1. A CSAPAT

Mohamed: Hahó, mizujs?
  Pi: Szia.
  Nimbostratus: Szia, Mohamed, hol voltál mostanáig?
  Kissy: Szia!
  Mohamed: Focizni, hol máshol? Én nem kotlok egész nap a gép előtt.
  Pi: Ki nyert?
  Süni: Szevasztok. :)
  Kissy: Szia!
  Mohamed: Mi nyertünk, hát persze! Helló, Süni!
  Pi: Szia.
  Nimbostratus: Szia, Süni.
  Csengettek. Kiment ajtót nyitni, a csomagküldő szolgálat volt. Átvette, aztán bement a mobilért.
  – Szia, anya!
  – Szia, drágám, mi baj?
  – Csomagod jött.
  – Ki küldte?
  – Donati és Társa – olvasta a céduláról –, Lyonból.
  – Á, a lyoni iratok. Legfőbb ideje volt már. Kérlek, tedd az asztalomra. Köszönöm, hogy szóltál.
  – Szívesen – felelte, közben a képernyőre sandítva. Mohamed és Nimbostratus a fociról beszélgetett, közben befutott Niala is, és egy filmről beszélt, amit nyilván ma látott. Niala állandóan filmekről beszélt.
  – Nem tudom, mikor érek haza – mondta anya –, még lesz egy tárgyalásom Versailles-ban, lehet, hogy elhúzódik. De be leszek kapcsolva. Most mennem kell, szia!
  – Szia – dünnyögte a vonalbontást jelző hangnak, átvitte a csomagot anyáék szobájába és visszaült a géphez.
  Niala: Kissy, itt vagy?
  Kissy: Bocs, telefonáltam. Szia, mi hír?
  Mohamed: Zidane egy szuperfej! :)
  Niala: A párbajról meséltem a srácoknak. Most láttam. Ismered?
  Kissy: Nem.
  Süni: Aha, éppen ezt a szuperfejét hasznosította.
  Niala: Óriási film, ki ne hagyd!
  Elmosolyodott. Niala minden filmért lelkesedett, mindennap elmesélte, hogy milyen filmet vett ki a tékából, esetleg hogy milyet látott évekkel ezelőtt.
  Pi: Nézzétek, én nem nagyon vagyok otthon a sportban, de szerintem egy focistának ugyanúgy kellene viselkedni, mint mindenki másnak. Azaz értelmes ember módjára, nem mint egy dúvad.
  Süni: Miért, mások értelmes ember módjára viselkednek?
  Pi: Nem, hát éppen ez az.
  Niala: Pont erről szól a film, amit mondtam.
  Nimbostratus: Miről szól?
  Niala: Egy pasiról, aki megy az országúton és megelőz egy nagy böhöm fekete tankert.
  Süni: És?
  Niala: A tanker onnantól nem hagyja élni, végigüldözi a fél országon.
  Nimbostratus: Miért?
  Pi: Az soha nem derül ki.
  Niala: Nem lehet tudni. Folyton leszorítja az útról, párszor megpróbál belerohanni, de a sofőrt soha nem lehet látni.
  Pi: Úgy van. Ez a film a megfoghatatlan, nyomasztó félelemről szól, nagyon jól. Amúgy Spielberg első filmje.
  Nimbostratus: Akkor jó lehet. Megnézem majd a tékában.
  Süni: Spielberg nagyon király! :)
  Sóhajtott. Nem kedvelte az ilyen filmeket. A romantikus filmeket szerette, főleg ahol nevetni is lehet, meg izgulni a fiúért és a lányért, mert félreértések akadályozzák, hogy egymásra találjanak, de aztán végül minden jóra fordul, a fiú átöleli a lányt, és hosszan, igazán szerelmesen megcsókolja…

Ez járt a fejében akkor is, amikor regisztrált ide a Kölyökklubba. Éppen egy régi filmet látott Meg Ryannel, aki a pasija miatt Párizsba utazik, és összeakad egy link fazonnal, aki csempészésbe akarja belevinni, aztán segít neki, hogy visszaszerezze a pasit, de közben ő is beleszeret a lányba, meg persze a lány is őbelé, csak nem vallja be saját magának se, és a végén ott marad a fazonnal Franciaországban, és a film végén igazán hosszan és szerelmesen megcsókolják egymást.
  Az ilyen filmeket szerette. Ennek a filmnek még a címében is csók volt, Francia csók, az volt a címe, ezért választotta azt a nicket, hogy Kissy. Szégyellte volna franciául írni, angolul valahogy más, és a csók mögé tett ipszilontól tényleg olyan, mint egy név. Vannak is hasonló nevek, Kitty meg Sissy meg mindenféle, hát akkor igazán lehet Kissy is. Amint látta, vannak itt az övénél bolondabb nickek is. Például Nimbostratusé, aki neki is megmagyarázta, mint alighanem mindenkinek, hogy ez latinul esőfelhőt jelent. Ő nem is tudta, hogy a felhőknek is van latin nevük. Persze hogy van, felelte Nimbostratus, neki kiterjedt családja van, Cumulus, Stratus, Altostratus, Stratocumulus, ilyen nevekkel dobálózott, meg is mondta mindegyikről, hogy az öcsikéje vagy a nagynénje, de hogy melyik felhő milyen rokon, azt ő nem tudta megjegyezni. Lehet, hogy maga Nimby se.
  Nimby borzasztóan okos srác volt, talán az egész klubban a legokosabb. Bár azóta, hogy ezzel a társasággal megismerkedett, ő nemigen járt a klub többi részén, csak ide jött mindig, az ő szobájukba.
  Pi is nagyon okos srác volt, éppenséggel a többiek se voltak éppen hülyék. Mondjuk Mohamed, aki folyton csak a labdát kergeti, talán nem egy észlény, de lehetne rosszabb is. Például mint Martin az ő osztályából, aki nem kergeti folyton a labdát, ehelyett a lányokat kergeti folyton. Ővele még nem nagyon próbálkozott, az igaz. Mohamed tényleg sokkal jobb fej, őt az egész hülye csajozás nem érdekli. Egyébként Nimbyt és Pit sem. Süni kicsit már udvarlósabb típus, néha szépeket mond neki, de ő se az a nyomulós. Itt csupa rendes fiú van, azért is jár ide.
  A lányokat rajta kívül egyelőre csak Niala képviselte, ő is jó fej, Nimbostratus egyből kiszaszerolta, hogy a neve visszafelé Alain, és így hívják-e, mire Niala azt felelte, nem őt, Delont. Merthogy ő a kedvenc színésze. Kicsit talán öreg hozzád, felelte akkor Pi, amire Niala vigyorgott és azt mondta, ez a színészek nagy előnye, fiatal korukban el lehet tenni őket későbbre. És küldött nekik egy képet egy régi filmből, amin Delon még fiatal és állati csábosan néz ki.

Nem voltak mindig magukban; mások is be-benéztek az ő szobájukba, ahogy a többibe is. Be lehetett állítani, hogy szabad legyen-e belépni meghívó nélkül, és ők úgy állították be, hogy igen. Hisz minél többen vannak, annál jobban szórakoznak. Volt olyan eset, hogy tízen voltak egyszerre, ők hatan és négy alkalmi látogató. De persze volt olyan is, hogy csak ketten-hárman voltak bent, és az is gyakori volt, hogy egymagában kellett várakoznia, amíg jött valaki. Ilyenkor eleinte nyitott egy-két további ablakot és benézett más szobákba is, később ez már eszébe se jutott.
  Aztán egyik este jött még valaki.
  Sheila: Sziasztok!
  Nimbostratus: Szia.
  Kissy: Szia, Sheila!
  Mohamed: Helló, mizujs?
  Sheila: Csak nézegetek.
  Nimbostratus: Üdv körünkben.
  Kissy: Mondd tovább, Nimby.
  Nimbostratus: Ja. Szóval azt kérdezte, hogy mikor volt a százéves háború. Erre az a síkhülye ráfeleli: száz évvel ezelőtt!
  Mohamed: :)))
  Kissy: Jézusom. :)
  Sheila: :O
  Nimbostratus: De ez még semmi. Periklész fölkapja a fejét, hogy mit is hallott vagy jól hallotta-e, mire a hapek azt mondja: akarom mondani, száz év múlva!
  Kissy: :)))
  Mohamed: LOL
  Sheila: :)))
  Kissy: Tényleg nem normális!
  Mohamed: Hozzánk is jár pár nyomott ürge, de ez csúcs!
  Sheila: Bocs, mit jelent az, hogy LOL?
  Nimbostratus: Laughing Out Loud, vagyis hangos röhögés.
  Sheila: Kösz. :)
  Mohamed: Van ROTFL is, az azt jelenti, hogy Rolling On The Flour Laughing, a padlón fetrengek a röhögéstől.
  Sheila: :)))
  Nimbostratus: Floor. A flour lisztet jelent, nem padlót.
  Kissy: Miért, az még jobb lehet, ha valaki már a lisztben hempereg a röhögéstől!
  Nimbostratus: :)))
  Mohamed: LOL!
  Sheila: :))) Például egy pék!
  Nimbostratus: ROTFLour

Ez a ROTFLour járt az eszében akkor is, amikor Angélique-et hallgatta, aki nyögve igyekezett valami értelmeset felidézni az előző óra anyagából. Remélhetőleg eltart a dolog az óra végéig, mert ha Dubois még egy áldozatot kíván, az jó eséllyel ő lesz. És ő se tud semmivel többre visszaemlékezni, mint Angélique. Zűrzavar az egész.
  Chantal meglökte a kezét.
  – Hm?
  Chantal Martin felé intett a szemével.
  Kérdőn fölvonta a szemöldökét.
  Chantal kört rajzolt a mutatóujjával.
  Megvonta a vállát. Persze, ez Martinre vall, majd pont Chantal körül nem kezd legyeskedni. Amúgy inkább a szőkékre bukik. Persze nemcsak azokra, Jennifer körül is keringett egy ideig, és ő barna, viszont különlegesség, félig amerikai, félig német, és három nyelven beszél. Őt, Kissyt eddig még Martin nemigen vette észre, nem csoda, se nem szőke, se nem amerikai, és nincs is jó alakja. Legalábbis ez következik abból, hogy Isabelle a múltkor kifakadt, hogy mennyit tornázik és mégis olyan az alakja, mint egy rozzant virslinek, hát akkor az övé milyen lehet, Isabelle mindig csinosabb volt nála. Állati kiszúrás ez az egész dolog, igazán csinálhatott volna Isten három nemet, akkor akinek nincs esélye az egyiknél, még próbálkozhat a másikkal. Persze Isabelle-nek is inkább a szája jár, amikor rozzant virslihez hasonlítja magát, a minap látta őket Romainnel, a srác elég tisztességesen bele van pistulva. És nem azért, mert nem kap jobbat, egy hónapja még Jeanne-nal járt. Igazából Isabelle-nek semmi oka nincs keseregni, az egész osztályban egyetlen lány van, aki tényleg szerencsétlen a fiúkkal. Ő, Kissy.
  Sokszor már maga is így, Kissyként gondolt magára. Ez a név a netet jelentette, ahol nem kell önmagának lenni, ahol Kissy lehet, akinek nem látják az arcát és nem nézik az alakját. Itt mindent tudnak az emberről, az osztályban az összes fiú látta már őt fürdőruhában, Nimbostratusék pedig még azt se tudják, hogy milyen magas vagy milyen színű a haja. Sose kérdezték. Olyannak képzelik el, amilyennek akarják.
  Ő se tudja, hogy a klubbeli srácok milyenek, csak tippjei vannak. Pi és Nimbostratus idősebb lehet nála, tizenöt-tizenhat évesek; a neten kívül ilyen idős fiúkkal nem is állna szóba, azok már nem érnék be annyival, mint Martin meg a többi srác az osztályból. Legalábbis Colette és Isabelle szerint, akik jártak már ilyen fiúkkal, és mind a ketten azért dobták ki őket, mert többet akartak némi csókolózásnál. Pedig Colette amúgy nem sokat vacakol azzal, hogy hagyja magát megcsókolni. A neten azért ez más, ott nem így mennek a dolgok, legfeljebb beszélni lehet ilyesmiről, ámbár eddig még nem fordult elő, de az se lenne nagy baj. Személyesen azért más lenne.
  Süni meg Mohamed inkább az ő korosztálya lehet. Mohamedet olyannak képzelte el, mint François-t, ilyen kis ugribugri srácnak, aki állandóan focizik, fára mászik, rohangál, de mint fiú szóba se jöhet. Mohamed se, ő soha nem mond szépeket neki vagy Nialának, nem úgy, mint Süni. Süni olyasféle lehet, mint Jean-Michel volt, egy rendes srác, akire számítani lehet, mert nem hagy cserben a bajban, de nem is próbál rád mászni. Kár, hogy Marseille-be költözött. Ámbár az is igaz, hogy ha Martin költözött volna Marseille-be, az sokkal rosszabb volna, mert igaz ugyan, hogy Martin sorra veszi az összes lányt az osztályban és azon kívül, és mindegyik csak pár hétig tart, de azért ő, Kissy, már nagyon várja azt a pár hetet, amikor Martin őrá néz majd úgy, mint most Chantalra.

ROTFLour? Nem, a klubbeli srácok valószínűleg nem hemperegnének lisztbe nevettükben, ha tudnák, mennyit és főleg hogyan gondol ő Martinre. Értelmesebbek a többinél. Vagy csak neki tűnik úgy? Mindenesetre nem az az első ötletük, ha találkoznak egy lánnyal, hogy hogyan lehetne megcsókolni, egyéb dolgokról nem is beszélve. Jó, persze, a neten ez aligha sikerülne, de személyes találkozásnál meg lehet vele próbálkozni, és eddig egyikük se javasolt ilyesmit. Legalábbis közülük, a csoportból nem. Egyszer azért volt egy ilyen eset, a srácot Sapkának hívták, Süni meg ő voltak bent éppen, amikor jött. Kábé három percen belül megkérdezte, hogy Süni és őközüle lány-e valamelyik, ő pedig akkor még naiv újonc volt és megmondta, hogy az. Hát a srác rögtön rászállt, randit kért tőle, jó darabig szekálta, pedig még azt se tudta, hány éves vagy hogy néz ki, amire Süni közölte, hogy hagyja békén. A srác hepciáskodni kezdett, hogy neki ugyanúgy joga van itt lenni és csajozni, mint Süninek, amire Süni kioktatta, hogy itt lenni nem jog, hanem lehetőség, amit meg lehet vonni, ő pedig nem csajozik. A privát ablakban pedig megmondta neki, Kissynek, hogy Nimbostratusé a felügyeleti jog, szerencsére tudja az emailcímét, csak azt nem tudja persze, hogy a gépe előtt van-e. Hát ott volt, mert két percen belül megjelent, csak álnéven, Marie-nak hívták, először nem is tudták, hogy ő az. Sapka őrá is rámozdult, Nimby egy darabig tűrte, aztán azt mondta:
  Marie: Figyelj, Sapek, van itt két pici baj.
  Sapka: Na mi?
  Marie: Az első az, hogy ebben a társaságban a lányokkal is úgy bánunk, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, és a te tenyérbemászásod ebbe nem fér bele.
  Sapka: Mi a frászról beszélsz?
  Marie: A második pedig az, hogy én nem randizhatok veled, mert fiú vagyok, és itt én vagyok a góré. Úgyhogy repülsz. Fasten your seatbelt, dude. [Csatold be a biztonsági övedet, öcskös.]
  Marie kirúgta Sapkát.
  Marie tiltólistára tette Sapkát.
  Marie neve mostantól Nimbostratus.
  Nimbostratus: S ím, az álarc lehull!
  Szóval ilyenek a srácok ebben a társaságban. A Kölyökklub más részein nem ilyenek, inkább hasonlítanak azokra, akikkel a suliban meg a strandon meg mindenfelé találkozik, azért is jobban szeret ide járni, Nimbyékhez. A Sapka-eset után Nimby neki és Nialának is jogot adott, hogy kitiltsanak valakit, ha ő nem lenne kéznél. Később Sheila is megkapta. A fiúk nem kérték, őket nem zaklatják.
  Kissy: Lehet, hogy ha Sörhasú Vén Pasi lenne a nickem, békén hagynának.
  Süni: :) Lehet. De az is megoldás, ha nem válaszolsz, ha új nickek azt akarják tudni, hogy lány vagy-e.
  Nimbostratus: Vagy a korodat, vagy rendszertani hovatartozásod bármelyik részletét. Általában IRL adatokkal vigyázni kell.
  Kissy: Az mi?
  Nimbostratus: In Real Life, vagyis a valódi életben létező adat. Legfőképpen a lakcímed. Ha azt tudják, minden egyebet meg tudnak szerezni.
  Kissy: Ugyan mit akarhatnának éntőlem?
  Süni: Kissy! Erőltesd meg egy kicsit a fantáziádat!
  Hát ebbe kicsit belepirult, még jó, hogy itt nem látni egymás arcát. De azért jó dolog, hogy ilyenek ezek a klubbeli srácok. A suliban senki sincs, aki így bánna vele… aki vigyázna rá. Persze nem csoda. Ide azért jönnek, mert barátok, a suliba meg azért, mert muszáj.

Egy időben elgondolkodott, vajon mi lenne, ha megpróbálna járni az egyik sráccal innen a klubból. Nem, szó se lehet arról, hogy a suliból valakivel, először is mert a túlnyomó részük olyan, hogy akkor se járna velük, ha más fiú nem élne Európában, másodszor pedig mert azt Martin is megtudná. Ő pedig nem akarja rontani az esélyeit Martinnél, de addig is, amíg észreveszi… meg úgy egyáltalán…
  De nem sikerült. Mohamedet választotta, igazából csak azért, mert egyik este éppen ővele volt kettesben. Aznap is nagyon meleg volt, mint akkor már régóta, éppen erről beszéltek. Ő pedig elhívta Mohamedet fagyizni másnap suli után. Jobbat nem tudott kitalálni. Végül is Bernard vagy egy hónapja ugyancsak fagyizni hívta Hélène-t, és azóta is együtt járnak, annyira nem lehet rossz a módszer, úgy gondolta. De ha a módszer jó volt, akkor ő nem értett a használatához, mert Mohamedet egyáltalán nem érdekelte a dolog. Mintha vállat vont volna: neki mindegy, ha elmennek fagyizni, jó, ha nem mennek, úgy is jó. El is ment a kedve a dologtól, el se mondta, mit talált ki, hol találkozzanak és miről ismerjék föl egymást. Akkor pár napig nem lépett be, annyira elkedvetlenítette, hogy még itt se boldogul a fiúkkal.
  Aztán rájött, hogy a hiba nem őbenne van, hanem Mohamedben, őt valószínűleg még egyáltalán nem érdeklik a lányok. Fiatal hozzá, van ilyen, őnáluk François semmivel sem érettebb egy kisiskolásnál, legföljebb arra jó, hogy mulasson az ember a bolondságain.
  Akkor visszatért a klubba. Tervezte, hogy megpróbálja a dolgot valamelyik másik fiúval, de sehogy nem adódott alkalom.

Amikor Chantal oldalba bökte, reflexszerűen a katedra felé pillantott, de Desanges nem tartott igényt rá, Jean-Philippe-et nyösztette éppen.
  – El kéne menni valamelyik nap – súgta Chantal. Ez őnála mindig a mozit jelentette.
  – Igen? Mire?
  – Sophie Marceau.
  – Mi, A házibuli? – Ezer éve kívülről tudta mindkét részt, megvoltak DVD-n, esze ágában se volt mozira költeni miattuk.
  – Hülye. Marceau rendezte. Hol élsz te?
  Ezen a kérdésen elgondolkodott egy percre. Itt. Ez kétségtelen. Ugyanakkor viszont a neten is. Sőt ha jobban meggondolja, igazából a neten él, „idekint” csak létezik. Van.
  Végül péntekre beszélték meg a mozit, hétvégén mindkettejükre igényt tart valamilyen szinten a család. Aztán sietett haza, a klubban már ott lehetnek a többiek. Tegnap Nimby és Pi is hiányzott, Niala két napja nem jött, Sheila se.
  Kicsit csalódott, amikor látta, hogy senki sincs bent, de sebaj, majd jönnek. Addig körülnézett a neten. Öt perc múlva megjelent Sheila.
  Kissy: Szia, Sheila, jó, hogy látlak.
  Sheila: szia, figyelj, nagyon kevés az időm, el tudsz érni valakit a bois közelében?
  Kissy: Én a Bois közelében lakom, miért?
  Sheila: de jó, figyelj, kéne egy kis segítség. megpattantam otthonról és nincs egy vasam se. öt percet tudtam kifizetni egy netkávézóban és kész.
  Kissy: :O
  Sheila: istibizi megadom, egy ötös is elég volna!
  Kissy: Persze, de el is lehetsz nálunk, senkit nem fogsz zavarni.
  Sheila: nem mehetek el innen, a bátyám robogójával jöttem és kiürült a tank. nem merem itthagyni, agyonvág, ha baja esik. ide tudsz jönni?
  Kissy: Persze, de hol vagy?
  Sheila: charcot és barrès, pont a bois sarka. a tulaj integet, lejár az időm, kint leszek a robogónál, szia!
  Kissy: Várj!
  Sheila kilépett.
  Mérgesen nézte a feliratot. Elég gyorsan gépelt, már leírt a következő sorból is annyit, hogy „Miről ismerlek”, de nincs már értelme befejezni. Felugrott.
  Ismerte azt a helyet, elég nagy kereszteződés, Sheila valószínűleg a route de la Muette à Neuillyn van, az jön ki a Bois-ból. Az előszobában fölkapta a pénztárcáját és már kint is volt. Az udvarban tette le a biciklit, azzal megy, tíz perc alatt ott van. Az utcájuk az avenue du Madridba torkollik, aminek a folytatása a boulevard Commandant Charcot. Mindig erre megy, ha a Bois környékére akar eljutni. Szerencse, hogy Sheilát éppen itt érte baj.
  Majd vesz neki benzint a robogóba, hazajönnek és elmondja, miért szökött meg otthonról. És miért ilyen kevés pénzzel.

Tényleg ott volt tíz perc alatt. Ahogy elérte a kereszteződést, lassított és figyelni kezdett mindenfelé, hol lát egy lányt robogóval. Itt sehol, de majd a túloldalon. Jobb felé tartott, aztán átkanyarodott a Muette-re. Robogó sehol, egy-két teherautó parkolt a zebra után, egy motorbicikli, egy kamion.
  A kamion mögül köpcös, bajuszos férfi lépett ki és intett neki. Lefékezett és letette a jobb lábát.
  – Te jöttél a barátnődért? – kérdezte a bajuszos. Bólintott, kicsit meglepve.
  – Bent van a kocsiban, sírdogál – mutatott a bajuszos a kamion rakterének félig nyitott ajtajára.
  Kissy leugrott a bicikliről és a kamionhoz támasztotta. Egy létra is volt ott, Sheila azon ment föl. Három lépéssel a raktérben termett. Jókora ládák hevertek mindenfelé, kerülgette őket, aztán egyszer csak megtorpant. Közvetlenül előtte volt a raktér fala. Megfordult és visszahőkölt: ott állt a bajuszos és vigyorgott.
  – Hol van?…
  – Éppen lisztbe hempereg nevettében – vigyorgott a bajuszos még visszataszítóbban. Ő pedig csak állt és nézett rá, még csak félig-meddig fogta fel a szavak értelmét.
  A bajuszos közelebb lépett. – Beszélgessünk egy kicsit – mondta vigyorogva. Miért vigyorog ez egyfolytában, és… már meg akarta kérdezni, hol van Sheila, mit művelt vele, amikor rájött mindenre.
  Későn. A bajuszos a vállára tette mindkét kezét és a fal felé tolta. – Nem érdemes zajt csinálni. Nagy a forgalom, senki nem fog hallani semmit.
  Lelökte a válláról a kezeket, a bajuszos nevetett és kirántotta alóla a lábát. Nagyot puffant a kamion padlóján, alaposan meg is ütötte magát, de mire ezt fölfogta volna, a pofa megragadta és a hátára fordította. És máris ott lihegett rajta. A nadrágját próbálta kinyitni, de ő elkeseredetten védekezett, a pofa meg zihált valamit arról, hogy kár a gőzért, és fölébe hajolt.
  Hirtelen belefejelt az arcába, minden erejét beleadva a mozdulatba, neki is megfájdult a nyaka, de a pofa akkorát ordított, hogy zengett bele a kamion. Elengedte a nadrágját, mindkét kezével az arcát tapogatta. Kissy pontosan tudta, mit tesznek ilyenkor a filmekben – most azon múlik minden, hogy ő is meg tudja-e csinálni. A jobb térdével teljes erejével a pofa lába közé rúgott. Az üvöltés megszűnt, mintha hirtelen megsüketült volna. A pofa eldőlt és tompa puffanással elterült a padlón.
  Kissy talpra vergődött és rohanni kezdett kifelé, olyan gyorsan, hogy majdnem lezuhant a kamion végén az úttestre. Nem mert leugrani, inkább megfordult és lemászott. A bajuszosnak csak a lába látszott a ládák mögött, még fetrengett kínjában. Úgy kell a szemétnek! Leért a földre, előhúzta a biciklit és fölugrott rá.
  Úgy tekert hazáig, mint akit kergetnek. Kétszer is kis híján egy kocsi alatt kötött ki.

Ahogy beesett a lakásba, ledobálta magáról a koszos ruhát és eresztett fürdővizet, közben keresett egy fájdalomcsillapítót, mert lüktetett a feje, fájt a nyaka, a lába, a dereka, mindene. Aztán berogyott a kádba.
  Sok mindenen járt az esze. Hogy nem megy többé a klubba, ahol így rászedhetik. Hogy megy eztán is, de fiúnak fogja kiadni magát. De akármit gondolt, minden hülyeségnek tűnt. Semminek nem volt semmi értelme.
  Kimászott a kádból, és egyszerre rátört két érzés. Hogy farkaséhes, és hogy beszélni akar Chantallal. Gyorsan megtörölközött és belebújt a fürdőköpenyébe, aztán megtámadta a konyhát. Anyáék szokták így mondani, amikor hazaérnek valami hosszúra nyúlt üzleti megbeszélés után: „Most aztán megtámadom a konyhát”. A faliórára nézett. Negyed négy, félórát ücsörgött a kádban. Ezer év, mire anya hazaér, ha egyáltalán hazajön ma és nem éjszakázik megint másik városban. Ez jó. Ha most itthon lenne, hallgathatná az örökös szemrehányásait, amik nem oldanak meg semmit, kivéve anya állandó lelkifurdalását, amiért a karriert választotta és nem gondoskodik róla megfelelően. Azaz sehogy. Nem, nagyon jó, hogy anya most nincs itthon.
  Gondolkodás közben járt a keze is, jó nagy adag szalonnás rántottát sütött, egy tálcát megpakolt zöldfélével, paradicsom, paprika, hagyma, uborka, kinyitott egy rákpástétomot is, aztán egy olajos halat. Tea volt készen, és kivett egy üveg narancslét. Sajt is kell, kivett egy camembert-t és egy nagy szelet rokfort. Szeretett így enni, sokfélét egyszerre, hol ehhez nyúlni, hol ahhoz. A többiek kinevették érte, mármint aki egyáltalán tudott erről, Chantal, Jean-Michel… amúgy a legtöbbnek az osztályban fogalma sincs, hogy ő planktont eszik vagy gazellát.
  Ezt a szöveget Sünitől szedte, valamikor elmesélte nekik, hogy ő mennyi mindenfélét eszik egyszerre. Azt mondta, hogy ő, Süni például imádja az indiai kaját, amit a szülei ki nem állhatnak, úgyhogy hetente vagy ahogy a zsebpénzéből futja, vesz magának valamit vagy beül valami indiai csehóba. Csehót mondott, erre tisztán emlékszik. És akkor mondta Süni, hogy neki fogalma sincs, hogy a barátai vagy az osztálytársai planktont esznek vagy gazellát, de nem is érdekli, ő azt eszik, amit szeret.
  Megállt az evésben, egy falat rántottával a szájában.
  Mit is felelt ő akkor erre?
  Azt felelte, hogy majd ő is kipróbálja, valamelyik nap hazafelé beugrik az Ashianába. És küldött egy vigyort, mert az Ashiana nem olyan hely, ahova tizenhárom évesen az ember csak úgy beül egy akármire, de ez most mindegy. Ezt mondta. És az Ashiana itt van a Charles de Gaulle-on, ahogy a Madrid kiér oda, vagyis „a bois közelében”. Ahogy Sheila írta.
  Sheila, vagyis ez a rohadék napok óta tudja, hogy ő Neuillynek ezen a részén lakik, és azért hívta a Bois sarkára, mert tudta, hogy oda tud menni. Direkt őrá utazott.
  Dühösen lecsapta a villát a tálcára, amitől egy fölvágatlan paradicsom átbillent a tálca szélén s útnak indult az asztal túloldala és a kétségtelen lezuhanás felé. Elkapta és visszatette, biztonságosabb helyet keresve neki.
  Ezt kellene csinálni azzal a disznóval is, jutott eszébe rögtön. Elkapni és olyan helyre tenni, ahonnan nem mehet sehová!
  Jó, hogy nem hívta föl Chantalt, evés után akarta, de mégse akar beszélni vele. Túl hosszú lenne elmagyarázni a Kölyökklubot meg mindent. Chantal úgy használja a netet, mint egy praktikus segédeszközt, ami megmondja, hogy mit játszanak a moziban vagy mikor indul vonat az Északi-sarkra. Chantalnak fogalma sincs arról, hogy ő a neten éli az igazi életét, ezekkel a srácokkal, el se tudja képzelni, hogy a neten egyáltalán lehet barátságot kötni. Chantal egyébként is… nehezen tudta megfogalmazni, milyen. Gyakorlatias, igen, ez a jó szó. Ő azt mondaná, hogy beszéljen a szüleivel, azok pedig értesítsék a rendőrséget, és nehéz lenne megértetni vele, hogy a szülei lennének az utolsók, akiket beavatna a dologba. Tőlük először is kapna egy csomó szemrehányást, amiket kétségkívül megérdemelt, de ezt magától is tudja, és semmi szüksége letolásokra. És apától még az is kitelik, hogy eltiltja a nettől, azt mondaná, hogy veszélyes a számára, mert nem tud vigyázni magára, és majd egy év múlva, két év múlva újratárgyaljuk a dolgot, addig nincs net. Apa ilyen, legalábbis efféle helyzetekben ilyen. Szörnyű dolog, hogy az ember szüleinek gyerekkorában még nem volt net, és fogalmuk sincs róla, hogy milyen úgy beszélgetni valakivel, hogy nem tudunk róla semmit. Mint Meg Ryan és Tom Hanks abban a filmben, amiben az életben utálták egymást, a neten pedig egymásba szerettek. Apáék sokkal régebben voltak gyerekek, nekik erről fogalmuk sincsen, és ez az, amit Chantal nem értene meg.
  Szóval Chantal kilőve, és mindenki más az osztályból. Neki a klubbeli srácokra van szüks…
  Azaz várjunk csak. Hogy meséli el ezt az ember egy fiúnak? Sőt többnek? Megállt a mozdulatban, éppen oda akarta húzni a zsúrkocsit az asztalhoz. Aztán elszántan odahúzta mégis, és rátette a tálcát meg mindent. Fölállt, elindult a kocsival a szoba felé. Igenis el fogja mondani nekik. Mindent el fog mondani, és ha csalódik bennük, akkor az életben be nem teszi a lábát a klubba. Levett a polcról egy doboz csokis kekszet és azt is a kocsira tette.

A gép ugyanúgy volt, ahogy hagyta, amikor elrohant a Bois-ba, lent még ott volt az ő megkezdett „Miről ismerlek” mondata, fönt viszont élénk beszélgetés folyt. Végigfutott a nickeken, az most nem érdekelte, hogy miről beszélnek. David, Kissy, Mohamed, Niala, Nimbostratus, Pi, Süni, Szemüveges. Óriási, mindenki online, van két idegen is, majd privát ablakba hív valakit… Nialát! Neki könnyebben el tudja mondani.
  Levágott egy darabot a rokforból, kitörölte a félmondatot és rákattintott Nialára. Nyomban megjelent a privát ablak.
  Niala: Szia, hát előkerültél? Mizujs?
  Mizujs… jó kérdés. Nézte Niala avatarját, ezen a héten Belmondo arcképe volt, nem Deloné; mit nem adott volna érte, ha annak az arcát láthatná, akihez beszél. Tényleg… és ha Niala se az, akinek mondja magát? Ha senki nem az? Eszébe jutott egy rajz, amit valamikor látott a weben. Két kutya ült egy számítógép előtt, és az egyik azt mondta a másiknak: „Az interneten senki se tudja, hogy kutya vagy.”
  Milyen igaz. Sheiláról se tudták, hogy kutya, azaz frászt kutya, azok nagyszerű, csupa szív élőlények, nem ilyen szemétládák. Bárcsak mindenki kutya lenne a neten, azokra az életét is rábízhatja az ember…
  Niala: No mi az, megkukultál?
  Válaszolni kell valamit, nem tudhatja, hogy ő miért ül itt ilyen tanácstalanul. Leírt egy szót és lenyomta az Entert.
  Kissy: Nem.
  Niala: Valami baj van?
  Kissy: Igen.
  Bárcsak lenne valami titkos jel, amit minden tizenéves lány ismer, de senki más, amiről így írásban is fölismerhetnék egymást. Á, hülyeség.
  Niala: Mi történt? Tudok segíteni?
  Bekapott egy csokis kekszet és írni kezdett.
  Kissy: Niala, te tényleg lány vagy?
  Niala: Igen.
  Kissy: Hány éves vagy?
  Niala: 13. Miért?
  Kissy: Esküszöl mindenre, ami szent, hogy nem vagy felnőtt pasi?
  Niala: :O Te jó ég, mi történt?
  Nem válaszolt a kérdésre, gondolta Kissy, de most nem tudott írni, mert éppen nagyot kortyolt a teájából. Ahogy letette a bögrét, megjelent két újabb sor, az elsőben egy smiley, aki föltartja a jobb kezét és a balt a szívére teszi.
  Niala: Igen, mindenre megesküszöm, hogy se felnőtt nem vagyok, se pasi. De miért, mondd már?!
  A smileyra nézett és sóhajtott. A kis sárga figura őszinte, már-már biztató arccal nézett vissza rá a képernyőről. Fölpillantott Niala avatarjára. Lehet Belmondo arcképével hazudni? Hogy a fenébe ne lehetne… Aztán a saját avatarjára nézett, az Meg Ryan arcképe volt, tegnap cserélte ki; azelőtt vagy egy hétig egy bordó rózsa ábrázolta őt a klubban. Meg Ryan is biztatóan nézett rá, mintha azt mondta volna: ne aggódj, Belmondo klassz fej, én is szeretem a filmjeit, egyszer szívesen játszanék együtt vele, neki elmondhatod.
  Hát jó.
  Kissy: Valakinek el kell mondanom, de csak veletek vagyok elég jóban.
  Niala: Mondd csak.
  Kissy: Megtámadtak.
  Niala: Jézusom, hogyan vagy kicsoda?
  Kissy: Sheila.
  Niala: :O
  Kissy: Bejelentkezett, hogy bajban van, elszökött hazulról, nincs pénze, elhívott egy sarokra, én meg odarohantam, de ott csak egy bajuszos pasi volt, aki letepert egy kamionban, alig tudtam kiszabadulni,
  Már elküldte a mondatot, amikor észrevette, hogy pont helyett vessző van a végén, mintha még folytatni akarná. Annyi baj legyen.
  Niala: úristen
  Kissy: képzelheted, hogy ki vagyok borulva
  Niala: sikerült neki… érted?
  Kissy: NEM!
  Niala: hálistennek
  Kissy: belefejeltem a képébe aztán tökönrúgtam
  Kissy: aztán elrohantam és most itthon vagyok
  Niala: és biztos sheila volt? úgy értem biztos ő adta ki magát sheilának nem csak arra járt?
  Kissy: ja igen! tudta a lisztet!
  Niala: ??????????
  Kissy: tudod volt valamelyik nap hogy rotflour. lisztbe hempergünk nevettünkben. ezt idézte és ezt csak itt hallhatta
  Niala nem válaszolt azonnal. Kissy evett egy kis olajos halat kenyéren. Kellett volna szőlőt is behoznia.
  Niala: gondolkodom
  Niala: mit akarsz csinálni?
  Ez jó kérdés. Fogalma sincsen, hogy mit akar csinálni.
  Kissy: nem tudom
  Niala: idefigyelj
  Kissy: figyelek
  Niala: szólni kéne nimbynek. ő le tudja nyomozni ezt a férget, és egy életre el lehet venni a kedvét az ilyen dolgoktól
  Kissy: nem szívesen mondanám el neki
  Niala: mert krapek?
  Kissy: igen
  Niala: elmondjam én?
  Kicsit gondolkodott. Végül is Nimby elég normális, és idősebb is. És Pi meg Süni se elveszett gyerekek…
  Kissy: igen, és a többieknek is, csak idegeneknek ne
  Niala: világos. hamarosan jelentkezem, addig föl a fejjel!
  Úgyhogy ki is ment szőlőért.

Öt perc múlva kapott egy ablakot: Nimbostratus meghívott a következő szobába: Titkos megbeszélés. Akarsz belépni? Akart. Kapott egy új ablakot, amiben csak ők hatan voltak. Gyorsan bekapott egy szelet paradicsomot.
  Kissy: Sziasztok.
  Pi: Szia, Kissy, jobban vagy?
  Kissy: Kösz, megvagyok.
  Süni: Szia! Együttérzek veled.
  Nimbostratus: Én is! Szia, Kissy!
  Mohamed: Szia! Már betáraztam a baseballütőmet!
  Ezen muszáj volt nevetni. Mohamednek mindig voltak ilyen szövegei, amikkel jobb kedvre tudta deríteni az embert.
  Pi: Mit akarsz csinálni?
  Kissy: Nem tudom.
  Pi: Javasolhatok én valamit?
  Kissy: Persze.
  Pi: El kellene kapni a pasast, mielőtt másvalakivel is megpróbálja.
  Mohamed: De hogyan? Szerintem rég fölszívódott.
  Kissy: De hogyan?
  Pi: Kitaláljuk a módját, de az mindenképpen kell hozzá, hogy te beleegyezz.
  Niala: Persze, csak te ismered föl.
  Pi: És tanúvallomást is kell tenned a bíróságon, Kissy.
  Nimbostratus: Bíróságon???
  Niala: bíróságon? :o
  Kissy: Tanúvallomást?
  Pi: Igen. Enélkül kizárt, hogy elítéljék.
  Mohamed: á, hülyeség, jól el kell verni, hogy elmenjen a kedve
  Pi: Ez nem jó ötlet, Mohamed. Kérlek, ne beszéljétek le Kissyt, így is eléggé meg van ijedve.
  Süni: van valami esélyünk, hogy megtaláljuk? Egyáltalán hol történt a dolog?
  Pi: várj! Kissy, NE VÁLASZOLJ!
  Már írni akarta, hogy a Bois sarkán, de megállt a keze a levegőben.
  Pi: Kérlek, semmi IRL adatot ne adj. Ne haragudjatok, gyerekek, de nem tudhatjuk, hogy közülünk mindenki oké-e.
  Nimbostratus: De jó vagy!
  Süni: Igazad van, 3,14, de akkor hogyan akarod elkapni a pofát? Ha nem bízhatunk egymásban, akkor lőttek minden akciónak!
  Mohamed: Úgy van.
  Kissy: Ez az, nekem is ez a bajom. De Pinek is igaza van, nem lehetünk biztosak senkiben.
  Niala: de nem ám!
  Jó, hogy ezt Pi kimondta helyette. Niala, a drága, nem sértődött meg, amiért megeskette, hogy tényleg nem pasi.
  Pi: Figyeljetek ide.
  Szinte egyszerre válaszolt mindenki, pontosan ugyanazt: Figyelünk! Ezen jót vigyorogtak.
  Pi: A következőt javaslom. Én vállalni fogom a kockázatot, hogy közületek esetleg valaki nem gyerek, és megadom az összes személyes adatomat, ami alapján le tudtok ellenőrizni.
  Süni: Miért pont te?
  Nimbostratus: Miért éppen te?
  Pi: Azért, mert ha valamelyikőtök rossz ember, akkor én könnyen meg tudom védeni magam, de valószínűleg nem is lesz rá szükség. Én ugyanis felnőtt vagyok.
  Hát ettől paff lett, a rántottás villa is megállt a kezében. Alighanem a többiek is, mert csend volt a szobában. Kisvártatva megjelent Pi következő üzenete.
  Pi: A nevem Pierre Jourdain. 22 éves vagyok, a Descartes-ra járok. Gyerekpszichológus szeretnék lenni, sok időt töltök gyerekekkel, ezért járok közétek is. Ne haragudjatok, hogy nem mondtam el korábban, nem tudtam, hogyan fogadnátok.
  Pi: Courbevoie-ban lakom, a rue Jules Ferry 14 alatt, első emelet 8. A telefonkönyvben Marcel Jourdain név alatt találtok meg, ő a bátyám, övé a lakás. Hadd gondolkozzam, mit mondjak még…
  Niala: Megmondom. Azt, hogy ez az egész hogyan bizonyítható. Mert mondani mindent lehet, Pi!
  Pi: Igazad van. Azt be tudom bizonyítani, hogy valóban itt lakom, ha valamelyikőtök fölhív. Csak kérdés, hogy ez nem jelent-e kockázatot az illető számára.
  Niala: Courbevoie az Párizs, ugye?
  Pi: Igen, Párizs mellett van.
  Niala: Oké, főnök. Én állati messze vagyok Párizstól, úgyhogy engem akár le is nyomozhatsz. Én fölhívlak. De aztán találd ki nekem, hogy hogyan tovább!
  Pi: Jó, Niala. Nem is kell beleszólnod, ha nem akarod kiadni a hangodat. Ja, és nem lenne rossz ötlet, ha föl tudnád venni és lejátszani a többieknek.
  Niala és Pi elhallgatott, a többiek pedig szinte egyszerre szólaltak meg, mintha most térnének magukhoz a döbbenettől, hogy Pi egy felnőtt. Ő nem szólt, halat evett, aztán zöldféléket meg sajtot. Hát igen, tényleg idősebb nála, csak nem két-három évvel, hanem kilenccel. Te jó ég, és ő arra is gondolt valamikor, hogy járhatnának együtt.
  Azért az kár, hogy Niala ilyen messze lakik. Ő az egyetlen igazi barátnője. Eddig Chantalt tartotta a legjobb barátnőjének, de ahogy átvállalta helyette a fiúk beavatását, meg ahogy most fölhívja Pit helyette, kockáztatva… az ördög tudja, hogy mit, szóval ilyen egy igazi barát.
  Percek teltek el, a fiúk beszélgettek, néha ő is hozzászólt két falat között, jórészt csacska ötletek röpködtek arról, hogy lehetne lenyomozni Pi kilétét meg elkapni Sheilát. Pi egyszer szólalt meg, annak se volt semmi értelme, egyszer csak beírta, hogy 33632. Semmi mást, csak ezt a számot. Meg is kérdezték, hogy mi az, de nem jött válasz. Aztán megszólalt Niala:
  Niala: Oké, srácok, idekattintsatok!
  Az utolsó szó link volt, egy hangfile-ra mutatott. Kissy szívdobogva kattintott rá. Gyors volt a net, a hangszóróból szinte azonnal megszólalt a telefon búgása. Egyet csengetett, aztán fölvették.
  Fiatal férfihang volt, egészen olyan, amilyennek elképzelte Pi hangját, amióta megtudta, hogy hány éves.
  – Szia, Niala – kezdte anélkül, hogy a hívó megszólalt volna. – Itt Pi beszél, azaz Pierre Jourdain Courbevoie-ból. Hogy minden tiszta legyen, elmondom, mit látok a képernyőmön…
  Vagy fél percig közvetítette a többiek beszélgetését, Kissy felismerte a mondatokat.
  – Ezt a szöveget, ha Nimby érti a dolgát, csak mi hatan olvashatjuk az egész világon – mondta Pi. – És hogy félreérthetetlen legyen, hogy én melyik vagyok, beírok valamit, aminek semmi értelme, mondjuk egy számot találomra… legyen harmincháromezer… hatszázharminckettő. – Hallani lehetett az öt billentyűlenyomást és utánuk az Enter kicsit hangosabb kattanását. – Így ni. Pillanatnyilag nem nagyon jut más eszembe, de beszélni fogok, amíg le nem teszed a telefont, hogy jókora minta legyen a hangomból…
  Ekkor félbeszakította Niala hangja:
  – Oké, nagyokos, elég lesz. Niala különleges ügynök már mindent tud rólad. Szia!
  Kattant a telefon, a felvétel véget ért.
  Kissy elmosolyodott. Értette az üzenetet. Nialának nem kellett megszólalnia, de mégis megtette, hogy választ adjon neki, Kissynek: „tényleg lány vagy?”
  Tényleg lány volt. Ez a csengő szoprán még fiatal nőé se lehetett, világosan hallatszott, hogy gyerekhang.
  A képernyőn egy kis ideig semmi nem mozdult, nyilván mind a négyen a felvételt hallgatták.
  Süni: Ez nagy baj!
  Pi: Micsoda?
  Süni: Hogy Niala ezzel a csodaszép hanggal ilyen messze lakik Párizstól. Én meglátogatnám.
  Niala: Nem hagynád abba a hormonpocsékolást? :)))
  Mohamed: Hé, ez Sandra Bullock szövege A pusztítóból!
  Niala: Úgy van, LOL! :)))
  Nimbostratus: ROTFLour
  Pi: Oké, srácok, találjuk ki, hogyan tovább. Mondjuk célszerű lesz, ha küldök nektek egy képet magamról, hogy a fizimiskámat se tagadhassam le. Mindjárt csinálok egyet.
  Nimbostratus: Lassabban, öreg. Ha paranoia, hát legyen paranoia. Akárhonnan szedheted azt a fényképet, a net dugig van fényképekkel. Tessék filctollat ragadni és fölírni a homlokodra, hogy Nimbostratus.
  Süni: Miért pont Nimbostratus?
  Mohamed: miért?
  Niala: miért pont a homlokára? :o
  Nimbostratus: Azért, skacok, mert az egész netet végigtúrhatja, akkor se talál olyan képet, amin egy hapek homlokára rá van írva becses nevem. Olyat viszont bőven talál, amin egy hapeknak papír van a kezében, arra írva van valami, kapja a fotosopot és kicseréli a szöveget. Úgyhogy homlok.
  Kissy: Arra nem tudja ugyanúgy ráírni?
  Nimbostratus: Hihető minőségben nem. Nimby mester nagyításban fogja ellenőrizni. Természetesen nagy felbontású kép kéretik.
  Pi: Minden világos, értettem. Csak egy baj van. Próbáltál te már valamit ráírni a saját homlokodra?
  Kissy jót nevetett, ahogy megpróbálta elképzelni Pit egy filctollal a kezében, amint próbálgatja az írást a homlokán. Hát igen, az tényleg bajos, az ember belezavarodik az irányokba.
  Nimbostratus: Nyert. Legyen tehát a karod, szép hosszirányban.
  Pi: Klasszul fogok kinézni… mindjárt megcsinálom.
  És tényleg megcsinálta. Pár perc múlva ott volt a fotó a képernyőjükön. Jóképű volt… határozottan jóképű. Dús fekete haja volt, napbarnított bőre, kicsit ovális arca; talán csak egy bajusz kellett volna még.
  Nimbostratus: Oké, hapsikám, tied a pont.
  Tényleg, ő nem is nézte a feliratot a karján. De csakugyan ott van. Most aztán súrolhatja, amíg lejön.
  Niala: Pi, van barátnőd?
  Ezen úgy nevetett, hogy majdnem leesett a székről.
  Pi: Sajnos már foglalt vagyok, Niala, és a hangodból ítélve van némi korkülönbség is köztünk. :)
  Niala: Nem baj, én tudok várni! :))))
  Mohamed: akkor most Pi tiszta és megbízható? Hogyan tovább?
  Nimbostratus: Az éppen túlzás, hogy tiszta és megbízható, mindenesetre van róla annyi adatunk, hogy ha kiderülne, hogy rosszban töri a fejét, rendőrkézre adhassuk.
  Pi: Valami ilyesmit szerettem volna elérni. A hangfelvétel, a kép, a beszélgetésünk logja önmagában nem mos engem tisztára, de megtalálhatóvá tesz. Aki pedig megtalálható, az jobb, ha vigyáz.
  Pi: Hogy hogyan tovább? Meg kell keresnünk Sheilát és elkapni.
  Nimbostratus: Közben már előszedtem Sheila adatait. Összesen három IP-címet használt, ezeket kell lenyomozni.
  Pi: Gyanítom, hogy az egyik címet csak ma délután használta, amikor elhívta Kissyt. Azt kihagyhatod, nyilván egy netcafé Kissy közelében.
  Nimbostratus: Oké. Különben én már lenyomoztam mindhármat, és tényleg úgy van, ahogy mondod. A másik két cím ugyanoda mutat, csak nem mondom meg, hova.
  Erre persze mindenki azt kérdezte, miért nem. Ő nem szólt hozzá, a kajálással volt elfoglalva.
  Nimbostratus: Mert akkor kapjátok magatokat és odarohantok mind. Én állati messze lakom onnan, én érnék oda utolsónak, és teljesen kimaradnék a buliból.
  Süni: És ha mi még messzebb lakunk?
  Nimbostratus: No reszkír, no fejfájás.
  Mohamed: Esetleg mindenki megmondhatná, hogy nagyjából merre lakik. Abból nem lehet gáz.
  Pi: De lehet, Mohamed.
  Pi: Mondok valamit, figyeljetek.
  Pi: Gyűljünk össze a városban… várjunk csak. Nimby, annyit mondj meg, párizsi-e a pofa, mert ha mondjuk Bordeaux-ban él, más tervet kell csinálnunk.
  Nimbostratus: Párizs közelében.
  Pi: Kösz. Még azt kéne tudni, hogy ti mind Párizsban vagy a környéken vagytok-e. Nialáról már tudjuk, hogy messze van.
  Süni: Én párizsi vagyok.
  Nimbostratus: Én Párizsban.
  Mohamed: én mekkában születtem, de párizsban élek.
  Kissy: Én is.
  Niala: De jártál Medinában is, nem?
  Mohamed: aha! :)
  Pi: Jó, akkor figyeljetek. Megbeszélünk egy helyet és időpontot, amikor találkozunk a városban. Én előbb leszek ott és leülök egy messziről is jól látható helyen. Ti megnéztek engem, és ha bármi nem frankó, elpályáztok, anélkül hogy meglátnálak titeket.
  Nimbostratus: Nem jó, Pi. Te már valamennyire le vagy fedezve, de mi többiek nem vagyunk még tiszták. Ha leülsz a Concorde tér közepén és valamelyikünk odasétál hozzád, máris kiszolgáltatta magát a többieknek.
  Pi: Teljesen igazad van.
  Pi: Megvan. Egyenként fogunk találkozni más-más helyen, és rögtön el is válunk egymástól. Elsőnek Kissyvel, leellenőrizzük egymást, aztán ő eltűnik, én bemegyek egy netcaféba és megbeszélem a következő találkát valahol máshol. Ha mindenki oké, akkor összegyűlünk.
  Mohamed: vagyis a taliról még haza kell jönni, hogy össze tudj minket trombitálni
  Pi: Akinek van mobilja és úgy gondolja, megadhatja a számát, amikor találkozom vele. Én itt adom meg az enyémet, hogy elérjetek, ha kell.
  Kissy előkereste a mobilt és beleírta a számot. Közben viszont eszébe jutott valami, gyorsan írni kezdett.
  Kissy: Amikor a netcaféból jelentkezel, honnan tudjuk, hogy tényleg te vagy?
  Pi: ???
  Pi: Ja, már értem. Onnan nem jutok be ebbe a szobába, igaz?
  Nimbostratus: De, ha én beengedlek. Csak ahhoz itthon kell lennem és tudnom kell, hogy te vagy.
  Pi: Akkor egyszerűbb, ha mindenkit megkeresek privát ablakban és megállapodunk egy jelszóban. Aki nem ezzel kopogtat, az nem én vagyok.
  Nimbostratus: Helyes. És a jelszót válassza ki Kissy.
  Kissy: Miért?
  Nimbostratus: Csak.
  Kissy: Jó. Akkor a jelszó legyen
  Megállt a gépelésben. Tényleg, de mi legyen? Olyasmi kell, amit meg tudnak jegyezni, de amit más biztos nem talál ki. Aztán eszébe jutott a délelőtti beszélgetése Chantallal. Elmosolyodott és beírta: A házibulit Sophie Marceau rendezte.
  Azonnal reagált mindenki, Süni, Pi és Mohamed szólt, hogy nem ő rendezte, Niala pedig egyből rávágta:
  Niala: Azt Claude Pinoteau rendezte.
  Nimbostratus: Pont ezért jó jelszó. Nagy vagy, Kissy!
  Kissy: Kösz. :)
  Közben arra gondolt, bárcsak akkor is ilyen jó véleménye lenne róla Nimbynek, amikor találkoznak… te jó ég, ő nemsokára találkozni fog mind a négy fiúval, és még föl se öltözött… itt ül a gép előtt egy fehér fürdőköpenyben, egy halom kaja társaságában.
  Pi: Akkor először megbeszélem a találkozót Kissyvel privát ablakban. Várjatok pár percet, légyszi.
  Meg is jelent a privát ablak rögtön.
  Pi: Olyan helyen kellene találkoznunk, ahova könnyen eljutsz, de nincs túl közel hozzád.
  Kissy: Várj egy kicsit, megnézem a térképet.
  Gyorsan belépett a Google Mapsbe. Jules Ferry? Az a boulevard de Verdunről nyílik, ami átvezet a Szajnán, onnan ő… merre is van? Á, itt a de Gaulle, akkor annyi, hogy végigjön a parton és kész. Csak egy ugrás. Hol is találkozzanak… metróállomás?
  Kissy: Mivel közlekedsz tulajdonképpen?
  Pi: Kocsival… de jó, hogy mondod, megadom a rendszámot a többieknek is.
  A másik ablakban pár pillanat múlva megjelent, hogy egy fehér Citroën Xantiával fog mászkálni, megadta a rendszámot is, amit Kissy gyorsan fölírt egy cédulára.
  Niala: Biztos van barátnőd???
  Pi: Biztos, miért?
  Niala: A hang és a fotó bejön, pláne még ha kocsid is van…
  Pi: Sajna az is a bátyámé, Niala. :) Egyébként nem valami nagy durranás, majdnem tízéves és előbb-utóbb szétesik.
  Kissy nevetett és visszakattintott a privátra.
  Kissy: Mit szólsz az avenue Charles de Gaulle és az avenue de Madrid kereszteződéséhez?
  Pi: Egy pillanat.
  Pi: Oké, már látom. Ha a körforgalomtól elindulsz a de Gaulle-on távolabb a folyótól, a parkos rész belső oldalán mintha padok lennének. Látod?
  Kissy: Igen.
  Pi: Most négy óra, ott fogok ülni félórán belül. Ja, még pár dolog, ami a többiekre is tartozik.
  A közös ablakban folytatta.
  Pi: Farmernadrágot, kék inget és piros sapkát fogok viselni, egy sötétzöld borítójú könyvet olvasok majd elmélyülten, és nem figyelek a járókelőkre.
  Pi: Közületek senki ne mondja meg, hogy mit fog viselni, merről érkezik, gyalog vagy biciklivel, semmit. Elmehettek előttem akárhányszor, megnézhettek, ahogy kedvetek tartja, de nekem nem lesz semmi támpontom rólatok.
  Pi: Ha nem tetszem, eltűntök, és én még azt se fogom tudni, hogy melyik voltatok a sok járókelő közül. Oké?
  Nimbostratus: Oké.
  Süni: Oké.
  Mohamed: naná
  Niala: Kár, hogy én nem lehetek ott.
  Kissy: Oké.
  Pi: Mindent megbeszéltünk, indulhatok?

Kicsit lámpalázas volt, ahogy végigtekert az utcájukon az ellenkező irányba, a Szajna felé; nem akart a rövidebb úton menni. Persze, szó sincsen arról, hogy… szóval szó sincsen, de azért mégiscsak egy férfi, méghozzá olyan, aki komolyan veszi őt és azért autózik ide a Szajna túloldaláról, hogy vele találkozzon. Meg hát egyáltalán, ő, Kissy, egy számára félig idegen gyerek került bajba, és Pi vállalja, hogy helyette találkozzon a többi hárommal és megtudja, hogy valóban gyerekek-e.
  Azért mégis nagy gonddal öltözködött, akármennyire nem randi ez. A barna kordbársony nadrágját vette föl, a fehérrel díszített világoskék blúzát, és jó darabig válogatott a hajcsatjai közül. Övtáskát vitt, benne telefont, pénztárcát és a cédulát Pi adataival. És csinált valamit, amire senki se gondolt. Ha Pi vagy akármelyikük rosszban sántikál és ő nem jönne vissza, akkor anya találni fog egy feljegyzést a cége szerverén, ahol idegen nem fér hozzá, de ő biztosan megtalálja. Minden fontosat leírt, beletette a fényképet és a hangfelvételt…
  Magabiztos volt hát, amikor a híd lábáról ráfordult a de Gaulle-ra. A körforgalom előtt átkelt a túloldalra, mintha arról jönne, hogy szépen továbbtekerjen a járdán.
  Ahogy befordult a sarkon, észrevette a fehér Citroënt. A körforgalmon túl parkolt, és olyan ismerős volt, mintha már százszor látta volna. A rendszáma is egyezett. Minden egyezett. Pinek ott kell lennie valahol a padoknál.
  Továbbment, csak a túlsó zebrán jött át. Szépen végigkerekezett a téren, vissza a körforgalom felé.
  Már messziről meglátta a piros sapkát, és a többi is mind egyezett. Pi nyugodtan ült a padon, a könyvét olvasta és mogyorót eszegetett. Ez utóbbi nem volt megbeszélve, de hát az se, hogy nem eszik mogyorót. Eltekert a körforgalomig és befordult a Bois felé. Kicsit szemrehányóan nézte túloldalt az Ashianát, de hát végül is az nem tehet semmiről. Visszafordult, hogy megkerülje a teret, szép lassan, mint akinek semmi dolga, vagy mint aki annak az ógörög akárkinek a szobrát akarja megnézni, aki követ görget fölfelé. Aztán megint visszakanyarodott, de egyszer csak eszébe jutott valami. Megállt, letette a lábát, keresett egy darab papírt és egy tollat, s fölírt pár szót. Aztán kiválasztott egy kissrácot a téren szaladgálók közül.
  – Szia. Akarsz tíz centet?
  – Akarok – felelte az. Nyolcévesforma kissrác volt, elég értelmes arccal.
  – Látod azt a bácsit ott a piros sapkában? Add oda neki ezt a cédulát.
  A kisfiú átvette a papírt meg az érmét és elolvasta.
  – „Ki rendezte A házibulit?” Ez valami jelszó?
  – Ahogy mondod – nevetett Kissy.
  – Akkor húsz cent.
  – Jó, add vissza, akad itt elég gyerek, akik tízért is elviszik – vágta rá gondolkodás nélkül.
  A gyerek nem számított ilyen válaszra. Néhány másodpercig leesett állal bámult Kissyre, aztán megcsóválta a fejét és elballagott. Amikor odaért Pihez, Kissy letérdelt a bringa mellé, mint aki a cipőjét fűzi, hogy ha a férfi körülnéz, nehezebben vegye észre.
  Nem nézett körül. Átvette a papírt, elolvasta, nevetett és ráírt valamit. Visszaadta és elmélyedt a könyvben. A fiú futva jött vissza.
  – Jó fej a krapekod – közölte, visszaadva a cédulát. – Mondtam neki, hogy egy klassz csaj küldi. Azt felelte, meg ne próbáljalak lecsapni a kezéről.
  Kissy nevetett és elolvasta a cédulát. A kérdés alatt ez állt: „Sophie Marceau, ki más?”, és az aláírás: 3,14.
  – Kösz.
  – Szívesen. Legközelebb már öt centért is elviszem.
  Egy perc múlva Kissy lefékezett a pad mellett és helyet foglalt. Kicsit szívdobogva, de nem is azért, mert itt ült Pi mellett. Nem mindennapi kaland, amibe most belekezdett.
  Pierre Jourdain fölnézett. Egy-két évezredig szótlanul nézték egymást.
  – Reméljük, a barátnőm nem jár most erre – szólalt meg végül Pi azon a hangon, amit már hallott Niala felvételén. – Nehéz lenne kimagyarázni.
  Érezte, hogy elpirul, de talált megfelelő választ.
  – Máskor is lát gyerekekkel, nem igaz?
  – De, ez igaz. – Kissy szerette volna azt hallani, hogy a barátnő egy gyereket nem is bánna, de aligha lenne jó ötlet, ha Pi udvarolni kezdene neki, még máskor sem, hát még amilyen okból és módon találkoztak. – Akkor hát… átmegyek a vizsgán?
  Kissy hátradőlt a padon. – Ha nem mentél volna át, el se indulok hazulról. És én a tiéden?
  – Teljesen – nevetett Pi. Szépen tudott nevetni. – Bevallom, eleinte voltak kételyeim, de már a chaten meglehetős biztos voltam benne, hogy az vagy, akinek kiadod magad. Jaj, de hülye vagyok… tessék. Ezzel akartam kezdeni, de elfelejtettem.
  A zsebébe nyúlt és átadta az igazolványait egy kis tokban. Kissy önkéntelenül elvette.
  – Miért…
  – Hogy még biztosabb lehess a dolgodban. Kérsz mogyorót?
  Kissy nemet intett és átnézte az adatokat. Minden egyezett. Pi 1985. január 9-én született Toulonban, lakik rue Jules Ferry, jogosítvány, forgalmi… még a forgalmit is odaadta, pedig az nem az övé, a rendszám egyezett, szín, típus, évjárat, minden egyezett.
  Visszaadta a tokot. – Te még az igazi nevemet se tudod.
  – És nem is akarom – mondta Pi jelentőségteljesen. – Egyikőtökét se. Legjobb, ha egymásnak se mondjátok el.
  Kissy megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Pi mosolygott.
  – Hidd el nekem, ez így biztonságos. No, ideje mennem.
  – Hová? – riadt meg, aztán elszégyellte magát, hiszen nagyon jól tudja, hová. A legközelebbi netcaféba, hogy megbeszélje a második találkát. – Izé… én mit csináljak?
  – Tűnj el. Tudod mit? Én indulok először, látni fogod, ahogy besorolok, hogy átmenjek a hídon. Az nekem már egyirányú utca, legközelebb csak a túlparton fordulhatok meg, és te addigra messze jársz. Ha mindenkit leigazoltam, akkor megint találkozunk. Ha hazaérsz, látod, amit beszélünk.
  – Említetted a telefont.
  – Ja igen. Ha akarod, megadhatod a számodat.
  Kissy bólintott. Jobban szerette volna, ha Pi fölhívja. Akkor megint hallhatja a hangját… és igazából hazamenni se akar most. A férfi elővette a telefonját és beírta a számot, ahogy bediktálta neki; névnek pedig azt írta mellé, hogy dr. Moreau.
  – Egy telefont el is lehet lopni – magyarázta a kérdő tekintetre válaszul. – Szeretnék nyugodtan aludni afelől, hogy ha ez bekövetkeznék, ti biztonságban lesztek.
  Eltette a készüléket és fölállt. Kissy is. Egy-két pillanatig álltak, aztán ő kezet nyújtott. Más felnőttek előre nyújtanak neki kezet, de érezte, hogy Pi nem fogja megtenni, felnőttszámba veszi, akkor pedig ő a nő és ő nyújt kezet először. A férfi megfogta a kezét, megszorította, s azt mondta:
  – Szia. Hamarosan találkozunk.
  S már ott sem volt. Kissy követte a tekintetével a kocsiig, aztán a Citroënt, ahogy fölhajt a hídra.

Nem hazafelé indult, pont az ellenkező irányba, csavargott a mellékutcákon, nem is nézte, merre megy. Túl sok minden járt a fejében. Egyszer csak csipogott a mobil, SMS-t kapott; megállt és megnézte. „S OK P.” Világos. Sünit is letesztelte, és rendben van. Továbbment.
  Az egyik utcán szembejött vele egy nagydarab afrikai férfi és egy fehér kisfiú, egymás mellett, bár lehet, hogy semmi közük nem volt egymáshoz. Rátaposott a fékre, majdnem felborult, olyan hirtelen állt meg. Muszáj volt lehunynia a szemét, olyan gyorsan ugrott be egy csomó kép.
  – Jól van, kislány? – hallott egy hangot. Kinyitotta a szemét. Az afrikai férfi állt előtte és aggodalmasan nézte.
  – Persze, semmi bajom – felelte gyorsan.
  – Akkor jó – bólintott az afrikai, és továbbment.
  Semmi baja, viszont szüksége van egy netcaféra. Hol az ördögben talál egyet? Kár, hogy nincs olyan telefonja, amivel bárhonnan kapcsolódni tud. Legjobb, ha kimegy valamelyik főútra, ott hamarabb találhat egyet. Rálépett a pedálra és elindult az orra után.
  Szerencséje volt: netcafét ugyan nem, de könyvtárat talált, egy kis fiókot, de neki nem is kell több. Páran lézengtek bent, az egyik sarokban volt két gép, nem ült előttük senki. A tárcájában ott volt a tagsági kártyája, a könyvtárosnő csak egy pillantást vetett rá és bólintott, netezzen nyugodtan.
  Belépett a klubba és megkereste Nialát.
  Kissy: A házibulit Sophie Marceau rendezte.
  Niala: Kissy, de jó, hogy látlak! Már aggódtam, hogy ilyen soká érsz haza.
  Kissy: Nem otthon vagyok, mászkálok a városban. Idefigyelj, eszembe jutott valami. Te rengeteg filmet láttál, hátha emlékszel.
  Niala: Mondd. Végre nekem is hasznomat veszitek.
  Kissy: Valamikor láttam egy filmet, nem sok rémlik belőle, de egy nagydarab afrikai pasi mászkált egy kisfiúval, fehér kisfiúval, vigyázott rá és
  Kissy: bokszolni tanította, igen! Emlékszel ilyenre?
  Niala: Szerintem ez az Elnökcsemete, amire gondolsz. A srác az amerikai elnök fia, a pasi meg a testőre.
  Kissy: Aha! Az lesz az! Meg tudod szerezni a szereposztást?
  Niala: Akárki meg tudja szerezni, azért van az IMDB, de mire kell az neked?
  Kissy: Volt a filmben egy ürge, aki rálőtt a gyerekre, és a testőrt találta el. Na, az kiköpött olyan, mint Sheila!
  Niala: A mindenit!
  Kissy: Tudtam, hogy láttam már valahol hasonló arcot, de nem jött be, hogy hol. Hát ebben a filmben.
  Niala: Timothy Busfield.
  Kissy: A neve nem érdekes, fénykép van róla?
  Niala: Keresek. Olyat még nem találtam, ami ebből a filmből való, más filmekben pedig egész más az arca. Esetleg ki lehetne venni tékából.
  Kissy: Hű, várj, ez egy könyvtár. Megnézem.
  Nem volt meg nekik. A könyvtárosnő ajánlotta helyette a Szerelem a Fehér Házbant, merthogy az is az amerikai elnök családjában játszódik, de ő csak a fejét rázta.
  – Milyen filmet szeretnél? – kérdezte a nő. Idősebb, egészen ősz hajú néni volt, barátságos tekintettel, de ezt Kissy észre se vette. Forrt benne a méreg, amiért nincs meg a film, a neten pedig csak olyan képek vannak a pasasról, amiken nem is hasonlít. Niala csak ilyeneket talált. Már elköszöntek egymástól, indulni készült, amikor a nő nekiszegezte ezt a kérdést.
  – Nekem ez a film kell. Sőt nem is kell a film, elég lenne egy képkocka.
  – Milyen képkocka? – kérdezte a könyvtárosnő.
  – Amin a rossz ember látható, premier plánban.
  A könyvtárosnő értetlenül nézett egy pillanatig, aztán hosszú másodpercekig tanulmányozta Kissy arcát.
  – Gyere csak velem – mondta, és elindult egy ajtó felé. Kissy követte.
  Az ajtó mögött kis iroda volt. A néni helyet mutatott neki egy széken, maga pedig leült egy másikra.
  – Rendes körülmények között azt felelem, hogy sajnálom, nem tudok segíteni – kezdte a könyvtárosnő. – De ahogy elnézlek, neked nagy gondod lehet.
  – Hát az van egy pár! – csattant föl, de rögtön el is szégyellte magát. – Izé… elnézést kérek. Azt hiszem, egy kicsit ideges vagyok.
  – Én is azt hiszem – bólintott a néni. – Azt mondják, sokat segít, ha az ember elmondja a gondjait egy idegennek. Én eléggé idegen vagyok, azt hiszem; még akkor is, ha megmondom, hogy madame Beaumont-nak hívnak.
  – Engem Kissynek – vágta rá automatikusan. – Márminthogy…
  – Semmi baj! Jó ez a név így is. Szóval, Kissy, mi nyomja a lelkedet, és mi szükséged van egy képkockára abból a filmből?
  Ekkor fölcsipogott a mobilja. Kihúzta, megnézte az üzenetet és elmosolyodott. „M OK P.” Egész könnyen jött a szájára a felelet.
  – Mert az a színész abban a filmben nagyon hasonlít arra a szemétládára, aki megpróbált megerőszakolni.

Nem csodálta, hogy ez a válasz megdöbbentette madame Beaumont-t, inkább azon, hogy milyen gyorsan rátért a gyakorlatias kérdésekre. Alighanem megérezte, hogy Kissy nem örülne, ha ő most sajnálgatni és babusgatni kezdené.
  – Te szent Isten… és a rendőrségre akarsz menni?
  – Eszemben sincs. Néhány barátommal elkapjuk.
  – De azok felnőttek, ugye?
  Ezen muszáj volt nevetnie. – Az egyik igen. Háromról már tudom, hogy gyerekek, a negyedikről még nem.
  Madame Beaumont pislogott. – Ezt hogy értsem?
  Végül is miért ne? Nekifogott és elmesélte elejétől végéig az egészet, a Kölyökklubot, a srácokat, Sheila délutáni hívását, a kamiont, a haditanácsot a srácokkal, Pit, a találkozásukat, a mostani SMS-t… egyszóval mindent. Madame Beaumont nem szakította félbe, csak egyszer-egyszer közbeszúrt egy kérdést.
  – Hát ennyi a történet – fejezte be Kissy. – Most már csak Nimbyt kell ellenőrizni, akkor összegyűlünk és elmegyünk a mukiért.
  Madame Beaumont csak a fejét csóválta.
  – Ez elképesztő – jelentette ki végül. – Találkozni egy ismeretlen emberrel, akit még soha nem láttál…
  – De hisz elmondtam, milyen aprólékosan leellenőriztük!
  – Persze, elmondtad. És az például nem jutott eszetekbe, hogy fölhívjátok a Descartes-ot, hogy tényleg ott tanul-e ez a ti Pierre-etek?
  – Nem. Az nem.
  – Várj csak, legalább ezt ne mulasszuk el. – A könyvtárosnő odahúzta az asztalon fekvő telefont és felhívott egy számot, fejből.
  A kihangosított készüléken a Descartes egyetem titkárságának automatája jelentkezett. Madame Beaumont beütötte a mellék számát, azt is fejből.
  – Rainier, tessék – mondta egy férfihang.
  – Szervusz, Gustave, itt Marie-Angèle Beaumont beszél.
  – Á, jó napot, madame Beaumont, mit tehetek önért?
  – Szívességet szeretnék kérni. Csak azt ne kérdezd meg, hogy mire kell, mert borzasztóan hosszú és gubancos történet. Szerepel a nyilvántartásotokban egy Pierre… mi?
  – Jourdain – súgta Kissy.
  – Pierre Jourdain nevű hallgató?
  – Olyannyira, hogy ismerem is látásból, madame Beaumont.
  – Nagyszerű. Mit tudsz róla?
  – Semmit. Csak látásból ismerem.
  – De a nyilvántartásban megvan a lakcíme, ilyesmik, ugye?
  – Persze, de…
  – Ne is folytasd. Hol lakik ez a te Pierre-ed?
  – Rue Jules Ferry 14, első emelet 8 – mondta Kissy a jegyzetei nélkül. Valószínűleg soha életében nem fogja elfelejteni Pi bátyjának mostani lakcímét.
  – Úgy van – felelte Gustave Rainier.
  – Született 1985. január 9-én Toulonban – folytatta Kissy felszólítás nélkül –, anyja neve Catherine Rouget, és a bátyja fehér Citroën Xantiájának a rendszáma…
  Megakadt. A rendszámnak csak az elejét tudta fejből, kotorászni kezdett a cédulája után.
  – Nos – mondta Rainier komolyságot erőltetve a hangjába –, azt mi nem tartjuk nyilván, hogy a hallgatóink kinek a kocsijával járnak, de a többi adat rendben van. De ha le akarják informálni a fiatalembert, azt javaslom, kérdezzék meg valamelyik tanárát, aki személyesen ismeri.
  – Jó gondolat – vette vissza a szót madame Beaumont. – Elérhető most valaki?
  – Mindjárt utánanézek.
  – Köszönöm, Gustave.
  Kissy legnagyobb meglepetésére madame Beaumont ekkor tárcsázni kezdett egy másik számot, amit időközben kikeresett egy noteszből.
  – Nem várjuk meg, hogy…
  – Majd visszakapcsolunk. Jó napot kívánok, madame Santinit keresem. Köszönöm.
  Vártak egy percet. A telefonon két lámpa égett kitartóan. Kissynek nagyon tetszett, még nem látott olyan telefont, amivel egyszerre két beszélgetést lehetett folytatni. Illetve a lámpák számáról ítélve négyet is.
  – Santini – szólt egy idősebb nő a készülékbe.
  – Marie-Angèle vagyok, szia.
  – Szia, mi újság?
  – Figyelj, segítségre van szükségem. Bent van nálatok az Elnökcsemete című amerikai film digitálisan?
  – Egy pillanat… igen, itt van.
  – Megtennéd, hogy kivágsz belőle egy kockát és elküldöd?
  Kissy ámulattal nézett a könyvtárosnőre. Ez óriási ötlet!
  – Egy kockát?…
  – Igen, Sandra. Ne nézz úgy a telefonra, mint egy kuka. A gépeitek meg tudják csinálni, nem?
  – De…
  – Nahát akkor. Rakd be és tekerd a végére. Minden ilyen amerikai film végén van egy jelenet, ahol a főhős összecsap a főgonosszal. Azt keresd meg.
  – Jó…
  Madame Beaumont visszakapcsolt a másik vonalra. – Gustave?
  – Itt vagyok, madame Beaumont, hol volt mostanáig?
  Az asszony nevetett. – Azért ülsz abban az irodában, hogy kérdésekre válaszolj, nem azért, hogy kérdezz. Mi a helyzet?
  – Beszéltem Villiers proffal, annyit mondott, hogy nagyon rendes fiatalember, egy régi barátjának az unokája, és… ööö…
  – No mi baj?
  Kissy megdermedt.
  – Szóval… már van barátnője.
  Kissy és madame Beaumont egymásra meredt, aztán egyszerre tört ki belőlük a kacagás. Az asszony megköszönte az információkat, letette és visszakapcsolt Sandra Santinihez, aki közben megtalálta a jelenetet. Kicsit nehezen értette meg, hogy nem a főszereplőre van szükség, hanem a gonoszra, de végül is küldött egy képet emailben.
  Nem túl lelkesen nézegette.
  – Nem ő az? – kérdezte madame Beaumont.
  – De… csak nem hasonlít annyira, ahogy emlékeztem.
  – Hát erre volt esély. De legalább meg tudod mutatni a többieknek, hogy nagyjából milyen.
  – Ez igaz.
  Madame Beaumont kinyomtatta a képet. Kissy összehajtotta és eltette.
  – Köszönöm, asszonyom… mivel tartozom?
  A könyvtárosnő nem felelt azonnal.
  – Hogy mivel? Mondjuk azzal, hogy amikor telefonál ez a te Pierre Jourdained, nem mész el vele rossz embert fogni.
  – Nem bízik benne? – kérdezte elszontyolodva.
  – Az teljesen mindegy, hogy én mennyire bízom benne. Te kockáztatsz, nem én.
  – De mi mást tehetnék, madame Beaumont?
  A könyvtárosnő elgondolkodott.
  – Hogy mit?… Nekem volna egy ötletem.

Fél hat elmúlt már, amikor Pi jelentkezett, hogy Nimby is rendben van. Ezt már nem SMS-ben tudatta, hanem fölhívta telefonon, hogy megbeszéljék, hol találkoznak. Kissy megadta a könyvtár nevét. Pi magával hozza Nimbyt, Mohamedet telefonon értesíti, Süninek viszont chaten kell szólni, már biztos otthon van.
  Otthon volt, rögtön megtalálta:
  Kissy: A házibulit Sophie Marceau rendezte.
  Süni: :) És Samantha Fontanet játssza Alexandra Gonin szerepét.
  Kissy: :)))
  Kissy: Mennyi idő alatt érsz az amerikai kórházhoz?
  Süni: Miért, van egy beteg amerikaink is?
  Kissy: Jaj, menj már. A boulevard Victor Hugón van egy kis könyvtár, ott találkozunk.
  Süni: Repülök!
  Kissy: Ne repülj. Nem szeretném, ha autó alá kerülnél.
  Süni: Nem kerülök autó alá, megígérem.
  Tényleg nem került autó alá – legfeljebb az autó teteje alá. Negyedóra múlva taxi állt meg a könyvtár előtt, és kiszállt belőle valaki. Bentről csak annyi látszott, hogy alacsony, nem felnőtt. Belépett és megállt Kissy előtt. Rácsodálkoztak egymásra.
  – Hát te?…
  – Hát te?…
  Martin volt az. Az osztálytársa.
  – Te vagy… Kissy? – kérdezte döbbenten. Ő csak bólintani tudott.
  Martin tétova mozdulattal fölemelte kissé a kezét, mintha át akarná ölelni.
  – Én vagyok Süni!
  Az irodából kilépő madame Beaumont meglepett tekintete előtt ugrott a fiú nyakába.

Hat órakor a fehér Citroën is megállt a könyvtár előtt. Kissy és Martin, azazhogy Süni is megismerte Pit, ahogy kiszállt és az ajtóhoz jött. Megállapodtak, hogy a többiek jelenlétében csak egymás nickjét fogják használni, az igazi nevükre egy szóval sem utalnak. Nem kell tudniuk a többieknek.
  – Megjöttünk – mondta Pi, és karját kinyújtva betessékelte Nimbyt.
  Neki, Kissynek már megint volt min meglepődnie. Nimby, akit ő tizenöt-tizenhat évesnek gondolt, legfeljebb tizenkettő lehetett. Kövérkés kissrác, szemüveggel, kócos barna hajjal, jókora hátizsákkal a hátán és leplezetlen érdeklődéssel az arcán. Ez pedig szemlátomást neki szólt.
  – Nyertél, Pi – mondta. – Tényleg klassz csaj.
  Ettől kicsit elpirult, Süni pedig kezet nyújtott Nimbynek.
  – Süni vagyok. Hány éves vagy te tulajdonképpen?
  – Huszonkilenc. Mivelhogy a neten töltött évek négyszeresen számítanak, én pedig hatéves korom óta lógok rajta.
  Kissy volt olyan jó matekos, hogy kiszámolja: ha az első öt év egyszeresen ér, akkor huszonnégyet kapott a netes évekért, vagyis az hat év, tehát tizenegy éves. Ő is kezet fogott Nimbyvel, aztán bemutatta őket a könyvtárosnőnek.
  – Pierre Jourdain.
  – Marie-Angèle Beaumont – nyújtott kezet a néni.
  – Ő pedig Nimby, teljes nevén Nimbostratus.
  – A Stratocumulusok nemzetségéből – tette hozzá a fiú, és kezet rázott az asszonnyal.
  – Az interneten mindenkinek ilyen neve van? – kérdezte az, közben beterelve a társaságot az irodába. Kicsit szűkösen voltak, ülőhely is csak madame Beaumont-nak és Kissynek jutott, de ez senkit nem zavart.
  – Nem mindenkinek – felelte Nimby. – Sokan a keresztnevüket használják, esetleg hozzáteszik az életkorukat, például Paul17. Vagy a családnevük kezdőbetűjét. De ez csak a chatre érvényes, az emailcímekben sokkal több a teljes név.
  – Értem. Megint tanultam valamit. Köszönöm. Nos hát, monsieur Jourdain, ez az ifjú hölgy elmesélte, hogyan akadtak önök össze és mi célból találkoznak most.
  – Mindent értek, asszonyom – felelte Pi, és átadta az igazolványtartóját. – Örülnék, ha sikerülne meggyőznöm a megbízhatóságom felől.
  Madame Beaumont átvette a tokot, de nem nyitotta ki.
  – Nem sokat számít, hogy mi van az irataiban, monsieur Jourdain. Azt nem mondják el, hogy milyen ember. Utólagos engedelmével végeztem egy kis magánnyomozást, de ha már itt tartunk, megenged egypár kérdést?
  – Természetesen, asszonyom.
  – Kik az ön szülei?
  – A nevük Catherine Rouget és Auguste Jourdain. Anyám autóbalesetben meghalt négy évvel ezelőtt, apám ügyvéd Toulonban. A családunk odavalósi. Nemzedékek óta ügyvédek, bankárok, orvosok voltak a családban, no meg egy-két rendhagyó eset, mint a bátyám, aki zenész.
  – A nagyapja mi volt?
  – Sebészorvos, asszonyom. Jelenleg világraszóló bélyeggyűjteményének szenteli idejét.
  – Gondolom, mindketten benne vannak a telefonkönyvben.
  – Hogyne. Apámnak emailcíme is van, el tudja neki küldeni a fényképemet, hogy azonosítson.
  Madame Beaumont bólintott. – Számíthat rá, hogy megteszem. Addig is: mi a tervük?
  – Először is megvárjuk Mohamedet – mondta Nimby. – Kíváncsi vagyok a meglepetésre.
  – Milyen meglepetésre? – kérdezte Süni.
  – Pi azt mondta, meg leszünk lepve.
  – Rajta is? – tört ki Kissyből. – Előbb Süni, aztán a te… – lepillantott Nimbyre – életkorod…
  – Kicsi a bors – jegyezte meg Nimby.
  – Sünin mi volt a meglepő? – kérdezte Pi.
  Egymásra néztek és elnevették magukat. De nem válaszolhattak, mert újabb taxi állt meg odakint. Madame Beaumont összeráncolta a homlokát. – Manapság minden gyerek taxival jár?
  – Ilyen rendkívüli alkalommal… – mondta Süni.
  Az irodából kilépve szembetalálták magukat a belépő Mohameddel. Ő volt az, mert ismerősként vigyorgott Pire.
  Nemigen lehetett idősebb Nimbynél. Farmerben volt, zöld pólóban, a fejéről éppen levette a baseballsapkát, ami alól rövid szőke haj tűnt elő. Nem volt benne semmi különös – kivéve, hogy lány volt.
  – Nahát – mondta Nimby. – Te lány vagy!
  – Kösz az infót – vigyorgott Mohamed.
  – De akkor miért mondtad magad fiúnak?… – kérdezte Süni elképedve.
  – Én?! – nézett rá döbbenten a másik. – Mikor mondtam én olyat, hogy fiú vagyok?
  – Nem tudom…
  – Hát nem is! Én ilyet soha nem mondtam. Ti könyveltetek el fiúnak, én pedig nem ábrándítottalak ki, de hogy olyat mondtam volna, hogy fiú vagyok… az ki van csukva.
  – Oké… ne haragudj…
  Mohamed rávigyorgott. – És te melyik vagy?
  – Süni vagyok… ő pedig Nimby. És itt van Kissy.
  – Ő pedig madame Beaumont.
  – Rokona Kissynek? – kérdezte tőle Mohamed, miután nagy komolyan kezet rázott mindegyikőjükkel.
  – Nem, egyáltalán nem. Ma ismertem meg, amikor bejött a könyvtárba internetezni. De nagyon örülök neki.
  – Oké – mondta Mohamed. – Akkor hogyan tovább?

A fehér Citroën este nyolckor állt meg Coeuillyben, a Chemin des Lyonnes egyik házacskája előtt. Egyhangúlag szavazták meg, hogy még ma idejönnek, akármilyen későn érnek haza.
  Kissy közölte, hogy akármennyire IRL adat, az ő apja még egy hétig külföldön van, az anyja pedig üzleti tárgyaláson van, lehet, hogy holnap ér csak haza. És a macska, kérdezte Niala. A könyvtárban Skype is volt, Niala gyorsan fölrakta a programot, és élőszóval tudtak beszélni. Nincs macskánk, felelte Kissy. Majd küldök egyet, nevetett Niala, nemsokára megszületnek.
  Nimby azt mondta, neki csak haza kell telefonálnia, hogy későn ér haza, és senki nem reklamál. Süni közölte, hogy neki még haza se kell telefonálnia, a szülei bíznak benne. Mohamed egy vállvonással elintézte az egészet, de madame Beaumont nem érte be ennyivel; akkor Mohamed közölte, hogy ha egyáltalán nem megy haza éjszakára, azt se valószínű, hogy bárki észreveszi.
  Ezért lógtok ti állandóan az interneten, mondta a néni rosszallóan. Neten, madame Beaumont, javította ki Nimby, ma már csak a tévéhíradóban mondják, hogy internet.
  Mindenesetre elindultak. Madame Beaumont nem mehetett, egyedül vezette a könyvtárat, de legalább Nialának is lesz társasága. Telefonálni fognak, amikor megérkeznek, és ha bármi fejlemény van. A könyvtár kilencig van nyitva, utána már csak mobilon érik el a nénit és Nialát, illetve Nialát a neten is, ha találnak helyet, ahol csatlakozhatnak. A néninek otthon nincsen gépe.
  – Hát itt volnánk – mondta Pi. Két házzal előremutatott. – Az lesz az. Innentől szerintem sétáljunk.
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte – szólalt meg Kissy a hátsó ülésen. – Megérkeztünk, madame Beaumont. Két házzal odébb állunk. Persze hogy vigyázunk. Pár perc és újra hívom. Visszhall!
  Letette a telefont, de nem csatolta vissza az övére, hanem a tartószíjnál fogva a csuklójára akasztotta és kézbe fogta.
  Kiszálltak valamennyien. Nimby kivett a hátizsákjából két távcsövet és odanyújtotta őket Süninek, aki legközelebb állt hozzá. Egy kis palackot is előszedett, amit átadott Kissynek.
  – Hát ez mi?
  – Önvédelmi célból okozott, nyolc napon belül gyógyuló, súlyos kellemetlenség. Ha a pofa vetemedni próbál, fújj a képébe.
  – Honnan szerzel te ilyeneket?
  Nimby fölényesen vállat vont. – Ugyan már. Nimby papa mindent beszerez, amire csak szükség lehet. – Azzal elővett egy jókora rugós bicskát.
  – Hé! – szólalt meg a feje fölött Pi. – Mire készülsz te azzal?
  Nimby feléje fordult és szemrehányóan nézett rá.
  – Megvédeni téged – felelte. – Ugyanis te vagy itt az egyetlen nagykorú. Ha a muksi elkapja valamelyikünket és megsérti vele a büntető törvénykönyvet, azért te leszel a felelős, mert veszélyes helyre hoztál minket, ártatlan gyerekeket. – Hirtelen kiugrasztotta a bicska hatalmas pengéjét, ami baljóslatúan megvillant a kezében. – Ha viszont én lyukat ütök a hapek bőrén, azért nem te leszel a felelős, hanem én, a gyermek. Minden világos?
  Azzal becsukta a kést, eltette, kivett még egyet és odanyújtotta Süninek.
  – Határozottan ellenzem, hogy ilyesmit vigyünk magunkkal – mondta Pi. – Mi nem leteríteni akarjuk, hanem átadni a rendőrségnek.
  – Hát add át, ha tudod, miközben a falhoz csapkodja a fejedet – közölte Nimby. – Sajnos több krapekszeletelőm nincs – nézett Mohamedre –, de arra számítottam, hogy te tényleg hozol baseballütőt.
  Mohamed vigyorgott. – Hoztam én annál sokkal jobbat. – Rácsapott bal combjára. – Ezzel rúgni tudok, ezzel pedig ütni – mutatta föl a jobb kezét. – Tavaly földre küldtem egy alakot, aki magasabb volt, mint Pi, és kétszer vastagabb nála.
  A többiek összenéztek. Pi elég magas volt, és ha nem is tagbaszakadt, azért egyszálbélűnek se lehetett mondani. Mohamed alig ért a derekáig.
  – S mivel szolgált rá? – kérdezte Kissy.
  – Megpróbált fizetés nélkül elillanni egy műszakicikk-üzletből. A tulaj jó ismerősöm… nem hagyhattam. De nem lett semmi baj, a pofát nemsokára kiengedték a kórházból.
  A többiek nevettek. Kissynek eszébe jutott, hogy Mohamed a chaten is szeret nagyot mondani, és megállapította, hogy jó lesz vigyázni rá. Hirtelen elkapta Süni tekintetét. A fiú Mohamed felé intett a szemével, aztán az ég felé pillantott, és tamáskodva elhúzta a száját. Szóval ő is ugyanezt gondolja.
  – Nos hát – szólalt meg Pi. – Én olyasmire gondoltam, amihez semmilyen fegyverkezésre nincsen szükség. Becsöngetek hozzá és néhány mondat erejéig szóval tartom. Kissy ott áll oldalt, az ajtó mellett, hogy azonosítsa a pasast. Ha ő az, akkor kihívjuk a rendőrséget, de csak azután, hogy az emberünk visszabújt az odújába.
  Kis csend lett.
  – Végül is nem rossz – ismerte el Nimby. – Ettől még persze nem árt, ha önvédelmi fegyver is van nálunk.
  – Nem árt – ismerte el Pi. – De én állok majd a legveszélyesebb helyen, és nálam nem lesz.
  – Nem nyert! – vágta rá Mohamed. – Ott ugyanis én fogok állni. És lesz nálam fegyver: a kezem meg a lábam!
  Kissy sóhajtott. Süni megvakarta a fejét. Nimby megigazította a szemüvegét. Pi hitetlenkedve nézett Mohamedre.
  – Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
  – Úgy, hogy használom, apafej! – vágta rá a lány. – Jó, becsöngetsz hozzá, és aztán? Beszélsz vele pár mondatot a semmiről, mondjuk csomagot hoztál Sophie Marceau-nak, és aztán? Kissy beazonosítja a furkót, és aztán?
  – Aztán kihívjuk a…
  – Tudom, a rendőrséget – bólintott Mohamed. – Letartóztatják, bíróság elé állítják és elítélik, egy szál bizonyíték nélkül. Ez már csak így szokás, igaz?
  – Mondtam, hogy Kissynek vallomást kell…
  – És az ő szava áll majd szemben a pofáéval – vágott közbe Mohamed megint. – Aki mellesleg alibiről is gondoskodhatott. Van Kissyn bármiféle sérülés, ami bizonyító erejű? Például a krapek pecsétgyűrűjének jellegzetes nyoma, mint az egyik Columbóban? Vagy van a hapsin olyan nyom, ami csak Kissytől származhat? Esetleg a helyszínen? Nekem nem úgy tűnt, hogy a pofa a saját kamionjába csalta be Kissyt. Az csak ott parkolt, de azóta bottal üthetjük a nyomát. – Néhány mondat óta már csípőre tett kézzel beszélt, egyre szenvedélyesebben. – Szóval mi is az a nagy terv, uraim? Elkapni, aztán nézni, amint kiengedik?
  – Állj, állj, állj – csitította Nimby. – Kérdezhetek most én valamit? Mi a frászt tehetnénk mást? Nem mehetünk oda a pofához, hogy elnézést, a délutáni aljassága sajnos nem hagyott nyomokat, ugyan tegye már meg, hogy újra megtámadja…
  Kissy ugyanabban a pillanatban értett meg mindent, amikor Nimby rádöbbent, hogy mit beszél, és elharapta a mondatot. Nagy csend lett, Mohamed pedig csúfondárosan vigyorgott rájuk.

Először elsétáltak a ház előtt, hogy szemügyre vegyék, közben pedig Mohamedet győzködték.
  – Állati egyszerű az egész – jelentette ki. – Ha ez az a mókus, akkor telitalálat, ha egy szende leánygyermek csönget be hozzá. Kissyt már ismeri, madame Beaumont-t nem hoztuk magunkkal, ti nem vagytok elég nőiesek, maradok én. – A többiek vigyorogtak. – Előadom a sztorit, hogy eltévedtem, hívna-e nekem egy taxit. Ha szerencsénk van, még be is rángat a házba.
  – És ez neked szerencse?! – méltatlankodott Pi.
  – Nekem igen – Mohamed kivillantotta apró gyöngyfogait. – Még meg is várom, hogy ledöntsön, csak aztán kezdem rongálni.
  Kissy együtt nevetett a többiekkel. Egyszerűen nem lehetett komolyan venni, amit ez a kislány fantáziált arról, hogy ő majd megver egy felnőtt férfit.
  – És lesz a zsebemben egy mobil, aminek diktafonja van – tette hozzá. – Fölveszünk mindent, és szép kövér bizonyítékunk lesz.
  – Az enyémnek van – mondta Nimby. Kissy rosszallóan nézett rá. Csak egy fiúnak lehet ilyen fontos eldicsekedni a kütyüivel, hogy még lovat is ad a kölyök alá.
  – Na látjátok. Esetleg videózni lehet, ahogy beránt a házba. Úgy ráverünk száz évet, mint a pinty. Ja, és az orvos!
  – Milyen orvos? – kérdezte Kissy lehangoltan. Már látta, milyen nehéz lesz Mohamedet eltéríteni ettől az őrültségtől.
  – A mentőké. Madame Beaumont adott jelre ideküldi őket. Az orvos szépen följegyzi a pofa sérüléseit, én pedig a bíróságon elrebegem, hogy mennyire meg lehettem ijedve, ha így elagyabugyáltam egy pasit.
  Pi sóhajtott. – Jól van, Mohamed. Elég lesz a fantáziálásból.
  S barátságosan a lány vállára tette a kezét. A következő pillanatban valami elemi erő elkapta a karját és hátracsavarta.
  – Jól van, nagyokos, akkor most szabadulj ki – mondta egy hang valahonnan lentről. Önkéntelenül odanyúlt a bal karjával, de Mohamed azt is elkapta. – Most ki tudom rántani a lábadat, amitől akkorát szólsz az aszfalton, mint a nagyágyú. Nem akarod megváltoztatni a véleményedet? Ja, említettem már, hogy küzdősportokat tanulok?
  – Nyertél – nyögte Pi. Mintha satuba fogták volna mindkét kezét.
  Mohamed elengedte. A csúfondáros vigyor visszatért az arcára.
  – Oké – mondta Pi, a kezét dörzsölgetve –, csak meg ne bánjam, hogy beleegyeztem.

Mindenki elfoglalta a helyét. Pi a ház sarka mögé húzódott egy féltéglával, amivel betörheti az ablakot és beugorhat rajta. Süni a másik oldalon állt lesben. Nimby és Kissy az utca túloldalán fák mögül videózott, két különböző helyről. Kissy Pi telefonját használta kamerának, a sajátjával pedig madame Beaumont-nak közvetített mindent. A néni egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, amire készülnek. Az ő feladata az volt, hogy értesítse a rendőrséget és a mentőket, ha tényleg szükség lesz rá.
  Mohamed végignézett a leshelyeken. Mindenhonnan intettek, hogy készen állnak. A lány magabiztosan odasétált a kapuhoz és becsengetett.
  – Tessék – nézett ki egy férfi.
  Kissynek összerándult a gyomra.
  – Ő az – mondta a telefonba.
  – Jó estét, uram – mosolygott Mohamed bűbájosan. Kissy minden szavát hallotta. – Volna szíves segíteni nekem? Ha gyalog indulnék haza, nagyon elkésnék. Megtenné, hogy hív nekem egy taxit? A pénzem megvan rá, csak nincs telefonom.
  Sheila nem válaszolt azonnal. Kissy el tudott képzelni egypár kérdést, amiket föltehetett volna, de nem tett föl egyet se.
  – Persze – mondta kis szünet után. – Gyere be, máris hívom a taxit.
  – Ó, köszönöm – szabadkozott Mohamed –, nagyon kedves öntől, de nem szeretném zavarni önt és kedves családját.
  Kissy kezdte azt érezni, hogy két feje van. Az egyik undorodik ennek az alaknak még a látványától is, és rosszul van a gondolatra, hogy Mohamed be akar menni hozzá, a másik pedig kajánul vigyorog Mohamed hihetetlenül álságos udvariaskodásán, és vad kárörömet érez, amikor a leleplezés pillanatára gondol.
  – Ugyan, nem zavarsz. A feleségem is szereti a vendégeket.
  Kissy második feje jelentősebb összegbe le merte volna fogadni, hogy nincs felesége. Azért mondta, mert akkor a kislány bátrabban mer bemenni hozzá. És megfigyelte, hogy körülnéz, vizslatja az utcát.
  – Nagyon kedves, uram, de igazán nem szeretnék terhükre lenni.
  Kissy második feje hirtelen rájött: ha a pasasnak tényleg nincs felesége, vagy akár csak nincsen otthon, akkor az életben ki nem magyarázza ezt a hazugságot.
  De a következő mozdulatát sem. Mert egyszerűen karon ragadta Mohamedet, berántotta az ajtón, s az már csapódott is.
  Kissy első feje rémülten figyelte barátnője elrablását, a második viszont ujjongott: ezért már garantáltan bevarrják jó néhány évre. És valahonnét hirtelen kinőtt egy harmadik feje, amelyik aránylag higgadtan mondta a telefonba:
  – Berántotta a házba, azonnal telefonáljon, madame Beaumont!
  Ez a feje a következő pillanatokban már hallotta is, amint a könyvtárosnő tárcsáz, s a rendőrségnél fölveszik. A lábait az első feje irányította, egykettőre az ajtó előtt termett Sünivel és Nimbyvel együtt. Pi az ablak alá osont, kezében a féltéglával, és hangosan számlálta a másodperceket. Mohamed harminc másodpercet kért; ennyi idő alatt ki kell derülnie, mit akar a pasas.
  Ki is derült. A harminc másodperc elteltével Pi bezúzta az ablakot a téglával, amit átadott Süninek, aki szétverte vele a zárat. Pi bemászott az ablakon, teljesen fölöslegesen, ők pedig betódultak az előszobába.
  Azok ketten a hosszúkás előszoba hátsó részében voltak. Amikor Kissy megpillantotta, Mohamed éppen szabályos karaterúgást helyezett el a már korábban térdre esett férfi arcán. Annak egyébként is vérzett már az orra. A következő rúgást a gyomrába kapta, amitől végképp elterült a padlón. Mohamed rájuk vigyorgott és karba tett kézzel megállt áldozata mellett. Különösebben meg se lepődtek már azon, hogy rajta egy karcolás se volt.
  – Szia, Sheila – mondta Kissy harmadik feje jéghidegen, megállva a férfi fölött. – Már nem akarsz lisztbe hemperegni nevettedben?

Aztán már úgy ment minden, mintha futószalagra tették volna őket. Megérkezett a rendőrség és a mentők. Ellátták Sheila sérüléseit és kórházba vitték, megbilincselve, egy rendőr kíséretében. Egy fiatal őrmester folytonos fejcsóválás közben fölvette a vallomásukat, megnézte a mobilokkal rögzített eseményeket és meghallgatta a Mohamed zsebében rejtőző digitális magnót. Ezt már az őrszobán, ahol az egész anyagot átvitték egy asztali gépre. Aztán kocsiba rakták és hazavitték valamennyiüket. Őt egy idősebb rendőr vitte haza, akinek részletesen el kellett magyarázni az ügy netes részét, mert abból egy szót sem értett.
  Sajnos pontosan egyszerre értek haza anyával, a rendőrautó akkor állt be a ház elé, amikor anya kiszállt a Peugeot-ból. Egy pillanatig elképedve bámulta, ahogy a rendőr kisegíti őt a kocsiból.
  – Sejtettem, hogy egyszer a rendőrök hoznak haza – lépett oda rosszkedvűen. – Mit csináltál?
  – Ő az anyám – mondta Kissy a rendőrnek, aki tisztelgett.
  – Jó estét, asszonyom. Meunier tizedes vagyok. Gratulálok a lányához. Én nem nagyon értem, hogyan csinálták, de elég ronda alakot csíptek el a barátaival. Azt hiszem, hosszabb időre vendégül látjuk, ha majd kikerül a kórházból, de az se holnap lesz, az a Mahomet kislány úgy eltángálta, hogy egyhamar nem kel föl. Majd még jelentkezünk maguknál mindenféle adminisztrációval, de az most ráér. Ja igen. Ha látják madame Beaumont-t, megmondanák neki, hogy az osztrigás Meunier fia tisztelteti? Ő már tudni fogja. No, én megyek is. Jó éjszakát, asszonyom, jó éjt, Kissy.
  Beszállt, indított, s otthagyta a döbbenten álló asszonyt vigyorgó lányával.

Eltelt egy jó óra, mire mindent elmondott anyának. Hogy ki az a „Mahomet kislány”, hogy ki madame Beaumont, és hogy miért szólította őt a rendőr Kissynek. A rendőrségen persze meg kellett mondani az igazi nevüket, úgyhogy most már tudták egymás nevét, de továbbra is a nickeket használták a vallomásukban, nem csoda, hogy a rendőr is arra emlékezett. Anya teljesen el volt képedve a Sheila-dologtól. A legnagyobb esztelenségnek nevezte, hogy elindult hazulról egy vadidegenhez, akiről csak hitte, hogy lány. De azt is, ahogy Pivel találkozott.
  – A legelemibb dolog, hogy nem ülünk be egy ismeretlen autójába.
  – Amikor beültem, már nem volt ismeretlen – felelte Kissy.
  – Mert tudtál róla féltucat adatot? Ugyan már, kislányom! Ennyiből nem mondhatjuk, hogy ismerünk valakit…
  – Teljesen igazad van – vágta rá. – Nem mondhatjuk. De mikor mondhatjuk? Michelle két éve élt együtt a férjével, amikor kiderült, hogy a titkárnőjével síelni járnak, és azt mondta, hogy egyáltalán nem ismerte ezt az embert. Szóval két év nem elég. Akkor mennyi elég, anya?
  Anya meglepve nézett rá. – Honnan tudsz te erről?
  Vállat vont. – Nyitott fülekkel mászkálok a világban. Szerintetek a gyerekek süketek, vakok és hülyék, pedig nem vagyunk azok. Én alig járok a cégeiteknél, és mégis tudok mindent Michelle-ékről. Sőt azt is tudom, hogy miért rúgták ki Jacques-ot. De mindegy. Mit kellett volna tennem? Biciklivel még mindig nem értem volna oda Coeuillybe, és valamikor reggelre keverednék haza, mert ugye az osztrigás Meunier fia is csak egy idegen pasi, akinek nem ülhettem volna be a kocsijába. Metróval szerinted biztonságosabb, mint egy alig ismert pasi kocsijában? – Anya letörten megrázta a fejét. – Szerintem se. És mellesleg nem voltunk kettesben, volt ott még két fiú, no meg Mohamed. A történtek után az az érzésem, hogy aki megpróbál rám ugrani, miközben Mohameddel vagyok, az jobban teszi, ha előbb megírja a végrendeletét.
  Anya minden gondja ellenére elmosolyodott.
  – Csakugyan annyira megverte?
  – Nagyon. Amit tőlem kapott, az nem látszott rajta, de Mohamed az orvos szerint végleg deformálta az orrát. Azt mondta, négy ponton kell megütni: az arcát, a mellkasát, a gyomrát és a lába között. Hát ő mind a négyet végigcsinálta. Pár foggal is kevesebb maradt a pofa szájában, de a rendőrök szerint a nehéz fiúk nem bánják, ha valaki nem szívdöglesztő.
  – Ezt nem értem.
  Kissy rávigyorgott. – Nem tudod, mit csinálnak a sitten a gyerekmolesztálókkal?
  Anya elszörnyedt. – Ezt a rendőrök mondták?!
  – Nem nekünk. Kint a folyosón, de Süni hallotta. Egyébként teljesen igazuk van. Mármint a sitteseknek. Odabent egyhangú az élet, és valami szórakozás nekik is jár.

Aznap még összegyűltek a gépek előtt. Ő nem tudott volna lefeküdni, túlságosan tele volt a feje ezzel a nappal. S láthatóan a többieké is. Éjfélig beszélgettek, fölelevenítették a történteket, meghallgatták a házban készült hangfelvételt… Pi tényleg jó fej, felnőtt létére egyszer se mondta, hogy aludniuk kellene, holnap iskola. Niala szóvá is tette.
  Pi: Semmi értelme nem volna. Lehet, hogy ásítoztok majd a suliban, de attól, hogy kikapcsoljátok a gépet, nem fogtok aludni is. Ez egy ilyen nap, ezt föl kell dolgozni. Mellesleg nekem is.
  Úgyhogy beszélgettek éjfélig, aztán kezdtek álmosodni és egyenként elbúcsúzni. Végül Pi is kilépett, ketten maradtak Sünivel.
  Süni: Azt hiszem, jobb, ha mi is megyünk.
  Kissy: Szerintem is.
  Süni: Mit mondjunk holnap a suliban?
  Kissy: Semmit. Minek?
  Süni: Én is így gondoltam.
  Még beszéltek pár percet, nem volt benne semmi különös, csak… egyszerűen jó volt Martinnel beszélgetni. Eddig alig váltottak szót egymással, mármint a suliban meg azon kívül mint önmaguk, csak a chaten. Most már úgy is beszélhetnek, mint Kissy meg Süni, élőszóval, szemtől szembe, de eddig még nem tették, amióta összetalálkoztak a könyvtárban, egy percet se voltak kettesben.
  Ami igazából nem is baj, mert fogalma sincsen, mit mondana. Akkor se tudná, ha fülig bele lenne zúgva Martinbe, meg akkor se, ha nem lenne fülig belezúgva. Egyelőre a harmadik eset van: lövése sincsen, hogy mi az ábra. Ami viszont baj, mert ha valamelyik nap Martin kirukkol valamivel, akár széna, akár szalma, akkor bizony el se tudja képzelni, mit fog válaszolni.
  Eszébe jutott, amikor ott ült a padon Pi mellett. Hát mi tagadás, szívdobogtató érzés volt, akkor is, ha neki Martin tetszik. Mert afelől nincs kétsége, hogy tetszik neki, csak a részletek homályosak.
  Amikor kivette a csatot a hajából, eszébe jutott az a bolond állapot, amikor ott állt az utcán két telefonnal a kezében, és egyre újabb fejei nőttek. Még szerencse, hogy nem maradtak meg, most mennyi rengeteget kellene fésülködnie. Ezen muszáj volt nevetnie, és közben az is eszébe jutott, hogy három hangfelvétel rögzítette, amikor Sheila azt mondja, hogy a felesége is nagyon fog örülni, pedig egy szál maga volt a házban. Az ügyész imádni fogja. Pláne ha a végén az derülne ki, hogy nincs is felesége. A rendőrök már biztos tudják, van-e.
  De az ágyban már nem Sheilán járt az esze, hanem azon, hogy van-e, és még inkább lesz-e Martin és őközötte valami. S hirtelen bekattant, hogy a téri kisfiú és Nimby is klassz csajnak találta őt. Miért nem járnak ezek az ő osztályába?

Másnap nem egészen úgy zajlottak le a dolgok, ahogy elképzelték Martinnel, hogy ők semmit se fognak mondani a suliban. Ahogy kilépett a kapun, egy fiatalember állította meg.
  – Bocsáss meg egy percre, kérlek. Egy lányt keresek, aki ebben a házban lakik és tegnap lefülelt egy bűnözőt. Nem te vagy véletlenül?
  – De, én vagyok – felelte meggondolatlanul. – Maga rendőr?
  A muki előrántott egy fényképezőgépet. – Bizet vagyok a Soirtól – mondta, és csattogtatni kezdett, vakuval, pedig sütött a nap. Kissy riadtan hőkölt hátra. – Kéthasábos monstre cikket szeretnénk az ügyről. Elmesélnéd, hogyan történt? Minden részlet érdekel. Hogyan történt például az…
  – Hé! – jött meg a hangja végre neki is. – Hagyjon engem békén!
  – Kislány, benned sztori van – mondta a riporter olyan hangsúllyal, mintha ez más megvilágításba helyezné a világmindenséget. – Az olvasók falják az ilyet. Na, ne légy már ilyen morgó medve…
  Kissynek fölcsillant a szeme. Morgó medve? Remek ötlet.
  – Hát jó – vágta el egy mosollyal a szóáradatot. – Nyilatkozom magának, Debussy úr, de…
  – Bizet – szúrta közbe a pasas, de ezt elengedte a füle mellett.
  – …de nem itt és nem most. Oda kell érnem az iskolába. Becsengetés előtt beszélhetünk. Rendben?
  – Persze! De hát menet közben is beszélhetünk, nem?
  – Dehogynem – felelte sugárzó mosollyal –, ha tudja tartani velem a tempót. Nem késhetek el a maga kedvéért.
  A pasas fölényes monológba kezdett arról, hogy bírja a gyaloglást, ő pedig közben kihozta a biciklit a tárolóból. Az újságírónak leesett az álla.
  – Akkor hát jöjjön, Vangelis úr – szólt hátra kedvesen, és rálépett a pedálra. A pasas mint az őrült rohant a kocsijához.
  Úgy kell neki. A kocsi többször is lemaradt a reggeli forgalomban, miközben ő gond nélkül szaladhatott a járdán. Isteni, hogy ilyen könnyű, gyors bringája van. Csak azért nem vesztette el őt a pasi szem elől, mert egyszer-egyszer nyílt útja lett, amikor taposhatta a gázt.
  Kissy egy perc előnnyel ért az iskolába, ez csak arra volt elég, hogy helyet találjon az udvaron a bringának és lezárja. Máris ott volt az újságíró, kicsit lihegve, hisz futnia kellett a kocsitól. De nevetett.
  – Jó trükk volt – ismerte el.
  Kissy rámosolygott, nagy ártatlan szemekkel.
  – Ugye? No jöjjön, majd odabent beszélünk.
  A pasi követte az épületbe. Kissy igyekezett minden irányba nézni egyszerre, és csakhamar fölfedezett egy széles hátat, ami kimagasodott a tömegből. Hurrá! Gyorsan arra vette az irányt, csak szeme sarkából ellenőrizve, hogy a riporter megvan-e még.
  Megvolt, majdnem nekirohant hátulról, amikor Kissy hirtelen lestoppolt a széles hát mögött, és teljes erejéből rácsapott.
  A széles hát megfordult, de addigra Kissy lépett egyet, és Mondiot igazgató, becenevén Morgómedve éppen a riporterrel találta magát szemközt.
  – Maga kicsoda?! – bődült el, és két kézzel galléron ragadta a rémülten hebegő idegent, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála.
  Kissy segítőkészen közbelépett.
  – Ez Csajkovszkij úr a Nuit-től – magyarázta. – Fényképeket készített rólam, és…
  Ennyi elég is volt Morgómedvének. Egy nyilvánvalóan álnevet használó egyén egy Éjszaka nevű akármitől, aki iskoláslányokat fotóz, és még van képe hátba verni őt. Betuszkolta az irodájába, Kissyt egy mozdulattal beparancsolta maguk után, és lila fejjel megállt a riporter fölött, akit lenyomott egy székre.
  – Halljam, de gyorsan! – bömbölte. – Ki vagy?!
  – Én… én…
  Morgómedve türelmetlenül mordult egyet és beletúrt a pasi zsebeibe. Azonnal megtalálta a fényképezőgépét és a tárcáját. A gépet a zsebébe süllyesztette.
  – Hadd lám, ki vagy… újságíró?! – Hátrafordult. – Te, ez az esti lap riportere, és Bizet-nek hívják, nem Csajkovszkijnak.
  Kissy megszeppenve szabadkozott.
  – Bocsánat… eltévesztettem a zeneszerzőt és a napszakot, de annyira meg voltam kavarodva… ahogy elkezdett fotózni…
  A fotók említése fölélesztette Morgómedve gyanakvását. Elővette a fényképezőgépet és megkereste rajta a képnéző módot. – Miért fotózta le?! Halljam az igazat, de gyorsan!
  – Egy pedo… – kezdte Bizet zúgó fejjel, de az üvöltés ráébresztette, hogy a lehető legszerencsétlenebbül választotta meg a mondat elejét. Morgómedve föltépte az ajtót és kilökte Kissyt.
  – Tanítás van, tűnés az osztályodba!
  Az ajtó becsapódott. Kissy eliszkolt, és a folyosókanyaron túl végre istenigazában kinevette magát.

Első órán nem történt semmi különös. Ebbe az is beletartozik, hogy összekacsintottak Martinnel, ez tegnap még rendkívülinek, sőt elképzelhetetlennek számított volna – ma természetes, magától értetődő dolog. Szünetben viszont odajött hozzá Morgómedve.
  – Szándékosan csináltad, ugye? – kérdezte nevetve.
  – Én, igazgató úr?! – nézett rá Kissy az igaztalanul megvádolt ártatlanság tekintetével.
  – Meg kell adni, jó trükk volt. De meg is érdemelte a tolakodásáért. Nos, végül megállapodtunk. Ő szemet huny afölött, hogy majdnem széttéptem, én pedig szemet hunyok afölött, hogy engedély nélkül beszemtelenkedett az aulába. És megígértem neki, hogy bátorítalak a nyilatkozattételre.
  – Miért, igazgató úr? – kérdezte most már a természetes modorában.
  – Mert ez a dolog könnyebbik elrendezése. Jön talán féltucat riporter és meginterjúvol, te elmondasz mindent, három nap múlva a kutya se emlékszik az egész históriára. De ha titokzatoskodsz, hallgatásba burkolózol, akkor százával jöhetnek, mert nagy sztorit szimatolnak. Némelyik gátlástalan szenzációvadász esetleg maga talál ki érdekesnek szánt történeteket. Jobb az ilyennek elébe menni. Aztán feldöntesz, kitöröm a nyakamat és vehetsz fekete ruhát a temetésemre! – bömbölt rá egy kisebb srácra, aki majdnem nekirohant. Kissynek a szeme se rebbent, megszokta már az évek alatt. – Szóval én ezt javaslom. Megmondtam neki, hogy az iskolában színét se akarom látni, de eltettem a számát, hogy tanítás után fölhívhasd. Tessék. De persze ígéretet nem tettem a nevedben.
  – Azt hiszem, jobb lesz, ha megbeszélem a többiekkel – felelte Kissy, eltéve a cédulát.
  – Szerintem is – mondta Morgómedve, és ment a dolgára.
  Kissy megkereste Sünit és gyorsan elmondott mindent. Küldtek egy SMS-t a többieknek, hogy számítsanak a sajtóra.
  – Nocsak – súgta Chantal, amikor leültek. – Lemaradtam valamiről?
  Kissy reflexszerűen bólintott, anélkül hogy megértette volna a kérdést. Chantal tökéletesen lemaradt mindenről, ami fontos.
  – Hol tart a dolog?
  – Milyen dolog? – kapta oda a fejét.
  – Ne add a hülyét. Rám se nézett, pedig tegnap még voltak jelek, ha netán emlékszel.
  Meglepve fedezte föl Chantal hangjában a sértődöttséget. Hát persze, Martin egy ideje kerülgette Chantalt, de nem jutottak még semeddig. Most meg nyilván kiszúrta, hogy sustorognak, és azt hiszi, hogy…
  – Ugyan már, ne hülyéskedj – intette le. – Volt egy kis megbeszélnivalónk, ennyi az egész.
  – Nektek. Megbeszélnivalótok. – Chantalnak szikrázott a szeme. – Lehetne benned annyi becsü…
  – Mondd, Chantal – harsant fel Auriac hangja –, nagyon zavarlak a magyarázatommal?
  Chantal rosszkedvűen elhallgatott, de nem ment le Kissy nyakáról, csak óra idejére. Ahogy Auriac kihúzta a lábát, rátámadt.
  – Azt hittem, a barátnőm vagy. Erre fogod magad és lenyúlod a srácot. Hogy képzeled?
  Mielőtt válaszolhatott volna, Martin odalépett hozzájuk.
  – Chantal, ne haragudj, de meg kellene beszélnünk egy-két dolgot Kissyvel.
  Chantal egy pillanatig értetlenül bámult rájuk, de Martin nem törődött vele, félrevonta őt. Hát persze, Kissyt mondott, nyilván maga se vette észre, de Chantal ezt a nevet életében nem hallotta.
  – Pit is megtalálták – mondta Martin. – Azt írja, nyert egy kis időt, hogy szünetben beszélhessünk.
  – Akkor hívjuk föl – felelte Kissy, és nyúlt a mobiljáért, de Martinnek már a kezében volt a sajátja. Pi az első csengetésre fölvette.
  – 3,14 – szólt bele.
  – Tüskés Hát – válaszolta Süni gondolkodás nélkül. – Tiszta a levegő?
  – Nálam igen – nevetett Pi. – Nálatok?
  – Nagyjából. A suli folyosóján vagyunk, ötszáz ember hallaná minden szavamat, ha nem lenne ricsaj, de van. Mi hír?
  – Sajtóveszély. Két lap is rám szállt, elkaptak a campuson, úgy kellett bemenekülnöm előlük. Kint ólálkodnak. Mit tegyünk?
  Süni halkan tolmácsolt Kissynek, aki elkérte a telefont. Gyorsan kellene valami indián nevet találnia magának, snassz lenne, ha csak Kissyt mondana…
  – Én vagyok, Aki Nem Kért Mogyorót. Nagy Mackó Sulidiri azt mondja, nyilatkozni kell nekik, akkor békén hagynak, és három nap múlva mindenki elfelejti az egészet.
  – Világos. Mi lenne, ha sajtótájékoztatót szerveznénk nekik?
  – Miiit?…
  – Sajtótájékoztatót! Suli után összegyűlünk, elmondunk nekik mindent, aztán menjenek megírni.
  – Akkor megint utazgatni kell – felelte Kissy.
  – Dehogyis. A chaten gyűlünk össze!
  – Jó ötlet – mondta Süni, amikor továbbította neki. – De ők hogy kerülnek oda?
  – Ez valóban gond – ismerte el Pi –, de majd segítünk nekik. Végül is a libatollat már ismerik.

Nimby is hasonló bizalommal nyilatkozott a riporterek tudásáról, amikor a következő szünetben fölhívták. Nem látja semmi akadályát az online sajtótájékoztatónak, csak nem szabad olyan betűket használni, amiket azok még nem ismernek. Mohamed lelkesen fogadta az ötletet; ő amúgy is gyakran tart sajtótájékoztatót mint Allah egyetlen prófétája. Niala ki volt kapcsolva, de az ő szerepéről a sajtó nem is tudhat.
  Madame Beaumont-ra már csak a harmadik szünetben jutott idő. Azt mondta, őt eddig még nem kereste senki, nem is gondolja, hogy megteszik. Nem volt ott Coeuillyben, még a neten se, nem is gyerek, nem fogja érdekelni az újságokat.
  Chantal a harmadik szünetig nem szólt semmit, csak egyre jobban ráncolta a homlokát. Aztán amikor Kissy letette a telefont madame Beaumont-nal, előkerült valahonnan és megállt előtte.
  – Akkor most halljuk!
  – Mit?…
  – Ne húzd az időt – rázta fejét Chantal. – Mindjárt vége a szünetnek. Bár nem számít, a következő szünetben is kiszedem belőled. Szóval? Azt már látom, hogy nem szerelmi ügy. Mit telefonálgattok annyit?

Tanítás után félórával már a gép előtt ültek. Most egy kicsit másképpen, mint eddig. Ő a saját gépe előtt ült, mellette Chantal, azon az öreg széken a hátsó szobából, amelyiknek apa már tavaly óta meg akarja csinálni a lábát, mielőtt kitörik. Az asztal másik oldalán pedig Süni, anya laptopjával, amit mostanában nem hord magával, mert nem olyan munkán dolgozik. Chantal már sokszor járt náluk, tudta, mit hol tartanak, mit hogyan szoktak, egyből ment a konyhába, hozott be innivalót, süteményt, gyümölcsöt, még sajtot is, mert imádja. Ők addig beizzították a gépeket.
  De Martin most jár náluk először. Ha tudta volna, hogy feljön, kitakarított volna, de szerencsére tiszta a szoba, csak egypár holmi maradt elöl, amiket egy fiúnak nem kell látnia, azokat gyorsan eltüntette, amíg Chantal az előszobában csevegett Martinnel. Hát igen, ez nagy előnye Chantalnak. Abban a pillanatban, hogy megértette, itt valami más történik, nem az, hogy a barátnője elhappolja előle a fiút, aki tetszik neki, szóval abban a szent pillanatban minden morcosság eltűnt belőle, megint az a remek barátnő lett, aki volt. Nem kellett neki jelet adni, hogy tartóztassa föl Martint, amíg ő beszáguld a szobájába és elrak pár dolgot, egyszerűen tudott mindent magától.
  Csak sajnos előbb-utóbb vissza fog térni a morcos, sértődött Chantal, sőt akkor lesz csak sértődött igazán, hacsak ki nem ábrándul Martinből, vagy esetleg komolyan bele nem zúg valaki másba. Mert Martin meg ő előbb-utóbb össze fognak jönni. Erre semmilyen tudományos bizonyíték nincsen, ahogy Nimby mondaná, pusztán csak őneki szent meggyőződése. No jó, inkább vágyálma. Végül is nem semmi, amit az ő kis társaságuk végigcsinált tegnap, az ilyen kalandok nemegyszer összekovácsolják a résztvevőket érzelmileg is. És hát kivel kerülhetne ő össze, ha nem Sünivel? Nimby még kölyök hozzá, Pi pedig túl idős, akármennyire vonzó pasi, mégiscsak majdnem kétszer öregebb nála. És Süni se szerethet bele Mohamedbe, aki csak tizenegy éves, és úgy viselkedik, mint egy fiú. Nialát meg még nem is látták.
  Chantal zökkentette ki a gondolatmenetéből.
  – Nahát, tényleg beszélnek… vagyis hogy írnak…
  Úgy csodálkozott rá a chatre, mint aki még életében nem látott képernyőn folyó, írásos beszélgetést. Vagyis hát nyilván még nem is látott. Majd megmutatja neki az ilyen dolgokat, hátha Chantal is rákap az ízére.
  Nimby és Pi egyszerre szólalt meg, üdvözölte a jelenlevőket a sajtótájékoztató számára létrehozott szobában. Ők öten voltak jelen, és nyolc újságíró különböző lapoktól. No meg Niala, de ő most láthatatlan üzemmódot használt, hogy a riporterek ne keverjék bele.
  Pi: Ha megengedik, tartanék egy kis bevezetőt.
  Pi: Azért hoztuk létre ezt a sajtótájékoztatót, mert jobbnak láttuk, ha kielégítjük az önök kíváncsiságát, s ezt követően szeretnénk napirendre térni a történtek fölött.
  Pi: Annak pedig, hogy ilyen szokatlan formában szerveztük meg, két oka van.
  Pi: Egyfelől a praktikum: a város különböző részeiben élünk, nem szívesen utazgattunk volna ennyit, ha nem muszáj; annak pedig nem láttuk volna értelmét, hogy mindenkinek el kelljen mesélnie az egész sztorit.
  Pi: Másrészt pedig szeretnénk inkognitóban maradni. Ez főleg a többiekre vonatkozik, akik gyerekek, és nehezen védhetnék meg magukat, ha a bűnöző családtagjai vagy barátai bosszút akarnának állni. De én is jobb szeretek nyugodtan aludni.
  Pi: Ezért az interjúnak feltétele, hogy önök szavukat adják: semmilyen részletet nem közölnek, amiből azonosítani lehetne minket. Még az is ilyennek számít, hogy melyik kerületben élünk. Természetesen portrék közzétételéről végképp szó sem lehet.
  Pi: Hát ennyi. Talán legjobb lesz, ha elmeséljük a történetet, önök pedig kérdeznek.
  Kissyt a fotók említése megnevettette; azt még nem is volt idejük elmondani a többieknek, hogy Morgómedve berakta Bizet memóriakártyáját a saját számítógépébe, lemásolta azokat a képeket, amik nem Kissyt ábrázolták, más riportokhoz készültek, újraformázta a kártyát és visszamásolta a képeket. És Bizet készséggel beleegyezett, mert az alternatíva az volt, hogy Mondiot elteszi a kártyát is, a gépet is, és csak törvényes hercehurca után adja vissza, hetek vagy hónapok múlva, akkor se neki, hanem a lapjának, ahol nem fogják megköszönni a dolgot Bizet-nek.
  Elmesélték az egész történetet a riportereknek, egymásnak adva a stafétabotot. Azok sok mindent kérdeztek. Az tetszett nekik a legjobban, ahogy a találkozókat megszervezték, mint valami kémfilmben; ennek minden részletét tudni akarták. No meg az, hogy Mohamed hülyére verte a pasast, aki több súlycsoporttal fölötte volt; kifaggatták, milyen küzdősportokat tanul és mióta, hova jár sportolni – erre a kérdésre persze nem válaszolt –, hogy zajlott le a harcuk Sheilával, szóval mindent tudni akartak. Niala és madame Beaumont szerepéről nem esett szó.
  Majdnem két órát tartott a sajtótájékoztató, hiszen írni lassú dolog. Sok kérdés volt a nettel kapcsolatban is, hogy működik ez a chatoldal, ki üzemelteti, kik használják, hogy lehetett megtalálni Sheilát, mindenfélék.
  Aztán Pi megköszönte a részvételt mindenkinek, és bezárták a szobát. Előzőleg megállapodtak, hogy utána rögtön kilép mindenki, hogy a riporterek ne faggathassák őket tovább. Így is tettek, és megkönnyebbülten dőltek hátra.
  A következő órák úgy teltek, hogy nem volt kapcsolatuk a külvilággal, csak ők heten voltak. Ismét összegyűltek, ezúttal Skype-on, és óriásit beszélgettek. Összeismertették Chantalt a többiekkel, megtanították a Kölyökklub programjának használatára és a Skype-ra. Ez utóbbit ők maguk is csak most kezdték használni.
  Amikor Niala hangja megszólalt a hangszóróból, neki eszébe jutott a tegnapi első telefonbeszélgetés, ami után Süni azt mondta, hogy Nialának nagyon szép a hangja. Ez megzavarta kicsit. Süni tegnap reggel még Chantalt kerülgette, aztán Nialának udvarolt… van neki így esélye?

A következő napok nyugisan teltek. Az újságok beszámoltak a netes szatír elfogásáról, jópofa cikkeket kanyarítottak belőle – és mind az ötüknek leírták a nickjét. Ez csak akkor kezdte zavarni őket, amikor ismeretlenek rájuk köszöntek a klubban, egy idő után már elég sokan. Akkor kiléptek és kis szünet után álnéven jöttek vissza, Skype-on egyeztették, hogy ki ki. Nimby lerövidítette a nickjét a becézett alakra. Pi Ludolph lett, merthogy a 3,14 az a Ludolph-féle szám. Süni Kroki lett, az is egy állat. Niala fölvette a Noled nevet, Mohamed pedig a Buddhát. Ő nagyobbat változtatott, Nayrgem lett belőle, vagyis Meg Ryan, visszafelé. Nialától vette az ötletet. És volt velük egy hetedik is, Hapci, vagyis Chantal. Majd a jövő héten visszaveszik a rendes nickjeiket, addigra nem lesz már szenzáció.
  Pénteken tanítás után sietett haza, át se öltözött, csak benyomta a gépet és lehuppant elé. A szék panaszosan reccsent egyet, persze, Chantal pakolt el a szerdai közös netezés után, és az ő székét vitte át a hátsó szobába, ez a rozzant meg itt maradt. Mindjárt visszacseréli.
  De máris befutottak a többiek, és hozzáláttak megszervezni a hétvégi nagy banzájt. Holnap reggel gyűlnek össze Nimbyéknél, mert ők kertes házban laknak, méghozzá szép nagy kerttel, az idő jó, akár egész nap kint lehetnek. Vendégszoba is van, vagy lehet sátrat verni, ha valaki marad éjszakára, de haza is lehet menni és másnap vissza. Az igaz, hogy nagyon messze van, Franconville, rue Louis Sebillon, de nekik Chantallal meg Martinnel például könnyű dolguk van, a sárga metró pont kivisz oda, csak elmennek a pirossal a Maillot-kapuig, átszállnak és kibumliznak. Pinek sincs messze, és ő amúgy is kocsival megy. Ha sikerül, magával viszi madame Beaumont-t is, őt már délelőtt meghívta Nimby, de még nem lehet tudni, hogy ráér-e. A néni Levallois-Perret-ben lakik, neki sincs nagyon messze.
  Most tudták csak meg, hol lakik Mohamed. Orlyn túl, valami Paray-Vieille-Poste nevű kertvárosban, ő életében nem hallott még róla. Mohamed kedden betaxizott Párizsba, az Étoile-nál találkozott Pivel, aztán a városban kóborolt és várta a telefont, nem ment haza, túl nagy út lett volna. Ahogy Pi megtudta, hol lakik, rögtön azt mondta, hogy kimegy érte és elviszi Franconville-be.
  Niala útját viszont nem tudták megoldani. Közölte, hogy nem mondja meg, hol él, mert akkor Pi elmegy őérte is, és egy vagyont költ benzinre, és neki sincs kedve egész nap úton lenni. Ezerhatszáz kilométer. Erre Süni közölte, hogy Franciaország egyetlen pontja sincs ezerhatszáz kilométerre Párizstól, csak Korzika, de oda nem visz autóút. De előbb idejön, aztán visszamegyünk, felelte Niala. Nyolcszáz oda, nyolcszáz vissza!
  Szóval Niala Dél-Franciaországban él. Tényleg rettenetes messze van. Legföljebb nyáron találkozhatnak, amikor hosszabb utakra is van idő.

Szombat reggel kilenckor már ott is voltak Franconville-ben. Nimby nem várta őket, így beszélték meg; Süni kinyomtatta a térképet, azt vitték magukkal. A házat rögtön megismerték: a kapura Sophie Marceau arcképe volt kiragasztva.
  Ők voltak az elsők. Nimby körbevezette őket a házon és bemutatta a szüleinek. Neki, Kissynek már egészen szokatlan volt, hogy mindenki az igazi nevét használja. Nimbyhez amúgy is jobban illett a Nimby, mint az Antoine. A szülei barátságosak voltak, de szemlátomást nem nagyon tudtak mit kezdeni a fiuk vendégeivel, akik ráadásul az internetről érkeztek. Madame Blanchard őszintén be is vallotta, hogy neki a számítógép rejtély, az égvilágon semmit nem ért hozzá. Áruházi eladó volt, soha nem kellett használnia. Monsieur Blanchard egy autószerelő műhely tulajdonosa volt, ő konyított valamicskét a számítógéphez, de az internethez már semmit.
  – Egyszerű dolog – magyarázta Süni. – Ön is egy számítógép előtt ül, én is. Amit én leírok a billentyűzetemen, azt ön látja, és megfordítva.
  – Mindenki látja, aki számítógép előtt ül? – hüledezett madame Blanchard.
  – Nem, asszonyom. Amit a telefonba mond, azt se hallja mindenki, akinek telefonja van – csak akihez beszélni kíván.
  Madame Blanchard azt mondta, ezt még soha senki nem mondta el neki ilyen érthetően, de a netes gyorstalpaló itt véget ért. Megérkezett Pi két utasával. Blanchard-ék nagyon örültek, hogy még egy felnőtt lesz jelen, aki segít Jourdain úrnak kordában tartani a gyerekeket, intéztek néhány végső instrukciót Nimbyhez, és eltávoztak hétvégi programjuk irányában.
  Miközben elhelyezkedtek a kerti pavilonban, Kissy hangot adott meglepődésének, amiért Nimby szülei ennyivel idősebbek nála.
  – Persze – felelte az. – Én vagyok a három pont nullás verzió.
  Kis csend lett, alighanem mindenki a többiektől várta a megfejtést.
  – Mit nem értetek? – nevetett Nimby. – Van két felnőtt testvérem is. Egész pontosan féltestvérem, apa első házasságából valók. Anya a második felesége. A bátyám egy informatikai cégnél dolgozik, a nővérem pedig éttermet helyettesvezet Belleville-ben.
  – Melyiket? – kérdezte madame Beaumont.
  – A Le Baratint.
  – Nahát… hogy néz ki?
  Nimby személyleírás helyett kivette a telefonját, matatott rajta egy kicsit, és odaadta. Madame Beaumont föltette a szemüvegét, úgy nézte.
  – Nem, nem ismerős. Én nyilván csak a felszolgálókkal találkoztam. De kicsi a világ, mostanában többször voltunk ott az unokáimmal.
  – Mekkorák az unokái, madame Beaumont? – kérdezte Süni.
  A könyvtárosnő eltette a szemüveget.
  – Ide hallgassatok, hagyjátok ezt a madame-ozást. Szólítsatok Ange néninek, mindenki így hív.
  Erre ittak. Nimby már jó előre telerakta az asztalt mindenféle innivalóval, aprósüteménnyel.
  Ange néni is magával hordta a családi fényképeket, mint Nimby, csak nem a telefonjában, hanem a tárcájában. Négy gyereke és kilenc unokája volt, a legfiatalabbak velük egyidősek. Éppen azt mesélte, hogy melyik képen ki van és mivel foglalkozik, amikor megszólalt a kapucsengő.
  Nimby meglepve vállat vont és megnyomott valamit a zsebében, amitől nyílni kezdett a kocsibejáró. Fölkelt és elindult.
  A kapun egy lány lépett be. Hosszú aranyszőke haja volt, rajta kis fehér sapka, a vállán hátizsák. Feléjük tartott. Nimby lestoppolt, mint aki már sejt valamit, de nem hisz a szemének. Kissy nem figyelt rá, csak a közeledőt nézte döbbenten.
  – Sziasztok – mondta az, eltéveszthetetlenül ismerős hangon. – Kissyéket keresem… Sophie Marceau küldött, A házibuli rendezője.
  Kissy fölpattant a helyéről, átrohant a gyepen és Niala nyakába ugrott.

Percekbe telt, amíg megtapogatták és meggyőződtek róla, hogy nem képzelődnek, csakugyan ott van. De hát hogy került ide, kérdezték mindannyian.
  Niala letette a hátizsákot és gondterhelten megvakarta a fejét.
  – Ezt a feledékenységet… meg kell majd vizsgáltatnom magamat. Hát nem elfelejtettem szólni, hogy az apám az Air France pilótája?!
  Vagy fél percig senki nem kapott levegőt.
  – És ő már haza is repült? – kérdezte végül Ange néni.
  – Nem éppen – mosolygott Niala. – Nagyjából most indul Bordeaux-ból, azt a járatot viszi. Úgyhogy két napja nem láttam, mert mi Nizza mellett élünk.
  – De akkor…
  Niala nevetett. – Engem mindenki ismer az Air France belföldi járatain. Csak kimentem a reptérre, megkerestem az első párizsi gépet, és útközben rólatok meséltem a pilótáknak, mert minden egyebet tudnak rólam.
  Kissyvel madarat lehetett volna fogatni. Ő már belenyugodott, hogy Nialával leghamarabb a nyári szünetben találkozhat, és tessék, itt van, kapta magát és átrepülte az országot, hogy vele meg a többiekkel találkozzon. Ha nem siettek volna annyira, hogy elkapják Sheilát, kedden is velük lehetett volna. Vagyis szerdán, hisz így is késő este volt már, akkor másnapra kellett volna halasztani.
  Amikor ebédhez ültek, kicsit már megcsappant a jókedve. Blanchard-ék házhoz szállíttatták az ebédet, Nimby elébük tárta az étterem honlapját az étlappal, és mindenki azt rendelt, amit akart. Az ebédlőben ettek, nem odakint, mert befelhősödött az ég. Meg az ő kedve is. Igazából nem is tudta volna okát adni, hogy miért. Elnézte a többieket, ahogy evés közben jókat nevetnek, néha ő is velük nevetett, de nem igazán szívből. Nem értette, miért zavarja, hogy Niala a társaság kedvence, vagyis hogy elsősorban a fiúké. Mohamed volt az, aki viccet viccre halmozott, aki a legkomolyabb mondatot is úgy tudta előadni, hogy az ember az oldalát fogta, és nemigen telt el két perc úgy, hogy Mohamed hallgatott volna – mégis valahogy Niala volt a középpontban. És nem is az volt a baj, hogy nem őrá, Kissyre figyel mindenki, ez inkább még jó is volt, egyedül maradhatott a gondolataival.
  Ebéd után Nimby elkezdte kihordani az edényeket. Niala rögtön ugrott, hogy segítsen neki.
  – Maradj csak, ez az én dolgom.
  – Meg az enyém – vágta rá Niala. – Világéletemben tányérmosogatónak készültem. Kissy, elhoznád a poharakat?
  Nimby csak a konyhában válaszolt:
  – Nálunk nemigen fogsz gyakorolni. Erre tartjuk a mosogatógépet.
  – Imádok mosogatógépbe pakolni – vágta rá Niala olyan átszellemülten, hogy még ő maga is elnevette magát. – Kissy majd segít nekem, te menj csak vissza a többiekhez.
  – Nem hagyhatom, hogy…
  A lány ránézett a srácra, valami különös arckifejezéssel, aminek nehéz lett volna nevet adni. Nimby egy másodpercig tétován állt, aztán kiballagott.
  Niala becsukta mögötte az ajtót, aztán odalépett Kissyhez.
  – Akkor most halljam: mi a baj?

Vagy fél percig csak álltak és nézték egymást. Ő nem tudott megszólalni. Ő maga se tudta igazán, mi a baj.
  Niala közelebb lépett és mindkét kezét a vállára tette.
  – Akkor én majd megmondom – mondta csendesen. – Az a baj, hogy nem működik a helyzetfelismerőkéd. Igen, én tetszem a fiúknak, és ráadásul újdonság vagyok. Hát aztán! Te is tetszel nekik, csak nem veszed észre.
  – Hát nem – sóhajtotta.
  – De nem azért nem veszed észre, mert nem adják jelét, hanem mert nem figyelsz oda. Nimby például a figyelme kétharmadát nekem szenteli, de az egyharmada a tied. Az se kevés.
  Kissy lebiggyesztette a száját.
  – Nimby egy kis kölyök. Hozzá inkább Mohamed való.
  – Persze, ha ő nem lenne még kölyökebb. Süni viszont eddig összesen talán negyedórát töltött azzal, hogy bennem gyönyörködjék. A többi időben téged néz.
  Kissynek elakadt a lélegzete.
  – Ez nem igaz. Süninek Chantal tetszik, és…
  – Chantal?! Kissy, nyisd már ki a szemed! Valahányszor elmegyek Süni és teközted, kerülnöm kell egyet, különben beleakadok a feléd nyújtogatott szemeibe.
  Ezen jót nevettek, ő is, bár nehezen tudta elhinni.
  – De semmi jelét nem adta, hogy…
  – Majd fogja. Te komolyan azt hitted, hogy érdeklem?
  – Hát…
  Niala megcsóválta a fejét. – Te nem vagy komplett. Martin komoly srác, nem hozzák lázba olyan lányok, akiket ő nem érdekel.
  Kissy elmosolyodott. Martin, az iskola szoknyavadásza mint komoly srác?
  – Lehet, hogy a suliból nem ilyennek ismered, de a chaten mindig is komoly srác volt. És az az igazi. A suliban úgy viselkedik, ahogy szerinte elvárják tőle.
  Kissy lassan bólintott. – Igazad lehet. És téged tényleg nem érdekel?
  – Dehogyis!
  – Hé, azért annyira…
  – Jaj, nem úgy értettem. Nagyon klassz srác, meg minden, de én már választottam.
  Volt valami Niala hangjában, ami arra késztette, hogy kérdőn nézzen rá.
  Niala habozott. Megvonta a vállát, aztán elfordult és nagyot sóhajtott.
  Kissy hirtelen megértette.
  – Pi?!
  – Ne üvölts, jó?!
  – Bocs… de hát hogyan?…
  Niala megint ránézett. A tekintete fátyolos volt.
  – Amikor megláttam a fényképét, azonnal beleestem.
  Kissy csak a fejét csóválta. – Hát… tényleg klassz pasi… de hát ő egy kész férfi!
  – És? Azt hiszed, én sose növök föl? Sajnos még két-három évet mindenképpen várnom kell, de…
  Kissy értette a mosolyát. Pi valóban olyan pasi, aki miatt érdemes várni.
  – Barátnője van…
  – Hát aztán? Én is járok valakivel. Méghozzá elég komolyan, már olyasmit is megengedtem neki, amit korábban egyetlen srácnak se.
  Kissy gyanakodva nézett rá.
  – Mit?…
  Niala hátravetette a fejét, úgy nevetett.
  – Azt, hogy az egész iskolának eldicsekedjen, hogy Nicole D’Aubissonnal, az összes fiú álmával jár. Gyere, pakoljuk be a mosogatógépet, aztán menjünk, mielőtt keresni kezdenek.

Madame Beaumont hatkor hazament, metróval, nem engedte, hogy Pi őrizetlenül hagyja miatta a társaságot. Ő másnap nem jön vissza, családi programja van. De mindenki más maradt éjszakára. A fiúkat Nimby könnyen elhelyezte, leraktak két matracot az ő szobájában. Niala érkezése viszont kissé zsúfolttá tette a vendégszobát, ahol csak egy ágy volt, az is keskeny. Kisorsolták: Mohamed kapta. A három matracot viszont csak úgy tudták begyömöszölni, hogy a szoba fél bútorzatát kipakolták. Volt egy nagy íróasztal is, éppen ezzel bajlódtak, amikor a Blanchard házaspár hazaért. Monsieur Blanchard mindenkit elhessegetett az útból, fölkapta az asztal egyik végét, és úgy megindult vele, hogy a másik végét cipelő Pi alig tudott lépést tartani.
  – Tudjátok, mi jutott eszembe? – kérdezte Mohamed vetkőzés közben. – A dülledés.
  Mindhármuknak egyszerre állt meg a keze. – Mi?!
  – A dülledés! – Mohamed kivillantotta fogait, mint valami kis ragadozó. – Hogy micsoda nagyszerű látvány volt, amikor gyomron vágtam és kidülledtek a szemei!
  Lerántotta a trikóját és vérszomjas képpel küzdőállásba állt. Nem állhatták meg nevetés nélkül. Így még kölykösebb volt, meg fiúsabb is a lapos mellével, de olyan harcias volt, mint egy akciófilmhős.
  – Inkább Jackie Chan lehetne a nicked, nem Mohamed – mondta Niala. – Az túl békés név hozzád.
  Mohamed vállat vont és folytatta a vetkőzést.
  – Én békés természetű vagyok, amilyennek egy prófétának lennie kell. Amíg rá nem kényszerítenek, hogy elővegyem a… – Megmutatta a tenyere élét, aztán leült az ágyra és kibújt a nadrágjából.
  – Már tudom, kire emlékeztetsz – mondta Niala. – Michoura, kicsi korában.
  – Hát az ki?
  Niala nagyon élethűen nyávogott egyet.
  Mohamed vigyorgott.
  – Aha! Van köztünk némi hasonlóság. – Sóhajtott egyet. – Imádtam nézni azt a dülledést.
  – Mohamed és az ő nosztalgiája – dörmögte Chantal. – Attól tartok, nemigen vered meg többé azt az alakot.
  Mohamednek fölcsillant a szeme.
  – Szóval te is jó ötletnek tartod?
  – Te jó ég, micsodát?!
  – Ha Sheilát nem verhetem többé, akkor keresni kell másik vernivalót – felelte Mohamed lelkesen. – Akad még épp elég szemétláda, nem igaz?

Mohamed másnap is kitartott az ötlete mellett, többször visszatért rá, bár komolyabb megbeszélés nem lett belőle. Este mindenki hazament, hétfőn iskola.
  Ő kapott búcsúzáskor egy fényképet Nialától.
  – Előlegbe – mondta az. – Addig is, amíg meg nem kapod az igazit.
  A fényképet kitette az öltözőasztalára. Kis fehér cica volt rajta, egy fekete kispárnán aludt édesdeden.
  Mohamed még többször visszatért az ötletére a chaten is. Azt mondta, sokat gondolkodott rajta, és egyre jobban tetszik neki.
  Mohamed: sheilát is milyen jól elkaptuk. alapíthatnánk egy klubot, ami ilyen alakokra vadászik
  Kissy: Kis vérszomjas. :)
  Már elült a nagy érdeklődés, mindenki visszavette a rendes nickjét, csak Nimby tartotta meg a becézett alakot.
  Nimby: Szerintem jó ötlet lenne, csak kérdés, hogy csináljuk. Mohi nem tud mindenkit hülyére verni.
  Mohamed: már miért ne tudnék?
  Nimby: Például mert más is tud verekedni.
  Pi: Rendőrség is van a világon, gyerekek. Az ilyen sheilákat le kell nyomozni és rács mögé juttatni.
  Niala: Sheilákat, ez jó!
  De nem ez volt a fő beszédtémájuk. Inkább arról beszéltek, mit csináljanak a szünetben. Eddig csak Pinek és Nialának volt terve: Pi haza akart menni Toulonba a családjához, aztán a barátnőjével külföldre utaznak, nyaranta ezt szokták tenni, minden évben máshová. Niala a szüleivel Amerikába készült, rokonokhoz és egy kicsit körülnézni odaát.
  A többiek szülei még nem nyilatkoztak, illetve Mohamed azt mondta, ők nem fognak nyaralni menni, az egész vakációja szabad. Nimbyék se, a szülei kiöregedtek már ebből, Nimby valamelyik testvérével megy nyaralni. Kissy és Süni szülei üzletemberek, csak az utolsó pillanatban dől el, hogy mikor kezdődik és meddig tart a vakációjuk. Chantal esetleg vidéki rokonoknál lesz, esetleg nem, kismillió dologtól függ.
  Mindenesetre valószínű, hogy a szünidő nagy részében nem látják egymást. Persze ez nem baj, telefonálni és emailezni lehet, Nimby létre is hozott egy levelezőlistát, amin bárhonnan elérik egymást. Csak Ange nénit nem, mert neki otthon nincsen gépe, a könyvtár pedig zárva lesz.
  De hát addig még hetek vannak. Majd kialakul.
  Szerdán aztán történt valami, ami arra késztette őket, hogy alaposabban átgondolják Mohamed ötletét.

Korán volt még, alig két óra, csak négyen voltak online: Pi, Nimby, Süni meg ő. Szünidei terveikről beszéltek, amikor Süni megszólalt:
  Süni: Figyeljetek csak, nézzetek már át a nyilvános szobába. Van ott valaki, aki nekem gyanús.
  Belépett a szobába, láthatatlan üzemmódban. Amíg megjelentek az első üzenetek, fölállt és benyúlt a monitor mögé a kóláspoharáért. A szék panaszosan recsegett. Egyszer tényleg össze fog roskadni, muszáj kicserélni már…
  Nimby: Ki az?
  Süni: Cindy12. Azt mondja, hogy 12 éves kislány, de szerintem nem olyan a stílusa.
  Kissy: Állítsunk csapdát neki.
  Nimby: Jó, Kissy. Lépj be mint vele egyidős lány és dumáljatok. Használd az én egyik tartalék accountomat. Név: Stratus, jelszó: felhőcske. De a nicket változtasd meg.
  Fél perc alatt megvolt vele, és belépett a nyilvános szobába.
  Anne12: sziasztok!
  Brox: szia
  David: szia, Anne
  Cindy12: szia!
  Anne12: Anne vagyok és 12 éves.
  Jó öt percbe beletelt, hogy eljussanak a közelebbi ismerkedésig. Filmekről beszéltek négyesben, Pierrot meg David volt a másik kettő. Pierrot az persze Pi, megbeszélték a titkos szobájukban, hogy besegít. David egy idegen volt, aki véletlenségből csatlakozott a beszélgetésükhöz.
  Cindy szóba hozta Bruce Willis új filmjét, a Die Hard 4.0-t, nagyon tetszett neki, a repülős jelenet a kedvence. Kissy hirtelen sugallatra azt felelte, ő még nem látta.
  Nimby: Tényleg nem láttad?
  Kissy: De, és szerintem a repülős jelenet el van túlozva.
  Cindyék ezt persze nem látták. Cindy pillanatokon belül fel is ajánlotta:
  Cindy12: nekem megvan dvd-n, szívesen kölcsönadom, akarod?
  Sorban jelentek meg a vigyorok a másik ablakban. Személyes találkozó? Csak rajta!
  Anne12: persze, örülnék neki, de hogyan?
  Cindy12: hol vagy?
  Anne12: a 12. kerületben.
  Könnyen kitalálta, mit hazudjon, a kettejük nickjétől a képernyő tele volt tizenkettesekkel.
  Cindy12: de jó! én is!
  Ezen jókat vigyorogtak.
  Pi: Ha eddig nem lett volna gyanús, most már föltétlenül az. Pont ott lakik ő is, mi?
  Nimby: Kissy, akarj vele rövid időn belül ott találkozni! Háromkor!
  Két óra harmincöt volt.
  Anne12: mondjuk háromkor a reuilly-diderot metróállomáson? az nekem nagyon közel van.
  Van a fenét, nem is ismeri Párizsnak azt a részét, a térképről nézte ki a helyet.
  Cindy12: sajna öt előtt nem szabadulok hazulról, de akkor már jó, az nekem is közel van
  Nimby: Frászkarikát, kispofa. Tudjátok, miért kell neki ennyi idő? Mert át kell másznia az egész városon! A Joffre marsallról elnevezett rakpart egyik netkávézójában tartózkodik!
  Pi: Nimby, ez biztos?
  Nimby: A felhők mindent látnak. Nimby bácsi szavára mérget vehetsz.
  Pi: Akkor kapom magam és indulok. Az két sarokra van tőlem! Tartsátok szóval, amíg odaérek. Kissy, a mobil a kezed ügyében?
  Villámgyorsan fölpattant, kirohant a telefonért, visszarohant, menet közben ellenőrizve, hogy be van kapcsolva. Lehuppant, nem törődve a szék jajgatásával, és máris felelt:
  Kissy: Igen!
  Süni: Pi, várj!
  Pi: Várok.
  Süni: Szólj valamit a nyilvánoson, hogy eltűnsz, ne kezdjenek hiányolni.
  Pi: Oké.
  Pierrot: Bocs, vendégek jöttek, nemsokára visszajövök!
  Ólomlábon vánszorgott az idő, amíg Pi odaért a netcaféba. Közben válaszolgattak Cindynek, Süni is belépett mint 12 éves Marie, Nimby pedig Marcel álnéven szerepelt, hogy ne legyen mindenki lány, az túl feltűnő.
  Aztán zenélni kezdett a telefon. Azonnal fölvette, ki is hangosította.
  – Én vagyok – mondta Pi halkan. – A kishúgod otthon van?
  – Igen, itt van – felelte vigyorogva. Jó ez a szöveg a kishúggal.
  A telefonban a viszonylagos csendet utcazaj váltotta föl.
  – Kijöttem, itt szabadabban beszélhetek – mondta Pi. – A netcaféban egyetlen gyerek sincsen, se fiú, se lány. Vagy hatan ülnek odabent. Be kéne azonosítani az emberünket. Mindjárt körbesétálok és rálesek a monitorjaikra.
  – Ha ólálkodik ott valaki, lehet, hogy átkapcsolnak másik ablakra – vélte Kissy.
  – Igaz. Van más ötleted?
  Kissy ujjai beszélgetés közben a billentyűzeten száguldottak, szinte szó szerint leírt mindent, ha rövidítve is. Süni közben tartotta a frontot a nyilvánoson, lefoglalta Cindyt.
  Nimby: Nekem van.
  Nimby: Emlékeztek a zászlólengető smileyra? Valamelyik nap találta Mohi. Adott jelre kidobok belőle hatot. Olyan lesz, mint egy tűzijáték, csak megvilágít valamit a monitor előtt.
  – Remek – felelte Pi, amikor Kissy bemondta neki. – Fél percet kérek…

Pierre Jourdain végignézett a netcaféban ülő vendégeken. Két fiatal lány, alighanem egyetemisták. Egy szakállas fiatalember, az is az lehet. Egy köpcös, szemüveges pasas. Egy idősebb, üzletember külsejű. És egy nagydarab bajuszos.
  – Mehet – mondta halkan a telefonba, és figyelte a férfiakat.
  Öt másodperc telhetett el.
  Aztán meglátta. Sárga, kék, fehér, piros – egy kis sárga vigyorgó pofika lobogtatja a francia zászlót. A mozgás is látszott, sőt az animáció egy szakaszánál a zászló egy része is tisztán kirajzolódott a köpcös pasas szemüvegében.
  – Telitalálat – mondta csendesen, és elindult a köpcös felé.

Mialatt Pi visszament a kávézóba, Süni felhívta Nimbyt, s a láncba kapcsolt négy telefonon át mindenki hallotta, amint Pi megszólal:
  – Szia, Cindy Tizenkettő.
  Csend. Aztán egy rekedt hang:
  – Ki maga? Ismerjük egymást?
  – Hogyne. Én vagyok Pierrot a Kölyökklubból. Az imént még Bruce Willisről beszélgettünk. Emlékszel? Én írtam, hogy küldeni kéne neki hajnövesztőszert.
  – Ez valami tévedés, én…
  – Ne olyan hangosan – intette Pi. – Nem örülnél, ha idejönne a pincér, igaz? Á, Yahoot olvasol? Kapcsolj csak vissza a Kölyökklubra. Látod, a visszalépés gombja működik…
  Kissy szélsebesen közvetítette Pi minden szavát a nyilvános szobában, Brox, David és a többiek csodálkozó kérdéseivel mit sem törődve. Süni és Nimby válaszolgatott nekik, megmagyarázták, hogy mi történik. Ő csak írt, nem is hitte, hogy ilyen gyorsan tud gépelni.
  – Lám csak, Anne Tizenkettő milyen szorgalmas – mondta Pi a telefonból. – Mindent közvetít a többieknek.
  – De hát… – hallatszott a rekedt hang.
  – Várj, Cindy, mindjárt elmagyarázom. Tudod, a neten nem mindenki az, akinek látszik. Vannak csúnya, hazudós emberek, akik másnak adják ki magukat, mint amik. Néhányunkban fölébredt a gyanú, hogy te vajon csakugyan egy tizenkét éves kislány vagy-e. Ezért idejöttem, hogy megkérdezzelek. Mondd csak, Cindy: te tényleg tizenkét éves kislány vagy?!
  A kérdés vége keményen csattant, lehet, hogy feltűnést is keltenek már. Válasz nem érkezett. Kis szünet után Pi szólalt meg ismét:
  – Örülök, hogy nem mondtál igent. Még meg kellett volna húzgálnom a bajuszodat. Egyébként letörölhetnéd róla a sörhabot. Szóval, Cindy, a törvény nem bünteti, ha egy negyvenes hapsi azt állítja magáról, hogy iskoláslány. Legális – csak nagyon csúnya dolog. Ha kiderül, akkor igencsak kellemetlen kérdések következnek. Ezért azt javaslom, hogy búcsúzz el kis játszótársaidtól, menj oda a pincérhez, fizesd ki a számládat, és villámsebesen húzz el innét. Ja igen… a kis beszélgetésünkről felvétel készült. Azt tanácsolom, ne adj rá okot, hogy valaha az életben elő kelljen vennünk.
  Csend. Aztán éles zaj, mint amikor valaki hátratolja a székét és feláll. A lépéseket nem hallották.
  – Minden oké, srácok – szólalt meg Pi. – Az emberünk szedi a sátorfáját.
  – Győzeleeeeem! – rikkantotta Nimby a telefonban.

Ő leírta még Pi zárszavát, aztán boldog nevetéssel hátravetette magát a székében.
  A székláb nem bírta tovább. Hangos reccsenéssel kitört, ő pedig zuhanni kezdett.
  Csak centikre lehetett a feje a padlótól, amikor Martin fölugrott a laptop elől és elkapta. S ekkor következett az a hosszú, szerelmes csók, ami minden romantikus filmnek ott van a

Bár ők inkább kezdetnek érezték.