Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



2. NYARALÁS

Milan: jópofa
  Vox: hehe :)
  Sandra: és ezt ismeritek? a rendőr megállít egy autóst, mert gyorsan hajtott. azt mondja: sajnálom, biztos úr, de nagyon sietek, megöltem az anyósomat és itt viszem a
  Sandra: csomagtartóban. a rendőr döbbenten néz rá, előkapja a rádióját, öt perc múlva tele a környék rendőrökkel.
  Sandra: kinyitják a csomagtartót, nincs benne semmi. erre az autós: na, biztos úr, ha most még azt is rám fogja, hogy gyorsan hajtottam…
  Csepi: LOL! :)))

Csengettek. Kiment ajtót nyitni, a pizzafutár volt. Aláírta a papírt és átvette a dobozokat.
  – Valaki jöjjön segíteni – szólt be a szobába, és a konyhába ment. Martin máris ott volt.
  – Melyik melyik? – kérdezte, de rögtön ki is nyitotta az egyiket. – Úgy látom, ez Chantalék hajóskapitány pizzája.
  – Tenger gyümölcse.
  – Mindegy. – Martin beleszimatolt a másik dobozba. – Aha! Tudtam, hogy téged kell választanom. Isteni illata van!
  Kissy döbbenten nézett rá.
  – Én csak átvettem ezt a pizzát, semmit nem csináltam vele.
  Martin drámai hangon felelte:
  – De te nagyszerűen tudsz pizzát átvenni…
  Kissy nevetett, és a zsúrkocsira rakta a tányérokat.
  – Tudom, ez a Vissza a jövőbe. Ahelyett, hogy…
  Nem folytathatta. Martin átölelte a derekát. Ezt rengetegszer megtette már, amióta együtt jártak, de neki ugyanúgy elállt tőle a lélegzete, mint legelőször. Vagyis hát legelőször még attól állt el a lélegzete, hogy kitört a széke lába és ő zuhanni kezdett. Amikor Martin fölugrott a gép elől és elkapta, neki már nem volt lélegzete, ami elállhatott volna. Pedig lett volna mitől. Később megkérdezte Nialát, hogy milyen volt, amikor először csókolózott életében. Ugyanazt felelte, amit Chantal hetekkel ezelőtt, amikor eszébe jutott megkérdezni.
  – Hát nem egy nagy durranás. Persze a srác se értett jobban a dologhoz. Némi gyakorlattal…
  Csak innentől volt különbség a két válasz között. Chantalé így folytatódott:
  – …biztos klasszabb lehet, de nekem eddig nem sikerült megszerezni.
  Nialáé viszont így:
  – …már biztos jobban csinálta, de azt a gyakorlatot nem velem szerezte meg. Én se ővele szereztem a magamét.
  Nialának már sokkal több tapasztalata volt a fiúkkal, mint akár Chantalnak meg neki együttvéve. A fiúk előbb kezdtek sündörögni körülötte, mint iskolába járni. Ő maga mondta. Persze akkoriban még nem volt szó csókolózásról.
  Ami ezt illeti, ők mindketten előbb kezdték nála, Chantal fél évvel előbb, Niala két teljes évvel. Ezen ő teljesen elképedt, de Niala nevetett és megmagyarázta, hogy nincsen ebben semmi különleges, az osztályukbeli lányok közül még csak nem is ő volt az első. Egyszerűen vannak, akik korábban kezdik, és vannak, akik később, ahogy kijön a lépés. No persze akkoriban még nemigen volt szó többről. És most már van, kérdezte ő. Hát persze, felelte Niala, de itt félbeszakadt a beszélgetés, mert hazaértek Niala szülei, velük kellett foglalkoznia. Ez tegnap este volt. Mostanában minden este beszélgetnek, Skype-on ingyen van, és fülhallgatóval egészen olyan, mint a telefon.
  Aztán csak eleresztették egymást és bevitték a pizzákat. Nimby nagy szemeket meresztett.
  – Szent merevlemez, melyik kajálda küldi így a pizzát? Én is ott fogok rendelni.
  Kissy nevetett. – A többit mi tettük hozzá. Nem szeretek egyszerre csak egyfélét enni.
  Meglehetős zűrzavar támadt, ahogy megpróbáltak elhelyezkedni. Az asztalon az ő gépe, anya laptopja és Nimby régi gépe, amit Pivel idefuvaroztak, mögéjük betolva az ő könyvei, ezzel meg is telt az asztal. A laptopot átköltöztethették volna az ágyra is, de semmit nem nyernek vele. Végül az ágy két szélén helyezkedtek el, és középre tették a tálcákat. Niala rögtön rájuk szólt, hogy óvatosan egyenek, különben jön és személyesen vezényli a takarítást és az ágyhúzást. Ezt, hogy személyesen, úgy mondta, mintha legalábbis ő lenne a köztársasági elnök.
  Ő is rendelt pizzát, meg is mutatta nekik a webkamerán át, és Nimby rögtön megmagyarázta, hogy Niala városa a pizza őshazája, mert az csak franciául Nice, olaszul Nizza, és ebből lett a nizzai tészta, olaszul pasta de Nizza, ami lerövidült pizzára. Niala nevetett és közölte, hogy az helyesen pasta di Nizza, ő ugyanis tud olaszul, de kizártnak tartja, hogy ez lenne a név eredete. Így is volt, a pasta di Nizza csak Nimby fantáziájában él, mert megnézték a Wikipédiában, Nápolyból ered, és eredetileg nem is pizza volt, hanem pita, ami törökül kenyeret jelent. Nimby beleolvasott az angol szócikkbe is, ahol a név eredetéről egy kukkot se talált, úgyhogy azonnal kijelentette, hogy Nápoly meg a török kenyér csak a francia szerkesztők képzelgése, el kell olvasni az olasz, és ha már itt tartunk, a török változatot is. Niala azonban nem volt hajlandó Wikipédiát olvasgatni, a pizzájával volt elfoglalva. Törökül meg egyikük se tud, hála az égnek.
  Aztán meghozták az ő pizzájukat is, és már Nimbyt se izgatta annyira, hogy honnan ered, az a fő – mondta –, hogy egy hozzáértő pizzológus keze alól kerüljön ki. Hát ez hozzáértő lehetett, mert legalább az első szeletet Nimby úgy ette meg, hogy csöndben volt.
  És később se ő kezdte a hülyéskedést, hanem Pi, pedig őrá ez kevésbé volt jellemző. Komoly arccal elmesélte, hogy régen csak a legnagyobb urak engedhettek meg maguknak futárokat, pedig azok rabszolgák voltak, akik minden fizetség nélkül szállították az uraság parancsait és pizzáját. Például Julius Caesarét, amikor Britanniában háborúzott. De erre már ő se maradt adós, és közölte, hogy Pi félreolvasott valamit, egy olasz államfő nem vívhatott háborút egy másik uniós tagállammal. Pi úgy nevetett, hogy majdnem félrenyelt, aztán megsimogatta a fejét és azt mondta, igazad van.
  Ez a simogatás rögtön elindított benne egy sor gondolatot, nem is figyelt a többiekre, akik folytatták a lököttködést. Először az jutott eszébe, vajon mit szólt volna egy ilyen baráti simogatáshoz azon a bizonyos keddi napon, amikor egymás mellett ültek a padon, és őneki, mi tagadás, eléggé dobogott a szíve, és nem gondolt Martinre. Ha nyomban utána ki nem derül, hogy Süni az Martin, akkor lehet, hogy… de szerencsére kiderült. De az is kellett hozzá, hogy Pi úgy viselkedjen ott a parkban, mint egy titkosügynök vagy összeesküvő, és érzelmek egyáltalán ne kerülhessenek elő. Ami nagy szerencse, őneki egyáltalán nem hiányzik az a bonyodalom, amibe szegény Niala keveredett.
  Vagyis hát dehogyis szegény, rótta meg magát gondolatban azonnal. Pi remek pasi, óriási dolog lesz, ha majd összejönnek. Ha összejönnek, Nialának garantálva van az életre szóló boldogság… Ha összejönnek. Mert hát van egypár akadály az útjukban.
  Két hét telt el Cindy12 óta, és mindennap beszélt mindannyiukkal, minden második-harmadik nap találkoztak is. Persze Chantallal és Martinnel mindennap, Nialával viszont egyszer se. A Cindy-eset óta szokásuk lett, hogy őhozzá jöjjenek el, neki jó nagy szobája van, szemben például Martinnel, akié kicsi, és nem lakik olyan messze, mint Nimby vagy Mohamed. Nimby javasolta, hogy egyszer-egyszer jöjjenek össze mindegyiküknél, de Chantal azt mondta, Pinél nem lenne jó, a szomszédai gyanakodni kezdenének, ha gyerekek járnának hozzá, manapság az emberek nagyon gyanakvóak a sok shindy miatt.
  Ezt a szót Mohamed találta ki, a Sheilából és a Cindyből vonta össze. Olyan pasit jelentett, aki a neten gyereknek adja ki magát, hogy így férkőzzön gyerekek közelébe, illetve egyszerűen olyat, akinek gyanús céljai vannak gyerekekkel. Le akarja teperni őket, mondta erre Nimby, aki néha nagyon szókimondó tud lenni.
  A gyanakvásról meg az jutott eszébe, hogy utána kellene nézni, hány évesnek kell lennie a lánynak, hogy ne legyen rendőrségi ügy abból, ha együtt találják egy felnőtt férfival. Nem a shindyk miatt, egyáltalán nem. Niala és Pi miatt, mert Niala időnként Párizsba fog jönni, hogy találkozzon Pivel, no meg ővelük, és amíg azt a korhatárt be nem tölti, addig nem szabad kettesben hagyni őket.
  Közben azért néha rásandítottak a monitorokra. Az ő gépén három ablak volt nyitva, a Kölyökklub három legfontosabb szobájára, a másik kettőn más gyerekeknek való beszélgetős oldalakat figyeltek. Ámbár igazából nem fogadták el Mohamed ötletét, igaz, vissza sem utasították. Ezt meg kell rágcsálnunk, mondta Niala még Nimbyéknél, vasárnap reggel. És azóta rágcsálják.
  Mohamed ötlete az volt, hogy vadászni kell a shindykre, persze akkor még sheiláknak hívták őket, méghozzá őnekik kell vadászniuk, mert ők gyerekek, tehát minden felnőttnél jobban tudják, hogy egy gyerek minek megy lépre. És látszólag lépre is tudunk menni, tette hozzá vérszomjas képpel, aztán amikor már célnál érzi magát, elkaphatjuk.
  Aztán amikor meglett Cindy, Mohamed ötlete kicsit más megvilágításba került. Már nem tűnt akkora hülyeségnek, mint addig. Őt, Kissyt leginkább Ange néni reakciója lepte meg. Mert az idős könyvtárosnő határozottan helyeselte a gondolatot, feltéve, hogy nem sodorják veszélybe magukat. Rengeteg gyerek mászkál a neten őrizetlenül, és mindenféle alakok is kóricálnak szájkosár és póráz nélkül. Így mondta, ami nagyon tetszett mindannyiuknak.
  Hát most úgy próbaképpen vadásznak shindykre. Három gép ül az asztalon és délutánonként néhány óráig figyeli egypár chatszoba forgalmát. Eddig még nem akadt újabb shindyjük.

Egyetlen shindy sem akadt az iskolaév hátralevő részében, de Pi azt mondta, nem szabad, hogy ez kedvüket szegje. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy pont összeakadjanak velük. Rengeteg hely van a neten, ahol a shindyk próbálkozhatnak, ők pedig csak néhányat tudnak figyelni, ott is csak a nyilvános szobák egy kis részét. Ha egy shindy privát ablakban tevékenykedik, ők semmit se látnak az egészből. Nimby rögtön tervezgetni kezdte, milyen módszerekkel lehetne több helyet megfigyelni, sőt kiterjeszteni a figyelést a privát ablakokra. De ebből nem lett semmi évzáróig, utána pedig nyaralni mennek, úgyhogy őszig már aligha kapnak el újabb shindyt.
  Annál is inkább, mert keveset fognak netezni egy ideig. Niala tíz nappal az évzáró előtt bombát robbantott szokásos délutáni csevegésükön.
  – Óriási hírem van – mondta. – Bizonyos Moretti úrnak néhány hónapja elpusztult a kutyája.
  Csend. Mindenki várta a folytatást. Aztán Mohamed szólalt meg:
  – És ez miért óriási hír?
  Niala kuncogott.
  – Hát csak azért, mert ez a Moretti olyan búskomor lett, hogy nemrég egyik üzleti partnere megsajnálta és megajándékozta egy kutyakölyökkel.
  – Nagyszerű – mondta Nimby csúfolódva. – És azóta boldogan élnek, míg…
  – Maradj már! Míg a kölyök fölött álltak és nézték, hogy milyen édesen csóválja a farkát, Moretti és az üzletfél mellesleg kigondolt egy tervet, hogy valamiféle gépalkatrészeket fognak gyártani. Vagy venni, vagy eladni, vagy mit tudom én. A blökit megjegyeztem, a többi nem érdekelt.
  – Milyen fajta? – kérdezte Martin.
  Niala hangján érződött, hogy bosszúsan megvonja a vállát.
  – Fogalmam sincs, de ha hagyjátok, hogy végigmondjam, akkor ígérem, hogy megkérdezem a kedvedért. Szóval ezek ketten pár hétig állatira el lesznek foglalva azzal, hogy beindítsák az üzletet, mert valamiért csak most lehet, semmikor máskor. Ezért az üzletfél megkérte a felesége unokatestvérét, hogy ne haragudjon, de jöjjenek egy kicsit később. Az unokatestvér pedig azt felelte, semmi gond, a lányom úgyis rágja a fülemet, mert van egy terve a nyárra, akkor előbb azt megvalósítjuk. És most jön a lényeg. – Niala kis hatásszünetet tartott. – A fülrágós lány én vagyok, a terv pedig az, hogy hívjunk meg titeket mihozzánk.
  Sose felejti el azt a döbbent csendet, mintha órákig tartott volna, mire bárki meg tudott szólalni. Ő a legnehezebben. A feje egyszeriben tele lett kérdésekkel, de csak este tette föl őket, amikor kettesben beszélgettek. Az egyik kérdésre már délután választ kapott: a meghívás Pi barátnőjére is vonatkozik. Éppen ez volt a baja.
  – Képes volnál elnézni, ahogy esetleg az orrod előtt csókolóznak?…
  Niala nevetett, neki pedig az jutott eszébe, hogy ha pár évvel idősebb lenne, Pinek föltétlenül bele kéne szeretnie a nevetésébe.
  – Miért, ha Párizsban vannak, akkor nem csókolóznak?
  – De akkor is…
  – Ugyan már! Az a fő, hogy jól érezzék magukat. Ha a lányt nem hívom meg, akkor lehet, hogy Pi se jön, és nélküle nem teljes a csapat. Az meg, hogy mit csinálnak együtt, az ő dolguk. Elvégre felnőttek vagyunk.
  Kissy megütközve nézett a fekete párnán alvó cica fényképére.
  – Nem is vagyunk felnőttek.
  Niala kuncogott.
  – Nem, de jól hangzik!
  Imádta ezeket az esti beszélgetéseket. A Sheila-ügy óta többet beszélgetett, mint addig talán életében összesen: délutánonként chaten vagy Skype-on a csapat kisebb-nagyobb részével, Martinnel személyesen, esténként pedig Nialával ugyancsak Skype-on. Chantal nagyszerű barátnő, de Nialával még jobbakat tud beszélgetni.
  – És ha Piék nem tudnak jönni, akkor mi lesz?
  – Sajnálni fogom. Klassz lenne, ha mind együtt lehetnénk a nyáron.
  – Ennyi?…
  – Jaj, Kissy, te nem vagy normális!
  Ez egy elképesztő tulajdonsága Nialának. Már Nimbyéknél is egyből kitalálta, mi jár az ő fejében.
  – Komolyan azt hiszed – kérdezte Niala szemrehányóan –, hogy képes lennék ilyet tenni? Még ha akarnám se csábíthatnám el, mert ha sikerül, akkor lecsukják. De nem akarom. Éljen két boldog éven át a lánnyal, aztán fedezze föl, hogy én mennyivel nagyszerűbb vagyok. De addig ne.
  – Ne haragudj.
  – Nem haragszom.
  És tényleg nem haragudott. Chantallal előfordult, hogy komolyan neheztelt valamiért, a kisebb morcolások pedig úgyszólván az alaptermészetét jelentették. Niala soha nem morcolt semmiért.
  Hirtelen eszébe jutott egy másik, délutánról eltett kérdés. Azazhogy ezt hetek óta akarta kérdezni, csak mindig elfelejtette. Délután jutott eszébe megint.
  – Niala, figyelj csak… pár hete valami olyasmit mondtál, hogy régebben csak csókolózásról volt szó a srácokkal… ez mit jelent?
  Niala fölnevetett.
  – Ez azt jelenti – mondta Nimby hanghordozásában –, hogy a fiú meg a lány átöleli egymást, azután összeérintik a szájukat…
  Percekig nem tudtak szólni nevettükben. Niala nagyon élethűen utánozta Nimbyt, akinek tényleg szokása volt ilyen válaszokat adni. Bár ilyen témakörökbe nem vonták bele, fiatal még hozzá. A múltkor például azt mondta valamire, mindjárt, csak leveszem a télikabátomat. Erre Mohamed megkérdezte, hogy az minek. Mire Nimby halálos komolyan közölte: „Arra szolgál, hogy hideg időben melegítse a szabad ég alatt tartózkodó humán életformákat.” Csak aztán mondta el, hogy a télikabátot nem magáról veszi le, hanem azon a dobozon, ami éppen kell a szekrényből, rajta van a nejlonba csomagolt télikabátja.
  – Szóval – mondta Niala –, régebben a srácok beérték egypár csókkal, de ma már az ilyen srác ritka.
  – Mit akarnak?…
  – Gondolhatod.
  – És olyankor mit csinálsz?
  – Általában közlöm, hogy ne is álmodjanak róla. Vagy valami hasonlót. De a legutóbbinak például azt mondtam, hogy majd ha már ledöfött egypár sárkányt a tiszteletemre.
  – És mit felelt? – nevetett Kissy.
  – Megvan a magához való esze. Végignézett rajtam, mintha egy eladó malac lennék, aztán azt mondta: „Nicole, te fantasztikus csaj vagy, de még a te kedvedért se vagyok hajlandó védett állatokat öldösni.”

Ez a tíz nap arról szólt, hogy megpuhítsák a szüleiket és összecsomagoljanak a kéthetes nyaralásra. Nagyon kevésnek tűnt, de különös módon elég volt rá.
  Nimbynek volt a legkönnyebb dolga. Az ő szülei már ismerték az egész csapatot, és amúgy se szokta velük tölteni a nyarat. Könnyen beleegyeztek.
  Martin, Chantal és az ő családjának nyara még nagyon bizonytalan volt, úgyhogy a szülők nem emeltek kifogást, de szerettek volna előbb találkozni Jourdain úrral. Megbeszéltek tehát egy-egy időpontot; őnáluk ez egy vasárnap este volt, amikor apa és anya is otthon lesz. Pi hétre jött, és hozott egy csokor virágot meg egy üveg narancslét. A bort Kissy megtiltotta, ők antialkoholisták.
  – Mi voltaképpen ismerjük egymást – jegyezte meg anya a bemutatkozás után. – Françoise rengeteget mesél önről meg a netes barátairól. Azazhogy persze Kissy. Foglaljunk helyet… a vacsorára még várni kell pár percet.
  – Remélem, szereti a halat – mondta apa barátságosan.
  Kissy fölsóhajtott. – Apa, Pivel régesrég megbeszéltem, hogy mit tervezünk vacsorára, és ha nem szeretné, akkor változtattunk volna.
  – Így van – mondta anya –, de most bocsássanak meg, magától nem készül el. Gyere, kislányom, elkel ott még két kéz.
  Kicsit bosszúsan ment anya után a konyhába.
  – Szerettem volna bent maradni…
  – Lesztek még együtt eleget. Apádnak van némi megbeszélnivalója ezzel a te Pierre-eddel, tudod, mint férfi a férfival.
  Kissy összeráncolta a homlokát.
  – Jézusom! Nem a kezemet akarja megkérni, csak…
  – Hála az égnek. Éppen ezért egyszerűbb a dolgunk, mert nem egy életre akarunk rábízni, csak pár hétre. De azért, ha nincs ellene kifogásod, szeretnénk biztosak lenni a dolgunkban.
  Később elmesélte Nialának, hogy egész este olyan érzése volt, mintha a szülei azt találgatnák, vajon nem akarja-e ez a pasas nyaralás alatt ágyba vinni zsenge leánygyermeküket. Niala nevetett és azt mondta, a szülőknek néha tényleg vannak ilyen dilóik, de ha nem válik egyeduralkodóvá, akkor nem veszélyes.
  – Ezt hogy érted?
  – Hát hogy csak ez érdekli őket, és eszükbe se jut, hogy baleset is érhet, kirabolhatnak, eltévedhetsz és hasonlók.
  Erről szerencsére nem volt szó, az ő szülei föltettek egypár kérdést ilyen dolgokkal kapcsolatban is, például hogy Pi ismeri-e a vidéket. Nem nagyon, felelte, ők Toulonba valósiak, csak néha fordultak meg Nizza környékén, de ő még nem vezetett arra. De nem szokott eltévedni sehol, azonfelül ott lesz Niala, akinek van helyismerete, meg nyilván a szülei is.
  Niala úgy tervezte, hogy ők azzal a járattal mennének, amivel az ő apja hazamegy és megkezdi a szabadságát, viszont ez azt jelenti, hogy anyjával eleinte csak reggel és este találkoznak, mert az ő szabadsága később kezdődik.
  – De ez is elég lesz arra, hogy egyetlen mosolyotokból megmondja, mostok-e fogat rendszeresen, és ha akartok, meglátogathatjátok a munkahelyén, ahol az összes fogatokat újjávarázsolja.
  Senki nem tartott igényt az újjávarázslásra, Nimby inkább visszaterelte a szót Niala apjára, aki ugye beengedi majd őket a fülkébe is?
  – Persze – nevetett a lány. – Mindent meg lehet majd nézni, de semmihez nem szabad hozzányúlni, és belépés csakis hívásra, egyenként.

Mohamed családjáról még semmit nem tudtak. Egyik délután Pi megkérdezte, beszéljen-e az ő szüleivel is, de Mohamed csak megvonta a vállát. Pi szúrós szemekkel nézett rá.
  – Ugye nem akarsz itthon maradni?
  Mohamed megrázta a fejét.
  Pi várt egy kicsit, aztán fölkelt és az ajtó felé indult. – Gyere, beszélgessünk egy kicsit. A többieknek – hátranézett rájuk – most úgyis itt van dolguk.
  Átmentek a hátsó szobába és becsukták az ajtót.
  – Mi baja lehet? – dünnyögte Nimby.
  – Fogalmam sincs – mondta Chantal.
  – Úgy nézett ránk, mint egy hadvezér – mondta Martin. – „A többieknek most úgyis itt van dolguk.” Ez nem is megállapítás volt, hanem parancs, hogy ki ne merjünk lépni a szobából.
  – Elvégre gyerekpszichológusnak készül – mondta Niala a hangszóróból. – Pontosan tudja, hogy bizalmas dolgokat csak négyszemközt lehet elmondani. Egyébként én sejtem, mi bántja Mohit. Megfigyeltétek az öltözködését?
  Egymásra néztek. Nimby megvonta a vállát.
  – Mi van vele? – kérdezte Kissy.
  – Ej, ti többször láttátok, mint én. Ahogy webkamerán át megfigyeltem, eddig talán két nadrág volt rajta, és három vagy négy póló. Azt pedig Nimbyéknél láttam, hogy elég viseltes darabok. Tehát?
  – Úgy érted – kérdezte Nimby –, hogy ők szegények?
  – Talált, Sherlock.
  – De hát mit számít ez? Hisz megmondtad, hogy te fizetsz mindent…
  Chantal oldalba lökte. – De zöld vagy! Akkor is baj, ha nincs egy rendes darabja, amit fölvegyen!
  – Ezek nem jók, amiket most hord?
  A lányok egymásra néztek. Niala sóhajtott.
  – Nimby – kezdte úgy, mint aki óvodásnak magyaráz –, én elhiszem, hogy te bárhova bármilyen öltözékben nyugodt szívvel bemész. De egy lánynak mégse mindegy, hogy néz ki, főleg nem nyaraláskor, olyan helyen, mint a Côte d’Azur. Érted?
  Nimby mérhetetlen döbbenettel nézett rájuk.
  – Hát Mohamed lány?!…
  Dőltek a nevetéstől. Olyan átéléssel kérdezte, mintha nem ő maga mondta volna ki a könyvtárban, az első találkozásukkor: „Te lány vagy!” De hát persze Nimby szemszögéből a lányok azok, akik csinosan öltözködnek, folyton összesúgnak, nevetgélnek… Mohi tényleg nem ilyen. Amikor nem a gép előtt ül vagy velük van, akkor focizik, benne van minden marháskodásban, és egyáltalán nem érdekli a frizurája vagy a ruhája. Persze hogy Nimby nem látja lánynak, még ha tudja is, hogy az.
  A következő gondolat olyan izgalmas volt, hogy gyorsan hátat fordított a többieknek, nehogy meglássák az arcán. Mert az jutott eszébe, hogy Mohamed és Nimby egyidősek, tizenegy évesek. Egy év, talán kettő, és Nimby nagyon is tisztában lesz vele, hogy Mohi lány, sőt… az is lehet, hogy ez lesz Nimby szemében a legfontosabb tulajdonsága. Mert akármennyire nem látszik rajta, Mohi csinos lány, és ha elkezd majd formásodni, kicsit máshogy öltözködik… akkor lehet, hogy Nimby nem kérdez ilyet, még hülyülésből se.
  Eszébe jutott az az este Coeuillyben, amikor kiszálltak a kocsiból és szervezkedni kezdtek, Nimby egy csomó fölösleges cuccot szedett elő, távcsövet, rugós bicskát… Lehet, hogy egyszer majd három házaspárként gondolnak vissza arra az estére? Azazhogy Niala nem volt ott, persze, de mindegy. Ő összejött Sünivel. Niala beleesett Pibe, ez még egyoldalú, de úgyis várni kell még. És ha egyszer Mohi Nimbyvel?…
  Jó húsz percbe telt, míg Pi előkerült. Bejött és nekitámaszkodott a falnak, szemközt a webkamerával. Kérdőn néztek rá.
  – Mohi lement némi sütiért – közölte Pi. – Mindketten úgy láttuk jobbnak, ha én mondom el, de ő nem szeretne addig itt lenni. Rövid leszek.
  Érezte, hogy kiszárad a szája és remegni kezd a lába. Mi baja szegény kislánynak?…
  – Tehát – folytatta Pi nyugodt, tárgyilagos hangon –: Vanessának nincsen családja. Otthagyták a kórházban, amikor megszületett. Ötéves koráig árvaházban élt, aztán nevelőszülőkhöz került, de jelenleg már a harmadik házaspárral él. Az előző kettő visszaadta, nem kellett nekik. A mostaniak két éve nevelik, de nem élnek jól egymással, úgyhogy vele se bánnak jól. Az idő nagy részében feléje se néznek. Kap enni, van hol laknia, részükről ez minden.
  Pi várt néhány pillanatot, emésszék egy kicsit, aztán folytatta.
  – Arra kérlek benneteket, semmiféle sajnálatot ne mutassatok, mert jó esély van rá, hogy faképnél hagy minket és az életben nem látjuk többé. Márpedig mi vagyunk az összes barátja. A focicsapat, amiről annyit beszél, valójában mindig más gyerekekből áll, összeverődnek, kétfelé oszlanak, úgy játszanak. Nincs köztük senki, aki odafigyelne rá, amúgy se idősebbek nála. A küzdősportokat se rendes klubban tanulja, hanem egy japántól, aki az utcájukban lakik. Persze megkérdeztem, hogy mit kért cserébe, de semmit, úgy látszik, értelmes pasas, aki tudja, hogy egy ilyen gyerek csak úgy boldogul, ha meg tudja védeni magát. Mi van még… ja igen, egy alapítványtól kapta a számítógépet meg a netelőfizetést. Zsebpénze nincs, úgyhogy bár nem mondta, de az a gyanúm, hogy első alkalommal úgy találkozott velünk, hogy a nevelőszüleitől csórt pénzt taxira. És nem is hibáztatom érte. Ha rendesen gondoskodnának róla, akkor vagy van elég pénze, vagy odamehet hozzájuk és kérhet. Úgy boldogul, ahogy tud, az ő helyzetében nem lehetnek skrupulusai.
  Nagy csend támadt. Aztán, egy kisebb örökkévalóság után, Chantal szólalt meg, egészen halkan:
  – Mi az a skrupulus?
  – Aggály, lelkifurdalás, hogy szabad-e megtennie valamit.
  Chantal fölsóhajtott.
  – Nekem mindig volt annyi pénzem, amennyi kellett. Ha nem volt, odamentem anyuhoz vagy apuhoz és kértem.
  Martin bólintott és folytatta, mintha csak őróla beszélt volna Chantal.
  – Régebben mindig megkérdezték, mire kell, ma már csak ha sokat kérek vagy túl gyakran.
  Nimby is megszólalt, valami olyan komoly, felnőttes hangon, ami egészen idegenné tette.
  – Lehet, hogy a szüleim nem szenzációsak, de soha nem mondanak nemet, ha kérek valamit. Megkérnek, hogy magyarázzam el, miért kérem, mi szól a dolog mellett és mi ellene. Nagyon ritkán van olyan érvük, ami nekem nem jut eszembe. Megbeszéljük a dolgot, aztán együtt döntünk.
  Pi fölemelte az ujját.
  – Bocs, de Vanessa bármikor visszaérhet, és ezt még szeretném elmondani. Viselkedjetek vele úgy, mint eddig. Tudja, hogy tudtok mindent, ezért nagyon fontos, hogy ne éreztessétek vele. Aztán ki kell találnunk, hogyan oldjuk meg, hogy legyen egypár rendes ruhája, meg ami a nyárra kell.
  – Csak van ennyi pénzünk! – mondta Nimby egy gróf hangján, aki nem érti, hol itt a probléma, hiszen csak pénzről van szó.
  – De hülye vagy! – szóltak rá hárman-négyen is egyszerre.
  – Az életben rá nem veszed, hogy elfogadja! – förmedt rá Martin.
  – Mohi öntudatos kis kölyök, megaláznád vele – magyarázta Niala.
  Hirtelen bevillant az ötlet. Fölpattant és rájuk szólt:
  – Csend legyen! Én rá tudom venni, hogy…
  A csengő hangja vágta el mindannyiuk szavát.
  Pi végignézett rajtuk, aztán kiment ajtót nyitni. Utánaszaladt, az ajtóban érte utol.
  Mohamed kerülte a tekintetét. Kezében a süteményes csomaggal megindult a konyha felé. Mindketten utánamentek.
  – Oké – szólalt meg Kissy határozottan. Most ő fogja megoldani a problémát, ahogy Niala tette kétszer is, először a chaten, aztán Nimbyéknél. Megállt a konyhaajtóban és nézte a kis Mohamedet, aki úgy adta át Pinek a tálcát, mint aki minden szörnyűségre el van készülve.
  Nem, hasított bele hirtelen a gondolat, akármilyen jó gyerekpszichológus Pi, még van mit tanulnia, nagyon rossz ötlet volt hagyni, hogy kimenjen a lakásból, amíg Pi elmeséli az életét a többieknek. Ez úgy jött vissza a süteménnyel, mint aki kötelességet teljesít, a pénzt nyilván Pitől kapta, hát muszáj visszajönnie, de lehet, hogy aztán elküldik, mert nem közéjük való. Igen, ezt leplezte Mohi nemtörődömsége, a nagy vidámkodás: hogy neki úgyis mindegy, egyszer rájönnek, hogy kakukkfióka és kidobják.
  Aztán egyszer csak kinőtt a második feje, amit már Sheila óta nem használt, és azt mondta: azért Pi nem olyan vacak pszichológus mégse. Mohi egészen más lett az elbeszéléstől, de nem csak azért, mert már tudták a titkát. Azért is, mert Pi kétszer is Vanessának nevezte, és már érti, hogy szándékosan tette. Mindannyiuk nevét tudja, de csak Chantalt szólítja azon, mert Chantalnak mindmáig nincsen nickje, a chaten is a keresztnevét használja. A többiek neve nagy ritkán hangzik el, de azt, hogy Vanessa, még senki nem mondta ki közülük. Ott voltak, amikor bediktálta a rendőrségen, de azóta is csak Mohamed volt. Ezzel a névvel Pi mintha valaki mássá tette volna, egy rémült kislánnyá, aki védelemre szorul, vagy… mindegy, nem ér most rá elmélkedni, hosszúra nyúlik a csend. Beszélni kell! Ő az, aki meg tudja oldani a problémát, tehát meg is kell tennie.
  – Hallgass ide, Mohamed. Tudod, hogy nekem Niala a legjobb barátnőm, és aki őt bántja, annak velem gyűlik meg a baja. – Hirtelen olyan könnyen jöttek a szavak, mintha betanulta volna. Mohamed még jobban megrémült, nem baj, majd megnyugszik. – Már mindent eltervezett, nem dönthetjük össze az álmait. Úgyhogy el kell jönnöd és jól érezned magad. Ami kell hozzá, azt majd megvesszük. Nem érdekes, hogy kinek a pénzéből. Most nem a pénz számít, hanem az, hogy sikerüljön a nyaralás. Világos?
  Vanessa nem válaszolt. Most egyáltalán nem az a Mohamed volt, akit eddig ismertek. Nem volt se focista, se karatézó, se mókamester. Csak egy kislány, nem több és nem kevesebb. Szerette volna átölelni, de tudta, hogy nem lehet, elrontana vele mindent.
  Aztán a kislány lassan bólintott. Szótlanul kicsomagolták a sütit, rátették a zsúrkocsira, aztán Vanessa betolta a többiekhez. Pivel követték. Ahogy beléptek az ajtón, szorítást érzett a vállán. Fölnézett.
  – Ügyes voltál – súgta neki Pi. A többiek egy-két pillanatig aggodalmasan nézték őket, hogy mit is mondjanak vagy tegyenek, aztán a kelleténél nagyobb lelkesedéssel rávetették magukat a sütire. Pi mellett állva nézte, ahogy Vanessa visszaváltozik Mohameddé, és fölnézett a férfira. Az rámosolygott, ő pedig arra gondolt, ilyet érezhet az ejtőernyős, amikor levizsgázik. Jó dolog a dicséret, de mégis az a fő, hogy életben maradt.

Megbeszélték, hogy mindenki ad valamennyit Mohamed fölruházására. Ha marad pénz, azt magukkal viszik Nialához, jól jöhet, ha beülnek valahova. Maradni fog, mert mintha összebeszéltek volna, mindenki két-két százast hozott. Ezer euró! Valóságos vagyon.
  – Ti nem vagytok normálisak – mondta Kissy, a tíz bankjegyet nézve az asztalon. – Hogy gondoltátok?
  – Hát – mondta Pi –, én arra gondoltam, jobb, ha kicsit többet hozok, mert ti biztos kevesebbet hoztok.
  – Én is ezt gondoltam – mondta Chantal.
  Martin és Nimby bólogatott, hogy ők is. Kissy sóhajtott – ő is ezt gondolta –, aztán fölvette az egész pénzt és átnyújtotta Pinek.
  – Légy szíves, szaladj le valahova és váltsd föl. Neked könnyebben megy. Nem húzogathatok elő százasokat, mert a város összes zsebtolvaja rám fog akaszkodni.
  Pi bólintott és ment. Egy köteg tízessel és húszassal jött vissza, s ahogy átadta, máris csengetett Mohi. Őt későbbre hívták, hogy addigra elrendezzék a pénzt, csak hát a váltással elment az idő. Kissy gyorsan leválasztott valamennyit a pénzkötegből és Chantal kezébe nyomta a nagyobb részt. – Hamar tedd el!
  Chantal villámsebesen a táskájába süllyesztette a pénzt, mert máris jött Mohamed, nem várakoztathatták, az furcsa lett volna. Kissy megmutatta neki a pénzt.
  – Ezt kétfelé osztjuk – mondta, és meg is tette. – Jól tedd el a részedet.
  Mohamed kérdő arccal nézett rá és nem nyúlt a pénzért.
  – Mohi, ez itt – gyorsan megszámolta – háromszáz euró. Nem jó, ha ennyi pénzt egy helyen tartunk, a tolvajok kifigyelik. Nálad is lesz, nálam is. Meg persze Chantalnak is adtam.
  – Jól van – mondta Mohi, és eltette a pénzt. Kissy közvetlenül előtte állt, belelátott a tárcájába. Papírpénz nem volt benne, csak némi apró, legföljebb öt euró. Viszont a tárca horgászdamillal a sortja zsebéhez volt horgonyozva. Ezt Nimby vette észre, aki éppen Mohi jobb keze felől ült.
  – Óriási ötlet – mondta, amikor már mind megcsodálták. – Így a tolvaj nemcsak a pénzedet viszi el, hanem a nacit is kilyukasztja.
  Mohamed rávigyorgott. – Ki van zárva, nagyokos. Nem a zsebben van a damil vége, hanem körbemegy a derekamon.
  – Vagy úgy – mondta Nimby lelkesen. – Akkor tényleg nem lyukasztja ki. Cafatokban letépi rólad, ahogy a pofa elrohan a tárcával. Fogadjunk? – folytatta, látva Mohi arcán a kételyt. – Pi a legerősebb, rántsa meg a tárcát, és ha leszakítja rólad, akkor jövök neked egy új sorttal.
  – És hogy szerzed meg a kórházban fekve, mi?! – Mohamed elindult Nimby felé, de Kissy gyorsan közéjük lépett, alig bírva a nevethetnékjével.
  – Hagyjátok abba!…

Soha nem fogja elfelejteni ezt a bevásárlást. Sorra járták az üzleteket, ahogy Chantallal szokták gyakran, mindenhol megnéznek mindent, aztán döntenek, és sokszor visszamennek még megvenni valamit. De most más volt. Chantal meg ő gyakran jár ilyen helyeken, de Mohinak minden új volt. Nemcsak a rengeteg ruha: minden. A tükrökben nem önmagát nézte, hanem azt, hogy milyen nagyok és mennyi van belőlük. Megbámulta a biztonsági kamerákat, a próbafülkéket, a nagy aulákat, amik csak arra szolgáltak, hogy amíg a hölgy vásárol, az úr helyet foglalhasson és újságot olvashasson. Barátságosan üdvözölte a próbababákat, és morcosan nézett a biztonsági őrökre. Ez utóbbit akkortól, amikor az egyikkel incidens érte őket.
  Egy áruház földszintjén voltak, Mohi éppen elcsatangolt, ők Chantallal egy sor ruhát néztek. Egyszer csak meglátta, amint egy őr odalép Mohihoz és mond neki valamit, Mohi vállat vonva felel neki, az őr pedig karon ragadja. Azonnal oldalba bökte Chantalt és odarohantak, de mire odaértek, az őr már elterült a padlón és a gyomrát fogta.
  – Mi történt?!
  Mohamed rájuk vigyorgott. – Ez a Bud Spencer ki akart dobni.
  Lenéztek az őrre. Tényleg elég nagydarab volt, de persze nem számított rá, hogy egy ekkora gyerek megüti. És még jól is járt, gondolta Kissy, visszaemlékezve Sheilára. Az őr kezdett négykézlábra vánszorogni, de közben már ott volt a társa.
  – Mit műveltek itt?! Gaston, jól vagy?!
  Kissy odalépett hozzá és szigorú arccal fölnézett rá.
  – Azonnal hívja a főnökét!
  – Szó se lehet róla. Először is halljam, mi történt!
  Chantal is megállt az őr előtt.
  – Kap tíz másodpercet, aztán sikoltozni kezdek, hogy molesztált. Az egész üzlet idecsődül. Tehát?
  Egy eladó is közeledett már, hallotta az utolsó mondatokat.
  – Mit művelnek ezekkel a gyerekekkel, Lucas? Ti meg ne sikoltozzatok, nagyon kérlek. Meg fogjuk oldani a dolgot. Tehát mi történik itt?
  Lucas szemlátomást nem mert ellentmondani a nőnek, inkább segített fölállni Gastonnak.
  Kissy a nőhöz fordult.
  – A kisasszony azt állítja, hogy ez a nyögdécselő alak ki akarta dobni innen. Tudni akarom, hogy miért.
  – Utca… gyereknek… néztem – nyögte Gaston.
  – Hát úgy is néz ki – állapította meg a nő hidegen.
  Mohi méltatlankodva végignézett magán. – Ez a legjobb pólóm! És a sortot alig két hete mostam ki!
  Kissy az ajkába harapott. Agyonüti ezt a kölyköt, neki most szigorú, sértett vásárlónak kellene lennie, ez meg bohóckodik.
  – Azt hittem – szólalt meg egy királynő modorában, maga se tudta később, hogy bírta ki –, hogy ide ruhát venni járnak az emberek. Mert még nincs nekik. Tévedtem volna?
  A nő elvörösödött, szólni akart, de Chantal megelőzte.
  – Azt ajánlom önöknek – kezdte ugyanabban az előkelő stílusban –, hogy tekintsék meg a Micsoda nő című amerikai filmet. Láthatnak benne egy méregdrága ruhaüzletet, ahova egy szakadt nő jön be. Kidobják. Másnap kiderül, hogy a nőnek iszonyatosan sok pénze van. Értjük egymást?
  Szinte látni lehetett, ahogy a nő agyában kattognak a fogaskerekek. Az járhatott a fejében, hogy ezek valami gazdag emberek gyerekei lehetnek, különben nem lennének ilyen szemtelenek. Ami azt illeti, ők ketten Chantallal csakugyan gazdag szülők gyerekei. Sőt Nimby és Süni is, és Nialáék se lehetnek koldusok. Mohamed viszont éppen azért olyan szemtelen, mert szegény, mint a templom egere, nem tiszteli senki, hát ő se tisztel senkit.
  A nő kis tétovázás után csendesebben szólalt meg.
  – Lehet, hogy az őr egy kicsit elhamarkodottan cselekedett… de hát tulajdonképpen ki támadta meg magát?! – fordult Gastonhoz, kicsit talán megkönnyebbülve, hogy másik problémával foglalkozhat.
  – Az a kicsi – mutatta Gaston. – Megfogtam a karját, ő pedig úgy gyomron vágott, hogy még mindig csillagokat látok.
  – Kérek egy darab papírt és egy tollat – szólalt meg Mohamed hirtelen. A nő kicsit zavarodottan előkotorta őket és odaadta. Mohi fesztelenül leült a földre és leírt valamit; együtt figyelték Chantallal. Japánul volt, de latin betűkkel. Aztán fölkelt és odaadta Gastonnak.
  – Keressen egy keleti gyógyfüveket árusító boltot és adja oda a tulajnak. Egyszer már megütöttem így valakit, egy hét alatt rendbe jött tőle. De az gyerek volt, maga hamarabb fog.
  Zavart csend. Aztán az elárusítónő döntésre jutott.
  – Gaston, maga négyszer akkora, mint ez a kisgyerek. Hogy jutott eszébe nekiesni? Te pedig – nézett Mohamedre – hozzám is fordulhattál volna, mielőtt verekszel. Most pedig, kérem, mindenki menjen a dolgára.
  Hát mentek a dolgukra. Mohi morgott ugyan, hogy szépen fordulhatott volna ő az eladóhoz, ha az őr vonszolja kifelé; legfeljebb ordíthatott volna, az meg csak örül, ha kívül látja. Persze, mondta Chantal, de az emberek nem gondolnak ilyeneket végig, a nőnek az volt a fontos, hogy megszabaduljon tőlük.
  Nem az incidens miatt fog emlékezni erre a bevásárlókörútra. Mohi miatt, aki legtöbbször se harcművészre, se focistára, se tréfacsinálóra nem emlékeztetett, de arra a riadt kislányra sem, akit tegnap látott a konyhában a süteményekkel. Most inkább olyan volt, mint egy kiskutya. Mindenhova elszaladgált, mindent megszimatolt, mindenre kíváncsi volt. Életében először járt ilyen helyeken… és ahogy járkáltak, Kissybe egyszer csak belehasított a gondolat: lehet, hogy nemcsak először, hanem utoljára is. Mert gazdagabb nem lett attól, hogy ők összedobtak ezer eurót – amiről Mohi azt hiszi, hogy nem sokkal több háromszáznál –; ha véget ér a nyaralás, visszatér a közömbös nevelőszüleihez, akik nemigen adnak neki semmit, pénzt még úgy sem. Persze ők maguk se lehetnek gazdagok, ezt ugyan Pi nem mondta, de logikus. Azért tartják Mohit, mert valami pénzt kapnak miatta, de az nem lehet annyi, hogy gazdag embert érdekeljen; és ha azok lennének, akkor akármilyen közönyösek, legalább pénzt adnának neki.
  Igen, valószínű, hogy Mohi a lelke mélyén úgy érzi, sose lesz még egyszer alkalma, hogy ilyen áruházakban sétálgasson. És sajnos alighanem igaza van. No jó, talán majd ha felnő és dolgozni fog, lesz pénze és eljöhet. Addig viszont… addig viszont legalább annyit tudnak tenni érte Chantallal, hogy ezen a délutánon jól érezze magát.

Ha csak Mohin múlik, egyetlen rendes darab nélkül utazik el. Szerencsére ők is ott voltak, és némely dologban kérlelhetetlenek voltak, bármennyire tisztelték is a bolondériáit. Azért egy alkalommal, amikor Mohi az orrát húzta egy blúztól, mert virágdísz volt rajta, Chantal elkapta és a falhoz nyomta.
  – Hát ide hallgass, kiskoma. Ha másképpen nem tudom megértetni veled, akkor levetkőztetlek és a kezedbe nyomok egy biológiakönyvet, hátha annak elhiszed. Lány vagy! Világos?! Az emberiség két nemre oszlik, és te nem amahhoz tartozol, hanem ehhez. Egyszer nő leszel és gyerekeket szülsz. Jó, elfogadom, hogy szoknyát meg ruhát ne vegyünk, én is többnyire nadrágban járok. De nem katonai terepszínűben, hanem lánynak valóban, mert abban érzem jól magam, és másfélében kiröhögnek. Amit most veszünk, azt Nizzában fogod viselni, ahol a kutya sem ismer, és nem tudják, hogy te mekkorákat tudsz rúgni a labdába meg a shindykbe, csak azt látják, hogy egy fiúnak öltözött lány megy az utcán, és meg lesznek lepve. Én is ott leszek veled, meg Kissy és Niala, és égni fog a fülünk, amiért mi lánynak nézünk ki, te meg nem.
  Mohi szótlanul hallgatta végig a kis szónoklatot. Amikor Chantal befejezte, gondolkodott pár pillanatig, aztán elvigyorodott.
  – Jól van. Próbáld meg!
  Chantal pislogott.
  – Mit?
  – Vetkőztess le és nyomd a kezembe a biológiakönyvet.
  – Szó se lehet róla – avatkozott közbe Kissy rettenetes komoly képpel, maga se tudja, honnan szedte. – Chantalt nem bánthatod. Majd verekszel, ha shindyre akadunk… vagy mit bánom én, időnként elfogyaszthatsz egy-egy biztonsági őrt is, de egymással nem verekszünk.
  – Rendben van – mondta Mohi nagylelkűen –, akkor egyelőre elhiszem könyv nélkül is.
  – Szerencséd – felelte Chantal fölényes arccal, mint aki győzött –, így most nem kell könyvesboltot keresnünk. Ugyanis pont nincs nálam a könyv. – Aztán odahajolt Kissyhez és a fülébe súgta: – Ugye széttépett volna, ha megpróbálom levetkőztetni?
  – Cafatokra – felelte Kissy és Mohi kórusban, és erre már mindhármukból kirobbant a nevetés.

De a kis fejmosás használt. Mohi már nem tiltakozott annyira a nőiesebb darabok ellen, sőt jóval később, a sokadik helyen, amikor Chantal csak úgy kíváncsiságból elébe tartott egy ruhát, még abba is beleegyezett, hogy fölpróbálja, ha csak ők ketten látják.
  A ruha világoskék karton volt, apró mintával. Nagy volt neki, de ez nem volt baj, hiszen a meglevő öltözékére vette rá. Annyit ebből is megtudhattak, hogy remekül néz ki ruhában, és meg is mondták neki. Mohi vállat vont és kezdte lehúzni a ruhát.
  – Várj csak egy percet – kérte Chantal, elszaladt és hozott egy világoskék hajpántot. Mohi betette a hajába. Kissy lefényképezte; legalább ötszáz képet csinált aznap, miután Mohi szavát vette, hogy senkinek nem mutatja meg őket.
  A ruhát visszaakasztották és nem kerestek helyette megfelelő méretűt. De a hajpántot megvették.
  Chantal vitt magával egy kis jegyzettömböt, azon könyvelte, hogy mit vettek, sajátos módszerrel; amikor magának csinál nagyobb bevásárlást, akkor is így szokta. Rajzolt egy pálcikaemberkét, és a különböző testrészei mellé betű- és számjeleket írt. A fejéhez például 2S, SZÜ és HP került, mert vettek Mohinak két baseballsapkát, egy pirosat és egy fehéret, egy napszemüveget és a világoskék hajpántot. Mohi ugyan erősködött, hogy elég neki egy sapka is, de Kissy nem engedett.
  – Semmiből sem elég egy. Beleesel egy hordó zöld festékbe, és mindened zöld lesz. Ha nincs váltás, mihez kezdesz?
  – Semmihez – vigyorgott Mohi. – Én is zöld leszek, úgyhogy tovább sétálok a Copacabanán, amíg ki nem jön az összes tévéhíradó és meg nem interjúvolnak, hogy érzem magam ezen a bolygón. Én pedig híres és gazdag ufonauta leszek, amíg el nem ered az eső.
  – Mindjárt gondoltam – nevetett Chantal –, de ha nem bánod, esernyőt nem veszünk. Szerintem a Copacabanán sosem esik az eső, bár mi nem fogjuk megtudni, mert az Brazíliában van, nem Nizzában.

Apa sajnos sose fogja megtudni, hogy tudományos címet szerzett, mert nem lesz itthon a napokban, de amúgy is ritkán veszi át a postát. A biztonsági őrrel történt eset után még egy órát voltak abban az áruházban, s amikor a pénztárhoz értek, észrevették azt az eladónőt, akivel akkor beszéltek. Alig leplezett gyanakvással figyelte őket.
  Mohi hirtelen odahúzta magához és megkérdezte, hogy hívják az apját. Kissy megmondta. Hadd fizessek én, kérte Mohi.
  Átadták az árut, a pénztárosnő bemondta a végösszeget: kilencvenöt hetven. Mohi hanyagul a zsebébe nyúlt és kivette ócska, kopott pénztárcáját.
  – Házhoz szállítással – mondta. – Rue de Bois de Boulogne kilenc.
  – Egy nevet is kérek – mondta a pénztárosnő, hangjában azzal a visszafogottsággal, ami sejtette, mi lesz itt, ha a bolondját járatják vele.
  Mohi kinyitotta az erszényt, és az egész köteget a pultra dobta.
  – Professzor doktor Jean-Jacques Chaton akadémikus, egyetemi tanár. Vigyázzanak, hogy végig kiírják a címeit, a múlt hónapban majdnem visszaküldött egy láda pezsgőt, mert lehagyták a doktort. Alig tudtam lecsillapítani. Ja, és az áru holnapra otthon legyen, mert földközi-tengeri nyaralónkba utazunk.
  A pénztárosnő sápadtan eltette a piros és kék bankjegyeket – Kissy ebben a pillanatban sajnálta, hogy nem váltották be az egész pénzt két ötszázasra, semmi nem lett volna annál hatásosabb –, visszaadott Mohinak százhúsz euróból, és biztosította, hogy a tanár úr mindennel meg lesz elégedve.
  És tényleg meg lett volna elégedve, ha tud róla, hogy ő egy professzor. A csomagra még hosszabban írták: „nyilvános rendes egyetemi tanár”, és az egész elébe, hogy „tisztelt”. A futár, aki hozta, nézett is nagyot.
  – Nagykutya lehet a papád.
  – Hogyne – felelte Kissy sugárzó mosollyal. – Ő a legjobb trombikopneumohiperdentomológus az egész országban.
  – Hű, a mindenit! Én ezt meg se tudom jegyezni.
  Kissy adott neki egy eurót, becsukta az ajtót és halkan azt mondta: – Én se.
  Aznap nyolc futár csengetett nyolc különböző méretű csomaggal. Mindent Kissyékhez szállíttattak, mert itt fognak összegyűlni mind, kivéve Mohit, akivel a reptéren találkoznak, hiszen az neki ott van a szomszédban. Indulásig pedig semmit sem akar fölvenni belőle, no meg nehéz lenne cipelni. De Kissy gyanította, hogy nem akarja, hogy a nevelőszülei lássák ezt a kelengyét.
  Mivel se szoknyát, se ruhát nem engedett venni, sortokat kapott helyettük, hűvösebb időre pedig hosszúnadrágot. Vettek néhány blúzt és pólót, alsóneműt, szandált és tornacipőt, no meg persze fürdőruhát. Abból vettek két rendeset és egy tízdarabos csomagot leárazva, biztos nem tartós, de tartaléknak jó lesz. A két jó minőségű darab pedig kiszolgálja, amíg ki nem növi. Mindenből a jobbat keresték, ami hosszabban is kitart, nem baj, ha kicsit drágább – csak sokkal drágább ne legyen, mert akkor egy tartós helyett jobban megéri többet venni a vacakabból. Chantal nagymamájától származik a bölcsesség, és eddig még mindig bevált. Természetesen maguknak is bevásároltak, nem lesz idejük még egyszer végigjárni az üzleteket. Amit magukra költöttek, azt kiszámolják és még indulásig elkérik a szüleiktől.
  Ő például vett egy isteni barackszínű ruhát, ami nagyszerűen ki fogja hangsúlyozni az alakját. Érdekes, amióta Niala néhányszor elmondta neki, azóta kezdi elhinni, hogy neki is jó az alakja. Meg amióta Martinnel jár. Ez egyébként ki fog derülni. Elhatározta, hogy tudományos vizsgálatot végez. Számolni fogja, hányszor fordulnak meg utána idegen srácok, vagy hányszor néznek rá úgy, amiből világos, hogy tetszik nekik. Ha nem lehet eldönteni, hogy Nialát nézik, Chantalt vagy őt, az nem ér. Felnőtt pasi se ér, az lehet, hogy shindy és minden lányra ugyanúgy néz…
  Ahogy pakolta Mohi ruháit, eszébe jutott a látogatás a nevelőszülőknél, az engedély miatt, hogy magukkal vihessék. Csak Ange néni kísérte el Pit, senki más, és nem beszéltek semmit az egészről. Az engedélyt megkaptuk – mondta Pi, és csak annyit lehetett leolvasni róla, hogy nem tetszett neki valami. A szülők vagy ahogy viselkedtek, nem tudni. Nem faggatták se őt, se Ange nénit, akivel nem is találkoztak Franconville óta, csak telefonon tartják a kapcsolatot. Niala ötlete volt, hogy ő is menjen oda Pivel, mit lehessen tudni, hátha shindynek nézik a srácot, aki kétes célokból akarja magával vinni.
  A hátsó szobában már halomban állnak a csomagok. Nimby kitalált egy módszert, hogy lehet számon tartani, melyik csomagban kinek a holmija van: mindenki választott egy színt, és olyan színű fonalat kötöttek a csomagra. Nimbyt Blanchard-nak hívják, tehát övé a fehér. Mohi színe a kék. Erre a jókora sporttáskára kerül a kék fonal, de sárga is, mert még volt hely a táskában, úgyhogy a saját holmijából is rakott bele. Rákötötte a két fonalat a táska szíjára, és betolta egy teljesen ugyanolyan táska mellé. Jó ötlet volt a színkód, enélkül összekevernék, így pedig a piros fonal mutatja, hogy Chantalé. A fiúk kevesebb holmit visznek, Martin zöld jelzése egy hátizsákon van, a Pit jelző fekete egy másikon. Chantalnak meg neki viszont két-két táskája van, és az ő holmijából még Mohi táskájába is jutott. Pontosabban a táska nem Mohié, azt nem vettek, mert anyának legalább féltucat fölösleges táskája van, egyet kölcsönkértek, most az Mohi táskája.
  Fölegyenesedett és végignézett a táskákon. Egy zöld, egy fekete, egy fehér, egy kék-sárga, két sárga, két piros és két lila. Összesen tíz. Ezt a számot mindenkinek eszébe kell majd vésnie. Ők sokat utaznak, anya már kicsi korában megtanította neki, hogy mindig jegyezze meg, hány csomagjuk van.

Végre! Végre indulnak!
  Reggel sorban futottak be a többiek. Elsőként Martin, két perccel utána Chantal, félórával később Nimby, végül Angélique és Pi. Bedobálták a csomagokat és indultak. Anyáéktól már este elbúcsúzott, ők már kora reggel elmentek.
  A kocsiban persze ugyancsak zsúfolva voltak, hátul négyen ültek, a lábuknál két táska, Angélique lábánál is egy, amik már nem fértek a csomagtartóba, de ez senkit sem érdekelt, csak mehessenek végre.
  Kilenc előtt értek Orlyra. Pi letette a kocsit egy iszonyatos méretű parkolóban, ahol betűkkel és számokkal voltak megjelölve a helyek, de így is lehetetlenségnek tűnt, hogy eligazodjon benne az ember. Pi lezárta a kocsit, a bátyjának SMS-ben megírta a betűjelet, a kulcsot pedig a táskájába süllyesztette, a bátyja majd a tartalék kulcsot használja.
  A táskákat kiskocsira tették és besétáltak az épületbe. Innentől Niala kezében van a sorsuk.
  Hamar megtalálták a megfelelő pultot, minden tele volt iránymutató táblákkal. A nyüzsi se volt akkora, amekkorára számítottak egy ilyen helyen; talán féltucatnyian álltak Pi előtt. Ők öten körülfogták, mint börtönőrök a shindyt. Mire sorra került, már hatan állták körül: befutott Mohi is, nagy vigyorral csatlakozott hozzájuk, és várta, mi lesz. Ők is.
  – Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte az egyenruhás lány barátságos mosollyal.
  Pi a szemébe nézett, és jelentőségteljesen azt mondta:
  – Kutya! Féklapokat húsz fokra!
  A lány most már ismerősként mosolygott rájuk.
  – Tehát önök azok. A gép kilenc harminckor száll le. Kérem, foglaljanak helyet, szólítani fogom önöket.
  Pi megköszönte, és letelepedtek a közelben, legalábbis a többiek. Ők Mohival megragadták a kétfonalas táskát és elvonultak a mosdóba, ahol Mohi átöltözött az új ruháiba. Közben megkérdezte, mit szóltak a nevelőszülei az utazásához. Mohi vállat vont, mint mindig, ha róluk esett szó.
  – Semmit. Majd jössz, ez volt minden.
  Kissy csak a fejét csóválta.
  – Ide hallgass… nem lehet lecserélni ezeket a nevelőszülőket?
  – Kérhetem, hogy vegyenek el tőlük, de sok időbe telhet, mire új helyet találnak nekem. Mielőtt hozzájuk kerültem, fél évet csücsültem egy otthonban. Ott se volt rossz, de ez mégis jobb. És mi a garancia, hogy az új nevelőszülők jobbak lesznek?
  – Semmi – dünnyögte ő lesújtva, és hallgattak, amíg Mohi elkészült az öltözködéssel.
  Nőiesebb nemigen lett, de sokkal csinosabban mutatott ezekben az új és ráadásul ízléses darabokban. Fehér blúzt és sortot vett, tornacipőt, a fehér baseballsapkáját, ami alatt – Kissy külön kérte – ott volt a világoskék hajszalag is. A régi ruhákat zacskóba tették és be a táskába.
  A többiek nagy tetszéssel fogadták Mohi új külsejét. Pi körbeadott egy zacskó mogyorót, és máris megérkezett a gépük. Ezt onnan tudták meg, hogy megállt fölöttük egy szerelőruhás férfi.
  – Ugye önök Nicole barátai?
  – Mi vagyunk – állt föl Pi, és kezet rázott a férfival. – Pierre Jourdain.
  – Robert vagyok. Jöjjenek velem, a kapitány már várja magukat.
  Egy percen belül tökéletesen eltévedt a folyosók labirintusában, de nem bánta. Baktatott a többiekkel és várta, hogy mi lesz. Egyszer csak Robert kinyitott egy ajtót, és egy beszállófolyosón találták magukat. Ő rögtön fölismerte. Végigmentek rajta, és beléptek a gépbe.
  – Jé – nézett körül Nimby. – Ez pont olyan, mint egy repülőgép!
  – Ez egy repülőgép – felelte Robert, és bekopogott a pilótafülkébe. Az ajtó kinyílt, és kinézett rajta Niala.

Nem sok idejük volt indulásig, de azalatt megismerkedtek majdnem mindennel, ami fontos. Elsősorban Niala apjával. Ő úgy képzelte, hogy egy pilótát magas, jóképű, bajuszos férfinak gondol az ember, mint mondjuk Tom Selleck, hát akkor Niala apja nyilván köpcös lesz és kopaszodó, mert egy dolog a képzelet és egy dolog a valóság.
  D’Aubisson kapitány magas, jóképű, bajuszos férfi volt, kicsit hasonlított Tom Selleckre, és nagyon barátságos volt velük. Sorban kezet fogott valamennyiükkel, és bemutatta a másodpilótáját, Hausner kapitányt, aki kérte, hogy szólítsák Yves-nek. Ő is magas volt és jóképű, de nem volt bajusza.
  Georges, mert így hívták Niala apját, megmutatott nekik párat a rengeteg kallantyúból, csavaró- és nyomógombból, műszerből és lámpából, amivel a gépet vezetik. Mindkét pilótának volt két képernyője, és kettő középen, amiken nyilván osztoznak. A két ülés között egy pult volt több száz kapcsolóval, a fejük fölött pedig egy másik.
  – Ezek a mai gépek már maguktól repülnek – mondta Yves –, mi csak azért ülünk itt, mert a szakszervezet kiharcolta, hogy megtartsanak minket.
  – Aha – kiáltotta túl Niala a felhangzó nevetést –, te csak vigyázz, mert ismerem a szakszervezet főtitkárát, egy szavamba kerül, és kiteszik a szűrödet.
  – Ne hidd – rázta fejét Yves. – A főtitkár lekötelezettem. Ha én repülök, mármint a cégtől, akkor neki kell eltartania engem, és ezt nem akarja.
  Csend lett, Kissyék nem értették, miért. Georges a társára bökött.
  – A főtitkár az ő felesége…

Nialát és Angélique-et még össze kellett ismertetni egymással, mert ők még távközléssel se találkoztak. Kissyék is csak egyszer, a meghívás után két nappal, Pi összehozott egy találkozót egy belvárosi pizzériában. Angélique-nek most nehezebb időszaka volt, mint Pinek, ő még tegnap is vizsgázott, vagy kollokvizált vagy mit az ördögöt csinálnak ezeken a magas iskolákon. Pi napokkal előbb szabadult, de igazából az a különbség, hogy ő fölényes nyugalommal megy minden vizsgára, mert tud mindent. Angélique is ilyen magabiztos lehetne, ha végre belátná, hogy őneki nem kell tudni mindent, sőt, ő egyáltalán nem tudhat semmit.
  – Pierre-nek szent meggyőződése – felelte Angélique –, hogy mi nem tudunk semmit, csak tippeljük a dolgokat.
  – Miért, nem? – nevetett Pi. – Vagy hallottál arról, hogy fölboncoltak volna egy csillagot?
  Angélique megbökte a homlokát a mutatóujjával.
  – Lökött vagy! Nem kell szétszedni ahhoz, hogy… á, én vagyok a hülye, mindig hagyom magam belevinni ilyen vitákba. Te is tudsz egy csomó mindent a csillagászatról.
  Nevettek. Aztán Nimby azt mondta:
  – Én még láttam is fölboncolva csillagot. Konkrétan a mi Napunkat.
  – Aha – bólintott Angélique –, rajzon. Én már tavaly megmutattam ennek a természettudományok elleni merényletnek, de azt mondta, ő bármikor szívesen rajzol nekem olyat, amin a Nap belsejében kis lila elefántok vannak.
  – És mit feleltél? – nevetett Chantal.
  – Mit lehet erre felelni?
  – Azt, hogy nosza. Kiderült volna, hogy tud-e elefántot rajzolni.
  Angélique meglepve nézett Chantalra, aztán azt mondta:
  – Nekem ez nem jutott eszembe…
  – Ja igen – szólalt meg Nimby. – Niala, a jelszó titkát mikor árulod el?
  Niala nevetett. – Azt nem én találtam ki. Apa egyik kollégája nálunk járt tavaly, és nem tudta, hogy a kertben ott alszik egy másik kolléga leonbergije. Tudjátok, milyen a leonbergi? – Többen megrázták a fejüket. – Nagy kutya. Rettenetes nagy kutya. Egy magas férfinak hasig ér. Szóval ott aludt a kertben, de ahogy a kolléga besétált, fölkelt és elindult, hogy megismerkedjen vele. Jean egy pillanatig nézte, ahogy a hatalmas kutya felé tart, és alighanem úgy találta, hogy túl gyorsan jön, mert kiabálni kezdett: „Hé! Kutya! Lassabban! Féklapokat húsz fokra!…”
  – És aztán mi lett? – kérdezte Kissy, amikor csitult a nevetés.
  – Semmi. A kutya nem lassított, mert nem voltak rajta féklapok. Odaért Jeanhoz, megszaglászta, kezet nyalt neki, és kész.

Kissy nézte, ahogy odalent hátrafelé halad a táj, és váratlanul eszébe jutott a Google Maps. Már vagy hatodszor ül repülőgépen, de most először jut eszébe, hogy innen szinte ugyanazt látni, mint a Google Maps műholdas képén. Csak persze itt nincs olyan nézet, amiben még az autók és az útra festett jelek is látszanak, sőt egy-egy pöttyként a gyalogosok is.
  Érdekes dolog ez. Valamikor hónapokkal ezelőtt elszállt egy repülőgép Párizs fölött, és csinált egy sorozat fotót a hasára szerelt fényképezőgéppel. Nimby mesélte, hogy így csinálják, ezek igazából légifelvételek, nem műholdképek. A képeket berakták a Google irdatlan adatbázisába, és nem is gondolták, hogy milyen nagyot segítenek ezzel Pinek és őneki, hogy meg tudják nézni a de Gaulle és a Madrid kereszteződését és a padokat, és megszervezni a találkájukat.
  Akik viszont a Kölyökklub programját írták évekkel ezelőtt, azok még többet tettek, pedig sokkal kisebb feladatra vállalkoztak, mint a Google ezzel a gigantikus világtérképpel. Ők csak annyit akartak, hogy legyen egy hely, ahol a srácok összegyűlhetnek beszélgetni, online játékokat játszani, meg persze megnézni a reklámokat. De az ő életét egészen más irányba terelték vele. A klub nélkül soha nem ismeri meg ezeket a nagyszerű srácokat, és nem utazna most Nialáékhoz a tengerpartra. Igaz, akkor Sheila is kimaradt volna az életéből, de pár nap múlva már csak úgy emlékezett rá, mint egy rossz álomra. Pi azt mondta, szerencséje van, mert olyan gyorsan zajlott le a dolog, hogy nem okozott maradandó lelki sérülést; no meg az is sokat segített, hogy pár órával később a pasas véres képpel, félholtra verve fetrengett a lába előtt. Chantal meghökkent, megkérdezte, ugyan mit segített ez, amikor normális embernek éppen hogy megrázkódtatás, ha egy ember hever így előtte. Akkor Pi valami nagyon érdekeset mondott.
  – Persze, Chantal, normális embernél igen. De csak az mondható normális embernek, akinek normális a lelkiállapota, és Kissyé aznap nem lehetett egészen az. Amikor ott állt a nyüszítő Sheila fölött, elégtételt érzett, ami fontosabb volt minden másnál. Azt érezte, hogy helyreállt a világ rendje, aki bántotta őt, az megfizetett érte, és még többet bűnhődik, hiszen már jön a rendőrség és viszik a börtönbe. És csakugyan így is volt. Ez az, ami számít.
  Erre Martin homlokráncolva megkérdezte, úgy érti-e, hogy Kissy aznap nem volt normális.
  – Nincs olyan, hogy normális ember, Martin – felelte Pi. – Akit a mindennapi életben normálisnak hívunk, az nem más, mint olyan ember, aki normális körülmények között normálisan viselkedik. De abnormális körülmények között nem.
  – A normális ember – szólt közbe Nimby – nem rohan inaszakadtából. De akinek oroszlán vágtat a háta mögött…
  – Ez is egy eset – nevetett Pi –, de én inkább lelki reakciókra gondoltam. Ilyenek például a fóbiák. Szinte mindenkiben van valamilyen abnormális rettegés valamitől, ami nem veszélyes, vagy nem olyan mértékben. Például a villámlástól. Kétségkívül veszélyes, de annak semmi értelmes indoka nincsen, ahogy egyesek reagálnak rá: ha vihar közeledik, otthagynak csapot-papot, eszük nélkül rohannak haza, és bezárkóznak. Ez nem normális viselkedés, pedig ezekkel az emberekkel amúgy, normális körülmények között, nincsen semmi baj. De a viharos idő az ő számukra nem normális körülmény, ezért a hisztériás reakcióikban nincsen semmi különös. Számukra szörnyűséges, képtelen helyzetbe kerültek, az lenne a furcsa, ha hétköznapian viselkednének.
  Igen, a Kölyökklubnak köszönhetően rengeteget tanult is ezekben a hetekben. Pitől például lélektant. Nimbytől számítástechnikát. Fantasztikus, hogy milyen érthetően tudják elmagyarázni a dolgokat. Ő sose tartotta magát nagy észnek a számítógépben, de ahogy Nimby elmagyarázza, még ő is megérti. Sőt még Chantal is.
  Nialától is rengeteget tanul, bár ennek a tudásnak nehéz lenne nevet adni. Például a fiúkról meg saját magáról. Nialától tudja például, hogy ha egy fiú azt mondja neki, hogy szép, az nem biztos, hogy őszintén úgy is gondolja. Lehet, hogy csak be akarja hálózni, addig mondogat olyanokat, amik tetszenek a lánynak, amíg a lány bele nem habarodik, hogy bármire rá lehessen venni. Ha viszont egy lány dicséri meg a külsejét, az komolyan is gondolja, mert a lányok ösztönösen vetélytársat látnak egymásban. Ami azt illeti, ez utóbbit Niala nélkül is tudja, a saját bőrén tapasztalja a suliban. De nagyon sok apróságot is tanult Nialától, amiket nehéz lenne felsorolni, és nem mindnek van köze a fiúkhoz. Például valami hasonlatot mondott egyszer Niala, amit ő nem értett, és némi kölcsönös értetlenkedés után kiderült, hogy az autóban három pedál van, amiről neki fogalma se volt, de Niala természetesnek vette, hogy ezt mindenki tudja. Biztos úgy is van, de ő hátul szokott ülni, és nemigen nézegeti a pedálokat.
  És Martintől is rengeteget tanul. Ennek a tudásnak már könnyebb nevet adni, de ha anyáék egyszer megkérdeznék, hogy mit tanult Martintől, egy hangot se tudna kinyögni. Erre Niala azt mondta, úgy csinálsz, mintha a legbizarrabb dolgokat műveltétek volna már az ágyban. Erre ő nevetőgörcsöt kapott, és csak percek múlva tudott válaszolni:
  – Tényleg elég bizarr dolgokat csináltunk. Nemcsak hogy együtt voltunk az ágyban, de pizzát is ettünk, és még négyen voltak velünk.
  Hát erről például nyugodtan be tudna számolni anyáéknak. Amit viszont kettesben csinálnak, arról csak Niala tud részleteket. Ő nem titkolja a szülei előtt, ha csókolózik egy sráccal, még az is előfordult, hogy apja kereste, ő meg bekiabált az ablakon: „Itt vagyunk a kertben, csókolózunk egy kicsit és jövök.” Niala könnyedén, természetesen veszi a dolgokat, ha egyszer ágyba bújik egy fiúval, magától értetődően el fogja mesélni a szüleinek. És most már biztos, hogy az apjának nem lesz kifogása ellene, rokonszenvesnek tartja Pit. Mert ő lesz az a srác, csak ezt még senki se tudja Nialán és őrajta, Kissyn kívül.
  Niala megkereste a neten a törvényt és kiderítette, hogy tizenöt év a beleegyezési korhatár. Ez neki csak egy fura kifejezés volt, Niala magyarázta el, hogy ha egy felnőtt hozzányúl egy gyerekhez, aki még nem töltötte be a korhatárt, akkor lecsukják, függetlenül attól, hogy a gyerek esetleg beleegyezett a dologba. Tizenöt éven aluli gyerek nem egyezhet bele abba, hogy bizonyos dolgokat csináljon egy felnőttel, vagy hát inkább a felnőtt ővele, mert még túl éretlen ahhoz, hogy fölmérje a dolgot és komoly döntést hozzon. Lehet ő, Niala személy szerint bármilyen érett, ez a kutyát nem fogja érdekelni, ha egyszer Pivel gyanús körülmények között találnák kettesben. Szegény feje egykettőre shindyszerepben találná magát. De amint Niala betölti a tizenötöt, azt csinálnak együtt, amit akarnak, senkinek semmi köze hozzá.
  – De persze – tette hozzá Niala – amúgy se állt szándékomban tizenöt-tizenhat éves korom előtt, még akkor se, amikor Pit még nem ismertem.
  Ez megint olyan dolog volt, amiről Nialának sokkal határozottabb elképzelése volt, mint őneki. Ő úgy gondolja, hogy Martin majd időnként próbálkozik, ő pedig nemet mond… aztán egyszer majd nem mond nemet. Egyelőre még egyikről se tudja, hogy kell csinálni, és ebben Niala se tud neki segíteni. Igent még ő se mondott, nemet nagyon sokszor, de csak olyan fiúknak, akik édeskeveset jelentettek neki. Azoknak nem nehéz nemet mondani.
  Pillanatnyilag szerencsére nem időszerű a dolog, Martin úgy még nem próbálkozott. Ez eleinte megijesztette kicsit, de aztán Niala megmagyarázta neki, hogy ez szamárság.
  – Ha egy fiú nem akarja lehúzni a bugyidat, az nem jelenti, hogy nem szeret. Éppen ellenkezőleg. Ha egy fiúnak az égvilágon semmit nem jelentesz, akkor számíthatsz rá, hogy nagyon hamar bepróbálkozik. Mint a shindyk. Martin komolyan vesz, és éppen ezért nem nyomul. És figyeld meg, hogy később se fog nyomulni, egyszerűen csak úgy érzi majd, hogy eljött az ideje továbblépni. Vagy nem is ő, hanem a hormonjai.
  – Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte akkor. – Hiszen még nem volt olyan srácod, aki ennyire komolyan vett volna.
  Niala nevetett.
  – Persze, de mi a szüleimmel nemcsak arra használjuk a szánkat, hogy az időjárásról csevegjünk. Komoly dolgokról is szoktunk beszélni, mint például a fiúkról. Már ha a fiúk komoly dolgoknak nevezhetők. Némelyik éppenséggel távol áll ettől.
  – Márminthogy mindkettejükkel?
  – Még szép. Amióta az evolúció föltalálta az ivaros szaporodást, azóta az embernek két szülője van – felelte Niala Nimby hanghordozásában.
  Igen, kettő van neki. De ő még anyával se tudna komolyabban elbeszélgetni a fiúkról, hát még apával. Elvégre apa is egy pasi. Ezt megmondta Nialának, akinek – jól látszott a webkamerán – kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól.
  – Nahát! Pasi? Az enyém is! Nem különös egybeesés?
  Ilyenkor az jutott eszébe, milyen sajátos lény Niala: ugyanabban a percben hihetetlenül komoly és elképesztően lökött is tud lenni. Persze ez most olyan lököttség volt, amivel arra figyelmeztette, hogy gondolja át még egyszer, elvégre mindenkinek pasi az apja, és mégis vannak, akik meg tudják beszélni velük az ilyen dolgokat.
  Egy másik alkalommal Niala közölte, hogy ideje szexuális felvilágosításban részesítenie őt, amire ő nevetett és tudatta, hogy az már megvolt. Azt csak hiszed, felelte Niala. De nem csoda, mert a felnőttek többsége is azt hiszi, hogy ha a gyerekek megismerik az új generáció létrehozásához szükséges biológiai eljárást, akkor már tudnak minden szükségeset, pedig dehogyis. Ez nagyon tetszett neki, ez az új generáció létrehozásához szükséges biológiai eljárás, el is ismételtette Nialával, aki azt mondta, hogy éppen ez a lényeg. Az emberek azt hiszik, hogy elég létrehozni az új generációt, ha nem is annyira drasztikusan, mint Mohi szülei, akik tényleg csak létrehozták, aztán elhagyták. Más szülők csak arról gondoskodnak, hogy ne haljon éhen és ne fagyjon meg telente, amíg egyedül képes nem lesz gondoskodni magáról. A te szüleid, mondta neki Niala, ennél szemlátomást fejlettebbek, valamiféle nevelést is igyekeznek biztosítani, de álszeméremből kihagyják a legfontosabb dolgot: a párkapcsolatot. Niala szülei nem hagyták ki.
  És Niala tényleg fölvilágosította őt. Megkérdezte, szerinte mi kell ahhoz, hogy egy pár jól éljen együtt, és ne egy-két évig, hanem életük végéig.
  – Hogyhogy mi?… Hát először is kell az, hogy szeressék egymást…
  – Frászkarikát. Az ahhoz kell, hogy összejöjjenek. A szerelem nem elég ahhoz, hogy összetartson egy kapcsolatot mondjuk hatvan évig. Több kell!
  – De hát mi lehet a szerelemnél több?
  – Látod, itt a bibi – vágta rá Niala. – Tudod, hogy imádom a jó filmeket, de nem szabad mondjuk a Barrymore-féle Hamupipőke-adaptációból meríteni életbölcsességünket. Olyan nincs, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak! Érted, Kissy? Nincs!
  – Hát akkor milyen van?
  – Boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert nemcsak szerették, hanem tisztelték is egymást, és minden áldott nap megdolgoztak azért, hogy ez így is maradjon. Ilyen viszont van. Az én szüleim rá a példa, nekem is ezt tanítják.
  Ennek ő semmi értelmét nem látta, de nem akarta Nialát megbántani. Ha szeretünk valakit, akkor nyilvánvaló, hogy tiszteljük is, nem? De ezt nem kérdezte meg.
  Amit Niala ezután mondott, annak több értelme volt. Nem véletlenül volt egyetlen gyerek, és a szülei meg is mondták, hogy miért nem vállaltak többet. A szeretet nem csökken, ha többfelé osztják, de az idő igen. Azért köt két ember házasságot, mert ők a legfontosabbak egymásnak. Ha jön a gyerek, ő is ugyanilyen fontos lesz, és az első években a szülők rengeteg idejét elveszi. Ezt át kell vészelni, utána már megint több idejük lesz egymásra. De több gyerek több időt igényel, főleg amíg kicsik.
  – Úgyhogy csak egyet vállaltak, és szerencsémre én lettem az… Kissy, nem jössz a fülkébe?
  Fölkapta a fejét. Az utolsó szavakat nem a visszaemlékezésbeli Niala mondta, hanem a mostani, aki ott állt az ülése mellett és várakozóan nézett rá.

Nialáék egy kisvárosban laktak, húszpercnyi autóútra a repülőtértől. Niala előre ült és mutatta Pinek az irányt, meg néha egy-egy kapcsoló hollétét, hisz ezt a típust nem ismerte.
  Valaha sötétkék, mostanra már mindenféle színű, kivénhedt Volkswagen mikrobusz volt, Niala nagybátyja külön a kedvükért hozta ide és rakta le a hajózószemélyzetnek fenntartott parkolóban. Neki mennie kellett a dolgára, Georges D’Aubisson pedig még jó ideig nem szabadul az adminisztrációtól. Így Pire maradt a sofőrködés.
  Csodaszép út volt. A repülőtér egy tengerbe nyúló félsziget csúcsán volt, szinte azt lehetett hinni, hogy a vízre fognak leszállni. Leszállás közben az egész partvidéket belátták, egy szakaszra Niala azt mondta, hogy az már Olaszország. Csak ötven kilométer innen.
  Aztán elbúcsúztak Yves-től és átmenetileg Georges-tól is, és mindenféle szolgálati útvonalakon haladtak át a reptéren. A parkolóban beszálltak, még egyszer megszámolták a csomagokat, és elindultak.
  Az ég ragyogott, a tenger olyan kék volt, mintha szándékosan akarna nekik tetszeni, és mindenfelé tele volt apró, fehér hajócskákkal. Volt idejük alaposan megnézni, amíg végighajtottak a parton, el az egész város előtt. Aztán balra fordultak és megkerültek egy nagy öblöt, ami tele volt kikötött hajókkal, valóságos árbocerdő borította. Az öböl végében továbbmentek, nagy házak között, amiket kicsik követtek, egy hosszú, kanyargós hegyi úton, ahonnan már a mélybe láttak le a tengerre, a hajócskák egészen kicsik lettek, csak a tenger nem lett kisebb semmivel. Megkerültek egy erdővel borított hegyfokot – Mont Boron, magyarázta Niala –, aztán megint kisváros következett: Villefranche-sur-Mer. Aztán megint tengerparton futottak, egy kis szakaszon nem is voltak házak, csak fönt a hegyoldalon, itt lent csak az út meg még lejjebb a vasúti sínek, és legalul a tengerpart. Aztán megint házak közé értek. Itthon vagyunk, mondta Niala, ez Beaulieu-sur-Mer. Gyönyörű neve van, mondta Angélique.
  – Vigyázz, éles kanyar balra – intette Niala, bár táblák is mutatták. Pi bólintott, és nyugodt, óvatos vezetési stílusában megkerülte a hegy egyik nyúlványát, ami tele volt fákkal és házakkal. Most hátat fordítottak a tengernek, de csak egy percre: Niala lassítást vezényelt, aztán bekalauzolta őket egy kanyargós mellékutcába, ami csakhamar zsákutcának bizonyult.
  – Megérkeztünk – mondta Niala. – Ez itt a házunk.
  Pi behajtott a kapun, amit Niala távkapcsolóval nyitott ki, és megállt az udvarban. Kimásztak a kocsiból és körülnéztek.
  A ház igazán szép volt. Olyan igazi mediterrán tengerparti villa. Előtte, mögötte, mindenfelől hatalmas fák, a ház fele nem is látszott a lombkoronák között. Csak egyvalami zavarta őket: a ház kisebb volt, mint gondolták. Kétszintes, de nem nagy.
  – Hány szoba van itt? – kérdezte Martin.
  – Öt. Anyáék szobája, az enyém, két vendégszoba meg egy dolgozószoba. Te jó ég! – Niala rémülten összecsapta a kezét. – Hiszen én azt ígértem, hogy mindenkinek külön szobája lesz, igaz?
  Bólogattak; azt már sejtették, hogy itt valami átverés lesz, de még nem lehetett tudni, hogy mi az.
  Niala végigjárt a csapat előtt és megszámolta őket, mintha eddig nem tudta volna, hányan vannak, aztán a házra nézett, úgy tett, mint aki fejben hallatlanul bonyolult matematikai műveleteket végez, aztán szomorúan megcsóválta a fejét. Kissy minden erejével igyekezett megőrizni komolyságát, alighanem a többiek is.
  – No gyertek – mondta Niala, és megindult a ház mellett, át a kerten, ahol valamikor az a féklapok nélküli kutya feküdt. A kert végében kis ajtó nyílt a kerítésen. Niala benyomta a kódot a számzáron és átmentek a szomszédba.
  Ez is olyan kert volt, mint az övék, tele nagy fákkal, de ehhez nagyobb ház tartozott. Kétszintes volt ez is, de hosszan elnyúló. Niala benyitott egy ajtón, és rögtön szembetalálta magát egy kerekded asszonnyal.
  – Szia, Isabelle néni. Mondd, van itt esetleg valami zug, ahol ezeket a jóravaló vándorokat el lehet szállásolni?
  – Hát persze – mondta a néni valami furcsa, nehezen érthető tájszólással –, már előkészítettem a szobákat. Isten hozta magukat – nézett végig rajtuk. – Én Isabelle Girotti vagyok, ez pedig itt a Terence Hilton panzió. Merthogy az uramat Mario Girottinak hívják, akárcsak Terence Hillt, a színészt. Úgyhogy innen a neve. Jöjjenek, megmutatom a szobáikat.
  Kiléptek egy kis kerek aulába, ahonnan két folyosó nyílt; a néni befordult balra, ők pedig a nyomában.
  A folyosó mindkét oldalán hét-hét szoba nyílt; a néni végigmutatott a bal oldalon.
  – Ez mind a maguké.
  Benyitott az első szobába. Két ágy, összetolva középre, szekrény, asztalka, a sarokban mosdó. Egy vagy két csillagos, állapította meg Kissy szakértő szemmel – ő már luxusszállodákban is járt –, de minden ragyog a tisztaságtól, a berendezés mintha vadonatúj volna, és ez kint is így van, nemcsak a szobában.
  – Íme. Nicole majd elmond mindent, amit tudniuk kell. Hát érezzék jól magukat.
  A néni barátságos mosollyal eldöcögött, Niala pedig végigpillantott az arcokon.
  – Megfelel?
  Bólogattak. Persze hogy megfelel, gondolta Kissy, micsoda kérdés. Nimbyéknél matracon aludtak összezsúfolva, és az is megfelelt. Hogyne felelne meg egy ilyen remek kis szoba, aminek valósággal kizöldülnek a fehér falai az ablakon benéző növénytengertől. Mert az ablak a kertre nyílik, mind a hét szobáé.
  – Akkor szerintem hozzuk el a holmit. Jöhetünk a kerten át gyalog, vagy idehozhatjuk a kocsit a másik utcába. Csak aztán vissza is kell vinni.
  – Ugyan, elhozzuk mi a cuccot – mondta Martin. – Semmi az. De mondd, nálatok minden kertből ajtó nyílik a szomszédba?
  – Szerintem nem, bár nem néztem végig őket. De nálunk szükség van rá, a családfa miatt. – Míg visszamentek, elmagyarázta. – Isabelle néni bátyját Jacques Claudelnek hívták. Az ő lánya Blanche Claudel, az anyám. A néni tehát a dédnagynéném, és minden szabadidejét velünk tölti, elméletben. A gyakorlatban persze nincs neki szabadideje, de azért állandóan együtt vagyunk. Ja igen. A kódszám 7214. Jegyezzétek meg, különben sétálhattok körbe, de nálunk az utcai kapu is zárva van. Annak a kódszáma ugyanaz visszafelé. Túl sok turista őgyeleg mindenütt, nem lehet nyitva tartani. A panzióban tízkor zárják a kaput, hétkor nyitják, de persze a szállóvendégeket mindig beengedik. Titeket pláne. Van egy ősz hajú bácsi, ő Mario Girotti, de most ügyeket intéz, egy szürke bajuszú, magas ember és egy szőke lány, akikhez bármilyen kívánsággal fordulhattok. Ők Luigi, a mindenes és Jeanne, a szobalány. Rajtuk meg a vendégeken kívül itt mindenki rokon. Az egész utca, a mienk is meg a panzióé is.

Nialáék háza és a panzió egy-egy zsákutca vége felé állt, egymásnak háttal. A zsákutcák végén egy erdősáv volt, ahova többhelyütt ki lehetett menni a kertekből; a sáv után megint kertek következtek, amik egy kanyargós hegyi út mentén álltak. A hegy olyan volt, mint egy labirintus, még autóval is, hát még gyalog, főleg olyannak, mint Niala, aki mindenkinek rokona vagy barátja, és bárhol átmehet a kerteken. Kissyék rengeteg helybelivel ismerkedtek meg, akik távolságtartóan, de barátságosan néztek rájuk, és akiknek ők félórán belül elfelejtették a nevét. Minden napra esett egypár találkozás, egy biciklis asszonnyal vagy férfival, akik üdvözölték egymást Nialával, ő bemutatta párizsi barátait, nekik bemutatta Jean bácsit, aki Pierrot feleségének a nagybátyja, aztán továbbmentek. Niala nem várta el tőlük, hogy megjegyezzék, ki kicsoda, csak úgy udvarias, ha kölcsönösen bemutatja őket egymásnak.
  A panzió személyzetével kevés dolguk volt. Isabelle nénit alig látták, Marióval első este összeismerkedtek, aztán csak néha üdvözölték egymást a folyosón. Jeanne, a szőke lány mindennap kitakarította a szobájukat, hozott friss virágot, ha kérték, harapnivalót is, de általában nem volt rá szükségük, csak aludni jártak a panzióba. Luigival is alig-alig futottak össze. A többi szállóvendéggel se nagyon.
  A panziónak nem volt sok fürdőszobája, és osztoztak rajtuk a többi vendéggel, úgyhogy Niala csinált egy beosztást, hogy milyen rendszer szerint használják a panzió és a villa fürdőszobáit; két nappal később átdolgozta három épületre, mert Marie nénikéje, aki a villa mellett lakott, átengedte az egyik fürdőszobáját. Kissynek nagyon tetszett, hogy másik házban fürdik, mint ahol alszik; nagyszerű dolog volt a balzsamos nyáresti levegőben fürdőköpenyben átsétálni a kerteken.
  Amikor Marie néni fürdőszobáját is bevette a beosztásba, Kissynek föltűnt valami, és meg is mondta, amikor éppen kettesben voltak a kertben.
  – Érdekes dolog ez a te fürdőszoba-beosztásod. Egyik változatban se fordul elő, hogy Pi és te ugyanazon este ugyanabban az épületben fürödnétek.
  Niala szótlanul sétált mellette tovább. Egy egész perc eltelhetett, mire megszólalt:
  – Jobb elkerülni a fölösleges komplikációkat.
  De csak tisztálkodáshoz kellett így szétszóródniuk, egyébként egész nap együtt voltak. Reggel átmentek a villába és a földszinti nappaliban reggeliztek; az ebéd és a vacsora mindig máshogy volt. Reggeli után fölkerekedtek és elindultak fölfedezni a vidéket, vagy a strandra, mikor merre.

Pi és Angélique megfogta a legnehezebb táskát, a következőt pedig Martin a hátára vette, és Nimby meg Mohi támasztotta kétoldalt. Niala, Chantal meg ő körülálltak egy jókora zsákot, mindhárman megragadták a füleit, és útközben legalább hatszor elbotlottak egymás lábában – de elhozták a zsákot.
  Menet közben Chantal fölvetette, hogy ki kellene találni, ki melyik szobát kapja, mert akkor egyből oda vihetnék, nem kellene kétszer cipelni.
  – Nyolcan vagyunk, és csak hét szoba van – jegyezte meg Mohi, aki pár lépéssel előttük ment a fiúkkal.
  – Én igénytelen vagyok – mondta Nimby –, nekem nem kell külön szoba. Megalszom én Chantal mellett is.
  – Lányok – kérte Chantal –, segítsetek hozzávágni ezt a táskát!
  – Szó se lehet róla – felelte Niala. – Ez a táska több tonna. Nimby már nem szenvedne többé, de nekem semmi kedvem hónapokig gyógyfürdőbe járni.
  Nimby tehát megmenekült, de ők is. A hátsó ajtóban összetalálkoztak Luigival, aki végignézett a meneten, levette Martin hátáról a csomagot, aztán odalépett hozzájuk, elvette a többtonnás táskát és a kettőt egyszerre bevitte a legelső szobába. Aztán visszajött és szó nélkül indult a kocsihoz a többiért.
  – Igaza van – fújtatott Niala –, egyből neki kellett volna szólni. De nem gondoltam, hogy ilyen nehezek.
  – Van egy elvem – mondta Pi, letéve terhüket a szobában. – Ahova megyünk, ott is lesz levegő. Tehát nem kell csomagban vinni magunkkal, minden köbcentit kitölthetünk.
  – Oké. Beszéljük meg, ki hol alszik, akkor Luigi egyből szétszórhat mindent.
  – Szerintem ábécérendben – mondta Nimby. – Angélique, Chantal, Kissy, Martin, Mohi, Niala, Nimby és Pi.
  – Hogy tudtad ezt fejben ilyen gyorsan összerakni? – nézett rá Chantal csodálkozva. Nimby fölényesen megvonta a vállát.
  – Közönséges bubblesort algoritmus. Majd odaadom a forráskódot.
  – Akkor hát – mondta gyakorlatias hangon Niala, mert közben Luigi meghozta a következő két táskát –, középen Angélique és Pi, és kétoldalt a fiúk meg a lányok. A hármas lesz a tiétek – nézett Pire. – Egyes-kettes: fiúk, négyestől: lányok. Azonosítsuk be a következő két csomagot, és Luigi vigye őket a helyükre.
  Két pillanat múlva belépett a magas, szófukar mindenes két táskával.
  – Várj, Luigi – állította meg Niala. – Ezek kihez tartoznak? – Az egyiken Martin zöld fonala volt, a másikon Pi feketéje. – Ez itt marad, ez a hármasba megy – rendelkezett Niala, miután a tulajdonosokat megnevezték neki. – Ez lesz a te szobád, Martin, ha megfelel. Aztán gyere vissza és rakd szét ezeket, hogy addig is kezdhessenek kicsomagolni, a többiért elmész utána.
  Luigi percek alatt széthordta a csomagokat. Nimby kapta a kettes szobát, Kissy a négyest, Niala az ötöst, Mohi a hatost és Chantal a hetest.
  – Így – mondta Niala, amikor a mindenes kiment az utolsó táskával. – Étkezni nálunk fogunk, a férőhelyek miatt, viszont a panzió kosztját mindenképpen érdemes megkóstolni, Isabelle néni nagyszerűen főz. De van egy-két hely, ahol szintén érdemes megkóstolni dolgokat, csak vigyázni kell az árakkal. Turistaparadicsom vagyunk, szezon is van, ilyenkor az egekbe szöknek az árak. Persze én majdnem mindenütt rokoni árat kapok. Ja, autónk is van, Mathieu bácsi kölcsönadta a mikrobuszt egész időre. Net a panzióban nincs, de otthon minden szobában van gép, akármikor átsétáltok, leültök, senkitől nem kell engedélyt kérni. És van házitelefon – mutatott az asztalra. – A recepció száma egy, a konyháé kettő, az ebédlőé három. A szobák számai kétjegyűek, 01-től 28-ig, mert ennyi szobánk van, és amit a vendégek nem tudnak: ezt a környéket végig bekötöttük a hálózatba. Így ingyen tudunk beszélni egymással, az infrastruktúra kijön a panzió költségvetéséből.
  A szóáradat félbeszakadt egy pillanatra: Niala fölkapta a kagylót és leütött egy négyjegyű számot.
  – Szia, anya. Régen itthon vagy? Oké. Máris átmegyünk.
  Letette és kiperdült az ajtón.
  – Jöttök? – kukkantott vissza. – Bemutatlak titeket anyának, aztán ideje ebédelni.

Blanche Claudel nagyon hasonlított Nialára, vagyis hát igazából fordítva. Ugyanaz az égszínkék szem, aranyszőke haj, csak az övé rövidebb volt; ugyanazok a vonások, ugyanaz a sportos alkat, még a fürge mozdulatai is ugyanazok voltak. És a hangja is ugyanolyan volt, csak egy árnyalattal mélyebb. Rögtön összetegeződött mindenkivel, akárcsak a férje, aki abban a pillanatban hajtott be a kapun, amikor Blanche kijelentette, hogy ideje ebédelni.
  – Furcsa – mondta Angélique, elnézve a fehér Renault-t, amint bekanyarodik az udvarba. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy ezen a helyen hagytuk a mikrobuszt.
  – A mikrobuszt? – Niala is kipillantott az ablakon. – Különleges fajta. Használaton kívül anyagtalanná válik, hogy ne legyen útban. Majd megtanítalak a varázsigére, amivel ismét előhívható.
  Angélique nevetett és nem szólt semmit. A Renault ugyanis továbbhajtott egy garázshoz, aminek nyíló ajtaja mögött ott állt a mikrobusz. Biztos Luigi vitte be.
  A nappaliban már össze volt tolva három asztal, körülöttük tíz székkel; szemlátomást nem ez volt a helyiség rendes állapota. Arrébb volt egy ülőgarnitúra kisasztallal, az nyilván a rendes helyén állt.
  Már meg volt terítve, és csakhamar megjelent a szobalány az előétellel – ugyanaz a Jeanne, akivel futólag találkoztak már a panzióban.
  – Nagyon egyszerű – magyarázta Georges, látva a meglepett tekinteteket. – Mi teljesen össze vagyunk nőve a panzióval. Jeanne és Luigi gyakran kisegít nálunk is. Bevásárolni nem járunk, Isabelle néni nekünk is megvesz mindent, csak átmegyünk és elhozzuk a raktárból. Ezt kapjuk cserébe azért, mert a panzió építésekor beszálltunk a költségek felével.
  – Vagyis ez az osztalékotok – mondta Martin.
  – Igen. Persze, nektek üzletemberek a szüleitek, tudjátok, hogy megy ez.
  Kissy csak félig figyelt a beszélgetésre. Az járt az eszében, milyen különös helyen él Niala. Kalandfilmek tömegét lehetne elképzelni a villában és környékén, ezekben a félig erdővel borított hegyi kertekben, ahol a beavatottak úgy mászkálnak keresztül, mint akik otthon vannak egymás portáján is, az idegenek meg nem sejtenek semmit az egészből.
  Erről pedig az jutott eszébe, hogy ő hol él. Egy külvárosi utcácskában, ahol bérházak vannak, és az összes keresztutca teljesen hétköznapi. Igaz, van egy jó nagy udvaruk, abban is van park, kicsi korában jókat tudott kóborolni benne. Az egész tömb összes házát el lehet érni onnan, az is egy kisebb labirintus. De az egész olyan mesterséges. Itt a kerti utak a fák között kanyarognak, az utcák pedig a hegy formája miatt olyanok, mint a tekergő kígyó.
  Elgondolkodott a többiek lakóhelyén. Chantalnál már sokszor járt; Martinnél még nem, de tudta, hol lakik. Mindketten két lépésre tőle, ugyanolyan utcákban, ugyanolyan bérházakban. Nimby egy szép nagy házban él, amihez nagy kert tartozik, de közönséges kisvárosi utcában. Pinél se járt még, de annak idején megnézte az utca légifotóját, ugyanolyan, mint az övék. Mohi se lakhat valami romantikus helyen… ez az, romantikus, ez a jó szó erre a helyre. Az emeletről látni a tengert, innen nem, takarják az épületek. A hegytetőről valószínűleg az egész partvidéket belátni, Nizzát biztosan, hisz csak tizenöt kilométer ide, és Monaco se lehet több a másik irányban. Érdekes lenne megnézni Monacót.
  A gondolatai visszatértek Mohira. Valamelyik nap megkereste a térképen azt a városkát, ahol lakik. Ugyanolyan, mint Neuilly vagy Franconville, utcák, házak. Aligha lehet valami izgalmas. Aztán eszébe jutott, hogy Mohi alig szólalt meg, amióta leszállt a gép. Akkor is csak a csomagok, szobák, gyakorlati dolgok miatt. Egyetlen szava se volt Beaulieu-sur-Merre, a villára, a panzióra, semmire. És egészen más, mint amilyennek megszokták. Úgy látszik, a többiek még nem vették észre, benne is csak most tudatosult, hogy Mohi milyen hallgatag, komoly, mint akit kicseréltek. Most ott ül vele szemben, nyugodtan eszik, néha elmosolyodik egy-egy poénra, de valójában máshol járnak a gondolatai. De hogy hol, azt sejteni se lehet.
  Csak sokkal később értette meg, mit rejtett Mohi csendessége ezen a napon. Csak amikor meglátta a tűzijátékot, akkor jött rá, hogy Mohi azonnal, első pillantásra végzetes szerelembe esett. Beleszeretett Beaulieu-sur-Merbe, a tengerbe, a hegybe, a fákba, a D’Aubisson-villába, a panzióba, Nialába és a szüleibe, Isabelle nénibe, Jeanne-ba, még a szófukar Luigiba is. S csak akkor kezdte sejteni, amit újabb hosszú idő után Vanessa elmondott neki, hogy miután visszatért Párizsba, minden éjjel Beaulieu-ről álmodott.

Blanche még Nialának se írt elő soha semmit, hát még nekik, de egy dologban kérlelhetetlen volt. Aki nem teszi le a nagyesküt, hogy vigyáz a bőrére, az a szeme elé ne kerüljön. Ő nem fog fekete ruhában a szüleik elé járulni és könnyes szemmel beszámolót tartani. Nincs is fekete ruhád, mondta Georges. Pláne, felelte Blanche. Nimby vigyorgott, azt mondta, a bőrrák nem olyan, hogy ma megkapja az ember és másnapra holtan fekszik, de Blanche és Niala pontosan ugyanazzal a szemrehányó arccal nézett rá, és egyszerre kérdezték ugyanazzal a hangsúllyal:
  – És ettől mivel jobb?
  Úgyhogy a legszigorúbban védekezni fognak. Tizenegytől egyig nem lesznek strandon, és amikor igen, akkor a legerősebb fényvédőkkel kenik magukat. A városban csak rendes ruhában mászkálnak, sose fürdőruhában – különben se kell hergelni a shindyket, mondta Martin –, és szalmakalapot fognak hordani. Nialáék már jó előre beszereztek egy csomót.
  Az első napok jórészt összemosódtak Kissy emlékeiben. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat csinálták: reggel lementek a strandra, kocsival, mert akkor nem kellett cipekedni és mégis több holmit vihettek magukkal; ebéd után fölkerekedtek valamerre, volt úgy, hogy csak csavarogtak a hegyen, fölfedezték az erdőt és a kerteket. De volt úgy is, hogy délelőtt mentek felfedező útra és délután fürödtek. Este otthon vagy valamelyik kis vendéglőben ettek, aztán néha megnéztek egy filmet Niala kimeríthetetlen gyűjteményéből, máskor leültek a kertben és beszélgettek. Nehéz lett volna megjegyezni, melyik nap mi történt. Amúgy is ott volt a rengeteg fénykép, amiket csináltak; a társaság felének volt digitális gépe, a másik felének pedig Niala pillanatokon belül beszerezte. Azzal se vesződött, hogy megjegyezze, melyiket kitől kapta kölcsön; majd megismerik a gépeiket. Nimby vállalta, hogy esténként begyűjti a gépeket és átteszi a fotókat a számítógépekre.
  Nialáék minden másnap szerveztek valami különleges programot. Általában kocsiba ültek, Georges-zsal együtt kilencen, Blanche-nak még nem kezdődött meg a szabadsága. Első alkalommal körbeautózták a várost. Néhány helyen kiszálltak, nézelődtek, fényképeztek, haraptak valamit. Két nappal később átmentek Nizzába, hogy azt is megnézzék, újabb két nap múlva pedig Monacóba.
  Útközben Mohi bevallotta, hogy még soha nem járt külföldön.
  – Hát most se nagyon leszel – mondta Georges, és maga elé engedett egy csillogó sportkocsit –, mert Monaco teljesen francia területnek számít. Utánanéztünk ugyanis, hogy hova vihetünk titeket. Az derült ki, hogy szülői engedély nélkül nem vihetünk ki az országból, de ez Monacóra nem vonatkozik.
  – Viszont mégiscsak egy másik ország – kötötte az ebet Mohi.
  – Végeredményben igen, de reméljük, hogy erre a rendőrség nem jön rá.
  Monaco pontosan olyan volt, amilyennek Kissy elképzelte. Kicsi, zsúfolt és szörnyen előkelő, vagy legalábbis annak képzelte magát. Végighajtottak rajta, mindent megnéztek, aztán visszafelé bementek a kaszinóba.
  – A szerencsejáték olyan, mint a kábítószer – jelentette ki Georges –, de annyiban mégis különbözik tőle, hogy egyszer az életben nyugodtan ki lehet próbálni. Megnézhetitek, milyen a világ leghíresebb kaszinója, és elmesélhetitek, hogy mekkora vagyont játszottatok el.
  Így is lett. Beváltott száz eurót és szétosztotta.
  – Aki nyer valamit, megtartja – mondta. – Az utolsó tízest föltesszük a pirosra, és ha nyer, elköltjük együtt.
  Harmincas jött ki, így a piros nyert. Az összes többi tétjük veszített, egy kivételével. Kissy megbabonázva nézte a harmincason fekvő zsetont, ami mellé a krupié közömbös arccal odatolt egy egész vagyont. Aztán az asztalról Mohira nézett, aki döbbenten emelte rá a tekintetét.
  Pi gyorsan fölmarkolta a zsetonokat. – Ha otthagyod, újra játékba megy – figyelmeztette Mohit. – Nézd!
  – Mindenki tett? Nincs tovább – mondta a krupié, és a golyó megint körbeszaladt a keréken. A huszonhetesen állt meg.
  – Látod? Elvesztetted volna az egészet… mi történt?
  A krupié megint odatolt egy csomó pénzt. Pi gyorsan besöpörte, s csak némi fejtöréssel jöttek rá, hogy az előző körnél ott maradt a pénz egy része a szomszéd négyzeten, éppen a huszonhetesen. Mégpedig húsz euró, mert a krupié hétszázat fizetett.
  Csak odakint jött meg a hangjuk, hogy gratuláljanak Mohinak, aki azonnal elrejtette az ezer euróját, de felfognia még nem sikerült a dolgot.
  Ahogy visszasétáltak a több utcával odébb álló kocsihoz, Georges-ot megállította egy asszony.
  – Várjon, szép fiatalember! Egy euróért megmondom a jövőjét! Nyújtsa a tenyerét, megmondok én abból mindent!
  Georges hamarjában nem tudta, mit feleljen, de közte és az asszony között valósággal kinőtt a földből Chantal.
  – Maga nem tudja megmondani a jövőt – jelentette ki.
  – Már hogyne tudnám, szép kislány! A magáét is megmondom, ha akarja, egyetlen euró, és…
  – Nem tudja – ismételte Chantal határozottan. – Ha meg tudná mondani a jövőt, akkor besétálna oda – bökött hátra a kaszinóra – vagy lottószelvényt venne, és pillanatokon belül milliomos lenne. Ha az utcán árulja a tudományát, nem lehet milliomos. Gyertek.
  A nő még akkor is ott állt és tátott szájjal bámult utánuk, amikor befordultak a sarkon.

A két nappal későbbi kirándulásuk még ennél is emlékezetesebb volt. Vasárnap volt, nem volt rendelés, Blanche is velük tartott. Reggeli után rögtön indultak, és több mint egy órát autóztak a hegyek között. Georges azt mondta, hogy megnézik a környéket felülről is, de egyáltalán nem a reptér felé tartott. Niala indulás után elővett egy kis repülőgépmodellt és föltérdelt az ülésre.
  – Most pedig elmondom, mitől repül a repülőgép. Figyeljetek, mert szükségetek lesz erre a tudásra, ha egy shindy repülőn menekül előletek.
  – Akkor a légijáratok menetrendjére lesz szükségünk – nevetett Martin.
  – Az is kell – egyezett bele Niala. – De most nézzétek meg ezt – mutatott a modell szárnyára. – A repülőgép azért repül, mert ahogy száguld előre, a szárny a formája miatt lefelé nyomja a levegőt. Így felhajtóerő ébred, ami fölemeli a gépet. De csak ha elég nagy a sebesség. A gépre minden pillanatban négyféle erő hat. A súly lefelé húzza, a felhajtóerő fölfelé, a tolóerő előre, a légellenállás pedig hátrafelé. – Kézzel mutatta is az irányokat a modellen. – Ezzel a négy erővel kell a pilótának kiegyensúlyoznia a gépet. Ehhez négy eszköze van. A botkormány balra-jobbra mozgatásával billent – jól megnyomta a szót, közben hossztengelye körül billegtetve a modellt. – Ilyenkor a gép fordul, de egyúttal csökken a felhajtóerő, ezért süllyedni is kezd. Van egy rudder nevű kormány is, amivel azt éri el, hogy a gép söpörjön – vízszintesen tartott szárnyakkal forgatta a repülőt. – Ilyenkor a felhajtóerő nem változik, az utasoknak pedig nem borul ki a pezsgőjük. Ha pedig előre-hátra mozgatja a botkormányt, akkor a gép bólint – lefelé, majd fölfelé billentette a gép orrát. – Vagyis a tér mindhárom dimenziója mentén lehet kormányozni. A negyedik eszköz a tolóerő. Most jön a trükk. Ha a gép orra fölfelé mutat, akkor a súlya visszahúzza, tehát csökken a sebesség. Ha eléri azt a sebességet, amivel már nem elég a felhajtóerő, akkor azt mondjuk, hogy átesik a gép: az orra lefelé fordul, és nekilát bizonyítani azt az alapigazságot, hogy előbb-utóbb minden gép visszatér a földre. Ha az átesés elég magasan történik, akkor a pilóta hagyja lefelé fordulni a gép orrát, és megvárja, hogy eléggé felgyorsuljon, hiszen most a gravitáció is neki dolgozik. Ha nem elég magasan történik, akkor bekerülünk a tévéhírekbe. Mindent elmondtam, D’Aubisson kapitány úr?
  – Hát úgy nagyjából – felelte Georges, aki szemlátomást remekül szórakozott a kiselőadáson. – Elsőre talán elég is lesz.
  Pi föltartotta két ujját.
  – Tessék, Jourdain hallgató – bólintott Niala.
  – Tanárnő kérem, azt meg lehet tudni, hogy miért tartotta meg ezt az órát?
  – Hogyhogy miért? – kérdezte Niala meglepve. – Azért, mert mindjárt odaérünk a reptérre, és repülőgépet fogtok vezetni.

És tényleg odaértek, csak nem a nizzai nagy reptérre, hanem egy sokkal kisebbre a hegyek között. Néhány hangár, egy irodaépület és egy kifutópálya, ez volt minden. Az irodaépület előtt egy kisteherautó állt, a platóján két fiatalember kártyázott.
  – Sziasztok – néztek D’Aubissonékra ismerősként, az idegeneket csak hellóval üdvözölték. A magasabbik lekászálódott a platóról és előkotort egy kulcsot meg egy füzetet.
  – Kifogástalan állapotban van – mondta az itteniek tájszólásában, amit Kissy még most is csak hézagosan értett. – Mára senki más nem kérte, úgyhogy a tied, ameddig jólesik. Szélcsend van – pillantott a pózna végén csüngő szélzsákra. – Ja, átugorhatnátok holnap este. Yvonne születésnapja lesz, Jacqueline azt mondta, megcsinálja azt a levest, amit a múltkor is dicsértetek.
  – Mikor mondta? – kérdezte egy hang Blanche mellől.
  A fiatalember odapillantott Mohira és megvonta a vállát. – Szerdán vagy csütörtökön, miért?
  – Akkor beszélj vele újra – mondta Mohi magabiztosan. – Tegnap bosszankodva mesélte Claudette-nek, hogy nem tud levest főzni, mert valamit nem tudott megszerezni.
  A fiatalember legyintett. – Á, ne aggódj. Jacqueline állandóan ilyesmiken problémázik. Napokig siránkozik, hogy semmit nem lehet kapni, ami megfelelne az elvárásainak, aztán mégis remekel. Szóval gyertek át, Georges. Jó repülést.
  – Kösz, meglesz – felelte Georges, s a társaság továbbment, furcsálkodó tekinteteket vetve Mohira.
  Ő, Kissy egy árva szót sem értett. Állandóan együtt voltak, ő is mindenkivel találkozott, akivel Mohi, de neki fogalma sem volt, kicsoda Jacqueline, Yvonne és Claudette. És a mindenit, mikor tanulta meg Mohi az itteni tájszólást?!
  Másnak is szemet szúrt a dolog, mert Blanche megkérdezte:
  – Mohi, mikor tanultál te meg provanszálul?
  – Miül? – nézett ez föl az asszonyra.
  – Ahogy Bernard-ral beszéltél.
  – Tehát ő volt Bernard? – örült meg Mohi. – Nem tudtam, hogy melyik Bernard és melyik Jules.
  Kissynek leesett az álla. Biztos volt benne, hogy most látták a két pasit életükben először. D’Aubissonéknak persze ez nem tűnt föl, ők nyilván ezer éve ismerik őket, nem tartják számon, hogy vendégeik találkoztak-e már velük.
  – Mi az, hogy provanszál? – kérdezte Angélique.
  – Ennek a vidéknek a nyelve – mondta Georges. – Az occitán egyik nyelvjárása, a francia közeli rokona… Vanessa, azaz Mohi úgy beszéli, mint aki itt született.
  – Nem tudtam, hogy ez egy idegen nyelv – mondta Mohi zavartan. – Csak úgy próbáltam beszélni, ahogy ő.
  – Tökéletesen sikerült – mondta Blanche és Niala egyszerre.
  Ekkor azonban elértek a hangárhoz, s az ott álló kis piros-fehér gép látványa mindenkivel feledtette Mohi különcségét.
  Csak vele nem. Ő is körbejárta a többiekkel, hallgatta a magyarázatokat csűrőlapról meg mindenféléről, de az esze még mindig Mohin járt. Első nap ő is rácsodálkozott az itteniek beszédére, és ő se értette jobban, mint bármelyikük. Egy hét alatt megtanulta?! Hogy csinálta? Saját bevallása szerint soha nem járt Párizs közvetlen környékén túl. Ő, Kissy jól beszél angolul, és amikor három éve Svájcban töltötték az ünnepeket, két hét alatt megtanult vagy húsz mondatot németül. Többet nem. Mohi valamicskét tud angolul és japánul, arabul viszont valószínűleg egy kukkot se, hiába ő Allah egyetlen prófétája. Honnan ez a nyelvtehetség? És honnan a jólértesültség, hogy ismer mindenkit, és egy-két információból rájön, hogy ki kicsoda?
  A nyaralás hátralevő részében igyekezett figyelni Mohit, ahogy begyűjti az ismereteket, és apránként megértette a dolgot. Mohi nem szándékosan gyűjtötte az értesüléseket, egyszerűen csak megragadtak a fejében. Ahogy Kissy elkezdte megfigyelni Mohit, rájött, hogy alighanem ő is hallotta, amikor Jacqueline panaszkodott Claudette-nek – de a helybeliek nevét se tudta, így az ilyen fél füllel hallott apróságokat nem volt hova tennie, nem is tartoztak rá, hát hagyta kihullani a fejéből. Mohiéban megmaradtak, anélkül hogy akarta volna.
  Csak sokkal később jött rá, hogy Mohi öntudatlanul is magába szívott mindent, ami Beaulieu-höz tartozik. Mint valami kis szivacs, magába itta a képeket, a hangokat, az illatokat. Kissy egész nyaralás alatt azt hitte, hogy Mohinak egyszerűen csak jó a memóriája. Így is volt – de mint mindenki, ő is azt jegyezte meg, ami érdekelte. Beaulieu pedig mindennél jobban érdekelte.

A piros-fehér Cessna tízszemélyes volt, éppen elfértek benne. Felszállásnál Blanche ült a férje mellé, aztán amikor már magasan jártak, fölkelt és hátrajött.
  – Ki lesz az első? – kérdezte.
  Kissy összenézett Martinnel. Alighanem az egész gép összenézett valakivel, kivéve persze Nialát, aki leghátul ült Nimbyvel és érdeklődve várta, mi lesz.
  – Niala – mondta Chantal.
  Niala mosolygott és ülve maradt. – Én rengetegszer vezettem már gépet. Most rajtatok a sor.
  – Éppen azért – mondta Chantal. – Mutasd meg, hogy kell. Én nem tudom magamtól, tizenhárom éve nem volt botkormány a kezemben.
  Ezen jót nevettek. Igen, tizenhárom éve, vagyis soha.
  – Hát jó – mondta Niala, fölkelt és előrement; Blanche helyet foglalt az ülésén. Niala leült Georges mellé. – Jó napot, kapitány.
  – Jó napot, kapitány – felelte apja, és kényelmesen összefonta két kezét a tarkóján. Hátulról is mindenki látta, hogy nem nyúl semmihez.
  Niala biztos kézzel fogta meg a kormányt, s a gép lassan jobbra dőlt.
  – Egész pici mozdulatok elegendőek – magyarázta Niala. – Mintha a tollat mozgatnátok a papíron. És állandóan azt kell figyelni, hogy emelkedik vagy süllyed a gép. Ezt kell mindig kiigazítani, és ez okozza a finom liftező érzést.
  Öt percig repült Niala, és egyfolytában magyarázott. Aztán Georges-ra nézett.
  – Kapitány?
  Az apa átvette a kormányt.
  – Kapitány?
  Niala fölkelt, hátrajött és kiválasztotta – éppen őt!
  – Gyere, Kissy!
  Kissy érezte, hogy kinő a második feje, ami szeretett volna menni, de a látható feje megcsóválta magát.
  – Ugyan, ne kéresd magad. Nem azt kértem, hogy húzz ki egy fogat anya helyett.
  Ezen muszáj volt nevetni, amitől a tartalék fejének sikerült megszereznie az irányítást, és egy-két pillanat múlva ott találta magát a másodpilóta ülésében, kezében a botkormánnyal. Az mozgott, de nem ő mozgatta. Még Georges vezette a gépet, szemlátomást arra várva, hogy ő elszánja magát. Ránézett, nagy levegőt vett és bólintott.
  – Jó napot, kapitány.
  – Jó napot, kapitány – felelte Georges barátságosan, és elengedte a kormányt.
  Kissy nem ért rá megrémülni, amiért ő vezeti a repülőgépet. Az ablak mögött a magasba lendültek a hegyek, ő pedig előrecsúszott az ülésen. Ösztönösen maga felé húzta a botkormányt, és érezte, amint a hatalmas gép engedelmeskedik. Már nem akart előrecsúszni az ülésen, sőt pár pillanat múlva a támlába nyomódott a háta. A táj elsüllyedt odakint, a látóteret mindinkább az ég töltötte be. A második feje vigyorgott, de annak könnyű, a nyilvános feje nem ért rá ilyesmire. Nem szabad hagyni, hogy a gép túl meredeken emelkedjen, mert elfogy a sebesség és átesik. Előrenyomta a kormányt. A gép azonnal süllyedni kezdett. Visszahúzta. Emelkedett. Mi van itt?
  – Jól csinálod – szólalt meg Georges éppen abban a pillanatban, amikor már meg akarta kérdezni, mit csinál rosszul. – Soha nem lehet elérni, hogy a gép vízszintesen repüljön, mindig egy kicsi szöget zár be, ami aztán növekszik. Ezért olyan, mint a hullámvasút. Nagy gépen persze más a helyzet. Csinálj egy kanyart.
  Csinált. Ennél nehezebbet talán még életében se, de megcsinálta. A gép mindenféle irányba akart menni egyszerre, csak azt az egyet nem értette, amit ő kívánt tőle. A végeredmény valami olyan manőver volt, amit úgy háromnegyed részben a gép óhaja alakított ki, de a maradék az ő műve volt.
  Az öt perc leteltével holtfáradtan, de diadalmasan vett búcsút Georges-tól és kelt föl az ülésből.
  – Milyen volt? – kérdezték a többiek nagy szemekkel.
  – Isteni – sóhajtotta, lerogyva az ülésre. – Csak meg ne kelljen ismételni.

Angélique azt tartotta a legjobbnak a repülőútból, hogy senki nem zuhant le, amire Martin figyelmeztette, hogy csak egyvalaki zuhanhatott volna le. Kicsoda, kérdezte Angélique, aztán megértette. Igen, tényleg csak egyvalaki zuhanhatott volna le. De Georges vigyázott rájuk, és mindig beavatkozott, amikor az újonc pilóták olyat tettek, ami veszélybe sodorhatta volna őket.
  Kissy kicsit aggódott Mohi és Nimby miatt. Kisebbek nála, és már neki se volt könnyű dolga, az ülést felnőttekre méretezték, a kormány mozgatásához is jobban meg kellett feszítenie az erejét, mint Georges-nak. De Mohi semmiben se maradt el a többiek mögött, Nimby pedig éppenséggel remekül csinálta. Sokat gyakoroltam, mondta nekik, amikor kérdőre vonták. Hát persze, Nimby gépe tele van játékokkal, nyilván repülőszimulátor is akad köztük.

A hátára fordult és az arcára terítette a törölközőt, mert a nap még csukott szemmel is vakított. Valami csattant, alighanem egy szörföt borított föl a part menti hullámzás vagy az ügyetlen gazdája. Úgy is volt, mert elmosódott káromkodás is hallatszott. A villa úszómedencéjének is megvannak az előnyei, ott szinte teljes a csend. Csak annyi zaj van, amit ők csinálnak maguknak, meg néha valami zaj a szomszédból, akkor se sok. A medence, a kerti bútorok, a kis tűzrakóhely és Blanche ásványgyűjteménye a hátsó udvarban vannak, ahova az utcáról nem jut el a zaj, már amennyi ebben az utcában akad, a panzióból meg úgyszintén nem, mert köztük van a panzió egyik melléképülete. Az oldalsó szomszédból jönnek hangok leginkább, egy idős házaspár lakik ott a felnőtt lányukkal, valami rokonai Nialáéknak, csendes emberek. A hátsó udvarban óraszámra nem hallani mást, mint madárdalt meg lombsusogást. Ez kellemes tulajdonsága.
  Viszont onnan nem hallani a tengert. A hullámverés valami borzasztó lehet, ha az embernek állandóan hallgatni kell, ő személy szerint megőrülne azokban a házakban, amiket közvetlenül a partra építettek, és örökké ott zúg a tenger alattuk. De néha, egy-két óra hosszára, tudva, hogy ha megunja, otthagyhatja, kifejezetten megnyugtató. Akkor is, ha jár vele egymillió strandoló.
  Érdekes, milyen sokféle az ízlésük és mégis milyen jól elvannak együtt. Chantal, Angélique meg ő imádnak elnyújtózni a napon, itt, a hátsó udvarban vagy éppen a teraszon. A fiúk és Mohi ilyenkor inkább úsznak, olvasnak, zenét hallgatnak fülhallgatóval vagy társasjátékoznak. Nimby még Párizsban megtanította Mohit egy játékra, amiben színes korongokat forgatnak ide-oda, és ha jól emlékszik, jelenleg Nimby vezet 87:80-ra vagy 97:90-re, ilyenformán. Ők jobban szeretik a csatangolást, a környék fölfedezését. Ebben Mohi a nagymenő, az egyszer bejárt útvonal minden részletére úgy emlékszik, mint maga Niala, aki még soha nem hagyta el a várost pár hétnél hosszabb időre. Tájékozódási versenyt biztos nem fognak rendezni, mert velük szemben senki másnak nincs esélye.
  Nialának persze nincs kedvenc elfoglaltsága. Neki semmi nem újdonság, amit Beaulieu-ben csinálni lehet, csak az, hogy együtt lehet velük.
  Kicsit megmozdult, megigazította a szemén a törölközőt. Egy kicsit kilátott alóla, valamivel odébb Martin heverészett egy könyvvel. Soha nem fordul elő, hogy amikor ő a napon heverészik, akkor Martin neki háttal telepedjen le. Biztos olvas is, de a könyv fölött őt nézi.
  Ez egy különleges élmény volt, amihez már az első nap hozzá kellett szoknia: hogy Martin őt nézi fürdőruhában. Látni látta már, az egész osztály volt együtt uszodában, strandon is, hogyne látta volna – de az, hogy nézi, korábban nem fordult elő. Azelőtt mindig másokat nézegetett, ami logikus volt, hiszen például Jennifernek olyan alakja van, mint egy istennőnek. Ez holtbiztos, évzáró előtt pár nappal hallotta, hogy egy idegen srác azt kérdezi a haverjától: „Nem tudod, ki ez az istennő?”, és Jennifer volt az. Martin is sokat nézte. Az, hogy őt nézi, teljesen újszerű dolog. Persze nem lehet azt mondani, hogy a többi lányra rá se néz, ellenkezőleg, Nialát kifejezett érdeklődéssel tanulmányozta. Még Angélique-et is megnézte, nem csoda, neki is tetszene, ha fiú volna. De a legtöbbet őt nézi. Persze titkolja, vagy legalábbis megpróbálja titkolni, de le meri fogadni, hogy már egész részletesen föltérképezte őt, mint egy Kissy-Google Maps. És le meri fogadni, hogy már terveket szövöget arra, hogy kipótolja a térkép hiányait azokkal a részletekkel… szóval a még hiányzó részletekkel. Néha gondolt is már rá, hogy egyszer talán megengedi neki, hogy teljessé tegye a térképét. Jövőre, vagy inkább két év múlva. Vagy három. Persze csak ha még akkor is együtt lesznek. A már elkészült térképet Martin biztos nem fogja addig elfelejteni, legalább egymillió képet csináltak a strandon meg a hátsó udvarban, ezentúl bármikor láthatja őt fürdőruhában.
  Ami azt illeti, Martin Mohit is ugyancsak megnézte, amikor először látta így; mindannyian megnézték, újszerű látvány volt. Felöltözve, sapkával a fején akár fiúnak is lehetne nézni – fürdőruhában egyértelműen lány. Egyrészeseket vettek neki, különböző színekben.
  Megint kikandikált a törölköző alól. Martin most nem őt nézte, fölfelé nézett és valakivel beszélgetett. Kicsit arrébb csúsztatta a törölközőt és megismerte Pi lábait. Jól van.
  Hát igen, Pi is egy újszerű dolog volt. Pi természetesen nem nézi őt fürdőruhában, de azért észreveszi, hogy az van rajta, és csinosnak tartja. Martin nem nagyon mondja ki más lányokról, hogy csinosnak tartja őket, Pi igen, Angélique jelenlétében is. Egyébként Georges is. Talán a felnőtt pasik sajátossága, Martin még nem tartja olyan szilárdnak a kapcsolatukat, hogy más lányokról is merjen pozitívan nyilatkozni. Egyszer meg kellene mondani neki, amit Niala mondott a szüleiről: csak hűséget fogadtak, vakságot nem. Ők Martinnel még hűséget se fogadtak, miért ne vehetné észre és mondhatná ki, hogy más lány is csinos? Egyébként Piék se fogadtak hűséget egymásnak, megkérdezte Angélique-et, még nem is terveznek eljegyzést.
  Igen, Pi határozottan más volt, amikor fürdőruhában találkoztak, és az igaz, hogy Pi nem nézte úgy meg őt, ő viszont annál jobban megnézte Pit. Több okból is. Először is mert érdekes. Ezerszer járt már strandon, uszodában, de ilyen klassz pasit ritkán lát. Másodszor Niala miatt, aki hősiesen titkolja ugyan, de fülig szerelmes bele, és ha Nialának tetszhet, neki miért ne tetszhetne? Egyidősek, ő ugyanúgy kilenc évvel fiatalabb, mint Niala, aki már álmodott is Piről, és el is mesélte, hogy mit. Ő is sokszor álmodik Martinnel, de ilyesmi még nem volt közte, egészen piros lett, amíg hallgatta. Az jutott eszébe, hogy ha nincs itt Angélique, lehet, hogy Niala elveszti a fejét és egy éjjel bemegy Pihez, hogy megvalósítsa, amit álmodott. Niala nemcsak udvariasságból hívta meg Angélique-et, hanem biztosítéknak. Nem csoda, hogy olyan jól elvannak, Niala egy csöppet se féltékeny rá.
  – Persze – mondta Niala, amikor mindezt elmondta neki. – Tudod, Pi is meg én is emberből vagyunk.
  – Ezt miért mondod?
  – Akármilyen higgadtan szemlélem a dolgokat, egy többhetes nyaralás alatt én is elveszthetem a fejemet. Még az is megeshetne, hogy egy éjjel bemegyek hozzá, ha nincs ott Angélique. De Pi is csak emberből van. Ha valami ilyesmit csinálnék, hiába nem érdeklik a tizenhárom éves lányok, Angélique nélkül talán ő is elvesztené az önuralmát. – Kicsit fölszegte a fejét. – Tartom annyira a vonzerőmet, hogy képes legyek ezt elérni. De nekem nem egy boldog éjszaka kell, érted? Majd megőrülök érte, de nem elég, főleg ha utána őt jó eséllyel lecsukják. Nekem az egész pasi kell, éjszaka is, nappal is, én úgy akarok végigmenni vele az utcán, hogy mindenki tudja, mit csinálunk éjszakánként, és ne lásson benne semmi különöset. Ha ehhez az kell, hogy várjak két évet, akkor várok. Ötöt is.
  Igen, teljesen megérti Nialát. Gyakran megesik, hogy eszébe jut az első találkozásuk, amikor határozottan megpendült közöttük valami vonzalom. Ő úgy érzi, Pinek kifejezetten vissza kellett fognia magát, nehogy valami szépet mondjon neki, abban a szituációban nem lett volna jó ötlet. És ha ez így volt, akkor Nialával is így lehet. Niala szebb nála, idősebb is, igaz, hogy csak három nappal. Bár az kétségtelen, hogy Angélique inkább őhozzá áll közel, mint Nialához, aki szőke, ők meg barnák mindketten. Ha Pi a barnákat szereti, az gond. Már eszébe jutott, hogy ki kellene kérdezni Pit a korábbi barátnőiről, és mellékesen megtudakolni a hajszínüket, de elmondta Nialának, aki megtiltotta. Összesen két szőke lány van a társaságban, ő meg Mohi, aki még egészen gyerek, Pi azonnal átlátná, hogy miért kérdezi, és börtönbe kerülne. Te jó ég, kérdezte ő, miért?
  – Azért – felelte Niala szomorúan –, mert ha tudná, hogy mit érzek, és én tudnám, hogy tudja, akkor nem tudná megállni, hogy barátságból, sajnálatból, akármiért valami gyengédséget mutasson. Akkor pedig én holtbiztos a karjaiba vetem magamat, és kész a baj.
  Ebben a pillanatban megszólalt a füle mellett Martin hangja:
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte.

Először helyeslően bólintott, igen, ez a jelszó. Aztán gyűrődni kezdett a homloka. Ez a jelszó, igen, de miért mondja?
  – Mi az?
  – Shindy a láthatáron – súgta Martin.
  – Hol van? – kérdezte mozdulatlanul, mintha a shindy valamilyen állatka volna, amit a legkisebb mozgás is elriaszthat.
  – Innen nem látszik. Pi figyelte meg távolabb.
  Levette a törölközőt, felült és körülnézett. Ketten voltak, Pi már elment.
  – Hol van? – pillantott körbe a parton.
  – Nem tudom. Azt mondta, valahol messzebb. Fiatal muki, és gyanúsan nézegeti a gyerekeket.
  – Ez nem sok.
  – Egyelőre ennyi van.
  A strand szokás szerint hemzsegett az emberektől. Beaulieu népessége csak négyezer fő, és a többségük nem jár ide, úgyhogy ezek főleg turisták. Ha az ember egy átlagos napon végigsétál a strandon, legalább tíz nyelvet hallhat. A panziót is jórészt külföldiek lakják, Chantal egyik nap azt mondta, már meg tudja különböztetni a bolgár nyelvet a lengyeltől. A lengyel magas, szőke és jókat vigyorog, a bolgárnak bajusza van és festőállványa. Nimby azt mondta, Chantal kész nyelvzseni.
  – Ott van Pi és Angélique – szólalt meg Martin.
  Ő is meglátta őket a mutatott irányban, Angélique-en piros szalmakalap van, könnyű észrevenni. Valamin tanakodtak. Ők fölkeltek és elindultak feléjük. Jó pár perc volt az út, s amikor odaértek, furcsa látvány fogadta őket.
  Piék a homokban ültek és csókolóztak. Jobban mondva úgy tettek, mintha csókolóznának, de abból az irányból, ahonnan ők érkeztek, világosan látszott, hogy nem teszik. Arcukat összedugva beszéltek valamit.
  – Mit csináltok? – huppantak le melléjük.
  – Ne minket bámuljatok – szólt rájuk Pi. – Nézzetek másfelé. Videózunk.
  Angélique kezében ügyesen elrejtve lapult egy kamera, és egy fiatal, egyetemista küllemű srácot filmezett vele, aki jó ötven méterrel odébb egy nyugágyban ült és olvasott. De az ötperces filmen egyszer se lapozott. Vele szemben két kisgyerek játszott a homokban, egy fiú és egy lány, két-három évesek, minden öltözetük a kislány hajában a gumi volt. De hogy csakugyan őket nézte-e, azt nem lehetett megállapítani.
  A filmezés azzal ért véget, hogy a muki becsukta a könyvet, a nyugágyra tette és elballagott. Feléjük nem nézett.
  – Szerintem kérjük el Isabelle néni legnagyobb húsdarálóját – mondta Mohi, amikor összeült a csapat. A muki már negyedórája elment, de ha itt hagyta a holmiját, nyilván visszajön.
  – Szerintem ne – mondta Pi. – Egyáltalán nem biztos, hogy a kiskölyköket nézte.
  A többiek bólogattak vagy a fejüket csóválták, szemlátomást arra reagált mindenki, hogy a muki shindy-e. Lehet, hogy rajta kívül senkinek nem tűnt föl, amit Mohi akaratlanul közölt velük? Járt a panzió konyhájában. Ők még a közelében se voltak, de Mohi igen, hiszen tudja, hogy Isabelle néninek több húsdarálója van.
  – Fogadjunk – mondta Mohi. – Szerintem a krapek gyerekeket bámulni jár ide, mert bulldogjelölt!
  – Miii?!
  Mohi előrelendítette az öklét, ami pontosan a vele szemben ülő Niala orra előtt egy milliméterrel állt meg.
  – Be fogom törni az orrát!
  Niala meg se rezzent, nagyon jók az idegei.
  – Csillapodj, kérlek – mondta Pi. – Biztosra kell mennünk. Akárhova nézhetett a pasi. Az is lehet, hogy csak elgondolkodott a könyvön, vagy hogy ilyen lassan olvas.
  – Fogadjunk tízezer euróba – mondta Mohi csípőre tett kézzel.
  – Nincs is tízezer euród – szólt Nimby az ajtóból. A kocsiban gyűltek össze, mert odakint túl világos van, semmi nem látszik a fényképezőgép képernyőjén.
  – De nem is fogok veszíteni!
  Pi mosolygott. – Nos, nekem sincs tízezer euróm, úgyhogy nem fogadhatunk. Inkább gondoljuk ki, hogy szerezhetnénk bizonyosságot.
  – Abban az irányban csak ez a két gyerek volt? – kérdezte Nimby.
  – Azt hiszem – felelte Angélique.
  – Akkor én kételkedem. Ezek túl kicsik ahhoz, hogy érdekeljék a hapsit.
  – Ne légy biztos ebben – csóválta fejét Pi. – A bűnügyi tudósításokból azt látom, hogy ezeknél nemigen van alsó korhatár.
  Néhány pillanatig csendben emésztették a hallottakat. Kissy érezte, hogy elönti valami jeges düh.
  – Kapjuk el – mondta. – Szerezzünk bizonyosságot és törjük ki a nyakát!

Pár perc alatt eldöntötték, mit tegyenek. Fogták az egész cókmókjukat és átköltöztek a pofa nyugágya fölé, úgy húsz méterre, így is elvesznek a strandolók tömegében.
  – Ott jön – szólalt meg Niala, miközben leterítették a ponyvájukat. – Észak felől.
  Néhány perc múlva a pofa visszaért a nyugágyához. Hűtőtáska volt a kezében, az övékhez hasonló, csak nem piros, hanem kék. Helyet foglalt, kivett egy üveget és iddogálni kezdett.
  A következő órában mindig máshol foglaltak el különböző megfigyelőállásokat, hogy kilessék, hova néz a könyve fölött. Kissy és Niala például elhelyezkedett valamivel lejjebb, s elmélyült beszélgetésbe merültek, közben őt lesve.
  Egy óra múlva, tizenegy körül Sylvie csomagolni kezdett. Nimby javasolta, hogy adjanak neki nicket, éspedig Sheila és Cindy hagyományát folytatva női nevet. Az azért is jó, mert így biztos nem hívják, tehát akár a füle hallatára is beszélhetnek róla. Éppen azt gyakorolták, hogy kell beszélni egy pasiról a francia nyelv nőnemű névelőit, névmásait és jelzőit használva, amikor Sylvie induláshoz készülődött. Pi villámgyorsan indult a kocsihoz, megbeszélték, hogy ha Sylvie járművel van, akkor a többieket is itthagyva követi. Muszáj megtudniuk, hol lakik, a hatalmas tengerparton, millió ember között soha nem találják meg többé.
  Kissy, Martin és Nimby felöltözött a fürdőruhára, aztán elindultak abba az irányba, amerről Sylvie jött a hűtőtáskával, szép lassan, hogy majd megelőzze őket. A többiek vártak, hátha másfelé indul.
  Ugyanarra indult, észak felé. Kissy telefonált Pinek, aki már kiállt a kikötői parkolóból, s most megindult északnak az országúton, a boulevard d’Alsace-Lorraine-en. Martin Nialát hívta, aki a többiekkel átvágott a parti fasoron és gyalog indult ugyanarra. Közel voltak egymáshoz, Kissy látta, amint Pi lefékez a lányok mellett, Niala fölrántja a tolóajtót, beugrik, a többiek föladogatják neki a holmit, aztán ők is beszállnak, és a kocsi már indul is. Aztán elhaladtak mellettük és Sylvie mellett, aki vidáman gyalogolt a járdán. Pi valamivel távolabb leállt és csevegni kezdett valakivel mobilon, látták, amikor utolérték a kocsit. Nyilvánvaló, hogy nem beszél senkivel, csak újszerűbben álcázza magát, mint a régi filmekben, ahol a zsaruk mindig fölnyitották a motorháztetőt, aztán amikor a gengszter elhajtott mellettük, lecsapták, beugrottak és utána.
  Ez már a város vége volt, még egy szerpentinutca indul az országútról, aztán az hamarosan kifut a városból; a hegy túloldala már Èze-Bord de Mer.
  Sylvie a vasúti kereszteződés után pár lépéssel benyitott egy kertkapun. Kissyék megszaporázták lépteiket, beültek a mikrobuszba, és Pi lassan elindult a szerpentinen.
  – Oké – mondta Niala. – Cartier-panzió. Jeanék megmondják, hogy hívják az ürgét, honnan jött és meddig foglalt szobát. Állj meg valahol, bemegyek és megkérdezem.
  – Nem fognak kérdezősködni? – vetette közbe Angélique.
  – De. Majd leszerelem. Beletelik egypár percbe.
  Végül is tíz perc lett; ők addig terveket szövögettek Sylvie leleplezésére, de szóba került a szombat este is. Reggel Blanche-ék azt mondták, szombat este mindenki öltözzön elegánsan, ünnepelnek. Többet nem mondtak, Blanche bement a rendelőbe lezárni az ügyeket és átadni a helyettesének, Georges pedig Cap d’Ailbe egy barátjához, festenek vagy tapétáznak vagy valami ilyesmit. A hír még Nialát is váratlanul érte, csak Angélique-nek jutott eszébe megkérdezni, hogy mennyire legyenek elegánsak. Kisestélyi nem kell, volt a felelet, és vegyék figyelembe az időjárást. Megnézték a neten, egész héten nyári verőfény, felhő legfeljebb mutatóba, eső semmiképpen, harminc-harmincöt fok.
  Általában úgy szokott lenni, hogy a fiúk egy legyintéssel elintézik az elegáns öltözéket, nekik elég egy ing és egy rendes nadrág, a lányoknak viszont muszáj új ruhát venniük. Most fordítva volt. Ők lányok mind csomagoltak alkalmibb ruhát is, a fiúknak ez eszébe se jutott. Ő majd fölveszi a barackszínű ruháját, Chantal pedig a halványzöldet, amiket Mohival együtt vettek. Angélique-nek van egy piros ruhája. Niala nem probléma, neki az egész ruhatára itt van. Mohi szokása szerint vállat vont, van hosszú nadrágja, szandálja, blúza, mindene van. Milyen jó, gondolta Kissy, hogy ésszel vásároltak. Talán arra is rá lehet venni, hogy a hajpántot föltegye. Csak akkor volt rajta, amikor jöttek.
  A fiúk viszont kénytelenek lesznek inget venni, mert nem hoztak magukkal semmi ilyesmit. Nimbynek nadrágra is be kell ruháznia. Pi úgy döntött, megkérdezi Georges-ot, ő miben lesz, mert inge van, de nadrágja neki sincs, viszont egy komplett öltönyt nem szívesen venne meg, főleg ha a zakót nem is viseli szombaton.
  – A tartalék tőkénkből futja – mondta Martin.
  – Biztosan, de Párizsban is van egy öltönyöm meg Toulonban is – felelte Pi. – Kettő elég, meg haza is kell cipelni.
  – Niala biztos kapásból tud harminc helybelit – mondta Angélique –, akinek hasonló a mérete és kölcsön tud adni egy öltönyt.
  – Például Roger-nak is hasonló a termete – szólalt meg Mohi –, meg Jean-Jacques-nak, Ninette férjének. Sőt szerintem Joachim-nek is. Persze még egyiküket se láttam öltönyben, nem tudom, van-e nekik.
  – És ezek kicsodák? – kérdezte Nimby epésen. Szólni kellene neki, gondolta Kissy, hogy Mohi úgy tanulja Beaulieu-t, mintha vizsgáznia kellene belőle. De a többiek se vették még észre.
  – Roger az Ninette unokatestvére – felelte Mohi készségesen. – Joachim pedig Roger húgának a pasija.
  – De kicsoda Ninette?! – tört ki Nimby.
  – Ej, te is találkoztál vele. Csütörtök reggel az aulában. Amikor odaértünk, éppen azt mondta: „Megyek most már, Isabelle, szervusz.” A néni pedig azt felelte: „Szervusz, Ninette.” Ebből igazán tudhatnád a nevét.
  Kis csend lett, a társaság próbált visszaemlékezni. Kissy nem annyira, ő inkább Mohi módszerén tűnődött. Kezdte érteni. Mohi elraktároz minden apró információt, akkor is, ha az nem kapcsolódik sehova. Valahol, valamikor hallotta, hogy Roger unokatestvére Ninette-nek, más alkalommal azt, hogy ki Roger, ki Ninette, kik a többiek. Meg hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, hol laknak, mivel foglalkoznak. Aztán előkerül a puzzle egyik fontos darabja, és összeáll valami. Amit most hallottak, az csak pár töredék, amiknek semmi jelentősége. De mi fog összeállni a végére? Beaulieu kicsinyített másolatával a fejében sétál majd Párizs utcáin?
  A töprengést a kocsiajtó nyílása szakította félbe. Niala behuppant az ülésre.
  – A mi Sylvie-nk dán – újságolta. – A neve K. Hendriksen. Így van a vendégkönyvben, azt nem tudják, mit jelent a K. Egyedül lakik, hetente fizet, és nem mondta meg, hogy meddig marad. Jól beszél franciául. Hát ennyi.
  – Azt tudod, hogy mely napokon fizet? – kérdezte Pi, szinte lépésben hajtva a szerpentinen.
  – Hétfő reggel. Ma is fizetett. Úgyhogy jövő hétfőig biztos marad.
  – Kivéve ha megérzi, hogy szimatolunk utána és kereket old – mondta Nimby.
  – Így van – bólintott Niala. – De ha ügyesek leszünk, akkor jó pár évig nem látja viszont az Amalienborgot.
  – Hacsak nem a börtön ablakából – vágta rá Mohi lelkesen.

Nimby, Martin és Chantal pillanatok alatt kidolgozta a tökéletes módszert.
  – Meg kell figyelni – mondta Chantal.
  – Meg – felelte Martin. – A panzióval szemben kell kialakítani egy leshelyet.
  – Ott a pizzéria – javasolta Nimby. – Senki nem szól semmit, ha elüldögélsz félórácskát. Aztán jön és üldögél a következő.
  – Ha pedig elődugja az orrát – folytatta Chantal –, az őr követi, és értesíti a többieket.
  – Oké – szólalt meg Niala. – Akkor, Pi, ugorjunk át a félszigetre, légy szíves.
  – Minek? – kérdezte a három tervezgető egyszerre.
  – Hogy beszéljek Françoise-zal.
  – Itt vagyok – mondta Kissy csodálkozva, egy másodpercig csakugyan azt hitte, hogy róla van szó. Éppen azon merengett, vajon Mohi ismeri-e már Sylvie panziójának alaprajzát, az esetleges hátsó kijáratokkal. Holtbiztos. Még nem jártak itt, de ő már mindenre képesnek tartja Mohit. Ha most repülőre ülnének és elutaznának Moszkvába, Mohi egy hét alatt mindent megtanulna róla, és bekötött szemmel eltalálna a Vörös tértől a… nem jutott eszébe semmilyen más hely Moszkvában. De ismerné az összes taxisofőrt, rendőrt, virágárust és persze Putyin elnököt.
  Csak később, fokozatosan döbbent rá, hogy Mohi az egész világon egyedül Beaulieu-t térképezi föl ilyen öntudatlan szenvedéllyel, mert szerelmes ebbe a helybe, és mindent meg akar jegyezni róla, mert lehet, hogy soha többé nem jöhet ide, vagy legjobb esetben nyaranta egy-két hétre.
  Ekkor hallotta meg az igazi nevét és kapta föl a fejét.
  – Nem téged – nevetett Niala. – Françoise Lavalt. Most minden bizonnyal otthon van és ebédet főz. Ő a panzióban dolgozik, mindent tud a mi Sylvie-nkről, amit az ottaniak tudhatnak. Fölteszek neki egypár kérdést, és rögtön okosabbak leszünk.

A félszigeten még nem jártak, csak annyit tudtak, hogy egy Saint-Jean-Cap-Ferrat nevű kisváros van rajta. Ugyanolyannak bizonyult, mint Beaulieu: zegzugos hegyi utcák, köztük valóságos erdőkkel, szebbnél szebb házak, egy nagy kikötő, tele hajócskákkal, minden sarkon panzió, étterem, vendéglő. Hát igen, itt mindenki az idegenforgalomból él. D’Aubissonék is, Nizzának a turisták miatt van az országban a második legnagyobb légiforgalma, Blanche és a kollégái pedig tartanak a rendelőben egy csomó kis füzetet a fogászati ellátáshoz szükséges kifejezésekkel mindenféle nyelven. Nyáron van úgy, hogy hetekig egyetlen helybeli se jön, de tömve van a rendelő.
  Françoise Laval a kikötő fölött lakott egy utcácskában, húszévesforma volt és tényleg az ebédet készítette éppen. A kertben töméntelen kisebb-nagyobb gyerek játszadozott, Françoise kistestvérei és azok barátai.
  – Mi lenne – kérdezte Niala pár perccel előbb –, ha körülnéznétek kicsit a félszigeten? Bocs, de kettesben könnyebben szót értünk Françoise-zal.
  Így hát Nialát kitették a háznál, s némi tanakodás után a kocsit is otthagyták a kertben. Gyalog többet látni, még ha nem is jut olyan messzire az ember.
  Fölfelé indultak az utcákon, már kitapasztalták, hogy érdemes fölmászni a magaslatokra, fentről Beaulieu is valami álomszép, nem mintha közelről nem lenne gyönyörű. Talán félmagasságig kaptattak föl, onnan már be lehetett látni a kikötőt és mellette a Monaco felé kinyújtózó kisebb félszigetet – Saint-Hospice-foknak hívják, mondta később Niala –, aprócska házakkal, amik zöld lombsátorból kandikálnak elő. Körülöttük a tenger mindenfelől, arrébb meg a part, Beaulieu tisztán látszik, még Èze-t is jól ki lehet venni. Monacót takarja egy hegyfok. Niala már említette, hogy valamelyik nap ki akarja vinni őket a tengerre, csak le kell küzdeni Georges ösztönös idegenkedését minden olyan járműtől, amin nincsenek csűrőlapok. Ezt egyik este mondta, vacsora után, mikor a teraszon üldögéltek és nézték lent a tengert. A D’Aubisson házaspár is ott volt velük.
  – De hisz remekül vezet – szólalt meg Nimby jámboran –, pedig az autón…
  – Csssss! – szakította félbe Niala. – Én hitettem el vele, hogy az autón is vannak csűrőlapok, csak a szabályok előírják, hogy tartani kell a zéró-zéró-zéró magasságot. Azóta nem próbál bukófordulót csinálni a Renault-val.
  Ezen jót nevettek, Georges is, aki azt mondta, hogy valamelyik nap csakugyan kimennek és megnézik a partot a tengerről.
  – Nektek hajótok is van? – kérdezte Angélique elismerően.
  Georges legyintett. – Errefelé mindenkinek van hajója.
  Angélique bólintott, hát igen, végül is nem egy nagy szám itt, ha valakinek hajója van.
  – Nekünk éppen ezért nincsen – folytatta Georges váratlanul. – Semeddig se tart kölcsönkérni egyet, ha éppen kell, úgyhogy fölösleges költeni a fenntartására.

Úgy tűnt, Saint-Jean-Cap-Ferrat még Beaulieu-nél is drágább hely, itt mintha csak milliomosok laktak volna. Vagy itt az átlagember is olyan házban lakott, mint a milliomosok? Nehéz lett volna megmondani. De a házak még pazarabbul néztek ki, mint Beaulieu-ben, és kizárólag turistákat láttak az utcákon. Igaz, nem sokat, s ahogy följebb értek, azok is elfogytak.
  Útközben Nimby megint előhozta régebbi tervét, hogy szervezetten kellene üldözniük a shindyket.
  – Szerintem ezt kéne tennünk. Alapítani valami szervezetet, ami kimondottan shindyvadászattal foglalkozik. Otthon már figyeltük őket, ezt még tovább lehetne fejleszteni.
  – Sylvie-t se a neten találtuk – vetette közbe Angélique.
  – Nem, persze, de a netes shindyket egész másképp kell földeríteni, és mi már tudunk egy-két trükköt.
  Közben megálltak megint, a panorámát nézték és persze fotóztak.
  – Nekem van is egypár ötletem – folytatta Nimby. – Lehetne írni egypár ravasz kis programot, amik figyelik a szobákban folyó beszélgetést és lecsapnak bizonyos dolgokra. Avagy…
  Elhallgatott és döbbenten meredt valahová Kissy háta mögé. Ő gyorsan megfordult.
  Pi fájdalmas képpel állt fél karral Angélique-re támaszkodva, egyik lábát fölemelve.
  – Azt hiszem, rosszul léptem – nyögte.
  Amíg leültették, Angélique kifűzte a cipőjét és óvatosan kiszabadította a lábát, Pi elmondta, hogy hátralépett valami kőre, és kibicsaklott a bokája.
  – Nem lehet nagy baja – állapította meg, miután megtapogatta a lábát és Angélique-re nézett. – Ha rád támaszkodom, biztos visszajutunk Lavalékig, aztán majd lesz valahogy. Legföljebb te nyomkodod a pedálokat.
  Ebben a pillanatban megcsörrent Mohi telefonja. Az volt a szokás, hogy ha a társaság egy része együtt volt és valaki külön, akkor ötletszerűen választotta ki, hogy kit hívjon. Niala most Mohit hívta, aki néhány rövid mondatban elmondta, mi történt, aztán azt, hogy hol vannak, és már le is tette.
  – Azt mondta, hoz segítséget, maradjunk itt.
  Ők is leültek és vártak. Öt perc se telhetett bele, s lentről megjelent a viharvert mikrobusz. Ahhoz képest, hogy segítséget hoz, elég lassan jön, állapította meg Kissy, s egy-két pillanat múlva meghökkenten látta Niala sárga ruháját a vezetőülésen.
  – Jézusom – mondta Pi. – Mondjátok, hogy nem Niala vezeti a kocsit!
  Senki nem mondta. Már az aranyszőke haj is látszott, aztán a gondterhelt kifejezés az arcán. S egyszer csak lefékezett mellettük.
  – Angélique, ugorj be és húzd be a kéziféket – szólt ki az ablakon. – Én nem bírok vele.
  Mire a szólított fölkelt és megkerülte az autót, az el is kezdett gurulni lefelé. Niala megint beindította a motort, visszakecmergett hozzájuk, Angélique fölrántotta az ajtót és beugrott a még mozgó kocsiba. Az egy hörrenéssel megállt, s Niala egy pillanat múlva már Pi mellett guggolt a fűben.
  – Eltörted?! – kérdezte olyan hangon, mintha a saját lábát adta volna kölcsön a férfinak, aki aztán sérülten hozza vissza. Ő is így érezhette, mert mosolyogva felelt.
  – Nem, nem hiszem, hogy eltörtem volna. Nem olyan vészes. De te mit művelsz azzal a kocsival?
  – Ezt majd később megvitatjuk. Most megeszed ezt – rántott elő egy kis zacskót, amiben gyógyszer és egy vízzel töltött kólásüveg volt. Pi épp csak megpróbált tiltakozni, de hamar fölhagyott vele. Lenyelt egy tablettát.
  – Oké – mondta Niala. – Ha be tudtok szállni, akkor Amerikába viszlek orvoshoz. Ti másszatok be hátra, Pi üljön az ajtóhoz. Angélique mellém, a kézifék miatt…
  Niala ellentmondást nem tűrő, gyors rendelkezéseivel egykettőre bent voltak az autóban. Angélique habozott a kézifékkel, de Niala olyan szigorúan nézett rá – látták a tükörben –, hogy gyorsan kiengedte.
  – Úgy – mondta Niala, lassan továbbhajtva az úton. – Most már beszélhetünk. Igen, tudom, hogy nem szabad ilyet csinálnom, de azt is, hogy szükség törvényt bont. Françoise nem tud vezetni. Te se tudsz, Angélique. Lavalék közelében senkit se ismerek, aki tud vezetni és otthon van. Messzebbre meg hogy mentem volna gyalog? Én legalább valamennyire tudok vezetni… igaz, most először csinálom kint az utcán… de egyszer ezt is… el kell kezdeni…
  Beszéde szaggatottá vált, mert fölértek az emelkedő tetejére, s minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja a kocsit. Hátul mindannyian együtt drukkoltak neki.
  A mikrobusz végigdöcögött a hegyen, aztán egy ház előtt megállt. Dr. Lester rendelője, hirdette a tábla. Niala leállította a motort, Angélique behúzta a kéziféket, aztán kisegítették Pit és ők is kimásztak. Mire elindultak, Niala már bentről jött kifelé egy szakállas, fehér köpenyes férfival.
  – Mi történt? – kérdezte az furcsa kiejtéssel. – Megsértetted lábat? Gyere, támaszkodjad rám. Bemegyünk és megnézek.
  Niala azt mondta, Amerikába viszi orvoshoz, és így is volt. A rendelő tele volt amerikai város- és tájképekkel, néhány helyet Kissy is fölismert: a Grand Canyont, a Szabadság-szobrot, a Golden Gate-et. Volt vagy egy tucat kép felhőkarcolók erdejével, neki azok mind egyformák. Egy nagy, fekete keretbe foglalt fotó a World Trade Center ikertornyait ábrázolta, alatta kis asztalkán virágcsokor, mintha egy elhunyt rokon arcképe volna.
  – Jól van – mondta a doktor. – Ide üld le és mutasd nekem lábat. Rossz helyre lépted?
  – Igen – mondta Pi komoly arccal, s amíg a doktor elfordult egy pillanatra, rosszallóan nézett rájuk. Igaza van, nem illik vigyorogni a beszédén. – Azt hiszem, valami kőre léptem.
  A doki hirtelen megfordult és szigorúan Pire meredt.
  – Elhoztad követ?
  Meghökkenve néztek rá mindannyian, kivéve Nialát, aki megcsóválta a fejét.
  – Ugyan már, Bill. Majd ha fehér lesz a szakállad, akkor eljátszhatod a vén dokit, aki hülyeségeket kérdez.
  Az orvos nevetett és szemügyre vette Pi lábát, aztán tapogatni kezdte.
  – Jó, jó. De te is tudsz, ha beteg mosolyogja, már nem is fájik annyira. Ezt játszottam öreg Giscard bácsinak télen. Bocsánat – mondta, mert Pi fölszisszent a nyomkodásra. – Nagy hullám meglökte csónakját, borulta neki korlátra és ütötte fejet. Mondok neki: elhoztad korlátot? Nézi rám ekkora szemeket – a doki legalább fél métert mutatott a két kezével –, én meg mondok neki: mert ha csak hullámot hoztad, az nekem nem elég!
  A csapat jót nevetett.
  – Lábnak semmi baja, szerintem – mondta aztán Bill. – De akarok hallani másik doki véleményét. Jó? Gyere át másik szobába, megkérdezünk.
  Pi átbicegett a másik szobába, közben alighanem benne is felötlött, hogy miért nem jöhet oda az a doki. De a szobában nem volt senki, csak egy csomó nagy gép.
  – Ide üld le – segített az orvos. – Lábat ide fémlapra. Másik dokit Röntgen dokinak hívnak. Mikor szólom, tartod lábat egész mozzantalanul. Helyes? Ti most kimentek.
  Gyorsan kisereglettek az előző szobába.
  – Miért kellett kijönnünk? – csodálkozott Mohi.
  – Hogy ne kapjunk sugárdózist – felelte Angélique. – A röntgensugárzás veszélyes, csak akkor tesznek ki neki valakit, ha muszáj. A dokinak is van egy sugárvédő kalitkája, ahova ilyenkor bebújik.
  – Te bent maradhattál volna – mondta Nimby.
  – Én? Miért?
  – Csillagász vagy, hozzászoktál. A csillagok erős röntgensugárzást bocsátanak ki, nem?
  – De… – mondta Angélique, szemlátomást nem tudva eldönteni, hogy a fiú komolyan beszél-e.
  Már nyílt is az ajtó.
  – Ez kész – szólt ki Bill. – Segítem neked visszajönni rendelőbe, jó? Pár perc kell gépnek, előhívni képet. Ti lakjátok Beaulieu-ben?
  – Most igen – felelték.
  – Jó. Ha nem törted el semmit, akkor bekötök, kapod rá gyógyszert és három napig nem használsz lábat. Ha fájik vagy kiabál, szóljad Versini dokinak.
  – És ha eltörte, akkor megragasztod? – érdeklődött Mohi.
  – Meg, meg – mosolygott az orvos –, de úgyis nem törte sehol. Ha nagyon jól van és nem fájik semmit, nem muszáj kivárni három napot. De erőltetést nem szabad. Semmi sziklamászás, nem ugrod ejtőernyővel, és nem is úszhatod. Vízbe menni szabad, csak lábtempóval vigyázzad. Megnézem képet.
  Kissy csendes vigyorral figyelte, ahogy Mohi úgy néz a távozó orvos után, mint aki sok év után viszontlát egy régi jó barátot.
  – Hogy került ide? – kérdezte közben Angélique Nialától.
  – Egyetem után idejött nyaralni, aztán itt maradt egy lány miatt. Aki egyébként rokonom.
  – Ki az? – nézett rá Mohi.
  – Marie-nak hívják, nem ismeritek.
  Kissyn átfutott a gondolat: biztos, hogy Mohi sem ismeri?…
  – Igaz is, Marie merre van? – fordult Niala a visszatérő orvoshoz.
  – Gyógykezelje beteget házában. Jól van, nem törted lábat, meheted haza. Nem felejtesz utasítást? Kösz – vette át Pitől a társadalombiztosítási kártyáját, és gyorsan elintézte az adminisztrációt.
  – Ugye autót vezethet? – kérdezte Angélique, egy oldalpillantást vetve Nialára.
  – Autót? Szó nincsen róla. Pihenje lábat! – mondta az orvos szigorúan, és kitámogatta Pit a kocsiig. Aztán homlokráncolva figyelte, hogy Niala a volán mögé telepszik.
  – Te már kaptad vezetői engedélyt? – érdeklődött.
  Niala dühösen bevágta a kocsiajtót.
  – Szórakozol velem, Bill?! Ha azt hiszed, olyan könnyű nekem elvezetni ezt a dögnehéz kocsit, hát nagyon tévedsz, de én vagyok az egyetlen, aki ért hozzá, és még három kilométer hazáig.
  Az orvos lehajtotta fejét.
  – Értek. Kicsit várjad, Nicole. Én nem hagyhatok itt rendelőt, de szólom Jean-Paulnak. Hazavigye titeket, jó?
  Niala bólintott, remegve a felindulástól, szólni se tudott. Remélhetőleg nem sírja el magát, gondolta Kissy. Szegényen most jön ki az idegfeszültség Pi sérülése miatt. Meg a vezetés miatt is. Elég nehezen vette a kanyarokat idefelé, pedig majdnem egyenes volt az út, otthon Beaulieu-ben igazi kanyarok is vannak, meg ott az országút forgalma. Biztos megbirkózna vele, egyesben persze, de pattanásig feszült idegekkel.
  Niala sóhajtott egy hatalmasat, aztán kinyújtotta bal kezét az ablakon. Az orvos egy pillanatra a markába fogta.
  – Thanks for all, Bill.
  – You’re welcome, Nicole.
  Niala elfordította a kulcsot, beletaposott a pedálokba – ő, Kissy még mindig nem tudja, hogy melyik mire való –, és a kivénhedt mikrobusz meglódult.
  Lassan csorogtak végig az úton, hallgatagon. Niala a vezetésre összpontosított, ők pedig nem kérdezték meg, hogy miért hajtottak el, ha egyszer az orvos szól annak a Jean-Paulnak.
  Pár perc után gyalogos alak jött szembe velük a kocsiút közepén. Kissy riadtan ismerte föl a rendőregyenruhát. Ha ez most elkapja őket…
  Niala megállt a rendőr előtt, Angélique behúzta a kéziféket, a rendőr pedig bedugta a fejét az ablakon. Végignézett rajtuk. Kissy csodálkozva látta, hogy a mellette ülő Mohi hogy húzza össze magát egyre kisebbre, igyekezve láthatatlanná válni. Valószínűleg nincsenek jó tapasztalatai a rendőrökkel, hát persze, honnan is lennének. Alighanem sok időt töltött már el azzal, hogy előlük bujkált.
  – No – mondta a rendőr, visszatekintve a kicsit még fújtató Nialára –, hát veletek meg mi történt? Lester doki hablatyolt valamit rólad, de a felét se értettem.
  Kissy megkönnyebbült, tehát a rendőr Jean-Paul. Akkor Niala azért hajtott tovább, mert tudta, hogy erről fog jönni.
  – Hadd ne tartsak mesedélelőttöt, Jean-Paul. Ugorj be és vezesd a csotrogányt, én meg hátramegyek.
  – Jól van, de aztán nekem vissza kell mennem az őrsre.
  – Hát majd visszamész – fortyant föl Niala. – Marad ott még egy csomó naplopó, aki útbaigazítja a turistákat. A fékezésekkel majd vigyázz, mert Pinek fáj a lába.
  Közben kimászott az ülésből és hátrajött. Martin és Nimby egyszerre ugrott föl, hogy átadja a helyét. Niala biccentett köszönetül és lerogyott Martin helyére, aki leült a földre. Jean-Paul beszállt és indított. Niala csak akkor szólalt meg, amikor már rendes sebességgel haladt a kocsi.
  – Ne haragudjatok. Azt hiszem, kiborultam kicsit. Eddig csak úgy vezettem, mint Mike az ET-ből, garázsból ki, garázsba be… és nem ezt a hatalmas szörnyeteget. Örülök, hogy nem kell fölmásznom vele a hegyre meg átevickélnem a főúton.
  – Nem haragszunk – mondta Angélique őszintén. – Csodálatosan csináltad. Én pedig ősszel beiratkozom egy autósiskolába.

Csak amikor hazaértek és a rendőr már el is ment, akkor tudták meg, hogy majdnem a nagybátyja Nialának. Mathieu bácsi, a mikrobusz tulajdonosa Blanche féltestvére, ugyanaz az apjuk. Jean-Paul pedig Mathieu féltestvére: ugyanaz az anyjuk. Blanche meg Jean-Paul ilyenformán semmiféle vérrokonságban nincs egymással, de mégis afféle testvérekként tartják számon egymást. Jean-Paul édestestvére az a bizonyos Marie, Lester doktor felesége és egyben asszisztense.
  Mindezt Niala a nappaliban magyarázta el, miután kényelembe helyezték Pit és a lábát.
  – Akkor már csak azt mondd meg – szólalt meg Mohi –, hogy ki árulja a dinnyét a strand mellett.
  Mindenki értetlenül nézett rá, a kérdésnek az égvilágon semmi értelme nem volt. Niala is furcsálkodva nézte Mohit, de az ő arcán egész más látszott.
  – Hogy jutott ez most eszedbe?
  – Csak úgy. Mintha ennek köze lenne Jean-Paulhoz, de nem tudom, micsoda.
  – Igen… köze van hozzá. A dinnyét Pierre Dubarry árulja, Joséphine öccse. Joséphine pedig Jacquot felesége, aki…
  – Ó, így már tudom – derült föl Mohi arca, miközben nekik többieknek halvány fogalmuk se volt az egészről. – Csak az nem volt világos, hogy ez melyik Joséphine.
  Kissyt hihetetlenül szórakoztatta a dolog. Tisztára olyan volt, mintha Mohival együtt becsöppentek volna egy sokszereplős szappanoperába az ezredik résznél, és Mohi már az ezeregyediknél világosan tudná, hogy ki kinek a kije, miközben ő még odáig se jutott el, hogy a főszereplők arcát össze tudja kapcsolni a nevükkel. S ahogy nézte Niala töprengő arcát, látta rajta, hogy most végre neki is kezd szemet szúrni a dolog, amit ő, Kissy már jó ideje megfigyelt Mohin.
  – Tulajdonképpen honnan tudsz te ilyen dolgokat?
  – Nem tudom – nézett rá az kicsit ijedten. – Valaki említette, de nem emlékszem.
  – Mi anyáékkal biztos nem. Minket nem érdekel, hogy ki kivel bújik ágyba.
  Kissy meglepődött, eddig valami rokonságra tippelt. Eszerint ez a Joséphine ágyba bújt Jean-Paullal? Nem kérdezi meg, mert letorkolják, hogy ugyan már, Catherine bújt ágyba Albert-rel vagy Maurice Alexandrával, és rejtély marad, hogy azok kicsodák. Sokkal szórakoztatóbb így, hogy nem ért semmit.
  – De akkor se tudom – bizonygatta Mohi elszontyolodva.
  – Jaj, ne ess kétségbe – mondta Niala gyorsan, látva, hogy a kicsi azt hiszi, valami rossz fát tett a tűzre. – Csak meglepett a dolog, de nincs abban semmi rossz, ha ilyen dolgokról is tudsz. Csak az érintettek előtt ne szellőztesd, zavarba jönnének.
  – Én sejtem, honnan tudja ezt Mohi – szólt közbe Kissy. Úgy érezte, föl kell végre fednie Mohi csodálatos memóriáját. – Valószínű, hogy valamikor elmentek mellettünk valakik, akik erről beszéltek. Mi azonnal elfelejtettük, mert nem ismerjük a szereplőket, nekünk nem jelentett semmit. De Mohi mindent megjegyez, és összerakja. Bámulatra méltó emlékezőtehetsége van.
  Niala komoly arccal nézte a kislányt, aki zavartan fészkelődött a fotelban.
  – Tényleg?
  – Lehet – felelte az. – Nem tudom. Elég jól kiismerem magam nálatok… de… azt hittem, a többiek is…
  Kissy az ajkába harapott. Ők?! Hisz lövésük sincsen azokról az emberekről, helyekről, eseményekről, amiket ők magától értetődőnek tekintenek.
  – Ki Gérard Parmentier? – kérdezte Niala hirtelen, de nem amolyan vizsgáztató hangon, hanem szinte simogatva, mint amikor egy kiskutyát dicsér meg az ember.
  Mohi félszegen elmosolyodott. – Az az öreg bácsi, aki mindig micisapkát hord és egy fekete biciklin jár. Marióék tőle vették meg az egyik telket, amin a panzió áll, és a szőlője Bourridonéké mellett van a hegyen. A felesége Augustin Claudel lánya volt, cseléd Rothschildéknál, de tíz éve nem él már. Amikor megszülettél, kaptál tőlük száz eurót, azazhogy frankot, amit betettek a nevedre nyitott bankszámlára. A télen a bácsi beteg volt és te mindennap jártál hozzá. Ő tanította meg Blanche-ot kosarat fonni, a felesége pedig többször becsempészte magával a Rothschild-villába, odaát a félszigeten. Amúgy pék volt, de később gazdálkodásba fogott, és rengeteg pénze van, amit senki se tud, hogy ki fog örökölni, mert gyereke nincsen.
  Nialának egyre gyanúsabban csillogott a szeme, ahogy hallgatta az egyre folyékonyabban, magabiztosabban csengő kiselőadást. Igen, erre az öregre Kissy is emlékezett, minden reggel találkoznak vele, amikor lemennek a partra, ő azt mondja, jó reggelt, Nicole, Niala meg azt, jó reggelt, Gérard bácsi. És az is rémlett, hogy pék volt, mintha Blanche említette volna. De ennyi mindent ő képtelen lenne fölidézni róla.
  Csend volt. Aztán Niala megint kérdezett, egészen halkan.
  – Ki Annabelle néni?
  – Ó, az könnyű – felelte Mohi, de a hangjából is, az arcáról is hiányzott a vidámság. – Mathieu bácsi feleségének a testvére. Ott lakik fönt a hegyen, abban a házban, aminek világoskékek az ablakpárkányai. Elvált, van két fia, az egyik polgármester valahol nyugaton. A volt férjének gumigyára van. A néni szerkesztő a nizzai tévénél, és nagyszerűen főz. De mi még nem találkoztunk vele, mert most Bordeaux-ban forgat.
  Niala csak hallgatta Mohi magabiztos elbeszélését, és most már csakugyan végigcsordult egy könnycsepp az arcán. Észre se vette, csak nézte, nézte Mohit, és Kissy érezte: nem azon hatódott meg, hogy Mohinak ilyen jó a memóriája.
  Nem, Niala először mélységesen elkeseredett, s csak azután, apránként kezdett benne testet ölteni mindaz, ami később a tűzijátékhoz vezetett, s alapjaiban változtatta meg mindannyiuk világképét.
  Amikor Kissy megtudta mindezt, meg kellett állapítania, hogy Niala intelligenciája magasan az övé fölött szárnyal. Neki akkor csak az járt a fejében, milyen kár, hogy Mohi ezzel a ragyogó eszével csak kallódik, félig-meddig utcagyerek. Ha jobb körülmények közé csöppen, akármi lehetne belőle.

Otthon ebédeltek ezen a napon, hiszen Pi nem mászkálhatott. A panzió konyhájáról hozattak, Jeanne szolgálta föl. Neki is szemet szúrt Niala szokatlan csendessége, sőt ez már több volt, mint csendesség, Niala úgy kóválygott, mint akit fejbe vertek. Meg is kérdezte őt, Kissyt, persze nem szavakkal, csak egypár grimasszal és szemvillanással. Csak egy „fogalmam sincs” vállvonással tudott felelni.
  De aztán csak megélénkült valahogy, amikor faggatni kezdték, hogy mit beszélt Françoise Lavallal. Bár Kissynek olyan érzése volt, hogy úgy kényszeríti magát, hogy ne arra figyeljen, ami annyira foglalkoztatja.
  – Nos – kezdte –, először is kifaggattam az emberünkről, és elmondta, amit tud. A muki strandra jár meg kirándul, érdeklődött a helyi nevezetességek iránt, megnézte a Kérylos-villát, ami nálunk is tervbe van véve, és szeret csatangolni a hegyekben. Egyedül érkezett, most jár először a Côte d’Azurön. Én pedig elmondtam neki, hogy mivel gyanúsítjuk a pasast. Eléggé fölháborodott, de értelmes lány, tudja, mi a különbség gyanú és bizonyosság között, és azt is tudja, hogy ha bizonyíték nélkül bármivel megvádolja a pofát, vagy akár csak sejteti a gyanúját, akkor szerencsésnek érezheti magát, ha csak kirúgják. Úgyhogy tartja a száját és figyeli a hapsit.
  – És mi addig mit csinálunk? – kérdezte Nimby.
  – Hát arra igazán nem volt időm – sóhajtott Niala –, hogy ezt kitaláljam.
  – Én megmondom – szólalt meg Pi. – Semmit. Várunk. Most Françoise Laval van gólhelyzetben.
  – Meglátjátok – álmodozott Martin –, Françoise hamarosan belép majd a középső mezőre és azt mondja: Jumanji!
  – Vagy föltépi az ablakot – tette hozzá Chantal –, és kiüvölti a viharba: Mag-da-lé-na!
  Françoise Laval egyiket sem tette – nem is biztos, hogy látta ezt a két filmet –, de meglepően hamar jelentkezett, alig félórával azután, hogy megkezdte műszakját. Blanche alig öt perccel előbb ért haza, meghallgatta az aznap történtek elbeszélését és kifejezte együttérzését Pi lába miatt.
  – Én – vette föl a telefont Niala. Mindig így vette föl, mert ez bemutatkozásnak számít – elvégre ő csakugyan ő –, de ha valaki mellétárcsáz, azzal fölösleges közölni, hogy ki lakik itt.
  Ahogy meghallotta a hívó hangját, lenyomta a kihangosítót.
  – …igazad volt, Nicole. El kell kapni ezt a disznót!
  – Françoise! Csillapodj le és mondd el összefüggően!
  Az elbeszélés jóval hosszabb és csapongóbb volt, mint a benne levő tartalom, de végül összerakták, hogy mi történt. Az egyik szoba ajtajából Françoise azt látta, hogy Sylvie fölemeli az ott lakó japán házaspár kislányának szoknyáját, és bekukucskál alá, vagy csak megpróbálja, ezt nem lehetett tudni. A kislány mond neki valamit, amit Françoise nem hallott, és elszalad. Sylvie ezután vidáman elsétál a másik irányba.
  Françoise persze rendőrt szeretett volna hívni, de megmagyarázták neki, hogy a bíróságon az ő szava állna szemben a pasaséval. Bizonyítékok nélkül semmit sem tehetnek.
  Mikor letették, Blanche megjegyezte:
  – Óvatosnak kell lennetek Françoise-zal. Túl könnyen elragadja a képzelete.
  Ezzel Niala is egyetértett. Úgy döntöttek, egyelőre félreteszik a Sylvie-ügyet, túl kevés a konkrétum, úgyszólván a semmire alapozva gyanúsítják. Inkább megbeszélték a fiúk ruhavásárlását. Nimby és Martin holnap elmegy és megveszi, ami kell; segítségre nincs szükségük, jó párszor elmentek már a ruhaüzlet előtt, odatalálnak. Pi pedig kölcsönöz egy öltönyt. Nem kellett megvárni Georges hazatértét, Blanche tudta, hogy a férje öltönyben lesz, a zakót is fölveszi, de nyakkendőt persze nem. Munka közben állandóan nyakkendőt kell hordania, a szabadsága alatt csak akkor veszi föl, ha elengedhetetlen. Ez a viselet Pinek is megfelelt, úgyhogy Blanche fölhívott valakit és kölcsönkért egy öltönyt.
  Amikor letették a telefont, Niala odalépett a kanapén üldögélő Mohihoz, tűnődve nézte egy pillanatig, aztán leült mellé.
  – Kivel beszélt most anya? – kérdezte csöndesen.
  Mohi elmosolyodott. Egész más volt az arca, mint amikor vigyorog. Ez mosoly volt, barátságos, szelíd mosoly.
  – Jean-François Serrault-val. Borász, fönt lakik a hegyen, és sántít az egyik lábára. A felesége Gérard Parmentier unokahúga, van egy ötéves fiuk, akinek állítólag egy német, olasz vagy amerikai turista az apja, aszerint, hogy éppen ki köszörüli rajtuk a nyelvét. Pedig két éve Jean-François nyomatékosan megkérte Guillaume Duchamp-t, hogy hagyják őket békén, olyan nyomatékosan, hogy Guillaume kórházba került, Jean-François-nak pedig fizetnie kellett, hogy le ne csukják.
  Blanche csodálkozva hallgatta.
  – Honnan tudsz te ilyeneket?
  Hosszú idővel később Kissy kimondottan sajnálta, hogy nem volt bekapcsolva semmilyen hangrögzítő eszköz. Meg mert volna esküdni, hogy Blanche-nak ennél a kérdésnél elcsuklott a hangja a meghatottságtól. De Blanche maga azt állította, hogy nem hatódott meg, csak meglepődött. Persze végül is mindegy. Később adódott még éppen elég alkalma, hogy meghatódjon.
  – Csak úgy fölcsipegettem – mondta Mohi. – Ezt-azt beszélnek az emberek, én pedig meghallom. Azt például éppen tegnap éjjel hallottam, hogy Serrault-ékról mit pletykálnak.
  – És hol?
  – A panzió kapujában – bökte ki Mohi kis habozás után. – Ketten beszélgettek, de nem mondom meg, kik voltak.
  – Nem baj – mondta Blanche. – Maradjunk annál az egyszerű föltételezésnél, hogy Jeanne már megint a kapuban csacsogott Anne Perrinnel. De te nem lehettél a szobádban, ha onnan hallottad őket.
  Mohi megvonta a vállát és nem felelt.
  – Ugyan, Mohi – mosolygott Blanche. – Nem kell elszámolnod vele, hogy merre jársz.
  – Jól van… szóval azon a nagy fán ültem a kapu fölött.
  – Tölgyfa – dünnyögte Niala.
  – Szeretek a fákon üldögélni, bár nappal nemigen jut rá időm. Éjjel, ha nem tudok aludni, kimegyek és fölmászom valamelyik fára.
  Kissy teljesen el volt képedve, erről sejtelme se volt. Még azt se tudta, hogy Mohi szeret vagy egyáltalán tud fára mászni.
  – Hát persze – szólalt meg Niala. – Valamelyik nap ebéd előtt éppen akkor találkoztunk, amikor lemásztál az almafáról. Azt mondtad, isteni onnan a kilátás…
  – Te pedig azt felelted, tudod, te is ültél már odafönn.
  – Még én is ültem kislánykoromban a fáinkon – nevetett Blanche. – Volt úgy, hogy Georges-zsal együtt, mert rokonai éltek itt, és hozzájuk járt nyaralni.
  Niala egyre csak Mohit nézte, nagyon gondolkodva valamin. Egyszer csak megkérdezte:
  – Mohi, te ugye nem a nevelőszüleid nevét viseled?
  – Nem hát – ütődött meg ez –, miért?
  – Honnan kaptad a Bohringer nevet?
  – Nem tudom. Azt hiszem, a nővérek adták a kórházban. De hogy jut ez most…
  Niala fölpattant és járkálni kezdett.
  – Csak elképzeltelek, ahogy ülsz a fán… és eszembe jutott egy kislány egy filmben, aki szintén ül a fán és figyeli a felnőtteket. Egy fiú is ül mellette, aki nyaralni jött oda, akárcsak apa, amikor ti ültetek a fán – nézett anyjára. – És nevek jutottak eszembe. Ismeritek a filmet?
  Mindenki kutatott az emlékeiben.
  – Amerikai? – kérdezte Pi.
  – Francia. Bár készült egy amerikai feldolgozás is, abban az Alaszka-beli Thora Birch játssza a kislányt. A francia változatban Guedj. – Megállt Mohi előtt és jelentőségteljesen nézett rá. – Vanessa Guedj. A férfi főszereplő pedig… Richard Bohringer.
  – Hát persze – bólintott Blanche. – Mi is a címe… a falu neve, ahol játszódik, ha jól emlékszem.
  – Igen, csak tettek elé egy névelőt. A nagy út. Hubert rendezte, aki A cigánylányt is. – Niala elnevette magát. – Ha annak a nővérnek, aki elnevezett téged, az lett volna a kedvenc filmje, akkor most Valérie Brasseurnek hívnának.
  Mohi pislogott.
  – Azt akarod mondani, hogy egy filmből kaptam a nevemet?
  – Szerintem onnan. Én a nickemet vettem a kedvenc színészemről, a nővérke egy újszülöttet nevezett el róla. A keresztnév viszont nem lehetett Richard, nem állt volna jól neked, úgyhogy a színész kislány nevét kaptad.
  Niala elmélete negyedóra múlva megdőlt és egy másik elméletnek adta át a helyét. Megnézték a film és a két színész adatait az IMDB-ben, és kiderült, hogy Vanessa Guedj azon a napon ünnepelte huszadik születésnapját, amelyiken Mohi született. Innentől vált bizonyossá az összefüggés, ami addig csak sejtés volt. De akkor, mondta Niala, másképp történhetett.
  – Akkor még biztos nem volt IMDB – tűnődött –, de akkor is meg lehetett tudni, hogy milyen sztárok születtek az év adott napján. A nővérke kiválasztotta Guedjet és megajándékozott a keresztnevével. És a legismertebb filmjéből kaptál mellé családnevet.
  Mohi legalább egy centit nőtt ettől a felfedezéstől, mintha az derült volna ki, hogy a két filmsztár édesgyermeke. Hát még amikor este megnézték a filmet, mert persze hogy megvolt Niala gyűjteményében, és a társaság megállapította, hogy Mohi és Martine, akit Guedj játszik a filmben, sokban hasonlít egymásra. Külsőre nem, de mindketten energikusak, a saját fejük után mennek, nem tisztelnek semmit és nagy a szájuk.
  Csak sokkal később fedezte föl Kissy, hogy van még egy kapocs a film és a valóság között. A film egy nyaralásról szól, ami megváltoztatta több ember életét – s ők is egy olyan nyaralás közben találtak rá a filmre, ami többük életét megváltoztatta.
  Az utolsó kapcsot, ami összekötötte őt a filmmel, maga Vanessa találta meg sok-sok év múlva, akkoriban, amikor az esküvőjére készült.

Úgy döntöttek, másnap mennek ki a tengerre. Akkor Pi elüldögélhet a hajón, nem kell terhelnie a lábát. Amennyit pedig mégis mászkálnia kell, ahhoz mankót fog használni: Luigi egykettőre előkerített egyet a panzió padlásáról, ahol petróleumlámpától a szovjet kitüntetésekig minden megtalálható volt. Pi ugyan azt dörmögte, hogy hamarabb rendbe fog jönni a lába, mint ahogy megtanul járni ezzel, meg hogy egy bot is elég lett volna, sőt az is túlzás, de Isabelle néni csak a fejét rázta.
  – Hallgasson rám, Jourdain úr, ötvenöt éve caplatok ezeken a hegyi utakon, láttam én már mindent, ami az embert itt érheti. Ha egyszer rosszul lépett, jó darabig vigyázni kell, amíg meg nem erősödik a lába. És a bot nem elég. Azzal ugyanúgy rálép, az meg nem lenne jó.
  Kissy örömmel vette észre, hogy már sokkal jobban érti a néni beszédét. Isabelle néni voltaképpen nem tiszta provanszál nyelven beszél, tudták meg Nialától, hanem a francia itteni tájszólását keveri a provanszállal és az olasszal, pontosabban a ligurival, mert Mario azt beszéli – vagyis hát közel negyven éve él Franciaországban, ma már ő is francia–provanszál–olasz keveréknyelven beszél. Sőt akad a beszédjükben némi monacói is, mert annak a pöttöm országnak van ám saját nyelve, csak persze mindenki franciául beszél ott is. De ezek a nyelvek amúgy is annyira hasonlítanak egymásra, hogy nehéz őket szétválogatni.
  Igen, egész könnyű megérteni. Utánozni már annál nehezebb, az embernek fogalma sincsen, mit mondanak ugyanúgy, mint Párizsban, mit másképp, és hogyan. Ez csak Mohinak megy remekül, akinek provanszál beszédét Isabelle néni nagyon megcsodálta, és megkérdezte, hogy sokszor járt-e már ezen a vidéken.
  – Most először – felelte Mohi. – Még a közelben se jártam soha.
  – Tán ösmertél akkor valakit, aki idevaló volt?
  Isabelle néni óvakodott bármit kérdezni Mohi szüleiről – D’Aubissonék idejekorán tájékoztatták.
  – Nem, senkit. Isabelle néni volt az első, akit így hallottam beszélni.
  – Akkor pedig – jelentette ki a néni megfellebbezhetetlenül – te innen származol. Hogy melyik ősöd élhetett itt, azt nem tudhatom, de örököltél tőle valamit.
  Ezt persze senki nem hitte el, a nyelvtudás nem öröklődik, de még a nyelvtehetség se. Mohi is így gondolta.
  – Ugyan – mondta, míg lehajtottak a hegyről –, nem örököltem én semmit senkitől. Szimplán zseniális vagyok, csak úgy saját magamtól.
  – De ez nem az egyetlen jó tulajdonságod – nevetett rá Chantal.
  – Nem hát – vigyorgott vissza Mohi. – A legbüszkébb a szerénységemre vagyok!
  Így csevegve értek le pár perc alatt a kikötőbe; a kisebbikbe, amelyiket Fourminak hívtak, itt parkol a hajójuk. Horgonyoz, javította ki Niala Nimbyt. Nem, hanem kikötőzik, felelte a fiú, mert ha az autók a parkolóban parkolnak, akkor a hajók a kikötőben nyilván kikötőznek.
  A Ninette kikötőbakokra volt kikötve kötelekkel, de Niala kijelentette, hogy tengerésznyelven ezt horgonyzásnak hívják.
  – Tényleg? – kérdezte Chantal.
  – Nem – derült Niala –, de miért legyen Nimbynek igaza?
  Blanche a parton maradt, hogy eloldja a köteleket, ők pedig fölmentek a fedélzetre. Pinek némi bajlódást jelentett a palló, de nem sokkal többet, mint a közönséges talajon járni a mankóval. A lényeg az volt, hogy följutott és nem esett vízbe.
  A Ninette kicsi hajó volt, de csak tengeri fogalmak szerint. Kényelmesen elfértek a hátsó fedélzeten, és még ott volt a négy-öt személyre tervezett kabin. Árboca nem volt, motor hajtotta, amit Georges nyomban be is indított, és szép lassan kiballagott velük a kikötőből.
  Ahogy kihúztak a móló mellett, folyamatosan kattogtak a fényképezőgépek. Beaulieu a levegőből, a hegyről és a partról is szép volt, de a tengerről talán még szebb. Még jól látták a parti pálmafákat, de a hegyi házak már színes kavalkáddá változtak. Aztán a kikötő is fehér játékvilággá zsugorodott, és eléjük tárult az öböl. Északon Beaulieu, nyugaton és délen a félsziget. Valahol messzebb, dél felé a saint-jeani kikötő, de innen még nem látszott.
  – Soha nem tudnék itt élni – mondta Angélique meggyőződéssel. A többiek meghökkenve, már-már sértődötten néztek rá, csak D’Aubissonék nem, ők sejthették, mire gondol. – Jaj, ne nézzetek így rám. Egyszerűen annyira gyönyörű itt minden… de ahol az ember lakik, az csak egy hely és kész. Ha az ember megszokja, a legszebb táj is hétköznapi. Ez pedig túl csodálatos ahhoz, hogy kárba vesszen.
  – Értem, mire gondolsz – bólintott Blanche. – Én itt nőttem fel, igazán megszoktam… de biztosíthatlak, ma is ugyanúgy látom a szépségét. Persze nem nézem mindennap, ez igaz. De szeretek például kiülni a teraszra és onnan nézni a partot meg a tengert, és elmélázni rajta, hogy milyen szép.
  A folytatásra Kissy már nem nagyon figyelt. Az jutott eszébe, miközben egy másik hajót kísért a tekintetével, hogy ő is elmélázott már jó párszor a táj fölött, percekig csak bámult maga elé és nézte a partot, a tengert, mikor mit. Mások is megteszik. És ha Hendriksen is csak ezt tette, amikor megfigyelték a strandon? Ha éppen azon meditált, hogy milyen szép itt a tenger, milyen más, mint otthon őnáluk, vagy esetleg azon, hogy ha itt hajóra szállna és a partok mentén megkerülné Nyugat-Európát, milyen sokfélének látná a partot meg a tengert, amíg hazaér? Ők csak annyit láttak, hogy könyv van a kezében, de nem lapoz, és abban az irányban, amerre a feje mutat, van két meztelen kisgyerek. Semmi többet nem tudnak. Françoise rémtörténete vagy igaz, vagy nem, még azt se tudni, milyen messze állt pontosan. Akármit csinálhatott a pasi, amit Françoise fölzaklatott képzelete úgy látott, hogy benéz a kislány szoknyája alá.
  A Ninette kihúzott az öbölből és elhaladt a város előtt, aztán tovább. Megnézték Èze-Bord de Mert, Èze-t és Cap d’Ailt is; ebben a városban kötöttek ki, alig egy lépésnyire Monacótól, és fölsétáltak a partra.
  – Itt is vagyunk – mutatott Georges egy kis pizzériára. – Ez Yves barátomé, akinek tegnap segítettem kifesteni a másik pizzériáját. Azt mondta, cserében vendégül lát minket ebédre.
  – Óriási – örült meg Nimby. – Már érzem a gyomromat. Nagy pizzéria volt?
  – Dehogy, csak akkora, mint ez.
  – Kár.
  Georges nevetett és biztosította Nimbyt, hogy a pizzéria és az ebéd mérete között nem lesz összefüggés.
  Kissy jót mulatott Nimby éhségén, különösen mert amióta itt vannak, jobbnál jobb kajákat esznek, de nem híznak, mert jócskán le is mozogják a kalóriákat. Maga Nimby éppenséggel fogyott húsz dekát, tegnap este jelentette be, és megkérdezte Nialát, hogy a fürdőszobai mérlegük pontos-e. Blanche fölajánlotta, hogy ráteszi Nimbyt patikamérlegre, mintha valami apró állatka volna, de a fiú megelégedett a fürdőszobaival.

Ezt az ebédet is le kell majd mozogni. Kisebb szelet pizzákat ettek, négy-ötfélét fejenként, meg gyümölcsöt, és óriási adag kólákkal meg narancslevekkel öblítették le. Yves, a tulaj nem volt jelen, nem volt megbeszélve, hogy melyik nap mennek, de fölhívták, átadták a pincérlánynak, és kiadta az utasítást, hogy ingyen kell őket kiszolgálni. Aztán visszamentek a hajójukra, hisz Pi még nem nagyon járhat, és elhúztak Monaco előtt. Mint valami mesevilág, ide jöhetnének forgatni a legújabb Óz-filmeket, és semmin nem kellene változtatni.
  Roquebrune-Cap Martin volt a következő város, de odáig már nem mentek el, a monacói part előtt visszafordultak. Azután már csak Menton következett volna, és ott az olasz határ.
  Èze előtt Kissynek támadt egy gondolata, ahogy Angélique-et nézte, amint odabújik Pihez és gyönyörködik a tájban. Ott a hajón nem kérdezhette meg Nialát, de amikor hazaértek, félrevonta.
  – Ide hallgass, tulajdonképpen miért vagy te egyedül?
  – Egyedül? – nézett rá Niala értetlenül.
  – Igen. Pinek itt van Angélique, nekem Martin, de mi még azt se tudjuk, hogy te kivel jársz. Miért nem hívod el?
  – Mert nem járok senkivel.
  – Szakítottatok?
  Niala bólintott, aztán kurtán megrázta a fejét. – Nem szakítottunk, én szakítottam. Meguntam a srácot.
  – Kár.
  – Miért?
  – Jólesett volna azt látni, hogy nem csak epekedsz Pi után, hanem valakivel jól érzed magad.
  Niala rámosolygott, de nem volt ez vidám mosoly, inkább szomorú.
  – Én veletek érzem jól magam. Rajtatok kívül most nincs szükségem senkire.
  Egy percig hallgattak mindketten. Kissy kinézett az ablakon a tengerre, aztán körbejártatta pillantását a szobán. Niala szobájában voltak, nem a panzióbeliben, hanem a rendes szobájában a villa emeletén. Halványkék falak apró virágmintával, hozzáillő színű bútorok, mindenfelé plüssállatkák, virág, apró dísztárgyak. Az ő szobája is klasszul van berendezve, de Nialáé még sokkal ízlésesebb.
  – Mi a baj, Nicole?
  Niala nagyot sóhajtott. Fölállt és az ablakhoz ment. Kinézett rajta, de Kissy tudta, hogy nem is látja a hegyoldalt, a partot, a tengert. Valami egész mást lát, de mit?
  – Nehéz lenne megmondani – felelte hosszas hallgatás után. – Egy ideje úgy érzem, hogy valami nincs rendben. Mintha…
  Csend. Kissy várt. Aztán megint megszólalt Niala:
  – Jártál már úgy, hogy beléptél valahová… és az volt az érzésed, hogy valami nincs a helyén? Körülnéztél… és valami megmagyarázhatatlan érzésed támadt, hogy nem stimmel valami. – Megfordult és Kissyre nézett. – Történt már veled ilyen?
  – Nem tudom. Talán.
  Niala bólintott. – Hát nekem ilyen érzésem van. Tegnap óta… nem tudom… ne faggass, kérlek. Még magam sem látok tisztán.

Később, sokkal később, akkor, amikor másodszor utazott haza Beaulieu-ből, Kissynek eszébe jutott ez a délutáni se füle, se farka beszélgetés, s elgondolkodott, mi lett volna, ha akkor nekiülnek és kielemzik Niala zaklatottságát. Biztos, hogy megtalálták volna az okát, hiszen Niala végül egyedül is rájött. De mit tehettek volna? Semmit. A megoldás akkor még sem nyilvánvaló nem volt, sem időszerű. Legkorábban akkor lehetett volna gondolni rá, amikor a kórházból várták a híreket, de még akkor se jutott el az agyukig, hogy mi a helyzet tulajdonképpen. De ezért senki nem tehet magának szemrehányást. A megoldás, amikor előkerült, kézenfekvőnek tűnt, de igazából a legnagyobb képtelenség volt, amit valaha átéltek, nagyobb képtelenség, mint az, hogy egy tizenegy éves kislány padlóra küld egy nagydarab biztonsági őrt, vagy hogy ők repülőgépet vezetnek. Azok megmagyarázható képtelenségek voltak. Az őr óvatlan volt, Mohi pedig gyors és tudta, hova kell ütni. A gépet pedig Georges vitte föl és hozta le, fönt a magasban, tiszta, szélcsendes időben pár percig elvezetgetni nem nagy dolog. Könnyebb, mint az autót, főleg egy pilóta állandó felügyelete mellett.
  De a megoldás, sőt nagybetűvel: a Megoldás a legmegmagyarázhatatlanabb képtelenség volt, ami addigi életükben történt velük. Egyszersmind a legtermészetesebb is. Mintha hirtelen kiderült volna, hogy a világ a feje tetején áll, és egy jótékony óriás egy mozdulattal visszabillentette volna.
  Akkor, a nyaralás alatt persze még nem tudta, mi fog történni. Rá is átragadt Niala szomorúsága és nyugtalansága, de nem élhette át barátnője érzéseit. A többiek se voltak nagyon vidámak, és úgy hitték, tudják az okát. Eltelt a kedd is – már csak öt napjuk van. Hétfőn reggel indul a gépük Párizsba.

És eltelt a szerda is. Mintha egyre gyorsabban száguldottak volna a napok, reggel kimentek a strandra, és egyszer csak este volt. Amikor hazamentek ebédelni, a fiúk beugrottak a divatáruüzletbe a szombat este miatt. Ebéd után pedig tettek egy kanyart és átvették az öltönyt Serrault-tól. Mást igazából nem is csináltak. Pi már elég jól elbicegett, csak Isabelle néni és Blanche határozott utasítására mankózott még mindig.
  Csütörtök reggel azonban kijelentette, hogy a mankót már csak dísznek viszi magával. Úgyhogy legfőbb ideje megnézni azokat a házakat.
  Villákat, helyesbített Niala, és kisebb előadást rögtönzött a történetükről. Kissynek megint elkalandoztak a gondolatai, nem érdekelte különösebben a Rothschildok története, meg úgyis bármikor megkérdezheti Nialától.
  Akkor kalandoztak el a gondolatai, amikor észrevette, hogy Mohi milyen figyelemmel hallgatja a magyarázatot. Csak sokkal később jött rá, hogy ha Niala a Loire menti kastélyokról tartana ugyanilyen érdekfeszítő előadást, az tizedennyire sem érdekelné. Ezen a vidám nyári napon, tökéletesen félreértelmezve Mohi érdeklődését, arra gondolt: lám, egyszer még történész is lehet belőle.
  Hiszen egy árva gyerekből is lehet tudós, ha megvan a feje hozzá – Mohi pedig egy kis számítógépet hord a nyakán, elégszer bizonyította az elmúlt másfél hét során. Elvégzi a középiskolát, aztán valamilyen ösztöndíjjal beiratkozik az egyetemre. És máris igazi tudós, hiába hagyták ott a szülei, hiába vándorolt egyik nevelőszülőtől a másikig. Még híres ember is lehet belőle. Dr. Vanessa Bohringer, a történelemtudományok tudora. Te jó ég, és a verekedéshez is ért! Ő lehet az új Indiana Jones!…
  De amikor odaértek, Mohit semmivel se érdekelte jobban a dolog történelmi része, mint őket. Ő is csak azt nézte, hogy most milyen szép ez a hatalmas villa, amit úgy építettek egy tengerbe nyúló félszigetecskére, hogy a hullámok az oldalát mossák.
  Amikor Nimby megkérdezte, hogy hány éves a ház, Niala homlokráncolva mosolygott.
  – Útközben elmondtam, szerintem máshova bambultál. Éppen egy évszázados, az 1900-as években építette Théodore Reinach régész, aki Ephrussi báró unokatestvérét vette feleségül. A báró felesége viszont Rothschild lány volt, így került a ház az Ephrussi-villa közelébe, de oda majd utána megyünk.
  Senki se lepődött meg azon, hogy mindkét villába ingyen mentek be, pedig belépődíjat kell fizetni, nem is keveset, még a csoportos kedvezménnyel is vagy egy százasba került volna, úgy is, hogy mindkét villára befizetnek, együtt kevesebb. Sőt az se lepett meg senkit, hogy Mohi pontosan tudja, milyen rokona Blanche-nak az igazgató vagy elnök vagy kicsoda, Kissy nem jegyezte meg, hogy milyen intézmény gondozza a villákat. Őt az érdekelte, hogy milyen szépek. A Kérylos is tetszett neki, de az Ephrussi egyenesen álomszép volt, ahogy végigsétáltak a hosszú medence mellett, mindenfelől virágok vették körül őket, és a nagy, kecses vonalú rózsaszín épület lassan közeledett hozzájuk. Az Ephrussi-villa Saint-Jeanban volt, a hegytetőn, úgyhogy a Kérylosból kijövet kocsiba ültek és átmentek a félszigetre.
  – Szédület – mondta Martin, amikor végignéztek a kerten, azazhogy az egyik kerten, amelyikben zenélő szökőkutak voltak.
  – Hát igen – mosolygott Niala. – Tudta az öreg báró, mibe fektesse a pénzét. De hát nálatok is vannak ilyen dolgok, még szebbek is. Emlékszem, amikor először láttam az Eiffel-tornyot, így ugrált a szívem a boldogságtól – mutatta kézzel –, hogy végre láthatom igaziból. Ti meg mindennap látjátok, egy idő után észre se veszitek.

Másnap félórával korábban keltek, lerohantak a belvárosba, és amikor Niala kilépett a szobájából, egész virágerdő fogadta. Isabelle néni, Jeanne, Mario és Luigi is ott állt egy-egy csokorral, meg a szülei és ők mindannyian. A panzió ötös szobája dugig lett virággal, még a folyosó is illatfelhőben úszott.
  A felköszöntés után Pi kihozta a szobájából a mankót és átadta Isabelle néninek, valami olyasféle gesztussal, mint amikor a középkori lovagok adták át a kardjukat vagy hogy, nem tudta volna megmondani, de mindenkinek nagyon tetszett. A néni megköszönte és odaadta Luiginek. Pi már nagyon jól tudott járni, virágért is mankó nélkül szaladt le velük, és azt mondta, hogy ideje megint gyalogtúrát tenniük.
  Reggeli után el is indultak, de kocsival, D’Aubissonék föl akarták vinni őket a távolabbi hegyekre. Így is jutott bőven gyalogolnivaló, amikor kiszálltak és elindultak valahol a hegyekben. Kissynek fogalma se volt, hol vannak, de ez nem zavarta. Elég, ha D’Aubissonék tudják, meg kétségkívül Mohi is, ő beérte azzal, hogy a tájban gyönyörködött. Innen az egész várost belátták, túlnan a tengerbe nyúló félszigetet, távcsővel még az Ephrussi-villát is ki lehetett venni. A Kérylost szabad szemmel is. A D’Aubisson-villa és környéke viszont innen takarásban volt.
  Aztán hátat fordítottak a tengernek, és mindenféle hegyi utakon sétáltak jó pár óra hosszat. Szinte mindenhol szőlőt termesztettek, de erdős terület is akadt jócskán. Néhol szembejött vagy a szőlőben szorgoskodott valaki, többnyire öregek, akikre Blanche-ék ráköszöntek, azok pedig legtöbbször ismerősként köszöntek vissza.
  Aztán kiértek egy platóra, ahonnan úgy tárult elébük a táj, mint a másik oldalon a tenger. Lent a mélyben város, nagyobb, mint Beaulieu, de messzebb is volt.
  – Az már Nizza – mondta Blanche. – Az északi része, amit Cimiez-nek hívnak. De ideje ennünk, nem gondoljátok?
  De gondolták; jócskán elmúlt ebédidő. Itt is volt szőlő és egy házacska; Niala habozás nélkül benyitott a kertkapun. A többiek követték. Csak Mohi torpant meg a kapuban, Blanche majdnem nekiment.
  – Mi baj?
  Mohi fölnézett rá; aggodalom ült az arcán.
  – És ha megjön a tulaj?…
  Blanche meglepve nézett rá, aztán elmosolyodott és barátságosan megveregette Mohi vállát; Kissy úgy látta, eredetileg a fejét akarta megsimogatni, a mozdulat közben gondolhatta meg magát.
  – Már megjöttünk, Mohi.
  A kislány pislogott, aztán a ház felé nézett.
  – Ez a tiétek?
  – Igen. Úgy hívjuk, Jacques bácsi szőlője, de a bácsi már nem él, és miránk hagyta. Ez az oldal itt végig a miénk – mutatta kézzel a két erdősáv közötti részt.
  – De mikor művelitek?
  – Semmikor, időnk se lenne rá. Van egy házaspár, ők járnak föl gondozni. Régebben is ők csinálták, amikor a bácsi már nem bírta. Leszedik a termést, eladják, a pénz fele az övék.
  Közben Niala és Georges kinyitotta a házat és kicipelt egy jókora ponyvát. Leterítették a fűben. Mindenki megszabadult hátizsákjától és nekilátott kicsomagolni Isabelle néni szendvicseit meg a rengeteg gyümölcsöt, zöldfélét, miegymást.
  Evés közben Blanche és Georges fölváltva mesélt nekik Jacques bácsiról, aki a háború alatt ellenálló volt, a németek mindenfelé körözték, de mindig eltűnt előlük, hogy aztán az ország egy másik pontján bukkanjon föl és marjon beléjük. Sose kapták el. A háború után sofőr lett, teherautót vezetett, aztán kamiont, még hetvenévesen is. Végül aztán letelepedett Nizzában, művelgette a kis kertjét meg szőlőjét, és megírta az emlékiratait. Könyvben nem jelent meg, de Georges föltette a netre.
  Kissy hallgatta az elbeszélést, eszegetett, a lenti tájban gyönyörködött, s arra gondolt, nagyon is megérti Jacques bácsit. Ő igazán szereti a párizsi nyüzsgést, de… ha lenne valahol egy hegy, ahova bármikor fölmászhat és leülhet nézelődni, az nagyon jó lenne.
  Igazából csak mostanában jött rá, hogy szereti a hegyeket. Olyan, mint a repülőgépen, csak sokkal nagyobb az ablak, és nem kell félni, hogy kifogy az üzemanyag vagy terroristák térítik el a hegyet.
  Ezt meg is mondta. Georges nevetett és azt mondta, ő is szívesebben vezetne hegyet. Azzal biztos nem lenne soha késése, meg a szerelőket se kellene nógatni, hogy ne totojázzanak a fákkal meg a kerítésekkel. És az se történhetne meg, hogy rosszul állítja be a nyulakat.
  – Nyulak is vannak? – kérdezte Angélique.
  – Van róka a családodban? – érdeklődött Niala.
  – Nincs…
  – Akkor vannak.

A hegy legtetején álltak Martinnel és csókolóztak, amikor Sylvie arra jött és fogdosni akarta őt. Martin kivillantotta gyöngyfogait és rettenetes erejű csapásokat mért Sylvie-re, de az hirtelen előrenyomta a botkormányt, amitől a hegy dugóhúzóban zuhanni kezdett. Egy rémült nyúl Kissy karjaiba vetette magát, aki a becsapódás előtt egy pillanattal fölébredt.
  Jó ideig eltartott, hogy magához térjen, párszor megsimogatta a magához ölelt nyulat is, mielőtt ráeszmélt volna, hogy az a kispárna. Letette, kikecmergett az ágyból és elindult a fürdőszobába. A folyosójuk végén kettő volt, a bal oldali volt a női.
  – Szia – mosolygott rá Niala, aki meztelenül állt a mosdó előtt.
  – Szia – ásított vissza, és fülig pirult, mert Niala látványáról azonnal eszébe jutottak az előzmények, hogy mi történt, mielőtt a hegyre keveredtek. Ezt meg is mondta, amint egy kicsit megmosta az arcát, mert Niala úgy elcsodálkozott, hogy megállt az öltözködésben.
  – És mi történt azelőtt? – kérdezte.
  Kissy habozott.
  – Ne csináld ezt velem! Én mindenről beszámolok neked, ami Pi és köztem történik.
  – De hisz semmi se…
  – Még nem is, majd két év múlva. Szóval? Ki vele! Csak tizennyolc éven felülieknek, igaz?
  – Hát… eléggé…
  Niala nevetett. – Meddig jutottatok?
  – Nem is tudom… azt hiszem, minden azért mégse történt meg.
  – Csak hiszed?
  – Hogy legyek benne biztos, amikor átaludtam az egészet?
  Amikor Mohi belépett, ők még javában fuldokoltak a nevetéstől. Csodálkozva nézett rájuk, de nem szólt semmit, megvárta, amíg lecsillapodnak.
  – No halljuk! – mondta.
  – Kissy azt álmodta… – kezdte Niala.
  – Hé! – kiáltott föl Kissy.
  – Mi baj? Ugyan már, Kissy, ugye nem akarod azt mondani, hogy kicsi hozzá?
  Kissy pontosan ezt akarta mondani, úgyhogy nem szólt semmit, inkább elzárta a csapot és belebújt a ruhájába.
  – Szamárság – pirított rá a másik. – Mohi sok tekintetben érettebb nálunk.
  – Jó – adta meg magát –, mondd el neki, csak a fiúk meg ne tudjanak semmit.
  Mohi meghallgatta a történetet, jót nevetett, aztán azt mondta:
  – Ez azért van, mert este tizenegyig csókolóztatok a kertben.
  Kissy kezében megállt a fésű, aztán bólintott és folytatta. No igen, egyáltalán nem próbáltak elbújni, minek tették volna, és ha valaki, hát Mohi persze hogy látta őket.
  – Miért titok a fiúk előtt? – kérdezte aztán Mohi, míg megtörölközött.
  – Ezt komolyan kérdezed? A föld is megnyílna alattam, ha Martin megtudná, miket álmodok róla.
  Mohi nyugodt mozdulatokkal fölhúzta a bugyiját és a nadrágját.
  – Nem te vagy az egyetlen a világon, aki ilyesmiket álmodik.
  Kissy és Niala ijedten összenézett. Kissy egy pillanatig se gondolt olyasmire, hogy Mohi saját magáról beszél, de Niala igen, meg is kérdezte. Nialának persze könnyen megy az ilyesmi.
  – Nem – felelte Mohi –, én még kicsi vagyok az ilyen álmokhoz. De hallok néha foszlányokat beszélgetésekből. Nem akarok hallgatózni, csak jó a fülem és előbb hallok meg másokat, mint mások engem.
  Niala egy pillanatra Kissyre nézett, aztán vissza a kislányra.
  – De ha jól sejtem… nálad biztonságban vannak a titkaink.
  – Persze – vigyorgott Mohi –, a tieitek is meg másé is.
  Kissy most kezdte gyanítani, hogy Mohi talán nem is őket, Nialát meg őt hallotta meg, amikor Niala Pivel kapcsolatos álmairól beszélnek, hanem talán…
  Niala esze megint gyorsabban járt.
  – Vagyis ha például meghallottad volna, hogy Martin elmondja valakinek, nyilván Pinek, hogy miket álmodott Kissyről, akkor…
  Elhallgatott, Mohi pedig bólintott.
  – Akkor természetesen egy szót se szólnék nektek róla.
  Kissynek lángba borult az arca. Mohi szavakban maga volt a megtestesült diszkréció, de a hangsúllyal elárult mindent. Martin olyanokat álmodik róla, és elmondta Pinek! Ez szebb, mint maga az álom!
  – Nekik se mondtam semmit – folytatta Mohi, aztán megvonta a vállát. – Láttam egy-két srácot vérző orral, mert elmondtak dolgokat, amiket nem kellett volna. Akadt, akinek a vérét én mostam le az öklömről. De még senki nem volt, aki nekem akart volna behúzni azért, mert árulkodom.
  Kissy megértőn bólintott. Hát igen, Mohit sok tekintetben csakugyan érettebbé tette az élet. Úgy él, mint egy utcagyerek, ki kellett tanulnia az utcagyerekek illemkódexét.
  – Miről nem mondtál a fiúknak semmit? – kérdezte Niala. Te jó ég, neki megint másfelé kalandoznak a gondolatai, mint amerre kellene.
  – Hát rólad meg Piről – felelte Mohi magától értetődően, amire Niala összeráncolta a homlokát.
  – Nincs olyan, hogy „én meg Pi” – felelte gyorsan.
  – Tudod, hogy értettem.
  – Persze. De tudnod kell, hogy ez aztán tényleg hétpecsétes titok. Pi még börtönbe is kerülhet, ha rájönnek.
  – Miért? – lepődött meg Mohi. – Egy ujjal se nyúlt hozzád.
  – Senki nem hinné el. Azt mondanák, biztos szándékosan bolondított magába.
  – Értem. Hát tőlem senki nem fogja megtudni. Kissynek se szóltam semmit, mert eddig nem tudtam, hogy neki is elmondtad.
  Kissy döbbenten meredt Mohira.
  – De hiszen… eddig csak mi ketten tudtunk erről, akkor kiket hallottál?
  – Dehogyis – szólt közbe Niala. – A szüleim is tudnak róla.
  Kissy értetlenül nézett rá.
  – Mi a gond? – mosolygott Niala. – Természetesen elmondtam nekik, már a kezdet kezdetén. Világosan megmondtam, hogy mindig mindent elmondok a szüleimnek, nem?
  Kissy lassan bólintott. De. Megmondta. De ő soha nem hitte, hogy ez a Pi iránti érzéseire is vonatkozik. Ő képtelen lenne ilyesmit elmondani a szüleinek. Martinről se tudnak. Márminthogy ismerik persze, de hogy mi van kettejük között, arról nem tudnak semmit. Ha majd egyszer megtudják, akkor sem úgy, hogy ő mondja meg nekik. Majd valamiből észreveszik. Mondjuk amikor iskolába kísérik az unokájukat.
  Nialáék jót nevettek, amikor elmondta, mi jutott eszébe.
  – Az a baj veled – mondta Niala –, hogy úgy fogsz föl természetes dolgokat, mintha szörnyűségek lennének, amiket titkolni kell.
  – Úgy van – tette hozzá Mohi. – Pedig nincs abban semmi borzasztó, ha tetszel egy fiúnak. Én se fogok meglepődni, ha egy fiú majd udvarolni próbál nekem.
  – Nagyon helyes… – szólalt meg Niala, de Mohi folytatta.
  – Meglepődés nélkül fogom kiütni a fejét a két füle közül.

Szombaton a nap talán még jobban ragyogott, mint az előző napokon, de ő, Kissy személy szerint már nagyon várta az estét. Niala se tudott semmit szülei tervéről, de hát ez nem csoda, hisz ő az egyik ünnepelt. Ami meglepőbb volt: Mohinak se volt semmi információja.
  – Ide hallgass – mondta végül a harmadszori faggatózásra. – Nem hallottam semmit. Ha hallottam volna, akkor se mondanám el, mert nem akarom elrontani senki meglepetését, de akkor azt mondanám, hogy igen, tudom, de nem árulom el.
  – Világos – felelte Kissy, mert tényleg világos volt. Fantasztikus, hogy Mohi néha milyen határozott tud lenni. Valamennyire Nialától tanulja, ez kétségtelen, de magától is ilyen. Többször eszébe jutott már, hogy szeretne olyan lenni, mint Niala – hát olyan is szeretne lenni, mint Mohi. Csak tizenegy éves, és máris határozott fogalma van egy csomó mindenről, amit… föl se tudná sorolni, hány felnőtt nem ért igazán. Nagyszerű dolog, hogy a net összehozta Mohit Nialával, akitől rengeteget tanulhat, még nyolcszáz kilométer messzeségből is.
  Az is igaz persze, hogy Nialától nemcsak Mohi tanulhat rengeteget. Itt van például az a zavarba ejtő nyíltság, amivel ezt az egész fiúkérdést kezeli. Klassz lenne, ha ő is utána tudná csinálni, ha anyáékkal vagy pláne Martinnel beszélni tudna bármiről, ami adódik, ha az ember jár valakivel. De erre egyelőre még nem érzi magát képesnek.

Hamar elkészültek az öltözködéssel, akármilyen ünnepi az alkalom, egy nyári ruhát minden körülmények között ugyanannyi ideig tart fölvenni. Nialánál, mármint a villabeli szobájában gyűltek össze négyen, felöltöztek, aztán nekiláttak megcsinálni a hajukat. Angélique valami nagyon különleges hajfonatot tudott csinálni, Niala szerint hasonlított Leia hercegnőére a Csillagok háborújából, és elég sokféleképpen lehetett variálni. Niala vállalta, hogy kísérleti nyúl lesz, amíg a többiek is kitanulják.
  – Én így viselném az enyémet – mutatta Chantal Niala fején a fonatok irányát. Eredeti gondolat volt, az biztos.
  – Semmi akadálya – mondta Angélique. – Az enyém egyszerű kontyban lesz, kicsit megcsavarva.
  Kissy sóhajtott. – És én mit csináljak?
  – Hogyhogy mit? – kérdezte Angélique. – Csak nem hiszed, hogy túl rövid a hajad hozzá?
  – Esetleg nézz rám…
  – Ugyan már. Egyetlen hajhosszúságot ismerek, amit sehogyan nem lehet variálni.
  – Kojak? – nevetett Chantal.
  – Pontosan.
  Tényleg lehetett variálni. Angélique néhány helyen megtűzte a haját a Niala hatalmas készletéből kiválasztott apró, szikrázó csatokkal, és rá se ismert a fejére. Életében nem volt még ilyen csodálatos frizurája. Ezt meg is mondta.
  – Kösz. Ha nem válok be csillagásznak, fodrásznak fogok menni.
  Niala eddig mindig szabadon hagyta a haját, leomlott a derekáig és az egész hátát elborította. Most először csinált másmilyet. A két füle fölött beletett egy-egy kis csatot, amik nem is látszottak, s ettől egészen megváltozott az arca. Nagyon jó, állapították meg mindannyian.
  Aztán Angélique megcsinálta a saját fejét is, és kiderült, hogy az „egyszerű konty, kicsit megcsavarva” valami nagyon rafinált trükk, és mindenre emlékeztet, csak egyszerű kontyra nem. Remekül mutatott.
  Aztán még egyszer megnézték magukat Niala nagy tükrében. Rajta a barackszínű ruha, Chantalon halványsárga, Angélique-en piros, Nialán halványzöld… Olyanok vagyunk, mint egy festmény, gondolta Kissy.
  Lementek a földszintre és bezsebelték az elragadtatott dicséreteket és a fényképezőgépek sűrű kattogását. Blanche bordó kosztümben, a férfiak öltönyben, a fiúk fehér ingben, sötét nadrágban…
  Egyvalaki rítt csak ki közülük. Mohi, akinek már eleve ott lett volna a helye velük lányokkal, most pedig úgy támaszkodott az ajtófélfának a reggel fölvett fehér pólójában és farmernadrágjában, mint aki egyáltalán nem tartozik hozzájuk. Még az övtáska is rajta volt, bár legalább nem a régi, amit évek óta nyűtt már, hanem amit Niala adott neki kölcsön még a nyaralás elején, mert ők teljesen elfelejtettek övtáskát venni neki.
  – Mohi… – szólalt meg Georges –, azt mondtad…
  – Jól van, tudom – emelte föl a kezét Mohi megadóan –, megyek már.
  Azzal fölvette a székről a sötét nadrágját és a legszebbik blúzát – Niala választotta ki őket reggel – és beballagott a fürdőszobába.
  – Szegénykém – mondta Blanche együttérzőn. – Legszívesebben elvinném így, ahogy van… gondoljanak, amit akarnak.
  – Ugyan – mosolygott Georges –, nincs semmi baj ezzel a blúzzal és nadrággal. Egyáltalán nem kényelmetlenek. Még így is némi feltűnést fog kelteni. Ha farmerban jönne, azért érezné rosszul magát, mert mindenki őt bámulja.
  – Miért bámulnák? – kérdezte Niala. – Ez itt a Côte d’Azur, mindenfelé tele extravagáns milliomosokkal. Ha valaki egy kétméteres répával a fején mászkál, a rendőr tiszteletteljesen szalutál neki.
  – Persze, Nicole, csak azok felnőttek. Az emberek is másképpen bámulják meg őket, és ők is másképpen reagálnak rá.
  – Én se vagyok felnőtt, és rá se hederítek, ha bámulnak. Majd Mohi is megtanulja.
  – Nem hiszem, hogy a ma este lenne a legjobb alkalom az elkezdésére.
  Niala fürkészőn tanulmányozta szülei arcát.
  – Igazán elárulhatnátok már, hová megyünk.
  – Szó se lehet róla. A meglepetés az meglepetés. Már így is túl sokat tudtok.
  – Semmit se tudunk – vetette ellene Niala, de Kissy éppen ekkor jött rá mindenre. Elegánsnak kellett lenniük, és nem tanácsolták nekik délután, hogy édességet egyenek, legföljebb egy fagyit. Ha ismerné a környék vendéglátóhelyeit, ennyiből ki is találhatná, hova mennek. Bár persze az is igaz, hogy nagyon sok van belőlük, lehet, hogy az olyan kategóriájúakból is, ahová így kell öltözni. Annyi biztos, hogy valami jobb helyen fognak vacsorázni.

Amikor pár perc elteltével kinyílt az ajtó, az egész társaság elnémult. Talán az egész város. De Kissy az első néhány évszázadban nem is érzékelte a csendet, csak nézte döbbenten Mohit, nézte és le nem tudta venni róla a szemét.
  Mintha egészen másvalaki libbent volna elébük. Nem is hasonlított arra a kiskölyökre, akit ismertek. Egy kislány volt, egy csodaszép nőpalánta.
  Szó se volt blúzról és nadrágról, ezen a meglepetésekkel teli nyáron ez volt a legnagyobb meglepetés, ami érte őket. Mohi ruhában volt – méghozzá valami valószínűtlenül gyönyörű ruhában. Világoskék volt, éppen olyan árnyalatú, mint a szeme, finom fehér tülldíszítéssel a dekoltázsban, az egyik vállán apró virággal a saját anyagából – muszlin, ismerte föl Kissy egy idő után, olyan könnyű anyag, mintha Mohi az égbolt egy darabkáját szakította volna le egy nemtörődöm mozdulattal. A lábán könnyű vászoncipő, pontosan ugyanaz az árnyalat, a hajában szalag, kis masnival oldalt. Nem az az olcsó hajpántocska, amit Párizsban vettek, ez maga is egy kis műalkotás volt.
  És egy vagyonba kerülhetett, döbbent rá hosszabb idő után, amikor már lélegezni is tudott. De hát honnan… ó, persze. A kaszinó, a monacói rulettnyeremény! Nagy része rámehetett, talán az egész.
  Már évezredekre nyúlt a csend. Az első szót Blanche ejtette ki.
  – Elbűvölő – suttogta. – Elbűvölő.
  Igen, Mohi valóban elbűvölő volt ebben a költeményben, kipirult arcával, csillogó szemével, ahogy a hatást leste az arcokon. De Kissy ösztönösen megérezte, hogy Blanche nemcsak, vagy talán nem is elsősorban az esztétikai élményre gondolt.
  Alighanem Blanche-ban is élt az a vágy, ami benne, Kissyben, bár egyikük se mondta ki: jó lenne, ha ezen az estén Mohi kevésbé fiúsan öltözne. Blanche-ban még erősebb lehetett, hiszen ő tudja, hova mennek. De hát nem látták értelmét kimondani, Mohi úgyis a saját feje után megy, és az öltözködésben végképp nem lehet hatni rá. Ő pedig, lám, teljesítette ki nem mondott vágyukat, méghozzá nem is akárhogy, elköltött egy vagyont erre a ruhára, és vállalta, hogy egész este másvalakinek fog látszani. Kissy úgy érezte, jobban szereti Mohit, mint eddig bármikor, mint valamennyiüket együttvéve, legfeljebb Martin kivételével.
  Csak ekkor volt képes elszakítani a tekintetét Mohitól és ránézni a többiekre. Mindenki arcán ugyanazt a döbbent csodálatot látta. Csak egy arc különbözött a többitől. Nialáé. Ugyanúgy el volt ragadtatva, mint mindannyian, de könnyek csillogtak a szemében.
  Igen, mindannyian meg voltak hatva, de Kissy hibázott, amikor a meghatottságnak tudta be Niala könnyeit. De ezt csak sokkal később tudta meg.

Mohi szemlátomást többre értékelte a megjelenése kiváltotta csendet minden dicshimnusznál. Ünnepélyes csendben vonultak ki a kocsihoz és szálltak be. Georges indított, s ekkor megszólalt Nimby:
  – Szent merevlemez!
  Blanche elnevette magát, ő még nem hallotta ezt. – Mi történt?
  – Georges, ne indulj még el, légy szíves. – Nimby a szavaival egyszerre nyitotta az ajtót. – Máris jövök.
  Egy percen belül visszatért, a fényképezőgépét lóbálva.
  – Szóval amíg Mohira vártunk – ült vissza a helyére –, én a videóüzemmóddal bíbelődtem, és letettem a kamerát a kisasztalra, hogy fölvegye Mohit, amikor kilép. Aztán ott felejtettem…
  Georges már elfordította a kulcsot, de most hirtelen visszafordította, és Nimbyre meredt a tükörből. Blanche hátrafordult az ülésen. Az egész csapat Nimbyre bámult.
  Nialának remegett a hangja, amikor megszólalt:
  – És fölvette?
  Nimby rávigyorgott.
  – De föl ám!
  – Nimby, te… te… – Niala hirtelen fölrántotta az ajtót a maga oldalán és kiugrott a fűre. – Gyere! Szállj ki!
  Nimby kimászott, Niala pedig átölelte és két hatalmas csókot cuppantott a képére.
  – Gyere velem…
  Karon ragadta a fiút, s eltűntek a házban. A társaságon derültség hullámzott végig.
  Csend lett. Kissy folytatta eddigi tevékenységét: gyönyörködött Mohiban. A kislány úgy ült ott, mint aki nem törődik a világgal, de láthatóan nagyon élvezte a helyzetet.
  Georges szólalt meg halkan:
  – Nagyszerű dolog ez a modern technika…
  Kissy érezte, hogy a nap lemosolyog rájuk az égről.
  Nialáék mintha hamarabb jöttek volna vissza, mint ahogy elmentek. Beszálltak, Niala becsukta az ajtót és ragyogó szemekkel újságolta:
  – Lejátszottuk, csodálatosan sikerült. Átvittük a házi hálózatra és mindannyiótoknak elküldtük levélben. Most már biztonságban van – nem lett volna nyugtom, ha csak egyetlen példány van belőle. Tetőtől talpig látszol rajta, Mohi.
  Kissy fölfigyelt valamire, ahogy Niala Mohihoz szólt most. Mintha valami végtelen gyengédség csendült volna a hangjában. Nem volt biztos benne, de úgy érezte.

Végighajtottak a tengerparton, majdnem a reptérig, aztán bekanyarodtak egy utcába, s egy hatalmas térre értek.
  – A Masséna tér – mondta Georges. – Nizza főtere és egyik legszebb helye.
  Tényleg nagyon szép volt, nagy szökőkutakkal, rengeteg virággal mindenütt, de valahogy egész más, mint a párizsi terek. Georges elhaladt a tér egy része mellett és befordult egy széles főútra. Ahogy lassított, hogy leparkoljon, Niala kapkodni kezdte a fejét.
  – Te jó ég… csak nem ide Plumailhez jövünk?
  – De – ismerte el Blanche, miközben a kocsi beállt a parkolóba. – Nem jó?
  – De! – nevetett Niala. Hátrafordult hozzájuk, úgy magyarázta: – Christian Plumail világhírű séf, Nizza egyik büszkesége. Fantasztikus a konyhája. Anya, apa, ez óriási ötlet volt!
  Plumail étterme szemlátomást exkluzív hely volt, Kissy gyakorlott szeme már kívülről felmérte. Hát még amikor beléptek. Egy előzékeny fiatalember azonnal eléjük sietett, köszöntötte a doktornőt és a kapitány urat, külön D’Aubisson kisasszonyt, és az asztalukhoz kísérte őket. Nem mutatkozott be, tudták a nevét: Jean-Pierre-nek szólították.
  Az asztalnál Blanche nyomban átvette az irányítást. Ő ült az asztal egyik végére, Georges a másikra; az asztal mentén sorba ültette Pit, őt, Mohit és Nialát, a másik oldalon Angélique-et, Martint, Nimbyt és Chantalt. Kissy elkapott egy szemvillanást anya és lánya között, egy hangtalan, gyors megbeszélést, aminek láthatóan Mohi volt a tárgya. Világos. Biccentett Blanche felé, aki elmosolyodott, tehát vette az üzenetet. Ő is segíteni fog.
  Georges végignézett a társaságon.
  – Plumail nagyszerű konyhát visz – mondta –, érdemes mindent megkóstolni. De ha bárkinek bármi nem ízlik, nyugodtan hagyja ott. Az ételsort már összeállítottuk; ilyen alkalmakkor így szokás. Remélem, mindenkinek kedvére lesz.
  Az első fogás homársaláta volt. Kissy evett már homárt, Chantal és Martin is, meg persze D’Aubissonék, akik nem először jártak itt, de Niala egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor evett Plumailnél. A többiek meglehetős óvatossággal ismerkedtek vele. Kissy vigyázott, el ne mosolyodjon. Nem szabad kinevetni őket, a legtöbb emberben van némi tartózkodás, mielőtt nekiáll megenni egy olyan állat húsát, aminek négynél több lába van, hát még ha félméteres bogárra emlékeztet. Ámbár Kissy nem is nagyon emlékezett, milyen is egy homár. Itt a tányéron semmivel se hasonlított jobban az eleven állatra, mint a bifsztek a marhára. Csinos rózsaszínű húsdarabok zöld salátaleveleken.
  – A burgonya igazi különlegesség – mondta Blanche. – Noirmoutiers-ről, egy atlanti szigetről származik, és csak ilyen helyeken lehet megtalálni, mint Plumail.
  Kissy a szeme sarkából Mohit figyelte, aki a körettel kezdte, az első falat után helyeslően bólintott, aztán kivett egy kis darab húst és óvatos szimatolgatás után bekapta. Amikor fölfedezte a burgonya között a szarvasgombát, Niala rögtön megmondta, mi az.
  – A mártásban is van – tette hozzá. – Ez adja az ízét, meg a rákpáncél.
  – Ruhát még úgyse ettem – mondta Mohi, és megkóstolta a mártást is.
  Az első fogás mindenkinek megelégedésére szolgált, ahogy Georges kifejezte véleményüket Jean-Pierre-nek, amikor az feltálalta a levest.
  – Hideg paradicsomleves zellerrel és vörös márnával – jelentette be.
  – Túl sokat késtünk – állapította meg Nimby. – Már kihűlt a leves.
  – Ezt így eszik – nyugtatta meg Blanche.
  – De miért fehér? – kérdezte Mohi a tányérját szemlélve.
  – Mert fehér paradicsomból van.
  A leves alatt nem beszélgettek, szótlanul ettek. Kissy magában megállapította, hogy az haute cuisine-t Nimby se ismeri még. Persze nem csoda, a szülei nem azok az emberek, akik ilyen helyekre járnak. Ami azt illeti, az övéi se nagyon, őket sehol nem szólítja néven a pincér. Ahhoz képest jól tájékozódik, ő is egyből tudott mindent a homársalátáról, a levesben is rögtön beazonosította a rozmaringillatot. Talán neki ehhez van valami tehetsége, ahogy Mohinak az idegen helyek megismeréséhez vagy Nialának ahhoz, hogy az ember veséjébe lásson.
  Jean-Pierre feltálalta a halat: St. Pierre, kagylólevesben párolva. Ennek kimondottan örült, szereti a halat, meg a kagylót is. Mohi nagyon gyanakodva nézte a tányérját, ő pedig rögtön elmagyarázta neki, mi micsoda, a hal, a kétféle kagyló, a kürtcsiga, az edénykében a levesből készült sárga mártás, a pohárban a majonézes saláta. Mohi bólintott, aztán megkóstolta a halat, kicsit megmerítve a mártásban. Amikor betette a szájába, Kissy elkapta a feje fölött Niala elismerő pillantását.
  – Azért kár – szólalt meg ekkor Angélique –, hogy ez valamennyire búcsúvacsora is.
  – Nem egészen – Georges fölemelte a kezét. – Egyrészt még van egy egész napunk, azonfelül pedig csak a nyaralástól búcsúzunk, nem egymástól.
  – Persze hogy nem, de… vagy hogy érted ezt? – Angélique hirtelen fölfigyelt valami hangsúlyra.
  – Sokat beszélgettünk Nimby ötleteiről, és egyre inkább úgy gondoljuk Blanche-sal, hogy érdemes lenne belefogni. Függetlenül attól, hogy Françoise holnap már aligha figyel meg Sylvie körül bármi érdekeset.
  – Hogy érted azt, hogy belefogni? – kérdezte Mohi.
  Egyszer, sokkal később, eszébe jutott ez a pillanat és megkérdezte róla Vanessát. Nem, Mohi igazából nem volt jó színész, csak jó pókerarca volt – zárkózott természet volt. Ez okozta, hogy még a közvetlenül mellette ülő Kissy se látott semmi különöset az arcán. Pedig Mohiban ekkor támadt föl a remény, hogy talán nem kell mindörökre búcsút vennie Beaulieu-től.
  – Nos – mosolygott Georges –, azt szokták mondani, hogy evés közben nem szabad üzletről beszélni… de ez talán lehet kivétel. Blanche-sal úgy gondoljuk, hogy valamilyen formában meg kellene valósítani Nimby ötleteit. Mármint eredetileg a te ötleted volt – Nicole elmondta –, de most a konkrét műszaki ötletekre gondolok. – Végigpillantott az asztalon és megkereste tekintetével Jean-Pierre-t, aki bólintott, s máris jött leszedni a terítékeket.
  – Milyen formában? – kérdezte Mohi, mit sem törődve a pincér jelenlétével.
  – Nem tudom, Mohi. Úgy gondoltuk, hogy szerveznénk majd egy találkozót mindannyiótok szüleivel, és kialakítanánk egy épkézláb koncepciót.
  – No, az enyémekkel aligha – felelte Mohi vállat vonva.
  – Nem baj. Nélkülük is elegen leszünk.
  Jean-Pierre közben elment, s egy pillanat múlva vissza is tért.
  – Fényezett galamb fügével, rókagombával – jelentette be szertartásosan.
  – Hány fogás van tulajdonképpen? – kérdezte Nimby meglepve.
  – Még akad egypár – mosolygott Blanche.
  – Ez galamb? – nézte Mohi furcsálkodva a kis aranybarna valamit.
  – Igen – bólintott Niala. – A melle húsa. Mézzel sütötték, attól csillog ennyire. Ez itt füge – mutatta saját tányérján a gyümölcsöt – borban párolva. Ezek a kis sárgák rókagombák, vajban átsütve. A díszítés pedig balzsamecet.
  Mohi összehúzott szemöldökkel nézte a tányérra húzott fekete vonalakat; eddig alighanem azt hitte, hogy festve vannak. Legalábbis ugyanolyan képet vágott, mint Kissy, amikor először találkozott így díszített tányérral, és ő pontosan ezt hitte. Már kérdezni akart, de Niala folytatta.
  – Igazi különlegesség. Tulajdonképpen szőlőlé, pontosabban must, de nem erjesztik meg, hanem speciális módon kezelik. Csak Olaszországban készül néhány helyen.
  – Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Pi, miközben Kissy megállapította, hogy a rókagomba isteni.
  Niala rámosolygott; Kissy a szeme sarkából látta ezt a mosolyt, és arra gondolt, hogy ez most nem a kérdésre adandó válasz tartozéka, hanem külön Pinek szóló, ragyogó szép mosoly.
  – Nehéz lenne felsorolni, amit én még nem tudok a szakácsművészetről, legalábbis elméletben.
  – De Isabelle néni nem visz ilyen konyhát – jegyezte meg Chantal.
  – Nem, mert nincs rá igény, mi kimondottan kispénzű vendégekre szakosodtunk. De szezonon kívül, ha összejön a rokonság, egészen különleges ételek is asztalra kerülnek. Ne higgyétek például, hogy az ifjabbik Bourridon csak a kolbászsütéshez ért.
  Kissy máskor eltöprengett volna, ki is lehet az ifjabbik Bourridon, ő az öregebbiket se tudta hova tenni – de ez most nem érdekelte. A füge is nagyon jó volt, a hús is, de a gombával egyik se versenyezhetett. A sütés mit sem vett el a zamatából és a finom kajsziillatból, talán még erősítette is. Mindig szerette a rókagombát. Egyszer vesz egy ládával és addig kísérletezik, amíg meg nem tanulja így sütni. Ezt meg is mondta, amikor a harmadik gombát is megette. Kár, hogy csak ennyi volt.
  – Majd segítek – mosolygott Blanche –, vagy még jobb, ha megkéred Isabelle nénit.
  – Vagy Alexet – szúrta közbe Mohi.
  Kissy ma este semmin nem csodálkozott Mohival kapcsolatban. Még azon se, hogy ismeretei vannak Alex gombasütési tudományáról, holott semmiféle hasonló ételt nem ettek egész idő alatt – erre azért ő is emlékezne.
  Az meg már egészen természetes, hogy Mohi ismeri Alexet, neki meg fogalma sincs, hogy az kicsoda.

A következő fogás marinált kecskesajt volt; Mohinak már az is újdonságot jelentett, hogy a szendvicset fapálcikára szúrják. Niala elmagyarázta, hogy a kenyéren fügebél van, egy kis mustárral keverve, a falatkák mellett fekvő halmocska pedig körte, némi balzsamecettel, amit már Mohi is ismerősként üdvözölt.
  Míg ezt megették – nem tartott soká, három kis kenyérkarika –, Pi hozta megint szóba a korábbi témát.
  – Hogy jutottatok erre a gondolatra?
  – Nem is tudnám már megmondani – tűnődött el Georges. – De alighanem Sylvie lehet az oka. Az most mindegy, hogy ki ő valójában… az a lényeg, hogy nagyon is hihető mindaz, amit gondolunk róla. Ha ő nem is követett el semmit, elkövetheti más. A jelenség az, ami számít.
  – Rebarbarafánk friss málnapürével – szólt Jean-Pierre. Ezt még Mohi is értette, a fánkok köré hintett porban azonnal felismerte a csokoládét, és vidáman hozzálátott.
  – S mit akarnátok csinálni? – kérdezte Angélique.
  – Mindenképpen valamiféle szervezetre van szükség – felelte Georges, megmerítve egy fánkot a málnás tányérkában. – Nimby elgondolását máshogy nem lehet megvalósítani. Az üzemeltetők jóváhagyására, sőt aktív közreműködésére van szükség, ők pedig nem fognak tárgyalni egy maroknyi lelkes magánemberrel. Legjobb lenne egy alapítvány, ami egyúttal a költségeket is finanszírozni tudja. Mert azok lesznek bőven.
  – De D’Aubisson kapitány úr! – szólt rá Niala.
  – Jól van – nevetett Georges –, hagyom az üzletet. Akkor hát, kedves Jean-Pierre, hozhatja a meglepetést.
  – Hogyhogy – suttogta Mohi –, hát az eddigiek nem voltak mind meglepetések?
  A pincér ezúttal sötét színű tányérokat hozott, rajtuk egy-egy tortacikkel.
  – Sárgabarackos crème brulée torta.
  Nagyon jól nézett ki, a barack nem lekvárként volt rajta, hanem fél gyümölcsök formájában, vaníliakrémmel fedve. Mohi és Nimby teljesen el volt képedve a torta köré hintett porcukortól, amiben kis levélke alakú lyukakon tekintett rájuk a tányér barnája. – Nagy munka lehetett – dünnyögte Mohi –, így körbeszórni a lyukakat.
  Kissy elfojtotta mosolyát, de mielőtt elmagyarázhatta volna, Georges fölemelte poharát – senki nem fogyasztott alkoholt, különféle ásványvizeket ittak egész este – és azt mondta:
  – Igyunk az ünnepeltek egészségére! Françoise és Nicole, éljetek sokáig, a torta után nagy mennyiségű felköszöntő puszit vehettek át. Az én ajándékom az, hogy egy hosszú, gyönyörű szóvirágokkal teli, magasröptű ünnepi beszédtől kíméllek meg benneteket!
  Megtapsolták.

Vasárnap, gondolta Kissy, amikor fölébredt és az ablakra pillantott, a kinti zöld tengerben kergetőző napfényre. Vasárnap… a nyaralás utolsó teljes napja. Holnap reggel még láthatja ezeket a gyönyörű zöld-arany fényeket, még teleszívhatja a tüdejét finom tengeri levegővel, aztán vége. Amikor otthon készülődött, csomagolt, még sejtelme se volt, hogy milyen otthonosan fogja érezni magát. Legszívesebben haza se menne.
  De a következő órákban már nem ért rá, hogy ezen töprengjen. Az események átvették az irányítást.
  Amikor kilépett a szobájából, virágeső fogadta… szent ég, hiszen születésnapja van, ma tizenhárom éves, teljesen megfeledkezett… vagyis hogy nem feledkezett meg róla, csak úgy érezte, mintha tegnap már meglett volna a születésnapja. A csodálatos vacsora után mindenkitől kapott gratuláló puszit, a végére olyan piros volt, mint a naplemente. Nialára inkább csak Pi gratuláló puszija hatott, nagyon csillogott tőle a szeme, de Blanche-nak sikerült elterelnie róla a közfigyelmet.
  Reggeli közben telefonált Françoise Laval, és az izgatottságtól a szokásosnál is bőbeszédűbben adta elő, hogy Sylvie kibérelt egy házikót a hegyekben, el is mondta, hogy hol, de Kissynek persze az nem mondott semmit; nem most bérelte, már jó néhány napja, de Françoise ma reggel találta meg takarítás közben a kulcsot, fölismerte, mert egy malacfej van rajta, megkérdezte a tulajdonost – mondta a nevét, de Kissy azonmód elfelejtette –, és kiderült, hogy bérbe adta a házát Hendriksennek. És tegnap látta egy kocsikölcsönző autójában, akkor nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, de most már világos, hogy a kettő összefügg, és mit tegyenek most, jajistenem?!
  Niala roppant komolyan elmagyarázta Françoise-nak, hogy a két dolog csakugyan összefügg, az a ház fél nap lenne gyalog, hisz végig hegynek fölfelé kell menni, világos, hogy ha kibérelte, kocsit is bérel, hogy odajusson. Ha enni akar, vagy akár csak ágyban aludni, akkor mindennap le kell jönnie a városba, mert abban a vityillóban nincsen semmi, csak lomok.
  Ekkor tette föl Françoise Laval azt a kérdést, amivel emberek sorsát fordította meg és keresett ötszáz eurót.
  – Én is tudom, hogy csak lomok vannak ott. De akkor miért bérelte ki? A panorámában ingyen is gyönyörködhet.
  Niala kicsit hallgatott.
  – Nem tudom – felelte aztán.
  – Hát én se, de annyit mondok, az az ember nem jár egyenes úton. Ha nektek volnék, én körülnéznék abban a vityillóban. Magam is megtenném, csak biciklivel elég hosszú az út, s amennyit rohangálok, hát munka után nem szívesen kerekeznék föl a hegyre.
  Hát igen, gondolta Kissy részvéttel, ilyenkor szezonban minden panzió gőzerővel működik, Jeanne-nak és Luiginek sincsen pihenőnapja. Pihennek eleget télen, amikor alig van vendég, és az a kevés is kénytelen ellátni magát – igaz, kevesebbet is kell fizetniük.
  Niala valami olyasmit felelt Françoise-nak, hogy átgondolják a dolgot, és elbúcsúzott tőle.
  – Szerintem fölmehetnénk arra a hegyre – mondta Martin. – Még egyszer megnézzük a kilátást és megnyugtatjuk magunkat Sylvie felől.
  – Meg Françoise-t – tette hozzá Angélique.
  – És az is lehet – gondolkodott el Nimby –, hogy találunk valami gyanúsat.
  – Úgyis vágytam már egy kis testmozgásra – mondta Mohi olyan hangon, amiből világos volt, hogy a testmozgás verekedést jelent.
  – Jól van hát – adta be Georges a derekát –, fölviszlek benneteket. De ha bármi gyanúsat találtok, kénytelenek lesztek holnap reggelig kinyomozni az egész ügyet, mert én a shindytek miatt nem mondom vissza az amerikai utat. Holnap délben indul a gépünk New Yorkba – ez a végső határidő.

A viharvert Volkswagennek igencsak meggyűlt a baja a szerpentinnel, némelyik szakasz elég meredek volt. Georges kicsit morgott magára, jöhettek volna a hosszabb úton is, most aztán harcolhat a kocsi súlyával és a motor életkorával.
  – A végén kénytelen leszek új kocsit venni Mathieu-nek, annyira tönkrenyúzzuk szegényt…
  Blanche legyintett. – Ő is nyúzta éppen eleget. Hogy mást ne mondjak, oda-vissza átkelt vele a svájci Alpokon, pedig már akkor se volt fiatal a kocsi.
  – És ecettel porlasztotta közben a sziklákat? – kérdezte Chantal.
  – Nem – nevetett Blanche –, mindig azon az útvonalon ment, ahol Hannibál már megcsinálta.
  A következő percekben Chantal elmagyarázta Mohinak, aki még nem hallott erről, hogy Hannibál annak idején elefántokkal kelt át az Alpokon, hogy megtámadja Rómát, és a legenda szerint ecettel porlasztotta útjában a sziklákat. Ami persze képtelenség, ha az ecet képes lenne is feloldani a követ, akkor is hallatlanul nagy mennyiség kellene egy soktonnás sziklához, és rengeteg idő. De az ókorban hittek az ecet ilyen képességeiben.
  – Képes is rá – mondta Nimby. – De csak nagyon magas hőmérsékleten. Ha például egy száztonnás szikla tetejére öntesz néhány liter ecetet, aztán jól fölhevíted őket egy tíz megatonnás atombombával, nem lesz meg a sziklád.
  – Az biztos – felelte Chantal nagyon komoly arccal. – Sőt ha ecet helyett például egy tízcentest raksz oda, pontosan ugyanaz fog történni.
  – Nem – vitatta Nimby –, akkor ott marad a szikla. Nem várhatod el tőle, hogy vacak tíz centért elsétáljon onnan.
  Így csevegve értek föl a hegytetőre, ami nem kis megkönnyebbülést jelentett Georges-nak és a kocsinak is. A házacska egy erdősáv szélén állt, nem messze egy hegyi pataktól. Igazából nem is ház volt, csak amolyan fészer, ahova be lehet húzódni rossz idő esetén, némi szerszámokat tartani benne meg ilyesmit. A gazdája csak akkor járt itt, amikor a kertjében dolgozott, de nem lehetett nagy szüksége rá, ha kiadta. Ablaka is csak egy volt, az se nagy.
  Odabent nem tudtak körülnézni, lakat volt a bádoglemez ajtón. Voltaképpen már a fészer körül is magánterületen tartózkodtak, de senki nem szólhatott érte, nem volt körülkerítve.
  Már azon tanakodtak, hogyan tovább, amikor Blanche közeledő kocsit vett észre. Még egészen aprónak látszott, de Kissy tudta, hogy itt a hegyekben villámgyorsan zsugorodni kezd minden, amint egy kis magasságkülönbség támad.
  – Akármi legyek, ha nem Sylvie az – mondta Nimby, akinél mindig volt távcső, s most is egy pillanat alatt elővarázsolta. – És valaki ül mellette… várjatok egy percet…
  – Dehogy várunk! – csattant föl Mohi. – Tűnjünk el innen! – Mindenki értetlenül bámult rá. – Nem értitek? Tetten kell érni, különben nem jutunk semmire.
  – Igazad van – szólalt meg Niala. – Gyerünk be az erdőbe! Apa, vidd a kocsit!

A metálkék Fiat fölért az emelkedő tetejére és beállt a fészer elé. A túloldalon nyílt az ajtó először, az egyetemista külsejű fiatalember kiszállt, aztán megkerülte az ajtót. Kinyitotta a fészer felőli ajtót is, amin egy kislány szállt ki. Tényleg kicsi volt, kisiskolás. Egyikük se nézett körül, ahogy bementek a fészerbe. Sylvie-nek nyilván kulcsa volt a lakathoz, de az erdő felől nem látszott, ahogy kinyitja.
  – Fölfordul a gyomrom az ilyenektől – mondta Blanche. – Szabadítsuk ki gyorsan!
  – Szó se lehet róla – állt föl Mohi. A többiek is lassan föltápászkodtak a fűben lapultukból. – Tetten kell érni, különben az ügyvédje mindent kimagyaráz. Mint Sheilával.
  – Mi az, hogy tetten érni?! – kiáltott föl Blanche fojtott hangon. – Azt akarod, hogy…
  – Nyugodj meg – lépett oda Georges. – Itt hideg fejre van szükség. Mohinak igaza van. Adjunk a pasinak mondjuk két percet. Ennyi elég, hogy egy-két ruhadarabot levegyen a gyerekről, de kárt még nem tehet benne.
  – Stop! – szólt közbe Nimby. – Én mértem az időt, már másfél perce bent vannak. Izzítsátok be a videókat és gyerünk!
  – Én nem videózok – felelte Mohi már a fészer felé osontukban –, én fogom lecsapni. Fogd ezt meg, Pi!
  A férfi odanézett és átvette a feléje nyújtott követ.
  – Kösz.
  Georges kezében egy jókora villáskulcs volt a kocsiból. Kissy gyakorlott mozdulatokkal kapcsolta be és állította videóra a fényképezőgépét. Már a fal tövében guggoltak.
  – Georges és Mohi, gyertek velem az ajtóhoz – kérte Pi. – Kissy is egy videóval. Blanche, te magas vagy, próbálj az ablakon át videózni. A többiek legyenek ott mindenütt.
  Beszéd közben már meg is kerülte a fészert, a többiek a nyomában. Mohi előresietett és megnézte, hogy az ajtó nyitva van-e – zárva volt, vagyis belülről lelakatolva.
  – Oké – suttogta Georges –, videózzátok, ahogy betörjük az ajtót!
  Kissy már Mohit is filmezte, s vigyázott, hogy a képmezőben legyen a villáskulcs, amint lesújt az ajtó felső zsanérjára. A fémes csattanás ágyúdörejként visszhangzott végig a hegyvidéken, talán még a parton is hallották. Aztán egy tompább robaj, amint Pi rávág a kővel ugyanoda, s a következő pillanatban megint lecsapott a villáskulcs. Bármit csinált eddig Sylvie, biztos, hogy abbahagyta, gondolta Kissy. Az is lehet, hogy kiabál valamit, de ebben a lármában úgyse hallani.
  A kulcs harmadik ütésére a zsanér megadta magát. Georges belerúgott az ajtóba, ami bezuhant a fészerbe és elterült a földön. A már készen álló Mohi elsőként rontott be, a férfiak közvetlenül a nyomában. Kissynek csak arra volt ideje, hogy közelebb sietve videóra vegye a helyiség közelebbi végében álló fényképezőállványt és megkeresse a kamerával a kislányt, aki a másik végében állt, teljesen felöltözve, amikor úgy megtaszították, hogy nekipenderült a falnak.
  Sylvie kirontott a fészerből és Kissyt, majd Chantalt félrelökve keresett kiutat a csapat tagjai közül. Martin megpróbálta elgáncsolni, de ő résen volt és átugrotta az elébe nyújtott lábat.
  Kissy gyorsan visszanyerte egyensúlyát és futásnak eredt. Nem figyelte, ki mit csinál; csak utólag állították össze, hogy ki hol volt.
  A házban levők jó néhány másodpercet vesztettek azzal, hogy Sylvie egymásnak lökte a két férfit, akik ilyenformán elállták a beljebb levő Mohi útját is. Aztán kirohantak és követték Hendriksent. Georges ledobta a villáskulcsot a fészer előtt, hogy ne akadályozza a futásban; Pi ugyanezt tette a kővel. Mohinak rövidebb volt a lába, de több a gyakorlata, s már az első métereken megelőzte a többieket.
  Blanche és Angélique némi tétovázás után besietett a házba, hogy gondjaikba vegyék a kislányt.
  Chantal az erdőszélen, Martin az úton eredt Sylvie nyomába.
  Niala a kocsijukhoz sietett, mert nem tudta, apja nem hagyta-e benne a kulcsot. Miután látta, hogy nincs ott, követte a többieket.
  Nimby nem próbálkozott az üldözéssel. Hátizsákjába tette a villáskulcsot, hogy később ne legyen gond rá, aztán megnézte a Fiatot. Benne volt a kulcs, ezért kivette, hogy ha Sylvie valami kerülővel visszatérne, ne tudja elvinni a kocsit. Aztán leült a motorháztetőre és hívta a rendőrséget.

– Rendőrség, miben segíthetek?
  – Itt Antoine Blanchard. Egy gyerekmolesztálót üldözünk, szeretném, ha feljönnének a hegyre.
  Az ügyeletes összeráncolta a homlokát.
  – Van ott a közelben valami felnőtt?
  – Öt is, de nem érnek rá. Kettő a kislányt ápolja, kettő üldöz, egy pedig menekül előlük. A rossz fiú egy dán turista, K. Hendriksen, a Cartier-panzióban lakik. A jók közül talán ismeri D’Aubisson kapitányt és a feleségét, dr. Blanche Claudelt.
  Az ügyeletes még jobban ráncolta a homlokát, de már egészen más okból. Ismerte D’Aubissonékat, és nemigen gondolta, hogy egy tréfacsináló pont őrájuk hivatkozna.
  – Hol vagy?
  – Valamilyen Dubonnet fészere előtt, Beaulieu fölött a nagy hegyen.
  – Tudom, hol van – felelte az ügyeletes, akit Micheline Dubonnet-nak hívtak. – Mindjárt ott lesz egy kocsink.
  Válasz nem érkezett, csak zörejek, zúgás a telefonból, mint amikor a bekapcsolt készüléket ledobják, fölemelik. Aztán fojtott káromkodás, és hirtelen a fiúhang megint, rémülten.
  – A francba… szóljon a mentőknek is! Két kocsival jöjjenek!…

Kissy nagyon örült, hogy két feje van megint. Az egyik a lábait irányította, hogy minél gyorsabban rohanjanak és föl ne bukjanak valami göröngyben. A másik pedig egyenként regisztrálta a többiek hollétét, amikor észrevette némelyiküket, aggódott a kislányért, de még olyasmire is jutott ideje, hogy gondoljon a kamerára, ami továbbra is ott volt a kezében és nyilván kusza összevisszaságot vesz, de ez egyáltalán nem baj, majd kelleni fog, ha utolérik Sylvie-t.
  De Sylvie jó futó volt, messze maga mögött hagyta a férfiakat, a többiek pedig még jobban le voltak maradva. Már a pataknál járt, legalább fél perc előnye volt. A patak túlpartja meredeken emelkedett, s a tetején erdő. Ha eljut odáig – Kissy második feje világosan tudta –, akkor beveszi magát az erdőbe, ahol könnyen szem elől téveszthetik.
  De egyszer csak valahonnan oldalról felbukkant egy apró figura, és valósággal nekivágódott Hendriksennek, aki majdnem elesett. Kissy már képtelen volt tovább rohanni. Inkább megállt és videózott, bár úgy fújtatott, hogy ugrált a kezében a kamera.
  Hendriksen visszafordult és meglendítette a karját, de Mohi kitért az ütés elől. Megint nekiugrott a férfinak, aki fölkapta és ellódította a levegőben. Kissynek úgy tűnt, mintha lassított felvételen látná, ahogy Mohi métereket repül a levegőben, aztán nagy csattanással földet ér a parton, félig a patakban. Kissy felsikoltott és újult erővel rohant feléjük. Hendriksen átlépett a patakon és kaptatni kezdett a meredeken. Már elérte az első fákat, amikor Mohi felkönyökölt fektében. Sylvie után nézett, és meglendítette a karját. A férfi megtántorodott, nekidőlt egy fának, két lépést még állva jött lefelé, aztán belezuhant a patakba.

Kissy nem ment el a patakig, csak Georges-ig, aki már visszafelé jött onnan. A karjában hozta szegény kis Mohit, akinek csupa vér volt a feje, már a férfi ingét is átáztatta. A szeme csukva volt, hangot sem adott.
  A négy gyerek szótlanul kísérte vissza a pilótát. Nimby elébük jött és csak annyit mondott, hogy már hívta a mentőket. Chantal volt az első, akinek eszébe jutott, hogy Blanche-nak mégiscsak van valami köze az orvostudományhoz, odarohant a házhoz és szólt neki. Mohi csakhamar a füvön feküdt a fészer közelében, s az asszony szakavatott mozdulatokkal vizsgálta az életfunkcióit.
  – Valószínűleg agyrázkódás – mondta aztán. – Felszakadt a fejbőre, de az nem vészes…
  – De honnan ez a rengeteg vér? – szólt egy hang, Martiné.
  – A fejseb nagyon vérzik, de az nem baj. Megmondtátok a mentőknek, hogy találnak ide?
  – Igen – mondta Nimby, de nem is kellett részleteznie, mert már hallatszott lentről a szirénázás.
  Pár perc múlva ott voltak, elöl egy rendőrautó, utána két mentőkocsi. A mentők azonnal gondjaikba vették Mohit, Georges pedig megmutatta, hol találják a másik sérültet. Kissynek csak ekkor tűnt föl, hogy Pi nincs velük; a pataknál volt, őrizte Sylvie-t, hogy ha magához térne, el ne szökjön, amíg meg nem, addig meg ne fulladjon. De ahogy a mentőorvos a közelbe ért, otthagyta és futott hozzájuk.
  – Mi a helyzet?
  – Agyrázkódásnak nézem – mondta a mentőorvos. – A sebet majd össze kell varrni. Melyikük a hozzátartozója?
  – Egyikünk sem – felelte Pi. – Senkije sincsen. Jelenleg D’Aubissonékra és rám van bízva.
  – Akkor egyikük jöjjön velünk. Talán a hölgy.
  Blanche bólintott és máris indult a kocsihoz. Még be sem szálltak, amikor az egyik rendőr visszaért a pataktól.
  – Valaki el tudná mondani, mi történt itt?
  Georges néhány rövid mondatban elbeszélte.
  – Értem. Melyikük az, aki fejbedobta azt az embert?
  Georges a völgy felé mutatott. – Ott viszi a mentő.
  – Neve?
  – Nem sokat ér vele. Tizenegy éves, még nem büntethető.
  A rendőr azért fölírta az adatokat.
  – Hogy van egyébként a pasas?
  – Nem tudom. Nekem az számít, hogy életben van.
  – Letartóztatják?
  – Mi az hogy! – felelte a rendőr, biccentett és bekopogott a házba. Kijött Angélique, nyomában Chantallal.
  – Jó napot kívánok. Úgy értesültem, hogy itt van a kislány, akit az az alak…
  – Itt van.
  – Szeretnék föltenni neki egypár kérdést.
  – Beszél németül?
  – Hogyhogy?…
  – Úgy néz ki, a gyerek legfeljebb öt szót ért franciául.

– Ich bin Kissy.
  – Ich bin Elke.
  Kezet ráztak. Már kijöttek a fészerből, jobb lesz a gyereknek a szabad ég alatt.
  – Du können der Mann? – kérdezte Kissy. A kislány elmosolyodott, nyilván pocsék a németsége, de hátha megérti. Valamit kérdezett, de abból Kissy egy szót se tudott kivenni.
  – Der Mann… mit der Auto – mutatott Kissy a Fiatra. – Du können der Name?
  Elke úgy nevetett, hogy majdnem a könnyei potyogtak. Kissy értetlenül nézett a többiekre.
  – Mindent hímnemben mondasz – szólalt meg Chantal. – Nyilván nem úgy kell mondani, ezen nevet.
  – Hanem milyenben?
  – Fogalmam sincs.
  – Attól még megérthetné – kezdte Kissy, de ekkor Elke mondott valamit, amiből Kissy csak a Name szót vette ki, és a végén annyit, hogy Peter.
  – Der Mann mit der Auto ist Peter? – kérdezte Kissy, aztán megpróbálta angol szórenddel is. – Ist Peter der Mann mit der Auto?
  – Ja – bólintott Elke, és hadart valamit.
  – Szóval az emberünk a Peter művésznevet használja – mondta a rendőr. – Persze majd lefordíttatjuk a felvételt – pillantott a videózókra. – Egyelőre juttassuk vissza a családjához. Tudni kellene a nevüket.
  Kissy gondolkodott egy pillanatig.
  – Was ist du Familie Name? – kérdezte aztán, remélve, hogy nem lő bakot. Angolul family name, akkor nyilván németül is hasonló.
  – Schneider – vágta rá a kislány.
  – Elke Schneider? – kérdezte a rendőr, s mikor az bólintott, felírta a nevet egy papírra és elébe tartotta. Elke bólogatott.
  – Nagyszerű. Akkor lemegyünk a városba és megkeressük a szüleit. Velünk tudnál jönni? – nézett Kissyre. – Te értesz szót vele a legjobban.
  – Én is menni akarok – mondta Angélique. – Én vigyáztam rá abban a sufniban.
  – Jó – mondta a rendőr. – Mehetünk?

Indulás előtt a rendőr megbeszélte a társával, hogy ő majd a mentőben kíséri a gyanúsítottat. A másik rendőr azt kérdezte, tényleg egy gyerek dobta-e fejbe.
  – Egy tizenegy éves kislány – bólintott Pi. – Méghozzá súlyosan sérülten.
  – Hát nem semmi. A doki azt mondja, autóbaleseteknél lát ilyen sebeket. De nincs szerencséje a pofának, megmarad. A fényképezőgépét beraktam a kocsiba – fordult a társához. – Add majd le mint bizonyítékot. Fogadok, hogy fotózott már az emberünk, és simán ráverjük a balhét.
  Pár perc múlva Kissy már az autóban ült hátul Elkével, és nagyon örült, hogy a rendőr az enyhébb lejtőt választotta.
  – A kislány, aki megdobta a fickót… ja igen, Vanessa, hogy került a karmaiba?
  – A karmaiba? – kérdezte Kissy.
  – D’Aubisson úr azt mondta, előzőleg dulakodtak.
  – Vagy úgy. Üldöztük, és ő érte utol először. Nekirontott, Sylvie fölkapta és eldobta, mint egy labdát – Kissy beleborzongott a visszaemlékezésbe –, akkor esett le és sérült meg.
  – Sylvie?…
  – Jaj, bocs, szóval Hendriksen.
  – Sylvie volt a fedőneve – magyarázta Angélique. – Jó pár napja gyanakodtunk rá. – Elmesélte az első találkozásukat a strandon. – Majd megkeressük a videót, jól jöhet a bizonyítási eljárásban.
  A rendőr egyetértőn dörmögött, nem felelt, mert éppen kanyarhoz közeledtek és egy előttük haladó biciklistára is vigyáznia kellett. Csak később szólalt meg:
  – Szóval maguk már nyomoztak utána? Micsodák maguk?
  – Csak nyaralók vagyunk – felelte Angélique. – De a barátom és a gyerekek már elkaptak egy ilyen alakot Párizsban, az most alighanem a börtönkórházban nyaral. S mit gondol, ki verte péppé?
  – A barátja?
  – Csodákat. Mohi, azaz Vanessa, aki kupán dobta Hendriksent. A kislány úgy verekszik, mint Muhammad Ali.
  – Hogy mik vannak – mondta a rendőr. – A szülei hol vannak?
  – Sehol. Árvagyerek, nevelőszülőkkel él.
  A rendőr egy ideig hallgatott.
  – Azt mondja, árvagyerek… maguk laknak D’Aubissonéknál, nem?
  – A panzióban, de az ő vendégeik vagyunk.
  – Akkor ismerem. A feleségem Serge-nél dolgozik, ő mesélte, hogy pénteken járt náluk ruhát venni. Azzal ment be, hogy a legszebb ruhát akarja, ami van a partvidéken, és egy óra hosszat próbált mindenfélét, s a végén csak olyat találtak, amin igazítani kellett. A feleségem elvállalta, mert nagyon sürgős volt neki, aztán késő este jött el hozzánk a kislány, és az övtáskájába rejtve vitte el a ruhát. De fizetni még a szalonban fizetett, és húsz eurót hagyott borravalónak, mint egy királynő.
  Kissynek ekkor már patakokban ömlöttek a könnyei. Egyszer csak érezte, hogy Elke simogatni kezdi a haját. Átölelte a kislányt és kitört belőle a zokogás.

Amint leértek a városba, Elke magyarázni kezdett valamit, talán hogy hol szálltak meg – csak hát ők nem értettek belőle semmit. A rendőr elhajtott a Cartier-panzió előtt, de a kislányt nem érdekelte az épület.
  – Hülye vagy, Alain – mondta magának a rendőr, azzal fölkattintott egy kapcsolót és előhúzott egy mikrofont.
  – Hölgyeim és uraim – szállt a hangja az utcán –, elnézést kérek, amiért zavarom önöket, de sürgősen szükségem van egy német tolmácsra. Valaki, aki beszél németül, lenne szíves a rendőrautóhoz jönni? Köszönöm.
  Az utcán hemzsegtek az emberek, akik a felhívás hatására kíváncsian nézegették a kocsit. Egy-két pillanat múlva Kissy észrevett egy fiatal párt, akik céltudatosan feléjük tartottak. A rendőr is látta őket és közelebb hajtott.
  – Maguk tudnak németül? – nézett ki rájuk, amikor odaértek.
  – Elzásziak vagyunk – mondta a fiú, húszévesforma.
  – Remek – mondta a rendőr, leállította a motort és kiszállt. – Laurent tizedes vagyok. Ennek a szöszke kislánynak a szüleit keressük, de csak németül ért. Lennének szívesek megkérdezni, mit tud a szálláshelyükről?
  Elke arca fölragyogott, amikor meghallotta anyanyelvét, és megállás nélküli szövegelésbe kezdett. Elég jól le tudta írni a helyet, de az nem volt ismerős a rendőrnek. Végül beszólt a központba és továbbította az értesüléseket.
  – Egyelőre nincs ötletünk, Laurent, keresünk, vége.
  – Vettem, vége. Figyeljenek csak – fordult a tizedes az elzásziakhoz –, kérdezzék meg, hogy hívják a várost, ahol laknak.
  Elke nem tudta. Már kezdett félni, hogy nem találják meg a szüleit. A tizedes elsorolta neki az összes várost a partvidéken Mentontól Cannes-ig, de egyik se volt ismerős.
  – Hozhatta messzebbről is – mondta Angélique –, esetleg nem is a parton laknak.
  – Szoktak fürödni a tengerben – mondta az elzászi fiú.
  A tizedes legyintett. – Tavat vagy folyót is hihet a gyerek tengernek.
  – Azt mondja, ők a tengernél laknak, ahol sokkal nagyobb hajók járnak, mint itt, úgyhogy neki ne tanítsa, hogy milyen a tenger.
  A tizedes Elkére nevetett, aki visszavigyorgott rá.
  – Okos kislány vagy. Csak a szálló vagy legalább a város nevét tudnád!
  – Azt mondja, ő se tudhat mindent.
  Végül aztán a rendőr hazavitte őket a panzióba. Isabelle néni majd gondját viseli Elkének, s ott jobb helye lesz, mint az őrszobán. Az elzásziaknak megköszönték a segítséget és búcsút vettek tőlük; semmilyen részletbe nem avatták be őket.
  Isabelle néni lesújtva hallgatta, mi történt Mohival. Még a könnye is kicsordult.
  – De hát mit akart az a féreg ettől a szegény kis bogártól? – nézett felháborodottan Elkére, aki ijedten kapaszkodott Nialába. A többiek előbb otthon voltak, mint ők, hiszen a hegyről egyenesen hazajöttek.
  – Azt inkább ne részletezzük, madame Girotti – mondta a tizedes. – Nagy szerencse, hogy D’Aubissonék és a barátaik ott voltak. De én most már megyek is. Viszontlátásra.
  Isabelle néni először is előkerítette Brigittét, a másik szárnyban lakó osztrák diáklányt, aki jól beszélt franciául, és közölte vele, hogy ha vállalja a tolmácsolást és a gyerekfelügyeletet, ingyen lakik az idő alatt, és a gyerekkel együtt, azaz D’Aubissonéknál kap enni. Persze hogy vállalta. Úgyhogy mindannyian átmentek a villába, ahol Jeanne már tálalta az ebédet. Aránylag jó étvággyal ettek, mert Georges két perccel azelőtt kapott SMS-t Blanche-tól: „közep agyráz seb varrva pár nap megfigy most alsz telef kikap bent maradok b”. Kissynek eszébe jutottak azok az SMS-ek, amiket Pitől kapott azon a bizonyos délutánon. „M OK P.” Hát ez meg „M OK B” volt, de mekkora különbség van a rövidítéshasználatban is, a tartalomban is…

Elke Schneider nyolcéves volt és Kielben lakott. Az apja neve Johann, az anyjáé Anne. Hogy a szülei mivel foglalkoznak, azt nemigen tudta megmondani. Dolgoznak.
  – Az én apám a PR-osztály nyomtatottsajtó-csoportjának médiafelelőse – mondta Chantal. – Én se tudhattam ilyeneket nyolcévesen.
  – Mennyivel jobb volt régen – ábrándozott Nimby. – Volt asztalos, kovács meg szabó, és mindenki otthon dolgozott, a gyerekek látták, mit csinálnak a szüleik.
  Ekkor már végeztek az ebéddel, Jeanne az asztalt is leszedte, de még ott ültek körülötte, némi gyümölcs, sajt, sütemény társaságában. A rendőrség már megyeszerte kutatott Johann és Anne Schneider után. Georges beszélt a városi kapitánnyal, aki azt mondta, ha hat óráig nem találják meg őket, akkor országos keresést indít és valamennyi tévétársaságnak megküldi Elke fényképét és az adatokat. Olaszországba egyelőre nem, mert a gyerek határozottan állította, hogy Franciaországba jöttek, és csakugyan franciául tudott pár szót, nem olaszul.
  Azt is tisztázták már, hogyan került „Peter” kocsijába. A parton játszott, amikor a férfi arra jött és megkérte, hogy segítsen neki, mert nagy bajban van és csak ő tud rajta segíteni. Elke fölment vele az útra, ahol Peter beültette a kocsijába és meg sem álltak a hegyi fészerig. De azt végül is nem tudta meg, mi volt az a nagy baj.
  – Az – mondta Angélique –, hogy senki nem járt arra egy jó éles késsel. Ezt ne fordítsd, Brigitte.
  – Jó – mondta a tolmács. Csendes lány volt, szemüveges, fekete hajú, igazi diáklánytípus.
  – Tudjátok, mi jutott eszembe? – szólalt meg Nimby. – Lehet, hogy Schneiderék nem is szállóban laknak. Mi se laknánk a panzióban, ha nem lennénk ilyen sokan. Lehet, hogy valaki meghívta és vendégül látja őket.
  Kis csend támadt, csak Brigitte halk hangja szólt, ahogy fordította a fiú szavait.
  – Akkor pedig – sóhajtott Niala – a rendőrség végigkérdezheti az ország összes szállodáját. Ha a fehér ház a zöld kerítéssel magánház…
  – És magánháznál bejelentkezni se kell – mondta Martin.
  – Nincs valami különleges dolog a házban vagy a ház körül? – kérdezte Chantal.
  – Az apukám autója – felelte Elke Brigittén keresztül.
  – Miért, az milyen?
  – Gyönyörű. Ezüst színű Honda, barna üléskárpitokkal, és a motorháztetőn apu cégének a neve.
  – És az mi? – kérdezték hárman-négyen is.
  – Müller, Schneider und Mertens – mondta Elke. Kis csend támadt, aztán Brigittére nézett, hogy miért nem fordít, mintha egy cégnevet le lehetne vagy kellene fordítani.
  A nagylány megütközve ült mellette, nem nézett senkire.
  – Mi történt? – kérdezték.
  – Was ist los? – érdeklődött Elke.
  – Én… én láttam egy ilyen kocsit!
  – Hol?!
  – Hiszen ha tudnám…
  Niala fölugrott és a számítógéphez szaladt. – Elke, komm… komm hier, bitte.
  – Komm her – javította ki a kislány, de odament.
  – Így írják a nevet? – kérdezte Niala, beírva a Google-ba. Kizárólag németországi találatok jöttek. Pillanatok alatt megtudták, hogy a cég székhelye Kielben van, valamilyen mezőgazdasági gépekkel foglalkoznak, de nem lehettek híresek, mert csak egy tucat találatuk volt, jórészt a saját honlapjukról.
  Georges fölkapott egy telefont és tárcsázott, odasétálva Brigittéhez. Amikor egy hang beszélni kezdett, odatartotta a lány füléhez.
  – Üzenetrögzítő – mondta az.
  Georges bosszúsan letette.
  – Vasárnap van – emlékeztette Martin.
  – Brigitte – jött vissza Niala az asztalhoz –, hol láttad azt a kocsit?
  – Hiszen ha tudnám…
  – Várj csak. Az úton haladt vagy parkolt?
  – Parkolt. Biztos, hogy parkolt, én a robogó kocsikat nem nézegetem, ezen pedig el tudtam olvasni a címet és a telefonszámot is… persze nem emlékszem rájuk.
  – Oké. – Niala leült az asztalra Brigittével szemben. – Mikor volt ez?
  – Nem tudom…
  – De itt voltál Franciaországban?
  – Persze! Otthon nem figyelnék föl rá, hogy német nevek vannak egy autón.
  – Jó. Próbáld behatárolni vagy azt, hogy hol láttad, vagy azt, hogy mikor.
  Brigitte csak a fejét csóválta.
  – Vagy azt – tette hozzá Niala –, hogy mit láttál még ugyanakkor, az autó közelében, ami felkeltette a figyelmedet.
  – Azt hiszem, nem az utcán állt, hanem egy nyitott kapu mögött – mondta a lány tétován –, de hát ez bárhol lehetett…
  – Nem baj. Már az is jó, ha eszedbe jut valami odafelé vagy visszafelé útról. Valami, amiből kiderül, hogy hol van az a környék.
  Brigitte fölemelte egy ujját.
  – Várj csak. Én nem jártam eddig túl sokfelé, csak három napja érkeztem.
  – Kitűnő! És merre jártál? Várj, ne is kezdj bele – Niala fölugrott. – Hamar a térképet!

Az elmúlt három napban Brigitte csak Beaulieu déli és Saint-Jean keleti részét járta be. Ez percek alatt kiderült a Google Mapsről. Beaulieu déli részének jó pár utcájában megfordultak a rendőrrel, így ott biztos nem laknak Schneiderék.
  – Nem hát – jelentette ki Niala magabiztosan. – Saint-Jeanban vannak. Gyerünk!
  A Volkswagen lemászott a hegyről és nekivágott a másik hegynek. Georges mellett most Brigitte ült, az ölében Elkével, és mindenfelé nézelődtek, látnak-e valami ismerőset.
  Kissyben jócskán voltak kételyek, de Niala annyira biztos volt az igazában, hogy nem szólt róluk. Hiszen ha egy házon látta volna Brigitte a feliratot, de hát az autók mozognak. Akárhol megállhattak vele… persze ha csakugyan egy kertben álltak, az azért jelent valamit. Vagy ott laknak tényleg, vagy közük van az ottaniakhoz. Kérdés persze, hogy Brigitte fölismeri-e a helyet, ha már nem áll ott a kocsi és a kapu is zárva van. Azt se szabad elfelejteni, hogy Elkének nem volt ismerős Saint-Jean neve sem… bár persze lehet, hogy egyáltalán nem törődött a város nevével, ahol nyaral.
  – Várjon csak – szólalt meg Brigitte hirtelen, amikor elhaladtak a saint-jeani kikötő fölött. – Már tudom, egy kisebb öblöt néztem meg, valahol arra tovább, és akkor láttam.
  – Kisebb öblöt?! – Niala és Georges egyszerre kiáltott föl, ugyanazzal a hangsúllyal. Georges gyorsított. – Olyan nincsen sok.
  – Nincs hát – ugrott föl Niala, és rátámaszkodott Brigitte ülésének támlájára. – A nagyobbikhoz menj, fogadok, hogy valahol Augustinék felé lesznek!
  – Miért?
  – Mert a partról fölcsalta az útra. Igaz, Elke? A partról mentél föl az útra? Ezen a részen nem sok hely van, ahol az út kimegy a tengerpartig.
  Elke helyeslése hamarosan megérkezett az oda-vissza tolmácsoláson át. Azon a helyen az út egész közel van a vízparthoz, volt úgy is, hogy a kocsijuk az úton állt és ő a vízben állva jól látta.
  Nemsokára már látták a tengert maguk előtt. Egy kisebbfajta öböl volt, a szokásos kis yachtokkal mindenfelé.
  – Ez az! Ez az a hely! – kiáltott föl Elke hirtelen. – Ott szoktam játszani!
  Végighajtottak az úton, ami csakhamar visszakanyarodott, el a tengertől. Most már Kissynek se voltak kétségei. Itt laknak Schneiderék, egészen közel. Ha messzebb laknának, akkor nem ide jöttek volna a tengerhez, itt mindenütt közel van a tenger.
  – Azt a házat ismerem! – mutatta Elke boldogan. – Azt is! Azt is!
  A hatodik ház volt az. Elke már messzebbről fölismerte, és a csukott kertkapu mögött állt az ezüstszínű Honda.

A csengetésre egy idősebb asszony ballagott elő, és csak úgy a ház ajtajából nézett ki a népes társaságra.
  – Kit keresnek? – kérdezte barátságtalanul, de ekkor Elke mindkét karjával integetni kezdett. – Szűzanyám! – kiáltotta az asszony, és leszáguldott a kapuhoz. Nem gondolták volna róla, hogy ilyen gyorsan tud futni. Fölrántotta a kaput, és német kérdéseket zúdított a kislányra, aki alig tudott közbeszúrni egy-két szót. Közben az idegeneket méregette. Egyszer csak fölismert két arcot.
  – D’Aubissonék Beaulieu-ből! Mit keresnek maguk itt?
  – Madame Rocard – lépett közelebb Georges –, beszélhetnénk Schneiderékkel?
  – Persze. Persze hogy beszélhetnek, jöjjenek csak be. Alighanem nekik is lesz egypár kérdésük, órák óta keressük ezt a kis csavargót. Hol találták meg?
  – Ez hosszú történet – mondta Georges, mialatt a csapat bemasírozott a házba. Egy folyosón haladtak végig, befordultak egy szobába, s egy hang fölkiáltott:
  – Elke!
  A kislány repült anyja karjaiba. Egy pillanat múlva megjelent az apja is, valahonnan kintről, nyilván a lányát kereste éppen.
  – Hol voltál? – kérdezte olyan hangon, ami egyszerre volt megkönnyebbült, ijedt és szemrehányó. – Önök találták meg? – kérdezte Georges-tól franciául. A pilóta bólintott. – Sose szokott így elcsavarogni. Már azon voltunk, hogy hívjuk a rendőrséget.
  – Ha megtették volna, Schneider úr – felelte Georges –, elég lett volna a nevüket mondani, és máris megtudták volna, hol a gyerek. Az egész megye rendőrsége önöket keresi.
  – Minket? De hát…
  – Egy pillanat türelmet – szólt közbe Niala, akinek telefon volt a fülén. – Szia, itt Nicole. Megvannak Schneiderék. Saint-Jeanban, Rocard-éknál. Igen, az az. – Egy ideig hallgatott. – Jó, megmondom nekik. Figyelj, Lucas, küldj el valakit a Cartier-panzióba és hozasd el Françoise Lavalt is. Jeannak? Amit akarsz. Jó, szia.
  Letette és egyenesen Johann Schneiderre nézett.
  – A beaulieu-i rendőrkapitánnyal beszéltem. Hamarosan itt lesz, személyesen akar beszélni önökkel. Addig mi elmesélnénk a kis történetünket.

Rocard-ék könyvtárszobájában telepedtek le, mahagóni bútorok, rengeteg vaskos kötet között. A házigazda jogász lehet, állapította meg Kissy a könyvcímekről.
  Georges arra kérte, kezdje ő. Elmondta hát, hogyan ismerkedtek meg és hogy kapták el Sheilát. Csak a nickjükkel mutatta be a csapat tagjait. Cindyt is megemlítette egy félmondatban.
  Míg beszélt, madame Rocard cselédlánya némi gyümölcsöt, süteményt, innivalót hozott be.
  Aztán Niala vette át a szót és elmondta, hogy meghívták őket magukhoz – ekkor mutatta be apját és Angélique-et –, s hogy megfigyeltek egy gyanús alakot, akit Sylvie-nek neveztek el, s hogy beszerveztek valakit a panzióból, ahol lakott, hogy figyelje – hamarosan itt lesz ő is, aki ma reggel telefonált és ezt meg ezt mondta.
  Georges fejezte be az elbeszélést a hegyen történtekkel, a kereséssel Schneiderék után és azzal, hogy hazavitték a gyereket – ekkor bemutatta Brigittét is, hozzátéve, hogy tulajdonképpen neki köszönhetik, hogy idetaláltak.
  A német házaspár elfehéredve hallgatta őket, a Sylvie-ről szóló résznél Frau Schneider úgy szorította magához a kislányt, hogy az felkiáltott: – Anyu, nem vagyok játékmaci!
  Schneiderék nem voltak már fiatalok, Kissy ötven körülinek nézte a férfit és talán egy ötössel fiatalabbnak az asszonyt. Mint kiderült, Elke a negyedik gyerekük, de az egyetlen lányuk.
  Alig értek a történet végére, amikor befutott a rendőrkapitány, civil kocsiban, vele volt Françoise és a két járőr, akik a hegyen voltak, Laurent és Colli. Ők is elmondták, mit tapasztaltak, hogy mennyire megdöbbentek, amiért a gyanúsítottat egy sérült gyerek terítette le; azóta Colli azt is megtudta a kórházban, hogy súlyos fejsérülése van, napokba telhet, mire magához tér, és hetekbe, hogy lábra álljon. Garantáltan emlékezetkiesést fog színlelni, de az orvos kijelentette, hogy a sérülés természete tökéletesen kizárja az amnézia lehetőségét, ezt a kórház még ma írásba adja. A gyerek állapotáról Colli nem kapott felvilágosítást, hiszen ő nem gyanúsítottja semminek, ezért Georges ismertette velük a Blanche-tól kapott üzenetet.
  A rendőrkapitány először is rövid szónoklatban biztosította Schneideréket és a párizsi vendégeket, hogy Beaulieu és Saint-Jean hatóságai súlyt helyeznek a nyaralók biztonságára, és az ilyen incidenseket a legszigorúbban kezelik – de hát sajnos nem lehetnek ott mindenütt. Már értesítették dán kollégáikat, akik azóta valószínűleg megkapták a házkutatási parancsot, és biztosíthatja a jelenlevőket, hogy ha bizonyítékot találnak arra, hogy Hendriksen már otthon is elkövetett valami hasonlót – hát akkor ő mint régi rendőr teljes bizonyossággal állíthatja, hogy jó pár évig nem látja viszont az Amalienborgot. Hacsak, tette hozzá kaján mosollyal, hacsak nem a börtön ablakából.
  S csak nézett döbbenten, látva, hogy jó poénja könnyeket csal hallgatósága szemébe.
  – De hát mi történt?…
  – Mohi szóról szóra ezt mondta – felelte Niala letörten.

A következő percek főszereplője Mohi volt, az ügy áldozata, aki kis híján az életével fizetett Hendriksen elfogásáért. A fényképezőgépekben álló- és mozgóképen is meg volt örökítve, Schneiderék és a rendőrök számtalan példányban megnézhették Schneider úr notebookjának nagy képernyőjén. A rendőrfőnök azt mondta, utánanéz, hogy milyen jutalmat adhat Mohinak – eléggé meg van kötve a keze, de azért nem teljesen. S ha kiderül, hogy Hendriksen Dániában – vagy akár egy harmadik országban – is csinált már valamit, akkor mindenképpen fölhívja az ottaniak figyelmét Mohira. Mármint az egész csapatra persze, de legfőképpen őrá, hiszen ő állította meg a bűnözőt, méghozzá saját testi épsége kockáztatásával.
  Schneider úr később kiment pár percre, és amikor visszatért, odalépett Françoise Lavalhoz és arra kérte, fogadja el ezt a kis apróságot, hálájuk jeléül, hiszen ha ő nem telefonál pont ma reggel, akkor a csapat nem megy föl a fészerhez, és akkor belegondolni is rossz, hogy mi lett volna. S ezzel átadott egy borítékot, amit Françoise megilletődve vett át, hisz nem csinált ő semmi különöset, és egyáltalán… Hazafelé menet kitették a panziónál, ahonnan a rendőrök úgy hozták el a munkaidő kellős közepén, és útközben kinyitotta a borítékot, Nimby mellette ült és látta. Később elmondta, hogy egy csekk volt benne ötszáz euróról.
  Brigitte is kapott egy borítékot, hiszen neki köszönhetik, hogy haza tudták hozni Elkét. Kissyék sose tudták meg, hogy mennyi volt benne, de valószínűleg abban is ugyanennyi, hisz végül is ha ők nem jönnek, Schneiderék hamarosan fölhívják a rendőrséget, és azonnal megoldódik a probléma – nem volt miért többet adni.
  A harmadik boríték rövid megbeszélés tárgyát képezte, Schneider úr nem akarta terhelni ezzel D’Aubisson urat, aki biztosította, hogy egyáltalán nem terheli, másrészt viszont Mohi bizonyára örülne, ha személyesen adná át neki – kérdés persze, hogy itt lesznek-e még, amikor már fogadhat látogatókat. Schneiderék még jó ideig maradnak, de ha Mohi addig nem épülne föl, akkor visszatérnek a kérdésre.
  Azzal váltak el, hogy tartják a kapcsolatot. Schneider úr mindenkivel kezet fogott búcsúzáskor, Frau Schneider és Elke pedig végigpuszilta a csapatot.
  Otthon Georges mindenekelőtt fölhívta az unokanővérét Amerikában, és megmondta, hogy holnap ne várják őket, majd megtelefonálja, hogy mikor érkeznek.
  Aztán csak ténferegtek a házban. Kissy kiült a teraszra, a tengert nézte. Reggel még arra gondolt, hogy holnap látja utoljára a tengert, legalábbis itt Beaulieu-ben az idén – és most tessék, meghosszabbodott a nyaralás, de egy csöppet sem örül neki. Ő mindenképpen itt marad, amíg Mohi ki nem jöhet, majd este beszél anyáékkal. A többiek is, van, aki most készül fölhívni az otthoniakat, van, aki este fogja. Csak Pi nem hív senkit, neki Párizsban senkije sincs, még a bátyja se, ő is nyaral most valahol.
  Igen, jó lenne ez a hosszabbítás, de mit ér Mohi nélkül? Az órájára nézett. Délután három. Hány óra lehetett, amikor Mohi megsérült, tíz, tizenegy? Négy-öt órája csak, hogy elváltak egymástól, és máris mennyire hiányzik. Máskor észre se vette, ha pár óráig nem látta, ő heverészett a parton vagy a hátsó udvarban, Mohi pedig csatangolt, fölszippantotta azt a rengeteg információt, vagy egy fán ücsörgött, mikor mit. Most meg… Inkább unatkozna otthon, csak Mohinak ne esett volna baja.
  Nyílt a teraszajtó és kilépett Martin.
  – Hát itt vagy – állapította meg, és leült mellé.
  – Itt.
  – Beszéltem a szüleimmel. Még egy hétig biztos nem megyünk sehová, úgyhogy maradok, amíg te maradsz.
  – Kösz.
  – Szívesen.
  Aztán csak üldögéltek és nézték a partvidéket.

Éppen két perce tanakodtak, hogy mit mondjanak Mohi nevelőszüleinek, amikor megszólalt Georges telefonja. Fölkapta, ránézett és rögtön ki is hangosította.
  – Szia, mi a helyzet?
  Blanche hangja fáradt volt, de nyugodt.
  – Már jobban van. Aludt egy nagyot, nemrég ébredt, és mindenképpen tudni akarja, mi van a kislánnyal és a pasival.
  – Ott vagy a közelében?
  – Nem, az osztályról nem volt szabad telefonálni.
  – Oké. A kislány már otthon van, nem esett semmi baja. A pasi súlyosabban sérült, mint Mohi. De felépül és nem hivatkozhat amnéziára sem. Letartóztatták.
  – Helyes, megmondom neki. Georges, a kórháziak azt mondják, nem számolhatják az én biztosításomra, úgyhogy találnunk kell valami megoldást a költségekre. Azt se tudom, a nevelőszüleinek milyen biztosítása van.
  – Mi itthon éppen arról beszéltünk, mit mondjunk nekik. Föl kellene hívni őket, hogy holnap nem megy haza.
  – Igen, mi is beszéltünk erről. Azt mondta, neki mindegy, hogy mit mondunk nekik.
  – Jó. Szerintem viszont nem érdemes vacakolni a biztosítással.
  – Egyetértek. Most már megyek, nem akarom sokáig magára hagyni. Éjszakára bent maradok vele.
  Niala hirtelen kézjeleket kezdett adni apjának, aki bólintott.
  – Melyik szobában vagytok?
  – 301-es.
  – Jó. Nicole bemegy majd és visz néhány dolgot.
  – Rendben.
  – Jobbulást kívánunk. Szia!
  Niala rögtön előkapott egy papírdarabot és jegyzetelni kezdett, hogy mit vigyen magával.
  – Mit jelent az, hogy nem érdemes vacakolni a biztosítással? – kérdezte Nimby.
  – Hogy rengeteg bíbelődéssel járna megszerezni a kártyát, ha az Párizsban maradt, meg mindenféle adminisztráció is kellene, mert senki sincs köztünk, aki törvényesen képviselhetné. Nem éri meg.
  – Akkor mi lesz?
  – Egyszerűen kifizetjük a kórházi számlát.
  Niala közben elkészült a listájával.
  – Mit gondolsz, van esélyem?
  Georges elhúzta a száját.
  – Nála vagy nálam? Mert nekem se tetszik az ötleted.
  Kissy csak kapkodta a fejét egyikről a másikra.
  – Akkor se ülhet egész éjjel mellette.
  – Fölválthatom én is.
  Kissy végre megértette őket.
  – De te pasi vagy. Jobb, ha én megyek.
  Georges sóhajtott. – Jó. Beviszlek, aztán rátok bízom, hogy melyikőtöket hozom haza.
  Kissy odalépett Nialához. – Talán Blanche könnyebben beleegyezik, ha nem maradsz egész éjszaka. Én fölváltalak.
  – Ápolószemélyzet nincs abban a kórházban? – kérdezte Chantal, de inkább csak úgy magamagának.
  – Éjszaka be akarsz utazni Nizzába? – néztek rá. Kissy meglepődött, nem gondolta, hogy a kórház Nizzában van, de hát végeredményben logikus. Beaulieu kicsike város. Aztán bólintott.
  – Persze, miért ne?

De végül is nem utazott be. Georges-ék hárman tértek haza, mert Mohi nem akarta, hogy őrizzék éjszaka. Elég neki, hogy ha csönget, bejön valaki.
  Pi fölhívta a nevelőszülőket és elmondta, mi történt; a történet bűnügyi részét igyekezett kidomborítani, hogy lássák, nem valami gyerekcsíny miatt került kórházba.
  A nevelőanyát madame Millet-nek hívták; nem nagyon aggasztotta magát Mohi állapota miatt, hallhatóan csak udvariasságból érdeklődött a hogyléte után. Valójában csak az érdekelte, hogy mennyivel maradnak tovább, és mi lesz a költségekkel. Kissy magában megállapította, hogy nem egy szerető anyuka.
  Reggel Blanche először is betelefonált a kórházba, ahol persze voltak ismerősei. Valamelyik nővér is az lehetett, mert tegeződött vele. Mohi jól van, átaludta az éjszakát, még most is alszik. Nyolc óra volt. Kissy elgondolkodott: ő is volt már kórházban, két éve, amikor kivették a vakbelét, akkor hajnalok hajnalán kellett kelni, szó se volt arról, hogy valaki nyolcig aludjon. Ezt meg is mondta.
  – No persze – mondta Blanche –, csak az rendes osztály volt, ez meg különszoba.
  S ment, Kissynek pedig földbe gyökerezett a lába. Georges azt mondta, egyszerűen kifizetik a számlát, s ő úgy gondolta, végül is a panzió hét lefoglalt szobájának forgalomkieséséhez képest nem lehet nagy összeg. De ha különszoba?! Később meg is kérdezte Georges-ot, tudta-e, hogy Mohi különszobában van, amikor azt mondta, hogy kifizetik a számlát. A pilóta nevetett és azt mondta, benne föl se merült, hogy Blanche egy rendes kórterembe rakatná Mohit.
  Egy óra múlva telefonált az asszony. Beszélt az orvossal, abban állapodtak meg, hogy ha minden rendben lesz, akkor negyvennyolc órával a baleset után hazaengedi. Most majd beszél Mohival a feltételekről.
  A következő hívásnál, két órával később elmondta, hogy Mohi mindenbe beleegyezett. Egész héten nem szabad fölkelnie, épp csak a fürdőszobába vonulhat ki szép lassú, méltóságteljes léptekkel, azt is felügyelet alatt, ha netán rosszul lenne, megszédülne vagy bármi ilyesmi. Teljes ágynyugalom, ágyba hoznak neki enni, olvasás, tévénézés, csöndes beszélgetés legfeljebb két barátjával egyszerre, és jövő hétfőn visszamegy kontrollra. Mindenbe beleegyezett, csak a kórházból szabaduljon.
  Amikor ezt Blanche elmondta, már javában dolgoztak Mohi új szobáján. Niala már reggeli előtt kiadta a jelszót: Mohi költözni fog. Ők még ettek, amikor Luigi hozzálátott kitakarítani a szobát; ilyenkor délelőtt Jeanne-nak sokkal több a dolga, mint neki, ezért csinálja most ő. De Niala megnyugtatta őket:
  – Ne aggódjatok. Takarítás szempontjából Luigi voltaképpen nem is pasi. Akármelyik nővel fölveszi a versenyt. Nem csoda, a panzióban állandóan takarítunk, Isabelle néni patikai tisztaságot követel meg.
  Ezt már ők is megfigyelték. Akármilyen korán – vagy épp későn – mentek a fürdőszobába, az mindig ragyogott a tisztaságtól. Tíz esetből legalább háromszor ott találták Jeanne-t vagy valamelyik alkalmi takarítónőt, amint éppen sikál, fényesít vagy felmos, de az ő belépésükre azonnal, kérés nélkül távozik és udvariasan várakozik odakint. Ez háziszabály, a vendéget nem szabad zavarni. Egyetlenegyszer fordult elő, sok-sok évvel ezelőtt, hogy egy takarítónő morgott egy vendéggel, mert nem tudta befejezni miatta a takarítást. Mariót meglepte, hogy miért jön ki a vendég azonnal, ahogy bement. Megkérdezte, mi történt, és abban a percben kirúgta a takarítónőt.
  Luigi meglepetést szerzett nekik. Mielőtt hozzákezdett a munkához, odajött az asztalukhoz és megkérdezte:
  – Hogy van a kislány?
  Kissy megdöbbent. Vigyázott, nehogy elmosolyodjék, pedig nevethetnékje támadt a gondolatra, hogy ez Luigitől valóságos szóáradat. Egy kezén meg tudja számolni, hányszor hallja őt megszólalni egy nap: köszön, a vendégeknek „igen, uram” vagy „máris, asszonyom” válaszokat ad, megkérdezi, hogy miben lehet még segítségükre – mégpedig angolul, németül és spanyolul is, a francián és az olaszon kívül. Olyat, hogy Luigi valamire kíváncsi lett volna, Kissy még nem tapasztalt.
  Niala pár szóban összefoglalta a tegnap óta kapott híreket, amit a mindenes egy bólintással megköszönt és ment a szobába. Mire megették a reggelit, már kiporszívózott, letörölte a port mindenütt, és éppen hozzálátott az ablakmosáshoz. Kissy meg mert volna esküdni, hogy az ablak eddig is tiszta volt, akárcsak a villa összes többi ablaka.
  – Oké – mondta Niala, körbetekintve a szobában. – Kérek jelentkezőket, akik lehozzák az ágyneműt kiszellőztetni, amíg én hozok friss huzatokat.
  Mire végigmondta, Chantal már föl is kapta a kispárnát.
  Ez a villa kisebbik vendégszobája volt, közvetlenül Niala szobája mellett. Kissy nagyon jó választásnak tartotta. Kellemes szoba volt, szép kilátással a partvidékre, ízlésesen berendezve. Egy nem túl nagy, de kétszemélyes ágy volt benne, könyvespolc szekrénnyel és tévével, két kis éjjeliszekrény és egy fotel.
  Sokkal később, amikor a nyaralás után először tért vissza ebbe a szobába, már egészen más szemmel nézte és az akkori szempontból is jó választásnak tartotta. Akkor látta utoljára ezeket a bútorokat, hamarosan kicserélték az egész berendezést. Akkoriban elgondolkodott rajta: milyen különös, hogy éppen Mohi volt az utolsó vendég, aki ebben a szobában aludt.

Niala nem hiába él egy panzió mellett, gondolta Kissy, ahogy barátnője sürgölődését figyelte. Mindenre gondja volt. Bekapcsolta a tévét, hogy ellenőrizze, minden jól van-e beállítva és jók-e az elemek a távirányítóban. Megnézte, hogy ajtó-ablak nem nyikorog-e, számba vette, hogy milyen tárgyakat helyezzen el az éjjeliszekrényen. Ezek egyike a házitelefon volt, ami itt fog állni Mohi keze ügyében, és a készlet egyik darabját mindig magánál tartja valaki. De a vendégszobában levő készüléken Niala kikapcsolta a csengetést. Szigorúan meg lesz mondva Mohinak, hogy nem indulhat el a fürdőszobába segítség nélkül: előbb szólnia kell, az ügyeletes máris jön és segít. Ebből következik, hogy a fiúkat kihagyják a dologból, akárhogy morognak miatta.
  – Ha csak beszélgetni akar valakivel – érvelt Martin –, arra mi is ugyanúgy megfelelünk.
  – De ha nem azt akar, akkor neki kell állnod megkeresni valamelyikünket – felelte Chantal.
  – Még fürdőszobába kísérésre is jók volnánk – mondta Nimby –, elvégre nem kell bemenni vele.
  – De – vágta rá Pi –, pontosan azt kell. Rosszul lehet, elájulhat, hányhat, és egy fiú jelenléte feszélyezné ilyenkor.
  Pohár is került a szekrénykére, mégpedig műanyag, mert a porcelán- vagy üvegpohár nehéz, ha az ember nem ura teljesen az ujjainak. De innivalót nem hoztak, majd holnap hűtőtáskában.
  Niala kijelentette, hogy holnaptól minden éjjel aludnia kell valakinek a házban a szülein kívül, azt nem lehet, hogy minden éjjel ők legyenek készültségben. Fölosztották a feladatot hárman; Angélique ebből kimaradt, nem akarták elválasztani Pitől. Kissy megkönnyebbült, de Niala alighanem még nála is jobban, amiért nem ajánlották föl, hogy mindketten átjönnek egy-egy éjszakára. Azért az mégiscsak túlment volna minden határon, hogy Pi és Angélique együtt töltsék az éjszakát a villa nagyobbik vendégszobájában – vagy pláne Niala ágyában!
  Amíg áthozták és elrendezték Mohi cuccát, Niala azon gondolkodott, hogy mit csináljanak azok, akik éppen nem ügyelnek Mohira.
  – Azt nem lehet, hogy az egész csapat reggeltől estig mászkál mindenfelé, Mohi és az ügyeletes meg itthon kókad – jelentette ki. – Szívtelenség lenne mindkettejükkel szemben. De azt se lehet, hogy az egész társaság itthon marad miatta. Nem viselné el.
  – Majd csak fürödni járunk – mondta Martin. – Azért Mohi nincs annyira oda, és egyikük se marad ki semmi izgalmasból. – Elkapta Nimby tamáskodó tekintetét és elvigyorodott. – Természetesen normális körülmények között a strandon nincsenek shindyk. Ez az egy volt, ezt elkaptuk, mármint Mohi elkapta, több nincs. Ha bármilyen gyanús alakot látnánk, akkor vagy elfordítjuk a fejünket, vagy ott helyben átadjuk a rendőrségnek. De hazahozni nem szabad ilyen híreket, mert lerohan a partra és szitává veri a pofát.
  – Szitává csak lőni lehet valakit – jegyezte meg Georges.
  – De nem Mohinak!

Blanche hatkor indult haza, de fél hétkor nem ő jött, csak a telefonja: a Renault nagyon köhög, szervizbe vitte és busszal jön.
  – Harminc fok van – nézett Niala a kinti hőmérőre –, hogy tud egy Renault ilyenkor megfázni?!
  – Biztosan sivatagi típus – mondta Nimby.
  – Szerinted úgy néz ki? – Niala kapkodni kezdte a fejét. – Hé, várjunk csak. Apa! Hol vagy? – Gyors léptekkel átvágott a házon és kinézett a hátsó udvarra. – Itt vagy, apa?
  – Itt – jött Georges hangja. – Mi baj?
  Niala sebesen pergő nyelvvel elmondta, mi történt. Kissy már ott állt mellette, amikor megkérdezte:
  – Szerinted melyik kocsival hozzuk haza?
  Georges homlokát ráncolva feküdt a kerti nyugágyban, könyvvel a kezében.
  – Gondolom, az Opellel. Miért?
  – Ültél te abban az utóbbi időben?
  – Azt hiszem, nem.
  – Ha ültél volna, emlékeznél. Légörvény-szimulációs elven működő agyrázkódás-generátor.
  Georges nevetett. – Ezt nagyon szépen mondtad.
  – Kösz, igyekeztem – vágta rá Niala.
  – Hát – mondta Georges –, a mikrobusz enyhén szólva sem alkalmas erre a célra, úgyhogy kerítenünk kell valami járművet.
  És kerítettek. Niala öt, Georges másik öt telefonszámot hívott föl, de vagy kellett nekik a kocsijuk másnapra, vagy szervizben volt, vagy nem vették föl a telefont. Niala végül belekotort az övtáskájába, előkeresett egy cédulát és megint tárcsázott.
  – Jó napot – mondta. – Itt Nicole D’Aubisson, zavarhatom?… Köszönöm, egész jól. Éppen ezzel van gondunk. Holnap hazajöhet, de az egyetlen olyan kocsink, amelyik nem ráz, az imént földobta a kerekeit. – Niala most hosszabban hallgatott. – Ez nagyon jó hír, uram. Köszö… Hogyan? Nem tudom pontosan, valamikor reggel, nyolc-kilenc felé… Jó. Rendben, akkor így. Köszönöm, viszlát!
  Letette, s végignézett a csapaton.
  – Megoldva – jelentette ki. – Schneider úr sofőrje beviszi holnap anyát, és hazahozza őket. Azt mondja, a kocsijuk nagyon simán jár.

Az ezüstszínű Honda előbb kilenckor kanyarodott a D’Aubisson-villa elé, aztán valamivel tizenegy előtt. Valamennyien kint voltak az udvaron, és tartották magukat a megállapodáshoz: semmi hangoskodás, hirtelenkedés, Mohinak teljes nyugalomra van szüksége. Milyen szerencse, gondolta Kissy, hogy a szíve kalimpálása nem hallatszik.
  A kocsi szelíd ívben befordult az udvarra. A sofőr kiszállt, barátságosan bólintott feléjük, és kitárta az ajtót. Blanche kilépett, megkerülte a kocsit és kisegítette Mohit.
  Kissy sóhajtott. Hát itt van, méghozzá egészben és a saját lábán. A feje be volt kötve, az arca sápadt volt, de mosolygott és csillogó szemekkel nézett rájuk. Ahogy lassan a ház felé indult, kinyújtotta a kezét Martin felé, aki a legközelebb állt hozzá. Egy pillanatra megszorították egymás kezét, aztán Mohi már tovább is haladt és kezet fogott Chantallal, Pivel, Angélique-kel, majd vele, Kissyvel, s utána sorban a többiekkel. Georges volt az utolsó, már bent az előszobában, aki aztán fölkísérte őt és Blanche-t az emeletre.
  – Hát megjött – mondta Chantal megkönnyebbülten. – Bevallom, nekem még az is hiányzott, hogy nem érezhetem magamat hülyének mellette.
  – Hülyének, miért? – kérdezte Angélique.
  – Hát mert ő úgy eligazodik itt, mintha világéletében ezt a városkát tanulta volna az iskolában, nekem meg fogalmam sincs, hogy mit pletykálnak Charlotte-ról és Julienről.
  – Mit pletykálnának? – kérdezte Niala, aki ekkor lépett be az udvarról, miután váltott néhány szót a sofőrrel. – Charlotte nagyon jó anyja Juliennek.
  – Jaj, nem úgy értem – rázta a fejét nevetve Chantal. – Csak mondtam két nevet találomra. Mohi úgy ismer itt mindenkit, mintha… mintha lenne egy beépített modeme, amivel rá tud csatlakozni a Minden, Amit Beaulieu-ről Tudni Lehet adatbázisra.
  – Az úgy nem megy! – tiltakozott Nimby. – Ahhoz kezelőszoftver is kell, meg hozzáférési jogosultság!

Amikor Blanche lejött, azt mondta, Mohi most aludni szeretne, már majd leragad a szeme. Eleinte valószínűleg sokat alszik majd, aztán kevesebbet; hétvégére biztos egész nap ébren lesz.
  – És rohangászni akar – jósolta Angélique, akinek már a nyakában lógott a házitelefon; ábécérendben ügyelnek, kétórás váltásban, ő kezdi. Utána Chantal, Kissy, Niala.
  – Nem akar – felelte Blanche. – Illetve akar, de nem fog. Idézem a szavait. „Takada-szenszej megtanított türelmesnek lenni. Azt mondta, nem biztos, hogy a türelmes harcos győz, de a türelmetlen biztosan veszít.”
  – Az ki? – kérdezte Georges.
  – Egy japán ember az utcájukból, Mohi tőle tanult verekedni.
  – Jó tanár volt – mondta Georges meggyőződéssel.
  – Szerintem is. Szóval Mohi azt mondta, hogy most majd gyakorolja a türelmet. És amikor körülnézett a szobában, azt mondta, itt nem lesz nehéz várni.
  – Eszerint tetszett neki – sóhajtott föl Niala.
  Hogy mennyire tetszett neki, azt Kissy csak sokkal később, magától Vanessától tudta meg, aki csak otthon árulta el, hogy majdnem elsírta magát boldogságában, amikor körülnézett a vendégszobában. A panzióbeli szoba csak egy szoba volt, aminek legjobb tulajdonsága az volt, hogy itt van, Beaulieu-ben, az egyetlen helyen, ahol Mohi valaha jól érezte magát. De voltaképpen – bár ezt Mohi önmagának is csak utólag tudta szavakba önteni – a panzióbeli szoba valamelyest mintha ki is rekesztette volna Beaulieu-t. Abban a szobában mindig egyedül volt, nem volt ott senki, aki Beaulieu-höz tartozott volna; még a takarítónő sem, hiszen az mindig csak akkor jött, amikor ő már nem volt bent. Mint egy fordított tévé, találta ki akkor a hasonlatot Vanessa, az ember kint ül és egy csodálatos világot lát bent a tévében – csak itt a csodálatos világ odakint volt. Alighanem ezért volt az, hogy ő olyan sokszor kijött éjszakánként és fölmászott egy fára. A fák mindenestül Beaulieu-höz tartoztak, mert a villa és a panzió körül csapatostul álltak – Mohi már a nyaralás első napjaiban fejből tudta, hány fa áll a két kertben és hol, melyikre hol a legjobb fölmászni és mit lehet látni róla. És mert a fák tetejéről még jobban látszott a partvidék és a város, mint lentről.
  Ezért volt olyan boldog, amikor körülnézett a vendégszobában. Mert innen látta Beaulieu-t, csak az ablakhoz kellett sétálnia és az egész várost átfogta a tekintete, s mert ebben a szobában végre úgy érezte, hogy ő is benne van abban a bizonyos tévében. S még inkább így érezte, amikor a következő napokban a csapat és a D’Aubisson család minden tagjával, valamint Jeanne-nal, Luigivel és Isabelle nénivel is többször találkozott ebben a szobában.
  Boldogságára csak az borított árnyékot, hogy tudta, milyen rövid időre szól.

Alig aludt el Mohi, amikor telefonált Schneider úr. Először a kislány hogylétét kérdezte, aztán arról érdeklődött, kaptak-e már értesítést a rendőrségről. A nemleges válaszra így folytatta:
  – Az orvosok este engedélyezték Hendriksen kihallgatását. Bevallotta, hogy miket akart művelni szegény kislányommal. Azt állította, hogy először próbálkozott ilyesmivel, de mutattak neki párat a lakásán talált fotókból. A rendőrfőnök csak annyit mondott nekem, hadd ne részletezze. A dánok most teszik tűvé az egész országot két lány után, akikről fotókat készített; a nyomozás vezetője telefonon beszélt Hendriksennel, aki nem tudta, hol laknak, hogy hívják őket, a nyomozó pedig azt mondta, imádkozzon, hogy megtalálják őket.
  – Miért? – csúszott ki Nimby száján a kérdés, amit a kihangosított készüléken át Schneider úr is hallott.
  – Azért, fiatal barátom, mert ha akár csak az egyiket nem találják meg elevenen, akkor gyilkossággal is meg fogják vádolni az emberünket. A magam részéről kételkedem benne, hogy ez a vád megállná a helyét, bár én nem sokat értek a büntetőjoghoz. De ez mindegy, a nyomozónak az volt a célja, hogy Hendriksennek álmatlanok legyenek az éjszakái.
  Tíz perccel Schneider úr után telefonált egy rendőrtiszt és elmondta ugyanezeket, valamint hogy szükségük van a részletes tanúvallomásokra, mindenkiére, aki ott volt. Blanche azonnal közölte, hogy Vanessának ágynyugalmat rendeltek, a szobájában tanúskodhat, de arról szó se lehet, hogy bemenjen a rendőrségre. Világos, mondta a tiszt, és egy óra múlva meg is érkezett két őrmester, eddig nem találkoztak velük, nem is beaulieu-iek voltak, hanem nizzaiak.
  Még a telefonbeli tiszttel megtárgyalták a kérdést, hogy mi legyen a szülői jelenléttel. D’Aubissonék úgy gondolták – és a csapat egyetértett velük –, hogy ők nem reszkető kisgyerekek, akiknek anyjuk ölelő karjaira van szükségük, pusztán csak a törvény értelmében egy gyereket nem lehet úgy kihallgatni, hogy csak idegenek vannak jelen. De ha nyilatkoznak, hogy megfelel nekik erre a célra a jelenlevő felnőttek valamelyike, akkor minden rendben van.
  Először tehát a felnőtteket hallgatták ki, hogy ne befolyásolja a vallomásukat, amit majd a gyerekek elmondanak; az egyik rendőr bevonult a dolgozószobába Pivel, a másik pedig az emeleti vendégszobába Georges-zsal. Aztán kihallgatták a nőket is, a párjuk jelenlétében, majd az emeleti rendőr átment a már fölébredt Mohihoz. Jelen volt Pi mint a gyermek ideiglenes gondviselője és Blanche mint nő, mert a törvény azt sem engedi, hogy nőneműeket csupa férfi jelenlétében hallgassanak ki; csak élet- vagy házastárs lehet kivétel.
  – Elég hülyeség – vélte Nimby. – Senki nem gondolja, hogy a kihallgató rendőr ráugrik a tanúra, vagy igen?
  – Mindegy, hogy ki mit gondol – felelte Gaumont őrmester, akivel már bemutatkozáskor tisztázták, hogy nem ő a filmgyár tulajdonosa. – Ez a törvény. És én mondom neked, jó törvény. Egy férfi nagyobb, erősebb, könnyen megfélemlíthet egy nőt anélkül, hogy akarná. A parancsnokomnak főtt is a feje, amiért egyetlen rendőrnőt sem tud küldeni, de muszáj már megtartani a kihallgatásokat. Már az is elég baj, hogy mostanáig vártak velük.
  Azért nem kerítettek nagy feneket a dolognak. Egy-egy kihallgatás negyedóráig tartott, csak Mohinál maradt a rendőr félórát, mert teljesen el volt bűvölve a kislánytól, aki férfiakat ver le a lábukról. El kellett mesélnie Sheilát és az áruházi biztonsági őrt is, Pi pedig elmondta azt az esetet, amikor Mohi Coeuillyben bebizonyította neki, hogy el tud bánni egy férfival. Dubois őrmester azt mondta, ha fölgyógyul, igazán eljöhetne Nizzába, harci bemutatót tartani a rendőröknek. Mohi vigyorgott és azt mondta, ha talpra áll, akármelyik rendőrt megveri.
  Egyikük se gondolta komolyan, hogy megtartanának egy ilyen bemutatót.
  Kissy vallomástétele rövid volt. Elmondta, amit tud, kijelentette, hogy ő készítette a bizonyítékok között szereplő és a nevével megjelölt videófelvételt, aláírta a vallomását, utána a jelenlevő Angélique is, és már kész is volt.
  – Nem is árt, ha gyakorlatot szerzek ebben – mondta kifelé menet. – Ha nagyüzemi méretekben kezdünk vadászni rájuk, sok tanúvallomást kell tennem.
  Gaumont őrmester bólogatott – már alighanem az egész rendőrség tud a terveikről –, s csak annyit felelt, hogy azért vigyázzanak magukra.

Kissy számára gyorsan eltelt ez az öt és fél nap, amíg Mohit ápolták – de Mohi számára még gyorsabban. A hét közepén még vidám volt, Kissy imádta azokat a perceket, negyed-félórákat, amiket vele töltött. Mohi lelkesen ecsetelte azt a szomorú világot, ami a shindykre vár, ha ők nekilátnak az üldözésüknek. Jókat nevetett társasjáték közben, és nem maradtak el az utóbbi időben megszokott értesülésmorzsák Beaulieu föld- és néprajzi, gazdasági s ki tudja, még hányféle viszonyairól.
  Szombat délutánra beborult a kedve, vasárnap pedig alig lehetett már szavát venni. S ahogy mindig azóta, amióta hazajött a kórházból, Mohi hangulata határozta meg az egész csapatét. Persze nekik se volt sok okuk a vidámságra. Túlságosan jól érezték magukat itt ahhoz, hogy repessenek a boldogságtól a hazautazás miatt.
  Mohi állapotával egész idő alatt nem volt gond, a mindenkori ügyeletesnek nem volt más dolga, mint jelen lenni, amikor a beteg kijön a szobájából, meg fölvinni az ennivalót és hasonlók. A kislány fegyelmezetten viselkedett, nem próbált fölöslegesen mászkálni, s ha a fürdőszobában volt dolga, mindig lelkiismeretesen hívta az ügyeletest. Kissy ezt a Blanche-tól és az orvostól kapott szigorú figyelmeztetéseknek tudta be: ha nem tartja be az előírásokat, egykettőre visszazsuppolják a kórházba. Pedig szó sem volt erről; Mohit igazából az sem érdekelte különösebben, hogy még epilepsziát is kaphat, ha nem marad fekve. Egészen másért fogadott szót, de ezt Mohitól soha senki nem tudta meg – csak Vanessától.

Hétfő, gondolta Kissy, amikor fölébredt és kinézett az ablakon a tengerre. Most a tengert látta, az utolsó éjszakán ő aludt Niala villabeli szobájában. Ezt lelkiismeretesen betartották, ámbár Mohi úgy aludt minden éjszaka, mint a bunda, s az ügyeletes az igazak álmát alhatta a szomszéd szobában.
  Hétfő – most már aligha van több haladék. Persze olyan áron, mint ez a hét, nem is kellene. Idén már nem látja a tengert, a Földközit legalábbis nem, a hét vége felé anyáékkal Londonba utazik. Csak anya meg ő nyaral, apa egy bonyolult tárgyalássorozatot folytat, csak az estéi lesznek szabadok, kivéve amikor üzleti vacsorán vesz részt. Azokon viszont ők is ott lesznek.
  Elmosolyodott. Eszébe jutott egy üzleti vacsora tavasszal, akkortájt, amikor belépett a Kölyökklubba, vagy talán pár héttel előbb. Az egyik üzletfél szintén magával hozta a kislányát, tíz év körüli gyerek volt, akit egy élemedett asszonyság vagy öt percig nyaggatott negédesen gügyögő kérdéseivel, hogy megy az iskola meg mi lesz, ha nagy lesz, effélék. Kissy – akkor még csak Françoise – már jó előre gondolkodni kezdett a válaszokon, ha a rémség őt is nyalogatni kezdi.
  „Ó, asszonyom – mondta volna bűbájos mosollyal –, én világéletemben heroinfüggő prostituáltnak készültem! Úgy érzem, ez a legszebb pálya, rengeteg érdekes embert ismerhetek meg, és határozottan élvezném a munkám. Már több utcasarkot kiválasztottam működésem színhelyéül, és fő törekvésem, hogy az újságok címlapjára kerüljek, amikor majd kihalásznak a Szajnából.” Majdnem fölnevetett, amíg kigondolta a beszédet, és elképzelte, ahogy a vénasszony képén darabokra törik a vastag festék- és púderálarc, no meg a mézesmázos arckifejezés, és úgy menekül a terem legtávolabbi sarkába, hogy kitörnek a tűsarkai.
  De persze nem lett semmi a dologból, valaki megszólította a némbert, üzletről kezdett vele beszélni, ő meg azonnal elfelejtette, hogy élnek gyerekek a világon.
  Alig pár hónapja ennek, de úgy érzi, azóta felnőtt lett. Pontosan tudja, mit csinálna ebben a helyzetben Niala. Kiszabadítaná a szerencsétlen kiskölyköt, anélkül hogy a szörnyeteg megsértődhetne, ha pedig nála próbálkozik, egy udvariasan semmitmondó válasszal lerázná és továbbállna.
  De ha a régi stílusát akarja elővenni, most már azt is másképpen tenné. Például egy olyanfajta pasival, aki ha gyereket lát, rögtön kötelességének érzi, hogy szórakoztassa – ilyenekkel is gyakran összehozza a sorsa, például amikor bemegy anyához vagy apához és várnia kell rájuk.
  „Hogy mivel töltöm a szabadidőmet? – felelné egy kérdésre. – Shindykre szoktunk vadászni a barátaimmal. Ó, a shindy? Nagyon érdekes állat. Külsőre úgy néz ki, mint egy pasi – például maga. Viszont megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy ha gyereket lát, azon kezd filózni, hogyan cipelhetné el egy rejtett zugba, ahol lehúzhatná róla a ruhát és… ó, hová siet ennyire, uram?!”
  Fölnevetett az elképzelésre, és kibújt a takaró alól. Ebben a pillanatban lassan nyílni kezdett az ajtó. Kissy gyorsan visszahúzta a takarót.
  – Ki van ott?
  Martin kukucskált be az ajtórésen, aztán be is jött és halkan becsukta az ajtót. Pizsama és fürdőköpeny volt rajta.
  – Szia.
  – Szia – felelte Kissy. – Történt valami?
  Martin helyet foglalt az ágy szélén.
  – Eszembe jutott, hogy ez az utolsó reggelünk Beaulieu-ben.
  – Ha Mohi egészséges.
  – Mint a makk.
  Kissy bólintott. Igen, Mohi majd kicsattan az egészségtől, leszámítva, hogy fekszik és egyre szomorúbb. Martin közben fölébe hajolt és megcsókolta. Kissy visszacsókolta, de amikor a fiú keze a takaró alá került, eltolta. Kétszer is.
  – Van egy ötletem – mondta Martin kicsit később.
  – Sejtem, mi lehet – mosolygott Kissy.
  – És mit szólsz hozzá?
  – Hé, így nem ér. Előbb mondd el az ötletet, kritikát csak utána kapsz – felelte Kissy, és megint eltávolította Martin kezét a takaró alól.
  – Zavar, ha a takaró alatt van a kezem, igaz?
  – Igen.
  – Látod, itt az ötlet. Vegyük le a takarót! – mondta Martin, és azonnal hozzá is látott. Kissy visongott, de csak halkan, nehogy bejöjjön valaki. Jó darabig huzakodtak a takarón, mindig döntetlenre állt a küzdelem, aztán Kissy időt kért.
  – Nos?
  – Megadom magam – mondta Kissy. – Győztél, vedd le.
  S elengedte a takarót, amit Martin fölkapott és az ágy másik oldalára dobott. Kissy ugyanebben a pillanatban kiugrott az ágyból és máris az ablaknál termett, ahol a székről fölvette a köntösét és belebújt. Kicsit remegett a keze, mert Martin még soha nem látta hálóingben. És nagyon nézte, amíg megkötötte az övet. Aztán fölkelt és odajött.
  – Az ötlet folytatása akkor működött volna igazán – mondta, míg átölelte –, ha ott maradsz az ágyban.
  – Gondoltam. Ezért nem maradtam.
  – Pedig nagyon jó ötlet ám…
  Itt hosszabb csókszünet következett.
  – Egyszer majd megvalósítjuk az ötletedet – ígérte Kissy. Egész könnyen mondta ki.
  – Tényleg?
  – Tényleg. Egy-két év múlva, jó?
  – Alkudni lehet?

Nem sokkal ezután már a fürdőszobában volt Mohival, aki alig figyelt oda a kis párjelenet elbeszélésére, pedig ő nagyon szerette volna elterelni a figyelmét. Végül aztán odalépett hozzá és a vállára tette a kezét.
  – Mohi…
  – Á, nem érdekes – mondta az.
  – Jövünk mi még ide, meglásd.
  A kislány nagy erőfeszítéssel bólintott, ő pedig ösztönösen magához vonta. Igen, gondolta, ők mindannyian az otthonukba térnek vissza, Mohi az egyetlen, akinek nincsen otthona. A jót pedig könnyű megszokni. A panzióban nagyon jól érezte magát, itt a villában pedig még jobban. Kissy ekkor, ebben a fürdőszobai pillanatban sejtett meg először valamit Mohi valódi érzéseiből, bár amikor végül összeállt a kép, rá kellett jönnie, hogy ez csak néhány mellékes részlet volt, a mozaik legfontosabb kockái mind hiányoztak. Fogalma sem volt róla, hogy Mohi nem egyszerűen jól érzi magát Beaulieu-ben, hogy olthatatlan szerelmet érez a város iránt, s ha el kell mennie innen, mintha önmaga egyik felét hagyná itt.
  Ha Mohi bárkinek, akár Kissynek beszél ezekről az érzésekről, minden másképpen alakulhatott volna. De ő maga sem volt tisztában vele, hogy mit érez. Csak jóval később, már Párizsban, apránként tudatosult benne, hogy mennyire rajong ezért a helyért. Mint amikor egy lány egy fiúba szeret bele vagy fordítva: az érzelmek már régesrég működnek, mire az ész rádöbben, hogy mi is folyik itt.
  Egy perc múlva Mohi zavartan kibontakozott Kissy öleléséből és a csaphoz ment megmosni az arcát. Ugyanúgy kerülte Kissy tekintetét, mint pénteken Schneiderékét. Vagy félórát beszélgettek a történtekről, a csapat terveiről, effélékről. Mohi leginkább csak Elkét nézte, aki az ágya végén ült és a Niala szobájából hozott plüssállatkákkal játszott. Néha felelgetett Schneideréknek, bólintott, vállat vont, ilyesmik.
  Aztán Schneider úr átadta azt a bizonyos borítékot, ami Rocard-éknál megbeszélés tárgya volt, de nem került elő; Kissy, aki mint ügyeletes jelen volt, hogy Mohinak ne kelljen egyedül beszélgetnie három idegennel, ekkor látta először ezt a borítékot. Vastag volt, egész biztosan nem csak egy csekket tartalmazott, és Kissy csakhamar rájött, hogy miért. Brigitte és Françoise Laval felnőttek, nekik nem gond egy csekket beváltani. Egy gyereknek annál nehezebb, kérdéseket szegeznek neki a bankban, már ha egyáltalán kiszolgálják. Ebben a borítékban tehát készpénz van. Mohi még pirosabb lett, amikor Schneider úr könnyed mozdulattal az éjjeliszekrényre helyezte a borítékot, és azt mondta, ne köszönje meg, ez semmiség ahhoz képest, amit ő tett Elkéért.
  Csütörtökön Brigittével kevésbé volt zavarban, végül is őérte nem tett semmit. Brigitte Hendriksen áldásos működésének tulajdonította a szerencsét, ami érte: amikor Isabelle néni megtudta, hogy az ő emlékezőtehetségének köszönhetően sikerült hazajuttatni a „szegény kis bogarat”, kijelentette, hogy Brigitte nyár végéig ingyen lakik a panzióban.
  Igen, Mohi nehezen viseli, ha hálásak neki, ünnepelni akarják. Hozzá kell pedig szoknia, mert ha shindykre fognak vadászni, akkor lehet még egy-két gyerek, akit kimentenek a karmaikból. Ezt meg is mondta, miután Schneiderék elmentek.
  Mohi vállat vont. – Majd azt mondjuk, hogy te voltál a hős, esetleg Martin, mikor ki.
  – De te vagy a harcművész köztünk.
  – Egyelőre. De nektek is meg kell tanulnotok megvédeni magatokat. Nem leszek mindig ott. Gondolj Sheilára.
  Kissy bólintott. Mohinak igaza van.
  – Nem nyitod ki?… – tétován biccentett a boríték felé.
  Mohi nemet intett.
  – ?…
  – Majd egyszer. Most nem.
  Ez volt pénteken – ma hétfő, és a boríték ugyanúgy áll az éjjeliszekrényen. Csak annyi áll rajta Schneider úr határozott vonásaival: Vanessa Bohringer.

A D’Aubisson házaspár együtt vitte be Mohit a kórházba; a Renault már rég rendben volt, Georges vezette. Tíz órakor jött a telefon: minden vizsgálat megvolt, Mohi makkegészséges, repülhet. Hazafelé még elintézik a helyfoglalásokat.
  Úgyhogy ők addig nekiláttak csomagolni. Niala áthívta Jeanne-t, hogy segítsen neki, hiszen ő három emberre csomagolt: elkísérik őket Párizsba, és onnan repülnek tovább Amerikába. Blanche-ék már értesítették az ottaniakat, hogy jönnek. Mindenki hazatelefonált, hogy délután jön; Pi fölhívott egy kocsikölcsönzőt és kibérelt egy mikrobuszt. Majd hazafuvaroz mindenkit a csomagjaival, a saját csomagjait is, aztán leadja a kocsit és hazamegy metróval. Mohi az egyetlen, akit nem visz haza.
  Tegnap volt, nem is, szombat este, hogy Mohi megkérdezte, nem maradhatna-e őnála, Kissynél egypár holmija. Dehogynem, mondta ő, van hely bőven, akármennyit hozhatsz. Akkor kiderült, hogy igazából Mohi azt szeretné, ha a nevelőszülei semmit nem látnának abból, amit nem otthonról vitt; a Párizsban vett ruhákat sem, hát még a muszlinruhát. Jól van, mondta Kissy, őnála elfér minden. Hamupipőke, gondolta akkor, úgy tér haza, ahogy elment, semmi sem látszik báli szépségéből.

Ebéd előtt Blanche és Niala még összecsomagolta Mohi holmiját, azt mondták, ne hajlongjon, emelgessen, majd ők. Csomagolás közben Mohi alighanem elmondta, hogy minden Kissyhez kerül, mert utána Blanche félrevonta és elmondta, hol van a Mohi hazulról hozott ruháit tartalmazó zacskó.
  – Schneiderék borítékját még mindig nem nyitotta ki. A muszlinruha mellé tettük.
  Kissy bólintott, és arra gondolt, milyen furcsán ejti Blanche azt a szót, hogy muszlinruha. Mintha az esküvőjére gondolna vissza, vagy Niala születésére, vagy valami más boldog eseményre.
  Megették Isabelle néni nagyszerű ebédjét, aztán átmentek elbúcsúzni tőle. A néni mindannyiukat megölelte, még Pit is, de a legtovább Mohit szorongatta. Jeanne, Luigi és Mario beérte egy kézfogással.
  Még egyszer körbepillantottak az aulában, aztán visszamentek a villába, ahol Luigi berakodta a csomagokat. A mikrobusz kidöcögött a kapun, hogy többé ne is térjen vissza. Mathieu bácsi majd elmegy érte a reptérre és hazaviszi magához.
  Nem beszélgettek az úton, a tájat nézte mindenki. Beaulieu csakhamar eltűnt a hegy mögött, aztán Villefranche is, és végül Nizza. A repülőtér szolgálati parkolója, mindenféle ajtók, amiken belépés csak a személyzet részére, de ők nyugodtan belépnek rajtuk, s már ott is voltak a gépen. Pár perc múlva még egyszer megnézhették a partvidéket, a levegőből, Beaulieu és Saint-Jean egy egész percig látszott, aztán elmerültek a távolban.

Kissy Martin mellett ült, egymás kezét fogták, és a napokat számolgatták, amíg távol lesznek egymástól. Martin később indul nyaralni és később is tér haza. A többiek is különböző időpontokban. Egy biztos: szeptemberre megint együtt lesznek. Ők Párizsban, Niala Beaulieu-ben, de együtt.
  Kissy végigpillantott a csapaton és sóhajtott. Hát ennek a nyaralásnak

VÉGE.

De a nyár még folytatódik.


←1. A CSAPAT       Kissy       3. HAZATÉRÉS→