Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  

23. MONACO

– Bemegy az ivóba Hatlövetű Joe, a vállán egy egérrel. „Egy whiskyt nekem és egyet az egeremnek!” Megisszák, elmennek fizetés nélkül. Másnap is bemegy Hatlövetű Joe a vállán az egerével, isznak egy-egy whiskyt, nem fizetnek. Harmadnap azonban új csapos van az ivóban, aki még nem ismeri Hatlövetű Joe-t, kitölti a whiskyt, azok megisszák, indulnak, azt mondja a csapos: „Megálljunk csak, fizetni is kell!” Mire Hatlövetű Joe mordul egyet: „Ha valami nem tetszik, gyere ki a térre, de hozd a coltodat!” Az egér meg odaveti foghegyről: „A macskádat is!”

A mikrobusz nevetéssel megtöltve kapaszkodott föl a hegyoldali zsákutcában, ezúttal a villa felőliben. Pedig a szokásosnál jóval kevesebben voltak. A maxik még dolgoztak mindketten, Niala azt a fiút küldte eléjük a reptérre, aki arra az üzleti tárgyalásra vitte őket, ahol Vanessa konzervgyárat vett – Kissy se a fiú nevére nem emlékezett, se azokéra, akik eladták a gyárat, bár a beszélgetés tartalmát megjegyezte. Niala bent maradt segíteni a panzióban, egy csomó vendég érkezett éppen. És Elke se volt velük, ő még a gépen ül.
  Niala azalatt se került elő, amíg kirakodtak, sőt Vanessát is elhívta – de hát nem volt nekik szükségük a D’Aubissonok segítségére, itthon voltak, a villa, a panzió, Marie néni háza és a környékbeli házak minden zugát úgy ismerték, mint a tenyerüket. Nem volt már ház a két zsákutca mentén, ahol legalább egyszer-kétszer le ne ültek volna beszélgetni, vagy éppen ahol egy egérkülönítmény le ne szüretelte volna a gyümölcsöt, szigorúan létra nélkül mászva meg a fákat, mert amit egy egér – Vanessa – tud, azt a többi is tudja.
  A rakodás gyorsan ment, hiszen nem hoztak sok holmit; átmentek a panzióba, megnézték, mi az, ami így leterheli a D’Aubisson nővéreket. Egy angol turistacsoport volt, a fél házat kivették, és rengeteg mindenre volt szükségük.
  – Szia, egérke – száguldott el Kissy mellett egy lobogó fülű Niala, de ő csak egy szempillantást habozott, s máris utánaeredt. Végigrobogtak a folyosón, Niala belépett a személyzeti részre, kinyitott egy szekrényajtót, és Kissy gombszerű orrocskája máris belefúródott egy párnába.
  – Tessék, egérke, a hatostól kezdve mindenhova vigyél egyet – Niala további párnákat halmozott rá –, ez öt darab, a tizenegyesig, a többit viszem én.
  Kissy nem indult.
  – A hatostól a tizenegyesig hat darab kell, nem öt – közölte, vesztére, mert Niala rábólintott… illetve hogy bólint-e, azt persze nem lehetett látni a párnahegy alatt, mindenesetre megint megnövekedett a súly a karján.
  Az persze nem fenyegette, hogy hat vacak párna lapos egeret csinál belőle. De hogy hogyan találta meg az úti célját, azt sose tudta volna megmondani. Valahol a párnahegy alatt volt egy apró mancsa, azzal valahogy bekopogott valahová, kinyitották az ajtót, mondtak valamit angolul, egy párnát levettek róla, és ő továbbment. Végül az utolsót beadta a tizenegyesbe és visszaindult új feladatot keresni. Ezen a csütörtök délutánon az angol turistákról szolgálattevő kisegerek hada gondoskodott – pont mint a Hamupipőkében, gondolta Kissy.
  Aztán összegyűltek a személyzeti részen és megrágcsálták azt a nagy halom sajtos sütit, amit Vanessa, Niala és Marie külön nekik sütött. Közben kerítettek másik sofőrt, az előző fiúnak már más dolga volt, és csakhamar a tranzitban várták a következő egeret. Elke pontosan érkezett és nem változott semmit. Úgy ömlött belőle a szó, mintha évek óta nem beszéltek volna, és nagyon büszke volt magára.
  – Végig utaztam így, nagy fülkékkel fejéjemen – és odalibbent egy csapat vadidegen elé, akik megbámulták az egérfüles hajpántot és vigyorogtak. – Mindenki így nézett fülkéket. Egész időben Flugzeugrepülőnek orrától farkájáig mindenki bámulta egéres fülkéket, és vigyorgottak. Volt kislány kettő is vagy három, akik sugdolózták anyujukat, amikor meglátták fülkéket, és Kissy tudja is ám, hogy miről.
  Kissyt váratlanul érte a felszólítás, de tényleg tudta.
  – Ők is akartak ilyet.
  – Pontosan. Stewardess pedig megkérte kicsi vörös nordnémet zsebegéret, hogy jöjjön Cockpit bele, megmutatni fülkéket pilótáknak, hát azok is nagyon vigyorgottak és kérdezték, hogy milyen állat. – Elke hirtelen összecsapta a kezét. – Hát ez benne lényeg! Terjedíteni egéres eszmét világszéjjel, lássák mindenkik, hogy kisegér milyen kedves, helyes, szexi kicsi állat, és többé nem féljenek tőle, ha meglátik Speisekammerből kijönni nagy zsák ennivalóval pici hátán. Ha elterjedítődik egérszeretet, emberek vesznek majd többebb sajtokat, hogy jusson háznál kisegérnek, ezzel rágyakorolva kereskedelemre jótékony hatásat, sajtüzemek termelik többebb sajtokat, tehénes gazdák tartik többebb tehénet, növényes gazdák termesztik többebb Schneckenklee, és föllendülődik europäikus gazdaság!
  Elke egyáltalán nem vett lélegzetet, amíg haza nem értek.

Egyetlen kisfülű sem volt jelen a főpróbánál, amit a melléképületben tartottak, este hétkor. Nem szóltak nekik, ezt először maguk között kell elintézniük. Mi van, ha elrontottak valamit? Ha mondjuk meg se szólal?
  De megszólalt, és lejátszotta az egész dalt, ám az elővigyázatosság indokolt volt, mert csak félórás igazgatás és többszöri újraindítás után sikerült hibátlanul eljutni a végéig. Eleinte folyton összecserélte a kalimba-g és a recorder-aisz oszlopot, amiknek semmi közük egymáshoz, más hangszer és más dallamrész, aztán Nimby kicserélt egy golyóterelő panelt. Ekkor viszont a lead-cgc-gisz oszlop egyáltalán nem szólalt meg, mert az oda irányított golyók elakadtak az új golyóterelőben, egy darabig gyűltek ott, ahol szaladniuk kellett volna, aztán leállították a motort és kiszedték őket. De végül megrendszabályozták az egész gépet, és a Popcorn hibátlanul végigment, Vanessa saját abszolút hallású, nagy füleivel ellenőrizte.
  Úgyhogy bezárták a melléképületet és büszkén átmasíroztak a panzióba, ahol bejelentették, hogy a gép kész, ünnepélyes bemutató másnap tíz órakor.
  – Nekem reggeli után be kell mennem Nizzába – mondta Mario.
  – S mikor jössz haza? – kérdezte Nimby.
  – Ebédre megjövök.
  – Akkor áttesszük délutánra – jelentette ki a fiú határozottan. – És az ufótámadást is akkor tartjuk. Vagy még mielőtt elindulsz.
  – Nyugodtan rendezhettek nélkülem is ufótámadást.
  – Nem rendezhetünk – közölte Nimby. – Vanessa születésnapja van, mindenkinek jelen kell lennie az ünnepségen.
  – Mit, ufókat akarsz hívni a születésnapomra? – ráncolta homlokát a kislány.
  – Nem jó ötlet? Nem mindenkinek jön ám ufó a születésnapjára.
  – Bolond. Beöltöztettél valakiket és azt hiszed, hogy megijedek?
  – Nem hiszem. Ahhoz macskának kellene öltöz…
  Vanessa fölpattant.
  – Ezt azonnal vond vissza! A Jerry Alapítvány kisegere nem fél holmi tejecskezabálóktól!
  Kissy kényelmesebben helyezkedett el a székében, hogy élvezhesse a műsort, ám amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyorsan véget is ért.
  – Visszavonom. Megyek is, hozok macskát, hogy megverhesd.
  – Macska terhes…
  – Kisbetűvel értettem. Egy másikat. Mondjuk ezt.
  Ezzel Nimby hirtelen lehajolt, s a lába mellől fölemelt egy macskakölyköt. A gyerek elernyedt, ahogy ilyenkor kell, és aligha figyelt föl a csapat soraiban támadt riadalomra. Senki sem értette, honnan került oda a kismacska, a márciusi alomból, alighanem Macska Egy, a foltjai alapján. Hogy lehet, hogy nem figyeltek rá? Őrszemet sem állítottak! Egyáltalán hogy kerülhet macska ide, a panzió személyzeti kertrészére, ahol állandó a jövés-menés, és macskákkal egyáltalán nem kompatibilis állatok is mászkálnak? Illetve hol van voltaképpen Suzy és Ködöcske, amikor meg kellene védeniük őket ettől a rémületes…
  Vanessa kinyújtotta a kezét. Nimby beletette a kölyköt. A kislány visszaült, ölében a macskával. Halk berregés tudatta, hogy a gyerek jól érzi magát. Vanessa játszani kezdett a füleivel, s az ufótámadásról már meg is feledkeztek.

Az ufó másnap reggel támadott. Nyolckor az egész csapat kiugrott az ágyból és rohant felköszönteni Vanessát, a villa nappalijában gyűltek össze és beborították virágokkal. A kisegér boldogan világított, összepuszilkodott mindenkivel, jelen volt egy csomó apja, a többféle nagyszülei, még Ange néni is, akinek negyedórája szállt le a gépe. A nappaliban, ahogy Nimby utólag megállapította, egy gombostűt se lehetett volna eldobni úgy, hogy legalább nyolcan föl ne jajdultak volna.
  Az ufó azalatt érkezett, amíg az ünnepelt füleit rajongták körül, Françoise ugyanis kitalálta, hogy egy kisegérnek igazán jár külön puszi a füleire, hiszen azok különböztetik meg a kisfülűektől, a mugliktól meg pláne, ezért még egyszer körbe kellett járnia az összes jelenlevőt, de végig sivalkodva, mert csiklandozták a fülét. Az ufó nyilván eközben szelte át a Föld légkörét és kereste meg Franciaországot, és amikor az utolsó puszi is megvolt, egyszer csak egyenesen odalibbent a nyitott ablak elé. Döbbenten nézték valamennyien. Tökéletes repülő csészealj volt, talán fél méter volt az átmérője, felül domború, alul laposabb, bronzos fénnyel csillogott, viszont színes fények egyáltalán nem világítottak rajta. De legalább halkan zúgott.
  – No, ezek megint kitaláltak valamit – dünnyögte Mario.
  – Hát ez meg mi? – tudakolta Vanessa.
  – Egy másik bolygóról érkezett, külön a te születésnapodra – szónokolt Nimby. – Menj, üdvözöld Kisegérföld nevében!
  Vanessa dörmögött valamit, amiben Kissy felismerni vélte azt a szót, hogy macska, és már sejtette, mi vár Nimbyre, ha az ufó igazából földi eredetű, szégyenszemre. A kislány odament az ablakhoz, az ufó pedig lejjebb ereszkedett, és… fölötte láthatóvá vált a Discovery. A mikró kinyújtotta a kezét, s az ufó leereszkedett a tenyerére. Nimby hirtelen ott termett, suhintott egyet a késével a levegőben, mint egy nagyfülű szamuráj, s a Discovery tovalibbent, az ufó pedig ott maradt. Damil, jött rá Kissy, az ufó azzal volt felfüggesztve. De akkor lehet, hogy a Földről jött?
  – Ez belül üres – méregette az ufó súlyát Vanessa. – Mi a csoda ez?
  – Ufó. Üsd meg!
  – Hogyisne, hogy az utasai támadásnak véljék és valamennyiünkből pörkölt egeret csináljanak.
  Nimby nevetett. A kislány pedig ráütött az ufóra, nem erősen. A fém megcsendült.
  – Ef – mondta Vanessa reflexszerűen, aztán gyanakodva szemügyre vette az ufót még egyszer, és megint megütötte. Ez a csendülés másmilyen volt. – Cisz… szent ementáli!
  Körbeütögette az ufót, s a zenei hangokat hallva Kissynek leesett az álla. Ez egy hangszer.
  – Füleimre és farkincámra, mi ez?!
  – Ez egy hangszer – felelte Nimby –, űrdobnak hívják. Új találmány. Játssz rajta valamit.
  Erre egyelőre nem kerülhetett sor, mert Vanessa hirtelen letette az űrdobot és kedvese nyakába ugrott.

Az első űrdobkoncert – Kissy éppen szemközt ült a faliórával – nyolc óra tizenegy perckor kezdődött, de még egyáltalán nem volt koncert. Vanessának ki kellett tanulnia az űrdobot, próbálgatta a hangokat, a dallamokhoz szükséges mozdulatokat – de erre is mindenki kíváncsi volt. Néhány perc alatt rájött a módjára, és már dallamokat varázsolt elő, ha még egyszerűeket is. Nyolc óra tizenhétkor már belefogott a Popcorn előadásába, egyelőre csak a gyors szólamot játszotta, azt mondta, nem nehéz, csak a hangok elrendezése trükkös. Tizenhárom hang van az űrdobon, de nem a skála szerint sorakoznak, hanem valami nagyon ravasz rendszerben.
  Nyolc óra húszkor szólalt meg Jennifer telefonján a riasztás.
  – Gyenge vicc, egérke – mondta Vanessa anélkül, hogy abbahagyta volna a játékot.
  Jennifer megrázta a fejét.
  – Én ugyan nem…
  Vanessa nevetett.
  – Oké, halljam, kinek jutott eszébe riasztással köszönteni a születésnapos egeret.
  Mindenki a fejét csóválta. Aztán egy kisegér átsurrant a tömegen és odalépett a mikróhoz.
  – Hé, Mäuschen. Azt hiszesz, shindyek is tartanak nemzeti ünnepet, munkaszünettel, tiédnek születésnapodon? Hát nem. Legfeljebb gyásznapt, amiért ma születsz és megveresz mindenki shindyeket.
  Vanessa abbahagyta a dobolást.
  – Azt akarod mondani, hogy igazi riasztást kaptunk a születésnapomon?
  – Azt! Shindyek ilyes napokon lendítődnek igazán akcióba, mert mi ünnepeljük szülinapt és nem figyelünk a…
  – Valaki zárja el azt az egeret – kérte Nimby, akinek már táblagép volt a kezében. – Shindynk van a Facebookon. A lány neve Marianne Villiers, a pasasé Jacques Tita, mindketten Párizsban élnek. A pasas hozta szóba a szexet, szokás szerint, és már ott tartanak, hogy a kislányával rendszeresen csinálja.
  – Szűzanyám – mondta Isabelle néni. A többi kisfülű is el volt képedve.
  – Marie tizenkét éves, a pasas… hm, százöt?
  – Igen, 1907-ben született Jacques Tati – pillantott a képernyőre Jean-Fran –, az ő arcképét használja, csak a nevét kiforgatta kicsit.
  – Ide hallgassatok – mondta Blanche –, mi lenne, ha átmennénk reggelizni? Úgyis időbe telik még, amíg földerítitek ennek az alaknak a hollétét.
  – Mehetünk éppen – bólintott Vanessa.
  – Okvetlenül – vágta rá Nimby lelkesen, és karon fogta kedvesét. – Mi más kellhet egy csodálatos reggelhez? Ünnepi asztal, születésnapos kicsim gyönyörű mosolya és bájos, hatalmas fülei, s mindehhez egy vérfertőző, perverz apa válogatott disznóságokat mesél a hatéves kislányáról. Minden együtt van, tökéletes! Egy apróság hiányzik még, de reggeli után az is meglesz, néhány repülőjegy, taxi, lesben állás, majd egy rendkívüli szépségű, a holnapi lapok címoldalára kívánkozó tökönrúgás. Boldog születésnapot!

– Nyolc, nem hat – mondta Nimby tíz perccel később, éppen akkor, amikor átvett egy szendvicses tálat Chantaltól, aki értetlenül nézett a tálra. – Tita kislánya. Hatévesnek mondta, de az korábbi adat, akkor kezdte molesztálni. Most nyolc.
  – Majdnem kilenc – állapította meg újabb öt perccel később. – Ez a mostani állás, ez most már biztos. Eddig úgy fogalmazott, hogy erre meg amarra egy hatévest így meg úgy lehet rávenni, ezért hittem, hogy most is ennyi. De az korábban volt. Ja, Marianne-nak is jár majd egypár alapos pofon, mert partner ám mindenben, még tódítja is, úgy beszélteti, mintha egy lenne közülünk.
  – És ha rendőr? – kérdezte Blanche.
  Nimby fontolgatta ezt az eshetőséget.
  – Hát persze ha rendőr, az egészen más helyzetet teremt; akkor nem kap pofont. Majd csak a szabadnapján. A gond az, hogy őt nagyon könnyű megtalálni, épp csak a lakcíme nincsen kiírva, de La Garenne-ban él és a suli kapujában is fotózkodott a barátnőivel. Az ember csak végigjárja a sulikat La Garenne-ban, nem egyformák, s ha megvan a suli, megvan ő is.
  – Erről jut eszembe, nem kellene annak a lánynak iskolában lennie? – tudakolta Georges.
  – Beteg, otthon van és fekszik. És ráér facebookozni.
  – No, majd mi meggyógyítjuk – közölte Vanessa vészjóslóan. – De akkor nem sző terveket ezzel a pasival?
  – A pasi tett már burkolt ajánlatot, de nem volt reakció, direktebb formában pedig még nem ismételte meg.
  De erre se kellett sokáig várni, Tita negyedórán belül visszaterelte a szót Marianne mielőbb várható gyógyulására és hogy mi lesz azután. Szívesen találkozna vele és összeismertetné a kislányával, no meg sok mindenfélét kipróbálhatnának együtt. Marianne ekkor már válaszolt, azt felelte, neki fontos, hogy bejön-e a pasi, anélkül szó se lehet róla. Ha jóképű, akkor rendben van a dolog, csak hát még legalább egy hét, amíg meggyógyul.
  Úgyhogy Tita küldött képet. Harmincas, barna, rövid szakálla van, kék szeme, elég izmosnak tűnő felépítése. Kék pólóban volt, egy könyvespolc előtt állt. Vagy ült. Csak vállig látszott a képen.
  De ez tényleg te vagy? – kérdezte Marianne. – Tudom, mit szoktak a pasik csinálni, a netről csórt fotókkal hülyítik a lányokat.
  – Nem ejtették a feje lágyára – állapította meg Kissy, és megfékezett egy tojáskarikát, amelyik le akart ugrani a szendvicséről.
  Tita kis türelmet kért, s pár perc múlva küldött még egy képet. Ez is szobában készült, kis étkezőasztalnál ült, újságot tartott a kezében, mint egy emberrablás túsza. A mai Le Monde volt, és piros filccel ráírva nagy betűkkel: MARIANNE.
  – Ez nem Párizs – vágta rá Vanessa öt másodpercen belül. – Egérkék, hamar a párizsi időjárás-jelentést!
  Angélique pillanatokon belül megmondta, hogy Île-de-France fölött az égbolt borult, eső várható. A fényképen pedig vidám tavaszi napsütés ömlött be az ablakon.
  – Ez az – mondta a mikró –, cin-cin. Mert az ott az ablak mögött a Côte d’Azur azúrkék égboltja. Nem pedig a párizsi, akármilyen idő is van Párizsban. Az emberünk itt van.
  Úgy mondta, mintha egy percen belül várhatták volna, hogy Tita bekopog a panzió személyzeti részére és leül közéjük. Pedig hát a délfrancia tengerpart vagy ötszáz kilométer hosszú, és lehet az ipse a tengertől tíz vagy ötven kilométerre is. Óriási terület.
  De hogy Párizsban nincs, az tényleg biztos.

– Megvan az iskola – közölte Angélique, mialatt Marianne és Tita megint a testiség vizeire evezett. – Szivárvány Iskola, avenue de Charlebourg hét.
  S már nyúlt is a telefonjáért. Kissy odapislantott a táblagépre. Kék épület, fekete kapu… hát persze, az utcanézeten is pillanatok alatt meg lehet találni egy iskolát.
  – Jó napot, asszonyom, Angélique Clément vagyok a Jerry Alapítványtól. Súlyos bűncselekmény ügyében folytatunk vizsgálatot, amely az önök egyik tanulóját is érinti. Nem, asszonyom, teljesen komolyan beszélek. Ismer egy bizonyos Marianne Villiers-t?
  Az utolsó szavaknál Angélique ujja megtalálta a kihangosítót, s a személyzeti kertrész egy fiatal nő hangjával telt meg.
  – Nem ismerek, de megnézem a nyilvántartást. – Két másodperc elég lehetett neki, mert nyomban folytatta: – Nem, ilyen nevű tanulónk nincs és soha nem is volt. Ez valami tévedés.
  – Talán álnevet használ – mondta Angélique. – Küldhetnénk önnek egy fényképet, hátha arcról felismeri?
  – Kérem, semmi akadálya.
  Amint a nő bemondta az emailcímet, Nimby már küldte is a levelet. Fél perc múlva a nő visszatért a telefonba.
  – Ez a kép valóban a mi iskolánk előtt készült, de a gyerekek jóval nagyobbak a mieinkél. Mi előkészítő iskola vagyunk, ezek legalább két-három éve végeztek, ha hozzánk jártak egyáltalán. Ennyi idő alatt egy gyerek túl sokat változik, így sajnos nem tudom megmondani, hogy bármelyikük is hozzánk járt-e valaha.
  Angélique megköszönte. Elbúcsúzott. Letette. Ültek. Hallgattak.
  Aztán Vanessa az asztalra csapott.
  – A fifikás kis dög! A shindyt meggyanúsítja, hogy hátha lopott képet használ, miközben ő maga úgy hazudik, mint a vízfolyás! Ha nem igaz, hogy ebbe a suliba jár, igaz-e bármi? Lehet, hogy Bordeaux-ban él, negyvenéves és harcsabajusza van. Lehet, hogy tényleg rendőr. Vagy ő maga is shindy. De hogy nem hívják Marianne Villiers-nek és nem él La Garenne-ban, arra egy karika brie-t fölteszek!
  Az alapítvány hallgatott. Ha Vanessa biztos az igazában, akkor igaza is van. És ha nem lenne biztos az igazában, nem kockáztatna ilyen mennyiségű sajtot.

A meteorológiai intézetet Chantal hívta föl. Megadta a pontos időt, amikor Tita a második képet készítette, és a lehető legpontosabb adatokat kérte arról, hogy abban az időpontban hol volt Franciaországban ragyogó napsütés. Ők pedig, miután jobbat nem tehettek, leszedték az asztalt – a vendégsereg miatt hosszú asztalsor volt összeállítva – és visszatértek a születésnapi ünnepléshez. Egészen tíz óra tizenegy percig, amikor a Marianne és Tita beszélgetését figyelő ügyeletes, Elke magasra tartott egy papírból kivágott macskafejsziluettet.
  – Mi történt? – kérdezték.
  – Újabb fotót kaptuk, Tita küldte. Lányája van rajta, Kistita.
  – Mennyi ruhában? – ez persze Nimby volt.
  – Öltözve rendesen, játszi kertben.
  – Ja, akkor ráér.
  Kissy elvárta volna Vanessától, hogy egy ilyen megjegyzésért földhöz vágja a srácot, de a kislány csak nevetett és megnézte a képet. Úgyhogy Kissy is. A gyereken nem volt semmi különös. Szőke, rövid hajú, kilenc év körüli – vagy kevesebb, a kép nem most készült, hiszen a gyerek most iskolában van. A környezetben se volt semmi különös. Némi növényzet, nem sok. Kőfal, ami arrébb kerítésben folytatódik, mögötte egy épület falának darabkája.
  – Pálmafa – mondta Vanessa. Fölnézett és körbepillantott a vendégeken. – Alex, figyelj csak!…
  Odaszaladt Alex Bourridonhoz és megmutatta neki a fotót. Aztán másoknak is. Kissy már értette. Nem minden növény honos mindenütt, ráadásul a növényeknek megvan az a szokásuk, hogy nemigen szeretnek szaladgálni. Ha tudják, hogy a kertben levő növények közül az egyik mondjuk csak Toulontól keletre él meg, a másik meg csak Toulontól nyugatra, akkor megvan a válasz: Toulonban vannak. Vagy ami még szerencsésebb, ha valaki már látta az egyik fát korábban, akár az autójából kinézve, és emlékszik, hogy ez mondjuk Marseilles-ben volt, akkor most is ott van, mert ezek utálnak mászkálni.
  De senki nem tudott többet. Mediterrán növényzet, Dél-Franciaország legnagyobb részén honos, akárcsak a szomszéd országokban és még jóval távolabb.

De csak negyedórát kellett várniuk a következő mozaikkockára. Tíz óra huszonnyolckor Elke újabb fotó érkezését jelezte, s mialatt megnézték, jött még kettő. A kislányt ábrázolták egy szál fehér lepelbe öltözve, ami antik festmények stílusában volt a vállára vetve, és csak itt-ott takart valamit. A három kép ugyanabban a szobában készült, ugyanakkor, csak a gyerek állt, illetve hevert más-más pózban.
  – Az ablak – mondta egyszerre sok száz kisegér, és Nimby már készítette is a nagyítást az ablakon túl látható házrészletről.
  – Ez Monaco – jelentette ki Vanessa, alig egy pillantást vetve a képre.
  – Merrefelé? – kérdezte a nővére.
  – Nem tudom, nem ismerem föl a házat, csak szerintem ez Monaco. Ottani stílus.
  Az ablakon túl három emelet egy darabja látszott egy nyilván elég messze levő épületből, ami ugyanúgy lehetett harmincemeletes, mint három. Egyszerű, szögletes formájú, modern ház volt, ilyenek csakugyan vannak Monacóban – éppen az a gond, hogy túl sokan.
  – Rendben – mondta Vanessa, és föllépett a székére. – Hölgyeim és uraim, egy kis figyelmet kérek. – A vendégsereg abbahagyta a beszélgetést és az ünnepeltre figyelt. – A születésnapi összejövetelt átmenetileg nyomozói tanácskozássá változtatjuk. Itt majdnem mindenkinek van Jerry-telefonja, szeretném, ha elővennétek és figyelmesen megnéznétek azt a házrészletet, amit máris közzéteszünk a Cheesebookon. Szerintem Monacóban van, és a legtöbben közülünk számtalanszor jártak ott. Három kérdésre szeretnénk választ kapni. Egy: hol van ez a ház? Kettő: honnan készült a fotó? Legalább nagyjából. Ha a ház megvan, a távolságot a perspektíva alapján meg lehet becsülni, az irányt is körülbelül bemérhetjük, a többit majd meglátjuk aztán. Használjátok az utcanézetet, keressetek épületeket, amik hasonlítanak a képre és vessétek össze a látottakkal. Két gyerek van veszélyben, az egyiket évek óta zaklatják, a másikat egyelőre csak a neten át. Cin-cin!
  – És mi a harmadik kérdés? – akarták tudni mindannyian.
  – Azt majd a fotó készítőjének fogom föltenni, amikor a lábam előtt vinnyog – felelte a kislány sötéten.
  A társaság nevetett és hozzálátott a kép tanulmányozásához. De nem jutottak sokra, hamar kiderült, hogy így nem lehet megállapítani. Az épület nem elég jellegzetes, percek alatt féltucat jelölt akadt, de az utcanézeten nem lehetett olyan nézőpontot találni, amiből eldönthették volna, hogy mennyire hasonlítanak. Azok a képek mind az utcáról készültek, Tita viszont egy házban volt, lehet, hogy a huszadik emeleten.
  – Meg kell nézni közelről – jelentette ki Vanessa. – Odamegyek és körberepülöm az országot.
  Ahogy megmoccant, egy egérként lendültek felé és mindenki egyszerre kiabált.
  – Kapjátok el!
  – A farkincáját fogjátok!
  – Állítsátok meg!
  – Elkapom a fülét!
  – Jó, jó, eresszetek – nevetett a mikró –, mi bajotok az ötlettel?
  – Születésnapod van – vetette a szemére Françoise –, tessék szépen itt maradni a vendégeiddel. Majd megyek én.
  – Majd megyek én – mondta egyszerre seregnyi kisegér.
  Végül sorsoltak; Nimbynek volt egy kis programja a felület tömérdek ritkán használt aprósága között, ami ki tudott sorsolni egyet vagy többet bármilyen lista elemei közül, és a csapat névsora persze benne volt.
  – Egyszerű – mondta programozójuk. – Megadom, hogy melyik listából válasszon; ennek a neve egerek. És hogy hány sorsolást kérünk: kettőt, mert kell másodpilóta is. Máris megvan, kik mennek, csak az OK gombot megnyomom.

A két egér egyetlen motoron utazott, Elke kis csomag gyanánt kucorgott Kissy mögött, és alaposan kihasználta, hogy mikrofon van a sisakjában. Be nem állt a szája megint.
  – És most? – kérdezte, amikor már fél perce álltak a dugóban, Cap d’Ail közepén. – Itt nincs Zollkontrolle, tömeg nem azért áll. Vagy baleset, vagy Strassenjavítás. Ha baleset, az egy óra vagy több is, amíg rendőrösök vizsgálik helyszínűt. Ha javítás, az több hét…
  Kissy sóhajtott és amikor az araszoló kocsik között alkalma nyílt, kikanyarodott balra. Pillanatokon belül elhaladtak egy éppen olyan épület előtt, amilyet kerestek.
  – Ez is lehet, vagy érvényes csak benne már Monacóban? Mert még sehol se is nem vagyunk tőle. Kissy, megállsz motort és fölrepüljünk, jó?
  – Nem tudok, nincs hely a parkolóban. Jegyezd meg, hogy hol volt és visszajövünk.
  – Jó. Avenue Kommandant de Gaulle, rögtön balra a keresztelődés után.
  Nem kellett sokáig megjegyeznie, a szerpentinen egy kanyarral följebb Kissy lehúzódott egy garázsajtóhoz és leállt.
  – Rajta, egérke, szállj föl.
  – De nem szabad megállni garázsra…
  – Nem hagyjuk itt a motort, ha útban leszünk, arrébb megyünk.
  Elke leugrott, lekapta a hátizsákját, a szemüveget és a Discoveryt, kicsomagolta, letette a földre, a vezérlőt mellé, a dobozt visszatette a zsákba, a zsákot a hátára, a szemüveget az orrára, s már vakon kapta föl a vezérlőt. Egy szempillantás múlva indított. Kissy elismerően figyelte. Egyetlen fölösleges mozdulat nélkül, legfeljebb tizenöt másodperc alatt. Vanessa nevelése. A Discovery villámgyorsan megtalálta a házat, Kissy is nézte a telefonján.
  – Nem, ez biztosan nem az – érkezett Niala hangja a panzióból. A mondat közepén tartott, amikor Elke rányomott a gázkarra, s a helikopter visszaszáguldott hozzájuk. – Várj csak, egérke, még nem fejeztem be. Menj vissza! – A Discovery pont Kissy feje fölött, teljes sebességgel megfordult egy legfeljebb egyméteres ívű kanyarban, s már ott sem volt. Őrület, gondolta Kissy, Elke sokkal kisebb nála, legfeljebb nyolc centi magas, és virtuóz pilóta, ösztönösen, tökéletes repülőérzékkel vezet. Ezt nem lehet megtanulni, erre születni kell. Soha nem követ el hibát – majd csak egyszer, de az lesz az első és az utolsó. Remélhetőleg minél később, de egyszer majd hibásan méri föl a távolságot vagy a szél erejét, és a Discovery vagy az Enterprise egy szempillantás alatt, izzó tűzgömbben fog megsemmisülni. De akkor azon a helyen az alapítvány emlékművet állít majd annak a bátor, harcias kisegér pilótának, aki…
  – Kissy! Kissy!
  – Mivammá?!
  – Ábrondázik megint.
  – Ábrándozik.
  – Aha, úgy is lehet mondani…
  Beszéd közben Elke fölkapaszkodott Kissy mögé a motorra, és megkapaszkodott.
  – Mehetünk, egérke.
  – És a kopter?
  – Hátomon – felelte a zseb rosszallóan. – Aludtad magadat, amíg mértük egérkékkel távolságt. Ha látjuk egy emelet akkorára zsugordani, mint fotóakon, akkor kell lenni több mint ötszáz méter. Innen tenger csak négyszáz és hatéshetven méter, vagyis ez nem lehet ház. Ott azt kicsi kulcst kell forgatni, nézjed, és akkor motor csinál brrrr, brrrr, és elindulódik.
  Kissy nevetett és indított. És magában megfogadta, hogy a hős pilótaegér emlékműve soha nem fog felépülni. Mert ő is ott lesz és vigyáz majd rá.

Fölkanyarogtak a szerpentinen, ami szakasztott olyan volt, mint Beaulieu hegyi utcái, egymásba érő házak mindkét oldalon, az utca fölöttiekhez lépcsősoron vagy rámpán lehet följutni, az utca alattiakhoz meg lejutni. Néhány helyen utcaszinten parkolt a tulajdonos, egy kiugró, széles párkányon, ami valójában épület teteje volt, mellette a kertkapu, amögött le kellett menni egy lépcsőn, és ott volt a bejárat a házba, aminek a tetején állt a kocsi. Voltak olyan lépcsők is, amiket nem zárt le kapu, ezek számítanak itt a keresztutcának, keskeny, meredek sikátorok, Kissy jól ismerte már őket és a bennük tanyázó macskákat. De hát most nem fognak arra menni, motorral nem lehet, és különben is, a partvidék összes macskája hallotta már hírüket.
  Aztán elérték a másik főutat, megszemlélték a rengeteg táblát, amik Nizza, Èze és La Turbie, illetve Monaco, Menton és Beausoleil irányát jelezték. Kissy ráhajtott az útra és gyorsított.
  – Azok házak elöl Monaco? – tudakolta a zseb. Előttük a távolban rengeteg sokemeletes épület magasodott a hegyoldalon.
  – Azt hiszem – felelte Kissy, de ugyanekkor egy magas fa és két tábla mögül – ötvenes sebességkorlátozás, gyakran ellenőrzik – kibukkant az, amiről bárki bárhol fölismeri Monacót. – Igen! Nézd, ott az óváros!
  Monaco-Ville hatalmas sziklája innen fentről úgy hatott, mint valami játékvár. Kissy Neuillyben látott ilyeneket, amikor egyik nyomozásán elvetődött a vasútmodellezők közé, ők építettek ilyen apró, de látványos városkákat. Csakhogy a szikla a valóságban vagy hatvan méter magas, és egy ezerfős városnegyed van rajta, a hercegi palotával együtt. Ha Monaco nem városállam lenne, a sziklán lenne a fővárosa.
  – Nézd, alagút – mutatta Elke kicsit távolabb. – Hová vezet?
  – Sehová. Látod, hogy behajtani tilos, csak kifelé szabad jönni.
  Éppen ki is jött egy kisteher, aztán egy fehér sportkocsi.
  – Aha – mondta a zseb. – Értek. Akkor ott alagútban csinálik új kocsikat.
  – Pontosan – felelte Kissy, bár a kormány kicsit megremegett a kezében.
  Elértek egy körforgalmat, itt a bázis utasítása szerint Kissy a lenti utat választotta. Még a körforgalom előtt ki volt írva egy épületre, hogy Monaco kapuja, aztán egy Jardin-Exotique táblát is láttak, de Niala biztosította őket, hogy még mindig Franciaországban vannak. De Monaco fölött: azok a házak lent a mélyben, az út jobb oldalán már a hercegségben vannak. Aztán megláttak egy szerény táblát: D 6307, a főútvonal száma, s alatta Cap d’Ail neve pirossal áthúzva.
  – Vége Cap d’Ailnek – mondta Kissy. – Akkor hol vagyunk?
  – Monacóban – felelte Niala.
  – Cin-cin – vágta rá a zseb lelkesen. Néhány méterrel később kőoszlop állt a járda szélén, aztán balról két tábla egymás alatt: Principauté de Monaco – Principatu de Múnegu. S ahogy a jobbról több emelettel az út fölé magasodó, hosszú lakótelepi házat elhagyták, az egész ország ott feküdt a tappancsuk alatt.

Nem, nem az egész, állapította meg aztán Kissy. Csak a fele, a Szikla, Fontvieille és La Condamine. Monte-Carlót még takarja a hegy nyúlványa. Aztán a botanikus kert fölött, a La Chaumière étteremmel szemközt leparkoltak és leszálltak a motorról. Tizenegy múlt, némi kacskaringózással és egy megállással félórára nyújtották a húszperces utat.
  – Innen Fontvieille túlsó vége kilencszáz méter, a Szikláé ezeregyszáz – érkezett Nimby hangja –, egészen La Rousse-ig benne van az ország a hatósugárban, csak a túlsó vég lóg ki. Ha fölszálltatok, mondom az első koordinátákat.
  – Várj csak, egérke – mondta Elke. – És ha herceg van idehaza?
  – Ez elképzelhető, de miért érdekes?
  – Csak most jöttük. Lenne illendő először bekopog és üdvözöljük, nem?
  – Nem, egérke – felelte Niala. – Monacóban az a szokás, hogy aki tizenöt centinél alacsonyabb, annak nem kell beköszönni a herceghez.
  – Ja, akkor jó…
  A Discovery kivágódott a botanikus kert fölé, ahol egyszer már járt, most csak átrepült fölötte, s már fordult is, a tenger felől nézte meg az első épületet a kórház alatt, az avenue Pasteurön – de az nem is hasonlított. A következő sem. Repültek tovább.
  – Hé, egérkék – mondta Kissy. – A shindy felől nincs új hírünk?
  – Dehogynem, élénken dumálnak – felelte Françoise –, Kistita a fő témájuk, de nem akarod tudni, hogy miről beszélnek.
  – Értem. Akkor jó. Legyen csak minél több anyag az ügyész kezében.
  – Hacsak rendőr nem – dünnyögte Elke, és megdőlt a törzsével, ahogy a Discovery éles kanyart tett Fontvieille fölött.
  – Nemigen hiszem, hogy Marianne rendőr volna – válaszolt Françoise. – Tényleg úgy beszél, mint egy gyerek, és elég tudatlan ezekben a dolgokban. Persze lehet, hogy csak jól játssza a szerepét. De ha Tita csak a tizedrészét megcsinálta a lányával annak, amit elmond, akkor az már mindegy, hogy ez a beszélgetése zaklatás-e vagy sem.
  – Közben egy csapat a gyerek után is nyomoz – vette át a szót Angélique –, de folyton elakadunk. Fotók vannak róla bőven, de csupa nyilvános helyen, La Garenne-ban és a környékén. A kedvenc fagyizója előtt esetleg majd lesben állhatunk, de ha a sulija hamis, szerintem a többi hely is az. Akár Moszkvában is élhet.
  – Zdravsztvujtye – vágta rá Vanessa. – Egyszer ő is elkövet majd egy hibát. Lehet, hogy hónapokba telik, de elkövet, és akkor elkapjuk.
  – De miért – kérdezte valamelyik férfirokon, Kissy nem ismerte meg a hangját –, ha csakugyan gyerek?
  – Mert a tűzzel játszik és meg fogja égetni magát. Ha mi le tudjuk nyomozni, márpedig előbb-utóbb le tudjuk, egy shindy is megteheti. Titát persze lekapcsoljuk, de nem biztos, hogy ő lesz az egyetlen beszélgetőpartnere. Azonfelül egyáltalán nem tesz jót a fejlődésének az a sok disznóság, amiket összeolvas.
  – Sőt összeirkál – tette hozzá Françoise.
  – És csak akkor derül ki, hogy kicsoda – jegyezte meg Pi –, ha elkapjuk. Lehet, hogy mégiscsak shindy, és Tita mellett van a helye.
  – Dehogyis – mondta a mikró. – Ha shindy, dutyiba vele!
  – No, hát oda küldjük Titát is.
  – Csodákat. Monaco állandóan tele van építkezésekkel. Az egyiken beleállítjuk a friss betonba, és be vele az Hercule-öbölbe!

A házat végül Elke maga találta meg, ahogy a célpontok között röpködött.
  – Stop! Charlie három négyzetet nézjed, nem ott ház?
  De, ott volt a ház. Eltartott pár percig, amíg azonosították, olyan nézőpontot kellett keresni, ahonnan világosan látszik az azonosság. A ház a rue des Martyrs de la Résistance-on állt, kilencszázhuszonhárom méterre tőlük, a Moneghetti-stadion fölött – Beausoleil-ben.
  – Milyen ellenállás? – tudakolta Elke. – Volt Monacóban ellenségi uralom, esetleg rászállták őket andorrai csapatok?
  – Nem hiszem – nevetett Kissy –, de elég sokféle uralom volt helyette. Viszont azok a mártírok francia ellenállók voltak, mert az már Franciaország megint.
  – Ó. Mikor mentem külföld fölé?
  – Fogalmam sincs, a határt elég nehéz kivenni a térképen, mindenesetre már a focipálya is francia terület.
  – Akkor lehet, hogy Tita monacói nem is?
  – De, valószínűleg monacói. Legalábbis a fotók elég messziről készültek, és a háztól a határ… ha jól mérem… csak kétszázhatvannégy méter.
  – Akkor indulítok tenger felé, tartom házt képben, és nézzük, mikor csökkenődik elég kicsivé, jó?
  – Jó – felelte Kissy és a Béni HQ egyszerre.
  Elke hátrálni kezdett a Discoveryvel, most lassan, hogy fókuszban tudja tartani a házat. Nyílegyenesen haladt Moneghetti és La Condamine fölött, aztán a kikötő előtt lassított.
  – Szerintem elég kicsi már ház. Van alattam tenger már?
  – Nincs, de nem sok hiányzik.
  – Akkor jó. Nézzük oldalra.
  Elindult balra, lassan, és a ház oldala egyszer csak előbukkant. Tita fotóin nem látszott.
  – Állj, ez már sok – mondta Vanessa. – A place d’Armes fölött vagy, ha megfordulsz, meglátod odalent a hercegi palotát.
  Elke megfordult, lenézett, megcsodálta a palotát.
  – Integetjek szárnyaimakkal hercegnek?
  – Nincsenek szárnyaid – felelte Vanessa.
  – Vannak szárnyai – vitatta Kissy –, de azokat itt hordja fönt a hegyen, nem a kopteren.
  A kislány nevetett, visszafordult, megint célba vette a házat, és elindult Monte-Carlo felé. Hamarosan megállították megint.
  – Állj, innen már nem látszik a széle – mondta Niala. – Ez az Hôtel Hermitage.
  – Mekkora távolság? – kérdezte a zseb.
  – Nyolcszázhuszonnyolc méter a place d’Armes-tól – felelte Kissy.
  – Akkor nézzük most közelségt, jó? Elindulok távolra, és…
  – Negatív, egérke – szólt közbe Vanessa. – Nehéz pontosan felmérni. Inkább a magasságot határoljuk be. Látatlanban megmondom, hogy az emberünk nem lakhat földszinten, mert onnan az a ház egyszerűen nem látszik.
  – Jó. Discovery toronynak, kérek leszállásias célpontot.
  – Eszedbe ne jusson – riadt meg Kissy. – Életveszélyes lenne. Inkább menj ki az Hercule-kikötő fölé, ott biztosan nem ütközöl semmibe, és lassan ereszkedj.
  – Inkább az uszoda fölé – mondta Vanessa –, az közelebb van, pontosabb lesz a kép.
  Kis pilótájuk átvitte a gépet a III. Rainier-ről elnevezett uszoda fölé, ahol ez idő szerint nem volt senki, és lassan süllyedni kezdett. A házat ott Moneghetti fölött egyszer csak eltakarták a közbeeső épületek. Följegyezték a pontos koordinátákat, és Elke elindult a place d’Armes felé, ezúttal már előre nézve, mert az itteni házak nyolcadik emeletének magasságában járt. Visszafordulva megint meglátta a házat, pedig tartotta a magasságot.
  – Ez bonyolult lesz – állapította meg Vanessa. – A házak hol takarnak, hol nem, csak aprólékos kísérletezéssel tudjuk majd kideríteni, hogy melyik épületek jöhetnek számításba és hányadik emelettől kezdve. Nem biztos, hogy megéri a pepecselést.
  – Leszállok – döntötte el a zseb, és ütközésig nyomta az elevátort. A Discovery felvágódott a magasba, átszelte a kikötői negyed és La Colle légterét, s mire Kissy meglátta közeledni, már rakétaként csapott le a parkolóra. Az utolsó métereken Elke lefékezte, és olyan puhán tette le Kissy lábához, mint egy kiskutya a zsákmányolt papucsot.

Úgy döntöttek, lemennek a városba, szívnak egy kis valódi monacói levegőt, addig is, amíg a főhadiszállás eldönti, mitévők legyenek. Végül is itt alig pár méterrel a fejük fölött van a határ, épp csak benéztek az országba. Elke a hátizsákjára szíjazta a Discoveryt és tartozékait, Kissy pedig szép lassan lemotorozott a bulváron.
  Még ennyi Beaulieu-ben töltött idő után is lenyűgözte, ahogy az itteniek építkeznek. Minden ház alatt és fölött további házak voltak, és azok alatt és fölött szintén további házak. Beaulieu hegyoldalba épült része is nyugodt természetességgel használta ki a harmadik dimenziót, de Beaulieu-ben franciák élnek, akik egyszerűen elköltözhetnek egy másik városba, ha a sajátjukban nem tudnak építkezni. Monacóban nincs másik város, és egyre többen akarnak idejönni. Egyszer, amikor valamiért Monacóról beszéltek, Nimby összeszorozta a hercegség népsűrűségét Franciaország területével, és tizenkétmilliárd ember jött ki, közel kétszer annyi, mint az egész emberiség, ennyien élnének Franciaországban, ha olyan sűrűn lennének, mint az itteniek. Láttak házakat, ahol a pincében voltak lakások, a bejárat alatt, aztán ahogy meglátták a ház másik oldalát, kiderült, hogy az a földszint, és az előző oldalon az első emeletre lehet besétálni. És nem volt sehol egy talpalatnyi hely, ami ne szolgált volna valamire, közlekedésre, a közlekedés megakadályozására – sehol nincsen annyi zár, kerítés, rács, mint itt –, vagy amit már semmi másra nem lehetett használni, ott miniatűr parkot létesítettek, de kihasználatlan hely sehol nem volt. Valószínűleg az egész országban nincsen.
  Csakhamar felbukkant a tenger, látszatra közvetlen közelségben, de valójában mélyen alattuk. Lent volt az Hercule-kikötő, a túloldalon a Szikla. Hátat fordítottak nekik, az út Monte-Carlo felé vezetett. Kissy a jelzéseket követve áthajtott egy elképesztően bonyolult, kacskaringós kereszteződésen, ami mintha egy mély szakadék fölé épült volna, és le merte volna fogadni, hogy lent a szakadékban házak vannak, emberek élnek, akikhez egy sor bonyolult kanyarral, több száz méteres utazással juthat csak el – vagy pedig gyalog, ha lesétál egy lépcsőn. Monacóban több a lépcső, mint fél Európában, összevásárolják őket külföldön, aztán itthon fölállítják. Elhaladtak egy toronyház mellett, aminek talán a negyedik emeletével lehettek egy magasságban, de az út vagy inkább híd kanyarodott, a torony másik oldalára került, s közben egy vagy két emeletnyit még emelkedett. S mintha a kanyar előtt egy másik ház látszott volna az út alatt, most valószínűleg annak a tetején utaznak. Az út másik oldalán a monacói főpályaudvart látta. Az út elágazott, Kissy a jobb szélén haladt, hát jobbra fordult, s meglátta a toronyház pálmafákkal díszített, csillogó-villogó kapuját. Hát persze hogy van kapuja a nyolcadik vagy a tizedik emeleten, mi sem természetesebb.
  Az utca megint lejteni kezdett, méghozzá elég meredeken, bár itt ez finom, enyhe lejtőcskének számít. Pazar, alig néhány emeletes házak álltak benne, ez sem szegénynegyed, állapította meg Kissy, aztán két óriási toronyház következett, majd pálmák, narancsfák.
  – Hol vagyunk? – kérdezte Elke, amikor megálltak egy kereszteződésben.
  Kissy részletes helyrajzi adatokkal szolgált.
  – Itt.
  Vanessától többet is megtudtak.
  – A boulevard de Suisse-en jöttetek, ez pedig az avenue de la Costa. Mindjárt eléritek az Hôtel Hermitage-t, amit az imént a területünk végeként megjelöltünk.
  Kissy indított, átvágott az avenue-n, aminek a nevét azóta már elfelejtette, egy újabb irdatlan toronyház mellett bekanyarodott, aztán még egyszer, és türelmesen várakozott, mert megtorlódott a forgalom.
  – Ki az az Alice hercegnő? – kérdezte Françoise. Kissy körülnézett, de mivel egyetlen hercegnőt se látott, arra tippelt, hogy a név a térképről van.
  – I. Albert felesége – mondta Blanche.
  – És az ki?
  – Az egyik herceg volt, egy évszázaddal ezelőtt.
  – Rainier herceg nagyapja – tette hozzá Isabelle néni. – Vagyis a mostani Albert-nek a dédapja.
  Őrület, hogy ezt mind fejből tudják, gondolta Kissy, aki mostanra elég időt töltött Beaulieu-ben ahhoz, hogy jól ismerje a hercegi családot, de csak a ma élő részét. Végighajtott a mostani herceg dédnagymamáján, és feltárult előttük az egész kikötő, a túloldalán a Szikla, jobbra La Colle és Moneghetti hegyre kúszó, magas házai, a távolban a hegyek… Kissy tovább nem nézelődött, csak egy pillantást vetett balra, a forgalom miatt, átgurult az úton és beállt a motorbicikli-parkolóba. A délvidéki egerek jól tudták, hogy ide motorral kell jönni, már tucatnyi helyen is parkolhatott volna, de ha a mikrobusszal érkeznek, az egész országban alig találnak neki helyet.
  Észak felé csak a hosszan elnyúló parti utat látták, illetve nem is nagyon látták, mert emelkedett, fölvisz Monte-Carlóba. Kelet felé pedig a tengert, szinte kéznyújtásnyira, bár valójában volt még odáig két-három emelet, ez hamar kiderült, ahogy átsétáltak a szokatlanul széles járdán, inkább sétaúton, és lenéztek.
  – Azt hiszem, az ott a Larvotto-alagút – intett Kissy balra.
  – Azt jól hiszed – felelte Vanessa.
  – Ott száguldik versenykocsik ház alatt? – kérdezte a zseb.
  – Ott.
  – Maradjuk itt magunkat, várjuk meg, amíg kijövik!
  – Kilenc napig kellene még várnotok – nevetett Vanessa. – Huszonhetedikén jönnek majd ki.
  – Szegények. Unalmos lehet addig ülni csak alagútban. Akkor mi legyen, lemenjünk hajókhoz, elkötjünk egyet?
  – Lehet, hogy a tulaj nem örülne.
  – Lehet, hogy örülne semmit se Tita is, ha becsöngessünk hozzá és rúgjuk világbajnoksági gólot a tökeivel – közölte a kislány angyali szelídséggel. – Ezért javasolottam hajókázást inkább, mert ordítások zavarhatik szomszédakot, ötven méter közelben itt fél ország lakik.
  Kissy nevetett.
  – Legalább ennyire zavarná őket, ha egy jachttal belehajtanánk a mólóba vagy a partba. Mert én bizony nem tudom elvezetni. Hát te?
  – Se. Tudom nagy tehetségesen nézni őket partról, odahazában is meg itt is, de hajót vezetésről csak annyit tudok, hogy motorcsónokat.
  – Csónakot.
  – De úgy semmi értelemje. Motorcsónokat tudok vezetni, csak elég rég már nem, de kicsi még voltam, meg még füleimek is még kisebbek, amikor apa vitt motorcsónokra és tanította kormányzani. Nem nehéz, kell mindig csak előre nézni és jókor előre kormányzani, mert hajóak nem rögtön fordulik, ha csak akkor fordulítod, amikor jön kanyar folyóban, akkor bele nyílegyenesen mész házba parton és tulaj kikergülít puskável! És nem szabad elüt víziszörnyt.
  – Mi… miért nem? – nyüszítette Kissy.
  A kislány szemrehányóan nézett rá, amiért még ennyit se tud.
  – Hörnben nem él víziszörny. Jön hogyha mégis, de te elütöd, elmarad Sensation, esti híradó, minden elmarad. Hát kell ez?

Három oka is volt, hogy a főhadiszállás megvárta, amíg ők motoroznak egyet Monacóban. Elke már több mint félórát repült egyhuzamban, nem fáraszthatja ki túlságosan a szemét, hiszen ő az egyetlen pilótájuk – Kissy egyáltalán nem repülhet, mert motort vezet, ha kifárad a szeme, még nekimennek valaminek. Amíg vártak, hogy Elke kipihenje magát, megpróbálták kidolgozni a módját, hogyan lehetne felmérni a területet és minél kevesebb repüléssel behatárolni, hogy honnan lehet azt a házat a megfelelő szögben látni; hiszen ehhez alacsonyan kell repülni La Condamine zsúfoltságában, és ez azért veszélyes. A harmadik ok pedig az volt, hogy Marianne és Tita beszélgetése megint a képekre terelődött, és azt remélték, hogy küld valami olyat, ami további támpontot ad. De nem. Két képet küldött, a gyerek volt rajtuk, egyedül, most már teljesen meztelenül, ablak nem volt látható.
  Amikor Nimby szólt, hogy megvan a módszer, a zsebegér éppen egyszerre négyfélét csinált: háztetőre mászott, nemzetközi kapcsolatokat kötött, nyelvet tanult és pasizott. A Princesse Grace Színház tetején állva monacóiul próbált beszélgetni egy kétéves kisfiúval, akiről ugyan egyikük se tudta, hogy hová való, két nővel volt, akik valamivel távolabb egymással beszélgettek, franciául, és ügyet se vetettek a két egérre. Elke azonban eldöntötte magában, hogy a gyerek bennszülött monacói, és bevetette minden ligur nyelvtudását, amit Beaulieu-ben összeszedett. Kissy természetesen tudta, hogy a monacói voltaképpen a ligur egyik nyelvjárása, de hogy mennyire különbözik a rendes ligurtól, vagy egyáltalán létezik-e olyasmi, hogy rendes ligur, arról fogalma se volt. Azt se tudta, hogy az, amit Mario beszél, melyik nyelvjárás, de gyanította, hogy a mariói, mert Mario mindenhonnan, az egész provanszál és ligur partvidékről fölszedett szavakat, hiszen rengeteget utazott a környéken, s a szabadságukat is általában Olaszországban töltötték, Velencében, Cinque Terrében, mindenfelé. Azt a nyelvjárást, ami ebből végül összeállt, az egész csapat álmából riasztva is hibátlanul beszélte, kivéve persze pont Elkét, aki a franciával is hadilábon állt. Most mégis a ligurral próbálkozott, Kissy avatatlan megítélése szerint hasztalanul kísérletezve azzal, hogy szétválassza a provanszáltól. Ráadásul fölöslegesen is, hiszen a monacóiak alighanem tudnak provanszálul, elvégre minden irányból Provence veszi körül őket, és különben is, a hivatalos nyelvük nem is a monacói, hanem a közönséges francia, és ez a rengeteg partvidéki nyelv amúgy is annyira hasonlít egymásra, hogy mindenki mindenkit megért.
  Kivéve ezt a kisfiút, akinek egyetlen szavát sem értették – mert nem szólalt meg. A csokiját szopogatta, nézte a tengert, a pálmákat, a vörös lófarkas egeret, és egy árva nyikkanással sem engedett arra következtetni, hogy bennszülött-e vagy sem, és melyik az anyanyelve, akárhová valósi. Hiszen Monaco soknemzetiségű ország, ha a gyerek itt született és soha ki sem mozdult még innen, az anyanyelve akkor is simán lehet norvég, arab, kelet-antarktiszi, akármi.
  De hát nem derült ki.
  – Megvan a módszer – jelentkezett Nimby. – Szerintünk megoldható, de egy órácskát biztosan a levegőben kell tölteni hozzá.
  – A fele utat már megtettük – közölte Kissy –, a színház tetején állunk.
  – A párizsi Opera tetejéről a tűzoltók szednének le; lám, a monacóiak mennyivel engedékenyebbek – lelkendezett a fiú, mint valamiféle turisztikai reklám.
  – Bolond. Itt a színház teteje része az egyik parti sétánynak.
  – Tudom. Varázsgömbömmel látom. Egy kislányt és egy fiút látok kéz a kézben sétálgatni, éppen ott. A fiúnak nagy füle volt… a lánynak még nagyobb…
  Kissy eltűnődött, ugyan mikor sétálhattak ezek ketten Monacóban, hiszen amikor együtt vannak, akkor a többiek is ott cincognak a közelben, aztán belátta, hogy azért nem mindig. Nimby főleg számítástechnikai ügyek miatt nemegyszer iderepült már hét közben is, és olyankor Vanessának véletlenül sose volt máshol dolga. De ő mindig azt hitte, hogy amikor Nimby így leugrik Beaulieu-be, akkor bezárkóznak a szobájukba, ahonnan legfeljebb egy-egy boldog cincogás hallatszik ki néha.
  – Nagyszerű – mondta Vanessa –, de ne a füleinket méricskéld, hanem mondjuk el a módszert.
  Hát elmondták, a Discovery pedig pár perc múlva ismét fölszállt, azzal a változtatással, hogy a menetirány szerinti jobb oldalra fölerősítették Elke telefonját, a lámpatartó segítségével, ami most is a gépen volt. Maga Elke persze nem látta, hogy mit lát a telefonja, de a főhadiszállás figyelt és mindent rögzített. A helikopter többször végigrepült a l’Hermitage és a place d’Armes között, mindig ugyanabban az irányban, hogy a hegyoldal jobbra legyen. Visszafelé jövet mindig emelkedett, a hatodik emelet magasságában kezdte, és végül a tizenkettediknél mondták, hogy elég, onnan már mindenhol látni lehetett a házat. A Discovery leszállt, Elke visszavette a telefonját, s megvárták, hogy a főhadiszállás kiértékelje az adatokat.
  Nem tartott sokáig. Tita a Louis Notari könyvtár mögötti magasházban lakik, a nyolcadik emelettől fölfelé. A rue princesse Florestine-en, szintén a nyolcadik emelettől fölfelé. A rue Guillaume Apollinaire-en, a kilencediktől fölfelé. Az avenue de la Costa magasházában a tizediktől fölfelé. Vagy pedig az allée princesse Alice-on a kilencediktől fölfelé.
  – Több választásunk is van – foglalta össze Niala. – Megpróbálhatunk besétálni a muki fotójával ezekbe a házakba, de sajtot rá, hogy a portások nem fognak válaszolni. Besétálhatunk rendőrrel, igaz ugyan, hogy a monacói rendőrökkel nincs kapcsolatunk, de a beaulieu-ieknek van.
  – De akkor ők lekapcsolják mukit – vetette ellene a zseb.
  – Így van. Ezért itt többfelé is olyan vibrálást látok a fülecskéken, amik azt jelentik, hogy állítsunk csapdát neki.

Ha Annéék megtudják, hogy Elke szobára ment egy vadidegen sráccal, valamennyiüket a cicák elé vetik, ez biztos. Pedig a randit maga Isabelle néni szervezte meg, miközben Johann ott ült mellette, Anne pedig vele szemben, így a cicákra komoly az esély. A srácot Richard-nak hívták, Kissy nem találkozott vele, csak letette a zsebet a Versailles szálloda előtt és továbbment. A kislány besétált a recepcióra és annyit mondott:
  – Nagy Zöld Hegy küldötte jönni Kicsi Föld sápadtarcújaihoz lesni Fürge Szarvast, uff.
  Ez nem volt szóról szóra az a jelszó, amiben Isabelle néni megállapodott a szállodaigazgatóval, akivel régóta jó kapcsolatban állt. Az ő változatukban a jelszó csak annyi lett volna: Fürge Szarvas. Mármint persze Tita, akire lesnek. De ebből is ráismertek, és a recepciós azonnal előkerített egy londinert, Richard-t, aki felkísérte a kislányt az egyik térre néző szobába. Kissy tudta, hogy iszonyúan komolyak mindketten. Ha Elke nem is fizet, akkor is vendég, és egy szállodás nem vigyoroghat a vendég fejére illesztett egérfüles hajpánton.
  – Te itt maradsz és segíted kisegeret – hallotta Kissy, aki ezalatt végighajtott a rue Grimaldin és letáborozott a place Sainte-Dévote motorbicikli-parkolójában. Ha Tita a kikötőnegyedben van, akkor két tűz közé került. Ha nem, ő akkor is közel van hozzá.
  – Miben segíthetek? – kérdezte a londiner.
  – Ajtót bezárjad belülről, senki zavarjon. Kinyitsz erkélyet és kimégysz, nem most, később. Te fogsz figyelni tért. Szálloda erkélyén londinerruhában fiú senkinek gyanús. Kisegér lesz vak, de fogok mozogok folyton. Te itt leszesz kisegér mellett és nem hagyod, hogy nekimenjek bútorok és beverjem orrájamat. Mit bámulod? Megfogasz és megállítasz kicsi egéret. Erkély alatt utcán van kőburok?
  – Hogyne…
  – Akkor nem próbálsz megfogdosni egéret, mert arra kőre fogsz tőle rázuhanni. Mit nem értesz?
  – Hát… őszintén szólva… semmit.
  – Jó, eleje felől még egyszer. Ez videószemüveg. Rá fogom tenni orrájamra és látok tőle világből semmit is. Illetve rengeteg sokat, de nem itt benne szobáben. Vezetek vele kicsi helikót, ezt. Ettől egér mozog és beveri fejecskét szekrény sarka bele, ha nem jön Richard és visszatart. Tehát jössz te és tartod egéret vissza. Kapitel harmadik: ha te megfogsz kicsi egéren olyan részeket, amiket legjobban szeretnél, akkor kicsi egérke megkockáz, hogy segítség nélküle marad és úgy kivág téged ablakon, mint repülőgép csúzliből, most már értesz?
  Mialatt Elke kiképezte a fiút másodpilótának, a Titával való beszélgetés elérte az első szakasz végét. Egy sebtében létrehozott Antoine Grimaldi nevű felhasználó kereste meg; Monacóban mindenki felfigyel arra a névre, hogy Grimaldi.
  Szia, öreg. Ne tégy semmit. Marianne Villiers-nek egy árva szót se szólj rólam. Órák óta olvasom a beszélgetéseteket. Láttam a fotóidat. Van egy ajánlatom.
  Kis idő múlva jött a válasz.
  Ki vagy te, az apja?
  Dehogy. Régóta figyelem minden lépését. Hasonló terveim vannak vele, mint neked. De erről majd személyesen. Öt perc múlva a place d’Armes-on jó neked?
  Melyik városban?
  Hagyd a hülyülést, öreg. Azért választottam a Grimaldi nevet, hogy lásd, tudom, hol vagy. Sajnos ha nem felelsz meg, akkor gond lesz. Túl sokat tudsz Marianne-ról. Indulok a térre. Vidd magaddal a telefonodat és írj, ha ott vagy.

  Kissy elhatározta, hogy a következő shindyvel való levelezést olyan egérre bízzák Nimby helyett, aki kevesebb maffiás filmet néz.
  – Fürge Szarvas aktiválva – jelentette a főhadiszállás Françoise hangján.
  – Jerry vette – felelte Kissy.
  – Királyi palota vette – vágta rá Elke. No persze, Versailles a szálloda neve. – Torony indulíti Discoveryt, kirepül ablak, őrhely elfoglal háztetőn! Mr. Ireland megy őrköd erkélyre. Na! Nyomás! Ez neked fedőneved. Mi van? Monacóban nem szabadsztok nézni amerikai filmeket?
  Szenzációs recepciós, gondolta Kissy, hát persze.
  – Máris megyek.
  – Figyeljed magányos pasi telefonnal, nyomkodni fog, pár perc múlva.
  – Olyan lesz egy pár.
  – De tudni fogsz, hogy melyik, te csak ne aggódd magadat.
  A Jerry Alapítvány ült és várakozott.
  Itt vagyok – érkezett az utolsó üzenet után tíz perccel, negyed kettőkor. Nimby azonnal válaszolt.
  Hogy vagy öltözve?
  Kék ing, szürke nadrág.
  – Látsz ilyet? – kérdezte a zseb. – Vigyázz, csak halkan beszéljed.
  – Nem tudom, nagy a tömeg.
  Nagy a tömeg, nem látlak. Sétálj át a tér közepén a Szikla felőli oldalra.
  Átjöttem a Szikla felőli oldalra
– érkezett a válasz kisvártatva.
  – Átment valaki a tér közepén? – kérdezte Françoise.
  – Nem, senki – felelte zsebtársa. – De látok pofát, ott van, felismerek, mint fotóról. Ő nem lát vörös hajakat onnan, ahol van, legfeljebb Mr. Ireland látszja.
  Azt mondtam, a tér közepén – írta Nimby. – Nem ott mentél. Ez apróság, de többet ilyen ne forduljon elő. Gondolkodj el ezen. Most csak megnéztelek és elmegyek. Holnap reggel nyolckor itt találkozunk.
  Én nem érek rá holnap reggel. Mit szórakozol velem?
  De. Ráérsz. Nem a rendőrség a legrosszabb, amitől tartanod kell. Én a helyedben ma kocsival vinném haza a lányomat az iskolából.
  Mit akarsz a lányomtól?
  Amit te. Csak én nem érem be annyival, amennyivel te.

  Kissy nagyon remélte, hogy soha nem fogja megtudni, mivel éri be Antoine Grimaldi, mert a Marianne-nal való beszélgetés szerint Tita már mindent megcsinált a gyerekkel, ami csak egy férfinak eszébe juthat.
  Pornózni akarsz vele? Mert arról ne is álmodj.
  Azt mondtam az elején, van egy ajánlatom. Holnap elmondom. Hidd el, hogy nem fogod visszautasítani.

  Kissy bólintott. Don Nimby Corleone.
  Holnap reggel nyolckor legyél itt. A gyereket is hozd. És ne fáraszd ki nagyon éjszaka. Szia!
  – Cinikus disznó – mondta Vanessa.
  – Nem lehetett kihagyni – felelte Nimby.
  – Elindul, nagyon siet – jelentette Mr. Ireland.
  – Merre irányba?
  – A kikötő felé.
  – Jó! Felszállok! Mr. Ireland figyel, amíg lát pasit, aztán bejön és segít! Discovery figyeli Fürge Szarvast, átmegy zebrán, de ez sieti tényleg, ez fut!
  – Mi is látjuk, szamár – felelte Françoise.
  – Elszúrtuk! – csattant föl Niala. – Túlságosan megijesztettük, ez a gyerekért megy a suliba, nem haza! Kissy, ugorj gépre és rohanj, végig az Albert bulváron, az uszoda után van egy motorparkoló, ott tedd le a gépet, van mögötte egy lépcső, azon menj föl a rue Millóig, első sarok a rue Saige, ott az iskola!
  Úristen, hogy ismeri ez a lány Monacót, gondolta Kissy, mialatt már harminc kilométeres óránkénti sebességgel repesztett a bulváron és kerülgette a kocsikat. Muszáj ezzel az észvesztő tempóval száguldania, hiszen La Condamine átellenes végéből indul, a távolság megközelítheti az ötszáz métert.
  – És ha másik iskola jár bele? – kérdezte a zseb.
  – Abban az irányban nincs több iskola. Nézd, befordult egy utcába, az a rue Saige.
  Kissy ekkor szállt le a motorról, eltette a sisakot és egykettőre fölszaladt a lépcsőn.
  – Szarvas bele kapun – mondta a zseb –, leszállok suli tetejére és futok! Kösz, Mr. Ireland. Voltál jó segéd, nem próbáltad fogdosni kisegérke részleteket, mit állsz ott, nyizzsad ajtót, gyerünk, indulat!
  – Van pár percünk, amíg elmondja a tanárnak, hogy égetően sürgős családi ügy – szólalt meg Angélique.
  – De lehet, hogy nincs, csak karon ragadja és viszi – felelte Nimby.
  – Nyugi, már itt vagyok – mondta Kissy, és belépett a kapun. Persze volt portás. – Jó napot. Françoise Chaton – mondta, és fölcsapta az igazolványát, ámbár itt Monacóban nem is biztos, hogy hatósági jogkörrel ruházza föl. Hisz otthon se. – Az imént bejött ide egy úr, rendkívül sietősen. Tudja, merre ment?
  – Hogyne, a lányáért jött – felelte a portás, kilépve a fülkéjéből.
  – Menjünk, keressük meg őket.
  – Nem kell keresni. Negyedik osztály, a folyosó végén jobbra…
  Kissy nem várt a folytatásra, rohanni kezdett a folyosón és visító tappancsokkal kanyarodott be, egyenesen nekiment valakinek, föl is bukfencezik, ha az el nem kapja.
  – Hé, kislány, föl ne döntsön!
  – Ó, nagyon kedves – felelte Kissy, és megmarkolta a segítő kezet –, tudja, nagyon siettem, utol akartam érni egy aljas szemétládát, nem látta valahol?
  És még erősebben kapaszkodott a segítő kézbe. A kéz küzdeni próbált a szabadulásért, aztán Kissy lépett egyet és hátracsavarta.
  – Nyugi, Tita, pici szívem – mondta Kissy, aztán észrevett egy apró, riadt alakot a pasas mögött. – Ne ijesszük meg a gyereket még jobban, jó?
  Tita bólintott. Kissy fölnevetett és elengedte.
  – Jó vicc volt, ugye? Szoktunk csinálni ilyet az apuval. – Leguggolt a gyerekhez. – Szia. Monique vagyok, az apu egyik barátja.
  Utált hazudni a gyereknek, de hát ott volt az apja is.
  – Engem is Monique-nak hívnak – cincogta a kislány. A füle említést sem érdemelt, de volt valami cincogásszerű a hangjában. De hiszen egér mindenki, akit bántalmaznak. Nagyszerű, hogy sikerült pont ráhibáznia a nevére, Tita azt fogja hinni, hogy tudta a gyerek nevét és direkt volt.
  Tényleg azt hitte.
  – Honnan tudod a lányom nevét? – sziszegte, ahogy elindultak kifelé. Kissy barátian belekarolt.
  – Hogy én? – nézett rá Kissy nagy, ártatlan kék szemekkel. Lehet, hogy a pasas barnát lát, de ő maga e pillanatban határozottan kéknek érezte a szemét.
  – Ne akarj megetetni, hogy ez az igazi neved.
  Kissy fölkacagott, ahogy elhaladtak a portásfülke előtt. A portás bólintott nekik, és előzékenyen kinyitotta a kaput. Kissy nem sétált ki elsőnek, átkarolva tartotta a shindy jobb karját.
  Kint a kapu előtt már várta őket a zseb, az utca túloldalán állt karba tett kézzel és őket nézte, csak a vak nem látta, hogy együtt vannak. De nem jött oda hozzájuk, csak a nyomukba szegődött. Kissy tudta, hogy ha a pasas kitépi magát és rohanni kezd, a zsebegér szitává lövi.
  – Gondolom, hazafelé tartottatok, amikor közbejöttem – mondta Kissy hangosan, aztán a pasas füléhez hajolva folytatta: – A garázshoz, igaz? Beugrottatok volna a kocsiba és tépés el innen, amilyen messze csak lehet.
  – Kérdezhetek valamit?
  – Amit csak akarsz, pici szívem. Máris kérdeztél valamit.
  – Ugye Marianne nem is létezik?
  – Csapda volt egy balfácánnak – idézte Kissy történeti hűséggel Perrache-t, miután a haldokló Milan megkérdezi tőle: „A magas szőke a felemás cipőben… kicsoda?”

Hamar hazaértek – Monacóban bárhonnan bárhová hamar eljut az ember, a shindy pedig a rue Grimaldin lakott, csak pár lépésnyire. Kissy megkérte, hogy menjenek egyenesen haza. A portás barátságosan üdvözölte Titát – jó napot, uram, jó napot, kisasszonyok, neveket nem említett –, ők pedig fölmentek a shindy lakásába. Tizedik emelet. Szép tágas, ízléssel berendezett, drága lakás. Nagy gyerekszoba tele játékokkal. Felnőtt korában a gyerek sajnálni is fogja, hogy kiszakították innen, meg örülni is fog neki.
  Monique-ot Kissy megkérte, hogy játsszon kicsit a szobájában, hadd beszélgessenek apuval. A kislány bólintott és ment, ők pedig besétáltak a dolgozószobába, mert az is volt, jókora könyvespolccal. Felismerték, ez előtt készült a portré a shindyről. A pasas helyet foglalt az egyik fotelben; Kissy vele szemközt. Elke megállt az ajtóban, karba tett kézzel, mint egy igazi kemény legény a maffiából. Amióta összetalálkoztak a shindyvel, egyetlen szót sem szólt – ennek meglesz még a böjtje, otthon be fogja pótolni a lemaradást, de most a helyzet félelmetességét csak fokozza, ha hallgat. Különben se lenne jó, ha a shindy végighahotázná a tárgyalást, márpedig az lenne, ha Elke megszólalna. Tehát csak állt, jó öt méterre a shindytől, a félfának támaszkodva, a vörös hajával olyan volt, mint egy vészjelző lámpa.
  – Hát akkor beszélgessünk – mondta Tita olyan könnyedén, ahogy tőle telt. – Először is… szeretném megköszönni, hogy nem ijesztettétek meg a gyereket.
  Kissy bólintott. – Szívesen. – Fölpattant, odalépett a pasashoz és visszakézből szájon vágta. – Én is köszönöm neked, hogy te viszont már megijesztetted. Ott maradsz!
  – Hát ide figyelj – kezdte Tita dühösen, de ahogy Kissy visszament a helyére, látta Elkét megmozdulni, éppen csak egy kicsit, és már hallotta is a háta mögül a koppanást. Visszanézett. A shindy bal fülétől tíz centire, a karosszék támlájában rezgett a kislány kése.
  – Nem hibázta el – nyugtatta meg derűsen a férfit. – Ha az orrodra célzott volna, most csak akkor látnád a nyelét, ha erősen bandzsítasz. És van neki több ilyen kése is.
  – Mit akartok tőlem?
  – Amit te. A gyereket.
  – Csak nem képzelitek, hogy odaadom?
  – Emlékezz, mit ígértünk. Olyan ajánlatot teszünk, amit nem tudsz majd visszautasítani.
  – El tudom képzelni. Két kamaszlány, akik gyereket rabolnak… gondolom, a pornómaffiának dolgoztok. Igaz?
  Kissy rámosolygott a pasasra. Nem érdemli meg, de most majd hosszú, nagyon hosszú ideig nem lát női mosolyt, és ettől még félelmetesebb a szituáció.
  – Ugyan már, pirinyó Jacques-om. Hozzánk képest ők kispályások. Erről jut eszembe, nem kellene végre bemutatkoznunk egymásnak igaziból?
  – Ahogy óhajtod. Pierre Costello.
  – Ugye nem veszed rossz néven, ha az eddigiek után most már valamilyen igazolványt is kérek?
  A pasas az inge felső zsebébe nyúlt, lelassítva a mozdulatot, mint a filmekben, bár zakó nem volt rajta és abban a zsebben aligha lehetett fegyver. Kivette a jogosítványát és a kettejük között álló asztalkára dobta. Kissy fölvette. A név egyezett. Bólintott és eltette az okmányt.
  – Az az enyém!
  – Csss! Halkabban, kicsi Pierre, a gyerek még meghallja és azt hiszi, hogy veszekszünk. Pedig mi csak üzleti megállapodást kötünk.
  – Nem kötünk. A lányom nem adásvétel tárgya.
  – De kicsi Pierre, hát ki mondta, hogy fizetni akarunk érte? De erről később. Ja igen. A kerti képek hol készültek? Amiket küldtél nekem… amikor még Marianne néven ismertél.
  – Egy barátomnál, följebb a hegyoldalon.
  – Ő is hozzányúlt a gyerekhez?!
  – Dehogyis, mit képzelsz?
  – Ki tud róla, hogy miket művelsz vele?
  – Csak ti ketten.
  – Pontosabban az egész szervezetünk. – Kissy maga is meglepődött egy pillanatra, hogy most éppen igazat beszél. Az egész alapítvány és még jó néhány ember ül Beaulieu-ben és hallgatja ezt a beszélgetést.
  – Kik vagytok?
  – Az nem számít, kicsi Pierre. A megállapodás számít, amit kötni fogunk.
  – Nem fogunk. A lányom nem alku tárgya, és másról sem kötök üzletet fantomokkal.
  Kissy sóhajtott, felállt, odalépett hozzá és megint szájon vágta. A shindy fölpattant, aztán nagyon hamar visszaült és a gyomrára szorította a kezét.
  – Látod, édes kis Pierre, ha fantom lennék, ez most sokkal kevésbé fájna. Kelj föl, mutasd a fotókat.
  – Milyen fotókat? – nyögte Pierre.
  – Pontosan tudod, hogy mit. A pornót, amit a lányoddal csináltál. Képek, videók. Marianne-nak eldicsekedtél vele.
  – Soha nem fogjátok megtalálni.
  – Eszünkben sincs kutatni utána. Te fogod bemutatni nekünk.
  – Mert különben?
  – Mert különben nem hangzik el az az ajánlat, amit megígértem.
  – És ha én nem vagyok vevő arra az ajánlatra?
  Kissy gondterhelten megvakarta az orrát.
  – Hm-hm. Látod, erre a kérdésre nem számítottam. A gyerek anyjával mi van?
  – Meghalt még csecsemőkorában, miért?
  – Nagynénik, nagybácsik?
  – Nincsenek.
  – Egyetlen vérrokon sincs? Akkor ki neveli föl ezt a gyereket, ha te nem fogadod el az ajánlatot?
  – Na persze, majd ti meg fogtok ölni, mi?
  Elke odasétált a fotelhez és a karfára támaszkodva a shindy szemébe nézett.
  – Fígyelj ígye, kícsi bácsi – kezdte valami döbbenetes akcentussal. – Vagyúnk mi nagyóbb szírvezet, mint azt tye híszesz. Nyekem nyem kell tyéged meggyílkalnyi, ha nyem tyétsz pófad. Majd nagyóbb darab bácsik jőnnyek és nyúvasztyák ki bjelőled szúszt, gyórsabban, mint azt tye híszesz. Nyíncsenyek méssze. Vjégig jőttyek hatadnak mőgött. Szaljúnk nyékik, vagy visszjatyeszed agyájádat kóbakodba és vjészed elö parnagrafícseszkij kjépeket?
  Kissy nagyon örült, hogy a pasas most Elkére néz és nem őrá, mert neki már a könnyei folytak. A disznó egere! Nem tanult meg tisztességesen franciául, hát még rá is játszik és előadja az orosz maffiózót!
  – Te orosz vagy, cicuskám? – érdeklődött a shindy mosolyogva.
  Elke fölegyenesedett, kihúzta a kését a fotelből, becsukta a pengét, visszatámaszkodott.
  – Nyem cícuska. Nagy-nagy tyevedés. Órosz, úkrajin, manakóvszkij… mit szamít? Vagyúnk mind egyetlen szírvezet bele szaldát. Tye is leheted bele szírvezet. Káphatod helyés kícsi gyirekekét. Sók gyirekekét. Gye csak ha lát mi, hogy tye vagy rengyés, jo bácsi, ígazi pidafíl, nyet vjálami óstaba amatorovszkij durák. Vszkavzdrnyísty?

Amikor a shindy kinyitotta a páncélszekrényt, kivett belőle egy netbookot, s beírta a jelszót, a két egér csak egy pillantást vetett a gyerekről készült rengeteg pornóképre.
  – Jöhet Charlie Charlie – mondta Kissy, és az egyik székre mutatott, elég távol a netbooktól. – Foglalj helyet, érezd otthon magad, amíg megérkezik.
  – Ő a főnök?
  – Olyasmi. Legalábbis elég magas rangot tölt be a hierarchiában. Nem tart soká, talán negyedóra, hacsak nem akad persze valami sürgősebb. De akkor úgyis ideszól.
  – És ő teszi meg az ajánlatot?
  – Ő.
  – Nem alkuszom a gyerekemről.
  – Biztosan találtok valamilyen kompromisszumos megoldást. Charlie Charlie elég rugalmas és megértő. Állj! – A felállni készülő shindy megmerevedett. – Ezt a főnökről mondtam. Én nem vagyok az. Maradj te csak ott ülve, amíg Charlie Charlie megérkezik.
  – Mi most voltaképpen partnerek vagyunk vagy ellenségek?
  – Az majd kiderül – felelte Kissy könnyed vállvonással, ő csak egy pribék, akinek a főnökök mondják meg, hogy pezsgőt bontson vagy torkot vágjon, neki mindegy. – Charlie Charlie alaposan meg fog ismerkedni a dolgaiddal, aztán dönt.
  – Hogy kegyesen elfogadja-e a lányomat ajándékba?
  – Nem a gyerekről, rólad. A gyerekről aztán majd együtt határoztok.
  – Te tulajdonképpen mit csinálsz? – kérdezte a shindy most a zsebtől, aki a netbookon lapozgatta a pornóképeket és közben a képernyő elé tartotta a telefonját.
  – Nyúgi, kícsi bácsi – felelte. – Kjépek szjépek, aranyósak. Gyíjtyeménybe nagyón szjépen mútatnak.
  – Nem fogom hagyni, hogy terjeszd a képeimet.
  – Nyem is ákarok. Csak kícsi tózska músznyec.
  – Ezt nem értem.
  Kissy biztosan tudta, hogy Elke sem, és ha idehoznának egy orosz nyelvészt, az sem értené. A képekről viszont kellett egy másolat, ha az eredetieket valami baj érné, hiszen az bizonyíték – de nem csatlakoztathatta a telefonját, akkor Pierre azt állíthatja, hogy azon voltak, és nem is ő van rajtuk a lányával, hamisítás. Így viszont látszik, hogy az ő netbookja, az ő könyvespolca, az ő széfje előtt.
  Elke szakszerűen dolgozott, először végigfuttatta a képeket kis méretben, ebből látszik, hogy mennyi van belőlük, aztán elkezdte teljes méretben végiglapozni őket. A helyszín és a szereplők is egyértelműen azonosíthatók voltak.
  A lapozgatás még tartott, amikor megérkezett Charlie Charlie – vagyis egy monacói rendőrtiszt, tucatnyi rendőrrel és Castelli felügyelővel.

Nem, Pierre csakugyan nem tudta visszautasítani az ajánlatot, ami úgy szólt, hogy bilincs nélkül is lemehet velük a rendőrkocsiba, ha nyugton marad. Az ajánlatnak később lesz majd folytatása is, azt a bíró teszi meg, nagyon hosszú börtönről fog szólni, és Pierre azt se fogja tudni majd visszautasítani.
  – Ti nem is vagytok maffiózók – állapította meg, amikor visszanézett a dolgozószoba ajtajából.
  – Jartad joban vjelünk, kícsi Pjer – közölte a zseb –, gye szalhatjuk nyékik móstyis.
  A rendőrök lekísérték a shindyt, aki már nem is látta viszont a lányát. Monique persze előjött a csengetésre, de Elke ment ajtót nyitni és visszaküldte a szobájába.
  – No szóval – kezdte Castelli, amikor ők négyen a monacói tiszttel lementek a lifttel –, először is mi ez az orosz duma?
  – Jatyek – mondta Elke még mindig oroszul –, szjorakozas. Múki nyem kell túdnyija, hogy mi kik és mik és jegyaltalán sémmi voszkrzsisztyivanyije.
  – Ez mit jelent? – kérdezte Bertrand kapitány.
  – Fogalmam sincs – nevette el magát a zseb.
  Leértek. A shindy már a rendőrautóban ült, nagyon rosszkedvű volt és nem nézett rájuk.
  – Mintha meg lennél sértődve – mondta neki Kissy.
  Válasz nem érkezett.
  – Talán Monique-nak több oka lenne a sértődésre, nem? Most vadidegen rendőrnénik vigyáznak rá, aztán elkerül egy árvaházba, pedig igazán szép otthona volt. Csak a szeretet melegsége volt benne kicsit túl erős.
  Válasz most se jött.
  – Á, nem lehet ezekkel mit kezdeni – mondta Kissy a tiszteknek, mint a bűnüldözés sokat látott, tapasztalt egere. – Ha nyeregben érzik magukat, óriási szájuk van, de aztán egyszerre megkukulnak.
  Bertrand kapitány bólintott és kezet rázott a két egérrel és Castellivel.
  – Majd beszélünk még – mondta a felügyelő. – Én begyűjtöm az alapítványtól a bizonyítékokat.
  – Rendben. Viszlát!
  Kissy elnézett a távozó rendőrkocsik után – egészen olyanok voltak, mint az otthoniak, de a széles kék sáv helyett két keskeny piros futott az oldalukon, és a motorházon a herceg címere volt –, s közben Elke már mondta is:
  – Ne aggódd magadat, Cesare, otthon egérkék már össze minden bizonyítékt, azóta Lucas talán olvassa is.
  – Miért, ők hol vannak?
  – Panzióban ünnepelik Vanessa tizenhatodik születésnapt, és közben asszisztáznak nekünk megfogni Tita és kiszabadulítani Kistita.
  – Kistita, ez jó. Gratulálok Vanessának, de akkor miért nem ő maga jött? Az lenne az igazi ünnep, ha személyesen verhette volna laposra.
  – Eredetileg csak felderíteni jöttünk, nem gondoltuk, hogy egyből el is tudjuk kapni. Nagyon kevés volt az adat. De Vanessa amúgy is jobban teszi, ha most a vendégeivel mulat és tizenhatéveskedik. Elvégre évente csak egyszer van az embernek tizenhatodik születésnapja. De azért velünk együtt dolgozott ő is – magyarázta Kissy derűsen, miközben a zsebegérnek lassan gyűrődni kezdett a homloka, és láthatóan azon töprengett, hogy neki itt valami nem stimmel.
  – Értem. Mivel jöttetek? Elvigyelek?
  – Köszi, a motor ennek a városnegyednek a túlsó végén parkol. Sétálva nyolcvankét másodperc.
  – Rendben van. Vigyázzatok magatokra. Sziasztok!

A séta azért eltartott pár percig, és Kissy már fontolgatta, hogy beugrik a kaszinóba és föltesz egy nagyobb összeget, mert tessék, nyert. Elkének azonnal megeredt a nyelve.
  – Klassz kicsi vadászat volt, de túl kicsi. Rövidkés. Illetve nem is vadászatos része, hanem beszélgetés lakásban, shindy érdemelt volna több emberi szó, több figyelem, több szeretet.
  – Nem lehetett – felelte Kissy –, nem tudhattuk biztosan, mikor látja viszont a lányát, és Monique halálra rémült volna, ha az apját kékre-zöldre verjük. Így is épp elég nehéz neki.
  – Persze, tudom én. Kérünk beszélőt majd börtönbe és verjük ott. Várjad csak, egérke. Ne motorjuk rögtön haza magunkat, fogjuk még egyet!
  – Nincs több, egérke. Monacóban a világon a legalacsonyabb a bűnözési arány, itt jó pár évig nem lesz még egy shindy.
  – Annyit nem várhatik alapítvány odahaza, végét érne közben Vanessának szülinap és eltelődik ünnepelés. Viszont… hopppp-pá! Ez az! Megvan ötlet! Hazamegyünk szépen és átvesszük jutalmas sajtakot és rajongunk nagyfülű tizenhat éves egéret, de kicsi vörös nordnémet zsebegérke visszajön aztán.
  – Monacóba?
  – Bele!
  – Mikor, miért?
  – Lakni!
  – ?!…
  – Nyisd ki szép nagy füléjeideket. Egérmama und egérpapa megmondta milliószor, hogy nem jövik ide lakni kicsi zsebegérkével. Sehogyse is. Jönnek márpedig lakni soha is Franciaország bele. – Hirtelen fölcsattant, a hangja csengve visszhangzott a rue de Millón. – De ez nem Franciaország! Ide zsebegérke javasolta még soha is költözni, csak Franciaország, és ide egérmama und egérpapa még mondta nemet semmikor is!
  Kissy nevetett, de lefelé görbült a füle. Egérmama und egérpapa nemet fog mondani megint, és kész.
  – Aztán bejárok vonaton meg motorva Beaulieu és fogunk shindyeket. Hopp-pá! És néha surranok bele kaszinóbe és nyerek magamat Dagobert bácsivé! Cin-cin, és veszek egy ilyet.
  Megcsodáltak egy piros sportkocsit, amely ráérősen haladt el mellettük, a sofőr az utasával beszélgetett.
  – De ebben nem fér el az egész csapat. Mármint persze – helyesbített Kissy gyorsan –, egy cipősdobozban is rendezhetnénk táncmulatságot, de a közlekedési szabályok szerint mindenkinek külön ülésen kell ülnie.
  – Ez nem arra kelleni fog. Ez gyors, és egykettőbe helyszínen teremíti egéret, kioszt pofonok, dutyiba shindyvel. Hazafelé lehet jönni lassúbb és bomba kocsival fölszedni jóképű pasiakt.
  Kissynek mocorogni kezdett a zsebében a bicskája.
  – Mit bámulod, egérke? Azt hiszesz, ilyen kocsit csak pasiak tartik csajozáshoz? Csodákat. Pasiak bukik bomba kocsira sokkal inkábbabb. Pláne ha ül benne kicsi vörös, szexi nordnémet zsebike, haja alá lesunyva fülkéjei, nehogy megijedjék kicsi egértől, mert az pasinél is előfördül. Beülik, nézegetik zsebike combokat, kukucskáznak ruha kivágásába, szövik tervikéket. Zsebike keres nyugis helyt fönt hegytetövön, ahol kettesben, ott megállik, pasi kiszáll, zsebike leüti, nyúli zsebébe, máris megvan benzinpénz.
  Kissy majdnem beleesett a lépcső melletti szakadékba. Elke mint országúti rabló, luxuskocsival.
  – Vigyázz! – csattant föl a kislány hirtelen, és olyan gyorsan kapta elő a fegyverét, hogy Kissy is automatikusan nyúlt a sajátjáért. Aztán követte a zseb tekintetét és meglátott egy unott, öreg macskát a fal tetején.
  – Jaj, egérke! A frászt hoztad rám!
  – Nem én, ő! Macska! Katze! Gatto! Chatta! Gat! Gato! Cat!
  Kissy összeszámolta. Francia, német, olasz, provanszál, katalán, spanyol, angol. Elke pár másodperc alatt hét nyelven riadt meg a macskától. De egy kimaradt.
  – Hé, és az anyanyelveden, orosz maffiózókám?
  – Ja igen. Mjácska!

A Discovery még egyszer felszállt, mielőtt hazaindultak, onnan a motor mellől, átvágott a kikötői negyeden és megkerülte a shindy házát. Arra voltak kíváncsiak, voltaképpen mennyin múlt, hogy Tita lebukott. Könnyen megtudták. Ha egy emelettel alacsonyabban lakik, a hegyi házból csak egy azonosíthatatlanul apró szeletke látszott volna. Ha pedig a gyerekről a leples képeket nem a hálószobában készíti, hanem a gyerekszobában, akkor a kamera elnézett volna a ház mellett, a hegyoldal egy darabját látták volna, amin nincsen semmi egyedi jellegzetesség, éppen az utolsó házak fölött. Ha viszont a dolgozószobában vagy a nappaliban fotóz, akkor a tengerre nézett volna az ablak, s ott aztán végképp nincsen semmi azonosítható.
  Kissy azzal a meggyőződéssel hajtotta le füleit és húzta rájuk a bukósisakot, hogy az őrangyalaik intézték úgy, hogy Tita óvatlan legyen a fotózással, ne vegye észre, illetve ne tulajdonítson neki jelentőséget, hogy látszik egy darab abból a házból. Persze óriási szerencse volt, hogy a D’Aubisson egerek ennyire ismerik Monacót, de ha Tita olyan városban fotózgatta volna a lányt, amit egyikük se látott soha, akkor másképpen keresték volna meg. Ahogy az uszodát is megtalálták az öltözőszekrény alapján, pedig voltak szóba jöhető helyek bőségesen. Mindig megtalálnak mindenkit. A shindyk jobban tennék, ha először is fölhívnák a börtön ügyfélszolgálatát és lefoglalnának egy tengerre néző cellát.
  Mialatt ők hazafelé tartottak, a főhadiszállás pontosan azzal foglalkozott, hogy Kissy gondolatát valóra váltsa – meg akarták találni Marianne Villiers-t is. Egy csapat, Angélique, Chantal, Jennifer és Pi már órák óta ezzel foglalkozott, Tita elfogása után a többiek is csatlakoztak hozzájuk, de egyszerűen nem volt támpontjuk. Marianne pedig elhallgatott, amikor Tita elköszönt tőle, elég sebtiben, az utolsó üzenetet azelőtt írta, hogy elindult volna végzetes útjára a place d’Armes felé: Kaptam egy hívást, most el kell mennem, hamarosan jövök. Hát nem fog jönni hamarosan. Soha többé nem fog jönni. Hacsak nem, amint Nimby előállt vele, hacsak nem tér vissza később mégis.
  – Jelenleg Tita az egyetlen összekötő láncszemünk Marianne-hoz. Csak őt tudjuk használni. Ha megkeressük valami idegen képében, nem fog beszélni, de Titában valamennyire megbízik, a végére már randit is elképzelhetőnek tartott, ha majd meggyógyul. Azt mondta, az legalább két hét. Akár csakugyan gyerek és csakugyan beteg, akár rendőr vagy másik shindy, két hétnél hamarabb nyilván nem fog se meggyógyulni, se azt állítani, hogy meggyógyult és randizhatnak. Függetlenül attól, hogy ez a randi Marianne részéről csapda lenne-e, mi állíthatunk így csapdát őneki. Beszélnünk kell vele Tita nevében, fenntartani a kapcsolatot, amíg a két hét letelik, és aztán elkapni.
  – De ha ő tényleg gyerek, akkor shindy most bántotta – vetette közbe Elke –, hiszen szexrőle dumálta órák hosszat, nem?
  – De, egérke.
  – És ha bántotta shindy, akkor ő is egér. Mindenki egér, akit bántanak shindyek. Alapítványi egérek nem vadászhat másik egéret, ugye?
  – Ezt a részét majd megbeszéljük zoológussal. Most fölhívom Cesarét és megbeszélem vele, hogy szerezzen nekünk hozzáférést a shindy gépéhez.
  – És a jelszót – mondta Niala. – Mire megkapjuk az engedélyt, a gép esetleg lezárja magát és nem jutunk be.
  Negyed háromkor Kissy begördült a panzió kapuján, Elke leugrott és kinyitotta a privát garázs ajtaját. Kissy bevitte a motort, lekapta a sisakját, átvette a zsebtől az övét és elrakta. Megigazították a hajukat, föltették az egérfüles hajpántokat, s mentek learatni a dicsőséget és átvenni a jutalomsajtot. Megérte. Egy-egy darab Grand Cru ementálit kaptak, apró születésnapi torta alakúra vágott falatokat, a tetejükön a tizenhatos számmal.

Amikor az éljenzés véget ért és ők helyet foglaltak, Niala fölállt, arrébb sétált, megállt, nézelődött. Nimby is fölkelt, odament hozzá, figyelmesen tanulmányozta az arcát, mintha még sose látta volna. Niala kérdőn nézett rá. A kertben vágni lehetett a csöndet.
  Nimby rámutatott az egérfüles hajpántra, ami egyébként neki is volt a fején.
  – Önnek a füle… hm… a füle… nagy.
  Kissynek hirtelen pörögni kezdett a sajátja.
  Niala komolyan nézett a fiúra és bólintott.
  – Igen nagy.
  Nimby rövid, diadalmas hahotát hallatott.
  – Ez az egész? – kérdezte Niala rendíthetetlen nyugalommal.
  – De…
  Niala oktatóan fölemelte az ujját.
  – Lássa,
  Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
  Mondhatta volna szebben, kis lovag,
  Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
  Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
  Sebészt hívatnék, hogy metélje le!”
  Barátilag: „Rálóg az arcára!
  Széles kalap a kilátás ára!”
  Leírón: „Zászlai lengnek csattogón!
  Mit zászlók! Vitorlák az árbocon!”
  Kíváncsian: „Mit rejt e két lepel?
  Ebédjét őrzi tán éhes kebel
  Vagy gyaníthatok kiskutyát talán?”
  Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
  A bogaraknak! Ernyőt tart nekik,
  Hisz az árnyékot nagyon szeretik!”
  Kötődve: „Kérem, ha fület mos ön,
  S mindent elönt a nagy vízözön,
  Ugye ezekkel a partra evez?”
  Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
  Lehúzza önt s fejjel bukik előre!”
  Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre
  Színét a napfény durván szívja ki
  Két kis napernyőt venne tán neki!”
  Pedánsul: „Ismerem én ez állatot,
  S meg is mondom néki nevét legott,
  Mielőtt kifogy belőlem a szusz,
  A Proboscideanus Mammuthus
  E roppant fülek hordozója pont!”
  Gavallér módon: „A manóba, mondd,
  E két legyező jött most divatba?
  Hajtani levegőt jobbra, na meg balra?”
  Föllengzően: „Hatalmas, büszke fül,
  Szürke kívül és rózsaszín belül,
  Tekintélyt kölcsönöz az egérnek?”
  Tragikusan: „Ha ránéznek, félnek!”
  Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek,
  Elfér itt egy egész fülbevalókészlet!”
  Lírailag: „Tán Midász királyt látom?”
  Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
  Mikortájt nézik ezt a műemléket?”
  Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
  Roppant sátradhoz, nagyságos barátom!”
  Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
  Fül az? Fenét fül! Ördögadta dolga:
  Lapu levele jaz, ipp ollan forma!”
  Hadászilag: „Felvont pajzsokkal áll!
  Lovas-roham ilyet készen talál!”
  Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
  Sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”
  Végül, torzítva Pyramus kriáját:
  „Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
  Két szörnyeteg!… Pirul az áruló!”
  Így ömlött volna szájából a szó,
  Ha volna önben szellem és tudás.
  De szellemet, boldogtalan dudás,
  Ön sose látott s tán azt tudja csak,
  Hogy hülye fráter is lehet lovag!
  De hogyha önben annyi lelemény
  Lett volna mégis, hogy kivágja szépen
  Mindazt, amit most összehordtam én
  E díszes, úri hallgatók körében:
  A kezdő mondat első negyedét
  Éles kardommal vágtam volna szét!
  Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
  De hogy más mondja, azt nem tűröm el!
  A hatás frenetikus volt, a tapsvihar nem akart szűnni, a művészek újra meg újra meghajoltak, és lelkes cincogás hallatszott mindenfelől. Cyrano fülmonológja, a kisegér-drámairodalom első jelentős darabja, íme megszületett!
  És egy ragyogó versmondó is. Niala pontos ütemezéssel, hibátlan drámai érzékkel, a különféle stílusoknál tökéletes váltással adta elő a szöveget, s még arra is volt gondja, hogy a megfelelő pillanatban előrántsa a bicskáját.

Aztán megtartották a bemutatót. A Golyócskák azonnal beindult és hibátlanul működött; egérmunka, gondolta Kissy, pontos, alapos és tévedhetetlen. Akárcsak Tita lefülelése. Lehet, hogy túl röviden intézték el, de éppen azért, mert ennyire precízek.
  Bekapcsolás előtt Vanessa rövid ismertetőt tartott, megmutatta, melyek a gép főbb részei, mi hajtja, hogyan készült. Majd a kamerák kereszttüzében lenyomta a gombot, a motor forogni kezdett, s az első golyók megindultak fölfelé a liften. Az osztó először a váróterembe küldte őket, ez egy jókora mélyedés volt, amelyben fel kellett gyűlnie egy bizonyos mennyiségű golyónak – másként egyszerűen nem lenne utánpótlás, a percussion a második ütemtől kezdve ütemenként négy felső fiszt üt, a lead pedig tizenhárom golyót használ minden ütemre. És ez csak a kezdet, később még több golyó kell majd. Először tehát muníciót kell gyűjteni, ahogy az előrelátó kisegér sem indul el hazulról kellő számú lövedék nélkül.
  A nézők eleinte kicsit furcsállták, hogy mire vár a gép, miért gyűlnek fent a golyók, de aztán az osztó alatt lassan forgó kerék egyik kis pöcke kinyitott egy kaput, és golyók indultak meg a percussion-fisz felé vezető csatornán. Átmentek a szabályozón, ahol egy forgó kerékbe vágott lyuk gondoskodott arról, hogy pontosan négy golyó jusson át minden ütemben, megütöttek egy felső fiszt és továbbgurultak a váróterem alatti előszobába. Ott gyűltek össze a percussion egyéb oszlopain haladó golyók is, és egy kis lift visszavitte őket a váróterembe, alig tíz centivel magasabbra. A harmadik ütemben kinyílt a lead kapuja, s a golyók megindultak a kíséret fő dallamát adó lead-cgc oszlopon. Ugyanekkor megszólalt a polysynth hosszú c-je, egy fémlemez, ami egy ütéstől tíz másodpercig zeng, ki van próbálva. A polysynth többi része játssza a lassú szólamot, de csak a negyvenedik ütemtől, két oszlopon; a gyors szólam jóval előbb kezdődik, a kalimba-c oszlopon a hetedik ütemtől.
  A gépnek volt egy kapcsolója, amellyel ismételni lehetett a dalt, és ez be volt kapcsolva. Amikor véget ért a szám, a még fent levő golyókat nem engedte ki a kijárat nevű kapun, ahol egy keskeny csövön át legurulnak a gyűjtőbe, és a motort sem kapcsolta ki. A liftek forogtak tovább, újabb és újabb golyókat hoztak, és néhány másodperces szünet után ismét elkezdődött a dal. De a nézők addigra már tapsoltak. Ott volt a születésnapi vendégseregen kívül a panzió vendégeinek nagy része, elég sokan álltak, pedig a csapat előzetesen minden fellelhető széket idehordott a melléképületbe.
  Az ismétlés harmadik üteménél Vanessa odalépett a kedveséhez, megfogták egymás kezét, s a hetedik ütemnél elkezdtek táncolni, a gyors szólamra, villámsebesen, a fejükön egérfüles hajpánttal. Kissy tudta, hogy ettől a naptól kezdve még az aranyhörcsögök is őket fogják irigyelni. Pedig némelyik tizennyolc karátos!
  A tizenkettedik ütem táján kezdték molesztálni. A jobb combját fogdosta a merénylő, akit Kissy egy szempillantás alatt bicskahegyre tűzött volna, ha rá nem jön, hogy az a telefon, rezgőre állítva, nehogy megzavarja az előadást.
  Solange volt. Kissy halkan kinyitotta az ajtót, lenézett, fölnézett – macska, egerészölyv sehol –, kisurrant és becsukta.
  – Mi van pont most, csak nem shindy kerget?
  – Nem, mi kergetjük őt.
  Kissy hátracsapta füleit.

– Csak pár perce szereztem tudomást az egészről – mesélte Solange. – Három kislány csinálta, azok közül, akiket úgy elbűvöltetek a compiègne-i hétvégén. Már jelentkeztek a tanfolyamotokra, de el akartak érni ők is valami eredményt. Úgyhogy létrehoztak egy hamis profilt a Facebookon, csábító képeket csináltak magukról… eléggé letoltuk őket, de azt mondták, hogy nem lehet rájuk bukkanni, annyira másak az adatok.
  – Azt ők csak hiszik… és?
  – És délelőtt lépre csaltak egy igazi pedofilt, elbeszélgettek vele, és most nem tudják, mitévők legyenek. A pasasról nem tudnak semmit, csak annyit, hogy a saját lányával művel mindenféle szörnyűséget. Az már nem jutott eszükbe, hogy fogalmuk sincs, hogyan találhatnának rá és mit tegyenek, ha mégis sikerül…
  Kissy már nem Solange hangjára figyelt, hanem saját, egyre jobban vibráló, nagy füleire, amik gyanakodva kunkorodtak a telefon köré.
  – Solange! Hogy hívják azt a kamuprofilt?
  – Nem tudom… várj egy kicsit.
  Kissy hallotta, hogy megkérdezi. És a választ is hallotta, tisztán, egy lányhang mondta. Solange megismételte, de Kissynek már nem volt erre szüksége. Voltaképpen a kérdést is fölöslegesen tette föl.
  – Hozd ide őket.
  – Mikor?
  – Most. Menjetek ki Orlyra, és az Air France belföldi pultjánál keressétek meg Antoine Grimaldit. Ő gondoskodni fog a többiről.
  – De hát…
  – Ne dehátogj, csak cselekedj, Solange. Lesz a számotokra négy jegy Nizzába.
  – Ezt a szüleikkel is meg kell beszélnem…
  – Beszéld meg és induljatok. Most négy óra, a hatórás gépre foglalok. Megjegyezted a nevet?
  – Antoine Grimaldi. Hogy néz ki?
  – Sehogy. Nem létezik. Ez a jelszó. Cin-cin!
  Bontotta a vonalat és a Jerry telefonszám-adatbankjából kikeresett egy számot Orlyn.
  – Szia, Michelle, Kissy vagyok a Jerry Alapítványtól.
  – Szia, mit tehetek érted?
  – Kellene négy jegy a hatórásra, Nizzába, a mi számlánkra, majd később átutaljuk.
  – De hisz ti már odalent vagytok, nem?
  Kissy magában megállapította, hogy nemcsak a D’Aubisson egerek tudnak mindent: a D’Aubisson egerekről is tudnak mindent.
  – De igen, mihozzánk jönnek. Antoine Grimaldit fogják keresni.
  – Rendben, elintézem.
  – Kösz. Cin-cin!
  Bontotta a vonalat és kikeresett az adatbázisból egy számot, amihez az volt írva, Gérard Delormet, taxisofőr, PACA, meg még egy csomó tudnivaló.
  – Gérard.
  – Kissy vagyok, szia. Dolgozol ma este?
  – Még szép!
  – Légyszi, menj ki a hatórás Air France-hoz egy táblával. Az álljon rajta, Antoine Grimaldi. Négy lányt fogsz fölvenni, hozd föl őket hozzánk.
  – Eszem ágában sincs. Pláne négyet… Hazaviszem őket saját magamhoz.
  Kissy nevetett.
  – Kösz. Cin-cin!
  Bontotta a vonalat, megnyomta a Cheesebookot jelző sárga, lyukacsos könyvecskét, kiválasztotta a recepciót és írt egy üzenetet. Éjszakára el kell helyeznünk négy lányt.
  Aztán eltette a telefont és elégedetten visszasétált a táncterembe.

Az egérbuli még nem vette kezdetét. A vendégek apránként elszállingóztak, az itt lakók többsége is visszament a szobájába, sétálni vagy amerre akart. Igazán nem lehetett mondani, hogy nem ünnepelték méltóképpen Vanessa születésnapját; a legtöbben egész nap itt voltak és végignézték egy shindy elejtését is. Kissy senkinek se szólt Antoine Grimaldi vendégeiről, még társainak sem. Legyen meglepetés.
  És lett is meglepetés. A csapat megint ott ült a személyzeti kertben, velük volt Isabelle néni és Mario, aki aznapra végzett már, meg Jean-Claude és a D’Aubisson nagyszülők. Beszélgettek, süteményt meg gyümölcsöt eszegettek, tervezgettek. Jean-Claude-nak éppen támadt egy ötlete, megkérdezte, mit csinálnak a nyáron, mármint a tervezett táboron kívül.
  – Shindyre vadászunk – felelte Françoise. – Nyáron a shindyk előbújnak odvaikból és a lengén öltözött gyerekek nyomába szegődnek…
  – Nyálaikat csorgatjákva – tette hozzá zsebtársa.
  – Értem – mosolygott Jean-Claude. – És hol akarjátok ezt a vadászatot lebonyolítani?
  – Mindenhol!
  – Miért, hol kellene akarnunk? – kérdezte Vanessa.
  – Ez a jó kérdés – bólintott a vér szerinti apa. – Az a helyzet, hogy van egy meghívásom. Egyik barátom nemrég vett egy házat Mallorcán, de nem tud odautazni a nyáron, hát felkínálta nekem. De én se tudok hosszabb időt ott tölteni, és ha már mennék, vinnék néhány egeret is.
  Elismerő cincogások többfelől. Kissy már látta lelki szemeivel, amint a hír elterjed és a shindyk egymás után mondják le szállodai szobáikat, repülő- és hajójegyeiket.
  – Az hol van az? – tudakolta Elke.
  – Egy spanyol költő – világosította föl Nimby. – Federico García Mallorca, a Baleriádák című híres eposz szerzője.
  – Te szédülíted kicsi zsebegéret – nyelvelt a kislány –, nem hiszek egy szavaidat se is.
  – Jól teszed – nevetett Vanessa. – A Földközi-tengerben, Spanyolországhoz tartozik.
  – De hisz vagyunk oda egészen közel most is.
  – Persze. Baj?
  – Nem. Kell megfogni ottani shindyeket és rémisztülni összes Federico García Mallorca-i macskákt. De ház elég nagy tizenegy rohangászódó kicsi egéreknek?
  – Igen, ezt megkérdeztem – bólintott Jean-Claude. – Öt hálószoba van, szerintem ellesztek. Még annyit tudok, hogy tengerparton van, de hegyen.
  – Cin-ciiin…
  – Hoppp-pá – mondta Elke. – Akkor tudom, hol.
  – No mondjad.
  – Hegy und tengerpart egyenlő tengerből kinövődő hegy, vagyis sziget. Mikor jövül ki tengerből hegy? Ha szület. Ein Submariner Vulkan. Ahogy kitörődik Lavastrom, épülíti sziget, és azon most ház. De Vulkan mindig aktív és köpi Lava und hajigáli bombákat házre. Ez csúcs, jobb, mint shindyek, mikor indulunk?!

Éppen nevettek, amikor Jeanne jelentkezett a házitelefonon és közölte, hogy négy lány keresi az alapítványt.
  – Milyen lányok? – kérdezte Isabelle néni. Kissy csendesen somolygott magában.
  – Nem ismerem őket… azt mondják, a jelszó Antoine Grimaldi.
  – Micsoda?! – csattant föl egyszerre töméntelen kisegér. Kissy persze csendben maradt. – Vezesd ide őket!
  Fél perc múlva ott voltak. Egy vékony, nyúlánk szőkésbarna, hosszú hajú. Egy alacsony barna. Egy fekete, keleties vonásokkal. Halványan ismerősek voltak Compiègne-ből. És Solange. Kicsit megilletődve néztek szét a kerti lugasban, a sok idegen között, akik egy hosszú asztal körül ültek és őket bámulták.
  – Solange… – mondta Vanessa fölemelkedve. – Hogy kerülsz te ide… Hé, te ott – pördült Kissy felé és rámutatott –, igen, a nagy fülekkel! Te valamit megszerveztél a hátunk mögött!
  Kissy bólintott. De mennyire.
  – No halljuk – mondta Vanessa. Nem ült vissza, csípőre tette a kezét és várt.
  A lányok zavartan néztek egymásra, mindegyik a másiktól várta, hogy elkezdje. Kissy kisegítette őket.
  – Először is halljuk a neveteket.
  – Suzanne Auriac – mondta a szőkésbarna.
  – Caroline Lambert – mondta az alacsony.
  – Brigitte Hino – biccentett az ázsiai.
  – Solange Rouvel – zárta a sort Solange, hiszen nem mindenkit ismert a társaságból, és át is vette a szót. – Az történt, hogy ezek a kislányok olyan nagy rajongói a Jerry Alapítványnak, hogy megszervezték a maguk kis vadászatát. Létrehoztak egy hamis profilt a Facebookon, mindenféle kitalált adatokkal, egy halom fotóval… és valahogyan összeakadtak egy valóságos pedofillal, akivel elég hosszan… hát, elbeszélgettek. Nekem a hajam is égnek állt…
  – Ahhh-ha – mondta Vanessa lassan.
  – Mindenesetre elég sokat megtudtak az illetőről, képeket is kaptak róla meg a kislányáról, akivel évek óta… nekem nem mondták el, hogy miket művel, csak sejtem, hogy borzasztó. De itt aztán meg is akadtak, fogalmuk sincsen, hogy lehetne megtalálni az illetőt.
  – Föl kell hívni a kilencvenhárom-tizenöt-harminc-tizenötöt – felelte Vanessa szárazon –, vagy elsétálni a rue Suffren Reymond kilencbe, a rue Louis Notari sarkán. Van ott egy ház, ami keresztben épült az utca fölött, alatta autók mennek és pálmafák nőnek. Ott kell engedélyt kérni, hogy bemehessetek a fogdába.
  Erre mind a négy lány egyszerre kezdett beszélni, Solange is.
  – Ez óriási!
  – Megfogtátok?
  – Elkaptuk a pasast!
  – Jól megvertétek?
  – De akkor minek kellett idejönnünk?
  – Ezt érdemelte a disznó!
  – Húsz évet rács mögött!
  – Csönd legyen! – csattant fel Kissy, és fölkelt. Megállt a lányok előtt. – Még hogy elkaptátok? Nem, ti nem kaptátok el. Mi kaptuk el, az alapítvány, aminek ti nem vagytok tagjai, és ha így folytatjátok, nem is lesztek. Azért hívtalak ide benneteket, hogy jól ellássam a bajotokat ezért. Először is nézzétek meg az egyik képet, amit Tita küldött. – Fölvett egy táblagépet az asztalról, amin varázsütésre megjelent a kép; valamelyik egérke közreműködött. – Nektek küldte, láttátok már. Ez buktatta le. Lássuk, rájöttök-e, mivel.
  Nem jöttek rá. Ingatták a fejüket.
  – Gondolkozzatok!
  Hiába. Semmi eredmény.
  – Szerintetek hány ház létezhet Franciaországban? Azt hiszem, több millió. És az egyiknek egy darabkája látszik az ablakon át. Véletlenül felismertük, pedig nincs benne semmi jellegzetes. Puszta véletlen.
  Visszatette a gépet a helyére.
  – Mit gondoltok, egy emberi arccal nem lehet ugyanezt megcsinálni?
  A lányok hallgattak. Most fölállt Jennifer is.
  – Már kidolgoztuk Marianne Villiers felkutatásának módszerét. Azt tudtuk, hogy nem létezik, mert fölhívtuk a sulit, ahova állítólag jár. De a képek valakikről, valahol akkor is elkészültek. Már tíz helyszínt azonosítottunk, és elég világosan kirajzolódott egy sáv Suresnes és Colombes között. Ha meg kellett volna keresnünk benneteket, végignéztük volna az összes iskolát ebben a sávban és a közelében, odamegyünk, mutogatjuk a képeket, hátha valamelyik szereplőt fölismerik. Ha nem, akkor szélesítettük volna a kört. Ha eközben még szóba is elegyedünk Marianne-nal, például az emberünk nevében, hiszen a gépe meglesz a rendőrségen – biztos, hogy ki tudtunk volna csalni belőletek egypár adatot a hollétetekről.
  Vanessa átvette a szót.
  – És most tegyétek föl magatoknak a kérdést: ebből mi az, amit Tita nem tudott volna megcsinálni? Esetleg lehetnek bűntársai is. Egy egész bűnszervezet is állhat mögötte. És a képeken levő lányoktól eljutnak hozzátok is.
  – Kik vannak a képeken? – kérdezte Niala.
  – Az osztálytársaink – felelte Suzanne lesújtva.
  – Tehát őket és magatokat is veszélynek tettétek ki – bólintott Niala, és elővette a kését. Kipattintotta a pengét. – Tudtok ezzel bánni?
  A lányok megcsóválták a fejüket.
  – Tudtok védekezni, ha egy ilyet tesznek a nyakatokhoz? Vagy éppen egy pisztolyt? Le tudtok győzni verekedésben egy csapat felnőtt férfit? Vagy legalább egyet?
  Csend, lehorgasztott fejek.
  – Értékeljük a lelkesedéseteket. De gondolkodással egybekötve még többre értékelnénk. Mi a Jerry Alapítványnál soha nem vállalunk fölösleges kockázatot, és a nem fölöslegeset is háromszor meggondoljuk. A shindyvadászatnak akkor is van kockázata, ha tudunk védekezni, mert nem lehet mindenre felkészülni. Lehet egy bűntárs, akire nem számítunk, és fegyver van nála, fölbérelhet valakit a börtönből, hogy támadjon ránk… ezerféle dolog megeshet, amire nem gondoltunk. De ha még az elemi önvédelmet sem ismeritek, akkor az ilyen akció felér egy öngyilkossággal. Úgyhogy most két dolgot tehettek. Szégyellitek magatokat és leültök közénk vacsorázni.
  Niala keze megvillant, s a kés rezegve koppant az egyik narancsfa törzsében. Ott is maradt egész este.

Igen, a lányok szégyellték magukat, de Kissy vesékbe látó tekintete – a D’Aubisson egerektől tanulta – azért észrevette, mennyire örülnek, hogy itt lehetnek a csapattal, együtt vacsoráznak nagyfülű példaképeikkel, méghozzá éppen itt, a központi egérlyukban. Nimby használta ezt a nevet, amikor Caroline megkérdezte, hogy itt laknak-e.
  – Többhelyütt, főleg Párizs környéki egérlyukakban, Elke meg Németországban, de már négyen itt. Voltaképpen ez a központi egérlyuk.
  – De macskát is láttunk – derült Brigitte.
  – Sok macska van, de nem számítanak, az egész partvidéken elterjedt már a hírünk, minden macska tudja, hogy a Jerrykkel nem szabad kezdeni.
  – Máshol, gondolom, gyakran megtámadnak titeket.
  Nimby rábámult a kislányra. Kissy kezében is megállt a villa. Hogy őket?…
  – Ööö… nnnem. Még soha nem fordult elő. Tudod, a macskák megérzik az erőt, a felkészültséget… alapjában véve elég gyáva alakok, csak gyengébbel mernek nagy legények lenni.
  – És félnek a porszívótól – tette hozzá Françoise.
  – A kutyák is félnek a porszívótól – mondta Caroline.
  – Mindenki fél a porszívótól – jelentette ki Vanessa olyan arccal, mint aki a világegyetem egyik nagy alapigazságát fedi fel. – Én! – Ezt már a hirtelen előkapott telefonba mondta. – Szia, Cesare. – Hallgatott egy verset. – Nem baj. Számítottunk rá. Tegyük nála tiszteletünket? Jó, ha így gondolod, nekünk megfelel. Csak tartsák rajta a szemüket. Szia!
  Eltette a telefont.
  – Szóval kint van a pasas – állapította meg Niala.
  – Még nincs, de nemsokára. Házi őrizet, a lányával nem találkozhat.
  A három „Marianne Villiers” riadtan nézett egyikről a másikra.
  – Aha – mondta Blanche. – Vagyis a gyerek nem mehet haza, mert akkor találkoznának.
  – Az árvaházból úgyse mehetne.
  – Az nem olyan biztos – felelte Georges, és elővette a telefonját. – A gyereknek joga van az otthonához, és van elég pénzük, hogy megfizessenek egy állandó bébiszittert. Tudom, ki ez a pasas és milyen az anyagi helyzete.
  Ezzel fölkelt és bement a házba. Valamilyen ügyvédet hívott föl, aki varázsütésre megjelent a színen, azaz a monacói rendőrségen, és megtorpedózott mindent, Costello feltételes szabadlábra helyezését kivéve. Ahhoz elég jó volt a shindy ügyvédje. De a másik ügyvéd valahogy Monique ügyvédje lett és kiharcolta, hogy a gyerek hazamehessen és továbbra is a megszokott iskolájába járhasson, egy állandó bébiszitter vigyázzon rá, és mindezt az apja fizesse – aki természetesen továbbra sem láthatja. Néhány napba beletelt, az igaz. De a shindy már aznap este sem alhatott a lakásában, bár a fogdából kiengedték: szobát kellett bérelnie valahol, és nem hagyhatta el az épületet.
  Így intézik a disznó dolgokat dúsgazdagéknál, gondolta Kissy. Ha a pasas eladó lenne egy cipőboltban, egyszerűen lecsukják, a gyerek pedig árvaházban marad.
  – Ti ismeritek Titát? – kérdezte Suzanne, amikor Georges elment telefonálni.
  – Személyesen nem – felelte Niala –, illetve csak ma találkoztunk. De itt a partvidéken mindennek híre megy. Az ürge nem híres ember, még soha nem hallottuk a nevét, de amikor lebukott, utánanéztünk, hogy milyen üzleti körökben forgolódik, és azokat viszont ismerjük. Erről jut eszembe, mit gondolsz, anya, nem kellene fölhívni Csubakka bácsit?
  Kissynek azonnal megjelent lelki szemei előtt az az emlékezetes üzletkötés.
  – Ha fölhívod – nézett a lányára Blanche –, a pasasnak annyi pénze se marad, hogy fizesse a bébiszittert.
  – Kell hogy legyenek tartalékai; egyébként is az ő baja. Viszont a bácsiéknak joguk van tudni, hogy ki az üzlettársuk. Ha a dolog kipattan, még ők is reflektorfénybe kerülhetnek.
  – Bizonyíték nélkül ez rágalmazás – szólt közbe Mario.
  Niala vállat vont és fölkelt.
  – Pereljen be, ha mer. A bácsi bizonyíték nélkül is hinni fog nekem, bár éppenséggel hajlandó vagyok egy-két képet megmutatni neki… úgy értem, személyesen. A barátunknak pedig kisebb gondja is nagyobb lesz az árulkodó beperelésénél, amikor éppen kigolyózzák. Gondolom, a bácsi szó nélkül lerakja elé az üzletrésze értékét abból a cégből, tudjátok, a hegy mögött, és mellé egy keresetlevelet a másik cég miatt, ami hatszor annyit ér, és ez csak ő egymaga. Szólni fog a többieknek, és az ipse huszonnégy órán belül azzal fog foglalkozni, hogy végtelen hosszú számoszlopokat adogat össze. És mínuszjelekre bámul.
  Ezzel Niala is elvonult, Kissy pedig leállította gyönyörűségtől vibráló füleit, mielőtt a levegőbe emelkedik. A Jerry tökéletesen ki fogja készíteni Costellót, a shindy nemsokára azt fogja kívánni, bárcsak úgy rúgták volna inkább orrba, mint Grevint, akár kétszer.
  Bár ami az orrbarúgást illeti… sose késő.

Természetesen a lányokat is meghívták az egérbulira, eleve nem volt kizárva senki, se kisfülűek, se muglik; bár az igaz, hogy csak a Cheesebookon tették közzé, de a panziónak is volt egy-két korukbeli vendége, akik szívesen eljöttek volna, és ők azt mondták, miért ne. De a lányok meglepődtek.
  – Valamit nem értek – mondta Brigitte. – Azért hívtatok ide minket, mert rosszat csináltunk… alaposan leszidtatok… aztán vendégül láttok vacsorára, adtok töltőt a telefonomhoz, és még buliba is meghívtok?
  Brigitte telefonja tíz perccel azelőtt kezdett jajgatni áram után. Niala elkérte, megnézte a csatlakozót, elment, hozott egy töltőt, rátette.
  – Ez egy panzió – felelte Vanessa. – A vendégeink vagytok, tehát mindaz jár nektek, ami a többi vendégnek… kivéve a számlát, mert titeket mi hívtunk meg, tehát nem fogtok fizetni. Rendszeresen megesik, hogy egy-egy vendégnek nincsen töltője, leggyakrabban azért, amiért neked: amikor elindulnak hazulról, még azt hiszik, hogy estére hazamennek, aztán másként alakul.
  – Nem is ti hívtatok. Meg voltatok lepve, amikor megjelentünk.
  – Kissy hívott, vagyis a csapat egyik tagja. Akármelyik meghívhatott volna. Az meg, hogy rossz fát tettetek a tűzre, nem számít, nem fogunk éjszakára a pincébe zárni, és nem hagyjuk lemerülni a telefonotokat, hogy aztán a szüleitek azt higgyék, hogy megettünk benneteket.
  – Pedig szép nagy pincék odalent vannak – mutatott Elke az asztal alá; hogy miért pont oda, talán maga se tudta. – Egész folyosóak a hegy benne, elvezet mindenhovára, és nincsen cica.
  – Ha mégis fölvennétek… – kezdte Caroline.
  – Igen?
  – Akkor… nekünk is félni kell a macskáktól?
  Elke fölpattant.
  – Ezt azonnal vonítsad vissza! Semmit a Jerry Alapítvány kisegere nem féli macskától! Hé, te! Állj meg! – Macska Kettőre mutatott, az őszi alomból, aki valamivel távolabb most megállt és értetlen „ki, én?” arckifejezéssel bámult a zsebre, aki hirtelen átszelte a köztük levő távolságot és a megiramodó kismacskára vetette magát. A farkát kapta el. Kissy elismerően bólintott. Egy féléves macska nagyon gyors, de Elke még gyorsabb!
  A kislány visszahúzta az állatot a farkánál fogva, elkapta a nyakát, fölkelt, visszajött, magasra tartotta.
  – Tessék. Macska. Ki fél itt macskát?! Hadd nézek szembe gyáva egéret, aki nem csap földhöz akármikor macskát, ha nézi csak rá görbén vagy szája szélét nyalakszi!
  Nem jelentkezett senki. Elke az asztalra tette a kölyköt, aki megrázta magát, először bamba képpel rájuk bámult, aztán felfedező útra indult az asztalon. Nem jutott messzire, a legközelebbi tányért kezdte volna szaglászni, amikor Jennifer fölkapta és letette a földre.
  – Még hogy féli macskát – dohogott a zseb –, pont mi, akik ekkora darab nagy shindyekt lapítjuk bele földhöz és használjuk rendőrösöket főleg arra, hogy legyen pimaszan beszélni kivel. Hát ide figyeljétek magatokat!
  Elővette a kését és a csúzliját, letette mindkettőt az asztalra, és büszke léptekkel átmasírozott a kerten. A melléképülethez ment, benyitott, belépett, becsukta.
  Kissy sóhajtott. Bátor egér. Fegyvertelenül, pont oda, ahol Vivi dajkálja a kismacskáit.

Niala nemhiába él egy panzió mellett, állapította meg Kissy sokadszor. Mielőtt elkezdtek volna bulizni, megmutatta a lányoknak a szobáikat – kettőt kaptak négyen –, ellenőrizte, hogy elő vannak készítve, és megbeszélték, hogy találnak oda. Így akármikor lefekhetnek, nem függnek senkitől. Mehettek táncolni. Amikor odaértek, Elke már elkezdte a műsort, az asztal tetején állt diadalmas pózban és fényképeztette magát.
  – Hát ti mit műveltek? – nézett Kissy hol őrá, hol a fotósra, Nimbyre.
  – Látsz, nem? – mutatott le a zseb a lábára. – Egyik lába zsebikének magasabban.
  Csakugyan, a jobb lábát nem engedte le, vagy húsz centivel az asztal fölött tartotta.
  – És?
  – Nimby oda fogi fotoschnittmontírozni elejtett macskát.
  Kissy Solange vállára borult nevettében.
  Az egérbuli remekül sikerült, sokat táncoltak és macskát is ettek. Blanche éjfél előtt szervírozta, három óriási macska volt, szépen összegömbölyödve aludtak tálcán, egy szürke, egy fehér és egy vörös. Piskótatésztából, édes krémmel töltve. Vanessa el volt bűvölve.
  Az este egy részében az ünnepelt nem táncolt, szintetizátorozott, majd űrdobolt – sőt a kettőt egyszerre is tudta csinálni, saját játékának korábbi felvételét kísérte űrdobon. Kissy csodálta Nimby szemfülességét, amivel az ilyen ajándékokat ki tudja választani. Az űrdob nagyon szépen szólt és mintha pontosan Vanessa keze alá tervezték volna, egészen kevés gyakorlás után már ösztönösen játszott rajta, oda se nézve. És nemcsak tizenhárom hangot tudott, mert más volt a hangszín aszerint, hogy az egyes hangok köreinek a közepét vagy a szélét ütötte meg, keményebben vagy puhábban – rengetegféle hangot tudott előcsalni a hangszerből.
  Tényleg hajnalig buliztak, négy óra után oszlott csak szét a társaság. Kissyék még egy órát nem aludtak, úgyhogy csak déltájban kezdték nyitogatni piros szemecskéiket. Amikor előkászálódtak, a csapat nagy részét ébren találták, de Nialáék még nem voltak sehol; Kissy gyanította, hogy már nem alszanak, más elfoglaltságot találtak helyette. Akárcsak ők.
  A párizsi lányok nem voltak ott, Blanche mesélte, hogy reggeli után megkérdezték, lemehetnek-e a városba körülnézni.
  – Ezek azt hiszik, hogy fogva tartjuk őket – csóválta a fejét Vanessa. – Pedig ma hazamennek, nem fogjuk itt tömni beléjük a sajtot, amíg ki nem nő a fülük.
  – Csak sajtevéstől nem nő ki – mondta Jennifer. – Ahhoz el kell sajátítani az egész kisegérséget.
  – Hát ez az. Azt pedig csak a táborban fogják – ha fogják.
  – Fölvesszük őket a táborba? – kérdezte Françoise.
  – Másként önállóan fognak egérkedni – szólalt meg Pi Kissy háta mögött. – Sziasztok.
  Kissy gyorsan hátrapillantott és megpróbálta Niala füle állásáról leolvasni, hogy ebben a percben ébredtek-e. Arra tippelt, hogy már jóval korábban. Dúl a szerelem. Elvégre május van, kitört a tavasz, sőt idelent már majdnem nyár van. Itt az ideje.
  Erről az jutott eszébe, hogy valamit meg akar kérdezni Vanessától, és szerét is ejtette, amikor kettesben voltak. De a kislány csak rosszallóan rápillantott és kettévágott egy paradicsomot – ez ugyanis a villa konyhájában volt.
  – De hát akkor mikor, egérke?!
  – Majd ha eljön az ideje – felelte Vanessa jól ismert, rendíthetetlen nyugalmával, ami nem először keltette föl Kissyben a vágyat, hogy fölkapjon egy palacsintasütőt és körbe-körbe kergesse vele a házban, miközben romhalmazt csinálnak mindenből. De hát nem tehette – ehhez macskának kell lenni.

A lányokat aztán föltették egy gépre, pontosabban csak taxiba ültették, amit kifizettek nekik, akárcsak a repülőjegyet, de nem kísérték ki őket. Így is el voltak ragadtatva Beaulieu szépségétől és a megérdemeltnél sokkal barátságosabb fogadtatástól. Okvetlenül egerek akarnak lenni. Ők lesznek a legjobbak a nyári táborban, és addig is igyekeznek megnöveszteni a fülüket, amennyire csak tudják.
  De shindyvel nem kezdenek. Marianne Villiers profilját átadták az alapítványnak, Nimby szólt is a Cirrusnak, hogy változtassa meg a jelszót. A lányok nem csinálnak effélét többé, világosan meg lett mondva nekik, hogy azzal eljátszanák minden esélyüket az egérségre. Legjobb esetben. Rossz esetben a shindy rájuk is bukkan.
  Solange búcsúzásnál félrevonta Kissyt.
  – Fantasztikus, ahogy kezeltétek ezt az ügyet.
  Kissy billentett egyet a fülén.
  – Ez a dolgunk. Esküt tettünk a Nagy Ementáli Sajtra. Megvédjük a gyerekeket a shindyktől… akkor is, ha ők maguk rajzolnak varázskört a földre és mondanak bűvös igéket, hogy megidézzék őket.
  Solange nevetett.
  – Ezt szépen mondtad. De komolyan, a szüleik némileg azért kibuktak.
  – A szülők általában kibuknak. Nekik meg ez a dolguk.
  – Milyen volt? – kérdezte Solange hirtelen.
  – Micsoda?
  – A sajt, amire esküt tettetek.
  – Nagy – mondta Kissy áhítatosan. – A legnagyobb sajt, minden sajtok sajtja. Az egyik lyukban gyűltünk össze, a sajtra tettük a kezünket és ünnepélyesen, kórusban cincogtunk.
  Solange nevetett és adott neki egy puszit.
  – Csodálatos. Miért nem mégy te írónak? Vigyázzatok a macskákkal. Sziasztok!
  Ezzel beszállt a taxiba és a gyerekekkel együtt integetve eltűnt a kanyarban.
  Kissy eltűnődött a kérdésen, de nem tudta eldönteni, miért nem megy írónak. Nyilván megvan az oka, hogy ehelyett… mit is fog csinálni?

Vanessa gépe csak délután indult, ráért velük egerezni pár órát. Először is levették Marianne Villiers fotóit, az alapítvány nem fogja a shindyket vadidegen, civil gyerekek fotóival csábítgatni, akik ráadásul csak szóbeli hozzájárulást adtak, és azt sem nekik. Aztán tartottak egy edzést Vanessa különböző apjai és nagyszülei jelenlétében, akik szerették nézni, hogy a gyerekek milyen ügyesek. A panzióban ebédeltek, aztán taxit hívtak. Vanessa az egyórás géppel elrepült és háromnegyed háromkor már a luxemburgi reptérről küldött fotókat, aztán párat a városból is, ahogy áthajtott rajta egy luxemburgi taxival. Vidéken is fotózott, szép luxemburgi tájakon, az ország jókora részét be kellett barangolnia, mert Csubakka bácsi több ezer luxemburgi kilométerre lakott a fővárostól. Francia kilométerben csak kettő. Egy kis luxemburgi faluban a luxemburgi taxi megállt egy csinos luxemburgi ház előtt, Vanessa kifizette közönséges euróval, küldött képet a házról, becsöngetett és megmutatta a bácsinak a képeket a shindyről és a lányáról – no meg megismerkedtek személyesen is, hiszen még nem találkoztak, ezért ment ő és nem a nővére. Jó két órát beszélgettek, aztán hívtak egy újabb luxemburgi taxit. Este hétkor a kislány már itthon cincogott velük megint.
  Kissy elraktározta diónyi fejecskéjében, hogy Vanessa töviről hegyire ismeri már Monacót és most járt Luxemburgban. Föltétlenül el kell mennie Andorrába, Liechtensteinbe, San Marinóba és a Vatikánba is!

Úgy látszik, gondolta Kissy másnap reggel, a kis üdülés minden napjára jut valami különleges dolog. Tegnapelőtt a szülinapi shindyvadászat, tegnap a mikró luxemburgi útja, ma pedig…
  Anya reggeli közben telefonált. Ez nem volt szokatlan. Otthonról beszélt, Kissy fölismerte a háta mögött a millbrae-i nappalit.
  – Szia, anya – mondta Kissy, és kiválasztotta az egyik szendvicset –, mizujs?
  – Sziasztok. Jó étvágyat. Egérkék, álmosak vagyunk már, nehéz napunk volt, rövid leszek. A napot még nem tudom, de a hónap végén hazajövünk.
  – De jó, mennyi időre? – billegette Kissy a füleit.
  – Végleg, te mamlasz – mondta Vanessa.
  Anya mosolyogva bólintott. Kissy fülei hátracsapódtak.
  – Igen, végleg. Elintéztünk mindent, az ügylet sínen van, mi már nem kellünk itt.
  – Óriási! – rikkantotta Kissy, és ösztönösen a táblagép felé nyújtotta a szendvicset. – Legfőbb ideje lesz, hogy megvédjetek minket Macskától!
  – Köszönöm, már vacsoráztunk. Macskának kisebb gondja is nagyobb, mint benneteket üldözni, de köszi a bizalmat. Várjatok csak…
  Anya fölkelt, kilépett a képből, s egyszer csak egy kéz letett valamit a kamera elé. Fehér volt, fémlánc volt rajta… nagy fülek… aztán a kamera kiélesített. Kulcstartós kisegér!
  Apa behajolt a képbe, integetett, aztán jó éjszakát kívántak és kikapcsoltak.
  – Lesz egy kishúgod – örült meg Françoise.
  – Vagy öcséje – mondta Elke.
  – Masni volt a fején!
  – Ja, lehet…
  – Hagyjátok abba – mondta Kissy. – A húgaim ti vagytok.
  – Meg én – mondta Vanessa.
  – Meg én – bólintott Jennifer.
  – Meg én – jelentkezett Nimby, mintha bizony húga lehetne bárkinek.
  – Meg én – tette hozzá Elke, ámbár vele kezdték a sort.
  – Jól van, elég lesz – állította le őket Niala. – Mi mind egy család vagyunk. Lássuk csak. Ki kell takarítani és fel kell tölteni az éléskamrát. Madame Faubourg most is rendszeresen takarít, és a kamrából csak az hiányzik, ami nem maradna friss, mire hazaértek. Ha tudjuk, mikor indulnak, bőven van időnk a különbséget behozni.
  – Ha tudjuk, mikor indulnak – mondta Vanessa –, arra is van időnk, hogy odarepüljünk, elejtsünk egy shindyt a tiszteletükre, ünnepi lakomát készítsünk és gálába vágjuk magunkat. A legrövidebb járatidő tíz óra tizenöt perc, ez rengeteg, amikor ötvennapos korunkban már felnőttnek számítunk!
  – Mennyi? – kapta föl a fejét Isabelle néni.
  – Annyi az – bólintott Niala. – A kis mezei meg laboratóriumi rokonok ennyi idős korukban már szaporodnak. Muszáj nekik mindent gyorsan csinálni, mert pillanatok alatt előugorhat a cica.
  – A laboratóriumban?!
  – Azt a gének nem tudják – nevetett Niala. – A természetes kiválasztódás kétféle kisegérnek kedvezett. Azoknak, akik villámgyorsan szaporodtak, így a cica hiába kapta el őket, tovább élt a családi tradíció: ezeknek a leszármazottai sétálnak fehér köpenyben a laboratóriumokban. Meg azoknak, akik nem hagyták magukat, hanem jól orrba verték a cicát – ezeknek a leszármazottai Mickey, Jerry, Stuart Little meg mi.
  Isabelle néni megcsóválta a fejét.
  – Hallod-e, te lány, téged már megint elragad a képzeleted. Hát a fehér köpenyt azokban a laboratóriumokban nem az egerek viselik!
  – Igen, és szerinted akkor az egerek milyen színűt hordanak?
  Igaz, gondolta Kissy. Ők is fehéret, hiszen fontos a tisztaság, és a fehér különben is egyenruha azokon a helyeken. De lelki szemei előtt már fehér köpenyes tudósok hajoltak műszerek és lombikok fölé, egerek és emberek vegyesen, hiszen a tudományban nem a kutatók származását nézik. A vezető tudósnak, akit szintén elképzelt, óriási volt a füle, de az orra is, hatalmas fejével rengeteget tanult és semmit sem felejtett. A legnagyobb tudósok nyilván csak elefántok lehetnek.
  Viszont a kisegér tudósok jeleskednek az olyan területeken, ahol apró dolgokkal kell foglalkozni, például a bakteriológiában, a sejtbiológiában, az atomfizikában…

Az előzetes tervek szerint a hétvége rokonlátogatással és gratulálók fogadásával telt volna, de mindenki, akit meglátogattak volna, eljött a születésnapra és Vanessa szemének kék csillogásában gyönyörködött, amíg Kissyék megfogták a monacói shindyt. Nem volt kihez menni, ezért reggeli után fölkerekedtek és átvonultak a melléképületbe céllövészetet tartani, a saját airsoft fegyvereikkel, látványosság gyanánt is, az apák és nagyszülők kíváncsiak voltak, hogy a gyerekek hogy lőnek.
  Az első sorozat után – hozták a formájukat, senki sem jött ki a gyakorlatból – Martin megjegyezte, hogy erre az egérkölyköket is meg kell tanítani.
  – Meg bizony – vágta rá Vanessa. – Mire a tábornak vége, úgy kell lőniük, mint a kisangyal.
  – De inkább csúzlival – mondta Kissy.
  – Igen. De ilyennel is. Meg íjjal meg mindennel. Meg macskát hajigálni! – csattant föl Vanessa hirtelen, és az ajtóhoz rohant. – Hogy kerülsz te ide? Valaki nem csukta be rendesen. – Fölkapott a földről egy rémületes szörnyeteget, s míg az összegömbölyödött, ahogy illik, a kislány ballisztikai alapképzést tartott neki. – Ide figyelj, cicus, általában nagyon szívesen látunk bármikor, annak ellenére, hogy… de ez a része ráér, ha nagyobb leszel. De mi itt fegyverekkel lövöldözünk. Ha elkezdesz idebent sétálgatni, véletlenül eltalálhat egy golyó, ami elég fájdalmas, bár ezek csak műanyagból vannak, de ez még hagyján, mert a fekete-fehér foltos bundáddal nagyon csábító célpont vagy és esetleg szándékosan is eltalálhat nem is kevés golyó, aminek az a következménye, hogy ebédre már Macska Négyet eszünk vadasan, zsemlegombóccal, párolt zöldségekkel, hozzá cabernet sauvignon vagy pinot noir, esetleg merlot. Hát kell ez neked? Ráadásul a családod bosszút esküszik és kitör a háború, el kell sáncolnunk magunkat az egérlyukakban és onnan kilövöldözni, aztán az összes rokonodhoz valami alkalmas receptet kitalálni. Úgyhogy jobb helyen leszel te most odakint.
  Ezzel kilépett és letette a kölyköt. Kissy imádta, amikor Vanessa átváltozik Nimbyvé és tudományos előadást tart valami tökéletes képtelenségről. Ebből is látszik, hogy dúl köztük a szerelem.
  – Aha – állapította meg a mikró, ahogy becsukta az ajtót. – Nem jó a zár. Ha nem figyelsz oda és nem nyomod be erősen, kinyílik magától. Ki kell cserélni, nem kockáztathatjuk, hogy olyankor nyíljon ki, amikor nincs nálunk fegyver. Túl sok macska lebzsel odakint.
  – Mi alapján választottál bort a macskához? – tudakolta Mario, amikor a kislány visszatért közéjük és újratöltötte a fegyverét.
  – Hasonlósági alapon – felelte. – Jellem és külalak szerint a vaddisznófélékhez soroltam.

És a meglepetéseknek még mindig nem volt vége. A délután és az este folyamán a vendégek nagy része távozott, hiszen ők nem vonhatták ki magukat a világ normális folyásából, dolgozni kellett, intézni ügyeiket. Jean-Fran indulás előtt azt mondta Vanessának, hogy okos, művelt, gyönyörű nagylány lett belőle, meglátszik, hogy az ő génjeit örökölte – viszont a kémiatudásán meg az látszik, hogy mégsem. A kislány nevetett; Kissynek ő már akkor is kislány marad. Jean-Claude is ott állt mellettük és azt mondta, ő maga se mondhatta volna bölcsebben, bár ami őt illeti, a kémia nem zavarja. Viszont az üzleti érzékét határozottan tőle örökölte.
  Schneiderék velük együtt indultak, és egy kis figyelmet kértek. Johann a lányára nézett, aki láthatóan már be volt avatva; karba tett kézzel állt a könyvespolc mellett, súlyát egyik lábára helyezve, olyan diadalmas képpel, hogy Kissy rögtön tudta: shindyt fogott. Vagy macskát.
  – Rövid leszek – mondta Johann. – Tartottunk egy kis családi megbeszélést, és döntésre jutottunk. Gutta cavat lapidem… egyszóval: amikor Elke befejezi az iskolát, ideköltözünk.
  Az ablakok is beleremegtek a boldog rikoltozásba. Elkét kézről kézre adva ölelgették, majdnem összenyomták, aztán fölkapták a levegőbe.
  – És az mikor lesz? – kérdezték többen is, amikor a zaj kissé csitult, de Elkét még egérmancsok tartották a magasban.
  – Hauptschule – felelte a zseb. – Kilencedik végén, jövőre.
  – Nem, nem – felelte az apja szigorúan. – Ezt már megbeszéltük. Két év múlva. Még csak hetedikes vagy.
  – De tanulok mint kicsi angyal, óriási fülkékkel, és kivégezek egy év alatt két osztályat!
  – Nem hiszem, hogy ez lehetséges.
  – Akkor fél év alatt!
  Nevettek.
  – Eredetileg feltételül akartuk szabni – szólalt meg Anne –, hogy tanuljon meg franciául, aztán beláttuk, hogy talán soha nem fog…
  – Zsebike gyönyörű szépen beszéli franciául – vágta rá a kislány –, csak nyelvi tudásában több Kreativität, mint Mutternyelvi beszélésben! Ért mindent, és franciák is értenek zsebikét. Vigyorganak. Na és? Szájuk van azért, hogy vigyorganak vele. Ha zsebike perfekt wie Dumas, franciák akkor is vigyorganak, mert lepődés nekik, hogy egér nem lapulódik lyukbele, hanem jön és beszéli nekik. Többi Hausmaus nem teszi. Még sőtebb vigyorganak, mert látik egérfülkés hajpánt és muszáj nekik vigyorgani.
  Igen, most is ott volt a fején. Hát csakugyan elég sok benne a Kreativität, gondolta Kissy, minden második mondatában úgy reformálja meg a francia nyelvet, hogy hanyatt kell esni tőle.
  Hát szóval ideköltöznek. Két évbe még beletelik, de ő nyert. Gutta cavat lapidem, a vízcsepp végül kivájta a követ… hát persze. Mert Elke évek óta tanul rábeszéléstant a D’Aubisson egerektől, és mostanra kezdi utolérni őket. Lássuk csak. Tizenöt éves lesz, amikor ideköltöznek. Tizenhét-nyolc éves korára képes lesz rábeszélni az állatkerti elefántot, hogy induljon a magasugró világbaj…
  – Kissy?
  – Mivammá?!
  – Mit vigyorogsz? – kérdezte Jennifer.
  – Hogy?… á, nem, semmi. És hova fogtok költözni?
  Johann ránézett.
  – De hisz mostanáig… ja igen, te elaludtál közben. Beaulieu-ben vagy Saint-Jeanban telepednénk le, ha találunk alkalmas helyet. Nem akarunk se palotát venni, se társasházi kislakást. Valami olyasfélét, mint ez a ház. Ennél nagyobb nemigen kell, egy ilyenben elférnek a gyerekek is, ha meglátogatnak minket. Csak nagy kérdés, hogy találunk-e ilyet a környéken.
  – Már most el kell kezdeni keresni – mondta Mario. – Ha itt valaki elad egy házat, arra pillanatok alatt lecsapnak. Nizzától Cap d’Ailig mindenhol nézni kell. Írjátok le, milyet szeretnétek, és majd körbekérdezősködök.
  Kissy tudta, hogy ha van ember, aki bármikor képes házat találni, az Mario. Kocsit is nemegyszer adott el úgy, hogy a tulaj nem is hirdette, csak szólt neki, és pár nap alatt megvolt a vevő. Ezért Mario nem kér semmit, legfeljebb néha kap egy-egy üveg bort. Ha Mario néz utána a házvásárlásnak, Schneiderék nemsokára akár költözhetnek is. Két év múlva Beaulieu-ben szaladgál a zsebegér!
  Kissynek megrebbent a füle. De hisz két év múlva ők Martinnel már tizenkilenc évesek lesznek. Akármikor foghatják magukat és ideköltözhetnek ők is. Lenne hova, Isabelle néni egy szóra kiad nekik egy állandó szobát.
  Néhány éven belül az összes kisegér felnő. Akár mind együvé költözhetnek és rettegésbe ejthetik a vidék shindyjeit.

Elke persze tíz centivel a föld fölött lebegett.
  – Nem is tudok – felelte, amikor megkérdezték, hogy csinálta. – Nem mondtam semmi újt, amit korábban is nem mondtam volna, illetve… – összehúzta a homlokát – napok ótától egy szót se beszéltünk erről, csak amikor mondtam, hogy kellene Monaco költözni bele. De az se volt beszélgetődés, csak mondtam ennyit és kész. Ők az egészet maguk kitalálták, sajátfejűleg.
  Sajátfejűleg, ismételte Kissy magában. Honnan szedi ezeket?
  – Fantasztikus – mondta Vanessa. – Gutta cavat lapidem. Addig nyúztad őket ezzel, hogy beadták a derekukat.
  – Tanulom tőled rábeszéléset meg Nialától – vágta rá a zseb pontosan azt, amit Kissy is megállapított már. – Most jön második Akt.
  – Éspedig?
  – Rábeszél szép ház Beaulieu-ben tulajdonost, adja el házt!
  Már csak a háta mögött nevethettek. Sarkon fordult, az asztalhoz szaladt és leült az egyik fölállított gép elé. Rábökött és elővette Beaulieu térképét, a speciális, kisegeres változatot, amin már bejelölgették az ismerősök lakóhelyét, üzleti érdekeltségeket, rengeteg mindenfélét.
  – Lássuk csak. Itt hegyen nem lehet, mert mindenki rokon és ha elad házt és elköltözi, egérke lányok lesznek megfosztva rokonból, ezt nem akari zsebike. Itt balra hegyoldal elég magas, mutat nagyon fantasztikus kilátásat Beaulieu egyik oldalon, Villefranche másik oldalon, nordnémet zsebimama und zsebipapa szeret azt, szóba jöhet. Hegy másik oldala túl messze már azonban. Félsziget végig jó, csak parti rész nem annyira, zsebimama szeret tengeret, csak mellette lakni állandóan azért mégse nem. Inkább fönt hegyen.
  – Jó, akkor nem vesszük meg a Fiorentinát – felelte Vanessa. – Állj már le, egérke. Fölösleges helyeket keresgélni, Mario minden eladó házról tud, és ha mondanak egyet, akkor a helyét és a többi adottságát is át lehet majd tanulmányozni.
  – Florenz, az mi az?
  – Nem Florenz. Fiorentina. Az egyik legdrágább villa a világon, félmilliárdot ér, de nem vesszük meg, mert zsebimama nem akar tenger mellett lakni.
  – Az melyik az?
  – Láttad már ezerszer a villa emeletéről. A félszigeten a legutolsó, kint a Saint-Hospice-fokon.
  – Ja, az? – A kislány lebiggyesztette a száját és odahúzta a térképet a félsziget végéhez. – Az nem jó csakugyan. Mindenhol csak tengerek, mintha ülnél hajóben, egész nap és éjszaka, és akkora ház nem is kell. Nekünk kell csak egy alvószoba szülőknek meg egy minden gyereknek meg sofőrnak meg szobalánynak, nem kell több. Florenzháznak van tíz alvószoba! Fölösleges pazarolás, annyit fűt meg takarít.
  – Mennyi van neki? – hajolt oda Kissy a mikróhoz.
  – Fogalmam sincs – vigyorgott a társa. – Szerintem még a tulaj se tudta megszámolni.
  Elke persze nem hagyta abba. Nemigen akadt egyéb beszédtémája a következő napokban, hetekben, évtizedekben, csak a költözés. Beaulieu-be, Kisegérföld fővárosába!
  Kissy még azt se tudta megszokni, hogy Vanessa itt él, az egykori számkivetett kis árva, a világ legszebb tengerpartja fölött a világ legszebb hegyoldalán, ahol mindenki milliomos. Azt könnyebb volt megszokni, hogy Angélique itt él meg Pi, ők felnőttek, már azelőtt is volt valami egzisztenciájuk. Még azt is, hogy ő maga itt él az idő valamekkora részében, és úgy jár-kel a pazar villák labirintusában, mint egy bennfentes. Hamarosan meg kell szoknia azt is, hogy Elke is itt él majd, Johannék nem fognak visszatáncolni, Mario pedig talál majd házat. Elke persze Kielben is egy szép nagy házban él, személyzetet tartanak, s még így is jóval szerényebben laknak, mint amit megengedhetnének maguknak – nincs igényük többre. De ott Kronshagenben köznapi emberek élnek, ott Elke is egy köznapi kislány, leszámítva hatalmas füleit. Itt milyen lesz, beaulieu-i vagy saint-jeani lakosként?
  Később, amikor Elke már egy ideje a Côte d’Azurön élt, Kissy választ kapott erre a kérdésére. Hát persze hogy ugyanolyan. A Jerry egereit nem abból a fából faragták, hogy megváltozzanak. Voltaképpen Vanessa sem változott semmit, pedig ő tette meg a legnagyobb utat és ő változott a legtöbbet – mégse változott. Ugyanaz a lökött kisegér.
  És mégis változtatott Elkén, hogy ideköltöztek. Másként, mint Vanessán, és másként, mint ahogy Kissy gondolta.

– Compiègne – mondta Chantal. – Ott már minket is ismernek, őket is, és minden adott a táborozáshoz.
  – Azt hittem, kimegyünk egy erdőbe és sátrat verünk – nézett rá Françoise.
  Niala megrázta a fejét. – A miniegérnek igaza van. Nem vehetjük be magunkat egy erdőbe tíz-húsz gyerekkel, akiknek meleg étel, fürdőszoba, paplanos ágy kell.
  – Szardíniás dobozt nekik! – vágta rá a zseb.
  – Jerry abban alud – bólintott a másik zseb. – Ha akarják egérek lenni, tanuljanak meg vállal áldozatot.
  – Te sem alszol szardíniás dobozban – jegyezte meg Nimby.
  Elke fölpattant. Kissy igyekezett úgy tenni, mint aki nem is vigyorog egyáltalán.
  – Akármikor elaludok halas dobozban, ha hiszesz, ha nem! Szemtelen egér vagysz! Mintha nem tudnál, hogy önáldozásból nem aludok dobozban! – Hirtelen kinyújtott karral Kissyre mutatott. – Mert engedem át Kissynek, aki imádi halat!
  Kissy arcára dermedt a vigyor. Egy pillanatig ült a nevető egerek tekintetének gyűrűjében, aztán lassan a derekára csúszott a keze. Elke odanézett, majd óvatosan megkerülte Nimbyt és bebújt mögé.
  – Izé… akartam mondani csak, hogy edzt kisegér akármikor elaludi halas dobozban, több semmit is…
  – Jól van, elég ebből – mondta Niala. – Szóval Compiègne. A szállással és ellátással kapcsolatos kérdéseket ezzel gyakorlatilag megoldottuk, csak persze helyfoglalás kell majd. Az utazást ki-ki oldja meg magának.
  – Kérdés, hogy tábor közben akarunk-e menni valahová – vetette közbe Jennifer.
  – Hová akarnánk?
  – Mondjuk paintballozni – felelte Vanessa, és fölvett egy almát az asztalon fekvő gyümölcsöstálból. Forgatta, nézegette.
  – Ebben van valami – bólintott a nővére. – Nem ártana, ha kicsit gyakorolnák a lövöldözést. Erre nyilván buszt kell majd bérelnünk, túl sokan leszünk más járműhöz.
  – Meg a szaladgálást – tette hozzá a mikró. – Ha kinövesztik a fülüket, rengeteget kell majd futkározniuk: shindy után, cica elől…
  – Ez az – mondta Nimby. – Erőnléti edzések is kellenek.
  Vanessa közben fölvette a gyümölcskést, amit mindig a tál mellett tartottak, mert Georges felvágva szerette a gyümölcsök egy részét. Kettészelte az almát, odahúzta a kistányért és kivájta a magházat.
  – Cicasimogító – szólalt meg Elke.
  – Hogy mi?
  – Állatkertben szokta lenni ilyen, gyerekek mehetnek vadállat gyerekekhez és megsimogíthatják őket. Mármint embergyerekek vadállat gyerekekt – magyarázta. – Nem fordítva. Kell táborba kölcsön kiscica, csak egy óráigra, simogítani, hogy lássák, nem kell tőle félni.
  – De egérke – sóhajtott Niala –, azok a gyerekek még egyáltalán nem félnek a macskától.
  – No, ezért kell cica, hogy később se is!
  Vanessa ezalatt nyugodt mozdulatokkal egészen vékony szeletekre vágta az egyik fél almát.
  – Föl kell mérnünk a képességeiket és mindenféle tulajdonságukat – szólalt meg Pi. – Tudnunk kell, hogy van-e köztük, aki fél valamitől, allergiás valamire… hogy mi érdekli őket, az egérségen kívül, és meg is kell jegyeznünk mindezt. Egymásról nem nehéz tudni ezeket, de mi már összeszoktunk.
  – Ezt írd föl, Nimby – bólintott Françoise. – Meg kell kérdezni mindenfélét, azt is, hogy milyen tantárgyakból jók és miből nem, mert adódhat úgy, hogy vegyészre van szükségünk és Vanessa nincs kéznél… – A mikró fölkapta a fejét, a kezében megállt a kés, de a zseb gyorsan folytatta. – Nyelvtudás, helyismeret, mondjuk ahol nyaraltak vagy ilyesmi, gépek kezelése…
  Vanessa megcsóválta a fejét és folytatta a szeletelést a másik fél almával. Egyenletes, alig milliméternyi vastag szeletekre vágta az almát, a héjától a közepe felé haladva, mindegyik cikk egyik szélén végig héj volt. Kissy kezdte furcsállni. Miért nem eszi meg?
  – Autót vezetni megtanítjuk őket? – kérdezte Françoise.
  – Egyelőre inkább ne – javasolta Jennifer.
  – Tudni kell mindent – közölte Vanessa az almával.
  – Nekünk magunknak se volt még szükségünk rá… no igen, kivéve Kissyt, aki kapukat szokott betörni kocsival.
  – No látod – mondta Niala. – Nem számíthatsz rá, hogy ha az egérkölyköknek pont autót kell vezetniük, ott lesz Kissy és betöri nekik azt a kaput. Az az úr meg is halhatott volna, ha Kissy nem tud vezetni. Írd csak föl az autóvezetést, egérke.
  Nimby bólintott és fölírta. A lista kategóriákra és alkategóriákra volt bontva, az autóvezetés a tananyaghoz, azon belül a gépkezeléshez került.
  Vanessa végzett az almával, fölkelt és átvitte a tányért a konyhába. Kissy feltűnés nélkül megnyomta Jerryt a képernyője sarkában, kiválasztotta a gépparkot, kamerák, Beaulieu, D’Aubisson-villa, konyha. Bekapcsolta a kamerát, s a képet kitette egész képernyőre, másra most úgyse használta a gépét. Vanessa elmosta a kést, aztán mindenféléket szedegetett elő a szekrényekből.
  – Kell meghívni vendégnek rendőröt – szólalt meg megint a cincogás. – Tanulóbaba, mint bokszolónak partner. Megtanulni pimaszul beszélsz rendőrnek vele.
  – Jól van, egérke, írd föl, hogy hívjunk meg egy rendőrt – bólintott Niala. – Talán Dorville hadnagy el tud annyira szabadulni, hogy tartson nekik egy előadást a bűnüldözésről.
  – Jean-Pierre kell hívni sokkal inkább.
  – Ő már rég leszerelt.
  – Mit szerelt?
  – Nem rendőr már!
  – Ja igen. Persze, nem rendőr, de tud többet bűnüldöződésről, mert látta, amikor Jennifer szétrúgi Grevinnek orrba.
  Egy pillanatra csend lett, a csapat visszagondolt arra a régesrégi esetre, és nagyon büszkék voltak a társukra. Kissy közben a táblagépen figyelte, ahogy Vanessa leveles tésztát vesz elő, deszkán laposra nyújtja, aztán csíkokat vág belőle. Ez az egér kitalált valamit. És csakugyan: megkente valamivel a csíkokat, Kissy az üveget ismerte föl, amiből kivette. Baracklekvár.
  – Van esély, hogy meg tudjuk szerezni Dorville-t – mondta Niala. – A rendőrök is elmennek szabadságra, akkor jobban ráérnek.
  – Vagy ha ő nem, egy kollégája – tette hozzá Pi.
  A mikró ezalatt egy nagy tálból, valamilyen léből szedegette ki az almaszeleteket – Kissy nem látta, mikor tette bele őket –, és szép sorban végigfektette őket a tésztacsíkokon. Aztán megszórta fahéjjal, Kissy fölismerte az üvegcsét. Végül összetekerte a csíkokat és a kapott objektumot betette egy muffinsütőbe. Sorban a többit is. Kissy nem látta, mik voltak.
  Még tartott a megbeszélés, amikor Vanessa megint kiment a konyhába, és egy tálon apró virágokat hozott be. Rózsák voltak, sült almából.

Gyorsan elrepült az egyhetes extra szünet, egyre sebesebben közeledett a hétfő, amikor véget ér az alapítvány ötéves sikertörténete, hiszen csak a két maxi marad életben közülük, mindenki másnak letépik a fejét a suliban, aztán süteményes dobozban temetik őket az iskolaudvaron. Nimby legalábbis ezt jósolta. Pedig hát valamennyien előre bejelentették az egyhetes távollétet, sőt megszervezték, hogy az osztálytársaik közül ki fogja velük átvenni a kihagyott anyagot. Nimby derűlátása éppen ezért nem ragadt át rájuk, élvezték a beaulieu-i napsütést, mászkáltak a városban, egyik nap néhány egér fölment a szőlőbe is, megnézték Nizzát a magasból. Voltak paintballozni, teniszezni és hajózni. Megkerülték a félszigetet, megnézték a vízről a Fiorentinát, amit nem vesznek meg Schneideréknek, aztán végig a part mentén, egészen Port Grimaud-ig. Ott a kapitányuk, egy Bertrand nevű pasas bevitte őket egy őrült bonyolult marinába és kikötött. A jachtot – Véronique volt a neve – ugyanis éppen eladták és már nem tér vissza, de az új tulajdonosnak nem volt kifogása az ellen, hogy tizenegy kisegeret is kapjon a hajója mellé.
  Jó két órát csatangoltak Port Grimaud-ban, nem mindennapi hely volt, egy miniatűr Velence, szeszélyes alakú, végig házsorokkal szegélyezett félszigetek és szigetek, és tömérdek hajócska mindenfelé. Mesterséges volt az egész, a hatvanas évek óta építették, hajósparadicsom, zárt magánterület. De persze ügyet se vetettek néhány ide-oda surranó egérre. Aztán elballagtak a bérelt mikrobuszukhoz, ami jó előre le volt foglalva, sofőr nélkül, de nem hazafelé indultak, hanem az ellenkező irányba, tovább a part mentén. Fölkeresték Saint-Tropez-ban a világ leghíresebb csendőrségét, ami ugyan csak két filmben volt Louis de Funès csendőreinek főhadiszállása, de mindmáig járnak ide rajongók. Az egérkéknek pedig mindig egyik kedvencük volt az apró termetű, higanygőz mozgású színész, akinek percenként negyven arca volt. Bár nem a csendőrfilmeket szerették a legjobban, de ide mindenképp el akartak jönni.
  – Apa találkozott néhányszor Olivier-vel – mondta útközben Niala –, tudjátok, ő is az Air France-nál dolgozott a filmes karrierje után. Mesélt az apjáról. Az életben egész más volt, mint a filmjein, egy csendes, szerény emberke. De bolondozni persze szeretett.
  Kiszálltak, megnézték a csendőrséget, ami pont olyan volt, mint harminc évvel ezelőtt a filmen. Kissy szinte várta, hogy a kapun kiront a kopaszodó kis őrmester, beugrik abba a képtelen, apró zöld kocsijába és elszáguld. Alighanem látta de Funès összes jelentős filmjét, de képtelen volt fölidézni olyan jelenetet, amiben normális tempóban jár vagy autózik.
  Nimby mesélt a château de Clermont-ról, olvasott róla, amikor eldöntötték, hogy eljönnek ide. Messze van, de ha egyszer Nantes-ba vetődnének shindyvadászatra, megnézhetnék. Egy igazi, hatalmas kastély a Loire völgyében, XIV. Lajos korabeli, a Condé hercegek egyik emberének volt a kastélya. Kétszáz évvel később a de Maupassant családhoz került, s végül megörökölte az író dédunokahúga, Jeanne, aki titkárnő volt egy zeneiskolában, amikor találkozott Louis de Funèsszel. Negyven évig voltak házasok, harmincat a háromszáz éves kastélyban töltöttek. Ma semmi sem őrzi a nemes uraságok emlékét, akik évszázadokon át éltek ott. A kastélyban múzeumot fognak berendezni, de nem nekik. Egy kicsi embernek, aki Donald kacsától tanulta némelyik grimaszát.
  Hát igen, gondolta Kissy. Azok a nemes uraságok csak páváskodtak drága ruhákban és szipolyozták a parasztokat. Ez az izgága kis ember pedig milliókat nevettetett meg. Őneki jár a múzeum, nem amazoknak.
  Még mászkáltak egyet Saint-Tropez-ban, ha már erre vetődtek. Nagyon hasonlított a partvidék többi városára, igazából egy különlegessége van: ez az egyetlen nagyobb város a Côte d’Azurön, ahol a nap sose kel és nyugszik a tenger fölött, mert a tenger északra van. De a napnyugtát már nem várták itt meg, visszaugráltak a kocsiba.
  – Mivel innen keletre lakunk – adta ki a jelszót Nimby –, irány haza, nyugatnak!

– Képzeld el, hogy nincsenek shindyk – dúdolta Kissy, és lesietett a lépcsőn –, nem nehéz, csak próbálni kell. Senki nem les orvul a gyerekekre. Képzeld el, hogy mindenki a mának él, juhú…
  S a lépcső tövében, egy kocsi mellett állva hirtelen elhallgatott. A keze a derekára csúszott. Izgékony, nagy füle gyanakvóan mocorogni kezdett.
  Szemközt, a pizzériában egy kislány beszélgetett egy shindyvel.
  Kissy ösztönösen behúzódott a kocsi mögé, onnan leskelődött. A shindy alig két méterre volt a pizzéria bejáratától, ezen a távolságon néhány rúgással átjuttatható, onnan pedig már gondjukba veszik Marcello és az emberei, van szép nagy húsdarálójuk. Ez a része tehát nem gond. No de akkor is…
  Azt, hogy shindy, a korkülönbségből lehetett megállapítani. Legalább tizenöt éves volt, ha nem több, de könnyen meglehet, hogy több. Tizenhét, tizennyolc, akármennyi. Hogy a kislány mennyi, azt Kissy teljes pontossággal tudta. A füle méretét is tudta. A kislány füle semmiben sem maradt el Kissyétől, se méretben, se mozgékonyságban. De nem látta az arcát, csak félprofilból, így nem következtethetett a szándékaira. Alighanem ugyanazt csinálják mindketten, Françoise is ezt a shindyt próbálja becserkészni. A shindy meg őt.
  Csak remélni lehet, hogy a zseb nem ül be a srác kocsijába és megy vele szobára megint, bár az az egy biztos, hogy akkor jelezne telefonon. De hátha még nincs kapás, időbe telik, amíg a srácnak beindul a fantáziája, no meg nem is szabad túl rámenősnek lenni, csak a srác lehet a kezdeményező. Mindenesetre keres egy biztonságos leshelyet, ahonnan szemmel tarthatja őket.
  Óvatosan elsurrant a kocsi mögött, aztán a többi parkoló kocsit használta fedezéknek. Legalább gyakorolja a szabadtéri bújócskát, akármikor szükség lehet rá, jön a nyár, turistaszezon, rengetegen lesznek az idegenek. Lehet köztük macska is. Kicsivel távolabb elérte egy villa kapuját, aminek természetesen tudta a nyitókódját. Mert egy felkészült kisegér tudja az ilyesmiket. És egy felkészült kisegérnek szerencséje is van. A városbeli villák legfeljebb mondjuk öt százalékának van számzáras kapuja, bármennyire terjesztik D’Aubissonék ezt a divatot, és ő pont egy ilyet talált. Bebújt a kapun, bezárta maga mögött, s fölszaladt a lépcsőn. Szerencse, hogy errefelé a legtöbb házhoz az utcával párhuzamosan vezet a lépcső, egy egész emeletnyi magasságba, így közvetlenül az utca fölött lehet surranni, továbbra is rálát mindenre. Françoise ugyanúgy beszélgetett a sráccal. Innen fentről jobban látta a kettejük között levő távolságot, és figyelemre méltóan csekélynek találta. Csak félig ment föl a lépcsőn, addig, ahol már látta őket, de odalentről nem sok esély volt fölfedezni az ő diónyi fejecskéjét a kőfal fölött, a rács takarásában, lehajtott fülekkel. Ha azok ketten elindulnak valamerre, ő le tud futni, kinyitja a kaput és máris a nyomukban van, de szaladhat fölfelé is, egy pillanat alatt fönt van a ház szintjén, átvág a kerten és a másik oldalon egyszerűen kilép az utcaszinten levő kapun. Attól függ, merre indulnak.
  Amikor végül, jó öt perccel később elindultak, Kissy csak állt bambán és egyik haditervet se tudta megvalósítani. Mert ketten kétfelé mentek.

– Miféle shindyt? – csodálkozott Françoise, amikor Kissy felelősségre vonta, amiért kikezdett a shindyvel, vagyis kockáztatta a farkincáját, viszont aztán mégsem szállította, ahogy illik.
  Kissy válasz helyett fölmutatta a srácot a telefonján.
  – Jaj, egérke. Egyáltalán nem shindy. Nem próbált rám nyomulni, csak beszélgettünk.
  Kissy fölháborodott képet vágott.
  – Hogyhogy nem próbált rád nyomulni?! Talán nem vagy neki elég szexi?
  – De. Azt kifejezésre juttatta.
  Kissynek fölcsillant a szeme.
  – Tehát később még találkoztok?
  – Igen. Nem! Nem úgy, ahogy gondolod. A srác komolyan szeretne járni velem.
  – De hisz legalább tizenhét…
  – Tizenöt. Nem olyan nagy különbség.
  – És már van srácod!
  – És akkor nem lehet már több? Hé, egérke, nem fogadtunk örök hűséget egymásnak.
  – Szóval járni akarsz vele?
  – Miért ne? Helyes srác, nekem is tetszik. Ne nézz már így, egérke. Nem shindy. A legtöbb pasi egyáltalán nem shindy.
  Kissy igyekezett olyan szkeptikus képet vágni, amilyet csak tudott. A világon élő pasik három csoportra oszthatók. Alapítványiak (egerek és kisfülűek); az alapítványhoz lazábban kapcsolódók (tanárok, rendőrök, üzleti partnerek, gyerekek rokonai, örmény formatervezők); az alapítványhoz egyáltalán nem kapcsolódók – ezek legnagyobb része pedig shindy. Még ha csak olyan kezdő is, mint az a srác, aki bepróbálkozott, amikor ő elhozatta vele a motorját, amíg Ninót figyelte.
  – És mi lesz az előző srácoddal? Kiadod az útját, s míg megtörten elballag, integetsz a füleddel?
  – Jaj, egérke. Michel ott van… Jean-Pierre meg itt. Miért ne lehetne északon is meg délen is egy srácom?
  – Mert nem vagy tengerész!

Márpedig Françoise csakugyan összejött a sráccal. A pénteki buliba is meghívta, részint hogy ők is megnézhessék maguknak, meg hogy együtt lehessenek, már nem sokáig, a srác is hazamegy a szüleivel, Nizzában élnek. Addig mindenesetre tényleg megnézték maguknak, annyira, hogy Blanche egyszer elkapta Kissy farkincáját és kivonszolta a kertbe.
  – Mit bámulod folyton azt a srácot? Van neked sajátod.
  – Ugyan már! Én csak…
  – Te csak egész este gardedámoskodsz Françoise fölött, mint egy tizenkilencedik századi nevelőnő. Akárcsak Jennifer, Chantal, Angélique és a lányaim. Hagyjátok ezt abba. Nem fognak csinálni semmit.
  – Ez a srác már tizenöt éves.
  – Úgy van, még csak tizenöt, nagy gond, hogy elég érett-e már Françoise-hoz. De ha nem, úgyis rájön a kisegér és kiteszi a szűrét. Ne féltsd.
  Kissy hápogott valamit.
  – Ugyan már! Titeket nem lehet csak úgy lefektetni, még ha leitatnak, akkor sem, és alkohol nincs is a bulin. Mars vissza!
  Kissy iszkolt vissza a táncterembe, és nagyjából levette a tekintetét a zsebről. Blanche a többiekkel is beszélt, és elvileg többé-kevésbé őrizet nélkül hagyták a kislányt az este hátralevő részére.
  Tényleg nem volt szüksége őrizetre. Szépen eltöltötte az estét a srácával, aztán a buli végén elbúcsúztak. Kissy történetesen az ajtó előtt beszélgetett Izzyvel, amikor ők kimentek, és történetesen éppen akkor ért a panzió személyzeti bejáratához, amikor a zseb visszatért. Volt vagy egy negyedóra a kettő között, de talán több is. Szóval elég hosszan búcsúzkodtak.
  – Szóval? – kérdezte Vanessa, amikor a szobáik felé sétáltak.
  Válasz helyett a zseb csak sóhajtott.
  – Aha. Szerelmes a kisegér. Tehát dobod Michelt?
  – Alighanem… de holnapig várok.
  – Holnap még nem is lesztek otthon.
  – Nem azért. Holnap is találkozunk, és látni akarom, hogy állja-e a szavát.
  – Milyen szavát? – kérdezték egyszerre hárman is.
  – Megígérte, hogy nem próbál még egyszer megcsókolni.
  – ???…
  – Aha… az előbb szeretett volna, én pedig bevallottam, hogy kezdettől fogva tetszik az orra. Kár lenne tönkretenni.

Egy egérlány azért volt, aki nem vett részt Françoise erkölcseinek védelmében, és előre meg is mondta.
  – És ha szeretik? Hátha akarnának megcsókolódzani, vagy akár kisurranik táncterem, elbúj egérkelyuk, csinálni szext.
  – Még csak az kellene – mondta Jennifer.
  – De ha szeretik?!
  – Mennyi ideje ismerik egymást, két napja, vagy van az már két és fél is?
  – Szerelemnek nem számít idő. Látod például Hans és engem. Ismerünk egymásat akkorka korunktól óta, mint én most, tízcentis. És lefeküdtük mikor először egymásat? Semmikor is. Mert semmi szerelem se is nem nincsen.
  Kissy a tenyerébe temette az arcát.
  – Nem vagy te még tízcentis, egérke – közölte vele Niala. – Öt, mondjuk.
  – Nyolc!
  – Hat!
  – Hét!
  Kissy halkan nyüszített.
  – Szóval én nem fogok őridzeni zsebegérke ölkercseket, semmiképp se is.
  – Erkölcsöket!
  – Lehet, csak annak semmi értelemje. Srácnak meg orrkáját minek őrizjem, ha próbálkoz és Françoise kiüti fejét két fülkéje közül? Az plusz munka Blanche-nak, visszatenni fogóit, bevétel, profit. Szabad semmiként megakadályzani. Ha meg srác nem próbálkoz, Françoise de azonban, akkor meg tessék, legyen övé sráct, én nem bánok. Irigyetlen vagyok boldogságjára, van nekem srácam saját.
  – Már két hete – tette hozzá Chantal.
  – Hat.
  – Három!
  – Öt!
  – Négy!
  Kissy már rázkódott is.

A buli lényege persze nem Françoise és újsütetű szerelme volt, hanem az ezüstlakodalom. Este hatkor, ünnepélyes keretek között köszöntötték föl a szülőket, ezüst gyűrűt adtak nekik ajándékba, és elénekelték a nemzeti himnuszt, mármint a Tom és Jerry főcímzenéjét. Mindenkinek ezüstszínű sapka volt a fején, Niala osztotta szét őket, két fazonban. Tizenhárom példánynak, amiket az ünnepeltek és ők kaptak, egérfüle volt. A vendégek szórakoztatásáról egy neves zenekar gondoskodott, amit ott helyben alakítottak Vanessa és Marie-Thérèse (szintetizátor), Izzy és Pi (gitár), dr. Jean-Jacques (ütősök) és Kissy (ének) részvételével, annyira sebtiben, hogy Kissy nem is tudta megkérdezni, miért mutatja be az est háziasszonya, Niala doktorként a legfeljebb huszonöt éves fiút, és hova lett a családneve. Őt még nem ismerte. S már énekelt is, nagyrészt az esküvő idejéből, huszonöt évvel ezelőttről való számokat, a szövegüket persze nem tudta, de azért volt a nagyszámú művészeti asszisztens, azaz Nimby és két táblagép, hogy ezen segítsenek.
  Kilenc körül a vendégek szállingózni kezdtek, s az estély átalakult egérbulivá. Most már felvételről szólt a zene, s a zenekar is táncolt.
  Később tudta meg, hogy dr. Jean-Jacques a konzorcium egyik régi alkalmazottjának fia, tavaly tette le a vizsgáit, és már néhány hónapja a konzorcium egyik ügyvédje. Kissy tehát voltaképpen a főnöke volt, leszámítva, hogy nem volt az. De hát szegről-végről ő is a konzorciumhoz tartozik, és nem alkalmazott. Hogy akkor mi… azt csak a Nagy Ementáli tudja.
  Tényleg hajnalig tartott a buli. Három óra volt már, amikor jelzett a Cirrus. Szöveges üzenet. Kissy megnézte és hátracsapta füleit.
  Remélem, alusztok már. Hamarosan indulunk haza, otthoni idő szerint délután kettőkor szállunk le a CDG-n. Anya, apa, illetve Marie néni és Jean-Jacques bácsi.
  Kissy megriadt. Soha nem járt azon a reptéren. Fogalma se volt a légifolyosókról és a futókról, nem tudta a radarkódokat, a megközelítéseket, semmit!
  – Bolond – felelte Vanessa, amikor ki is mondta mindezt. – A gépet nem neked kell letenni, te csak kimész eléjük és a nyakukba ugrasz.
  – De nem is ismerek ott senkit…
  – Akkor menj ki valamivel hamarabb és rázz kezet mindenkivel.
  Kissy rosszallóan megrázta fejét, csapott néhányat nagy füleivel, felröppent, s egy pillanat múlva leszállt a Charles de Gaulle repülőtér termináljában. Valamelyikben. Rengeteg volt belőlük, és mindenhol hemzsegtek a repülőgépek. Mármint azok odakint voltak, de ez nem sokkal csökkentette a zsúfoltságot idebent.
  Tizenhárom óra negyvenhét perckor jelentették, hogy a gép hamarosan leszáll, mondták a számát is, de az Kissyt nem érdekelte, neki elég volt, hogy anyáéké. Már majdnem egy órája körözött itt a tranzitban, mint akit a cica kerget, nem mert leülni, mert félt, hogy elalszik, anyáéknak pedig esélyük sincs megtalálni valakit ebben a forgatagban, aki nem ugrál és visong, hogy fölhívja magára a figyelmet, ráadásul csak tíz centi magas. Nagyon álmos volt, pedig nem sokkal az üzenet vétele után lefeküdt, hogy kialudja magát, de nem jött álom a szemére. Hétkor még fönt volt, Vanessa kilenckor ébresztette őket. Reggeli után irány a reptér, a négy partvidéki egeret ott hagyták, Nimbyt is, nekik Vanessával még van egy egész napjuk. Jennifer, Chantal és a zsebek jöttek velük, Jean és Andreas is, így ők is még a párjukkal lehetnek valamicskét. Orlyról először haza, Tom hozta őket a saját mikrobuszukkal, milyen szerencse, hogy a kapu számkóddal nyílik, nem kell kulcs. Otthon egy egérkülönítmény hozzálátott a bevásárláshoz, takarításhoz és főzéshez, két egér pedig Tommal és a mikrobusszal ki az öreg elnökhöz.
  – Mindjárt itt lesznek – mondta Martin, negyvenkettedszer. – Nyugi már.
  – Nyugodt vagyok – felelte Kissy idegesen, aztán kitátotta a száját és elnyelt egy bőröndökkel caplató turistacsoportot.
  – Ne ásíts ekkorákat. Aludnod kellett volna az éjszaka, nem forgolódni.
  – Nem tudtam aludni…
  – Akkor meg miért nem ébresztettél föl?
  Kissy sóhajtott.
  – Hogy legalább te aludj valamicskét.
  De tudta, hogy nem jól tette. Föl kellett volna ébresztenie az egerét. Az élet kihagyott lehetőségek sorozata.

Némileg aggódott, hogy nem fog-e lekókadni, mire anyáék megjönnek, de végül semmi efféle nem történt. Álmos volt ugyan, de igazi vehemens kisegér módjára ugrott a nyakukba, és be nem állt a szája, amíg elérték a kijáratot. És nagyon bátran viselkedett, amikor a mellettük parkoló kiskocsiba beszálló családnál meglátott egy gyanúsan ismerős formájú, rácsos műanyag kosarat – és a rácsok közül bizony farkinca kandikált ki. Martin is látta. Összenéztek és kihúzták magukat. Mit nekik egy ilyen kosárka, amikor Beaulieu-ben egész csapatnyi kiscica sétál!
  De azért nem bánták, hogy a kosárnak pont a farkincás vége nézett feléjük.
  Kissy friss volt és eleven, amikor beszálltak és elindultak, és ébren volt még akkor is, amikor Tom megállt egy kereszteződésben, s elöl az ablakon benézett a cica.
  – Helló, Tom – mondta.
  – Helló, Topsy – felelte Tom.
  Kissynek gyűrődni kezdett a homloka. Ezek ismerik egymást. Lesunyta füleit és behúzta farkincáját.
  – Nincs egypár jobbfajta egered? Kajás vagyok.
  A taxis hátranézett; Kissy riadtan meredt nagy, háromszögletű füleire.
  – Hát akad éppen.
  Ezzel fölkapta Kissyt, aki kétségbeesetten igyekezett szabadulni a puha, karmos mancs szorításából. Fölkiáltott.
  – Mivammá?!…
  – Beviszlek az ágyadba, egérke – felelte Martin –, ott aludj. Hazaértünk.
  – Hol a cica?…
  Körülnézett. Tom ott ült a sofőrülésen, de nem fordult hátra, a tükörből nézte őket és vigyorgott. Topsy sehol.
  – Megint macskásat álmodtál?
  Kissy sóhajtott.
  – De mennyire… majdnem megevett… hagyj, egérke, majd bemegyek magam. Alszom egy-két órát és rendbe jövök.
  Úgy is lett, csak négy órába telt. De este már ő is ott ült a többiekkel a nappaliban, Suzy jobb fülét birizgálta – a ballal Françoise játszott –, s úgy hallgatta anyáék elbeszélését Amerikáról, mintha nem járt volna ott ő maga is, és azóta nem beszéltek volna hetente négyszer-ötször. De akkor jobbára röviden, anyáéknak nem volt idejük és energiájuk részletesen elmesélni mindent. Most rengeteg idejük volt, ki is pihenték magukat a gépen.
  Az elhallgatás a trükk, gondolta Kissy, a kezében tartott egérkére pillantva. Apa indulás előtt megmutatta a videón, fehér volt, nagyfülű, kulcstartós. Csak arról nem szóltak mostanáig, hogy tizenegyen vannak. Mindenkinek hoztak egy kulcstartós kisegeret! Az egyik azóta megint repülőn ül, Elke blúzának zsebéből kandikál ki, szakasztott úgy, mint egykor Vanessa zsebéből egy plüssegér, amikor Saint-Jeanban elbántak az emberrablókkal. A csapat itt levő tagjai is magukhoz vettek egy-egy egeret, a többiek az asztalon ülnek sorban és várják a találkozást gazdáikkal.
  Vanessa régóta gyűjti már a plüssegereket. Lehet, hogy egy nap ők lesznek az újabb hadoszlop a shindyk elleni harcban. Mert a világ minden részéből jönnek majd látogatók az egymilliárd darabos plüssegér-kiállításra, ők pedig rejtett kamerákon át figyelnek és kiválogatják közülük a shindyket.
  Kissy összerezzent, fölkapta a poharát és leküldött egy nagy korty kólát. Nem szabad elaludnia megint, márpedig az lesz a vége, ha nem anyáékra figyel, hanem hülyeségeket képzeleg összevissza.

Kissy leszállt a motorról, elrakta a sisakját és megnézte a visszapillantóban a helyes kisegeret. Megigazította frizuráját, ellenőrizte, hogy nagy fülei kirúgták magukat eredeti formájukra, bólintott a tükörképének és besétált az épületbe. A portás nem volt a helyén, hát bement. Éppen a néptelen folyosón baktatott, amikor megszólalt a csengő, és tíz másodpercen belül egymillió rohangáló gyerek lepte el a folyosót – illetve csak kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencven rohangált. Vagy tízen rögtön körbevették őt, olyan lelkesen néztek rá, mintha sajtot hozott volna nekik, pedig nem volt nála egy gramm se. És mind egyszerre beszélt, köszöntek neki és újra köszöntek, a táborról faggatták, shindykről, macskákról, kérdezték, nem enne-e sajtot… ez adta az ötletet. Reggel sajtos szendvicset vitt magával a suliba, már megette, a nejlonzacskót zsebre rakta, később még felhasználható. Hát most elővette, s a tíz-tizenkét szólamban csivitelő gyerekek feje fölött nekilátott felfújni. A zacskó félig volt levegővel, amikor a lárma már halkult, s mire egészen tele lett, egy pisszenés se hallatszott. Mindenki a pukkanást várta.
  – Helyes – mondta Kissy. – Első lecke: a kisegér nem dumál kórusban a többiekkel, mert akkor senki nem ért egy szót se. Ráadásul ezzel a ricsajjal a macskát is előcsalogatjátok.
  – Itt nincs macska – felelte az egyik kislány.
  – Ezt soha nem tudhatod előre. Láttam, sőt fogtam már macskát suliban. Igaz, hogy az udvaron, nem a folyosón, de ezek bárhová be tudnak szemtelenkedni. No, de beszéljünk a másik fajta macskákról. – Kinyomta a levegőt a zacskóból, eltette, s lekapta a hátizsákját. – Hoztam nektek egy… jó napot, madame.
  – Jó napot – állt meg mellettük a gyerekek egyik tanárnője, s a fejek fölött kezet nyújtott Kissynek. – Mi szél hozta hozzánk?
  Kissy barátságosan kezet rázott vele – hátha még a nevére is emlékezne! –, aztán kivette a kis dossziét a táskájából.
  – Hoztam egy kérdőívet. Csak egy példányt nyomtattunk, de nyilván van fénymásolójuk. Mindenki írja meg a válaszokat, aki jelentkezni akar a táborba. Rengeteg kérdést tettünk föl, mert meg akarunk ismerni benneteket. Lehet, hogy egyszer rajtatok múlik az életünk.
  A tanárnő kétkedő arcot vágott.
  – Így van, madame. Eddig szerencsére nem keveredtünk fegyveres összecsapásba, de néhány ellenfelünknek bizony volt pisztolya. És azért nem lőttek ránk, mert mi gyorsabbak voltunk és olyan sérüléseket okoztunk nekik, amikkel már nem volt kedvük lövöldözni. Ezt várjuk tőlük is – mutatott a gyerekekre. – Ez a munka veszélyes. Tudom, hogy elmondtuk már, el fogjuk mondani még többször is. Ez csak olyanoknak való, akik nem ijednek meg se cicától, se marcona fegyveresektől, akik villámgyorsan cselekszenek és elsőként lőnek. Másodikként már nem biztos, hogy meg tudnák tenni. Felkészületlenül nem szabad belevágni.
  S ezzel Kissy pillantása megállt Caroline Lambert-en, aztán Brigitte Hinón. Suzanne-t nem látta köztük. A két kislány zavartan állt egyik lábáról a másikra és nagyon pirosodott a fülük, de Kissyn kívül senki se figyelt rájuk. A fülük egyébként továbbra is köznapi muglifül volt, minden egeresség nélkül. No, majd a tábor után nagyobb lesz.
   – A válaszokat emailben lehet elküldeni, de papíron is, a címek rajta vannak. No, mindent elmondtam, megyek is tovább.
  – Várj még – hallotta többfelől.
  – Mesélj valamit!
  – Az egyik vadászatodat!
  – Hozzunk neki sajtot…
  – A diót is szereti!
  Kissy nevetett és megrázta a fejét.
  – Nem, mennem kell, a másik két suliba is szeretnék odaérni kicsengetés előtt. Nekünk elmaradt az utolsó óránk, így eljöhettem. Vigyázzatok a macskákkal. Cin-cin, sziasztok.
  Ezzel kisurrant, vissza a motorjához.

A kérdőív közel száz kérdést tartalmazott, öt oldalon. A szokásos személyes adatok után megkérdezték mindazt, amit az alapítvány nagy- és kisfülű tagjai a vakáció alatt összegyűjtöttek, s a legvégén szülői hozzájárulást kértek az adatkezeléshez és a gyerek felvételéhez a nyári táborba. Magán a kérdőíven nem adtak helyet a válaszírásra, külön kellett leírni a válaszokat, olyan terjedelemben, ahogy kedvük tartja. S volt egy hatodik oldal is, amely röviden beszámolt a pedofilok veszélyességéről, de gyávaságáról is, leszögezte, hogy a legnagyobb biztonságban azok a gyerekek vannak, akik meg tudják védeni magukat, és néhány mondatban elsorolta a legfontosabb tudnivalókat az alapítványról, vadászati módszereikről, felszerelésükről, technológiájukról. Persze semmilyen érzékeny adatot nem adtak ki, a papírok bárkinek a kezébe vagy mancsába kerülhetnek; aki papíron küldi vissza, az csak postafiókra tudja, a Jerry egyetlen címe se volt megadva, Julie néni bérelt nekik egy fiókot a cergyi postán, ami útbaesett neki munkába menet. Egerekről amúgy egyetlen helyen esett szó az egész paksamétában, a címében: Jelentkezési kérdőív a Jerry Alapítvány 2012-es nyári egérképző táborába. Macskákat egyáltalán nem említettek. Igaz, volt egy kérdés háziállatokról, tartanak-e és mifélét.
  Kissy valamelyest remélte, hogy némelyikük tart kiscicát. Amikor a tábor után hazamennek, nagyszerű üldözéseket csaphatnak, a legkülönbözőbb tárgyakat vagdosva a cicához, amíg iszkolnak az egérlyuk felé. Ő is kipróbálná, ha Macska nem lenne ennyire lusta, még akkor is, amikor nem terhes.
  De az. Most már biztos. A táborba már vihetnek féltucatot a gyerekei közül, addigra kinő a foguk is, és megkergethetik a tanoncokat. A leggyorsabbakat avatják majd alapítványi egérré. Aki lassúnak bizonyul – hát, végeredményben sosem árt megspórolni egy kis macskakaját.
  Ráért terveket szövögetni, ahogy átmotorozott a városon, ilyenkor csak a forgalomra kellett figyelni, hiszen a cica utol sem éri és föl se figyel rá, sisak van rajta. Igyekezett nem venni tudomást arról, hogy a tanoncokat semmilyen cica nem kergeti meg, hiszen csak a tábor legvégén lesznek egérré avatva. Addig a legegérszerűbb tulajdonságuk a tábori egyenruha lesz. No meg Macska gyerekei már az anyatejjel magukba szívják az egértiszteletet. Szeretetről sajnos nem lehet szó, Macska a korábbi gyerekein és feltehetően a macskalovagokon kívül senki iránt nem mutat szeretetet, de tény, hogy tiszteli a csapat erejét, bátorságát és főleg harci szellemét, ezért őnáluk nincsenek Tom és Jerry-jelenetek.
  Esetleg erre a célra fognak majd egy külön macskát. Kellenek még kerti szerszámok, főleg gereblye, azok vannak is a háznál; aztán kovácsüllő, fém szemeteskuka, villanykörték, vasaló, vasalódeszka, jó sok üvegedény, mindenféle tűzijáték és petárda, meg rengeteg dinamit…

– Ezt?
  – Ezt.
  – Mennyit?
  – Itt a méretlista.
  – Egy hét múlva átveheti.
  – Jó.
  – A számlát ennek az alapítványnak?
  – Igen.
  – Köszönjük. Viszlát.
  – Viszlát.
  Kissy visszaballagott a motorjához és bebújtatta nagy füleit a sisakba. Akkor meglesz az egyenruha is, fehér póló, rajta Jerry sajtot eszik, alatta felirat: Jerry Alapítvány, nyári tábor 2012. Száz darabot gyártanak a tanoncoknak, mert így olcsóbb, és fejenként négyet saját maguknak, az annyiban különbözik, hogy piros az ujja, így elölről-hátulról látszani fog, hogy ki a szakavatott, rendezőségi főegér. De a piros ujjakat nem itt csinálják, az majd…
  – Szia, Françoise!
  Kissy nyugodtan igazgatta tovább a sisakot, aztán hirtelen rájött, hogy Françoise az ő, és gyorsan hátrafordult. Egy másik motor állt mögötte, és rajta ült Jean.
  – Szia – felelte.
  – Hát te is beálltál közénk?
  – Közétek hova?
  – Motoros futárnak.
  – Ja… dehogyis… illetve ma éppen futárkodok, de csak saját magunknak.
  – Most is hordod azokat a jópofa füleket a sisak alatt?
  Kissy kihúzta magát. – A Jerry Alapítvány kisegere mindig nagy füleket hord, a hajpánt csak arra való, hogy avatatlanok is lássák. Nem, most épp nem hordom, de nyugodt lehetsz, enélkül is elég nagy a fülem.
  – Akkor jó. Sajnos most mennem kell, de legközelebb hozok neked szalonnabőrkét, és megmutathatod a füledet közelebbről is.
  Ezzel beindította a motort és barátságosan integetve elhúzott. Kissy sokkal kevésbé barátságosan nézett utána. Szó se lehet róla, hogy a srác az ő fülét nézegesse. Sejtette, hogy mennyire közelről akarná megnézni, és hogy aztán merrefelé szeretné folytatni a vizsgálódást. Ne is álmodozzon róla!
  És ő nem is szereti a szalonnabőrkét. A sajtot szereti. Be is fog ülni egy út menti sajtozóba és rendel egy adaggal.

Kissy elégedetten üldögélt a sajtozóban és minyont evett. Eredetileg sajtos sütit akart, de a minyonok jobban megnyerték a tetszését. Az utcai forgalmat szemlélte és azon tűnődött, hogy a kicsikkel majd kezdeni kell valamit, nem hagyhatja őket otthon a ház körül, még csak az kellene, hogy tucatszámra nyüzsögjenek a konyhában. Beaulieu-be se viheti őket, éppen elég macska van már a panzió környékén, bár Mario időnként elajándékoz egyet-egyet, de készülnek az újak futószalagon. Françoise kért egy kölyköt, de ettől csak eggyel lesz kevesebb, és ha tízen lesznek?
  Állatkertbe nem viheti őket, azokat nem érdekli, van őnekik nagyobb macska is. A kisfülűek a Cheesebookon közzétett puhatolózásra vagy azt felelték, hogy már van nekik, vagy – a többség – azt, hogy eszükben sincs macskát tartani. Illetve a legtöbben egyáltalán nem válaszoltak, de az ugyanazt jelenti. Azt meg mégse hagyhatja, hogy kóbor macskának álljanak.
  Lelki szemei előtt hirtelen megjelent egy nagy tál sült krumpli, középen üres hellyel, ahova betrappolt egy kiscica, a szájába vett egy almát, hasra feküdt és várakozott. Alighanem túl sok Tom és Jerryt néz.
  Hopp! Megvan!
  Éppen az utolsó minyonra nézett, amit készült megenni. A süti visszabámult rá a tányérról, nem szólt semmit, mégis ő adta az ötletet. Kell két tálca, vállra akasztható hevederrel, amilyet nagy egérlakomák alkalmával a kamraegerek használnak. Martinnel a vállukra vesznek egyet-egyet és besétálnak a suliba. Az egyik tálcán sütik lesznek, például Vanessa saját kezű alkotásai, a másikon hemzsegnek a kiscicák és egymást gyomrozzák. Aki vesz egy sütit, kap hozzá ingyen kismacskát!

A vége felé járt az utolsó minyonnak, s még ránézett a Cheesebookra, mielőtt indul. Talált egy üzenetet Mariótól, Schneideréket és az unokahúgait jelölte meg rajta. Az üzenet csak egy címet és egy telefonszámot tartalmazott. VII. Édouard bulvár, tűnődött Kissy. Az fönt van, magasan a hegyen.
  Két perce jött az üzenet, de már ott volt alatta négy hozzászólás.
  Elke: Ez mi ez?
  Vanessa: Egy eladó ház.
  Elke: Hol, hol?
  A negyedik egy térképlink volt Vanessától, Kissy megnyomta. Tényleg fönt volt a hegyen. Kis fehér házacska.
  Elke hangüzenetben válaszolt, a Cheesebook már ilyet is tudott, megnyomtak egy gombot, a gép rögzítette a hangjukat, s hozzászólásban elküldte a linket. Ami persze csak a Jerry-rendszerben volt értelmezhető, a netről elérhetetlen maradt. Fotót, képernyőfotót és videót is lehetett így csatolni, ezeket kicsinyített képpel ábrázolta a rendszer, a hangüzenetet pedig a küldője arcképével. Elke nyilván azért beszélt szívesebben, mert írni aztán végképp nem tudott érthetően franciául. S mivel a hangüzenet új szolgáltatás volt, ezt próbálgatták Vanessával.
  – Jó fönt magason – mondta a felvétel –, az már töve sziklafalnak már?
  – Nagyjából – felelte Vanessa. – De ez a rész kicsit távolabb esik.
  – Messze nagyon, nem? Kell körbemenni fél hegyoldalt, eljutni egérekhez.
  – Kocsival igen – vágta rá Vanessa. – Végig kell szerpentinezni a bulváron, egészen a Gordon Bennett-villáig elkanyarog, az már a Kis Afrika strand fölött van. De mehetsz a sokkal hosszabb úton is az ellenkező irányba, át Villefranche-ba, a Le Brasilia alatt fölmész a II. Léopoldra, aztán megkerülöd az egész Leopolda-birtokot, úgy mászol föl a hegyre. No, ez a hosszabbik út mondjuk tizenöt perc.
  Kissy remekül szórakozott. Ha meglettek volna még a sütijei, bármelyiket föltette volna rá, hogy a mikró térkép nélkül mondta mindezt. Hiszen öt éve csavarog ezeken az utcákon, és már Mohi korában is szivacsként itta magába Beaulieu-t.
  – És kicsi surranó egérke tappancsokon? – tudakolta Elke.
  – Ó, akkor csak simán fölsétálsz a hegyre toronyiránt.
  – De ott nem nincsen út semennyi se.
  – No és? – kérdezte Vanessa hetykén. Kissynek azonnal eszébe jutott a Doki fölényes legyintése, amikor azt mondta: „Ahová mi megyünk, ott nincs szükség utakra.”
  S a kislány már sorolta is kapásból.
  – Az utca végén bemész Yvonne-ékhoz. Átsétálsz a kerten, megvakargatod Max füle tövét, a kert végén fölmész a hátsó ajtóhoz, ami Charles-ékhoz vezet. Átmész a kertjükön, amikor a kapun kilépsz, Arthurt visszatuszkolod, örülsz, hogy megszabadultál tőle, mert addigra csuromvizesre nyalta a lábadat. Az úton fölsétálsz a temetőhöz, lejössz a sarkáig úgy húsz métert, ott van egy magánút fölfelé, kapuval elzárva, azon bemész, fölballagsz az úton az öreg doktorékig, akkor három telken úgy kell átmenned, hogy semmilyen út nincs, és jó meredek is, de nagy gond nem lehet, aztán Lassie háza mellett eléred egy lépcső alsó végét. Lassie persze a nyakadba borul és a lelkendezésével előcsalja a gazdáit is, de ez se gond, ők még jobban összenyalnak, mint maga Lassie! Fölsétálsz a lépcsőn és ott vagy a jó öreg angol királynál, már csak némi baktatás az úton.
  Kissy még jobban szórakozott, elképzelve, amint Elke a kertek alatt fölsétál a hegyre, és három kutya nyalja végig. Valamint az egyiknek a gazdái is.
  – Kutya szeretem, távol még ráadásul a cicamicát is tartja. Jó, ha ez ilyen közel ház, akkor beszélek apáékat.
  De nem lett belőle semmi. A ház túl kicsi volt, és túl sokat kértek érte, helyi viszonylatban is. Nem tudtak megállapodni.

Kissy kisétált a sajtozóból, vissza a motorjához. Már nincsen több útja, végzett. Elővette a telefonját, hogy megnézze, merre induljon haza. Meg is van, a pont de Saint-Cloud lesz a leggyorsabb, végigmegy ezen az utcán és…
  Ebben a pillanatban valaki nekirohant, majdnem fellökte, aztán eltűnt. Kissy kábán billegett egy pillanatig, mielőtt fölfedezte volna, hogy nincs meg a telefonja. Tett egy lépést a sarok felé, de a rablónak már nyomát se látta. Azt se tudta, hogy nézett ki. A csuklójához kapott, oda se pillantva megnyomta a gombot és leadta a Papa Tangót.
  – Kitépték a kezemből a telefont – mondta a hirtelen felhangzó, sokszólamú cincogásnak. – Fogalmam sincs, hogy nézett ki… merre ment…
  Aztán rájött, hogy az óra most éppen azt mutatja, hogy merre van a telefonja, hiszen a Papa Tangóra legelsőként reagáló kisegér, bárki volt is, azonnal bekapcsolta a nyomkövetést. Ezt nem lehet automatizálni, mondta egyszer Nimby, mert a puszta vészjelből a rendszer nem tudhatja, hogy melyik telefont lopták el; de épp elegen vannak, hogy valamelyik biztos rögtön cselekedjen.
  – Északra tart a rue de l’Esten – mondta Niala –, képet nem kapunk, nyilván zsebre tette. Gyalogos lehet. Kétszáz méterre van tőled.
  Kissy fölvette a sisakját, ellenőrizte fegyvereit és motorra szállt. A sarkon pirosat kapott, de ezalatt a rabló is állt, majdnem egyszerre indultak el.
  – Most sokkal gyorsabb – közölte Niala –, legalább harminccal megy, ez azért állt, mert a buszra várt! De lehet, hogy kocsiba ült. Valószínűleg gyorsabb lesz nálad, a motorod lassú.
  – A Bois felé megy – szólalt meg Jennifer –, elindulok vele szemben. Pozícióm a Daix utca sarka és a fehér kismacska között.
  – Macska?! – csattant föl Françoise.
  – Aha, van itt egy, de én már a motoron ülök, eltűnök, mire elszánja magát, hogy levadásszon.
  – Nem biztos! Fölgyorsulhat! Menekülj!
  Kissy nevetett, s kicselezett egy kiskocsit. Látta a buszt, nem is volt messze tőle, nem is sietett, a kereszteződésben várakozott. Amikor továbbindult, Kissy száz méterre lehetett tőle.
  – Balra a rue des Tilleuls-ön – mondta Niala.
  – Dehogy – vitatta Kissy –, a busz jobbra fordul. Nem ugorhatott ki menet közben!
  – Hát akkor nem azon a buszon van, egérke. Te csak menj egyenesen. Jennifer, ha a Longchamps-on mész, az éppen szembe fog vinni vele. Ha el nem kanyarodik.
  Kissy végigüldözte a telefonját a rue des Tilleuls-ön, aztán a Sèvres à Neuillyn, ahogy Niala sejtette. Amikor elérték az Anatole France bulvárt, vagyis Párizs határát, a cicának már két sarok előnye volt, mert Kissy kifogott egy piros lámpát. De szemből feléjük tartott Jennifer, és a cica egyenesen haladt tovább.
  – Leáll – jelezte Niala valamivel később. – Valahol a Bois közepén a Sèvres-en. Letér az útról, gyalog megy a zöldön át. Keletnek… Kissy, jobbra! Fordulj az allée Longchamps-ra, hátha arról jöhetsz vele szembe!
  – Vettem – felelte Kissy, és már ki is tette az indexet, ott volt a kereszteződés. Egészen addig ment, amíg Niala nem szólt, akkor lehúzódott az útról, leszállt, a motort lezárta, de fején hagyta a sisakot, és bement az erdőbe. Sűrű volt ezen a részen, jó szolgálatot tett a sisak.
  – Jennifer, állj meg, most már közel vagy hozzá, a Bagatelle kertjében nyávog.
  Kissy rendületlenül haladt a fák sűrűjében, néha fél perc is eltelt anélkül, hogy egy ág fejbe verte volna. Mert kicsi. Az ágak többsége a feje fölött nő. Időnként ellenőrizte pozícióját. Csakhamar kiért a gyalogösvényre, átsurrant rajta és megint beugrott az erdőbe. Képtelenség, hogy ide macska merészkedjen. Az az egy van, a telefontolvaj, de normális macska nem jön ide. Sehol egy pizzéria, büfé vagy bármi, ahonnan kaját lehetne lopni.
  – Helló – szólalt meg hirtelen Jennifer. – Leülhetek ide?
  A válasz nem hallatszott. Kissy megint ellenőrizte a helyzetjelzőt, Jennifer telefonja most már ugyanott volt, ahol a sajátja. Együtt a cica és a kisegér.
  – Aha, én jöttem helyette.
  – Na ne már! – Most már jól hallatszott a cica hangja is, Jennifer nyilván közelebb ment. Hímnemű cica, fiatal.
  – Igen, én veszem át a szajrét.
  – Joseph küldött?
  A második hiba, gondolta Kissy. Megnevezte az orgazdáját. Az elsőről persze nem tehet. Nem tudhatta, milyen rossz ötlet egy Jerryvel kezdeni.
  – Milyen Joseph?
  – Még a nevét se tudod, ne mondd már, hogy ő küldött!
  – Dehogy mondom. Azt mondtam: én veszem át a szajrét. Mégpedig azonnal. Szép lassú mozdulatokkal vedd elő a telefont. Fél kézzel. Tudod, mint a filmekben.
  – Milyen telefont?
  – Szóval többet is raboltál? A legutóbbit. Úgy negyedórája lehet nálad, és azóta jeleket sugároz.
  Csend. Erre tényleg nem is lehet mit mondani. Kissy igyekezett olyan halkan surranni, ahogy csak tudott, ami nem könnyű egy erdőben, minden légköbméterre egymillió ág jutott, amiknek neki lehetett menni, plusz a talajon minden lépésre hatvanezer lehullott gally, száraz levél – hogy kerülnek ezek ide tavasszal? –, így egér helyett inkább medvének érezte magát, ahogy csörtetett az erdőben, időnként átsurranva egy-egy ösvényen, és már fogalma se volt, merre jár. A GPS már nem tudott segíteni, túl kicsi a távolság, Niala egyetlen pontban látta a három telefont.
  – No – mondta Jennifer. – Mit bámulsz? Megmozdulnál? Nem szobrozhatok itt egész nap.
  – Vedd el, ha tudod.
  – Verekedni akarsz? Jó. Ismered a pofonpárbajt?
  – Nem, de tetszik.
  – Nagyon egyszerű. Felváltva adunk egymásnak egy pofont. Aki nem bír többet, az vesztett. És hogy ki adja az elsőt, azt kő-papír-ollóval kisorsoljuk. Érted?
  Kissy ekkor látta meg őket. A cica korukbeli srác volt, Jennifernél legalább egy fejjel nagyobb, jóval testesebb is. Ebből mindegyiküknek jut, és néhány szeletet hétvégére is eltehetnek.
  – Persze. Nagyon jó. Kezdhetjük.
  – Oké – mosolygott rá Jennifer azzal a jellegzetes Jerry-mosollyal, amitől a beaulieu-i srácok már hanyatt-homlok menekülnek. – Akkor kő-papír-olló, háromra, rendben?
  – Rendben.
  – Egy – mondta Jennifer.
  Kissy lesállást foglalt el egy fa tövében, most már nem megy közelebb, a cica megneszelné.
  – Kettő – folytatta a társa, azzal hirtelen előrelépett és rúgott. Gyomorba. A srác hátratántorodott és egy ideig nagyon csendben volt. Kissy jól tudta az okát. Ilyenkor egyszerűen nincs kedvük beszélni. De jobb is, mert amikor megjön a hangjuk, akkor viszont a szókincsük legkevésbé rokonszenves elemeit veszik elő.
  Jennifer addig is munkához látott. Nyugodt mozdulatokkal, cseppet sem sietősen kizsebelte a srácot. A lopott holmit szétrakta a padon, és két mozdulat között időnként megfenyítette a fiút, amikor az mocorgott.
  – Egész sok mindenfélét összegyűjtöttél. Csúnya, illetlen szokás. Anyukád nem mondta, hogy nem szabad más dolgaihoz nyúlni? Nem vert érte a kezedre?
  Ezzel valamilyen tárggyal rácsapott a srác ujjaira, aki felhördült és rögtön bemutatóba kezdett a szókincséből, de ekkor a szájára kapott egyet.
  – Arról se szólt senki, hogy nem illik hölgyekkel csúnyán beszélni?
  Kissy ezalatt már elindult feléjük megint, de ismét megdermedt és egy fához lapult. Valami azt súgta, hogy ezt tegye. Mert újabb cica közeledett gyors léptekkel, középkorú, alacsony, zakóban. Joseph. Az orgazda. Kissy hajlandó lett volna föltenni rá egy szelet sajtot, s meg is bánta, hogy nem fogadott – most lenne egy szép szelet sajtja –, amikor a második cica megtorpant az idegen láttán.
  – Szia, Joseph – üdvözölte Jennifer barátságosan, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. – Kicsit előbb értem ide, nem baj?
  – Mi folyik itt?
  – Ez a kis… – a srác láthatóan meg akarta mondani, hogy őszerinte Jennifer micsoda, de inkább nem tette, fájhatott a szája az előző eset után. – Leütött… kifosztott…
  – Hát a „kifosztás” szó igazán nem hangzik jól pont a te szádból – vágta rá Jennifer.
  – Csend legyen – mondta a zakós cica. – Honnan tudod a nevemet?
  – Kis barátod nem tudja tartani a száját.
  – Szomorú – mondta a cica a szomorúság legcsekélyebb jele nélkül, és a zsebébe nyúlt. – Most szépen elsétálunk együtt a kocsihoz. Te pakold össze a holmit és gyere utánunk.
  Kissy kilépett a fa mögül és közelebb surrant, nem sokkal, hisz lőtávolban volt már. Elővette a fegyverét.
  – Hülyeség – nevetett Jennifer. – Az ujjaddal kinyomod a zsebedet, és én ettől ijedjek meg?
  – Kérlek – mondta a zakós, és elővett egy pisztolyt.
  – Dobd el! – csattant föl Kissy a háta mögött. – Nem mondom kétszer!
  A zakós motyogott valamit, és lemondó mozdulattal a fűbe hajította a stukkerét.
  – Hasalj a földre! Gyerünk! Kezeket tarkóra! Mi lesz már, golyót akarsz? Én nem vagyok rendőr, úgy lőlek keresztül, ahogy akarlak!
  A srác Kissyre mutatott és mondani akart valamit, de Jennifer a szájára ütött, amitől egy ideig megint csak a szűkölése hallatszott. A zakós lefeküdt a földre, tarkóra tette a kezét és várt.
  A két egér egymásra mosolygott.
  – Nagyon csúnya, rossz dolgot csináltatok – korholta Jennifer a zakóst. – Pisztollyal megfenyegetni valakit… Hát szabad ilyet? És ha elsül és megsérülök? Tudod te, milyen fájdalmas az ilyesmi? Főleg amikor a társaim a harmadik-negyedik testrészedet vágják le? Baltát hoztál?
  – A csomagtartóban – felelte Kissy –, de itt ne használjuk. Túl szép ez a kastélykert, és tudod, mennyi vér ömlik ki még egy ilyen kis emberből is.
  – Persze, emlékszem a múlt heti ipsére. Vigyük ki őket a kőfejtőbe, mint azt a két melákot?
  – Charlie Charlie – mondta közben Niala. Úton a rendőrség, helyes.
  – Az állatkertre szavazok – vont vállat Jennifer. – Tudod, hogy Leó mennyire szereti nyersen az embert, és már egy hónapja nem vittünk szegénynek. Én ezt a helyedben nem csinálnám.
  A srác megdermedt mozdultában – éppen a fűben heverő pisztolyt készült óvatosan megközelíteni –, aztán gyűlölködve sziszegte:
  – Csak csúzlitok van…
  – Az lehet – nevetett Jennifer –, és éppen ezért nyugodtan lelőhetlek vele, túléled, sőt megint lábra tudsz állni. Egy-két hét múlva. No, kell még az a pisztoly, vagy inkább odafekszel a barátod mellé?
  Odafeküdt. A kiérkező rendőrök két vidám kisegeret és két nagyon rosszkedvű pasit találtak. Még annál is rosszkedvűbbet, hiszen az egész üzletük lebukott, az őrmester már ismerősként üdvözölte őket – a srácot egyszer már elengedte, hogy elkapja az orgazdát, aki ellen nem volt bizonyítéka. Mostanáig.

– És milyen messzire háta mögött?
  – Három-négy méterre.
  – Akkor puffantottad végül is miért nem?!
  Kissy sóhajtott. Tudta, hogy ez lesz. Már amikor úgy döntött, hogy nem gyilkolja meg az orgazdát, akkor tudta, hogy Elke felelősségre fogja vonni ezért – és nem ő lesz az egyetlen.
  – Tudod, hogy Kissy szelídebb nálunk – mondta Françoise. – Legközelebb majd mi megyünk és kilyuggatjuk a rossz fiúkat.
  Kissy lelki szeme előtt azonnal megjelent Françoise porlepte sombreróban, amint farkasszemet néz egy rossz fiúval, mindketten villámgyorsan előrántják fegyvereiket és tüzelnek, aztán a rossz fiú összeesik, Françoise pedig belefúj a csúzlija csövébe, megpörgeti és elteszi. Majd ellovagol a naplementébe, persze Morricone zenéjére.
  Ámbár a csúzliknak továbbra sincsen csövük.
  – Telefontolvajolni szerintem legnagyobb őrültség – jelentette ki Elke. – Le tud bukni százképpen, és néhány telefon már akkora pénzike, hogy egy-két évet ülődik. Nemcsak alapítványi kisegérke telefonkákon van nyomonkövető meg mindenféle tolvajkergető rémészet. Úgyhogy ilyen raboló igazából nem gonosz, csak beteg. Fejében van betegség, hülyeségnek hívják. Ki kell nyitni fejéjét és kiengedni betegségt!
  Kissy vigyorogva nézte a kislányt a képernyőn, aki éppen lecsapott egy képzelt alak fejére egy képzelt csatabárddal. De nem mindenki vigyorgott rajta.
  – Mondjátok csak – szólalt meg anya Kissy háta mögött –, a zsebeket is magatokkal viszitek a táborba?
  A két kislány megütközve nézett Kissy feje fölé.
  – Hiszen alapítványi kisegerek vagyunk – mondta Françoise. – Miért ne vinnének?
  – És ilyen vérszomjassá fogjátok nevelni a tanoncokat?
  Elke lendületes fejmozdulatot tett, lófarka csapkodott mögötte.
  – Egérkék nem vérszomjas soha ok nélkül! Aki nem csinál disznóság gyerekekkel vagy egyéb törvénységtelenség, arra soha vérszomjas nem leszünk! Alapítványi Datenbank csak shindyek, autótolvaj és más rosszaságok sütése hozzá tartalmaz recepteket!
  Kissy hátrasandított. Anya kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Kissy azon igyekezett, hogy a tekintetével megüzenje a kislány diagnózisát, és látta, hogy ezúttal sikerrel járt. Anya ránézett, aztán megint a képernyőre, megcsóválta a fejét, legyintett és kiment a nappaliból.
  – Marie néni jól ismer egérkéket, még ha töltötte is ezt időt Amerikában – cincogott a táblagép tovább –, tudja, hogy egérek senkit bántanak ok nélkül. Eddig soha fordult elő, hogy jó emberek bekerültek szeletelve kondérba, zöldséggel, fűszeresen, hozzá vadas mártás, nem, soha is, és fog semmikor. Alapítványi egérek igazi nemes szívű hősikék, mint régi lovagok, védenek védetleneket, elbánnak rosszikákkal. Mint Don Quijote.
  Anya bedugta fejét az ajtón.
  – És nincs is több eszük, mint őneki.

Július hatodika. Hosszas egyeztetés után sikerült rögzíteni a tábor megnyitásának napját. Nem a szünidő későbbi részén lesz, hanem rögtön az elején. Ötödikén, csütörtökön az egész országban véget ér a tanítás, és másnap kezdődik az egértábor. A compiègne-iek akkor tudják őket fogadni, és az az időszak nekik is jó. A mallorcai nyaralást Jean-Claude augusztusra tervezte. A tábor időtartama két teljes hét és az első hétvége, bár a compiègne-iek három hétig is helyet tudnak adni nekik. Ezt majd meglátják.
  A létszámot még nem tudni, a jelentkezési határidőt június tizennyolcadikában jelölték meg, így majdnem három hetük marad az előkészületekre. Amiket egy maxikból és kisfülűekből alakított bizottság bonyolít le, hiszen nekik, tizenkét centinél kisebbeknek tömérdek tanulnivalójuk van. Elsősorban a miniknek. Egéremlékezet óta nem volt nap, amikor ne tanultak volna együtt, kivéve az ünnepeket és egyéb jeles napokat, és nemrég célpontokat is kijelöltek.
  – Nialának húsz – mondta Nimby.
  – Ugyan – nevetett a lány –, senki se kap húszat.
  – De. Ritkán, de előfordul. Sőt húsz fölé is lehet menni, úgyhogy még nem is becsültelek annyira sokra.
  – Nos, köszönöm a bizalmat, de én tizenhattal is megelégszem, már az is nagyon jónak számít.
  – Tizennyolc!
  – Legyen hát.
  – Tizenhat nekem is jó lenne – mondta Chantal.
  – Andreasnak tizenkét pontos volt – szólalt meg Jennifer –, nekem már csak feminizmusból is több kell, de nem sokkal, hogy ne legyen kisebbrendűségi komplexusa.
  – Szamár – nevetett Martin –, ha bal kézzel írod meg az érettségit, akkor is meglesz a tizenhat. Nekem is.
  Kissy csak ült közöttük és lógott a füle.
  – Kissynek tizenhét – mondta Nimby.
  – Lesz az tizenkilenc is – felelte Vanessa.
  Kissy füle megmoccant.
  – Nem, kevesebb lesz – nézett rájuk Niala. – Kissy túlságosan szeleburdi, könnyen elkezd egy anyagot megtanulni, de nehezen tart ki a végéig. Amit elolvas, azt meg is jegyzi, de nagy kérdés, hogy pont az adott pillanatban, a vizsgán eszébe jut-e. De hát teljesen mindegy, mert csak tíz pont kell az érvényes érettségihez, annál meg sokkal több lesz. Tizenöt biztosan.
  Kissy füle büszkén fölmeredt. Ha Niala mondja, akkor úgy is lesz.
  Úgyhogy ők tanultak, amíg a Jerry Alapítvány Táborszervező Bizottsága dolgozott. Elnöke Julie néni, tagjai Ange néni, Isabelle néni, anya, Angélique, Blanche, Jean-Fran, Pi és Tom. Rendőrségi összekötő Asplund őrmesternő, őt nem ismerték, Pierre adta át neki a feladatot, mert neki túl sok volt a dolga. De a rendőrség feladata majd később jön.
  A bizottság mindazonáltal rendszeresen jelentést tett az ügyvezető bizottságnak, vagyis az egereknek, pontosabban az egész alapítványnak, a Cheesebook külön e célra létesített csatornáján. Szinte mindennap jött hír valakitől, hogy elintézett valamit, máskor kérdéseket tettek föl, ez vagy amaz hogy legyen, és a legkülönbözőbb fülméretűektől kaptak válaszokat. Amikor például Jean-Fran a tábori gyógyszerkészletről érdeklődött, Mariótól kapott egy kész listát, aminek a tetején az állt: Egészségügyi felszerelés hosszabb utakhoz nagyobb csoport számára, sok gyerekkel. Dátum is volt rajta, két éve frissítették utoljára, és rengeteg információt tartalmazott, nemcsak a gyógyszerek, kötszerek és egyéb kellékek nevét, hanem azt is, hogy mire való és hogyan kell használni. Sőt az is fel volt tüntetve, hogy a csomag teljes súlya nyolc kiló.
  A szállítás mindazonáltal nem lesz probléma. Az egerek Ford mikrobuszán kívül ott lesznek Tomék a szörnyeteggel, Yves bácsi egy furgonnal vagy kisteherautóval – még nem tudja, egy csomó barátja van, akik bármikor adnak neki kocsit kölcsön –, és lesz egypár motor is, az egerek egy része azon megy. Így több lesz a hely a mikrobuszban és van a helyszínen motorjuk is. Az élelem és a speciális egérfelszerelés nagy részét Yves bácsi viszi, az apróbb vegyes holmit a másik két kocsi. Elviszik a légiflottájukat, a Szárnyacskát is, mert a gyerekeknek látniuk kell az antik shindyüldöző technikát.
  Maguk a gyerekek külön-külön utaznak, ki-ki ahogy akar, ők csak azt viszik, akinek a családja esetleg nem tudja megoldani.
  Sátrakat nem visznek, a szálló elég nagy. Visznek viszont rengeteg elektronikai holmit, fegyvereket, sportfelszerelést és két tábori kutyát. Tábori macskájuk természetesen nem lesz, egyáltalán nem lenne jó ötlet macskát vinni olyan helyre, ahol egy csapat bimbózó kisegér nyüzsög, de amúgy is, a beaulieu-i macskák még sose jártak sehol, Macska pedig addigra lebabázik és az se fogja érdekelni, ha cicafesztivált rendeznek.
  És visznek egy halom egérfüles hajpántot. Julie néni személyesen keresett vállalkozót a gyártásukra, el fognak készülni, minden rendben lesz. Julie néni két példányt vitt magával a tárgyalásra, az egyiket otthagyta mintának, a másik a nála levő egérfiú fején volt, aki megígértette a vállalkozóval, hogy gyönyörű egérfüleket készít határidőre, olyan élethűeket, amik után megfordulnak a cicák az utcán. Kétszáz darabban állapodtak meg, mert így olcsóbb volt; a maradékot majd elteszik és fölhasználják a későbbi táborokban.
  Bár Kissynek az is megfordult a fejében, hogy nagyüzemben kellene gyártani őket és forgalmas helyeken önköltségi áron adni – vagy akár ingyen osztogatni. Hátha divatba jönne. Ha egymillió ember mászkálna Párizs utcáin egérfülekkel a fején, a shindyk az orrukat se mernék elődugni!

On ne serait pas des artistes,
  Des jongleurs, des équilibristes,
  Sans mensonge, quand j’y songe,
  La vie s’rait carrément triste.
  
  Un peu d’soleil sur la banquise,
  Un gros nez rouge qui nous déguise,
  Sans mensonge, quand j’y songe,
  La vie s’rait carrément grise.
  
  Sur le gâteau,
  Moi c’que j’préfère c’est la cerise.

Kissy vidáman dudorászva behajtott a parkolóba, leállította a motort, leszállt és eltette a sisakját. A visszapillantóban megnézte a helyes kisegeret és ellenőrizte, hogy nagy fülei kirúgják magukat rendes állapotukba. Jövőre csináltatnak olyan sisakot, amin két külön mélyedés van a fülüknek.
  – Elnézést, itt nem parkolhat – szólalt meg egy férfihang a háta mögött. Kissy megfordult. – Ó, maga az? Elnézést kérek, nem ismertem meg.
  – Jó napot – felelte Kissy, és arra gondolt, hogy eszerint a fülei mégse látszanak elég jól.
  – Madame Chatont keresi? Nincs már bent, nemrég láttam elmenni.
  – Tudom, de bent hagyott egy dossziét, engem kért meg, hogy ugorjak el érte.
  Az őr bólintott.
  – Értem. Gondolom, odatalál.
  Kissy biccentett, besétált az épületbe és fölment anya irodájába.

Changer les scènes changer les rôles,
  Un autre costume sur les épaules,
  Sans mensonge, quand j’y songe,
  La vie s’rait pas vraiment drôle.
  
  On ne serait pas funambule,
  On s’ennuierait comme des pendules,
  Sans mensonge, quand j’y songe,
  La vie s’rait carrément nulle.
  
  Dans les champagne,
  Moi c’que j’préfère c’est les bulles.

– Szépen énekel – szólalt meg a kilincs abban a pillanatban, ahogy rátette a kezét. Ijedten visszakapta. Aztán fölnézett. Egy férfi állt mellette.
  – Kösz – felelte, és benyitott az irodába.
  – Biztosan sokszor mondták már magának – közölte a férfi az ajtóban állva, amíg Kissy besétált és kinyitotta az asztalon a dossziét.
  – Hát megesett már.
  – Fellépésre nem gondolt még?
  Kissy nem felelt, a dosszié tartalmát ellenőrizte.
  – Csak mert a bátyám éppen énekesnőt keres. Van egy kis mulatója, szolid hely, úri közönség.
  Kissy tovább lapozgatta a dossziét, de feje tetején irányba álltak nagy fülei.
  Egy perc múlva becsukta a dossziét, fölegyenesedett és elindult kifelé. Az ajtóban álló férfi előtt megállt. Kifért volna pedig mellette.
  – Ó, bocsánat – mondta a pasas, és arrébb húzódott.
  Kissy kilépett az ajtón, becsukta és némán fölnézett a pasira.
  Lassan teltek az évszázadok. A pasas feszengeni kezdett és verítékcseppek jelentek meg a homlokán.
  – És mondja csak – szólalt meg végül Kissy –, mit kérne cserébe a pártfogásáért a bátyja? Vagy maga?
  – Én… izé…
  – Mindjárt gondoltam.
  – Azt hiszem… nekem még be kell néznem az irodámba… izé… örültem…
  – Részemről a szerencse – felelte Kissy, és hosszan nézett a pasas után.
  Sikerült hát. Öt évbe telt, de eltanulta Vanessától. Ezt az alakot pusztán az ő tekintete erejétől kitörte a frász.

A Jerry egyik nagyszerű tulajdonsága, hogy sosem kételkednek egymás valóságos tetteiben, miközben a zsebek hetente többször is elkérkednek azzal, hogy hány macskát futamítottak meg és hány nagydarab rakodómunkást vágtak földhöz – és a nagyobbaktól sem áll távol az efféle –; de amikor valami tényleg megtörtént, azt azonnal elfogadják és lelkesen gratulálnak. Mint most, pedig semmi sem rögzítette – ami azt illeti, két operatőrnek kellett volna ott állni mellettük, az egyiknek Kissy arcát filmezni, a másiknak a pasasét, csak abból lehetett volna biztosan tudni, hogy valóban a puszta tekintetével csinálta.
  – Nem olyan ördöngösség – nevetett Vanessa. – A muki tudja magáról, hogy rosszban sántikál, és ha azt gyanítja, hogy leleplezték, eléggé zavarba jön. Jól van, egérke, rohanás a kamrába, de rajta ne csípjenek! Kenyér, sonka, vaj, liszt, tej, tojás, mustár, dijonit hozz, milyen sajtunk van?
  A Vilma HQ éléskamrájának nagy hűtője tele volt válogatott sajtokkal, és ezt a mikró is nagyon jól tudta. Válaszolt is a saját kérdésére.
  – Legyen gruyère. Ki készít nekem besamelmártást?
  – Én – mondta Pi, és ment beöltözni, ahogy kötelező minden konyhában, ahol Isabelle néni vagy kis szőke másolata parancsol.
  Kissy pedig kisurrant a kamrába, óvatosan, rajta ne csípjék, ámbár a saját kamrája volt. Összeszedett mindent, a tojás kivételével, azzal mindig külön fordultak, ha nagy volt a teher. Bevitt mindent a konyhába, ahol szorgos egérkezek egykettőre megszabadították tőle, visszament a tojásért, kilépett a kamrából és majdnem felsikított, ahogy beleütközött apába.
  – Hopp – mondta apa. – No mi baj, miért nézel így rám?
  – Vanessa azt mondta, rajta ne csípjenek – sóhajtotta Kissy.
  – És én most elkaptalak – örült meg apa. – Mi a jutalmam?
  – Semmi – felelte Kissy, és iszkolt vissza a konyhába, mielőtt apa Tom és Jerryt kezd játszani vele.
  – Jól van, egérkék – nézett körül séfjük csípőre tett kézzel. – Te ott, a nagy fülekkel, csináld meg a mártást. Mustárt és tojássárgáját is tegyél bele. Addig szeleteljétek föl a kenyeret, de hozz még egyet, egérke, a ház tele van éhes kisebb-nagyobb fülűekkel.
  Kissy repült a kamrába még egy kenyérért.
  – Az összeset szeleteljétek föl és pirítsátok világosra. Ha kész, kenjétek meg a besamellel és a felére tegyetek sonkát és sajtot, aztán borítsátok rá a másik felét, azt is kenjétek meg besamellel, rá egy szelet sajt, morzsoljatok vajat rá és süssétek aranybarnára, de megnézem ám! Én addig mást csinálok. Egérke! Te ott, a nagy fülekkel! Kell omlós keksz, porcukor, kristálycukor, vaj, tojás, és legfőképp citrom!
  Kissy szalutált és visszarobogott a kamrába. Még hallotta a háta mögül a következő vezényszót, séfjük poharakat rendelt. Csak nem poharas sütit készít?
  De bizony azt, poharas citromkrémet. Kissy a következő negyedórában tojásfeltöréssel foglalkozott, mert Vanessa másfél tojásokkal kezdte, egy egészet kevert el egy sárgájával, reszelt citromhéjjal és száraz limonádéval – Nimby így nevezte el a citromlé és a kristálycukor keverékét. Ebből az anyagból mesterük krémet főzött és vajat kevert bele, aztán poharakba kekszdarabkákat rakott, rátöltötte a kihűlt krémet és tojáshabot rakatott a tetejére Martinnel, ő keverte fehérjéből és porcukorból. Kissy ezalatt már a croque monsieur sütésével volt elfoglalva, a kamraegérséget Nimby vette át, ő hozta a nyersanyagokat a salátához.
  Óriási vacsit készítenek, a tíz kisegér olajozott gépezetként működik együtt, akárcsak shindyvadászaton!

Amikor megszólalt a telefon, Kissy akkor jött rá, mi hiányzott neki főzés és evés közben. Ez. A telefon. Micsoda dolog ez, a csapat órák óta együtt van, már megsütöttek és megettek egy halom kaját, és egész idő alatt nem szólalt meg a telefon?
  Chantal vette föl, köszönt, máris adja, és átkapcsolta a hívást. Anyát keresték. Kissy sóhajtott – ő nem anya üzleti telefonjára áhítozott péntek este, amikor tíz jóllakott kisegér és két kutya punnyad a nappaliban, ő egy molesztált gyerek segélykiáltásaira vágyott, háttérben a shindy sátáni kacajával, és a legkevésbé se tartotta önzőnek magát. A shindyk elvégre mindig is molesztáltak gyerekeket – azért shindyk. Nimby szerint Lewis Carrollnak is, ha ma élne, piros fülekkel, durcásan kellene magyarázkodnia az egérsereg gyűrűjében, mert meztelen gyerekeket fotózott. A shindyk jelenleg is, ebben a percben is molesztálnak gyerekeket, valakik, valakiket, valahol, és hogy nekik mostanáig nem kellett kiépíteniük egy hatalmas központot, ahol hosszú asztalokról sok száz telefont kapkodnak föl és képernyőkön térképeket szemlélnek nagyfülű diszpécserek, hogy minden hívás után egy-egy szirénázó kocsi száguldjon ki az óriási garázsból, oldalán áthúzott shindyvel – szóval hogy nem kellett ilyet építeniük, az csak azért van, mert a gyerekmolesztálások legnagyobb része nem a neten történik, sőt nem is prédaleső shindyk követik el, hanem apák, nagyapák, testvérek, egyéb rokonok. Ahogy Mohit is megpróbálta megtámadni a nevelőapja – Mohi később elmesélte, hogy a pasasnak fogalma se volt róla, hogy ő verekedni tanult, ügyelt rá, hogy otthon ne tudják, semmit se tudjanak az életéről. Meg ahogy az a nyamvadt alak beállította a történetét, aki megpróbálta rászedni az alapítványt, hogy a barátja molesztálta az ő gyerekét – az akár valóság is lehetett volna, valóban sok molesztálás történik így, a család régi barátjában megbíznak, kettesben hagyják a gyerekkel, akár bébiszitternek is felkérik, ő meg ugyancsak a barátságra hivatkozva veszi rá a gyereket, hogy hallgasson, meg mindenféle egyébre.
  És hát ezekről az esetekről ők sosem értesülnek. Csak a netes shindyket tudják megfogni, meg nagy ritkán még egyet-egyet, mint azt a gazembert, akinél Vanni volt alkalmazásban. A teljesen offline shindykkel csak véletlenül akadnak össze, az ő felderítésükre egyelőre nincsen technikája a Jerrynek. Meg kell várni, amíg csinálnak valamit a neten is, mint ez a monacói ürge.
  Nekik a maradék jut, az a kevés, aki a neten csinál valamit, vagyis hát azoknak is csak egy része, hiszen régebben a chatszolgáltatásokat figyelték, most a Facebookot, de ez nem az egész net, a Facebooknak eleve csak egy töredékét tudják figyelni. Shindyk vannak még bőven, s az alapítvány vadászati kapacitásából is kitelne még néhányuk elfogása. Ha jönne hír róluk.
  De nem jött. Aznap este a telefon nem szólalt meg többször.

Amikor Françoise megállapította, hogy a Jerry főhadiszállásán több lesz a fegyver, mint a Pentagonban, Nimby tudatta vele, hogy a Pentagon egy irodaház, nem fegyverraktár, úgyhogy ezzel nem is mondott sokat. De őnekik mindenesetre rengeteg lesz. Péntek este és szombat reggel a két mikró több telefonbeszélgetést folytatott, amikből az derült ki, hogy mindhárom műfajban elég bonyolult lesz lelövöldözni az egértanoncokat. A paintballpályák vagy nyári szünetet tartanak, vagy be vannak táblázva. Airsoft fegyvereket lehetne kölcsönözni éppen, de nem ilyen mennyiségben. Ami pedig a nyílvesszős játékot illeti, már minden bérbe volt adva.
  Vanessa tehát kiadta a jelszót: fegyvereket vesznek. Mindenből! Egy láda Nimbuszt már korábban ideszállítottak, jelenleg ötven van a páncélszekrényben, majd még nagyobb tétel műanyag- és acélgolyót is vesznek hozzájuk. A játék fegyverekből pedig komplett arzenált. Minden lekerül az alagsorba, itt Vaucressonban, az L alakú szobába, amit gyakorlatilag még mindig nem használtak semmire; itt kap átmenetileg helyet a tanoncoknak szánt rengeteg telefon, táblagép és okosóra is, ezek tizedrésze se férne már a páncélba. De a szobát átalakították páncélteremmé: a fiúk kicserélték a rozzant ajtót és jobb, erősebb zárat raktak rá, a sarkokban, a mennyezet alatt pedig négy kamerát szereltek föl, azaz Jerry-telefonokat, amiket az ajtóba és az ablakhoz tett mozgásérzékelőkkel kapcsoltak össze. Nimby azt mondta, ez jobb, mint a profi berendezés, mert semmilyen betörő nem ismeri a működését. Kissy mindazonáltal jobban bízott a ház rendes riasztójában és abban a tényben, hogy minden elektronikát Nimby haverjainál vesznek, és senki se látja őket nagy halom táblagéppel kisétálni az üzletből, hátul rakodnak, az udvarban. De persze ettől még fölszerelhetnek külön riasztót, eljátszanak vele és még jó lehet valamire, hogy ilyet is csináltak. Nimby egyszer majd magasabb fizetést alkudhat ki egy menő cégnél, ha elmondja, hogy saját riasztórendszert is kidolgozott már, speciális netes technikán alapuló térfigyelő kamerákkal.

Az utolsó évtizedek másodpercek alatt rohantak el, de lehet, hogy a másodpercek nyúltak évtizedekre, nehéz lett volna megmondani. Ők teljesen beletemetkeztek a tanulásba, még arra se jutott idejük, hogy fedezéket keressenek az utcán – ha jön a cica, legfeljebb orrba verik, de menet közben, a másik kezükkel a táblagépet fogva, amin valami tankönyvet olvasnak akkor is. Az idő kínkeserves lassúsággal vánszorgott, ugyanakkor szélsebesen közeledett az érettségi, és ahogy onnan kirohannak, pillanatokig sem élvezhetik majd a szabadságot, jön a rengeteg tanonc, akik mellett helyt kell állni rátermett, felnőtt alapítványi egerek módjára, akiket oktatni kell, vigyázni rájuk és – de ezt végiggondolni se volt idő, mert már jött a következő tétel, töri, kémia, angol nyelv, akármi.
  Voltak napok, amikor Kissy nem emlékezett bármi egyébre a többiekkel való kommunikációjából, beleértve a saját egerét is, mint hogy reggel cincogtak egymásnak, napközben többször kérdeztek egymástól dolgokat a tankönyvekből, aztán este megint cincogtak egymásnak.
  Utólag már képtelen lett volna visszaemlékezni, mi volt a vizsgán. Nem tudta megkülönböztetni a hetek óta tartó dühödt tanulástól, bár feltehetően valahol máshol tartózkodott, elvileg valami szebb holmit is vett magára és talán meg is fésülködött. Hogy aztán macska vitte el vagy egerészölyv, arról fogalma se volt.

Ez a jelenet kevésbé volt fárasztó, és egész jól sikerült. Spanyolországban játszódott a film, ő volt El Magnífico, a spanyol egér, aki fandangólépésekkel sétált be a lopott kajával a lyukba. Onnan vették, hogy Tom egy sikerületlen kísérlet után elterülve fekszik, és egy helyéből kibillent váza némi ingadozás után a fejére zuhan és összetörik. Ekkor jött Kissy, kis torreádorkalapban, piros kendővel odaszökkent a kinyúlt Tomhoz és biztatni kezdte, toro, toro, olé! Tom végül magához tért, nekiugrott és hosszan csúszott a padlón, Kissy pedig lovagolt a fenekén, amíg Tom be nem csapódott, fejjel az egérlyukba. Rácsapott a kendővel a fenekére, Tom megfordult, nagy lendületet vett, nekirontott Kissynek, aki elébe tartotta a kendőt, a macska beleszáguldott a kendőbe és eltűnt, ő pedig megmutatta a közönségnek a kendő mindkét oldalát: íme, a macska nincsen sehol. Majd rázott rajta egyet és a kendőből előpottyant a macska. Kissy kihúzta Tom bajszát és tüzes spanyol dallamot pengetett rajta. Tom fölugrott, kerülgetni kezdte Kissyt, aki erre-arra hajladozott, egészen addig, amíg Tom sikeresen össze nem csomózta saját magát. Kissy a győztes torreádorok pózába vágta magát és besöpörte a közönség ovációját.
  – Ennyi! – mondta William Hanna és Joseph Barbera. – Jó lett, megtartjuk. Készüljetek a nyolcvanhatos jelenethez.
  Díszletmunkások rohangásztak körülöttük, ő pedig helyet foglalt a macska mellett. Elővették az uzsonnájukat.
  – Klassz voltál – mondta Tom vigyorogva.
  – Kösz. Te is. Állati jó, ahogy kihegyezed a füled, mint a bika szarva. Meg ez a csomó is.
  – Te meg jól zenélsz a bajszomon – felelte Tom, és barátságosan megsimogatta Kissy fülét.
  Kissy mocorogni kezdett. Valaki végigsimított a haján, és ő kinyitotta a szemét.
  Félhomály volt, és az ágyában feküdt.
  – Hmmff.
  – Szia, egérke – volt a válasz.
  – Mhssz.
  – Reggel van.
  – Mmmge.
  – Vége a sulinak.
  – Aaamm.
  – Ma kezdődik a tábor.
  – Oauh.
  – De addig még van némi időnk.
  – De nem sok – cincogta Kissy. – Mi lesz már?
  Ahogy Martin átölelte, arra gondolt: a sulinak… az egész sulinak, teljesen, mindenféle sulinak

VÉGE.

Most rengeteg minden elkezdődik.