Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  

22. ELŐKÉSZÜLETEK

– Szia, nyuszika!
  – Szervusz, róka koma!
  – Hát neked miért ilyen rövid a füled?
  – Hát, tudod, itt a tavasz, róka koma. A szerelem időszaka, zsendül a természet, a madárkák csicseregnek, fészket raknak, a virágok illatoznak, a méhecskék döngicsélnek.
  – És?
  – És hát effélékről mélázva nem hallottam meg a fűnyírót.

Kissy nevetett, ha rosszallóan is, és továbblapozott. A viccet Jean-Fran küldte a Cheesebookon, ami hivatalosan nem működik még ugyan, de tesztüzemben igen, és a hálózat minden tagja hozzáfér. Egyelőre egészen nyers, kiforratlan, Nimby úgy mondta, hogy kilógó kódcafatok meredeznek mindenfelé, de csak úgy derülnek ki a hibák és hiányosságok, ha használják. És használják is, a számláló szerint ez a vicc a negyvennyolcadik megosztott szöveg. Valójában nem minden szöveg, amit megosztanak, a nagy részük kép, de a program azt is szövegnek nevezi, mert voltaképpen minden csak HTML-kódokból áll, és ha képet oszt meg az ember, a program generál egy HTML-utasítást a kép számára, magát a képet pedig elteszi a Jerry archívumába. Nimby azt mondta, később már nem HTML-t fognak használni, hanem wikikódot, az egyszerűbb és sokkal többet tud. Biztosan igaza van. Kissy sokat olvasta a Wikipédiát, de hogy milyen kódot használ, azt nem tudta.
  Visszalapozott a Facebook-gatewayre, amit már átkapcsoltak rendes ábécére, hisz nem volt körülöttük a rengeteg kukucskáló mugli. Santa több mint félórát szidalmazta Versins urat, akire a legszelídebb jelzője az volt, hogy kizsákmányoló, és a szöveg fele az volt, hogy miket fog művelni Ninonnal, ha nem kapja meg a pénzt. Aztán nagylelkűen közölte, hogy most megnézi, jól van-e a gyerek, és egyelőre nem bántja, Versins úr kap néhány órát, hogy átgondolja a dolgot.
  Kissy továbblapozott. A felület tizedik oldalán sorakoztak az elemzőcsoport által levont következtetések. Vanessa, Angélique, Niala, Jennifer és Martin vizsgálta át a szöveg minden egyes szavát, és rengeteget tudtak meg Santáról. Egy kirúgott alkalmazott, aki legalább néhány hónapja nincsen a cégnél, valószínűleg szeptember óta, mert akkor Versins úrnak el kellett bocsátania harminc embert. Jelenleg sincs munkája, viszont adósságai vannak. Szóhasználata alapján feltehetően fiatal, de ez nem segítség, mert Versins úrnál kevés az idős alkalmazott, a kirúgottak között évek óta nem volt. Amikor Versins úr felajánlotta, hogy visszaveszi, dührohamban tört ki, de ez se segítség, mert egy ilyen ajánlatot nem is lehet komolyan venni gyerekrablás után. Ninon megölésével fenyegetőzve féltucat halálnemet felsorolt, de az nincs közte, hogy lelőné, tehát vélhetően nincs fegyvere. Vagy van, csak titkolja. Indulatos, agresszív természetű. Helyenként olyan szófordulatokat használ, hogy a harmincöt kilós gyereket fölkapja, mint egy rongyot, tehát nyilván erős, nagydarab férfi. Nem pedofil, de amikor éppen nem a gyerek megölésével fenyegetőzik, akkor a megerőszakolásával, amit többféleképpen, brutálisan részletezve ad elő, tehát túlfűtött szexuális fantáziája van, és vagy az a típus, akinek mindegy, hogy a „partnere” felnőtt vagy gyerek, csak uralkodhasson fölötte, vagy az egészet csak azért mondja, hogy Versins urat minél jobban megrémítse és megkapja a pénzt. És fogalma sincs Versins úr anyagi helyzetéről, különben reális összeget követelne, nem egymilliót.
  Vagy valami egész mást akar, írta Kissy gyorsan ehhez a szakaszhoz sárga betűivel. Az eleje világoskékkel volt, tehát Vanessa írta. Lehet, hogy később áll elő a valódi követeléssel.
  Volt fénykép is, Ninont ábrázolta megkötözve, rémülten. A füvön feküdt, a környékből semmi sem látszott a képen. Santa nem mellékelt mai újságot vagy effélét, de nyilvánvaló volt, hogy korábban nem készülhetett megkötözött kép Ninonról, akit még sosem kötöztek meg azelőtt, és hát nem volt meg. Elindult a barátnőihez és nem érkezett meg, aztán az egyik fölhívta Versins urat, hogy hol van már Ninon. Jóval később érkezett üzenet a Facebookon, Ninonnak címezve, de az ő üzeneteit az apja is látja. Szerepel a Jerry feljegyzései között egy kérdés, hogy ezt vajon Santa honnan tudja, de a legegyszerűbb válasz az, hogy Ninontól magától, az elrablása után is megkérdezhette, hogy az apja facebookozik-e, és a válasz nyilván az volt, hogy nem, de az ő üzeneteit látja.
  Versins úr határozottan állította: Ninon nem tud róla, hogy ő föltette a gépére a Jerry Facebook-figyelő programját, tehát nem tudja elköpni Santának.

Ketten mennek csak, ezt megbeszélték. Versins úr a város közepén lakik egy forgalmas utcán, nem állhatnak be a háza elé a mikrobusszal, Santa bárhonnét figyelhet. Egy egész sarokkal távolabb szálltak ki, sétáltak, közben minden járókelőt alaposan szemügyre vettek. Ha Santa figyel is, ő a rendőrgyanús egyénekre kíváncsi, két lány nem szúr neki szemet. Főleg hogy csak tíz centi magasak.
  De azért nagyon óvatosan surrantak be, egy pillanatig sem ácsorogtak a kapuban, Versins úr már ott állt és a megfelelő időben nyitotta. Egy szempillantás alatt bent voltak, az úr becsukta mögöttük és alaposan megnézte őket.
  – No, itt vagyunk – mondta a mikró, s kezet nyújtott. – Vanessa D’Aubisson.
  – Versins.
  – Kissy Chaton.
  – Versins – fogott kezet a házigazda vele is, és mutatta az utat a nappaliba. – Jöjjenek. Mindent elfüggönyöztem, nem láthat be senki.
  – Nagyon óvatosak voltunk. Amikor ideértünk, alig volt forgalom az utcán. – Letették a hátizsákokat, Vanessa helyet foglalt egy fotelben, Kissy egy másikban, az úr pedig velük szemközt, és az asztalra mutatott, ahol két kis album feküdt.
  – Összeszedtem az összes fényképet, amit találtam Ninonról.
  Vanessa bólintott és elővette Nimby egyik új játékát, amit szerencsére a hátizsákjában tartott: egy kicsi szkennert. Rúd alakú volt, alig harminc centi hosszú. Sorban végighúzta a képeken, Versins úr szolgálatkészen tartotta neki az album másik oldalát, hogy be ne csukódjon, Kissy pedig ezalatt fölállított egy táblagépet az asztalon, rögtön csatlakoztatta is, hogy le ne merüljön. Versins úr máris láthatta a csapat néhány további tagját. Mozgásban voltak, azt beszélték meg, hogy jobb, ha nem állnak meg, szemet szúrhat valakinek. Inkább fölfedezik a várost, lassan bejárják az utcákat.
  – Továbbra is az a véleményem – mondta Pi –, hogy helyes lenne beavatni a rendőrséget. Persze megértem, hogy nem szeretné.
  – Semmiképpen, ööö…
  – Jourdain. Jelenleg én vezetek, engem ezért nem lát.
  – Értem. Ez az alak nagyon nyomatékosan hangsúlyozta…
  – Majd meglátjuk, mennyire lesz nyomatékos – csattant föl Françoise –, amikor a földön fekszik és rettegve várja a pillanatot, hogy mikor rúgom megint tökön. Mindnek nagy a szája, amíg az összes foguk megvan, de aztán csak alább adják mégis.
  – Igen, fogak csinálják hangerőt – helyeselt a másik zseb –, hullámzósan. Összes fog, nagy hangerő. Párat kiütöd, akkor lehalkulják magukat, de ha megint kiveresz néhányt, akkor rákezdik ordítani. Hopp-pá! Tíz óránál cicamica!
  – Igen, egérke, mi is látjuk – felelte Chantal türelmesen. – Ezen a vidéken is akad belőlük. Ne aggaszd magad.
  – Nem aggaszítom magam. Örülök őket. Amíg Santa elő nem kerül, addig is tudjuk sportolni magunkat.
  Vanessa csak egy tucat képet szkennelt be a legfrissebbekből, aztán wifin átvitte a telefonjára, s egy pillanat múlva az egész csapatnak megvoltak.
  – Ez kész. Mit tudott meg a személyzeti nyilvántartásból, monsieur Versins?
  – Hát nem sokat – húzta el a száját a férfi. – Kigyűjtöttem az összes elbocsátott alkalmazottat két évre visszamenőleg. Néhányról tudom, hogy van munkájuk, egy-kettő meghalt azóta, ezeket meg a nőket töröltem, de ez még mindig több mint ötven név. Itt megakadtam. Nem kezdhetem fölhívogatni őket, hogy melyiknek nincs még mindig munkája.
  – Hát nem – mondta Angélique. – Szokás szerint elakadtunk.

– Abból a fenyegetésből – tűnődött Françoise –, hogy leönti benzinnel és felgyújtja, nem következtethetünk arra, hogy magányos házban vannak?
  – De, esetleg – vont vállat Kissy. – De ugyanúgy lehetnek egy városi bérházban is. Aki felgyújt egy tizenkét éves gyereket, annak teljesen mindegy, hogy a szomszédok lakása is kiég-e.
  – Viszont észrevehetik a tüzet.
  – Addigra ő messze jár és a gyereken se tudnának már segíteni.
  – Fojtani vízbe is akarta – szólt közbe Elke. – Lehet tó vagy folyó közelségben.
  – Inkább a fürdőkád – sóhajtott Vanessa.
  Kissy fölállt, nyújtózkodott. Húsz perce vannak Versins úrnál és még semmi használható nem jutott az eszükbe. Nem is számíthatnak rá. Santának kell elárulnia valamit, amiből a nyomára bukkanhatnak.
  – Az egésszel az a legnagyobb bajom – szólalt meg az úr gyászosan –, hogy a kislányom a legjobb esetben is hétfőig annak a disznónak a karmaiban sínylődik. Hogy pont szombaton kellett elrabolnia…
  – Álljunk csak meg egy pillanatra – kérte Nimby, levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrnyergét. – Miért nem gondolt a pasas arra, hogy hétfőig nincsen bank? Minél tovább tartja fogva, annál több lehet a baja belőle, még le is bukhat.
  – Halmozta föl elég élelmet – mondta Elke. – Bevásárlásni nem kell mennie. Munka nincsen neki, tehát dolgozza se kell. Barátjai nincsenek, mert kölcsönkérte tőlük pénzet, amióta nincs munkája, vagyis nem fogja senki becsöngetni hozzá egész hétvégében. Akkor nem mindegy neki, hogy gyerek mennyit raboskod?
  – Valószínűleg éppen ezért választotta a szombatot – felelte Niala. – Így az úr két napig gyötrődik, mire kinyit a bank, és már nem lesz ellenvetése.
  – Egyébként se lenne ellenvetésem – mondta Versins úr. – Nem érdekel a pénz, a lányom érdekel. Viszont egymillióm csakugyan nincs, százötvenezrem van, azt az utolsó vasig odaadom.
  – Nem lesz rá szükség – szólt közbe Françoise –, ha rájövünk, hol van Ninon, akkor ki tudjuk szabadítani.
  – Ez elég merész kijelentés.
  – Mert merészek vagyunk, uram – közölte Vanessa, és merészen szembenézett a férfival, akinek amúgy a zakója zsebében elfért volna, egy darab sajttal együtt.
  Az adatfeldolgozást erősen megnehezítette, hogy Versins úr a leépítéseknél a régi munkaerőt igyekezett megtartani, és inkább az újabbaktól megválni – ez számos szempontból indokolható eljárás, most viszont azt okozta, hogy az elbocsátott alkalmazottak nagy részét egyáltalán nem ismerte. Vagy félórát küszködtek azzal, hogy a legtöbb kirúgottról nem tudtak semmit, aztán Pi behajtott egy kis utcába, néhány sarokra Versins úr házától, és megállt, amíg Niala kiszáll. Aztán továbbment.
  Niala becsöngetett az egyik házba.
  – Jó napot. Madame Lavaux-t keresem.
  – Én vagyok, tessék.
  – Nicole D’Aubisson. Versins úr küldött, szükségünk van a segítségére.
  – Igen? Miben segíthetek?
  – Szeretnénk ezt odabent megbeszélni, madame.
  – Szeretnék? Hányan vannak?
  – Itt csak én egyedül, de a többiek is itt vannak a telefonomban.
  Madame Lavaux mindenkit ismert a cégnél, ez volt a munkája, ő volt a személyzeti főnök. Szelíd természetű idős hölgy volt, ezért egyelőre nem mondták meg neki, miért kívánják, hogy idézzen föl minél több adatot a korábban kirúgott alkalmazottakról. Meglehetősen gyanakodva olvasgatta a névsort a kezébe nyomott táblagépen, és igyekezett visszaemlékezni. Elég jól ment neki, már az első emberről vagy egy perce beszélt, amikor Niala leállította.
  – Ennyi időnk sajnos nincsen, madame. Első lépésként legyen szíves végignézni a listát és kiválasztani a nagydarab, erőszakos természetű embereket. Egy ilyent keresünk.
  – Nagydarab, erőszakos? Ó, akkor maguk Depardieu-t keresik. Sose szerettem, és féltem is kicsit, amikor el kellett bocsátanom, de nem szólt semmit, csak azt, hogy nem a maga hibája, madame Lavaux. Voltaképpen nem rossz ember, csak könnyen elragadja az indulat…
  – Nincs ilyen név a listán, madame – közölte Niala.
  – Jaj, persze, nem így hívják, csak én hívtam magamban Depardieu-nek, bocsánat, de tudja, az orra…
  – Madame…
  – Várjon már, kedves… V-vel kezdődik…
  – Valberg – vágta rá Vanessa, aki akkorra már fejből tudta a névsort. – Stéphane Valberg! Gyerünk!
  – Jaj, dehogy, kedvesem, az az ember is elég ingerlékeny, de kisebb nálam. Nem, várjanak, a keresztneve kezdődik V-vel…
  – Vincent?
  – Vincent, igen, de milyen Vincent…
  Egy sor egérmancs siklott végig a listán.
  – Alicot… Corpet… Fanelli… Pernin…
  – Ő az! Pernin, őt hívtam Depardieu-nek.
  – Rue du Fossé Savignac nyolcvanhét – vágta rá Vanessa, Kissy pedig egy szempillantás alatt megkereste a térképen.
  – Hol vagytok?
  – Impasse des Tilleuls – felelte Pi.
  – Irány keletnek, rue des Tilleuls, egészen a Clemenceau–Amiens sarokig, balra, első sarkon jobbra, a téren át, rue du Pont à l’Avoine, azon végig.
  – Távolság? – kérdezte Nimby.
  – Két kilométer körül.
  – Akkor valahonnan félútról felszállok.

Felszállás előtt Nimby és Elke fölszerelte a távcsövet a Discoveryre – ez lesz a gép első éles bevetése távcsővel. Nimby külön elugrott Beaulieu-ből Cannes-ba, kétszer is, hogy megbeszélje a mozgatórendszert Jean-Pierre alkalmazottjával és letesztelje a kész művet. A távcsöves repülésről készített felvételeket az egész alapítvány megcsodálta és biztosak voltak a sikerben.
  Valahol a voy Saint-Sulpice-en Pi lehúzódott egy néptelen mellékutcára, Chantal ajtót nyitott, s Elke kilépett a Discoveryvel.
  – Itt a torony – mondta –, kigurulsz engedélyezlek.
  Nimby fölkapta a gépet, felszállt száz méterre és beállította az irányt.
  – Mit láttok? – kérdezte, ami azt jelentette, hogy a térképet figyelő egereknek össze kellett hasonlítani a látványt a térkép szerintivel.
  – Emelkedj még – kérte Jennifer –, állj be százhuszonnégy egész hétre.
  – Azt hiszem, látom a házat – mondta Vanessa, aki az utcanézetet figyelte az egyik gépen, míg a másikon a Discovery képe látszott. – Az lesz az, a magas fától balra.
  – Csinálunk majd egy hálót erre a képre – mondta Nimby –, rögzített koordináta-rendszerrel, hogy könnyebb legyen a tájékozódás.
  Kissy eltűnődött. De hiszen…
  – Akkor most lássuk távcsövön – mondta Nimby, s Kissy megszemlélte, ahogy a képen megnagyobbodik a ház, aztán kicsúszik a képből, Nimby visszahozza, most már bent marad, de remeg. – Ez ilyen, nincs mit tenni. Kicsit fúj a szél. Igen, a ház előtt udvar van, bent áll egy kocsi, otthon van. Nézzük meg hátulról.
  Amíg Nimby félrehúzta a távcsövet és nagy ívben megkerülte a házat, Kissy a harmadik táblagépen megnyitott egy oldalt. Kell két ciklus, egy vízszintes és egy függőleges, egytől paddle-ig futnak, ez a rendszer egyik függvénye, kis forgatható gombot rajzol, amivel tetszés szerinti határok között be lehet állítani egy értéket. A határok legyenek huszonhat, mert ennyi betű van az ábécében, és mondjuk húsz. Az egyik ciklus függőleges vonalakat húz pickerrel, ez a rendszer színpalettája, a vonalvastagság legyen egy harmadik paddle, egyenletes távolságban… a lépésköz screenwidth osztva a paddle értékével, igen, és minden vonalközbe írjon egy nagybetűt, színe másik picker, mérete negyedik paddle, vízszintes pozíciója ötödik paddle. Kijelölte a ciklust, lemásolta és betette még egyszer. Átírta a koordinátákat vízszintes vonalakhoz és kicserélte a paddle-ek és pickerek azonosítóit, a vonalközökbe pedig itt nem betűk kerülnek, hanem számok. És ezt az egészet tegyük ki a negyvenedik oldalra, miután arra átmásoltuk a Discovery kameraképét a kilencvenedik oldalról. A kezelőszervek kerüljenek a negyvenegyedik oldalra. Kész. Gyorsan elindította és átkapcsolt a negyvenedik oldalra. A kép felső része világoskék lett, az alsó zöld, homályos kavargás, a Discovery teljes sebességgel száguld, ilyenkor a pilóta inkább a térképről tájékozódik, nem a látványból. Rácsnak se híre, se hamva. Persze, mert nem állított be alapértelmezett értékeket. Átváltott a negyvenegyedik oldalra és a szokásos Jerry-fejléc alatt egy halom paddle-t és pickert kapott. A színeket beállította feketére, ez jól látszik az égbolt és az erdő előtt is, a vonalvastagságot valami vékonyra, és legyen a rács mondjuk tizenkétszer nyolcas. Visszakapcsolt. A rács gyönyörűen megjelent a képernyőn.
  – Egérkék – szólt a telefonba –, ki most a másodpilóta?
  – Jelen – cincogta Françoise.
  – Nézd meg a negyvenedik oldalt.
  – Hű, a mindenit, ezt hogy csináltad?!
  Mások is lelkesen cincogtak.
  – Egérke, állj le és stabilizáld a gépet, mutatunk valamit.
  – Vettem – felelte Nimby. – Discovery áll. Jöhet.
  – Kapcsolok.
  – Hű, a mindenit, egérke! Két perce mondtam azt a rácsot! Nagyon klassz, hagyd fönt, már negyedkört megtettem. Discovery indul, fordulok, meg is van.
  – Alpha négyes szektor – rikkantotta sok ezer kisegér, ahogy a ház beért a képbe.
  Kissy gyorsan visszaváltott a negyvenegyedik oldalra, hogy szabályozhassa a rácsot, ha kell.
  – Innen nem fogunk látni semmit – állapította meg Nimby, de azért megnézte távcsővel is. De az udvar teljesen takarásban volt. Továbbmentek, és harmadszori próbálkozásra mozgást láttak a ház körül, a mikrobusz felől nézve éppen a túloldalon.
  – Távcső be – mondta Nimby, és megint megküzdött a széllel. – Egy gyerek?
  Nem. Több gyerek volt, egész kicsik. Kint játszottak a ház mögött a kertben.
  – Madame – kérdezte Niala –, hány gyereke van Perninnek?
  – Ó, nem, nincsen annak gyereke. Senkije sincs, mogorva ember volt világéletében.
  – Akkor kik ezek a gyerekek?
  – Hát azt én nem tudom, kedvesem.
  – Távcső ki – mondta Nimby, és most már nyílegyenesen átrepült a ház fölött. A túloldalon leereszkedett és megkereste a házszámot. – Ez a nyolcvanhetes. Az utca megegyezik?
  – Pozitív – mondta Françoise.
  A kép meglódult, a Discovery felszállt a magasba és elindult.
  – Hazajövök. A lyukat találtuk el a sajtban, egérkék. Itt valaki más lakik, akinek három gyereke van. Ez a filmsztár alighanem eladta a házat és már bárhol lehet.
  – Hátha gyűjti gyerekekt – reménykedett Elke. – Rabolta többet is.
  – Igen, és engedi őket kint játszani az udvaron. Csak éppen Ninont nem, mi? Leszállok, elkapsz, egérke?

Az alapítvány lekonyult fülekkel ült és gondolkodott. Egy egér az idős hölgynél, kettő az apánál, a többi megint úton a mikrobusszal. Sötétedett. Hamarosan ideje vacsora után nézni, és…
  – Hoppá, egérkék – szólalt meg –, nekünk éjszakai szállásra is szükségünk lesz, ez a történet nem fog ma már véget érni. Hacsak Santa valamivel el nem árulja magát.
  – Hányan is vannak? – kérdezte Versins úr.
  – Tizenegyen, de ide nem jöhetünk, feltűnő lenne.
  – Igaza van. De a városban csak egyetlen szálloda van, és elég kicsi is… nem hiszem, hogy egyáltalán lenne ennyi szobájuk.
  Françoise akkorát legyintett, hogy Kissy majdnem a gép után kapott, nehogy felboruljon.
  – Elalszunk mi szardíniásdobozban is: Jerry abban alszik.
  – Mindenesetre felhívom a szállodát – mondta Versins úr –, hátha akad egy-két szobájuk. Természetesen az én költségemre.
  Volt egy kétágyas szobájuk, s a Jerry megszavazta, hogy a zsebek kapják. Aztán madame Lavaux fölajánlotta a házát, néhány férőhelye neki is van. Volt egy használaton kívüli díványa, ezt Angélique-nak ítélték, Pi pedig hálózsákban egy matracon alszik. Nekik muszáj kipihenni magukat, holnap is vezetniük kell, nem lehetnek álmosak.
  – Hülyeség – mondta Niala, amikor a hölgy zavartan mentegetőzni kezdett a lakása kicsisége miatt. – Évekig aludtak együtt, most is ki fogják bírni.
  Persze Niala is ott marad velük, de több egér csakugyan nem fér a szobába – ezek után viszont a hölgy kijelentette, hogy akkor márpedig az ő szobájában is aludjanak csak. Ott kettőnek volt hely.
  – Akkor mi Martinnel a kocsiban alszunk – mondta Nimby –, s máris elhelyeztük az összes egeret. Viszont enni talán okosabb lenne étteremben, mint kiüríteni a madame éléskamráját.
  – Egyetértek – felelte Niala –, de Vanessa és Kissy ne jöjjön el az úrtól, egyáltalán ne mutatkozzanak a házon kívül. Valószínű, hogy Santa figyeli a házat, de a madame-ét aligha.
  – Hűha – kapta föl a fejét Versins úr. – De hiszen…
  – Mi a baj, uram? – pillantott rá Vanessa, Kissynek pedig a derekára csúszott a keze. Sejtette, hogy előbb-utóbb eszébe jut az a jelentéktelennek tűnő apróság, amiből ráakadnak a Fontos Nyomra, és félóra múlva Santa már a lábuk előtt vinnyog.
  – Ninon a barátnőjénél töltötte volna a hétvégét… én pedig étterembe szándékoztam menni. Úgyhogy nem vásároltam, semmi sincsen itthon.
  Vanessa elmosolyodott.
  – Monsieur Versins, nekünk egy-két morzsa sajt vagy szalonnadarabka bőven elég, de a diót is szeretjük. Ön viszont nyugodtan elmehet étterembe, attól Santa nem fog gyanút, ha meglátja. Az a lényeg, hogy egeret ne lásson az ön háza körül. Szabad?
  – Kérem, tessék.
  Vanessa átkutatta a konyhát és a kamrát. Kissy nem segített neki, csak megállt az ajtóban és figyelte a kislány magabiztos, gyors mozdulatait. A konyhaasztalon csakhamar kisebb halomba gyűlt a „semmi”.
  – No látja, uram, ez mind nincsen itthon – nevetett a mikró. – Kenyér mindenesetre van, némi sajt is akad, ezzel a kettővel már biztos, hogy nem maradunk éhen. Halkonzerv… bab… ezt nem fogjuk használni, olaj is van, és rengeteg alma – nézett a tálba, amiben négy gyümölcs feküdt –, ha bármikor egereket akar vendégül látni, ennél nagyobb bevásárlást sose csináljon. Egérke, kell két kés, levágjuk a kenyerek héját. Sodrófát merre találok?
  – India Whisky Uniform Charlie – szólalt meg Nimby.
  – Igen? – pillantott Vanessa a halkonzervre. – Tátátitá.
  – Negatív. India Yankee Uniform Charlie.
  – Oscar Kilo – felelte a kislány rendíthetetlen nyugalommal, s négy mozdulattal lemetszette a vágódeszkára fektetett szögletes kenyér széleit. Kissy csatlakozott hozzá, majd Versins úr is, egykettőre elkészült a csomag. Vanessa közben már a következő lépésnél tartott, sodrófával összelapította a kenyérszeleteket, aztán mindegyikre ráfektetett egy lapkasajtot; amikor az elfogyott, elkezdett vékony szeleteket metélni a trappistából. Megszórta őket némi kakukkfűvel és rozmaringgal, néhány szendvicset hengerbe csavart és vitte őket sütni.
  – Jól néz ki – pillantott a serpenyőbe Versins úr. – Ne haragudjanak, mi volt ez az előbb?
  – Az íze is jó lesz, csak vigyázni kell, hogy kevés olajon pirítsa. – Vanessa olyan figyelemmel kezelte a serpenyőt, az olajat meg a tekercseket, mint egy agysebész. – Ha túl sok olajat használ, megszívja magát és vacak lesz, így meg rengeteg olajunk megmarad, azt eladjuk a sejkeknek.
  Az úr kezében megállt a kés. Gyanakodva nézett Kissyre. Vanessa nem lett volna önmaga, ha nem lát a háta mögé is.
  – Ne aggódjon, monsieur Versins. Az egerem éppen Santával beszélget a maga nevében. Majd beszámol az eredményről. Ha az összes kenyeret fölcsavarták, bontsák föl a halat és tegyék ki három tányérra, az olajjal együtt, az almát pedig mossák meg, szeleteljék föl héjastul, járjon a kezük! Egérke, jöhet az újabb adag tekercs.
  Kissynek már csattant is a füle. Még nincsenek tizenöt perce ebben a konyhában, délután ötkor még a város létezéséről se tudtak, de már ez is Vanessa konyhája. Ha Nimby nem ér el eredményt, akkor itt is reggeliznek, és ebédidőre az összes élelmiszer ábécérendben fog állni a kamrában, előírás szerint.

A többiek a szállóban vacsoráznak, a zsebek már ott is maradnak. Madame Lavaux-t magukkal vitték és kijelentették, hogy az ő vendégük, bár Versins úr kapálózott, hiszen őneki segítenek, az a legkevesebb, hogy… de reméli, hogy felszámítják.
  Vanessa kezében megállt a villa egy darabka megcitromozott, vajjal kevert hallal.
  – Hogy mit csinálunk?
  Az úr meglepve nézett rá, majd Kissyre, aztán vissza a mikróra, akinek hidegkéken ragyogó szeme rezzenéstelenül meredt rá.
  – Úgy érti, hogy… ezt az egészet ingyen csinálják?
  – Úgy, uram. – Vanessa bekapta a falatot, megrágta, lenyelte. – Bajba jutott embereken, főleg gyerekeken segíteni nem üzlet tárgya.
  – De maguk egy alapítvány.
  – Persze, de van az alapban pénz bőven. Ne aggódjon.
  – Ragaszkodom hozzá.
  – Én meg ahhoz ragaszkodom, hogy amikor megtaláljuk Santát, ön ne mondjon semmi olyasfélét, hogy „többször már ne rúgják tökön”.
  – Megegyeztünk. De jó lenne tudni most már, hogy mi sült ki a beszélgetésükből.
  – Még semmi, uram – érkezett Nimby válasza. – A barátunk lassan gépel. Annyit írt, hogy a gyerek jól van, most nézte meg, és azóta megint önt szidalmazza. Megírtam, amit megbeszéltünk, hogy beszélni akarok a lányommal, ezt persze visszautasította, akkor hangfelvételt kértem tőle. Erre még nem jött válasz.

Az éjszaka eseménytelenül telt. Françoise telefonját állították be arra, hogy riasszon, ha Santa bármit üzen, mert egyedül ők ketten alszanak rendes ágyban – meg Angélique, de neki holnap vezetnie kell –, mindenki más a földön, tehát nekik van a legtöbb esélyük, hogy kipihenik magukat akkor is, ha az éjjel kommunikálniuk kell a shindyvel. Azaz hát végeredményben nem shindyvel, hiszen Santa nem pedofil, bár a gyerek megerőszakolását is többször kilátásba helyezte, de nem ez volt a tette célja, ez csak egyike a fenyegetéseknek, amikkel fizetésre akarja bírni az apját.
  Ninon ágya üresen maradt. Kicsiny ágy, hamarosan kinövi, de Vanessa még úgy-ahogy elfért volna benne – de neki se volt kedve belefeküdni. A gyerekszobában aludtak a földön, hálózsákjuk persze nekik nem volt, hiszen a kocsi nem jöhet a házhoz, Versins úr kerített nekik matracokat meg ami kell.
  Tizenegykor feküdtek le, és reggel hatkor már talpon voltak mind, kivéve a két helybelit és a maxikat meg Nialát. A zsebek gyalogszerrel kisurrantak a szállodából és elmentek madame Lavaux-hoz, ott egy hátizsákot megraktak hasznos holmival, aztán a csapat egy része elment bevásárolni. Hétkor értek Versins úr háza elé, teljes harci készültségben, négyen: Elke volt az elővéd, ő pár perccel korábban érkezett és a következő sarkon állt lesben, aztán jött Martin és Nimby egy-egy megpakolt hátizsákkal, végül Françoise mint utóvéd. A zsebek fedezete mellett a fiúk elballagtak a ház előtt, és zavartalanul haladtak tovább. Santának pontosan a kritikus három másodpercben kellett volna odanéznie, hogy észrevegye, amint az ajtó kinyílik, a fiúk lekapják és beadják a hátizsákokat, két másikat kapnak bentről, a vállukra kanyarítják és mennek tovább. Azokat Versins-ék mindenféle nélkülözhető holmijával tömték meg, hogy a méretük meglegyen, főleg takarókkal, azok terjedelmesek. Majd leteszik madame Lavaux-nál.
  – Bőséges reggelit csapunk – mondta Vanessa olyan nyugodtan, mintha nem ő emelné éppen az ólomsúlyú hátizsák felét; a másik fülénél Kissy fogta. Versins úr közben letette a másik hátizsákot és már ki is vette a kezükből emezt. – Kelleni fog az energia, ma még hosszan üldözni fogjuk Santát, aki cikcakkban menekül előlünk, végül utolérjük és nagyon megverjük. Ha akkor még nem tudjuk, hol van Ninon. Ha már tudjuk, akkor annál is jobban megverjük!
  Kissy gyanakodva nézett rá.
  – Nincs benned valahol egy kis Elke elrejtve? Ez szakasztott az ő stílusa, csak helyes franciasággal.
  A mikró nevetett és fölnyitotta az egyik hátizsákot. Komplett élelmiszer-kereskedés volt benne, konzervek, sajt, kenyér, zöldségféle, még aprósütemény is. Versins úr elhűlve nézte.
  – Én… nézzék, én igazán szívesen látom magukat a házamban még a körülmények ellenére is, de a lányomat minél előbb szeretném visszakapni.
  – Ha rajtunk állna, már tegnap visszakapta volna, monsieur Versins – felelte Vanessa –, de nem tőlünk függ. Minden esély megvan rá, hogy ez az ügy eltart holnapig, amíg ki nem nyit a bank. Santát a pénz átadásakor lehet a legkönnyebben megcsípni.
  A keze közben fürgén járt, szétpakolta az asztalon a rengeteg ennivalót, amiket aztán Kissy rendezett tovább, hogy legyen hely a többinek.
  – De maguk… holnap hétfő, maguknak iskolába meg dolgozni kell menni.
  – Nem fogunk, uram – közölte Vanessa magától értetődően –: ha a gyerek nincs biztonságban, Santa pedig lakat alatt körülbelül este kilencig, akkor mi már nem érünk el olyan gépet, amivel elég korán hazaérnénk, hogy még aludjunk is. Elkének hatkor vagy hétkor megy a gépe, pontosan nem tudom. Ha addig nem érünk a reptérre, akkor holnap nem megyünk iskolába, Pi pedig nem jelenik meg reggel a nizzai rendőrségen, ahol molesztált gyerekeket kérdez ki. Ez van, nem lehetünk egyszerre mindenütt. Ez kiürült, egérke, pakoljunk el és jöhet a másik csomag. Nem hagyhatjuk itt magukat kiszolgáltatva egy elmebeteg bűnözőnek. Nahát, tojást nem is hoztak ezek a nagyfülű srácok?
  – A másik zsák tetejére tettük – cincogta Jennifer a telefonból.
  – Vagy úgy. Cin-cin.
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte – szólalt meg Kissy háta mögött, ő pedig csattanó fülekkel pördült meg és ugrott a konyhaasztalra tett géphez.
  – Mi van?!
  – Madame Lavaux talált valamit – felelte Chantal.
  A hölgy egy újságot tartott a kezében.
  – Nézzék, lehet, hogy ostobaság az egész…
  – Sose féljen ettől, madame. Mondja csak!
  – Szóval… ez a helyi lap múlt heti száma. Véletlenül akadt a kezembe… benne van ez a hirdetés. Hónapok óta… rendszeresen megjelenik…
  Chantal átkukucskált a hölgy válla fölött.
  – Pizzéria?
  – Igen, Pierre Pizzériája. A másik nevét már nem tudom… mármint ennek a Pierre-nek…
  – Nem baj, mi van vele?
  – Ez az ember is dolgozott nálunk, aztán elment és megnyitotta ezt a pizzériát. Szóval akkoriban sokat voltak együtt ezzel a Vincent-nal. Arra gondoltam…
  – Értjük, madame – felelte Jennifer. – Odamegyünk és kikérdezzük, mi a cím?… jól van, gyerünk, egérkék!
  – Várjon már… – állította meg a hölgy, illetve nem is állította, mert Jennifer változatlan lendülettel kapta föl a hátizsákját, és Kissy látott még egy egeret mozogni a kép szélén. – És ővelük mi lesz?
  – Semmi, madame, aludjanak csak. A pizzéria nincs messze, gyalog megyünk, de ha kiderül, hogy a barátunk Bordeaux-ba költözött, kelleni fognak a pihent lovak. Az utca macskamentes?
  – Cin-cin – érkezett Elke hangja a kamera látókörén kívülről. – Sehol cica. Öreg bácsi Fahrradbiciklin, egy darab. Öreg néni lila kalap alatt, egy darab. Cin-ciiiin?! Krokodil, krokodil!
  Ablakhoz rohanó tappancsok nesze, aztán kuncogás.
  – Bolond a kisegér – szólalt meg Martin. – A krokodil egy háromévesforma kisgyerek ruhájára van rajzolva. Mehetünk, egérkék.
  – De várjad már, egérke. És ha ő az?
  – Ki ki?
  – Hát Kiskroki! Akit nem tudtuk megmenteni disznó apájától, mert nem jött el.
  – Az a gyerek nem is létezett – mondta Vanessa.
  – Akkor még nem!

– Mindent vegyünk föl, egérkék – mondta Nimby, mialatt a csapat végigmasírozott az utcákon –, nem tudhatjuk, melyik szónak vagy önkéntelen grimasznak lesz jelentősége.
  Kissy kitette a hat kamera képét egymás mellé, most madame Lavaux is ezt látta. Doullens utcáit egy csendes, tavaszi vasárnap reggelen, aztán egy pizzériát, ahol elég ráérősen készülődtek nyitáshoz.
  – Csak nyolckor nyitunk – fogadta őket egy pincérnő a kerthelyiségben.
  – Nem baj, nem enni jöttünk – felelte Martin –, Pierre-t keressük.
  – Még nem jött be.
  – Hol találjuk?
  – Gondolom, otthon.
  – És az hol van?
  – Semmi közöd hozzá.
  – De van, hölgyem – mondta Jennifer. – Sürgősen beszélnünk kell vele, életbevágó ügyben. Lenne szíves felhívni?
  – Ugyan miért tenném?
  – Két okból is – felelte Jennifer. – Mert segíteni akar egy bajba jutott gyereken, aki szintén ebben a kisvárosban él, tehát alighanem ismeri. És mert addig nem megyünk le a nyakáról, amíg nem beszéltünk a főnökkel.
  – Háromadik ok – tette hozzá Elke –, hogy nagyon-nagyon leszek morcos, ha nem főnökkel beszélhetünk. Az pedig szörnyű ám, ha én morcos annyira nagyon vagyok.
  A nő ránézett, alighanem veszélytelennek ítélte, és elmosolyodott. A tévedésére soha nem jött rá.
  – Jó, fölhívom, ha ennyire fontos.
  Elment, pár perc múlva visszajött.
  – Már amúgy is ide tart. Mi az az életbevágó ügy, és ki van bajban?
  – Akarja tudni? – érdeklődött Françoise.
  – Persze!
  – Hát nem fogja.

A főnök egy köpcös, kopaszodó muki volt, aki úgy nézett rájuk, mintha a konyhájában talált volna hat egeret.
  – Ti kerestetek? Mi az a fontos?
  – Vincent Pernin – felelte Martin. – Ismeri?
  – Ismerem hát. Na és?
  – Tudja, hogy hol van?
  – Tudom. Na és?
  – És meg is mondja?
  – Ki akarja tudni?
  – Mi akarjuk tudni.
  – Mi kellene tőle, gyerektartás?
  – Dehogyis. Beszélnünk kell vele.
  – Az nem fog menni.
  – Muszáj.
  – Hiába muszáj. A városi temetőben van és ott is marad. Átment rajta egy teherautó. Na, engem vár a meló.
  Kissy döbbenten, lesújtva ült a gép előtt. Vanessa tért magához előbb.
  – Akkor hát nem ő az emberünk. Ne búslakodjatok, legalább kiderült. Madame Lavaux, legyen szíves gondolkodni, ki jöhet még szóba.
  Kissy kornyadtan ült, a többiek lassan bandukoltak az utcán, az ő fülük se állhatott magasabban. Vanessa egy ujjal megveregette Kissy vállát és elhívta reggelit készíteni. Madame Lavaux ismét belemélyedt a kirúgott alkalmazottak névsorába. Öt perc telhetett el, amikor Niala kidugta fejét az ajtón, rácincogott a kamerára és eltűnt a fürdőszobában. Egy perc múlva megjelent Angélique, aztán Pi. Lesújtva hallgatták a hírt.
  – Egy csomó időt elvesztegettünk – mondta Pi.
  – Dehogy vesztegettek – felelte Versins úr. – Semmilyen más nyomunk nem volt. Ha ez se lett volna, csak ülünk és várunk.
  – Ebben van valami. Jól van, egérkék, reggelizzünk meg és várjuk a hírt Santától vagy hogy a madame rábukkanjon valamire.
  Santa pontban kilenckor kívánt jó reggelt gunyorosan, Nimby evés közben is felkészülten fogadta, beszédbe elegyedett vele és közölte, hogy beszélni akar a lányával, vagy ha azt nem, hangfelvételt. Santa erre tízperces szitokáradattal válaszolt, de Nimby közölte, amiben már megállapodtak: ha nincs hangfelvétel, arra fog gyanakodni, hogy a lánya már nem él, és hívja a rendőrséget. Santa nem válaszolt, csak negyedóra elteltével. Egy hangfelvételt küldött. Azonnal megnyomták.
  – Apa? Jól vagyok, a bácsi nem bántott, de nagyon haragszik és azt akarja, hogy fizess…
  A felvétel itt félbeszakadt. Versins úr föltépte az ajtót és kirohant a konyhából.
  – Ez is valami, egérkék – mondta Vanessa szenvtelenül, fölkelt és becsukta az ajtót az úr mögött –, legalább ennyit már tudunk. Akkor hát…
  – Várjatok – szólalt meg Françoise –, hallgass egy kicsit. Játszd le újra.
  Vanessa lejátszotta megint. Madame Lavaux sóhajtozott valamit arról, hogy szegény kislány.
  – Csendet kérek – pattant föl Françoise. – Van fülhallgatónk?
  Nimby a zsebébe nyúlt, kivett egy vezeték nélkülit és odaadta neki. Françoise a fülére tette a kezét és bólintott. Nimby lejátszotta harmadszor is.
  – Én is hallom – mondta Vanessa. Kissy bólintott. Ő is hallotta.
  – Zenei hangok – mondta Jennifer. – Legalább kettő. De mire megyünk vele?
  Vanessa egy szempillantás alatt kapta elő a telefonját.
  – Szia, Mario. Figyelj, szükségem van a segítségedre. A szobámban a tévé mellett fekszik a világoskék laptop. Kérlek, menj át, kapcsold be és tedd a töltőre. Igen, csak föl kell nyitni.
  A képernyőn közben Nimby intett Martinnek, aki bólintott, kiment a kocsihoz és behozott még két gépet. Nimby ezalatt föltette a felvételt a hálózatra, aztán belépett a világoskék laptopra mindkét gépről és elindított egyet-egyet Vanessa rengeteg speciális zenei programja közül, amiket ő válogatott és rakott föl. Kissyék is láttak mindent, mert a többi kisegér a fiú válla fölött kukucskált, a telefonjaikkal együtt. Nimby működésbe hozta a rengeteg tolókát, nyomógombot, kattintható és forgatható gombot, amik ezeken a programokon vannak, és némi állítgatás után megnyomott egy zöld lejátszógombot.
  A felvétel teljesen megváltozott. Ninon hangja mintha valahonnét a távolból szólt volna, alig lehetett hallani, érteni pedig végképp nem. Helyette a háttérzajok szóltak, valami szétkenődő csattogás, és egyszer csak zenei hangok, ezek is nagyon távolról, de kivehetően.
  C, g, a, e.
  Kissy hátracsapta füleit.
  – Ez mi ez? – tudakolta Elke.
  – Vonat, egérke – felelte Chantal. – A francia vasútállomásokon ez a hangjelzés.
  – Van ez városban hol vonat?
  – Sehol – felelte madame Lavaux. – Legközelebb csak Amiens-ban.
  – Aha – mondta Vanessa. – Szóval ott vannak. Indulunk Amiens-ba, egérkék, amint megettük a reggelinket.
  – Egyáltalán nem biztos, hogy ott vannak – tiltakozott madame Lavaux –, sokfelé vannak vasútállomások.
  – Persze – bólintott Vanessa. – De mivel Doullens-ban nincsen, az esély, hogy itt tartja fogva, zéró. Amiens-ban már ötven százalék. Vagy ott vannak, vagy nem. Mindjárt jövök, vigyázz a reggelimre, ha cica jönne.
  Bement a szobába Versins úr után. Kissy evett és hűségesen őrizte társa reggelijét – bár az azért megfordult a fejében, hogy ha csakugyan cica jönne, akkor annak nem éppen a tojásos-sajtos-szalámis-paradicsomos szendvicsre fájna a foga.

A Jerry hamar megszavazta: indulnak. Két további okból is: elegük van már az egy helyben ücsörgésből, és Amiens-ban amúgy is van egy bázisuk, Clément-éknál kitűnően ellesznek. Ha a vendégeskedés soká tart, sátrat is verhetnek, amit itt nem lehet. A Ford mennyezete alatt két sátor fekszik apróra összehajtva, hat férőhely, ott pedig a házban legalább féltucat egeret el tudnak helyezni. Angélique már telefonált is a szüleinek, hiszen a hálózat egércsapatnak fenntartott részéhez nekik nem volt hozzáférésük.
  Versins úr persze jön, és madame Lavaux is megkérdezte, nem tarthatna-e velük. Még hasznát vehetik.
  – Dehogynem, madame, semmi akadálya – felelte Niala. – De úgy csomagoljon, hogy sokkal tovább eltarthat, mint szeretnénk. Azazhogy már eddig se szerettük volna.
  Reggeli után azonnal csomagoltak. A rengeteg élelem egy részét magukkal viszik, akkor Amiens-ban nem kell megint bevásárolni, de például a tojást nem zötyögtetik, Kissy betette a kamrába. Ez volt itt az utolsó teendője. Kilépett a konyhába, megfogta a hátizsák szíját, de az hirtelen életre kelt és elhúzódott. S már távozott is, ki a garázsba. Pedig Versins úr vállán már ott volt a másik hátizsák. Kissy megiramodott és követte. A házigazda betette a zsákokat a csomagtartóba és bezárta a házat.
  – Indulunk – jelentette Vanessa a csapatnak –, egyelőre macskaveszélyes üzemmódban.
  – Vettük – felelte Françoise –, mi még nem vagyunk készen, de hamarosan.
  A mikró beszállt hátulra és lekuporodott a padlóra, Kissy lefeküdt az ülésre.
  – Hát maguk? – nézett be az úr az ablakon.
  – Jobb félni, mint megijedni – felelte Kissy. – Lehet Santának bűntársa is, aki figyel.
  – Értem. Ebben van valami. S meddig akarnak így utazni?
  – Mondjuk a hölgy házáig, aztán majd meglátjuk. Ha senki sem sasol a közelben, akkor lekopott a megfigyelő, ha volt is.
  Ez könnyen kiderült, mert a hölgy házát kétszeres biztonsági kordonnal vették körül. Egérposzt figyelt a T alakú kereszteződésbe bevezető utcákban, a magasban pedig a Discovery körözött és minden bogárnál nagyobb élőlényt ellenőrzése alatt tartott, főleg ha háromszögletű füle volt vagy ha távcsővel fixírozta a házat. Vagy mindkettő. De egyelőre egyikből sem akadt.
  A ház előtt állt a Ford, mellette fegyveres kisegér őrködött. Szalutált, amikor Versins úr bordó Citroënje beállt mellé.
  – Eddig nem jött cica – jelentette –, nem is fog, nem mernek azok idejönni, amikor ilyen készültség van.
  Azzal magához vonta Vanessát és szenvedélyesen megcsókolta. Kissy helyeslően megbillegette füleit. Szegények tegnap este óta nem lehettek együtt. Persze ők se Martinnel, de az nem számít, ők egész héten együtt vannak.
  S Martin amúgy is jött már egy csomaggal, s előbb megcsókolta őt, csak aztán vitte be a zsákot a kocsiba. A jármű túloldalán Kissy fölfedezte Nialát a videószemüveggel, kezében a vezérlővel, Jennifer ügyelt rá. A maxik rakodtak, Martin is visszament. Aztán kijöttek mindannyian, a Discovery leszállt, Nimby berakta a ládába.
  – Úgy gondoltuk, most menjen két másik egér az úrral – mondta Niala. – Jennifer és Martin vállalkozott rá, ha megfelelnek. A fülük nekik se kisebb.
  Versins úr fáradtan elmosolyodott.
  – Ahogy maguknak megfelel. De maradhatnak együtt is, elleszek én egyedül.
  – Szó sincs róla, védelemre van szüksége. És zárják be az ajtókat beszállás után.
  – India Zulu Uniform Romeo – mondta Nimby, az egérőrszemek visszaigazolták. Kissy beugrott a kocsiba és hátrament. Madame Lavaux-nak elöl középen adtak helyet. A másik csapat is beszállt már.
  – Indítson, uram – szólalt meg Jennifer Kissy fülében –, ne maradjon együtt a két kocsi.
  – Ahogy kívánják.
  A Citroën elindult és otthagyta őket. De már ők is csukták az ajtókat, Angélique indított, hátratolatott és bekanyarodott a keresztutcába.
  – India Foxtrot Uniform Alpha India Juliet – érkezett a jelentés, Françoise látja Jennifert, vagyis a Citroënt. Egy pillanat múlva kiértek a főút sarkára, Angélique kitette az indexet. Nyílt az ajtó, Chantal beszállt és hátrajött Kissy mellé.
  – Cin-cin – mondta, amikor elhelyezkedett.
  Angélique kikanyarodott jobbra, s a következő sarkon be akart fordulni jobbra megint – de nem tudott. A keresztutcából egy teherautó fara állt ki ferdén, emberek kiabáltak egymással.
  – Gyere elénk, Françoise – szólalt meg Angélique közönséges francia nyelven –, nem tudunk befordulni hozzád. Elke, te indulj az ellenkező irányba, nagyobbat kell kerülnünk.
  – Vettem – mondták a zsebek, s egy perc múlva Françoise kiszáguldott a keresztutcából, persze görkorcsolyán, s majdnem fejest ugrott a kocsiba az ajtóban őrködő Pi mellett.
  Továbbmentek, át a folyón, mert másfelé nem lehetett, megkerülték szinte a fél várost, Kissynek legalábbis úgy tűnt. Ő már régen eltévedt, persze a többiek tegnap alaposan megismerték a várost.
  Végre valamelyik sarkon észrevették a másik zseb vörös lófarkát. Térd- és könyökvédőben volt, de a sisakját és a korcsolyáját már levette. És föl volt háborodva.
  – Öt percigeket álltam sarokra – volt az első szava, amikor beugrott a kocsiba –, négy autós pasi is nézett, amíg álltak piros lámpától, és nem szólták semmit is. Itt lenne legremekebb alkolam, szólítani kicsi vörös, fantasztikusan szexi nordnémet zsebegéret, ígérni kicsi pénzet, ültetni be autójaikba, vinni haza és fantasztikusan nagyon megerőszakolni, desszertnek utána elvágni torkámat. De senki se is. Bamba doullens-i férfiek. Még rám is mosolygották!

A félórás út felénél járhattak, amikor Santa jelentkezett egypár újabb szitokkal. Ezúttal Niala válaszolt neki, Nimbynek más dolga volt; amióta elindultak, ő szünet nélkül az egerével csókolózott. Megállapodás szerint közölte, hogy semmi sem bizonyítja a felvétel időpontját. Beszélni akar a lányával, élőben. Santa persze üvöltött és káromkodott, hosszan sorolva sérelmeit.
  – Furcsa – szólalt meg egy idő után madame Lavaux. – Meg mernék esküdni, hogy ismerős.
  – A szóhasználata, igaz? – felelte Kissy. – Az nagyon fontos, madame, több shindyt is elkaptunk jellemző szófordulatokkal. Santát is éppen ezért beszéltetjük.
  – Nem, nem az. Amiről mesél… hogy lopással vádoljuk az embereket. Ez nem olyan gyakori nálunk.
  – De nem írta konkrétan, hogy őt vádolták – mondta Chantal.
  – Ez igaz – felelte Versins úr –, csakhogy az ilyen ügyeknél több okból is nagyon vigyázunk, hogy csak az szerezzen tudomást a dologról, akinek feltétlenül muszáj.
  – Remek – vágta rá egyszerre több tucat kisegér. Chantal folytatta: – Akkor tehát: kit dobtak ki lopás miatt?
  Csend, a két mugli gondolkodott.
  – Senkit – felelte az úr kisvártatva.
  – Nem, senkit – értett egyet a hölgy. – De a gyerekrabló nem is mondta, hogy ezért dobtuk volna ki.
  – Ez igaz. Akkor hát milyen lopási ügyek fordultak elő? Van ezekről feljegyzés?
  – Van, csak… hogy tudok ezzel a masinával belépni a rendszerünkbe?
  Chantal segített neki a táblagépes böngésző használatában – az közönséges program volt, nem a Jerry-rendszer része, Nimby nem érezte szükségét sajátot gyártani –, és pár perc múlva megtudták, hogy az elmúlt két évben nyolc lopási üggyel foglalkozott a vezetőség.
  – Ketten nők, azokat kihúzhatjuk – mondta a hölgy.
  Kissy megrázta a fejét. – Ne húzzunk ki senkit. Santa lehet egy kirúgott nő pasija vagy akár a bátyja.
  – Rendben. És akiket azóta sem bocsátottunk el?
  – Santa szövegéből egyértelműen kiderül, hogy őt kirúgták – gondolkodott Kissy –, azokat kihúzhatjuk.
  – Akkor három kiesik – mondta Chantal. – Öt embert már nem akkora mutatvány lenyomozni.
  – Főleg most, hogy eljöttünk abból a városból, ahol élnek – cincogta Françoise.
  – Nem egészen. Az ötből hárman éppenséggel Amiens-ban élnek. Ha ezekkel nem érünk el eredményt, egy egérdandár visszamegy Doullens-ba és lenyomozza az utolsó kettőt, de az emberünk akkor is itt rejtőzik, a vasútállomás környékén.
  – Ha élnek Amiens-ban, dolgozták miért Doullens-ban? – tudakolta Elke.
  – Mert ott kaptak munkát – felelte Angélique.
  – Rendben, egérkék, megvan a program – mondta Jennifer. – Egyes: Georges Lesoing, rue Anatole France, a fedőneve Tonhal. Kettes: Jean Petin, rue Verrier Lebel, a fedőneve Makréla. Hármas: Irène Creuse, allée Pierre Rollin, a fedőneve Szardínia.
  – Vacsorára halat akarok enni – sóhajtotta Françoise, és Kissy tökéletesen egyetértett vele.
  – Honnan a fedőnevek? – cincogta Elke.
  – Hirtelen ötlet volt. Ezek mind ehető halak, és az egyiket ma megesszük.
  – Ez egyszerű – mondta Kissy. – Melyik utca fekszik a vasút közelében?
  – Egyik sem. Ha köztük van Santa, akkor máshol ütött tanyát.
  – Hm. Ez persze gond.

Santa akkor jelentkezett megint, amikor már Amiens utcáin haladtak. Azt mondta, nem engedheti élőben beszélni őket, mert a gyerek hátha jelet ad arról, hogy hol van. Talán azt hiszi, hogy külön kódrendszert dolgoztak ki gyerekrablás esetére, kérdezte tőle Niala. Hogy tudná elmondani, amikor maga is ott lesz mellette?
  Válasz szokás szerint nem jött.
  Angélique szülei a város peremén laktak, a föld mellett, amin gazdálkodtak. Szép házuk volt, három oldalról keskeny erdősávval környezve, a negyedik volt az utca. Már ismerték az egereket a felületről, úgy ölelgették meg őket, mint akik száz éve idejárnak, csak most egy ideig nem tudtak jönni. Pedig csak Nimby járt itt, amikor Clémentine-t üzembe helyezték, meg talán Vanessa, és párszor Pi, még annak idején.
  Clément úr felállt, hogy üdvözölje őket, de Angélique visszanyomta. Két hete volt gipszben a bal lába, lecsúszott a traktor felhágójáról és szerencsétlenül esett. De legalább a ház előtt történt, nem kint a földeken. A kerti asztalnál ültek, amikor a csapat befutott és leparkolt a ház előtti gyepen a két kocsival. Miután az üdvözlések és bemutatkozások megvoltak, Angélique vezetésével egérkülönítmény indult a házba, hogy minden föllelhető ülőalkalmatosságot kihordjanak.
  – Jó lenne még egy kocsit kölcsönözni – mondta Vanessa székcipelés közben. – Három helyre kell mennünk egyszerre.
  – Negatív, egérke – felelte Nimby. – Egyáltalán nem jó ötlet, ha Santa az ablakon kinézve Versins úr kocsiját látja meg, harminc kilométerre hazulról. Két kocsit kellene kölcsönöznünk. Nektek csak teherkocsitok van, arra senkinek sincs jogsija.
  – Meg lehet oldani – felelte Angélique, s megkereste anyja regiszteres füzetét. Mikor Kissy megint arra járt széket hordani, már javában csevegett valakivel.
  Pár perc múlva indultak a kölcsönzött kocsikért. Jó félórába telt, bár nem mentek messzire, de persze mindkét helyen el kellett mesélni, hogy van, ezer éve nem látták, meg kellett hallgatni, hogy mi van amazokkal, át kellett venni a kocsikat, elhozni. Egy öreg kék Mercedest és egy piros Volkswagent kaptak. A mikrobusszal mentek, vittek néhány kisebb egeret is és egyből továbbmentek a gyanúsítottakhoz.
  – Helyes – mondta Françoise, végigtekintve a képernyőkön –, Versins úrét nem számítva három kocsink van, mindhárom külföldi, és a nemzeti színeket adják ki. Jó előjel.
  Közben ők sem tétlenkedtek, a kerti asztal mellé hoztak még egy asztalt, körberakták őket székekkel, kirakodtak némi elektronikát, madame Clément pedig valahonnét nagy tálcákat varázsolt elő süteménnyel és gyümölccsel, meg egy csomó palackot. A zsebek indulás előtt beugráltak a mikrobuszba és hoztak még. Aztán kitették a képernyőkre Amiens térképét, megjelölve a három gyanúsított lakhelyét, és az utcanézeti fényképeket.
  Tonhal: rue Anatole France. Négyszintes bérházak, a lakás a másodikon van, keletre néz. Parkolóhely rengeteg van a közelben, akár a szomszéd utcából felszállhatnak, akkor is rejtve maradnak. Első lépésként megfigyelik a lakást a levegőből. Az utca egyirányú, csak észak felé szabad haladni, ezért délebbre parkolnak. Távolság a bázistól háromezer-nyolcszáz méter, ezért közelebb kell menni.
  Makréla: rue Verrier Lebel. Szintén bérházak, négyezer-nyolcszáz méter.
  Szardínia: allée Pierre Rollin, csak ezerkétszázötven méter, ezért Niala azonnal fel is szállt a géppel, Chantal volt a navigátora. A negyedik emeleti lakásban nincs mozgás, a redőnyök felhúzva, az ablakon távcsővel jól be lehetett látni – sehol senki. Szardínia nincs otthon. A Szardíniásszendvics csapat – Versins úr és Nimby – egyelőre hazatért a piros kocsival.
  A Tonhalsaláta csapat, Vanessa és Pi a kék kocsival kiment a helyszínre és megfigyelte az ablakokat. Vanessa megpróbált fát is keresni, amire fölmászhat és távcsövezhet. Még ha nem is lát be Tonhal ablakán, legalább fára mászik.
  A Sült Makréla csapat, Angélique és Elke a mikrobusszal ment, és váratlan sikert arattak.

Pár perce leskelődtek már a ház körül, folyamatosan változtatva a helyüket, hogy az ablakon esetleg kinéző Santa ne fogjon gyanút, és ne szolgáltassanak túl könnyű célpontot a macskáknak se.
  – De hiszen… ő az, ott van – szólalt meg egyszer csak madame Lavaux. – Az az ember a kocsinál, az Petin.
  Kissynek megrebbent a füle. Elke kamerája egy elég öregecske Opelt mutatott a ház előtt, aminek egy pasas emelkedett ki a motorházából, megtörölte a homlokát és lehajolt valami másik szerszámért.
  – Uniform Whisky – intette Angélique maradásra társát, és odasétált a kocsihoz. A pasas közben már visszahajolt a motorházba.
  – Nem indul?
  – De – volt a válasz –, majd egyszer…
  – A gyertyát megnézte?
  Petin fölnézett, a tekintete végigsiklott Angélique alakján.
  – Magácska ért a kocsihoz?
  – Csak amennyi a jogsihoz kellett. Á, gyújtás van. Ugye a kipufogóba benézett már? Ismeri azt a hülye viccet a krumplival.
  A pasas legyintett. – Nincs ebben krumpli, ez a krumpli. Ez a kocsi sokkal öregebb, mint magácska.
  – Te meg mit szöszmötölsz? – harsant egy női hang. Ahogy a két egér odafordult, Kissyék egy asszonyságot pillantottak meg, tízévesforma kisfiú jött mellette. – És kivel beszélgetsz?
  – Bocsánat, én csak erre jártam – szabadkozott Angélique. – A vőlegényemet várom, és közben a kocsiról beszélgettünk az úrral.
  A vőlegény említésére az asszonyság megenyhült. Berakott két táskát a kocsiba és kérdőre vonta a férjét, hogy mikor indulnak már. Angélique elköszönt, visszasurrant Elkéhez és eltűntek a helyszínről.
  Makrélát kihúzhatták.

A Discovery először távolról figyelte Tonhal ablakait, aztán közelebb merészkedett és megpróbált bekukucskálni a függönyök mellett. Nem sokat lehetett látni. Csakhogy…
  – Cin-cin – mondta Françoise, a pilóta. – Nézzétek azt az ablakot.
  Az egyik ablak csak félig volt becsukva.
  – Mi legyen? – kérdezte a zseb. – Bemenjek?
  – Az magánlaksértés – felelte Pi.
  – Viszont ha ott a gyerek, akkor Tonhal aligha panaszkodhat ezért, ha pedig nincsen, eljövünk – mondta Vanessa.
  – De működik a vezérlés a zárt térben? – kérdezte Versins úr.
  – Hogyne. Körberepültünk több épületet, márpedig a rádióhullámok csak egyenesen terjednek. Jól van, egérke, a válasz pozitív, hatolj be, de óvatosan. Centinként. És ne feledd, hogy ha van odabent valaki, az a lakás túlsó végéből is meghallja a gép zúgását. Legalábbis ha nyitva vannak az ajtók. És főleg ne feledd, hogy ha lezuhansz odabent, akkor vissza kell könyörögni a gépünket, mint egy ablakon berúgott focilabdát.
  – Vettem – mondta Françoise, mintha nem Vanessa mellett ült volna a kék Mercedesben. – Indulok.
  A Discovery végtelen óvatossággal araszolt az ablakhoz. Ahogy elérte, elkezdett egyhelyben forogni balra-jobbra. Françoise pontosan kimérte a távolságot mindkét oldalon, úgy centizte be a gépet az ablakon. Közben volt alkalmuk megfigyelni, hogy ez a hálószoba. A Discovery átvágott a helyiségen és kinézett az ajtón. Kis folyosó. Jobbra csukott ajtó, balra közvetlen közelben egy másik, nyitva. Françoise megközelítette és benézett. Gyerekszoba. Megkötözve heverő Ninonnak semmi nyoma. Alapos körülnézés után a Discovery visszatért a folyosóra, ami néhány lépés után a nappaliban ért véget, s mellette a konyha nyílt. A nappaliba be tudtak menni, de a konyhaajtó olyan keskeny résre volt csak nyitva, hogy annyit tudtak megállapítani, hogy ott van a konyha.
  Sehol semmi nem utalt arra, hogy itt bárkit fogva tartottak volna. Egy nem túl jómódú, átlagos, egygyerekes család otthona.
  Françoise visszament a folyosóra, majd a hálószobába, és ismét végtelen óvatossággal kicentizte a Discoveryt az ablakon. Amikor kint volt, kinyomta a botkormányokat, és a gép teljes sebességgel tépett el az épület közeléből, majd jókora zökkenővel ért földet a kocsi mellett a füvön.
  – Jól van, egérke – mondta Vanessa gyengéden, és lehámozta Françoise-ról a videószemüveget, közben kint Pi fölvette a helikoptert. – Szép munka volt, de most lazíts és igyál egy kortyot.
  A zseb nagyot húzott a narancsléből.
  – Azt hiszem – mondta kicsit remegő hangon –, így még nem féltem életemben.
  Kissy ekkor vette észre, hogy a keze egész idő alatt ökölbe volt szorítva, a körme nyomot hagyott a tenyerén. Ő is félt. A Discovery bárhol fennakadhatott volna, és nemcsak kínos visszakönyörögni a háziaktól, de addig nincs is gépük, és szükségük van rá a kutatáshoz.
  – Ninon nincsen itt – hallotta Versins úr szavait. – Akkor csak a nő marad… meg az a kettő, aki Doullens-ban él.
  – Nem okvetlenül – felelte Pi. – Valahol máshol is elrejthette.
  – Ma itthon reggeliztek – jegyezte meg Nimby. – Három teríték volt az asztalon. Apa, anya, gyerek. Nem hiszem, hogy a család mellől jár el a gyerekrabló-rejtekhelyre… bár persze nem zárható ki teljesen.
  – Jó – döntött Niala a szokásos Jerry-határozottsággal. – Álljunk át Szardíniára és később nézzünk rá Tonhalra megint.

De Szardínia nem volt otthon, akárcsak Tonhal. A Jerry őrhelyet foglalt el a házával szemközt, és rövid tanakodás után Tonhal házát is figyelni kezdték. Madame Lavaux mindkettejükről adott személyleírást, és mindenkit lefényképeztek, aki belépett a házba vagy hosszabban tartózkodott a közelben. Madame Lavaux pár percenként kapott egy-egy adag fényképet megnézésre. A gyanúsítottak nem voltak rajtuk.
  Versins urat Vanessa habozás nélkül befogta kuktának. Ő nem vehet részt az őrségben, mert felismerhetik. A fényképeket hiába nézné, egyik gyanúsítottat sem ismeri. Akkor hát tisztítson zöldséget, addig sem a lányán jár az esze. Madame Clément-nak Angélique fölajánlotta, hogy csak foglaljon helyet és nézze a szorgoskodó kisegeret, érdemes. De végül ő is segített. Csak hárman voltak a konyhában, hiszen Angélique-nek vezetni kellett, meg két táblagép is persze, hogy a csapattal meglegyen a folyamatos kapcsolat.
  Kissy Tonhalnál kezdte az őrséget, félóra alatt többször is helyet változtattak Elkével és Pivel, aztán befutott a váltás és ők átmentek Szardíniához. Ott leváltották Angélique, Jennifer és Martin csapatát, akik hazatértek. Újabb félóra múlva érkezett helyettük Chantal, Niala és Pi, és most Kissyék tértek haza.
  – Tíz perc múlva eszünk, egérkék – közölte Vanessa, amikor Kissy kiugrott a Mercedesből.
  – És a többiek? – kérdezte madame Lavaux.
  – Mindenki akkor eszik, amikor megjön az őrszolgálatból, ezt nem hagyjuk most már abba.
  Kissy elbaktatott Nimby mellett, aki a mikrobusz nyitott ajtajában ült és éppen a Santával folytatott levelezést olvasgatta. Kissy rácincogott; Nimby visszacincogott. Kissy továbbment a házba, s belépett a konyhába.
  – Jerry fent, Jerry lent – mondta.
  – Jerry kint, Jerry bent – viszonozta Vanessa.
  – Milyen érdekes – szólalt meg Nimby a konyhapultról. – Azt írja, hogy fogdosom az alkalmazottaimat.
  – Azt tudjam meg! – csattant föl Vanessa, Kissy pedig majdnem az egyik salátástálba esett nevettében.
  – Nem én, szamár. Versins úr. Igaz ez, uram?
  – Én… nézze… miért fontos ez?
  Kissy fölkapta a fejét.
  – De hisz ez iszonyú fontos! – vágta rá, és összeakadt a tekintete a kislányéval. Vanessa lassan bólintott.
  – Nos hát… nézzék, azt a szót talán nem használnám, hogy fogdosom, ez azért túlzás, de… mondjuk éppen ha ráteszem a kezem valaki vállára, az nem annyira…
  – Kerüljük a szócséplést, monsieur Versins – szólalt meg Jennifer valahonnan a város közepéről. – Milyen neműekkel fordulhat elő ilyesmi?
  – Én… hát… ugye… nőneműekkel, elvégre…
  – Aha – mondta Nimby jelentőségteljesen.
  – Nem értem. Miért fontos ez? Mindig a jóízlés határain…
  – Ez nem érdekes – szakította félbe a fiú. – Hát nem érti? Ha ezt az embert hónapokkal ezelőtt kirúgták, és ő egy pasi, aki legfeljebb láthatta, hogy ön valaki másnak a vállára teszi a kezét, akkor miért jegyezte meg annyira, hogy most is emlegeti?
  – De hiszen Santa tényleg férfi.
  – És ha ketten vannak? – kérdezte egyszerre töméntelen kisegér.

Ebéd közben többféle lehetséges forgatókönyvet dolgoztak ki, és fedőneveket adtak ezeknek is. A fedőnevek az ebédből kerültek ki.
  Borsó. Egy kirúgott nő és a pasija, bátyja, apja, aki nem állt alkalmazásban a cégnél.
  Paradicsom. Egy kirúgott nő és egy kirúgott férfi.
  Paprika. Egy kirúgott férfi, aki valamiért mégiscsak megjegyezte, hogy Versins úr megfogott már egy-két nőt a munkahelyen – például mert az ő csaja is köztük volt.
  Uborka. Egy kirúgott férfi, aki vaktában lőtt és véletlenül célba talált.
  A sült hal és a krumpli egyelőre nem lett forgatókönyv. Vanessa talált egy óriási borsókonzervet a kocsiban, még Doullens-ban vették, csinált belőle még egy köretet a krumpli mellé, a többi forgatókönyv a salátából került ki.
  Versins úr kényelmetlenül feszengett egy darabig, aztán csak nekikezdett, amikor a forgatókönyveket tárgyaló egérkék éppen elcsendesedtek a rágcsálás miatt.
  – Nézzék, én azt hiszem, ezt jobb lenne mégiscsak tisztázni… nem szeretném, ha Ninon felkutatása sínylené meg a dolgot.
  Vanessa erőteljesen megrázta fejét, röpködtek szőke fürtjei.
  – Uram, mi profi shindyvadászok és gyerekmentők vagyunk. Ha önről az derülne ki, hogy együttműködött a náci megszállókkal, akkor mint bűnüldöző szervezet természetesen átadjuk a rendőrségnek önt is, de Ninont mindenféleképpen megkeressük. Ő nem tehet az ön bűneiről.
  – Értem – mosolyodott el az úr –, hát… ez az egy biztosan nem terheli a lelkemet, mert a szüleim is a háború után születtek. Ami viszont ezt a fogdosást illeti, ez sokkal ártatlanabb dolog, mint ahogy ez az alak beállítja. Igen, előfordul, hogy ráteszem a kezem a nők vállára, de ez egy egészen hétköznapi gesztus, és nincs benne semmilyen… közeledési szándék.
  A mikró bólintott.
  – Ismerem. Gyakori például, hogy az ajtóban a férfi előreengedi a nőt és egy pillanatra a hátára teszi a kezét, amikor belép. Velem ritkán csinálják, mert kicsi vagyok, de egyébként a férfiak és nők mindennapos érintkezésének része, sokkal inkább számít a nők női mivoltának elismerésének, mint közeledésnek, és ön amúgy is éppen tegnap határozta el, hogy leszokik róla, nemdebár?
  Versins úr összerezzent. Vanessára meredt, aki ragyogó kék szemével visszanézett rá. Dermesztő fagy áradt a tekintetéből, a jéghideg sugarak áthatoltak a férfi megfagyott tetemén és nekiütköztek a háznak, ami azonnal elkezdett átalakulni jégkunyhóvá. A Versins úr kezében levő villa hajlított fémfelülete visszavert egy fénysugarat az ég felé, és nyomban havazni kezdett Amiens fölött. Pillanatok múlva megjelentek a jegesmedve ejtőernyősök, aztán a hóemberek. A fák közül hirtelen kizúduló gleccserjég valósággal elsöpörte Vanessa háta mögül a mikrobuszt, egy pillanattal azelőtt, hogy Versins úr bólintott.
  – Hogyne – mondta zavartan.
  Vanessa elmosolyodott, és a sarkvidék eltűnt egy pillanat alatt. Kissy még látta az utolsó jegesmedvéket berohanni az erdőbe.
  – Mindjárt gondoltam.

Ebéd után Kissy a Szardíniásszendvics csapatban kezdett Martinnel, Pi letette őket a sarkon és az előző párossal hazament ebédelni. A két kisegér figyelőpozíciót vett föl a parkolóban és várt.
  – Eszembe jutott valami – mondta Martin öt perc múlva.
  Kissy megbillegette füleit, várta, hogy mi az a valami. De a folytatás nem szavakban érkezett. Martin átsurrant a parkolón és egykettőre a kapuban termett. Kissy megiramodott és utolérte, éppen amikor egy férfi kiszállt a kocsijából és a kapuhoz ért. Kulccsal kinyitotta a kaput és rájuk nézett. Kissy villámgyorsan előrelépett és köszönetül bólintva besétált a kapun. Martin követte.
  – Köszönjük, uram – mondta.
  – Kérem – felelte a férfi, és az egyik földszinti lakás ajtajához ment. Martin a lifthez indult, de amikor az ajtó becsukódott a férfi mögött, visszasurrant a kapualjba és szemügyre vette a postaládákat.
  – Láttad, egérke?
  – Mit? – lehelte Kissy, és még körül is nézett, hogy nem hallja-e valaki.
  – Ránéztem a postaládára, amikor beléptünk. Ez az övé, és nem üres.
  – No és?
  – Vasárnap van. Ezt a levelet nem ma kapta. Tehát ma még nem járt itthon.
  Ezzel Martin a zsebébe nyúlt és elővette a másik bicskáját, a svájcit, amin egész csomó mindenféle szerszám volt.
  – Egérke?… – nézett rá Kissy riadtan.
  – Tessék – felelte Martin, kipattintott egy műszert és óvatosan a zárba illesztette.
  – Egérke!
  Martin ügyesen kinyitotta a postaládát, kiemelte a levelet, a bicskával együtt a zsebébe süllyesztette, visszacsukta a ládát, és egy szempillantáson belül eltűntek a házból. Kissy esze nélkül menekült a parkoló túlsó végébe, mielőtt valaki üldözőbe veszi őket. Most kifejezetten remélte, hogy az csak cica lesz.
  – Egy ingatlanügynökség – szólalt meg Martin a fülében. Visszanézett; a fiú lemaradt mellőle, éppen behúzódott a kocsik közé. – Amiens-i cím.
  – És mit írnak? – kérdezte Françoise.
  – Mindjárt megtudjuk.
  – De hát ez… ez betörés – mondta Versins úr.
  – Még nem – felelte Martin. – Eredetileg a lakásába akartam betörni, de megláttam a levelet a postaládájában. Ráér a lakás a következő fordulóban, ha ugyan van értelme. Egy ideje nem járhatott itthon a hölgy. Cin-cin. Ez egy szerződés. Bérleti… a hölgy bérelt egy lakást. Mégpedig… egy hete.
  – Elköltözik – mondta madame Clément.
  – Csakhogy a másik lakás is itt van Amiens-ban. Milyen messze van ide a rue de la Délivrance?
  – Öt perc lehet – vélte monsieur Clément. – Ez olyan nagy dolog? Nyilván kiteszik a mostani lakásából és bérelt egy másikat.
  – Ha erre nincs pénze, miből fizeti a másikat?
  – Nem tudom. Ezer és egy oka lehet. Én a helyetekben visszatenném azt a levelet a helyére.
  – Van itt valami más is – szólalt meg Nimby. – Az utca, amit mondtál, éppen a vasút mellett van.
  – No lám csak – cincogta Françoise. – Az egyik fő gyanúsítottunk, aki pont egy hete bérelt egy lakást, pont a vasútnál… túl sok az egyezés, induljunk, egérkék!
  – Rendben – érkezett Angélique hangja. – Odamegyünk, de a Discovery is kellene.
  – Kétezer-ötszáznyolcvan méter – jelentette Niala. – Máris felszállok. Elke, navigálsz?
  – Hogyne navigálsznék. De fedélzeti fegyverekt még nem szabad használni, mert ha lelövesz egyikt, másik még sértetlen és rálőheti gyerekt. Kellene kicsalni egyikt lakásból és aztán lepuffantunk másikt.
  – Nem rossz terv, zsebike, csak annyi szól ellene, hogy nincsenek fedélzeti fegyvereink.
  – Az baj eléggé, nem lett volna szabad leszereljünk őket. Jól van, Niala kész, indulítja helikót – a kislány hangja hirtelen fölerősödött –, vigyázat első fedélzeten, helikó készülődi felszállásat, ez nem gyakorlat!
  Kissyék egymásra vigyorogtak.
  – Discovery úton célpontbele – közvetítette a zseb szenvedélyesen –, máris átrepüli Landwirtschaftsföldekt, utcák, Wohnsiedlung, Friedhof, megint utcák, megint Wohnsiedlung, hopp-pá! Eisenbahnhof mit vasútállomás!
  Az út valójában majdnem két percig tartott, de Elke sportriporteri lelkesedésű közvetítése legfeljebb fél percig, mert abból a magasságból már messziről meglátta az állomást.
  – Akkor ez az – jelentette ki megfellebbezhetetlenül. – Gyerek sínylődi Zugvasút mellett, és halnéni lakja pont a Zug mellett szintén.
  – Némelyek – jegyezte meg Clément úr – ugyanilyen magabiztosan jelentik ki, hogy ufót láttak.
  – Ufót? Kicsi zöld lény Raumschiffhajóból? Olyat nem láttam, csak tükörben.
  Hát ez az, gondolta Kissy. Ettől van.
  – Ufót nem láthattál tükörben – közölte Nimby –, csak kis zöld űrlényt, nagy fülekkel. Az stimmel, csak az ufó nem, mert az azonosítatlan repülő tárgyat jelent. Abból szálltál ki, mielőtt összeakadtunk.
  – Charlie kettő – vezényelt a zseb válasz helyett, mert a Discovery már a házat kereste –, az a lapos tetősös, egérke, de kell ellenőrzeni házszámt.
  – Tudom, egérke – felelte Niala. – Csigavér. A ház túloldalán leereszkedem és megnézzük.
  – Vigyázz ablakokról! Kileshet rajta fantasztikusan disznó shindy és lövi porrá Discoveryt Panzerfausttal!
  – Egész biztosan, egérke – nevetett Niala, ezúttal nem szorulva tolmácsolásra –, éppen ezért jóval túlmegyek a házon és a pályaudvar fölött bekapcsolom a mi kis remek távcsövünket.
  Kissy ezalatt hirtelen előkapta a telefonját és lepuffantott egy harmincas nőt, aki a ház felé tartott. Madame Lavaux válasza már írásban, illetve rajzban érkezett a felületen: egy vonással áthúzta a képet, ez nem Szardínia.

Nem jelent meg páncélököl az ablakokban, és semmi más sem. Ha shindy kukucskált ki, akkor azt a lehúzott redőny mögül tette, a lakás minden ablakán le voltak eresztve, belátni nem lehetett.
  – Gyanús – mondta Françoise.
  – Ugyan már – felelte madame Lavaux. – Száz oka lehet, hogy leengedi valaki a redőnyeit.
  – De pont annak a lakásnak, ahol elrablottva őrzik gyerekt?! – csattant föl Elke.
  Nevettek.
  – Derítsük fel – mondta Vanessa.
  – Mit? – szólalt meg monsieur Clément. – Ez a nő csak egy a gyanúsítottak közül, és csak annyit tudtok, hogy kivette azt a lakást. Ahogy a hölgy mondta az imént, száz oka is lehetett rá. És ti egy férfi után nyomoztok, ez pedig nő.
  – Igen, apa – érkezett Angélique hangja a város másik végéből –, de ez csak annyit jelent, hogy a nő vette ki a lakást és a férfi írogat nekünk. Le kell nyomoznunk a gyanúsítottakat, hogy kizárhassuk őket. Ha Szardínia tiszta, leállhatunk a megfigyelésével.
  – Helyes a cincogás – vágta rá Françoise –, egérke, mármint Martin, gyerünk, törd fel a nő régi lakását, ott biztos nincsen senki, keress nyomokat!
  – Vettem – felelte Martin –, indulunk.
  Kissy átsurrant a parkoló kocsik alatt és csatlakozott az egeréhez, aki átölelte.
  – Cica is lehet odabent – súgta.
  – Tudom – felelte Kissy. – Te mész elöl, én lopakodok mögötted. Hátulról előbújik a cica és elkap engem, te pedig hősiesen megküzdesz vele és megmented a kisegeredet. A bundáját kitesszük az ágy elé.
  Nagy füleikben ezalatt madame Lavaux megkérdezte, hogy ki voltaképpen a vezető, és megkapta a magyarázatot, de ők nem törődtek vele. Pár perc múlva elengedték egymást, és óvatosan körülnézve visszasurrantak a házhoz.
  Nem jött senki. Egy percet vártak, aztán Kissy megnyomott egy második emeleti gombot a kaputelefonon. Nem volt válasz. Megnyomott egy másikat.
  – Ki az?
  – Sürgős kézbesítés – felelte Kissy.
  Az ajtó fölberregett. Martin benyitott, besurrantak és máris a liftben voltak. Föl a negyedikre. Monsieur Akárki a másodikon nyilván a nyitott ajtóban várja a sürgős kézbesítést, amíg rá nem jön, hogy valaki másnak kézbesítettek sürgősen.
  Martin becsöngetett, kétszer is. Egypercnyi várakozás után bólintott és elővette a svájci bicskáját. Némi bíbelődéssel kinyitotta az ajtót. Óvatosan belopakodtak, de fegyvert nem vettek elő. Úgysincsen senki idebent.
  És nem is volt. Kis, kétszobás lakás, egyszerűen berendezve, láthatóan egyetlen lakója van, s az láthatóan egy nő. Nappali, hálószoba, konyha, fürdőszoba. Nem úgy festett, mint ahonnan hamarosan ki akarnának költözni, viszont Kissynek olyan érzése volt, hogy Szardínia hosszabb időre távozott. A konyha miatt. Nem volt elöl semmi, se mosatlan edény, se tiszta. Kissy benézett a hűtőbe. Tej, vaj, valami felvágott… itt hamarosan enni fognak megint, de egypár napja nem járt itt senki. A konyhaasztalon vékony porréteget talált.
  – Egérke – szólalt meg Martin a nappaliból. Kissy belökte a hűtőt és kisurrant, a szobaajtóban majdnem összeütköztek. – Gyere, nézd ezt meg.
  A nappali sarkában egy asztalka állt, néhány apró tárgy, egy-két könyv… és egy fénykép.
  Versins úr a lányával.

– Ez nem gyakorlat, egérkék! Mindenki kocsiba, indulás! Versins úr velünk jön, de hátul marad és nem hősködik, megértette, uram?
  Mialatt Vanessa katonai vezényszavakat harsogott, Kissyék már lefelé tartottak. A liftben Martin kinyitotta Kissy hátizsákját és kivette a korcsolyáit, aztán Kissy is az övéit. Kiugrottak a kapun és leültek a járdaszélre.
  – Megvan – mondta Martin, amikor Kissy fölpattant, immár kerekekkel a talpán. – A temetőn át ezernyolcszáz méter, pillanatok alatt ott vagyunk.
  Egy gombnyomással átküldte az útvonalat Kissy telefonjára, és ő is fölvette a korcsolyáit. Átvágtak a parkolón, ki az útra, átsurrantak a száguldó kocsik alatt és be a temető kapuján. Itt aztán szaladhattak, nyílegyenes, széles útjuk volt, kétoldalt magas, árnyas fákkal, itt-ott egy járókelő. Füleik lobogtak a szélben, ahogy suhantak. Most semmiféle cica nem éri őket utol, gondolta Kissy, de ekkor már lassítani is kellett, az út elkanyarodott, kiszaladtak a temető szélére és száguldottak tovább. S egyszer csak kint voltak a túlsó kapunál. Át egy forgalmas úton és tovább az utcákon.
  Amikor megérkeztek a rue de la Délivrance-ra, először a Discoveryt keresték meg. Kint volt a pályaudvar fölött, jó messze tőlük is, a háztól is. Ők is messze voltak még a háztól. Angélique-ék az ellenkező irányból ugyanakkor értek célba, de nem hajtottak be az utcába, a keresztutcában parkoltak le, egy másik épület fedezékében.
  – Hogy csináljuk, egérkék? – kérdezte Angélique.
  – Van egy ötletem – felelte Nimby. – Mi elakadtunk a forgalomban, kell még két perc, hogy odaérjünk, addig vegyétek föl a gépet, Niala kiviszi nektek. Vágjatok egy egyenes botot, úgy negyven centi hosszút!
  Martin már kinyújtott kézzel üdvözölte a feléjük suhanó Discoveryt, Kissy ezért odalépett a legközelebbi fához, kést rántott és kíméletlenül lecsapta egy vékony ágát. Gyors mozdulatokkal levagdosta róla a kisebb gallyakat. A mikrobusz csakhamar megállt mellettük, s Nimby már ki is ugrott egy drótszállal.
  – Figyelj, egérke. Úgy drótozom a hasadra a botot, hogy elöl a két rotor között áll ki. Húsz centit nyúlik előre, ezzel manőverezhetsz.
  – Vettem, de ne csiklandozz – nevetett Niala, most már élőben is hallották a hangját, hátul ült a kocsiban.
  Két perccel később a figyelők elhelyezkedtek a ház három oldalán. Észak: Jennifer, a ház előtti parkolóban. Dél: Nimby, a szomszéd épület tövében. Nyugat: Chantal, a keresztutca másik oldalán. A leredőnyözött ablakokat nézték és vártak. Nialát bezárták a mikrobuszba, most nem volt szüksége navigátorra. Hét egér és Versins úr a kapu felé tartott. Vanessa előresietett, és szerencséje volt, egy nő éppen belépett a kapun.
  – Ne csukja be, asszonyom! – kiáltott rá a mikró. – Köszönöm!
  – Te itt laksz?
  – Nem, madame, Hélène Laroche-Fréonhoz jöttem.
  – Nem ismerem…
  Mert nem nézel Belmondo-filmeket, gondolta Kissy.
  Mire odaértek a kapuhoz, a nő már bement a lakásába. Vanessa beengedte őket, és fölballagtak a lépcsőn.
  – Rendben – mondta Pi menet közben –, akkor a kiosztás a következő. Bal oldali ajtók: Kissy, Martin, Angélique. Jobb oldal: Françoise, Elke, én. Vanessa az ajtóban áll és lő mindenkire, aki megjelenik, Versins úr pedig a háta mögött vár.
  – És nem lép a tűzvonalba, mert hátbalövöm – nézett a férfira Vanessa. Az bólintott.
  – Ennél nagyobb veszély is van – tette hozzá Angélique. – Ha Santánál vagy a nőnél mégis van fegyver, akkor Vanessa az, aki ártalmatlanná tudja tenni. Ha elzárja az útját, minket találhat el.
  – C-c-c – mondta Elke. – Ő nem tud lövni csak úgy, kell pisztoly fölemel, céloz, és előszoba tele lesz fegyveres kisegérekvel, akik lövik szitát belőle.
  – Igen, de közben a másik tettes ott lehet abban a helyiségben, amit rád bíztunk – figyelmeztette Kissy. – Nem fordíthatsz hátat neki.
  – Nem, persze, előbb kinyuffasztom.
  Fölértek a legfelső szintre, Pi hátraintett, hogy csend legyen. Némán sorakoztak föl a lakás ajtaja előtt, három egér a bal oldalon, három a jobbon, Vanessa középen, Versins úrnak intettek, hogy maradjon kicsit hátra, kellett a hely. Mindenki elővette a Nimbuszát. Pi Vanessa előtt állt, jó három méterre az ajtótól.
  – Papa Hotel – suttogta Angélique.
  – Papa Hotel – felelte Niala. – Echo Sierra egy.
  Kissy rápillantott a telefonjára. A házat látta felülről, a Discovery mostanáig a tetőn üldögélt, most felszállt és lecsapott a déli oldal mellett. Hirtelen nekirepült az ablaknak a kinyúló bottal, jó nagyot koppanhatott.
  – Echo November egy – mondta Niala, fölkapta a gépet, átrepült a ház fölött és ott is koppantott az ablakon.
  – Echo Whisky egy!
  Megütötte a nyugati ablakot is, aztán vissza a déli oldalra, majd megint a nyugatira, a délire, az északira, a délire, összevissza, hol az első, hol a második ablakot.
  – Echo Sierra kettő! – harsant hirtelen Nimby. – Alpha Foxtrot!
  – Echo Sierra – vágta rá Niala –, bevágok! Készüljetek! Látom a nőt, indíts!
  Pi vállal nekirohant az ajtónak, aztán rúgott is egyet rajta. Az ajtó kinyílt és beözönlött az egérkommandó.
  Az előszobában nem volt senki. Kissy balra fordult és beugrott az első ajtón, amit nyitva talált. A konyha volt, nem volt benne senki, de ajtó nyílt belőle a következő helyiségbe. Föltépte.
  Ott volt a nő, az ablaknál állt és rémülten hadonászott a feje fölött zúgó helikopter felé. Martin is ott állt már az ajtóban.
  – Föl a kezekkel! – ordítottak rá mindketten egyszerre.
  – Mi lesz már?! – üvöltötte Kissy, rászegezve fegyverét a nőre. – Lássam a kezedet!
  – Alpha November, Alpha November! – harsant hirtelen többszólamú egérkórus a fülükben. – Megvan a gyerek, semmi baja!
  Kissy hirtelen eltette a fegyverét, a nőhöz lépett, aki puszta kézzel rá akart támadni. Kissy könnyedén elkapta a csuklóját, hátracsavarta a karját, aztán kirúgta alóla a lábát és szépen, szakszerűen hasra fektette.
  – Macskamentesítve – mondta föl sem nézve, s Martin már ott sem volt, szaladt segíteni a többieknek. Kissy remélte, hogy a férfi nem adja meg magát ilyen könnyen. De már meg is szólalt Angélique hangja:
  – A pasas nincs a lakásban, Pif, vigyázzatok, bármikor megjöhet!
  A figyelők azonnal rávágták, hogy indulnak a házba. A Discovery közben már kilibbent a folyosóra, de továbbra is szemmel tartotta őket, Kissy látta, hogy rendszeresen feléjük fordul.
  – Minden macskamentes! Versins úr bejöhet, harmadik ajtó balra!
  Az ajtó előtt elrohant az apa az egyik irányba, egy sor egér a másikba, vissza Vanessához, aki néhány pillanatig egyedül őrizte a lépcsőházat.
  Kissy ekkor jött rá, hogy hiszen a pasas hollétét éppen ő tudhatja meg a leggyorsabban.
  – Hol van a pasid? – kérdezte.
  Valami mormogás volt a válasz.
  – Nem hallottam!
  – Dögölj meg!
  Kissy rosszallóan cöcögve megcsóválta a fejét, előhúzta a kését és a nő arca mellé tette a padlóra. Megnyomta a gombot, a penge kiugrott.
  – Bemutatom Bicska felügyelőt. Kemény és éles a modora. Rozsdamentes, úgyhogy neki hiába mondod, hogy dögöljön meg. Persze meg lehet próbálni, de ha megharagszik, még rápaskol az arcodra, és a börtönben nem valami fejlett ám a plasztikai sebészet.
  – Akkor téged lecsuknak…
  – Ugyan már, picikém, beadom önvédelemnek, különben meg nem mindegy neked, hogy velem mi van, amikor te hátralevő életedre úgy nézel majd ki, mint egy lidércnyomás? Tehát, Irène, kis szívem: hol van a pasid?
  – Honnan tudod a nevemet?
  – Mindig ilyen sok értelmetlen kérdést teszel föl? Én itt vendég vagyok, udvarias házigazda először is válaszol a vendégnek. Mégpedig sietve, nézd, Bicska felügyelő már nagyon ideges – ezzel megmozgatta a kést a padlón.
  – Nincs… nincs pasim!
  – Akkor kicsoda Santa?
  – Én vagyok…
  – Hogy ki?! – Kissy hirtelen lehajolt és a nő arcába nézett. – Te fenyegetőztél azzal, hogy fölkapod, mint egy pelyhet? Hogy megerőszakolod?!
  – Én…
  – A gyerek ugyanezt mondta – szólalt meg egy hang Kissy fülében. Angélique. – Nincsen semmiféle pasi. Soha nem is volt. A nő rabolta el, ő tartotta itt fogva, ő csinált mindent.
  Kissy fölnézett. Angélique ott állt az előszobában, s vele az egész csapat. És a gyerek. Gyűrött volt és megviselt, de belépett a szobába és a nőt nézte.
  – Nézd csak, Irène – mondta Kissy, és a másik irányba fordította a nő fejét –, valaki látni szeretne. Tudod, mi tanultuk gyermekpszichológiából, hogy ilyenkor nagyon fontos, hogy legyőzve lássa kínzóját, akkor tudni fogja, hogy nem árthat neki többé. Ezért ha most valami udvariatlant mondanál neki, az olyan kedvezőtlenül hatna a mentálhigiénéjére, hogy kompenzációképpen kénytelen lennék lenyisszantani a füledet. – Ezzel meg is fogta Irène egyik fülét és fölvette a kést. – Tudod, ő még gyerek, nem hagyhatunk benne életre szóló pszichés traumát. Neked meg tökmindegy, hogy hány füllel kerülsz a sittre.
  – Azt mondtad – szólalt meg Ninon kicsit remegő hangon, bár az apja fogta mindkét vállát –, hogy most már kioldozod a kezemet, mert úgyse tudlak megverni.
  Irène morgott valamit válaszul.
  – Ugye azt akartad felelni, hogy igen, így volt, tisztelt kisasszony? – tudakolta Kissy.
  – Igen…
  – Kisasszony?
  – Igen, kisasszony!
  – Egész éjjel – mondta Ninon – azt terveztem, hogy ha ki tudnám nyitni a szoba ajtaját, te biztos alszol… én pedig így csinálnék.
  Lerázta a válláról az apja kezét, odajött hozzájuk és akkorát rúgott a nő oldalába, hogy Kissy majdnem leesett róla.

Az előszobában és a lépcsőházban is hemzsegtek az egerek, ott volt a három figyelő és Niala is, feje búbjára tolva a videószemüveg, hátizsákjára szíjazva a vezérlő és a Discovery. A rendőrök néztek is nagyokat, amíg elhaladtak köztük. De volt ott még két gyerek, tíz-tizenkét éves fiúk, valamint az apjuk, egy nagydarab, atlétatrikós férfi, ők a szomszéd lakásból jöttek ki a nagy csődületre. El voltak képedve a hírtől, hogy egy nő tartott itt fogva egy kislányt egy álló napon át. A férfi nagy hangon ki is jelentette, hogy ha tudott volna erről, hát ő nem nézi, hogy nő, rátöri az ajtót és péppé veri. Elnézve a pasas méreteit és a kistermetű, vékony Irène-t, Kissy úgy tippelt, ahhoz a péphez nem kellett volna több két-három ütésnél. Ninon jóval kisebb volt nála is, le is lehetett gyengülve, de akkorát rúgott, hogy az egerek után a rendőrök is fontolóra vették, ne hívjanak-e mentőt. De végül Irène a saját lábán ment le a rendőrkocsiba.
  Az egérkék átnézték a lakást. Bútorzat alig. Abban a szobában, ahol a gyereket megtalálták, egy ágy, ahhoz kötözte a nő a bokájánál fogva, de csak éjszakára, még meg is mondta, hogy nappalra nem kötözi meg, nehogy kisebesedjen a bokája. Volt még egy asztalka meg egy teljesen üres polc. A másik szobában, ahol a nő aludt, egy földre dobott matrac, egy polc, rajta néhány könyv, zsebrádió, ezeket Kissy magához vette. A konyhában beépített bútor, a hűtőszekrény tömve, a konyhaasztalon nagy halom konzerv. Az egerek összenéztek, s Pi már indult is lefelé. Ők pedig fölkaptak egy-egy kupac konzervet.
  – Mit csináltok? – kérdezte Ninon, aki megint az előszoba közepén állt az apja védelmező ölelésében, egypár fegyveres kisegérrel körülvéve.
  – Kifosztjuk a konyhát, ha nem bánod – közölte Vanessa. – Teljesen fölösleges ezeket itthagyni a következő lakónak.
  – Utálom a babot.
  – Jó, akkor azt megkapja valaki más. Pi ideáll a kocsival, egykettőre lecuccolunk mindent.
  Lent a földszinten Kissy meglepve torpant meg. Az egyik ajtószárnyat Elke nyitva tartotta, de a másik szárny alsó felén az üveg kitörve, szilánkok mindenhol.
  – Itt meg mi történt?
  – Hát valahogy be kellett jutnunk – nevetett rá Nimby. – Nem értünk rá megvárni, amíg jön valaki.
  Kissy lesietett a kocsihoz, beszórta konzerveit, amiket gondos egérkezek máris beljebb vittek az útból, s ahogy visszafelé indult, egy nővel akadt össze, aki szintén meglepve nézte az üveget.
  – Hát itt meg mi történt? – kérdezte szakasztott ugyanúgy, mint az imént Kissy.
  – Bűnüldözés, asszonyom – felelte Kissy. – Majd kapnak egy címet, ahová küldhetik a számlát. Gyermekrablót fogtunk a házban.
  – Szóval maguk azok. David hadnagy, bűnügyi rendőrség.
  Kissy összeráncolta a homlokát.
  – Ha maga David, akkor én Jean-Jacques vagyok.
  – A családnevem David. Mi ez a költözködés?
  Éppen egy csapat kisegér tolatott el mellettük. Kissy egy egész karika sajtot is látott egyiküknél, igaz, elég olcsó, gyenge minőség.
  – Kiraboljuk a konyhát, ha nincs ellenére.
  – Hogy képzelik ezt?
  – Ezzel a kocsival – mutatott Kissy a mikrobuszra. – Csak berakodunk és kész.
  – Szó sem lehet róla, ezt nem tehetik. Azonnal vigyenek vissza mindent.
  – Eszünk ágában sincs – jelent meg mellettük Vanessa. – A bájos ifjú hölgy azért vette mindezt, hogy az elrabolt gyereket etesse vele. Hát pontosan erre is fogjuk használni.
  – Kivéve a babot – szúrta közbe Kissy olyan ügybuzgalommal, hogy még a rendőrnő is elmosolyodott egy pillanatra.
  – No igen – bólintott Vanessa. – A babot utálja. Mit akarnak csinálni ezzel a rengeteg kajával, leltárba veszik mint bizonyítékot, aztán ott megy tönkre a rendőrségi raktárban? Ha meg itt hagyják, a következő lakó se cipelné be Irène-nek a dutyiba. De ha kívánja, megkapja az árát, úgyis szüksége lesz pénzre, Versins úr akkora összegre pereli, hogy a gyerek nagymama korában is kapja még a részleteket.
  – Versins?
  – A gyerek apja.
  – Nem az a Versins, akinek bútorgyára van Doullens-ban?
  – De, pontosan.
  A hadnagy sóhajtott. – Kicsi a világ. Nála dolgoztam, mielőtt rendőr lettem.
  – És szövögetett olyan terveket – érdeklődött Kissy –, hogy elrabolja a gyerekét és váltságdíjat követel?
  – Micso… dehogyis!
  – No látja. Ezért van maga most a rács innenső oldalán, Irène pedig a túlsón.

A hadnagy először is ki akarta hallgatni a gyereket, akivel már a lépcsőházban találkozott odafönt. Versins úr közölte, hogy itt nem, és a kapitányságon sem. Otthon. A hadnagynak nem tetszett, hogy oda-vissza furikázzon Doullens-ba olyasvalakit kihallgatni, aki itt van, amire Versins úr közölte, hogy őt egyvalami érdekli, haza kívánja vinni a lányát, és nem ajánlja, hogy ebben megakadályozzák. Ekkor közbelépett Niala és kijelentette, hogy Clément-ék nagyon szomorúak lennének, ha csak annyi időre láthatnák Ninont, akinek felkutatása végett ezt a vendégsereget a házukba fogadták, amíg kiszállnak a mikrobuszból és átülnek a saját kocsijukba. Őnáluk meg lehet tartani a kihallgatást is, és különben is, Ninon éhes, szomjas, meg akar fürödni, Doullens-ig pedig félóra az út. Úgy mondta, mintha félóra egy végeláthatatlan időtartam lenne. Tehát indulás!
  Olyan ember persze még nem született, aki egy D’Aubisson egérrel vitatkozni tudna, így a kocsik néhány perc múlva begördültek a Clément-ház udvarára. A két hölgy megölelte Ninont, leültették a kerti asztalhoz, üdítőt, süteményt tettek elé, a hadnagy pedig diktafont vett elő, belemondta a dátumot és a pontos időt, a helyet, ahol vannak, a saját nevét, aztán mindenkit megkért, hogy mondja be a nevét és a lakcímét.
  – Ki szerzett elsőként tudomást a gyermekrablásról?
  – Én – szólalt meg Ninon csípősen.
  – Úgy értem, rajtad kívül.
  – Én – felelte az apja, és elmesélte Santa hívását a lánya Facebookján. Amikor a hadnagy azt mondta, hogy ezt majd el kell olvasnia, a kezébe nyomtak egy gépet, rajta a Cirrus által eltett loggal. Annyiban különbözött a Facebook saját logjától, hogy ott csak a beszélgetés egyes szakaszainak elején van időjelzés, a Cirrus viszont minden egyes üzenet időpontját feljegyzi, és azt is tárolja, hogy az üzenetet valójában ki küldte Versins úr nevében.
  – Kap egy példányt – mondta Nimby.
  – Köszönöm. Miért maguk irkáltak Versins úr helyett?
  – Mert nem jövünk ki a sodrunkból, követjük az előre megbeszélt stratégiát, ő viszont érthetően fel volt zaklatva, nem mindig hozott volna jó döntéseket.
  – Értem. Miért döntött úgy, hogy ezeket a fiatalokat avatja az ügybe?
  – Nem én döntöttem – rázta meg az úr a fejét. – Az alapítványnak van egy programja, amely figyeli az ember facebookos kommunikációját. Ezt néhány hete feltettem a lányom Facebookjára, így szereztek tudomást róla.
  – Mi kerestük meg az urat – cincogta közbe Chantal.
  – Tehát maguk egy alapítvány?
  Egy pillanat alatt több tucat kisegér-igazolványt tartottak a hadnagy elé.
  – Jerry Alapítvány. S mivel foglalkoznak?
  – Netes pedofilokra vadászunk – felelte a Jerry kórusban.
  – Nekem azt mondták, váltságdíjért rabolták el…
  – Igen, de a beszélgetésben sok kulcsszó szerepelt – mondta Kissy –, ezért riasztást kaptunk. Egy elrabolt gyereket pedig nyilvánvalóan kiszabadítunk, akármilyen okból rabolták el.
  – Volt szexuális indítéka a cselekménynek?
  Kis csend támadt. Kissy helytelenítést érzett a nő magatartásában, nyilván mert a bűnüldözést rendőrségi monopóliumnak érezte.
  – Sajnálom, vasárnap van – szólalt meg Pi.
  – És? – kapta föl a fejét a nő.
  – Azokat a kérdéseket, amikből erre választ kapnánk, nekem kellene föltennem, de nem itt, hanem egy gyerekbarát kihallgatószobában, ahova viszont nem mehetek, mert vasárnap van. Nem dolgozom. Így nincsenek nálam az ehhez szükséges irataim sem.
  – Ön pszichológus?
  – Igen, Nizzában dolgozom rendőrségi gyermekpszichológusként.
  – Rendőri állományban?
  – Nem, civil szakértőként.
  – Értem. S ebben a minőségében működik együtt az alapítvánnyal?
  – Dehogy, egyik alapítója vagyok, akkor még egyetemre jártam.
  Ninon mindezek alatt nem különösebben foglalkozott velük, sütit evett.
  – Tehát amennyire egyelőre tudjuk – összegezte a hadnagy –, a cselekménynek nem volt szexuális indítéka.
  – Santa üzeneteiben sokszor szerepelt, hogy megerőszakolja – szólalt meg Nimby –, de úgy éreztük, hogy csak félelemkeltésnek mondja. Most pedig már azt is tudjuk, hogy félrevezetési szándék is volt benne, emiatt végig férfit kerestünk. Ninonra is ráparancsolt, hogy nevezze bácsinak a hangfelvételen.
  – Hogyan találták meg?
  Elmesélték. Némi időbe telt, mert mindent meg is kellett mutatni és megmagyarázni különböző technikáikat, a Discoveryt föl is röptették, hogy a hadnagy lássa, tényleg repül. Mire mindennel végeztek és a hadnagy elbúcsúzott, négy óra elmúlt, kezdtek szedelőzködni ők is. A doullens-iak nagy hálálkodások után elmentek, a csomagtartóba szorgos egérkezek berakodták az Irène vásárolta ennivaló egy részét, némi babot is, mert a két felnőtt viszont szereti. A másik része Clément-ék kamrájába és konyhájába vándorolt, s egy kisebb adagot magukkal vittek, főleg olyasmit, amit megeszegetnek az úton. Párizs két óra innen, a délvidékieknek és Elkének aztán még jön a repülőút. Őket északi egereket Tom vitte haza, hiszen az lehetetlenség lett volna, hogy az egyik maxi elvigye őket a mikrobusszal Vaucressonba és aztán még visszametrózzon a reptérre, ezért fölhívták Tomot, aki beszervezte egy barátját, ő vitte a mikrobuszt, a barát hozta utánuk a taxit.
  Persze telefonáltak Compiègne-be, elmesélték az ottaniaknak, hogy végződött a történet, aminek ők csak a legelejét hallották.
  De csak később derült ki, milyen jól tették.

– Chaton, azt hiszem, téged keresnek!
  Kissy meglepve nézett Fernand-ra, aztán Jacques-ra. Vigyorgott mind a kettő. Aztán szétvált a tömeg és meglátta, ki keresi.
  Az udvar szélén üldögélt, vagy öt méterre Kissytől, és nemigen foglalkozott a körülötte levő világgal. Az sem izgatta, amikor Kissy odasétált hozzá és leguggolt mellé.
  – Szia, cicus, mi szél hozott?
  A cicus nem szólt semmit. Talán még nem is tudott beszélni. Pár hetes lehetett, egészen kék volt a szeme és fölfelé mutatott a farka. Kissy tudta Nimbytől, hogy a kicsi macskák még állandóan utasításokat kapnak az anyjuktól, hogy mit tegyenek, ezért szüntelen kapcsolatban állnak: a farkincájuk az antenna. A kiscica valószínűleg éppen rádiójeleket vett, mert nem figyelt Kissyre, aki a Jerry-kiképzés villámgyors mozdulatával csapott le a nyakára és emelte föl. Ahogy fölegyenesedett vele, az egész suliudvaron végighullámzó tapsorkán fogadta.
  Kissy csípőre tette bal kezét; a másikban a kismacska előírásosan összegömbölyödött.
  – Elkapta! – rikkantotta valaki.
  – Hogy jutott eszetekbe, hogy énhozzám jött? – érdeklődött Kissy.
  – Hát… ugye…
  – Szamárság. Elkóborolt az anyjától. Mihozzánk – nyomta meg a szót, hogy értsék, a csapatra gondol – nem szoktak macskák jönni. Legfeljebb születni, azt elég gyakran.
  Jobb kezében a cica egyszer csak föladta a kölyökreflex fegyelmét és fészkelődni kezdett, nyújtózkodott, csavargatta a testét, aztán fölnyúlt egyik mancsával és egy karmát beledöfte Kissy csuklójába.
  – Au, te szúrsz!
  Másik kezébe vette a kölyköt, most a hóna alatt fogva meg, és gyors léptekkel az udvar végében termett, itt lakhatott a macskacsalád. Lerakta a gyereket a fűbe.
  – Keresd meg anyádat. Arról ismered meg… – A kiscica fél pillanatig tétovázott, aztán futásnak eredt, macskakölyök módra, egyszerre ugorva a két mellsővel és a két hátsóval. Egykettőre eltűnt a bokrok között. Kissy legyintett és befejezte a mondatot. – …hogy ő is macska.
  Visszatért a többiekhez, akik vigyorogva figyelték.
  – Azt hittük, bosszút állsz – derült Fernand. – A sok üldöztetésért.
  – Szamár vagy – közölte Kissy. – Ez a falatnyi kisgyerek nem tehet arról, amit a rokonai elkövettek ellenünk. Természetesen ha legközelebb úgy találkozunk, hogy például Martint próbálja becserkészni, akkor szemrebbenés nélkül végzek vele, és legközelebb az ő bundájában megyek az operába.
  – Elég kicsi bunda lesz – jegyezte meg Cécile.
  Murielle oldalba bökte.
  – De hisz tudod, hogy Françoise igazából milyen picike.
  – Ja, persze…
  Kissy büszkén föltartotta gombszerű orrocskáját, bólintott, és abban a pillanatban észrevett két embert Murielle háta mögött. Nem néztek erre, a kapu felé tartottak, de ő azonnal felismerte őket, pedig idegenek voltak. A magatartásukról.
  – Azt hiszem, mégiscsak vannak, akik engem keresnek – állapította meg.
  Az előcsarnokban érte utol a két férfit.
  – Jó napot – mondta.
  – Jó napot – pillantottak rá azok, de nem álltak meg.
  Kissy lépést tartott velük.
  – Rendőrség, nemde?
  A magasabbik lassított.
  – Igen, rendőrök vagyunk.
  – Gondolom, engem keresnek.
  – Az attól függ – állt meg a magasabbik, majd pár lépés után a másik is.
  – Françoise Chaton, Jerry Alapítvány.
  A magasabbik hümmögött.
  – Szóval ebbe az iskolába nem is járnak rendőrök másért, csak maga miatt?
  – Ritkán.
  – Hm. S hol találjuk az igazgatót?
  – Erre jöjjenek.
  – Köszönjük – mondta a magasabbik, és elindultak. – S mit szokott elkövetni, hogy ilyen gyakran jönnek rendőrök magáért?
  Kissy fölnézett rá és érezte, ahogy két nagy füle elindul lefelé.
  – Maguk nem is miattam jöttek.
  – Hát nem. Látja, ez a ritka eset is bekövetkezik néha.
  Kissy sóhajtott.
  – No sebaj. Tegnapelőtt még egy hadnagy előtt tettem vallomást.
  – De úgy látom, szabadlábon védekezhet.
  – Én igen – mondta Kissy sötéten.

– És nem volt ott senki, akit orrba vághattál volna? – tudakolta Françoise.
  – Mi a csodának, egérke?
  – A Jerry Alapítvány kisegere vagy – közölte a zseb kioktatóan. – Megillet a jog, hogy a közeledben tartózkodó rendőrök veled foglalkozzanak és ne mással.
  Kissy nevetett.
  – Nem vagyok biztos benne, hogy ha hirtelen orrba vágok valakit a suliban, akkor úgy foglalkoznának velem, ahogy szeretném. Kezdődik a kémia.
  Nem köszönt el Françoise-tól, hisz beszélnek ma még. Eltette a telefont és bemasírozott az osztályba.
  – …szememmel láttam – hallotta a háta mögül. Ez Fernand. – Ő kapta el a macskát, nem fordítva.
  Kissy kiegyenesítette nagy füleit.
  – És mit csinált vele? – Ez meg Juliette.
  – Semmit, szabadon engedte. Ők sosem állnak bosszút ártatlanokon.
  Kissy kihúzta magát. Már tudta, hogy a mai hőstette után elterjed a hír a Nemeslelkű Kisegérről, aki nem áll bosszút a sok-sok üldöztetésért, és puszta kézzel fékezi meg a legóriásibb macskákat.
  – Nagy macska volt?
  – Nem, csak egy apró kölyök.
  No sebaj, gondolta Kissy. Majd a hírverés apránként megnöveszti azt a macskát. És a jövő héten már mindegyik azzal dicsekszik, hogy a hős kisegér őt magát rángatta vissza a szörnyeteg torkából.
  Ennyit igazán elvárhat tőlük.

– Mi a helyzet? – jelent meg Vanessa a képernyőn, éppen szembenézve Kissyvel, aki vigyázzba vágta magát.
  – Az első fázissal készen vagyunk, parancsnok. Az ellenállás minimális volt. Legyőztük és felaprítottuk őket. Puhára főttek mind!
  A parancsnok jóváhagyóan bólintott.
  – Derék dolog. Készüljetek a következő ütközetre.
  – Parancs – felelte Kissy –, hogyan?
  – Most fogjuk legyőzni a virslit. Kockázzátok föl a hagymát, pároljátok meg, sót és borsot bele, aztán tegyétek hozzá a virslit. Karikára vágva. Pirítsátok meg szépen, és ne hagyjátok, hogy ellentámadást indítsanak. A krumplit pedig törjétek össze vajjal. Ha mindkettő kész, keverjétek össze.
  – Értettük – felelte Kissy, szalutált és csatlakozott az egeréhez, aki máris nekifogott hagymát szeletelni. Fölkapta a kést, megfenyegette vele az egyik hagymát, de mielőtt annak ideje lett volna megijedni, máris letette a fegyvert és kisurrant az előszobába.
  – Nahát, madame Faubourg – mondta a monitornak, és megnyomta a gombot, aztán kinyitotta az ajtót. – Nahát, madame Faubourg – mondta az érkezőnek még egyszer.
  – Szervusz. Bocsánat, hogy bejelentés nélkül rátok török, de átszervezték a jövő heti programomat, s arra gondoltam, jöhetnék-e korábban.
  – Persze… de hát ezt lehetett volna telef… ja, márminthogy most. – Kissy érezte, hogy megint nem viselkedik túl zseniálisan, de hát mindegy, madame Faubourg már jól ismeri. – Hogyne jöhetne: egy feltétellel.
  – Halljuk.
  – Megkóstolja a főztünket és véleményt mond róla.
  – Hát itt van Vanessa is?
  – Csak virtuálisan. A valódi egérszagot ketten biztosítjuk.
  Visszamentek a konyhába, ahol Martint könnyek között találták.
  – Ó, drágám, olyan régen elmentél már – hüppögte –, annyira hiányoztál…
  – És annyira csíp a hagyma – felelte Kissy éppoly drámaian, és kettészelte az imént már megmenekült példányt. Madame Faubourg mosolyogva csóválta fejét és szemrevételezte munkájukat.
  – S mi lesz mindebből? – kérdezte.
  – Azt nem tudjuk – felelte Martin. – Vanessa nem kötötte az orrunkra.
  – A kis gombszerű orrocskánkra – pontosított Kissy.
  A hölgy végignézett a fali polcra kirakott öt táblagépen és megállapította, hogy Beaulieu-ben, Franconville-ben, Neuillyben és Kielben ugyanazzal foglalkoznak az egérkék, hagymát kockáznak, főtt krumplit törnek, virslit karikáznak.
  – Hát Françoise?
  – Elutazott, a nagymamája megbetegedett. A Vanessával közös nagymamája Angoulême-ben, aki Vanessának nem rokona – magyarázta Kissy, hogy egészen világos legyen. – De reméljük, semmi komoly.
  Madame Faubourg megköszönte a felvilágosítást és elment porszívózni. Ők addig megcsinálták a pirított virslit és a tört krumplit, összekeverték, kivajaztak egy tűzálló edényt és beletöltötték.
  – Minden tojásnak külön mélyedést csináljatok, nem kell túl mély, csak szét ne folyjon – tanította séfjük.
  Kissy bólintott, felütött egy tojást a tálkába, szemrevételezte és átadta Martinnek, aki elhelyezte az egyik mélyedésben. Négy tojást kapott a műalkotás.
  – Helyes – mondta séfjük. – Sütők előmelegítve kétszáz fokra?
  Sorra futottak be a jelentések a Jerry összes harcálláspontjáról: igen, sütők előmelegítve kétszáz fokra.
  – Akkor mehet. Egyeztessétek az órákat, háromnegyed óra kell neki.
  – És petrezselymek? – kérdezte Elke, mert az is ki volt készítve, de nem nyúltak hozzá.
  – Majd a végén, amikor kivettük. Addig megcsináljuk a salátát és levadásszuk a cicát.
  – Cicát honnan?
  – Ki-ki ahonnan tud. Muszáj edzésben maradnunk.
  – De itt nincsen cica. Nem mer bejönni kerítésen, láti tömény kutyaillatot, halli vidám csaholások és fegyveres kisegérke dumálás, ide nem jön cica. Szomszédba inkább, ott nem van kutya – Elkének fölcsillant a szeme –, átmegyek majd és ások neki csapdaveremet szomszédban, jó?
  – Jó – felelte Vanessa, és senki sem foglalkozott olyan apróságokkal, hogy egy verem oldalán egy cica egyszerűen fölsétál. – De most irány a kamra, csattogjon a füled!
  – És mi neve?
  – Vanessa D’Aubisson.
  – Nem! Kajánek!
  – Virslis tört krumpli tojással. Ennek sincsen szakácsos neve, egérke.

Madame Faubourg-nak ízlett a Vanessa tervezte vacsora, de egykettőre bekapta a kóstolót és ment vissza dolgozni, ma este meg akarta csinálni az egész földszintet, holnap az emeletet meg az alagsort. Ők jól belaktak a virslis tört krumplival meg a salátával, aztán indultak dolgozni ők is: kémia, fizika, földrajz, rengeteg mindent kellett átnézniük. De Kissy még kiszaladt egy pillanatra, meg akarta tudakolni Macskától, mit bámul meredten legalább öt perce, néhány méterre a konyhaajtótól, egy bokor tövén.
  – Szia, Macska, mizujs?
  Macska nem szólt semmit.
  Kissy leguggolt, benézett oda, ahova Macska bámult, de semmi különöset nem látott. Egy bokor töve, némi lehullott levelek, növényi törmelék. Macskára nézett, aki oldalra fordította jobb fülét, aztán vissza.
  – Gyere be vacsorázni – állt föl Kissy –, a füledet tornáztathatod bent is.
  Macska nem szólt semmit és nem is mozdult. Kissy legyintett és visszafordult a konyha felé.
  – Vff… vff… vff… – szólalt meg Macska.
  Kissy megdermedt. Még sose hallott tőle ilyen hangot. Lenézett. Macska ugyanúgy hasalt lelapulva és hallgatott.
  – Te adtad ki ezt a hangot?
  Ezúttal választ kapott: a hang megint megszólalt. De nem Macska adta ki.
  – Vff… vff… vff…
  Mint egy fújtató. A bokor felől jött. Kissy elővette a kését, készen arra, hogy kinyissa és döfjön vele, és lesunyt fülekkel, lassan megkerülte a bokrot. Nagy bokor volt, egészen elfogta a konyhából jövő fényt, ezen az oldalán már szinte sötét volt.
  – Vff… vff…
  Semmi kétség, a bokorból jött. Kissy tudta, mi következik. Most be fog nézni a bokorba és halálra fog rémülni az űrlénytől. Aztán becsalogatja a szobájukba, összebarátkoznak, és amikor az űrlény hazautazik, Françoise-tól veszi majd át a muskátlit. Szerencse, hogy tudnak jó gyorsan biciklizni.
  Félrehajtotta az ágakat és benézett a bokorba. Nem látott semmit. Kockáztatva, hogy egy pillanatig védtelenül marad, a bicskát tartó kezével előhúzta a telefonját, bekapcsolta a fényt, bevilágított… és…
  Ott volt. Egyenesen egymás szemébe néztek.

Öt perccel később a két kisegér már az ablakból figyelt kifelé. Macskát behívták, a konyhát besötétítették, csak a kinti lámpa világított. Suzy bent aludt a nappaliban. A tálkákat előrelátóan a fénykör legszélén tették le, ahol már alig látszanak.
  – Ha nem rohant el, amikor téged meglátott – susogta Françoise a telefonban –, akkor elég bátor ahhoz, hogy most előjöjjön.
  – Ha éhes – mondta Elke.
  – Persze hogy éhes. Nem evett velünk virslis krumplit.
  Az egyik tálban macskakaja volt, a másikban tej, jóval nagyobb adag, mint amekkorát Macskának szoktak kirakni.
  – Ott van – cincogta Kissy, és az ablakhoz tartotta a telefont, hogy a többiek is lássák.
  Az űrlény óvatosan mászott elő a bokorból, és folyton szimatolt mindenfelé. Hosszú, elkeskenyedő pofácskája volt, és éppolyan gombszerű orrocskája, mint nekik. De a füle egészen apró, szóra sem érdemes. Domború háta volt, egészen sötétbarna, mint a bogaraknak, és rövid lábacskái. De nem volt bogár.
  – Tüskös? – kérdezte Elke. – Innen nem látszik.
  – Biztos lehetsz benne, egérke.
  – Kissy majd kirohansz és megsimogati.
  – Van is eszemben! – vágta rá Kissy. – Világgá rohanna előlem és soha többé nem jönne vissza, ha pedig utolérem, összeszurkálja a kezemet.
  A vendég ekkor kiért a tálkák mellé, és gyorsan hozzálátott a tejhez. Most már több fény esett a hátára.
  – Tényleg tüüsköööööös – örült meg Elke. – Pont mint mi!
  – Ti? – csodálkozott madame Faubourg, aki éppen kijött a konyhába és kinézett mellettük az ablakon.
  – Mi zsebikék! Amikor voltunk shindyeknek csapdácskában iszonyú fantasztikus nagyon tüskös kisegérek, nadrágka miatt, shindy csak hadd nyúlkál bátran, tüskök majd jól összedöfik mancsáját! Úgyhogy kell éppen ezért elnevezni vendéget Sünikének, beszéltem, cin-cin.
  – De hisz már el van nevezve, és éppen így – mondta Martin. – Az ott kint tényleg Sünike.
  – Ezért könnyű megjegyezni. Macskának sincsen több neve, csak Macska, és egymást is hívunk gyakranta csak annyi, hogy egérke. És volt már, hogy köszöntem Suzyt is csak azzal, hogy szia, kiskutya. Mindenkit hívni biosystematisch, így legegyszerűbb.
  Sünike ezalatt kiitta a tejet és rátért a macskakajára.

Kissy fölpillantott a nagy faliórára. Tizenhárom húsz, kicsit korán jött, de hamarabb ért véget a tanítás. Nem baj, kivárja. Esetleg átmegy a büfébe egy sajtos szend…
  Megdermedt. A tranziton népes csoport haladt át, nyilván most szállt le a gépük. Egy kövér turista mögött az a drapp kosztümös alak mintha… de ez persze képtelenség…
  Kissy megiramodott és a csoport elébe került, egyenesen egy csomagokkal megrakott kiskocsi útjába. A fiatalember keresztültolta a kocsit az ő apró egérketestén, a padlóba passzírozta és még ide-oda mozgatta is, hogy egészen összelapítsa.
  – Nem tud vigyázni?!
  – Elnézést…
  S máris ott jött a drapp kosztümös alak. Kissy hátracsapta füleit.
  – Anya?!
  – Kislá…
  Kissy megkerült egy fiút, feldöntött egy öltönyös férfit és már ugrott is. Anya magához ölelte.
  – Françoise… Kissy… ne fojts meg…
  – Bocs, anya – cincogta Kissy, és kicsit lazított a szorításon. – Hogy kerülsz ide… miért nem szóltál…
  – Meglepetést akartam szerezni…
  – Sikerült! – rikkantotta Kissy boldogan.
  – De te is megleptél engem, neked még iskolában…
  – Elmaradtkétóránkkijöttem Angéliqueelétárgyalásavan – hadarta Kissy –, gyereüljünklevalaholmielőttösszenyomnak…
  Átsurrantak a felhőkben rajzó emberek között és kerestek ülőhelyet.
  – Apa?
  – Csak én jöttem, van egypár elintéznivalóm a cégnél. Azt terveztem, hogy beállítok este, amikor otthon már minden egérkékkel van tele, és legalább tíz gyerekem ugrik a nyakamba.
  – Ez megoldható – vágta rá a gyakorlatias alapítványi kisegér. – Elke tényleg nem lesz, de mindenki más a nyakadba ugorhat, függetlenül attól, hogy én már ugrottam, és hamarosan Angélique is itt lesz.
  – Hogyhogy, egyedül?
  – Neki is tárgyalása van, az üzletfél már elutazik, mire a D’Aubisson egerek kijönnek a suliból, úgyhogy előbb jön. Én viszem el a helyszínre.
  Anya összeráncolta a homlokát.
  – Mivel?
  Kissy előrenyújtotta két kezét, megmarkolta a kormányt és azt mondta:
  – Brrrmmm, brrrrmmm…
  – Te jó ég, ebben a dzsungelben motorozol a reptér előtt? Csak körforgalomból van ötszáz, és egymillió kocsi szaladgál.
  Kissy mosolygott.
  – Dehogyis. Rungis szélén van egy eldugott bejárat, belépés kizárólag reptéri alkalmazottaknak és kisegereknek. Ott jöttem be, egy biztonsági kocsi mellett megkerültem a huszonnégyes futót, a motor most kint áll a személyzeti parkolóban. Angélique-kel majd megkerüljük a fél repteret, persze akkor is biztonsági kocsi mellett, és kimegyünk egy másik kapun a huszonhatos közelében. Egyből Villeneuve-ben vagyunk, áthajtunk rajta és célhoz értünk. Feleakkora távolság és milliószor biztonságosabb. Aztán én visszajövök a többiek elé, és eggyel kevesebb taxizik.
  – Elképesztő összeköttetéseid vannak.
  Kissy a füle mögé tette két mutatóujját és megbillegette őket.
  – Hüpp-hüpp-hüpp, egértrükk. Igazából Niala szervezte még tegnap. De téged már tényleg csak a tárolódobozba ültethetlek.
  – Nem, köszönöm, másfelé megyek. Este otthon leszek, akkor találkozunk.
  – És meddig maradsz? – rebbentek meg Kissy fülei.
  – Egész hétvégére. Hétfőn még bemegyek a céghez, aztán repülök vissza.
  – Cin-ciiiiin!…

Az egérsereg felbolydult, amikor megkapták az értesítést anya érkezéséről. Kissy és Angélique még a reptéren surrant végig a biztonsági kocsi fedezete alatt, amikor Vanessa már kijelentette, hogy kitesznek magukért, Marie néninek ünnepi fogadtatás jár, tehát mire hazaér, addigra pazar vacsorát készítenek, a házra fölvonják a nemzeti zászlót, mármint Kisegérföldét, és kiszidolozzák Sünike valamennyi tüskéjét. A három óhajból kettőt leszavazott a csapat, semmi szükség a zászlóval nyomra vezetni a macskákat, Sünikét pedig még csak egyszer látták, még arra sincsen garancia, hogy nem valamelyik szomszéd kertben lakik és ide csak kirándulni jött. Nem állnak neki fölkutatni. De a pazar vacsorának nincs akadálya. Elke kivételesen nem cincogott, amiért nem lehet velük, mert színházba megy a szüleivel, utána vacsorázni. Kissynek volt egy ígérete tőle, hogy indulás előtt megmutatja a ruháját. Nagyon szép halványzöld ruha. Johann a szavát vette, hogy lemond az egérfüles hajpántról, mert ha nem, akkor ő beszél a színházigazgatóval, aki régi barátja, és az utolsó pillanatban a Rómeó és Júliáról átállnak a Macskákra. Elke csúfondárosan közölte, hogy ha az az igazgató ilyen felelőtlen, hát őfelőle nyugodtan, hány macska lehet abban a darabban, negyven? annyival könnyűszerrel elbánik, Jerrynek filmenként öt perc bőven elég Tom kikészítéséhez, még színpadon lesz és énekel a Karminca törzs fele, amikor a többi színész teteme már megtölti a zenekari árkot.
  De lemondott az egérfüles hajpántról. Viszont a fegyvereit magával viszi.

Kissy letette Angélique-et a partnercégnél, cincogtak egymásnak, s ő továbbhajtott. Még jócskán van ideje a D’Aubisson egerek és Pi érkezéséig, addig akár foghatna shindyt is, ha lenne kéznél. De hát nincsen. Vacak a szervezés.
  Lassan gurult az utcán, azon tűnődött, hogy ki kellene fejleszteni egy shindydetektort, amit ilyenkor csak ráirányítana az emberekre, és akinél kattogni kezd, az a shindy. Rá lehetne szerelni a motor kormányára, akkor ha jelez a készülék, csak egyenesbe fordítja a kormányt, mindkét keze szabad, lepuffantja a shindyt és…
  A rendőr egy mikrobusz mögül lépett ki egy szempillantás alatt, addig nem is látszott, s most egyszer csak ott volt. Kissy gyorsan visszakapta mindkét kezét a kormányra. De a rendőr nem nézett felé, telefonált, csak akkor fordult el, amikor ő közelebb ért, intett neki, hogy menjen tovább. Kissy ehelyett levette a gyújtást, a motor elhallgatott, ő kitette tappancsát és megtámaszkodott. A rendőr bólogatva hallgatta a telefont.
  – Értettem – mondta végül. – Végrehajtom. Viszonthallásra.
  Letette és betrappolt a házba, ami előtt álltak. Kissy tovább akart már indulni, de ekkor megakadt a szeme egy fejen. Bent, a kapualjban álltak és beszélgettek, két egyenruhás és két civil, és az egyik civil ismerős volt.
  Kissy leszállt a motorról, kitámasztotta és közelebb surrant. Még nem érte el a kapualjat, amikor előkerült az iménti rendőr.
  – Jó napot. Köszönöm, hogy az imént lecsendesítette a motorját, de egyelőre nem léphet az épületbe.
  – Szóra sem érdemes. Egyébként nem akarok bemenni, de mondja, az ott nem Dorville hadnagy?
  – De igen. Ismeri?
  – Dolgoztunk már együtt. Mondja, ha szépen megkérem, átad neki egy üzenetet?
  – Hogyne.
  – Akkor mondja meg neki, hogy cin-cin.
  A rendőr pislogott. Szép szál ember volt, negyvenes, vörös hajú.
  – Tessék?
  – Cin-cin – tagolta Kissy. – Csak mondja meg neki egész nyugodtan.
  – Kérem.
  A rendőr besétált, egy perc múlva visszajött.
  – Azt üzeni, hogy Centauri.
  Kissy jóváhagyólag bólintott. – Kösz. – S visszasétált a motorjához. A rendőrről lerítt az eltökélt kötelességtudat. Borzasztóan szeretné megkérdezni, mi volt ez az üzenetváltás, de tudja a kötelességét: végrehajtani a parancsot, nem kérdezni, várni, amíg közlik vele, amit jónak látnak.
  Még beletelt egy kis időbe, hogy a hadnagy előkerüljön, többedmagával. Intett Kissynek és befejezte a megbeszélést, az is eltartott pár percig, de Kissy ráért. Nézelődött, a forgalmat figyelte, néha fölpillantott a fákra és az ablakokba, nem lesi-e cica valahonnan – és a rendőrök pillantásai sem kerülték el a figyelmét. Mert cica nem lesett rá, de a rendőrök igen. Kissyt nem zavarta. Nézni szabad. Némelyiknek az arcán megfigyelte a titkolni próbált irigységet, ahogy Pierre-re néztek, látva, hogy őrá vár és helytelen következtetésre jutva. Ebből viszont Kissy vont le következtetést: ezek itt nem állandó munkatársai a hadnagynak, akkor tudnák, hogy van barátnője.
  Belenézett a visszapillantóba. A sisak megkímélte a frizuráját, nagy fülei szépen kandikálnak ki a haja alól. Helyes kisegér. Esetleg majd a hadnagy nyakába is ugrik, hadd legyenek a rendőrök egészen sárgák az irigységtől.
  De végül nem ugrott, csak fölajánlotta.
  – Szia, hát te? – jött oda Pierre, elköszönve a többiektől.
  – Hát én – bólintott Kissy, a férfi mögött a rendőröket figyelve, akik némelyike le nem vette volna róla a szemét. – Erre jártam. Akarod, hogy a nyakadba ugorjak?
  – Mi a csodának?
  – Megalapozni a hírnevedet a körükben.
  – Köszönöm, nagyon kedves tőled. Rég láttalak, mi van veletek?
  – Hát időnként megfogunk ezt-azt… legutóbb gyerekrablót, de az nem volt pedofil. És a tied? – biccentett a ház felé.
  – Igen, nekem is van itt egy ügyem.
  – Shindy? Mekkora gyereket molesztált? Verést kapott már? Kell segíteni?
  – Állj, állj, állj! – Pierre mindkét kezét föltartotta. – Csillapodj. Semmi köze gyerekmolesztáláshoz, egészen másfajta ügy, az alapítványt nem érdekli. De ne faggass, nem mondhatok semmit.
  Kissy lebiggyesztette ajkát.
  – Ez nem igazság. Én a rabló csajszi levágott fülét is megmutatom neked, ha akarod.
  – Jézusom, levágtátok a fülét?!
  Kissy milliméternyi távolságot mutatott két ujja között.
  – Ilyen közel voltam hozzá! De ha megvársz, akkor elszaladok, lenyisszantom neki és hozom.
  – Köszönöm, inkább nem élnék a felajánlással.
  – De akkor nem is fogod elmondani, min dolgoztok.
  – Eltaláltad. Az én csapatomnál ez a szokás. Megyek, sok még a dolgom, de jó, hogy láttalak.
  – Akkor csak egyet tehetsz kárpótlásul – jelentette ki Kissy. – Eljössz hozzánk ebédre.
  – Mikor?
  – Holnap vagy holnapután, anya itthon van Amerikából, Vanessa művészete szárnyakat fog kapni.
  – Nem merem megígérni, de megpróbálom. Köszönöm a meghívást.
  – Cin-cin!
  – Neked is. Szia!

Vanessa izgatottan vibráló fülekkel ért földet és azonnal átvágott a tranziton, nyílegyenesen a taxihoz. Beszálltak a nővérével és Pivel, s már ott se voltak. Kissy nem integetett utánuk, egyáltalán nem ment vissza a reptérre, ahogy eredetileg tervezte. Amikor a gép leszállt, ő már egy bevásárlóközpontból jött kifelé, egy szatyornyi áruval, amiket a fülébe cincogó hangocska buzdítására összevásárolt. Egy másik hang is cincogott a fülébe, az meg arra ösztönözte, hogy látogassa meg azt a francia tudóst, aki zenei kézjelekkel beszélgetett az űrlényekkel. Kissy tehát visszagyömöszölte nagy füleit a sisak alá és elbumlizott a François Truffaut utcába, Bercyben, ahol találkozott egy szakállas fiatalemberrel, aki átadott neki egy csomagot… illetve csak akart volna, de Kissy nem tudta hova tenni.
  – Mi a csoda ez?
  – Hát a cucc, amit a haverod vett.
  Kissy nem mondta, hogy Nimby nem a haverja, sokkal bonyolultabb ennél, a kishúgának a szerelme, ugyanakkor a testvére is, hiszen Yves bácsiék is vállalták volna Mohit, és ezt Vanessa mindmáig számon tartja. Mást mondott ehelyett.
  – Ez csak egy kis motorbicikli, senki nem mondta, hogy kamionnal jöjjek. Várj csak. Egérkék, taxit kérek!
  Két perc múlva ott volt egy, Kissy fölkérte a sofőrt, hogy fuvarozza el a csomagot Vaucressonba, aztán kinyitotta a motor tárolódobozát és azt is odaadta neki, amit vásárolt.
  Jól tette, mert ő maga némi késéssel ért haza.

Úgy tervezte, hogy végiggurul a folyóparton, Saint-Cloud-nál megy át a hídon, ez úgy húsz kilométer lehet, negyvenes átlagsebességet fog tartani, félóra és otthon van. Nem is lett volna semmi gond, ha a shindy át nem sétál éppen az orra előtt, amikor a Marie-híd lábánál várakozott a piros lámpánál. És egy gyereket vezetett kézen fogva.
  Kissy tűnődve nézegette a forgalmat, rutinszerűen ellenőrizte, hogy a zebrán átkelők és az autókban ülők között nincsen cica, és elnézte a shindyt, amint a kislányt kézen fogva áthalad az úton. Azok szép nyugodt léptekkel már a járdaszigetnél jártak, amikor neki verdesni kezdte valami a sisakját belülről. Shindy! Egy kislánnyal kézen fogva! A nyílt utcán!
  Meg kellett várnia a zöldet, aztán nem hajtott tovább egyenesen, hanem rákanyarodott a hídra. Végighajtott rajta, megelőzve amazokat, talált egy bicikliparkolót, letette a motort és elmélyülten tanulmányozni kezdte a régiségbolt kirakatát.
  Amikor a shindy megérkezett a kislánnyal, a rá vadászó alapítványi kisegeret tökéletesen lekötötte egy hétezer eurós Louis Vuitton táska szemlélése, annyira, hogy amikor húsz méter előnyt adva a nyomukba szegődött, már nem tudta volna megmondani, hogy táskát látott-e vagy repülőgép-anyahajót, és nem is érdekelte többé. Ballagott a shindy és a kislány mögött, nem sietett, mert amazok sem siettek. Először ők is megnézték a régiségüzlet kirakatát, aztán átmentek a túloldalra, mert emitt nem volt több kirakat. Kissy még a táskákat tanulmányozta, és a kirakatban tükröződő képen figyelte, amint a kislány a cukrászda bejáratára mutat, de a shindy lehajol hozzá, valamit mond neki, aztán továbbmennek.
  – C-c-c – közölte Kissy egy mutatós aranyórával. – Igazán vehetne neki egy szelet tortát, mielőtt megerőszakolja. A gyerek tízéves lehet, ebben a korban nagyra értékelik, ha a tortát még a nemi erőszak előtt kapják. Utána már nem esik olyan jól.
  Az aranyóra nem szólt semmit. Kissy hamarosan el is búcsúzott a kirakattól és követte a shindyt, aki az utca túloldalán türelmesen megvárta, hogy a gyerek szemügyre vegye a l’Île Flottante kirakatát is. Venni nem vettek semmit ott sem. Kissy kicsit előrement, a gyógyszertár kirakatát tanulmányozta. Majd továbbsétál, amikor amazok visszajönnek erre az oldalra, hiszen a shindynek nyilván dolga lesz… nem, nem biztos, hogy lesz neki dolga a patikában. Nem meri a gyereket bevinni magával és négy évszakos Michelin radiált venni vele, mert paranoiás. Kint hagyni se meri. Ami neki innen kellhet, azt már megvette jóval azelőtt, hogy a gyereket elcsalta.
  Jól számított, nem jöttek vissza erre az oldalra, csak a sarkon, ahol befordultak a keresztutcába. Egy könyvesbolt előtt álldogáltak pár percig, ügyet sem vetve a kisegérre, akinek el kellett haladnia mellettük, aztán beléptek egy piros portálú üzletbe. Kissy bólintott. Aha. Szóval mégiscsak elhozta cukrászdába, de nem abba, emebbe. Válogat. Kikereste az üzlet honlapját és csettintett a nyelvével. Ez nem is cukrászda, hanem teaház, alighanem drága hely, igazi különlegességekkel. Hosszú éjszaka vár a kislányra. Egy kis szerencsével a shindy egyenesen egy kibetonozott pincébe viszi, és soha többé nem ereszti el.
  Kissy ráérősen visszasétált az üzlethez és elballagott előtte. Azok ketten éppen a kiszolgálóval tárgyaltak. A kislány persze nem gyanít semmit, nem próbál neki jelet adni, még kevésbé megszökni. Pedig lehet, hogy évekig ez a kiszolgáló lesz az utolsó, akit lát, a shindyn kívül. Hacsak persze nem arra ébred holnap reggel, hogy a shindy ráadásul még meg is fojtotta.
  Kissy fölhívta az alapítványt, Nimbyt kérte. Műszaki segítségre volt szüksége.

Tíz perccel később jelzett a telefon a férfi zsebében. Kissy egy parkoló autó mögül figyelte az utca másik oldaláról.
  – Codet – szólalt meg a fülében a shindy hangja.
  – Szép kislány – mondta Kissy lassú, baljós hangon.
  – Tessék?
  – Szép kislány.
  – Ki beszél?
  – Tudod te azt nagyon jól, Nino.
  Kissy jól látta, ahogy a férfi halálsápadt lesz és remegni kezd a keze. Nem nézett ki az utcára, nem is lett volna értelme, ott csak egy kamaszlányt látott volna, aki az utca túloldalán egy motorbiciklit babrál, látszólag egyáltalán nem néz őfelé, és látszólag nem is telefonál. És hát lány. A telefonból egy mély, fémesre torzított férfihang szól.
  – Én… én…
  – Ne beszélj annyit – mondta Kissy a cukrászda felől nem is látható mikrofonjába. A hangja Nimby szerint legalább egy másodperc késéssel jut el Ninóhoz, de inkább kettő. Már a szervereken is futnak azok a programok, amikkel ezt a hangtorzítást el lehet érni, a világoskék laptop most pihen. Ninót az alapítvány hívta föl az egyik szerverről, Kissyt csak rákapcsolták, a hangtorzítón keresztül. – És ne reszkess. Megijeszted a kislányt. Kérj elnézést és menj ki a mosdóba.
  A férfi körülnézett, most kipillantott az utcára is. Kissy a visszapillantón keresztül látta, ahogy körülnéz az utcán, a motoros lányon átsiklik a tekintete, hátulról is látja, hogy lány, hosszú barna haja van. Nagy fülei rejtve maradnak. Szerencse, hogy erre járt egy motoros srác, a szomszédos indiai üzletbe akart bemenni, amikor Kissy elkapta és tíz eurót ígért neki, ha elhozza a motorját két saroknyiról. A srác nagyot nézett.
  – Miért nem magad mész el érte?
  – Hogy te kereshess tíz eurót.
  – Nem a tiéd az a motor, mi?
  Kissy elővette a telefonját és a Jerry-felület gyors, címkés képkeresőjével egy pillanat alatt elővarázsolt magáról egy fotót a motoron ülve.
  A srác elhozta a gépet, átvette a tízest, aztán alaposan szemügyre vette Kissyt; ezt egyébként már korábban is megtette. Kissyt nem zavarta. Nézni szabad.
  – Rájöttem. Nem akartál elmozdulni innen, mert figyelsz valakit, aki esetleg meglép, amíg elmész a motorért.
  – Pontosan így van – nevetett Kissy.
  – De te nem vagy rendőr. Fiatalka is vagy hozzá, kicsi is.
  Hát még ha tudnád, hogy csak tíz centi magas vagyok, gondolta Kissy. Bólintott.
  – Ahogy mondod. Nem vagyok rendőr.
  – A srácodat figyeled, aki egy csajjal lófrál, és biztosat akarsz tudni.
  – Úgy van – nevetett Kissy.
  – Teljesen rosszul állsz hozzá. – A srác közelebb lépett. – Ne kövesd, hagyd, hogy ő kövessen. Tedd féltékennyé.
  – Azt már megtettem – felelte Kissy, mialatt a srác egészen közel ért hozzá. – Összejöttem egy másik pasival, ő a tömb túloldalán figyeli őket. – A srác ezalatt hozzálátott, hogy átkarolja a derekát. – Az előző pasim tartozik némi magyarázattal, csak ezért várunk rájuk. Az új pasim nagyon szeret és rá akar paskolni az előző pasim hátára. Szokott ilyet csinálni, ugyanis birkózóbajnok.
  Az ölelő mozdulat félbemaradt.
  – Ugratsz – súgta a fülébe a fiú.
  – Hát persze – nevette el magát Kissy. – Ha nem engedsz el három másodpercen belül, én magam kenlek szét az aszfalton.
  – Kicsi vagy te még, hogy… – kezdte a srác, Kissy pedig megfogta egy ponton a nyakát. – Auuuu, ez fáj…
  – Légy férfi! Az előbb is az akartál lenni. Egy igazi férfi tűri a fájdalmat és nem nyomul magányos nőkre az utcán. Ha mégis nyomul, akkor pláne tűri a fájdalmat, mert akkor aztán kap is belőle.
  – Én csak azt akartam… auuu…
  – Te csak be akartál menni abba az üzletbe, miután megköszönted a tíz eurót, igaz?
  – Igen…
  Kissy elengedte. A srác is őt, nagyon gyorsan.
  – Kk… kösz a tízest…
  – Kösz, hogy elhoztad a motort – felelte Kissy.
  Így tehát a visszapillantóból figyelhette, ahogy Nino körülnéz az utcán, aztán az üzletben, majd fölemelkedik, mond valamit a kislánynak és gyorsan kisiet.
  – Ki ez a gyerek? – kérdezte.
  – A… a… a…
  – Ne dadogj!
  – A barátnőm… lánya…
  – Barátnőd – nyomta meg a szót Kissy.
  – Igen…
  – Neked feleséged van, Nino! Vagy tévedek?
  – Én… mi… szóval nem élünk már igazán együtt.
  – Úgy. Jobban tetszik ez a másik nő, mert van egy kislánya, ugye?
  – Hát… nem, igazán nem azért…
  – A nő neve?
  – Constance.
  – Teljes nevet kérek.
  – Constance… Trumeau.
  – Lakcíme?
  – Rue Ferdinand Duval huszonhárom… második emelet.
  – A gyerek neve?
  – Yvonne. Yvonne Levée.
  – Együtt éltek?
  – Hát… többé-kevésbé… igen.
  – Mióta?
  – Két hónapja.
  – Hozzányúltál a gyerekhez?!
  – Én nem… dehogyis, szó sincs róla…
  Kissy gondolkodott egy verset.
  – Nem tetszik, hogy olyan nővel kezdesz, akinek gyereke van. Nem vagy elég megbízható.
  – De uram, én… én igazán semmi olyasmit nem akartam…
  – Hiszek neked – felelte Kissy nagylelkűen, és kivárta a megkönnyebbült köszönetet, mielőtt folytatta. – Már csak azt kell elérni, hogy később se akarj. – Csend a vonalban. – Meg fogunk látogatni. Lehet, hogy otthon, a nő lakásán. Talán amikor egyedül vagy otthon. Talán éjszaka, amikor mind alszotok. De lehet, hogy nem otthon. Bárhol számíthatsz ránk. Bármikor. Megértetted, Nino?
  – Igen… – hallatszott alig érthetően.
  – Ha egy gyereket molesztálnak, annak felismerhető jelei vannak a viselkedésén. Figyelni fogjuk Yvonne-t. Ha gyanúsat észlelünk, először is eljövünk hozzád, Nino. Fájni fog. Csak aztán teszünk fel kérdéseket.
  – M-megértettem…
  Kissy átsétált az úton és megállt az üzlet bejáratánál.
  – Most menj vissza a gyerekhez és viselkedj természetesen.
  Letette és belépett. Helyet foglalt Yvonne-nal szemben, és éppen rendelt, amikor Nino visszatért a mellékhelyiségből. Csapzott volt, megviselt, és egyáltalán nem viselkedett természetesen, a kislány meg is kérdezte, mi baj. Nino motyogott valamit arról, hogy fáj a gyomra, egye meg gyorsan a sütijét és menjenek. A háta mögött Kissy nyugodtan kopogtatott a telefonján. Egyszer csak megint megcsörrent a férfi telefonja, és a baljóslatú hang közölte vele: azt mondta, viselkedjen természetesen, és ne merje sürgetni a gyereket! Valamelyik másik egér beszélt most, de a hang ugyanolyan lehetett.
  Kissy megette a sütijét, fizetett és ment. Ninóék csak jó negyedóra múlva kerültek elő.
  – Igen, nagyjából úgy néz ki, mint aki most jött ki a húsdarálóból – mondta a taxis. – Vagy mint aki gyomorbajos. Szóval kövessem?
  – Igen, legyen szíves – felelte Kissy. – Persze csak ráérősen, amíg ők gyalog vannak. Jövök maguk után.
  – Ahogy kívánja.
  Végigmentek a szigeten, a keleti végéig, ott volt egy kis tér, azon sétáltak át, a taxis ide már nem követhette őket. Leállt valahol, Kissy befutott mögé, odaballagott, kifizette, a taxis elhajtott.
  Yvonne-t és Ninót a sziget csúcsán találta meg, egy csomó ember között, nézték a vizet. Ninónak még a hátán is látszott a rettegés.

Mire hazaért, a csapaton már úrrá lett az a gondosan megszervezett és összehangolt, fejvesztett káosz, amely mindig is jellemezte őket. De most még magasabb szinten, mert két séf osztogatta parancsait, a kamraegér félpercenként loholt valamiért. Kissyt is azonnal beosztották krumplit hámozni, de lobogjon a füle! Françoise már hozott is neki egy kilót, de mire Kissy kötényt kötött, már két kiló feküdt az asztalon, mire a sapkáját is föltette, már három, s mialatt a kesztyűjét húzta, Françoise befutott a negyedik csomaggal. Kissy nagyon örült, hogy farkincavédőt nem kell húzni.
  – Egérke – csattant föl Niala, és Nimbyre mutatott –, igen, te ott, a nagy fülekkel! Segíts Kissynek, a krumplit szeleteljétek vékonyra, én megcsinálom a hagymaszószt és már mehet is.
  Nimby szalutált és hozzálátott. Gyorsan haladtak, hiszen a kisegérség egyik fontos összetevője, hogy nagy gyakorlatot szereznek krumplihámozásban és más kuktai feladatokban. De sírtak is azért éppen eleget, mert Chantal mellettük éppen végzett a vöröshagymák megtisztításával és fölkockázásával, s előzőleg fokhagymát szeletelt. Niala olajban megpárolta a hagymákat kakukkfűvel, aztán lisztet szórt bele és megpirította, tejjel és vízzel besűrítette, végül szerecsendiót, sót és borsot tett bele, és már kérte is a krumplit.
  – Jöhet az első adag krumpli, egérkék, kérem a kivajazott tálakat, abba rakjatok le egy réteget, aztán terítsétek be hagymaszósszal, még egy réteg krumpli, második hagymaszósz, harmadik réteg krumpli, csattogjon a fületek!
  Pont mint a húga. Chantal és Martin gyorsan elkészítette a tálakat, amiket Niala megszórt reszelt parmezánnal, alufóliával letakarta és betette sülni.
  – Negyven perc múlva levesszük a fóliát és visszatesszük pirulni tíz percre.
  Vanessa és Jennifer ezalatt valami bonyolult salátát alkotott, Chantal és Martin pedig főleg Pinek segített, aki bouillabaisse-t főzött, rengetegféle fűszernövényt rakott bele.
  – Kész – jelentette ki Vanessa –, innen már egyedül is befejezed, egérke, én áttérek a sütire.
  Kissynek mozogni kezdett a fehér szakácssapkája.
  A D’Aubisson nővérek nagy egyetértésben hozzákezdtek valami sajtfánkhoz, de alig két perce dolgoztak, amikor megszólalt a telefon. Nimby épp akkor mosott kezet a krumpli után, ő vette föl. Anya volt, hamarosan indul haza. Nimby biztosította, hogy fantasztikus vacsora fogja várni. Ugyanekkor Kissy is fölvette a telefont; a hálózat remek tulajdonsága, hogy telefonközpontot is tartalmaz, így ugyanarra a számra több hívást is kaphatnak egyszerre. Solange volt, először is megkérdezte, hogy fogtak-e újabb shindyt a hétvége óta.
  – Persze hogy fogtunk – felelte Kissy helyett Vanessa –, épp az imént, Kissy hazafelé jövet ráhozta a szívrohamot egy régi ismerősünkre.
  – Melyikre? – kérdezte anya, aki szintén vonalban volt, és persze mindent hallott, senki se vonult félre a nagy fülére illesztett készülékkel, letették őket az asztalra, kihangosítva.
  – Nahát, Marie! – örült meg Solange. – Itthon vagy?
  – Igen, itthon töltöm a hétvégét. Szia, Solange. Igazából még a városban vagyok. De mit beszél az a kisegér?
  – Szerintem inkább gyomorfekély lesz – nevetett Kissy, akinek időközben a kamraegér a kezébe nyomott egy halom vajat, cukrot, vaníliás cukrot és tojást, hogy készítsen tésztát, s már javában dolgozott. – Az a régi páciensünk, tudod, aki nem csinált törvénybe ütközőt, úgyhogy csak megijesztettük. Most is. Új barátnője van, és annak egy helyes kislánya. Ráfért egy kis emlékeztetés. Ma éjjel nemigen mer elaludni.
  – Szóval most is dolgoztok – állapította meg Solange. – Ez jó, mert én is munkát hoztam.
  Kissy keze megállt egy tojás fölött. A kamraegér éppen kifelé indult megint, s olyan hirtelen torpant meg, hogy a kötény körbepördült a derekán, mint egy táncosnőnek. Az egész csapat megdermedt egy pillanatra.
  – Dolgozni, egérkék! – csattant föl Niala. – Solange, először is mondd el, mit tudunk a shindyről, iszkolni ráérünk azután is.
  – Jaj, nem, nem shindy. A hétvégi bulinak megvannak ám az eredményei, még ha olyan kurtán-furcsán félbeszakadt is. Az egész iskola el van tőletek ájulva. Vagyis hát akik ott voltak. Tegnap kaptam egy névsort, nyolcan szeretnének beállni kisegérnek, az egyik név mellé oda van írva, hogy a parmezán a kedvence. Arról is van hírem – Solange sóhajtott –, hogy egy gyerek vasárnap megkérdezte a tanárát, mi a teendő, ha valakit már molesztáltak. Annyit tudok, hogy lány az illető, tizenhárom éves, és a hétvégi kaland volt az utolsó csepp a pohárban, hogy beköpje az apját. Régóta zaklatja. Bevonták a rendőrséget, gyámügyet, mindenkit, apuka valószínűleg már a fogdában csücsül. – Az egerek komor arccal ölték a zöldségeket, tojásokat, ki mit. – De ezzel nektek már nem lesz dolgotok. Viszont szeretnének megint találkozni veletek és megtudni, hogy lesz valakiből shindyvadász kisegér. Egyébként a mi iskolánkból is hallottam ilyen hangokat, bár névsort itt még nem készítettek. Szóval népszerűek vagytok. Ja, és annak is híre ment ám, hogy Vanessa új kocsit vett a gondnoknak, el vannak bűvölve a lovagiasságától.
  – Még nem – nevetett a mikró. – Monsieur Croizat még nem választotta ki a kocsit, kellett némi győzködés, hogy a szándékom igenis komoly, aztán apának is föl kellett hívnia és elmondania, hogy szülői beleegyezéssel cselekszem, ezekkel eltelt az idő, de a jövő héten meglesz az a kocsi. De mit várnak tőlünk a srácaitok? Mindkét iskolának tartottunk előadást, elmondtunk mindent, amit tudni lehet a shindykről és az egerekről, azóta mindenki kiválaszthatta kedvenc sajtféleségeit és elajándékozhatta a kiscicáját. Még mit tehetnénk? Ja, mármint azon kívül, hogy meghívunk vacsorára, gyorsan gyere, nemsokára eszünk.
  – Kedves vagy, de most nem tudok menni. Nem tudom, mit tehetnétek, csak elmondtam, hogy ezek az osztályok azóta egérlázban égnek. Találjatok ki valamit. Szerintem megéri a töprengést.
  Megérte a töprengést. Később, a nyitóünnepségen Kissy visszagondolt mindarra, amit az első iskolai szereplés után véghez vittek, a sok kalandjukra megismerkedésük és első shindyjük elejtése óta, s már látta, hová vezet mindez. Jövőre már ők lesznek a harmadik nagy bűnüldöző szervezet, az Interpol és a Csipet Csapat után!

Kissy idejében leadta a drótot, hogy anya elvárja a gyerekeitől, hogy a nyakába ugorjanak, úgyhogy az üdvözlés elég vehemens volt, bár azért a nyakába nem mindenki ugrott. A fiúk beérték egy-egy puszival, a lányok azért átölelték rendesen, csak Françoise ugrott a nyakába csakugyan. Vanessa nem volt ott, épp akkor járt le a sajtfánk sütési ideje, nem volt szabad túlsütni, úgyhogy ő akkor köszöntötte, amikor anya az özönnel hemzsegő kisegerek gyűrűjében elért a konyháig. De akkor már volt ideje a nyakába ugrani.
  Mindez persze csak azután történhetett, hogy körberajongta anyát Suzy is, aki nem várhatott és nem ismerte a türelmet. Elhalmozta csókjaival és öt másodpercenként másik egeret borított föl a lendületes farkcsóválással. A maga sokkal tartózkodóbb módján még Macska is jelét adta elégedettségének, amiért újra látja anyát, a lábához dörgölőzött, a bokájára tekerte a farkát és javarészt a közelében maradt később is, már amikor épp nem Suzy ölelgette megint. Suzy továbbra se tudta belopni magát Macska szívébe, pedig sosem adta föl a kísérletezést – sajnos azonban minden barátkozási módszer, amit ő ismert, felháborító sértés volt Macska számára. Főleg a puszilkodás.
  – S mivel töltöd a hétvégét? – kérdezte Niala, míg szedett magának a bouillabaisse-ből.
  – Főleg megbeszélésekkel – felelte anya –, az üzlet hétvégén sem áll meg, mindkét napra vannak találkozóim.
  – Hm – mondta Françoise. – Ez gond. Így nehéz megszervezni, hogy elejtsünk egy shindyt a tiszteletedre.
  – Egész csomó shindyt ejtettetek már el a tiszteletemre. Ki fogom bírni ezt a hétvégét shindy nélkül. Ez a leves egész jó, ügyesek vagytok, egérkék.
  – Persze hogy ügyesek – szólalt meg az egyik táblagép a konyhaasztalról. – Tanították igazi mesterszakácsok őket, és ha tudósok kitalálik shindység ellenszerét, akkor nyitunk világhíres étteremt Jerry à la Mouse neven, sajttal töltött kiscica Jerry módra…
  – Hát te nem vagy színházban? – kérdezte anya.
  – De. Benne. Most tartanak szünet. Fiú találkozta lányt, egymásba vannak szeretve, és most színészek tartik tanácst, hogy hogyan tovább, mert családok utálik egymást és így egész fantasztikus nagyon fogják gyerekek meghalni magukat, ha családok nem kitalálnak valamit nagyon gyorsan – hadarta a zseb észvesztő sebességgel –, úgyhogy addig mi kijöttük folyosót és ha szólnak, akkor vissza, de szerintem rossz az esélyek, fognak ezek végül meghalni mégiscsak, mert papák csökönyös vén szamárok és fütyülik gyerekekre. Utána megesszük Júlia.
  – Mi van? – kapták föl a fejüket.
  – Mondom! Előadás után, ha Júlia túléli persze, megyünk étterem és ott esz együtt Júliável, én kérek majd valami halkát Kissy helyett is, esetleg lazact vagy hátha lesz Flunder őnekik, azt is szere…
  – Várj már – állította le Vanessa. – Mi volt ez, Júlia együtt vacsorázik a közönséggel?
  – Dehogyseis. Csak velünk, mert Júlia Alexander barátnője húgája, nem igaziból, ő színész csupán és egyáltalán nem szeretje Rómeót, nem úgy értve, hogy utáli, csak mást szeret, ott lesz fiújája is, igazi, nem Rómeó, csak nekem nem ott lesz fiújám, mert Michael egy szamár, csak nem vannak neki nagy fülkéjei, ez hiányozza szexepílből, hanem semmit sem érdekli színház és művészet, hanem focizza csak, de nem úgy értve, hogy Andreas is egy szamár és Chantalnak nincsen ízlése, mert akkor engem Jenniferrel együtt legközelebb apró egérkeszeletekre vagdalni fog, hahaha, úgyse tud, zsebike kapta jerryes kiképzéset és remekül megvédeni magát tudja szintén. – Hirtelen németre váltott, valaki mással beszélt, ideje is volt, hogy ők egy kis lélegzethez jussanak. De hamar folytatta. – Most megyek, egérkék, hívnak színpad közepére hajlagani és átvenni Blumencsokrétákat, majd jövök!
  És kinyomta. Időbe telt, míg kinevették magukat.
  – Biztos a büfébe hívják a szülei – mondta Vanessa. – De élénk a fantáziája.
  – Soha nem tanul meg rendesen franciául? – tudakolta anya.
  – Valószínűleg nem – csóválta a fejét Niala –, túl hebrencs hozzá. Ennél azért jobban is tud, de minél gyorsabban beszél, annál több hibát csinál.
  – Ha még vonalban lenne – szögezte le Françoise –, már rávágta volna, hogy bezzeg ha ideköltöznének…
  – Öt év múlva már egyedül is jöhet – jegyezte meg anya. – Készüljetek föl lelkileg. Jönni fog.

Valmont és Társa, háromszáztízezer-hatszáz. Claude Marin, hatvannégyezer-nyolcötvenöt. Franck und Kohl, tizennégy-háromszáz, aztán huszonkettő-nyolcszáztíz, majd még huszonhatezer. IGD Corporation, hat…
  – Maga kicsoda és mit keres itt?
  Kissy szíve kiugrott a mellkasából és begurult az íróasztal alá.
  – A frászt hozza az emberre! – tört ki. – Nem tud kopogni?!
  – Ez az én irodám, nekem itt nem kell kopognom.
  – Fenét. Ez monsieur Lozier irodája. – Kissy fölpislogott a fölé hajoló emberre. – Magának több liter hajnövesztő kellene, hogy őrá hasonlítson.
  A pasas képe eddig vörös volt, most átváltott lilába.
  – Igen?! Hát majd meglátjuk, a börtönben is ekkora szája lesz-e. – Fölkapta a telefont és tárcsázott.
  – Maga bolond – állapította meg Kissy, és visszatért a munkájához. IGD Corporation, hatszázezer egyszer, és még nyolcvanhétezer. – Vagy részeg.
  A pasas lecsapta a telefont. – Nem veszik föl, odamegyünk. Keljen föl. A laptopot majd én viszem.
  – Dehogy kelek, le kell másolnom ezeket az adatokat. Azt hiszi, szórakozásból csinálom? Ilyen unalmas munkát még életemben…
  – Ne szövegeljen, keljen föl, vagy én állítom talpra!
  Kissy csodálkozva elmosolyodott.
  – Csak nem akar kezet emelni egy nőre?
  – Maga nem nő, maga ipari kém. Ha kell, a lábánál fogva vonszolom ki innét.
  Kissy tűnődve megvakarta gombszerű orrocskáját.
  – Jó – felelte. – Ha akarja, próbálja meg.
  Casio Computer Company, nyolcszáztizenhét-hatötven. LTS A/G, négyszáznegyven-nyolcszáz. Kész is.
  Becsukta a laptopot, fölkapta és lement négy emeletet a tanácsterembe. Anya és Lozier úr egyszerre kapta föl a fejét, ahogy belépett.
  – Ó, máris kész? – kérdezte Lozier úr.
  – Persze, nem volt vészes. Tudják már, mekkora a kár?
  – Rengeteg adat odaveszett – legyintett anya. – Legalább egy hét, mire mindent visszaszerzünk a biztonsági másolatokból.
  – Hát legalább ez megvan – Kissy átadta a laptopot madame Rochefoucauld-nak.
  – Szegénykém, halálra unhattad magad. Nem így terveztem ezt a hétvégét.
  – Semmi gond, találtam szórakozást közben. Ja igen. Mondd, anya, ezek szenzitív adatok?
  – Hogy érted?
  – Hát mondjuk egy ipari kémet érdekelnének?
  Az asztal körül ülő és álló emberek mind ránéztek.
  – Miért kérdezi? – tudakolta Lozier úr a homlokát ráncolva.
  – Csak mert bejött egy úriember, amíg dolgoztam, és aziránt érdeklődött, hogy nem vagyok-e ipari kém.
  Lozier úr elmosolyodott.
  – Persze, a biztonságiaknak ez a dolguk…
  Anya a karjára tette a kezét. – Egy pillanat, Marcel. És mi történt ezzel az úriemberrel?
  Kissy megvakarta gombszerű orrocskáját.
  – Azt mondta, börtönbe kerülök, és el akart vonszolni onnét. Hajlandó lett volna kezet emelni rám.
  – És meg is próbálta?
  – Hát a karomat azt megfogta…
  – Szűzanyám, él még?!
  Kissy egész tízcentis testmagasságában kihúzta magát. – Természetesen él. Csak nem gondolod rólam, hogy megölök valakit csak azért, mert buggyant és Lozier úr irodáját a sajátjának hiszi?
  – A sajátjának? – Lozier megint összehúzta a homlokát. – Nem egy kopasz, kicsit elálló fülű férfi volt?
  – De, pontosan.
  – Az az asszisztensem, Richard Guibourg. Jó, hogy beért végre, hol van most?
  Kissy sóhajtott és visszabaktatott a lifthez. Fölment, visszasétált az irodába, leguggolt és letépte a ragasztószalagot a pasas szájáról.
  – Hogy hívják? – érdeklődött.
  – Richard Guibourg – köpte a lila arcú –, magát pedig ezért…
  – Kinek az asszisztense?
  – Lozier úrnak!
  – Keresztneve?
  – Marcel!
  – Ki Lozier úr főnöke?
  – Serge Duchemin.
  – Ki a D osztály vezetője?
  – Marie Chaton!
  – Hol van Marie Chaton?
  – Itt az épületben…
  – És hol volt két napja?
  – San Franciscóban.
  Kissy bólintott és hasra fektette a pasast, hogy levegye a ragasztót a csuklójáról is.
  – Várjunk csak. Mi madame Rochefoucauld kedvenc virága?
  – Honnét tudjam?!
  Három perccel később jelentek meg mindketten a tanácsterem ajtajában. Guibourg elöl, magasra tartott kézzel, Kissy a háta mögött.
  – Jó napot, Richard – mondta Lozier –, miért emeli…
  – Tőle kérdezze, uram – vicsorogta a pasas.
  Kissy lépett egyet oldalra és megvillogtatta kése pengéjét.
  – Ez az alak mindenkinek a nevét tudja a cégnél. Fölkészítették, de elemi ismeretekkel nem látták el. Gyenge kém.
  – Dehogy, ez az asszisztensem!
  – Haha, de nem tudja, mi madame Rochefoucauld kedvenc virága.
  – A kék tulipán – felelte nyolc ember kórusban. – Maga hogyhogy nem tudja, monsieur Guibourg?

Guibourg-t leültették, adtak neki egy pohár vizet, Kissy pedig elmesélt mindent részletesen.
  – Tudja, mi a maga szerencséje? – lépett oda anya a férfihoz. – Hogy nem az irattárba ment. Ott hetet talált volna belőlük, és ha nekik esik a gyanakvó szövegével, ezek szétszedték volna. Értem, hogy éber akar lenni, de akkor az legyen, ne paranoiás.
  – Én… nézze, madame… mit kellett volna gondolnom, amikor belépek és egy vadidegen lányt látok vadul gépelni az üzleti kimutatásainkat?
  – Hogy segít nekünk ugyanabban, amiért magát behívattuk. Tud dolgozni, vagy túlságosan megviselte a padlón töltött félóra?
  Volt az egy egész is, gondolta Kissy, hiszen miután elhelyezte az ipsét a padlón, szépen befejezte a munkát.
  – Tudok, hogyne.
  – Akkor tessék – anya átadott a pasasnak egy papírlapot –, ezeket hozza el az irattárból. De anélkül, hogy ott is megveretné magát. Kissy, tessék a laptop, a következő sorozathoz.
  Kissy átvette, bólintott és mentek. Az ajtóban Guibourg megelőzte és kinyitotta neki. Úgy látszik, most már mégiscsak nőnek tekinti.
  – Jézusom – mondta a folyosón. – Erre nem készítettek föl a főiskolán.
  Kissy bólintott. Azon járt az esze, hogy ha Nimbyék nem jutnak semmire, akkor estig nyalogathatják ezt a rengeteg papírt. A huszonegyedik században!
  Guibourg a liftajtót is nyitotta neki.
  – Én fél éve vagyok itt, de magát még nem láttam, mikor jött?
  – Reggel kilenckor – bökte ki Kissy automatikusan.
  – Úgy értem, mikor lépett be a céghez?
  – Semmikor, monsieur Guibourg, én nem vagyok itt alkalmazásban.
  Kinyitotta a liftajtót és majdnem összeütközött Françoise-zal.
  – Hahó, egérke. Most jövök a gépteremből, megvan a bibi. Alaplaphiba.
  – Akkor itt öregszünk meg? – cincogta Kissy.
  – Nem éppen, mindjárt indulnak új alaplapért, néhány órán belül indítják a szervert. Úgyhogy Jacques már csak olyan adatokat másoltat, amik még ma kellenek.
  – Néhány óra – sóhajtott Kissy –, hiszen én is azt mondtam, hogy itt öregszünk meg.
  – Nézd a jó oldalát, esetleg éppen estefelé szabadulunk, amikor kigyúlnak a fények, éjszakai életre kel a város és a macskák vadászni indulnak. Meglesz a napi testmozgásadagunk is.
  Beléptek az irattárba, az ajtóban a két biztonsági őr üdvözölte őket. Bent rengeteg kisegér nyüzsgött egy szakállas fiatalember vezénylete alatt, aki kommandírozta őket, hogy mikor milyen dossziét keressenek ki.
  – Jó, hogy jöttök – nézett föl és kivett egy memóriakártyát –, éppen elkészültünk a kaliforniai adatokkal. Ez mi? – Átvette Guibourg-tól a papírt. – Aha, értem, nem, szó sincs róla, ezeket teljesen fölösleges kiszámítani, mert ma már nem kellenek, ezt a kettőt az imént megcsináltuk, ezt itt… ezt még nem, de mindjárt meglesz. Egérkék, kellene nekem egy olyan, hogy Bravo Charlie hat-kettő-nyolc-négy.
  – Nekem madame Chaton azt mondta, hogy vigyem el ezeket innen – mondta Guibourg.
  – Persze, mert elő akar készülni a hétfői tárgyalásra, de addigra már nem kell papírokkal pepecselnie, menni fog a számítógép.
  – Azért én fölvinném neki papíron. Nem akarok ujjat húzni vele.
  – Ugyan, nem eszi meg.
  – Hát majdnem megevett! Úgy beszélt velem, mintha… mintha valami hülye lennék, miután ez a lány egy órán át megkötözve tartott.
  Jacques pont úgy húzta föl a szemöldökét, mint korábban Lozier úr.
  – Megkötözte? Csak nem azt akarja mondani, hogy… maga csinálni próbált vele valamit?
  – Akkor már nem élne – szólalt meg az egyik biztonsági. Kissy rávigyorgott.
  Már teljes csend volt az irattárban, mindenki őket figyelte.
  – Én csak… azt hittem, hogy ipari kém, benyitottam az irodába és ő ott gépelte a kimutatásokat, mit gondolhattam volna?
  Az őr közelebb lépett.
  – De Kissy nem kötözhette meg azért, mert gondolt valamit.
  – Oda akartam vinni a főnökömhöz és megfogtam a karját.
  Az egész irattár nevetett. Az őr megállt Kissy fölött – szép szál ember volt, Kissy elfért volna az ingzsebében, egy darab sajttal együtt. Rákacsintott Kissyre.
  – Maga így megfogta a karját?
  És megmarkolta Kissy bal karját a könyöke fölött. Kissy nyugodt mosollyal tűrte.
  – Igen… de egészen másképpen reagált.
  Az őr szétnyitotta az ujjait, de nem vette el a kezét.
  – Így reagált, ugye?
  Megint összecsukta az ujjait, Kissy pedig földre terítette és szép nyugodtan helyet foglalt a hátán. Az őr együtt hahotázott az egércsapattal.

Négy óra elmúlt, amikor végre végeztek, a szerver elindult, a biztonsági másolatokat már elkezdték visszaállítani, a sürgős adatokat addig is reprodukálták. Anya és a kollégái dolgoznak tovább, de ők eljöttek.
  – Ami azt illeti – dünnyögte Nimby –, semmi kedvem most hazamenni.
  – Ártalmatlanná tudjuk tenni a cicát – mondta neki Jennifer.
  – Nem azért. – Nimby nyújtózott egyet. – Mostanáig monitorok előtt görnyedtem, inkább mozogni szeretnék.
  Persze nem Nimby javította meg a gépet, ezt az előírások sem tették volna lehetővé. A cégnek szerződése volt egy erre szakosodott vállalkozással, ők dolgoztak a gépteremben, de nem volt kifogásuk Nimby jelenléte ellen, ezt-azt segített is, és sokat beszélgettek. Megint kötött egypár értékes ismeretséget, eltett egy céges névkártyát, bármikor jól jöhet – és nem mulasztotta el cserébe fölajánlani, hogy ha megfogni való shindyjük van, szóljanak bátran. Konkrétan a Facebook-alkalmazást ajánlotta figyelmükbe. Négy fiatalember volt, egyiküknek se volt akkora gyereke, aki már facebookozott volna, de voltak gyerekek a rokonságukban, baráti körükben, és megdöbbenéssel hallgatták az alapítványi történeteket. Pedig csak egy kis ízelítőt kaptak.
  A többiek is inkább mozogni akartak. Kis tanakodás után Angélique elvitte őket a Monceau-parkba, az volt a legközelebb.
  – Jól van, egérkék – mondta, amikor beértek a parkba –, kergessük meg azt a cicát.
  – De hisz nincs is… – kezdte Françoise, de Angélique odalépett hozzá, bal kézzel fölemelte az állát, jobbal pedig két háromszöget rajzolt a homlokára.
  – Most már van cica! Pucolás, cicus, mert megeszünk!
  – Majd inkább én titeket – vágta rá a zseb, azaz már zsebcica, és ahogy körülnézett, éppen Kissyn állt meg a tekintete. Kissy döbbenten látta, amint megnyalja az ajkát, és ő már iszkolt is esze nélkül, át a parkon. Ezért még alaposan elpüföli Angélique-et.
  Jó félórát fogócskáztak, ezer veszély között, mert Angélique nem érte be egy cicával, átváltoztatta Jennifert és Vanessát is. De Kissyt nem cica kapta el, hanem Nimby. Egy fa mögül materializálódott hirtelen, Kissy már nem tudott kitérni előle, egy szempillantás alatt a földön találta magát, a fiú pedig már rajta is volt. Kissy nem tudott róla, hogy Nimby is át lenne változtatva cicává, de nem kockáztathatta, hogy megeszi. Márpedig Nimby azon ügyködött, hogy hátracsavarja a csuklóját. Ha sikerül mindkettőt, akkor megbilincseli, beviszi a körzeti macskaságra, és egykettőre elítélik valami ízletes kisegérreceptre, salátával.
  Aztán rádöbbent, hogy nem ez lesz.
  – Te bolond, szállj le rólam – sziszegte. – Egy nyilvános parkban vagyunk, valaki meglát és rád hívja a rendőrséget.
  – Mindenkit ismerünk a rendőrségnél – felelte Nimby nyugodtan. Ebben volt valami.
  – És Angélique téged nem is változtatott macskává.
  – Számít ez, ha úgyis edzeni akarunk?
  Kissy sóhajtott és hagyta, hogy Nimby hátra… de nem tette. Nem mozdult.
  – No? Mi van?
  – Cssss! Tíz óránál, a bokorban!
  Kissy a jelzett irányba fordult.
  Ott voltak. Ketten. Majdnem ugyanazt csinálták, amit ők, de aki felül volt, nem a társa kezét igyekezett hátracsavarni, hanem éppen átharapta a torkát és végzett vele. Aztán cseréltek, most az áldozat ölte meg iménti gyilkosát.
  A két kisegér villámgyorsan elpárolgott, mielőtt a párviadal véget ér, a bajuszos orrocskák megérzik a szagukat, s a puha mancsokból előkerülnek a pengeéles karmok.

A Vigny utcában parkoltak, oda tértek vissza, amikor Pi szétküldött egy üzenetet: IZ OS UD, gyülekező a kocsinál. De már az avenue Van Dyck-i kijáratnál együtt volt mind a hat… hét, nyolc… kilenc kisegér, vidám cincogással baktattak kifelé. Kissy újra megszámolta magukat, aztán visszanézett a parkba. Csak kilencen voltak, és nem látta a tizediket.
  – Egy hiányzik – mondta.
  A mellette haladó Martin és Niala elhallgatott, aztán sorban a többiek. Mindenki visszafelé tekingetett a parkba.
  – Majd előkerül – vélte Françoise, de Angélique kezében már ott volt a telefon.
  – Hahó, egérke, Chantal, merre vagy?
  Nem jött válasz. Nimby is előkapta a telefonját.
  – A park túlsó végén van – állapította meg –, és… nem mozog.
  Kissy megriadt.
  – De hisz mi… macskákat láttunk…
  – Ez nem gyakorlat – döntött azonnal Françoise. – Mikrók, futás vissza a parkba! Egy maxi a volán mögé, kellhet a kocsi, és gyerünk a korcsolyákért!
  A kis utca egy pillanat alatt egérmentessé vált. Kissy csattogó fülekkel rohant a csapattal, kiugrottak a díszes, antik utcakapun és már kanyarodtak is a Vignyre. Françoise érte el elsőként a kocsit, villámsebesen beütötte a kódszámot, föltépte az ajtót, beugrott a kocsiba és elkezdte kiadogatni a korcsolyákat a ládából.
  – Az a kettő nem tehetett kárt benne – lihegte Kissy –, akiket mi láttunk. Kicsik még. De nyilván vannak szüleik, nagybácsik, nagynénik, és lehet, hogy az mind macska!… Kösz – vette át a korcsolyáját, s már indult is vele. Vagy öt lépés után ébredt rá, hogy nem azért kapta, hogy a kezében vigye. Leült a hátsó lökhárítóra, hogy belebújjon.
  A motor fölberregett, a kocsi indulásra kész volt. Kissy háta mögött helyére siklott az ajtó, de ő tudta, hogy nem fognak indulni, amíg a korcsolyáját húzza.
  – Megvan! – érkezett Vanessa hangja éppen akkor, amikor Kissy fölállt a korcsolyákkal. – Semmi baja, Oscar Kilo, macskamentes! De Papa Tango, elveszett a telefonja, indulunk a koordinátáira!
  – Odamegyek én is – mondta Pi –, a legközelebbi sarkon várlak titeket.
  – Oscar Kilo – felelték többen is. A Ford kigördült a boulevard de Courcelles felé, ők pedig megiramodtak, vissza a parkba. Valahol a park túlsó vége felé látták meg a három egeret, akik akkor már körbe-körbe rohangáltak a fák alatt.
  – Itt van! – harsant Nimby. – A fűben fekszik és nem mozdul.
  – Lehet, hogy a telefontolvaj leütötte – vélte Françoise.
  – Bolond – felelte Chantal. – Ez leesett a derekamról, valószínűleg amikor átugrottam a padot. Elszakadt a tartója.
  – Üldöztél valakit?
  – Dehogyis…
  – Téged üldözött valaki?
  – Nem. De azért jöttünk, hogy mozogjunk. Hát én mozogtam.
  Közben ők is odaértek már, a párbeszéd végét Kissy élőszóval hallotta. Megszemlélték az elszakadt telefontartót Chantal oldalán, és mindenki megvizsgálta a sajátját. Fejvakarva indultak tovább a kijárat felé.
  – Amit ember alkotott, egyszer tönkremegy – mondta Chantal filozofikusan.
  – Az lehet, egérke – vágta rá Vanessa –, csakhogy vannak helyzetek, amikor ezekre a telefonokra van bízva az életünk. Esetleg egy-egy elrabolt gyereké is. Ki kell találni valamit.
  – Én már kitaláltam – felelte Nimby.

– Két telefon? – lepődött meg anya. – Mi a csodának?
  – Nem két telefon – magyarázta Nimby. – Nem egyformák, nem ugyanarra valók. A rendes telefon többet tud, de mint láttuk, elveszthető. Egy shindy is letéphette volna Chantal telefonját, bedobja a tóba, máris elvágták a világtól. De majdnem ugyanolyan jól lehet vele irányítani a hálózatot, mint a táblagépekkel és a netbookokkal. Az okosóra ennél sokkal kevesebbet tud, viszont a csuklódra van szíjazva, és ha másra nem, arra mindenképp jó, hogy meglegyen a kapcsolatod a hálózattal.
  – De ezek nem csak kiegészítik a rendes telefont?
  – Azt is megteszik, de ma már olyanok is vannak, amelyeket önállóan használhatsz, és ilyet fogunk keresni.
  Anya hümmögve bólogatott, nem nézve föl a munkájából. Ő kérte, hogy tisztíthasson zöldséget, Amerikában szinte mindig készételt esznek, alig jut alkalma főzni.
  – Hát – mondta végül – az biztos, hogy pénze van az alapítványnak bőven. És mindig az volt az alapelv, hogy első a biztonság.
  – Így van – szólalt meg Vanessa –, ezért hozzatok nekem még lisztet, tojást, olajat, sajtot, és kell a nyolcfiókos kék fűszertartó. Mert az üres asztal nem biztonságos – tette hozzá magyarázatképpen.
  – Milyen sajtot? – kérdezte Jennifer mint kamraegér.
  – Legyenek jó nagy lyukak rajta, mondjuk az a maasdami jó lesz, amelyiket Kissy zsákmányolt a héten a cica hűtőszekrényéből. Az egyharmadát reszeljétek meg, de lobogjon a fületek!
  – És az órákon is a Jerry-felület fog futni? – kérdezte anya.
  – Feltétlenül – bólintott a fiú. – Csinálunk egy rájuk igazított változatot, nem nagy munka.
  Anya sóhajtott.
  – S ha nem lenne az a rengeteg disznó shindy, erre az egész óriási felkészülésre, csúcstechnikára nem is lenne szükség.
  – És mennyivel unalmasabb lenne az életünk – vágta rá Françoise –, amúgy Nimbyt akkor is csúcstechnika venné körül, terem a közelében, mint nyári szünetben a shindy.
  – Mint eső után a gomba – kérte anya.
  – Mint nyári szünetben a shindy – ismételte a zseb nyomatékkal. – Nem csodálom, hogy a srácok szeretnének egérkék lenni.
  – Milyen srácok?… ja, a compiègne-iek?
  – Azok… illetve igazából nem compiègne-iek, ott csak kirándulni voltak… meg a másik suliban is van érdeklődés. Vonzza őket a kisegér-technológia, a kemény kiképzés, a kiscicákkal is bátran szembeszálló egérkelégió rettenthetetlensége és a sok sajt.
  – S kitaláltatok már valamit?
  Megcsóválták a fejüket. Ami Kissyt illeti, azóta jószerivel eszébe se jutottak azok a gyerekek.
  – Nekem van egy gondolatom – mondta anya.

Anya nem most találta ki ezt az egészet, egy köteg répa és néhány krumpli között: előző este óta gondolkodott rajta, amióta hallotta Solange-t a telefonban. S persze azóta főleg a munkájára kellett koncentrálnia, még inkább amikor összeomlott a szerver a hétfői tárgyalásra való felkészülés kellős közepén, úgyhogy nem sok ideje jutott ezen morfondírozni. De megszokta, hogy rövid idő alatt kész terveket dolgozzon ki, s most is ezt tette.
  – Solange azt mondta, ezek az osztályok egérlázban égnek azóta. Ti pedig, legnagyobb örömömre, már nem vagytok csaligyereknek valók, már a zsebek se nagyon. Pár év és felnőttek lesztek. Márpedig az alapítványnak valamennyire szüksége van gyerekekre is, bár remélem, hogy minél kevésbé. Hát tessék, itt vannak ezek a gyerekek, akiknek minden vágyuk, hogy kinöveszthessék a füleiket. Neveljétek ki magatoknak az utánpótlást. Az alapítvány meg tudja venni nekik a felszerelést, be tudjátok kapcsolni őket a felületre, ki tudjátok képezni őket az összes szükségesre, a verekedéstől a morzén át a rendőrökkel való pimaszkodásig. – Anya a tálba rakta az utolsó krumplit és lehúzta a kesztyűjét. – Lassan öt éve, hogy elkezdtétek a munkát. Szerintem ideje kiterjeszteni a tevékenységeteket. Nem tudjátok ti tízen-tizenegyen megfogni Franciaország összes shindyjét.
  – De törekedsz kell rá – mondta Elke harciasan.
  – Helyes. Akkor törekedj azzal is, hogy tanítványokat küldesz szét, akik megfogják őket. Mert te akkor is csak egy helyen tudsz lenni egyszerre.
  – A kisfülűnek igaza van – mondta Niala –, ezt csakugyan érdemes megfontolni.
  – Egériskola – tűnődött Françoise. – Egériskolák, minden megyében és nagyvárosban.
  – Egérovi, egérgimi – tette hozzá Martin.
  – Egéroktatás-ügyi Minisztérium – tódította Vanessa.
  – Európai Unió Kisegér Oktatásos Főközpont – álmodott Elke tovább.
  – Cin-cin, egérkék – mondta Niala –, de akkor is az elején kell kezdeni. Indítsunk egérképző tanfolyamot, tanítsunk meg gyerekeket kisegér módra verekedni, annak csak hasznát veszik, ha meg tudják védeni magukat.
  – Tantervet kell kidolgoznunk – bólintott a húga –, be kell szereznünk a szükséges felszerelést, időpontokat egyeztetni.
  – Az időt nem kell – csillant föl Jennifer szeme –, olyan időpontot kell választani, amikor ők is ráérnek meg mi is. Nyári tábort kell indítani!

Nyári tábor. Kisegérképző Nyári Tábor. Sátrak a természet lágy ölén, madárdal, lombsusogás, a közelben kis patak csörgedez, a tábor bejáratánál figyelmeztető tábla áthúzott macskával. A tábor közepén a nemzeti zászló, fehér alapon barna Jerry sárga sajtot eszik. A táborban egérkék és egérkejelöltek. Verekedés, futás, famászás, erőnléti edzések. A pihenőidőben Jerry-morze és X-kód, a Cirrus és a felület használata, mindenféle egeres tudnivalók. Tábortűz, tábori konyha, a napi menüben egérkéknek való finomságok, sajtos sütik, a vadászzsákmánytól függően sült vadkan (Obelix tiszteletére), torta (Tom tiszteletére), Tomtól lopott torta (Jerry tiszteletére), esetleg cica különféle mártásokban. Helikoptervezetés, autóvezetés, motorbicikli, görkorcsolya. Elsősegélynyújtás. Shindyk felderítésének és elejtésének technikái, érintkezés a rendőrséggel. Jogi tudnivalók, a gyerekmolesztálás természetrajza, korhatárok, cselekmények, büntetési tételek. Segítség kiszabadított gyerekeknek. Falmászás, zárak felnyitása, épületek felderítése. Barátkozás házőrző kutyával, fejvesztett rohanás. Nyomkeresés, bizonyítékok rögzítése. Céllövés Nimbusszal, paintball- és airsoftfegyverrel, íjjal, számszeríjjal, célbadobás késsel. S a tábor végén ünnepélyes egéravatás, melynek során eléneklik a Tom és Jerry főcímzenéjét, az újsütetű kisegerek fogadalmat tesznek és átveszik felszerelésüket: az alapítvány tagsági igazolványát, csúzlit, kést, alapítványi telefont és táblagépet. No meg okosórát, hiszen addigra az is része lesz a Jerry-felszerelésnek. Kapnak hozzáférést a Cirrushoz, a Jerry-felülethez és a Cheesebookhoz. Viszont nem kapnak motorbiciklit, nem is biztos, hogy elég idősek lesznek hozzá; görkorcsolyát kaphatnak.
  Így nézett ki a nyári tábor programjának első vázlata, Françoise, Jennifer és Nimby firkantotta le táblagépeken a záporozó ötleteket. Majd kidolgozzák részletesen. Néhány dologban hamar döntésre jutottak. A tábor ingyenes, minden költséget az alapítvány áll; ki fogják számolni, hogy mibe kerül és megszavaztatják a kuratóriummal. Az új kisegerek a Jerry egyenrangú tagjai lesznek, de még nem teljes jogú egérharcosok, vagyis nem indulhatnak bevetésre felügyelet nélkül. És nem lesznek családtagok. Ők tizenegyen már egy családdá váltak régen, de az új egerek ennek nem lesznek tagjai, vagyis a felületen képeznek egy külön csoportot maguknak, amibe a tanítványokat nem vonják be.
  Egyelőre írnak majd egy ismertetőt az ötletről és fölteszik a Cheesebookra, a kisfülűek véleményét tudakolva.

Még aznap este megírták, s másnap reggel már féltucat kisfülű elolvasta; a Cheesebook mutatta, hogy egy-egy közleményt kik olvastak már, sőt azt is, hogy kik nem – utóbbiaknak, ha kívánták, lehetett értesítőt küldeni egyenként vagy csoportosan is. Most nem kellett, a délelőtt folyamán többen is benéztek és látták a közleményt.
  Jean-Frantól jött az első helyeslés.
  Kimondottan jó ötletnek tartom. Nem foghattok meg minden shindyt ti tizenegyen, és nem tudtok eljutni mindenhová. Amellett fontosnak érzem, hogy a gyerekekben tudatosítsuk a veszélyt és felkészítsük őket a védekezésre. A tanítványaitok már nem fognak lépre menni shindynek, és más gyerekeket is megvédenek majd. Szívesen részt is vennék a táborban, ha kellek.
  Később többen rábólintottak. Alex megjegyezte, hogy vigyázni kell a gyerekekkel, nem szabad hagyni, hogy nagy mellénnyel elinduljanak shindyre vadászni, amikor még nem eléggé felkészültek; őbennük megbízik, de az újoncoknak a lelkére kell kötni, hogy a shindy veszélyes, és mindig csak kellő túlerővel támadjanak.
  Senki nem szólt ellene, senki sem próbálta lebeszélni őket.
  Anya persze vasárnap is dolgozott, végül is ezért jött haza. Már reggel bement a céghez és délután előtt nem volt várható, a Jerry ezért átment Franconville-be Enterprise-t és Golyócskákat nézni.
  A kisebbik helikopter már gyakorlatilag elkészült, de volt még mit finomítani rajta, ahhoz pedig repülni kellett vele. Nimby egy csomó mindent kicserélt rajta, erősebb motort vett bele, a gép most egy kilót tudott fölemelni és ötvennel ment. A lámpát meghagyta rajta, de csinált egy kis trükköt, a kábelét rákötötte a számítógép egyik kimenetére. Így a vezérlőről lehetett kapcsolni, vagyis ha csak az út egy részén kellett világítás, a többi időben nem fogyasztotta az áramot.
  – Sőt ezt is meg lehet vele csinálni – jelentette ki Françoise, és gyors mozdulatokkal nyomkodni kezdte a gombot. A mennyezet alatt lebegő helikopter lámpája villogni kezdett, tá tátáti tá titátá titáti…
  – Ementáli – olvasta le a csapat kórusban.
  – Jól van, egérke – bólintott Nimby –, akkor most surranj ki az ablakon és csinálj pár kört. Figyelj a fordulásokkal, nézd meg, hogy van-e kilengés.
  – Nincsen – nyelvelt Françoise –, ahol én vagyok a pilóta, ott a gép úgy áll, mint a cövek.
  – Kivéve ha labilis a vezérlése, úgyhogy csinálj csak néhány forgást.
  – Igenis, forgást! – A zseb ösztönösen félfordulatot tett a testével, ahogy elfordította az Enterprise-t, amit már egyikük sem látott, s közben dudorászni kezdett valami keringőféle dallamot. – …és vissza – billentette meg a törzsét –, rajta, kicsi Enterprise, ne maradjunk szégyenben, fordulj! Ez az! Kirk kapitánynak jelentem, az Enterprise úgy fordul, mint a parancsolat. Mindjárt csinálok pár szlalomot a fák között.
  Kissy ijedten kapta föl a fejét, de Nimby csak bólogatott.
  – Jól van, egérke. Ha nem tudod átvinni a fák között, akkor gyenge a vezérlés, és inkább most törd össze, mint amikor egy akció sikere múlik rajta.
  Françoise nagyon vészjósló hangon válaszolt.
  – Te nem bízol egértársad tökéletes reflexeiben, és még nem vagy macskaeledel?! Hát most majd meglátod. Gyerünk, pörgesd föl a Discoveryt, hadd lám, a kezed is olyan biztos-e, mint amekkora szád van!
  – Szó se lehet róla – avatkozott be Niala. – A Discovery túl értékes az ilyen versenyhez, és Nimby különben se mondta, hogy jobb pilóta nálad, sőt azt se, hogy te nem vagy jó. Úgyhogy ne cincogj annyit, hanem indulj.
  – Hát jó. Majd később állok bosszút. A hátad mögött hirtelen elnyávogom magam, és… jó, megyek már.
  A keze csak megrezdült a vezérlőn, s az éppen az ablak mögött lebegő helikopter egy villanással eltűnt a szemük elől. A monitoron szédítő sebességgel rohantak hátrafelé a fák, minden forgott, a gép haladási irányát jelző mutató egyfolytában pörgött, és mindig másik irányba. Françoise alacsonyan repült, itt könnyű elkerülni a fákat, de egy idő után hirtelen felcsapott, s minden tele lett lombokkal. Pedig a lombkoronába nem szabad berepülni, az egérpilóták törvénye tiltja. A zseb most mégis átvágott a lombokon, leveles ágak között végzett meredek lebukásokat és fölcsapásokat, mindig találva egy lyukat, ahol átjut, mint egy megkergült kismadár, amíg egyszer csak vadul meglódult a kép, a földet, majd az égboltot látták, megint kavargás, és a kamera mozdulatlanul mutatta a kert végében álló fenyő csúcsát.
  – Beakadt a rotorod – állapította meg Niala.
  – Be – bólintott Françoise. – De nem zuhantam le: fölhoztam a gépet. Egy méteren lehetett a mélypont, és a gép sértetlen.
  Senki sem kérdezte, honnan tudja. Nem állhatna ilyen stabilan a levegőben, ha egy rotorja megsérült volna.
  – Hát jó – mondta Nimby. – Elismerem, mesterpilóta vagy. Most már hazajöhetsz.
  A kislány sóhajtott.
  – Úgy kell nekem. Eredetileg fogadást akartam ajánlani. Most lenne egy szép macskabundám.

A Golyócskákkal több időt töltöttek, még anya hazatérése után is dolgoztak rajta, megkérték, hogy inkább Franconville-be jöjjön. Mire odaért, a kísérleti változat összes oszlopát felépítették, pontosan kimért gurulási időkkel, vagyis egy-egy oszlop hangjegyei addig szóltak, ameddig kellett; ha golyót helyeztek a tetejükre, egymás után sorban, akkor szépen lejátszották a dallamot. Ezen dolgozott egy csapat, Jennifer, Françoise és Martin. A második csapat, Kissy és Angélique alkotta meg a gyűjtőt, ami még nem volt az oszlopok alatt, de összegyűjtötte a golyókat, amik közül négy mindig kigurult a trambulinokra – így nevezték, mert olyanok voltak, mint az uszodai trambulinok –, ahol majd a liftek fölkapják őket. Négy trambulin és négy lift kellett, másképp nem lett volna elég golyó az oszlopok működtetésére. A többiek pedig az osztón dolgoztak, a legnehezebb részen, ez volt az egésznek a lelke; azt kellett megoldaniuk kis korlátok segítségével, hogy a liftek által folyamatosan szállított golyók közül mindig egy-egy kerüljön a megfelelő oszlopra, a megfelelő pillanatban. Mivel lift még nem volt, odaállítottak egy festőlétrát, a felső fokára letettek egy papírdobozt, amin három lyukat vágtak, onnan csövek vezettek az osztóhoz, de mindig csak néhány golyót tehettek a dobozba, mert különben akadályozták egymás mozgását.
  – Az egész gépezet moduláris rendszerű – magyarázta anyának Nimby –, bármit kicserélhetünk benne. Ha például másik dalt akarunk, kivesszük az oszlopokat és az osztót, beteszünk újakat, s máris kész. A gyűjtő, a lift a motorral, a tartóváz marad. Ha az egyszínű golyókat többszínűre akarjuk cserélni, akkor rekeszekre osztott gyűjtőt teszünk be; ha pontosan négy rekesz van, akkor mindnek jut egy lift, és csak lassan fognak elkeveredni, mert az osztó mindig ugyanoda küldi őket vissza, legfeljebb néha téved.
  – Úgy emlékszem, lyukszalaggal akartátok vezérelni, az hol van?
  – Nem lesz benne efféle, változott a terv. Az osztó irányítja a golyókat. Amikor egy golyó leszalad az egyik oszlopon, az oda vezető úton elállít egy kaput, ami megakasztja a következő golyót. A kaput az osztó lapja alatt futó drót húzza vissza, amit egy másik golyó által elfordított másik kapu húz meg. Tulajdonképpen a golyók irányítják egymást. Az Alpha kapun átmenő golyó kinyitja a Bravo kaput, ott átmegy egy golyó, ami nyitja a Charlie kaput, de csak ha a Delta kapu zárva van, mert különben megakasztja egy pöcök, és így tovább.
  – Te jó ég. S mikor látjuk működésben?
  – Hamarosan – felelte Vanessa. – A születésnapomon már mindenképpen.

Hétfőn persze Kissy bliccelt, sürgős családi ügy, létfontosságú. Amikor a többiek befelé rajzottak a suliba, ő már anya mellett ült a kocsiban és olvasott.
  – Negyedik pont. A Vevő a tulajdonjog-fenntartás hatályossága alatt az ingatlant nem idegenítheti el és nem terhelheti meg. Ötödik pont. A Vevő az ingatlan birtokába… ide is beírjam a dátumot, ugye?
  – Igen, légy szíves. – Anya kitette az indexet jobbra és várt. Most mellékutcákon surrantak, mert a sztrádán torlódás van.
  – A Vevő az ingatlan birtokába kétezer-tizenkettő május elsején lép. Ettől az időponttól kezdődően szedi annak hasznait, viseli terheit és kárveszélyeit. Milyen kárveszély lehet egy üres mezőn?
  – Már megint belecincogsz – indított anya. – Nem marad üres mező, építkezni fogunk rá, és az eladó ki akarja zárni a felelősséget, ha az építkezésre betévedő kisegerek véletlenül macskával akadnának össze.
  – De anya! Kár csak a macskában keletkezhet!
  – No látod, és a tulajdonos máris tartja a markát a kártérítésért, vannak macskák, akikért több száz eurót is elkérnek.
  Kissy pislogott.
  – Akkora fülük van?
  – Az is megeshet. De olvass tovább. Várj csak, keresd meg azt a részt, ahol a közművekről van szó, eszembe jutott valami.
  Kissy lapozgatott a táblagépen.
  – Gyorsabban menne, ha magad csinálnád, nekem meg átadnád a kormányt.
  – Jó, vezethetsz.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Amint lesz hozzá jogosítványod.
  Kissy sóhajtott és megpróbálta visszaegyenesíteni lekonyult füleit.
  Mire beértek, egy csomó apró részletet átírtak a szerződéstervezeten. Anya beállt a cég parkolójába, Kissy kiugrott és mellette surrant, föl a tanácsterembe, ahol a legelső dolog, amit meglátott, Guibourg kopasz feje volt. Hátulról. Lassan megindult felé, óvatosan, nehogy a léptei nesze…
  – Nem szabad bántani Guibourg urat – szólalt meg mögötte anya szigorúan.
  A férfi hátrafordult. Kissy villámgyorsan testtartást változtatott, tüntetően nem figyelt oda az asszisztensre, a tájat szemlélte, azaz a tanácsterem barna falait.
  – Énrám vadászott? – tudakolta Guibourg félrevezethetetlenül.
  – Szüksége van az állandó gyakorlásra – magyarázta anya. Kissy büszkén fölszegte fejét és végigunatkozott egy stratégiai megbeszélést arról, hogy a beruházás ütemezését miképpen alakítsák az új körülményekhez. De csak az első öt percben unatkozott, aztán eszébe jutott valami.
  Elővette a telefonját és fellapozta a Discovery, illetve most már a kéttagú helikopterpark vezérlőprogramját, megkereste azt a rácsot, amit ő írt a programba. Tett ide egy gombot és írt egy új függvényt, ha azt megnyomják. Koncentrikus körök, a távolságukat egy paddle szabályozza, és betűjelük lesz, mégpedig görög betűk, mert a latinok már foglaltak a rácshoz. Jaj, dehogy, a betűzőábécében görög betűk is vannak, Alpha, Delta, azokkal össze lehet keverni. Akkor visszafelé, kezdjük az omegával, pszi, khi, fi, üpszilon, tau, szigma, ró, pi, omikron, kszi, nü. Ez tizenkét betű, ennyi elég lesz. Még kell bele egy színbeállító és egy paddle a betűk helyének beállításához, helyes, ki is lehet próbálni… ez egész jó. Mostantól a dolgok szögtávolságát is meg lehet mérni. Jól van, mit is kért még Nimby?…
  Hirtelen fölkapta a fejét. Egy nagy tanácsteremben találta magát, ahol mindenki összevissza kiabált és mutogatott. A szemközti falra, ahol… ahol… cin-cin…
  Kissy néhány pillanatig döbbenten meredt a saját rajzára a szemközti falon, aztán fölugrott, átsurrant a cipők alatt, anyához, akinek a kezében a táblagépen ugyanazt a rajzot látta, a rácsot a koncentrikus körökkel, latin és görög betűkkel, számokkal. A gép fölé hajolt, belépett a felület kapcsolati rendszerébe, bontotta a peer-to-peer kapcsolatot a telefonjával, majd visszalépett a felületre és átkapcsolt a legutóbbi oldalra. Fáradozása jutalmául egy üzleti grafikont kapott. Fölnézett. A falon ugyanaz volt. Bocsánatkérően cincogott egyet és visszasurrant a helyére.
  Szóval szektorbeosztás. Tegnap szó volt róla, hogy ha terepen vannak és helikoptereznek, sokat segítene a környék felosztása szektorokra olyanformán, hogy ha mozognak, akkor is változatlan legyen; ami jelenleg van, az a helikopter által pillanatnyilag látott képet osztja föl, de ez más lenne, a térképen kellene csinálni egyet. Mint Mentonban, ott a rendőrségi térképnek volt ilyen beosztása. De aztán másról kezdtek beszélni és ez elfelejtődött, de neki volt egy ötlete, és most meg is valósítja.
  A dolog nyitja egy rögzített kiindulópont, amit egyszer kitűznek, s amíg az adott környéken dolgoznak, addig nem változik. A helikóvezérlőben van pontmegjelölő funkció, ezt kell használni, kell egy gomb, amelyik meghívja ezt a funkciót és a kitűzött pontot elnevezi mondjuk Startpontnak. Amint ezt kitűzték, jöjjön létre egy fix négyzetrács, amelynek vonalai párhuzamosak az égtájakkal, húzódjanak kétszáznegyven méterenként, és az általuk határolt négyzetek kapjanak egységes sorszámozást. A Startponttól nyugatra fekvő sávok legyenek sorban Alpha, Bravo, Charlie, egészen Mike-ig, ami már a helikopter háromezer méteres hatósugarán kívül esik, hiszen tizenhárom betű szorozva kétszáznegyven méter az háromezer-százhúsz. Keletre pedig November, Oscar, és így tovább. Észak felé számok menjenek egytől tizenháromig, dél felé pedig tizennégytől huszonhatig. Ezt megtervezni semmiség, most jön a lényeg: a pilóta lássa is, hogy hol van és merre halad. Iránytű eddig is volt a vezérlőrendszerben, most tegyünk mellé négy szektorjelet. Írjuk ki pirossal a szektor jelét, amelyikben vagyunk, fölé sárgával azét, amelyikbe legközelebb érkezünk, ha ebben az irányban repülünk tovább, és kétoldalt fehérrel jelenjen meg az a két szektor, amelyik balra vagy jobbra kanyarodva a legközelebb található. Ez sokat fog segíteni a pilóta tájékozódásán.
  Városi használatra még valamit be lehet iktatni: egy kapcsolót, amely duplájára sűríti a szektorvonalakat, így…
  – …esetleg Kissy Chaton kisasszonyt – hallotta hirtelen a feje fölött. Fölkapta a fejét, olyan gyorsan, hogy egy pillanatra a homlokába hajlott a füle. De már megszokta.
  – Elnézést, amiért megzavarom – szólalt meg Lozier úr közvetlenül a feje fölött, ott állt mellette. – De úgy látom, hogy ön elmélyülten programoz, éspedig matematikai műveleteket. Nekünk pedig éppen egy kis számításhoz kellene programot írnunk. Volna kedve segíteni?

Kissy elégedetten készülődött induláshoz. Megírta a programot, mert ő volt a teremben az egyetlen, aki tudott Excelben programozni – igaz, sose próbálta, egyáltalán nem használt még Excelt, de aki egy nyelven tud programozni, az minden nyelven tud, és azért van a súgó, hogy az alapokat megtudja. Több nem is kellett, egy egyszerű kis statisztikára volt szükség. Lozier úr pénzt ajánlott neki, de ő csak vállat vont, semmiség az egész, örül, hogy segíthetett. Ennél sokkal nagyobb munka volt az adatmásolás, és azért se fogadott el semmit.
  Anya utolsó itthoni feladata a tárgyalás, amire nem vihet be egeret, de Kissy majd megvárja odakint, elszórakozik, esetleg megver valakit. Összecsomagoltak, Kissy fölkapta a táblagépet és indult volna, de egyszerre állt meg a mozdulatban Guibourg úrral. Ugyanolyan táblagép volt a kezükben.
  – Pillanat – mondta az asszisztens és bekapcsolta a gépét. Kissy rákukucskált; köznapi Android felület. Ő is bekapcsolta a sajátját, és egy hivatalos szöveget kapott, a sarokban azonban ott ült Jerry, nagyon elégedetten, amiért újra látják egymást.
  – Ez az enyém – mutatta Guibourg-nak a kisegeret.
  – Nocsak. Van valami funkciója?
  – Hogyne – felelte Kissy, és jobb keze egy ujját rátette a másfél centis egérkére, közben úgy fogva a gépet, hogy bal hüvelykujja rajta legyen a képernyőn. Jerry hanyatt vágta magát és boldogan kacarászott. Kissy tovább csiklandozta, Jerry önfeledten szórakozott, aztán amikor Kissy levette róla az ujját, fölnézett, kinyúlt a képernyőn kívülre, behúzott a képbe egy darab sajtot és falatozni kezdett. Mindezt Jennifer állította össze eredeti Tom és Jerry-filmekből.
  – Nagyon aranyos – mondta monsieur Guibourg és ment a dolgára. Kissy kikapcsolta a gépet és nem mondta meg neki, hogy ha úgy érintik meg Jerryt, hogy máshol nincs az ujjuk a képernyőn, akkor a világ legkülönlegesebb és legexkluzívabb operációs rendszerének főmenüje jelenik meg, ahol szintén minden tele van egeres és sajtos rajzokkal, de a vidám, kölykös külső félelmetes shindyvadász rendszert takar.

A tárgyalás a Hilton La Défense-ban volt, hiperszuperexkluzív környezetben, ide talán még soha nem engedtek be egeret. Kissy még nagy fülek és farkinca nélkül járt ebben a szállodában, sok évvel ezelőtt, üzleti ebédeken, kétszer vagy háromszor. Amióta kisegér lett, egyszer járt a környéken, a szomszéd házban. Ismerősként mosolygott föl a szálloda fölé magasodó Areva-toronyra, és azonnal átment volna amoda, ha valaki megígéri, hogy odabent megint talál shindyt. Mert a szállodában biztosan nem.
  És tényleg nem. Elsétálgatott a folyosókon és csarnokokban, megnézett mindent, belebámult a szembejövők arcába – tehette, senki se veszi észre, ha valaki fölnéz rá tíz centiméter magasból –, de senki nem volt gyanús. Zsebtolvajra pedig ilyen környezetben végképp nincs kilátás.
  Párszor elbeszélgetett a többiekkel, kinek mikor volt éppen szünete, csinált néhány fotót a szálloda belsejéről, az Areva-toronyról, a másik oldalon a Diadalívről, élvezte a macskamentes környezet biztonságát – eltelt az idő. Anya egyszer csak hívta.
  – Kissy, indulnunk kell, de még nem fejeztük be, útközben folytatjuk. Velünk jössz?
  – Persze, egy perc és ott vagyok – vágta rá, és már surrant is, muszáj volt nagyon gyorsan, több száz egérmérföldre volt onnét. De ha egy Jerry siet, akkor nagyon siet, az üzletfelek éppen kifelé rajzottak a tanácsteremből, amikor közéjük toppant, átszlalomozott néhány fölébe tornyosuló, óriási cipő között, és olyan nyugodtan lépett oda anyához, mintha végig mellette sétált volna. Anya csak rápillantott, nyugtázta a jelenlétét, de Mr. Corcoranre figyelt, aki folyamatosan beszélt, angolul. Kissy egyedül az ő nevét tudta, érkezéskor találkoztak és bemutatkoztak, de legalább ötvenen voltak jelen, amerikaiak, franciák, japánok. Azok csak néhányan, de Kissynek, miközben kikerült egy szembejövő poggyászkocsit, pont sikerült az egyikük öltönyének zsebében kikötnie.
  – Bocsánat – ugrott vissza, s megpördülve látta, hogy az illető ázsiai, korából és a sorban betöltött helyéről ítélve pedig alighanem a japán partnercég egyik nagyfőnöke. Villámgyorsan megtanult tehát japánul. – Sicurei simasz – mondta, és mélyen meghajolt.
  A nagyfőnök szintén meghajolt, persze kevésbé mélyen, hiszen ő is tudta az illemet, olyannyira, hogy franciául válaszolt.
  – Kérem, nem történt semmi. Chaton kisasszony, ha nem tévedek.
  Kissy éppen fölegyenesedett, de most gyorsan meghajolt ismét. Bár persze ementáli legyen, ha tudja, hogy meg kell-e hajolni bemutatkozáshoz.
  – Igen, uram. Françoise Chaton vagyok.
  – Murakami, területi vezető. Jöjjön, mert lemaradunk a buszról.
  Ahogy Kissy visszafordult menetirány felé, anyának már a hátát se látta, persze, mindenki siet, ő meg itt hajlong és föltartja ezt az urat is. De a területi vezető nem zavartatta magát, nyugodtan ment tovább, Kissy pedig most őhozzá csatlakozott.
  – Ugye ön vadászik pedofilokra? – tudakolta a nagyfőnök ismeretségük nyolcadik másodpercében, Kissy pedig hátracsapta füleit. Hát már Japánban is tudják?
  – Igen, Murakami-szama – felelte tisztelettudóan.
  – Nagyszerű küldetés. Hányat kaptak el már?
  – Hát… össze kellene számolni egyszer…
  Murakami nevetett, és utat mutatott Kissynek a buszba. Nem volt nagy busz, de nem is jöttek sokan, anya, néhány amerikai, egypár francia és Murakami meg egy japán hölgy. S mint kiderült, ezek nem is repültek el mind, csak azért mentek ki a reptérre, hogy addig még folytassák a megbeszélést. A franciák közül csak anya repült el, meg az amerikaiak fele.
  A tranzitban anya átölelte.
  – Nem sokszor búcsúzkodunk már itt – mondta –, úgy néz ki, hamarosan pontot teszünk az ügyre. A kocsikulcs nálad van?
  Kissy a zsebébe nyúlt és bólintott.
  – Jól van. Tomnak még kisebb munka is lesz a szállótól hazavinni, mint innen. Légy jó kisegér, ne kelljen két nap múlva kórházba hazajönnöm.
  Kissy elvigyorodott.
  – Csak ha a következő áldozatomra leszel kíváncsi.
  – Nem leszek. Örülök, ha nem kell őket látnom. Vigyázz velük.
  – Vigyázok. A macskákkal is, hisz tudhatod.
  – We must go, Mrs. Chaton – szólalt meg mellettük egy amerikai.
  Anya sóhajtott és elengedte Kissyt.
  – Vakargasd meg Suzyék fülét a nevemben.
  – Meglesz, anya.

Egypár puszival később Kissy elindult vissza a tranziton át. Murakaminak és a többieknek már nyomuk se volt, nyilván mentek a dolgukra. Mindjárt egy óra, Tom már várja a hívását. Elővette a telefonját.
  Tom nem várta a hívását, egyáltalán nem válaszolt. Kissy megnézte a klienslistát. Tom alapítványi telefonja aktív volt és hívható, a helye… Saint-Denis, onnan egy évszázad… nem, az útvonalkereső rögtön megmondta, csak háromnegyed óra, de az is éppen elég. Semmi kedve még háromnegyed órát sétálgatni itt a reptéren.
  Egyszer csak megszólalt Tom.
  – Szia, Kissy, bocs, késni fogok, az utasom rosszul van.
  Kissy gondolkodott egy másodpercig… kettőig… két egész egy tized…
  – Figyelj, Tom, akkor ne gyere a reptérre. A kocsi ott maradt a szállodánál, menj inkább oda, én is indulok.
  – Melyik szálloda?
  – Hilton La Défense.
  – Az neked legalább egy óra metróval.
  – Te se leszel ott öt perc múlva.
  – Hát nem. Jó, hívj majd, ha odaértél.
  Kissy cincogott és háromnegyed óra múlva kiszállt a taxiból a szálloda előtt – Tom megfeledkezett arról, hogy a metróhoz csak taxival juthatna el a reptérről, akkor meg már egyszerűbb végig azzal menni.
  Tom most se vette föl, egész idő alatt, amíg Kissy átballagott a parkolón és helyet foglalt a Peugeot motorházán. A klienslista szerint még mindig Saint-Denis-ben volt, hát mi baja annak az utasnak?!
  Már rég nem volt semmi baja, Tom fölkísérte a lakásába, megvárta, amíg az utas becsönget és a felesége ajtót nyit – idős úr volt –, aztán visszament a taxijához, és amikor Kissy másodszor kereste, valahol Párizs közepén járhatott. Még nem vette észre, hogy Saint-Denis-ben lefagyott a telefonja. Csak félórával később nézte meg, furcsállva, hogy Kissy még mindig nem hívja, és látta, hogy a telefonjából semmilyen választ nem lehet kicsikarni. Az egyetlen, amit tehetett, hogy foglaltra állította a jelzést és kirohant La Défense-ba, a szállodához. Fél három is elmúlt már, amikor odaért.
  Pár perccel két óra előtt Kissy döntésre jutott. Tom elveszett, ő pedig nem állhat neki megkeresni jármű nélkül, éhesen. Tehát bement a szálloda éttermébe, helyet foglalt, s amíg az étlapot tanulmányozta, még egyszer megpróbálta Tomot.
  Amikor már húsz perce kísérletezett vele, és éppen végzett a paradicsomlevessel, kiküldött egy riasztást az alapítványnak. Tomot elrabolták Saint-Denis-ben, én La Défense-ban vagyok és itt a kocsi is. Fél perc se kellett az első válaszhoz. Senki se rabol taxisofőrt. Barnával volt, Pi írta. Miattunk tették, hozzánk akarnak eljutni! – vágta rá Kissy, de még megette a halat is, mielőtt elindult. Addig várt, hátha Tom előkerül mégis.
  Fél három után két perccel lépett ki a szállodából. Tom ekkor a Peugeot-tól öt méterre állt a taxival és szitkozódott, amiért nem hozott magával másik telefont, és egyetlen szám sem jut eszébe – még a Jerry titkos vészhívószáma sem, amit mindenkinek meg kellett volna tanulnia, neki is. De elfelejtette. Amint később elmesélte az egereknek, azon törte a fejét, milyen számon érhetne el bárkit az alapítványnál, hiszen van netes telefonkönyv, a szállodában van net, van telefon. De senki sincsen otthon, mindenki iskolában vagy a munkahelyén van, hol máshol lennének fényes délután, és nem szívesen zavarta volna Ingét vagy a gyerekeket, azazhogy Inge főnökét, Jennifer iskoláját… Andreas két hétig Yves bácsi egyik barátjánál segít, annak Tom a nevét se tudta. Ha nem ígérte volna meg Kissynek, hogy hazaviszi, egy percig se zavartatta volna magát a lefagyott telefontól, legfeljebb aznap nem kap több telefonos rendelést, van elég utas az utcán is. Még beletelt pár percbe, amíg a homlokára csapott és berohant a szállodába.
  Kissy persze nem ment vissza a Peugeot-hoz, Saint-Denis-be indult kiszabadítani Tomot. Kilépett az utcára, fogott egy taxit és bemondta a címet, de gyorsan ám! Szemrehányást is tett magának, amiért nem indult hamarabb, de honnét tudhatná, mennyi teendőt ad Tomnak az a rosszulléttel küzdő utas? Valószínűleg csapda volt, hazakísértette magát a rosszullétre hivatkozva, már ott vártak a társai és együtt legyűrték Tomot.
  – Nyomja meg, uram, egy taxisofőr van bajban – szólt előre.
  – Kicsoda és milyen bajban? – kérdezte a sofőr.
  – Valószínűleg elrabolták. Tom Ford, ismeri?
  – Nem, de akkor gyerünk!
  És mentek. Már kint voltak a Szajna-parton, ott is jókora távolságot megtettek, amikor megszólalt a telefon. Isabelle néni volt. Most hívta Tom, és azt üzeni, hogy a szállodában van, de hol van Kissy?
  Kissy tudta magáról, hogy nem egy észkombájn, de most biztosan megdöntötte összes bambasági rekordját. Gyűszűnyi agyacskájába az ment bele a legnehezebben, hogy Tom miért Isabelle néninek telefonál, miért nem őneki. És amikor megtudta az okát is, elfutotta a méreg.
  – Gyerünk – adta vissza Tomnak a telefonját, és kirobogott a szállodából. A taxis lépést tartott vele.
  – Most hova mész?
  – Haza! Ha nem állna itt a kocsi, senkinek semmi gondja nem lenne. Én rég hazamentem volna, te dolgoznál, aztán este otthonról felhívnál minket és Jenniferékkel megcsinálnátok a telefonodat.
  Átvágott a parkolón és megnyomta a gombot a kulcson. Kattant a zár. Tom a kezét nyújtotta, de Kissy megrázta a fejét és kinyitotta a kocsit.
  – Várjunk csak, mi jár a fejedben?
  – Az, hogy éppen elég időt elvesztegettünk, semmi szükség rá, hogy Vaucressonból még visszabumlizz a taxiért. Ülj csak bele.
  Bevágódott az ülésre és dacosan fölnézett a férfira.
  – Makacs vagy – mondta az.
  – Igen, makacs vagyok. Nem kaptál értesítést?
  – Hát jó, nem próbállak lebeszélni. De közvetlenül előtted megyek végig, világos? Ha megelőzöl vagy lekanyarodsz, nem játszom veled Tom és Jerryt, odavetlek Vanessa elé.

– Becsukom az ajtót – mondta Kissy –, becsatolom magam, nagy összegű biztosítást kötök, eltakarítom a kisegereket az útból… – Fölnézett. Se kisegér, se senki más nem volt az útban, Tom akkor kanyarodott be elé a taxival és néhány méterrel távolabb várta. – Kiteszem az indexet… gyújtás…
  A motor fölberregett. Kissy lenyomta a kuplungot, egyesbe tette és megindult Tom mögött. Öt percbe se telt rájönnie, milyen jó, hogy ott megy előtte, mert ő már itt eltévedt volna, a szálloda és a környék közlekedése kész zűrzavar, hát még olyannak, aki csak tíz centi magas. De Tom megmutatta a kivezető utat, jórészt alagutakon surrantak a hatalmas épületek alatt. Kissyt nem zavarta, hozzászokott, hogy sok emelet magas dolgok alatt surranjon, amilyen a fotel, a dívány vagy éppen a hűtőszekrény. Aztán egyszer csak kibukkantak a föld felszínére, átmentek két irdatlan torony között, és Tom levezette a főútról, mellékutcákon szaladtak. Azaz nem is szaladtak, harminccal-negyvennel ballagtak, de Kissy tudta, hogy nem mehet gyorsabban, Tom éppen eléggé megijesztette már Vanessával, és egyáltalán nem biztos, hogy ha megharagítja, nem eszi meg mégiscsak. A filmek többsége hatvan-hetven éve készült, azóta a macskák is sokat tanultak. De nem is bánta, hogy nem száguldoznak, úgy érezte, ezzel a sebességgel ura a kocsinak, és éppen elég meredeken lejtett az út. Most csak hússzal mentek, és nem is vágyott többre, biztos kézzel vezette a kocsit, és pontosan betartotta, amit tanult, a pillantása szakadatlanul járt körbe-körbe, forgalom jobbról, szemből, balról, műszerek, táblák, forgalom megint. Ámbár a műszerfalat fölöslegesen nézte, hiszen a sebességet Tom diktálta, de akkor is, így kell, és ő a világ legnagyobb fülű oktatóitól tanult kocsit vezetni, ők tudják.
  Puteaux, Suresnes, Garches és Saint-Cloud érintésével jutottak haza, végig kerülve a főutakat. Nem siettek, majdnem egy órába telt. Kissy némileg el is fáradt, de amikor otthon a garázsban levette a gyújtást és elégedetten rávigyorgott a kormánykerékre, frissen ugrott ki a kocsiból és kiszaladt az utcára.
  – Kösz – nézett be az ablakon.
  – Ezzel nem dicsekszünk ám el ország-világnak – felelte Tom ahelyett, hogy szívesen.
  – Nem jól vezettem? – kérdezte Kissy, közben megszemlélve, amint a hátsó ajtóról az utolsó porszemet is lesöpri Suzy csapkodó farka.
  – Technikailag remekül, de egyáltalán nem lett volna szabad.
  – Viszont muszáj volt. Légy szíves, várj néhány percet.
  Besurrant a házba, azaz persze ketten mentek Suzyvel, be a hálószobába. Kissy kinyitotta a széfet, kivett egy telefont meg egy aksit, letette a kisasztalra, visszazárta a széfet, fölbontotta a csomagokat.
  – Mi van már, kiskutya? Az előbb már köszöntünk egymásnak. Abbahagyhatod a csóválást.
  De ezzel, mint rendesen, csak azt érte el, hogy Suzy még lendületesebben pörgette a farkát.
  A telefont kinyitni, az aksit betenni fél perc. Bekapcsolni majdnem egy egész, mert előbb a rendes rendszernek kell elindulnia, aztán a Jerry-felületnek. A mostani telefonjaik már nem originál bolti csomagolásban vannak eltéve, mindet fölnyitották, rájuk tették a Jerry-rendszert, úgy csomagolták vissza. De az aksik bontatlanok, a telepítéshez nem ezeket használták.
  Amíg a telefon elindult, Kissy már szaladt vissza Tomhoz, messze lemaradva Suzy mögött, aki imádott rohangálni, és most kihasználta az alkalmat.
  – Mindjárt kész – ért vissza Kissy macskamenekülési sebességgel a kocsihoz.
  – Micsoda?
  – Egy másik telefon, természetesen.
  – Mire megyek vele, ha nincsenek benne a számok?
  – Ejnye, nagy kék cica, nem figyeltél! A telefonod összes adata megvan a szerveren. Csak belépsz a neveddel és mindent ugyanúgy megtalálsz. Mindegyik jerrys telefon egyforma.
  – Akkor miért nem adtad ide a sajátodat ahelyett, hogy ide-oda futkározol, mint akit a macska kerget?
  Kissy zavarba jött.
  – Hát mert… mert… az nem jutott eszembe.

A Jerry pontos tervet készített, mert az ünnepségsorozat megszervezése nem egyszerű, sok vendéget szeretnének hívni, akik más-más időpontokban érnek rá, és egyáltalán sincsen semmi, ami egyszerű lenne. Ezért készült a terv, ami a következőképpen szólt:
  1. Tizenhetedikén, csütörtökön az összes, azaz hét kisegér Beaulieu-be repül.
  2. Tizennyolcadikán felköszöntik Vanessát, korabeli fotók és videók felhasználásával megpróbálják kideríteni, hogy a tizenhat éves Vanessa miben különbözik a tizenöt évestől, és egész nap ünnepelnek.
  3. A nap folyamán ünnepélyesen leleplezik a Golyócskákat és átadják a csodálóknak. Utána egérbuli hajnalig.
  4. A hétvégén a köszönteni jövők fogadása, egypár rokont ők is meglátogatnak. Egyébként pihenés, felkészülés az előttük álló dolgos hétköznapokra.
  5. A következő négy hétköznap lebzselnek a tengerparton, sétálgatnak a városban és egészében véve nem csinálnak semmit.
  6. Pénteken a szülők köszöntése, ünnepi vendégeskedés, gratulálók fogadása. Utána egérbuli hajnalig.
  7. A hétvégén a tíznapos pihenés kipihenése, vasárnap este indulás haza.
  8. Hétfőn az iskolában dacos magyarázkodás az újabb, egyhetes hiányzás miatt.
  Minden egyéb – ahogy adódik. A kis vakáció alatt, előre meg nem határozott időpontban, megemlékeznek egymásra találásuk ötödik évfordulójáról, ámbár ez nem kimondott ünnep, hiszen csak a hat ősegér volt jelen – ezt a szót Nimby ötlötte ki hirtelen, az őskanton mintájára –, és nem is köthető egy adott naphoz, hiszen aznap, amikor Sheilát elkapták, először találkoztak ugyan, de már hetek, hónapok óta ismerték egymást, és nem egyszerre regisztráltak a Kölyökklubba. Ráadásul Sheila elfogásakor Niala ott se volt. Ezért nem kötik adott naphoz az évfordulót, azért tartják most, mert együtt lesznek. Az alapítvány bejegyzésének ötödik évfordulóján viszont egyáltalán nem ünnepelnek, az csak egy hivatalos papír, aminek nem is látták sok hasznát – Johannék meg mások is persze ezáltal tudták adójóváírással támogatni őket, de amúgy is megtették volna, és ők alig használják azt a pénzt. Ők igazából nem alapítvány, hanem család, és ez nem valamiféle papírnak az eredménye – még annak a másik, sokkal fontosabb papírnak sem, amely Mohi Bohringer-ből Vanessa D’Aubissont csinált, s véget vetett a kislány számkivetett hányódásának. Ő sem attól a papírtól lett Blanche-ék gyereke és Niala kistestvére, már az volt sokkal előbb, a papír csak szentesítette ezt, hogy hivatalos helyen se köthessenek bele. Ezért a második születésnapot aznap ünneplik, amikor hazavitték a kislányt, nem pedig amikor meglett a papír.
  De az majd fél év múlva lesz, most a májusi születésnapra kell felkészülni. Vanessa legtöbb apja a szünet nagy részét velük tölti, egyedül Jean-Fran nem, hét közben tanít, csak a hétvégéje szabad. Jean-Claude még nem tudja pontosan, hogy mennyi időt tud Beaulieu-ben tölteni, de ott lesz. A nagyszülők is eljönnek, meg még sok rokon.
  Tizenhat. Mostanában Kissynek rengeteget járt a fejében ez a szám. Hogyan, mitől, mikor lett ez a kiskölyök tizenhat éves? Látszatra nem változott semmit – no jó, kicsit azért megnőtt mégiscsak, formásabb is valamivel, de elég fiús alkat mindmáig, Françoise-nak hamarosan nagyobb a melle, mint neki. A gondolkodása semmit sem változott, ugyanaz a lökött kiscsaj, ugyanazzal az odaadó gondoskodással veszi körül a szeretteit, ugyanaz a kötelességtudata és az engesztelhetetlen gyűlölete a shindyk ellen. És mégis van benne valami, ami határozottan különbözik a tizenegy éves kis Vanessától, Mohiról nem is beszélve. Nem az, hogy felnőtt, tizenegy éves korában is az volt.
  Vanessa mindig különleges marad. Ő az egyetlen, aki nemrég, amikor pályaválasztási tervekről beszéltek, se tervet nem mondott, se azt, hogy nem tudja. Egyszerűen vállat vont. Pedig Nimby is pontosan tudja már, számítástechnikát szeretne tanulni, programozó akar lenni, hivatásos. Persze nekik miniknek ez még sürgősebb, most már muszáj dönteni, felvételizni kell valahová – ha tudnák, hogy hová. Jennifer természetesen grafikusnak tanul majd. Martin műszaki pályára menne, de pontosan még nem tudja, hogy villamosmérnök lesz belőle vagy gépészmérnök. Chantal és Kissy még nem tudja. Niala azonban talált egy kiutat.
  – Ide hallgassatok, egérkék. Mi tizenegyen most már akkor is együtt maradunk, ha… nem is tudom, mi történik, bármi lesz.
  – Ha fegyveres kiscicák sétálnak az udvaron – segítette ki Françoise.
  – Igen, kösz, akkor is. Egy család vagyunk és ez már nem változik, többen még lehetünk persze, de kevesebben már nem…
  – Mert megvédjük magunkat, ha jön a cica! – vágta rá a zseb harciasan.
  – Igen, egérke – felelte Niala türelmesen –, bár én úgy értettem, hogy nem fogunk különválni. Szóval mivel egy család vagyunk, együtt kell boldogulnunk az életben. Szerintem meg tudjuk oldani, hogy olyan szakokat válasszunk, amik kiegészítik egymást, ugyanakkor érdekelnek minket. Nekem például az a tervem, hogy egy nap átveszem Mario posztját a konzorciumban. Nem közvetlenül őtőle, mert ő néhány év múlva nyugdíjba megy, amikor én még tanulni fogok, talán húsz-harminc év múlva.
  Kissy tudta, hogy Mario nem a konzorcium vezetője. Az üzlettársak évente választanak elnököt maguk közül, Mario is volt már elnök sok évvel ezelőtt, de most nem ő az. De igazából az elnök sem irányít, inkább ellenőriz, a megkötött üzletek törvényességét és jövedelmezőségét figyeli. Mario az egyik fő üzletkötő, de ezt már nem sokáig szeretné csinálni, idős már, fárad. Alex Bourridon fog a helyére lépni, időnként most is tárgyal a nevében, ahogy Vanessa is megtette már.
  – A konzorcium biztosítani fogja mindannyiunk megélhetését – folytatta Niala –, úgyhogy ha bármelyikőtök nem találna állást, éhezni biztosan nem fog.
  Kissynek megrebbent a füle. Niala éppen megígérte nekik a konzorcium nevében, hogy eltartják őket, ha kell. Persze ők komoly, nagy üzleteket csinálnak, semmiség nekik az a pár sajtmorzsa.
  – Én járok majd Mausuniversität bele – mondta Elke ábrándosan –, egértanárnéni leszek.
  – Mit fogsz tanítani? – kérdezte Blanche.
  – Mondom! Egértanárnéni, kiképződéset fogom tanítani kicsi egéreknek, vagyis akik akkor még nem is egérek lesznek, csak tanulócok.
  – Tanoncok! – vágta rá a csapat.
  – Úgy is lehet mondani. Én tanítok majd lenyomozni shindyet, rúgni orrábele, megbilicsol, rohanik cica elől.
  – De ezt nem tanítják semmilyen egyetemen – világosította föl Blanche.
  – Most még nem!

Spagettit is kell vennie, jutott Kissy eszébe hirtelen, és egy gyors kanyarral befordult a tésztafélékhez. Átsurrant egy szembejövő bevásárlókocsi alatt és levett négy csomaggal a kedvencükből, aztán várt egy kicsit, mert megtorlódott a forgalom és nem szerette volna, hogy rálépjenek.
  – Elnézést, nem hallottam! – szólalt meg hirtelen a fülében Françoise hangja, némi utcazajon át.
  Kissy pislogott, nem értette. Órák óta nem beszélt a zsebbel.
  – Azt kérdeztem, mióta csinálod ezt – felelte egy férfihang.
  – Ja! Hát van már egy ideje.
  – Hány éves vagy?
  – Tizenhárom… leszek.
  Kissynek gyűrődni kezdett a homloka.
  – Oké, velem jössz?
  – Persze – vágta rá a zseb, Kissy pedig esze nélkül robogott vissza a polcsor túloldalára, bedobta spagettijeit a kosárba és lefékezett egy pillanatra, hogy jobban halljon.
  – Klassz kocsi – mondta Françoise. – Milyen szín ez?
  – Óaranynak hívják. Szállj be.
  Kissy szíve kiugrott a helyéről és elgurult a hipermarket közepén. Majd a biztonságiak megtalálják és visszakéri, nem ér rá vacakolni. Tisztán hallotta, ahogy csapódnak a kocsiajtók. Otthagyta a bevásárlókocsit és kifelé indult, amilyen gyorsan csak mert. Nem rohanhat, mert megállítják, tolvajnak nézik. Kisurrant a hipermarketből és a motorjához vágtatott, most már szabadon csattoghatott a füle.
  – Mikor leszel tizenhárom?
  – Hát… januárban.
  A férfi nevetett. Tipikus shindy módra.
  – Szóval csak nemrég múltál tizenkettő. Ez tetszik. Hogy hívnak?
  – Miranda Tumbala – felelte Françoise büszkén.
  Kissy döbbenten meredt a motor ülésére. A zsebnek elment az esze. És ha a pasi is ismeri azt a számot?! Özönvíz előtti szám, Blanche-ék gyerekkorából, a hétvégén táncoltak rá. „Ramaya, bokuko ramaya, abantu ramaya, miranda tumbala…”
  Gyorsan megnézte, hol vannak. Asnières. Hogy az ördögbe került az az egér… no mindegy. Még megnézte, hányan hallgatják a beszélgetést. Az egész csapat vonalban volt. Gyorsan beírta, hogy indul, megigazította fülében a dugót, föltette a sisakját és kihúzott a parkolóból.
  – Mennyit kérsz? – érdeklődött a shindy.
  – Hát az ugye attól függ – felelte Françoise egy tapasztalt üzletasszony hangján, és közben dobolt valamin az ujjaival. Titi titátáti titi tátáti, szőke, bajuszos. Tititi tátitá, rendszám. És szépen végigkopogta a kocsi rendszámát.
  – No persze. Mondjuk… most négy óra van, meddig érsz rá? Akarom mondani – derült a shindy –, meddig engedett el anyuci hazulról?
  – Semeddig – felelte a zseb –, nincsen senkim, haveroknál lógok.
  – Aha. Pontosabban egy havernál, aki fiú. Vagy inkább egy felnőtt pasi, igaz?
  – Igaz.
  – Gondoltam. És nem fog aggódni, ha jó sokáig nem mész haza. Főleg ha némi zsetont is viszel, mi?
  – Akkor a legkevésbé sem fog aggódni.
  – No jó. Mondjuk holnap reggelig maradhatnál, mit szólsz hozzá?
  – Inkább az a kérdés, hogy a feleséged meg a gyerekeid mit szólnak hozzá.
  A shindy felröhögött.
  – Nincs efféle a láthatáron, csajszi. De bírom a dumádat.
  Megint felkopogott a telefon. IK EG. Kissy engedelmesen készülődni kezdett balra kanyarodáshoz. Már Saint-Cloud-ban volt, úgy száguldott, ahogy csak mert. IY EG, folytatta a telefon, eszerint Nimby is a helyszínre tart, és a főhadiszállás persze mindhármuk helyzetét figyeli.
  – Oké, mit szólsz reggelig egy ötöshöz?
  – A francba! – fakadt ki Françoise. – Azért hoztál el idáig, hogy aztán kutyagolhassak haza?!
  – Még messze vagyunk hazulról, picikém.
  – Aha, de én itt kiszállok, öreg. Tudod, kit szédíts az ötösöddel?
  – Oké, ne kapd föl a vizet. Hát mennyit akarsz?
  – Attól függ, mit kérsz a pénzedért.
  Kissy tudta, hogy ez volt Françoise utolsó kalandja, ezt nem éli túl. A shindyt igen, de ő maga csapja agyon, amint a szeme elé kerül.
  – Hát egy ötösért mondjuk elvárnám a teljes repertoárt, kicsim.
  – Mit, énekeljem el neked Sarostra áriáját?
  A shindy óriásit hahotázott, de remélhetőleg így is tud vezetni. Kissynek némi gondjai támadtak vele. A Jerry közben megint jelzett, balra fordította mindkettejüket. Kissy befordult egy nagy kereszteződésben, a táblák Suresnes felé jeleztek. Nemrég látták együtt a Varázsfuvolát filmen, Bergman rendezte, Françoise pontosan tudja, hogy hívják a varázslót.
  – Sarastrónak hívják – röhögött a shindy –, és az egy mély hangú férfi, neked nem állna jól. Oké, megkapod a kilót, rendben?
  – Nagyjából rendben – felelte a zseb.
  – Csak nagyjából?
  – Hát mondjuk úgy félig már rendben.
  – Két kilót akarsz? – döbbent meg a pasas.
  – Sokallod?
  – Az nem kifejezés. Életemben nem fizetnék csajnak ennyit.
  – Még tizenkét évesnek se?
  A shindy dörmögött valamit, Kissy nem értette, száguldott.
  – Tudod mit? Felezzük el. Egy kiló, és estig maradok.
  Kissy pillantása vadul cikázni kezdett. A forgalom megtorlódott a piros lámpánál, mindkét sávban kocsik, túl szorosan, hogy átsurranjon köztük, és mindjárt utoléri őket. Szembejövő sáv nincsen, egyirányú utca. Hirtelen kivágott jobbra, fölugratott a járdára és megkerülte a kocsikat. A keresztutcában nem jött senki. Kissy leugrott az úttestre, visszakanyarodott és padlógázzal robogott ismeretlen célja felé.

– Szóval itt laksz?
  – Aha, tetszik?
  – Megjárja.
  Nyílt a kocsiajtó, aztán csukódott. Halk, csörgő zörej. Mint később megtudták, a pasas kiszállt és megkerülte a kocsit, hogy ajtót nyisson a kislánynak, aki ezalatt zsebre vágta a kocsikulcsát. Megint nyílt az ajtó.
  – Na, mi lesz már, szállj ki!
  – Nem felejtettél el valamit?
  – Mi van, máris a pénzedet akarod?
  – Miért, várunk még valakire?
  – Jó, gyere, a házban megkapod. Mit bámulsz, nem hordok magammal ennyi pénzt.
  – Menj csak be és hozd ki. Addig nem jövök, amíg nem látom.
  Kis csend, aztán a zseb halk hangja:
  – Hallotok, egérkék?
  – Még szép! – csattant föl az alapítvány egy egérként.
  – Sartrouville, avenue de Balzac hatvankettő. Bent vagyunk az udvarban, jó magas fal veszi körül, a kocsi pont a kapu mögött áll. Negyvenes pasi, elég jó erőben van, nem kezdek egyből harcot vele. A ház mellett óriási bokrok, behúzódtam ide. Hű, ez egy erdő, egérkék, ide jöhetünk távolsági túrákat tartani! Hopp, jön az ürge. Nem talál a kocsiban, körülnéz, elhallgatok.
  Kissy ekkor egy fodrászüzlet előtt állt és várt. Óriási körforgalomhoz ért, mindenfelől kocsik robogtak, nem kockáztathatott. A motor nem fér át az autók alatt. A térkép szerint Rueil-Malmaison és Nanterre között volt, s ahogy nézte, magától megjelent rajta az útvonal a célpontig. A főhadiszállás. De ez az út még huszonhárom perc, ráadásul autóra számítva, nem az ő gyenge motorjára.
  Eltette a telefont és indított, megkerülte a körforgalmat és ráfordult az A86-os és Saint-Germain felé jelzett kijáratra. Hosszú, egyenes úton találta magát, ahol aránylag nem volt nagy a forgalom. Rálépett a gázra.
  – Hé, ne most akarj bújócskázni – hallotta a férfi hangját. – Egész mást akarok veled játszani! Hallod?
  – Persze hogy hallom – felelte a zseb nyugodtan. – Nem bújócskázom, felfedező útra indultam.
  A shindy röhögött.
  – Azt lehet, de ne idekint. Odabent adok neked felfedeznivalót, meglátod.
  – Á, hát még a pénzemet se adtad ide.
  – Nesze, fogd. Mi van, nem bízol bennem?
  – Üzletben nincs barátság, különben meg a nevedet se tudom.
  – Jean. Hívj csak Jeannak.
  – Oké, Jean, öregem, tudod, ez itt csak egy ezres. Kettőről volt szó.
  – Aha, reggelig. Estig csak egy. Ne próbálj átverni, picikém.
  – És azt hitted, hogy én este tízkor nekiállok innen hazabuszozni? Hát nem, öreg. Azt se tudom, hogy hívják a várost. Reggelig maradnom kell.
  – Majd fölhívjuk a pasidat, hogy fuvarozzon haza.
  – Akkor legkésőbb ötkor megyek, mert este ő már nem szeret mászkálni.
  – De hisz mindjárt fél öt!
  – Na látod, mondtam, hogy reggelig maradnom kell. Úgyhogy elő csak szépen a másik ezressel.
  Kissy megelőzött egy békésen döcögő kiskocsit, és megfogadta, hogy ezért az üzletért kipüföli Françoise-ból a sajtot.
  – Hát jó – mondta a shindy nagyon dühösen –, de ezért a pénzért meg is kell ám dolgoznod, világos? Itt van, és kezdjük!
  – Lassabban a testtel, Jean, kiskomám! Először is szépen megszámolom. Nyolc… nyolcötven… kilencötven… hatvan… ez csak kilencszáznyolcvan! Kösz. Így már rendben vagyunk, csak elteszem a pénzt és megkapod az ellenértéket…
  Az ordítást remélhetőleg a szomszédok is hallották. Kissy bízott benne, hogy Françoise a lehető legnagyobbat rúgott, és a legnagyobb pontossággal. Máskülönben még ma a macskák elé veti.
  – Még valamit elfelejtettél – közölte a zseb zordonan. – Nem kérdezted meg, hogy miért állok ott a sarkon. A fiúmat vártam. Azért ott, mert ott beszéltük meg. Miattad most azt hiszi szegény, hogy le akarom koptatni. Én nem tenném ezt a helyedben.
  Kis szünet.
  – Oké, és innentől valahányszor megpróbálsz fölkelni, újra rúgok. Nem érdekel, hogy a kórházban mennyire lesznek rajtad elszörnyedve, világos?
  Kissy kezdett fellélegezni, de megnyugodni még nem.
  – Te mocskos kis… – hallatszott fojtottan, de több nem. Jajgatás se, úgyhogy lehet, hogy Françoise nem tett pontot a mondat végére, csak ők nem hallották. – És most? – kérdezte a pasas néhány pillanattal később, ezt már jól lehetett érteni. – Meddig akarsz rugdosni?
  – Nem is tudom – tűnődött a zseb –, pillanatnyilag nagyon is kedvemre való elfoglaltság. Hű, a manóba, ezt elfelejtettem!
  – Mit?…
  – A szüleim le fogják harapni a fejemet, amiért beszálltam a kocsidba! Agyon fognak verni! Te jó ég, ez hogyhogy nem jutott eddig eszembe?
  – Azt mondtad, nincs senkid.
  – Hazudtam, kis szívem, ahogy te is. Mert aligha hívnak Jeannak. De most komolyan, mit csináljak? Apa letépi a fejemet!
  – Meg is érdemled. És ha sokáig szórakozol még velem, akkor biztos lehetsz benne, hogy én magam mondom el neki.
  – Jaj, Jean, nem értesz te semmit. Ha én még sokáig szórakozom veled, akkor te már nem mondasz el senkinek semmit, érted, öreg?
  – Én kinyírlak, esküszöm…
  – Nem, Jean, egyetlenem. Pont fordítva. Én nyírlak ki téged. Ó, te jó ég, hogy én ma mindent elfelejtek! Hát nem szóltam, hogy ki az apám! Bokuko Tumbala! Mond valamit ez a név?
  – Nem…
  – Ez baj, pici Jean, nagy baj. Tudod, ő egy dél-afrikai kereskedelmi cégnél dolgozik. Nagy hajóink vannak, amik árut szállítanak a tengeren, tudod? És a sokféle áru között: kicsi csomagok fehér porral töltve! És ez mind az apámé. Hát nem gondolod komolyan, hogy életben hagyhatlak azok után, hogy ilyeneket tudsz?!
  – Na ne röhögtess. Egy árva szó sem igaz az egészből.
  – Tényleg nem, de miből jöttél rá?
  – Hát mondjuk nem is vagy fekete.
  – No és? Ha tudni akarod, az apám ettől még ugyanúgy szeret, mintha az édeslánya lennék. Amikor elvette anyut, a nevére vett engem is, én még kicsi voltam, ő nevelt föl. Persze hogy nem üzletel droggal, bolond lenne. – Hirtelen megint egy ordítás. – Megmondtam, hogy ne fickándozz! Apa tisztességes üzletember, nem hajói vannak, hanem kamionjai, amiket kamionosok vezetnek, vannak vagy negyvenen, markos, tagbaszakadt legények, és mind egy szálig imádják a főnök lányát. Hát nem aranyosak? Szívem szerint most föl is hívnám őket, csak félek, hogy azalatt elkezdenél okoskodni.
  – Arra mérget vehetsz – felelte a shindy vészjóslóan. – Ha egy pillanatra lankad a figyelmed, elkapom a nyakad, aztán kalimpálhatsz.
  – Várjunk csak, Jean, édesem, ezt hogy értetted?
  – Úgy, hogy senki nem látott idejönni, és ha eláslak a kertben, az életben ki nem derítik, hova lettél.
  – Értem. Ezt nem valahogy úgy hívják, hogy életveszélyes fenyegetés?
  – De, azt hiszem. És ha már itt tartunk, nem öllek meg azonnal. El fog tartani egy darabig.
  – Halálos fegyver – mondta Françoise.
  – Nincs fegyverem, de nincs is rá szüksé…
  – Jaj, nem úgy értem. A film! A Halálos fegyver sorozat. Abban mondta a szőke náci Mel Gibsonnak, hogy ő ölte meg a feleségét, de nem azonnal, eltartott egy darabig. Pont mint most te.
  – Művelt kislány vagy. És jó nagyokat tudsz rúgni. De nemsokára helyet cserélünk.
  – Á, ettől nem tartok – mosolygott Françoise. – Ha elálmosodnék, majd itt a bokor tövén elszenderülök melletted, te pedig nem fogsz fölkelni, hogy bánts engem.
  – Úgy? És miért nem?
  – Jaj, Jean, te el se tudod képzelni, mennyire rossz, tartósan kellemetlen érzés, amikor három darab, átlagosan százkilós kamionsofőr üldögél a hátadon! Egyszer láttam, amikor egy srácot megfegyelmeztek, van róla videó, majd levetítjük neked, hát ritka borzalmas. „De egy hónap múlva újra tudott beszélni” – így mondta John Candy a Reszkessetek, betörőkben, hát ennek sokkal több időbe telt, hogy újra tudjon beszélni. Akkor is csak suttogva.
  – Hagyd a sztorizást, egyetlen szavad sem igaz. Azt mondd meg, mit akarsz tőlem.
  – Egyetlen szavam sem?! John Candy tényleg ezt mondta!
  Kissy ezalatt Montessonon haladt át, és nagyon remélte, hogy idejében érkezik. Morzeüzenetekből tudta, hogy Jennifer is jön, taxival, de lemaradt, megakasztotta a forgalom. Chantal is taxiban ül Andreasszal, de ők bent voltak Párizsban, amikor ez az egész elkezdődött, jóval tovább tart az útjuk. Nimby viszont már közel jár hozzá, taxit fogott ő is, amikor belátta, hogy a motorja túl lassú egy ekkora útra, és most jönnek, ahogy csak tudnak.
  – Nagyon szép, és most ki vele – mondta a shindy. – Mit akarsz?
  – Mondjuk beszélgessünk egy kicsit. Gyakran hozol haza gyerekeket?
  – Nem.
  – Ritkán?
  – Ritkán, igen.
  – Hányadik vagyok?
  – Mit tudom én, a harmadik vagy a negyedik.
  – Mi lett az előzőekkel?
  – Mi ez, kihallgatás? Au!
  – Nem. Azt csak rendőrnek szabad csinálni, viszont neki nem szabad rugdosni a gyanúsítottat. Én nem vagyok rendőr, azt csinálok veled, amit akarok. Valahányszor nem válaszolsz, rúgok. Mi lett az előzőekkel?
  – Semmi különös. Elszórakoztunk, megkapták a pénzüket és szépen hazamentek.
  – Ez nem is rossz ötlet. A pénzemet én is megkaptam, szórakozni is volt módom, akár haza is mehetek, nem?
  – De.
  – Csak ahhoz hátat kellene fordítanom neked, Jean, tudod, édesem? Akkor pedig elkapod a nyakamat, és ez nekem nem tetszene.
  – Az nem baj – a shindy hangján hallatszott a fölényes vigyor –, elég, ha nekem tetszik.
  – Tudod mit, pici Jean? Kössünk fegyverszünetet hatvan másodpercre.
  – Miért pont…
  – Ennyi kell, hogy a kocsihoz menjek, kivegyem a csavarkulcsot és visszajöjjek. Te háromszor akkora vagy, mint én, nem kívánhatod, hogy puszta kézzel harcoljak. Akkor megmérkőzhetünk, és győzzön a jobb.
  – Nagy a szád.
  – Várj, lesz az még nagyobb is. Tétre menő küzdelmet ajánlok, élethalálharcot, mint Mel Gibson a rossz fiúval! Ha én győzök, akkor egy óra hosszat tetszésem szerint távolíthatok el rólad testrészeket, és nem emelhetsz panaszt. Ha te győzöl, a jutalmad egy meghitt este az apám kamionosaival, aztán fél év ingyenüdülés a börtönkórházban.
  A shindy röhögött.
  – Honnan szedsz ilyeneket? Sajnálni fogom, amikor elhallgattatlak, olyan jópofa a dumád.
  – Ó, drága Jean, hát miért nem szóltál? Bármikor visszahallgathatunk minden szót, amióta fölcsíptél az utcasarkon.
  – Na persze. Oké, csajszi, ez már gyenge volt, itt befejezzük. Én fölkelek innét és összenyomlak, mint egy bolhát, és felőlem rugdosódj.
  – Várj egy pillanatot, aranyom. Súlyos fájdalmaid lesznek, jól meggondoltad?
  Kissy elhagyott egy erdőcskét és szántóföldek között robogott Sartrouville felé.
  – Ne aggódj miattam, kisanyám.
  – De hisz magam miatt aggódom. Amikor legutóbb kicsináltam egy pasast, utána gyötört a lelkiismeret. Órák hosszat!
  A shindy röhögött és fölkelt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a zseb élő közvetítést adott róla.
  – De látom, mégiscsak fölkelsz. Hát jó, egyetlen pici Jeanom, akkor mérkőzzünk meg, mint két mindenre elszánt kemény férfi… illetve hát itt csak egy férfi van jelen, ugye, meg te. Versenyzőnknek jó a lábmunkája, kedves hallgatóink, csak az a baj, hogy a bokszolóktól látott ruganyos ugrálást végzi vele, és nem például… jaj, Jean, szerelmem, ez az orrocskád volt, ugye, nagyon fájt?
  – Te kis szuka – hörögte a pasas –, ezért most… auuu!
  – Érdekes megfigyelés, kedves hallgatóink, hogy ugyanaz az orrbarúgás öt másodperc alatt kétszer sokkal jobban fáj. De még szörnyűbb harmadszor!
  Kis csend, majd megint egy üvöltés.
  – Hehe, látod, hogy elhiszel minden szamárságot, édesem. Azt mondtam neki, hogy harmadszor is orrba fogom rúgni, és fölfelé védekezett, pedig bizony lefelé kellett volna. A hozzá hasonló alakok nem ritkán a saját gyereküket is molesztálják – hát én minden tőlem telhetőt megteszek, kedves hallgatóink, hogy többé sose lehessen neki gyereke. Úgy látom, kérsz még, egyetlenem, hova szeretnéd?
  – Állati erővel tudsz rúgni – hörögte Jean –, de ha csak egyszer megütlek, neked véged…
  – Ez bizony valószínű, tündérem, de hát nem érted, hogy éppen ezért nem üthetsz meg soha?
  – Majd meglátjuk. Nem bánom, meddig tart, de egyszer elfáradsz, és akkor én jövök.
  – Dehogy jössz, te angyali szelídségű, aranyos ember, dehogy jössz. Ha elfáradnék, előzőleg lenyugtatózlak. Vannak bizonyos fémek, amik csillapítólag hatnak bőrön át.
  A pasas röffent egyet.
  – Na persze, stukkered is van. Meddig nyargal a fantáziád?
  – Stukker? Nehéz és macerás. Nekem ilyenem van, nézd csak!
  – Csúzli… ugyan már, gyerekjáték.
  Hirtelen iszonyú dörrenés.
  – Ez a kocsi bal hátsó ablaka volt, kedves hallgatóink, és a múlt idő itt igazán jogos. Oda nézz, Jean, milyen szép ablaka volt a szobádnak!
  Csattanás, üvegcsörömpölés. Ugyanekkor elzúgott Kissy mellett egy taxi, amiből integetett valaki, alighanem Nimby.
  – A kamionsofőrök csinálták, tudod, mindenem, kicsi Jean? Ez egy lövésre leviszi a szép fejecskédet, hátraviszi a kert végébe és ott elássa. Aztán visszajön és kér még! Kipróbáljuk, hogy lenyugtat-e? No, Jean, picikém, ne légy olyan szégyenlős. Az autó mögött bujkál, kedves hallgatóink, azt hiszi szegénykém, hogy belelövök, ha előbújik, méghozzá akkorát, hogy hívhatjuk a papot. És milyen jól hiszi!…
  Kissy mellett megint elszáguldott egy taxi, Jennifer lehetett benne. Éleset fékeztek mindketten, és tökéletesen szabálytalanul befordultak balra, ahelyett hogy megtették volna az előírt háromnegyed kört a körforgalomban, de éppen nem jött senki. Legalább húsz métert a szembejövő sávban tettek meg. Mire visszatértek a sajátjukba, a taxinak jókora előnye volt, legalább százzal ment.
  – Ez nem biztos, hogy hallatszott – mondta Françoise –, messziről kiabál nekem mindenféle sértéseket, azt hiszem, kénytelen leszek megpofozni.
  – Célnál vagyok – szólalt meg Nimby hirtelen –, az lesz az a ház, uram, egyenesen a kapu elé, át kell jutnom rajta!
  – Kukk! – mondta Françoise, és egy újabb lövés dördült. – Hát ez bizony lehetett volna a fejed is, drágám! Úgy nézem, új szemeteskukát kell majd venni ide… az új lakónak persze. Te a börtönből nem tudsz már intézkedni. No, ne csináld már, fogytán a türelmem! Balszerencsédre gyerek vagyok, de a bújócskából azért már kinőttem!
  – Hé, Miranda! – harsant Nimby hangja. – Itt vagyok a kapu tetején!
  – Hallod, angyalom?! – ujjongott a zseb. – Most már hármasban csinálhatjuk! Te leszel középen, jó? Kétoldalt pedig golyózápor. A ház sarka mellett kuksol és félti a kis…
  – Ott ugyan nincs, odalátok.
  – Akkor elbújt. C-c-c…
  – Aha, hátrament a ház mellett és lehet, hogy fegyverrel jön elő, gyerünk be a kocsiba, egérke! Leugrom a csomagtartóra.
  Óriási robaj, majd mindenféle zörgések, és csattant a kocsiajtó, kétszer.
  – Ki kell nyitni a kaput – mondta Jennifer. – Nyomja meg, uram. A kocsival! Ne nézzen így rám, kifizetjük a kárát. Be kell jutnunk a telekre!
  – Eszemben sincs…
  – Ne is – felelte Nimby –, inkább mi jövünk kifelé, tűnjetek az útból! Nálad a kulcs, ugye?
  – Persze, tessék.
  Kissy ekkor fordult be az utcába, s meg is látta a két taxit, az egyik keresztben állt, egyenesen a kapuban, Nimby nyilván arról mászott föl. Jó magas fal volt, és egy elég erősnek tűnő, kétszárnyú kapu.
  Kissy jó húsz méterrel távolabb leállította a motort és megnézte, amint a taxi hátratolat.
  – Indulhattok – jelezte Jennifer.
  Motorzúgás, aztán iszonyú csattanás, a kapu beleremegett a becsapódásba.
  – Ez kibírja – mondta Jennifer. – Papa Hotel kellene ide, megnézni, hogy mit csinál a barátunk.
  Kissy odament az egyik taxishoz, aki fejcsóválva nézte a kaput.
  – Jó napot. Legyen szíves, jöjjön velem és segítsen.
  A kocsi megint belevágódott a kapuba.
  – Mozog! – mondta Jennifer –, kinyílik ez, csak időbe telik!
  Kissy a falhoz ment a taxissal, jó messze a kaputól, és beleszólt a rádióba:
  – India Kilo Uniform Kilo Oscar Victor – közölte. Fel fog mászni a falon.
  – Vettem – felelte Françoise. – Macskamentes.
  – Tartson bakot – kérte Kissy. A pasas bólintott, s egykettőre feljuttatta őt a téglafal tetejére. Kissy egy fa lombjai között óvatosan bekémlelt a telekre. Közben újabb döndülés jelezte, hogy Nimby megint beletolatott a kapuba.
  – India Kilo Echo Juliet. Macskamentes.
  Jobbra meglátta az óarany színű kocsit, amint egy lendületes mozdulattal előreront, fékez, s egy pillanat múlva megindul hátrafelé. Ahogy belecsapódott a kapuba, Kissy meglátta a pasast, amint lassan óvakodik a ház bal sarkánál.
  – India Whisky Echo Golf! – szólt a többieknek, és felmászott a falra, egyik lábát átvetette rajta. A pasas kezében nem látott fegyvert, de elővette a sajátját.
  A kocsi megint előrerohant, vagy tíz méter mozgástere lehetett, s Nimby már váltott is. Ugyanekkor Jean előhúzott egy pisztolyt.
  – Charlie Bravo! – sikoltotta Kissy, szerencsére nem túl hangosan, és persze rajta volt a bukósisak, lezárva. A kocsi belevágódott a kapuba, amely óriási robajjal kidőlt a helyéből, Jean előugrott és fölemelte a fegyvert, Kissy pedig négy golyót eresztett bele.

Nem vesztegették az időt, mindkét egér azonnal kiugrott a kocsiból, Nimby ért oda elsőnek, fölkapta a fegyvert és berakta a hátizsákjába. Françoise ezalatt megvizsgálta Jeant.
  – Nahát, édesem, milyen csúful jártál. Egy seb van a kezeden, egy a válladon, kettő a melleden, hát te sose hallottad, hogy a lőfegyverek milyen veszélyesek? Látod, csak elővetted és máris lepuffantottak.
  Jean valami szitkot mormolt és föl akart kelni, amire a kislány hasba rúgta.
  – Nem, drágám, hidd el, hogy jobb, ha fekve maradsz. Ezekkel a sérülésekkel nem szabad ugrálni, mert akkor kapsz még.
  Kissy észrevette Jennifert, aki a kocsi mellől, tisztes távolból figyelte őket csúzlival a kezében, és úgy döntött, ideje lemásznia a falról. Lőni lentről is tud, ha kell, de onnan ütni és rúgni is tud. Ez a pasas nagyon jól tűri a verést, szükség lehet többre is. Jó, hogy itt ez a fa, nem lenne jó ilyen magasról a bokorba ugrani, ahol tüske is lehet, vagy kemény ágak.
  Nimby közben spárgát vett elő és a shindy lábára hurkolta. Jean nem ellenkezett, mert Françoise lekötötte a figyelmét.
  – Mindjárt elhívjuk a kamionos fiúkat, jó? Kell nekik egy kis szórakozás. Legyél velük barátságos, jó? Vincent-t egyszer fölbosszantotta egy mókus, mire elment hozzá és a szoba közepén ordítozott vele. De közben benne ült a kamionban, tudod? A kamiont újra kellett festetni, de a ház rosszabbul járt, a mókus meg még rosszabbul.
  Nimby ekkor végzett a pasas bokájával és rátért a csuklójára. Ezt a shindy már nem akarta hagyni, némi rugdosódás kellett hozzá, de már négy egér volt jelen, nem sokáig állhatott ellen.
  – Ez megvolna – egyenesedett föl Françoise. – Makacs ember vagy, egyetlen Jeanom, de igazán szeretnivaló. Ezért nem akarok megválni tőled nagyon, nagyon sokáig. Mindjárt becipelünk a házba, ahol magunkban lehetünk. Van pincéd?
  – Elég ebből – mondta Jennifer –, Charlie Charlie.
  Kissy vállat vont, felőle hívhatják őket.
  – Negatív – felelte a zseb –, India Whisky Echo India Yankee Mike, Papa Bravo Yankee Quebec.
  Nevettek. Most van itt a shindy, és félórát verni akarja.
  – India Kilo Papa Bravo India Foxtrot Yankee Quebec – közölte Kissy olyan szigorúan, ahogy csak tudta. Bár nem sok esélye van, hogy félórát verhesse India Foxtrotot, de mindenesetre jól hangzott.
  – Papa Quebec? – tudakolta a zseb.
  – India Foxtrot Uniform Romeo India Whisky Oscar Delta – felelte Kissy. Mert beleült a shindy autójába.
  – Ti mi a fenét hablatyoltok? – kérdezte Jean, de csak néhány rúgást kapott válaszul.
  – Uniform Bravo Uniform Tango – felelte a kislány vidáman. Le kellett vadásznia.
  – Apád nagyon meg fog haragudni ezért – folytatta Kissy franciául. – Emlékszel, amikor Maronga nem jött haza éjszakára?
  – Á – legyintett Françoise –, Jeannal nem fogja azt megcsinálni, amit azzal a mukival, beszéltem vele azóta, lehiggadt. Legfeljebb egy kicsit megdádázzák a srácok.
  – Hát erre ne vegyél mérget – mondta Jennifer. – Jobb lenne, ha tudomást se szerezne az egészről. Főleg Jeannak.
  Letérdelt a shindy fejéhez.
  – Ide hallgass, kisöreg. Ennek a csajszinak van egy olyan apja, amilyet te még életedben nem láttál. Kamionokban utazik, és ő maga is akkora, mint egy kamion. És utálja, ha szórakoznak a gyerekeivel. Ha megtudja, hogy mit műveltél Mirandával, neked harangoztak, érted?
  – De hisz hozzá se nyúltam!
  – De szerettél volna, egyébként pedig mindegy, ha Bokuko Tumbala egyszer begőzöl, akkor már magyarázhatsz te akármit. Egy ürgének visszakézből a képébe vágta a mobiltelefonját, aztán tökön rúgta, mielőtt az ürge annyit nyögött volna, hogy hé. A családja valahogy felmosta és elmenekítette Amerikába, mielőtt a nagyfőnök újra meglátja.
  Ausztrália volt, gondolta Kissy, és a telefondobás előtt éppenséggel volt alkalma beszélni a shindynek, de kétségtelen, hogy jól hangzik.
  – És ő még a szerencsések közé tartozik – folytatta Jennifer. – Jó páran vannak kórházban kevesebbért, mint amit te csináltál. Úgyhogy két választásod van. Vagy érzékeny búcsút veszünk egymástól és fölhívod az orvosodat, mert Bokuko Tumbala garantáltan meg fog tudni mindent. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de olyan dolgokról szerez tudomást…
  – Vagy pedig? – kérdezte a shindy türelmetlenül.
  – Vagy pedig menedéket keresel az egyetlen helyen, ahova Bokuko Tumbala nem nyúl utánad, mert az az elve, hogy ott nem bánt senkit: a börtönben.
  – Akkor már miért nem Amerikában, mint az a srác, akiről beszéltél?
  – Azért, mert rád haragudni fog, pici Jean – szólalt meg Françoise. – Az a srác csak fölbosszantotta, egy hónap múlva hazajöhetett és haja szála se görbült. Téged viszont péppé fog verni, és amikor úgy-ahogy felépültél, megint péppé ver. Imád engem.
  – Tudod, mire gondolok, csibém? – vigyorgott föl rá a shindy. – Fogalmam sincs, mikor dumáltátok meg ezt az egészet, de szerintem csak a szátok jár. Azt hiszitek, hogy rám hozhatjátok a frászt ezzel a Tumbukóval vagy kivel, de én ezt nem veszem be. Menjetek a francba.
  – Hát jó – mondta Jennifer, fölegyenesedett és elővette a telefonját. – Te akartad. Nem hagytál más választást… meglátjuk, fölveszi-e.
  Távolabb sétált, telefonált. Kissy biztosan tudta, hogy amikor visszatér, Bokuko Tumbala ott lesz a telefonban, és iszonyú dühös lesz. Ők addig is baljós hallgatásba burkolózva álltak a shindy fölött. Jennifer eltűnt a ház mögött.
  Gyors léptekkel jött vissza, és a kihangosított telefonból már messziről bömbölt Bokuko Tumbala. Iszonyú dühös volt.
  – …ezt pedig nem veszem be, érted?! Miranda soha az életben nem csinálna ilyet, lehet, hogy neked ezt mondta, de akkor az a mocsok vette rá, hogy ezt mondja!
  – Bokuko bácsi, én…
  – Te hallgass, Maya, most én beszélek! Mondd a címet! Odamegyek és kiszedem abból az alakból, hogy mit akart az én Mirandámtól, akkor is, ha az lesz az utolsó szó, amit képes lesz hangosan kiejteni! Halljam a címet!
  – Sartrouville – cincogta Jennifer –, avenue de Balzac hatvankettő…
  – Fölírtam! Pár perc és indulok, csak összeszedem a fiúkat… várjál… – Hirtelen még hangosabban bődült el, Kissy el se tudta képzelni, hogy fér ennyi hangerő a kicsi telefonba. – Bitonga!!! Szólj a fiúknak, balhé van, kocsira, de gyorsan! Jó! Na, mindjárt indulunk, várjatok meg ott. Annak az alaknak meg mondjátok meg, hogy van félórája, hogy megtanuljon imádkozni!
  Óriási dörrenéssel bontott a telefon. Kissy sejtette, hogy hacsak Jennifer kimondottan nem kérte tőle az ellenkezőjét, Bokuko Tumbala tényleg ide fog jönni, és hozza magával Bitongát is, annak ellenére, hogy egyikük sem létezik! De alighanem csakugyan nagyon dühösek, amiért Miranda Tumbala beszállt egy idegen pasas kocsijába, ámbár Miranda Tumbala úgyszintén nem létezik.
  – Hát akkor ezt megbeszéltük – sóhajtott Nimby. – Szerintem ki kellene sétálnunk az utcára, ezek nem fognak ide berontani kamionnal, amíg mi itt ácsorgunk.
  – Ráérünk – felelte Kissy. – Van még egy félóránk. Jean, van valamilyen kívánságod, mondjuk hogy mi legyen a ház romjaival? Csak mert egy ideig nem fogsz tudni beszélni, írni meg végképp nem.
  A shindy legalább két percet szitkozódásra fecsérelt.
  – Eddig értem – mondta neki Miranda Tumbala –, még valami?
  – Oké, ti nyertetek! Hívjátok a rendőrséget! Ők legalább nem fenyegetik agyonveréssel az embert!
  – Bocs, édes picikém – mosolygott rá Miranda Tumbala –, de most ígértük meg, hogy itt leszel, amikor befutnak. Különben is látnod kell, amikor Gipelile suhogtatni kezdi a láncos botját. Imád kocsikat szétverni vele.
  Egy pillanatra mindenki az óarany Renault-ra nézett. A hátulját Nimby eléggé szétverte a kapun, de ez innen nem látszott annyira.
  A fiú elővette a telefonját.
  – Majd azt mondjuk neki, hogy a szomszédok felfigyeltek a ricsajra és kihívták a yardot. Jó?
  – Nekem jó – mondta Kissy. Maya is bólintott.
  Miranda Tumbala letérdelt a shindy mellé.
  – Te döntesz, Jean, egyetlenem. A zsaruk vagy az apám?

Amikor a rabszállító ajtaját már készültek becsukni, Miranda Tumbala egy könnyed mozdulattal fölugrott a kocsiba.
  – Imádtalak, kicsi Jean. Mi már többet nem találkozunk, de ne feledd: Bokuko Tumbala keze messzire ér. És ha még egyszer haza akarsz vinni egy gyereket esti csemegének, hát rettentő alaposan győződj meg róla, hogy semmi köze sincs Bokuko Tumbalához… mert másodszor nem fogod megúszni.
  Könnyed mozdulattal megsimogatta a férfi fejét és megpöccintette az orrát, ami ennyi rúgás után nagyon fájhatott, és kiugrott. A kocsiajtót becsukták.
  – Magukat is őrizetbe veszem – közölte a hadnagy.
  – Most szólsz?! – méltatlankodott Françoise. – Most ugrottam le, másszak vissza, hát mi vagyok én, légtornász?
  – Nem, én valami egész másnak tartalak. A járőrkocsival megyünk, szálljanak be.
  – Semmi kedvem a rendőrségről visszakutyagolni a motoromért – mondta Kissy nyűgösen.
  – Hé, tábornokom – ráncolta a homlokát Françoise –, az az „egész más” ugye nem azzal kapcsolatos, hogy az utcasarkon álltam, amikor ez a fiúcska arra jött, akkor még sokkal kevésbé rozoga állapotban?
  – De, pontosan azzal kapcsolatos. – A hadnagy kinyitotta az egyik kocsiajtót. – Ketten ebbe, ketten a másikba, igyekezzenek.
  Egy szempillantás múlva négy igazolvány volt az orra alatt.
  – Jerry Alapítvány – mondta az egérkórus.
  Kissy folytatta: – Pedofil bűnözők után nyomozunk, a rendőrséggel együttműködésben.
  – Igazán?
  – Igazán. Adok néhány telefonszámot, ahol…
  – Szükségtelen – szólalt meg Pi. – Bouriant tábornok ezekben a percekben beszél Sartrouville-lal.
  – Ez ki volt? – kérdezte a hadnagy.
  – Pierre Jourdain vagyok, gyermekpszichológus rendőrségi szakértő. Most beszéltem Bouriant tábornokkal, már hívja a kapitányságukat.
  – Értem. Ezt könnyű ellenőrizni, de a vallomásukra akkor is szükségem lesz.
  – Annak nincs akadálya – felelte Nimby.
  Beszálltak, a rendőrök elvitték őket a kapitányságra. Nem volt messze, útközben épp csak arra volt idő, hogy érkezzen egy morzeüzenet: Bitonga telefonált, hogy Bokuko Tumbala kérdezi, ne jöjjenek-e oda igaziból. Kissy vigyorgott. Bitonga az nyilván Yves bácsi, mert Bokuko Tumbala szerepét Victor játszotta, a hatalmas nagy autószerelő, aki legutóbb, amikor találkoztak, játékból fölemelt egy vastag acélrudat, aminek egy-egy egér csimpaszkodott a végén. Ha Victor odajött volna, egyszerűen átsétál Jeanon anélkül, hogy észrevenné.
  Bent a hadnagy egykettőre megtalálta Bouriant tábornok üzenetét, a rendőrrel együtt, aki átvette. Igen, ellenőrizte, az illető csakugyan tábornok. A hadnagy elolvasta az üzenetet és sóhajtott.
  – Értem. De azért egy-két kérdést föltennék, ha megengedik.
  Megengedték, és félóra múlva rendőrkocsi vitte vissza Kissyt a motorjához, ott a lányokat is kitették, sétálnak egyet a vasútállomásig. Nimbyt elvitték a saját motorjához, az messze volt, két várossal távolabb.
  – Végre magunk vagyunk – mondta Jennifer, amikor elment a kocsi. – Te kapd el a fülét, én a farkincáját fogom. Bevisszük a ház mögé és laposra verjük.
  Françoise nevetett.
  – Ugyan, egérke. Te is ezt tetted volna a helyemben. Mondtam volna meg neki, hogy egész másért állok az utcasarkon? Milyen klassz vadászatról maradtunk volna le.
  – Hát az a rohanás minden volt, csak nem klassz – vágta rá Kissy. – És ha kimegy a sztrádára és elszáguld veled, ki tudja, hová?!
  – Akkor értesítitek az ottani rendőrséget.
  – És ha elkábít, átkutatja a zsebedet és kidobja a telefont az ablakon?! – csattant fel Jennifer. – Akkor hol keressünk?!
  – A Jerry soha nem vállal kockázatot – szólalt meg a telefonból Vanessa higgadt hangja. – Te most túl sokat kockáztattál, egérke.
  – És most mi lesz – kérdezte a zseb dacosan –, föltálaltok Macskának?
  – Az már megvolt – felelte Jennifer és magához ölelte –, de szerencsére meg tudtad verni. Máskor ne csinálj ilyet, egérke. A történetet pedig fölvesszük a tananyagba, lássák a gyerekek, mi az, amit nem szabad. No, gyertek, egérkék, induljunk.
  Kissy elindult a motorjához, de a zseb megállította.
  – Várjatok csak. És a ház?
  – Mi van vele? – kérdezte Kissy, de egy pillanat múlva már tudta is, hogy mi.
  – No igen – mondta Jennifer, és megvakarta az orrát –, a ház.
  – Megkérdeztem tőle, hogy van-e pincéje, de nem kaptunk választ. És ha van neki?
  – Azt mondta – szólalt meg Niala –, elengedte a korábbi gyerekeket.
  – Azt. És lehet, hogy igazat mondott.
  Kissy sóhajtott, aztán bólintott. – Jól van, zsebike, menjünk, nézzük meg azt a pincét.
  Elindultak befelé. A félig kidőlt kapu, az óarany Renault, minden ugyanúgy volt, ahogy hagyták. Átvágtak a kerten és bementek a házba.
  Előtér, egyben ebédlő. Három szoba, egyik sem túl nagy. Kis konyha, fürdőszoba, kamra, ez utóbbiból létra vezetett a padlásra. A három egér összenézett.
  – Hát jó – mondta Kissy –, bár padláson aligha… de megnézem.
  Fölmászott, fölemelte a csapóajtót, körülnézett. Elég világos volt, hogy jól lásson. Elrabolt gyerek persze sehol. Könyvespolc, szekrények.
  – Macskamentes? – tudakolta lentről Françoise.
  – Hát a macskákat illetően nem mondhatom egész biztosra, de egyéb veszélyt nem látok. Fölmegyek és körülnézek.
  – Rendben – mondta Jennifer –, mi pedig átnézzük a lenti részt és keresünk pincelejáratot.
  Kissy cincogott és kimászott a padlásra. Az egyik oldalon két padlásablak volt, ezért nem volt sötét. Körülnézett, bevilágított a telefonjával az árnyékos zugokba. Sehol semmi különös. Kinyitott egy nagy szekrényt. Régi ruhák. A másikban is. Egy kisebb szekrényben mindenféle kacat… egy fiókban pedig egy köteg magazin. Pornómagazin. Felütötte a legfelsőt, átpörgette a lapokat. Legális, csupa felnőtt van benne, és… nézzük csak… sehol egy eredeti ötlet, ezt már mind kipróbálták. Átnézte az egész köteget, bár sejtette, hogy Jean nem lesz olyan ostoba, hogy eközött gyerekpornót tartson. És tényleg nem is tartott.
  A hang olyan hirtelen szólalt meg, hogy Kissy majdnem fejest ugrott a fiókba.
  – Maguk kicsodák és mit keresnek itt?!
  Férfihang volt, mély, haragos, határozott. Kissy rémülten sunyta le füleit.
  – Jerry Alapítvány – hallotta Jennifer vékonyabb és nyugodt, de éppoly határozott hangját. – Átvizsgáljuk a házat.
  – Hogy képzelik? Ez egy bűncselekmény helyszíne, ide csak a rendőrség léphet be!
  – És honnan kellett volna tudnunk, hogy önök nem két hét múlva fognak belépni ide?
  – Semmi közük hozzá, hogy mi mikor jövünk…
  – Kivéve ha fennáll az esélye, hogy a házban vagy a ház alatt egy elrabolt gyerek reszket és várja vissza kínzóját, mert ha az nem jön… hallott a Dutroux-ügyről?
  – Többet, mint szerettem volna. Miért merült föl magukban a gyanú, hogy itt elrabolt gyerek lehet?
  – Miért ne merült volna föl? Jean azt mondta, máskor is hancúrozott gyerekekkel, aztán elengedte őket. És ha hazudott?
  – Miféle Jean?
  – Hát barátunk, a háztulajdonos.
  – De hisz azt nem Jeannak hívják.
  – No látja. Egyvalamiben máris tudjuk, hogy hazudott.
  Kis csend. Kissy eltette a magazinokat és átvizsgálta az utolsó szekrényt.
  – A házkutatás alatt kiderül – mondta a férfi.
  – De akkor nagyon alaposnak kell lenniük. Jártunk olyan házban, ahol a rendőrség nem sokkal azelőtt kutatott, és ők nem találták meg a titkos pincét, csak mi.
  – Igazán?
  – Igen, és miközben ilyen gúnyos képet vág, ugye reménykedik, hogy nem egy bebörtönzött és megkínzott gyerek látványa fogja azt onnan letörölni?!
  – Maga szemtelen – felelte a rendőr –, de szerencséjére az mindegy, hogy én ezt elhiszem-e magának. Emlékszem a Dutroux-esetre, Natascha Kampuschra is, úgyhogy biztos lehet benne: ha itt gyereket tartanak fogva, mi megtaláljuk. De maguk nélkül. Hányan vannak?
  – Hárman.
  – No látja, mi meg hatan, és ha kell, kérek még embereket. Sőt a legelső lépésem az lesz, hogy kutyát kérek. Ez megnyugtatja?
  – Hogyne, nagyon szeretem őket.
  – Nem fognak találkozni, mert maguk most elmennek.
  – Muszáj találkoznunk pedig. A szagunk már itt van a házban, tehát meg kell minket szagolnia és látnia, hogy jól vagyunk, nehogy minket akarjon fölkutatni.
  – Értem. Ebben van valami. Jó, mindjárt beszólok a kutyáért.
  Kissy bólintott és elindult lefelé. Örömmel randizik rendőrkutyával, bármikor, bármennyivel. A rendőrkutyák kemény, belevaló srácok, akik tudják, mit kell tenni a macskákkal.

– Szia, Bokuko Tumbala!
  – Már úton vagyok a helyszínre, kicsim! Elkapjuk azt a disznót és megtanítjuk…
  – Oké, oké, Victor, nyugi. Már lakat alatt van.
  – Ja, akkor jó. Te melyik vagy?
  – Kissy vagyok. Most indulok hazafelé, a rendőrök megtartják a házkutatást, minden rendben. Csak meg akartam köszönni.
  – Bármikor, egérkék! – bömbölte lelkesen az irdatlan autószerelő. – Imádlak titeket, és ha kell, örömmel szétlapítok egy-két ilyen alakot személyesen is. Csak ha lehet, máskor hadd ne kelljen afrikai álnevekkel bajlódnom. Tudod, milyen nehéz volt itt a műhelyben papírt keríteni?
  Kissy nevetett.
  – Ott volt a kezetekben a telefon, abba felírhattátok volna.
  – Most már mindegy. De miért lettem afrikai kiskirály?
  – Csak úgy jött. Françoise Miranda Tumbala néven mutatkozott be a shindynek, egy régi számból, aztán ezt vittük végig, mindenkinek a neve ugyanabból a számból lett.
  – No, legközelebb válasszatok valami francia sanzont, ha azt akarjátok, hogy megjegyezzem.
  Kissy nevetett és elindult hazafelé, azazhogy először is vissza a hipermarketbe. A kosarát ugyanúgy találta, ahogy órákkal korábban otthagyta, nyilván senki se gondolta, hogy a gazdája több várossal arrébb szaladgál. Befejezte a vásárlást és éppen a hátizsákjába rakodott, amikor megszólalt a Cheesebook sürgős üzenetet jelző csipogása. Jean-Fran aziránt érdeklődött, jól értette-e, hogy a lánya kétezer eurót fogadott el egy férfitől, szexuális szolgáltatásokért.
  Igen, jelent meg Vanessa válasza rögtön, hát nem életrevaló?
  A kétezer euró még okozott némi gondot. Françoise hallani sem akart arról, hogy visszaadja, ő ezért a pénzért megdolgozott – az igaz, hogy amit csinált, az jelentősen eltért attól, amiért a pénzt kapta, no de aki adta, később egy szóval sem kérte vissza! Pedig lett volna rá alkalma. Françoise a délután egy részét kemény fizikai munkával töltötte – a shindy az átlagosnál sokkal erősebb rúgásokat igényelt –, emiatt költségei is támadtak, hiszen többet kellett ennie vacsorára, no meg vonatjegy is kellett visszafelé, kettejüknek, plusz a két motor üzemanyaga, négy egér ideje, taxiköltség, ez mind pénz. És egyáltalán, legfőbb ideje lenne bevezetni, hogy aki igénybe kívánja venni a Jerry Alapítvány szolgáltatásait, fizessen: mármint nem a gyerekek és a szülők, hanem a shindyk. Az egész alapítványt őmiattuk kellett létrehozni, illene, hogy kivegyék a részüket a támogatásából. Ez a pénz valójában az alapítványé, amely többek között ebből fedezi Françoise és három társának honoráriumát a sartrouville-i gyereknevelésért. No meg Victor fellépti díját.
  Az alapítvány nevében a kuratórium összes tagja nyilatkozott, és egyikük sem érezte úgy, hogy ezt a pénzt el kellene vagy lehetne fogadniuk, és honoráriumot sem kívánnak bevezetni. Françoise válaszul közölte, hogy mindig is kaptak honoráriumot, hiszen a Kisfülűek Testülete veszi nekik a sajtot, abból a keresetükből, amelyből az alapítványt is létrehozták. A pénzt pedig nem állt szándékában az alapítványnak adni, legalábbis a számlájukra betenni nem. Elteszi és majd később felhasználják.
  A kétezer euró végül Kissyéknél kötött ki, mert Véronique-nak nem volt páncélszekrénye. Kissy berakta egy borítékba, amire ráírta, hogy a sartrouville-i shindy fizetsége Françoise-nak, leragasztotta és berakta a széfbe.

A csengő olyan hirtelen szólalt meg, hogy Kissy majdnem szétlapította Macskát ijedtében; éppen azt vizsgálgatta, gömbölyödik-e már a hasa. Igen, úgy tűnt, hogy valamivel már kerekebb. Françoise-nak meglesz a kiscicája.
  Macska fölnézett a csengetésre, aztán rádöbbent, hogy neki sürgősen meg kell vakarnia a füle tövét, és hozzálátott. Kissy pedig rohant kifelé. De a monitoron nem látott senkit. Valaki szórakozik. Visszament a nappaliba, amire a csengő azonnal megszólalt megint. Kissy kirobogott a házból és föltépte a kiskaput, abban a biztos tudatban, hogy a fegyvereit elő se kell vennie, csak agyoncsapja az illetőt és kész.
  De nem ölte meg. Valami nekiugrott, egy robbanás erejével, de nem lökte el, szorosan tartotta. Ismerős illata volt, és azonnal beszélni kezdett.
  – Megjöttem, egérke! Jól vicceltelek kapukamerával, ugye? Ez be volt a csapás, hitted, hogy odahazában ráérőzősen a kiskutyák fülét vakargatok, mi? Szia, Suzy, fülkédet kell megvakargatni neked is fantasztikusan nagyon gyorsan, egérke, talpadon maradsz, ha elengedlek?
  – Egérke – csattant föl Kissy –, hogy kerülsz ide?!
  – Repülő csésze aljában, kicsi zöld űrlények hoztak taxifuvarban, középen megállomás a Szíriusz! – Elke már Suzy nyakába borult közben. – Ha úgyis tudod, miért kérdsz?
  – De hiszen öt perce indultál a vonathoz!
  – Haha, mondtam, hogy be volt a csapás. Tudtalak, hogy nem fogtok megnézni koordinátás Informationt, elhisztek bármit, ha vörös hajú nordnémet zsebike elég meggyőzően adi elő. Jól van, Suzy, kiskutya, jól van, én is szeretlek, nordnémet blöki srácok küldik csókokat füled tövedre, ez az, borítjad föl Kissyt nagy verdeső farkadval!
  Kissy kilépett a kapu mellé és fölvette a zseb hátizsákját.
  – Gyertek be, ne idekint szerelmeskedjetek, még meglát valami cica.
  – Hát aztán, kettő vagyunk és itt van fantasztikusan nagyon lelkes kiskutya is.
  – Éppen azért. Nem venném a lelkemre, hogy pont most nyírjuk ki Macska gyerekeinek apját.
  – Françoise meglesz neki kismacskája szóval?
  – Úgy néz ki. Nemsokára már szaladhatunk előlük.
  – Hahahaha, Jerry nevelése kiscica sose bánti kisegéret.
  – De jól hangzik. Nézd, Macska, ki érkezett.
  Macska kivételesen kijött fogadni Elkét, ezt inkább akkor szokta, amikor nagyobb sokaság érkezett – talán a zseb által csapott nagy zaj tévesztette meg. Leült és bambán pislogott rájuk.
  – Szia, cicuuuuus – rohant oda a zseb –, hogy vagy? Lesznek cicájaid? Milyen az apájuk? Az is macska? Mivel foglalkoz? Jó az ágyban? Ígérte, hogy gondoskodja babákról? Hányat terveztek? Lesz az mind macska? Nevelünk együtt majd klassz kicsi stramm macskákat belőlük, akik sose bántik kicsi egéret, jó? Beszélsz miért nem semmit?
  Macska szótlanul ült a fűben, kegyesen eltűrte, hogy a zseb simogassa és játsszon a fülével, és egyetlen kérdésre sem válaszolt.
  – Katrin lefeküdte Jürgent – újságolta a zseb egy perccel később, ahogy beértek a nappaliba.
  – Hát azok meg kicsodák?
  – Ketten az osztályból.
  – Szent ementáli, tizenhárom évesen?
  A zseb bólintott.
  – Mondtam neki, ne tegye, inkább jövök én helyette.
  Kissy gyanakodva nézett rá.
  – Hát megverni sráct! Nem így szoktuk?
  – De.
  – De nem hallgatta rólam. Szerelmes.
  – Nem hallgatott rád.
  – Akkor is szerelmes! Engem is próbáljanak ám levadászni férfiek, de nem hagyok nekik. De nem verek be orrokat, egyelőre. Csak mondok, hogy nem.
  – Még szerencse.
  – C-c-c. Te se mondtad mindig nemt, egy idő után igen lett bele.
  – Belőle. És valamivel már idősebb voltam.
  – Vanessa meg még idősebbebb lesz – borongott a zseb –, mert ő még mindig nem.
  – Kisegér az még. Te pedig még kisebb vagy. Ráértek ezzel.
  Elke riadtan a fejéhez kapott.
  – De konyha nem érünk rá, egérke! Jönnek tengerparti egérek és mi megígértünk előkészít vacsit!
  – Annyira nem sürgős, de hozzáláthatunk.
  – Ez nem gyakorlat – vágta rá a zseb, és megiramodott a konyha felé.

Julie néni és Yves bácsi helyet foglalt a hátsó ajtó mellett, onnan nézték a sürgölődést. A kertben öt-hat egér nyüzsgött folyamatosan, négy-öt ki-be szaladgált a házból, és volt még hat-nyolc darab, akik a kocsi és a sátrak között rohangásztak. Összesen legalább harminc egér jött ki, ha pár percig figyelte az ember a nyüzsgést. Kissy nem figyelte, részt vett benne. A mikrobuszt behozták a kertbe, a motorokat közte és a kapu között állították le. A minik és a mikrók mind motorral jöttek, a kocsiban a helyüket telerakták holmival. A sátrak újak voltak, most vették őket egy kazalban, azok megtöltötték a kocsit, mert most nem lesz lánysátor és fiúsátor, mindenki a párjával költözik be, a délvidékiek elhozták Vannit, Jean és Andreas is befutott már. Hét darab kétszemélyes sátrat állítottak föl, nem szoros közelségben, hogy némi magánéletre is legyen mód, bár persze a vékony sátorfalak mögött nem csaphatnak magasra a szenvedélyek, de azt se lehet, hogy az egész tavaszi szünetet az egerüktől, illetve kisfülűjüktől elválasztva töltsék. Főleg a mikrók, akik csak ilyenkor találkozhatnak. De azért minden esély megvan, hogy a legtöbb zaj abból a sátorból fog jönni, ahol nem szerelmespár van, hanem a két zsebegér viháncol, késő éjszakáig susmorognak és kuncognak, terveket szövögetnek mindenféle elképzelt shindyk és macskák balvégzetéről, és egyre többet dumálnak fiúkról.
  Françoise egészen megkedvelte Michelt, az uszodai srácot, bár azt állítja, nem zúgott bele. Egyelőre nem tudják ellenőrizni, a fiúval régóta nem találkozott egyikük se. Mindenesetre volt egy komoly beszélgetésük shindykről, sajtokról, macskákról és nagy-nagy fülekről, és Françoise azt mondja, a srác nem ugrott székre ijedtében. Sem akkor, amikor a zseb bevallotta neki kisegér mivoltát, sem pedig amikor elmondta, hogy végigcsinálta a Jerry-kiképzést, és két ujjal falhoz ken egy felnőtt férfit. Ez pedig biztató.
  Sehol máshol nem lehet elkészíteni a Golyócskákat, csak Franconville-ben, a padláson már annyi szerszám, famegmunkáló kisgép, alkatrész van, hogy csak teherautóval lehetne elszállítani. Erről fog szólni ez a pár nap. Nimby mint projektmenedzser úgy becsüli, hogy meg tudják csinálni a gép legnagyobb részét, talán az egészet, de lehet, hogy néhány kis részlet még marad, azokat majd a hátralevő időben befejezik. Szétszedhető, úgyhogy fölösleges lenne neki konténert bérelni, egyszerűen berakják a rendes csomagjukba, a négy partvidéki egér és Vanni most majd hazavisz egy-egy részt, aztán az északiak a többit, illetve addig még úgyis repülnek párszor.
  Amikor a sátrak már álltak, négytagú egérportya indult bevásárolni, Vanessa és Jennifer egy csomó mindent fölírt a konyhai leltárnál. Persze motoron mentek, nem hozták ki ezért a kocsit. Az volt a megállapodás, hogy Julie néniék nem cipekednek és nem is költenek arra, hogy vendégül lássák a csapatot, éppen elég lesz nekik az örökös elővigyázat, hogy valamelyikükre rá ne lépjenek – a csapat vásárol, a nagy részét megvették előre, s most a többit.
  Kissynek jutott a friss hentesáru, a hátizsákjában volt két hűtőtáska, hogy egyet majd a zsákba tehessen vissza, egyet pedig a sisaktartóba. Megvette az állati tetemeket – Nimby szakkifejezése, amit már a kisfülűek is kezdtek eltanulni –, berakott mindent a két hűtőtáskába, hogy a pénztárig is frissek maradjanak, és már ment is, nem vár a többiekre, hazaviszi az állatkertet és visszajön.
  A pénztárban nyugodt mozdulatokkal betette az elválasztót az előző vásárló holmija mögé, fölnyitotta az egyik táskát és elkezdett rakodni a szalagra.
  – Nem ehetsz ennyi húst, elhízol – szólalt meg az előző vásárló.
  Kissy mosolyogva vállat vont és rakodott tovább.
  – Kissy!
  Kissy fölkapta a fejét és rábámult az előző vásárlóra. Diónyi fejecskéjében lázas keresgélés kezdődött. Először az arcfelismerő részlegben, aztán a névtárban. Kétségbeesett agysejtek rohangásztak mindenfelé, vaskos köteteket emeltek le a polcokról, aztán vissza se tették és futottak tovább. Fényképalbumok, névjegyzékek. Aztán az egyik agysejt egy nagy doboz fotóval a kezében a központi mikrofonhoz rohant és belemondta:
  – Günther!
  – Hát még emlékszel a nevemre? – vigyorgott a srác.
  – Hogy kerülsz te ide?
  – Nos, én néhány hete itt lakom.
  Kissy gyorsan becsukta a száját és folytatta a rakodást.
  – Mi pedig szünidei tábort tartunk – felelte.
  – Itt Franconville-ben?
  – Itt. És rengeteg állatot fogunk fölfalni.
  – Látom. Elviszlek, jó?
  – Nem lehet, motorral vagyok.
  – Vagy úgy. Azzal tényleg nem tudlak elvinni. De neked szép kis munka lesz ezeket motoron hurcolászni.
  Kissy ránézett a srácra és felpörögtek a fogaskerekei. Lázasan töprengett egy másodpercig… kettőig… két egész egy tized…
  – Cin-cin – jött szembe Chantal pár perc múlva –, hát te még nem vettél semmit, egérke?
  Kissy nyugodt arccal lépett a konzerves polchoz és válogatni kezdett a halak között.
  – Semmit a világon, leszámítva a kábé tizenöt kiló hentesárut.
  – És hol van?!
  – Azt hiszem, az egérkék ezekben a percekben veszik át a táskákat egy német sráctól.
  Ezzel könnyed mozdulattal odanyúlt, becsukta Chantal száját és elkezdett halkonzerveket rakodni a kocsijába.

Günther nemsokára visszaért és elmesélte, hogy egy nagyon gyanakvó, egészen fiatalka kislány fogadta, aki gyalázatosan beszélt franciául, és amikor Günther németül üdvözölte, még gyanakvóbb lett. Valószínűleg azt hitte, hogy ő, Günther végzett a barátaival és elrabolta tőlük az ennivalót.
  – Persze hogy azt – nevetett Kissy –, évek óta szívósan küzd azért, hogy vadabb legyen még Vanessánál is.
  – Mindenesetre legalább nem űrhajósnyelven beszélt. Bevittem a hűtőtáskákat, kirakodtunk, visszahoztam.
  – S hogy kerültél Franconville-be?
  – Egy lányhoz költöztem. Egyébként csak egy saroknyira tőletek, úgyhogy ha kell fuvar, hogy megverjetek valakit, csak szóljatok. De ne morzekódban, mert azt már tizenkét évesen elfelejtettem.
  Kissy vigyorogva megbillegette füleit.
  – Úgyse segítene, a mi morzénk egész más.
  S mintegy végszóra, ahogy befordultak a polc végén, előttük termett Nimby. Csak rápillantott a Kissy mellett haladó fiúra és máris megkérdezte:
  – Charlie Delta?
  – Negatív – kacagott föl Kissy –, Alpha Golf tátiti titá titátá titáti titátitá tá titititi, és pont most kérte, hogy ne beszéljünk morzéban…
  Nimby barátságosan kezet nyújtott a srácnak.
  – Szia, Günther, Nimby vagyok.
  Voltaképpen persze találkoztak már, az antonyi shindy elfogásakor Günther ott volt a Vilma bázison és látták a képernyőn, de rövid találkozás volt és elég régen is. A srácnak tetszett, hogy Nimby mindmáig emlékszik a nevére, a két egér pedig nem szólt, hogy Kissy éppen azt morzézta le.
  Mire hazaértek – öten, Günther elkísérte őket kocsin –, a Jerry védjegyének számító fejvesztett káosz elérte tetőfokát. A kapuban háromtagú őrség vigyázott egy óriási dobozhalomra, ami nem volt még ott, amikor elindultak. Amikor Günther kiszállt a kocsiból, az őrség egyik tagja fölemelte a csúzliját; a másik kettő csak még gyorsabb farkcsóválásba kezdett.
  – Nyugalom, zsebike – mondta neki Chantal –, velünk van. Az előbb már amúgy is találkoztatok. Mi ez a kirakodóvásár?
  Ezalatt bentről előjött Pi, a karjára vett hat dobozt, közben cincogott nekik, ők visszacincogtak, Pi pedig bement a dobozokkal. A kert innen látható részén további egerek surrantak ide-oda, idehallatszott élénk cincogásuk.
  – Két perce volt srác itt – jelentette az őrség parancsnoka, vörös fürtjein egérfüles hajpánttal. – Kereste Nimbyet, de nagyon siett, nem érte rá megvárni, csak lerakta dobozkákat kapuhoz és robogtova. Arra – mutatott ki az utcán balra, mintha bárkinek szándékában állhatna üldözni a srácot. – Azt mondta, Nimby fogja tudni mindent, majd hívik egymást. Úgyhogy én álltam ide Wächterlein-Mäuslein, amíg nagy egér becipelje dobozkákt. Húsz óra múlt három perccel – tette hozzá, mint valami telefonos időjelző.
  A dobozokon rajz és feliratok is mutatták, mi a tartalmuk. Okosórák. Nimby barátja tehát húsz darab órát hozott három perccel ezelőtt.
  Günther a dobozokra mutatott és kérdezett valamit Elkétől. Németül. A kislány egy pillanatig meglepve nézett rá, aztán vigyorogva felelt. Kissy egy kukkot sem értett, túl gyorsan beszéltek. Günther nevetett, fölszedett hat dobozt és besétált velük. Elke elrakta a fegyverét és fölvette az utolsó kettőt.
  – Mit kérdezett? – tudakolta Kissy.
  – Lelövöm-e, ha beviszi dobozokt – volt a válasz.
  – Mire te?
  – Majd amikor kifelé jön – nevetett a zseb.
  – Ha egyszer csukva volt a kapu – kérdezte Chantal –, minek őriztétek a cuccot?
  – Haha, egérke, lopó tovlajnak semmi az, átmászni kerítéset.
  – Tolvajnak.
  – Aha, úgy is lehet mondani. Ezt a nagy hosszú fiúat mire hoztátok, bokszolni zsáknak?
  – Nem hiszem, hogy értékelné az ötletet. No, vigyük be, amit vettünk, egérkék, és lássunk a dolgunk után.
  Kissy tehát ment a dolga után: matracokat és hálózsákokat cipeltek Martinnel a sátrakba. A „nagy hosszú fiúat” pár perccel később látta viszont, Elkével dumált nagy egyetértésben. No igen. A kislány megőrül azért, hogy Franciaországba költözhessen, viszont a bőréből ugrik ki, valahányszor olyanra talál, aki beszéli a nyelvét.

Kissy később tudta csak meg, amikor a csapat összegyűlt a teraszon, hogy Nimby haverja nem csupán órákat hozott, hanem még tizenkét SIM-kártyát is – több nem volt, de hát ők úgyis csak tizenegyen vannak –, hiszen ezek telefonok, az is kell hozzájuk. Mindenki kapott egy készüléket és egy kártyát, összerakta, bekapcsolta, és most jött a trükk: az órák böngészőjén csak be kellett írni a Jerry egyik webcímét, és máris megjelentek Nimby előtt az egyik táblagépen. Tizenegy cím és hozzájuk egy-egy négyjegyű szám. Az órák is kiírták a saját címüket és a számukat, ezeket mindenki felolvasta, Nimby ellenőrizte, és mindegyiket engedélyezte. Ennyi volt a biztonsági ellenőrzés, a továbbiakban az órák maguktól töltötték le a Jerry szoftverét. Hagyták őket dolgozni, addig fölmentek a padlásra. A zsebek és Vanessa mentek elöl, de a lépcső tetején Françoise hirtelen odaugrott a mikró elé.
  – Állj! Vigyázz! Fegyvert a kézbe és csitt!
  Alighanem valami ösztönös megérzés okozta, hogy senki sem nyúlt a fegyveréért. Egyébként a zseb maga sem.
  – Mi van? – susogta Vanessa.
  – Ott!
  Tényleg ott volt, ahol a kislány mutatta. A padlásablakban.
  – Egérmegesző szörnyeteg – lehelte a másik zseb elborzadva.
  – Látom – lépett Kissy mögéjük –, ma reggel én etettem meg otthon. Hahó, Macska, miért innen bámulod a kertet ahelyett, hogy kimennél?
  Macska meg se rezdült. Hát önuralma az van, gondolta Kissy, fölfegyverzett kisegerek mászkálnak a háta mögött és ide se bajszint… de ahogy maga is odament az ablakhoz, már tudta is, hogy miért. Ez volt az a ritka eset, amikor lehetett tudni, hogy Macska mit bámul. Egy fiatal párt, akik az ablaktól öt méterre, a földtől legalább ugyanannyira ültek egy ágon, és madarak voltak. Kissynek legalábbis az volt a benyomása, hogy ez egy fiatal pár. Galambok. Vagy cinkék. Esetleg rigók. Kissynek fogalma se volt a madarak ismertetőjegyeiről, és gyanította, hogy Macskát sem érdekli különösebben, hogy milyen fajhoz tartoznak. Hacsak nem az ízük miatt, de teljesen mindegy, mert elérhetetlenek. Az ablaknyitás első zördülésére fölfigyelnének, s mire az ablak kinyílik, akár a város túlsó végében lehetnek. De ha az ablak eleve nyitva lett volna, Macska akkor se tud ekkorát ugrani. Bár lehet, hogy ezt magának se vallja be. Ha megpróbálja, ugyanaz a helyzet, a két madár gyorsabban átrepül a városon, mint ő ezen az öt méteren.
  Így hát azt tette, amit tudott: ült az ablakban és nézte a mozit. Érdekes látvány lehettek odakintről: egy fehér macska, nagy hegyes fülekkel, s fölötte egy barna egérlány, nagy kerek fülekkel. Már mindannyian fölvették az egérfüles hajpántokat, még a fiúk is.
  – Gondolom, ez jobban érdekel, mint a gépünk – mondta Kissy halkan.
  Macska nem szólt semmit. Ilyen hülyeségre tényleg nem is volt mit.
  Az egyik madár egyszer csak őrájuk nézett. A színesebbik, vagyis a nő.
  – Nézd – mutatta a férjének –, macska. Meg egér is.
  A férj is rájuk pillantott, aztán vállat vont.
  – Már láttam. Üveg mögött vannak, veszélytelenek.
  – Te tetted őket üveg mögé?
  – Hát persze, édesem.
  – Ó, drágám, te vagy a leggondoskodóbb akármilyen fajta madárférj a világon!
  Amikor Kissy elmesélte a beszélgetést, amit kigondolt a két madár között, az egerek egymásra borultak nevettükben. Kivéve Nialát, aki nevetett ugyan, de nagyon figyelmesen nézett rá.
  – Mondd, egérke – jött oda –, voltaképpen miért nem használod ezt a fantáziádat?
  – Mire?
  – Az a két madár egyébként zöldike, és a színesebbik a férfi. Például írhatnál.
  – Kinek… izé, miről?
  – Nem tudom. A te fantáziád, nem az enyém.
  – Chantal már kész regényíró.
  – És nem lehet kettő a családban?

A szünet legnagyobb részében a Golyócskákat építették, s közben időnként megnézték az ablakban az egérmegesző szörnyeteget. Gyakran feljárt oda, jól érezte magát a párkányon. De nem bámult ki az ablakon, hogy hátha megint leszáll egy-két zöldike. Összegömbölyödött a párkányon és aludt, legfeljebb a fülét billentette meg, amikor az egércsapat hangosabban zsivajgott. Vagy amikor úgy tartotta kedve. Kissy megfigyelte már ezt a különbséget. Macska teljesen ötletszerűen mozgatja a füleit, sokszor egészen halk neszre már fölfigyel, máskor hirtelen, erős zajokra meg se rezdül, pedig a hallásával nincsen gond, van is benne elem, minden hibátlan. Csak ha valami nem érdekli, akkor nem érdekli és kész. Máskor viszont minden ok vagy cél nélkül is radarozik. Ezzel szemben a törzsfejlődés egészen másik ágán levő Mus musculus kissycus akkor mozgatja a fülét, ha arra oka van, de akkor semmiképp sem mulasztja el – még szakácssapka vagy bukósisak alatt sem –, és pontosan úgy, ahogy éppen akkor mozgatni kell. A halk neszekre is figyel meg a hirtelen, erős zajokra is: olyankor fejest ugrik az egérlyukba. Hacsak persze nem olyan neszt hall, ami shindy osonására utal. Olyankor fölbátorodik – bújjon el a shindy, ha tud!
  De mást is csináltak, új dolgokat. Először is vadászatot szerveztek: egérre. Szombaton történt, reggeli után. Vanessa fölrakodta az utolsó tányérokat is a zsúrkocsira, elindult a konyha felé és visszaszólt:
  – Ne sokáig emésszetek, berakok mindent a gépbe és jövök egérre vadászni.
  – De hisz van már egered – mondta az egere, és követte.
  – Ez zsákmány lesz.
  – Paintballozni megyünk? – csillant föl Françoise szeme.
  – Nem, de lőni fogok rád, és te leszel az ebéd, ha nem iszkolsz elég gyorsan.
  Kissy nevetett és egy árva szavát se hitte. Pedig akkor még lett volna ideje egérutat keresni.
  A csengő pár perccel később szólalt meg, a mikrók még a konyhában voltak, a házigazdáékat pedig a megállapodás szerint minden ilyesmi alól felmentették, hadd pihenjenek ebben a pár napban. Pi ment kaput nyitni, s egy perc múlva már meg is szólalt a táblagépből:
  – Vanessának hoztak egy teherautó-rakományt.

Majd kőműveseket kell hívni, akik újraépítik a falakat, a csapat egy szempillantás alatt keresztülment rajtuk, az ebédlőből a teraszra, onnan az előszobába és a kertkaput is kidöntve ugrálták körül a teherautót. Nem is volt kicsi teherautó, szép nagy, zöld, zárt teherautó volt, két férfi állt mellette. Hát ezt találta ki nekik Vanessa! Óriási ötlet! Az egész hétvégére elegendő szórakozás! Legalább harminc shindy heverhet odabent!
  – Melyikőtök Vanessa?
  – Én vagyok – szólt a hátuk mögül a mikró, aki sokkal kényelmesebb tempóban közeledett. – Zsézsé?
  – Üdvözletét küldi, meg a számlát.
  – Jól van, rakodjatok le, srácok.
  A srácok bólintottak és mentek a kocsi végéhez. Kissynek megrebbent a füle. Hát Vanessa már itt is kapcsolatokat szerez, nyolcszáz kilométerre hazulról, amikor épp nincs is itt, hiszen a shindyk begyűjtését és szállítását már jóval korábban meg kellett szerveznie. És úgy utasítgat két meglett embert, mint egy igazi főnök. Miközben egérfüles hajpánt van a fején.
  De az első, amit levettek, illetve ledobtak a kocsiból, nem shindy volt. Egy nagy fekete tárgy, téglaforma, de szemlátomást puha. Mint egy matrac, de sokkal vastagabb.
  – Mi az ördög ez? – mustrálta Nimby.
  – Majd meglátod, egérke.
  Tehát Nimby se tud semmit. A kislány egyedül csinált mindent.
  Valamilyen szivacs volt, bőrborítással. A szállítók nyolcat dobáltak le, különböző színben és méretben, három akkora volt, mint egy ember, a többi kisebb. Kettő gömbölyű volt, másfél méter átmérőjűek. Aztán az egyik lemászott a kocsiról, s a másik leadogatott neki egy csomó lapos papírdobozt, két nem laposat, és végül két jókora táskát. Vanessa aláírt nekik egy papírt, kezet ráztak vele, az egyik még megbirizgálta az egérfüleit, hogy lássa, miből készültek, és elhajtottak.
  – Mi az ördög ez? – vizsgálgatta Jennifer az egyik szivacsra tornyozott papírdobozokat.
  – Majd meglátod, egérke. Gyerünk, hordjuk be a cuccot.
  Hát behordták. A nagy szivacsokat letették a kert közepén, összevissza, olyan lett, mint Stonehenge. A papírdobozokat letették az egyikre, az egyik táskát Vanessa már cipzárazta is.
  – Mi az ördög ez? – tudakolta Yves bácsi szakasztott ugyanúgy, mint az imént két egér is.
  Vanessa kiemelt a táskából egy íjat és fölmutatta.
  – Vadászni foguuuunk – cincogott Elke. – Mire?
  – Rád – felelte a mikró, és gyors egymásutánban kirámolt egy halom íjat. A másik táskából pedig nyílvesszőket. Fekete, hajlékony anyagból készültek, a végükön pedig nem nyílhegy volt, hanem kis foglalatba helyezett szivacskorong.
  Kissy már érezte a szájában Elke combjának ízét… szalonnával megtűzdelve, vadasan, fűszeresen. És Françoise füle, ropogósra sütve, krumplival! Isteni ebéd lesz…
  Ekkor ébredt rá, hogy akadhatnak többen is körülötte, akik éppen az ő combjairól és füleiről gyártanak recepteket.
  Két egér fölbontotta a nagyobb dobozokat. Sisakok voltak bennük, egészen egyszerűek, csak az arcot takarták, a szemet üveggel, a többit egy maszkszerű műanyag. Vanessa fölvett egyet, egy íjat és egy nyilat Kissy kezébe nyomott és távolabb szaladt.
  – Rajta, egérke!
  Kissy nyugodt mozdulattal az íjra illesztette a nyílvesszőt, fölemelte, célzott, leeresztette.
  – Jogod van egy utolsó kívánsághoz.
  – Ne dumálj, lőj!
  Kissy a sisakra célzott és elengedte a nyilat. Az ártalmatlanul átrepült a kislány feje fölött.
  – Nem lehet egész pontosan célozni vele –, mondta Vanessa –, a nyíl nem elég áramvonalas, kitérül az útjából. Ez a műfaj lényege, ha a nyilak egyenesen oda mennének, ahova szánjuk őket, fél percen belül sündisznóvá változnánk valamennyien. Lőj még egyet, egérke.
  Másodjára Kissy hasba lőtte. Vanessa karját-lábát szétvetve terült el a fűben. Kissy odament és megállt fölötte.
  – No látod, egérke – hajtotta föl sisakját a mikró –, fog ez menni. Rajta, csomagoljunk ki mindent.
  A lapos dobozokból különböző színű lapos szivacsok kerültek elő, amikben a dobókocka ötös számának elrendezésében öt-öt másféle színű szivacskorong volt. Ahogy kirakták őket, a korongok némelyike kiesett a helyéből.
  – Ezek a ponttáblák – mutatott rájuk Vanessa. – A kisfülűekkel együtt tizenhatan vagyunk, akár négy csapatot is alkothatunk, de ha nem tudunk mindenkit bevonni, három akkor is kijön.
  – Hát engem aligha – mondta Julie néni, és Yves bácsi is a fejét csóválta.
  – A cél az, hogy az ellenség összes korongját kilőjük. Egy jó találattal kimennek a helyükből. Visszatenni nem szabad, csak akkor, ha nem lövéstől esett ki, hanem például kiütötted, ahogy a nyilaktól védted a táblát. Védeni mindenhogy lehet, a testeddel foghatod föl a nyilakat, lelőheted a támadókat, arrébb húzhatod a táblát vagy a fedezékeket – biccentett Vanessa a nagy szivacsok felé, s közben a sisakos dobozból kivett egy karóraszerű eszközt –, de csak ha életben vagy. Ha a karodat vagy a lábadat eltalálják, elterülsz és megnyomod az órádon a zöld gombot: fél perc múlva csipogni fog, addig döglött egér maradsz. Ha a törzsedet találják el, sárga gomb, egy perc. Ha a fejedet, piros gomb, két perc. De addig a többiek nem is lőhetnek rád, illetve ha eltalálnak, nem számít. Ha egy csapatnak minden tagja fekszik, az nem baj, ha közben az ellenségnek nem sikerül kilőni a korongokat, mert egymással harcolnak. Mármint ha kettőnél több csapat van. Azt hiszem, mindent elmondtam. Mindenki kap sisakot, órát, íjat és három nyilat, a többit gúlába állítjuk a pályán. Persze fölszedheted a már kilőtt nyilakat is. De egyszerre háromnál több nyíl nem lehet nálad. Döglött egértől semmit sem szabad elvenni, és ő sem avatkozhat be a harcba, amíg föl nem támad. Van kérdés?
  Elke két ujját föltartva jelentkezett, mint az iskolában.
  – Ki fogja megvédi döglött egérkéket gonosz macskátőle?
  – Senki. Ha Macska ide mer jönni közénk, amíg harcolunk, megérdemli, hogy ehessen a szanaszét heverő tetemekből.

A kisfülű fiúk is beálltak, Vanni még mondta is, hogy végeredményben neki mint biztonsági őrnek minden efféle jól jön, neki is edzeni, gyakorolni kell, kellenek a jó reflexek, ha adódik valami. Jean azt mondta, ha tartani akarja az iramot, muszáj részt vennie ilyesmikben. Andreas nem szólt semmit, csak bólintott, amikor kérdezték. Sose volt bőbeszédű, ezt a feladatot most is másvalaki látta el.
  – Persze hogy ők is játszanak. Kell esély valamicske, tanulni megvédjék magukat, családi veszekelésben. Sok persze így se, kisegérnek van kése, csúzli, tappancsa és tud támadni fotel alól is, de ha kisfülűek srácok tudnak nyíllel lőni, akkor hátha kicsiebbnek érezik magukat kevésbé. Ezért nem tanítok én semmit verekeszni férfieket, érezzék csak, hogy vörös hajú nordnémet egérlányka az úr a házban. Félnek is! – Elke büszkén fölszegte a fejét. – Nálunk odahaza, apaország benne nincsenek kisegérke fogdosások meg próbálgatás megcsókolni kisegéret félpercenként.
  – Sokat veszítesz – jegyezte meg Vanessa, amire Elkének teljes másfél áldott másodpercig torkán akadt a szó.
  – Nem veszíteszek semmit – fakadt ki aztán. – A Jerry Alapítvány kisegere vagyok!
  – No és?
  – Tudom, hogy mit akarok és hogyan elérjem. Ha majd akarom, hogy valamelyik srác megcsókolja szájámat, akkor biztosan tudhatsz, hogy úgy meg leszek csókolva, mint… mint…
  – Mint a neveletlen hercegnő – segítette ki Kissy.
  – Kösz, egérke, ez az, és ha majd akarom valamelyik férfiet szexni, akkor ott pedig szex lesz, mert alapítványi egérkének lehet mondani bármit, egy szót kivéve: „nem”. Azt nem lehet mondani. Ezért…
  – Csakhogy én is alapítványi egérke vagyok – mondta Vanessa, és fölemelt egy íjat –, és most azt mondom, hogy elzárjuk a csapot és halomra lövöldözzük egymást.
  – És a kutyák? – kérdezte Françoise, és a Martin lába mellett szagolgató Ködöcskére mutatott, mintha nem lenne világos, hogy mi az a kutya.
  – Ők nem kapnak íjat – felelte Nimby a tudományos arcával –, mert nincsen hüvelykujjuk, amivel…
  – Ez világos, de maszkjuk sincsen, ami védené a szemüket.
  – Nem kell egyenesen rájuk lőni és nem lesz semmi bajuk.
  – De nekünk se – mondta Elke –, mert ezek nyilek nem gyorsak, kiskutyák viszont igen, és levegőben el tudják kapni nyilekt, mert az nagyon jó játék kutyának nézőpontból. És kisegér megússza lelőtlenül.
  – Hát jó – mondta Kissy, és behívta a kutyákat a teraszra. – Gyertek be, gyerekek. Jobb helyen lesztek itt, amíg lövöldözünk.
  Rájuk csukta az ajtót, visszament és hozzálátott fölszerelkezni.
  Három csapatot alkottak, öt-öt emberrel; az egyikbe csak négy jutott, de az mind egér volt, a másik kettőbe tették a gyengébb kisfülűeket. Nimby hozott három tekercs régi vászonszalagot, abból kötöttek színes sálat a nyakukba. Kék csapat: Elke, Chantal, Angélique, Vanni, Andreas. Piros csapat: Françoise, Niala, Jennifer, Jean, Nimby. Zöld csapat: Vanessa, Pi, Martin, Kissy. A fedezékeket úgy helyezték el, hogy a sátraktól és a fáktól kellő távolságban legyenek, no meg egymástól is, mindig egypár méteres nyílt sávokon kelljen surranni. A csapatok ponttábláit a kert egészen távoli részein helyezték el, s összegyűltek körülöttük tanácsot tartani.
  – Kellene egy parancsnok – mondta Martin. Abban a pillanatban mindenki fölemelte a kezét és rámutatott valakire. Kissy és Pi Vanessára, Vanessa és Martin Kissyre.
  – Hát jó, egérke – mondta Vanessa, és föltartotta a kezét. Kissy is. – Egy, kettő, három!
  Kissy papírt mutatott, Vanessa követ.
  – Hát jó, egérke – mondta ugyanazzal a hangsúllyal, és körülnézett. – Kell egy őrszem, aki védi a zászlót, mondjuk onnan a sátor mögül. Pi?
  – Rendben. Már készítheted a salátát az első egérhez, aki erre jön.
  – Egy pedig védje a hátországunkat a kert felől, különben Pit lelövik, mielőtt egyet cincog.
  – Vállalom – szalutált Martin.
  – Akkor mi Vanessával előrenyomulunk és egérpépet csinálunk a többiekből.
  Az egérpép remekül sikerült. Harminc másodperccel azután, hogy Yves bácsi a padlásablakból megszólaltatott egy öreg játék trombitát, lelőtték mindkettejüket. Kissyt Elke, Vanessát Angélique, akit ugyan Nimby lepuffantott hátulról, de a kékek föltartóztathatatlanul nyomultak előre. A két egértetem döbbenten nézte, amint Andreas lelövi Martint, aztán hajszál híján Pit is, akinek éppen hogy sikerült lekapni a fejét egy nyíl elől. A következő lövés az ellenkező irányban haladt, de ők nem látták, hogy Andreas megúszta-e.
  – Jó öreg Pi – dünnyögte Vanessa –, egy egész hadtest utolsó egere.
  Kissy órája ekkor csipogott föl, őt a combján találták el, feltámadhatott. Fölvette a nyilat, amelyik leterítette, és odakúszott Vanessához.
  – Régi, hű bajtársam – hajolt fölé –, megbosszullak.
  – Jó, de gyorsan, mert elintéznek minket.
  Kissy bólintott.
  – Egérke – suttogta –, amikor föltámadsz, indulj a zsebek sátra felé, próbáld kinyírni Jeant. Én megkerülöm a tölgyfát és végzek az egereddel.
  – Parancsára, tábornokom.
  Kissy átsurrant a következő fedezékhez, és úgy puffantotta le Nimbyt, mint egy westernfilmben. Óvatosan átosont Nialáék sátra mögé, innen már látta a kékek ponttábláját, de még lőtávolon kívül. Minden korong megvolt benne. Őrszemet nem látott, de valahol biztos van. Nem sokáig. A legjobb az lenne, ha Elke őrizné a szivacsot, zsenge, finom egérhusi, krumplival…
  A nyílvessző egy pillanat alatt csapott le és fúródott a hátába. A tüdejét ütötte át, elöl kijött a hegye, valósággal a földhöz szögezte tízcentis testét. Fönt az égbolton már köröztek a keselyűk. Alighanem egerészölyv is akadt köztük.
  Amikor föltámadt, még mindig egér volt, lélekvándorlás tehát nem létezik. Besurrant egy fa mögé, villámgyorsan átrohant az egyik fedezékhez, egy nyílvesszőt az utolsó pillanatban került el, aztán megpördült és tüzet nyitott az egérre, aki le akarta lőni. Elke volt. De nem talált. Kikukkantott a fedezék mögül, visszakapta a fejét, kiugrott és belelőtt a zseb mellett a sátorba. Elke is tüzelt. A nyíl becsapódott a fedezékbe és leesett a földre.
  Egyiküknek sem volt több nyila, csak az az egy, ami ott hevert előttük a fűben. Egymásra néztek. Mozdulatlanul. Szúrós tekintetük egymásba kulcsolódott a sisak üvege mögül. Aki gyorsabb, életben marad – aki lassú, itt fog feküdni a keselyűk prédájául. Kettejük között, Kissy felől balra volt az almafa, az egyik ágán ott ült Ennio Morricone és szájharmonikázott.

A második hangszer, ami megszólalt, a trombita volt.
  – A zöldek kiestek – közölte Yves bácsi a telefonjaikban.
  Kissy fölkapta a fejét, a ház felé nézett, és egy pillanat múlva a szívébe fúródott Elke nyila. Ahogy elterült a fűben, gyilkosa megállt fölötte.
  – Miért öltél meg, ha úgyis vesztettünk? – nézett föl rá.
  – Gyakorlásni. Meg mert mi van, ha elfigyelemet terelő becsapás?
  S a kislány már ott sem volt. Kissy lekonyult fülekkel várta ki a percet, amíg föltámadhat, és arra gondolt, ha macska lenne, csak a kilencedik találat után feküdne itt.
  A kékek nyertek, akiknek sikerült négy korongjukat megőrizni, és kilőttek négyet a pirosaknál, hármat a zöldeknél. A többi korongot a pirosak és a zöldek egymásnak lőtték ki, de a pirosaknak még megvolt egy, amikor a zöldek elvesztették az utolsót is.
  – Mennyi időre bérelted a felszerelést? – kérdezte Nimby, amikor a csapat összegyűlt az alakulótéren.
  – Mára és holnapra – felelte Vanessa –, de megvételre is fölajánlották. Egyelőre nemet mondtam, nekünk azért mégiscsak azok a fegyverek fekszenek jobban, amik becsapódnak a célba, és a shindy éles sikollyal terül el.
  Françoise csettintett a nyelvével.
  – Azért ha most itt lenne egy shindy és egyszerre kapna egy nyilat mindannyiunktól, alighanem eléggé jajgatna, hiába szivacsosak.
  – Shindyt nem béreltem – nevetett a mikró –, az alapítvány minden pénze se lenne elég, hogy valaki vállalja nekünk az áldozati shindy szerepét.

A másik új dolog aznap este került az életükbe, fönt a padláson, építkezés közben. Elfogyott a tartórúd, Nimby nekilátott újakat vágni. Egy hosszú rudat satuba fogott, beállította a fűrészt, megindította, abban a pillanatban eltörött a fűrészlap.
  – Előfordul. Kérek új fűrészlapot, a nagy szekrény felső fiókjából.
  Elke már ment is és hozta, kis dobozban, de hozott mást is. Egy másik dobozban egy halom színes műanyaglapocskát, lekerekített háromszögűek voltak, vagy egy tucat.
  – Ezek mik ezek? Voltak mellette ott.
  – Gitárpengetők. Apa gitározott valamikor, én sose próbáltam.
  – Én is gitároztam valamikor – szólalt meg Pi.
  Sok száz kisegérnek maradt tátva a szája, de Angélique-nek nem, ő bólintott, tehát tudott róla.
  – Hát most is megpróbálhatod – felelte Nimby –, a hangszer ott van a szekrényben.
  – Miért is ne? – mondta Pi, és előkereste. A legegyszerűbb típus volt, nyolcas alakú, világosbarna. Pi leült vele, s csakhamar fura, összevissza hangokat csalt elő belőle. Persze, hangolni kell, jött rá Kissy, évek óta állhat a szekrényben, persze hogy berekedt.
  Kissy nem tudta meg rögtön, hogy mi lett a hangolásból, leszaladt valamiért a földszintre, aztán beállt kamraegérnek, már készültek enni. Kint ettek a kertben, máshol el se fértek volna ennyien, külön osztag hordta ki a kisebb-nagyobb asztalokat, az étkészletet, s egy harmadik az ennivalót. Vanessa egész arzenált vetett be szendvicsekből, de kellett is, a csatában megfáradt kisegerek és társaik rengeteget ettek, fejenként egy tucat szendvicset is bekebeleztek. Persze kicsik voltak, Vanessának az volt az elve, hogy inkább több kicsi, más-másféle szendvics, mint kevés nagy.
  Igen, mert aznap hatszor csaptak össze az ellenséges, vad egérhordák, táblázatot is szerkesztettek, amin feltüntették az eredményeket. A csapatok összeállítása folyton változott, ezért a lista egyéni eredményeket tartalmazott. Győztes csapat minden tagjának egy pont. A másik csapat egy korongját kilőni: két pont. Egeret kilőni: egy pont. Kissy így az első csatában egyetlen pontot kapott, amiért lelőtte Nimbyt, de a negyedikben tízet, mert ők győztek, két korongot is kilőtt, és ötször ölt egeret, illetve abból három kisfülű volt, Vanni, mind a háromszor. Végül huszonkilenc ponttal ötödik lett, az élen Chantal és Vanessa volt negyvenhét ponttal, holtversenyben. Holnap eldől, melyikük dicsőül meg és melyik esik egerészölyvek martalékául.
  Pi lehozta a gitárt és az egyik fedezéknek támasztotta, csak vacsora után vette elő.
  – Persze ez is olyan, mint a biciklizés –, mondta, s végigsimított a húrokon –, nem lehet elfelejteni, de hát azért némi gyakorlás nem ártott volna. Meg hát énekelni se tudok. De azért…
  Pengetni kezdte a húrokat, s közben odasétált Nialához, aki érdeklődve nézett föl rá, fején az elmaradhatatlan egérfüles hajpánttal, és nagyon csillogott a szeme. A fiú énekelni kezdett.
  
  Ismerjétek meg Nicole-t, a kicsi egeret,
  ki szombatonként vacsorára kiscicát evett.
  Elkapta és megsütötte, nem oly nagy dolog,
  de esténként jól bezárkózik, mert vannak rokonok.
  

  Elsöprő sikert aratott vele, az ismétlésnél már az egész csapat együtt fújta, Niala pedig ragyogott. Kissy boldogan nézte őket és megbillegette füleit. A srác tényleg imádja a kisegeret. És tud gitározni is. Énekelni nem annyira, hangja se nagyon van, de ezt pótolja az átélés, amivel egérballadát költ a kedvesének.
  Később is költött egyet, másik dallamra.
  
  Volt egyszer egy kisleány, úgy hívták, Nicole,
  ha nem ismered, sose hinnéd, mekkora füle volt.
  Imádta a sajtokat és konzervdobozban aludt,
  és nem félt még a macskától se,
  mert elhíresztelte, hogy pocsék az íze…
  

  A csapat egész este dalolt Nicole-ról, a belevaló kisegérről, és Kissy tudta, hogy új nemzeti hős született, olyan, mint Asterix, csak nem francia, hanem kisegérföldi. Jerry és Miki után ő a harmadik.

A motorok lassan kigördültek a kapun, megvárták a mikrobuszt, aztán elindultak. Ahogy befordultak a sarkon, Kissy megfigyelt két macskakölyköt, akik egy faágon ültek és döbbenten bámulták a konvojt. Most majd alighanem lemásznak és leadják a drótot a társaiknak, hogy Franconville egérmentes, megint szabadon nyávoghatnak. Pedig jönnek ők még ide sokszor, és ráhozzák a frászt a kiscicákra.
  Ennek a szünetnek most mindenesetre

VÉGE.

A következő már a születésnapi szünet!

←21. AZ ISKOLÁK       Kissy       23. MONACO→