Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  

28. BALESET

She climbs a tree and scrapes her knee, her dress has got a tear
  She waltzes on her way to Mass and whistles on the stair
  And underneath her wimple she has curlers in her hair
  I even heard her singing in the abbey…

Kissy helytelenítő fintorral állította meg a lejátszót, nem tetszett neki. Máshogy kell ezt a részt énekelni. A második jelzéstől indítja újra. Nimby írt neki olyan zenelejátszót, amiben jelzéseket helyezhet el, minden felvételnél külön, és egyetlen érintéssel onnan folytatódik a lejátszás, ahonnan ő kívánja. Óriási segítség a gyakorlásban. Össze is társíthat benne felvételeket, ugyanannak a dalnak több példányát, és össze tudja őket hasonlítani, ugyanazokat a szakaszokat két, három, akárhány felvételből lejátszhatja egymás után, vagy akár egyszerre, kórusban.
  Meghallgatta ezt a versszakot először az instrumentális felvételen, aztán a filmen, ahogy az apácák éneklik. Az videó volt persze, mert a tanulásban az is segít, ha az énekesnő szájmozgását, testtartását is látja.
  Sóhajtott. Ez nem lesz könnyű. Nagyon jól kell csinálnia, igazi tévéfelvétel lesz, egy igazi énekesnő mellett lesz ő az egyik kis apáca, egész csomó próbát tartanak majd, amikor mindenki betanulta a dalt. De egyelőre még a betanulással is gondjai vannak, a dal váratlanul nehezebbnek bizonyult, mint gondolta…
  …és jó lenne, ha nem rontana be ötpercenként egy kisegér.
  – De most megvan tényleg! – lelkendezett a zseb.
  Kissy mély sóhajjal megnyomta a táblagépet, és a zene elnémult. De a fejhallgatót nem vette le.
  – Egérke…
  – Tudok, megveresz. Nem ügy. Rátaláltuk nem orosz shindyet búvóhelyére. Most biztos. Elkapunk shindyet, jössz már végre?!
  Kissy újabb mély sóhajjal fölvette a gépet, és fején a hallgatóval átvonult a zseb nyomában a nappaliba, ahol még csak elsőfokú egértömörülés volt, legfeljebb három-négyezren nyüzsögtek, a csapat nagy része még nem ért ide. Kissy éppen ezért gyakorolt pont most. Gyakorolt volna.
  – Nézjed – mutatott Elke Kissy gépére, ő pedig megnézte. Lenin Tér fölrakott egy garnitúra fotót meztelen gyerekekről, ez pont nem pornó volt, mármint nem csináltak velük semmit.
  – A lényeget, egérke. Meztelen gyereket láttam már éppen eleget. Még sokat is.
  – Ez itt – húzta elő a zseb az egyiket. Kisgyerekek játszottak egy szobában, némelyiken volt valamicske ruha, másokon semmi. – Látsz?
  – Látlak. Mi van vele?
  – Papa üzleti fele Herr Müller, paradicsomi, paprika, mindenféle zöldségek tenyésztő. Sok gépeket vette tőlünk meg már. Van neki helyes kicsi házja Stuttgart. Kicsi nordnémet zsebegér járt ott egyszer bele.
  – Klassz.
  – Üldögéltük szobáben, ettük sütiet, beszélgettük. Ezben szobáben – mutatott a képre.
  Kissynek vibrálni kezdett a füle.
  – Ez biztos?
  – Egérke! Gondolod engem olyan ostobává, hogy nem felismerek szobát, ahol ülődtem két órákat egyszer, és látszódik képről fél szoba összes bútrai?
  – Igazad van, egérke, de ettől hogyan van meg Lenin Tér? Száz kézen átmehetett ez a fotó.
  – Egyszerű. Herr Müller van két fie. Néztek elég nagy szemeket kicsi zsebegérke combikákra, de semmi mustár nem látódott fejükbelőle, haha, egész másat szerették ők zsebegérke combikákkal csinálni volna. Nem megenni zsebegéret. Lefeküdtessék ágybele.
  – Igen, zsebegérke, fölfogtam – felelte Kissy türelmesen.
  – No? Érc már? Ők nagyobb gyerekek. Ezek öt kisgyerek nem Herr Müller gyerekeiek. Unokájak se. Ezek ideges gyerekek.
  – Idegen.
  – Lehet úgy is mondani. Mármint Herr Müller persze tudi, hogy ők kiek. Csak én nem. Emlékez, mikor ők ott voltak. Tud, ki kapta ezből fotóből. Nem lehet sok. Képikén gyerekek csupaszosan. Rendes ember nem ad iet mindenki barátoknak.
  – Persze, csak azok aztán továbbadhatták egy csomó másik embernek.
  – Szerintem nem – mondta Elke kivételesen hibátlan francia nyelven, és a kezét nyújtotta. – Egy euró.
  Kissy nevetett és kezet szorított vele.

Elke kiballagott a kertbe és fölhívta az apját, elkérte tőle Herr Müller számát, aztán fölhívta azt az urat is. Kissy nem ment ki hozzá, úgysem értett volna semmit a beszélgetésből, és nagyobb adag egér ömlött be a kapun, ment üdvözölni őket. A délvidékiek is ekkor jöttek, és Vanessa már reggel megmondta, hogy tervei vannak a konyhában, nagyszámú kuktára lesz szüksége.
  De még nem kezdtek főzni, a nappaliban, a konyhában, mindenfelé ácsorogtak és beszélgettek, s egyszer csak nyílt a hátsó ajtó, belépett Elke, sorban megölelte az újonnan jötteket, ahogy szokták, és odasétált Kissyhez. Nyújtotta a tenyerét.
  – ?…
  – Jár euró énneki. Müller úr megnéz képt és bólintott, két barátjaiknak gyerekik, vidám tavaszi összejövődés, játszottak teraszon és beszaladták házba, akkor pont ezt képt csinálták. Nem adták csomó embernek, de Müller úr kérdez meg barátakot és visszahívi.
  – Akkor addig nem kapod meg az eurót – közölte Kissy szívtelenül.
  – Hát jó. Csak tudok ám én még valamit, amit te nem tudsz.
  Kissy nem akart hinni a fülének. Csakugyan Elke eddigi leghosszabb hibátlan franciaságú mondatát hallotta?
  Nem tette szóvá. Nem szabad. Amikor az a kislány elkezdett beszélni hosszú némaság után, Whoopi Goldberg úgy tett, mintha mindig is beszélni hallotta volna, nehogy megijessze, és elnémuljon megint.
  – No mi az? – kérdezte tehát.
  – Múlt heti csütörnap.
  Kissy értetlenül pislogott.
  – Akkor készülte fénykép. Egy héte tud terjődni világben. Lenin föltett képt most, vagy mert övé gyerek és megvan kép egy héte, csak nem érte rá, vagy mert most adt neki gyanútalan baráta.
  Hát igen, az a mondat valóban csak egyszeri, kivételes eset volt.
  Egy óra múlva jelentkezett Müller úr. Elke néhány percig hallgatta, néha föltett egy-egy kérdést, adatokat írt föl. Kissy, aki éppen krumplipürét készített, édeskeveset értett a párbeszédből, de kezdett reménykedni. Talán lesz desszertnek shindy is?
  – Oké, Mäuschen – libbent oda a zseb, és gondjaiba vett egy másik pürés edényt, tudva, hogy a séf elkapja a fülét, ha csak dumál és nem dolgozik. – Barát Nummer eins lak Ulm, nem messze Stuttgart. Tud semmit franciául. Képek nem is látta még, azótától. Barát Nummer zwei lak Karlsruhe, dolgoz Franciaország. Képek nem adta senkinek, de nála volt pendrive, belemente dolgozóhelyébe amikor, és nem őrizítette, feküdte pendrive asztalra napokig. Tehát megnyertelek eurót, és fogadok másikat, hogy képekt ellopította Mitarbeiter és ő Lenin. Kicsi ember, semmit tud oroszul és megvan neki cégje neve, helye, minden. Ebből már könnyű.
  Kissy sóhajtott. A zsebegér néha még rosszabbul beszél franciául, mint valaha. Megint elkapta a vadászösztön, hát persze hadar, és kerékbe töri a szavakat. Amit mond, az persze jól hangzik, csak hát lehetett ott egy csomó „Mitarbeiter”, vagy akárki arra járhatott és lenyúlhatta a képeket. Arról nem is beszélve, hogy aztán végül is mindkét barát, no meg Müller úr is bizonyára fölrakta a képeket a rendes gépére, és onnan kicsórhatta bárki. Jó, persze, csak pár napjuk volt rá. No és? Pár perc is elég hozzá.
  De nem szólt semmit, nem akarta letörni a kisegér lelkesedését.

Sóval, borssal, petrezselyemzölddel kellett ízesíteniük a krumplipürét. Amíg ezt készítették, elképesztő mennyiségben, addig Vanessa négyzet alakú kiszúróval rengeteg egyforma lapot csinált a teherautónyi raclette sajtból, amit Kissyvel hazahordatott a hét folyamán. Egy lapot lerakott, négyet függőlegesen mellé állított, és a sarkaikat pálcikával összetűzte. Így felül nyitott dobozkákat kapott. Egész kuktahad gyártotta őket. A dobozokat megtöltötték a krumplipürével, aztán egy-egy fél virslit belenyomtak a püré közepébe. Lefedték őket egy újabb sajtlappal, és nagy fémtálcákon berakták húsz percre a nagy hűtőbe, amit pár napja Nimby hozott haza és állított a konyha sarkába, Vanessa kívánságára. Míg a kockák hűltek, ők salátát készítettek. Aztán kivették, lisztbe, tojásba és zsemlemorzsába forgatták a kockákat, és kisütötték olajban.
  De ebéd közben azért gondolkodtak, vitatkoztak és terveket szőttek, ebéd után pedig kisorsoltak egy jogsitulajdonos egeret, aki repülőre ül és elutazik Mulhouse-ba, kocsit bérel és körbekérdezősködik a karlsruhei pasas kollégái felől.

Martin először is elment a főnökhöz, Potet asszonyhoz, akivel már egyeztettek. A hölgy otthon fogadta, az alkalmazottak nyilvántartását egy bérelt szerveren tartotta, bárhonnan hozzáfért.
  A Jerry feltételezése szerint Lenin személyesen vette le a képeket a pendrive-ról, tehát férfit keresnek – sajnos az alkalmazottak többsége férfi volt. Huszonheten, illetve abból egy maga a karlsruhei, tehát huszonhat férfit kell valahogyan megvizsgálni. Az nem segített, hogy ki járhat abban az irodában, ahol a pendrive feküdt, mert bárki bárhová bemehet és be is megy. Voltaképpen az ügyfeleket is csak azért zárhatták ki, mert nem volt módjuk elvenni a pendrive-ot és másolgatni róla – márpedig az biztos, hogy a helyszínen másolták le, a gazdájának feltűnt volna, ha hosszabb időre eltűnik a pendrive-ja.
  Magának madame Potet-nak jutott eszébe, hogy a másolást csak úgy lehetett megcsinálni, hogy valaki magára maradt az irodában. Bedugta a pendrive-ot, megnézte, nagy örömére gyerekeket látott rajta, hát lemásolta – no de mire? Nem hagyhatta a képanyagot az irodai gépen, akárki észreveheti, a hálózat segítségével a cég bármelyik gépéről, és jönnek a kellemetlen kérdések. Nyilván volt nála valamilyen adathordozó, amire átvitte. No de akár nekiállt nézegetni és válogatni, akár pár kép megnézése után átvitte az összeset – korábbi felvételek is voltak rajta, több száz fotó –, mindenképpen időbe kellett telnie. Hogyan csinálta, hogy ne vegyék észre?
  Madame Potet-nak négy kiskorú unokája volt. Kijelentette, hogy ha a cégénél egy pedofil garázdálkodik, azt márpedig ő megtalálja és gondoskodik róla. Így mondta. Elég veszélyesen hangzott.
  Végül mégis bementek az irodába, a madame-nak persze mindenhová volt kulcsa. Szemügyre vették a helyszínt.
  Kissy ezalatt motorra ült és átment Versailles-ba, az új énektanárnőjéhez, mademoiselle Royer-hez, akiből az első percben Véronique lett. Egy órát beszélgettek Kissy zenei karrierjéről, néhány részletet el is énekelt, Véronique fölmérte a tudását, hangszínét, mindent megbeszéltek. Minden kedden fog jönni, az egész délelőttöt nála tölti, és dalolni fog, mint a fülemüle.
  Amikor eljött Véronique-tól, Martin már úton volt madame Potet-val Saint-Louis-ba, a svájci határra, hogy kikérdezzék az egyik alkalmazottat. Kissy még mindig nem tudott velük foglalkozni, otthon az egérkék biztosították Martinnek a háttértámogatást, neki fellépése volt, don Giovannit énekelt az Operában. Vagy legalábbis jól hangzott. Az urat, akivel Frankie-nél ismerkedett meg, tényleg Giovanninak hívták, de nem őt énekelte, hanem vele, és nem az Operaházban voltak, hanem egy étteremben a téren – végül is alig pár méterre onnan, ahol valaha Lully táncolt. Péntek esti zenés program, mindenféle könnyűzenével.
  – Cin-cin – jelentkezett be már az öltözőből. – Mizu?
  – Lecsukszták Leninet – újságolta a telefon. – Fogta pisztolyot róluk, és az most nagyon fájja kezének.
  Kissy nevetett.
  – Az egerem?
  – Még rendőrségben, Lauterburg, országi határban, adatok fölvesz, ilyesmiek, de szólta előbb, nemsoká kész és jövi haza. Kell szólni, amikor elrepülődik Troyes fölött.
  – Minek?
  – Vanessa akkor kezdje csinálja klassz indiai kaja, Martin megfogja shindy tiszteletnek, jaj, nem is mondtalak, egy fogja is sirati egéres kaland, Martin mondta rendőrnek, sajnál, de nem tudta kisebbet pofontot adni, és nem verte ki fogt, csak hát shindy este pont asztalka sarkába, és kijötte fogóka. Volt muszáj nagyon, mert shindy erőszakos és nehéz befékezni volt.
  – Megfékezni.
  – Aha, madame sérülte semmit is, meg persze senki shindyen kívüle, csak nem jó egész.
  – M-m-mi nem jó?!
  – Martin öt percet vezette bérelett autót, Flughafenrepülőtérből madame házába, már vissza se is érte, mondta madame, majd ő autót visszaviszje. Végig övé autóval mentek, madame vezett. Jogsira szükség csak öt perc. Taxi ott is van! Sorsolódítottáthattuk összes egérből és kicsi vörös nordnémet zsebegérke esélyet kaphatotta szintén volna!
  Kissy sóhajtott és inkább megadta az eurót.

– Oké, fiúk-lányok, elmondom, mi az ábra. Közületek többen még nem csináltak ilyet, úgyhogy kicsit bőbeszédű leszek, a többiektől bocs. Tehát ez itt a hátam mögött egy toronyház negyvenkettedik emelete, aminek kidöntötte a falait a földrengés. Ti csapdába estetek ezen az emeleten, a lift és a lépcső leszakadt, néhányan közületek megpróbálnak lemászni a negyvenegyedikre a szabad ég alatt, miközben erős szél fúj és az elszakadt villanyvezetékek állandóan szikráznak, ráadásul bármikor tüzet is okozhatnak. Mégis itt akartok lemászni. Nagyon-nagyon rossz ötlet! – A srác úgy rikoltott rájuk, mintha ők találták volna ki. – De mégis lesznek közületek ketten, akiknek sikerül. A többiek sajnos nem élik túl. Most nézzétek ezt a sok zöld színt a set körül. Talán hallottatok a chroma key technikáról. Röviden annyi lenne a lényeg, hogy ami itt bárhol zöld, az a filmen nem fog látszani, mert ahelyett mindenhol CGI lesz. Ezért amikor lezuhantok, akkor ezekre a zöld szivacsokra fogtok esni, de felülről a kamera úgy vesz, hogy negyvenemeletnyi mélységet és utcaképet rakunk alátok. Kábé ez a lényeg. Van kérdés?
  – Ki marad életben? – tette föl Kissy a legfontosabb kérdést.
  – Egy fiú és egy lány, ők később is fognak még szerepelni, úgyhogy a szerződést majd aszerint írjuk.
  – Oké, én akarok lenni az a lány.
  – Bocs, ez nem így megy, ezt a casting director fogja eldönteni.
  – Akkor mondd meg neki, hogy én akarok életben maradni, mert belőlem csak egy van. – Kissy körbemutatott a csapaton. – Ők többen vannak, őket könnyebb pótolni.
  Valaki elnevette magát. A srác is vigyorgott.
  – Oké, lássunk munkához. Elég sokat kell föl-le mászni a seten, van-e közületek bárki, aki ezt nem szeretné, esetleg baj van a szívével, gerincével, kar, láb, vérnyomás, bármi efféle? Vagy akár tériszony? Nem vicc, gyerekek, ez frankón veszélyes.
  – Kaszkadőrök vagyunk – mondta valaki.
  – Értem én, csak úgy ne járj, mint az öreg kaszkadőr.
  – Miért, az hogy járt?
  – Két mankóval – felelte Kissy, hiszen ismerte már a viccet.
  A megbeszélés után a húsz fiú és lány elindult bejárni a setet. Elég bonyolult építmény volt, több terem tartozott hozzá, szépen berendezve, két szinten, egy lépcsőház és egy lift. Mindkét szinten volt egy lyuk a padlón, piros műanyag kúpokra erősített szalag vette körül őket, ezt majd persze a forgatásnál elveszik innen. A leomlott külső falaknál is volt jelzőszalag. Az összes helyen, ahol ki lehetett esni a setből, vastag zöld szivacsok voltak lefektetve, kivéve egy helyet, azazhogy szivacs ott is volt, de az egyik srác megmutatta, hogy ha valaki nem jól esik ki, akkor a szivacsra érkezik ugyan, de onnan továbbpattanhat a rendes padlóra és alaposan megütheti magát. A műszak rögtön hozott még egy szivacsot.
  Mikor előkerült a casting director, Kissy szólt neki, hogy ő akar életben maradni, ő tagja egy szervezetnek, ahol számítanak rá, és… még mondta volna, de a casting director vállat vont, neki mindegy. Kissy nagyon örült a megmenekülésének, és már az első próbán nagyszerűen lemászott egy emeletnyit a szörnyű mélység fölött, egyelőre szélcsendben, mert a szélgépek még nem voltak bekapcsolva.
  Aztán megjött a second unit rendező, és elkezdtek próbálni. A tizennyolcas snittel kezdték, öten ácsorogtak kint a mélység szélén, három lány és két fiú, meg a rendező meg még négyen. Kissynek itt nem volt dolga, bent téblábolt a többiekkel a set belsejében, egy irodában, aminek a berendezését már szintén megrongálta a földrengés. Amikor aztán az ügyelő szólította és kilépett a leomlott falú folyosóra, az egyik lány furcsa grimasszal fogadta, amit nem tudott mire vélni.
  – Oké, te leszel Jeanne – nyújtotta felé a karját a rendező. – Te veszed át a tűzoltócsövet és kezded leereszteni az alsó szintre. Állj ide, szívem, és láss hozzá.
  Kissy hozzálátott. Nem ez volt az első eset, hogy tűzoltótömlő volt a kezében, csak előző alkalommal nem mentőkötélnek próbálták használni, hanem csakugyan oltottak vele. Letekert egy darabot a tömlőből és elkezdte leereszteni, közben a rendező a többieket irányította. Ötvenes, kopaszodó, nem túl jóképű pasas volt, teknőckeretes szemüveggel, joviális modorral.
  – Rendben, ez a része oké. Pierre, kérlek, gyere ide, mássz le rajta, a csövet megerősítettük, abszolút biztos az egész. Szívem, te ide állj – karolta át az egyik lány vállát. – Te leszel az, aki fentről figyeli, megcsúszik a lába a peremen és kizuhan, ugye? – A lány bólintott. – Oké, csináljunk egy próbát. Louis, te ide állj, jó?
  Pierre lemászott, Murielle megcsúszott, kizuhant, nagyot puffant a szivacson.
  – Jó, most nézzük tovább. Bexi, szívem, gyere ki, kérlek!
  Bexi, Kissy társa a kaszkadőrcsoportból az a lány volt, akit két lány majd egy egész percig tart a két kezénél fogva a mélység fölött, a fiúk próbálnak segíteni, de az egyik fiú átesik rajtuk és lesodorja Bexit is. De ez később jön, most Bexi az élete kockáztatásával megmenti Kissyt, aki alatt leszakad a rogyadozó épület egyik gerendája, és ő majdnem lezuhan.
  – Oké, drágám, ide állj, kérlek. – A rendező a megjelölt helyre tolta, a keze végigsiklott Kissy hátán lefelé, és rá a fenekére. A többiek arrébb álltak, nem velük foglalkoztak. – No most azt kérem…
  – Én pedig azt kérem – vágott közbe Kissy –, hogy egy másodpercen belül vedd le rólam a kezedet, különben te fogsz kizuhanni.
  – No de szívem, hát…
  – És tanuld meg a nevemet! – csattant fel. – Pierre és Louis nevét tudod, hát tanuld meg a lányokét is! És ne fogdoss!
  – Hát ide figyelj – emelte föl az ujját és a hangját a rendező. – Itt én vagyok a góré, és ezt a hangot nem tűröm, világos?
  Kissy bólintott, és teljes csendben kilökte a pasast a setből. Az kiáltott egyet és függve maradt a biztosítókötelén, ég és föld között.
  – …ki vagy rúgva! – ezek voltak az első érthető szavai, némi gurgulázó fortyogás után. – Száz kaszkadőrt is kapok a helyedre!
  – Az enyémre is – szólt ki neki Murielle. – Engem is fogdostál, pedig kétszer löktem el a kezedet.
  Bexi nem is szólt semmit, csak lecsatolta a biztosítóját, leugrott a szivacsra, bukfencet vetett és megállt odalent karba tett kézzel. Kissy nem ugrott, ő rendesen lement a lépcsőn.
  Még néhányan elindultak, az egyik fiú is, aztán egyszer csak valamennyien, egyetlen fiú kivételével, aki leült egy kilógó födémelemre és fotózni kezdte a barna inges, nagy ingaként himbálózó rendezőt.
  – Hagyd ezt abba! – rikácsolta a pasas. – Te is ki vagy rúgva!
  – Már kiléptem – vigyorgott a srác, meglóbálta a biztosítóövét és kidobta a setből. – Csak ezeket fölrakom a Facebookra.
  – Hé, főnök – szólt ki az ügyelő. – Kaszkadőrök nélkül mi a francot kezdünk?
  Válasz helyett csak némi szitkozódás érkezett, aztán amikor az ügyelő leért a terembe, a rendező leordított neki, hogy ő is ki van rúgva, mindenki ki van rúgva! Talál náluk sokkal jobbakat, percek alatt!
  – Hát akkor találj – mondta a fővilágosító, és az egész stáb otthagyta a helyét. Kisétáltak a szabadba, egy csomó hangárszerű épület közé, amik között állandó jövés-menés folyt, mindenütt forgattak valamit.
  – Ne széledjetek szét, gyerekek – kérte az ügyelő. – Ha leállunk, kicsúszunk a határidőből. Várjatok egy percet.
  Leült egy ládára, telefonált.
  – Jó napot, mester, Boissac vagyok, a second unit ügyelője. Van egy problémánk. Ferri úr az egész stábot kirúgta… hát mert a kaszkadőrlányok kifogásolták, hogy fogdosta őket. Igen… Nem, mester, nem. Úgy kezdődött, hogy az egyik lány beolvasott neki, mert a fenekére… igen? Igen, máris. Kissy! Kissy, merre vagy? Veled akar beszélni.
  Kissy odasurrant, átvette a telefont.
  – Kissy Chaton vagyok.
  – Vincent Ranchot – mondta egy mély férfihang. Kissynek megrebbent a füle. Egy ekkora rendezővel beszél, ő maga, aki ementálilyukakban nőtt föl!… – Mondja, mi ez a cirkusz?
  – Nézze. Én tizenhárom éves korom óta olyan pasikra vadászok, akik lányokat molesztálnak. Most megint találtam egyet, ez legalább nagykorúakkal csinálja, de nem fogom tűrni tőle se. Az összes kaszkadőr kilépett, a fiúk is. Aztán a többieket is kirúgta.
  – Ő rúgta ki? Operatőröket, műszakot, mindenkit?
  – Aha! Tudja, himbálózás közben.
  Erre kis csend lett a telefonban, úgyhogy Kissy néhány mondatban összefoglalta az eseményeket. A mester nagyot nevetett, aztán azt mondta:
  – No jó. Ebben a pillanatban nem tudok senkit keríteni, de szeretném, ha dolgoznának. Mondja meg Boissacnak, hogy ettől a perctől ő a second unit director, Ferrit meg eresszék le és küldjék haza.
  – Ki van rúgva?
  – De ki ám, ha maguk visszajönnek és megcsinálják a filmemet.
  – Egy pillanat. – Kissy elrikkantotta magát. – Hé, mindenki! Visszajövünk, ha Ferrit kirúgják?… Azt mondják, persze, mester.
  – Rendben van. Ki fogom bírni nélküle. Este Boissac szóljon ide, hogy meddig jutottak. Jó munkát!
  – Köszönjük, mester – felelte Kissy, visszaadta a telefont, bement a hangárba, leeresztette a csüggetegen himbálózó rendezőt.
  – Ez nem a te napod, öregem – mondta neki. – Mi visszajövünk forgatni, egy részünk hősi halált hal, mások megmenekülnek és csinálnak más filmeket. Te viszont ki vagy rúgva. Nézd a jó oldalát: meg is verhettelek volna. Légyszi, párologj el minél hamarabb.

Kissy aznap kétszer menekült meg: előbb a kirúgástól, aztán a lezuhanástól, ahogy a casting directorral megbeszélték. De a nyelve lógott ki tőle. A többiek hosszabb-rövidebb küzdelem után simán csak lezuhantak és otthagyták a fogukat, de neki meg Michelnek sikeresen le kellett mászni, ezer veszélyen át, egy szakadt csőcsonkon lógva tartani egymást, amíg valamelyikük végre kapaszkodót talál – és mindezt négyszer. Amikor negyedszer is leértek, Michel közölte, hogy ő inkább leugrik igaziból, de még egyszer nem veszi újra.
  – Nem is kell, szuperek voltatok – mondta Boissac, az új rendező. – Mindenki nagyon szuper volt. Kissy és Michel, nektek lesz még pár képetek más helyszíneken, kaptok majd értesítést, hogy mikor vesszük fel. Mindenkinek kösz szépen, mára végeztünk!
  Lezuhanyoztak, visszavették a saját ruhájukat, és megbeszélték, hogy beülnek valahová, eldumálnak, isznak valamit. A társaságból páran ekkor látták először Kissy bársonyfüleit, nagy sikert aratott velük, Frédo azt mondta, olyan, mint egy egér.
  – Nem olyan – javította ki Bexi. – Tényleg egér.
  Kissy sóhajtott és a régi szép időkre gondolt, amikor minden olyan egyszerű volt, megverték a shindyt és egereskedhettek nyugodtan, nem kellett negyvenemeletnyi mélység fölött csimpaszkodva harcolni az életükért, mert ha lezuhannak, akkor kisebb a gázsi és a hírnév.
  De félóra múlva egereskedhetett megint. Persze filmekről beszéltek, forgatásokról, kaszkadőrjelenetekről, nemcsak olyanokról, amikben részt vettek, hanem amiket szívesen csinálnának. A fiúk a Cliffhangerről beszélgettek, Jean-Philippe szeretett volna játszani egy ilyenben, amúgy is mászott hegyet, de verekedni is szeretett, és egyszer szívesen megküzdött volna Kissyvel. Kissy bólintott, részéről nincs akadálya, de közben elterelte a figyelmét, hogy nyílt az ajtó, és hirtelen duplájára szökött a kis presszó egérnépsűrűsége.
  – Hát te, egérke?
  – Hát én, egérke – felelte Maverick, és végigpillantott a társaságon. – Sziasztok, Maverick vagyok. Érted jöttem, egérke. India Whisky Uniform Alfa.
  Kissynek megrebbent a füle. Körülnézett a kis presszóban, de senki nem tűnt shindynek. A kaszkadőrök meglepve nézték a hátizsákos, helikódobozos, egérfüles kislányt.
  – Echo Papa? – kérdezte halkan, mintha attól kellene tartani, hogy valaki megérti.
  – Uniform Victor? – kérdezte Maverick szemrehányóan, hogy jön-e már.
  – Ti milyen nyelven beszéltek? – érdeklődött Melanie.
  – Bocs, gyerekek, most mennem kell – közölte Kissy, és felállt. – Volt egy kólám meg egy sütim – nézett Jean-Philippe-re, és elővette a tárcáját –, kifizetnéd majd?
  – Ugyan, hagyd már, a vendégem voltál.
  – Kösz. Mehetünk, egérke. Sziasztok!
  S már surrantak is, de csak az utcáig.
  – Megnézjed fölfedezéset – mondta Maverick.
  – Rossz ötlet Elkét parodizálni, egérke – intette Kissy. – Megjegyzi és megver érte.
  – Aha, csak ez nem paródia, hanem idézet. Pontosan ezekkel a szavakkal jelentette be. Nézd, mit talált.
  Kissy bambán meredt a telefonra. Gyerekpornó, persze, mi a csoda lenne más? Annyi ilyet lát, mint a szemét.
  – Nicsak – mondta pár pillanattal később.
  – Ugye? – vigyorgott rá Maverick. – A pedofilok nagykönyvében vastag betűkkel emelték ki, hogy ne fotózd a gyerekedet meztelenül az erkélyen, és alatta pirossal, hogy főleg akkor ne, ha az erkélyről egyenesen látszik egy gótikus katedrális, csak ő ezt nem olvasta. Talán későn kézbesítették a példányát. Vagy nem tudom. Lehet, hogy nem is tud olvasni.
  – Jó, jó, egérke. Limoges?
  – Limoges. Lemòtges, ahogy Niala szerint ott mondják. Saint-Étienne katedrális, épült… mit tudom én, mikor, és azóta mozdulatlanul ott áll és várja, hogy a shindyk lefotózzák. Hát nem rendes tőle?
  – Maradj már. De egérke – Kissy csak egy pillanatig tanulmányozta telefonján a térképet –, ez több városnegyeddel távolabb van attól a kórháztól.
  – Úgy van. De a gyerek ugyanaz, és ezt a képet is Pixel Mixel bocsátotta önzetlenül alapítványunk rendelkezésére. Meg még hármat, egyik szebb, mint a másik. Amikor ezt megbeszéltük, az egérjelző egeret mutatott alig száz méterre tőlem, úgyhogy idejöttem és elkaptam a füledet. Megyünk Limoges-ba?
  Kissy sóhajtott.
  – Jaj, egérke. Alig állok a lábamon, most menekültem meg egy felhőkarcoló negyvenedik… mindegy, nem érdekes. Az egésznek semmi értelme. Miért fotózna Pixel Mixel meztelen gyerekeket a város két különböző pontján? Vagyishogy ugyanazt?
  – Nem tudom. Kérdezzük meg tőle! Ezt a képet alig félórája készítette, még akár ott is találhatjuk.
  Kissy megint sóhajtott.
  – Jól van, valamelyik rágcsáló vegye meg a jegyeket, ülj föl mögém a motorra, de aztán ott legyen nekem az a shindy Limoges-ban!

Este hétkor a két felderítő a rue Neuve Saint-Étienne-en sétálgatott, keresték a házat, ahonnan a fénykép készülhetett, illetve az hamar meg is volt, mert az utcában az volt az egyetlen emeletes társasház. Felküldtek egy bogarat, hogy bemérjék a lakást. Nimby most olyat csinált nekik, hogy Pixel fotóját elhalványítva betette a kamera képe alá, és csak úgy kellett manőverezni, hogy fedésbe hozzák a kettőt. Nem tartott soká.
  – Ez az – mondta Maverick. – A kapu fölötti lakás a hetediken. Tiszta, gyors, pontos munka, if there’s something shindy in the neighborhood, hívja az egeret! Hát ez bizony gond.
  – Mmmmicsoda?
  – Túl könnyen megtaláltuk. A templomnak az a külön tornya direkt mutatta, hogy ebből az irányból kell jönni, már a gépen meg tudtuk keresni az utcát. A lakás is pillanatok alatt megvolt. Csapdát szimatolok.
  – Ja, persze, az nyilván van. Minimum egy kosár kiscica. Hozd le a bogarat, egérke, menjünk föl, ejtsük el a shindynket, aztán keressük meg a problémánk megoldására egyedül alkalmas intézményt.
  – A rendőrséget?
  – Az ráér. A pizzériát.
  Fölmenni liften, becsöngetni, udvariasan üdvözölni az ajtót nyitó urat, megmutatni neki a saját fotóit, aztán kiütni a fejét a két füle közül és átadni a rendőrségnek – két rátermett kisegérnek pár perces ügy.
  Ha a kapu nem lett volna zárva.
  Kissy sokadszor sóhajtott aznap, és megnyomta az egyik lakás kaputelefonját. Aztán egy másikét. Egy harmadikét…
  – Senki sincs itthon – állapította meg Maverick talpraesetten. – Itt macerás lenne feneketlen vermet létesíteni, külön egérre tervezett csapóajtóval, fönt az emeleten, ezért ravaszul mind elmentek hazulról.
  Kissy kitartóan nyomkodta tovább a… végre valaki beleszólt.
  – Ki az?
  – Jerry Alapítvány – felelte Kissy önkéntelenül… hirtelen cserben hagyta minden fedősztori-kiötlő képessége.
  – Sajnálom, nem adakozunk – felelte a hang szívtelenül, és mielőtt Kissy kinyithatta volna a száját, letette.
  Maverick tompán morgott – a zsebektől tanulta.
  Kissy megpróbált még egypár gombot, aztán sóhajtott. Ma sóhajtós napja van. Hívta a rendőrséget.

– Várjon, lassabban. Meztelenül fotózták önt egy erkélyen?
  – Nem engem! Egy hat év körüli kislányt. Az elkövető ismert pedofil, gyerekpornó-terjesztő. Szükségünk van egy járőrre, hogy bejussunk az épületbe.
  – Ön honnan látta ezt?
  – Az alapítványunk a neten találta a fényképet.
  – És honnan tudja, hogy ki készítette?
  – Ha ideküld egy járőrt, megmutatjuk neki a képet, és egyből tudni fogja. De minél előbb, ha lehet, mert lehet, hogy azt a kislányt most is éppen molesztálják.
  – Rendben van – felelte a diszpécser. – Intézkedem, küldök egy kocsit. De az ön érdekében ajánlom, hogy igaza legyen.
  Kissy felfortyant.
  – Én pedig a kislány érdekében ajánlom, hogy azok a rendőrök nagyon gyorsan érjenek ide!
  Nagyon gyorsan odaértek: egy perc sem telhetett bele, és egy rendőrautó állt meg mellettük. De mögötte ott jött még egy, és pillanatokon belül még kettő futott be. Kissy elégedetten állapította meg, hogy a diszpécser akadékoskodása nem jellemző a limoges-i rendőrökre.
  – Berthier – lépett oda a legelső rendőr. – Maguk hívtak minket?
  – Mi – Kissy az orra alá dugta a telefonját. – Chaton, Jerry Alapítvány.
  A rendőr pár pillanatig szemlélte a képernyőt.
  – Nézd már, ez itt készült valóban. De melyik lakás?
  – Valamelyik felső emelet – mondta a társa.
  – Az a lakás – mutatta Maverick –, ott legfölül.
  – Biztos?
  – Biztos – felelte a két egér kórusban.
  Berthier a kaputelefonhoz lépett és elkezdte sorra nyomkodni a gombokat. Abba sem hagyta, amíg egy női hang bele nem szólt:
  – Ki az?
  – Rendőrség. Kérem, nyissa ki a kaput!
  – Rendőrség?!… de hát mi történt?…
  – Nem önhöz jöttünk, nem tartozik önre, csak nyissa ki!
  A zár felbúgott, Berthier kinyitotta a kaput, és vagy nyolc rendőr özönlött be. Meg két egér is.
  – Valakinek idelent kellene maradni – mondta egyikük.
  – Majd mi Gustave-val – felelte egy másik. – Te maradj itt, én megnézem, van-e udvari kijárat.
  Hat rendőr és két egér ha zsúfoltan is, de elfért a liftben.
  – Honnan szedték a fotót? – kérdezte Berthier útközben.
  – Az alapítványunk netes pedofilok felkutatásával foglalkozik.
  – Érdekes. Sosem hallottam ilyesmiről. Régóta működnek?
  – Öt éve. De Limoges-ban most járunk először.
  – Miért, honnan jöttek?
  – Párizsból. Félórája szálltunk le itt.
  A rendőrök nagyot néztek.
  Kiszálltak a hetediken, és már nyomták is a csengőgombot. Válasz nem érkezett. Berthier dörömbölni kezdett.
  – Rendőrség! Nyissák ki!
  Semmi reakció.
  – Be kell törni – mondta Maverick.
  Berthier bólintott és elővette a telefonját.
  – Berthier őrmester, jelentkezem. A gyanúsított lakása előtt vagyok, de nem nyitnak ajtót. Kérek engedélyt a lakás felnyitására.
  – Engedélyezem – felelte a telefon.
  – Köszönöm, végrehajtom. Hát lássunk neki, fiúk.
  Az egyik rendőr egy vállmozdulattal belökte az ajtót, nem tűnt valami erősnek. A lakást elözönlötték a rendőrök. Meg az egerek. Kissy eldöntötte magában, hogy nem azért repültek idáig, hogy a rendőrök egyedül kapják el a shindyt. Még mit nem. Nekik egy falatot se hagynának belőle.
  A lakás üres volt, mármint ember nem volt benne – szerencsére cica sem, amint Maverick egy gyors ellenőrzéssel megállapította. Bűnjel annál több. Bár a rendőrök kételkedtek benne, hogy a képeken is látott korú kislánynak való ruhák és játékok bűnjelek lennének.
  – Annyit tudunk, hogy lakik itt egy kislány. Ez nem bűn.
  Berthier megint beszólt a központba, jelentette, hogy mit találtak, és utasítást kért. Információt előbb kapott, mint utasítást.
  – A lakás bérlője Alexandre Pelevin, harminchét éves, nős, büntetett előéletű – közölte egy fiatal női hang. – Szexuális zaklatásért hat hónapot ült. Konyhai kisegítő egy szállodában. Az ügyet Noir felügyelő vezeti tovább, már úton van a helyszínre.
  – Értettem – felelte Berthier, és letette.
  Noir felügyelő nem lehetett idősebb Pinél, energikus volt és alapos. A stílusa emlékeztetett Castelliére, csak nem telefonált állandóan.
  – És ti kik vagytok? – tegezte rögtön a két egeret, akik fölcsapták az igazolványukat és bemutatkoztak.
  – Már egy ideje szemmel tartjuk Pixel Mixelt – közölte Kissy. – Az igazi nevét csak az imént tudtuk meg, de a tevékenységéről már egy csomó adatunk van.
  – Rendben – bólintott Noir, miután egy-két percig tanulmányozta Pixel Mixel aktáját egy Jerry-gépen, és elővette a telefonját. – Madame Marceau, legyen szíves írni egy elfogatóparancsot Alexandre Pelevin ellen, az adatokat megtalálja a szokásos helyen. – Írják bele, hogy feltehetően egy hat év körüli, barna hajú, barna szemű kislány is van vele, legyenek óvatosak. A többit tudja. Kocsi rendszáma meg minden. Köszönöm, vége. Őrmester, lenne szíves szólni a helyszínelőknek, hogy jöjjenek ki ide?
  – Azonnal, felügyelő úr – mondta Berthier feszesen, és már telefonált is, miközben Noir körbejárt a lakásban, nézelődött. A két egér vele tartott, senki sem akadályozta őket, szabadon mozogtak az idegen lakásban.
  – Né csak, egérke – szólalt meg egyszer Maverick. Kissy követte a tekintetét. Egy piros ruhácskát tanulmányozott, fehér csipkedísszel, aztán elővette a telefonját és megkereste Pixel Mixel egyik korábbi fényképét. A ruha ott volt rajta, egy székre dobva. Könnyű volt megtalálni a képet, hiszen a Jerry rendszerében minden képet bőségesen elláttak kereshető címkékkel.
  – Aha – bólintott Kissy –, cin-cin. Infónk tényleg bőven van, már csak azt kellene tudni, hol vannak most.
  – Mondjuk itt – vágta rá Maverick, és egy köteg fényképre mutatott az íróasztalon. Kissy és Noir egyszerre ugrott oda. A képeken senki nem volt meztelen, szokványos családi képek voltak. Kerti sütögetés, játék a folyóparton, effélék.
  – Van egy vízparti nyaralójuk – mondta Kissy, miközben Noir gyors mozdulatokkal szétrakta a képeket az asztalon. – Remélem. Mert ha ez egy kemping, akkor nem sok esély van, hogy pont oda visszamennek.
  Noir közben előhúzta a telefonját.
  – Madame Marceau, lenne szíves utánanézni, hogy van-e Pelevin vagy egy családtagja nevén bármilyen nyaraló, hétvégi telek, efféle? Köszönöm. Igen. Rendben.
  Eltette a készüléket, és tovább rakosgatta a képeket. Figyelmesen nézték őket végig, apróra, egyenként.
  – És ha egyszerűen elvitték a gyereket a nagymamához? – szólalt meg Maverick.
  Noir rámeredt, aztán bólintott.
  – Az is lehet. – Megint hívta madame Marceau-t, és most Pelevin szüleinek a címét kérte, illetve a párja szüleiét, ha végre tudják, hogy ki a párja. – Antwerpen?… Hát oda aligha ruccantak el így este, itthon mindent széthagyva. Igen? Ez az, végre, madame Mar… pillanat, fölírom. Isabelle, hétéves, Murielle Manderesse, harminckettő, szobalány szállodában… igen? Remek. Öt perc és ott vagyok. Köszönöm. Őrmester úr, lennének szívesek megvárni a helyszínelőket?
  – Természetesen, felügyelő úr – felelte Berthier.
  – Én kimegyek Panazolba az anya szüleihez. Velem jöttök? – pillantott Kissyre, ők pedig válasz helyett már surrantak is az ajtóhoz, épp csak búcsút intettek a rendőröknek.

Panazol egy külváros volt, annak is a legszélére mentek ki, rétek között kanyargott már az út, megnőtt a távolság a házak között. Noir sietve, de nyugodtan vezetett.
  – Ez lesz az a ház. És itthon is vannak.
  A kapu mögött állt egy kocsi.
  Maverick már kint is volt és nyomta a csengőt. Ők is kiszálltak, vártak. Semmi válasz.
  – No igen – mondta Maverick –, itthon vannak, csak nem nyitnak ajtót. Azt hiszik, ezzel elkerülhetik a letartóztatást, a bíróságot, a börtönt.
  – Vagy csak gyalog mentek valahová – vont vállat Noir. – Vagy a lányuk egyáltalán nincs is itt a családjával, és korán lefeküdtek.
  Kissy szeme összevillant Maverickével, aki már vette is le a hátáról a helikósdobozt, amit Noir és a többi rendőr is megcsodált, de nem szóltak rá semmit. Kinyitotta, kioldotta az Enterprise rögzítését, s a telefonjával szállt föl, nem is vette ki a dobozból a vezérlőt meg a szemüveget.
  – Hát ez mi? – nézett nagyot a felügyelő.
  – A válasz a kérdésedre – felelte Maverick, a magasba csapott a géppel, és beszállt a ház fölé. Az Enterprise nagy ívben ereszkedve vágódott az egyik ablak elé, benézett, s egy pillanat múlva továbblibbent a következő ablakhoz. Aztán föl az emeletre, ott is megnézett két ablakot, majd felvágott a tetőre, ívelt vonalban száguldott a kémény felé, az utolsó pillanatban kikerülte, és lecsapott az oldalfal elé. Kissy, aki ezt már a saját telefonján nézte, szabad szemmel nem látott volna oda, megállapította, hogy továbbképzést kell tartani a kölyköknek helikóvezetésből. Főleg Mavericknek, de a többieknek is. Fölöslegesen virtuózkodik, értelmetlenül kockáztat. Egyszer még rajtaveszt, és szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül ejtőernyővel kiugrania.
  – Vizuális kapcsolatok tizenegy óránál – szólalt meg a pilóta.
  Igen, már Kissy is látta. A ház sarka mögül éppen rájuk látott a helikó. A család a ház mögött ült a kerti asztalnál, ettek, beszélgettek.
  – Visszahozom a gépet és rárakod a fegyvert, jó?
  Kissy elkapta a felügyelő meghökkent tekintetét.
  – Szó se lehet róla, egérke.
  Maverick hirtelen felhúzta a gépet és megindult a család felé. Fedezék nélkül, a nyílt levegőben.
  – Mégis mit csinálsz, egérke?
  A család nyomban észrevette az Enterprise-t, nem volt nehéz, egyenesen föléjük szállt és kétméteres magasságban megkerülte az asztalt, végignézett rajtuk. Kissy felkészült a harcra. A kislányt azonnal megismerte, ő volt az, egyértelműen. Egy idős pár, egy nő, két férfi. Az egyik férfi fölállt és hadonászni kezdett az Enterprise felé, kiabált is hozzá – persze nem hallották, nem volt mikrofon a gépen –, aztán mivel nem érte el, elszaladt és hozott egy seprűt, azzal kezdett csapkodni.
  – Hát ebben teljesen igaza van – sóhajtott Noir –, ez magánlaksértés, csak ezzel nem vagyunk előrébb.
  – Várd ki a végét – felelte Kissy. – Maverick egyre közelebb csalja a kapuhoz, hamarosan már hallani fogja a csengőt.
  A többiek is szaladgáltak már. Volt idejük megnézni, amikor Maverick egyszer-egyszer fölemelte a gépet. Aztán mindig lejjebb szállt, nehogy a pasas feladja az üldözést. Végre a két nőt a ház oldalánál látták, úgyhogy Kissy rátenyerelt a csengőgombra.
  – Jön – mondta Maverick, és faképnél hagyta a dühös pasast. Az Enterprise leszállt Noir kocsijának motorházára.
  A kapu kinyílt, két elképedt, gyanakvó női arcot láttak, azok pedig egy rendőrigazolványt.
  – Jó napot, hölgyeim. Rendőrség. Noir felügyelő vagyok. Alexandre Pelevint keresem, itt van?
  A fiatalabbik közelebb jött.
  – A férjem. Mit akar tőle?
  – Ezt majd neki magának mondanám el, asszonyom. Be kell engednie, madame.
  Az idősebb csak állt a kapuban.
  – Ez az én házam. Mit akar maga itt?…
  Közben a két egér elcsomagolta a helikoptert. Férfihangot is hallottak már a kapuból.
  – Mit akarnak?!
  – Rendőrség – emelte föl Noir a hangját. – Madame, lesz szíves félreállni a kapuból és beengedni engem?
  Az asszony végre félreállt. Noir besétált, de már a nyomában voltak hűséges egerei is. Kissy jól emlékezett arra az alkalomra az Areva-toronyban, több mint négy évvel ezelőtt, amikor nekik kellett megvédeniük Leblanc hadnagyot, és volt egy tippje, hogy Noirnál sincs fegyver.
  Most Maverick vette a hátára a helikósdobozt, hogy Kissy támadhasson, ha kell.
  – Melyikük Alexandre Pelevin? – kérdezte Noir.
  – Én vagyok – szólalt meg az a férfi, aki nem vett részt az Enterprise seprűs megtámadásában. Nagydarab, kerek fejű… igen, hasonlított arra a rajzra. Ő az. De a felesége nevére rosszul emlékezett az a szomszéd, Murielle, nem Gabrielle. Azért nem találták.
  – Noir felügyelő vagyok a limoges-i kapitányságról. Kiskorú veszélyeztetésével és sérelmére elkövetett fajtalankodással, valamint gyermekpornográfia készítésével és közzétételével gyanúsítom. Most velem kell jönnie. Letartóztatom.
  Elő is vett egy bilincset és elindult a pasas felé. Kissynek kezdett nem tetszeni a szitu. Öt felnőtt és egyetlen rendőr, az egerekkel nem kalkulálnak, és valahogy pontosan úgy néztek ki, mint akik meg akarják védeni szegény megvádolt családtagjukat, éspedig nem a bíróságon.
  A keze lassan a derekára csúszott.
  – De várjon már – szólalt meg a bácsi. – Honnan szedi ezt a képtelenséget?
  – Bizonyítékaink vannak, uram. A kapitányságon megnézheti őket. Menjünk.
  Erre az egész család egyszerre kezdett beszélni. Noir azonban nem törődött velük, az egerek fedezete alatt kivezette Pixel Mixelt a kocsiba. A támadás elmaradt, legalábbis a fizikai, mert a másik pasas sértő szavakat is mondott, egyre többet. Úgy tűnt, ez elég neki az indulatai levezetésére.
  – Szálljon be – nyitotta Noir a hátsó ajtót. Ekkor a másik fiatalabb férfi utánuk rohant, Kissyt félrelökve, de egy méterrel a kocsi előtt felbukott és elterült a füvön.
  – Csak nem akartál megtámadni egy rendőrt? – térdelt a hátára Maverick, és szakszerűen hátracsavarta a kezét. A pasas szitkozódásával nem törődtek, de Kissynek eszébe jutott valami.
  – Figyelj csak, Pixel Mixel – sétált oda a shindyhez, és nem kerülte el a figyelmét, hogy az összerezzen ettől a megszólítástól. – Te olyan képet is csináltál, amin a gyerekkel együtt szerepelsz. Igaz, az arcod nem látszik, de majd az ügyész keres ismertetőjegyeket… mindegy, szóval ki volt a fotós?
  Noir lenyomta a shindy fejét és betolta a kocsiba, rácsukta az ajtót és megkérdezte:
  – Talán ez az úr, aki itt fekszik a földön?
  A shindy nem válaszolt.
  Visszasétáltak a másik mukihoz, akinek Maverick elégedetten ült a hátán.
  – Ön kije a kislánynak?
  Kissynek ekkor tűnt föl, hogy a gyereket azóta nem látta, amióta behatoltak a telekre. Elindult vissza, hogy megkeresse, elhaladt az anya és a nagyszülők mellett, megkerülte a házat. A gyerek nem volt sehol. Belépett a házba.

A kislányt az emeleten, az utcai szobában találta meg, az ablaknál ült egy széken, összekuporodva, egy macit szorongatott. Kétségkívül látta az apja letartóztatását.
  Kissy megállt a nyitott ajtóban.
  – Bejöhetek?
  Csak egy vállvonást kapott válaszul. Bement és leült a gyerekkel szemben egy másik székre.
  – Szia. Kissy vagyok. Egy alapítványtól jöttem. Az a dolgunk, hogy a gyerekeket kimenekítsük az olyanok kezéből, mint… az apád.
  – Nem az apám – morogta Isabelle durcásan.
  – Ó. Értem. És ki az apád?
  – Az apám egy tróger!
  Rakodómunkás egy pályaudvaron, akarta kérdezni Kissy, aztán rájött, hogy nem.
  – Világos. Hát az én szememben Alexandre Pelevin sem érdemel valami szép jelzőket. Pár órája még egy presszóban üldögéltem a barátaimmal Párizsban, aztán jött a társam… az a kislány ott lent – biccentett az ablak felé –, és hozott négy fotót rólad. Az erkélyen meg bent a lakásban, ma délután készültek, gondolom, a rue Neuve… Neuve… valamilyen szentnek az utcájában, azt már elfelejtettem. Most járok először ebben a városban. De rögtön repülőre ültünk, hogy megkeressünk titeket, és megszabadítsunk téged ettől az alaktól.
  Isabelle hallgatott. Az arca alig látszott, egészen beletemette a plüssmaci bundájába.
  – Csak egyvalamit még tudni szeretnék. Némelyik képről nemigen hiszem, hogy Pelevin kezében volt a fényképezőgép. Túl hosszú karja kellett volna hogy legyen. Pelevin börtönbe kerül azért, amit veled csinált, mert ilyet gyerekekkel nem szabad csinálni. De aki fotózott, az nem kerül börtönbe, pedig ő ugyanolyan bűnös, mint Pelevin. És továbbra is csinálni fogja veled, csak most már egyedül.
  – Nem fogja – morogta Isabelle.
  – Biztos vagy benne? – Apró fejmozdulat. – Értem. Jó. Ettől még bűnös, és felelnie kell azért, amit…
  Kissy elharapta a mondatot. Hát persze. Persze hogy nem!
  – Most már értem – mondta lassan. – Egyedül nem fogja csinálni veled azt, amit Pelevin, igaz? Mert ő nem férfi. Ugye?
  Megint egy apró fejmozdulat. Aztán csak ültek csendben.

Amikor Kissy lement az utcára, a családi tabló nagyjából ugyanolyan volt, mint amikor eljött. Noir a kocsinak támaszkodva telefonált; Pelevin hátul ült lehorgasztott fejjel. A másik férfi a földön ült a kapu és a kocsi között, fölötte állt Maverick, karba tett kézzel, vészjóslóan. A kapu közelében a gyerek anyja és a nagyszülők, a kezüket tördelték, kétségbe voltak esve.
  Kissy kisétált a kapun, menet közben megfogta a gyerek anyjának kezét, és húzta magával.
  – Hé… mit akar… mit művel?
  Kissy megállt, a nő felé fordult és a szemébe nézett. Az rémülten bámult vissza rá.
  – A lányod küldi – mondta Kissy, és lekevert neki egy akkora pofont, amitől a nő nekizuhant a kocsinak. Kissy utánament, szó nélkül megfogta megint, átvonszolta a kocsi másik oldalára, felrántotta az ajtót és belökte a nőt a férje mellé.
  Még behajolt egy pillanatra.
  – Látni sem akar többé. Egyikőtöket sem. Majd az ügyész lejátssza a felvételt a tárgyaláson. A helyedben ezentúl a közelébe sem mennék. Mármint szabadulásod után, persze.
  Bevágta az ajtót és szembetalálta magát Noir meglepett képével.
  – Hogyhogy?…
  – Ő volt a fotós – felelte Kissy. – Pelevin veréssel fenyegette… ő meg ahelyett, hogy visszaüt vagy ha nincs más választása, hát inkább eltűri a verést, a gyerekkel vitette el a balhét. Semmivel sem különb, mint a kedves párja.
  – Ez a nap meglepetése – mondta Noir. – Nézd, nekem indulnom kell. Hívtam kocsit nektek, de beletelik félórába, amíg ideér.
  – Nem gond. De te elbírsz egyedül ezzel a kettővel, miközben vezetned is kell?
  A felügyelő elmosolyodott és a kezét nyújtotta.
  – Ne aggódj. Kösz mindent. Remélem, látjuk még egymást.
  – Minden lehetséges. Ja, a nőnek majd mondd ki a bűvös szót, hogy letartóztatod, mert éntőlem nem lett volna elég hatásos.
  Kezet szorítottak, és Noir beült a kocsiba. Kissy odaballagott a nagyszülőkhöz.
  – Madame, monsieur, úgy néz ki, önökre hárul a gyerek felnevelése a továbbiakban. A szülők, ha ez a szó alkalmas rájuk egyáltalán, hosszabb ideig csak önmagukat nevelhetik – a rácsok mögött. Elnézést, uram, ön miért ül még mindig a földön?
  Maverick válaszolt a férfi helyett.
  – Mert megfenyegettem, hogy ha ugrál, akkor lecsavarom az orrocskáját.
  – Értem… szerintem hagyd fölkelni.
  – Kicsit kihozott a sodromból – szólalt meg a férfi –, amikor egyszer csak letartóztatták a sógoromat. De hogy a nővéremet is, az már… arra már… egyáltalán nem találok szavakat. Murielle a légynek sem tudna ártani.
  – A saját lányának mégis ártott… Manderesse úr, ha jól emlékszem. Hogy pontos legyek, az ön nővére egy kerítőnő. Egy bordélyházi madám. Egy strici. Súlyosbítva azzal, hogy a sértett a saját hétéves lánya.
  – Ez képtelenség!
  – Bár az lenne, de azt hiszem, a fényképeket önöknek nem fogom megmutatni. Most pedig lesznek szívesek vendégül látni minket egy félórára? Nem hívhatok taxit, mert a rendőrség kocsit küld értünk, és lekonyul a fülecskéjük, ha hiába bumliznak ki ide.

Vidám tavaszi napra virradtak, igazi ünnepi hangulatot árasztott a kert, talán az egész város. A csapat már hajnalok hajnalán leosont a városba és óriási halom virággal tértek haza. Vanessa nevetett és végigölelgette őket.
  Tizenhét éves. Milyen nagylány már, gondolta Kissy. Muszáj volt sűrűn gondolnia arra, hogy Vanessa nagylány, mert ő maga nemigen viselkedett úgy. Éppen olyan kölykös volt, mint tizenhat éves korában.
  – Vagyis tegnap – felelte Molly erre a tudományos megállapításra.
  Kissy bólintott és ment öltözni. Sapka, kötény, kesztyű, előírás szerint, ha létezik hely, ahol Vanessa végképp nem tűr meg enélkül kuktát, az itt van, a panzió konyhájában.
  – You are the dancing queen, young and sweet, only seventeen – dúdolta, és hozzálátott a palacsintatészta keveréséhez. Crèpe madame lesz belőle, sonkát és sajtot fog rátornyozni, kis szögletes batyut hajtogat belőle, aztán szúr rajta egy kör alakú lyukat és beleüt egy tojást.
  Az idén Vanessa is szakácskodik – neki az az igazi öröm, ha alkothat, no meg nem mellékesen ha kamraegereket kommandírozhat. Hogy mit készít, azt nem lehet tudni, rendelt például egy tonna krumplit, meghámozva, kockákra vágva, megfőzve, meg többféle sajtot meg mindenfélét. Ebből még bármi kijöhet.
  – Valamit kellene még csinálni azon kívül, hogy jókat eszünk és paintballozni megyünk – mondta François.
  – Fogjunk shindyt – javasolta Caroline. – Tavaly is fogtatok egyet Vanessa szülinapjára.
  – Fogtunk – bólintott Kissy, rosszallóan nézve Caroline-ra, aki háttal állt neki, a rosszallást nem láthatta. De a hangjából mégis érezhette, mert megfordult és ránézett. No igen. Egyike a három egérnek, akiknek van ez-az a rovásán azzal a shindyfogással kapcsolatban.
  – Lehetne ez egy hagyomány – szólalt meg Françoise. – Vanessa minden születésnapjára elejthetnénk egy shindyt.
  – Miért pont az enyémre? – nevetett az ünnepelt. – Akkor már mindenki születésnapjára, nem?
  A zseb csettintett a nyelvével.
  – Évente huszonöt shindy, átlag kéthetente egy darab, remek ötlet.
  – Annyit könnyen meg tudnánk fogni – jegyezte meg Nimby –, a nyomozásaink többsége csak pár napig tart, bőven ráérnénk két shindy között sajtos fagyit enni.
  Vanessa kezében megállt a keverőkanál.
  – Micsodát?
  – Sajtos fagyit. Egerek volnánk, nem?
  Vanessa lassan bólintott, folytatta a keverést, és Kissy tudta, hogy ma még sajtos fagyi is lesz.
  – Ettől jócskán megnőne a fülünk – mondta Nique.
  – A sajtos fagyitól?
  – Attól is… de a shindykre gondoltam. Tényleg jó lenne többet megfogni közülük, hiszen sokkal többen vannak, mint amennyit mi elkapunk. Hány shindyt juttatott az alapítvány rács mögé öt év alatt, százat? Hányan lehetnek csak Franciaországban?
  – Azt senki sem tudja – felelte Niala. – De biztos, hogy mi még csak egy apró töredékükről hallottunk.
  – S még azoknak is csak egy töredékét fogtuk meg.
  – Igen, hiszen a legtöbbhöz semmi támpontunk sincsen.
  Nique lassan bólogatott. – Hát nincs. Jól van, egérkék, ezt összekevertem, hogyan tovább?
  – Nyújtsd ki simára, egérke – felelte séfjük –, aztán szaggass belőle karikákat.
  – Vettem!
  – Egérzeti központ, itt rohami egérség – szólalt meg a táblagép a konyhapolcon.
  – Hallgatunk, rohamegér – felelte Kissy.
  – Madame és monsieur Svédvendégek kérdezi, lehet ebédelni egy óra előbb hátha, mert van program nekik.
  – Mindent lehet, de akkor nagyon hamar kell a rendelés – mondta Vanessa.
  – Már megvan. Jegyezesz?
  – Eszemben sincs írogatni, mondjad!
  – Két adag minestroneleves, húsos változat. Egy bolognai alla makaróni és egy karbonált szpagetti. Desszert nem kérték.
  – Te összekeversz mindent, egérke – nevetett a mikró. – Az nem bolognai alla makaróni, hanem macaroni alla bolognese, és nem a spagettit karbonálják, hanem spaghetti alla carbonara.
  – Aha, lehet úgy is mondani. Várjad, kérdezi signor Hansen, mi borot tudjuk adni hozzá.
  – Hát mondd meg neki. Te is tudod a kínálatot, egérke.
  Halk tárgyalás a vonal végén, németül. Hansenék jobban beszélnek németül, mint franciául, és el vannak ragadtatva a vörös hajú, édes kislánytól, akinek ez az anyanyelve, és bársony egérfüleket hord a fején.
  – Nem nyertük – jött a cincogás megint. – Szeretik jobbat vörösöt, de cabernet sauvignon nem kedvenc. Másik borok pincliben pedig nem ízlődik olasz tésztáakhoz.
  Vanessa nem nézett föl a tésztanyújtásból.
  – Mi a véleményük a sangioveséről?
  – De hisz olyan nem is van Speisekammer bele.
  – Nincs is. Nem ezt kérdeztem, egérke.
  – Tetsz nekik, innák olyanat.
  – Jó, egy egér hívja föl nekem a hatvankettő-huszonegyet.
  Valaki már intézkedett is, a tárcsahang kiment a kommunikációs rendszerre.
  – Bourridon – felelte egy ismerős férfihang.
  – Szia, Vanessa vagyok.
  – Szia, mi van, változott valami? Hamarosan indulok hozzátok.
  – Semmi, gyere bármikor, de Alex, ugye van még pár üveg sangioveséd?
  – Őszintén bevallva fogalmam sincs. Megnézzem?
  – Légy szíves, ígértem egy vendégnek, most kezdünk nekik ebédet főzni, azzal szolgálnánk fel.
  – Mindjárt megnézem… illetve ahogy ti mondjátok, vettem az adást. Á, itt is van. Hat üveg. Chianti jó lesz?
  – Nekem teljesen.
  – Ez itt Bella Sera, dé-ó-csé-dzsé. Átküldöm a gyerekkel.
  – Mille grazie. Ciao!
  Vanessa elkészült a nyújtással és hozzálátott a tésztaszaggatáshoz.
  – Mi az a dé… csé… – kérdezte Molly.
  – DOCG. Denominazione di Origine Controllata e Garantita. C’è indicato obbligatoriamente in etichetta e consiste o semplicemente nel nome geografico di una zona viticola…
  – Hé, hé, hé! – kiabált rá sok száz kisegér, vagyis persze csak a kölykök. – Ez itt még Franciaország!
  Vanessa lestoppolt az olasszal.
  – Mi van?!… ja, értem. Szóval ellenőrzik a bor eredetét és garantálják, hogy onnan való, ahonnan kell. Jó, egérkék, az a csirke most már puha lehet, ellenőrizzétek és lássatok hozzá a következő fázishoz, gyerünk, ez nem gyakorlat!
  – Cin-cin – jött egy halk hang a kommunikációs rendszerből.
  – Tessék! – vágta rá Vanessa, egy lendületes mozdulattal összegyúrva a maradék tésztát, hogy újra kiszaggassa.
  – Madame Lucas kérdezi, hogy van-e még a tegnapi padlizsánsalátából – közvetítette Jacques.
  – Ez egy panzió, egérke, kizárólag friss ételt szolgálunk fel.
  – Úgy érti, azt az ételt készítjük-e ma is, mert nem látja az étlapon, és tegnap elmulasztotta.
  – Értem. Hangosíts ki.
  – Eddig is ki voltál.
  – Madame Lucas, itt Vanessa – mondta a mikró, intett Nique-nek, a tésztára mutatott és már lépett is tovább a fazekakhoz. – Sajnos ma nem kaptunk jó minőségű padlizsánt, pontosabban semmilyet, hiszen a közepes minőségűt a szállítónk föl sem kínálná. Ezért ezt nem tudjuk vállalni. De biztos tudomásom van arról, hogy kik vették meg előlünk az utolsó néhány darabot, és ha szépen rájuk mosolygok, szerintem adnak belőle. Ha még föl nem használták, természetesen.
  – Ó – mondta a hölgy; látásból Kissy is ismerte. – Ha nem okoz kellemetlenséget, igazán örömmel megkóstolnám.
  – Semmi akadálya, madame, rögtön megkérdezem és értesítem önt. India Juliet Tango bontja a vonalat, hívjátok Delta November Charlie Echót, és most azonnal kérek még több egeret a keverőtálakhoz, ez nem holmi vacak hadsereg, ez egy konyha, itt rendnek kell lennie!
  – Konyha, tessék – szólalt meg egy idős asszony hangja a kihangosítókból.
  – Itt is konyha! – nevetett a mikró. – Vanessa vagyok, Valérie néni. Az egyik vendégünk padlizsánt enne, de nem kaptunk, tudna párat nélkülözni?
  – Akár az összeset, kis szívem, Louise nem tudta a bevásárlásnál, hogy mennyire gyenge most a házunk, az a pár vendég sem itthon eszik. Még el is készítem neked, alig van valami dolgunk Pierrette-tel.
  – Igen? – A mikró végignézett a konyhán. Marie és két kisegítő, meg egy halom egér dolgozott lendületesen a csapat ebédjén meg a vendégekén, a panzió és a születésnapi vendégsereg ebédjén egyaránt. Még volt egér a háznál bőségesen, de ha még néhány bejön, valakire biztosan rálépnek a tumultusban. Vanessa most az egyszer nem vette föl azt a hetyke „ugyan, márpedig én azt megoldom” modorát. – Az nagy segítség lenne, Valérie néni. Padlizsánsalátát rendelt a vendég.
  – Mifélét, drágám?
  – Nagyon puhára grillezi, a belét fölkockázza, paradicsommal, ecettel, sóval, oregánóval és fokhagymával elegyíti, olajon megfuttatja petrezselyemmel, sózza-borsozza, és meleg pitaszeleteken, olajbogyóval tálalja. Egy személyre. Mario majd kikalkulálja Vincent bácsival, gondolom.
  – Ne csináljatok belőle gondot. Szólok Philippe-nek, hogy ki kell futnia, hol veszitek át?
  – A kapuba rendelek egy egeret, Valérie néni, és köszönöm.
  – Örülök, hogy segíthettem. Délután átmegyek én is és felköszöntelek. Szervusz.
  – Viszonthallásra, Valérie néni. Rendben, egérkék, adjátok Jacques-ot!
  – Hallom és engedelmeskedem – jött a fiú hangja.
  – Üzenet madame Lucas-nak: meglesz a saláta. Nézz az órára és húsz perc múlva legyél a kapuban, Philippe hozza majd egy zöld kiskocsival. A salátát átveszed és azonnal tálalod, addigra legyen ott házi tányér, evőeszköz, minden, ahogy tanultátok! Te pedig ott, a sapkád alatt a nagy fülekkel, csinálj még egyszer ennyi krumplit, de szaporán!
  Kissynek fülig ért a szája. Vanessa igazi hadvezérként irányítja a konyhát.
  Jövőre nagyszállót igazgathat!

– Jól van, egérkék, most lelövöldözlek titeket – jelentette be Maverick, és tárat illesztett a fegyverébe. – Lennétek szívesek cikcakkban menekülni?
  – Csigavér, egérke – intette Niala. – Még nem kezdtük el.
  – De hát nem az az alapítvány elve, hogy elsősorban a tisztességtelen eszközök vannak megengedve?
  Az egerek egymásra néztek. Ebben volt valami.
  – Paintballban nem – felelte Nimby –, amíg mindenki be nem öltözött és le nem zárta a maszkját. Onnantól persze.
  – Hm-hm – felelte Maverick tamáskodva, tenyerén billegetve a puskáját. – Szerintem a shindy nem várja meg, amíg előírásosan beöltözöl és lezárod a maszkodat.
  A csapat jót nevetett.
  – De nem is jön paintballpályára!
  – No jó – mondta Vanessa –, mi a képlet?
  Niala körbemutatott a kis völgyön.
  – Öt színt hoztunk, öt csapatot alkotunk. Kék, fehér, piros, sárga, zöld.
  – Francia, német, olasz – bólintott Elke. – De német zászlótól hiányza fekete.
  – Mert a paintballruha sötét – felelte az egere.
  – Van öt zászlónk is, ugyanezekben a színekben. Mindegyik csapat tetszése szerinti taktikával őrzi a zászlót, és próbálja elragadni a többiekét. A csapatok maguk választanak kapitányt. Egér kilövése egy pont. Akit eltalálnak, az tíz másodpercig fekszik holtan, a gyilkosa ezalatt elveheti tőle a zászlóit, ha odaér idejében. A játék végén minden csapat száz pontot kap a nála levő zászlókért és ötven pont levonást, ha a sajátja nincs meg. Ennyi a történet, egérkék.
  Nimby fölmutatta a telefonját.
  – Kisorsolom a csapatokat, kérem a zászlókat. Tíz perc múlva pedig jeleznek az óráink, kezdődik a háború.
  – Kék – vette ki Martin.
  – Chantal, Suzanne, Françoise, Christian, Maverick.
  Chantal átvette a zászlójukat meg a kék karszalagokat és félrevonultak.
  – Fehér.
  – Michel, François, Brigitte, Martin, Nique.
  Martin elballagott a csapatával, a piros zászlót Kissy tartotta föl.
  – Yvonne, Jacques, Vanessa, Caroline, Pi.
  Kissy átadta a pirosat Jacques-nak, és fölemelte a sárgát.
  – Pierrette, Molly, Angélique, Jennifer, Artu.
  Artu elvitte a zászlójukat, ők pedig elsétáltak a zölddel. Claude, Elke, Niala és Nimby tartozott Kissyvel egy csapatba.
  – Oké, egérkék, ki legyen a kapitány? – kérdezte Claude.
  – A főzöld – mondta Kissy.
  – Álljunk körbe – javasolta Nimby –, és mindenki mutasson egy egérre, akit javasol.
  Körbeálltak, Elke háromig számolt, aztán ő és Niala Nimbyre mutatott, Nimby és Claude Nialára, Kissy pedig Claude-ra.
  – Oké, akkor ti ketten döntsétek el – mondta Kissy.
  Nimby követ mutatott, Niala papírt, és máris intézkedni kezdett.
  – Elke, te leszel a zászlóőr, mert te vagy a legkisebb célpont. Claude, neked semmi más dolgod nincs, mint messziről fedezni Elkét. Mi hárman portyára megyünk, zászlókat zsákmányolni. Mindig látótávolságban egymástól, fedezzük egymást. Kérdés van?
  – Mit tegyünk, ha zászlót szereztünk? – kérdezte Kissy.
  – Semmit, megyünk tovább egérre vadászni, csak hárman vagyunk, nem tudunk titkos zászlóraktárat létesíteni.
  – Zsebike merre menje magát? – kérdezte a zsebike.
  – Akármerre, csak legyél rejtve. Claude-dal maradj mindig kommunikációban, persze nem rádión, kézjeleket használjatok. Ha egeret láttok, elsősorban ő ejtse el. Ne feledd, hogy miután lelőtted, tíz másodperced van eltűnni előle zászlóstul, aztán ő lő le téged. Persze ha Claude-ot lelövik, akkor azért te is támadhatsz.
  – Jó – helyeselt a zsebike. – Akkor megvárok ellenségi egéret, lelövök Claude és vadászhatjam én is. Remek!
  Nem volt idő helyretenni az elképzelését, megszólaltak az órák, kezdődik!

Nem volt egyszerű feladat rekonstruálni az eseményeket, a huszonöt egér ötvenfelé szaladt, lopakodott és rejtőzött, és senki se látta, mi történt akár már néhány méterrel távolabb. Mindenhol erdő volt meg bozót. A sisakjukon kamera volt ugyan, de az se látott mindent.
  Az első zászló két percen belül gazdát cserélt, Pi lőtte lapockán a fehérek zászlóvivőjét, Martint, de tőle hamarosan elvette Kissy, akinek annyi ideje volt, hogy kivegye a zászlót áldozata kezéből és továbbsurranva megtegyen három lépést, amikor combon lőtték. Felháborodottan fordult meg, hiszen Pi még nem támadhatott föl, de ekkor odalépett Molly, barátságos mosollyal kivette a kezéből a zászlót, s már ott sem volt. Kissy pedig állhatott ott jó hosszan, mert hát Pi előbb tért magához, szépen megvárta, amíg Kissy életre kel, és lepuffantotta – aztán ez kétszer is megismétlődött, előbb Nimbytől, aztán Yvonne-tól kapott golyót.
  De nem sokkal később sikerült elvennie a sárgák lobogóját Artutól, aki alig egy perce szerezte vissza, és a játék végéig meg is tudta tartani, sőt később a kék zászló is az övé lett. Françoise-nál bukkant rá, aki nagy átéléssel kúszott a fák alatt, egy egérre vadászott, akit Kissy nem nagyon tudott kivenni a fák takarásában, de nem is volt fontos, hogy ki az. Françoise-t látta lelki szemei előtt, csábos pózban elnyújtózva, körberakva zöldségekkel, mártás, saláta… itt tartott a gondolatban, amikor Françoise nesztelenül elsurrant a fa másik oldalán, ő pedig kilépett a fa mögül és hátba lőtte. Elvette tőle a zászlót, és a játékidőből hátralevő pár percben már csak arra ügyelt, hogy senki ne vegye észre, megkereste a legsűrűbb bozótokat, azoknak is a legmélyére bújt, mintha cicák elől rejtőzne. Két zászlója volt. Kétszáz pont! Ha a maradék három zászló mind egy csapatnál van, akkor is másodikok lesznek. Hacsak persze nem lőnek a többiek annyi egeret.
  Hát annyit azért nem lőttek. Egyedül nekik sikerült két zászlót zsákmányolniuk, mindkettő Kissynél volt – de a sajátjukat nem tudták megmenteni, így százötven pontjuk volt, plusz kilencvenöt pontot lőttek a többiekbe. A kékek megszerezték a fehérek zászlóját és volt száztíz találatuk, ők lettek a másodikok. A harmadik helyre kerültek a sárgák, akik a zöldek zászlójáért kaptak száz pontot, abból ötvenet levontak, mert az ő zászlójuk viszont a zöldeknél volt, és nyolcvanhetet lőttek. Negyedikek lettek a pirosak, akik végig megőrizték a zászlójukat, de nem tudták megszerezni senki másét (illetve megszerezni igen, csak megtartani nem), és százhuszonhat találattal alig maradtak le. A fehérek viszont, akiknek csak eggyel kevesebb találatuk volt, de egyetlen zászló se volt náluk, mindössze hetvenöt pontot kaptak.
  Aztán berohantak a paintballpálya zuhanyozójába, gyorsan kicserélték magukat tiszta egerekre – Nimby kifejezése –, és már robogtak is a bérelt buszhoz.
  – Gyerünk, Michel, pörgesd azokat a kerekeket – vakkantotta oda Vanessa a sofőrnek –, Roubaix-éknél egy halom pizza garázdálkodik, móresre kell tanítanunk őket!

Az egész pizzériát megtöltötték, de hely volt bőven, hisz jó előre lefoglalták az egészet. Körben összetolták az asztalokat, középen üres helyet hagytak, Nimby azt mondta, ott lesznek majd a mutatványosok, énekesek és birkózók.
  De egyelőre rávetették magukat a rengeteg pizzára, sült krumplira, salátára, csirkére, halra, aztán sütire, fagyira és rengeteg innivalóra.
  Amikor Kissy leült, Nimby mellett kapott helyet, aki éppen Mollynak magyarázott.
  – Erről eszembe jut, amikor annak az embernek lerobbant a kocsija, éppen a kolostor előtt. Becsöngetett, szállást kért éjszakára. A szerzetesek nagyon kedvesen fogadták, adtak neki vacsorát, egy szobát, még a kocsiját is megjavították reggelre. Hanem éjszaka egyszer fölébred arra, hogy valami hihetetlenül elbűvölő, csodálatosan csábító hangot hall. – Az egerek halkabbra vették a zörgést az étellel, figyeltek. – Reggel megkérdezte a szerzeteseket, hogy mi volt az a hang, szebb volt, mint a szirének éneke, szebb, mint bármi, amit valaha hallott vagy képes volt elképzelni. Azt a választ kapta: „Sajnos nem árulhatjuk el neked, mert nem vagy szerzetes.” Hiába kérlelte őket, hajthatatlanok voltak, hát kénytelen-kelletlen tovahajtott, de folyton ezen töprengett. Évek teltek el, mire arra járt megint, hát megállt, bekopogott a kolostorba. Kérve kérte a szerzeteseket, árulják el neki, mi volt az a gyönyörűséges hang. „Sajnáljuk, de nem lehet. Nem vagy szerzetes, ezért nem árulhatjuk el.” „Nézzétek, én évek óta ezen emésztem magamat. Ha más mód nincs, hogy megtudjam, hát szeretnék szerzetes lenni.” „Az nem könnyű. El kell utaznod és csak akkor térhetsz majd vissza, amikor megszámláltad, hogy hány fűszál van a világ rétjein, hány homokszem a tengerpartokon és hány levél a világ összes fáján.” Hát elmegy az ember fejvakarva, útnak indul, utazik, bejárja a világot évek hosszú során át. Megszürkült már a haja, amikor visszatért a kolostorba és azt mondta: „Nézzétek, én beutaztam az egész világot, de semmit sem tudtam teljesíteni abból, amit mondtatok. A fűszálak állandóan elszáradnak és újak nőnek. A homokszemeket elmossa a tenger, de újak morzsolódnak le a part menti sziklákról. A faágak letörnek, a fák elkorhadnak, kidőlnek, de újak nőnek helyettük. A világ szüntelen változásban, körforgásban van, és ez így volt és így lesz mindörökké.” Azt felelték a szerzetesek: „Nagyszerűen válaszoltál, kiálltad a próbát. E perctől szerzetes vagy, közénk tartozol.” „Ó, de jó, akkor megtudhatom, mi volt az az elmondhatatlanul csábító, csodálatos hang?” „Igen. Most rögtön elvezetünk a forrásához, amit csak mi szerzetesek ismerhetünk.” Lemennek a kolostor alagsorába, ahol van egy hatalmas fakapu. Átnyújtanak neki egy kulcsot. „Innentől egyedül kell menned.” Hát kinyitotta és belépett. Hosszú, sötét, föld alatti folyosóra ért, amit csak egy-egy fáklya világított meg. Ment, mendegélt jó sokáig, amíg elért egy hatalmas kőkapuhoz, de az bizony zárva volt. Hát visszament a szerzetesekhez, elmondta. Adtak neki kulcsot a kőkapuhoz. Visszament, kinyitotta, s halkan a távolból megint hallotta azt a szédítően csábító hangot. Ment tovább a hosszú-hosszú folyosón, és elért egy hatalmas rézkapuhoz. De az is zárva volt. Visszament a szerzetesekhez, akik adtak neki kulcsot hozzá. Visszament a rézkapuhoz és tovább a folyosón, s ott már kicsit jobban hallotta azt a hangot. Hosszú út után elért egy acélkapuhoz, de onnan is vissza kellett térnie a kulcsért, azt egy ezüstkapu követte, aztán jött egy aranykapu, aztán egy rubinkapu, aztán egy smaragdkapu, és legvégül egy gyémántkapu, de annak már akkora kulcsa volt, hogy azon a roppant távolságon alig bírta cipelni. De azt a csodálatos hangot egyre közelebbről és tisztábban hallotta. Amikor a gyémántkapu kulcsát megkapta, azt mondták a szerzetesek, hogy az már az utolsó kapu, és íme, csakugyan! Ahogy elfordította a zárban az óriási kulcsot, s remegő kézzel kinyitotta a roppant gyémántkaput, immár térdre esve csodálhatta meg annak a gyönyörűséges, elmondhatatlanul csábító, csodálatos hangnak a forrását közvetlen közelből! – rikkantotta Nimby lelkesen, és ivott egy kortyot a narancsából. – Csak hát persze nem mondhatom el neked, mi volt az, mert nem vagy szerzetes.

Mire a lakoma végére értek, abban megegyeztek, hogy Nimbyt macska elé vetik ezért. Csak azt nem döntötték még el, hogy melyik macska elé. De ezt egyelőre elhalasztják, készülni kell az esti koncertre!

Akkoriban, mikor nagy lett a fülünk,
tudtuk: egérnek készülünk.
Tudjuk már, milyen jó a sajt,
hát induljunk shindyt fogni: rajt!

Azért van a cicának akkora füle,
azon jut az egérkecincogás bele.
A shindy füle parányi, akár az agya,
ha azt hiszi, hogy a Jerry ennyire gyagya.

Ne támadjuk meg a cicát,
amíg ő nem támad.
De akkor aztán lesz nagy pofon,
s a nyomában bánat.

Kergessük vissza vackába,
ha foga egérre vásik,
heverészhet kispárnáján,
s néha egyet ásít.

Ez a helyzet a shindyvel is,
amíg nem bánt gyereket.
De akkor majd a fogdában
találunk neki fekhelyet!

Az egérinduló, egérballada vagy egéreposz – mindenki másképpen definiálta – igazán sikert aratott a kisfülűeknél, bár azt többen megjegyezték, hogy shindyt jobban fognak, mint ahogy verset írnak. A zenét Vanessa komponálta, a szöveget Nimby írta a csapat több tagja segítségével, és együtt énekelték el. Az esti koncert ennek ellenére szuper volt. Sokan énekeltek, de a legtöbbet Kissy, folyton őt kérték, hogy még egy dalt, még egyet. Mindenfélét énekelt, főleg blattról, a már bevált módszerrel, Nimby előkerítette a szöveget és rátette a Kissy előtt állványon álló táblagépre. Régi sanzonokat, Édith Piafot, Aznavourt, Jacques Brelt, meg hát modernebbeket is persze.
  – Ide hallgass, kisegér – szólította meg egyszer Alex Bourridon, amikor Kissy szünetet tartott és fölkereste a sütis tálakat –, miért ezeket énekeled?
  – Egérke, úgy mondják – tanította Kissy. – Fiúknak-lányoknak külön-külön. Souriseau, sourisette. Miért, nem jók?
  – Dehogynem, bár Piaf totálisan nem megy a hangodhoz, de amit csinálsz belőle, az szerintem klassz. Nem vagyok egy nagy szakértő, de nekem tetszik. Viszont híres nem leszel ezekkel. Miért nem énekelsz saját dalokat?
  Kissy fél percig nézett rá bambán, amíg rá nem jött, milyen hülyén festhet a szájában egy fél sütivel, akkor gyorsan megrágcsálta és lenyelte.
  – Saját dalokat?
  – Saját dalokat?
  Összerezzent. Teljesen úgy tűnt neki, mintha visszhangzott volna a hangja. De itt nincs visszhang, a D’Aubisson-villa kertjében.
  Ekkor lenézett a bal könyökéhez és egy pár egérfület pillantott meg.
  – Szerintem remek ötlet – mondta Molly. – Kösz! Írunk neki dalokat, föllép velük és óriási sikereket arat.
  – Hé, egérke, honnan tudnátok ti dalokat írni?
  – Miért, te honnan tudsz énekelni? Megtanultad. Mi is megtanuljuk. Egyébként is garantálom, hogy tódulnak majd az emberek a koncertjeidre és mindegyik után a te nevedtől lesz hangos a média és a Facebook.
  – No miért?
  – Mert Elkére bízzuk a szövegírást.
  Kissy majdnem a sütik közé esett nevettében.

A szülinapi ünnepség után az élet visszakerült a normális kerékvágásba. Két nap múlva Kissy már egy nagy teremben iszkolt körbe-körbe.
  – No jó, srácok, ez a rész már megy szerintem – közölte Robert. – Vegyük át a Véronique szólója alatti részt, jó?
  Kissy kisétált a tánckar nagy részével együtt, nekik most nem lesz dolguk. A többség megtörölközött, ő nem, őt félóra ritmusra ugrálás nem tudja megizzasztani, amikor egy edzésük két óránál hamarabb nem ér véget, és ráadásul Vanessa egyfolytában azt kiáltozza, hogy jön a cica. No, nem mintha félnének tőle, persze. De az biztos, hogy ez a kis tánckari próba neki semmiség.
  Már hozzálátott szokásos elfoglaltságához: elolvasta a Cheesebookon az új posztokat és válaszolt rájuk, persze morzéban, amikor megállt fölötte egy fiú.
  – Klassz voltál – közölte.
  Kissy bólintott. – Kösz.
  – Figyeltelek. Jól mozogsz. De nem vagy profi táncos.
  – Hát nem – felelte Kissy.
  – Vehetnél leckéket, szerintem menne neked a dolog. Mióta táncolsz?
  Kissy fölnézett. A srác egész jóképű volt. Természetesen van otthon egy helyes kis terráriuma, és abba keres egeret.
  – Hát ha minden alkalmat beleszámolunk… lássuk csak… ma óta.
  A srác jót nevetett.
  – No, figyelj. Van egy remek stúdió. Szuperül kitanítanak rövid idő alatt. Nem olcsó, az igaz. – A telefonjában kotorászott. – Átküldhetem a számukat, ha akarod.
  Kissy mosolygott. Persze, SMS-ben, amivel mellesleg hozzájut az ő számához. Fölállt, odalépett a srác mellé, ránézett a képernyőjére, leírta a számot meg a stúdió nevét a saját telefonjába, bólintott és visszaült.
  – Kösz. Majd fölhívom őket.
  A srác nem kedvetlenedett el.
  – Oké. És ha megtetszenek, hivatkozz rám. Jean-Pierre Lachaise. Mint a temető. Simán kapsz tíz százalékot.
  – Szeretik a temetőket – bólintott Kissy megértőn.
  – Nem, engem szeretnek. A vezető a nagynéném. Én is nála tanultam, és van pár koreográfus, akik szerint jó vagyok.
  – Gratula – bólintott Kissy. Vagyis a nagynéninél bármikor megtalálja az uncsiöcsi is. Persze nem mindegy? Ez a féladag táncosfiú sose fog ráugrani, sajnos.

Kissy behajtott a parkolóba, elvette a jegyet, lerakta a motort egy üres helyen, a visszapillantóban ellenőrizte a helyes kisegeret, és besétált a személyzeti bejárón. Keskeny, egyenes folyosóra jutott, ahonnan ajtók nyíltak, rajtuk számokkal. 30, 29, 28… így nem fog menni. Bekopogott a harmincasba, de nem feleltek. A huszonkilencesből sem. Megpróbált benyitni, de zárva volt mindkettő. Így hát elindult a folyosón és nyomkodta a kilincseket. Végre a huszonötös kinyílt. Bent két nő ült egy asztal két oldalán, írtak, föl se néztek.
  – Jó napot. Johnson urat keresem.
  Semmi válasz. Kissy visszacsukta az ajtót.
  – Hé, maga kicsoda? – hallatszott az ajtó mögül.
  – Kissy Chaton – nyitott be újra. – Hol találom?
  – Maga itt dolgozik? – nézett rá a két nő számonkérően, de csak az egyik beszélt.
  – Nem.
  – Akkor mit keres itt?!
  – Johnson urat – felelte Kissy látszólag türelmesen.
  – Magának a személyzetire kell mennie. Húszas szoba!
  Kissy becsukta az ajtót és átsétált a húszashoz, ami nem volt bezárva, de nem is volt bent senki.
  – Szamárság, egérke – mondta saját magának. – Ő a főnök, övé az egyes szoba!
  De az egyesben se volt senki, és nem is úgy nézett ki, mint egy igazgatói iroda. A kettesben egy férfi föl sem nézett egy köteg papírból, úgy mondta, hogy ha munkát keres, hiába jött.
  Kissy tehát belépett a folyosó végén levő ajtón. Ez volt a raktár, szemlátomást. Nagy, hosszú polcok, tele dobozokkal. Végigsétált rajta, és a végén a kanyarban talált egy férfit, aki valami papírokat böngészett egy táblán.
  – Maga kicsoda?
  – Kissy Chaton – felelte Kissy őszintén. – Johnson urat keresem.
  – Az irodájában nézze meg.
  – És az melyik?
  – A hatos szoba ott a folyosón.
  Kissy nagyot sóhajtott és visszament, magában megfogadva, hogy ha Johnson úr nem lesz ott, az összes irodából mindenkit kizavar, hogy keressék meg.
  De ott volt. Egy köpcös, kopasz pasas.
  – Johnson úr?
  – Mit óhajt?
  – Kissy Chaton vagyok. Örülök, hogy végre megtaláltam.
  – Tessék, fáradjon beljebb. Mit tehetek önért?… Várjon! Milyen nevet mondott?
  – Chaton.
  – Akkor ön Girotti úr unokája, nemde? – Az úr felállt.
  – Hát nem egészen az unokája. Tudja, Girotti úrnak nem a vér szerinti unokahúgának nem a vér szerinti lánya az, aki nem én vagyok – magyarázta Kissy kristálytisztán, hogy egészen egyértelmű legyen. – De ő küldött, igen.
  – Foglaljon helyet. Mivel kínálhatom meg? Kávé, tea, valami üdítő?
  – Talán valami üdítőt, ha lesz olyan kedves.
  Johnson úr egy faliszekrényhez lépett és néhány palackot mutatott Kissynek, aki kiválasztotta a gyömbérszörpöt. Johnson úr töltött kettejüknek és visszaült.
  – Ha megengedi, egyből a tárgyra térnék, nyilván drága az ideje. Gondolom, ön tájékoztatva van az első ajánlatomról.
  – Igen, olvastam.
  – Nos, a Girotti úr által megjelölt összeget nem tudom most kifizetni, de sajnálnám, ha nem jönne össze az üzlet. Ezért kértem, hogy küldjön valakit ide és nézze meg ezt a helyet. Felajánlom, hogy beveszem Girotti urat húsz százalékkal.
  Kissy felhúzta a szemöldökét.
  – Az eredeti összegen felül, gondolom.
  – Igen, hogyne.
  – Alig hiszem, Johnson úr, hogy ebbe ő beleegyezne.
  – De hiszen még nem is látta az üzletünket… és ön sem.
  – Viszont annyit már láttam, hogy az utcáról gond nélkül be lehet sétálni egyenesen a készletraktárba, és megkérdezik ugyan, hogy itt dolgozom-e, de aztán útbaigazítanak szépen. Azazhogy nem szépen, hanem unottan és közönyösen. Nem kísérnek oda, hogy lássák, nem máshová megyek-e vagy nem akarok-e lopni. Mert utálják ezt a helyet, és a papírmunkánál szemlátomást semmi sem fontosabb. És mindenhol csak papírokat láttam. Hatalmas aktahegyeket a polcokon. Számítógépet egyet sem, pedig több szobába is benéztem. Csak itt először. És harminc van belőlük. Mi ez itt, műszaki áruház vagy hivatal? Hogy adjam ezt el Mariónak?
  Johnson úr néhány másodpercig szótlanul bámult Kissyre. Aztán megvakarta az orra tövét.
  – Nem mindegyik helyiség iroda… – dünnyögte. – Mondja, mióta van az épületben?
  – Kábé három perce.
  – Jó megfigyelő. De, tudja, a helyzet azért nem olyan rossz, mint ahogy ön három perc alatt megállapította. Szerintem Girotti úr nem lenne annyira elégedetlen, mint ön most hiszi.
  – Lehetséges. Az első benyomásom éppenséggel nem kedvező.
  – Az eladóteret is látta?
  – Nem. Majd megnézem, természetesen. Ha a tárgyalások komolyra fordulnak, az egész létesítményt meg kell néznem. Mario mostanában nem jön Párizsba.
  – Értem. Tehát de facto ön a vásárló. Hát kérem.
  Johnson úr felállt, hátratolta a székét és invitáló mozdulattal rámutatott.
  – Parancsoljon.
  – Üljek a székébe? Onnan nézve szebb?
  – Majd ön megmondja, mindenesetre innen kényelmesebb a rálátás a számítógép képernyőjére és az üzleti könyveinkre.
  Kissy nem mozdult, csak a fejét csóválta.
  – Nem értek én az üzleti könyvekhez, monsieur Johnson. Azokat majd egy szakember megnézi, Mario nyilván küld valakit.
  – Értem. Mivel foglalkozik, ha megkérdezhetem?
  – Kaszkadőr vagyok, meg énekesnő.
  A kisegeret nem említette. Ki tudja, milyen állatot tart monsieur Johnson valamelyik zugban?
  – Érdekes párosítás. Hát akkor, mi lenne, ha körbevezetném?
  – Kérem. Most van egy üres órám.
  Johnson úr mosolyogva lépett az ajtóhoz és engedte előre őt.
  – S aztán kaszkadőrködni fog vagy énekelni?
  – Egyiket sem – nevetett Kissy. – Megbeszélésre megyek, egy zenés gyerekműsort készítünk elő. Az éneklés majd később jön.

Mario megköszönte a részletes tájékoztatást, de egyelőre nem döntött, majd beszél a többi befektetővel, és Kissy tudja meg először, hogy mit határoztak. Kissy nem mondta, hogy őt az sem zavarja, ha soha nem szerez tudomást a döntésükről. Ha odaküldik valahová, odamegy, legjobb tudása szerint igyekszik megfelelni a feladatnak, de a végeredmény számára nem különösebben érdekfeszítő. Őszintén kívánja, hogy Mario jól járjon – ezáltal a konzorcium és rajta keresztül természetesen Kissy is jól jár –, de pontosan tudja, hogy bármit tesz ő vagy az összes kisegér, Mario biztosan jól fog járni, mert jó üzletember. Ezért ő nem izgatta magát különösebben az üzlet végkifejlete miatt.
  Különben is volt más izgulnivalója.
  – Figyeljetek csak, egérkék – szólalt meg François egyik este. Kissy nemrég ért haza, Martinnel a konyhában sürögtek, de persze mindig volt a közelükben egy-két táblagép, amikről egérfejecskék néztek rájuk. – Mi történik, ha birtokába jutunk egy bolt címének, ahol a shindynk vásárolni szokott?
  – Gondolom, mi is vehetünk ugyanabból a paradicsomból, amiből ő – felelte Martin, aki éppen paradicsomot szeletelt.
  – Én inkább a személyazonosságának kiderítésére gondoltam.
  – Hát az aligha fog menni, egérke. Ezer meg ezer ember vásárol abban a boltban.
  – Egy ötszázhatvan lakosú falucskában talán mégse.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Mit derítettél ki, egérke? – kérdezte Claude.
  – Hát itt ez a képecske – François kirakott a képernyőjükre egy fényképet, amin egy kislány feküdt egy ágyon, csábos pózban, alig valamicske ruhában. – És én kiérdemeltem a jutalomsajtot, szerintem, mert körülnéztem a képnek azon a részén is, ahol nem a… fő téma van.
  Meg egy jutalompüfölést is, gondolta Kissy.
  François ránagyított a padló egy részére, az ágytól viszonylag távol. Néhány szétdobált papírlap hevert ott. Egészében véve a szobában egyáltalán nem volt rend.
  – Ez egy bolti számla – konferálta –, egy bevásárlásnak körülbelül a fele olvasható. Fejjel lefelé, de hát az nem gond. Így pont azt a részét látjuk, ahol az üzlet címe van.
  – Rue maréchal Joffre – olvasta Vanessa –, Lorcy. Hol van az?
  – Loiret megyében.
  – Rendben – szólalt meg Kissy –, tegyük fel, hogy a shindynk ott lakik és ott vásárol. Gondolod, hogy a boltban ki lehet deríteni, hogy ki vette azokat az árucikkeket? Dátum van a számlán?
  – Nyilván, de nem olvasható. De ha Lorcyban vásárol, akkor van esély, hogy ott is lakik, nem?
  – Talán. Van róla arckép vagy ismertetőjel?
  – Nincs, ő nem látszik a képeken. De a gyerek arca látható. Mi van, ha ő is Lorcyban lakik?
  – Hát akár éppen elképzelhető. Ha valamelyikünk odamegy és mutogatja a gyerek arcképét… lehet, hogy fölismerik.
  – Leginkább éppen az óvodában – szólt közben Vanessa. – Ez egy óvodáskorú gyerek.
  – Gondolom, nekem kell odamennem – állapította meg Kissy sajtszeletelés közben. – Milyen messze van?
  – Két óra az autópályán – felelte François. – Van négy óra szabadidőd?
  – Négy, egérke? Az csak az utazásra kell. Egy-két órát eltöltök ott is, mutogatom a képet, elmegyek oda, ahova a kép alapján kalauzolnak, megfogom a shindyt, segédkezem a mentőorvosnak, tanúskodom a rendőrségnek. Lássuk csak. Péntekig minden délután filmezek, a délelőtt pedig erre nem elég, ha vissza is akarok érni. Szombaton van Frankie koncertje, este hatra kell ott lennem… előtte jó korán odamegyek és elkapom a shindynket.
  – Tudunk még valamit róla? – kérdezte Niala, aki szintén konyhatündérkedett, a D’Aubisson-villában.
  – Frodo – felelte François.
  Kissy lecsapta a kést a konyhaasztalra.
  – Micsoda?!

– Valami gond van? – kérdezte Ali.
  Kissy a fejét vakarva nézte a kocsit.
  – Még sosem vezettem kék Fiatot.
  – Hát itt az alkalom. Yves bácsikád azt üzeni, hogy ezt kimondottan shindyvadászatra szánja, elég jól megy, de nem képvisel különösebb értéket, az se tragédia, ha összetöröd. Csak magad ne törd össze.
  Kissy csípőre tette a kezét.
  – Amikor értünk jöttetek Troyes-ba, tényleg benyomtátok a kaput a kocsival, de amúgy mi nem így szoktunk shindyt fogni, tudod? Odamegyünk, szépen kiszállunk a kocsiból, megfogjuk a shindyt, visszaülünk és hazajövünk.
  – Kár, mert téged félt, de ezt a kocsit nem félti. Egyedül mész?
  – Persze, a kisegerek iskolában, a nagyok dolgoznak. Én mondtam csak le az énekórámat meg a délutáni forgatást, mert az egyik kölykünk este nyomra akadt, és ezt a shindyt okvetlenül meg kell fogni. No jó. Forgalmi, kulcs benne van?
  – Benne, de… várj egy pillanatot. Nem mehetnék veled?
  – Hát nem kell itt lenned és vinni a műhelyt?
  – Most nincs annyi munka, talán tudnak nélkülözni. Megvárod, amíg megkérdezem?
  – Persze. Addig megnézem, van-e benne kormánykerék meg legalább öt-hat pedál.
  – Mennyi?!
  – Tegnap énekeltem orgonakísérettel, tudod, azon hány pedál van?
  Ali nevetett és bement a műhelybe, Kissy pedig beült a kék Fiatba pedálokat számolni. Csak három volt, de volt kormánykerék meg sebváltó meg minden. Kulcs is volt benne, bár arra nem lesz szüksége, mert az autó már nyitva van. Kinyitotta a kesztyűtartót, kivette a forgalmit, átnézte. Yves bácsinál ha egy szekrénynek görgők vannak az alján, annak is rendben kell hogy legyenek a papírjai, de ezért a kocsiért most nem Yves bácsi a felelős, hanem ő, és a rendőr nem kérdezhet olyat, amire ő ne tudná a választ.
  S már nyílt is az ajtó.
  – Mehetünk – ült be Ali, becsukta az ajtót és becsatolta magát. – Az öreget is fölhívtam, azt mondta, inkább nélkülözzön engem a műhely egy napig, de ne menj egyedül vadászni.
  – Aha, szóval még rád is vigyázhatok – nevetett Kissy, és elfordította a kulcsot. Becsatolta magát, nagy összegű biztosítást kötött… egerek nem voltak az útban, nem volt a közelben egy se. Kitette az indexet és lenyomta a pedált. – Legalább dumálunk az úton.
  – Szóval templomban énekeltél? – kérdezte Ali, miközben kihajtottak a műhelyből.
  – Templomban? Dehogyis.
  – Hát hol volt az orgona?
  – Ja, az Frankie stúdiójában. Ismered Frankie-t?
  – Hogy a csodába ne, az öcsém odavan a zenéjéért.
  – No, hát ővele dolgozom, egy gyerekműsorhoz csináltunk kísérőzenét, ahhoz énekeltem. Az orgona nem templomi volt, hanem elektromos, egy Yamaha Electone, hát az mindent tud, de meg is nyom egy mázsát. Több gomb van rajta, mint a műhelyetekben az összes autón.
  – Szuper, és mit énekeltél?
  – Mindenféle gyerekdalokat, de nem szabad bemutatót tartanom.
  – Jogi okokból, gondolom.
  – Dehogyis. Vanessa megtiltotta, hogy énekeljek, amikor vezetek, mert az énekléshez teljes figyelem kell.
  Ali nevetett.
  – Értem. És piros lámpánál? Merthogy mindjárt odaérünk a… no lám, átváltott. És hazafelé?
  – Miért, mi a különbség?
  – Hogy hazafelé majd én vezetek, és kedvedre énekelhetsz.
  – Ja, értem. Kösz, de szerintem nem lenne bölcs dolog, apa fölszólított, hogy vezessek, amennyit csak tudok, hogy rutint szerezzek. Majd inkább ott a célunknál, jó? Belibbenek az oviba és előadom, hogy egy gyereket keresek, à la claire fontaine m’en allant promener, j’ai trouvé l’eau si belle que je m’y suis baigné… – hirtelen énekre váltott – il y a longtemps que je t’aime jamais je ne t’oublierai…
  Aztán gyorsan elhallgatott, mielőtt Vanessa bedugja a fejét az ablakon ott, Franconville közepén, és felelősségre vonja.
  – Szerintem jó hangod van, egyszer meghallgatnálak tényleg.
  – Jaj, hülye vagyok – mondta Kissy, sebességet váltott, kihúzta a tokból a telefonját és odanyújtotta, de a mozdulat közepén megállt. Ali nem egér, neki nem adhatja oda a Jerry-telefonját, mert egy másodperc alatt lezár a készülék, és riasztja a vészhelyzeti kisegérközpontot. Szerencsére a telefonjaik ránézés nélkül is használhatók. – Fogd meg és tartsd, légyszi – nyújtotta oda Alinak, aztán kopogni kezdett a képernyőn, közben szünet nélkül a forgalmat figyelve, ahogy tanulta, és ahogy apáék szigorúan a lelkére kötötték. A volán mögött nem figyelhet semmi másra. De morzéban kopogni remekül tud úgy, hogy oda sem figyel. Tititi tá ti tátititi tátáti titátátá tátátá tátá ti, CE IK MQ PY 1, vagyis médialejátszás, Kissy, zene, folyamatos lejátszás, első dal. – Jó, leteheted bárhová.
  A telefon a Les mondes engloutis-val kezdte.
  – Ez egy régesrégi rajzfilmsorozat, csináltunk belőle egy feldolgozást – magyarázta Kissy, és befordult a boulevard du Bel Airre.
  Éppen otthon voltak, vagyis az A86-oson haladtak Vaucresson és La Celle-Saint-Cloud között, amikor a nyolcadik dal után a telefon elhallgatott.
  – Hát ennyi van egyelőre. Többet is énekeltem persze, de ezekből van jól sikerült felvétel.
  – Tök jók, már amit én értek hozzá.
  – Kösz.
  – És akkor te most már sztár vagy?
  – Ugyan már – nevetett Kissy, és a feje búbja felé bökött. – Ez a két nagy fül, ez vagyok én. Alapítványi kisegér, té-em. Aki néha énekel, kaszkadőrködik, de elsősorban shindyre vadászik. Mint most. Az énekórát és a forgatást lemondom a vadászat miatt, ha kell, de a vadászatot soha nem mondanám le egyik miatt sem. Hiszen a shindynk valahol a világban most is azon dolgozik, hogy becserkésszen egy gyereket… vagy akár többet.
  Ali vigyorgott.
  – Azért, gondolom, van már valamicske hírneved. Csak mert volt egy kuncsaft nemrég, mikor legutóbb itt jártál, az nagyon megnézett téged, mondtam is neki, hogy nem érdemes, van már srácod, és mondtam volna, hogy amúgy is életveszélyes vagy, de azt felelte, nem azért, hanem szerinte te vagy az a lány, akit látott pár nappal azelőtt a színpadon. Mondtam, hogy Kissy, és bólogatott, tényleg. Emlékezett a nevedre.
  Kissy hümmögött. Persze. Végül is láthatta.
  – Hát láthatott éppen. Föllépek itt-ott. De az egérkék nemrég kijelentették, hogy sose leszek sztár, amíg mások dalait énekelem, a sajátjaimat kell. És kijelentették, hogy írnak nekem dalokat.
  – És?
  – Hát most dolgoznak rajtuk. Ha egy egér valamit elhatároz, vagy pláne egy csomó, akkor az márpedig meglesz.
  – Eszerint a shindy is meglesz.
  – Naná, hogy meglesz – vágta rá Kissy éppen olyan hangsúllyal, mint az Esőember. – Azért megyünk, hogy elkapjuk, és garantálom neked, hogy hazafelé menet már a csomagtartóban lesz a bundája. – Kicsit gondolkodott. – Vagy legalábbis remélem – tette hozzá.
  – Ja, egyébként hová megyünk?
  – Egy Lorcy nevű faluba.
  – Sose hallottam róla. És kit keresünk?
  – Egy szemétládát.
  – Igen, ezt sejtettem, de mit tudunk róla?
  – Gyakorlatilag semmit.
  – Hm. Hány lakosa van annak a falunak?
  – Pár száz.
  – És hogyan választod ki, hogy melyik az?
  – Hát ez az, amit még én sem tudok.

Az óvodát könnyen megtalálták, a legelső járókelő megmutatta, merre menjenek. Szép kertes ház volt, a gyerekek kint játszottak a kertben, s az óvónő nyomban észrevette a kapu előtt álló Alit. Milyen jó, hogy magával hozta, gondolta Kissy. Őt magát nem vették volna észre, hiszen csak tíz centi magas.
  – Jó napot – jött oda az óvónő, negyven körüli, mosolygós asszony. – Segíthetek valamiben?
  – Igen, asszonyom – felelte Kissy, és felmutatta az igazolványát. – Kissy Chaton, Jerry Alapítvány. Azt remélem, hogy segíteni tud nekünk. Lenne szíves megnézni ezt az arcot és megmondani, látta-e már?
  Odanyújtotta a telefonját a kerítés fölött. Frodo négy képet tett föl erről a kislányról, mindről kivágták az arcát és egymás mellé tették őket. A hölgy nem sokáig tanulmányozta, bólintott.
  – Igen, láttam már. Miért érdekli?
  – Madame, beszélhetnénk valahol a gyerekek hallótávolságán kívül?
  – Hát… kérem. Szólok a társamnak, hogy ügyeljen a gyerekekre.
  – Köszönöm.
  A hölgy hamar visszatért.
  – Ali Chedid – bólintott Ali, amikor a hölgy kinyitotta a kertkaput és kilépett hozzájuk.
  – Suzanne Fournier. Talán menjünk át az utca másik oldalára, ott már nem hallanak minket.
  Csendes kis falusi utca volt, forgalom semmi, a házak előtti parkolók üresek, mindenki a dolga után jár. Átmentek a túloldalra, de a kertben, ami előtt megálltak, Kissy éles kisegértekintete fölfedezett egy öregasszonyt, aki valamilyen kerti munkát végzett abban a kertben, ami előtt megálltak.
  – Talán sétáljunk el egy kissé távolabb – javasolta, és meg sem szólalt, amíg el nem értek az utca végére, ahol már a rét kezdődött. – Nos, madame, arra szeretném kérni, hogy legyen a segítségünkre. Meg kell találnunk ezt a gyermeket.
  – Miért?
  – Az alapítványunk gyermekmolesztálási ügyekkel foglalkozik.
  Madame Fournier elsápadt.
  – Ezt nem mondja komolyan.
  – Bárcsak azért autózhattam volna ide két órát, hogy vicceljek önnel, madame.
  A madame Alira nézett.
  – Ön… rokona az ifjú hölgynek?
  – Nem, asszonyom. Én csak eljöttem vele, hogy a segítségére legyek, a főnököm kérésére.
  – Madame – folytatta Kissy határozottan –, ezt a gyermeket szexuálisan zaklatják, lehet, hogy hosszabb ideje. Meg kell találnunk és megmentenünk attól, aki ezt teszi vele.
  – Hogyan jutottak az arcképeihez?
  – Erre nincs jogom válaszolni önnek.
  – Ki az, akitől meg kell menteniük?
  – Ezt nem tudjuk. Mi valójában őt keressük. Vannak róla információink, és azt reméljük, hogy a gyermeken keresztül közelebb juthatunk hozzá.
  Csend, a hölgy gondolkodott.
  – De önök nem rendőrök.
  – Nem, madame, egy polgári alapítványtól jöttünk.
  – Ez esetben nem vagyok köteles önöknek felvilágosítással szolgálni.
  – Nem, madame – felelte Kissy türelmesen. – Az, hogy mi honnan jöttünk, nem kötelezi erre. Az a bizalom viszont, amit ez a gyermek önbe helyezett, amikor, gondolom, beiratkozott az ön óvodájába, erre kötelezi. Mert meg akarja védeni, hiszen ön felnőtt és pedagógus. És meg akarja védeni a többieket, akiket az az alak még molesztál vagy molesztálhat. Igaz?
  – Hogyne. De én önökről nem tudok semmit. Miért bíznék önökben?
  Egy alapítványi kisegérnek mindenre van és kell is, hogy legyen válasza.
  – Nem várom el, hogy bízzon bennem, madame. Megadhatom önnek egy rendőrfelügyelő nevét, akinél leinformálhat. De ha ez nem elég, akkor ne adja meg az információt, amit kértem. Akkor megszerzem máshogyan.
  – Hogyan?
  – Legegyszerűbben úgy, hogy megvárom a délutánt, amikor a gyerekek kijönnek, és ha felismerem, akit keresek, akkor odamegyek a felnőtthöz, aki érte jön. Ha nem, akkor elkezdem mutogatni ezeket az arcképeket a többi szülőnek, és ha ez sem segít, akkor mindenkinek a faluban. Csakhogy minél többen látják a képeket, madame, annál kockázatosabb. Köztük lehet az emberünk is, aki megsejtheti, hogy szorul a hurok, és kétségbeesésében ostobaságot is csinálhat. Például elhallgattathatja a gyereket… Egyszóval jobb lenne minél kevesebb feltűnéssel csinálni. Gondolom, érti.
  – Értem. S mit fog tenni, ha megmondom, ki ez a gyerek?
  – Beszélek a családdal. A továbbiak attól függenek, hogy tőlük mit tudok meg. Az emberünk gyakran találkozik a gyerekkel hosszabb időre. Lehet, hogy az apja. Mindenesetre nem sok ember lehet, aki egy ekkora gyerekkel gyakran van hosszabb időre kettesben.
  – Nem az apja – sóhajtott madame Fournier. – Nincs apja.
  – Értem, madame. Tehát válaszol a kérdésemre?
  – Rendben… válaszolok. Tudom a gyerek családnevét, és az óvodai nyilvántartásban megvan a lakcíme. De a keresztnevét nem tudom megmondani.
  – Nem baj, asszonyom, azt már az anyja megmondja.
  – Nem mondja – mosolyodott el fanyarul madame Fournier. – Nem lehet megállapítani, hogy melyik gyerek van a képeken. Mert kettő van.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Ikrek? Vagyishogy egy fél iker?

Míg visszamentek az óvodához, a hölgy elmondta, hogy ő természetesen jól ismeri a két kislányt, és meg tudja őket különböztetni, de a képek nem elég jó minőségűek, és nem lehet kivenni a sok apró ismertetőjel egyikét sem. Megpróbálták úgy is, hogy egyenként kinagyították a négy fotót, úgy tanulmányozta őket, de nem sikerült. Így aztán bement az óvodába és kihozta a címet egy cédulán.
  Monique és Véronique Gérard. Madeleine Gérard, Corbeilles, rue de l’Abreuvoir 144.
  – Most odamegy?
  Kissy bólintott.
  – Gondolom, a gyerekeket nem találom otthon.
  – Nem, a gyerekek itt vannak. – A madame pár pillanatig szemlélte a kertben szaladgáló gyerekeket, aztán biccentett a mászóka felé. – Nézzék, ott van Monique, a mászóka alatt ül, kék blúzban. Véronique pedig… á, igen, ott hátrébb szaladt el éppen, sárga kezeslábast visel. De nem hiszem, hogy célszerű lenne beszélniük velük.
  – Én sem gondolom, asszonyom. Gyermekpszichológusra van szükségük, annak kell beszélnie velük. Az én dolgom az, hogy elkapjam azt a szemétládát, mielőtt megerőszakolja őket… úgyhogy indulok is.
  – Várjon, hát az anyjukat sem találja otthon, dolgozik ilyenkor. Van egy élelmiszerbolt ott náluk a sarkon, ott keresse.

Kissy megköszönte a segítséget, visszaültek a kocsiba és pár perc alatt Corbeilles-ben voltak, ez volt Lorcy közelében a nagyváros. A rue de Beaune sarkán megtalálták a sajtboltot – Kissy nem felejtette el, hogy kisegér nyelven minden üzletet sajtboltnak hívnak, ahol árulnak sajtot, függetlenül attól, hogy még hányféle egyéb dolgot árulnak, és persze rögtön szemügyre vette a választékot. Aztán elkapott egy eladót.
  – Jó napot, asszonyom.
  – Jó napot, miben segíthetek?
  – Madame Gérard-t keresem.
  – Ott láttam a húsoknál.
  – Köszönöm. – Kissy továbbsétált, a nyomában Alival, a húspulthoz, ahol három eladót is talált. Az egyik megkérdezte, mivel szolgálhat.
  – Melyikük madame Gérard? – tudakolta Kissy.
  – Én vagyok – nézett oda egy másik, alacsony, barna, kissé molett. – Mit adhatok?
  Kissy közelebb surrant.
  – Asszonyom, hol tudnánk bizalmasan beszélgetni?
  A nő értetlenül nézett rá.
  – Bizalmasan?…
  – Igen, asszonyom, a mondandóm nem tartozik kívülállókra.
  A nő kicsit bambán arrébb ment, a péksüteményes állványokhoz, ahol nem volt senki. Kissy kénytelenségből elfogadta, de odafordult Alihoz.
  – Ha valaki erre jön, küldd el. Madame, Kissy Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól – mutatta fel az igazolványát. – Ő a társam, Ali Chedid. Egy bűnöző után nyomozunk, aki gyerekeket molesztál. Sajnos önnek legalább az egyik lánya köztük van.
  – Yvonne?!
  A döbbent arckifejezés, a száj elé kapott kéz, a kérdés hangsúlya – minden éppen olyan volt, amilyennek Kissy előre elképzelte. Csak a név nem egyezett.
  – Ööö… cin-cin… itt valami tévedés van… Madame, az ön lányait nem Monique-nak és Véronique-nak hívják?
  – Az ikreket? – A hölgy még jobban kétségbeesett. Teljesen kiütötte a hír, még levegő után kapkodott, amikor Kissy diónyi fejecskéjében megvilágosodott a helyzet. Kolumbusz érezhetett ilyen diadalt, amikor megtalálta Amerikát.
  A hölgynek három lánya van.
  – Elnézést, asszonyom – szólalt meg Ali a háta mögött –, a hölgyek bizalmas beszélgetést folytatnak, kérem, ne zavarja őket.
  – No de kérem – szólalt meg egy erőteljes, kellemetlen női hang –, ez talán még az én üzletem!
  Kissy megpördült, és majdnem beleverte az orrocskáját egy magas nő bokájába… illetve inkább a mellébe. Fölnézett rá.
  – Kissy Chaton – csapta föl az igazolványát –, Jerry Alapítvány. Asszonyom, ha nem akar tíz perc múlva zsarukat látni az üzletében, akkor most magunkra hagy minket.
  – Kérem – mondta a magas meglepett sértettséggel. – Kérem…
  S visszavonult, Kissy pedig visszatért madame Gérard-hoz. Immár kettős diadal feszítette bundácskáját: elhárította a főnököt és pusztán a keresztnevük alapján megszámolta madame Gérard lányait, teljesen egyedül!

Kicsit kókadtan ült a kocsiban, fárasztó volt a társalgás madame Gérard-ral, aki nem volt éppen bajnok az intelligenciában. De aztán megélénkült, amikor célhoz értek. Persze külön hercehurca volt, hogy a hölgy eljöhessen velük, Kissynek már a kezében volt a telefon, hogy hívja a rendőrséget, és csak mondta szakadatlanul, hogy bűnügyi nyomozást folytat, és ha madame Főnök nem engedi el a hölgyet ővele, akkor majd jön egy rendőrnyomozó, akivel muszáj lesz, különben letartóztatják a hatóság munkájának akadályozásáért, de ő szeretné elkerülni a feltűnést a nyomozás érdekében, és mellesleg a madame üzletének sem tenne jót.
  Mindegy, túlestek rajta, mehettek. Átmentek a kisvároson, egy La Bourbonnerie nevű városrészbe, ott volt az emberük. Simon Gérard. A hölgy apja. A gyerekek nagyapja. Rue Saint-Lucas negyvenhét.
  – Asszonyom – mondta Kissy útközben –, ön csenget be, ön megy be elsőnek, de aztán én fogok beszélni. Ért engem, ugye?
  Persze hogy értette. Megérkeztek. Csinos kis házacska, ápolt kerttel. Kissy kimászott a kocsiból, csomagot nem vitt, a hátizsák és a helikósdoboz hátul volt. A fegyverei nála vannak.
  De azokra sem lesz szüksége, állapította meg már akkor, amikor a másik kettő még ki sem szállt. Simon Frodo Gérard a kertben volt, egészen közel a kapuhoz, valami sövényfélét nyesegetett éppen. Nem kellett becsöngetni, a kocsi ugyan az utca túloldalán állt meg, a menetirány szerint, de rögtön észrevette őket, aztán a lányát is. És már nyitotta is a kaput.
  Alacsonyabb volt, mint Kissy. Apró, sovány ember. Fél kézzel elintézi.
  – Nahát, Madeleine. Mi történt? Nem szoktál beállítani munkaidőben… jó napot, madame… monsieur?
  A madame az Kissy volt, aki már vagy száz ilyen alakot hűvösre tett vagy asszisztált hozzá, és valahol a diónyi fejecskéjében valami azt mondta, hogy valami nincs rendben.
  Odalépett a pasashoz.
  – Hogy szólíthatom? Monsieur Gérard? Vagy monsieur Frodo?
  Értetlen arckifejezés.
  – Gérard vagyok, igen. Simon Gérard üzletkötő.
  A Frodóra nem is reagált. Valami tényleg nincs rendben.
  – Apa – szólalt meg madame Gérard feldúltan –, hogy tehetted?!
  – Mit, drágám? Mi a baj?
  – Még kérdezed?! Meztelenül fotóztad a lányaimat és p… p… pedofiloknak osztogattad!
  A döbbent arcot, amit a pasas vágott, nehéz lett volna megjátszani. Valami nagyon nincs rendben.
  – Jöjjenek be – rendelkezett hirtelen. – Ezt nem a kertkapuban fogjuk megbeszélni.
  Bementek a házba. Az előszobában Kissy egy pillanat alatt kiszimatolta a legelső ajtót, amin belátott egy szobába. Abba a szobába, ahonnan neki volt már egy csomó fényképe. Az egyiket elővenni a telefon képernyőjére, megállni vele az ajtóban és föltartani úgy, hogy a telefon mögött az ugyanúgy berendezett szoba látsszon – a gyakorlott kisegérnek csak egy másodperc.
  Frodo Gérard lehetett öreg, de a látása jó volt. Meghökkenten bámulta a telefont. Valami nagyon-nagyon nincs rendben.
  – Ez mi az ördög?
  – Még kérdezed?! – csattant föl a madame hisztérikusan, bár ezt már kérdezte, és akkor sem ment vele semmire.
  – Drágám, hagyd már ezt abba. Tudhatnád, hogy én nem csinálok ilyen fotókat. Próbálj megnyugodni, kérlek.
  – Uram – szólalt meg Kissy –, ezt a képet ebben a szobában készítették.
  – Igen, ezt én is látom, de hát… teremtőm, csak nem…?
  – Csak nem mit?
  – Isten ments róla ilyesmit feltételezni, de hát…
  – Monsieur, lenne szíves befejezni a mondatot?
  – Ez tényleg abszurd – mondta a madame.
  – És az apádról feltételezni nem az?! – vágott vissza Gérard. – Nézze, madame – pillantott Kissyre. – Egyvalaki lehetett ebben a házban kettesben az unokáimmal. Philippe, az unokaöcsém.
  Madame Gérard sírva fakadt. Az úr is a könnyeivel küszködött.
  – Szörnyű ilyet mondani egy halottról… de nem találok más magyarázatot.
  Kissy érezte, hogy a füle megindul lefelé. Valami tényleg nagyon, de nagyon nincs rendben.
  – Meghalt?
  – Igen… autóbaleset… négy hónapja… nagyon szerettük, soha nem gondoltunk volna róla ilyen szörnyűséget.
  Kissy már nyitotta a szájacskáját, hogy kérdezzen valamit, de ekkor kopogni kezdett a telefonja.
  – A gyermekpszichológus ki fogja deríteni, hogy ki volt, hiszen a gyerekek emlékeznek. A képeket ma rakták föl, de ennek semmi jelentősége, őtőle bármikor elkerülhettek a képek. IN.
  Kissy eltette a telefont, egy pillantást vetett az ajtóban álldogáló Alira, aztán az anyára és a nagyapára, akik már egymást átölelve sírtak, és csendben kisétált a házból.
  – És most? – kérdezte Ali a kertkapuban.
  Kissy szomorúan nézett rá.
  – Én a Jerry Alapítvány kiválóan felkészült és kiképzett kisegere vagyok. De egy halott shindyt még én se tudok megfogni… pláne ha már négy hónapja nem él.
  – Igen, ezt sejtettem, de mit fogunk most csinálni?
  Kissy tétován ide-oda vándorló tekintete hirtelen megállapodott. Megint a Céltudatos Kisegér volt, aki pillanatok alatt hozza meg döntéseit.
  – Ott a helyünk – biccentett az út másik oldalán álló étterem felé.

– Megvan! – csattant föl a telefon olyan hirtelen, hogy a pincérlányt, aki éppen a másik asztalnál állt Kissy háta mögött, majdnem rádöntötte a terített asztalra Kissy hátracsapódó füle. – Megvan, egérkék! India Mike Lima Uniform Romeo India Whisky, Charlie X-ray, Charlie Papa, Uniform Tango Uniform Foxtrot Uniform Echo India Whisky, India Whisky!
  – Halkabban, az istenért! – szólt rá Kissy, és körül is nézett. – Én nyilvános helyen vagyok!
  – No és? Uniform Lima India X-ray?
  – Nem, persze hogy nem, de az alapítványnál nem így dolgozunk. Most kopogd le értelmesen, összefüggően, hogy mi a shindy történt.
  – Naná hogy az! – cincogta Molly lelkesen, és morzézni kezdett, mint a vízfolyás. Kissy elhűlve hallgatta. – Facebookon találtam, nagyon helyes srác, tizenöt éves, ennivalóan cuki, izmos, karcsú, magas, kék szemű, szőkésbarna. Tegnapelőtt este óta csetelünk, megszólított, mert látott a moziban és utánaérdeklődött a srácoknál, hogy ki vagyok, és nagyon tetszem neki és állati klasszakat dumáltunk. De tényleg imádnivaló srác, és tegnap este már egészen-egészen szexiseket is dumáltunk, késő éjszakáig, és aztán kibökte, hogy azért most már szeretne látni belőlem többet is, és akkor küldtem neki szuperjó képet félmeztelenül, és akkor megjött az igazi nagyon csuda klassz szerelmi vallomás, felolvashatom?
  – Nem! – vágta rá rémülten egyszerre sok száz kisegér szerte Francia- és Németországban.
  – Ez az egér rosszabb, mint Vanessa – sóhajtotta Kissy.
  – Hallom ám – jött a mikró hangja a Côte d’Azurről.
  – De így morzéban nem az igazi – felelte Molly, még mindig morzéban.
  – Van valakinek egy macskája kéznél? – kérdezte Françoise.
  – Mindegy – mondta Niala. – Tessék, egérke, olvasd föl, csak ne hangosan, mert mi is nyilvános helyen vagyunk.
  Molly visszafojtottan, drámaian olvasni kezdett.
  – Kedves Martine, köszönöm a képet. A játéknak ezzel vége. Ha nem küldesz száz eurót holnap estig az alábbi számlaszámra, holnapután az összes osztálytársadnak elküldöm a képet. És mellékelve a számlaszám. Hát nem édes? Ahogy kedvesen megköszöni, mert tanult illemet, egy igazi úriember a srác! És milyen jóképű!
  – Hagyd már abba! – sivalkodott ezernyi kisegér.
  – Egérke! – ripakodott rá Kissy. – Azon a képen tényleg te vagy?
  – Persze, már látott, mi értelme lett volna kamu képet küldeni? A rendes Facebook-fiókomat kereste meg, van azon egy csomó kép rólam. Történetesen van egy testrészem, amiről eszébe sem jutott képet kérni, pedig nincsen neki. A fülem.
  A végére már vészjósló lett a hangja. Kissy ettől még ugyanúgy vágyódott egy palacsintasütő után.
  – És mit feleltél?
  – Semmit. Ilyenkor a kétségbeesett, megalázott kislány ugyebár kikapcsolja a gépet és álomba sírja magát.
  – Te pedig?
  – Fölkeltem, kisurrantam a kamrába és megjutalmaztam magam sajtos sütivel. Ne aggódjatok, óvatos voltam, a cica nem láthatott semmit.
  – De miért csak most mondod el? – kérdezte Niala.
  – Hát mert most lettem kész a kis magánnyomozásommal. A rátermett alapítványi kisegér ugyanis…
  – Elég ebből – nyüszítette Kissy. – Mindent tudunk a rátermett alapítványi kisegérről, a nyomozást mondjad!
  – Nem kizárt, hogy csalódást fog okozni – cincogta Molly.
  – Mindegy. Ki vele!
  – Hát szóval a srác egy tizenkilenc éves svéd fotómodell, akinek halvány sejtelme sincsen arról, hogy a fotói máshol is szerepelnek a neten. Nem is így hívják.
  – Ezt eddig is tudtuk! – sikoltotta Kissy. – Azt mondtad, mész shindyt verni! Azt mondd már el végre!
  – Az imént elküldtem egy üzenetet. „Nincs pénzem. A szüleimnek sincs, és lopnom sincs kitől. Nem tudok ennyit fizetni. Nem értem, miért csinálod ezt. Te rendes srácnak látszol, miért akarsz így pénzt keresni? Beszéljük meg, jó?” Képzeljétek, pillanatok múlva itt volt a válasz. Randit adott! Ötkor találkozunk Yerres-ben, de nem mondom meg, hol, mert odarohantok és engem kihagytok az egész szórakozásból. Nekem már megvan a tervem. Állati romantikus lesz az egész. Fölhív a lakására, és én boldogan vele megyek, bár nem tizenöt éves lesz és ennivalóan cuki, hanem ötvenöt és ehetetlenül leplottyadt, de azért fölmegyek a lakására, ahol, mit tesz Isten, véletlenül ott lesz hat-nyolc-tíz-húsz kedves barátja, csupa talpig úriember, akik kedvesen leültetnek és megkínálnak kólával, amiben akkora adag drog lesz, ami kiütne egy lovat is, nemhogy egeret, és amikor magamhoz térek, valahol egy erdőben fogok feküdni teljesen meztelenül, kirabolva és nagyon megerőszakolva, és lehet, hogy találok a karomon egy feliratot a saját véremmel írva, amin kedvesen megfenyegetnek, hogy ha bárkinek szólni merek, kinyírnak. Remélem, lesz ennyi sütnivalójuk. Hát ez a terv, egérkék.
  Az egérkék a fejüket fogták. Ali is, aki a morzés részt ugyan nem értette, de elég jól képbe került azóta.
  – Kicsi vörös nordnémet zsebegérke értette jól Parodie ám – szólalt meg egy újabb hang a kis csendben.
  – Nem annak szántam, de ezt hogy lehet másképpen jól elmesélni?
  – No jó – szólalt meg Nimby –, elég a cincogásból, ebből nem élünk meg, egérkék. Ötig még rengeteg időnk van, kérem föltartani a füleket, hogy ki lesz ott. Tettem ki térképet.
  Kissy megnyomta az igen gombját, a számláló pörögni kezdett, de Molly megcsóválta a fejét.
  – Á, negatív, nem lehet, egérkék. Csak én lehetek ott, meg még egy egér. Ez a szigorú utasítás.
  – Tud rólunk?!
  – Dehogyis. Rendőri utasítás, D’Aulnoy felügyelőtől kaptam. Már ismert minket, Castelli sokat beszélt rólunk, és most őhozzá irányított. Azt mondta, fogadjunk szót D’Aulnoy-nak, mert tudja, hol vannak azok a cellák, amiknek a rácsán az egér sem fér át. D’Aulnoy pedig azt mondta, azért enged oda engem meg egy társamat, mert lehet, hogy bűnszövetkezetben dolgoznak. Ezért mehetek lépre a találkának, mert amúgy már lekapcsolták volna.
  – Tudják a kilétét?
  – Megadta a bankszámlaszámát. Pedig benne van a Zsarolók kézikönyvében, hogy soha ne használjunk a saját nevünkre nyitott bankszámlát.
  – Ez az egér rosszabb, mint Vanessa – jelentette ki Vanessa.

Kissy nagyot sóhajtott és bekopogott, bár a ház ajtaja ugyanúgy nyitva volt, mint a kertkapu. A monsieur ki is szólt nyomban, hogy nyitva van.
  – Mi vagyunk azok – szólt be Kissy, és beléptek. Gérard-ék bent ültek a szobában, a szemüket törölgették, nagyokat sóhajtottak, de az első megrázkódtatáson talán már átestek. – Bejöhetünk, uram?
  – Persze, jöjjenek csak.
  – Monsieur Gérard – állt meg Kissy a szobaajtóban –, elnézését kell kérnem az iménti gyanúsításért, és hogy megzavartuk a nyugalmát, de ismételten kénytelen vagyok igénybe venni az idejüket.
  – Tessék, kerüljenek beljebb, foglaljanak helyet. Mit tehetek önökért? Azaz meg sem kérdeztem, mivel kínálhatom meg önöket?
  – Köszönöm, uram, de most ebédeltünk. – Beléptek, helyet foglaltak. Különös, gondolta Kissy. Itt ül és beszélget abban a szobában, ahol az egyik vagy mindkét ikerkislányt pucéran fotózta a bácsikájuk – s hogy még mi egyebet csinált velük, nem tudni. – Asszonyom, uram, tudom, hogy ez fájdalmas önöknek. De mégis kénytelenek vagyunk az ügy végére járni. A képeket ma tették föl a netre, és akárki csinálta, az nem Philippe volt. Valahogyan el kellett jutnia Philippe-től ahhoz, akinél most vannak, és ha szerencsénk van, akkor követni tudjuk az útjukat, és eljutunk ahhoz, aki visszaél a gyerekek fényképeivel. Ez a célunk. Tudnak nekem segíteni?
  – Hogyan segíthetnénk? – kérdezte monsieur Gérard.
  – Mi történt Philippe holmijával? Elsősorban a számítógépe, mobilja érdekel.
  – Minden nála van, ugyanúgy hagytuk a lakását, ahogy volt. Tudja, a hagyatéki eljárás miatt.
  – Megnézhetjük?
  – Meg. Nálam van a kulcs.
  – Akkor ha lehet, rögtön oda is mennénk – állt fel Kissy. – A madame-ot esetleg vigyük vissza az üzletbe, ne legyen kellemetlensége a hosszas távollétből, mi pedig önnel odamegyünk.
  És mentek. Madame Gérard-t nem csak kitették az üzletnél, hanem Kissy is kiszállt, bement, megkereste a főnökasszonyt és köszönetet mondott neki a nyomozáshoz nyújtott értékes segítségéért.
  – De hát milyen nyomozáshoz?
  – Erre nincs jogom válaszolni önnek, madame – felelte Kissy rutinosan, és félóra múlva Pithiviers-ben voltak.

A shindy háza egy olyan utcácskában volt, ahol csupa egyforma, fehér ikerház követte egymást. Monsieur Gérard a házszámokat figyelte, mert ő bizony nem sokat járt itt azelőtt.
  A postaláda persze tele volt. Gérard úr megjegyezte, hogy megkérték a szomszédot, hogy pár naponként ürítse ki a ládát, adtak kapukulcsot, de hát nem csinálta meg. Kinyitották a házat. Az előszobában áporodott, poros szag fogadta őket. Kissy beleszimatolt a levegőbe apró, gombszerű orrocskájával, és remélte, hogy a shindynek nem volt macskája, akit négy hónapja bezártak ide, hogy most nekik kelljen fölötte gyászszertartást tartani. Gérard úr elkezdett körbejárni és kinyitogatni az ablakokat.
  – Azt hiszem, takarítókat kell majd fogadnunk – állapította meg. – Akkora itt a por…
  Kissy bólintott. Bármikor előkerülhet egy-két piramis és néhány teve. Gérard úr nyomában járva megtalálta a shindy elhagyott hálószobáját, ahol az asztalon fölfedezett egy laptopot. Kinyitotta.
  – Ez teljesen le van merülve. És itt persze nem tudjuk feltölteni, hiszen nincs áram a házban… no meg nem is akarunk itt ücsörögni. Ali, kivinnéd a kocsiba? Írok majd egy elismervényt róla Gérard úrnak. Nos, vajon hol találhatunk valamilyen adattárolót?
  – Hát azt bizony nem tudom – vont vállat a monsieur –, én idebent végképp csak egyszer jártam, amikor bezártam a házat.
  – Keressük – mondta Kissy, és hozzá is látott. A hátizsákból fejlámpát vett elő, a helikósdobozból kézi zseblámpát; Gérard úr ez utóbbit választotta. Kissy feltette a fejlámpát és elkezdte átkutatni a fiókokat.
  Egy jó óra múlva tértek vissza a kocsihoz, fülig porosan, mindenféle adattároló nélkül. A shindy nem volt az a számítástechnikus típus, mint Nimby, akinek a szobájában első ránézésre húsz pendrive-ot és harminc memóriakártyát találni. Csak az egy szem laptop.
  Gérard urat persze hazafuvarozták, és Kissy megígérte, hogy hamarosan visszaviszi a laptopot. Az úr vállat vont, nem érdekelte.
  – Hát akkor mehetünk – mondta Kissy. – Először is keresünk egy óriási porszívót.

Három óra előtt otthon volt; Alit kitette a városban, kifejezve sajnálatát, amiért a verekedésből most nem lett semmi. Aztán hazament, lezuhanyozott, átöltözött, a laptopot letette a gépteremben az asztalra, és visszaült a kocsiba. Persze még nem Yerres-be ment, hanem egereket gyűjteni. Rendőri tilalom van, hogy nem lehetnek ott? Rendben. A rendőrség egy szál egeret sem fog látni azon a kettőn kívül, akiket engedélyeztek. A többiek máshol lesznek, távolabb. Minden eshetőségre.
  Fél öt előtt Yerres-ben voltak. Megszavazták, hogy egy kölyköt küldenek Mollyval, mégpedig nőneműt, hiszen nem lehet tudni, hogy a zsaroló eszik-e fiút is. Azt egyértelműen eldöntötték, hogy igenis pedofil, hiszen amikor Molly közölte, hogy nincs pénze, odahívta Yerres-be. Ha csak a pénz érdekelné, minek hívta volna? Attól nem lesz pénz, hogy odamegy. Hacsak nem akarja elrabolni és váltságdíjat követelni, de hát annak sincsen semmi értelme, két euró ötvenet követelhetne érte, ennyibe kerül a kisállat-kereskedésben egy fehér egér.
  Molly nem akart választani, azt mondta, ő mindegyik társát egyformán szereti, sorsoljanak. Brigitte nyert. Ők taxin mentek Yerres-be, volt náluk alapítványi kártya, azzal fizettek. Egy múzeumnál szálltak ki, amit Caillebotte-birtoknak hívtak, de nem mentek be, átsétáltak az utca túloldalán levő üzletsorra és lelkes shoppingolás látszatát keltve várták a rendőröket meg a shindyt. A rendőrök jelentkeztek előbb, fél ötkor, D’Aulnoy és a társai jelöletlen kocsikban várakoztak a környéken szétszóródva. Négy kocsival tizenhat ember jött.
  Claude, Nique, Maverick és Kissy a kocsiban ült a rue Pierre Lotin. A találkahely a rue Auguste Renoir egyik lakótelepi háza előtt volt.
  Eljött az idő. Mézescsupor és Marcipán Szívecske odasétált a kijelölt helyre. Az alkalomhoz illően voltak öltözve: sortban, könnyű pólóban. Nique és Maverick a magasból, tisztes távolból figyelte őket, Kissy becsatolva, nagy összegű életbiztosítással ült a volánnál, készen, hogy indítson, Claude volt a tartalék, aki akár oda is tud rohanni, ha kell. Egyelőre tétlenül ült Kissy mellett.
  Valahol ott voltak a rendőrségi figyelők is.

– Zakós, farmeres pasi A4-nél – jelentette Maverick. – Feléjük tart.
  Kissy is látta a műszerfalra rögzített táblagépen. Claude is. Nique nyilván nem, hiszen ő a saját gépét vezette, más irányban. Csupor és Marcipán hamarosan szabad szemmel fogja látni.
  Látták is. A pasi elsétált mellettük ötven méterre.
  Vártak.
  Ekkor egy férfihang szólalt meg a fülhallgatóikban.
  – Itt D’Aulnoy felügyelő. Nem vagyunk egy kicsit sokan? Én azt az utasítást adtam, hogy csak ketten lehetnek.
  – Ne aggassza magát, felügyelő úr – felelte Kissy. – Háromszáz méterre vagyunk a lányoktól, fák mögött, és mind a négyen bent ülünk a kocsiban. A helikopterek is rejtve vannak. Értjük a dolgunkat. Ha nekünk nem is, a légi megfigyelésnek még hasznát vehetik.
  – Értem. Bár nem értek egyet önnel. Apropó, ki beszél?
  – Kissy Chaton, Jerry Alapítvány. Ugyanaz a célunk, uram. Megvédeni a csuprokat és elkapni a csibészeket. És profik vagyunk.
  – Figyelem, egérkék, öt perc múlva öt óra – jelezte Claude, és le is kopogta, mert a csuprok telefonján és óráján kikapcsolták a hangot, csak a morzét vette. – Ha az emberünk pontos, hamar meg kell jelennie.
  – Még van öt egész perce – felelte Nique.
  – Randin nem szabad a hölgyet megvárakoztatni – vágta rá Maverick. – Főleg ha az a terv, hogy úgy megerősza… nini, pasi B3-nál, kockás ingben, ez is feléjük… nem, elkanyarodik. De nem nagy szögben. Ez nem a buszmegálló felé megy. Mégiscsak őket veszi célba. Aha, megkerüli őket, figyel, hogy tiszta-e a levegő. Ez lesz az emberünk, egérkék, macskaveszély! A lombok közül figyelem és a háta mögött maradok, engem nem láthat.
  – Hajtsd le a füledet is – tanácsolta Claude.
  – Ne aggódj a fülem miatt, egérke. Hallottad a nagy egeret, profik vagyunk.
  – Ha hallanák magukat, ahogy folyton egerekről beszélnek – dünnyögte D’Aulnoy, de aztán elharapta a mondatot, mert a shindy megszólalt a telefonban.
  – Helló – mondta. Mély, felnőtt férfihang volt.
  – Helló – viszonozta Molly, aztán Brigitte is.
  – Ketten jöttetek?
  – Aha… ő a barátnőm.
  – Á, értem. A barátnőd.
  Kis csend. A shindy érdeklődve tanulmányozta a két kislányt, az alapítvány pedig a helikók kameráján a shindyt.
  – Malacka, te maradj a cicán – mondta Kissy. – Fiona, te folytasd a vizsgálódást, lehetnek bűntársai itt a közelben, magasról, nagy távolságból figyelj.
  – Vettem – felelte Fiona, és a Discovery egy szempillantás múlva valahol a szomszéd város fölött lebegett, onnan pásztázta távcsővel a környéket.
  – Szóval nekem nincs pénzem – mondta Csupor durcásan. – Hiába küldöd szét a képet az osztálytársaimnak, attól nem tudok fizetni.
  – Éééértem – mondta a shindy lassan. – Persze. Hogyne. Hát ha nincs, akkor ugye nincs.
  – Akkor? Letörlöd a képet?
  – Hát azért azt talán mégsem – vigyorgott a pasas.
  – Hanem?
  – Hát talán keress valami más módot, ahogyan fizethetsz.
  Csupor vállat vont.
  – Nincs nekem semmim.
  Ő nem ajánlhatott föl semmit, aminek a szexhez köze van, mert abba a shindy ügyvédje már beleköthet. Minden ilyesmit csak a shindy kezdeményezhetett. És ha ledolgozná, mondta. Szó se lehet róla, felelte Niala, te csak ne ajánlj föl semmit, kelljen azt is a shindynek. Különben is, tette hozzá Nimby, ezzel elismernéd, hogy tartozol neki valamivel.
  – Hááát igen – bólogatott a shindy lassan. – Ez gond. De esetleg… hm… lássuk csak… le is dolgozhatnád. Milyen ötlet?
  Na végre, sóhajtotta Kissy. Már legalább ötvenöt másodperce, hogy itt állnak, azazhogy amott állnak és húzzák az időt, csak azért, mert a shindy túl óvatos ahhoz, hogy kirukkoljon a farbával. Minek? Minek?! Csupor a végén úgyis kihajítja a csukott ablakon, remélhetőleg a második emeletről.
  Csupor vállat vont, neki mindegy.
  – No jó. Gyere velem.
  – Ööö… én is jöhetek? – kérdezte Marcipán. Kész volt a fedősztori, hogy Csupor ugye mégiscsak félénk kicsit egyedül, de a shindy nem tartott rá igényt, neki igazán nem gond, ha egy rezsivel két gyereket zsebelhet be.
  – Hát hogyne, gyere csak bátran! – vágta rá, Kissy megítélése szerint a kelleténél kissé lelkesebben; ha a kislányok tényleg azok lennének, akiknek mondják magukat, most kezdenének gyanakodni. De hát túl buták hozzá, szerepük szerint.
  Elindultak, de nem a legközelebbi ház, hanem egy parkoló felé.
  – Kocsiba ülnek, ezt nem fogjuk hagyni – szólalt meg D’Aulnoy. – Kettes, hármas, négyes, készüljetek a feltartóztatásukra.
  – Várjon! – szólt közbe Kissy. – Kérem, ne avatkozzon még be, felügyelő úr! Követni tudjuk őket!
  – A helikopterrel? Szem elől téveszthetik, nem vállalom a kockázatot.
  – Nyomkövető van a telefonjukon és az órájukon. Pontosan tudjuk, hol vannak.
  – És ha elveszik tőlük?
  – Az lehetetlen – mondta Kissy meggyőződéssel. Bízott az egereiben.
  – Hát jó – mondta a felügyelő kis tűnődés után, miközben a kis csoport elérte a kocsit. – Kettes, hármas, négyes, új parancs. Egyelőre nem állítjuk meg őket, csak óvatosan követjük.
  A shindy és a két kislány elért egy parkoló autóhoz.
  – Parancsoljatok – nyitotta az ajtót. Látták az Enterprise kameráján felülről és mindkét egér órájának kameráján közelről. Az egérkék beültek hátra, a shindy elölre.
  – Piros Volkswagen, AO-243-AZ – jelentette Malacka. – Ismétlem, Alfa Oscar, kettes, négyes, hármas, Alfa Zulu. Vettétek, Charlie Charlie?
  – Hallja, felügyelő úr? – kérdezte Kissy. – A mi nyelvünkön Charlie Charlie azt jelenti, rendőrség.
  – Úgy? Igen, vettük. Negyvenhárom-hatvanegyes jelenkezem. Jármű azonosítását kérem, a rendszám AO-243-AZ. Köszönöm.
  A kocsiajtó becsapódott, s a kis csendben tisztán hallatszott a gyors kopogás.
  .. -. .. .... ... .. -.--
  – Hallotta ezt a kopogást, felügyelő úr? – kérdezte Kissy.
  – Igen, hallottam valamit, maga tudja, mi volt?
  – Morzekód. Az egyik egerünk lekopogta a kocsi rendszámát.
  – Küldtem visszajelzést kispöttyben – mondna Claude.
  – Miben? – kérdezte D’Aulnoy.
  – Szintén morzekód, de nem kopog – felelte Kissy. – Az órájuk számlapján jelenik meg, a mutatók mellett néhány parányi pontocska. Aki nem tudja, mit jelent, akár egyenesen rábámulhat az órára, akkor sem tűnik föl neki. Megfejteni pedig végképp nem tudja.
  – Értem. Ügyes. Hát ha valamit morzéznak még, majd legyen szíves közvetíteni, mert én bizony nem ismerem a morzeábécét.
  – Ha tudná, azzal sem menne semmire, felügyelő úr. Saját morzénk van, rajtunk kívül senki sem ismeri.
  – Indulnak – jelentette Malacka.
  – Fiona, hozd le az Enterprise-t, Chip, te vedd be és rakd el, a Discovery követi a kocsit, mindig magasról, messziről, oldalról. Mi ráérősen haladunk a nyomukban.

– Jobbra fordulnak a Renoiron – jelentette Fiona, aki most a nyomkövetők jelentéseit figyelte. – Megint jobbra a Lotira. Kihajtanak a főútra.
  – Eddig sejtettük – mondta D’Aulnoy. – Balra vagy jobbra?
  – Pillanat – felelte Malacka –, még nem tette ki az indexet… de, már igen, balra!
  Kissy előtt egy táblagép volt a műszerfalra erősítve, a környék térképével.
  – Ha ők amarra mennek, akkor mi emerre – jelentette ki, és indított. – Monsieur D’Aulnoy, elindulunk, de délnek, a másik végén jövünk ki a lakótelepről. A rue Saint-Exupérynél fogunk kibukkanni.
  – Ahogy gondolja – jött a válasz. – Mi hamarosan a nyomába szegődünk.
  – Körforgalomnál van, várakozik – jelentette Malacka rövidesen.
  – 1962. március 19-e térnek hívják – mondta Fiona.
  – Mi történt 1962. március 19-én? – tudakolta Malacka.
  – Honnét tudjam? Ötven egérnemzedék született azóta!
  – Akkor ért véget az algériai háború – felelte D’Aulnoy, hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Maguknak jók az idegeik.
  – Nem mi fogunk a kis játék végén kórházban feküdni – közölte Malacka. Elég vészjóslóan hangzott.
  – Remélem, a barátnőik sem.
  – Ők nem a barátnőink – mondta Fiona. – A kishúgaink. Mi egy nagy család vagyunk, uram, és még senki nem vitte el szárazon, aki bármelyikünket bántani próbálta.
  – Igen, hallottam erről.
  – Most jut be a körfibe – jelezte Malacka. – Jó, kint is van, nyertél, egérke, erre jön.
  – Akkor várunk még – felelte Kissy, és nem hajtott ki a rue Barbusse-re. – Hadd menjen el előttünk.
  – Milyen messziről akarja követni?
  – Több száz méterről. Egyáltalán nem akarom szabad szemmel látni. Minek? A Discovery látja, és négy GPS van a kocsiban.
  – Rendben. Remélem, tudja, mit csinál. Mi akkor magával tartunk, és nem próbáljuk követni a gyanúsítottat. Milyen is a kocsija?
  – Kék Fiat… ööö… az a helyzet, hogy nem tudom a rendszámot, felügyelő úr. Pár órája kaptam kölcsön ezt a kocsit.
  – Várj már, egérke – mondta Claude –, hol a forgalmi?
  – Hol lenne, a kesztyűtartóban. Indulás előtt megnéztem, de azóta megjártam vele Lorient megyét, és hát ezzel a diónyi fejecskémmel…
  Claude kivette, megkereste a rendszámot.
  – Most megy el előttünk a shindy – mondta közben Kissy. – Discovery, hol vagy?
  – Itt ülök a hátad mögött.
  – Nem te, egérke! A Papa Hotel hol van?!
  – Az még hátrébb, oldalról látom a folxit és hátulról saját magunkat. Mindjárt elindulok úgy százharminc felé, szép ráérősen követem, lehajtott fülekkel.
  – Addig én bemondom a rendszámot – szólalt meg Claude. – BO-766-BR, Bravo Oscar hetes-hatos-hatos Bravo Romeo.
  – Köszönöm, megkeressük magukat – felelte D’Aulnoy.
  – Ha gyerekeket akarsz hazavinni egy kis jó szexre, ne válassz piros kocsit – filozofált Maverick. – Akkor is tudnám követni, ha a belvárosi utcákon kanyarogna százzal, jóformán oda se kell nézni. Puff! Ez fájhatott!
  – Mi történt? – kapta föl a fejét sok száz egér és rendőr.
  – Egy bringás iszonyút zakózott a körfi mellett a járdán. Szerintem cékettő-háóhat. Már tanultuk.
  – Azt mondja, alkohol – nevetett Kissy.
  – Értékelem a kémiai tudását, de inkább figyelje a kocsit – mondta D’Aulnoy.
  – Most csorog be a körhintába, kicsit meg van torlódva a forgalom, úgy mennek, mint a jóllakott csiga. Ha gyerekeket akarsz hazavinni óriási nagy szexre, ne a csúcsforgalom idejét válaszd. Ha most ellépek a toronyhoz, körberepülöm és visszasétálok, még mindig itt lesznek. Hopp, mégsem, átslisszolt két kocsi között, keletnek tart, zéró-kilenc-zéró, irány Moszkva, de nem sokáig, kanyarodik az út. Tényleg, ha elviszi őket Moszkvába, együttműködünk az orosz rendőrséggel? Vanessa tud beszélni velük.
  – Nem, Ausztriában lekapcsoljuk, azokkal Elke tud beszélni – ígérte Kissy.

A shindy továbbra is keletnek tartott. A rue de Villecresnes-en végül Csupor megtörte a csendet.
  – Messzire megyünk, bácsi?
  – „Bácsi”, ugyan már – nevetett a shindy. – Szólíts Pelónak.
  Pelo?! Kissy elszörnyedt. Még mit nem! Pelónak Richard Bohringer-t hívták A nagy útban, Vanessa az ő családnevét kapta születésekor, tizenegy és fél évig viselte a nevét, Richard Bohringer minden egyes szerepe egy kis darab Vanessa D’Aubisson!
  Ezt a névválasztást lepüföli ezen a shindyn. Persze nem ez az igazi neve. Annyi pofont kap, ahány betűt megváltoztatott a…
  – Kissy? Kissy! Kissy!
  – Mivammá?! – kapta föl a fejét, és majdnem rálépett a pedálra… valamelyikre. Ötletszerűen. – Autót vezetek, egérke, mit akarsz?
  – Hogy figyelj a világra magad körül – felelte Claude. – Azt mondtam, lassíts, nem kell túl közel mennünk.
  – Ja igen. – Kissy visszavett a sebességből.
  – Oké, Pelo, szóval messzire megyünk?
  – Nem, egyáltalán nem. – Hallatszott a shindy hangján, hogy kajánul vigyorog. – Pár perc és ott vagyunk.
  – Mesélsz a munkáról, amit találtál?
  – Azt inkább majd ott megmutatom, jó? Megmutatok én nektek mindent, abban nem lesz hiba.
  – Aha – dünnyögte Kissy, és megnyalta a szája szélét. – Hát csak mutogass. Ők is meg fogják mutatni, hogy mijük van. Éles késük és kemény acélgolyók.
  Áthaladtak Yerres-en és elérték Pérignyt. Átmentek ezen a városkán is, és a shindy egyszer csak kihajtott az országútra.
  – Most már egykettőre ott leszünk.
  Tényleg hamar ott voltak, a shindy rendesen nyomta a gázt. Szántóföldek között haladtak, alig volt valami forgalom.
  – Tudják tartani a sebességet a helikopterrel? – kérdezte a felügyelő.
  – Mennyivel mennek? – kérdezte Kissy.
  – Kilencven-száz között – felelte Maverick. – Nem, felügyelő úr, a Discovery csúcssebessége kilencven, de ez nem gond, ha városba ér, úgyis lassítania kell majd, és utolérem.
  – Vagyis nagyon hamar – mondta Claude. – Mindjárt eléri Brie-Comte-Robert városát.
  De nem érte el. Kevéssel a város előtt lassított és letért egy mellékútra.

– Egy gazdaság felé tart – jelentette Claude.
  – Discovery letér, átvágok a mezőn – felelte Maverick.
  – Észre ne vegye a helikoptert – szólt a felügyelő.
  – Ne aggassza magát, uram. Egy kilométerre vagyok tőle, és a Discovery negyven centi hosszú. Csak egy pöttynek látszom a távolban – hisz lehajtottam a fülemet is. Én viszont remekül látom őt. Nagy, piros, és nekem távcsövem is van!
  – Azonfelül vesszük a GPS-jeleket – tette hozzá Nique. – Elhajt a gazdaság előtt, nem áll meg. Most már nem mehet sokfelé, az út egy ipari akármihez visz, az lesz a célja.
  – Jó – mondta Kissy –, lőjétek föl az Enterprise-t, a másik irányból kerüljön az ipari akármi felé, de nagy ívben. Két különböző irányból figyeljétek az ipari akármit, magasról, messziről, távcsővel! Felügyelő úr, mindjárt elérem a bekötőutat. Egyelőre elhajtok a gazdaságig és ott búvóhelyet keresek a kocsinak. Valószínűleg gyalog megyünk tovább.
  – Nem, maguk maradjanak csak ott a gazdaságnál. A helikoptereknek nagy hasznát vesszük, de nem kell, hogy meglássák magukat.
  – És magukat, a négy kocsival?
  – Minket sem. Odajövünk a gazdasághoz és várunk.
  – Elérte az akármit – jelezte Claude –, lassít, meg fog állni. Végállomás. Ez nem gyakorlat, egérkék!
  – Ez Vanessa szövege – dünnyögte Maverick, és Kissy látta a tükörben, ahogy megdől az ülésen, nagy ívet írt le a Discoveryvel.
  Kissy lefordult a gazdaság hepehupás földútjára és behajtott a ház mögé, az ipari akármi felől nézve.
  – Mi megérkeztünk – mondta, s egy pillanat múlva megszólalt a shindy is.
  – Hát megérkeztünk.
  – Hát meg – felelte Csupor vidám hangja. – Sziasztok, srácok!
  Ez figyelmeztetés, gondolta Kissy: többen vannak. Még legalább ketten.
  – Jobb lesz, ha elindulok – mondta Claude, és nyitotta az ajtót.
  – Igen, Chip, de vigyázz, észre ne vegyenek. Amikor közel érsz, némítsd le magad, és surranj óvatosan!
  – Vettem, Jerry. Cin-cin!
  S a fiú már ott sem volt.
  – Mi maradunk – mondta Kissy –, ti a helikókat vezetitek, én pedig a kocsit, ha kell.
  A műszerfalon levő táblagépet Claude már átkapcsolta, most a két Csupor karórájának képét mutatta. Kissy ezt figyelte, de hirtelen mozgást látott a szélvédő mögött. Gyorsan odakapta a tekintetét… de nem cica volt. Egy nő közeledett a ház mögül. Jobbról ért a kocsihoz és behajolt az ablakon.
  – Jó napot. Segíthetek?
  – Jó napot, asszonyom. Nem, köszönjük, csak álldogálunk.
  A nő tekintete a hátul ülő két kislányra tévedt, akik lendületes mozdulatokkal kezelték a vezérlőket, és a videószemüvegben őt nem is látták.
  – Tudja, ez magánterület.
  – Értem, asszonyom. Nem szeretnénk zavarni, de itt maradunk.
  – Itt a rendőrség – szólalt meg a telefon. – D’Aulnoy felügyelő vagyok, madame, pillanatokon belül ott leszek az embereimmel…
  – Csendet! – szólt rá Kissy hirtelen, mert a telefonból megszólalt Csupor megint.
  – Oké, hát akkor most már meséld el, mi az a munka, amihez nem elég négy megtermett legény, hanem mi is kellünk.
  – Négyen vannak – mondta D’Aulnoy. – Nem állunk meg a gazdaságnál, ez túszveszélyes helyzet. Fernand, szólj be a központba. Gyerünk!
  S már látszott a négy kocsi a bekötőúton. Pár pillanat múlva elhajtottak mögöttük.
  – Jó, itt leállunk, ne hallják a motorzúgást. Húzódjatok le és kiszállás!
  Kissy döntött. Kicsatolta magát és kiszállt.
  – Én is elindulok, ide nem fog már kelleni a kocsi. Fiona, Malacka, a kulcsot a kocsiban hagyom. Biztosítsatok légi támogatást.
  – Vettük – mondták a pilóták. Kissy elindult, már ügyet sem vetve a meglepett háziasszonyra, gyors léptekkel átvágott a gazdaság udvarán.

– Helyes kis csibéket találtál – hallatszott az egyik bandita hangja. – Ezekkel elleszünk egy darabig.
  – Csak két órátok van – mondta Pelo.
  – Miért, mi lesz két óra múlva? – érdeklődött Csupor.
  – Majd akkor megtudod. Most ne vesztegessük az időt. Dobáljátok le a rucit.
  – A rucit? – kérdezte Marcipán. – Minek?
  Többszólamú röhögés.
  – Egy kis gyorstalpalót kaptok az új munkátokból.
  Jerry már a két birtok közötti réten futott, kint az úton a rendőrök szaladtak. Már Chipet is látta, az ipari akármi falánál lapult, várakozott.
  – Itt Fiona – szólalt meg a fülében. – Találtam egy ablakot, ahol belátok. Tágas, nyílt térség, középen a kocsi és két másik. Mellettük állnak. Három banditát látok, és Marcipánt. Innen nem tudok körülnézni az egész épületben.
  – Vettem – felelte Jerry.
  – Én is vettem – jött a felügyelő hangja. – Hat ember kerülje meg az épületet, minden kijáratnál álljon valaki. Fegyvert csak akkor használjatok, ha a gyerekeket nem veszélyezteti.
  Kissy átugrott egy árkon és odasurrant Chiphez.
  – Mégis eljöttél, egérke – susogta a fiú.
  – Igen, ide harcos egér kell, nem sofőr.
  – Én pedig nem kapcsoltam ki a fülhallgatót, itt úgyse hallanak meg. Szerintem két óra múlva a muki el akarja vinni őket…
  Elharapta a mondatot.
  – Mi lesz már? – harsant az egyik bandita. – Vetkőzzetek, amíg szépen mondom, picikém, vagy mi szedjük le rólatok, de abban nem lesz köszönet.
  – Jó, jó, vetkőzünk már – mondta Csupor megnyugtatóan. – Mit vegyünk le?
  – Mindent, picikém! Mindent!
  – Jaj, ezt nem mondod komolyan. Akkor meztelenek lennénk. Idegen férfiak előtt? Anyu arra tanított…
  – Sok a szöveg, kisanyám!
  Valami zörejek, a telefon képernyőjén őrült ugrálás. Aztán Csupor hangja.
  – Te meg akartál ütni engem?
  – Hagyd abba a táncikálást. Kapd el, Mo!
  Aztán egy ordítás, mély férfihangon. Jerry és Chip egymásra nézett, egy mozdulattal tették el a telefont és kapták elő a Nimbuszt, és berontottak az épületbe.
  Odabent senki. Félhomály, autóroncsok, mindenféle gépi szemét. Átvágtak a helyiségen.
  Megint egy ordítás, magasabb hangon, de ez is férfi.
  – Kés van náluk! A rohadt életbe!
  – Van nálunk más is – mondta Marcipán, és már hallották is a kirepülő nimbuszlövedék jellegzetes csattanását. Valami fémet ért. – Hiába bujkálsz, picikém, ez utolér. Kilyukasztja a bőrödet. Jöhettek már, Jerry!
  Chip föltépett egy ajtót, Jerry előreszegezett fegyverrel beugrott rajta, és azonnal egy banditát látott meg. Vagyis csak a fenekét meg a hátát. Egy kocsi mögött lapult. Jerry elengedte a gumit. Üvöltés volt a jutalma, és a bandita megfordult.
  – Még egy mozdulat és véged – lépett oda Chip. – Kezeket tarkóra! Hasra!
  Jerry megkerülte a kocsit. Két banditát látott, tíz óránál és kettőnél, és köztük a két kisegeret, akik egymásnak vetett háttal álltak a nyílt tér közepén, és a két fickóra irányozták a fegyverüket.
  Mint Mr. és Mrs. Smith, gondolta Kissy szeretettel.
  A két fazon őrá nézett, és most már föltartották a kezüket.
  – Hasaljatok le, picikém – mondta Csupor. – Gyorsabban, mint ahogy a lövedék repülni tud.
  Kissy tett még néhány lépést, és meglátta a negyedik banditát, aki már hasalt. Az volt Pelo. Nem, nem hasalt, az oldalán fekve fetrengett és hörgött, pár lépésre a kislányok lábától. Ez már kapott valamit.
  – Négyen vannak? – kérdezte.
  – Rendőrség! – harsant jobbról és balról, és a helyiség tele lett férfiakkal. – Adják meg magukat!
  – Öten – felelte Marcipán. – Ha ugyan él még az ötödik.

– Pelo, kispofám – guggolt le Csupor a férfi mellé. – Nagyon vérzel?
  – Hívjanak orvost – nyögte a shindy.
  – Már jönnek a mentők – lépett oda D’Aulnoy. Középmagas, kopaszodó, ötvenes pasi.
  – Ugyan már – mondta Csupor. – Csak egy karcolást kapott. Várj, Pelo, ezt beszéljük meg. Ha így kibuksz egy kis karcolástól, mi lesz, ha tényleg mélyre vágok? – Jerry és Chip már ugrott is, hogy megfékezze, a levegőben kapták el a kést tartó kezét. – Na! Hé! Hagyjátok, hogy kipróbáljam!
  Pelo felkönyökölt, aztán megmerevedett.
  – Késem nekem is van, picikém – susogta a fülébe Marcipán. – Biztos, hogy föl akarsz kelni, elkapni a barátnőmet, kicsavarni a kezéből a kést, a torkának szögezni, a rendőröket sakkban tartva kihátrálni az épületből, helikoptert követelni, azzal meglógni a reptérre, és elszáguldani a tússzal a kezedben Afrikába, miközben a füled itt hever a padlón? Részemről nincs akadálya. Várj! Ne mozogj!
  Megfogta a shindy fülét, és mögé illesztette a kést.
  – Ne! Te megőrültél! Felügyelő úr, kérem! Felügyelő úr…
  – Az előbb még sokkal nagyobb volt a szája – csattant föl D’Aulnoy. – Ezt utálom magukban, amikor nyeregben érzik magukat, akkor maguk az élet császárai, aztán amikor fordul a kocka, hozzám jönnek segítségért könyörögni. Rakd el azt a kést, maga meg emberelje meg magát! Üljön föl és halljam, mit tud!
  – De én… felügyelő úr kérem…
  – Legyél végre férfi – kérte Marcipán. – Eredetileg is ez volt a terved, nem?
  A shindy sziszegett neki valamit, amit Jerry nem hallott, de Marcipán úgy vágta nyakon, hogy felüvöltött.
  – Így nem beszélünk nőkkel és gyerekekkel! – reccsent rá. Az egyik legcsendesebb kölyök az egész alapítványnál. – Ha már ilyen beszélhetnéked van, beszélj! Mi történt volna két óra múlva?!
  A shindy megnémult.
  Csupor megcsóválta a fejét.
  – Á, hagyd a csodába. Nem fogja megmondani. Felügyelő úr, mehet a B terv?
  – Miféle…
  – Jaj, hát amiben megállapodtunk, hogy maguk beviszik a többieket, de ezt az egyet véletlenül itt felejtik velünk, és csak félútról fordulnak vissza érte, amikor már kifaragtuk Fernandel és Louis de Funès arcképét a tökeiből.
  Erre már a felügyelő is majdnem elnevette magát, de komolyságot erőltetett az arcára.
  – Nézze, Bouchard, tényleg nem érünk rá itt szórakozni. Most bevisszük, de maga is tudja, hogy nincs elég bizonyítékunk egy komoly vádhoz. Hamar szabadlábon lesz megint, és ezek a kis vérszomjasak itt be is fogják váltani a fenyegetésüket. Hiheti, ha akarja, hogy blöffölök. Majd meglátja. Döntsön, mielőtt ideérnek a mentők, aztán az lesz, amit maga akar.
  – Ha köpök, végem – siránkozott a shindy.
  – Ugyan, Pelo. – Csupor megvillogtatta a kést a levegőben. – Ha nem köpsz, akkor van véged. A felügyelőnek igaza van, ő egy rendőr, neki tartania kell magát a szabályokhoz. Mi nem vagyunk rendőrök. Úgyhogy amint kijössz, elkapunk. Tudsz tizenkilencig számolni?
  – Ppppersze…
  – Jó. Ennyi olyan belső szerved van, amiket megnézhetsz, ahogy a fiúk ábécérendbe rakják őket az orrod előtt.
  Vanessa jó tanítómester, gondolta Kissy.
  – Várjatok a legyilkolással – szólalt meg Nimby a fülükben. – Vissza kell szereznünk a félmeztelen fotót. Gondolom, otthon tartja. Szedjétek ki belőle, hol lakik és hol a kép, felnyitom a lakását és elhozom. Nem kerülhet illetéktelen kezekbe.
  – Haha! Kéne, mi? – kacagott föl Csupor. – Ne aggódj, megszerezzük. Nem hagyta otthon. Igaz, kis Pelo? Ja, te nem hallottad. A fotóról beszélünk, amit kaptál. Megnézzük, hogy ide varrtad-e be a bőröd alá?

Az ötödik shindy életveszélyes sérülést szenvedett, de nem a kölykök fegyverétől. Sőt nem is a harcban. Amikor a csuprok megérkeztek, ő egy kisbusz roncsának tetején ült, és a harc kezdetén le akart mászni onnan, de rálépett valami fémhalomra, ami megindult a lába alatt, ő lezuhant, és a rengeteg fémhulladék nagyon összevagdosta. Mikor ez kiderült, a felügyelő megbilincseltette a másik négyet és az egerek őrizetére bízta, ők pedig menteni indultak.
  – Hívjátok a tűzoltókat, műszaki mentésre lesz szükség – mondta. – A mentők hol járnak?
  – Jönnek már – felelte Chip, aki közben kitárta a kaput, és ki is ment, hogy kalauzolja őket.
  – Hát ez pech, öregem – csüccsent le Pelo mellé Marcipán. – A mentők kénytelenek a sérülések foka szerint rangsorolni. Vagyis amíg csak egy kocsi van itt, és én nem okozok neked súlyosabb sérülést, mint ami a haverodnak van, addig téged nem lát el senki. – Élvezettel csemcsegett. – Senki, kispofám. És most jön a rossz hír. A cimbinek nagyon súlyos a sérülése. Úgyhogy nekem jócskán van játékterem.
  – Lesz majd még neked is kisebb a szád – sziszegte a shindy –, csak szabaduljak ki, és megtanítalak…
  – Igen? Mire, aranyom?
  A shindy nem felelt.
  – Hallottam – harsant D’Aulnoy hangja a mikrobusz mellől. – Ti is hallottátok, fiúk?
  – Igen, főnök – felelték ketten is.
  – Mi is – mondta Jerry. – Sőt fel is vettük.
  – Nagyszerű! Külön beírom az aktába az életveszélyes fenyegetést. Kétszázhuszonkettedik paragrafus. Elintézem magának a három évet ezért a mondatért, Bouchard! A szexuális támadás hét év, a gyermekrablás öt. Persze kétszer! Hogy hangzik?
  – Hány éves leszel 2040-ben, Pelo? – érdeklődött Jerry.
  – És hány évesnek fogsz látszani? – tudakolta Csupor. – A börtönben nem szeretik ám a pedofilokat. Nagyon, de nagyon nem szeretik.
  Ezen elábrándoztak egy kicsit, és elnézték a mentőkocsit, amint begördül a kapun, villódzó kék és piros fények özönével árasztva el az ipari akármi belsejét, és már szálltak is ki a mentők, követve D’Aulnoy-t.
  – Meg ne próbáld, Pelo – mondta Jerry, nyugodtan szemlélve a kocsit.
  – Mmm… mit?
  – Ami a fejedben motoszkál, mert azt hiszed, hogy nem figyelünk rád. De. Nagyon figyelünk. És gyorsabban nyiszáljuk át a bőröcskédet, mint ahogy…
  – Na ide hallgass! Szerintem ez egy ócska kis blöff. Te még félig gyerek vagy, a többiek egészen. Nem fogtok ti engem megkéselni.
  Beszéd közben nekilátott fölkelni, elég nehézkesen, hiszen meg volt bilincselve és meg is sérült a harcban.
  Jerry zavartalanul állt mellette, a shindy kocsijának támaszkodva. A többiek oda-odanéztek, de őrizték a többi shindyt.
  – Rossz ötlet, picim – mondta Csupor. – Bántani fogunk.
  – Dehogy fogtok…
  – Most még nem is – Jerry fölemelte egy ujját. – Megvárjuk, amíg szépen fölállsz a két hátsó lábadra, és aztán. Akkor nagyobbat esel.
  – Mert leszúrsz, mi? Hát én ezt megkockáztatom.
  Nagy nyögéssel talpra állt, s vigyorogva végignézett az egereken.
  – Na, hol az a kés, ti nagy hősök?
  Csupor közelebb lépett.
  – Választhatsz. Motorház, szélvédő vagy első ajtó?
  A shindy értetlenül a kocsijára nézett, Csupor pedig megpördült és rúgott. A shindy nekirepült a kocsi oldalának, és elterült a földön.
  Jerry rámosolygott a kislányra.
  – Mit gondolsz, mennyi idő, amíg megint fölkel? – kérdezte Csupor.
  Jerry elnézte a földön fetrengő, nyögdécselő alakot.
  – Dupla volt, rúgás a hasába és a kocsi egyenesen a képébe. Simán tíz perc.
  – Á, addigra bepakolják a rabomobilba. Rávesszük az egyik társát, hogy ő is keljen föl, jó? Marcipánnak is kell a sikerélmény.
  – Csak rajta – nevetett Jerry.

– Kimaradt a dráma – jegyezte meg Molly, amikor a négy kisegér bepréselődött hátulra, Claude maradt elöl Kissy mellett, s kitolattak a gazdaság udvaráról. A háziasszony az egyik ablakból nézett ki rájuk, de nem jött oda, nyilván látta a sok autót, mentőket, tűzoltókat, és levette, hogy ők is oda tartoznak.
  – Milyen dráma? – kérezte Claude.
  – Hát igazából úgy kellett volna, hogy mi már megkötözve fekszünk az asztalon, és jön, csak jöööön, jöööön egy nagydarab csuklyás a hóhérbárddal, mi meg cincogunk riadtan, és akkor belovagoltok trombitaszóval és lepuffantjátok az összeset.
  Kissy tisztán hallotta, hogy Maverick csettint a nyelvével.
  – Azt hiszem, ideje lesz továbbképzést tartani – mondta. – Mit is akar tőlünk a shindy? Első lecke: nem használ hóhérbárdot.
  – Milyen kár.
  – A trombitás belovaglást azért meg lehetne tartani – vélte Maverick. – Az utolsó pillanatban, persze, és azt kellene trombitálni, hogy papparam-pam-pam, papparam-pam-pam, papparam-pam-pam, papparam-pammmmm!
  – Ez Wagner – felelte Kissy, és felhajtott a mellékútra. – A walkűrök lovaglása. Egérke, én tisztán emlékszem, hogy a táborban és azóta is számtalanszor elhangzott, hogy az alapítvány nem vállal fölösleges kockázatot, és a nem fölöslegeset is csak ésszerű mértékben. Ez úgy volt jó, ahogy csináltuk, ti fel voltatok fegyverezve, bemikrofonozva, bekamerázva, két helikó figyelte minden lépéseteket, és Claude-dal meg a rendőrökkel ott álltunk az ajtóban.
  – De kalandfilmbe nem jó – kötötte az ebet a karóhoz Maverick.
  – Nem. Viszont sértetlenek vagytok. Ez sokkal fontosabb.
  – Annak az egérnek igaza van – szólalt meg a telefonból Niala. – Elég egy szerencsétlen pillanat, hogy valaki súlyosan megsérüljön. Látjátok, az a shindy is, csak egy rossz mozdulatot tett, és talán hónapokig szenved miatta. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy bűnözés közben. Történhetett volna bármikor.
  – Ennek az egérnek is igaza van – sóhajtott Molly. – Hát akkor csak egy megoldás van.
  – A véres részt kihagyhatod – kérte Kissy.
  – Nincs benne véres rész. Te vagy a megoldás. Kaszkadőr vagy! Te leszel helyettünk a királykisasszony, akit az utolsó pillanatban ment meg a lovag.
  – Szerintem kaszkadőrre inkább a lovagnak lesz szüksége.
  – Ez igaz, de színésznő is vagy.
  – Hát… amennyire én színésznő vagyok, egérke…
  – Kis lépésekkel, Ellie. Most énekes világsztár vagy. Majd később eljátszol egy énekes világsztárt filmen, és színésznőként is karriert csinálsz.
  – Bolond vagy, egérke. Dehogy vagyok én világsztár.
  – Ó… rossz évben szálltam ki az időgépből?
  Kissy biztos kézzel fogta a kormányt és megfogadta, hogy nem mennek fának azért, mert az az egér ott hátul hülyeségeket beszél.

– Most pedig, kisegér hölgyeim és uraim – emelkedett szólásra Nimby –, legyetek szívesek szavazni a kicsi vörös nordnémet zsebegér javaslatáról.
  Elke vigyorogva ült a fűben, az egere mellett, és Ködöcske fülével játszott.
  Az egerek megszavazták a javaslatot. Tehát a nevek sorban: Discovery, Enterprise, Columbia, Atlantis (ezek már megvannak), Challenger, Endeavour, majd pedig Provence, Occitanie, Languedoc, Roussillon, Pyrénées, Aquitaine, Charente, Bretagne, Normandie, Picardie, Champagne, Lorraine, Alsace, Bourgogne, Auvergne, Limousin, Martinique és Mayotte. Ez elég még húsz nagy helikóhoz. Az ötletet az amerikai hadihajóktól vették, amiket az ottani államokról szoktak elnevezni: Arizona, West Virginia, Nimitz… de itt Françoise nekiugrott, birkózni kezdtek a fűben, aztán persze csókolóztak.
  A kis helikók új neveket kapnak. John, Paul, George és Ringo marad, de a görög betűs sorozatot megtöbbszörözték számokkal: Alfa 1, Béta 1, és így tovább (az ábécéből továbbra is kimarad a mü, a nü, a fí, a khí, a pszí és az üpszilon, a félrehallások elkerülése végett), aztán kezdik elölről a számozást, Alfa 2, Béta 2. Vanni már a négyes számú bogarakat gyártja. A tizennyolc bogár, amik azonos számot viselnek, flotta néven szerepel majd, és mindenhol, ahol egerek élnek, lesz belőlük.
  – Ez pedig egy kis meglepetés – jelentette be Nimby, a kezében egy óriási papírdobozzal, amit letett a fűre és nyitogatni kezdett. – Többünk munkája… a tervezést én csináltam, a Morin-cég munkatársai javítgattak rajta, és ők gyártották le végül.
  S kiemelt egy műanyagdobozt, odaadta Vanessának, aztán sorban a többit. Tízen voltak, fura színűek, mindenféle összevissza csíkok, foltok váltakoztak rajtuk szabálytalanul.
  – A színük azért ilyen, mert maradék műanyagból öntöttük. A fogantyú mellett találtok egy kis zárat, pattintsátok fel.
  Felpattintották. Kíváncsi, piros szemecskék sokasága vizsgálta a doboz belsejét. Üres volt, de a belsejét nyolc rekeszre osztották. Hat kicsi, a fogantyú két oldalán három-három, és a két végén egy-egy nagy.
  – A kis rekeszek a bogaraknak vannak, három ilyen doboz egy flotta. A nagy rekeszek tartalék elemnek, pótalkatrésznek, de persze bogarat is lehet rakni bele. Meg telefont az irányításhoz. Nézzétek meg az alját, a rekeszek között üreg van. Abba beleillik egy másik doboz fogantyúja, és föl lehet tornyozni őket. Akár vihetsz is egy csomót egyszerre.
  – Jé – mondta Kissy. – S miért éppen háromfelé osztottatok egy flottát?
  – Nem az volt a szempont, hogy hányfelé, hanem hogy hat bogarat gondoltunk ki az egyszerre bevetendő maximális mennyiségnek, tartalékokkal is számolva.
  – Értem. Cin-cin.

A D’Aubisson-villa kertjében még soha nem hemzsegett ennyi egér. Huszonhat. Nanoegeret már határozottan beleszámolták, és Angélique-et felmentették minden fizikai munkától – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy bármit kívánt, egy szempillantás alatt ott termett egy egér és kiszolgálta, azzal a Jerry-gondossággal, amit Isabelle néni honosított meg a panzióban évtizedekkel ezelőtt, aztán Vanessa átvette és még magasabb fokra fejlesztette.
  – Figyelem, egérkék – szólalt meg Maverick hangosan. – Öt perc múlva tizenegy óra.
  – Készülődjünk – nézett Vanessa Mollyra.
  – Készülődjünk – nézett Françoise Elkére.
  – Készülődjünk – nézett Nimby Martinre.
  – Készülődjünk – nézett egyszerre töméntelen kisegér töméntelen másik kisegérre.
  Kissy úgy döntött, ezt neki már fölösleges mondania.
  – Készülődjünk – nézett Martinre abban a pillanatban.
  A kerten másodpercek alatt úrrá lett az alapítványra jellemző tökéletesen szervezett, fejvesztett káosz. Egyszerre harminc-negyven egérke rohant a villa felé, és ugyanakkor harminc-negyven tucat rohant visszafelé, onnan, ahol addig nem volt egy sem. De Angélique-et egy méterre elkerülte mindenki, nehogy fellökjék vagy megüssék. Kissy is, ahogy rohant a többiek között, csattogó fülekkel, be a házba, föl az emeletre, be Niala szobájába. A táskák már ott voltak. Egérbundát le, ünneplőbe bele, a gyakorlott, szakavatott kisegérnek csak néhány másodperc… lenne, ha nem lenne ilyen bonyolult.
  – Au! – hallotta a háta mögül. – Ha kevésbé kalimpálnál, egérke, az jót tenne az orrocskámnak!
  – Bocs… cin-cin…
  Néhány másodperc alatt elkészültek, csak Vanessa jegyezte meg epésen, hogy az a néhány az háromezer-hatszáz. Megvolt annak a jó oka, hogy tizenegykor kezdtek készülődni, pedig a busz csak negyed egykor érkezik.
  De gyönyörűek lettek. Kissy halványsárga ruhát vett, Vanessa világoskéket – mint általában –, Niala halványlilát, Elke törtfehéret… Mindenki álomszép volt. A frizurájukat már előzőleg megcsináltatták, egy egész fodrászüzlet ezen dolgozott, életveszélyes fenyegetésekkel arra az esetre, ha nem vigyáznak a nagy fülükre. Némi ízléses, nem hivalkodó ékszer, cipő, a szükséges kiegészítők – készen voltak.
  A másik lánycsapat Vanessa szobájából libbent ki, mint egy virágcsokor. Molly gesztenyebarnában, Angélique világosszürkében, Jennifer kékben. Ők is mind gyönyörűek voltak.
  Lent találkoztak a fiúkkal, akik szintén ragyogóan néztek ki. Fehér ingek, öltönyök, nyakkendők.
  Jöhetett a busz, és jött is. Elsőként Isabelle néni mászott fel a lépcsőn, bordó ruhában, nagyon elegánsan, aztán Mario, aztán özönlötték el a buszt a kisegerek. Blanche velük ment, Georges volt a sereghajtó.
  Az ünnepség helyszínén, Albert doktorék nizzai házában már szép számmal voltak vendégek, sok ismerős is persze. Nizzából, Beaulieu-ből, többfelől a környékről. Őket persze mindenki nagyon megnézte. Mert gyönyörűek voltak a csinos frizurájukkal, az ünneplő ruhájukban, és az elmaradhatatlan egérfüles hajpánttal. Az alapítvány védjegye.
  – Tündériek vagytok – fogadta őket Jean-Louis már a kertkapuban. Összeölelkeztek. Őrajta drapp öltöny volt, fehér ing, bordó nyakkendő.
  – Cesare? – érdeklődött Niala.
  – Telefonál – szűrte a foga között Nimby.
  – Nem, most nem telefonál – nevetett Jean-Louis. – Szabadságon van, és kikapcsolta a telefonját. Itt van valahol a közelben a többi vendéggel. Vegyüljetek el nyugodtan. Kicsit késünk, mert Chamfort doktor még a műtőben van.
  – És az mit okoz? – lehelte Molly.
  – Nélküle nem kezdjük el. Tízéves korában megmentette Françoise életét. Megvárjuk.
  Hát elvegyültek. Találkoztak egy csomó emberrel, főleg orvosokkal – Albert doktor kollégáival és barátaival –, bankemberekkel – Jean-Louis kollégáival és barátaival –, rendőrökkel – Cesare kollégáival és barátaival –, gimnazista lányokkal és fiúkkal – Françoise kollégáival és barátaival –, egyetemista lányokkal és fiúkkal – Simon kollégáival és barátaival –, no meg persze családtagokkal, rokonokkal, mindenkivel. Legalább háromszázan lehettek az egereken és a hozzájuk tartozókon kívül.
  Kissy is elvegyült, és csakhamar akadt is beszélgetőpartnere, egy srác, aki úgy volt öltözve, mint egy igazi úriember, sötét öltönyt, fehér inget, csíkos nyakkendőt viselt – és hozzá neonzöld baseballsapkát. Kissy még az illendőségről is megfeledkezett, olyan döbbenettel bámulta.
  – Jó, mi? Nyertem vele Jean-Louis-tól egy ötöst. Fogadtunk, hogy az esküvőre úgy kiöltözöm, mint egy herceg, és mégis messziről látszani fog rajtam, hogy egy dilis művész vagyok.
  Kissy tudta, hogy valaki hátulról meglökte a fejét. Ő maga soha nem lenne olyan szemtelen, hogy erre rábólint.
  A fiú kezet nyújtott.
  – Pierre Albert. Jean-Louis unokaöccse.
  – Kissy Chaton.
  – Tudom, hogy te ki vagy. Mondok valami vicceset: nemsokára együtt töltünk egy éjszakát.
  Kissy elnézően mosolygott.
  – Ha tényleg tudnád, ki vagyok, ezt nem mondanád, vagy legalábbis nem tartanád viccesnek. Aki ennek a mondatodnak örülhet, az csak a fogorvosod.
  A srác vigyorgott.
  – Tudom ám, hogy veletek nem szabad szórakozni. De nem tudtam megállni… Bocs a szívatásért. Jövő szombaton leszünk együtt, egy idegen bolygón.
  Kissy majdnem nyakon ragadta… de eszébe jutott, hogy egy kétezer eurós ruha van rajta.
  – Te őrült, miért nem ezzel kezdted? És ha megöltelek volna?!
  Erre elég nagy csend lett a közelben. Nem… nem fog körülnézni és megszámolni, hányan bámulnak most rájuk.
  A srác most már röhögött.
  – Jaj, te, ez nagyon jó volt. Kösz, kösz… élmény volt, de tényleg.
  – Te hol leszel? – akarta tudni Kissy.
  – A zenekarban. Gitár meg szaxi. A billentyűsünk is itt van valahol, majd bemutatom, ha meglátom. Meg a jelmeztervezőnk, jaj, nagyon klassz űrlények leszünk mind, meglátod.
  Hirtelen kinőtt mellettük a földből Maverick, a szájához emelte és leengedte a kezét, és közben lülülüzött, mint Villeret.
  – Lülülülü – felelte Kissy odaadóan.
  – Na, ez már szuperül megy – hahotázott Pierre.

Az egész kert fel volt díszítve, csokrok, szalagok, lufik voltak mindenütt. Szivárványszínűek. Valóságos színorgia volt, egyszerűen csodálatosan nézett ki. S ennek a színkavalkádnak a közepén két fehérbe öltözött alak lépett a teraszon álló mikrofonhoz.
  – Hölgyeim és uraim, dr. Marcel Albert vagyok. Feleségemmel szeretnénk egy percre a figyelmüket kérni. – A közönség elcsendesedett és az örömapára fordította figyelmét. – Háromszoros ünnep számunkra a mai nap. Egyszerre ünnepelhetjük mindkét gyermekünk boldogságát választottjának oldalán… azt hiszem, ennél nagyobb öröm nemigen adatik meg szülőnek. De ugyanakkor ünnepeljük egy eszme győzelmét is… talán nem túlzás itt ez a szó. Fiunk néhány hete nyerte csak el a jogot arra, hogy kimondhassa választottjával azt a bizonyos igent. Soká tartott, de eljött ez a nap is. Május tizennyolcadika óta minden felnőtt, szabad franciának joga van házasságot kötni!
  Dörgő taps. Naná hogy Vanessa születésnapja óta, gondolta Kissy, miközben lelkesen tapsolt a többiekkel.
  – Azt hiszem, hölgyeim és uraim, ehhez nem is kell semmit hozzátennem. Néhány perc múlva kezdődik a kettős szertartás, s onnantól ezt a négy fiatalt fogjuk ünnepelni. De mielőtt ezt megkezdjük, kérem, ünnepeljék velem és családommal ennek az eszmének a győzelmét.
  Akik eddig ültek, most felálltak. A zenészek megszólaltatták hangszereiket, s az emberek szívüket a kezükre téve elénekelték a köztársaság himnuszát.
  – Te is tudod a szöveget, egérke? – kapta el Kissy Elke fülét a himnusz után, mikor már a széksorok között surrantak. Mert ő is együtt énekelt velük.
  – Persze, egérke. Európában mindenki tud Marseillaise. És kicsi vörös nordnémet zsebegérke apu szerint művelt ember mikor belemegy másik országot, megismer ottani fontos dolgokot, himnusz is például. Hogy ne állsz ott mint buta, valamit tud mindenki, csak te nem.
  Kissy eltűnődött. Ő eddig már járt… hogy is… Németországban, Amerikában, Spanyolországban, Olaszországban, Belgiumban, Svájcban… és persze Monacóban. Ja, Angliában is. De nemigen tudná felidézni a himnuszaikat. Illetve persze hallotta már, az amerikait, a németet és az angolt biztosan, de nem tudja a szöveget, és hát ő énekesnő, ő akkor mondhatja egy dalról, hogy ismeri, ha el is tudja énekelni.
  – Egérke – súgta oda, amikor leültek –, ha hazaérünk, megtanítasz a német himnuszra.
  – Einigkeit und Recht und Freiheit – felelte az. – Wofür?
  – Nem, egérke. Beszélni továbbra is franciául fogunk. Egyébként minden különösebb cél nélkül, csak úgy. Énekesnő vagyok. Jó, ha tudok ilyeneket.
  Elhallgatott. A tekintete megakadt egy férfin, aki két széksorral előrébb állt, kissé meghajolva, és két ujja között morzsolgatott egy fület. Suzanne füle. A bal.
  Aha. Kellene, mi? Finom csemege. Most azt tanulmányozza, hogy milyen az anyag tapintása. Beszélgetnek is, csak nem hallani a zsinatolásban. Mindjárt lejjebb nyúl és morzsolgatni kezdi Suzanne másik bal fülét is, azt, amelyik születése óta megvan neki. Összehasonlításul, ugye. Aztán elkezd keresgélni, hogy mi van még a tizennégy éves kisegéren, aminek hasonlóképpen kellemes a tapintása.
  Miután ezt megállapította, nyugodtan helyet foglalt. Suzanne megöli a pasast egyedül is.

A szertartás nemigen különbözött más, kötetlen formájú polgári esküvőktől, csak annyiban, hogy a polgármester nem egy, hanem két párt adott össze. De hát ilyen is volt már sokszor a történelemben. Az semmin sem változtatott, hogy az egyik párt két vőlegény alkotta. Miért is változtatott volna, gondolta Kissy, elégedetten billegetve füleit.
  Aztán hátra is csapta őket, mert Cesare a köszönő beszédben alig húsz másodperc után róluk beszélt.
  – És külön öröm számomra, hogy körünkben üdvözölhetjük annak a kis csapatnak tagjait, akik bár fékezhetetlen vadságukkal sok fejfájást okoznak a rendőrségnek – Kissy fülei itt csapódtak hátra –, mégis tény, hogy kedvesek, vidámak, és egészében véve emelik kis ünnepségünk fényét. Hölgyeim és uraim, a Jerry Alapítvány.
  Az emberek tapsoltak. A D’Aubisson nővérek, akik mindig tudják, mi illik, felálltak és könnyed meghajlással megköszönték az elismerést, és a csapat többi tagja követte példájukat. Aztán Cesare sorban megemlítette a vendégsereg többi tagját is, megköszönte nekik, hogy eljöttek, és végül lehetett menni gratulálni.

– Csapóajtó – mondta Caroline. – A járdán. A rendesek átmehetnek rajta, de ha shindy lép rá, akkor kinyílik és lezuhan egy terembe, ahol fölfegyverzett egerek várják.
  – És honnan tudja a csapóajtó, ki a shindy? – kérdezte Brigitte.
  – Nem az ajtó tudja, egérbrigád figyeli kamerán át az arcokat, ki hogy reagál a közelben elhelyezett csupasz gyerekre.
  – Gyerekpornó-automata – mondta Nimby. – Szépen kidíszítve képekkel, reklámfeliratokkal. Ha bedob egy eurót, kinyílik egy ajtócska és bilincs csapódik a kezére.
  Kissy vigyorgott, de nem billegette meg a fülét, hevert a pokrócon és nem mozdult. Kis pocakján feszült az egérbunda.
  – Figyelőkamerás daru, ketreccel – mondta Claude. – A kamerát óvszerautomatára lehet szerelni. Ha egy vásárló mellett ott áll egy gyerek, az alakfelismerő kioldja a reteszt és a ketrec a shindyre zuhan.
  – Vészmacska – szólalt meg Vanessa. – Ketrecben, aminek az ajtaja távirányítással nyitható, és a macska kiront.
  – És mit csinál a shindyvel? – akarta tudni Françoise.
  – Vele semmit. A tunya, lusta, kövér kisegereket kergeti be az edzőterembe!
  – Ki fél a macskától? – kérdezte Françoise hetykén, és tunyultak tovább.

– Nézze, kislány… maga végeredményben csak egy kezdő színésznőcske. Lehet, hogy tehetséges, ezt nekem nem dolgom megítélni. De amúgy egy ismeretlen senki. Tőlem függ, hogy lesz-e magából valaki. És nem mondhatnám, hogy kedvet csinál ahhoz, hogy fölkaroljam magát.
  – Nézze, öregem. Maga egy nagymenő. Oké. Van egy csomó szállodája meg egy halom pénze. Mindenkit ismer a filmiparban. Oké. Csak van valami, amit maga nem tud.
  – No mit?
  – Eljátszani egy szerepet. Azt én tudok! De úgy, hogy maga csak bámul. Tudja mit? Fogadást ajánlok. Nem fekszem le magával, szó sincs róla. De egy éven belül moziplakátokon lesz a nevem. Nagy betűkkel. Jó naaagy betűkkel. Mit szól hozzá?
  – Hát azt nem hiszem. Tudja, egy-két telefon és magát kigolyózzák a filmiparból.
  – Hogyne, persze. De várjon, még nem mondtam végig a fogadást. Egy év múlva találkozunk. Ha én akkor is egy ismeretlen senki leszek, akkor itt, ebben az irodában. Visszajövök ide és a maga szeretője leszek. Egy kerek évre.
  – Minek egy évig várni?
  – Hát csak mert ha egy éven belül rajta lesz a nevem két menő filmen, akkor az enyém az egyik szállodája, nagymenő.
  – Haha, ez jó. Kettőt is kérhet, kislány. Annyi esélye sincs, mint egy krokodilnak. Áll a fogadás! Egy év múlva jöjjön vissza, és meglátom, elfogadom-e egyáltalán még szeretőmnek.
  – Eszemben sincs most elmenni innen. El akarom kezdeni filmsztárkarrieremet. Úgyhogy kezdhet telefonálni. Olyan rendezőket hívjon föl, akik dollármilliókat ölnek egy filmbe, és a sokszorosát kaszálják. És komoly szerep legyen ám! Minimum a főszereplő húga vagy legjobb barátnője.
  – Magának elmentek otthonról. Most mondta, hogy nem akar velem lefeküdni.
  – Nem is. Nem fekszem le magával, ha telefonál. De ha nem telefonál, akkor reggelre itt nyüzsög az összes országos tévé meg napilap, és mind azt akarják majd tudni, hogy kicsoda Sheila Watkins.
  – Mi… micsoda?! – A kövérkés férfi az íróasztalra csapott. – Honnan tud maga Sheila Watkinsról?!
  – Most mondtam, hogy színésznő vagyok, nemde?
  – Maga volt Sheila Watkins?!
  – Hát bizony. Ami azt jelenti, hogy tőlem függ, hol fekszik le maga holnap: a soros cicuskája mellett – vagy a rendőrségi fogdában. És mielőtt valami meggondolatlanságot csinálna: a bizonyítékok egy megbízható barátomnál vannak. Tíz perc múlva bemegy a rendőrségre, ha én nem térek vissza hozzá.
  – Ennyi! – szólalt meg Jean-Jacques harsányan. – Köszönöm, gyerekek, jó volt, mindjárt álljunk is be a folytatáshoz. Kissy, kérlek, idejönnél?
  Kissy fölkelt a kamera mögött berendezett másik szobában és odaszaladt a rendezőhöz. Ugyanúgy volt öltözve, mint Mireille, aki a kezdő színésznőt játszotta: világoskék blúz, hosszú farmernadrág, tornacipő, szőke paróka. Ennek verekedés közben majd le kell esnie.
  – Figyelj csak, tudjuk úgy csinálni, hogy Fernand beálljon egy secondcammel az íróasztal mellé?
  – Persze, de akkor az arcomat is veszi.
  – Az nem gond, ugyanis van egy meglepetésem. Rá fogjuk tenni a fejedre Mireille arcát.
  – Ahaaaa, mint Nicholas Cage meg Travolta, tudom, láttam. Hát abból nem eszel, Jean-Jacques.
  A rendező fölnevetett.
  – Melletted tényleg kész kabaré a filmezés. Nem, kicsi egér, nem késsel csináljuk. Digitálisan. Számítógéppel megy az egész. Annyi benne a kellemetlenség, hogy egy zöld csuklya lesz a fejeden, hogy a digitális vágók oda tudják montírozni Mireille arcát.
  Kissy odasandított Bertrand-ra, aki a szállodamágnást, Mr. Cursont játszotta.
  – Cursont akkor is megverem, ha nem csuklya van a fejemen, hanem kétméteres répa.
  – Mindjárt gondoltam – nevetett a rendező, és hozzáláttak a jelenet beállításához.
  Kissy hamarosan meg is verhette a kövérkés, puhány szállodamágnást, ami hasonló erőviszonyok között az életben egyetlen rúgást igényelt volna, de Martine-nak, a Mireille által játszott színésznőcskének nincsen ilyen képzettsége, azért győz, mert hát fiatal, fürge és erős. De Mireille nem vállalta a verekedést, kaszkadőrt kért. Joseph vállalta, neki keveset kell mozognia, és a végén nem a padlón terül el – ami az ő túlsúlyával nem lett volna veszélytelen –, hanem leroskad egy fotelba, ami összetörik alatta, de ott sem sérülhet meg, mert biztonsági szerkezet van a fotel alatt.
  Néhány csapóval szépen fölvették.
  – Oké – mondta Jean-Jacques –, tartsunk félóra szünetet, aztán fölvesszük a negyedik beállítást. Félóra, gyerekek! Nem egy egész!
  De több is lett annál.

A félóra végeztével már szállingóztak vissza az emberek a nagy, hangárszerű épületbe, ahol nyolc különböző set volt berendezve. Kissyre most is várt feladat, Martine a bátorságát bizonyítandó fölmászik az utcáról egy kétemeletes ház tetejére, az erkélyeken kapaszkodva. A két emelet valójában csak egy, nem építettek kettőt, kétszer fog fölmászni azon az egyen, és a kettő között változtatnak az erkély berendezésén. És megvan külön a tető. Itt igazából nem a veszély miatt kell kaszkadőr, hanem azért, hogy a mászás szakszerűen, valósághűen legyen…
  A sikításra riadt föl. Cica előli menekülésben edzett reflexeivel pördült meg és indult rohanva kifelé, menet közben biztosítva ki a tenyere élét. Fegyver nem volt nála, de shindyk itt úgyse…
  Mireille volt az. A set valamilyen tartalék állványzata alatt feküdt és jajgatott. A díszletmunkások már ott voltak az állványzat mellett, Benoît gyors, szakavatott módján intézkedett, különböző pontokra irányította az embereket, másodpercek alatt megvoltak vele.
  – Jó, háromra emeljük és erre elfordítjuk, aztán leengedjük Mireille mellé, oké? Csak térdmagasságig, és rögtön fordítjuk. Mindenki kész? Egy, kettő, most!
  Már ott voltak a filmgyári mentők, orvosi táskákat raktak le, az orvos azonnal odaguggolt Mireille mellé.
  – A lábad? Máris adok valamit. Nyugi, nem lesz semmi baj, megoldjuk.
  Kissy csendes sóhajjal eltemette ezt a szerepet. Mireille nem fogja tudni folytatni a forgatást, akkor pedig másvalakire kell osztani a dublőzt is.
  – Ez törés – mondta az orvos néhány pillanat múlva, amikor Mireille már elkábítva feküdt, és hozzálátott, hogy sínbe tegye a lábat. – Kórházba visszük.
  Jean-Jacques leroskadt egy ládára, levette a sapkáját és megtörölte a homlokát.
  – Azt akarod mondani… hogy a forgatás harmadik napján a főszereplőm eltörte a lábát?
  – Igen – felelte az orvos oda sem nézve, végzett a munkájával és fölállt. – Rendben. Emeljétek, fiúk.
  A mentők ráemelték Mireille-t a vákuumágyra, pár pillanatig zúgott a kompresszor, aztán fölkapták a hordágyat és vitték a mentőbe. Elhajtottak.
  Az emberek lecsüccsentek, ládákra, összecsukható székekre, a földre. Most leáll minden. Mireille-nek majdnem az összes jelenetben feladata van. A felében mászkálnia is kell, bicikliznie, még lovagolnia is, kaszkadőr nélkül, hiszen remekül lovagol. Ezt a filmet nem lehet ülve eljátszani.
  – Kit hívjak föl? – kérdezte Serge, a rendezőasszisztens.
  – Istent – sóhajtotta Jean-Jacques. – Mindenki tele van, kész csoda volt, hogy Mireille szabad volt.
  Kissy tűnődve ült a földön. Ha nem tudják megcsinálni a filmet, akkor végképp esély sincsen, hogy neki lesz itt még munkája. Kár, mert jó film lett volna.
  Még egy fél perc csend, aztán a rendező mindkét kezével a combjára ütött és körbepillantott az udvaron.
  – No jó. Siránkozásból nem élünk meg. Serge, te segíts a biztonságiaknak és a biztosító embereinek, engem nem érdekel, hogy ezt az állványt ki rakta le rosszul vagy bármi, de őket igen. Én bemegyek a kórházba, beszélek Mireille-jel. Kissy hol van?
  – Itt ülök az orrod előtt – szólalt meg ő. Jean-Jacques lenézett.
  – Ja igen. Hát kérlek szépen. Te ugye kaszkadőr vagy meg énekesnő meg milyen egér is?
  – Alapítványi. Bűnözőkre vadászunk.
  – Helyes. Most elkaphatsz egy csomót, ha elvállalod Martine szerepét.
  Kissy elnevette magát.
  – Ne hülyéskedj, Jean-Jacques, én nem vagyok színésznő.
  A rendező csak nézett rá a szakálla fölött, Kissyben pedig lassan tudatosult, hogy nem hülyéskedik.
  – Hát most majd az leszel.
  Valaki nyelt egyet Kissy torkában. Lassan hátrabillentek a fülei.
  – Cin-cin?…

Hat egér állta körül az asztalt és nézte a rajta fekvő vaskos papírköteget.
  – Ebből mennyi a te szöveged? – kérdezte Maverick.
  – A nagy része. Én vagyok a főszereplő.
  – Eddig mennyit dumáltál kamera előtt? – kérdezte Vanessa az asztalon álló táblagépből.
  – Húsz-harminc mondatot, de az nem volt igazi színészet. Itt érzelmeket is ki kell fejezni, meg… – vállat vont – szóval rengeteg mindent kell tudni, amiről nekem lövésem sincs.
  – Azt se tudtuk, hogy kell shindyre vadászni – mondta Niala. – Megtanultuk. Meg tudod tanulni ezt is, egérke.
  Kissy reményteljes-kétkedőn cincogott egyet.
  – Ahogy mondod. És van ott egy halom szakember, akik segítenek.
  Nem végszóra, de egy perccel később jelzett a telefon. Jean-Jacques.
  – Szia, no, hát az a helyzet, hogy beszéltem Mireille-jel, és teljesen odavan az ötlettől, hogy te játszd el a szerepet. Azt kérte, hogy ha tudod, látogasd meg, ad egy-két tanácsot, amiket semmi szín alatt meg ne fogadj. Nem én mondom, ő mondja. Azt is hozzátette, hogy nagyszerű leszel a szerepben, ott lesz a premieren a moziban. De a szerepért jössz neki egy tábla csokival.
  – Egy tá-tá-táb…
  – Aha, ezt is ő mondta. Szerepet ingyen nem adunk oda, ő kér érte egy tábla csokit.
  Kissy mosolyogva bólintott.
  – Oké, meglesz. Hol van?
  – Holnapra otthon lesz. Rue de Prague tizenegy, hetedik emelet… az ajtószámot elfelejtettem.
  – Nem baj, megtalálom.
  – Rendben, csak nem tudom, mikor, mert én kilencre várlak a filmgyárban.
  – De… cin-cin… nekem lilám sincs a színészetről.
  – Majd most lesz. Mit gondolsz, de Funès egyből tudott mindent már a bölcsőben?
  – Hát… nyilván nem…
  – No, ez a lényeg. Szóval kilenckor. És ne próbáld megtanulni az egész könyvet, ez nem színház. Az eddig leforgatott jeleneteket vesszük újra, csak azokkal foglalkozz. Szia!
  Nagy csend lett, amikor letették a telefont.
  – Most mi a shindyt csináljak? – fakadt ki Kissy.
  – Nézz balra – felelte Michel. Kissy olyan zavart volt, hogy gondolkodás nélkül odanézett. – Nézd azt az egeret a tévé mellett.
  Brigitte volt az, ő sem értette, miért kell őt nézni.
  – Ne az arcát, lejjebb. Ne is a mellét, azt majd nézem én. Még lejjebb.
  Brigitte fehér alapítványi pólót viselt, Kisegérföld nemzeti címerével: fehér alapon barna Jerry sárga sajtot eszik.
  – A… az egeret?
  – Az egeret. A kicsi alapítványi egér hasán a világhírű filmsztár egeret. Ő a mi jelképünk, és a te fedőneved is éppen az ő neve.
  Kissy elnevette magát.
  – No és akkor mi van?
  – Semmi, de megnevettettelek.
  Kissy odalépett hozzá, átkarolta a vállát.
  – Kösz. Lökött egér vagy, de aranyos.
  – No várjunk csak – szólalt meg most Brigitte. – Hogy is volt ez a mellemmel?

Reggel kilenckor Kissy letette a motort a filmgyár parkolójában, és indult befelé, balra-jobbra köszöngetve a kollégáknak, akik… hé, miért köszönnek ezek ilyen lelkesen…
  Mert ő a főszereplő?
  Eddig is kedvesek voltak, nemigen akadt, aki köszönés nélkül haladt volna el mellette, de hát ő egy kaszkadőr volt a tucatnyi közül, talán annyiból fontosabb mégis, hogy a főszereplő dublőze. De hát… most ő lett a főszereplő. A rendező után a legfontosabb.
  – Chaton kisasszony?
  Idegen hang volt, egy barna zakós férfié, aki valahonnan oldalról tartott felé.
  – Tessék.
  – Reinhold vagyok a jogi osztályról. Hoztam egy kis papírmunkát.
  – Ó, te jó ég – sóhajtott Kissy.
  – Úgy bizony, te jó ég. Mire számított? Most kaszkadőrként foglalkoztatjuk, ezért a gázsiért akarta eljátszani a főszerepet?
  Kissynek megrebbent a füle. Gázsi? Erre eddig nem is gondolt. Tegnap egész nap a már fölvett jelenetek szövegét gyakorolta, Martin, Molly, mindenki végszavazott neki, rengeteget segítettek. Nem is jutott ideje azon töprengeni, hogy mit fizetnek ezért.
  – Jöjjön be az irodámba, ők még úgyis díszleteznek.
  Negyedórai aláírogatás – és közben Jean-Jacques-tól egy sürgető telefon – után Kissy könnyebb lett legalább egy liter golyóstolltintával, és gazdagabb egy tapasztalattal. A főszereplőnek nem annyit fizetnek, mint a dublőzének. Nagyon nem annyit.
  – Kissy, Kissy, végre! – fogadta Jean-Jacques a stúdióhangárban. – Már tűkön ültünk. Ugye nem izgulsz?
  – Dehogyis – felelte Kissy, és remélte, hogy nem hangzik úgy, hogy „dehogynem”.
  – Á, ennek igazán örülök – lelkesedett a rendező, aztán elmosolyodott. – Igen, gondoltam, hogy nagyon. De ne aggódj. Mindenki azon fog igyekezni, hogy a te dolgodat megkönnyítse. Figyelj, arra gondoltam, hogy a Josephfel való verekedős jeleneteddel kezdenénk. Abban nincsen szöveged, mindent teljesen ugyanúgy kell csinálni, mint korábban, csak most rendesen a te arcod lesz ott és megtakarítjuk az egész digitális vacakolást. Mit szólsz?
  – Rendben, persze.
  – Oké. Josephet már sminkelik, akkor te is menj át Valhoz, kérlek, és ha elkészültetek, meg is csináljuk. És… köszönöm.
  – Mit?
  – Hogy elvállaltad.
  Kissy rámosolygott a rendezőre.
  – Tudod… úgy éreztem, hogy ez kötelességem. Egy mellőzött, semmibe vett kisebbség tagjaként kaptam meg ezt a lehetőséget, úgy illik, hogy éljek vele, s ezzel fölhívjam a figyelmet társaim elnyomatására.
  S indult a sminkszobába. A rendező értetlenül bámult utána.
  – Úgy érted… mint nő?
  Kissy hátrapillantott.
  – Mint kisegér.
  S ment tovább. A sminkszoba ajtajában érte utol a férfi elképedt kérdése:
  – És akkor… talán egérfüleket is rakjak a feliratokon a nevedre?
  Kissy kinyitotta az ajtót, visszanézett, fölmutatta mindkét hüvelykujját, és belépett a sminkszobába.
  Eszébe sem jutott, hogy a film úgy fog megjelenni, hogy a KISSY CHATON név minden egyes előfordulásakor egérfülek lesznek az O betűn.

– Nézze, monsieur Verrier. – Martine könnyedén rátámaszkodott a bárpultra. – Én értem, hogy maga szeretne a hónom alá nyúlni, és ez ellen nem is lenne kifogásom. De tartok tőle, hogy maga a fenekem alá is szeretne nyúlni, és azt viszont jobb lenne nem megpróbálni. Csak a maga érdekében mondom.
  – Ettől nem kell tartania – felelte Verrier, azaz monsieur Girac, a hetvenes évek egyik legsármosabb színésze. – Kicsit fiatal lenne hozzám. Mondtam, hogy ez nekem befektetés.
  – Oké! – Martine széttárta a kezét. – Oké, főnök, semmi gond. Csak szerettem volna tisztázni, hogy az a befektetés nem az ágyába lesz.
  Verrier tűnődve nézett maga elé. Kissy meg se mert moccanni, nehogy megzavarja Girac urat az összpontosításban. Most érzelmek sokaságát jeleníti meg néhány másodperc alatt… ő vajon fog-e tudni ilyet valaha?
  Fernand nyugodtan lépkedett mellettük a steadycammel. Aztán Verrier sóhajtott egyet, és a kabátja alá nyúlt. Kivette a tárcáját.
  – Mutatok magának valamit. Később akartam csak, de… mindegy.
  Az asztalra tette a fényképet.
  – Hé, ez maga? Milyen fiatal… várjon, és ő ki?
  – Nem ismerted, de fényképeket láttál róla. Az egyik a szobádban lóg a falon.
  – Hé, maga ezt honnan… és miért tegez mosssttt…
  Megakadt a nyelve, ahogy a fényképet bámulta.
  – Maga ismerte a nagyanyámat?
  Verrier nagy erőfeszítéssel bólintott.
  – Igen, ismertem. Valaha, nagyon régen.
  – Mikor?
  – Utoljára akkor láttam, amikor fogtam egy vadászpuskát és lelőttem a szeretőjét.
  – Hogy mit?!
  – Így történt, nincs mit tagadni. Leültem a húsz évet… aztán elmentem Afrikába… mindegy, nem lényeges.
  – De hát miért?!
  – Én voltam a férje.
  Martine hitetlenkedve fölkacagott.
  – Hé, ha most azt is el akarja velem hitetni, hogy maga a napapám… nagyagyám… jesszusom, elszúrtam.
  – Kezdd elölről a mondatot és menj tovább, jól csinálod! – szólt oldalról Jean-Jacques.
  – Hé, ha most azt is el akarja velem hitetni, hogy maga a nagy… a-a-apám… na neeem! – Fölpattant a székről, megkerülte az asztalt és a férfi fölé hajolt, aki tenyerébe támasztotta a fejét. – És hol volt mostanáig?! Tudja, hogy min ment keresztül az anyám és min mentem keresztül én?!
  – Tudom – sóhajtotta Verrier. – Soha nem akart látni többé. Anyád sem. Tizenhat éves volt, amikor megírta a börtönbe. Nekem még volt két évem.
  Dörömböltek az ajtón. Mindketten odakapták a tekintetüket, bár ott nem ajtó volt, hanem az első kamera. Néhány pillanat várakozás…
  – …ééés ennyi! – vezényelt Jean-Jacques, és felugrott. – Nagyszerű voltál, kislány, totál csúcs volt.
  – Még hogy te nem vagy színésznő – nevetett dörmögő hangján Girac úr, és együtt ölelgették Kissyt.
  Az első komplett jelenete, amiben beszélni kellett, gondolta Kissy. Tényleg jól csinálta?
  – Jó volt – lépett oda Fernand is, meglapogatta Kissy hátát. – Benne volt az átélés, igazi érzelem. Szépen csináltad.
  Kissy a füle mögé tette két ujját.
  – Végül is ez az eredeti munkám. Beszélni kell, folyékonyan összehazudozva mindenfélét.
  – A bűnözőknek? – mosolygott Jean-Jacques.
  – Nekik hát! Eleve álnéven kell szerepelni ott is. De ott nekünk kell kitalálni a sztorit is. Hát ez ennyivel még könnyebb is.
  Az egész stáb megtapsolta.

Kissy fáradtan, de elégedetten baktatott át a parkolón a motorjához. Az első forgatási napja igazi színésznőként. Fölvettek négy jelenetet, és Jean-Jacques meg volt elégedve. Helytállt a kisegér.
  – Mademoiselle Chaton! – kurjantott oda egy mély férfihang. – Lenne szíves?
  Odafordult; a kapuőr volt az. És a kapu rácsa mögött… egérfülek!
  Futólépésben indult a kapu felé.
  – Ezek az… ööö… állatkák magát keresik – intett az őr a kapu felé.
  Kissy lassított, előkapta a hajpántját, föltette.
  – Egerek – felelte nyomatékkal, öntudatosan. – Nem tanult rólunk az iskolában?
  – Dehogynem – felelte az őr szemrehányó hangon. – Gyerekkoromban sokat nyaraltam a nagyszüleimmel falun. Sok gond volt magukkal a gabonatárolókban. De azért kinyitom a kaput.
  Kissy elképedve bámult utána. Velük?!
  A társai beszaladtak, ő pedig Martin nyakába ugrott.
  – Szia, egérke. Hogy ment?
  – Istenien – sóhajtotta Kissy –, de sajnos holnap is csinálni kell. Hát ti?
  – Eljöttünk érted, hazaviszlek kocsival.
  – Nem hagyhatom a motort!
  – Hát azért jöttem én is, egérke – mondta Jennifer –, add a kulcsot és mehetünk.
  Kissy előhalászta a kulcsot. Az őr elnézett Jennifer után, aki gyors léptekkel elsietett a motorért, látta, hol van, aztán visszafordult hozzájuk.
  – Vigyázzanak magukra. Van itt a sarkon egy kisállat-kereskedés.
  Nevettek, búcsút intettek neki és bemásztak a kocsiba. Jennifer begördült mögéjük, Martin indított, Kissy pedig egész úton a kalandjait mesélte. Rengeteg minden történt vele négy jelenet alatt. Megvert egy szállodamágnást, akinek a fiókjában ott volt a bizonyíték, úgyhogy meg tudja zsarolni a korrupt hekust, de azt nem vették még föl. Megtalálta az elveszett nagyapját, akivel már összeraktak egy csomó mozaikkockát a bűncselekményről. Szóval mozgalmas napja volt. De ennél fontosabb, hogy Jean-Jacques-nak tetszik, ahogyan játszik, azt mondja, nem színészkedik, hanem csak beszél, pont ez kell ide, Mireille-t is azért kérte föl, mert ő is így csinálja.
  Mireille lakását könnyű volt megtalálni, ki volt írva a neve, meg egy férfinév, valami bonyolult Pierre. A férfinév, valami bonyolult Pierre nyitott ajtót.
  – Jó estét, Kissy Chaton vagyok…
  – Tudom, ki maga – felelte széles mosollyal a férfinév, valami bonyolult Pierre, a kezét nyújtotta és a férfinevét mondta, valami bonyolult Pierre-t. – Jöjjenek kerüljenek beljebb, már vártuk. Jó estét – kezelt a másik kettővel is. Bemutatkoztak, besétáltak.
  – Kissy, drágám! – lelkendezett Mireille már előbb, mint ahogy Kissy észrevette a tágas nappalit megtöltő emberek között. Mireille nem említette, hogy összejövetel van nála. – Gyere, gyere, szívem, és mesélj. Vagyis még ne. Gyerekek, ő itt Kissy Chaton, tegnapig a dublőzöm, de most már a celluloid reménysége. Továbbá énekel és bűnözőkre vadászik. Ők pedig a barátaim…
  Sorban elmondta mindenki nevét és foglalkozását. Színészek, operatőrök, jelmeztervezők, egy unokaöcs kivételével csupa filmes. Mireille az ágyon ült begipszelt, felpolcolt lábbal, körülötte a vendégek, fotelekben, székeken, voltak, akik a padlón üldögéltek. Otthonos rendetlenség volt a szobában.
  Kissy odajárult Mireille elé és átnyújtotta a dobozt.
  – Köszönöm a szerepet, Mireille. Borzasztóan élvezem a színészetet.
  – Ó, semmiség, én köszönöm, hogy a helyemre álltál. Mi ez, drágám?
  – Hát… csoki…
  Áldotta Niala nagy eszét, amiért figyelmeztette, hogy ne vegye szó szerint azt az egy tábla csokit. Hát nem annyit hozott. A csomagban egész csomó mindenféle csoki volt, három kilót nyomott. Jut az egész vendégseregnek.
  – Jaj, kicsim, de aranyos vagy, de hát nem kellett volna ekkora kiadásba verni magad. Jó, jó, tudom, gázsival adtam át a szerepet, de hát hol van még, amíg azt kifizetik. No, csüccsenj le, a barátaid is, és mesélj, mondj el mindent.

Már egy csomó filmet tudhatott a háta mögött, otthonosan mozgott a stúdiókban és nem ijedt meg a kamerától, de színésznőnek lenni, méghozzá egyből főszerepet játszani olyan élmény volt, amihez nem is hasonlított mindaz, amit korábban élt meg. Az eddigi filmjei általában egy-két napos munkát igényeltek, csak egy volt, ahol hétfőtől péntekig meg kellett jelennie. De ez majdnem egyhónapos folyamatos forgatás, és neki munkakezdéstől leállásig gyakorlatilag végig van dolga. Amikor nem játszik, akkor rendezői utasításokat hallgat, a sminkszobában ül, az öltöztetővel tárgyal, kaszkadőrjelenetet tervez. Hiszen azt is ő csinálja, nem vettek föl másik dublőzt, Kissy közölte, hogy attól, hogy játszik, még tud kaszkadőrködni, Jean-Jacques pedig rábólintott, rendben van.
  – Ez is krimi – mesélte egyik este a felületen összegyűlt egereknek és kisfülűeknek. – Egy kezdő színésznőt játszom, aki borzasztóan szeretne valami olyan szerepet, amivel bizonyíthat. De folyton beleütközik abba, hogy a rendezők és producerek elsősorban az ágyukban akarják látni, nem a színpadon. Van egy-két összecsapása emiatt, aztán egyszer megveri azt az embert, akit nem kellene. Az ürge nagyhatalom a színházi világban, és intézkedik, hogy semmiféle szerepet ne kaphasson. Martine ezt zokon veszi, és keres valami fogást a mukin, hogy hatni tudjon rá. És sikerül fényt derítenie a muki nagyszabású stiklijeire, aminek eredményeképpen annyira hatni tud rá, hogy a muki a rács mögött olvassa, hogy Martine bemutatkozott Júlia szerepében. Sikerrel. Függöny, taps.
  Meghajolt a webkamerák előtt, és a hallgatóság valóban tapsolt.

– Figyelj csak ide – jött oda Jean-Jacques, mialatt Béatrice azon dolgozott, hogy kifésülje Kissy hajából a rengeteg szalmatörmeléket, amik a kazalban kerültek bele, mialatt a csapos megpróbálta Martine-t megerőszakolni, de szerencsére idejében megérkezett a titokzatos idegen és másodszor is megmentette. – Figyelj csak ide, még nem kérdeztem, ugye jól tudom, ültél már lovon?
  Kissy nem lett volna önmaga, ha erre egyszerűen csak válaszol.
  – Milyen színűn?
  A rendező meghökkenve nézett rá.
  – Hát… Lucas egy fehér csődör, miért?
  – Lucas-nak hívják a lovat?
  – Igen.
  – Fehér lovon még nem ültem. Sőt Lucas nevű lovon sem. De már kétszer is vezettem a szállodamágnás fekete Cadillacjét.
  – Tudom… és?
  – Én nem fekete Cadillacen tanultam vezetni, mégis boldogultam vele. Úgyhogy azt hiszem, a fehér lovat se nagyon kell másképpen lovagolni, mint a barnát.
  – Hát… hát nem – bólintott Jean-Jacques, szemlátomást mélyen elgondolkodva. Kissy igyekezett olyan arcot vágni, mintha nem ő lenne az, aki teljesen lökött.
  A rendező lassan bólogatva elindult, de pár lépés után visszafordult.
  – Ja igen. Szóval holnap vesszük föl a lovaglós jelenetet, ezt akartam mondani.
  – Szuper. Hozok neki kockacukrot.
  – Az jó lesz – derült föl a rendező –, a kockacukor remek ötlet.
  Kissy fölmutatta a hüvelykujját.
  – Jó. Hozok neked is.

Maverick szerint ha Kissy hollywoodi sztár lenne, a bulvárlapok címlapjára kerülne, korrupció, botrány, botrány, korrupció, a színésznő édességgel etette a szerep korábbi birtokosát és a rendezőt. Jean-Jacques jókat derült ezen, mert kint a tanyán hangzott el, Kissy magával vitte Mavericket is, és persze hogy a rendezőnek is adott a kockacukorból. Hiszen megígérte.
  Két busszal ment ki a stáb Andillyba, egy kisvárosba messze Saint-Denis-n túl, ott bérelték ki már jó előre a helyszínt és a lovat. Egy lány fogadta őket, aki egyből tegezte Kissyt, nem sokkal lehetett idősebb nála.
  – Esther vagyok. Te fogsz lovagolni, ugye?
  – Igen, én. Kissy vagyok.
  – Mennyit lovagoltál eddig?
  – Hát… nem sokat, és annak is van már pár éve, de annyi azért rémlik, hogy kettőt lép egyenesen, egyet oldalt.
  Esther kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – Vagy egyet egyenesen, kettőt oldalt – egészítette ki Kissy, nehogy már azt higgyék, hogy nem ért hozzá.
  Esther elnevette magát.
  – Majd fölfrissítjük a tudásodat. Ő a húgom, Sophie – intett egy tizenhét körüli lány felé, aki feléjük tartott egy lószerszámmal. – Sophie, ő Kissy.
  – Helló – mosolygott rá Sophie –, igazán nagy megtiszteltetés, hogy lovardánkban üdvözölhetünk és hozzájárulhatunk hírnevedhez. Érezd jól magad!
  S már fordult és ment volna, de Kissy megkérdezte:
  – Miért?
  – Ó, hát azért nem mindennap járnak nálunk se filmsztárok! – felelte Sophie mézesmázosan.
  – Én nem vagyok filmsztár – mondta Kissy. – Lehet, hogy egy nap az leszek, nem tudom. Ez az első filmem színésznőként, ezt is kaszkadőrként kezdtem el.
  Sophie arca egy szemvillanás alatt megváltozott. Igazi csodálat ragyogott föl rajta.
  – Kaszkadőrként?! Te kaszkadőr voltál?!
  – Hát – Kissy zavarba jött – elméletileg még mindig az vagyok, csak most ugye veszélyesebbet vállaltam.
  – A lovaglás nem veszélyes… – szólt közbe Esther, de Kissy megrázta a fejét.
  – Nem azt. Itt érzelmeket kell kifejezni.
  Erre már Sophie is elnevette magát.
  – Jó fej vagy. Nyertél. Helló, főnök.
  Ez Jean-Jacques-nak szólt, aki ekkor toppant melléjük.
  – Sziasztok, látom, összeismerkedtetek Kissyvel, rendben. Hamarosan elkezdjük, de még ne kezdj sminkelni, csinálunk egy-két próbát.
  – Fenét – mondta Sophie. – Először is találkoznia kell Lucas-val. Te talán engednéd egy vadidegennek, hogy a hátadra ugorjon?
  – Hát most, hogy mondod, nem – mosolygott a rendező. – Jó, akkor ismerd meg Lucas-t. Hol is volt az a ti mesterpilótátok?
  – Jövök! – robogott elő Maverick is valahonnan, hátán az elmaradhatatlan Jerry-hátizsák és a helikósdoboz, fején a fülek. Fölbámult a rendezőre és szalutált. – Jerry Alapítvány Légiforgalmi Szolgálat, Maverick főpilóta!
  – Igen? – mérte végig a kislányt a rendező. – Mitől vagy te a főpilóta?
  – Nálunk minden pilóta főpilóta.
  – Értem. És hány pilótátok van?
  – Az alapítvány összes kisegere pilóta.
  – Hát akkor mesélj, főpilóta. Mit is tud ez a ti csodagépetek?
  – Mindent – felelte Maverick, gyakorlott mozdulattal lekanyarította hátáról a dobozt, majd a hátizsákot, mindkettőt lerakta a lovarda előtti tér földjére, egy szempillantás alatt nyitotta a dobozt, kioldotta a Discovery rögzítőit, előkapta a telefonját, rá se nézve indított, s a helikó fölvágott a magasba és villámgyorsasággal eltűnt az erdő fölött. Öt másodperc telhetett el azóta, hogy Maverick azt mondta: „mindent”.
  Kissy bólintott, s a nővérekkel elindult az istálló felé.
  – Ez szép – hallotta a háta mögül –, de én arra vagyok kíváncsi, hogy milyen képet ad.
  – Zöldet! Erdő fölött repül!

Lucas pontosan úgy nézett ki és úgy is viselkedett, ahogyan Kissy elképzelte, amikor megtudta róla, hogy egy fehér ló. Le sem tagadhatta volna, hogy ő egy fehér ló.
  – Hát ő Lucas – állt meg Esther az istállórekesz előtt. – Ő pedig André, az öcsém.
  – Szia, André, szia, Lucas – köszöntötte őket Kissy, aztán rájött, hogy halvány fogalma sincs, mit mondjon. – Te ló vagy, ugye? Illetve… nem, erre ne válaszolj. Szóval mit is akarok mondani… én Kissy vagyok, kisegér a Jerry Alapítványtól. Ugye nem félsz az egerektől? Végül is emlősök vagyunk mindketten, nem igaz?
  Ekkor észlelte, hogy Lucas nem szól egy szót sem – bizonyára azért, mert ló. Ámbár André nem volt ló, és ő se szólt. Viszont ő vigyorgott, Lucas meg nem.
  – Hogy érted, hogy kisegér? – ezt is Esther kérdezte, nem Lucas.
  – Mi huszonöten az alapítványban egerek vagyunk – közölte Kissy, gyorsan előkapta bársonyfüleit és fölrakta.
  – Menő – mondta Sophie. – Most hasonlítasz Lucas-ra.
  Kissy a lóra meredt, aki továbbra sem szólt semmit.
  Következhetett az elbeszélés az alapítvány történetéről és munkásságáról, közben az ismerkedés Lucas-val. Tíz perce lehettek az istállóban, amikor Jean-Jacques megjelent a lovakra méretezett, széles ajtóban.
  – No, mi a helyzet?
  – Dumálunk – mondta Kissy, aztán gyorsan javított –, illetve én dumálok. Lucas még nem szólt semmit. Elég szűkszavú egy ló.
  – A szerepének megfelel. Mikor ülsz föl rá?
  – Mikor üljek föl rá?
  – Most – felelte Jean-Jacques.
  – Most – vágta rá Kissy.
  S Lucas nemsokára kiballagott az istállóból Kissyvel a hátán, aki integetett társainak és az erdei út felé vette az irányt.
  – Hé, várj már – sietett utána a rendező –, hova mész?
  – Sétálni. Nem tudom, föltűnt-e, de ez egy eleven állat. Össze kell szoknunk. Jövünk hamarosan. Egérke!
  – Tiszta a vétel – felelte Maverick.
  – Papa Hotel?
  – Echo Juliet – volt a tömör válasz.
  – Jó. Légy szíves, tartsd távol tőlünk, Lucas ne lássa. Majd később összeszoktatjuk vele.
  – Vettem, egérke. Légy nyugodt.
  – Kösz.
  Ráfordultak az erdei útra és elindultak. Lucas nyugodtan, magabiztosan lépegetett, jól ismerte már az utat.
  – Rég nem ültem lovon – mesélte neki Kissy –, tudod, én inkább helikopterrel röpködök, motorozom, autózom… ezekből a helikoptert majd látni is fogod. Szóval filmezni fogunk, Lucas. Tényleg, játszottál már filmen? Tudom, ne várjak választ, mert te egy szűkszavú ló vagy. Fura dolog ez, nem igaz? Téged azért választottak erre a szerepre, mert autentikusan tudsz lovat alakítani. De engem nem azért választottak, mert autentikusan tudok színésznőt alakítani, dehogy tudok. Egeret, azt igen. De egér nem kellett. Én csak úgy kéznél voltam. Halvány fogalmam sincs a színészetről, én kisegér vagyok, énekesnő meg kaszkadőr. Te viszont tökéletesen csinálod, szerintem a jelenetünkben te leszel a leghitelesebb. A nézőknek találgatni se kell, hogy kit játszol. Lovat!

– Kérdeztem Lucas-t, de nem mondta meg – nézett le Kissy Sophie-ra, amikor visszaértek –, játszott már filmen?
  – Igen – mosolygott a lány –, már játszott egyszer.
  – Lovat?
  – Hát… lovat.
  – Hogy én milyen zseniális vagyok – gratulált magának Kissy, és leszállt a lóról. – Oké, Jean-Jacques, mi már összetanultunk. Mindkettőnknek nagy a füle… készen állunk.
  – Rendben. Akkor kérlek, menj öltözni, sminkelni, és fölvesszük a találkozásotokat.
  – Jó, de… figyelj, Lucas hogyan sminkel?
  – Tűnés!
  Kissy szalutált és surrant a sminkszobába, próbálta rajzfilmfigurásan csinálni, hogy az egyik képkockán még befelé rohan, a másikon meg már bevetésre készen kifelé. Az zökkentette ki némileg a ritmusból, hogy Val figyelmeztette, le kell vennie a bársonyfüleit.
  Martine úgy rohan, mint az őrült, mert most van a színművészetin a felvételi. Kissy úgy szerette volna csinálni, mint Sophie Marceau a második Házibuli végén, lélekszakadva rohanni, nem törődve semmivel, de ennek nem most van az ideje, most az erdei úton rohan, mert át akart vágni, hogy lerövidítse az utat, de leesett a biciklilánc, hát ledobta a biciklit és rohan. De ezt majd a lovas rész után veszik föl. Most szembejön egy szekér az úton, Martine megállítja és könyörög, aztán snitt, és már vágtázik a lóval át az erdőn. Hangot nem vesznek föl, később sem, mert zene szól a jelenet alatt.
  Hoztak egy biciklit, ez nem játszik a filmen, erre csak fölszállt és eltekert egy kilométert, de csak miután Lucas-t megismertették a Discoveryvel, mert ha vágta közben megijed tőle, abból súlyos baleset lehet. A biciklit csak leteszi, majd egy kellékes elballag érte. A többiek pedig felkészültek, kivontatták a szekeret a földútra, emberi erővel, mert a lovardának nincsen igáslova, csak hátas, és a hátasló nem húz szekeret. Persze a lovardának szekere sincsen, azt máshol bérelték, idáig kocsi hozta, de az nem tud a földúton visszajönni a szekér mellett, hát kivontatták a munkások. Lucas előtte baktatott, kötőféken Sophie-val, és Maverick határozott állítása szerint azt találgatta, hogy minek ez a felhajtás.
  – Jól van, gyerekek – mondta Jean-Jacques, aki már a szekéren ült mint parasztember. – Kérek mindenkit a helyére, és kezdhetjük.
  – Nekem hol a helyem? – tudakolta Maverick. Kissy persze Jerry-telefonon át hallotta őket.
  – Ja igen. Hát… bárhol, ahol a helikó nem lát. Csak Kissyt és engem láthat.
  – Meg a lovat – emlékeztette Kissy.
  – Persze. Készen vagytok, Esther?
  – Igen, úgy nézem, remekül megcsináltuk. Lucas úgy be van fogva a szekér elé, mint a parancsolat. – Esther elnevette magát. – Csak el ne induljon, mert akkor te itt maradsz.
  – Jól van, akkor ti is menjetek vissza a lovardához, kérlek, és kérek jelentést, hogy mindenki a helyén van-e.
  Kissy besétált a fák közé és letámasztotta a biciklit. A kosarában víz volt egy kis kólásüvegben, azzal lelocsolta magát, hiszen már egy ideje teker, mint az őrült.
  – Tedd el a koordinátáimat, egérke.
  – Az mire kell? – kérdezte a rendező.
  – Később megtalálni a biciklit.
  – Ja persze. Rendben. Mindenki kész?
  – Discovery kilövésre kész.
  – Futó egér futásra kész!
  – Akkor induljatok mindketten. Kamera indul, tessék!
  Kissy rohanni kezdett vissza a földúton. Volt ideje fölvenni Martine elszánt, kétségbeesett arckifejezését, mire szembejött vele a Discovery, alacsonyan, nem túl gyorsan, Jean-Jacques így kérte, aztán Maverick anélkül, hogy levette volna a kamerát Kissyről, visszahátrált, majd fölhúzta a gépet, elnézett Kissyvel együtt az erdő fölé, ahol ő már egy ideje rohan, és az erdő olyan néptelen, mint az ő élete. Kissy futott, mintha shindyt üldözne, Maverick lecsapott mellé, most vele száguldott, oldalról vette, de Kissy nem is látta a jókora koptert, a hangját sem hallotta a saját zihálásától és a léptei zajától, csak arra igyekezett gondolni, hogy Martine-nak oda kell érnie a színházba, mindenáron! Aztán a Discovery megint felvágott a magasba, mert beértek a szekérnél levő kamera látókörébe, nem volt szabad látszania. Kissy futott, és egyszer csak lélekszakadva állt meg a szekér előtt, Lucas mellett.
  – Uram – zihálta –, uram… kérem… segítsen… muszáj eljutnom a városba, amilyen… amilyen gyorsan csak lehet!
  – De kislány – nézett le rá a bakról a parasztembernek öltözött, bajuszos Jean-Jacques –, ez egy szekér, ez csak döcögni tud!
  – És a… – Kissy bizonytalanul intett Lucas felé – és a ló?
  – A ló?!
  – Kérem, uram… – fújtatott Kissy – tud futni a lova?
  – Hogy tud-e? – rikkantotta Jean-Jacques, és felugrott, hogy leszálljon a szekérről. – Majd meglátja!
  Leugrott a földre és elkiáltotta magát.
  – Ennyi!
  Hangot nem vettek föl, de a szájmozgást látja a kamera, nem lehet csak úgy összevissza tátogni, vannak nézők, akik olvasnak szájról.
  Pierre már hozta is a táblagépet, amin meg tudták nézni, hogy mit vettek föl. Jean-Jacques lehuppant a fűbe, Kissy mellé, úgy nézték meg.
  A kamera szélsebesen szállt az erdei út fölött, fejmagasságban, és csakhamar szembetalálta magát Kissyvel, akinek alakja gyorsan növekedett, amíg pár méteres közelségbe nem értek egymáshoz, és ekkor a kamera megindult visszafelé.
  – Anyám – mondta Jean-Jacques. – Ezt nézd meg! Fókuszban tartja az arcodat és együtt van veled!
  Kissy rohant, a kamera kísérte, aztán a táj lesüllyedt a mélybe, de Kissy ott maradt középen, kétségbeesetten futva az elhagyatott erdőségen át. Aztán megint le, Kissyt vette oldalról, megint együtt repült vele, Kissy pedig futott, a képen bal felé, amíg a Discovery ki nem vágott a képből.
  – Ez nagyon jó! Hé, te, egér, hol vagy?!
  Maverick nyugodtan kilépett a szekér hátulja mögül.
  – Ez egyszerűen óriási – ugrott föl a rendező, odalépett hozzá, átölelte és a hátát veregette. – Ezt egy képzett operatőr sem komponálta volna jobban. Szuper vagy! Serge, írd föl, rákerül a stáblistára mint légi kameraman.
  – Kameramouse – javította ki Maverick flegmán, de belepirult a dicséretbe.
  – Oké – szólt vissza a rendezőasszisztens a szekér másik oldaláról. – Ööö… hogy is hívnak téged?
  – Maverick – volt a válasz.
  – De a teljes neved?
  – Úgy írd: Geneviève Maverick Moreau.

A paraszt kifogja a lovat a szekér elől és fölnyergeli. Ezt az álló kamera veszi, de csak néhány snittet vágnak be.
  – Statikus kamerával vesszük, de csak pár töredék kerül a filmbe, ezzel megtartjuk a képsor nyugtalanságát. Ugrálni fog a kép, az egyik pillanatban még a kocsin ülök, a másikban leugrottam, megyek a lóhoz, már kifogtam, már viszem a nyerget, ilyenformán – magyarázta Jean-Jacques élénken gesztikulálva. – Jó, csináljuk meg. Kissy, azt szeretném, ha végig mozgásban lennél a ló körül, amíg fölnyergelem, hogy látsszon a nyugtalanság… hű, a francba!
  – Mi van? – kérdezte a stáb éppen úgy, ahogy az egérkék szokták egyszerre több ezren fölkapni a fejüket.
  – De hisz nekem fogalmam sincs, hogy kell fölnyergelni egy lovat.
  – Miért nem választottál elefántot? – hallatszott a szekér mögül Sophie csúfolódó hangja, de nem jött elő, a kamerák miatt. – Mit tegyünk? Nyergeljem föl én?
  – Igen, kérlek, gyere ide és mutasd meg, hogy kell. Aztán én megcsinálom a kamera előtt, leállunk, és te megigazítod az egészet még egyszer, hogy Kissy biztonságosan szállhasson fel rá. Ez egy ilyen meló, sok pepecseléssel jár.
  De most nem sokat pepecseltek, Sophie megtanította a rendezőt lovat nyergelni, aztán megint leszerszámozták Lucas-t, a nyerget fölrakták a szekérre, Jean-Jacques tesséket vezényelt, levette a nyerget, odavitte, fölrakta, leszíjazta, közben Kissy Lucas körül rohangált, hogy látsszon a nyugtalanság. Leálltak, Jean-Jacques visszanézte a felvételt, azalatt Esther ellenőrizte a nyergelést. Azaz Kissy látta, hogy voltaképpen fölnyergel újra, de nem szólt, a gyorstalpalónak nem az volt a célja, hogy Jean-Jacques megtanuljon lovat nyergelni, hanem hogy a felvétel valamennyire mégiscsak a helyén legyen, a szaggatott képsoron is látszana, ha mondjuk Lucas fejére teszi a nyerget.

– Kissy, figyelj, azt gondoltam, hogy vegyünk föl jókora távot. – Jean-Jacques állítgatott egy kicsit a Mapsen. – Ez az erdő itt Montlignonig éppen elég nagy, az út kanyarodik, van helyetek futkározni. Végig erdő, bárhogyan össze tudjuk vágni, az se számít, ha ugyanazon a szakaszon látnak többször, mindenhogyan csak fákat látnak körülötted.
  – Persze – helyeselt Kissy –, kapcsolatban leszünk, ha ugyanazon a szakaszon megyünk végig újra, szólok és a díszletmunkásoknak lesz idejük más állásba forgatni a fákat.
  Jean-Jacques rámeredt, aztán elmosolyodott. Kissy visszavigyorgott rá.
  – Maverick – fordult a rendező a főpilótához –, téged arra kérlek, hogy mindig maradj a bal oldalukon, vagy szemben, de a hátuk mögül is veheted őket. Csak a jobb oldalra ne kerülj, mert akkor a néző nem azt látja, hogy Kissy nyílegyenesen egyetlen irányba tart.
  Maverick szalutált és elballagott a székhez, amit a kamera látómezején kívül letettek neki. Leült, föltette a headsetet, ami összekötötte a többiekkel, és beleszólt a mikrofonba:
  – Discovery toronynak, vétel.
  – Torony Discoverynek, öt per öt – felelte Kissy legfeljebb tizenöt méter távolságból.
  – Discovery kigurulásra készen. Első fokozat leválasztása ötvenezer láb magasságban, aztán elővesszük a kilenc rénszarvast.
  – Akkor start – felelte Kissy, aki szokva volt az egérhumorhoz, mialatt a filmesek rázkódtak a röhögéstől.
  A Discovery felröppent a szekér üléséről és egy villanással eltűnt az erdő fölött.
  Martine megkapja a lovat, felugrik rá és átszáguld az erdőn, hogy odaérjen a színművészetire. Csak a sikeres felvételi után döbben rá, hogy fogalma sincs, hol találja a ló tulajdonosát. Hetekig a szülei hétvégi telkén parkoltatja a lovat, persze emiatt naponta többször oda kell mennie, végül aztán kalandos körülmények között találja meg a parasztot és adja vissza neki a lovat. De ez majd később lesz. Most a paraszt kifogja a szekérből a lovat, Martine nyeregbe pattan és száguld az erdei ösvényen a színművészeti felé… pontosabban Andilly és Montlignon között összevissza.
  Lucas lelkesen vágtatott a földúton. Neki nagyjából mindegy, gondolta Kissy, hogy Martine-t viszi a színművészetire vagy a kisegeret a forgatásra. Az se sokat számít, hogy Martine százhatvan centi, Kissy meg csak tíz. Mi az egy lónak, egy nagydarab férfi is ülhetne itt, ő ugyanígy vágtatna. Jó így vágtázni Lucas-val… illetve persze dehogy, neki most nem a száguldásnak kell örülni, a kamerának Martine elszántságát kell vennie, oda kell érni idejében a felvételire, be kell jutni a főiskolára, pár év múlva a színházi plakátokon óriási betűkkel fog állni a neve, KISSY CHATON…
  …azazhogy persze Martine Lehaye, de ez már csak akkor jutott eszébe, amikor Lucas lassított egy tisztásnál, aztán megállt és közölte:
  – Brrrrr.
  – Ahogy mondod, Lucas. – Kissy megveregette a ló nyakát. – Jót szaladtunk, mi? Maverick biztos remek felvételeket csinált. – Körülnézett. A Discoverynek híre-hamva se volt, de hát az nem jelent semmit, a parányi helikopter már pár száz méterről is csak akkor látszik, ha tudja, hol keresse. Akár vissza is térhetett, ha már elég anyaguk van. Ők pedig…
  …ők voltaképpen hol vannak?
  Még jobban körülnézett. Földút vezetett a tisztásra, aztán tovább. Körben mindenütt fák. Ez alighanem összefügg azzal, hogy ez itt egy erdő.
  – Lucas… figyu… hol vagyunk?
  – Hrmpf – felelte Lucas.
  Kissy bólintott, leszállt a lóról és elővette a telefonját. Megnézte a térképet. Bent voltak az erdőben. Hát ezt eddig is tudta. Megnézte a másik műszert: egeret mutatott, Maverick fukszialila színében, délkeletre, ezer meg ezer mérföldnyi messzeségben.
  Aztán hirtelen észbe kapott és beleszólt a telefonba.
  – Cin-cin?
  – Cin-cin – felelte Maverick hűségesen.

Egyszer csak valahogy kialakult. Amikor lovagolni vagy verekedni kellett, az könnyű volt, a nehéz része az volt, amikor beszélni kellett. Pedig sokkal régebb óta tudott beszélni, mint lovagolni meg verekedni – és mégis.
  Eleinte fogalma sem volt, hogy fogja ő majd eljátszani Martine-t mint hús-vér, érző embert, aki nem csak autót vezet meg bunyózik, hanem igazi érzelmeket él meg. Később aztán, amikor egy ideje már csinálta, még mindig nem volt fogalma se róla, hogy hogyan csinálja, de Jean-Jacques elégedett volt vele, sokat dicsérte, azt mondta, ő nem várja el tőle, hogy rögtön az első filmjében ő legyen az új Romy Schneider, ezt a műfaj sem kívánja meg, ez egy játékfilm, krimi és komédia.
  – Hol van ebben komédia? – kérdezte Kissy, jogosan, mert a filmben akadt éppen egypár jópofa bemondás, de ettől vígjátéknak nevezni túlzás lett volna.
  – Azt akkor csinálod, amikor nem megy a kamera – nevetett Jean-Jacques.
  Kissy vigyorgott és két ujjával megbillegette füleit. Ami igaz, az igaz, a forgatáson mindig jó volt a hangulat, és hát ugye azért van a kisegér a háznál, hogy a jó hangulatot megteremtse. Meg hogy elbánjon a shindykkel meg a sajtokkal – mikor mi adódik.
  Félóra múlva Kissy, azazhogy Martine arról beszélt Léon úrral, a szövetségesével, hogy mindkettejüknek nagyon elegük van a szállodamágnásból.
  – Nekem elég lenne, ha kibújna az odújából – mondta Léon úr –, akkor már sínre tudnám tenni a dolgot.
  – Csináljon valami trükköt, ami felbosszantja – javasolta Martine.
  – De mégis mivel bosszantsam fel? Talán gyújtsam föl az egyik szállodáját?
  Martine szeme megvillant, és a stáb már tudta, hogy a választ nem ő fogja adni, hanem Kissy, aki két tenyerével rátámaszkodott Léon úr íróasztalára, és igazi kisegérstílusban folytatta:
  – Ugyan már. Maga istenigazából föl akarja dühíteni Cursont. Tehát futárral küldessen egy hatalmas virágcsokrot és egy vagyont érő nyakláncot Curson tizenöt éves lányának, és hozzá egy kártyát: „Múlhatatlan szeretettel és hálával a laktanya kilencedik százada.”
  A stáb fetrengett. Kissy a Jerryben tanult viccet mesélni, ahol ezt magas szintre fejlesztették, azzal a hozzáértő, szakavatott természetességgel mondtak viccet, ahogy sajtot ettek vagy macskát püföltek.
  Aztán persze fölvették rendesen is. De Kissyben apránként kialakult a meggyőződés, hogy ő nem a színészi kvalitásai miatt kell ide – hát honnan tudná ő a színészmesterséget? –, hanem mert a filmesek imádnak röhögni.

– Ó – mondta Kissy. Végigpillantott a stúdión, a díszletesek pakoltak, mindenki jött, ment, szaladgált, a legtöbben egyszerre többfelé, ahogy általában a filmesek szoktak. Minden ugyanúgy volt, mint tegnap meg tegnapelőtt meg…
  – Ez van, egérke – vont vállat Jean-Jacques. Már ő is egérkének szólítja. – Egyébként kaptál forgatási naptárat még az elején.
  Kissy bólintott. Kapott. Olvasta is. Tudnia kellett, mikor jöjjön ide a filmgyárba és mikor külső helyszínekre. Csak hát egy dolog tudni valamiről előre, és egészen más, amikor bekövetkezik.
  – Ne törj le – húzott oda egy széket Jean-Jacques magának is, és leült Kissy mellé. – Sokszor át fogod még élni, hogy egy-egy forgatás véget ér.
  – Bizonyára – felelte Kissy –, csak, tudod, ez valahogy más volt. Szeretek kaszkadőr lenni, de Martine-t játszani… az egészen más dolog.
  – Igen, én is szeretek játszani… rendezni még jobban, az igaz. Viszont én őszintén remélem, hogy megmaradsz a színi pályán.
  Kissy vállat vont.
  – Ha kellek a rendezőknek, miért ne?
  Jean-Jacques nem felelt, csak mosolygott rá. Kissy visszanézett. Lassan mozogni kezdett a füle.
  Aztán a férfi közelebb hajolt hozzá.
  – Mit csinálsz két hét múlva?
  – Mit csinálok két hét múlva? – cincogta vissza Kissy riadtan.
  – Fölmész egy ötvenes üzletember lakására – súgta Jean-Jacques.
  – Fölmegyek egy ötvenes üzletember lakására?…
  – És együtt hazudoztok a feleségének, akinek azt állítja, hogy te vagy a lánya.
  – És együtt hazudo… – Kissy hirtelen fölpattant. – Mit beszélsz?! Én leszek Sophie Marceau?!

Az egércsapat komoly, ünnepélyes arccal nézett Kissyre személyesen és öt táblagép képernyőiről.
  – Te leszel a jelszó – susogta Françoise áhítatosan.
  – Te rendeztél Házibuli – tette hozzá Elke teljesen anakronisztikusan.
  – Cin-cin. Nem, egérke, sajnos nem a Házibulit forgatjuk újra, és nem én rendezem. Szerencsére. De tényleg remake lesz.
  – Ki lesz Belmondo? – tudakolta Nimby.
  – Marcel Barnette.
  – Ciiiiin-ciiiiin… – szólalt meg sok száz pici torokból. Persze hogy ismerték Marcel Barnette-et. Művelt, moziba járó, modern kisegerek voltak.
  – Igazi színésznő vagy – jelentette ki Molly.
  – Ugyan már, egérke…
  – Jól cincog a kisegér – közölte Vanessa. – Mire egy reblochont megeszünk, híresség leszel. Jó lesz csipkedni magunkat azokkal a dalokkal, egérkék, mert már nem egy kezdő, valamicskét már ismert énekesnő saját albuma lesz, hanem egy színésznőé.
  – Bolond vagy, egérke – nézett rá az egere –, hát akkor pusztán az ő neve elad sok millió lemezt!
  – Mindannyian bolondok vagytok – állapította meg Kissy. – Ez csak egy kis vígjáték, és abból is egy remake. Az eredetiben benne volt Belmondo, aki akkor már szupersztár volt, és Sophie Marceau, aki két évvel azelőtt csinálta meg a második Házibulit és akkora híresség volt, mint a pápa.
  – Der Papst soha csinálta Házibulit – mondta Elke rosszallóan. – Egérek van igazuk, csak te vagy kicsi hülye egér, aki nem hiszje hírnévet. Leszel pedig olyan híres ebből filmből is meg későbbjeid filmekből, mint Katja Riemann, csak megvárjad végét.
  – Helyes a cincogás – bólintott Vanessa –, ha nyelvtanilag nem is.
  – És hol fogtok forgatni? – tudakolta Niala.
  – Ugyanott! – vágta rá Kissy lelkesen.
  Ez volt a legjobb az egészben.

A csapat persze még nem jöhetett, tart az iskola, de a Jerry Alapítvány Filmes Kisegere szépen becsomagolta azt a kevéske holmit, amire szüksége lesz, és felült a gépre. Vonaton ment Beaulieu-be, és fölbaktatott a hegyoldalon, abban a biztos tudatban, hogy itt semmiféle cica nem mer kikezdeni vele. Besétált a villába, hiszen tudta a zár kódját, letette a táskáját, kezet mosott és kisurrant a konyhába. Itthon volt. Mindennek a helyét tudta.
  Gyümölcsöt, sajtot, aprósüteményt vett elő és falatozás közben a forgatókönyvet olvasta.
  Arra kapta föl a fejét, hogy nyílik az ajtó.
  Akárcsak Julie néni, Blanche is szokva volt hozzá, hogy táplálkozó egeret talál a konyhájában. Kettő is volt neki idehaza – azaz most persze iskolában voltak. Ez egy harmadik egér volt, de Blanche persze őmiatta sem sikított és nem ugrott székre.
  – Hát te hogy kerülsz ide, egérke?
  Kissynek épp egy szelet alma volt a szájában, ezért kitárta karjait és meglengette őket, mintha szárnyak lennének.
  – Igen, ezt sejtettem. Csak nem shindyvadászatra jöttél?
  Kissy megrázta a fejét, és két kezén derékszögbe nyújtva a hüvelyk- és mutatóujjakat kamerakeresőt mutatott, ahogy a filmesek szokták.
  – Hol?
  Kissy kinyújtott karral mutatott a konyhaszekrény, azazhogy Nizza felé.
  – És mikor?
  Kissy lehajtotta a fejét a tenyerére és behunyta a szemét, aztán fölnézett megint, és ezt háromszor megismételte.
  – Értem – nevetett Blanche. – És tudsz beszélni is?
  Kissy lenyelte a falatot és élénken bólogatott.

Azért jött három nappal előbb, mert – csak. Martinnek rengeteg tanulnivalója volt, nagyjából csak fényképen látták egymást. Nialának is. Az összes egyetemista kisegérnek. Közeledett a vizsgaidőszak. Viszont itt volt két komplett egér, fülekkel, farkincával, mindennel, ami kell, Angélique és Vanessa. És neki sincs ideje cincogni, meg kell tanulnia a szerepét. Vagy legalább valami fogalmat alkotnia arról, hogy mit fog csinálni.
  Őt is Julie-nek fogják hívni, mint a lányt az eredeti filmben és a színdarabban, de a férfi neve nem Stéphane, hanem Jean-Paul Margelle. Belmondo tiszteletére, aki nemrég töltötte be a nyolcvanat. Nyilván Jean Poiret jogutódjának engedélyével. A többi név maradt a régi. A forgatókönyv is átment némi változtatásokon, kevesebb akciójelenet van. Kisebb a költségvetés.
  De addig még volt három egész napja, illetve…
  – Én – vette föl a telefont, hiszen csakugyan ő volt. A kertben üldögélt és a szerepét olvasta, gondos kisegér módjára odakészítve üdítőt és sajtos sütit.
  – Szia, Jean-Jacques vagyok. Figyelj, minden rendben veled?
  – Persze. – Kissy gyorsan körülnézett, de minden irányból macskamentes volt a kert.
  – És hol vagy?
  – Hát… egy nyugágyban ülök a kertben…
  – Itt a szálloda kertjében?
  Kissy fülei bizonytalan állásba csavarodtak.
  – Szálloda?…
  – De Kissy, hát nem jöttél le Nizzába? Holnap reggel kezdeni szeretnénk, azért foglaltam neked itt szobát.
  Kissy hátracsapta füleit.
  – Hol vagy most?
  – Az előcsarnokban.
  – Minek az előcsarnokában?!
  – Hát a villa Saint Andrénak, ahol…
  Kissy fölpattant, futásnak eredt, lefékezett, visszarohant, fölkapta a telefont.
  – Ne mozdulj onnan, akkor se, ha jön a cica!
  Kinyomta, benyomta.
  – Szia, be tudsz most vinni a városba?
  – Persze – felelte az egyik ismerős taxis –, hol vagy?
  – A villában.
  – Máris megyek érted.
  Huszonöt perc múlva Kissy besétált Nizzában, Cimiez-ben a villa Saint André előcsarnokába. Semmi sem mutatta, hogy esze nélkül rohant ide Beaulieu-ből, és mostanáig fogalma sem volt, hogy ez a hely a világon van. Farmerban, tornacipőben és kisegeres pólóban, de egy nagyvilági hölgy természetességével lépett be a kapun, nem feledkezve meg arról, hogy gondosan föltegye bársony egérfüleit.
  – Üdvözlöm a villa Saint Andréban, kisasszony – bólintott a recepciós. – Segíthetek?
  – Üdvözlöm. Monsieur Husseint keresem.
  – Ó… félek, hogy nem tudok segíteni, ugyanis nincs ilyen nevű vendégünk.
  – Én vagyok az, engem keres – közeledett Jean-Jacques valahonnét Kissy háta mögül. – Köszönöm a segítségét.
  – Szolgálatukra – hajolt meg a recepciós még mélyebben, és elvonult a dolgára.
  – Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Jean-Jacques.
  – Taxival – bökte ki Kissy.
  – Izé, nem, úgy értem, honnan? Itt nem is láttak téged, a foglalásod érvényes, de nem tudtak rólad semmit.
  – Ööö… izé… cin-cin… azt hiszem, elkevertem valahová a papírt a foglalással.
  – És máshol vettél ki szobát? Itt, Nizzában?! Egy vagyonba kerülhetett.
  – Hát nem egészen – felelte Kissy. – Beaulieu-ben…
  – No, az még drágább hely.
  – …de nekem nem kerül pénzbe. Én ott lakom.

– Úgy tudtam, valahol Párizs mellett élsz – mondta Jean-Jacques, ahogy kisétáltak.
  – Igen, de van itt egy szobácskám egy panzióban, amiért nem fizetek semmit.
  – Nocsak. Kit ismersz?
  – Az egész várost – nevetett Kissy, és elmesélte a Legelső Nyaralás történetét, Vanessa otthonra találásával. Jean-Jacques egészen elérzékenyült.
  – Csodálatos történet. Egyszer írnék belőle forgatókönyvet. Meg lehet ismerkedni ezzel a ti Vanessátokkal?
  – Hát persze. Mire hazaérünk, otthon lesz.
  Hazasétáltak Beaulieu-be, közben a filmről beszélgettek. Kissynek az volt az elgondolása, hogy a filmben elférne még némi mozgalmasság, és ezt ki is fejtette. Szép számmal voltak ötletei, amik nem egyeztek meg a Belmondo-film jeleneteivel, és ezeket Cimiez-től Mont Boronig el is mondta.
  – Értem én, egérke – bólogatott a rendező –, csak hát ez filmgyártás. Már nem rakhatunk be dolgokat utólag, van egy szabott költségvetés, ütemterv, a rendőrség előre tudja, mikor hol van szükségünk helyszínbiztosításra…
  Kissy bólogatott, nem feledkezve meg arról, hogy bársonyfülei mögé tegye egy-egy ujját és meglengesse őket, miközben rámosolygott egy szembejövő kisgyerekre, aki döbbenten csodálkozott rá a fülekre. Ez feladata volt mint kisegérnek, megismertetni a legkisebbeket a lyukakban élő kisemlősök barátságos, kedves jellemével, és elfordítani szívüket a macskáktól és rágcsálóirtóktól.
  – Persze, főnök. De tudod, hogy készült a Harmadik típusú találkozások? Spielberg állandóan valami újat talált ki, és az egész ütemterv meg minden a feje tetejére lett állítva.
  – Hát igen. Csak ő Spielberg volt, én meg Hussein.
  – És az az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb alkotása – tette hozzá Kissy, aki a Niala mellett töltött évek alatt mindent megtanult a filmtörténelemről.
  Jean-Jacques sóhajtott. Kissynek valahonnan ismerős volt ez a sóhaj. Persze, Blomet úrnak volt így alkalma így sóhajtani, amikor… egyszer-kétszer… meg hát néha elég gyakran… amikor autót vezetni tanította. Meg hát persze anyáéknak is volt alkalma sóhajtani, amikor… no, legfeljebb ötször-hatszor… naponta. Meg amikor az egérkék rászólnak, hogy Kissy, Kissy, és ő fölriad, akkor is szoktak sóhajtani… meg…
  No hát mindegy. Ezentúl majd filmrendezők fognak sóhajtani. Ők is.

Leültek egy asztalkához a panzió kertjében. Egy perc múlva felbukkant Vanessa – morzeüzenetet kapott –, rámosolygott a rendezőre, és a kezét nyújtotta.
  – Vanessa D’Aubisson.
  A rendező felugorva viszonozta a kézfogást.
  – Jean-Jacques Hussein. Örülök, hogy megismerhetem.
  – Részemről a szerencse, uram. Hozhatok valamit?
  – Ööö… mármint ön itt dolgozik?
  – Azt is, persze. Családi vállalkozás vagyunk. De ne érezze kötelezőnek.
  – Nagyon kedves. Talán egy narancslét, ha nem fárasztom vele.
  Vanessa bólintott és Kissyre nézett, aki szintén bólintott. Vanessa őfelé is bólintott, és helyet foglalt a rendezővel szemben, aki zavartan pislogott egyikről a másikra, sejtve, hogy valami trükk zajlik. Egyszer csak megjelent Jeanne, egy tálcán három narancslevet hozott, üdvözölte a vendéget és letette a poharakat.
  – Egyszerű gondolatátvitel, semmiség – nyugtatta meg a férfit Kissy.
  – Ó, elnézést – szólalt meg Vanessa –, illene kissé alkalmibbá tennem a külsőmet…
  A zsebébe nyúlt, elővett egy egérfüles hajpántot és gondosan a fejére illesztette. A rendező meglepve fölnevetett.
  – Tehát az egérfül az alkalmi külső… értem.
  – Az alapítványi tagság jelképe – vágta rá a mikró, és büszke mozdulattal megbillegette a jobb fülét, a valódit. – Gondolom, Kissy is viseli olyan ünnepélyes alkalmakkor, mint a filmforgatás.
  Jean-Jacques lélegzete elakadt. Szeme sarkából Kissyre pillantott, aki persze rögtön megszólalt. A kisegér ahol csak tud, segít.
  – Nem meri bevallani neked, hogy a kamera előtt nem hordok egérfület. Fél, hogy lepuffantod.
  – Nem hiszem, hogy lenne ilyen kockázat – felelte Vanessa –, de szerintem az a legbiztonságosabb, ha inkább nem vallja be. Amit nem tudok, azért biztosan nem gyilkolok.
  Jean-Jacques elnevette magát, és ezzel össze is barátkoztak.
  – Szóval ő lesz Sophie Marceau – szögezte le Vanessa.
  – Hát nem egészen. Mi nem azt a filmet forgatjuk újra, valami eredetit szeretnénk.
  – Persze, tudom, bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Csak nálunk Sophie Marceau és Terence Hill az a két színész, akik rendkívüli tiszteletben állnak.
  – Igazán?…
  – Ez itt a Terence Hilton panzió. Mégpedig azért, mert a tulajdonost Mario Girottinak hívják.
  – Ó… de, gondolom, csak névrokonok. És Marceau?
  A két kisegér egymásra nézett. Nyilvánvalóan nem ölhetik meg a pasast pont most, amikor még napvilágot sem látott Kissy első főszerepe, és most készül megrendezni neki a másodikat.
  – Jelentős szerepe volt az alapítvány korai történetében – felelte Vanessa diplomatikusan.

– Nézze, kislány. Ezt a filmgyárat én vezetem, és ha én úgy döntök, hogy maga nem kap több szerepet, akkor nem kap.
  – De hát… – Kissynek torkán akadt a szó, mert az elnök egyre vészjóslóbban nézett rá.
  – Egészen más szerepet szánok magának. Az én privát élvezetemet fogod szolgálni, egérke!
  – Eszemben sincs lefeküdni magával!
  Az elnök fölkacagott, megnyalta bal mancsát és megigazította vele a szőrt a homlokán.
  – Dehogynem, egérke. A tányéromra! Te választhatsz mártást.
  – Tzatzikit – csúszott ki Kissy száján, aztán már ugrott is, mert az elnök átvetette magát az íróasztalon és üldözőbe vette. Kissy iszkolt, ahogy négy kis lába bírta, és már majdnem elérte a lyukat, amikor elkapták a farkincáját.
  – Segíííí…
  Hirtelen felült. Az ágyában találta magát. A macs…
  Körülnézett. A macska eltűnt. Ez a panzióbeli szoba.
  Megint hülyeséget álmodott.
  Fölvette a telefonját. Hét óra van, öt üzenet jött az egérkéktől, átlagos mennyiség. Kimászott az ágyból, hozzálátott a reggeli előkészületekhez, s közben cincogott az egereivel. Aztán fölhívta Jean-Jacques-ot, megtudakolta, mikorra menjen és hová, taxit hívott, és fél kilenc előtt öt perccel csöngetett egy pazar villa kapuján a Mont Boron-i hegyoldalban.
  – Helló – mondta a nagydarab napszemüvegesnek, aki ajtót nyitott. – Ide rendelték az egeret?
  A nagydarab napszemüveges bambán nézett rá.
  – Mármint Kissy vagyok – próbálta ő most másképpen.
  A nagydarab napszemüveges bólintott, hümmögött valamit és bebocsátotta. Kissy az ő kalauzolásával átvágott egy hallon, belépett egy ajtón és majdnem beleverte az orrocskáján Marcel Barnette mellébe.
  – Cin-cin…
  – Szia – mondta Jean Valjean, Bergerac százados és Pierre, a kifutófiú. – Marcel Barnette vagyok. Nem baj, ha tegeződünk?
  S nyújtotta a kezét.
  – Kissy – nyögte ki Kissy, és valahogy előrenyújtotta kis mancsát. – Kissy Chaton… Jerry ala… izé, persze, dehogy baj. Nagyon örülök.
  – Hát akkor szervusz. Örülök, hogy együtt fogunk dolgozni. Jean-Jacques is mindjárt jön, csak telefonál.
  Castelli, gondolta Kissy.
  De Jean-Jacques már jött is.
  – Szia, Kissy, jó látni téged. Remekül nézel ki, hogy vagy?
  Kissy fölmutatott bársonyfüleire, amiket már megcsodált Marcel is.
  – Nagyszerű, gyertek, a többiek kint vannak a kertben, pakolnak, hamarosan kezdhetünk.
  A többieket Kissy már ismerte, ugyanaz a stáb volt, egy óriási, gyönyörű parkban rohangásztak szanaszét, mint akik az egértől ijedtek meg, pedig dehogy, ebben a csapatban senki sem sikítozott, ha őt meglátta. Kapott egy csomó ölelést és vállveregetést, de aztán mindenki szaladt vissza dolgozni, hogy nem sokkal később már kamerapróbát tarthassanak, mialatt körülöttük még tízen húszfelé szaladtak.
  De a csapat összeszokottan dolgozott, és csakhamar már föl is vehették az első jelenetet, a megérkezést Marcel házába. Lendületesen rohangált körbe a nappaliban, behúzta a függönyöket, benézett mindenhová – talán poloskát keresett –, aztán elégedetten lehuppant a fotelbe.
  – Azt hiszem, most már biztonságban vagyunk. De tudja, az ember sosem lehet elég óvatos. De még nem is kínáltam hellyel – ugrott föl, és egy másik fotelhez kísérte Kissyt, mintha ő nem találna oda egyedül –, kérem, helyezze kényelembe magát. Megkínálhatom valamivel?
  Kissy leült, de eközben is körülnézett. Ezt könnyű volt eljátszania, Julie most valamilyen ismeretlen ellenségtől fél, ami lehet a CIA vagy valami terroristák, és mindjárt megtudja, hogy Jean-Paul felesége az, de neki ismerős volt ez a helyzet. Úgy pillantott körül, aggodalmasan, mintha nem tudná, hogy a ház macskamentes.
  Marcel szövegelt, játszotta a nagymenő titkosügynököt, Fernand lassan körbefordult a nappaliban, Kissy pedig egyre unottabban hallgatta. Végül, amikor Fernand ismét ráfordult, közbevágott:
  – Ide hallgasson, voltaképpen mi folyik itt? Valami kémkedésbe kevert bele engem? Kitől tartunk, a CIA-től?!
  – Dehogyis – lépett elé Marcel. – Sokkal, de sokkal veszedelmesebb ellenség üldöz. Maga nem ismeri a feleségemet!
  Kissy hanyatt dőlt a fotelben és elnevette magát.
  – Hát maga tiszta bolond.
  Senki sem sejtette a stábból, hogy ez a nevetés válik a film egyik legismertebb képkockájává, és valósággal fémjelzi majd Kissy karrierjének ezt a szakaszát.

Kissy a stábbal együtt sétált be a repülőtér főépületébe, és éppen telefonált – az egérkék mostanra tudták Vaucressonba szervezni Shrekéket és nekiesni a néhai Frodo gépének, hogy kiderítsenek róla mindent –, amikor meghallotta a nevét, ismerős hangon.
  – Kissy? Kissy, te vagy?!
  – Én… – riadt föl – cin-cin…
  A stáb meglepve nézett egyikről a másikra, amint madame Wong átölelte Kissyt és a vállát lapogatta.
  – Ezer éve nem láttalak, kisegér. Mi járatban erre? Velük vagy? – biccentett a filmesek felé.
  Kissy bólintott. Madame Wong pedig Jean-Jacques-nak bólintott és a kezét nyújtotta.
  – Üdvözlöm önöket. Az én nevem Wong, és az én feladatom, hogy a segítségükre legyek az itteni munkájukban. Csak közben összefutottam ezzel a kedves ifjú hölggyel, akivel régi ismerősök vagyunk.
  – Hussein – viszonozta a bemutatkozást a férfi –, én rendezem a filmet. Köszönöm a kedves fogadtatást, asszonyom.
  – Szia, Kissy – hangzott a hátuk mögül, Kissy odanézett és intett az elhaladónak.
  – Szia, François.
  – Úgy látom, van itt egy-két ismerősöd – mosolygott a rendező, Kissy pedig bólintott.
  Befutott Marcel is, nem kis feltűnést keltve a reptéren, egy-két autogramot is kellett adnia, aztán madame Wong elkalauzolta őket egy kis teremhez, ahol lerakhatták a cuccot.
  – Öltözőt? – nézett rájuk gondterhelten. – Hát van itt egy kis iroda, ennél többel sajnos… nem szolgálhatok, de hány színészük van?
  – Kettő – mosolygott Marcel, Kissy vállára téve jobbját.
  – Mit, hát te színésznő vagy, kise… Kissy…
  Kissy bólintott, s már rutinos mozdulattal nyúlt föl és billentette meg egyik bársonyfülét.
  – Ő a főszereplő – mondta Marcel szívélyesen.
  – Te vagy a főszereplő, Marcel – vágta rá Kissy. – Tőled kértek autogramot.
  – Hogyne, nekem már van egy tucatnyi híres filmem. Hozzád is jönnek majd autogramért, meglátod. Mikor jön ki az első filmed?
  – Nem tudjuk – felelte Kissy helyett Jean-Jacques. – Yves-nek rengeteg munkája van, időt kért. Ő a vágó – magyarázta madame Wongnak –, nagyszerűen dolgozik, de nem gyorsan.
  – Várjanak már. Szóval Kissynek már van egy filmje?
  – Van bizony, madame. Méghozzá nagyszerű alakítást nyújtott benne. Azazhogy van neki több filmje is, de azokban kaszkadőr volt. Ebben főszereplő, és abban is, amit most forgatunk. Ő lesz az első filmsztár – Jean-Jacques barátságosan meghúzogatta Kissy egyik bársonyfülét – az egerek közül.
  – Még hogy én?! Hát Jerry, Sziporka, Mickey, Stuart Little meg az egér a Marson?!

Julie és Jean-Paul első találkozása a Provence–Alpes–Côte d’Azur reptéren igazán jól sikerült, eltekintve attól a jelentéktelen apróságtól, hogy fölvettek egy egész beállítást, elejétől végig, és már visszanézéskor sikoltott föl Alice, a rendezőasszisztens:
  – A fülek!!!
  A stáb legalább olyan bambán nézett rá, mint Kissy, amikor a legkissysebb formáját hozza. Aztán Jean-Jacques visszakapta a tekintetét a képernyőre, ahol a jelenet pörgött.
  A bársony egérfülek bizony ott voltak Kissy diónyi fejecskéjén, annak rendje s módja szerint. Nem is lett volna gond belőle – csakhogy az most Julie feje.
  Kissy is meglepve nézte, önkéntelenül a fejéhez nyúlt, de hát azok a fülek bizony ott voltak.
  – Ööö… cin-cin…
  – Hát ja – mondta Fernand. – És egyikünk se vette észre.
  – Az én hibám – lépett oda Marianne, az öltöztetőnő. Erre nem szólt senki semmit. Kétségtelenül az ő hibája, valóban.
  Jean-Jacques megköszörülte a torkát.
  – No jó. Most megnézzük a jelenetet újra, tekerd vissza, Pierre, és csendet kérek!
  Megnézték újra. Kissyben ekkor kezdett mocorogni valami érzés, hogy ez voltaképpen nem is rossz. Mondhatni, egészen jónak találta magát. Még a végén valamiféle színészi tehetséget fog fölfedezni magában?
  A jelenet lefutott és kezdődött elölről. Senki nem szólt semmit, Jean-Jacques a főnök, majd ő leállítja.
  Másodszor is végignézték a képsort, aztán Jean-Jacques bólintott.
  – Oké, köszönöm, leállíthatod. A jelenet jó, megtartjuk. Ezentúl egérfülekkel játszol, Kissy, a reptéri outfited része marad, aztán a kocsiban majd leveszed, hiszen a villában enélkül forgattunk. Egy-két későbbi jelenetben is szerepelni fog, ha az elején viselted, miért ne vennéd föl később is. Van kérdés?
  Nem volt kérdés.

Nimby beszámolója rövid és tárgyilagos volt.
  – Tökéletes nulla, egérkék. Igen, ez Frodo gépe, láttuk, hogy belépett vele a fórumba. De sehol egy falat gyerekpornó, egy sor levelezés más shindykkel, semmi. Annyit értünk el, hogy igazoltuk Philippe és Frodo azonosságát, de semmilyen továbbjutást biztosító kártyát nem húztunk. Ennyi. Beszéltem, cin-cin.
  – Sebaj, egérke – vigasztalta Maverick. – Fogunk mi másik shindyt, elevent. Mit szólnátok például petrezselymes krumplipürével, narancsmártással Cicavirághoz?
  – Először is a shindyhez fokhagymás mártás való – közölte Vanessa úgy is, mint a csapat séfje –, azonfelül, ami legalább ennyire fontos, nem tudod megsütni azt a shindyt, akit nem kaptál el.
  – Hát kapjuk el.
  – Miért éppen Cicavirágot?
  – Mert elkövette azt az egyetlen hibát, amit soha semmilyen shindy nem követett még el és nem is fog. Ez a legnagyobb baklövés azóta, hogy Nixon…
  – Egy pillanat, egérke – szakította félbe Niala. – Mielőtt kitárgyaljuk Nixont, mi volt az a hiba?
  – Mit a véleményed egy olyan shindyről, aki kiírja a netre a nevét, címét, telefonszámát?
  Vanessa fölcsattant.
  – Egérhez a narancsmártás is jó! Ki vele! Hol írta ki?!
  – Nézzétek meg hat-kettő-nyolc, kilenc-három-egy, három-zéró-kilencnél.
  Az egerek hümmögve nyúltak az alapítvány anyagtárához. Még csak nem is kódolta a számokat, micsoda dolog, dünnyögte Kissy, és rámeredt a képernyőn megjelenő pornóképre. Még nem látta, mai termés. Nem, tegnapi.
  – Nincs ezen egy betű se, egérke – mondta Brigitte rosszallóan.
  – A tetkóra gondolsz? – kérdezte Vanessa. – Az tényleg egyedi, de név-cím nincsenn rajta.
  – Viszont megtalálható – felelte Maverick.
  – Hogyan?
  – Szirénázó barátaink meg tudják találni.
  – Akkor nekünk nem sok jut abból a shindypecsenyéből – jósolta Vanessa –, de ő van a képen?
  – Pozitív, egérke, a kommentben elmesélte, milyen élmény volt.
  Vanessa csettintett a nyelvével.
  – Szuper. Jó. Hívjuk föl a rendőrséget és meséljük el nekik. Cicavirágnak egy különleges ismertetőjele már van, hát szerezzen magának mellé másikat a börtönben.

– Ajaj – ezzel vette föl Castelli a telefont. – Kit vertetek meg?
  – Senkit – nevetett Niala, őt választották ki, hogy telefonáljon. – Csak hoztunk neked egy ajándék shindyt.
  Kissy kiment, fürdővizet eresztett magának – holnap is ápolt, üde, csinos kisegeret várnak a forgatáson. Nagy-nagy fülekkel. Az alapítvány ki fog fejleszteni sajtos habfürdőt, hogy növekedjen a kisegér füle. Neki most már a mozilátogatók számára is annak az igazi klassz kisegérnek kell lennie a nagy-nagy fülekkel.
  Gombolkozni kezdett. Az első forgatási napnak hát

VÉGE.

De színészi karrierjét még épp csak elkezdte.