcára. Ez jár az ilyeneknek!
  A taps fölerősödött.
  – Hé – lepődött meg Chantal –, honnan tudjátok?!
  Valaki fölmutatott egy már erősen megviselt újságot. Ugyanazt, amit Nialáék hoztak Bretagne-ból. Kissy értetlenül bámulta. Hogy került ez hozzájuk, és honnan tudják, hogy ők vannak az ügy mögött?!
  – …voltunk azok – emelkedett ki a hangzavarból Martin hangja. – Halljátok? Nem mi voltunk!
  – Persze hogy nem – nevetett valaki, és kilépett a tömegből. Jennifer. – A közelben se voltatok. Se te, se a két társad. De milyen érdekes – Jennifer fölemelte a kezét, amitől alábbhagyott a ricsaj –, a pap mögött két szőke lány szaladt. Úgy hasonlítottak, mint két tojás. És az egyik pont úgy nézett ki, mint Françoise pöttöm barátnője, aki júniusban az udvaron – Jennifer az osztályhoz fordult és tanáros hangon kérdezte: – miért nem verte hülyére a Daniel testvéreket?!
  – Mert már azelőtt is hülyék voltak! – ordította az osztály boldogan.

Kissy hosszú másodpercekig bámult értetlenül, amíg rájött, hogy egyetlen magyarázat lehetséges. Jennifer ott volt. Mert az újság nem közölt semmiféle fényképet. De mire bármit kérdezhetett volna, egy hang szólalt meg az ajtóból.
  – Úgy látom, ennek az osztálynak még nem ért véget a szünet. Én is megtudhatom, minek örültök ennyire?
  Dubois. Hát persze. A többiek elindultak a helyükre, de Kissy úgy döntött, ott marad középen. Inkább érezte, mint tudta, hogy két egértársa ott áll mögötte.
  – Magának is jó reggelt, tanár úr – felelte. – Annak örülnek ennyire, hogy a barátaink Bretagne-ban elkaptak egy pedofil papot.
  Romain odanyújtotta az újságot Dubois-nak, aki átfutotta a rövidke tudósítást, és morcosan visszaadta a gyűrött hírlapot.
  – Néha nem tudom eldönteni, van-e még értelme tanítani benneteket. Tizennégy évesek vagytok, és még nem hallottatok a rendőrségről?! Kikergetni az utcára meztelenül… önbíráskodás! És ti még büszkék vagytok rá?!
  – Igen, tanár úr – felelte Chantal higgadtan, vagy legalábbis higgadtnak tűnő hangon. – Büszkék vagyunk rá. És tudja, miért? Mert megvédtük magunkat és megvédtük a többi gyereket. A felnőttek dolga lenne, hogy megvédjenek minket. Nekünk, gyerekeknek azt se lenne szabad tudnunk, hogy ilyen emberek léteznek. – Már ott állt a tanár előtt, közvetlen közelből nézett föl rá. – De maguk, felnőttek nem védenek meg tőlük. A rendőrség, a bíróság felnőttekből áll, és nem elég, amit tesznek. Hát akkor jövünk mi. Gyerekek. Földerítjük az ilyen alakokat és elvesszük a kedvüket attól, hogy még egyszer gyerekekhez nyúljanak. Mert az lehet, hogy lecsukják őket, de egyszer kiszabadulnak. Majd ha maguk, felnőttek jobban végzik a dolgukat, a mi alapítványunkra se lesz szükség.
  – Hm – mondta Dubois. – Alapítványotok is van?
  – Van, tanár úr – felelte Martin. – Azzal foglalkozik, hogy az ilyen alakokat fölkutassa és hűvösre tegye.
  – És hányat tettetek hűvösre?
  Kissy gyorsan átszámolta. Sheila, Sylvie, Charlotte és most a lelkész. Cindy nem került hűvösre…
  – Négyet – felelte. – Plusz egy autótolvajt.

Az osztály már a tavalyi anyagot ismételte, amikor Kissynek eszébe jutott, hogy a tolltartójában ki kell cserélni a papírszalagot. Még a tavasszal csinált egy papírcsíkot, amire rányomtatta anya és apa, az egércsapat és Macska fényképét; könyvjelzőnek szánta, de aztán a tolltartójában kötött ki. Mostanra elrongyolódott, de újat is kell tervezni, hogy Suzy is ráférjen. Suzyről meg az jutott eszébe, milyen jellemző, hogy a reptéren azonnal a nyakába borult minden D’Aubissonnak és Nimbynek is, pedig akkor látta őket életében először. Tipikus kutyaviselkedés, imád mindenkit. Ahogy az is tipikus, hogy Macska viszont csak önmagát imádja, nála az lenne a különös, ha szeretetrohamokban törne ki.
  Niala persze nem vitte el Suzyt, ahogy ígérte, ha nem kell nekik. Persze hogy kellett. Már mindenkivel megtalálta a közös hangot. Apa reggelenként „jó reggelt, kiskutyá”-val köszönti, és néha megdögönyözi a hasát. Anya rendszeresen megsimogatja, beszélget vele, gyakran megkérdezi, nem fáradt-e még el a farka, nem kell ám állandóan csóválni. De Suzy azért csak csóválja.
  A D’Aubisson lányokkal is jól ellesz. Pygiék is jól elvoltak velük. Niala közelében mindig élt kutya, most is vagy egy tucat akad a Beaulieu-ben élő rokonságban, meg hát a panziónak is van egy házőrző kutyája. Vanessa meg még Mohi korában barátkozott össze velük, sokfelé akadt belőlük, és jó társaság voltak.
  Kissy hirtelen összeráncolta a szemöldökét. Mit mondott Jennifer az imént? Két szőke lány, akik úgy hasonlítottak, mint két tojás?
  Szünetben megkérdezte tőle.
  – De, azt mondtam – felelte Jennifer. – Testvérek, nem?
  Kissy nem felelt. Ilyenkor mindig eszébe jutott a tűzijáték. Élete legszebb napja. Jövő hónapban ünneplik az évfordulóját.
  – De – mondta lassan. – Testvérek.
  – Nem voltam egészen biztos benne, hogy a ti barátaitok – folytatta Jennifer. – De volt az a történet a pofáról, akit rács mögé juttattatok, és túl sok volt az egyezés. Meg a hangját is meghallottam, mármint a kisebbiknek, és ráismertem. Ezt hallottam az udvaron.
  – Hogy kerültél te oda? – érdeklődött Kissy.
  Jennifer mosolygott. Milyen irigy is volt erre a mosolyra valamikor, földtani korszakokkal ezelőtt…
  – Véletlenül. Tudod, mi minden évben más országba megyünk, lakókocsival. Folyton vándorolunk. Egy héttel korábban még Picardiában voltunk.
  Kissy csodálkozva hallgatta. Elképesztő, mi mindent nem tud az osztálytársairól.
  Jenniferről az egész osztály, sőt az egész iskola tudta, honnan származik. Egy amerikai diplomata sofőrje és egy német diáklány ismerkedett össze húsz éve Párizsban. Összeházasodtak, hazamentek New Yorkba, aztán hazamentek Münchenbe, végül hazajöttek Párizsba. De azóta is gyakran visszatérnek mindkettejük szülővárosába, úgyhogy Jennifer a Central Parkban és a Hofgartenben ugyanúgy kiismeri magát, mint a Bois-ban. Zavarba jön, ha megkérdezik, melyik az anyanyelve. A neve angol: Jennifer G. H. Ford, de a teljes neve már kétnyelvű: Jennifer Grete Hofsteiner Ford. Néha mondogatta már, hogy francia nevet is föl kellene venni melléjük.
  Ez volt az, amit mindenki tudott Jenniferről. Meg hogy hosszú barna haja van, isteni alakja, és veszélyes a fiúkra. Ebből következően a lányokra is. Kissy egy időben kimondottan utálta, amiért a fél osztály a lába előtt hever, mármint a fiúk fele, és senki nem jut már az ő lába elé. Aztán összejöttek Martinnel, és az egésznek nem volt többé jelentősége. Martin azóta úgy beszél a többi lánnyal, mintha fiúk volnának, nem próbálkozik náluk semmivel, nem érezteti velük, hogy tetszenek neki vagy nem tetszenek – s ebből mindenkinek világos, hogy ő Kissyhez tartozik és kész.
  Mindez egy-két pillanat alatt futott végig a fejében, ahogy Jennifer kimondta Picardiát. Igen, azt tudják, honnan származik, de semmi mást. Ezt a lakókocsidolgot se.
  A rövid beszélgetésnek akkor nem lett folytatása, Kissyhez odajött Chantal, mert nem értette a fizikát, Jennifert meg Jérôme vonta félre. De a következő szünetben Jennifer elkapta őt a folyosón.
  – Ide figyelj, beszélnem kell veled.
  Kicsit félrevonultak a rohangálók útjából. – Szeretnék tanácsot kérni.
  Kissy csodálkozva fölhúzta a szemöldökét.
  – Nemrég költözött a házunkba egy öreg szivar. Egész nap a kapuban lebzsel, a férfiakkal beszélget, engem meg szekíroz. – Jennifer körülpillantott és lehalkította a hangját. – Fogdos.
  – Hol? – Kissy hirtelenjében csak ennyit tudott kérdezni.
  – Hát a kapuban!
  – Jaj, nem úgy értem. Melyik részedet?
  Jennifer a fenekére mutatott.
  Kissy bólintott. – Nagyon egyszerű. Még nem vagy tizenöt éves. Ha följelented, nem zaklatásért csukják le, hanem kiskorú zaklatásáért, sokkal többet kap.
  Jennifer megrázta a fejét.
  – Nem akarom, hogy az apám megtudja. Az lenne az első dolga, hogy agyonveri a pasast, aztán őt csukják le.
  – Akkor verd meg te. Neked nincs rá rizikód.
  – Hogy verhetnék meg egy felnőtt férfit?!

Jenniferék a rue de Longchamps sarkán laktak, egy nagy bérházban, olyasfélében, mint Kissyék, amíg Neuillyben éltek. Kissy befordult a Longchamps-ra, az épület sarka mögé húzódva várt. Jennifer csak két perccel később jött, ahogy megbeszélték. Amint eltűnt a sarkon, Kissy számolni kezdte a másodperceket. Húsznál elindult.
  Minden úgy ment, mintha óraműre járnának. Pontosan a kapu előtt találkozott szembe Chantallal és Martinnel, ugyanabban a pillanatban, amikor a kapuban monsieur Roger megfogta Jennifer fenekét. Egy másodperccel később egy ellenállhatatlan erő megragadta hátulról, megpördítette, és egy iszonyú rúgást kapott a hasába. A falnak vágódott és tompa nyögéssel a földre ült.
  – Akkor hát beszélgessünk, Roger úr! – szólalt meg fölötte Kissy.
  Roger úr erőlködve fölnézett. Alighanem csak négy elmosódott alakot látott.
  – Szeretnénk fölhívni a figyelmét bizonyos veszélyekre – kezdte Chantal. – Bizonyára mindig körülnéz, ha lelép a járdáról, de azt talán nem tudja, hogy fiatal lányokat zaklatni milyen fájdalmas lehet. Nos, ilyen fájdalmas – ezzel Chantal pofon ütötte Roger urat. Kissy mosolygott. Ezt a pofont látta Franconville-ben is, amikor Nimby tenyeréből szállt a tarajos képére. Ugyanazt a tanárt dicséri mind a kettő.
  – Szeretnénk megóvni az ilyen veszélyektől – vette át a szót. – Ezért azt javasoljuk, hogy mostantól óvakodjék a kapuban sétálgatni. Rendszeresen ellenőrizni fogjuk majd, és ha nem fogadja meg a tanácsunkat, akkor visszajövünk és hozunk még ilyeneket önnek.
  Ezzel Kissy is pofon vágta. Tökéletesen sikerült, pontosan a tananyag szerint, úgy, hogy neki ne fájduljon meg a keze tőle, de a páciensnek apró Kissyk körözzenek a feje körül.

A kora délutáni forgalomban három elégedett kisegér baktatott a rue de Bois de Boulogne felé.
  – Szerintem vége az uborkaszezonnak – mondta Kissy.
  – Szerintem is – nevetett Martin.
  – Azért el ne kiabáljátok – csóválta a fejét Chantal. – Megeshet, hogy megint hetekre shindy nélkül maradunk. Azonfelül, ha szigorúan vesszük, ezek nem is shindyk voltak, hiszen a netnek a közelében se jártak.
  Martin vállat vont. – Az a lényeg, hogy kivonjuk őket a forgalomból. A lelkész a fogdában nem nyúlkálhat, Roger-nak meg elég volt egy kis elrettentés. Net nélkül is megszabadítottuk a világot két shai huludtól.
  – Micsodától?! – kérdezte a két lány egyszerre.
  – Shai hulud. Egy állat a Dűnében. Egy gigantikus, elég rusnya kukac.
  Kissy később sokszor gondolt arra, hogy ez a személyleírás hogy ráillik Roger-ra – Martin maga se tudta, mennyire. Csak egy héttel később derült ki, amikor Jennifer megállította őket a kapuban.
  – Beszélnem kell veletek – mondta. – Keressünk valahol egy nyugodt helyet.
  – Mindjárt becsengetnek – mondta Martin.
  – Nem érdekel – felelte Jennifer, és kiválasztott egy ajtót, de zárva volt. A következő is.
  – Hagyd, a szertárakat úgyse találod nyitva – mondta Chantal. – Gyere.
  Chantal nyomában átvágtak a földszinti főfolyosón és beléptek arra a folyosószakaszra, ahol a tanárok szoktak elindulni a tanáriból. Itt már nem járt senki, az órák most kezdődnek.
  – Szóval? Az az érzésem, hogy megint Roger-ról lesz szó. Mit művelt?
  Jennifer csak egy pillanatig habozott, aztán kibökte.
  – Feljelentett minket testi sértésért.

Kissy második feje csodálkozva nézte az elsőt, aki nyugodtan hallgatta Jennifert, még bólintott is egyszer. Semmi logika nem volt a dologban. Az lett volna ésszerű, ha a legrövidebb irányt követve keresztülmegy az épület falain, nyílegyenesen elszáguld Jenniferék házához és belepasszírozza Roger-t a talajba. De nem tette. Szépen végighallgatta Jennifer elbeszélését.
  Amikor előző nap hazaért az iskolából, a postaládában egy levél volt a rendőrségtől, az apjának címezve. Fölbontotta. Pénteken délelőtt tízkor várják a kapitányságon vallomástétel végett, mert Roger úr feljelentést tett, amiért a lánya és annak ismeretlen barátai megverték őt. Jennifer megpróbálta elérni három alapítványbeli osztálytársát, de nem tudta, hol laknak, a telefonkönyvben egyikük szüleit se találta, kénytelen volt mostanáig várni.
  – Elmondtad a szüleidnek? – kérdezte Martin.
  – Még nem. Előbb veletek akartam beszélni.
  – Jól tetted. Hallgass ide. Holnap szerda, összegyűlünk mindannyian, és kitalálunk valamit.

– Hát ezt tanultátok?
  A három egér bűntudatosan lehajtotta fejét. Vanessa úgy állt a nappali közepén, csípőre tett kézzel, mint az utolsó ítélet számonkérő angyala. Nem, gondolta Kissy mély sóhajjal, nem ezt tanulták.
  – Annyiszor megbeszéltük, hogy mindent rögzíteni kell – folytatta az angyal. – Még Hendriksenről is vannak videóink, pedig ott rohanni kellett. Az osztálytársatok bejelent egy taperolós fazont, erre ti odarohantok és megveritek. Legalább azt megnéztétek előtte, hogy tényleg taperolta?
  Ők bólintottak. Azt meg, hála az égnek. Legalább az az egy nem fog kiderülni, hogy Jennifert elragadta a képzelete és árnyékra vetődtek.
  – Sose fogjuk tudni bebizonyítani – mondta Angélique sóhajtva.
  – De – felelte Niala. – Ha megint megteszi, és akkor fölvesszük.
  – Egyhamar nem fogja megismételni – mondta Pi. – Ahogy ismerlek benneteket, akkorát kapott, hogy jó időre elmegy a kedve.
  – Nem olyan biztos az – tűnődött el Niala. – Szerintem…
  Elhallgatott. Néhány másodpercig csend volt a nappaliban, csak Suzy farka dobolt a fotel lábán.
  – Beszélni kellene ezzel a Jenniferrel – szólalt meg Niala hirtelen. – Ide tudjátok hívni?
  – Most?
  – Holnap reggel. Alakítsuk ki a stratégiát, aztán lássunk hozzá a végrehajtáshoz, mert csak ez az egy szünnapunk van péntekig.
  Szerdán fél tízkor Jennifer belépett a nappaliba, körülnézett és elismerően megcsóválta a fejét. Kissy összeismertette Angélique-kel, Pivel, Nimbyvel, a D’Aubisson lányokkal és anyával, aki aznap délelőtt otthon volt. Macskával csak később találkozott, a kis állat „visszavonult külső termeibe”, ahogy Vanessa mondta – kint bóklászott a kertben. Suzyt nem kellett bemutatni Jennifernek, bemutatkozott ő maga; valahányszor megszólalt a kapucsengő, a kiskutya ért oda elsőnek, bárhol volt is éppen. Épp csak a kaput nem nyitotta ki, hanem izgatottan várta, hogy valaki beengedje a jövevényt, aki természetesen kizárólag azért jön, hogy ő megszagolhassa.
  Jennifer tehát összeismerkedett mindenkivel, aztán elmondott mindent Roger-ról. Niala egymaga többet kérdezett, mint a többiek együttvéve. Épp csak fantomképet nem csináltatott, de amúgy mindent tudni akart. Mikor költözött oda Roger, mit csinál, miről szokott beszélgetni a férfiakkal, mikor van kint a kapuban, ül, áll vagy mozog, hogyan fogja meg Jennifer fenekét. Ezt meg kellett mutatni, Jennifernek Niala fenekét kellett megfognia éppen úgy. Pontosan vissza kellett emlékeznie, hogy mikor szokott fogdosni, minden találkozáskor-e vagy csak bizonyos esetekben, függ-e napszaktól, attól, hogy Jennifer kifelé megy-e vagy befelé, attól, hogy nadrág van-e rajta vagy ruha. Le kellett írnia a kapu környékét kívül és belül, minden tereptárggyal, a ház udvarát, Roger és a saját lakásuk elhelyezkedését. Niala tudni akarta, lakik-e más gyerek a házban, fiú vagy lány, milyen korú, azt fogdossa-e, melyik lakásban lakik, milyen viszonyban van Jenniferrel. Milyen emberek Jennifer szülei, a másik lány szülei, a többi szomszéd. Kikérdezte a kapuval szemközti épületről, mi van ott, be lehet-e jutni, el lehet-e rejtőzni. Vagy egy órát faggatta Jennifert, aztán azt mondta:
  – Oké, akkor halljuk, van-e valakinek épkézláb javaslata, mert ha nincs, akkor az enyémet fogjuk használni.
  Mindenki lázasan gondolkodni kezdett, de Niala egy fejcsóválással leállította őket.
  – Nem, arra nincs idő, hogy most álljatok neki az agyatokat csavarni. Még meg is kell valósítani, és csak ez az egy napunk van. Szóval senki? Akkor… de jó, hogy itthon van…
  A mondat vége már csak a levegőben úszott utána, ahogy átrohant anyáék hálószobájába, ami napközben, ha itthon volt valamelyikük, dolgozószobaként is szolgált. Anya most ott ült a laptop előtt.
  – Gyere be – felelt a kopogásra. Niala belépett. Az utánasomfordáló Kissy megállt az ajtóban.
  – Bocs, hogy zavarlak, Marie néni – állt meg mellette Niala. – Szükségem van a segítségedre.
  – Mondd csak bátran.
  – Kölcsön kellene. Pontosabban az, hogy légy a bankautomatám. Akár ebben a percben átutaltatom hazulról, csak idő, míg megkapod.
  Anya csak mosolygott.
  – Persze, semmi gond. Mennyire van szükséged?
  – Mondjuk tízezerre – felelte Niala.

Nimbyék még nem készültek el, de így is látszott, hogy a mikrobusz jócskán át lesz alakítva. Az E3-as ülést kivették, a helyére került Schneiderék hűtőládája, amihez egyelőre a mennyezeten vitték el a kábelt, néhány helyen megerősítve ragasztószalaggal. Ugyanígy jött a beépített kommunikációs rendszer vezetéke, minden üléssornál egy mikrofonnal, egy kis hangszóróval és egy kapcsolóval a mikrofon elnémítására. A hátsó dupla ülés előtti területet feltöltötték egy kis faácsolattal, aminek oldalt ajtaja volt, egyelőre zár nélkül; később kulcsra lehet zárni, és itt lakik majd a Jerry notebookja, a mozgó szerver. A szekrényke tetejére kárpitozást ígértek, így kis fekhely jön létre, ha valaki rosszul érezné magát vagy elálmosodna. És egy csomó minden van a tervekben, állította Nimby és Vanessa, aminek egyelőre nyomát sem látják itt az autóban.
  Elhitték nekik. Nimby már célzott rá, hogy valamikor, alighanem az őszi szünetben, elkérné a kocsit pár napra, mert a tervezett átalakítások egy részéhez mégiscsak szerviz kell. Blanchard úr most teljesen be van táblázva, a Citroën is már soron kívül került hozzá, úgyhogy egy ideig még nem nyúl a mikrobuszhoz, de tud a dologról és pillanatok alatt meg fog csinálni mindent.
  Kissy mégsem a kocsin gondolkodott, amíg lementek az állomásra, aztán hazavitték anyát és elindultak Neuilly felé. Anya fenntartás nélkül megbízik valamennyiükben, de ő, Kissy a maga részéről úgy érzi, hogy egyedül Niala engedheti meg magának, hogy egyetlen szó magyarázat nélkül elkérjen tőle tízezer eurót, s amikor anya kiveszi az állomás automatájából és odaadja neki, akkor annyit feleljen, hogy kösz. És ezt szemlátomást nemcsak ők ketten érzik tökéletesen rendjénvalónak, hanem a többiek is, őt magát, Kissyt is beleértve. S érezte, hogy ha apa itthon lenne, ő se látna benne semmi különöset. Ugyanakkor nem biztos, hogy ő kérhetne tőlük tízezer eurót minden magyarázat nélkül. Nem, ez ki van zárva. Pedig a saját szülei.
  Mi lehet Niala titka? Ahogy kimondta magában a kérdést, máris érezte, hogy hibás, mert éppen hogy titka nincsen neki, minden a fényes napvilágnál zajlik, bárki láthatja. Niala egyszerűen és nyíltan olyasvalaki, akire szó nélkül rá lehet bízni egy köteg bankjegyet. De valamennyien azok. Mindegyikük meg tudná őrizni. Sőt, ami azt illeti, mindegyiküknek olyan a családi háttere, hogy ha elveszne a pénz, a szüleik kifizetnék helyettük, mert mindegyik család megengedheti magának ezt a veszteséget, és mindenkinek a szülei úgy gondolnák, hogy a gyerekük becsülete többet ér. Mégis Niala az egyetlen, aki így odamehetett anyához, abban a biztos tudatban, hogy meg fogja kapni a pénzt. És alighanem, gondolta Kissy, amikor már valahol Suresnes-nél jártak, alighanem Niala az egyetlen, akitől még mindig nem kérdezik meg ők sem, hogy mire kell. Mindenki másnak rég meg kellett volna mondania.

A mikrobusz elhaladt Jenniferék háza előtt, aztán befordult a sarkon és beállt egy kisteherautó mögé.
  – Oké – fordult meg Pi. – Hogyan tovább?
  – Megvesszük a pasast – felelte Niala.
  Csodálkozó tekintetek. Pi összeráncolta a homlokát. – Biztos, hogy ez jó ötlet?
  – Semmi nem biztos, de ti se tudtatok jobbat. No, lássunk munkához.
  Roger most is kint volt a kapuban, egy öreg, rozzant széken ült és újságot olvasott. Csak akkor nézett föl, amikor Niala megállt előtte. Kissy jól látta, ahogy megnézi a lányt, éppen csak nem csettint a nyelvével. Disznó. Kéne, mi?
  A távcső Boulanger-éktől származott, a padláson találták, akárcsak az íjakat és a biliárdasztalt, ami leköltözött az utcai szobába, amikor az emeleti belső szobát Vanessának adták. Kissy nekitámasztotta az objektívet az ablaknak, ő pedig az ülés és a hűtőláda között térdelt. Így kintről alig látszott, főleg nem olyan messziről. Ellenőrizték.
  A kocsit betöltötte Niala hangja.
  – Jó napot, Roger úr. Beszélnem kell magával.
  – Ismerlek én téged? – A pasas most már alaposabban megnézte a lányt.
  – Nem, de a nevemet már biztosan hallotta.
  Az egerek csodálkozva hallgatták.
  – No mi a neved?
  – Líra Frank Euró D’Ollár.
  Az egerek a szájukra szorították a kezüket, hogy ne nevessenek. Ez a szöveg sehogy sem illett ahhoz a komor hanghoz, amin Niala beszélt.
  Az öreg vigyorgott. – Igazán szép név. Bár lenne belőled minél több a tárcámban!
  – Most beletehet a tárcájába, ha akar.
  – Úgy? No hogyan?
  – Ugye tudja, mi lesz az eredménye annak a feljelentésnek?
  Roger gyanakodva nézett rá. – Te is itt voltál, amikor…
  – Nem mindegy? Kérdeztem valamit.
  – Megvertetek egy beteg öregembert!
  – Ha nem válaszol a kérdésemre, elmegyek és lapos marad a tárcája. Amúgy maga tényleg beteg, csak másképpen. Tehát? Tudja, mi lesz abból a feljelentésből?
  – Nyomozni fognak, és te meg a kis barátaid a bíróságon fogtok kikötni.
  – Úgy van. Mégpedig a fiatalkorúak bíróságán, ahol legrosszabb esetben két hónapot kapunk, azt is felfüggesztve. Viszont magának is ott kell majd lennie, és végig kell hallgatnia, ahogy mi elmondjuk, hogyan tapogatott és fogdosott minket. Többünket is. Bizonyíték nem lesz, úgyhogy alighanem megússza vádemelés nélkül, de az lesz a rosszabb. Ott lesznek a szüleink is. Úgy tudom, hogy Ford úr, a szomszédja igen indulatos ember. Sőt a másik házbeli kislány apja is az, ráadásul hentes. Én a maga helyében egy ilyen tárgyalás után örülnék, ha sikerül eljutnom a reptérre és szerezni egy jegyet Alaszkába. Még nem fejeztem be – emelte föl az ujját, mert Roger közbe akart szólni. – Ha pedig azt hiszi, hogy kártérítést fog kapni, rosszul hiszi. Ahhoz kell egy külön polgári per. Az apám ügyvéd, tudom, mit beszélek. Ő fog minket képviselni, és biztosíthatom, hogy évekig el tudja húzni, aztán esetleg megdobják magát néhány százassal. Nos, emlékszik még a nevemre?
  Roger bólintott.
  – Helyes. Az ajánlatom nagyon egyszerű. Magát egy kicsikét megrugdostuk és fölpofoztuk. Rosszul tettük, és készek vagyunk magát kártalanítani némi pénzzel. Így magának már nem áll érdekében pereskedni. Minden világos?
  Roger bólintott. – Aha. De nem kellene ezt a felnőttekkel megbeszélni?
  – Nem – felelte Niala, meg se mozdítva a fejét. – A szüleink nem tudhatnak semmiről. Ha maga elmondja nekik, hogy megvertük, akkor mi is elmondjuk, hogy miért. Még az újságokba is bekerülhet mint a neuillyi rém. De sokat beszélünk. Ha pénzt akar, akkor levelet kell írnia a rendőrségre, hogy visszavonja a feljelentést. Adok gondolkodási időt.
  Egy másodpercig, kettőig csend volt.
  – Tehát hogy döntött?
  – Mennyit kapok, ha…
  – Mennyit akar?
  – Ötezret – rukkolt ki vele a pasas.
  – Ne nevettesse ki magát! Miért nem mindjárt egymilliót?!
  – Háromezret – mondta Roger.
  – Rendben – bólintott Niala. – Kap kétezret. Most háromnegyed tizenkettő, adok negyedórát, hogy megírja a levelet. Ha tizenkét óra után egy másodperccel nincs a kezemben, elmegyek, aztán pereskedjen, ahogy akar. Ne feledje a megcímzett, fölbélyegzett borítékot. De ne ragassza le, el akarom olvasni. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk.
  Ezzel Niala kisétált az utcára, az öreg pedig föltápászkodott.
  – Bejöhetsz és megnézheted, ahogy megírom.
  Niala megvetően végigmérte.
  – Ne is álmodjon róla, Roger úr!

Míg Roger-t várta, Niala nem ment oda a kocsihoz, nehogy ott legyen, amikor az visszaér és fölhívja a figyelmet a kocsijukra. Kényelmesen nekidőlt a kapu előtti lámpaoszlopnak és várakozott.
  A férfi tíz perc alatt visszaért. Felmutatott egy borítékot, de nem adta oda.
  – Hol a pénz?
  Niala szó nélkül elővette a tárcáját, és bizonyára kivette a pénzt, de ez felőlük nem látszott.
  – Most pedig hadd lássam a levelet.
  Roger odaadta, Niala átfutotta, a pasas felé nyújtotta a pénzt, s amikor az kivette a kezéből, szó nélkül megfordult és otthagyta. Roger csodálkozva nézett utána.
  Niala csak egy perc múlva szólalt meg.
  – Jön utánam?
  – Nem, visszament a házba – felelte Vanessa.
  – Akkor a sarkon befordulok és fölvesztek.
  Két perccel később helyet foglalt a C3-ason, Pi pedig továbbhajtott a Szajna felé.
  – Jól van, a levelet postára adjuk, de előbb be akarom szkennelni – mondta Niala. – Csakhogy egyikteknek sincsen szkennere. Pi, el tudnánk menni Ange nénihez?
  Nem sokkal múlt negyed egy, amikor beléptek a könyvtárba. Kissy körülnézett és fölsóhajtott.
  – Hát te? – fordult Martinhez hirtelen. A fiú meglepődött, aztán elmosolyodott.
  – Hát te?… te vagy Kissy?
  Ő bólintott.
  – Én vagyok Süni! – felelte Martin pont ugyanazon a hangon, mint közel másfél évvel ezelőtt, Kissy pedig a nyakába ugrott. Ugyanúgy, mint akkor. Csak akkor nem csókolták meg egymást.
  Hát ő is emlékszik. Pedig mennyi minden történt velük azóta.
  Ahogy elengedték egymást, Martin válla fölött meglátta Nimbyéket. Őket nézték, aztán Nimby Vanessára vigyorgott.
  – Nahát! Te lány vagy!
  Mohamed visszavigyorgott rá.
  – Kösz az infót.
  Ők se csókolták meg egymást annak idején. Csak most.
  – Szóval ez az a hely – nézett körül Niala.
  – Itt gyűlt össze először a Jerry csapata – magyarázta Jennifernek Chantal. – Angélique meg én csak később jöttünk, és Niala nem volt itt, de a többiek itt találkoztak egymással először, kivéve Pit.
  – Nahát, ez nem lehet igaz – szólalt meg a hátuk mögött Ange néni. – Éppen ma gondoltam rátok, és itt vagytok. Mi újság?
  A Jerry csapata igencsak szűken volt a kis irodában, de ez nem zavart senkit. Kissy lelkesen nézett körül. Semmi nem változott másfél év alatt. Az életükben minden, itt semmi. Legfeljebb a zsúfoltság nőtt, annak idején se volt sok hely, most pedig néggyel többen vannak, és Ange néni sincs egyedül, itt a kolléganője. Igaz, ő kiment, amíg beszélgetnek.
  Ange néninek persze mindent elmondtak a Roger-ügyről, ezt már csak mint elnöknek is tudnia kell. Nem szólt semmit hármuk elhamarkodott akciójához, csak megcsóválta a fejét, Kissy mégis úgy érezte magát, mint akit megszidtak. Suzy volt így, amikor megrágott egy papucsot pár napja, apa fölemelte a grabancánál fogva és megrázta; azt mondta, a kutyaanyák így büntetik a kölyköket, ezt minden kiskutya súlyos büntetésnek veszi. Így is volt, Suzy lehajtott fejjel ült és láthatóan mélyen magába szállt. Meglepően sokáig volt búskomor az eset után, senki nem mérte, de közel öt perc lehetett, Suzy léptékével nagyon hosszú időtartam.
  Ő is úgy érezte magát, mintha fölemelték és megrázták volna. Pedig hát ő nem kutya. Viszont fogalma se volt róla, hogy az egéranyák hogyan büntetik a kölykeiket. A sajtadagjukat biztos nem vonják meg, helytelen volna, növésben levő kisegereknek sokat kell enniük.
  Hirtelen elfogta a vágyódás egy darab sajt után.
  Niala lemásolta a levelet. A néni nem helytelenítette az ügy megoldására alkalmazott módszert, azt mondta, valamit csakugyan ki kellett találni – ha ez beválik, hát jó. Ő nem papol Nialának jó erkölcsről.
  – Szóval mégsem ért egyet velem? – kérdezte Niala.
  – Nézd, az világos, hogy csak időt akarsz nyerni. Csak hát ez akkor is korrupció. Megvesztegetted azt az embert, megvásároltad a véleményét. De én ezeket nem mondom hangosan, csak úgy magamban gondolom. Mert tudom, mit mondana rá Vanessa.
  – Akkor jó – mosolygott a nevezett.
  – Én nem tudom, mit mondana – szólalt meg Jennifer.
  – Azt mondanám, hogy mi kicsik vagyunk.
  – És?…
  – Nézd – vette elő Vanessa azt a hanghordozását, amit a Jerry-kiképzés óráin is használt. – Egy felnőtt mindig erősebb, szélesebbek a lehetőségei, még a sarki rendőrt is hamarabb meggyőzi, hogy mi rossz gyerekek vagyunk. Ha a felnőtt beül egy kocsiba, te nem tudod követni, mert se kocsid, se jogsid. Úgyhogy amire képesek vagyunk, azt maximálisan ki kell használni. Nem számoltam, hányszor hazudott Niala ennek az alaknak, csak a legfontosabbra hívom föl a figyelmedet: nem igaz, hogy kártérítést csak polgári perrel kaphat, én is kaptam Sheila miatt, pedig nem volt per. De ha nem tudja, magára vessen. Maga kereste magának a bajt, mi viszont nem szándékosan születtünk olyannak, hogy vonzódjanak hozzánk ezek a disznó alakok.

A kiselőadás már az étteremben folytatódott. Nem volt értelme hazamenni ebédelni, senki nem főzött, és éhesek voltak már, úgyhogy inkább beültek a Lilybe.
  – Soha nem szabad megfeledkezni róla – mondta Vanessa, miután leadták a rendelést –, hogy nem lehet tudni, mi lakozik egy idegen emberben. Vedd például az amstetteni rémet. A boltban barátságos embernek ismerték, közben meg a lányát és a lányától született gyerekeket a pincében tartotta fogva. Vagy vedd Natascha Kampusch esetét. A pasi ugyanúgy eljárt dolgozni, mint akárki más, valami telefoncégnél dolgozott. És egy elrabolt kislányt rejtegetett a pincéjében, hát istenem, mindenkinek megvan a hobbija. – Vanessa olyan morcosan nézett a sótartóra, mintha az lenne a felelős mindenért. – És ezek a gyerekek még aránylag szerencsések is voltak, mert megmenekültek. Ha egy ilyen alak hatalmába kerülsz, nem tudhatod, mi lesz a vége és mikor… és mi történik addig. – Komolyan nézett Jennifer szemébe. – Úgyhogy minden eszköz megengedett velük szemben. Ők sem ismernek kíméletet – hát mi sem ismerhetünk kíméletet.
  Kis csend lett az asztalnál. Kissy arra gondolt, hogy ezt Vanessa a lehető legkomolyabban mondja. Ő aztán mindenképpen. Ha máshogyan nem tud megszabadulni vagy megszabadítani akármelyiküket, Vanessa talán meg is ölné a shindyt.
  Azazhogy – tűnődött aztán tovább, amíg fölszeletelte a rántott sajtot és hozzálátott – valószínű, hogy ha nincs más kiút, bármelyikük megölné a shindyt. Ő is. Mert ha muszáj, akkor muszáj. De ő rettegve gondol arra, hogy ez esetleg egyszer bekövetkezhet, és ha csakugyan meg kellene tennie, hát nem tudja, hogyan élné túl. De Vanessát úgy képzeli el, hogy megvető tekintettel áll a shindy véres teteme fölött, aztán belefúj a Nimbusz csövébe, és azt mondja: „Add át üdvözletemet Belzebubnak.”
  Elmosolyodott a gondolatra, lelki szemeivel már úgy látta Vanessát, hogy bőrnadrág van rajta és sombrero, s miután tokjába süllyesztette a Nimbuszt, biciklire pattan és ellovagol a napégette sivatagban, szájharmonika és hegedűk hangja mellett. Morricone, természetesen, senki más.
  Babot kellett volna rendelnie, az illik ehhez a vadnyugati hangulatához, de amikor rendelt, még nem volt ez a hangulata. Viszont a sült krumpli rizzsel kimondottan jó. A sajt is. Nem is baj, hogy nem rendelt húst.
  Niala fölemelte karját és csettintett két ujjával.
  – Tessék – lépett oda a pincérlány.
  – A saláta kevés lesz – mutatott Niala Ange néni tányérjára, aztán Chantaléra és végül a sajátjára. Ők hárman ugyanolyan salátát ettek.
  – Máris hozok még.
  Niala megcsóválta a fejét.
  – Mario már kioktatta volna ezt a lányt, ha nálunk dolgozna.
  – Miért? – kérdezte a néni.
  – Most éppen azért, mert nem ismételte el a rendelést, „három paradicsomsaláta lyoni módra”. Ha a vendég nem mondja meg egyértelműen, hogy mit rendel, akkor meg kell mondani helyette, hogy alkalma legyen szólni, ha félreértették. Mi az, hogy „hozok még?” Ilyen mennyiség nem létezik. Persze ha nálunk dolgozna, nem kellene kioktatni, Mario már a felvételkor letesztelte volna.
  Az egerek mosolyogtak.
  – El is felejtettem: hogy van a lába? – kérdezte Ange néni.
  – A lába? – ütődött meg Niala.
  – Mielőtt eljöttünk tőletek, előző este fájlalta.
  – Ó, Mariónak sosincsen tartósan baja. Ha fájt a lába, akkor lehet, hogy éppen elkísért pár vendéget Genfbe és vissza, gyalog. Acélból van.
  – Kiről beszéltek? – érdeklődött Jennifer. A pincérlány közben letett eléjük három salátát.
  – Marióról, a nagyapámról. Igazából nem a nagyapám, de nem számít.
  – És miben vannak a vendégek?
  – Van egy kis panziónk.
  – Gyönyörű panziójuk van – tette hozzá Ange néni.
  – Majd jövőre tessék megnézni – mondta Vanessa. – Nemsokára kezdődik a felújítás.
  Az egerek meghökkenve néztek a D’Aubisson lányokra.
  – Ezt nem mondtátok!
  – Csak tegnap szólt Isabelle néni. Már a nyáron is fontolgatták, de eddig nem határozták el magukat.
  – Akkor – nyelte le Kissy a falatot – addig nem is mehetünk?
  Vanessa és Niala pontosan ugyanazzal a szemrehányó arccal nézett rá. Elképesztőek. Blanche szokott ennyire egyformán reagálni a lányával, de hát Vanessának mégsincsenek vele közös génjei.
  – Ugye nem hiszed – kérdezte Vanessa –, hogy nem tudunk elhelyezni titeket könnyedén? A panzió a felújítás alatt is üzemel, de ha éppen a ti szobáitoknál tartunk, van hely a villában, Marie néninél, Jacquot bácsinál, Fontaine-éknél, Bourridonéknál, Gensacéknál, akárhol! Beaulieu abból él, hogy vendégeket fogad, mindenhol van szoba!
  Kissy rámosolygott. Vajon meg fogja szokni valaha, hogy Vanessa úgy ontja magából a beaulieu-i adatokat, mintha ő lenne a város krónikása? Nem is, mintha ő lenne Beaulieu. És hogy még véletlenül se hagyja el a száját olyan névsor, amiben nincsenek ismeretlen nevek. Bourridonékról például legalább százszor hallott, de fogalma sincs, kik azok. Persze ettől még akár találkozhatott is velük.
  – Beaulieu, Villefranche mellett? – kérdezte Jennifer.
  Niala bólintott.
  – Jártam már ott.
  – Sokszor?
  – Csak egyszer. Vannak rokonaim Saint-Jeanban.
  Kissy döbbenten nézett rá.
  – Már hogy lenne ott rokonod? Neked minden rokonod német vagy amerikai, nem?
  – De, egy amerikai rokonom él ott a feleségével. De alig ismerem.
  – Mivel foglalkozik? – kérdezte Vanessa. Olyan könnyedén, nemtörődöm hangon szólt, hogy Kissy odakapta a fejét. Vanessát hihetetlenül izgathatta a válasz. Görcsösen szorította a villáját.
  – Orvos. Miért?

Hát persze, értette meg a következő pillanatban. Hiszen Vanessa tudja, hány amerikai él Saint-Jeanban. Nem lehetnek sokan, és valamennyit személyesen ismeri.
  – Neked Bill Lester rokonod?!
  Hogy ezt hányan kérdezték egyszerre, nem lehetett tudni. A fél csapat. És mindenki döbbenten nézett Jenniferre, aki csak bólintani tudott, és máris megszólalt Angélique:
  – De hiszen akkor ti is rokonok vagytok!
  Döbbent csend. Hát persze, ébredt föl Kissy hirtelen. Hiszen a doki felesége rokona Blanche-nak! Hogy milyen, arra már nem tudott visszaemlékezni. Túl bonyolult.
  – Apám húgának – mondta Jennifer – a férje Bill testvére, Timothy.
  – Ez észvesztő – mondta Niala. – Nekem meg Bill felesége a nagynéném. Pontosabban egyáltalán nem vagyunk vérrokonok, de nem számít.
  – Hát most melyik a kettő közül? – meredt rá Jennifer.
  Niala nevetett.
  – Bill feleségének van egy féltestvére, aki anyának is a féltestvére, de ők amúgy nem rokonok. De gyerekkorukban se tulajdonítottak neki jelentőséget, úgyhogy most se érdekel senkit a dolog.
  – Akkor ti most milyen rokonságban álltok? – nevetett Angélique.
  Nimby szólalt meg drámai hangon:
  – Semmilyenben, és ezért meglakolsz!
  Ange néninek el kellett magyarázni, hogy ez az Űrgolyhókból van, de együtt nevetett velük.

A délután nagy részét Martinnél töltötték. Nem volt értelme visszamenni Vaucressonba. A kocsit bevitték az udvari parkolóba, ők pedig letelepedtek Rochefort-ék nappalijában.
  Szépen laknak, állapította meg Kissy. A lakás beosztása hasonlított az ő neuillyi lakásukéhoz, a falak tele képekkel, mindenhol könyvek és apró dísztárgyak. A nappaliban kényelmes ülőgarnitúra, házimozi, beszélgetősarok.
  Martin két percen belül előteremtett egy tál sajtot, meg némi gyümölcsöt és aprósüteményt. Az egerek megköszönték és rágcsálni kezdtek.
  – Autó – mondta Nimby. Mindenki körülnézett, hogy hol az autó és mi van vele. – Apának biztos van egy kocsija, amit pár napra nélkülözni tud. Leparkoljuk a kapuval szemben és onnan figyelünk.
  – Hogy lesz nekünk arra időnk? – kérdezte Angélique.
  – Sehogy, ezért kérünk meg egy ráérős webkamerát, hogy ő figyeljen.
  – És ha feltörik a kocsit? – tört ketté Vanessa egy dióbelet.
  – Akkor szomorkodunk – vont vállat Nimby. – De miért törnék föl?
  – Ez akkor se jó – szólalt meg Chantal. – A kritikus pillanatban éppen elmegy a kamera előtt a villamos.
  – Nem is jár villamos az utcában – döbbent meg Jennifer.
  – És ha pont akkor arra téved egy?!
  Az egerek nevettek.
  – A ház felőli oldalon kell letenni – mondta Nimby. – Akkor akár repülőgép-anyahajó is jöhet.
  – Akkor se jó – mondta Niala. – Nem rakhatunk le egy komplett gépet egy utcán parkoló autóban. Amúgy se bírná sokáig tápellátással. És járókelők is eltakarhatják a kaput. Ez nem jó.
  – Jennifer, az ablakotokból nem lehet a kapura látni? – kérdezte Martin.
  – Nem, azok az udvarra néznek.
  – Akkor a kapuboltban kellene valahol fölszerelni.
  – Ugyan hova? A falak simák, mint az üveg. De ha lenne is valami mélyedés, Roger állandóan ott van, előbb-utóbb kiszúrná. Fölszerelni se lenne könnyű, csak bevásárolni jár.
  Kis csend lett. Az egerek eddegéltek és törték a fejüket.
  – Csalétek – mondta Vanessa pár perc után. – Egy kislány, akinek feneke van.
  – Szerintem mindegyiknek van – nevetett Pi.
  – Ez jó hír. Akkor az egyikünk odamegy, a fenekével együtt, Roger megfogja, és lefilmezzük.
  – De honnan? – kérdezte Jennifer. – Ha van valaki a közelben, akkor nem fogdos.
  Vanessa dühösen nézett egy sajtos rudacskára, aztán belátta, hogy az nem tud neki segíteni, és megette.
  – Valamit pedig ki kell találnunk – mondta Niala. – Mindenki gondolkozzon!
  Kis csend után szólalt meg Jennifer.
  – Kérdezhetek valamit?
  – Persze – felelték többen is.
  – Tulajdonképpen ki köztetek a vezető?
  Az egerek összenéztek. Jó fél percig mindenki csak nézett mindenkire. Végül Niala megvonta a vállát.
  – Sose gondoltuk, hogy vezetőre is szükségünk lenne. Az alapítványnak van kuratóriuma, az elnökét most már te is ismered, Ange néni, akivel ebédeltünk. Minket hivatalosan ügyvezető bizottságnak hívnak, de nincs vezetőnk. Sose volt rá szükség.
  – És a kuratórium?
  – A szüleinkből választottunk néhányat.
  – Pontosabban – tette hozzá Chantal – ők választottak maguk közül. Hivatalosan csak nagykorúak lehettek az alapítványtevők, tehát ők választották meg a kuratóriumot is.
  – Hűha – kapta föl a fejét Vanessa. – Idén még nem volt kuratóriumi ülés!
  – Tényleg nem – bólintott nővére. – Majd szólunk nekik, hogy tartsák meg.
  – Évente kettőt kell tartani.
  – Nem csak egyet?
  – Nem – mondta Vanessa magabiztosan. – Az alapszabályban évente két ülés van.
  Kissy elmosolyodott. Vanessa ilyen jellegű állításait mindig habozás nélkül el lehet fogadni, ami érdekli, azt úgy megjegyzi, mintha számítógépet hordana a fejében. De érdekes, hogy az alapszabályt megjegyezte, az ilyen jogi dolgok nemigen foglalkoztatják.
  Aztán az jutott eszébe, hogy Mohi öntudatlanul is olyasformán tekinthette a készülő alapítványt, mint annak biztosítékát, hogy továbbra is együtt maradnak. Akkor pedig ugyanúgy megjegyzett mindent az alapítvánnyal kapcsolatban, mint Beaulieu-ről.
  Eszébe jutott a tavaly szeptember. Mohi folyton náluk volt, és állandóan csinált valamit, hasznossá tette magát. Kissynek akkoriban – ma már tisztábban látja – egyszerre kétféle érzése volt: hogy Mohi a házimunkával fizetni szeretne azért, hogy ott lehet, nélkülözhetetlenné akarja tenni magát, hogy minél többet lehessen náluk – és hogy ez automatikus nála, egyszerűen gondolkodás nélkül elvégzi a házimunkát.
  Már régóta nem kell megszolgálnia semmit, Vanessa mégis ugyanúgy elvégez minden feladatot. Amikor a nyáron Vaucressonban volt a csapat, általában ő takarította a fürdőszobák egy részét, a konyhát, mikor mit. Beaulieu-ben nem szokott takarítani, mert Isabelle néninek alapelve volt, hogy a kétkezi munka a személyzet dolga, elég jól megfizeti őket. A villát is ők takarították. De ami maradt, azt Vanessa otthon is automatikusan csinálta.
  Hirtelen az jutott eszébe, hogy Vanessából nagyszerű feleség lesz. Már most is remekül főz, Isabelle nénitől rengeteget tanult. Legutóbb például halat sütöttek valami sajátos provence-i módra, nem mesélte el részletesen, majd egyszer csinál nekik. Mire férjhez megy, tökéletes háziasszony lesz belőle. Ugyanakkor szellemileg is jó társ lesz, hiszen a világon minden érdekli – ha még rendesen tanulna is, igazi művelt nő lehetne belőle. Persze a férjét aligha fogja zavarni, ha összekeveri Agamemnónt Lear királlyal, sokkal fontosabb, hogy remekül elboldogul a számítógéppel.
  Mert Nimby lesz a férje. Ez holtbiztos. A saját Nimbuszukkal lövi le mindkettőt, ha valaha szakítanak.

Ezt a délutánt ugyanúgy töltötték, ahogy eredetileg tették volna, csak máshol. Fölösleges lett volna visszafurikázni Vaucressonba. Viszont öt óra körül Pi mégiscsak szóba hozta.
  – Figyeljetek csak – mondta –, előbb-utóbb sajnos el kell indulnunk. Még ki kell vinnem Kissyt, és tanulni is kellene valamikor.
  Martin Pire nézett, aztán Kissyre.
  – Várjatok csak. Eszembe jutott valami.
  Kissy azonnal tudta, mi jutott ennek a kéjenc disznónak az eszébe. Onnan tudta, hogy már neki is eszébe jutott.
  – Szó se lehet róla – jelentette ki, de riadtan vette észre, hogy a második feje beszél, amelyikről a többiek nem tudnak. Az első, amelyik nekik is látható, hallgatott.
  – Ha nem viszed ki Kissyt, akkor tovább maradhattok.
  – És az autó hogy kerül haza?
  – Sehogy, itt marad. Az udvarunkon még soha nem törtek fel kocsit.
  – És Kissy vonatozzon este? – kérdezte Jennifer, a kis naiv. Már ő se Françoise-t mond.
  – Hát persze – mondta Niala, elrejtve mosolyát. – Miért, mi se teszünk mást, aztán még repülünk hazáig.
  – Repültök?
  – Holnap iskola. És a reptérről is haza kell még érni, Nizzában újra vonatra ülünk. Otthon meg még gyalog föl a hegyre. Nincs abban semmi különös.
  – Magasan laktok?
  – Nem, egyáltalán nem. Alig magasabban, mint Kissyék, csak meredekebben emelkedik. Két hegyi zsákutca között.
  Vanessa sóhajtott. Kissy látta rajta, hogy megjelent előtte Beaulieu. Alig huszonnégy órája jött el onnan, és máris visszavágyik.
  – És rengeteg fa van – mondta, hogy örömet szerezzen a kislánynak. Sikerült, rögtön felragyogott az arca.
  Egy órával később a D’Aubisson lányok elindultak. A magukkal hozott holmi persze Kissyéknél marad, de csak pár ruhadarab, semmi nélkülözhetetlen.
  Vanessa búcsúzáskor megint úgy ölelte át Kissyt, mintha ezer évre válnának el egymástól. Drága kis bogár. A legtöbb társának egy család se jut, ő meg hármat is kapott, de mindegyiknek úgy örül külön-külön, mintha a másik kettő nem létezne.
  A lányok útnak indultak; Niala az ajtóból még visszajött és odaadta Kissynek a maradék nyolcezer eurót.
  – Mondd meg Marie néninek, hogy amikor kéri, megkapja, de ha addig nélkülözi, akkor visszaszerezzük Roger-tól.
  – Megkapja? – kérdezte Martin. – Te akarod kifizetni helyettünk?
  – Nem helyettetek – rázta fejét Niala. – Ezt a pénzt a Jerry költötte el, és a Jerry mindig jótáll a Jerry tartozásáért. Te nem így gondolod?
  Válaszra nem is várva búcsút intett és becsukta az ajtót.
  A társaság maradéka csendben volt egy percig. Igen, gondolta Kissy, és alighanem a többiek is, a csapatnak nincs vezetője, de néha valaki úgy határoz meg egy alapelvet, mint egy vezér. Most éppen Niala.
  – Érdekes – törte meg a hallgatást Jennifer. – Mikor jönnek legközelebb?
  – Hétvégén – mondta Pi. – Péntek délután összegyűlünk megint.
  – Én is erre tippeltem. Csak mert Vanessa úgy búcsúzott Kissytől, mintha… nem is tudom, mennyi időre szólna, Niala meg nem.
  Pi mosolygott.
  – Ez csak egy ideje van így, valamikor a nyáron kezdődött. Azt hiszem, mostanra lett elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy szabadon kimutassa az érzelmeit. Ez nem kis részben Nimbynek köszönhető.
  Nimby büszkén mosolygott.
  – Milyen érzelmeit? – kérdezte Jennifer.
  – Kissynek nagy szerepe volt Vanessa életének megváltozásában – mondta Chantal. – Sokat köszönhet neki.
  – Miért, hogy változott meg az élete?
  Az egerek ekkor döbbentek rá, hogy Jennifer nem tud semmit az ő életük legfontosabb eseményéről.

Egy órába is beletelt, míg elmeséltek mindent. Mohamedet, akiről mindenki azt hitte, hogy fiú. Az első találkozást, amikor kiderült, hogy – nem az. A zárkózott kislányt, akiről nem tudtak semmit egészen addig, amíg Pi a nyaralás miatt le nem ült vele beszélgetni.
  – Azt hiszem, azzal nem sértem meg a titoktartást – mondta Pi –, ha elmondom, hogy én kérdeztem rá a nevelőszülőkre. Megkérdeztem, hogy két szülője van-e. Nemet intett. Egy? Arra is. Akkor három lehetőség volt, az árvaház, a nevelőszülők vagy egy másmilyen rokon, testvér, nagyszülő, akárki. Sorra kérdeztem, és a nevelőszülőknél bólintott.
  Sok mindent nem mondtak el Jennifernek. Hiszen a csapatból se tudta mindenki. Például azt a riadt kislányt a konyhában, amikor visszatért a süteményekkel. Meg a nyaralás előtti bevásárlás néhány részletét. A biztonsági őr megverését persze igen, az érdekes sztori. De azt nem, hogy Mohi mint egy kiskutya szaladgált a drága áruházakban, mindent megnézett és mindenre kíváncsi volt, ő pedig azon szomorkodott, hogy szegényke sose jut el ilyen helyekre megint, amíg föl nem nő és keresete nem lesz.
  Erről persze rögtön eszébe jutott, hogy mennyire másképpen alakult minden. Vanessa ma nyugodtan besétálhat olyan áruházakba, ahova ők annak idején egyáltalán nem mentek, mert nem luxusholmikat akartak. Azóta párszor már megtette, nem egyedül persze, a családjával. A télen Mariót is elkísérte egy bevásárló körútra, és Nialával hárman elköltöttek egy vagyont anélkül, hogy egy centet is a kezükbe vettek vagy egy gramm árut hazavittek volna: csak szerződéseket kötöttek, szállítás rendszeres időközökben, fizetés havonta vagy szállításkor. Vanessa gazdag gyerek lett, amit soha nem gondolt volna – és ez a legkevésbé sem érdekli. Boldog, amiért családja és otthona van, az anyagi jólétet pedig olyan természetesnek veszi, mintha beleszületett volna.
  Elmesélték Jennifernek a tavalyi sorsdöntő nyaralást. Mohi végzetszerű találkozását az álomszép kisvárossal, D’Aubissonék romantikus lakhelyével, a villával és a panzióval, amik ma együtt alkotják Vanessa tökéletes otthonát, egyik se lenne teljes a másik nélkül. Kissy mondta el, hogyan figyelte meg apránként, hogy Mohi szivacs módjára issza magába a Beaulieu-vel kapcsolatos adatokat, de mindvégig nem jött rá, milyen szerelemre lobbant azonnal, az első pillanatban, ahogy meglátta a várost, s ez csak fokozódott, amikor megérkeztek a villába. Éppen ő szeretett bele a helybe, akinek esélye sem volt, hogy Niala meghívása nélkül még egyszer eljusson oda.
  Kissynek mesélés közben az jutott eszébe, hogy Nimbynek egyszer oda kell majd költöznie Beaulieu-be. Mert ha együtt akarnak élni, azt csak ott lehet, Vanessa bármikor szívesen elutazik bárhová, de csak rövid időre. Ha valaha is úgy tanul majd, hogy egyetemre mehessen, azt csakis Nizzában, Párizsról szó sem lehet. Hiába repülhet ingyen, nem lesz neki elég, hogy csak hétvégeken legyen otthon.
  A mese közepén eszükbe jutott, hogy illusztrálni is tudják. Mindenki tartott fényképeket a telefonjában. Így Jennifer láthatott valamit Beaulieu-ből, megnézhette Blanche-ékat, és legfőképpen Mohit a muszlinruhában. Érdekes módon erről mindenkinek volt kép a telefonjában. Georges-ról külön senkinek, csak családi fotók, a szülők a két lánnyal és Marióékkal vagy nélkülük; egyéni portré alighanem csak a lányainál akadt volna.
  De a muszlinruhás kis Mohi mindenkinek benne volt a telefonjában. Valamikor, hónapokkal ezelőtt, a Jerry-hálózat privát részén megjelent a muszlinruhás videófelvétel képkockákra bontott változata. Hogy ki szedte szét és töltötte föl, nem lehetett tudni. Senki nem szólt semmit, csak letöltötték és eltették. Mint most kiderült, a telefonjaikra is jutott belőle.
  Aztán jött a Sylvie-ügy, Mohi sérülése, az egyhetes betegeskedés. A hazatérés, a szomorú kisegér – bár akkor még nem voltak egerek –, aki az otthonát hagyta ott akkor, alig valamicske halvány reménnyel, hogy talán néha viszontláthatja.
  A következő heteket átugrották, Kissy csak magában emlékezett Mohi forró ragaszkodására. Millet támadásával folytatták, Mohi elmenekítésével, a ház kipakolásával. Az ideiglenes gyámság, amikor úgy élt velük, mint egy befogadott kóbor kutya, és senki nem tudott semmit a jövőjéről, se Kissyék, se ő maga.
  S végül az a csodálatos október tizenkettedike, a tűzijáték napja, Mohi hazatérése és átalakulása Vanessává.
  Jennifer megkönnyezte a történetet. Azt mondta, hogy ilyen szépet még romantikus regényekben sem olvasott.

– Nem mondhatnám, hogy tetszik az ötlet, Françoise.
  – Nem engeded meg?
  Apa hallgatott egy pillanatig.
  – Ezt nem mondom. Nem szólok bele. Ha ez lenne az első eset, talán megtenném, de azt már bebizonyítottátok, hogy óvatosak vagytok. De számolnod kell olyan következményekkel, amikkel a nyáron nem kellett. Hogy mész reggel iskolába?
  – Azért aludni is akarunk – lehelte Kissy a telefonba.
  – Megnyugtat – mondta apa epésen. – De gondolom, minden iskolai holmid otthon maradt.
  – Hát…
  – Nos, kivételesen szerencséd van. Fél kilenckor van egy megbeszélésem Neuillyben. Ha negyed kilenckor ott állsz az iskola előtt és átveszed a táskádat, akkor hozzájuthatsz. De várni vagy pláne bevinni nincs időm. Persze ezt is csak akkor, ha megmondod, hol van most a táska.
  – A szobámban, az ágy mellett. Jó, apa, ott leszek.
  – Rendben. Ez egyszeri megbeszélés lesz, ne számíts hasonló alkalmakra. Viszont anyáddal még beszélned kell. Én nem vállalom.
  – Nem is kell. Én beszélek vele. És… apa?
  – Tessék.
  – Köszönöm, hogy nem tiltottad meg.
  Kis csend megint.
  – Tudod, úgy vagyok vele, hogy ha most nem tanulsz meg felelős döntéseket hozni, öt év múlva már késő. Jó éjszakát.
  – Jó éjszakát, apa.
  Kissy letette a telefont és sóhajtott. Az egerek csendesen ültek és nézték őt. Már eggyel kevesebben, Nimby nemrég elindult haza. Előtte eljátszotta a szokásos műsorát: kezet fogott Martinnel és Pivel, váltott egy puszit Angélique-kel, aztán kitárt karokkal rohant Chantalhoz, jól megölelgette, és folytatta Kissyvel. Jennifer se maradhatott ki, kicsit meghökkenve fogadta a fiú érzelmességét, aztán még meghökkentebben azt, hogy Nimby váratlanul elengedte, az ajtóból visszaintett a társaságnak, és elszáguldott.
  – Ez valami jerrys üdvözlés? – kérdezte Jennifer megilletődve.
  – Aha – mondta Chantal dühösen –, ha Nimbyről és a lányokról van szó, egerek vagy nem egerek, mindegy. Csak lányok legyenek és szorongathassa őket. Mindaddig, amíg egy nap meg nem elégeljük Vanessával és egérburgert nem csinálunk belőle!
  Jót nevettek az egérburgeren, és pontosan tudták, hogy Chantal egy ujjal se bántaná Nimbyt, történjék bármi.
  Jennifer törte meg a csendet.
  – Jó fej apád van.
  Kissy mosolygott és hívta anyát is.
  Anya sem örült az ötletnek, őt még külön meg kellett nyugtatni, hogy most se fog történni semmi, ami a nyáron nem történt.
  Jennifer komoly arccal kortyolgatta a narancslevét, és nem szólt semmit a beszélgetés után. Kissy sejtette, hogy lenne kérdeznivalója, de ekkora társaságban nem áll elő vele.
  Aztán már nem történt semmi különös. Piék elmentek metróval, Chantal pedig hazakísérte Jennifert, jobb a békesség. Ami azt illeti, békességből bőven jutott nekik: Roger nem volt már a kapuban, és egy vacak zsebtolvajjal sem akadtak össze.
  Apa pontosan negyed kilenckor állt meg az iskola előtt. Kissy kivette a táskát az ülésről.
  – Kösz, apa.
  – Szívesen. Délután hazajössz?
  – Hát persze. Ne aggódj. Még jó ideig nem szándékozom rendszeresen együtt aludni Martinnel… legfeljebb nyaranta, amikor úgyis együtt vagyunk.
  Apa elmosolyodott, azzal a jellegzetes, halvány mosolyával.
  – Jól van. Egyébként valakinek majd magyarázatot kell adnod. Egész este keresett.
  Kissy lelkesen csillogó szemekkel nézett apára, és beleszimatolt a levegőbe. Apa nevetett, bólogatott, aztán fölemelte a kezét és rálépett a gázra. A kocsi elhúzott.
  Hát igen, gondolta Kissy az osztálya felé igyekezve; vécére kéredzkedett ki földrajzóráról, hogy átvegye a táskát. Suzy kétségkívül kicsi még, és sok változáson ment át, mielőtt révbe ért náluk. Nehezen viseli, ha eltűnik valaki a számára legfontosabbak közül. De nem volt alkalom szólni neki. Ha Suzy föl tudná venni a telefont, akkor persze hazaszólt volna és elmagyarázza, de mire anyáék hazaértek, ők már ágyban voltak Martinnel.
  Majd megszokja. A Jerry kutyájának stramm gyereknek kell lennie. Suzynek még sejtelme sincs, mi mindent tartogat az élet gazdáival. Lehet, hogy egy év múlva már ejtőernyővel fogják ledobni valami shindyfészek fölött.

Ahogy hazaindultak suli után, mindhármuk telefonja egyszerre jelzett. Hálózati üzenet volt, Nimby küldte, morzéban. Megoldva! Szombaton elkapjuk! IY.
  Kissy másodpercekig bámulta a Nimbyt jelentő . -- jeleket, de be kellett látnia, hogy ez az egyetlen, amit ért a dologból.
  – Nimby borzasztóan okos – mondta Chantal. – Ennyi idő neki bőven elég, hogy kitalálja, hova lehet elrejteni azt a kamerát.
  De mint kiderült, ezúttal nem ő jött rá a megoldásra. A legváratlanabb helyről érkezett: az anyjától. Madame Blanchard vacsoránál megkérdezte, min töpreng annyira a fia, ő pedig elmondta. Ma pedig tanítás közben kapott egy SMS-t a megoldással. A tökéletes, bombabiztos megoldással.
  Kissynek elég volt egyszer meghallgatnia, és rögtön látta, hogy ez a trükk verhetetlen, Roger jobban teszi, ha a hátralevő alig két napban összecsomagolja a bőröndjét és siet a börtönbe, amíg el nem fogynak a tengerre néző cellák. Ezt meg is mondta. Nimby megköszönte és továbbította madame Blanchard-nak, aki örült a dicséretnek és azt mondta, egyszer neki is lehet jó ötlete.
  Az előkészítés alig húsz percig tartott. Tíz perc volt, amíg Pi pénteken beugrott egy áruházba, tíz pedig a tesztelésre kellett. Aztán Angélique és a fiúk besétáltak az udvarra, pár perc időkülönbséggel, hogy ne látsszon, hogy összetartoznak. Nekik nem kellett tartani Roger-tól, csak Angélique volt lány, de Pivel volt, és talán már túl nagy is a pasas ízléséhez.
  Ők öten a kocsiban voltak, a keresztutcában. Niala megvárta a többiek jelzését, csak aztán látott munkához. Gondosan és aprólékosan dolgozott, akárcsak a konyhában, amikor apróra vág valamit. Kissy tartotta a lámpát.
  – Kész – mondta Niala. Kissy lekattintotta a lámpát. Egy pillanatig szemlélték a művet, aztán megint megszólalt Niala. – Oké. Mézescsupor kész!
  – Vettem – hallatszott a telefonból Angélique hangja. – Cápa a célkeresztben.
  Ezt Nimbytől tudta, aki a cipőjével babrált az udvarnak azon a részén, ahonnan oda lehetett látni a kapuba, és Martin kézjelére fölegyenesedett és elindult, ezzel jelezve, hogy Roger a helyén van.
  Chantal fölrántotta a tolóajtót.
  – Mézescsupor startol – szólt Niala ugyanabban a pillanatban, amikor Vanessa kiugrott a kocsiból és sietős léptekkel megindult a ház felé.
  Niala, Jennifer és Kissy követte, csak a kapu előtt álltak meg. Mindhármuk telefonján ment a videó. Vanessa közvetlenül a kapu előtt lelassított, és ráérősen besétált. Addigra utolérte őket Chantal is, akinek az volt a dolga, hogy bezárja a kocsit. Az utcai osztagban ő volt az üres kéz, nála nem volt semmi, hogy verekedhessen, ha kell. Az udvariaknál Pi. Meg persze Mézescsupornak is üres volt a keze.
  Kissy számlálta a másodperceket, onnantól, hogy Mézescsupor belépett a kapun.
  Öt. Most kell elmennie Roger mellett, még valószínűleg csak megnézi. Csinos szőke kislány, a feszes nadrág jól kirajzolja formás fenekét. Niala egyik osztálytársának kinőtt nadrágja, azt mondta, megtarthatják. Aligha lehet már használni ezek után.
  Tíz másodperc. Vanessa a lakók névsorát böngészi, megnézi az óráját, ráér. Roger-nak már meg kellett volna szólítania, nem természetes, hogy még csak nem is köszön neki. Alighanem a nyálát csorgatja a disznó és elfelejt köszönni.
  Tizenkét másodpercnél velőtrázó sikoly a kapualjból, aztán csattanás. Kissyt rugóként lökték a lábai, s egy pillanat múlva ott állt egy méterre Roger-tól. A shindy a falnak dőlve állt, a képére szorított kézzel, előtte Vanessa, még mindig sikoltozva.
  – Mi történt, kicsikém? – lépett oda Angélique.
  – Megtámadott – hüppögte Vanessa. – A lábam közé nyúlt!
  Angélique védelmezőn átölelte.
  Később, amikor megnézték azt a felvételt is, amit Jennifer készített egy Jerry-telefonnal az utcáról, megállapították, hogy ha előre gyakorolják, talán akkor se sikerült volna tökéletesebben. Roger a falnál, kővé dermedve. Előtte a síró áldozat és az őt vigasztaló fiatal nő. Jobbjukon két lány, Kissy és Niala, vádlón a tettes felé tartott telefonnal, mögöttük Chantal fenyegető testtartásban. A másik oldalon Nimby és Martin ugyanolyan vádlón a pasasra emelt telefonnal, és a sor végén közeledett Pi, roppant határozott arckifejezéssel.
  – Mi folyik itt? – kérdezte szigorú hangon. – Miért zokog ez a kislány?
  – Ez az alak zaklatta – felelte Nimby.
  – A lába közé nyúlt – pontosította Niala.
  – Igaz ez?! – lépett közelebb Pi fenyegetően.
  Végre Roger is meg tudott szólalni.
  – Én… én nem… nem értem…
  – Mit nem ért? – kérdezte Pi. – Zaklatta vagy sem?!
  – Nem! A gyerek hisztériás rohamot kapott! – Végre elvette a kezét az arcáról; igencsak vörös volt. – Pofon vágott, aztán sikoltozni kezdett!
  – Ok nélkül? – Pi kétkedően megcsóválta a fejét. – Ezt senki se hiszi el magának.
  – Így volt! Sajnos nem tudom bebizonyítani…
  – Nem is kell – szólalt meg Niala. – Az ártatlanságot nem kell bebizonyítani, csak a bűnösséget. Megismer, Roger úr?
  Roger ekkor nézte meg őt figyelmesebben. Arcán a félelem rettegésbe ment át.
  – Nem!
  – Dehogynem, látom a képén. Most jött rá, hogy csapdába esett. Emlékszik a nevemre? Líra Frank Euró D’Ollár vagyok. Szerdán kétezer eurót kapott tőlem.
  – Nem igaz…
  – Ne fárassza magát. Videóra vettük, és megvan a rendőrségre írt levele is.
  Roger valahogy összeszedte magát.
  – Talán azt is videóra vettétek, hogy én ezt a kislányt…
  – Nem volt rá szükség – felelte Mézescsupor.
  Roger-nak összekoccant a foga, ahogy a lassan közelítő Vanessa szemébe nézett. Kissy oldalazni kezdett, hogy szemből vehesse. A kislány két égszínkék szeme jéghideg ragadozópillantással fúrta keresztül a shindy arcát. Semmilyen nyoma nem volt, hogy sírt volna – mint ahogy nem is sírt.
  Később, amikor az összes felvételt látta már, Kissy még jobban érezte, mint az események sodrában a helyszínen, mennyire természetellenes ez a helyzet. Egy felnőtt férfi nem retteghet ennyire egy kölyöklánytól. De talán ha valaki sokáig shindyskedik, előbb-utóbb eluralkodhat rajta a félelem, hogy az egyik gyerek lesz a veszte. Bármennyire biztos lehetett – ha ugyan az volt – Roger abban, hogy se az utca, se az udvar felől nem filmezhették le, Vanessa tekintetében olyan fenyegetést látott, ami romba döntötte maradék önbizalmát.
  – Vesztettél, Roger – mondta Vanessa csendesen. – Vesztettél. Sok éven át megúsztad, de most besétáltál egy egyszerű csapdába. Most viszlek a rendőrségre.
  Már egészen közel állt a férfihoz. Kissy mintegy lassított felvételen látta, ahogy annak megindul a tenyere a kislány arca felé. Vanessának bőven jutott ideje a ragadozópillantást kiegészíteni egy baljós vigyorral, csak aztán állította meg a pasas kezét, egy centire az arcától.
  – Ezt nem lett volna szabad – mondta. Aztán megvillant a keze, és a kapualjon végigvisszhangzott a csattanás.
  A pillanat hamarosan bekerült a Jerry legemlékezetesebb fényképeinek gyűjteményébe. Azt jól tudták, milyen sokat tanultak a kiképzésen, de ezen a pofonon látszott igazán, hogy mennyit fejlődött ezalatt mesterük. Gyönyörű pofon volt. Gyors, mint a villám és olyan erős, akár a lórúgás.
  Roger még szédelgett, amikor Vanessa hátranyúlt, Kissy pedig a kezébe tette a lámpát.
  – Miért világít a kezed? – kérdezte Vanessa nyersen.
  Roger csak bámult a kezére. A mutató- és hüvelykujja világított a legélénkebben, de a többi része is. A kamerák tekintetének kereszttüzében Vanessa többször megjáratta a fényt a kéz minden részén.
  – Akkor ezt megbeszéltük – kapcsolta le a lámpát. – Hol tartod a pénzedet?
  Csend, Roger a kezét bámulta.
  Vanessa karon fogta és megindult vele az udvar felé.
  – Először szépen visszaadod a kétezer eurót. Beláthatod, hogy nem illet meg. Csak aztán megyünk a rendőrségre.

Az őrszoba nem volt messze, gyalog mentek. Roger hagyta magát odaterelni. Csak akkor élénkült meg, amikor a folyosón egy őrmester aziránt érdeklődött, mit óhajtanak.
  – Kérem, engem… idehoztak, ez a csapat gyerek… idecipelt, pedig…
  – Á, Roger úr, csak most ismerem meg – mondta az őrmester, és kezet nyújtott. – Rég nem láttam. Mi ez a história?
  – Kiskorú elleni szexuális zaklatás – felelte Chantal, aki legközelebb állt hozzá.
  – Mi, hogy Roger úr? – A köpcös őrmester nagyot nézett. – Ugyan már. Menjetek szépen haza, és játsszatok valami mást.
  Kissy csendesen fortyogni kezdett. Ekkor azonban előlépett Pi.
  – Jó napot. Beszélni óhajtok a fölöttesével.
  – Maga ki?…
  – Pierre Jourdain vagyok a Jerry Alapítványtól. Ők a munkatársaim. Magát hogy hívják?
  – Bergeron őrmester vagyok. Figyeljen ide, itt valami tévedés lesz. Ez az öregúr a légynek sem árt. Ezer éve ismerem.
  – Helyes, akkor a parancsnoka is nyilván azt fogja mondani, hogy az ártatlanság vizsgálatának legkorszerűbb módja: a gyanúsítottat bemutatják Bergeron őrmesternek. Akkor egy perc alatt végzünk: bekopogunk hozzá, elmondja és már itt sem vagyunk.
  Bergeron dühösen végignézett a társaságon.
  – Hadd halljam a történetüket.
  – Ahogy óhajtja. Ez az egyén hosszabb ideje zaklatta ezt a kislányt, akivel egy házban lakik – mutatott Pi Jenniferre. – A kapuban szokott őgyelegni, és ha a gyerek arra jár, hátulról a lába közé nyúl. Elmondta nekünk, mi pedig csapdát állítottunk neki.
  – Mit mondott, mik maguk?
  – A Jerry Alapítvány. – Pi átnyújtotta az igazolványát. – Gyerekmolesztálók elfogására szakosodtunk.
  Az őrmester nem felelt, a beállott csendben tisztán hallatszott Roger káromkodása.
  – Hogy beszélsz?! – csattant föl Niala, és szájon vágta. – Itt gyerekek vannak… hé!
  Bergeron meglepő fürgeséggel kapta el a lány karját, és egy pillanat alatt megbilincselte. Nagyon gyorsan csinálta, de csak azért sikerülhetett, mert Niala nem védekezett. Egy rendőrt megütni… Kissy nem tudta, mi jár ezért, de nem is akarta megtudni. Vanessának nem voltak ilyen aggályai. Pi, Angélique és Martin együtt is alig tudta lefogni. Az üvöltése visszhangzott a folyosón, és sokkal csúnyábban káromkodott, mint az imént a shindy.
  Bergeron belökte Nialát egy szobába, és rázárta az ajtót. – Majd visszajövök, ha lehiggadtál – mondta még neki. A kulcsot zsebre tette és megfordult. – Te pedig…
  – Eresszetek már el! – förmedt Vanessa az egerekre, akik szót fogadtak, ő pedig megiramodott, és egy pillanat alatt eltűnt a folyosón.
  A ricsaj senkinek nem tűnt föl. Hozzá lehettek szokva.
  – Úgy látom, a helyzet világos – mondta Bergeron. Kicsit fújtatott. Egy rendes verekedésben semeddig se tartana ki. – Jöjjenek az irodámba. És nem szeretnék még egyszer erőszakot alkalmazni.
  Egyetlen szót se szólhattak az ügyről, amíg mindannyiuk adatait föl nem vette. Csak Roger maradt ki. A két felnőttel kezdte, aztán Martin, Jennifer és Chantal következett. Idáig jutott, amikor nyílt az ajtó és belépett Vanessa. Bergeron odapillantott.
  – Á, jó, hogy jössz. Látom, csak ordítani tudsz, kopogni nem. Gyere csak, téged is bezárlak a barátnőd mellé.
  Ezzel fölállt, de a mozdulat vége sokkal gyorsabb volt, mint az eleje, és váratlanul vigyázzállásban fejeződött be.
  – Nem szoktam kopogni, jól tudja – lépett be egy ősz bajuszú tiszt. – Ezek szerint igaz a hír, hogy bezárt egy gyereket valami irodába.
  – Igen, uram, igaz! – felelte Bergeron peckesen, de sértetten. – A lány a folyosón felpofozta ezt az idős urat – biccentett Roger felé. – Ez a másik is minősíthetetlenül viselkedett, aki önt informálta, de elfutott.
  A tiszt követte a tekintetét. Vanessa az ajtó mellett állt, a rendőrökre vigyorgott és nem szólt semmit.
  – Bergeron – mondta a tiszt már liluló arccal –, engem nem ez a gyerek tájékoztatott. Most látom először. Lemire ezredes hívott föl telefonon, a gyereket az ő kis Nicole-jának nevezte, és azonnali magyarázatot követelt. Megmondaná, ki az, akit maga bezárt abba az irodába?!
  Bergeron teljes öt másodpercig csak bámult a tisztre, és egy szót se tudott kinyögni.
  – Válaszoljon!
  – Én… nem tudom…
  – Amíg maguk szenvednek – lépett oda Vanessa –, megkaphatnám a kulcsokat? A bilincsekét is, ha kérhetem.
  – Teremtőm – zihálta a tiszt –, meg is bilincselte?
  Bergeron előkotorta a kulcsokat. Vanessa átvette, és már ott sem volt. Fél perc múlva ketten tértek vissza. A tisztnek ez arra volt elég, hogy valamelyest lehiggadjon.
  – Állítólag érdeklődtek utánam – nézett körül Niala.
  – Önt hívják Nicole-nak, kisasszony? – érdeklődött a tiszt.
  – Engem – nyújtott kezet Niala.
  – Poitou felügyelő – parolázott a tiszt; láthatóan egy vezetéknévre is várt, de a lány nem vette a lapot. – Még nem tudom, mi történt itt, de…
  Niala fölemelte a kezét.
  – Egy pillanat. Mit szólna, ha először is megnyugtatnánk a derék öreg Lemire ezredest?
  Poitou bólintott és a telefonhoz lépett. Valami központot tárcsázott, ahonnan egy másik központot kapcsoltak. Aztán egy férfihang:
  – Lemire!
  – Poitou felügyelő, Neuilly-sur…
  – Ott van a lány? Adja át neki – szakította félbe az ezredes.
  Niala fölvette a telefont és kinyomta a kihangosítót.
  – Szia, Raymond bácsi, én vagyok!
  A választ nem lehetett hallani.
  – Á, zűrös história. Neuilly remek város, de a rendőrök… ne haragudj, hogy ilyet mondok, de tisztára mint Louis de Funès csendőrei. Ez a Bergeron egy kicsit még hasonlít is Jacques Villeret-re… ő tudott ilyen hülyén nézni, csak őt jobban lehetett szeretni. Sajnos meghalt fiatalon, az alkohol miatt. Lehet, hogy ez a Bergeron is iszik, tiszta lila a képe.
  Hallatszott, hogy az ezredes jót nevet, aztán hosszabban beszél. Niala közben kényelmesen helyet foglalt Bergeron íróasztalán. Később a lábát is föltette. Időnként hümmögött, egy igent vagy perszét felelt, és nem foglalkozott a körülötte levőkkel.
  Az egerek belül hahotáztak, de kívül komoly arccal figyeltek. Roger aggodalmasan. A két rendőr pedig hol paradicsomvörös volt, hol halványsárga. Mindkettő összerezzent, amikor Niala váratlanul elnevette magát.
  – Drága vagy, Raymond bácsi. De ennyivel nem úszod meg, Isabelle néni behajtja rajtad… No, hát éppen azért. Te mentetted ki az ő szeme fényét If várából, most az a legkevesebb, hogy malacot süt neked. – Hosszabb csend. – Ezt neki magyarázd. Tudod, hogy milyen… Aha! Jó, jó ötlet. Rendben, máris. Szia!
  Niala hirtelen visszakapcsolta a kihangosítót, és máris megszólalt az ezredes hangja:
  – Felügyelő, ott van?
  Poitou azonnal az asztalnál termett.
  – Jelentkezem!
  – Jó. Szóval szeretnék holnapra egy részletes jelentést arról, hogy Nicole mit akart önöknél, aztán mi történt, miért és hogyan. Lesz olyan szíves?
  – Parancsára! – harsogta Poitou.
  – Örültem – mondta Lemire, és letette.

Poitou személyesen hallgatta ki őket, de Bergeronnak is jelen kellett lennie. Törleszt neki, gondolta Kissy. Miatta került ebbe a helyzetbe, hát most fizet érte.
  Niala néhány rövid mondatban összefoglalta az alapítvány munkáját, és hogy éppen egy gyermekmolesztálót hoztak be, amikor a rendőrség váratlanul a jogvédőket kezdte letartóztatni. Poitou dühösen meredt Bergeronra, aki megint elvörösödött és felállt.
  – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom – mondta. – Sajnálom, kisasszony.
  Niala kezet nyújtott neki.
  – Felejtsük el!
  Amikor Roger tettére került a sor, a pasas mindent letagadott.
  – Akkor magyarázza meg ezt – vette elő a lámpát Vanessa, s a shindy keze megint kékesen ragyogott fel.
  – Ez mi? – kérdezte a felügyelő.
  – UV-zseblámpa. A kezén pedig ultraibolya festék van.
  – És honnan származik?
  Vanessa kikapcsolta a lámpát, kipenderült az iroda közepére, és a Nimby telefonjából felhangzó Popcorn hangjaira táncolni kezdett. A rendőrök és Roger megbűvölve nézték. Vanessa lassan kigombolta a nadrágját.
  Alighanem az egyetlen sztriptíz a világtörténelemben, gondolta Kissy, aminél csak a nadrág kerül le, és az alatt is van egy másik. Vanessa remek időzítéssel éppen a szám végére szabadult meg a nadrágjától, és az utolsó hanggal egyidőben az asztalra dobta.
  Niala szépen kiterítette, és a két lába közé világított az UV-lámpával. Ahol a két szár találkozik, ragyogó folt szikrázott.
  – Ez nagyon érdekes – mondta Poitou. – Volna szíves magyarázatot adni, monsieur Roger?
  Ez már igazi rendőrstílus volt.
  – Nem tudom… valahol hozzáérhettem…
  – Valahol?! Ezt a nadrágot én festettem be ezzel a festékkel – Niala letette a flakont az asztalra. – Egy perccel azelőtt, hogy Vanessa pofon vágta magát. Videóra vettük. Idenyújtaná a kezét, őrmester úr? – Rávilágított Bergeron kezére, aki megbűvölve nézte ujjain a fénylő foltokat. – Ön kezet fogott Roger úrral, amikor megjöttünk, és festékes lett a keze; de mint látja, sokkal kevésbé. Gyorsan szárad. Az én kezemen pedig – világított rá – alig van festék. Mert én csak az imént fogtam kezet önnel.
  Súlyos csend lett az irodában.
  – Várjuk a magyarázatot, uram – szólalt meg Poitou. – Hol, mikor és hogyan került az ön kezére ultraibolya festék, ha nem erről a nadrágról?
  Roger hallgatott.
  – Bocsánat – szólalt meg Nimby. – Az ultraibolya festékek összetétele se egyforma.
  – Helyes – bólintott Poitou. – Őrmester, szóljon át a laborba!

A Bois de Boulogne fái érdeklődve szemlélték a köztük sétálgató elégedett kisegereket. Az egyikük szinte kommunikált a fákkal, ahogy Kissy megfigyelte. E. T. lehetett ilyen, hogy beszélgetett a fákkal. Mindig szerette E. T.-t, de Vanessa helyesebb.
  A többiek nem kommunikáltak a fákkal. Csak nézték őket és vigyorogtak.
  – Szóval így vadásztok ti – állapította meg Jennifer.
  – Így – mondta Nimby –, avagy ilyenformán. Mikor hogy. Igazából a neten található shindykre kellene vadásznunk, de ha azokból nem akad, akkor megfogjuk az offline példányokat. Vagy akár az autótolvajt – nézett Nialára.
  – És most mi következik?
  – Felejthetetlen napok a fogdában – nevetett Vanessa. – Ingyenes vendéglátás, kellemes hálótársak, szabadidős tevékenységek: ügyvédi konzultáció, vádirat tanulmányozása!
  – Túl régóta foglalkozol idegenforgalommal – állapította meg Pi rosszallást mímelve.
  A fák levelei beleremegtek az egércsapat nevetésébe.
  Tíz perccel később már sokkal csendesebbek voltak. Tölcsérrel a kézben nem lehet zajongani. Letelepedtek egy kis tisztás néhány padjára és a fagyinak szentelték figyelmüket.
  – Most az következik – szólalt meg Nimby, miután eltüntette a fagyiját, elsőként –, hogy Roger védekezik, ha tud, az ügyészség pedig támad. Aki ügyesebben képviseli az álláspontját, akkor Roger-t lecsukják.
  Jennifer döbbenten meredt Nimbyre, majdnem le is csöppentette magát.
  – Hé, várjunk csak! Hogy van ez?!
  – Ne törődj vele – legyintett Kissy. – Nimby nem szokta magát zavartatni ilyen apróságoktól.
  Jennifer gyorsan lenyalta a másik oldalt is. – Értem. A mondat két fele nem mindig egyeztetés.
  – Ez az! – rikkantotta Nimby, és csókot nyomott Vanessa képére. – Majd kapunk mindenféle értesítéseket, meg esetleg még szükség lesz vallomáskiegészítésekre, de innentől már minden simán megy.
  Nem Nimby hibája volt, hogy tévedett.

Aznap este éppen vacsoránál ültek, amikor apa hazaért. Ő is leült és körülnézett az asztalon.
  – Csinálni kell valamit ezzel a mikrobusszal – mondta, elismerő arckifejezéssel tanulmányozva egy Vanessa-féle szendvicset.
  – Némi átalakításokat tervezünk rajta – felelte Nimby –, valószínűleg már a jövő héten elvisszük.
  – Ez rendben van, viszont garázsra van szüksége. Hol akarjátok tartani voltaképpen?
  – Hát… elsősorban itt – mondta Kissy. – Ez az alapítvány székhelye.
  Apa eltüntette a szendvicset. – Ez nagyon jó. Mi van benne?
  Vanessa letette a kést és tanácstalan arckifejezéssel nézett a tányérjára.
  – Mi baj? – kérdezte anya.
  Kissy elmosolyodott. – Nem szereti kiadni a receptjeit, viszont nem tud tőled megtagadni semmit.
  Apa kicsit zavartan nyúlt a következő szendvics után. – Nem kell elmondanod, és… párszor már megbeszéltük, hogy nem tartozol nekem semmivel.
  Vanessa olyan képet vágott, amilyet Suzy szokott, amikor elhangzanak a rettegett „nincs több” szavak.
  – Szardíniás sajtkrém. Reszelt sajtot, vajat, szardíniát, apróra vágott hagymát és egy kis mustárt keverek össze, sóval, borssal és egy kis citromlével ízesítem. A keverési arányon múlik az íze, de azt nem tudom elmondani, csak érzem, hogy miből mennyi kell. Meg persze nem mindegy, hogy milyen sajtot és milyen halat használok. És kérlek, Jean-Jacques bácsi, bízd rám, hogy eldöntsem, kinek vagyok az adósa és mivel. A receptet akkor is elmondtam volna, ha nem te kérdezed, ez nem függ össze a tartozásommal.
  Apa hallgatott egy pillanatig, elgondolkodva forgatva kezében egy másik szendvicset.
  – Ugye hallottál már olyanról, hogy valakinek elengedték az adósságát? – kérdezte aztán.
  Vanessa bólintott.
  – Ha pénzt adtál volna, akkor mondhatnád is, hogy nem kéred vissza, és ezzel el lenne intézve. De én sokkal többet kaptam. Az állásodat kockáztattad értem, és ezzel együtt például ezt a házat is.
  – Én, az állásomat? – lepődött meg apa.
  – Amikor visszajöttél a reptérről – szólt közbe Kissy.
  – Ja… – apa megcsóválta a fejét. – Régen volt. Már nem is emlékszem, mit lódítottam akkor a cégnek.
  – Hogy én beteg vagyok – szólalt meg anya.
  – Igen, csakugyan. Ma már nem hiszem, hogy szükség volt rá. Úgyse rúgtak volna ki. De…
  Nem folytatta. Csend ült az asztalokra, természetellenes csend olyan helyiségben, ahol tíz ember eszik éppen. A kislány és a férfi szótlanul nézte egymást. Aztán Vanessa lassan, egész kicsit megcsóválta a fejét.
  Kissy úgy érezte, mintha víz alá nyomnák. Normális ez?! Persze hogy hálás azért a nyolc napért, de egy életen át?!…
  – Hát persze – mondta Niala másnap délelőtt, amikor kint sétáltak a kertben. – Vanessa tizenegy évig utcagyerek volt, vagy majdnem az. Hihetetlenül makacs. Ha valamit elhatároz, azt mindenképpen végigviszi. Amikor a szüleid elvállalták, a legszebb dolgot tették vele, amit el tudott képzelni… mert azt persze elképzelni se tudta, ami egy héttel később történt. Persze hogy úgy érezte, hálával tartozik. De a csökönyössége miatt ez az állapot véglegessé vált. Annál is inkább, mert meg is tudja ideologizálni. A szüleid nélkül csak kóborolt volna, hisz bármelyikünknél megtalálják. Talán el is veszti velünk a kapcsolatot, és elkallódik… – Niala megborzongott. – El se lehet képzelni, mi történhetett volna. Csoda, hogy hálás érte? És akkora nagy dolog, hogy ez a hála élete végéig el fogja kísérni? Bármi lehet belőle ezután – és bármi lesz belőle, ahhoz a szüleid adták az első segítséget.
  – Akkor mit érez a ti szüleitek iránt? És teirántad? – dőlt neki Kissy egy fának.
  Niala is nekidőlt mellette. – Nehéz rá szavakat találni. Valami olyan szeretetet érzek benne, amire eddig csak kutyákat tartottam képesnek. Biztos, hogy az életét adná bármelyikünkért. Ha holnap gyógyíthatatlan betegségbe esnék, tudom, hogy zokszó nélkül ápolna nyolcvan évig. De nem áll ilyesmi szándékomban – inkább végignézem, mit ér el az életben.
  Este, a vacsoraasztal mellett nem esett több szó Vanessa tartozásáról. Apa hümmögött, láthatóan nem nagyon tudva mit kezdeni azzal, amit ő is nagyon jól megértett a kurta fejrázásból, és visszaterelte a szót a mikrobuszra.
  – Hát ha itt akarjátok tartani, akkor szeretném, ha garázsban lenne. Mármint állandóan. Nem örülnék, ha a kerekek letaposnák a füvet, és az se lenne jó, ha baja esne a kocsinak.
  – Baja?… – nézett föl Nimby, aki éppen tojásos szendvicset evett.
  – Baja – bólintott apa. – Jégeső is van a világon. Egyáltalán van most biztosítás ezen a kocsin?
  – Valószínűleg van – vakarta a fejét Pi. – Ha jól emlékszem, a Schneider-cég október vagy november végéig kifizette. De lehet, hogy csak szeptember végéig.
  – Nos, erősen kérdéses, hogy az a biztosítás itt érvényes-e. De önrészt se szándékozom fizetni – csóválta meg a fejét apa, és töltött magának a narancsléből. – Elsősorban viszont azért akarom garázsba tenni, mert egy kocsinak ott a helye.
  – Ki akarod bővíteni a garázst? – kérdezte Kissy.
  – Nem. Az megbontaná az épület harmóniáját, árnyékot vetne a konyhára, semmiképp se lenne jó. Egy külön garázsra gondoltam a kerítés mellett.
  Az új garázst már másnap megnézhették, reggeli után. Egyik oldalon a telek téglafala határolta, ehhez illesztett Nimby három téglafalat és egy kis tetőt.
  – Jó – mondta apa –, csak a tető egyik feléről a szomszédba folyik az esővíz.
  Nimby kattintott néhányat, és a tető féloldalassá változott, csak befelé lejtett már.
  – Ablak is kell rá – mondta anya, Nimby pedig vágott egy ablakot.
  – Nem kell ilyen nagy – mondta Niala. – Télen megfagysz odabent.
  – Ki lehetne vinni egy hősugárzót – mondta Vanessa, miközben Nimby lekicsinyítette az ablakot. – Ha valami munka van a kocsin, csak bekapcsoljuk és meleg van.
  – Persze, csak a kocsi leárnyékolja a meleget – felelte apa. – Ha az orrához teszed, a hátuljánál ugyanúgy csak nagykabátban dolgozhatsz.
  Vanessa fölnézett, mintha ott lennének a garázsban, nem pedig Kissy szobájában.
  – Akkor tegyük a tető alá, jó magasra. Ott a meleg szétterül és egyenletesen aláereszkedik az egész garázsban.
  – Nem rossz – nevetett apa –, csak annyi szól ellene, hogy a meleg levegő fölfelé száll.
  Vanessa döbbent képet vágott, mintha eddig nem tudta volna, aztán csípőre tette a kezét.
  – És nem lehetne megoldani, hogy lefelé szálljon?
  Apa megsimogatta a fejét, egészen úgy, mintha a saját gyereke volna.
  – Hát oldd meg. Akkor nemcsak meleg garázsunk lesz, hanem Nobel-díjad is.
  Vanessa nem szólt semmit, csak nézett apára melegen csillogó szemmel. Aligha a Nobel-díj ígéretének örül ennyire, gondolta Kissy, inkább a simogatásnak. Olyan, mint egy kiskutya. Hűséges, minden simogatásért hálás, de ha felbosszantják, harap.

Délután valamennyien beültek a mikrobuszba és kimentek az építkezésre: apáék még nem látták őket vezetni, és kíváncsiak voltak a tudományukra. Ez úgy adódott, hogy lemérték a mikrobuszt a garázs számára, és Martin fölfedezte, hogy egyesben van a váltója. Betette üresbe, és ezt meg is mondta.
  – Miért? – kérdezte apa.
  – Azt tanultuk, hogy az álló kocsit üresbe kell tenni, nehogy indításkor elnézzük.
  – Igen? Hol tanultátok?
  – A házi tanfolyamunkon.
  Apa meglepve nézett, úgyhogy elmondtak mindent apróra. Hogy itthon is gyakoroltak meg Nizzában is, egy gyárudvaron, és már egész jól megy. Apa is, anya is látni akarta, így fogták magukat és kimentek egy építkezésre. Suzy is menni akart, hát elvitték őt is. Vanessa Macskát is hívta, de neki esze ágában se volt félbehagyni fontos teendőit. Éppen a hátát mosta.
  Kissy tette az első kört, elvégre az ő szülei vannak itt. Apáék helyet foglaltak elöl és figyeltek.
  – Tehát becsukom az ajtót – kezdte Kissy – és becsatolom magam. Nagy összegű életbiztosítást kötök. Eltakarítom az egereket az útból.
  – Miért vannak útban? – nézett apa a belső tükörbe. Az egerek szépen becsatolva üldögéltek hátul.
  – Most nincsenek, de amikor indítani tanultunk, akkor a kocsi előtt zsinatoltak. Tehát a váltó üresben. Ráadom a gyújtást és kiteszem az indexet balra. Kuplung be, váltó egyesbe… aztán kuplung föl és gáz be.
  A mikrobusz lassan megindult a sima aszfalton. Most a Périphérique építkezéséhez jöttek ki, itt óriási területek voltak leaszfaltozva, ahol csak nagy ritkán haladt el valaki. Most éppen egy teherautó közeledett. Kissy már messziről figyelte. A teher kitette az indexet balra, és befordult jóval őelőttük. Nem fognak találkozni. Kissy kanyarodni kezdett, igyekezett minél szebb ívben csinálni.
  – Nem rossz – mondta apa. – Hányszor vezettél már?
  – Ó, sokszor – felelte. – Már túl vagyok az öt kilométeren.

Félóra múlva Vanessa mondta a sofőrök checklistjét: – Becsukom az ajtót, becsatolom magam, nagy összegű életbiztosítást kötök, eltakarítom az egereket az útból. Váltó üresben, gyújtás, index balra, kuplung be, váltó egyesbe, jé, ott van Ibrahim, kuplung föl és gáz be…
  A kocsi méltóságteljes tempóban elindult, Niala pedig fölpattant az E2-es ülésről és előrejött.
  – Ibrahim?! Hol van?
  – Ott – mutatta húga az építkezés felé haladó kis csoportot.
  – Adj egy kis gázt, érjük utol őket.
  – Jó.
  A kocsi meglódult, apa pedig megkérdezte, ki az az Ibrahim.
  – Építőmunkás. Vanessa egyszer szkanderezett vele, aztán együtt utaztunk a vonaton, az akkori beszélgetésünknek köszönhetjük Suzyt. Beszélni kellene vele, ha utolérjük.
  – Én mindent megteszek, de nem merek száguldozni – mondta Vanessa.
  – Be fognak menni a kapun, mire odaérünk – állapította meg anya. – Miért akartál beszélni vele?
  – Ő pillanatok alatt fölhúzza nektek azt a garázst – felelte Niala.
  – Várj csak – mondta apa. – Ahhoz még tervrajz is kell, építési engedély, anyag. Neki meg van munkája.
  – Éppen ezért akarok beszélni vele – bólintott Niala. – Mire te mindezeket megszerzed, ő esetleg szabaddá tudja tenni magát.
  De nem tudott beszélni vele. Mire a kocsi elért a kerítésig, a munkások már eltűntek odabent, a sorompó pedig zárva volt. Nimby fölajánlotta, hogy japán turista lesz, aki nem érti a tiltó feliratot és csak úgy besétál, de apa azt mondta, túl sok munkagép dübörög odabent. Chantalnak eszébe jutott, hogy üzenetet is hagyhatnának, itt kint fölírják az aszfaltra, hogy Ibrahim, hívd föl ezt és ezt a számot, de Angélique rámutatott, hogy az építkezés tele van arab munkásokkal, biztos, hogy tucatjával vannak köztük Ibrahimok.
  Így aztán a mikrobusz megfordult és anya vezetésével hazaballagott.

Délután telefonált Ali, hogy jönnek a kocsiért. Hamarosan ott is voltak egy Volvóval, amit Bertrand továbbvitt a tulajhoz, Ali pedig átvette a Fordot.
  – Fogalmam sincs, mikor kapjátok vissza – biztatta őket. – Most épp lett lyukas időnk, két ügyfél lemondta, egy kocsi meg jóval hamarabb elkészült a tervezettnél. De Nimby rengeteg változtatást akar, és az átíratást is megcsináljuk, úgyhogy hetekbe telhet.
  – Nem baj – mondta Pi. – Nem rohanunk sehova.
  – Nekem viszont ideje indulnom – nézett Ali az órájára. – Bertrand hamar leadja a kocsit. Fölkapom és megyünk. Viszlát, sziasztok. Szia, kiskutya…
  A mikrobusz kigördült a kapun és „szaporán szedve kerekeit elsietett”, ahogy Nimby megállapította. Érdekes, hogy már Ali is Nimbynek hívja.
  – Azért valamit mondhatnál azokról a változtatásokról – mondta Angélique.
  – Hát… – húzta a szót Nimby – végül is… miért ne?
  Az egerek feszülten figyeltek.
  – Francia rendszáma lesz.
  Az egerek sóhajtottak.
  Aznap már nem mentek sehova. Levonultak az edzőterembe és jót verekedtek. Mostanában kicsit elhanyagolták az edzést, hiszen úgyis tudnak már mindent, az állatkertben a tigrismamák velük ijesztgetik a rossz gyerekeket – legalábbis Nimby szerint –; de Vanessa kijelentette, hogy nem szabad kijönniük a gyakorlatból és főleg nem a kondícióból, hogy aztán ne csak a shindykkel kelljen harcolniuk, hanem a macskák is az ő kövér combjaikat bámulják. Erre mindenki Macskára nézett, aki édesdeden aludt a 2006-os közgazdasági évkönyv és az Üzleti menedzsment között, és senkinek a combjai nem érdekelték.
  Macska mostanában szívesen időzött magaslati helyeken, mint most is a könyvespolc negyedik polcán, közvetlenül a többemeletnyi mélység szélén. Ezt alighanem azért tette, mert odalent bárhol, bármikor fölbukkanhatott az a szőrös rémség, aki beleszuszogott az ő kényes füleibe, és többször megpróbálta képen nyalni őt, ami ellen ő a leghatározottabban tiltakozott. De hiába szedte össze minden macskai méltóságát és mondta el ezt az alacsony származású, neveletlen kölyköt mindennek, semmi nem segített. Suzy csak vigyorgott, a farkát csóválta és elrohant valami új játékot keresni, amikor ő a mondat közepén tartott.
  Végül meghátrált. Az lett volna az egyedül helyes, macskához méltó elintézési mód, ha úgy megneveli a kölyköt, hogy udvariasan kitérjen az útjából, ne zavarja az elmélyült meditációban, és főleg ne az evésben. De mivel ez nem ment, inkább fölmászott a polcokra, szekrénytetőkre, s ki tudja, még hová.
  Mindezt Vanessa fejtette ki részletesen, aztán elvonultak Nimbyvel búcsúzkodni. Szegények, gondolta Kissy, most megint nem látják egymást időtlen időkig. Szerdán D’Aubissonéknak családi programjuk van, aznap ugyanis Piék se tudnak egérkedni, ezért ők is akkorra szerveztek. Csak pénteken találkozhatnak megint. Nimby se jön szerdán, a mikrobuszon dolgozik majd. Chantal is elígérkezett a szüleinek. Nem Lucnek – már nem is hallani róla, úgy látszik, rövidke kapcsolat volt.
  Nimby búcsúzáskor kétfelől arcon csókolta, és olyan elragadtatással nézte, mintha ő faragta volna ki ementáli sajtból.
  – Te vagy a kedvenc egerem – jelentette ki.
  – K… kösz – nyögte ki Kissy, nem tudva mire vélni ezt a nagy szeretetet.
  Nimby még egyszer megcsókolta mindkét oldalon, és továbbment.
  Két perc múlva odajött Niala.
  – Hát szia – ölelte meg –, pénteken jövünk. Ja, nem tudod, mi ütött Nimbybe? Úgy nézett rám, mint a milói Vénuszra, és azt mondta, én vagyok a kedvenc egere.
  – De, sejtem – sziszegte Kissy dühösen.

Csend volt a nappaliban. Sehol semmi mozgás. Kissy még egyszer körülnézett. Semmi. Hol lehet Martin? Már percekkel ezelőtt kijött a sajtért.
  Kissy elszánta magát és kirohant. Átvágott a lyuk és a fotel közti nyílt sávon, átszaladt a fotel alatt, aztán egyenesen a konyhaajtóhoz. Az ajtó mellett a falhoz lapult és óvatosan belesett.
  Ott volt. Hatalmas, rémületes kék hát, kék fej, két nagy, háromszögletű füllel. A hűtőszekrény előtt állt és valamit kotorászott a tetején. Hol lehet Martin? Hol?!
  Beszaladt az egyik szék alá, onnan a másik alá, és megint kikukucskált. Végre meglátta Martint. A hűtőszekrény fölötti polcon volt, a mustáros flakon mögé bújva, és vadul harcolt. Valahányszor Tom megpróbált benyúlni, rácsapott az ujjára.
  Kissy döntésre jutott. Odaszaladt Tom mögé, két kézzel fölemelte az óriási farkat, kitátotta száját és beleharapott.
  Tom rettenetes üvöltéssel ugrott a mennyezetig, vakolatdarabok hullottak rájuk, ahogy Martin előugrott a mustárosüveg mögül és kötélen leereszkedett.
  – Futás!
  Mire Tom leesett, már a nappaliban rohantak.
  – És a sajt? – kérdezte Kissy, amikor beértek a dívány alá. A távolban látszott a lyuk és fölötte a tábla: HOME SWEET HOME.
  – Nem jutottam be a hűtőszekrénybe – fújt Martin. – Majdnem elkapott.
  Kissynek elszorult a szíve, ahogy a lyukban hagyott éhes egérkékre gondolt. Vanessa még olyan kicsi…
  Odakint ekkor dübörgött el Tom, aztán megállt közvetlenül a dívány előtt.
  – Hol vagytok?!
  Martin az ujjával morzézni kezdett Kissy feje búbján, a két füle között.
  – Köztünk és a lyuk között van – dobolta –, így haza se jutunk.
  Kissy visszamorzézott.
  – Akkor előveszem a flakont.
  – Nálad van? – morzézta Martin.
  Kissy bólintott és elővette az ultraibolya festéket. Ha ez se válik be, végük. Martin átvette a flakont és lopakodni kezdett Tom felé. Kissy távolabb óvakodott. Ha Martin beveti a festéket, ő visszaindul a konyhába sajtért.
  Már majdnem kiért a dívány alól, amikor valami nagy, szögletes tárgyhoz ért. Sajtillat csapta meg az orrát, s a következő pillanatban jókora sajtdarabot pillantott meg a tetején. Gondolkodás nélkül fölmászott és megragadta. Ez az egész családnak elég lesz…
  Hirtelen rettenetes ütést érzett a hátán, és felsikoltott.
  – Kissy! Kissy, ébredj! Nincs semmi baj…
  Pislogott és körülnézett. Az ágyában feküdt hason, és egy kéz volt a hátán. Martiné. Kissy megkönnyebbülten odabújt hozzá.
  – De jó, hogy itt vagy…
  – Kiabáltál álmodban – ölelte át a fiú. – Mit álmodtál?
  Kissy gondolkodott. Mit is?… Aztán eszébe jutott minden.
  – Azt hiszem, ott vesztem az egérfogóban.

Martin végighallgatta az álmot, és közösen megállapították: örök rejtély marad, hogyan segíthetett az ultraibolya festék Tom ellen.
  – Hogy tudsz ennyi hülyeséget összeálmodni?
  – Fogalmam sincs – sóhajtotta Kissy. – Jó, hogy fölébresztettél. Ha téged elkap Tom, a kicsik éhen vesznek a lyukban.
  Martin válasz helyett megcsókolta.
  – Inkább arról álmodj, amit este csináltunk meg amit most fogunk.
  – Most?! Bolond vagy, iskolába kell… viszed onnan a kezed!
  Martin egyáltalán nem vitte onnan a kezét, sőt.
  – Még csak hat óra van…

Amikor reggel kikecmergett a konyhába és megetette Macskát, már semmi se volt az álom hatásából. Persze így, hogy lefelé nézhet rá, igazán nem olyan ijesztő. Ráadásul ott volt apa és anya, és legfőképpen ott volt Suzy, aki egyelőre még nem akkora, hogy Macska féljen tőle, viszont halálra idegesíti. Soha, még véletlenül sem hajlandó a kiskutya felé nézni, amíg eszik, föl sem emeli a fejét a tányérból. Ha Macska bármit forralna Martin vagy őellene, elég, ha Suzy odasétál és rögtön letesz a szándékáról.
  Anya alaposan megnézte mindkettőjüket, ahogy előjöttek, de nem szólt semmi különöset. Egy perc múlva belépett apa és ő is alaposan megnézte mindkettőjüket. De ő se szólt semmi különöset.
  Kissy a kezében tartott zsömlére nézett. A zsömle visszabámult rá, de az se szólt semmit.
  Kissy lecsapta a zsömlét és kifakadt:
  – Megmondanátok, hogy mi bajotok van?!
  Apa összevonta a szemöldökét.
  – Bajunk? Szóltunk mi egy szót is?
  – Nem, hát éppen ez az! Csak néztek. Nééééztek! Érzem keresztülfúródni magamon a röntgensugarakat. Mi rosszat tettünk? Együtt töltöttük az éjszakát, mint már jó néhányszor. Mégis mi baj van?
  Anya és apa egymásra nézett. Anya vágott egy fintort; apa megvonta a vállát.
  – Nos – mondta apa –, igazad van, tényleg eléggé nééééztünk. De tudod, nekünk te nemrég még kiskölyök voltál. Nehéz megszokni ezeket a változásokat.
  Kissy sóhajtva kézbe vette az ártatlanul bántalmazott zsömlét, és kettévágta.
  Változások… Az ő élete csupa változás, amióta összeakadt Sheilával. A csapat, az alapítvány, a felkészülési program, a verekedés, a költözés, Beaulieu, Franconville, Vanessa új élete, Macska, Suzy, az autóvezetés, és mindennek tetejébe a szerelem… Semmi nem olyan, mint másfél évvel ezelőtt. Még a suli se, hiába jár ugyanabba az osztályba. Másfél éve még unalmasan csordogált az élete, iskola, net, mozi Chantallal, álmodozás Martinről… Ma ebből csak a suli van meg, Martinről nem kell álmodoznia, és moziba egyáltalán nem járnak. Sokkal érdekesebb, amikor az egész csapat leül és együtt megnéznek egy filmet. Net? Persze, ma is szokott netezni, de valaha a csevegésért járt a netre, ma meg a Kölyökklub eszébe se jut, hacsak nincs valami tennivaló a Cirrusszal, shindyriasztás, ilyesmi.
  – Meddig akarsz itt állni? – szólalt meg egy hang. Apáé. Riadtan kapta föl a fejét és nézett körül. Martin már útra készen, apa megitta a kávéját, ő meg itt áll két fél zsömlével…
  Lenézett. A zsömle takarosan össze volt illesztve, kikandikált közüle a felvágott és az uborka. Úgy látszik, míg ő töprengett, a keze önállóan dolgozott… vagy talán a másik feje irányította. Klassz. Gyorsan hozzálátott a másik zsömléhez.
  – Az élet tele van változásokkal – felelte. – Meg kell szokni őket. Látjátok, Roger pár napja még otthon aludt a puha ágyikójában, most meg rács van az ablakán.
  Villámgyorsan becsomagolta a kaját, és fölkapott egy croissant-t.
  – Tempora mutantur, et mus mutamus in illis, ahogy a rómaiak mondták. Változnak az idők, és velük változunk mi egerek is. Cin-cin, sziasztok!

Aztán sokáig nem történt semmi rendkívüli. Órák hosszat. Jennifer már a kapuban várta őket, elmesélte, hogy mindent elmondott a szüleinek. Az apja kis híján fölrobbant, azt mondta, jól tették, hogy nem szóltak, mert puhára verte volna a pasast. Jennifer megkérdezte, elmondhatja-e az osztálynak is, mert ezt nem beszélték meg. Inkább ne, felelte Kissy. Berzenkedett a gondolattól, hogy ünnepeljék és gratuláljanak neki. Inkább ne tudjanak semmiről. Végül is mi történt? Egy szemétládával kevesebb mászkál szabadon, ugyan nagy eredmény, van belőlük éppen elég így is.
  Rendkívüli dolog akkor történt, amikor hazaértek. Ketten, Chantal nem jött velük. A postaláda szokás szerint tömve volt; Kissy többedszer is elhatározta, szól apának, hogy nagyobb láda kellene, ezek a vaskos iratkötegek alig férnek. Most viszont kimondta hangosan is.
  – Szólni kell apának, hogy nagyobb postaláda kell. Juttasd majd eszembe, hogy beszéljek vele.
  – Minek? – kérdezte Martin. – Nincs postaláda-növesztő hatalma. Csinálunk nagyobb ládát és fölszereljük.
  – Miből? – kérdezte Kissy a postát szortírozva, de a választ már nem hallotta, mert megakadt a szeme egy levélen. Az alapítványnak címezték, expressz, feladó a neuillyi kapitányság. – Nézd csak!
  Föltépték. Poitou felügyelő írta, kérte, hogy Roger ügyében sürgősen hívják föl. Semmi több.
  Összenéztek.
  Martin elővette a telefonját és beütötte a számot, egyúttal a hangrögzítőt is bekapcsolva. Női hang jelentkezett, Martin kérte a felügyelőt.
  – Ki keresi?
  – Jerry Alapítvány.
  – Egy kis türelmet.
  Beletelt pár percbe, hogy előkerüljön a felügyelő.
  – Poitou.
  – Martin Rochefort, Jerry Alapítvány.
  – Á, maguk azok. Jó napot. Hát történt egy és más. Az emberünk nem adja föl. Kérelmet adott be, hogy szabadlábon védekezhessen. Még nem tudom a tárgyalás időpontját, de jó lenne, ha ott lenne valaki maguktól.
  – Jó. Írjon, ha megtudja az időpontot.
  – Nem fogok én ráérni irkálni, uram, a tárgyalás holnap lesz. Csak az órát nem tudom. Adják le az irodán a telefonszámukat és valaki odaszól. Más. Van egy ügyvédje, aki nem ismer hétvégét. Tegnap felszólított, hogy adjam ki a maguk adatait, mert megsértették az ügyfele jogait, és be akarja perelni magukat.
  – És?
  – Nem adtam ki, de kénytelen leszek.
  Kissy közelebb húzódott a telefonhoz.
  – Jó napot, felügyelő úr, itt Françoise Chaton. Erre semmi szükség.
  – Jó napot, mire?
  – Hogy kiadja az adatokat, meg hogy az ügyvéd egyáltalán kérje. Hivatalosan bejegyzett alapítvány vagyunk, csak bemegy a megfelelő hivatalba és megmondanak mindent.
  – Vagy úgy. Alighanem, kisasszony. Jó, megvárjuk, hogy az ügyvéd úr is rájöjjön erre. Nos, ennyi mostanra.
  – De… voltaképpen miért akar az ügyvéd perelni? – kérdezte Martin.
  – Hogy miért? Mert ez a dolga. Piszok egy alak. Gondolom, testi sértés lesz benne, emberi méltóság és szabad mozgás. A szokásos duma. Mondja, maguk ketten megütötték?
  – Meg…
  – Látja, ez hiba volt. A gyerekeknek kellett volna, azok még nem büntethetők. Persze a szüleiktől követelhet kártérítést, de úgyse ítélik meg. Bocsánat, mennem kell. Visszhall!
  Kattant a telefon, aztán csak búgás.
  – Ez azt hitte – mondta Martin kis csend után –, hogy én vagyok Pi, te meg Angélique.
  – De hisz bemutatkoztunk…
  – No és, gondolod, hogy péntektől mostanáig megjegyezte mindannyiunk nevét?

Aznap már csak telekommunikáltak. Martin fölhívta a neuillyi kapitányságot és adott három mobilszámot, Piét, Angélique-ét és a sajátját, aztán a Cirrus segítségével szétküldött a csapatnak egy értesítést arról, amit Poitou mondott.
  Közben Kissy fölhívta anyát és elmondta Poitou híreit, meg persze a sürgős postát, ahogy szokta. Anya csak annyit felelt, hogy szerinte nem kell aggódni, majd beszélnek ügyvéddel. Aztán apával is beszélt, neki is volt sürgős postája, de Poitouról nem szólhatott, apa értekezleten volt.
  Ahogy letették, csörgött Pi.
  – Megpróbálok elmenni arra a tárgyalásra – mondta –, de legrosszabb esetben szabadlábra helyezik. Beszéljetek Jenniferrel, az apjával menjenek el, ők hatni tudnak majd a bíróra. A feljelentés érdekes dolog… Jobb is lenne talán, ha kiengednék, bent túl sok a ráérő ideje. Jó. Ha feljelent, hát feljelent. Majd beszélek apámmal, de amíg nincs papír a kezünkben, addig nem érdemes.
  Egy óra múlva jött a telefon a rendőrségről: holnap tizenegy órakor a neuillyi bíróságon. Megírták Pinek, aki visszaírt, hogy megkapta. Aztán újra fölhívták Jennifert, akivel korábban már beszéltek, hogy ő is tudja az időpontot. Az apja estig dolgozik, de beszélni fog vele.
  Beaulieu-ből csak egy SMS jött, hogy most nem érnek rá, de hamarosan otthon lesznek. Nimby és Chantal viszont majdnem egyszerre lépett be a Jerry csevegőfelületére, amit Nimby alakított ki apránként, még a nyáron. Nimby és Vanessa. Mert nemcsak Nimby mászik fára, Vanessa is beleássa magát a számítástechnikába. A felületen van írásos és webkamerás-mikrofonos kapcsolat, és be lehet állítani, hogy melyik gépekkel beszéljen éppen az ember. Titkosítás nincs, de Nimby azt mondta, nem is kell, bőven elég, hogy nincsen domainnevük, vagyis kintről képtelenség megtalálni őket, és csak a regisztrált gépekről lehet belépni. Az otthoniakról, a Jerry-telefonokról és a notebookról.
  A felület külalakját Vanessa tervezte. A webkamerák képei kis ablakokban jelennek meg, négy a képernyő jobb oldalán, öt pedig felül. A maradék hely a szöveges rész, ez fekete, világoszöld betűkkel, mert a fehér háttér nagyon elhomályosítaná a kamerák képeit. A kép- és hangminőség fantasztikusan jó, mert közvetlen kapcsolatban vannak, nincs közéjük iktatva egy halom szerver.
  Vanessa csak hat óra után telefonált, aztán belépett a csevegőbe is.
  – Sziasztok. Bocs, hogy előbb nem jöhettem, de gyilkosság történt.
  – Szent merevlemez, kit öltek meg?!
  – Giselle-nek hívták, ti nem ismertétek. Én se, ami azt illeti. Amikor először láttam, már nem élt, sőt ki volt belezve.
  – Életében mi volt? – nevetett Kissy.
  – Nem hiszem, hogy lett volna foglalkozása.
  – De rendszertanilag?
  Vanessa hirtelen kinyúlt oldalra és a kamera elé tartott egy apró tárgyat. A Niala asztalán álló kis műanyag perselymalac volt. Számíthatott erre a kérdésre, hiszen a saját szobájában volt, a malackát tehát előre odavitte.
  – Szegény malac – mondta Chantal, de Vanessa a fejét rázta.
  – Szegény Disznó néni. Számos gyermeke, sőt unokája siratja. Röf.
  – Röf – bólintott Martin. – Hol lakott a megboldogult?
  – Villefranche-ban, Delacroix-éknál, hátsó udvar, Disznó lak egy. Delacroix-ékat ti is ismeritek, vagyis majdnem. Alain Laurent felesége unokatestvére Delacroix úrnak.
  Kissy igyekezett nem vigyorogni. Majdnem ismerik őket… Alaint, a rendőrt persze hogy ismerik, ő játszotta a rendőrt az alapítvány propagandafilmjében. De a feleségét, ráadásul annak az unokatestvérét?! Ez csak Vanessának ismeretség, aki az első találkozás előtt is már egész biztosan kötetnyi dolgot tudott róluk.

Pitől egy SMS jött valamivel tizenkét óra előtt. R szabadon, fellebbezés nincs. Kissy morcosan nézte a telefont, de belátta, hogy az nem tehet róla.
  Jennifer kémiaóra előtt elpályázott, hogy ott legyen a tárgyaláson. Csak angolóra előtt ért vissza, fél egy után, s nyomban az egereket kereste.
  – Teljes vereség – közölte. – Nem szabad elhagynia Neuilly városát és ha bármiért letartóztatják, ugrik a szabadláb. Egyébként azt csinál, amit akar. A bírót csak az érdekelte, hogy a törvény mit mond. Teljesen fölösleges volt odamennünk.
  Az egerek csak a vállukat tudták vonogatni.
  – Ne búsuljatok – mondta Niala, amikor fölhívták. – Nekünk teljesen mindegy, hogy szabadon van-e vagy sem. Úgyse mer visszatelepedni a kapuba.
  Niala tévedett. Az egerek hazakísérték Jennifert, hogy megnézzék a kapualjat. Ott ült Roger, újságot olvasott és csak akkor nézett föl, amikor megálltak előtte. Összerezzent.
  – Nem szólhattok semmit – mondta, és becsukta az újságot. – Jogom van szabadlábon védekezni, és jogom van itt ülni is.
  – Joga van – lépett közelebb Chantal, amitől Roger hátrahőkölt, pedig még vagy egy méterre volt tőle. – De nem szeretnénk megint konfrontálódni magával. Gondolom, maga se velünk.
  – Egy ujjal se nyúlhattok hozzám! – kiabált a férfi. Fél, gondolta Kissy. Jól teszi.
  – Miért nyúlnánk magához? – kérdezte Chantal gyengéden, és lépett egyet előre. – Hisz maga a légynek sem ártott, nem igaz? Semmi okunk rá, hogy bántsuk magát, ugye?
  Kis szünet, a pasas nem tudta, mit feleljen, kérdés-e ez egyáltalán.
  – Akkor nem is fogjuk bántani – jelentette ki Chantal határozottan. – Ezt sose feledje. Amíg jól viselkedik, nem kell tőlünk félnie. Ha megszegi a megállapodásunkat, előtte szerezzen be nagyobb tétel kötszert és fájdalomcsillapítót. Viszlát.
  És besétáltak a házba.

A tornacipős láb a shindy testébe csapódott, de az még annyi fáradságot se vett, hogy elhúzódjon. A rúgás erőtlen volt és rosszul célzott.
  – Ez még nem jó – mondta Kissy. – Szépen fordulsz, de nem adsz bele erőt és nem célzol. Ezzel csak fölhergeled a shindyt – idézte Vanessa mondását. Azaz még Mohiét. – Amikor kirúgsz, add bele az erődet is.
  – Már benne van – panaszolta Jennifer lihegve. – Nincs több.
  – Dehogy nincs. Mi is ekkorákat rúgtunk eleinte, Nimby még kisebbeket, mert fiatalabb. Ma pedig olyat rúg, hogy a shindy körberepüli a háztömböt.
  Azért Jennifer egész jól haladt az első héten, pedig csak esténként gyakorolhatott, meg szerdán és hétvégén, akkor sem egész nap. Tom egyelőre nem akarta, hogy Jennifer náluk aludjon, reggel kivitte, este hazavitte. Egy hét alatt Jennifer megtanult csípőfordítással rúgni, ütni, ütést hárítani, csak még az erő és a pontosság hiányzott.
  Tom már akkor, azon a hétfő délutánon belátta a hibáját, amikor Roger szabadlábra helyezése után összeültek és megbeszélték, mit tehetnek. Tom tudott verekedni, a munkájához hozzátartozott, hogy meg tudja védeni magát, de sose gondolta, hogy ezt Jennifernek is meg kellene tanulnia.
  – Mindig úgy gondoltam – mondta –, hogy a nőket a férfiaknak kell megvédeniük. Ma is így gondolom… csak hát nem lehetek mindig ott, és tény, hogy egy nőre több veszély leselkedik. Hát akkor tanulja meg megvédeni magát.
  Emlékezetes délután volt. Kissyt egyfolytában a szédülés kerülgette, zúgott a feje, és úgy érezte, mintha a szoba tele lenne különböző csatornákra állított tévékészülékekkel. Fordéknak az volt a szokásuk, hogy mindent megbeszéltek egymással, mindenről elmondták egymásnak a véleményüket, ami azt okozta, hogy szinte állandóan beszéltek, ha halkan is. Tom angolul, Inge németül, Jennifer pedig más-más nyelven aszerint, hogy kihez beszélt. Nekik persze ez automatikus volt, Tom mondott valamit angolul, Inge gondolkodás nélkül válaszolt neki németül, Tom pedig ugyanúgy gondolkodás nélkül folytatta angolul.
  Amikor összekerültek, csak angolul beszélhettek. Tom egy szót se tudott németül, franciául is csak annyit, amennyi ráragadt az itt töltött néhány hónap alatt. Inge viszont még az iskolában megtanult angolul, jobban beszélte, mint a franciát. Egészen addig angolul beszéltek, amíg Andreas meg nem született. Inge persze az anyanyelvén beszélt vele, Tom is a sajátján, de Inge volt vele többet, tehát a gyerek inkább németül kezdett beszélni. Akkor Tom is nekilátott rendesen megtanulni németül. Mire Jennifer megszületett, már ilyenek voltak, otthon két nyelvet használtak, hazulról kilépve egy harmadikat. Persze állandóan keverték őket, folyton előfordult, hogy egy kifejezés másik nyelven jutott eszükbe, és az is megesett, hogy ez átkapcsolta az agyukat a másik nyelvre, és azon beszéltek, amíg valamitől vissza nem kapcsoltak. Ez Ingénél volt a leggyakoribb és Jennifernél a legritkább.
  Nem volt szabad madame-ozni és monsieur-zni őket. Bemutatkozáskor is csak a becenevüket mondták, még azt se, hogy Thomas és Ingeborg. Ez az amerikai tempóból jöhet, gondolta Kissy, mert megfigyelte, hogy Tom többnyire csak Jennyt vagy Jent mond, Inge inkább Jennifert. Nekik Inge rögtön mondta, hogy tegezzék, Tom pedig azt, hogy szólítsák Tomnak; persze, mert a németben ugyanúgy megvan a tegezés-magázás, mint a franciában, az angolban viszont csak Istennel tegeződnek, vele is csak ősrégi bibliai szövegekben.
  Tom egyetlen okból nem rohant le és verte laposra Roger-t. Nem lenne, aki megvédje a családját és keressen rájuk, amíg ő börtönben ül. Persze Inge is keres, sőt Andreas is vállal nyári munkát, de ők komolyan megéreznék, ha egy kereset kiesne. Nem mondták, de Kissy felmérte. A lakás kicsi volt, épp hogy elég négy embernek; egy nem túl nagy szoba és két kisebb, egy apró fürdőszoba és egy valamivel nagyobb konyha. A bútorzat is inkább olcsó áru volt, egy részét Tom csinálta, szeret barkácsolni.
  Érdekes, gondolta Kissy, hogy Jennifer külsején, iskolai holmiján soha nem látszott, hogy az apja taxisofőr, az anyja meg szakácsnő, és minden centet meg kell fogniuk. Jennifer ugyanúgy öltözött, mint a többiek, nem ritkán drágább holmikat is láttak rajta. Fordéknak alighanem fontos, hogy a lányuk ne érezze kevesebbnek magát.
  Jennifer sose sportolt rendszeresen, de rendszertelenül mindig. Általában futott és úszni járt, ezek hasznos dolgok, nemcsak az erőnlét szempontjából, hanem az alakját is formálják. Biciklizni persze mindig biciklizik, iskolába is azzal jár, az egész suli ismeri Jennifer ötsebességes amerikai biciklijét, aminek a vázába bele van gravírozva, hogy Jennifer Ford. Hát most majd sportolhat rendszeresen, a Jerry-kiképzés nem tűr lazsálást. Ezt Vanessa kerek perec megmondta, amikor fölhívták onnan Fordéktól és kitették az asztal közepére.
  – Annak semmi értelme, hogy megtanuljon néhány ütést meg rúgást – jelentette ki. – Ha egyszer csakugyan meg kell védenie magát, a pofa nem fogja nézni, hogy ő milyen ütéseket ismer, és udvariasan odatartani az orrát. Mindent tudni kell, a szimpla orrbavágástól a tíz éven túl gyógyulókig.
  – Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte Inge.
  – Nem – jelentette ki Vanessa. – A világ azért terített asztal az összes erőszakos szemétládának, mert az emberek nem tudják megvédeni magukat. A múlt héten megvertek Nizzában egy turistát; én sajnos nem voltam ott, a rendőrök mesélték. Két srác volt, éppen ütötték, amikor a rendőrök beavatkoztak. Az egyik túl nagyot kapott a fejére és mentőt kellett hívni hozzá, de öt járókelő tanúsította, hogy a rendőr nem tehetett róla, a verekedés hevében nem lehet minden ütést kiszámítani. Amikor elmesélték nekem, megkérdeztem tőlük, tudják-e, mi ebből a tanulság. Nem tudták, illetve szerintük az volt a tanulság, hogy a törvényt megsérteni veszélyes dolog. Ami teljesen igaz, csak most mellékes. A tanulság az, hogy senki nem tudja megvédeni magát. A turista nem volt képes egyedül elbánni két fegyvertelen tizenévessel. A két srác nem volt képes elbánni két rendőrrel, akik csak gumibotot használhatnak és nem szabad túl nagyot ütniük. De ami a legrosszabb: ott volt legalább öt járókelő, felnőtt emberek, akik nem mertek megfékezni két kis hülyét, ha nem jönnek a rendőrök, bármit megtehettek volna. Hát én meg tudtam volna fékezni őket, és a társaim közül is bármelyik. Mi nem várunk rendőrökre. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy várjunk rájuk, míg esetleg túl későn érkeznek.
  Itt Kissy fölállt és kiment a fürdőszobába, amíg Vanessa elmondja a folytatást. Semmi kedve nem volt még egyszer hallani Julie Lejeune és Mélissa Russo borzalmas történetét, éppen elég volt a neten kiolvasni a Dutroux-ügyről fellelhető irodalmat és beszélni a dologról. Vanessa mindig jól titkolta az érzéseit, de Kissy nagyon jól ismerte és tudta, mi játszódik le benne. Dutroux áldozatainak szenvedéseit, Natascha Kampusch kálváriáját és az amstetteni rém gyerekeinek húszéves fogságát gondolatban egyetlen szóba sűrítette: pince. Egy elrejtett pince, ahová valaki bezárja az embert, aztán azt csinál vele, amit akar, talán évtizedeken át. S még ennél is van rosszabb. Kissy gondolni se szeretett arra, mit élhetett át a két belga kislány, amikor kínzójuk egyszer csak eltűnt, s ők étlen-szomjan ott maradtak bezárva. Ebben nem hasonlítottak egymásra Vanessával, aki ezekkel a történetekkel is csak tovább hergelte magát a shindyk ellen.
  Fordék nem szorultak különösebb felvilágosításra a shindyktől elképzelhető rémtetteket illetően. Ők is olvastak újságot. A net volt az, amiről nem sokat tudtak. Egyáltalán nem volt számítógépük, se otthon, se a munkahelyükön. Tomnak nem is volt munkahelye, illetve a kocsija volt az. Az étteremben, ahol Inge dolgozott, volt egy számítógép a könyvelés számára, de neki nem volt vele dolga, és aligha volt a netre kötve. Azért neteztek valamennyit ők is, általában Inge, néha Tom bement egy netcaféba és írt mindkettőjük szüleinek, havonta kétszer. Valamelyik online levelezőrendszer használatát tehát ismerték, volt ott fiókjuk – ez volt minden.
  A három egér vagy egy órát töltött azzal, hogy elmagyarázza a Kölyökklub és a hozzá hasonló helyek működését, s legfőképpen a veszélyeit. A névtelenség, magyarázta Martin, kétélű fegyver. Védi azt, aki rosszaságot akar elkövetni, de védi azt is, aki ártatlanul besétál oda. S mégiscsak az utóbbiak vannak többen.
  A beszélgetés, aminek jókora mennyiségű sütemény és gyümölcs látta kárát, azzal a megállapodással végződött, hogy az egerek megtanítják Jennifert, hogyan védheti meg magát.
  Még aznap este meglett a gyakorlóshindyje. Tom egy barátjától kérte kölcsön. Öreg bokszzsák volt, de jól használható, még így rögzítetlenül is. Nem volt hol fölakasztani, Jennifer szobája túl kicsi volt. Az ágya mellé fektette, és amikor gyakorolt, fölrakta az ágyra. Rögtön jól el is páholta.

Jennifer könnyen beilleszkedett az egércsapatba. Megtanulta, hova üljön a konyhai kisasztaloknál és mikor, melyik gépen akarjon netezni. Megtanulta a sajt szót kellő áhítattal ejteni és szakszerűen dögönyözni Suzy hasát. Egyszóval mindent megtanult, amit kell annak, aki sokat tartózkodik a vaucressoni házban.
  Az, hogy ennél többet is tudhatna, szeptember utolsó szombatján merült föl. Jennifer és Vanessa lent volt a tornateremben, ami valaha könyvtárként szolgált. Vanessa éppen azt az ütést magyarázta tanítványának, amit a shindy hátára lehet mérni, ha valamiért az a hozzáférhető. Kissy a lépcső alján megállt és nézte őket. Martin volt a shindy, egy felfordított fiókon állt, hogy olyan magas legyen, mint egy felnőtt. Ekkor megszólalt Nimby a gépteremből:
  – Ej, hol az egerem?
  – Itt vagyok! – rikkantotta Vanessa gondolkodás nélkül, és szaladt a kedveséhez. Az egerek dőltek a nevetéstől. Persze hogy a számítógépegér kellett Nimbynek, csak valamivel belökte a monitor mögé. De a csókot a másik egere kapta, aki visszaadta, de aztán megrázta a fejét. – Most nem érek rád, tanítanom kell a másik ege…
  Elharapta a szót és hátranézett, ki a tornateremben kuncogó Jenniferre. Jól megnézte, mintha akkor látná először.
  – Hm. Voltaképpen miért nem csináltunk belőled még mindig egeret?
  A lány visszanézett rá és tanácstalanul megvonta a vállát.
  A csapattagok összegyűltek a főhadiszálláson. Vanessa kérésére Piék is lejöttek, egyébként ugyanis az egész hétvégét a garázs fölötti szobában szándékozták tölteni, rengeteg tanulnivalójukkal. Csak azért jöttek ki Vaucressonba, mert Niala meggyőzte őket, hogy így kényelmesebb lesz, ők úgyis főznek, Piéknek ezáltal az ujjukat se kell mozdítaniuk és lesz kaja. Úgyhogy csak a könyveket rakták be a kocsiba és jöttek – ruhafélét, fogkefét eddig is tartottak Kissyéknél.
  De most lejöttek mégis, mert Vanessa azzal szaladt föl, hogy nagyon fontos megbeszélnivalójuk van.
  – Térjünk egyből a tárgyra – mondta. – Az imént föltettem egy kérdést. Miért nem csináltunk Jenniferből még mindig egeret?
  Kis csend támadt, a csapattagok a kérdés tárgyát szemlélték. Alighanem mindenki megvizsgálta, hogy nőtt-e valamit a füle, s megpróbált visszaemlékezni, mekkora vonzódást mutat a sajt iránt és fél-e Macskától.
  Ami ez utóbbi kérdést illeti, Jennifer a leghatározottabban nem félt Macskától. Jó néhányszor megpróbált barátkozni vele, de mindig sértődött visszautasítást kapott. Macska láthatóan egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy Vanessán kívül senkit sem fogad kegyeibe. De úgy tűnt, a kislányban is megrendült a bizalma, amióta azt kellett tapasztalnia, hogy kedvence bensőséges kapcsolatokat ápol éppen azzal a két lénnyel, akiket ő a legkevésbé szenvedhetett: Suzyvel, akiben Macska némi kezdeti bizonytalanság után fölismerte az ősi ellenséget – egyoldalúan, mert a kutyakölyök változatlanul rajongott érte –, és Nimbyvel, akinek Macska soha nem fogja elfelejteni azt az inzultust, ami kiscica korában érte.
  De bármilyen volt is Macska viszonya Vanessával, azt az egyet szemlátomást eltökélte, hogy máshoz semmiképp sem ereszkedik le. Így Jennifer is hiába próbálta megsimogatni.
  Minderről most nem esett szó, a társaság nem akarta sokáig föltartani a két egyetemistát, csak Kissynek suhant át gyorsan az agyán.
  – Nem tudom – mondta Pi. – Biztos mert nem jutott eszünkbe. Miért, te szeretnél egér lenni, Jennifer?
  – Hát… – a kérdezett megilletődve nézett rájuk –, az mivel jár?
  – El kell sajátítanod a teljes Jerry-kiképzést – mondta Nimby. – A verekedés csak egy része. Kapsz Jerry-telefont és oldalfegyvert. Nimbusz–1-es sorozatú, hidrokarbon-polimer alapú…
  – Drága Nimby, szűnj meg – kérte Angélique. – Éppen elég nekem az a vastag kémiakönyv odafönn.
  – Egy pillanat – mondta Martin. – Nem szeretnék ünneprontó lenni, de ki dönt arról, hogy fölvehetünk-e valakit?
  Mindenki csak a vállát vonogatta. Kissy végül elővette az alapszabályt. Nem sokat kellett lapozgatnia benne, jól ismerte a szerkezetét.
  – Az ügyvezető bizottság személyi kérdéseiről saját hatáskörében dönt. Ennyi.
  – Vagyis mi döntjük el – állapította meg Niala. – Rajtad a sor, Jennifer.
  – Hát… én… nagyon szeretnék… – kezdte az habozva – de… szóval…
  – Ki vele – biztatta Vanessa.
  – Mondd bátran – mondta Pi.
  – …van valami tagdíj?…
  Az egerek összenéztek.
  – Nincsen – mondta Niala. – Alapítvány vagyunk, nem sportegyesület. Az alapítvány adományokból él, amit bárki adhat, akár tag, akár nem. Tehát a válaszod igen. Javaslatom: szavazzunk Jennifer felvételéről, a szokásos módon, azaz holnap. Nyílt szavazással. Ha mindenki egyetért, akkor ti mehettek is vissza tanulni.

Az este ugyanúgy indult, mint bármelyik másik üzleti vacsora. Egy holding elnöke szervezte, amivel apa cége hosszú távú szerződést készült kötni. Az elnök Saint-Cyrben lakott egy hatalmas villában, apa csak annyit tudott róla, hogy valamivel kisebb, mint a szomszéd ház. Ez a szomszéd ház persze túlzás volt, Versailles kertjei jó pár utcával távolabb értek véget. De a megkívánt öltözet felért azzal, amit amott kértek volna.
  Régebben általában fehéret vagy halványrózsaszínt vett föl az ilyen vacsorákhoz, most viszont valami felnőttesebbet szeretett volna. Tanácsadóinak megoszlott a véleményük.
  – Világoskék – javasolta anya.
  – Zöld – mondta Vanessa, aki nagyon megjegyezte a születésnapját.
  – Őszibarack – mondta Angélique –, a tavalyi barackszínű ruhád is nagyon jól állt.
  – A szabás a lényeg – jelentette ki Niala. – Akármilyen színű lehet, ha a szabás kölykössé teszi.
  – De túl felnőttesnek se szabad lennie – jegyezte meg Chantal. – Akkor olyan benyomást kelt, hogy idősebbnek akarsz látszani a korodnál, vagyis még kis buta vagy.
  Végül Niala találta meg az igazit. Egyenesen átment Monacóba, végigjárta a legjobb szalonokat, és meg sem állt, amíg a tökéleteset meg nem találta. Csinált róla egy tucat fotót, elküldte őket, aztán megbeszélték. Másnap csöngetett a futárcég embere, apa pedig átutalt egy iszonyatos összeget Monacóba.
  De a ruha csakugyan gyönyörű volt. Valamilyen leírhatatlan árnyalat a világoskék és a középlila között, aszerint, hogy éppen hogyan esett rá a fény. Bonyolult minta volt benne a saját anyagából. Selyem, természetesen. Háromnegyedes hosszúságú, félúton a kislányos bő szoknya és a felnőttes szűkebb között. A szükséges kiegészítőkkel, mindennel. Kissy azonnal beleszeretett.
  Amikor átvette, a csapat fele online volt: a D’Aubisson lányok, Nimby és Martin. Niala nagyon elégedett volt, azt mondta, hasznos kis ország. Mármint Monaco, persze. Nimby megkérdezte, hogy milyen színű a ruha, mert a webkamerán azért mégse tökéletesek a színek, és amikor Kissy nem tudta megmondani, azt mondta:
  – Ha rákattintasz a pipetta ikonra, aztán a ruhára, akkor megkapod az RGB és HSL összetevőket.
  Kissy igazán szívesen megtette volna, de semmilyen ikon nem lebegett a szobájában, amire rákattinthatott volna, ezért inkább azt mondta, hogy fölpróbálja.
  – Jó – mondta Martin. – Ki se kell menned, hisz nem vagyunk ott. Nimbyvel majd kikapcsoljuk addig a kameránkat, jó?
  A mai világban nélkülözhetetlen a számítástechnika a lányoknak, állapította meg Kissy, miközben kikapcsolta a saját kameráját és vetkőzni kezdett. Egy butuska lány szó nélkül hagyta volna, hogy azok kapcsolják ki az övéket, mert azt hiszi, ha ő nem lát, akkor őt se látják – és csak annyit ért volna el, hogy nem látja a kidülledő szemeket.
  Nem mintha Martin előtt lenne még titka. Most nem is vesz le mindent, és Martin akkor is nézheti, amikor igen. De most nincsenek kettesben, és itt van Nimby is. Nimby ne nézegesse őt. Nézegesse Vanessát.
  A ruha úgy simult rá, mint… nem is talált rá szavakat hirtelenjében.
  – Mintha rám öntötték volna – mondta, és bekapcsolta a kamerát.
  – Klassz – mondta Nimby. – Jól simul az alakodra?
  – Tökéletesen.
  – Macskának is ilyen van – jelentette ki Nimby váratlanul.
  Kissy megdermedt egy pillanatra. Macskának? Macska monacói szalonokból öltözik? Aztán megértette, hogy ez a ruha simulására vonatkozott. Igen, Macska ruhája is tökéletesen testhezálló, sportos életmódra van tervezve. Fehér macskaprém kezeslábas, füles kapucnival és külön farkincavédővel, varrás nélkül.
  Hirtelen megjelent a lelki szemei előtt egy macskadivatlap, tele szebbnél szebb cicabundákkal. Alighanem túl sok sajtot eszik, azért foglalkoztatják ennyire a macskák.
  Közben fölvette a cipőt is, aztán elrendezte az övet, a vállakat és az ujjakat. A haja persze még nincs kész, de az most nem érdekes.
  – Vau – mondta Vanessa.
  – Remekül áll – mondta Niala.
  – Egérvadító – jelentette ki Martin.
  – Cin-cin – értett egyet Nimby.
  A vacsora előtt még elmentek fodrászhoz, anyának is rendbe kellett hozatnia a haját. Kissy a sajátját feltűzette és beletette azt a gyémántos csatot, amit még a nagyanyjától kapott. A nyakában apró szemű gyöngysor volt, kezében a ruhához való táska – csak egyvalami hiányzott, Nimby szerint.
  – Hiányolom az övedbe tűzött fegyvert.
  Kissy nevetett.
  – Vacsorázni megyek, nem harcolni. Szépen ki lennék dekorálva egy csúzlival az oldalamon.
  – Igen, ez gond – ismerte el Nimby lehajtva fejét. – Kapcsolatba kell lépnünk neves tervezőkkel, hogy alkalmi Nimbusz modellekkel láthassuk el egereinket. El kell tudnunk vegyülni bármilyen társaságban.
  Kissy még jobban nevetett és az órára nézett.
  – Nos, én ma este fegyvertelenül vegyülök. Ha mégis macska jönne…
  – Vagy egerészölyv – szúrta közbe Nimby.
  – …vagy egerészölyv, igen, akkor fölhívlak téged. Te pedig ott teremsz és megmentesz, jó?
  Nimby fölragyogott.
  – És aztán te a karjaimba omlasz?
  – Szó sincs róla. Martin karjaiba omlok, neked pedig azt mondom, hogy kösz. Ha omlásra vágysz, Vanessát mentsd. Jó legyél. Szia!
  Azzal kikapcsolta a kamerát és a mikrofont.
  – Te is légy jó – felelte a hangszóró, mielőtt azt is kikapcsolta volna.

Tényleg szép nagy ház volt, de Kissy nem nagyon nézegette. Beálltak a parkolóba és egyenesen bementek. La Fontaine úr, a házigazda a hallban fogadta a vendégeket a feleségével. Apa bemutatta őket, váltottak pár udvarias szót és besétáltak.
  Igazán szépen laktak. Mindenhol antik bútorok, a falakon márkás festmények, a padlón süppedős szőnyeg. Kissy magában hálát adott, amiért neki nem kell múzeumban élnie. Apa és anya szereti a szép holmikat, és igazán úgy rendezkedtek be Neuillyben is, Vaucressonban is, hogy a vendégek érezzék: jól menő üzletembereknél járnak – de az első számú szempont mégiscsak az volt, hogy ők maguk otthonosan érezzék magukat.
  De nem érdekes. La Fontaine-ék éljenek, ahogy akarnak, őt egyetlen dolog érdekelte. Rókagomba!
  Pontosan ugyanaz volt a tányérján, mint Plumailnél. Fényezett galamb fügével, rókagombával. Az íze is ugyanolyan volt. Lassan megevett egy rókagombát, és ösztönösen balra akart fordulni, hogy elmagyarázza Mohinak, miből van a díszítés. Mert a balzsamecet is ott volt a tányéron.
  Nem értette, miért szökik könny a szemébe. Mohi, azazhogy Vanessa ma akkor eszik rókagombát vagy homársalátát, amikor akar, szól a szüleinek, hogy szeretne elmenni Plumailhez vagy bárhova, és elmennek. Ma este ugyan pizzát eszik, de azért, mert azt akart enni, és ingyen kapja. Giovanni tartozik nekik némi pénzzel, és természetben törleszti. Nem sokáig esznek ingyen pizzát, mert Giovanni még szezonon kívül is elég drága, de azért egy darabig eltart. Ha a nyáron már meglett volna Giovanni tartozása, a csapat pár nap alatt leette volna, de így tovább futja.
  Lopva megtörölte a szemét. A rókagomba nagyszerűen sikerült. Pont úgy, mint Plumailnél. Semmi értelme elérzékenyülni. Pusztán annyi történt, hogy La Fontaine-ék fölvették az ételsorba az haute cuisine-nek egyik olyan darabját, ami az ő vacsorájukon is szerepelt. És kitűnő a séfjük.
  A muszlinruha most Vanessa szekrényében lóg, jutott eszébe minden átmenet nélkül. És Niala egyik nap azt mondta, szerinte jövőre már rá lehet venni, hogy igazi lány módjára öltözzön a nyáron. Kétrészes fürdőruha… ruha vagy blúz és szoknya köznapi alkalmakkor is… Nimbynek a nyála csoroghat majd utána. Bár Vanessa nem hagyja csorogni, már többször is beleült Nimby ölébe, és úgy bújt hozzá, hogy Macskát a gutaütés kerülgethette.

A vendégek vacsora után kis csoportokra oszlottak, úgy beszélgettek. Lehettek vagy ötvenen. A házigazdáék ide-oda sétáltak közöttük, mindenkivel váltottak néhány szót.
  – Á, Chaton kisasszony – jött oda La Fontaine úr, mialatt apa a holding egy másik vezetőjével beszélgetett. – Nem ízlett a rókagomba?
  Kissy döbbenten meredt rá. Ez az ember mostanáig értelmesnek és józannak tűnt. Hogy neki a rókagomba?…
  – Csak mert olyan fájdalmas képet vágott, míg ette.
  Kissy elmosolyodott.
  – Isteni volt. Imádom a rókagombát. Csak… emlékeket idézett föl.
  – Értem. Kellemetlen találkozása volt rókagombákkal. Tudja…
  – Jaj, nem! – nevetett ő. – Nagyon kellemes találkozás volt. Életem legszebb vacsorája.
  – Ó – mondta La Fontaine úr, és csodálkozva nézett rá. Nagyjából egyidős lehetett apával, de egészen ezüst volt már a haja, némi pocakot eresztett, és olyan kockafeje volt, mint egy amerikai politikusnak.
  Kissy érezte, hogy elpirul.
  – Nem tudom, mire gondol, uram, de bármire gondoljon, rosszul teszi. Annak a vacsorának jelentős szerepe volt abban, hogy egy árva kislány szerető családra talált.
  – S kije magának ez a kislány? – érdeklődött La Fontaine úr.
  – Barátom és harcostársam – vágta rá Kissy gondolkodás nélkül.
  La Fontaine úr nevetett. – Ez valami szólásmondás?
  – Nem, tényleg barátok vagyunk és együtt harcolunk.
  – Valamely politikai mozgalomban?
  – Szó sincs róla. A neten kószáló pedofil bűnözők ellen.
  La Fontaine úr olyan hirtelen komorult el, hogy Kissy megriadt. Mi rosszat mondott?
  A házigazda mindmostanáig állt, hisz csak egy pillanatra akart beszélgetésbe elegyedni vele; most azonban odahúzott egy széket és figyelmesen nézett rá.
  – Lenne szíves ezt részletezni?
  Kissy akadozva kezdett bele. Elmondta, hogy egy pasas lánynak adva ki magát odacsalta a Bois-ba, rá akart ugrani, aztán este odamentek hozzá és…
  – De hogy tudták meg, hol lakik? – szakította félbe La Fontaine úr.
  – Semmiség, uram. A neten mindenkinek van egy IP-címnek nevezett azonosítója, aminek segítségével…
  A házigazda olyan szúrós szemekkel nézett rá, hogy Kissy ösztönös késztetést érzett, hogy behúzza nagy kerek füleit és kis farkincáját. Ha a pasas egeret eszik…
  – Mindenkinek?
  – P-persze…
  – És ebből mit lehet megtudni?
  – Hogy hol van a számítógép, amit használ.
  La Fontaine úr csak egy pillanatig gondolkodott.
  – Szeretném megkérni, hogy tartson velem a dolgozószobámba – mondta. – Az édesapja… – Körülnézett. – Úgy látszik, arrébb sétált, de mindjárt megkeressük.
  A férfi föltápászkodott, de fölkelt Kissy is.
  – Apa is kell?
  – Nos, mivel arra kérem, hogy jöjjön velem a dolgozószobámba, nyilván.
  Kissy elmosolyodott. A pasas magas volt, úgy tornyosult fölé, mint egy óriás. Legalább százhúsz kilót nyomott. Ha csak ráteszi a kezét, egérkrémmé változtathatja őt, viszont soha nem lesz képes rátenni a kezét. Mire megmozdulna, már csak egy jól öltözött törmelékkupac a padlón.
  – Eszemben sincs félni magától, La Fontaine úr – felelte magabiztosan. – Mehetünk.

A dolgozószoba éppoly pazarul volt berendezve, mint a ház többi része. Mindenütt mahagóni bútorok, vaskos lexikonok a polcokon, perzsaszőnyeg.
  La Fontaine úr az íróasztalhoz ment és bekapcsolta a számítógépet. Aztán komoly arccal Kissyhez fordult.
  – Van egy lányom – mondta. – Most nincs itthon, a barátainál van. Egy ideje elektronikus leveleket kap… ööö… zaklató tartalmúakat. Mit gondol, ki lehet deríteni, hogy kitől?
  – Valószínűleg – mondta Kissy. – Hacsak nem netcaféból írogat az emberünk, vagy ha nem titkosítja az IP-címét. Hány éves a lánya, uram?
  – Tizenegy. Amikor az első ilyen elektronikus levelet megmutatta, saját kezemhez vontam az elektronikus levelezését: először minden küldeményt megvizsgálok, csak aztán adom át neki. Eddig összesen hat érkezett.
  Kissy odalépett a géphez, és szemügyre vette a leveleket. Külön voltak téve és pirossal megjelölve. Mindegyiknek ugyanaz volt a tárgya: Kedves Yvette!
  – A lányát Yvette-nek hívják?
  – Igen.
  Kissy a táskájába nyúlt, s oda se nézve kapcsolta ki a mobilon a billentyűzárat és nyomta be a kettest meg a kihangosítót. Közben a másik kezével átpörgette a leveleket, egyiket a másik után, olyan sebességgel, hogy épp csak futólag tudott ezt-azt elolvasni.
  – Egerészölyv? – szólalt meg a telefon.
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte – mondta Kissy fülig érő vigyorral. Milyen régen nem mondta ki és nem is hallotta senkitől a jelszót! – Nimby, mailspammer shindynk van!
  – Vau – jött az elragadtatott válasz. – Ki az áldozat?
  – A házigazdánk tizenegy éves lánya. A pofa személyesen ismeri – állt meg hirtelen egy szövegrésznél. – Tudja, hogy fekete haja van. Mert az van neki, ugye, uram?
  – Igen – vörösödött el La Fontaine, ahogy beleolvasott a malacságokba. – Tudja, én nem olvastam ezeket… nem volt gyomrom hozzá.
  – Megértem, de az ellenséget ismerni kell. Nimby, mondhatom az IP-ket?
  – Persze. Melyik domainről ír?
  – Hotmailes. Hat levelünk van.
  – A legfrissebb mikor jött?
  – Két napja.
  Kissy bediktálta az IP-címet, de alig mondta ki az utolsó számot, Nimby úgy kezdte csóválni a fejét, hogy a hangján is hallatszott.
  – Ez az Orange postaszervere, ami kikézbesítette. Keresd meg a legrégebbit, ahonnan elindult.
  Kissy végigböngészte a levél útvonalát, és megtalálta a legutolsó IP-címet a legrégebbi dátummal.
  – Oké, ezt letrace-elem – mondta Nimby. – Addig nézd meg, hogy a többit is ugyanez a cím küldte-e.
  – Mind ugyanonnan jött – mondta Kissy fél perc múlva. – Megvan a hely?
  – Éppenséggel meg, de két puszinál olcsóbban hogy adhatnám?
  Kissy dühösen nézett a telefonra, aztán vad vigyor jelent meg az arcán.
  – Rendben – mondta. – La Fontaine úrnak kell a cím, tőle kérd a puszijaidat.
  Csend a vonalban.
  – Matt egy lépésben – ismerte be Nimby. – A cím Guyancourt, rue Louis Pasteur 13.
  – Hogyan?! – hördült fel a házigazda.
  Nimby megismételte.
  La Fontaine úr elnézést motyogva félretolta Kissyt és pár kattintással elővarázsolt egy címjegyzéket. Hamar megtalálta benne a címet, pontosan azt, amit Nimby mondott.
  – Hubert Delacroix – mondta Kissy hangosan. – Elnökhelyettes, Delacroix és Társa.
  – Odaküldjem a rendőrséget? – kérdezte Nimby.
  – Nem szükséges! – fújtatott La Fontaine úr, és hosszú lépteivel elhagyta a szobát. Kissy fölkapta a táskáját és utánarohant. Jó, hogy nem hord magas sarkú cipőt.

La Fontaine úr végigszáguldott a vendégek között, egy-két embertől kérdezett is valamit. Nyilván azt, hogy nem látták-e Delacroix-t.
  – Úgy látszik, az emberünk is itt van – emelte föl Kissy a telefont.
  – Ó, a fenébe – mondta Nimby. – Megint neked jut az élvezet.
  – Még nem találtuk meg a pasast – figyelmeztette Kissy. – Azazhogy alighanem már megvan.
  La Fontaine úr egy jól öltözött, huszonéves fiatalemberrel érkezett karonfogva.
  – De, roppantul sürgős, kedves Delacroix úr, feltétlenül meg kell beszélnünk. Erre parancsoljon.
  A dolgozószoba ajtajában találkoztak össze Kissyvel.
  – Á, igen – mondta La Fontaine. – Ismerjék meg egymást. Az úr Hubert Delacroix, elnökhelyettes a családi cégüknél…
  Kissy közbevágott.
  – Sheila de la Roger vagyok – és széles mozdulattal kezet nyújtott –, a Montgolfier és Eiffel Bank elnökének lánya. – Megrázta a shindy kezét, úgy, hogy majdnem kilöttyent a másik kezében tartott koktélja. Közben figyelmeztetően a házigazdára nézett, aki zavartan elhallgatott, s csak egy karmozdulattal jelezte, hogy menjenek be.
  – Van egy javaslatom – mondta Kissy, amint La Fontaine becsukta az ajtót. – Delacroix úr, lenne szíves kényelembe helyezni magát az íróasztal mögött? Azonnal meg fogja érteni, hogy miért.
  A shindy furcsálkodó képpel az asztalhoz sétált, megkerülte és helyet foglalt a vagyont érő fotelban.
  – Kérem, ahogy óhajtják, ha ezzel örömet szerezhe…
  A mondat vége elhalt a semmiben. Delacroix döbbenten meredt a képernyőre. Kissy kezében már videóra állítva figyelt a Jerry-telefon.
  – Akkor beszélgessünk, Delacroix úr! – dörrent La Fontaine hangja, mint az ágyúlövés. – Beszélgessünk!
  Megkerülte az asztalt és rávetette magát a shindyre, aki az utolsó pillanatban orrba vágta. La Fontaine hátratántorodott és nagyokat nyögött.
  – Majd beszélgetünk máskor – mondta Delacroix, s miközben fölkelt, a koktélospoharat az asztal széléhez csapta. Csak a hosszú talp maradt a kezében, a végén tűéles pengévé változva. – Nekem most el kell mennem. Oké? Szépen kisétálok, beülök az autómba és elmegyek.
  Kissy nem nagyon figyelt a szavaira. A kezét nézte megbabonázva. Delacroix úgy forgott, hogy mindkettejüket egyszerre lássa, és fenyegetően tartotta kezében az életveszélyes fegyvert. Kissy keze ösztönösen megindult a csípője felé, de ott nem volt semmi. Még egy Nimbusza se volt. Ezzel a fegyverrel pedig puszta kézzel nem szállhat szembe.
  Hirtelen megszólalt a kezében a telefon.
  – Alpha Charlie Uniform Foxtrot Oscar Tango.
  Kissy döbbenten állt, még nem fogta föl a szavak jelentését. Delacroix is megtorpant, nem számított rá, hogy valaki telefonból fog beszélni, és az érthetetlen szöveg mögött alighanem csapdát szimatolt.
  AC UF OT, AC UF OT, ismételte Kissy magában, aztán hirtelen a helyére kattant minden. Arc – dobni – telefon!
  Villámgyorsan megpördült, teljes fordulatot tett, és az így nyert lendülethez minden erejét hozzáadva Delacroix képébe vágta a telefont. A shindy ordítását még a ház túlsó végében is hallhatták. Az ajtónak tántorodott és az arcát fogta. Kissy lábbal félresöpörte a padlóra hullott üvegdarabot, aztán megint megpördült és rúgott. Ezúttal nem ordítást kapott a telitalálatért, hanem csendet. A shindy elhallgatott, és éppen abban a pillanatban zuhant a padlóra, amikor föltépték az ajtót.

Delacroix úr valamiért egy percig sem vette föl a „maguk bántották az én ártatlan kisunokámat” hozzáállást. Alighanem lehetett már egy s más a pofa rovásán. Megnézte az emaileket és meghallgatta Kissyt és Nimbyt, akik kijelentették, hogy a Jerry Alapítvány teljes felelősséggel állítja: a zaklató leveleket az általuk kiderített lakáscímről küldték. Ezalatt a shindy ájultan feküdt a padlón. A vendégek a kezdeti sikongatás és riadozás után magukra hagyták őket, csak apa és anya maradt, meg persze madame La Fontaine.
  – Mi az a Jerry Alapítvány? – kérdezte Delacroix úr. Kistermetű, idős úriember volt, roppant tekintélyes és halk szavú. Kínálás nélkül helyet foglalt, és a többiek is követték példáját.
  Kissy átadta az igazolványát és elmondta, mivel foglalkoznak.
  – Én kértem fel a kisasszonyt, hogy segítsen megtalálni a levelek feladóját – mondta La Fontaine. – Azt hiszem, az ilyesmiért börtön jár.
  – Feltéve, hogy a sértett feljelentést tesz – mondta Delacroix úr, és nagyon komolyan nézett üzletfelére.
  – Igen – mondta La Fontaine úr. – Feltéve.
  Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán Delacroix fölállt. La Fontaine szintén, és apa is követte példájukat. A hölgyek ülve maradtak.
  Delacroix elővett egy névjegyet és átadta apának.
  – Chaton úr, örülök, hogy megismertem önt és kedves családját. Legyen szíves megküldetni alapítványuk számlaszámát. Asszonyom?… kisasszony?…
  Kissy kábán kezet adott neki, és már kint is voltak az ajtón. Ahogy kisétáltak a házból, szinte föl se tűnt neki, hogy már csak a pincéreket látja, vendég egy sincs.
  – Mi… mi történt tulajdonképpen? – kérdezte, amikor kiléptek a parkolóba. Kisegérlelke háborogva tiltakozott a kétségtelen tény ellen: ott hagyták a shindyt anélkül, hogy értesítették volna a rendőrséget.
  Apa csak a kocsiban válaszolt, mialatt kigördültek a parkolóból.
  – Gentlemen’s agreement. La Fontaine úr el fog tekinteni a feljelentéstől, sokkal több pénzért, mint amit egy polgári perben kaphatna. A shindyd meg majd megkapja a magáét a nagyapjától. És az alapítvány is adományt kap… ami egyúttal a hallgatásunk megvásárlása is.
  – A Jerry mindig bizalmasan kezelte az ügyeket – mondta Kissy morcosan.
  – Annál inkább elfogadhatjátok. Egyébként is úgy gondolom, hogy adósaink, többek között a tönkretett vacsoráért is.
  – Igen – mondta Kissy sóhajtva, és még egyszer megnézte a telefonját. Így, elő- és hátlap nélkül úgy festett, mint egy mirelit csirke. Majd rátesz egyet a tartalék telefonokról, aztán később vesz új burkolatot. A frizurája is szétesett, és apa meg anya lecsúszott egy csomó értékes megbeszélésről.
  – Viszont a rókagomba isteni volt – állapította meg.

A következő napokban számtalanszor meg kellett állapítania, hogy ez volt eddigi legsikeresebb shindyvadászata. Az, hogy az egerek kirobbanó örömmel fogadják, már előre nyilvánvaló volt, s valóban, mire hazaért, az egész csapatot ott találta a képernyők előtt, még Ange nénit és Jennifert is fölhívták és becsatlakoztatták hangban. El kellett mesélnie mindent részletesen, különösen azt, amikor orrba telefonálta a shindyt. Az új szakkifejezés Vanessa alkotása volt, és lehetőséget adott Jennifernek, hogy ő is hozzájáruljon a Jerry tökéletesítéséhez.
  Az egértanonc – Nimby nevezte el így – megkapta a Jerry-morze és az X-kód táblázatát, és éjjel-nappal tanulta, akárcsak ők annak idején. Most előállt egy gondolattal.
  – Szerintem a különféle ütések és rúgások is kaphatnának saját kódot. Akkor egy kóddal meg lehetne mondani, mit tegyen a másik vagy mit teszünk mi.
  Jennifer már össze is szedett néhány kódot, amiket a P betűhöz sorolt be, mert ez három vonásból áll, és a kétjegyű betűk meg a három pont, a C már foglalt. Az egerek szokás szerint másnap szavaztak róluk, és elfogadták valamennyit. PD, Papa Delta lett az orrba telefonálás kódja; persze nemcsak telefont jelent, hanem bármilyen jól dobható, kemény tárgyat. A D betűt Delacroix tiszteletére választották.
  De nemcsak az egereknek tetszett az eset. Apa másnap elküldte Delacroix úrnak a számlaszámot, amit alighanem La Fontaine úr is elkért tőle, mert két nappal később tízezer eurót küldött a Jerrynek. De már a verekedés utáni napon, vasárnap délután futár érkezett a vaucressoni főhadiszállásra, s egy csokor fehér rózsát hozott Chaton kisasszonynak címezve. A kártyán ez állt: „Köszönetem és nagyrabecsülésem jeléül – Jean-Marie La Fontaine.”
  S magától értetődően ő lett a hónap egere.
  Október első hetében rendszeresen jelzett a Cirrus, amely az alapítvány bankszámlájáról érkező SMS-eket is fogadta és a hálózaton belül ingyen küldte szét. Láthatóan La Fontaine is, Delacroix is osztogatta a számlaszámot, mert az adományozók között apa mindkettő üzletfeleit fölfedezte. Tizenöt adomány érkezett, száztól ötszáz euróig, összesen négyezer-hatszáz.
  Delacroix úr hálájának jele csütörtökön érkezett meg. Kissy nem hitt a szemének, úgyhogy megkérte Ange nénit, hívja föl a bankot. Meg is tette – a pénz ott volt a számlán.
  Százezer euró.

Kissy még egyszer végignézett az arzenálon. Minden készen állt. Külön, zárt rekeszekbe tettek mindent, típus szerint, bár nem választották külön a botanikumokat és a zoologikumokat, ahogy Nimby javasolta: a paradicsom melletti rekeszben volt a tojás, a következő rekeszben az uborka. Mindent gondosan fölszeleteltek, amit kellett, meghámoztak; előkészítették a szükséges mennyiségű kést és egyéb szerszámot is. Ha az ember kicsit messzebbről nézte, úgy festett az egész, mint valami hangszer, aminek a rekeszek a billentyűi – különösen mert tudta, hogy Vanessa úgy tud rajta játszani, mint egy hangszeren, igazi művész módjára, csak az ujjai alól nem dallamok hömpölyögnek elő, hanem szendvicsek.
  A Vaillant házaspár természetesen nem segíthetett a szendvicsorgona összeállításában, hiába jöttek órákkal a többiek előtt, Chantallal együtt – ahogy Blanche sem, aki előző este érkezett a lányaival. A vendégeknek szigorúan tilos volt dolgozni. Vaillant-ék ezért beállították a kocsijukat az utcai falhoz, a kaputól távolabbi sarokba, aztán Blanche társaságában szép ráérősen körbesétáltak a házban és a kertben. Útikalauzuk időnként cserélődött, hogy meg ne unják, és hogy minden egér kivehesse részét az előkészületekből.
  Utánuk Ange néni következett, aki taxival jött. Ő nem sétált, azt mondta, hozott magával némi papírmunkát a könyvtárból, éppen belefér az idejébe, mire mindenki befut. Félórával később egy kapunyitással érkezett monsieur Rochefort és a Blanchard házaspár; így már három kocsi állt az utcai falnál, a negyedik, Piék Citroënje a másiknál.
  Blanchard úr rögtön mentegetőzni kezdett, amiért a Ford még nincs kész, és alig figyelt Jennifer válaszára: „dehogyisnem vagyok kész”, a tekintete ugyanis ekkor megakadt Vanessán, aki éppen lágy futamokat adott elő pástétomokra és sajtokra. Már eddig is lejátszott néhány etűdöt, de most, hogy mindenki együtt volt, hozzákezdett magához a szimfóniához.
  – Azok mire valók? – tudakolta Blanchard úr, roppant érdeklődéssel szemlélve a már megtelt tálcát.
  Vanessa odapillantott.
  – Nagyon hasznos dolgok, Yves bácsi. Ha beteszel egyet a szádba és rágó mozdulatokat végzel, nagyszerű élményben lesz részed.
  Blanchard úr fölkapott egyet és kipróbálta.
  – Ez tényleg jó!

A nappaliban gyűltek össze, itt toltak össze négy asztalt. Húszan voltak: nyolc egér, egy egértanonc, nyolc szülő és Ange néni – valamint Suzy és Macska, akik megfigyelőkként voltak jelen, bár Suzy leginkább a tányérok megfigyelésével foglalkozott, Macska pedig fölmászott a könyvespolcra és a Larousse-enciklopédia első és harmadik kötete között kényelmesen összegömbölyödött. A második kötetet valaki levitte a gépterembe, és még nem hozta vissza.
  Ülőhely mindenesetre csak tizennyolc kellett. Az egész házból összegyűjtötték a székeket.
  – Akkor hát kezdjünk hozzá – javasolta apa. – Madame Beaumont?
  – Igen – bólintott Ange néni. – A kuratóriumi ülést megnyitom. Lássuk a napirendet. Az ügyvezető bizottság tájékoztat minket, hogy felvették soraikba Jennifer Fordot, jelenleg tanulói minőségben, itt ül ni.
  Jennifer fölemelkedett és meghajolt. Szórványos taps.
  – Angol? – kérdezte monsieur Vaillant.
  – Amerikai–német – felelte Chantal. – Rengetegszer meséltem róla, csak nem figyeltél.
  – Hát az lehet – mondta apja bizonytalanul.
  – Második pont – folytatta Ange néni. – A nemrég érkezett adományok. Az alapítvány készpénzvagyona pillanatnyilag… közel százharmincezer euró.
  – Szent ég! – hökkent meg Blanchard úr. – Az megvan vagy nyolcszáz… nem is, nyolcszázötvenezer frank!
  Kissy mosolygott. Halványan még emlékezett a frankra, de se a bankjegyek, se az érmék képét nemigen tudta felidézni. Hétéves volt, amikor bevezették az eurót, neki akkoriban még ritkán járt pénz a kezében. De persze Blanchard úr évtizedeken át azzal fizetett.
  – A gyerekek – folytatta Ange néni –, akarom mondani, az ügyvezető bizottság tagjai összeállítottak egy listát azokról a dolgokról, amikre az alapítványnak költenie kellene. Te jössz, Nimby.
  – Azzal kezdem – mondta a fiú –, hogy a kapott pénznek csak töredékét szeretnénk felhasználni. A legfontosabb: rendes gépek. A jelenlegi szervereink épp hogy szét nem esnek. Úgy gondoltuk, hogy bázisonként egy modern gépet vennénk, ez elég a Cumulus–Cirrus biztonságos működtetéséhez. A jelenlegi gépparkot nagy részben megtartanánk. Néhány dolgot célszerű lesz kicserélni, de akad közte, amit el lehet adni, ha nem is sokért. A következő hetekben megtervezem, hogy mi hova kerüljön, és apránként megcsinálom.
  – Eszerint gyakran látlak majd nálunk – mondta Blanche, amitől Vanessa fölragyogott.
  – Sajnos nem olyan gyakran, mint szeretném. Azt hiszem, elég lesz két vagy három hétvégét ott töltenem.
  – És Amiens-ban? – kérdezte Angélique.
  Nimby megcsóválta a fejét.
  – Clémentine megfelel az elvárásoknak, nem kell hozzányúlni.
  – Én nem értek hozzá – szólalt meg monsieur Vaillant –, de az új szerverekhez nem kell a programokat is újra megvenni?
  Nimby még jobban csóválta a fejét.
  – Az egész hálózaton nincsen egy fia program se, amit pénzért vettünk volna. Én nem szeretek szoftverre költeni. Mindent ingyenes programok csinálnak.
  – Ó!
  – Egyébként ha fizetős programok lennének, akkor a válasz az lenne, hogy de igen, ha az új gépeket a régiek mellé állítjuk be, nem pedig valamelyikük helyett, de azt is csak akkor, ha darabonként vesszük a licencet. Mert ha például húszdarabos licencet veszünk, akkor ugye még bőven tart belőle. A költségen kívül a rengeteg adminisztráció is oka, hogy ingyenes programokkal raktam meg a gépeinket. Nem lenne türelmem nyilvántartani, hogy miből hány licencünk van és hányat használunk.
  – Értem – mondta Vaillant úr.
  – A következő dolog az, hogy szeretnék egy kicsit bűvészkedni. Néhány fölösleges cucc kikerül a gépeinkből. Ezek mellé vennék egyet s mást, és összeraknék belőlük egy középkategóriás gépet, amiből alapítanék egy új terminált.
  – Egy micsodát? – kérdezték többen is.
  – Terminált. Olyan gépet, ami része a Jerry-hálózatnak, de nem lát el szerverfeladatokat, mert nincs állandóan bekapcsolva. Ez nem lesz drága. És szeretném az alapítvány költségén a netet is belevezettetni.
  – Miért, hova akarod tenni? – kérdezte Ange néni.
  – Jenniferhez – felelte Nimby.

Meghökkent csend ült rájuk. Kissy teljesen le volt sújtva, amiért nem neki jutott eszébe. Ez a hónap ötlete.
  – Jennifernek nincsen számítógépe – törte meg Niala a csendet. – Senkinek sincsen a családjában. Következésképpen nem tud velünk kapcsolatot tartani. Persze ott vannak a telefonok, de azok nem mindenhatók. Éles helyzetben, amikor gyorsan kell cselekedni, jobb a rendes gép. Azonfelül…
  Húgára nézett, aki visszanézett rá. A csend szinte már tapintható lett. Mindenki a két lányt nézte, akik teljesen elmerültek egymás tekintetében. Vajon másnak is van olyan érzése – töprengett Kissy –, hogy ezek ketten telepatikus kapcsolatban állnak egymással?
  – Holnap lesz az évfordulónk – szólalt meg Vanessa anélkül, hogy a szemét megmozdította volna. – Holnap lesz egy éve, hogy megszülettem és Vanessa lettem. Mindezt az indította el, hogy egy alapítványtól kaptam egy számítógépet.
  A kuratórium vita nélkül elfogadta Nimby összes javaslatát. Kissy alig figyelt rájuk. Vanessát nézte, aki már megszakította nővérével a szemkontaktust, de úgy ült mellette, lehunyt szemmel, mint aki éppen jeleket vesz valamilyen antennával. A másik oldalán Blanche ült, vele szemben Nimby, Nimby mellett Kissy. Minden tervezés nélkül úgy ültek le, hogy Vanessa közvetlen közelében volt az a négy ember, aki a jelenlevők között a legfontosabb neki.
  Holnap, gondolta Kissy. Blanche elsősorban ezért jött Vaucressonba erre a hétvégére, a gyűlés másodlagos volt. Holnap jön Georges is, és itt ünneplik meg az évfordulót.
  Ekkor mocorgást pillantott meg a magasban. A Larousse-enciklopédia második kötete felült, ásított egyet és megvakarta a füle tövét. Aztán könnyedén leugrott a több emeletnyi mélységbe, puhán talpra esett és besétált az asztal alá, Vanessa és Niala között. Vanessa lenyúlt, anélkül hogy lenézett volna, fölkapta és az ölébe ültette.
  Kissy csak nézte, ahogy a kis puha szőrgombóc elhelyezkedik Vanessa ölében, és arra gondolt: öt. Odajött az ötödik is azok közül, akik itt a legjobban szeretik Vanessát.
  Csak később jött rá, hogy Jennifer reakciójára egyáltalán nem is figyelt. Ezen a hétvégén Vanessa a főszereplő. Jennifer alighanem meg volt hatódva, hisz miért ne lett volna, amikor barátai és harcostársai egyszer csak számítógépet akarnak tenni a szobájába – voltaképpen megajándékozzák eggyel.
  – Még tiltakozni is megpróbált – felelte Niala, amikor estefelé megkérdezte. – De neked hol járt az eszed?

Vaillant-éknak és Ange néninek korán el kellett menni; nem sokkal később Rochefort úr is elköszönt. A Blanchard házaspár nyolc óra felé kezdte nézegetni az óráját.
  – Szó se lehet róla – jelentette ki anya, mintha bármi is elhangzott volna előzőleg. – Itt maradtok éjszakára, Julie. Képtelenség, hogy most hazamenjetek, reggel pedig visszagyertek.
  Azok ketten egymásra néztek.
  – Mármint miért jönnénk vissza?
  – Mert holnap lesz Vanessa első évfordulója, és itt a helyetek.
  – Ugyan miért… – kezdte Blanchard úr, de ekkor megakadt a tekintete a kislány arcán. – Ó, a miatt a régi dolog miatt? Ugyan már. Nincs semmi jelentősége.
  Vanessa rendkívül morcosan nézett rá.
  – De van, Yves bácsi.
  Kissy nem mert volna megesküdni, hogy Blanchard úrnak, vagy akár a feleségének van érzéke az olyan dolgokhoz, amik Vanessa lelkivilágát mozgatják. De ekkor szerencsére csengettek, és félbeszakadt a beszélgetés.
  – Csengetnek – mondta anya teljesen fölöslegesen. – Vanessa, megtennéd, hogy kinézel a monitoron?
  – Én? – nézett az csodálkozva. Nem volt logikus éppen őt kérni, aki a konyha felől ült az asztalnál, mert a délután folyamán sokszor fölugrott és előadott valami finomat a hangszerén.
  – Igen, te. Légy szíves.
  Anya hangja olyan volt, mint máskor, amikor kért valamelyiküktől valamit; nem a hang okozta, hogy Vanessa gyanút fogott. Az arcáról sem olvashatott le semmit; anya üzletasszony, megszokta, hogy pókerarcot öltsön. A szituáció volt az oka, hogy a kislány arcán hirtelen kigyulladt valami fény, de mellette ott volt a hitetlenkedés is. Fölpattant, s ahelyett, hogy megkerülte volna az asztalt, bebújt alá, Martin és Kissy között kibújt, és már szaladt is. Egy pillanat múlva meghallották boldog sikkantását.
  – Georges!
  A társaságon végighullámzott valami elégedett öröm. Kissy hirtelen hátratolta a székét. Pár lépéssel Blanchard úrnál termett, és odahajolt hozzá.
  – Beszélnem kell magával.
  – Most?
  Kissy bólintott, és elindult az utcai szoba felé, vissza sem nézve. Csak akkor fordult meg, amikor Blanchard úr is belépett a szobába. A férfi becsukta az ajtót, ő pedig felkattintotta a kis állólámpát a sarokban. Odalépett az autószerelőhöz és fölnézett rá.
  – Maguk sokkal fontosabbak neki, mint gondolja. Azért is, amit az imént régi dolognak nevezett. De Vanessának nem az számít, hogy mikor történt, hanem hogy mi történt.
  – De… – kezdte a másik, de Kissy fölemelte a kezét.
  – Hallgasson végig. Ő nem olyan, mint maga vagy én. Mi hálásak vagyunk azért, ha valaki jót tesz nekünk, megköszönjük, aztán továbblépünk. Vanessa nem. Ha valaki jót tesz vele… vagy akár csak hajlandónak mutatkozik, hogy jót tegyen vele, azt ő egy életre megjegyzi. Legalábbis annak idején, Mohi korában így volt. Mert akkoriban mindenki csak bántotta.
  A férfi lehajtott fejjel hallgatta. Most megszólalt:
  – Értem én, amit mondasz, de hát… kérdem én, olyan nagy dolog ez?
  – Igen – felelte Kissy nagyon komolyan. – Óriási dolog. Abban a helyzetben senki más nem segíthetett rajta, mint egy házaspár, akik hajlandóak bizonytalan időre befogadni egy alig vagy egyáltalán nem ismert kis vadócot, aki felelősséget, munkát, költségeket jelent… ő pontosan tudja, mekkora esélyei voltak. És akkor egyszer csak két házaspár vállalta. Persze hogy a szívébe zárta mindkettőt.
  Blanchard úr lassan bólogatott.
  – Apa is megpróbálta már feloldozni a kötelesség alól, amit magára vállalt. Nem sikerült, soha nem is fog sikerülni. Vanessa úgy tekinti, hogy adósa a szüleimnek, és ha alkalom nyílik rá, újra és újra vissza fogja fizetni, egész életében. Magukkal is ugyanezt fogja tenni, csak másképpen, és valószínűleg csak addig, amíg föl nem nő.
  – Miért csak addig? – kérdezte a másik meglepve.
  Kssy sóhajtott.
  – Mi itt mind elnézzük őket, hogy milyen édesek együtt, milyen szép gyerekszerelem. És közben elfelejtjük, hogy Vanessa látott és tapasztalt már annyit, hogy ha nem is felnőttnek, de nagy kamasznak számítható. S ami még fontosabb: hogy soha nem szegi meg adott szavát. Nem hiszem, hogy bármilyen kimondott ígéretet tett már Nimbynek, de lélekben elkötelezte magát… ami egyébként minden adott szónál többet számít. Ő már egyszer s mindenkorra Nimbyhez tartozik. Jobb, ha hozzászokik, Blanchard úr, hogy ott kint a jövendőbeli menye éppen a fia jövendőbeli apósát üdvözli.
  A férfi kényszeredetten nevetett.
  – Nem túlzás ez?
  – Micsoda?
  – Még tizenhárom évesek sincsenek. Annyi minden történhet még, mire felnőnek.
  – Már felnőttünk – mondta Kissy komoly arccal. – Csak a törvény még nem enged házasságot kötni… nem is tudom, mennyi a korhatár. Persze nem csak ezen múlik, de… bármelyik percben rájöhetnek ők is, hogy a választásuk végleges és visszavonhatatlan.
  Blanchard úr megdöbbent.
  – Hát nem tudják?!
  – Honnan tudnák? Az ember a saját szívébe lát bele a legkevésbé. Csak mi tudjuk… a szülei, Niala, én, meg most már maga is.
  Blanchard úr nagyot sóhajtott.
  – Tudod… – kezdte, aztán elhallgatott.
  – Mondja csak…
  – Tudod… én nagyon megszerettem ezt a kislányt. Őszintén mondom, szívesen elvállaltam volna arra az időre, egy évvel ezelőtt. Meg persze ma is ugyanúgy elvállalnám. De egy dolog az és egészen más dolog, amiről te beszélsz. Nem vagyok biztos benne…
  – Tökéletes pár lesznek – szakította félbe Kissy.
  – Honnét veszed?
  – Onnét, hogy már most is tökéletes pár.
  – Ej – Blanchard úr bosszús mozdulatot tett. – Egy házassághoz több is kell. Most még könnyen lehetnek tökéletesek, de az együttélés egészen más.
  – Ne kívánjon túl sokat. Most abban tökéletesek, amiben lehet. A többit majd megtanulják. Nem lehet két ember között összhang az ágyban, amikor még nem is látták egymást ruha nélkül. Mi Martinnel nyáron kezdtük tanulni, és egyszer majd bizonyára meglesz az összhang is.
  – Hm – mondta Blanchard úr. – Nem kezditek egy kicsit korán?
  – Nem – mondta Kissy határozottan. – De ideje visszamennünk. Akkor számíthatok magára?
  – Hogyan?… – Blanchard úr fölkapta a fejét. – Mármint hogy nem próbálom lebeszélni róla, hogy fontosak vagyunk Julie-vel? Persze, eszemben sincs.
  – És abban is, hogy nem próbál beavatkozni kettejük kapcsolatába.
  Az autószerelő borzadva nézett rá.
  – No nem. Isten őrizz. Elég arra az esetre gondolnom a négy suhanccal, és elmegy a kedvem tőle, hogy feldühítsem őket.
  Nevettek. Aztán Kissy a kilincs felé nyúlt, de a férfi megérintette a vállát.
  – Igazán szólíthatnál te is Yves bácsinak, mint a tiszteletbeli kishúgod.
  Kissy mosolygott.
  – Köszönöm. Akkor – szervusz, Yves bácsi.

Georges már hetekkel ezelőtt elcserélte ezt a járatot egy társával. Szólt is róla a családjának. Hogy pont Vanessának elfelejtett szólni? Igazán sajnálja, azt hitte, tud róla.
  Vanessa nevetett és azt mondta, összeesküvők.
  Georges felszólította, hogy reggelre találja ki, hova szeretne menni, mit szeretne csinálni a másnapi ünnepen. Vanessa csak pár pillanatig gondolkodott és azt mondta, már most is tudja. Két kezét térdmagasságban eltartotta egymástól, aztán emelni kezdte őket, s közben közelíteni. Mire a nyakához ért, összeérintette őket, s együtt emelte még tovább a feje fölé, amilyen magasra csak tudta.
  Georges azt mondta, teljesen világos, viszont neki még el kell intéznie egy-két telefont. S ezzel elvonult.
  Addig ők elrendezték a vendégsereget. Ezen az éjszakán megint fiúk–lányok összeállításban lesznek, Kissy szobájában öten. Blanche-ék mentek az emeletre, Vanessa szobájába, Yves bácsiék pedig a fiúkéba, Kissyékkel szemközt. Piék maradtak a régi szobájukban. Nimbynek és Martinnek választást kínáltak a lenti háló és az utcai szoba között. Az utcait választották.
  A matracokat egyenként akarták lehozni az emeletről, de Yves bácsi megcsóválta a fejét és egymásra rakta mindhármat. Megemelte az egyik végét, Pi a másikat, és lesétáltak.
  – Igazából még lehetne rajta egy – mondta az autószerelő, mikor leértek a lépcsőn.
  – Legközelebbre szerzek – ígérte Kissy –, de most csak ennyi kell.
  A matracok elhelyezésében Nimby segített, neki nagy tapasztalata van olyan logikai játékokban, ahol dolgokat ide-oda kell rakosgatni. Végül is a fotelt átvitték a másik szobába, így jutott hely mindegyik matracnak.
  – Ó, így már tökéletes – állapította meg Nimby. – Eddig nem mertem fölajánlani, nehogy zsúfoltság legyen, de így már szívesen jövök én is. Itt bőven van hely – mutatta a fürdőszoba felőli dupla matracot –, remekül elférek Chantal és Jennifer között. Hé! – kiáltotta, amikor megragadták. – Valaki kell, aki megvéd titeket az egerészölyvek…
  Az ajtó becsukódott, Chantal pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
  – Remek egér – mondta –, de az idegeimre tud menni.
  – Szerinted mi lenne – kérdezte Jennifer –, ha egyszer valamelyikünk azt felelné, jól van, gyere ide mellém?
  Chantal elgondolkodott.
  – Jönne.
  – És?…
  – Azzal tölthetnél félórát, hogy kituszkold az ágyadból – mondta Niala –, és arra hivatkozna, hogy hiszen te hívtad. Hosszú birkózás lenne belőle.
  Kissy fölsóhajtott.
  – Annak is eljön az ideje – nevetett Niala –, de te, gondolom, nem Nimbyvel akarnál birkózni. De osszuk el a helyeket.
  Beszéd közben mindenki Vanessát figyelte a szeme sarkából, de a kislány nyugodtan ült az ágy szélén, félig háttal nekik, és a tévéműsort olvasta.
  – Sorsoljunk – javasolta Chantal.
  – Jó – mondta Kissy, és elővett egy csomag kártyát. Kikeresett öt lapot ásztól ötösig, és keverni kezdte.
  – Akkor az ágy az egyes-kettes – mutatta Niala –, ez a matrac a hármas, az pedig a négyes és az ötös. Vanessa, te húzz először.
  Kissy átnyújtotta a kártyákat az odaforduló kislánynak, aki a kettest húzta. Chantal a négyest, Jennifer az ötöst, Niala pedig a hármast. Így Kissynek jutott az ágy másik fele.
  Chantal Jenniferre nézett, aki visszanézett rá, aztán mindketten a matracokra. Hát igen. Pont úgy lesznek, ahogy Nimby mutatta.
  Chantal morcosan fújt egyet, és megkérdezte, hogy legyen a fürdőszobával.
  – Számozás szerint – javasolta Jennifer. – Kettőnél többnek nem sok értelme van egyszerre, úgyhogy én esetleg lemegyek az alagsorba. Az ottanit senki nem használja.
  – De, a fiúk – mondta Niala. – Ha nem tűnt föl, az utcai szobához nem tartozik fürdőszoba, de valahova ők is mennek. Ez persze csak információ, tőlem mehetsz nyugodtan…
  Jennifer rémülten tiltakozott, ők pedig nevettek. Vanessa kitárta a fürdőszobaajtót, és udvarias meghajlással kínálta fel az elsőbbséget. Kissy gyorsan meghajolt és ő is befelé mutatott, de Vanessa megrázta a fejét. Kissy újra meghajolt, mint egy udvaronc, amire Vanessa kőmerev arccal meghajolt japán módra, és alighanem még folytatták volna, ha Niala be nem tuszkolja őket egy „lökött egerek” megjegyzéssel.

Vanessa kilépett a zuhanyfülkéből, törölközőt tekert a hajára és szárítkozni kezdett. Kissy kiöblítette a fogmosó poharat és hozzálátott a vetkőzéshez. Közben elnézte a kislányt, aki elgondolkodó arccal törölközött. Kissynek eszébe jutott az Yves bácsival folytatott beszélgetése.
  – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg.
  – Persze – pillantott rá Vanessa.
  – Nimby… látott már téged így?
  Vanessa kezében egy pillanatra megállt a Tom és Jerry képével díszített frottír. De csak egy pillanatra.
  – Úgy érted, meztelenül?
  – Úgy.
  – Nem – felelte Vanessa határozottan. – És nem is fog.
  Kissy értetlenül nézett rá.
  – Hogy érted ezt?
  Vanessa egy másodpercre mintha zavarba jött volna.
  – Nem szeretek fiúk előtt így mutatkozni. – Kis csend. – Nem is igen fordult elő. Néha beszemtelenkedtek hozzánk… Millet-éknél is, meg néha az előző helyemen is. Próbálkoztak a disznók.
  – És Nimby?
  – Nimby? – nézett rá Vanessa csodálkozva. – Nimby nem próbálkozott semmivel. Nem láttad rajta? Az összes foga megvan.
  Kissy nevetett.
  – Azt értem, de mi az, hogy „nem is fog”?
  – Nimby rendes srác, nem próbálkozik ilyesmikkel.
  – És egy év múlva? Vagy kettő?
  – Gondolod, hogy akkor már fog?
  – Hát remélem – vágta rá Kissy.
  Vanessa megcsóválta a fejét.
  – Kár lenne. Mármint a fogaiért.
  Kissy szólni se tudott, csak a fejét vakarta. Aztán bement zuhanyozni, hogy a többiek is jöhessenek. Mire kijött, Vanessa éppen fogmosáshoz készülődött, de különös átváltozáson ment át. Kissy odalépett hozzá és alaposan megnézte.
  Niala nevetett.
  – Klassz, mi? Vanessa előbb lett kész, hát kijött, én meg beugrottam helyette. Előbb végzünk. No, mi a baj?
  Kissy megcsóválta a fejét, ami kisebb záport okozott, úgyhogy gyorsan törölközőbe csavarta a haját. Aztán elmondott mindent Nialának.
  – Igen, nekem is mondott hasonlókat. Gyerek még, nincs jelentősége.
  – Éppen ma este mondtam Yves bácsinak, hogy Vanessa már nagykamasznak számít, ha nem is felnőttnek.
  Elmondta, miről beszéltek félrevonulva. Niala végighallgatta és bólogatott.
  – Ez mind rendben van. Csak nagyon szégyenlős, és azt hiszi, hogy ez mindig így lesz. A szex meg még nem érdekli. – Kis szünetet tartott. – Nem, ez nem igaz. Érdekli, de csak elméletben. Amikor a Martinnel töltött éjszakákról beszélsz, azt kíváncsian hallgatja, de meg se fordul a fejében, hogy ő is csinálhatna ilyesmiket, akár évek múlva. Legalábbis… legalábbis amennyire én bele tudok látni. Mert mondani persze nem mond semmit.

Kissy sokszor gondolt arra, hogy a csapat fogaskerekei között Niala az olaj. Kezdettől fogva ő simította el köztük a nézeteltéréseket, ő igazította el dolgaikat a felnőttekkel is. S most Jennifer is azért lehet itt, mert Niala rábeszélte Fordékat, hogy engedjék el éjszakára is. Elvégre Beaulieu-ben is lesznek még sokszor, s onnan igazán nem repülhet haza esténként. Niala nélkül nem biztos, hogy Jennifer most itt ülhetne az ágy sarkán a mikiegeres pizsamájában és komoly arccal azt kérdezhetné:
  – Kissy, hallgass ide… ezt már régóta meg akarom kérdezni tőled. Nem baj, hogy itt vagyok? Úgy értem, a csapatban… márminthogy Martin miatt.
  Kissy pislogott, először nem értette. De mire felfogta, addigra Vanessa is, és rögtön megkérdezte:
  – Ti együtt jártatok?
  Jennifer bólintott.
  – Igen, jó pár hétig.
  – Mikor?
  – Hát… elég régen.
  – Ágyba is bújtatok?
  – Elment az eszed?! – csattant föl Jennifer. – Apa széttépett volna mindkettőnket!
  – Akkor – állapította meg Vanessa tárgyilagosan – Kissynek nemigen van oka féltékenykedni.
  Kissy mosolygott. – Szerintem sincs, de kösz, egyedül is el tudom dönteni. Martin Chantallal is majdnem járt. Éppen kerülgette, amikor kiderült, hogy én vagyok Kissy, és eltereltem a figyelmét.
  – Éppen készült orbitális pályára állni körülötte – segített Vanessa.
  – Igen, kösz. Nialát meg nyár végén hosszasan csodálta, amikor véletlenül rányitott a fürdőszobában.
  – Á, alig egy perc lehetett – sóhajtott Niala szomorúan. Nevettek. Mind, Kissy is. Rég megnyugodott e miatt a dolog miatt.
  – Engem is nagyon megnézett – mondta Vanessa.
  – Mikor? – kérdezték mindannyian.
  – Tavaly, amikor először kimentünk a strandra.
  Niala nevetett.
  – Akkor mind nagyon megnéztünk. Gyakorlatilag először láttunk úgy öltözve, mint egy lány.

Volt rengeteg virág és rengeteg puszi. A legtöbb Nimbytől eredt, és nem mindet kapta az ünnepelt. Az összes lánynak jutott belőle, de Kissy megfigyelte, hogy Nimby puszijainak kétharmadát ő kapja.
  – Biztos, hogy Nimby is egér? – jött oda Jennifer Kissyhez egyszer, az arcát törölgetve.
  – Mi más lenne? – nevetett.
  – Kutya! Odarohan hozzád, a nyakadba borul, összenyal, aztán elrohan, és két perc múlva jön megint, olyan boldogan, mintha ezer éve nem látott volna.
  Kissynek el kellett ismernie, hogy a hasonlat elgondolkodtató. Elvégre volt köztük valaki, aki minden kétséget kizáróan kutya volt, és pontosan ugyanígy viselkedett. Egyetlen fontos különbséggel: ő nem korlátozta rajongását a tizenéves nőneműekre. Ezt érdemes kipróbálni, gondolta Kissy, és súgott valamit Martinnek, aki bólintott, és fél perc múlva, amikor Nimby éppen arra rohant, kilépett elé és ölelésre tárta karjait. Nimby lassítás nélkül, a Jerry-kiképzésen csiszolt reflexekkel kikerülte és két lépéssel odébb mint becsapódó meteor vágódott Vanessának, aki boldogan fogadta.
  Ez nagy különbség volt. Ők négyen erélyesen tiltakoztak Nimby kirobbanó szeretete ellen, de mindig vigyáztak, hogy a fiú útjába essenek, és valahányszor továbbrohant, titokban mindig attól féltek, hogy mire legközelebb sorra kerülnek, már megnyugszik. Vanessa nem tiltakozott, ő éppoly lelkesen fogadta Nimby csókjait, ahogyan a fiú adta őket. És volt még egy különbség. Velük ritkán fordult elő, hogy a szájukra kaptak puszit, s akkor is csak azért, mert mindketten egyszerre mozdították a fejüket, s a máshova szánt puszi az ajkukra érkezett meg. Ritkán történt ilyen, köszönhetően Nimby villámgyors reflexeinek, és akkor se csinált ügyet belőle senki.
  Vanessa egyenesen a szájára célzott puszikat is kapott. Rengeteget. Ezen az ünnepi reggelen különösen sokat. De Kissy azt gyanította, hogy az elsőnek örült a legjobban.
  Arra ébredt, hogy megmozdul az ágy. Kinyitotta a szemét, és meglátta Nimbyt, ahogy az alvó Vanessa fölé hajol. Később visszagondolva nyilvánvaló volt, hogy még csak a szeme volt ébren. Ha a tudata is fölébredt volna már, akkor felkiált, talán közéjük is veti magát, hogy testével védelmezze bajtársát. Álmából ébresztve Vanessa életveszélyes, előbb darabokra tépi, s csak aztán nézi meg, hogy kit.
  Nem tépte darabokra. Ahogy Nimby megcsókolta, megmozdult, magához ölelte és visszacsókolta. Kissynek lecsukódott a szeme.
  Amikor megint kinyitotta, már éberebb volt. Nem tudta, mennyi idő telhetett el. Valamiért az volt az érzése, hogy sok, de mégse lehetett, mert azok ketten még mindig ugyanott feküdtek és csókolóztak. Arra a mocorgásra ébredhetett, ahogy Nimby fölegyenesedik, eközben rátámaszkodva az ágyra.
  Vanessa nyújtózott egyet és felült. Nimby lehajolt hozzá, és sokáig úgy maradtak. Kissy kezdte sejteni, hogy alhatott ő még jócskán, mialatt a két egér ott csókolózott mellette.
  – Megyek zuhanyozni – mondta végül Vanessa, olyan halkan, hogy Kissy csak azért hallotta, mert ősidők óta létkérdés volt a családjában, hogy idejében meghallják a macska puha lépteit.
  – Jó – súgta vissza Nimby –, jövök, segítek.
  Olyan természetesen mondta, mintha Vanessa reggelit készíteni indult volna. Kissynek eszébe jutott a fürdőszobai beszélgetésük. Szegény fiú. Jó barát volt. Kár érte, ilyen fiatalon…
  De Vanessa csak fölkuncogott és félretolta, ahogy felállt.
  – Szó sincs róla. Te kint maradsz.
  S ezzel besétált a fürdőszobába. Nimby Kissyre nézett, aki továbbra is ugyanúgy feküdt, s észrevette, hogy nyitva van a szeme. Rávigyorgott. Kissy visszavigyorgott rá.
  Nimby bebújt az ágyba Vanessa helyére – tehette, hisz még pizsamában volt –, közelebb csúszott Kissyhez és komoly arccal odasúgta neki:
  – Cin-cin.
  Kissy bólintott. Maga se mondhatta volna bölcsebben.
  – Cin-cin – felelte.
  – Még mindenki alszik – mondta Nimby lehelethalkan. – Kivéve Suzyt és Macskát. Egyikük farkcsóválását küldi, a másik csak morcosan nézett rám.
  Kissy nem kérdezte, melyik melyik.
  – Hogy aludtál? – kérdezte Nimby, de ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult; Kissy is fölnézett.
  Niala szánakozó mosollyal pillantott Nimbyre, és gyengéden simogatni kezdte.
  – Ó, szegénykém. Hát annyira hiányzott Nimby, hogy átváltoztál?…
  A következő percekben a párnába fúrták az arcukat mindhárman, nehogy fölébresszék a másik kettőt. Niala olyan átéléssel sajnálta szegény kislányt…
  Így kezdődött Vanessa napja: Nimby ébresztő csókjával. Aztán jött a rengeteg virág és puszi. Utána pedig a hangszeréhez állhatott és jó félórán át játszhatott szebbnél szebb szendvicseket, a legkülönbözőbb szólamokra, a paradicsomtól a szardellapasztáig, amíg mindenki megkapta a reggelijét. Boldogabb talán csak akkor lehetett volna, ha közben egy fa tetején ülhet.
  Kissyt lenyűgözte az a könnyedség, amivel Vanessa dobálózott az élelmiszerekkel, akárcsak egy zsonglőr a golyókkal. Nem az volt az elbűvölő, hogy tíz másodperc alatt meghámozott egy kemény tojást anélkül, hogy egy darabkát is kitört volna a fehérjéből. Ezt Kissy is meg tudta csinálni. A gyorsaság csak annyiból volt lényeges, hogy emiatt nem maradhatott idő gondolkodni. Vanessa mégis gondolkodott. Fölkapott egy szelet kenyeret, rátett mindenfélét, és már rakta is a tálcára, pillanatok alatt; azzal már kapta is a következő szeletet, esetleg fél zsömlét, és legyártotta a következő szendvicset. Nem volt ideje gondolkodni rajta, hogy milyen legyen a szendvics, de kétségkívül mégis megtette. S még díszíteni is jutott ideje.
  Kissy először egy fél zsömlét evett azzal a szardíniás sajtkrémmel megkenve, amit már ismert. Volt rajta két szelet paradicsom és két szelet tojás, csinosan elrendezve, s a közepén egy petrezselyemlevél. A második szendvicse még ennél is egyszerűbb volt. Vanessa bedobott egy kenyeret a pirítóba, amikor kész lett, azonnal tányérra dobta, végigöntötte valami mártással, ami olvasztott vajat, citromlét és fűszereket tartalmazott, s ott állt készenlétben a főzőlapon; aztán meghintette a kenyeret reszelt sajttal, és kész is volt.
  Vanessa előtt nagy jövő áll a vendéglátóiparban, gondolta Kissy, míg a pirítóst ette; isteni illata volt, és az íze még jobb. Amikor megismerte, csak a legelemibb dolgokra vállalkozott a konyhában. Nem egészen másfél éve. Náluk kezdett tanulgatni, de a képességei csak jóval később kezdtek kibontakozni, amikor Isabelle néni maga mellé vette a konyhába. Még a nyáron történt, hogy Kissy is segített ott egyszer, s akkor mondta a néni, hogy a jó szakácsnő nem attól jó, hogy sok receptet ismer, hanem hogy tudja, mit mivel kombináljon és mi lesz az eredmény. Fantázia kell, mondta Kissy. Ez az, fantázia, mondta a néni. A Terence Hilton olcsó panzió, tehát keveset költhet a konyhára is. Abból a kevésből viszont rengetegfélét lehet csinálni, ha az ember gondolkodik és kísérletezik. Kissy például kevéssel azelőtt egy ötvenért vett egy tucat tojást a hipermarketben, akciósan. A néni bólintott és közölte, hogy egy ötvenből, ha csak a nyersanyagárat számítja, ki tud hozni egy reggelit úgy, hogy a vendég el van ragadtatva, és nem sokallja érte a tíz eurót a számláján. Az is igaz persze, hogy Mario nagy ívben elkerül minden hipermarketet, a panzió csak szerződött szállítóktól vásárol, olyan árakon, amik még Párizsban se számítanának magasnak, hát még a partvidéken. Mario még így is hatalmas összegeket költ arra, hogy…
  Hirtelen bökést érzett az oldalában és fölriadt. – Mi történt?!
  – Üdv közöttünk – vigyorgott rá Martin. – Vanessa harmadszor kérdezi, hogy ennél-e még.
  Kissy rémülten nézett a tányérjára. A tányér üres tekintettel bámult vissza rá.
  – Hol van a…
  – A gasztrointesztinális rendszeredben – vigyorgott Nimby. – Szépen elábrándoztál, s közben jó étvággyal befalatoztad.
  Kissy nevetett. – Egészségemre. Nem, Vanessa, köszönöm, teljesen jóllaktam.

Kilenc óra tájban Georges javasolta, hogy kezdjenek készülődni, mert beviszi őket a városba. Mivel, kérdezte Niala, jogosan, hiszen aligha fértek volna bele bármelyik kocsiba. Az ő két autójuk, Blanchard-éké és a Citroën együtt elég lett volna, de Georges aligha vezethet egyszerre négy kocsit. De ez nem izgatta; vállat vont és azt mondta, vonattal, busszal, felőle akár hajóval is. Úgy öltözzenek, hogy sétát tervez, és jobb helyre is mennek.
  Míg bementek a szobájába, Kissy arra gondolt, hogy hajóval igazán remek lenne Párizsba menni, csak kicsit soká tart, amíg tízezer ásóval fölszerelt rabszolga idetereli a Szajnát. Ezt meg is mondta.
  – Apa mindenre képes, ha örömet akar szerezni nekünk – felelte Niala. – Nem értem, miért tartod lassúnak a módszert. Az ásás sebessége a dobolás sebességétől függ.
  Kissy fülelt, de nem dobolt senki.
  – A római gályákon a dobos, a hortator volt a sebességváltó – folytatta Niala, kicsomagolva egy kék ruhát a táskájából. – Ha gyorsan dobolt, a hajó gyorsan ment; ha lassan, lassan. Ilyen egyszerű.
  Ezzel kibújt a ruhájából.
  – S milyen eljárással oldották meg az erőátvitelt? – érdeklődött Chantal.
  – Korbácsmechanikával – nevetett Niala.
  Nyílt az ajtó és belépett Vanessa, akinek persze az emeleten volt a holmija, de még nem öltözött át.
  – Hé, óvatosan nyitogass – lesett ki Chantal, aki szintén csak bugyiban volt. – A fiúk hol vannak?
  Vanessa rávigyorgott. – Nocsak. Ebben az öltözékben a fiúkat akarod látni? Szívesen idehívom őket, de…
  – Nem! – prüszkölt Chantal. – Épp hogy nem akarom őket látni. – S hozzálátott fölvenni a másik nadrágját, de egy pillanat múlva ő is megdermedt, mint mindenki.
  Vanessa kibontotta a magával hozott fehér valamit, s az egy ruhának bizonyult. Az ágyra fektette, s vetkőzni kezdett, nekik háttal.
  Kissy odalépett az ágyhoz. Egyszerű szabású, kis fehér ruhácska volt, nem túl hosszú szoknyarésszel, kerek kivágással. Minden dísz nélkül. De ruha volt.
  Nialára pillantott, aki ott állt mellette és csillogó szemmel nézte a kishúgát. Vanessa hátranézett rájuk, egy pillanatra összeakadt a tekintete Nialáéval, elvigyorodott és az ablakra nézett.
  – Alig van rajtunk valami – mondta. – Igazán leselkedhetne valamelyik szomszéd. Távcsőre kötött videókamerával.
  – Attól tartok, hogy nem teszik – simogatta meg Kissy a fejét. – Tudom, hogy egy kis verekedés tenné tökéletessé a napodat, de félek, hogy a szomszédaink tisztességes emberek.
  Vanessa szemrehányóan nézett rá és rosszallóan megcsóválta a fejét Kissy tenyere alatt. Kissy mosolygott és arra gondolt, hogy ha ezen múlna ennek a kis bogárnak az öröme, ő kiköltözne egy tengeri kikötőbe, hogy kedvére kiverekedhesse magát.

Ezek után már Chantal se jött nadrágban. Jenniferrel kaptak egy-egy ruhát Kissy készleteiből. Vanessa a sajátjához elővarázsolt egy piros övet és egy fehér hajszalagot.
  Mindenki el volt bűvölve. Vanessa a ruhájáért külön kapott egy-egy puszit a szüleitől és egyet, bár egészen másfélét, Nimbytől. Aztán kisétáltak a kertbe és kinyitották a kaput.
  Ott állt a busz. Az Air France rendes városi busza, hatalmas fehér testén a cég logójával, nyitott ajtókkal, az orránál a sofőrrel, aki jöttükre levette a sapkáját és meghajolt. Az egerek és a szülők csak néztek.
  – Akkor hát szálljunk be – javasolta Georges, a miniegerek pedig megrohamozták a buszt. A két maxiegér és a szülők valamivel lassabban követték őket.
  Vincent, a sofőr kihajtott a sztrádára, és egykettőre Saint-Cloud-ban voltak. Átmentek a hídon, át Boulogne-Billancourt-on, s megint ki a partra. A torony valami gyönyörű volt, ahogy az őszi napsütésben közeledtek hozzá. Aztán a Iéna hídnál Vincent befordult balra, s a torony távolodni kezdett.
  – De hát hová megyünk? – csúszott ki Vanessa száján, hiszen ő tegnap a tornyot rajzolta a levegőbe.
  – Ide – felelte Georges. – Az Eiffel-torony nem akármi, azt ki kell élvezni, és előbb a környékét megnézni. Vagy láttad már közelről a Chaillot-palotát?
  – Nem.
  – Itt az ideje. De úgy gondoltam, hogy nem megyünk be. Arra külön rámenne egy nap. Mostanra elég lesz ez a kis csodavilág.
  Vincent közben szép lassan végighajtott a téren, ahol most is sokan heverésztek a fűben, a szökőkutak mellett, bár nem annyian, mint nyaranta. Kissy eltűnődött, mi lehet itt télen. Nem emlékezett rá, hogy valaha járt volna télen a Chaillot-palotánál.
  – És ki volt az a Chaillot? – kérdezte Vanessa, miután Georges elmesélte a palota történetét. A Chaillot fiatal épület. Napóleon kastélyt akart építeni ide, de nem volt rá ideje. Aztán lett egy rövid életű Trocadéro-palota, s csak a második világháború után építették föl ezt a félkör alakú műremeket.
  – Nem tudom – ismerte be Georges. – Talán az építész. De én nem vagyok idevalósi, nem tudhatok mindent.
  Ekkor már a Szabadság és emberi jogok sétányán ballagtak, vagyis a félkör alakú palota két fele között. Vincent a Trocadéro túlsó szélén tette le őket; megkerülték a teret, aztán továbbmentek a Szajna felé. Állandóan kattogtak a fényképezőgépek és a mobilok, fotózták a palotát, a teret, a tornyot, egymást, a sétálókat, mindent. S eközben áttekintették, hogy van-e közülük, aki idevalósi.
  Nem volt. A négy osztálytárs Neuillyben nevelkedett, Blanche és Niala Beaulieu-ben, Georges Bretagne-ban, Pi Toulonban, Angélique Amiens-ban. Yves bácsi – ezt most tudták meg – Créteilben született, de a környék több városában élt, akárcsak a felesége, aki eredetileg Argenteuilbe való. Amikor Nimby született, Párizsban, a Marais negyedben laktak, de csak pár évig, úgyhogy Nimby már csak franconville-inek érzi magát. Apa a tizedik kerületben született, anya pedig a nyolcadikban – így ők négyen mondhatták magukat fővárosinak Vanessával együtt, akinek irataiban D’Aubissonék találták meg a Laënnec kórház nevét; rue de Sèvres, aránylag nincs is messze.
  Az iratoknak ezt a részét az örökbefogadási eljárásnál szerezték meg, pár héttel az után, aminek ma ünneplik az évfordulóját. Kis híján egy éve tehát. Kissy eltűnődött: vajon nem merült föl az az ötlet, hogy meg kellene keresni a kórházat és kifaggatni a nyilvántartásukat? Talán még Vanessa anyját is meg lehetne találni. De ahogy továbbmentek, le a palota előtti térre, úgy érezte, tudja a választ. Vanessának esze ágában sincs megkeresni a vér szerinti rokonait. Neki már D’Aubissonék a családja, akiket imád, és imádja az otthonát is. Ezzel semmiféle vérségi kapcsolat nem ér föl, és nyilván nem lenne jó ötlet az anyját vagy az apját fölbátorítani, hogy magának követelje.
  A szökőkutak mellett sokan heverésztek plédeken, könyvbe temetkezve; egyetemisták, akik itt találtak alkalmas helyet a tanulásra. Igen, azzal sem ér föl semmiféle vérségi kapcsolat, hogy Pi és Angélique mára félretette a rengeteg tanulnivalóját, pusztán azért, hogy Vanessa öröme teljes legyen. Ami azt illeti, nekik miniegereknek is egyre több a tanulnivalójuk, egyre gyakoribb, hogy valamelyikük hétvégére is hoz magával könyvet és belebújik egy-egy félórára. Ma ők se teszik, mert a kislánynak ünnepnapja…
  Hirtelen észrevett egy tárgyat, ami a levegőben közeledett feléjük borzasztó sebességgel. Csak annyi ideje volt, hogy megállapítsa, nem lehet egerészölyv, és a tárgy már landolt is a hirtelen fölugró Martin kezében. Focilabda, azonosította be Kissy. Ez biztos nem eszik egeret.
  – Rúgd vissza! – kérte egy srác a medence túloldaláról. Martin meg is tette volna, de Vanessa elkérte tőle, földhöz csapta, nézte, ahogy felpattan, aztán megismételte.
  Harmadszor is földhöz vágta a labdát, aztán hirtelen megpördült, és szabályos harci rúgással átröpítette a labdát a világ legszebb tere fölött. A Chaillot-palota csak bámult, akárcsak az egerek és szüleik. Tökéletes rúgás volt, tanítani kellene. Pontosan a közepén találta el a labdát, a cipőtalp elülső részével, így oda irányíthatta, ahová akarta.
  A csapat egy roppantul elégedett Vanessával ment tovább. Ha shindy nincs, testmozgásnak ez is megteszi, főleg mert mindenki gratulált neki, még a labda tulajdonosa is, ahelyett hogy útnak indult volna valahová a messzeségbe, fölkutatni a labdáját. Odakiáltott:
  – Úgy rúgsz, mint a veszedelem. Hol tanultad?
  Vanessa mosolygott és nem mondta meg.
  – Mavasi geri – mondta Nimby kicsit később, amikor elérték a rózsaszínű díszburkolat végét.
  – Tessék? – kérdezte apja.
  – Mavasi geri. Így hívják a karatéban ezt a mi kedvenc rúgásunkat. A tékvandóban pedig dolljó csaginak.
  – És miért ez a kedvencetek?
  – Mert kicsik vagyunk – felelte Nimby. – Ezzel a rúgással nagy erőt lehet kifejteni, és magasra is lehet rúgni. Mindkettő fontos, ha az ellenfél magasabb és erősebb nálunk.
  Kissy megfigyelte a meleg pillantást, amit Vanessa küldött tanítványának.

Ahogy fölsétáltak a hídra, a torony, ami addig csak magas volt, elkezdett iszonyúan magas lenni. Már nem is a torony volt magas, már a négy láb önmagában is.
  – Fantasztikus – suttogta Vanessa, ahogy közeledtek.
  – Még nem láttad ilyen közelről? – kérdezte anya. A kislány megcsóválta a fejét, s közben a szédítő magasságban levő csúcsot bámulta.
  Georges liftes jegyet vett mindannyiuknak, miután tisztázták, hogy senki nem akar lent maradni és mindenkinek van elég bátorsága fölmenni.
  Azzal kezdték, hogy végigjárták a tornyot. Vanessa volt az egyetlen, aki először járt itt, de Nimby és Niala is csak halvány emlékeket őrzött róla, kicsi korukban hozták fel őket valamikor. Egy jó órát sétáltak az első emeleten, mindent megnéztek odabent, közben kimentek az erkélyekre és kigyönyörködték magukat a városban is. Aztán folytatták a másodikon, és végül fölmentek a harmadikra.
  Kissy még soha nem járt a harmadikon. Az elsőn sokszor, a másodikon is jó néhányszor, utoljára alig pár héttel Sheila támadása előtt volt ott egy üzleti vacsorán. De a harmadikon még soha.
  Úgy érezte magát, mint egy madár. Nem is csak a szédületes magasság miatt, hanem mert drótketrecbe zárták. Végül is érthető, ebben a magasságban már nagyon kell vigyázni. A harmadik emelet háromszáztíz méter magasan van a föld fölött. Az egészet rács borítja, azon át lehet kilátni. De még innen is tizennégy méter a torony legcsúcsa, a tévéantenna hegye. Fölfelé nem lehetett látni, a szerkezet takarta.
  Rengeteg képet csináltak a városról, bár igazából innen se látszott belőle több, mint az elsőről, a távolabbi részek elmerültek a homályban. Azért fényképezték, mert az ember nem mindennap csinálhat képeket az Eiffel-torony legfelső emeletéről. Ezért egymásról még több képet csináltak.
  S persze meglátogatták Eiffel mérnököt is. Mindmáig itt van az irodája, háromszáztíz méter magasan a város fölött, s a berendezése nem változott semmit a tizenkilencedik század óta. Épp csak elhelyezték benne Gustave Eiffel és barátja, Thomas Alva Edison viaszmását. Úgy ülnek itt, mint egy űrhajóban, gondolta Kissy. Háromszáztíz méterrel a város fölött.

Kissynek egész idő alatt volt egy olyan gyanúja, hogy itt fognak ebédelni. Már megfigyelte, hogy D’Aubissonék szeretnek különleges dolgokat enni – ha nem egy haute cuisine étteremben, akkor kis házacskáknál fönt a hegyen, ahol inkább provanszálul beszélnek, mint franciául, és titokzatos receptek alapján állítanak elő nagyon finom dolgokat. Ő még nem járt velük ilyen helyen, de Vanessa már igen, és szépeket mesélt.
  Így aztán egy cseppet sem lepődött meg, amikor Georges egy kis figyelmet kért a társaságtól, és meghívott mindenkit a Jules Verne-be. Támadt egy gondolata: ha már úgyis itt vannak, legjobb lesz ott enni.
  – Képtelenség – mondta Yves bácsi. – Foglalás nélkül még két embernek se jut hely, hát még ennyinek.
  – No igen – mondta Georges –, csak nekem ez a gondolatom még tegnap este támadt, és rögtön foglaltam is.
  Kétségtelen, gondolta Kissy, míg besétáltak az étterembe, hogy minden hely közül a Plumail a legemlékezetesebb, azonnal a muszlinruha jut róla eszébe, meg Mohi reménykedő tekintete, hogy egyszer még talán visszajöhet oda. De ami a konyhát illeti, a Jules Verne is kitűnő. Legutóbb, másfél évvel ezelőtt marinált keszeget evett. Most is kérni fog, ha van.
  Volt. Ugyanaz a fogás, francia kaviárral, mimózakörettel és citrommal. Kissy azonnal kiszúrta az étlapon. Lehet, hogy hivatalból a sajtért rajong, de a kedvenc halételeit akkor is mindenhol azonnal beazonosítja.
  – Ez nagyon drága hely – jegyezte meg madame Blanchard, végigpillantva a társaságon. A Trocadéro-teremben foglaltak helyet, lent, a százhuszonöt méteres mélységben a Chaillot-palotát látták.
  – Nem baj – mondta Georges. – Természetesen mindenki a mi vendégünk. Nem mindennap egyéves a lányunk, az ilyesmit meg kell ünnepelni.
  Vanessa vidáman lóbálta a lábát, és éppen úgy csillogott a szeme, mint azon a felvételen a muszlinruhában. S nagyon megcsodálta a vajat, ami az Eiffel-torony lábát formázta, és az étterem emblémája domborodott a tetején. Hát igen, itt van stílus.
  Kissy képtelen volt ellenállni a St. Pierre-nek. Nem bánta, hogy az előétel is hal volt, utána is azt kért. Cukkinivel és padlizsánnal nem volt olyan szenzációs, mint a Plumail-féle kagylóleves, de határozottan jó volt.
  – Nocsak, Chatonék – szólalt meg a feje fölött egy ismerős hang. – Jó napot.
  – Nocsak, La Fontaine úr – mondta apa ugyanazzal a hangsúllyal. – Jó napot.
  A nagydarab férfi nevetett. – Bocsánat – szólt valahova hátra –, két perc és jövök. Köszönöm… Jó, hogy látom magukat – fordult vissza. – Bocsánatot kérek – pillantott a társaság többi részére. – Üzleti ügyben is szeretnék beszélni magával, Chaton úr, de most csak annyit: megtudtam, mi lett az ifjú Delacroix-val.
  Kissy rámosolygott a halra. Pontosan tudta, mi. Az öreg Delacroix feddő szózatot intézett hozzá, aztán két gorilla kicipelte hátra, ott végeztek vele, és elásták a Delacroix-palota kertjében, a zenélő szökőkút tövébe. A kisebbik szökőkúthoz, mert a nagyobbiknál a droglabor bejárata van.
  – Némi kórházi kezelésre szorult – folytatta La Fontaine –, Chaton kisasszony ugyanis úgy dob telefonnal, mint… mint…
  – Mint Vanessa D’Aubisson – segítette ki Vanessa D’Aubisson.
  – Köszönöm, tehát… mint ki?
  – La Fontaine úr – szólalt meg Kissy –, emlékszik, amikor a rókagombákról beszélgettünk?
  – Hogyne.
  – Akkor mondtam, hogy a rókagomba egy vacsorára emlékeztet, ami által egy kislány családra talált. Hát ő az a kislány: Vanessa D’Aubisson. Alapítványunk kigondolója.
  La Fontaine úr nagy tisztelettel bólintott.
  – Mellette pedig – folytatta Kissy –, Antoine Blanchard ül, aki utánanyomozott az IP-címnek és kiderítette Delacroix személyazonosságát. S a többiek is mind az alapítványhoz tartoznak.
  La Fontaine úr csodálkozva fölhúzta a szemöldökét. Georges közbeszólt.
  – Ugyanis ma egy éve, hogy magunkhoz vettük Vanessát. Ezt ünnepeljük. De természetesen nem az önök adományaiból.
  – Meg se fordult a fejemben ilyen gondolat – felelte La Fontaine. – Nos, ha már így együtt vannak, még jobb, hogy hírekkel szolgálhatok. Tehát néhány napot kórházban töltött… elvesztette egypár fogát, és… hogy is mondjam…
  – Nem érdekli többé a női nem? – ragyogott föl Chantal arcán pontosan az a kifejezés, ami Jerryén, amikor kitátja a száját és iszonyút harap Tom farkába.
  – Ennyire nem súlyos – kuncogott La Fontaine –, de hosszabb ideig nem tud gondolni rájuk. Amikor kijött a kórházból, az öreg Delacroix egyenesen a reptérre vitette és fölrakatta egy gépre Ausztráliába. Csak egy cédulát küldött neki, hogy az összes bizonyítékot letétbe helyezte, és nehogy valaha még hírt adjon magáról. Mindig is kemény ember volt az öreg. További szép napot.
  Kis csend ereszkedett a társaságra, mikor La Fontaine elment.
  – Egyszer úgyis meghal az öreg – mondta Yves bácsi.
  – Biztos lehetsz benne, hogy gondolt rá – felelte apa. – Semmi nem változik, csak másvalaki kezében lesznek a bizonyítékok. Az se számít, hogy elévül a dolog. Hisz most se került bíróságra. Françoise, ugye disznó tartalmúakat írt?
  Kissy elvigyorodott. Látta magát La Fontaine úr gépe előtt, amint belenéz a levelekbe, szakértő tekintettel, mint a Jerry Alapítvány Helyszíni Különítményének Tapasztalt Kisegere, és bólintott.
  – Nagyon disznóakat.
  – Hát ez az. Ha ez napvilágot lát, a pasas eláshatja magát. Teremtett lélek nem áll vele szóba.

Georges is ugyanazt a levest ette, mint Kissy, húslevest párolt fejes salátával, fehérrépával és Albuféra mártással, s megállapította, hogy Féraud igazán jól komponál. Pascal Féraud a Jules Verne séfje volt, akiről Georges elmondta, hogy már az Élysée-palotában is dolgozott.
  – Hogy van neked ennyi időd? – kérdezte Yves bácsi. Már mindenki összetegeződött a felnőttek közül. Legfőbb ideje volt, gondolta Kissy, Georges-nak és Yves bácsinak egyszer közös unokáik lesznek.
  – Mennyi időm? – kérdezte Georges.
  – Hogy eligazodsz az haute cuisine-ben, ismered a séfeket, még az élettörténetüket is tudod.
  – Ez igazán egyszerű. A mi munkánk sok várakozással jár. A gépet minden út előtt ellenőrizni kell, de ami ebből a pilótákra hárul, az sokkal kevesebb ideig tart, mint a ki- és berakodás, az utasok mozgása. Így jut időm olvasni. Több társasági magazint járatok. Aztán Beaulieu-ben előbb-utóbb mindenki megfordul, ha nem ott, akkor Saint-Jeanban. Akivel nem találkozom én, azzal találkozik Blanche, Nicole, most már Vanessa is, vagy ha ők nem, akkor valamelyik rokon vagy ismerős. Aztán mennek az infók tovább. Én kicsipegetem belőlük, ami fontos, és felhasználom a munkámban. Az úgynevezett első osztályú utasok nagyra értékelik, ha a kapitány egy-két szóval értésükre adja, hogy tudja, mi újság körülöttük. Növeli fontosságérzetüket. Én többnyire a párizs–nizzai járaton vagyok, ott nagyon sok akad belőlük.
  Kissy hirtelen elkapott egy arckifejezést Yves bácsi arcán, és az volt az érzése, tudja, mit jelent. Végül is ő „csak” egy kisvárosi autószerelő, aki jól keres ugyan, de nem forog ilyen körökben, és itt az asztalnál is csak úgy boldogul, hogy utánozza a többieket. Aztán elkapta Niala szemvillanását, amivel figyelmeztette apját. Igen, Niala is látta azt az arcot.
  Georges zavartalanul beszélt tovább, mint aki semmilyen jelzést nem kapott, eddig is így akart beszélni.
  – Azt hiszem, minden helynek megvannak a maga jó és rossz tulajdonságai. Nálunk a partvidéken csodaszép a táj és egész évben jó az idő – cserében viszont el kell viselnünk a rengeteg idegent, s meg kell mondjam, inkább száz angol focidrukker, mint egy jólnevelt híresség, aki teljesen el van telve magával, és azt hiszi, mindenki csak azért létezik, hogy őt csodálja. Mert azért ilyen is akad.
  Mire a sajttálhoz értek – négyféle érett francia sajtot tartalmazott, és persze az egerek látogatásától függetlenül az étlap részét képezte –, Yves bácsi láthatóan megnyugodott, már nem érezte annyira kisebbrendűnek magát.
  A sajttál nagy sikert aratott, még a Tom és Jerry főcímét is elénekelték a tiszteletére – de az ebéd fénypontja a desszert volt: a toronycsavar. Nimby részletesen ismertette a technológiát, amivel a csavarokat kitermelik a toronyból, kémiai eljárással csokivá alakítják és mogyorófagyival tálalják.
  – S mi tartja össze akkor a tornyot? – érdeklődött Jennifer.
  – Olcsóbb édességek – felelte Nimby –, Mars szelet, Milka csoki, ilyesmik. Mindent fölhasználnak, az M&M’s cukorka kivételével. Azt nagy tételben exportálják ET bolygójára.

Minden tökéletesen sikerült, gondolta Kissy Vanessát figyelve, aki megállt egy pillanatra két fiatalember fölött, akik föl se néztek a kártyacsatájukból. Még az idő is kellemes. Talán valameddig még kitart az indián nyár, talán nem – mindenesetre ezen az ünnepnapon még kitartott. Itt volt mindenki, aki Vanessának fontos, kivéve a beaulieu-ieket, de este még Isabelle néniék is föl fogják köszönteni. Ő még nem tudja, de Niala megsúgta. És láthatta belülről az Eiffel-tornyot. Követte Vanessa tekintetét, aki éppen visszapillantott a toronyra, sokadszor, hiszen távolodóban is érdemes megnézni. Szép emlékei lesznek erről a napról. Megérdemli, hogy végre szert tehessen egypár szép emlékre is.
  Végigsétáltak a Mars-mezőn, nézelődtek, beszélgettek. A katonaiskola előtt megint fényképezkedtek egy sort, most csoportképeket is csináltak, olyanokat is, amiken mindenki rajta van; ezeket Vincent fotózta, aki időközben átjött ide a busszal és már útra készen várta őket. Aztán hosszasan búcsúzkodtak, főleg mert Nimbynek és Vanessának időre volt szüksége, hogy még hosszabban búcsúzkodjanak. A D’Aubisson család nem megy már ki Vincent-nal és a többiekkel Vaucressonba, elmúlt három óra és ötkor indul a gépük. Így még jut idő az otthoni ünneplésre.
  – Isten veled – borult hirtelen a nyakába Nimby, és összevissza csókolta.
  – Hülye – tolta el Kissy nagy nehezen –, ne tőlem búcsúzkodj, én jövök veled. Őt ölelgesd.
  A fiú a mondott irányba nézett és rohant Vanessához. Kissy sóhajtott. Reménytelen eset. A következő pillanatban azonban előkerült Martin, és pontosan ugyanúgy borult a nyakába. Őt már nem tolta el.

– Három hét?! – Apa morcosan pillantott a naptárra. – De Chami úr, az már átnyúlik novemberre!
  – Így van – felelte Ibrahim –, de sajnos akkor sem tudunk mit tenni. Az alapozásnak, a betonozásnak, a falnak három-három napot állni kell, az összesen máris kilenc nap. Nyáron beérném két nappal, de most már nehezebben szárad az anyag.
  – Hát jó – mondta apa. – Elfogadom az ön szaktudását. Nagyobb kérdés, hogy mikor tudnak hozzákezdeni, s persze hogy vannak-e elegen.
  – Most könnyen tudok hozni akárhány embert, az építkezéseinken alig halad a munka. Ha bejön az igazán hideg idő, le is állunk teljesen, csak persze akkor az emberek hazamennek. Nos, ha úgy gondolja, összeszedem néhány barátomat és holnap reggel már jöhetünk is.
  Kissy áldotta a szerencséjét, amiért hazafelé jövet meglátta Ibrahimot az utcán és rögtön hazacipelte. Apa másnap már indult volna vállalkozót keresni: előző nap megjöttek a papírok, minden készen állt, nem akarta halogatni.
  Másnap reggel hétkor tehát betrappolt egy kis földmunkagép, hogy kiássa az alapot. Egy afrikai fiatalember vezette, aki a hajnali félhomályban megszemlélte Ibrahim jelöléseit, bólintott, és gépével beleharapott a földbe.
  – Helyes – mondta Nimby –, a gép már reggelizik. Rajtunk a sor.
  Kissy később sokszor gondolta, milyen jó, hogy éppen szerdán kezdték a munkát. Így itt volt Niala is, aki valahonnan mindig előkerült, ha valakinek a kezében egy pillanatra lelassult a lapát, és az illető rögtön kettőzött sebességre kapcsolt. Ezzel az egész munka alaphangját megadta, és az emberek gyorsabban dolgoztak a többi napon is.
  Hárman lapátoltak délután, hogy a gép által kivájt gödröt formára alakítsák. Találtak hat pénzérmét még a frank idejéből, és egy formátlan fémdarabot, ami Nimby hasztalanul próbált bármilyen gépalkatrésszel azonosítani.
  – Kár, hogy kiástátok – mondta. – Ha a földben marad, akkor a kőzetek természetes körforgásának részévé válik. Valószínűleg lesüllyed a kéreg mélyebb rétegeibe, ahol a nyomás alatt felbomlik és vegyületeket alkot más anyagokkal. Mire megint napvilágot lát, volt-nincs. Így meg szemét lesz belőle.
  – Add ide – mondta Saïd, aki kiásta –, visszatemetem. Mennyi időbe telik, amit mondtál?
  – Nem tudom pontosan, néhány százmillió év lehet.
  – Alig több, mint amennyi idő alatt kiássátok – harsant föl mögöttük Niala vészjósló hangja –, ha folyton leálltok trécselni! Nimby, értesítelek, hogy pár százmillió éven belül az a vasdarab akkor is megsemmisül, ha a szelektív hulladékgyűjtőbe teszed, ugyanis beolvasztják. Még ebben az évmillióban. Kérlek, menj föl az emeletre, Vanessának szüksége van a segítségedre.
  A szónoklat vége Saïdot buzgó lapátolás közben találta, Nimby pedig a végszó hallatán rohant a ház felé.
  Kissy mindezt az emeletről, Vanessa szobájából látta, éppen ott takarítottak ketten; a szoba ablakából pont látszott a gödör hátsó vége.
  – Mihez van nekem szükségem Nimby segítségére? – szólalt meg mellette Vanessa.
  Kissy elgondolkodott.
  – Át tudod ölelni magadat egyedül?
  – Nemigen… – felelte a kislány, s egy pillanat múlva a belépő fiú nyakába ugrott.
  Ezen a napon nem volt gond, tele volt a ház egerekkel – csak a két maxi hiányzott, egyetemi teendők miatt –, de a három hét nagy részében anyának vagy apának itthon kellett maradnia a munkások miatt. Csütörtökön elkészítették az öntőformát az alap számára, pénteken pedig kiöntötték egy nagy betonkeverő kocsiból. Aztán hagytak három napot, hogy megkössön a beton; ebben megint volt egy Jerry-hétvége is, amikor felváltva locsolták a betont. Hétfőn anya maradt otthon és csinálta.
  Kedden jöttek a munkások és kiszedték a formát – amiről Kissy megtudta, hogy zsalunak hívják –, erre is ráment egy egész napjuk. Szerdán pedig jöttek padlót betonozni.
  Alig voltak egerek ezen a szerdai napon. A két maxit lefoglalta az egyetem. A D’Aubisson lányok nem tudtak jönni, kimaradt a szolgálati járat. Maradt hát Chantal, a két fiú és Jennifer, aki bejelentette, hogy már álmából riadva is morzézik, bármikor le tud vizsgázni belőle. Hétvégére megígérték neki.
  Jennifer és Nimby együtt távozott, Tom taxiján. Hazavitték Nimbyt és átvették a számítógépet, amit összerakott Jennifernek. Este telefonált is, hogy üzembe helyezték és remekül működik. Pénteken kimentek a szolgáltató emberei és bekötötték a netet is. Jennifer rögtön belépett a Jerry-hálózatra és kipróbált mindent.
  Három napig megint kötött a beton, szombaton tehát munkásoktól háborítatlanul vizsgáztathatták le Jennifert, aki úgy kopogott velük az asztalon, mint egy távírász. Mindent értett azonnal, mindent gondolkodás nélkül le tudott kopogni és írni is, kapásból tudta az X-kódot. Vanessa jutalmul készített neki egy sajtos szendvicset.
  Másnap jött három ember, köztük Ibrahim, akit nem láttak azóta, hogy megállapodtak, és nekiláttak a falazásnak. Jókora téglablokkokból épült a garázs, de ők csak fölkapták, a helyükre tették őket, és már nyúltak is a következőért. Kissy elismeréssel gondolt Vanessára, aki egy ideig állta Ibrahim karjának erejét.
  Ibrahim kacsintással üdvözölte a kislányt, és azt mondta neki, hogy ma nem szkandereznek, szüksége van az erejére. Vanessa nevetett és azt mondta, nem vette észre, hogy az összecsapásuk különösebben kifárasztotta volna Ibrahimot; nem azt a technikát használta. Miért, kérdezte Abdullah, hogy lehet másképp szkanderezni? Vanessa csak tovább nevetett és azt mondta, nem erre gondolt, de most nem mutatja meg, hogy mire, mert akkor Abdullah nem fog tudni dolgozni.
  Ezt Abdullah meglehetős fejcsóválással fogadta, de nem szólt semmit. Kétszer akkora volt, mint Ibrahim, két ujjal szétmorzsolhatta volna bármelyiküket.
  De ők tudták, hogy pont fordítva állnak az erőviszonyok.

Nimby ebédszünetben közölte Ibrahimmal, hogy jó lesz igyekezni, mert pár nap múlva itt a kocsi, ami a garázsba való. Ibrahim széttárta a karját és azt mondta, nem rajta múlik, a falnak is majd száradni kell. Aztán mentek ebédelni. Az étkezésüket a vállalatuk fizette, s ez olyan napokon is járt nekik, amikor nem dolgoztak – nem a cég jóindulatából, hanem mert mind messze laktak innen, csak így vállalhatták a munkát. Ibrahim például Marokkóban élt, Casablancában, de Nimby nagy meglepetésére még nem látta a filmet. Nem is hallott róla.
  A megjegyzés nyomán mindenfelől kíváncsi egerek bukkantak föl, akik körülvették Nimbyt és a pontos dátumot tudakolták. Mikor, mikor?
  Nimby nem tudott még biztosat mondani, csak annyit, hogy esély van a jövő hétvégére. De legfeljebb hetvenöt százalék.
  Lassan telt az idő odáig. Hétfőn befejezték a falazást. Kedden és szerdán két ács dolgozott a tetőszerkezet elemein, persze lent a földön, hiszen még száradt a habarcs, egy munkás pedig kikövezte a garázshoz vezető utat. Apa rácsos díszkövet vett, amin rések voltak és köztük kinőhetett a fű. Csütörtökön megcsinálták a födémet, az ácsok is elkészültek a lenti munkával. S pénteken nekiláttak a tetőszerkezet fölhúzásának. Egész hétvégén csinálni fogják.
  A munkások már hazamentek, amikor az egerek megérkeztek. Először Piék, akik ezúttal Neuillyn át jöttek és hozták magukkal Jennifert meg Chantalt. Martint nem kellett, ő már az iskolából Vaucressonba jött haza Kissyvel. Aztán a D’Aubisson lányok és Nimby, együtt, mert összetalálkoztak a vonaton. Nimbyt mindenki nagyon megnézte, a táskáját tanulmányozták, Chantal a zsebeit próbálta kikutatni, amire a fiú megadta magát.
  – Jó, jó – emelte föl a kezét –, bevallom, hogy nem hoztam el a mikrobuszt. Van még egy kis teendő, amit apa megpróbál holnap vagy holnapután elvégezni, de aztán már tényleg hozza. Megígérte.
  És másnap délben tényleg elhozta.

Ahogy a mikrobusz begördült a kapun és megállt a saját útján, a saját garázsa előtt, nem látszott rajta semmi különös. Ugyanolyan volt, mint korábban, kivéve a rendszámát, az csakugyan francia volt már, ahogy Nimby megígérte.
  Terített asztal vagyunk az egerészölyveknek, futott át Kissy agyán a gondolat, ahogy elözönlötték az udvart; de inkább csak megszokásból, nem is jutott eszébe, hogy fölnézzen az égre. Sejtette már, hogy Vaucressonban nem is él egerészölyv, különben már biztos fölfedezte volna őket.
  – Hát itt vagyok – nyitotta az ajtót Yves bácsi, és kikászálódott az ülésről. – Mielőtt elfelejtem, az iratok a kesztyűtartóban vannak, régiek is, újak is. A biztosítási papírokat Julie és madame Beaumont írta alá, de fizetni már nektek kell, egyelőre számlát küldettünk erre a címre, aztán majd elrendezitek. No, gyertek.
  A csapat megkerülte a kocsit, Yves bácsi pedig a tolóajtó kilincsére mutatott. Ott volt az első változás: egy négyszögletes rés a kilincs alatt. Nimby megnyomta, a lemez egy darabkája félresiklott, s mögüle apró billentyűzet tűnt elő.
  – Arra gondoltunk – kezdte Nimby –, hogy a kocsinak csak két kulcsa van, mi meg sokan vagyunk. Ezzel bármelyikünk be tud jönni, ha valamire szüksége van. Össze van kapcsolva a központi zárral: ha azt lezárják, ez is bezár. De ha beütitek a születésnapomat: 6130, akkor kinyitja a tolóajtót, de az első ajtók akkor is zárva maradnak.
  Ezzel beütötte a számot és kinyitotta az ajtót.
  Nyomban meglátták a következő változást: a B üléspárt valami hatalmas tömeg foglalta el, amiről csak egy-két pillanatnyi tanulmányozás után derült ki, hogy egy felfordított ülés. Azaz kettő. És a C-n is volt egy.
  – Három ülést kivettünk, de azért elhoztuk azokat is – mondta Nimby, miközben apja föllépett a kocsiba és bontogatni kezdte a szíjakat. – Így is tizenegy ülésünk marad, mi meg csak kilencen vagyunk, bőven van hely.
  Yves bácsi egyenként kiadogatta az üléseket Pinek, aki letette őket az ösvényre. Aztán Yves bácsi kiszállt, ők pedig beözönlöttek a kocsiba.
  A három jobb oldali ülés helyét egy hosszú fémláda foglalta el. A hátsó faltól majdnem a tolóajtóig ért, közte és az ülések között éppen el lehetett menni, és valamivel magasabb volt, mint az ülések ülőrésze. Az oldalán fölfedeztek még egy számzárat, amin Nimby benyomkodta a 6518-as számot. Vanessa születésnapja, állapította meg Kissy magában. A láda teteje feltárult, s az egerek belekukucskáltak.
  Kissy titokban egy megkötözött shindyben reménykedett, de amit látott, sokkal hasznosabb volt. A láda üres volt, és rekeszekre osztották. Nimby kiemelte az egyik lapot két rekesz közül, és megmutatta a láda falain tízcentinként elhelyezett síneket, amikbe a lapokat be lehetett csúsztatni. Egy köteg lap feküdt még a láda fenekén.
  – Ebben elfér minden – magyarázta –, a shindyfogó felszerelésünktől a kirándulásra való tartalék ruháig. Úgy méreteztük, hogy a hűtőláda is beleférjen.
  A láda tetején belülről szegecsek voltak, egyenletes távolságban egymástól. Nimby elmondta, hogy ezek között szíjakat vagy zsinórokat lehet kifeszíteni, amikre holmikat lehet akasztani. A láda elejében, a külső falon pedig volt egy elektromos csatlakozó, rendes hálózati, a kocsi akkumulátorára kötve. A vezeték a padló alatt ment.
  Konnektor kívül is volt, amit a láda felnyitása nélkül lehetett használni; a mobiltöltőknek nagyon jól fog jönni. A hátsó üléspár mögötti kis rakodótér fölött helyezték el. Ide ugyanis kis szekrényt építettek, négy fiókkal, amiket csak félig lehetett kihúzni a láda miatt, de fölfelé is kiemelhetők voltak, egyenként.
  Az egerek teljesen el voltak bűvölve. De még ennél is jobban tetszett nekik a hangrendszer. Ígéretéhez híven Nimby megcsinálta, hogy mindenki mindenkit hallhasson menet közben, még akkor is, amikor százzal robog a kocsi és elég hangos. Az üléstámlákba mikrofon és hangszóró volt építve, egészen kicsi, de jól hallható. Üléspáronként hármat helyeztek el, a két szélén és középen. Mindegyiknek külön gombja volt, ami a mikrofont és a hangszórót együtt kapcsolta. A kábeleket itt is teljesen elrejtették.
  Volt még egy kapcsoló, az ülések hátában: a mennyezeti világítás számára. Négy energiatakarékos izzót építettek be, elég jó fényt adtak. A sofőr feje fölött pedig volt egy főkapcsoló, amivel az egész kocsiban be tudott sötétíteni, ha ezt kívánták a látási viszonyok.
  Más is volt a mennyezeten. Az egész hátsó részen körbefutott egy vékony fémrúd, egy centivel a mennyezet alatt; csak a sarkokon tartották. Ugyanilyen rúd keresztezte a kocsit az A és a C üléssor mögött.
  – Attól óvakodtunk, hogy függönyt is tegyünk rá – mondta Nimby. – Mi pasik vagyunk. De a rudak megvannak, és ki lehet rekeszteni a külvilágot, továbbá két fülkére lehet osztani a hátsó részt.
  – De a fülkék így egyforma nagyok lesznek – mondta Jennifer.
  – Persze.
  – De hát hat lány van és csak három fiú!
  – Ez mindegy. Az a lényeg, hogy ha valaki öltözködni akar, akkor hátul el lehet zárni két sort. Nagyon praktikus, ha bevetés közben derül ki, hogy valakinek álruhát kell öltenie. Pi, kinyitnád a kesztyűtartót?
  Pi, aki a jobb ajtónál állt, kinyitotta a kesztyűtartót és egy dobozt talált benne a kocsi papírjain.
  – GPS – mondta Nimby fölöslegesen, hiszen a dobozon ez világosan látszott. – Nem autóba való, hanem a notebookhoz. A notebookot amúgy is a kocsiba vettük. Ez adja majd ki a jelet a telefonjainkra, amik innentől a notebookon át neteznek és átveszik a GPS-infót is. Csak szoftver kérdése, hogy bármelyik telefon ugyanazt tudja, mint az autós GPS-ek. Az egyik a szélvédő mögött lakik majd; csináltunk hozzá tartót, benne van a dobozban.
  Korábban azt tervezték, mesélte később, hogy fekvőhelyet is csinálnak: a hátsó ülést akarták átalakítani. De sehogyan se lehetett megoldani, hogy egy miniegér kényelmesen elférjen ott, ráadásul a hátsó ajtó használatát is akadályozta volna. Végül úgy döntöttek, hogy inkább majd gumimatracokat tartanak az autóban. A láda tetején ki lehet egyet teríteni, meg akkor van fekvőhelyük odakint, a szabadban is.
  Az egerek sokáig tanulmányozták az átalakított mikrobuszt, és mindenki egyetértett abban, hogy az ötletek zseniálisak. De nekik is voltak gondolataik. Martin azt mondta, célszerű lenne a notebook, a telefonok, a plusz világítás és egyéb dolgok számára egy pótakkut beépíteni, mert ha a kocsié lemerül, nem tudnak elindulni. Chantal javasolta, hogy készítsenek listát azokról a dolgokról, amiknek hasznát vehetik a kocsiban. Jennifer kijelentette, hogy minden kocsi kétszer akkora lesz, ha rátesznek egy vonóhorgot. Pi úgy látta, érdemes lenne tetőcsomagtartót venni. Kissy ehhez hozzátette, hogy vannak autók, amiknek létra vezet a tetejére – a tetőcsomagtartónak így lenne értelme igazán. Este pedig apa megkérdezte, hogy nem lehetne-e az ósdi riasztót valami korszerű biztonságtechnikával helyettesíteni. Ettől Angélique-et szállta meg az ihlet, aki azt mondta, Nimbyék biztosan össze tudnák kötni a notebookot a motorral oly módon, hogy a gép telefonon riasszon, ha illetéktelenek elindítják a kocsit, és telefonos parancsra leállhatna a motor. Ilyen módszerek már vannak, és számítógép van bennük – hát ők már tartanak egy számítógépet a kocsiban, azt nem kellene újra megvenni.

Hétfőn és kedden a munkások befejezték a garázst. Szigetelték, fölrakták a tetőcserepeket, betették az ablakokat és az ajtót, s az utolsó páros, Ibrahim és egy dél-amerikai fiú kitakarította a környéket maguk után. A mikrobuszból kiszerelt üléseket a falba épített létrán fölvitték a kicsiny padlásra, és úgy rendezték el, mint egy ülőgarnitúrát. Aztán Ibrahim kitolatott az utcára, megfordult, betolatott a garázsba, s ünnepélyesen becsukták az ajtót. Kezet ráztak vele meg Martinnel, megsimogatták Suzy fejét, s már ott se voltak. Az anyagi meg törvényes formaságokat majd apa elintézi a cégükkel emailben meg faxon.
  Ez is megvan, gondolta Kissy, míg bementek a házba. A garázs kész, a kocsit hamarosan berendezik minden szükségessel, és bármikor házhoz tudnak majd menni shindyt elhárítani, mint a szellemirtók. Most egy darabig ugyan csak félgőzzel tudnak berendezkedni a kocsiban. A következő két hétvégén Nimby a Béni bázis teljes hardver- és szoftverfelújítását végzi, tehát aki tud, Beaulieu-be megy vele. A maxiegerek nem vállalják, ki se látszanak a könyveik mögül. Jennifer szülei még haboznak, idegenkednek a dologtól, no meg a repülőjegy árától. Chantal hétfőn, fizikaóra alatt összejött Andréval, lehet, hogy nemigen lehet majd elszakítani tőle. Martinnel már megbeszélték, hogy ők mennek, ki fogják bírni, Beaulieu többet is megér.
  A nappaliban Martin átölelte és súgott valamit a fülébe. Kissy elgondolkodott. Persze este hétkor ez nem egészen időszerű, de hát kettesben vannak a házban, nem számítva a két háziállatot. Anyáék még jó ideig nem érnek haza. Úgyhogy bólintott és követte a fiút a hálószoba felé.
  Jó, hogy elmentek a munkások és nem is jönnek vissza többé. Jól elvoltak velük, de jobb, hogy az építkezésnek

VÉGE.

Átölelték egymást az ágy előtt, s ahogy összeért az ajkuk, megszólalt az övükön a shindyriasztás.

---