Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



16. VADÁSZAT

Buongiorno Italia gli spaghetti al dente
  e un partigiano come presidente,
  con l’autoradio sempre nella mano destra
  e un canarino sopra la finestra…

Kissy lelkesen dalolt Cutugnóval, és látta maga előtt, amint egy igazi olasz sportkocsiban repeszt a sztrádán, valahol a tengerparton, és lobog a szélben a haja. Ő is ott ült mellette, és neki is lobogott a haja. Meg a füle.

Buongiorno Italia con i tuoi artisti,
  con troppa America sui manifesti,
  con le canzoni con amore
  con il cuore
  con più sempre meno suore

– énekelte boldogan, de azért közben a keze is járt. A többieké is, és a többség énekelt is. Legalább harmadszor megy ez a szám ma délelőtt, rég megtanulták a szövegét. Hisz minden szavát értik. Ezer éve tudnak olaszul, Beaulieu-ben rájuk ragadt pillanatok alatt.

Buongiorno Italia, buongiorno Maria,
  gli occhi pieni di malinconia,
  buongiorno Dio,
  lo sai che ci sono anch’io.

Piros kocsi, természetesen. Lamborghini. Amikor ez a szám ment, vagy harminc évvel ezelőtt, az volt a menő márka, a nyitott, piros Lamborghini, lapos és áramvonalas, mint egy repülőgép. Látta, ült benne, bár csak egyhelyben, Franco garázsában áll és húsz éve nem mozdult onnan. Csak Francónak fekete van, az nem az igazi. Meg Franco sem az igazi, egyáltalán nem hasonlít Cutugnóra, sőt olasznak se néz ki. Inkább svédnek a rövid szőke hajával. Marie néninek valami rokona, ő sose fogja megtanulni Nialáék családfáját. Blanche a kivétel rajta, egyetlen férjjel és mindössze két gyerekkel. Valamelyik néninek hat férje volt és hét gyereke, de nem ő a rekorder, mert Francónak csak négy felesége, de tizenegy gyereke. Abból némelyiknek szintén van már gyereke, és az mind rokonnak számít. Franco egyik fia Új-Zélandon él. Vajon a régi miért nem volt jó neki?…

Lasciatemi cantare
  con la chitarra in mano,
  lasciatemi cantare
  una canzone piano, piano.
  Lasciatemi cantare
  perchè ne sono fiero,
  sono un italiano,
  un italiano vero.

Kissy boldogan énekelt és dolgozott, s látta magát a piros Lamborghiniben. De már nem Toto ült mellette, hanem Martin, biztos kézzel fogta a kormányt, és neki is lobogott a haja meg a füle.

Igaziból persze nem loboghatott. Szakácssapka volt a fején, szorosan lekötve, csak most nem az ételt védte a hajszálaktól, hanem a haját a festéktől. Akkor se loboghatott volna, ha nincs rajta sapka, mert megfontolt, óvatos, lassú mozdulatokkal kellett dolgozni.
  Bemártotta a hengert, lehúzta a fölösleges festéket, fölemelte, és Nialával nagyon gondosan beigazították, hogy illeszkedjen. A henger végébe apa hosszú szöget vert, úgy, hogy az ne érjen a mintához. Amikor elindul a hengerrel, a szögnek pontosan legalul kell állnia. Niala fordította be egész pontosra, ott állt a létra tetején és megigazította, csak a szöget fogva. Aztán Kissy szép lassan végighúzta a hengert a falon.
  Háromszínű minta kerül a szobájukba. Az alap halványsárga, ezt apa és Martin kente föl a héten; apa elkészült egy projekttel, megint pihenőideje van, jobban ráér. Most jön a zöld minta, kacskaringós növényi szárak, levelek, egészen diszkrét halványzöld, alig élénkebb a háttérnél. Jövő hét végén pedig a halványpiros virágok. Első pillantásra szinte egyszínűnek látszik majd a fal, valami helyes krémszínűnek, s csak figyelmesen megnézve venni észre a mintát.
  A hengerelés lassan halad, mert mindkét mintához csak egy hengerük van. A mikrók találták őket a panzió padlásán, ősidők óta nem voltak használva. Hát most vannak. A többi mintához is csak egy hengerük van. A nappali egy egyszerű mintát kap, enyhén fodrozódó függőleges csíkok, halványsárga alapon sötétebb sárgával. A szemközti hálószoba azt a mintát kapja, ami náluk pirossal lesz, csak a virágokat, halványzöld alapon sötétebb zölddel. Az utcai szoba egy másik csíkos mintát kap, világoskék alapon sötétebb kékkel. Az emeleten az utcai szoba egy másmilyen árnyalatú sárga lesz egy másik virágmintás hengerrel. Ugyanezt a hengert használják Vanessa szobájában is, egy megint másik árnyalatú sárga falon zölddel, és egy apró pöttyös henger kerül még rá pirossal. A végeredmény hasonló lesz az ő szobájukhoz, csak más a minta.
  Apránként alakult ki, hogy ők voltaképpen mintás falakat szeretnének, minden szobába másmilyen színben. Úgyhogy brigádokat alakítottak. Az egyik fölverte a sátrakat a kertben, félkörben a konyhaajtó körül – hogy közel legyenek az ennivalóhoz, ahogy Nimby mondta, nyomatékosan. A másik brigád előkészítette a terepet, összeszedték az elöl levő tárgyakat, középre tolták vagy kivitték a bútorokat, és mindent leborítottak műanyag fóliával. A harmadik brigád festéket kevert, színeket próbálgatott, a negyedik pedig villámgyorsan végigment a falakon a minta nélküli hengerekkel. Nialáék hoztak belőlük egy tucatot, egy szobafestéssel is foglalkozó rokon adta kölcsön, neki most nem kellenek.
  A négy brigádnak összesen lehetett vagy harminc-harmincöt tagja, mert mindenhol ott nyüzsögtek mindannyian.
  A mintafestés már nem ment ilyen olajozottan, hiszen csak egy-egy hengerük volt mindegyikből. Néhány soronként váltották egymást, mert bizony fárasztó volt lassan és egyenletesen húzni a hosszú nyélen a festékes hengert.
  A nappali sarkában és a padláson rakták le a hatalmas festékes vödröket, gondosan lezárva, rajtuk a szobát és a színt feltüntető cédulával. Megesett, hogy elrontották a mintát, akkor elő kellett venni a sima hengert, háttérszínnel újrafesteni azt a részt, megvárni, hogy megszáradjon, aztán jöhetett megint a minta. Elvégre nem volt még gyakorlatuk ebben. De nagyon belejöttek, Nimby szerint jövőre már freskót is vállalhatnak.
  Most csak ennyit festenek. Három földszinti és két emeleti szobát, meg a nappalit. Anya nem érzett magában elég elszántságot a sátorban alváshoz, ezért az ő szobájuk csak akkor jön majd, amikor lesz hova kiköltöztetni őket. Akkor jön a konyha is, meg a mellékhelyiségek, és az egész alsó szint. De előbb átépítik a padlást.
  Az eleje hálószoba lesz, a hátuljából leválasztott kis fürdőszobával. Az utcai homlokzaton nyíló kis beugróba is tesznek egy ágyat, bár arra nincs hely, hogy rendesen szeparálják a hálótól. Mindegy, tartaléknak jó lesz.
  És készül a terv az új házra. Még nem tervrajz, csak terv, építészt még nem vontak bele, csak magukban tervezgetnek. Igazi külön egérlyuk, saját háló- és fürdőszobákkal, sajttal megrakott hűtőszekrénnyel. Fűtés, világítás, minden lesz, ami kell. Apa szerint a nyáron elkészülhet, de a nyaralásuk látja kárát. Egyelőre nem döntötték el, hogy feláldozzák-e a nyarukat az ügynek.
  Különben is, ki tudja, mi lesz még addig… Lehet, hogy egyáltalán nem utazhatnak el, de építkezni se lesz idejük. Hét shindyjük mászkál szabadon, köztük egy potenciális gyilkos, vagy talán máris az. Sőt a Jerry szerint nyolc. Ha ők nyaralni mennek, és közben a rendőrség elkapja a pácienseiket, azt még csak-csak megbocsátják maguknak – de ha a rendőrség sem kapja el őket, azt már nem. Ha közben csak egyetlen gyerekben is kárt tesznek.
  Jack a kellemes hétvége utáni hétfőn írt a Cruxnak, rövid élménybeszámolót tartott, csak pár mondatban, mert kevés volt az ideje. Fényképet nem küldött, még ő maga se látta őket. Huhu és Masszív nem jelentkezett, egészen péntekig.
  Mert csütörtökön ültek autóba és vitték el a gépeket.

Mehettek volna előbb is, kisurrantak volna az iskolából is, ha kell. Artois persze inkább elküldte volna a gépeket rendőrkocsin. De Shrekék váratlan nehézségekkel találkoztak nancyi munkájukban, és kérték, hogy egyelőre ne menjenek. Aztán sikerült kibogozniuk a problémákat, és csütörtök délután négykor telefonáltak: mehetnek. Most már bármikor.
  A főhadiszállás azonnal megtelt ide-oda surranó, egyenruhás kisegerekkel, akiknek előírásosan lyuk volt kétoldalt a sapkájuk tetején, hogy kidughassák a füleiket. Percek alatt eldöntötték, mi a legjobb időpont odamenni. Azonnal. Nem várnak semeddig, mert még rengeteg probléma merülhet föl, és a többiek gyanút fognak, ha sokáig nincs hír.
  A délvidéki egereket most nélkülözni fogják, persze Elkét is, és úgy tűnt, Françoise-t is, mert ki volt kapcsolva. Nimby taxival elindult Vaucressonba, Jennifer pedig fölhívta Tomot, aki ez idő szerint egy barátja kocsijával taxizott. Vállalta, hogyne vállalta volna.
  Martin ollót mutatott, Kissy követ, úgyhogy máris szaladt a mikrobusz garázsához. Beszállt.
  – Becsukom az ajtót… becsatolom magam… nagy összegű életbiztosítást kötök… eltakarítom az egereket az útból…
  Fölnézett. Az egyetlen jelenlevő egér akkor nyitotta a kertkaput és intett, hogy jöhet.
  – Váltó üresben, gyújtás…
  Elfordította a kulcsot. A motor nem szólalt meg.
  Kissy összeráncolta homlokát, visszafordította a kulcsot, és megint ráadta a gyújtást. A motor hallgatott.
  Martin intett a kapuból, hogy jöhet. Kissy visszaintegetett morzéban. Táti tititátá titátá táti titá titititi. OD NO UR. Autó nem indul.
  Martin odajött és kinyitotta az ajtót.
  – Mi az?
  – Honnét tudjam? Nem szól. Biztos kifogyott a benzin.
  – Az indításhoz nem éppen benzin kell… Áram van a kocsiban?
  Kissy felkattintotta a fényszórókat. Martin lepillantott oldalra, és megcsóválta a fejét. Kissy azonnal előkapta a telefonját. Sok-sok éve hozzászokott már, hogy ha bármi gondja van, a derekához kapjon, a mozdulat közben döntve el, hogy a telefonra van szüksége, a Nimbuszra vagy a késre.
  – Cin-cin – jött a válasz.
  – Egérke, nem indul a kocsi!
  – Adjatok neki sajtot – vágta rá Chantal.
  – Inkább egy aksira lesz annak szüksége – hallatszott be a taxis hangja. – Hamarosan ott leszünk és megnézem.
  A két kisegér tehát helyet foglalt a kerti úton, aggodalmasan nézve a mozdulatlan mikrobuszt. Suzy is ott ült mellettük.
  – Én mindent úgy csináltam, ahogy Niala tanította.
  – Nyilván. De ha lemerült az aksi, akkor csinálhatod akárhogy.
  – De mitől merült volna le?
  – Talán bekapcsolva felejtettünk valamit.
  – Ugyan. Sose felejtünk bekapcsolva semmit. Szerintem csak elfáradt.
  – Mitől? Csak áll a garázsban, nem is tudom, mióta.
  – Hát ez az. – Kissy nyújtózott egyet. – A semmittevés az egyik legfárasztóbb dolog, amit ismerek.
  Ültek tovább és nézték a mikrobuszt. Suzy leheveredett a lábukhoz.
  Martin törte meg a csendet egy idő után.
  – Hozni kellene egy kanna benzint és letenni ide.
  – Hátha kicsalogathatnánk vele?
  – Aha!
  Suzy ekkor fölpattant és kirohant az utcára. Megjöttek.

Tom egykettőre megoldotta benzineskanna nélkül is. Beállt elé a taxival, fölnyitotta mindkét autó motorházát, és két kábellel összekötötte az akkumulátorok sarkait. Pár percig így hagyta őket, járatva a taxi motorját. Közben elintézett egy telefont.
  – Jól van, indítsd be!
  Kissy elfordította a kulcsot, és a Ford motorja fölbrummogott. A taxis bólintott, szétválasztotta az autókat és a másikat bevitte a garázs mellé. Kissy gondosan becsatolta magát, becsukta az ajtót, nagy összegű életbiztosítást kötött, eltakarította az egereket az útból, aztán lenyomta a kuplungot, betette egyesbe és gázt adott. A mikrobusz szépen kihúzott a garázsból és a kertből. Egyenesbe állt vele, elengedte a gázt és üresbe tette, de a motort járni hagyta. Senki se mondta, hogy ezt tegye, de ha ilyen nehéz volt beindítani, akkor nem állítja le többször. Mikor a többiek beszálltak, Tom azt mondta, remélte, hogy Kissy nem fogja levenni a gyújtást.
  – Először is veszünk nektek egy aksit – mondta, és befordult a sarkon. – Ez már leszolgálta az idejét. Egy barátomhoz megyünk Versailles-ba, jó áron tud gyári újat. Tankolni is kell.
  – Hoztunk pénzt – mondta Kissy.
  – Helyes, tedd el későbbre.
  A versailles-i barát benzinkút-tulajdonosnak bizonyult, aki kicserélte az aksit, feltöltötte a tankot, felfújta a gumikat, és adott egy kedvezményes számlát az alapítvány nevére kiállítva. Az egerek megköszönték.
  Irány Nancy!

Négyórás út az útvonalkereső szerint, eleve csak este nyolcra értek volna oda. A versailles-i kitérővel is vesztettek némi időt, és már Antonyban jártak, amikor Françoise jelentkezett. Lemerült a telefonja, csak most ért haza és tette töltőre, így most értesült a nancyi útról is.
  – Ez a lemerült aksik napja – állapította meg Tom. – Mi legyen, visszaforduljunk?
  – Még szép – vágta rá Vanessa a telefonból, amikor Kissy még a töprengésnél tartott. – Ha egy veszélybe került gyerekhez kellene rohanni, az más. De a Jerry soha nem hagy hátra egeret, még macskamentes övezetben sem.
  Tom mosolyogva megcsóválta a fejét és pár perccel később rákanyarodott az A6-osra.
  Mire odaértek, Françoise már elrobogott anyjával bevásárolni. Ők is hoztak magukkal némi enni-innivalót, de a zseb sokkal jobban fölpakolt. A hipermarketből haza se mentek, ott várták őket a kijáratnál. A fiúk két nagy vászonzsákot raktak be – az egyik több tonnát nyomott –, aztán egy harmadikat, amire a kislány azt mondta, hogy nem ehető.
  – Akkor minek visszük? – kérdezte Nimby logikusan. Kissy értőn bólintott. A világ ehető és haszontalan dolgokra oszlik.
  – Fogsz te még örülni ennek – nevetett a kislány, megpuszilta édesanyját és fölnyújtotta mindkét karját. Martin lenyúlt érte, fölkapta, mint egy tollpihét, és a kocsi padlójára állította.
  Csak egyszer tartottak pihenőt, Villeneuve-l’Archevêque-nél, úgy húsz percre. Françoise csomagjaihoz még nem nyúltak, de az otthonról hozott kaja nagy részét fölfalták. Végül is csak az útra csomagoltak.
  Este tízre értek Nancyba.

A szakik a boulevard de l’Europe-on laktak, egy kétszobás lakótelepi lakásban, amiben nem volt más, csak két matrac, amiken aludtak, egy halom doboz, amikben számítógépeket hoztak ide, és rengeteg üdítőitalos palack, a nagy része már üresen. A lakás azé a haveré, akinek dolgoznak. Szép pénzt fizet, de ennél jobb szállást nem tud adni. Ő otthon lakik a saját lakásában, ami Maszat szerint nem sokkal különb ennél, csak kevesebb a szemét.
  A földön kellett kicsomagolni mindent, de nem zavartatták magukat. Őseik a vadonban falevelekre tálalták az ennivalót, jelentette ki Nimby. És nem is álmodtak sajtról, örültek a diónak is.
  Sajtjuk most sem volt, ami azt illeti, csak sajtos sütijük. Françoise ésszel vásárolt, nem vett semmit, ami hűtést igényelne, csak többféle aprósüteményt, narancsot, almát, banánt meg mogyorót. És annyi innivalót, amiben úszóversenyt rendezhettek volna, a többtonnás zsák azzal volt tele.
  – És mi van a harmadik zsákban? – nézett Nimby a zsebre.
  – Nem ehető. El se kellett volna hoznunk – volt a válasz.
  Közben kicsomagolták a gépeket is. A szakik felnyitották Huhuét és vizslatni kezdték.
  – Jó vas – mondta Maszat. – Jó régi. Legalább öt-hat éves… nem is, nini, itt egy évszám. Kétezernégy. És még egyben van, ez fantasztikus.
  – Ugyan már – mondta Kissy –, Nimbynek harmincéves gépei is vannak.
  – Haha, csakhogy az még igazi jó békebeli minőség. Nekem is van otthon egy hatvannégyesem, eredeti dobozában, portól védve. Zsír. Százéves korában is pöccintésre indul majd.
  – 1964-ben gyártották?
  Maszat a mennyezetre nézett és megcsóválta a fejét.
  – Nyavalyát – felelte helyette Nimby. – Commodore 64. Így hívják. Ennyi a memóriája: hatvannégy.
  Kis csend. Maszat után most Nimby dugta a fejét Huhu gépébe.
  – Hatvannégy micsoda? – tudakolta Françoise.
  – Ez a jó kérdés – felelte Nimby a gép belsejéből. – Kiló. Vagyis ha jól számolom, harminckétezer-hétszázhatvannyolcszor kevesebb, mint ennek az öreg szekrénynek itt.
  – Te nem is vagy Kissy! – állította a zseb.
  – Nem, szerintem se. Két Kissyt szeretnél, akik sztereóban ábrándoznak?
  Kissy fölkapta a fejét. Még hogy…
  – Kissy az, aki ilyen számításokat fejben el tud végezni.
  – Néha nekem is megy, ha kettő hatványairól van szó. Szerintem semmi erősítés nincs ebben az öreg ládában. Lehúzhatom?
  – Csak rajta – felelte Shrek.
  Nimby kivette fejét a gépből és kihúzta a merevlemez kábeleit. Kicsavarozta, kiemelte és csatlakoztatta Shrekék gépéhez.
  – No lássuk – mondta Maszat.

Huhu gépében tényleg nem volt semmi „erősítés”, ahogy Shrekék hívnak minden védelmi trükköt. A Crux rendszerével titkosított levelezést találták rajta, sok legális pornó is volt, más nem. Persze majd átnézik részletesen. Egyelőre másolatot csináltak az egészről, és folytatták Masszívéval. Megvizsgálták, kivették mindkét merevlemezt, csatlakoztatták, átnézték.
  Nem találtak semmit.
  Döbbenten kotorásztak az adatok között, de az égvilágon semmi nem akadt, ami emlékeztetett volna a Crux levelezésére. Még levelezőprogram se volt a gépen.
  – Pedig a webes levelezők nem tudják, ami kell a csókának – mondta Nimby. – Nincs bennük PGP, arról nem beszélve, hogy ezt a cuccot istenkísértés egy szerveren tartani.
  – Hey, mice – Jennifer csípőre tette a kezét –, szerintem mi át lettünk verve. Ez a gép nem az a gép.
  – Zsebike adta pedig elég nagy pofont, szerintem – mondta a netbookból a zsebike. – De lehet még próbálkodni. Másik zsebike is kell esélyet kapja megverni Masszívt.
  Nimby közben már telefonált.
  – Dorville – mondta a telefon.
  – Szia, Nimby vagyok. Ide figyelj, Masszív csőbe húzott minket. Egy szál meztelen kisgyerek nem ül a gépén.
  – Letörölte?
  – Nyavalyát. Az egész levelezésnek nyoma se. Tudniillik Outlook sincs a gépen. Márpedig a Cruxba azzal ír. Ez nem az a gép. Átvert minket a palánkon. Meg vagyunk vezetve. Felülte…
  Kissy odanyúlt és befogta a fiú száját. Vanessa fizikailag nincs jelen, hát őrá hárul a feladat.
  – Hallgass már! Pierre ennyiből is felfogta, engedd beszélni!
  – Kösz, Kissy – felelte a hadnagy. – Oké, szervezek még egy házkutatást, bár szerintem az előző is elég alapos volt. És kifaggatom Masszívot.
  – Françoise-ot vigyed veled verni őtet orrba – cincogta a netbook.
  – Hallottam – nevetett a telefon. – Hát Elke nem utazott haza?
  – Dehogynemis! Kint ablak előtt látok igazi német fákat, de beszélek hozzátok Franciaország bele. Távközölésnek hívják. Jó, mi?

Kissy az erkélyajtóban állt és a lakótelep késő esti forgalmát figyelte. Françoise kilépett mellette az erkélyre és körülnézett. Egyszer csak megmerevedett és kitartóan nézni kezdett valamit. Pont mint Suzyék. Kissy észrevette a szemében a kis célkereszteket. Követte a zseb tekintetét, és egy fát pillantott meg. Elég nagy fa volt.
  – Szerintem nyugodtan fölmászhatsz rá – mondta, jól tudva, hogy Vanessa fáramászási szenvedélye már átragadt a két kislányra is.
  Françoise elmosolyodott, a célkeresztek eltűntek.
  – Talán majd később, a…
  Éles sikoly szakította félbe a mondatot. Kissy szíve kiugrott a helyéből, de szerencsére nem zuhant ki az utcára, bár a szobát elborító rumliban is nehéz lesz megtalálni.
  Újabb sikoly, jól kivehetően gyerekhang, aztán gyereksírás. Harsány férfihang, de a szavakat nem lehet kivenni. Csattanások, dübörgések.
  Kissynek hátracsapódott a füle. Sarkon fordult és összeütközött Jenniferrel.
  – Honnan…
  – A szomszédból – mutatta az irányt Françoise, s átrobogott a szobán. – Gyerünk, egérkék, ez nem gyakorlat!
  Néhány pillanat múlva ott álltak a szomszéd lakás ajtaja előtt. Bentről mindenféle kivehetetlen zajok, kiabáló férfihang, sikoltozás.
  – Csengessünk? – kérdezte a zseb.
  – Betörjük – mondta Martin, s az ajtó elé lépett. A többiek kicsit félrehúzódtak, hogy legyen helye, elővették fegyvereiket és megtöltötték.
  Martin becélozta a zárat, megpördült, és a teljes erőből indított rúgást az utolsó pillanatban fékezte le, kicsit el is vesztette az egyensúlyát.
  Bentről fegyverropogás hallatszott, többszólamú kiabálás, éles fékcsikorgás, ütközés robaja. Motorzúgás, aszfalton visító gumik, robbanás…
  Egymásra néztek és csendben visszasurrantak a lakásba.

– Hoppá – mondta Shrek néhány perccel később olyan elégedett hangon, hogy Kissy keze megállt a levegőben a sajtos süti fölött.
  Maszat rákukucskált barátja képernyőjére.
  – Aha, tök sirály. Csak jelszó is legyen hozzá.
  – Mit találtatok? – kérdezte Vanessa.
  – A csóka regisztrált a Teamvieweren – felelte Shrek. – Nem az offline verzióval nyomul, hanem a webről. A böngi nem tudja a jelszavát, de talán a cache-ből előpörög. Mindenesetre van egy rakat címünk, amiket lehozott onnan, naponta látogatja.
  – És mit tud weben a Teamviewer?
  – Amit az offline cucc. Csak belépsz a címre és nyomatod a gépeidet, mintha ott ülnél előttük. Nagyon baba. Épp csak nincs meg a jelszavunk, skacok, közben lement a szörcsögés.
  – Szóval a pofának van valahol egy másik gépe – suttogta Kissy.
  – Vagy kettő. Vagy száz.
  – Pierre-ék átkutatják a lakást megint – cincogta Françoise.
  – Aha, csak ezzel nyomulva nem kell ott ülni előtte, egérke! – csattant föl Nimby. – Akárhol lehet az a gép, Alaszkában vagy Kínában, tökmindegy. Akár meg is mondhatjuk Pierre-nek, hogy fújja le a bulit. Nincs a fejnek otthon több gépe. Inkább ragadjanak tüzes fogót és tudakolják meg, hol tartja a gépet a gyerekpornóval.
  – Fölösleges – mondta Vanessa. – Nem fogja megmondani.
  – Nem-e, egérke?
  – Nem. Biztos a dolgában, és nem fog köpni. Hívjátok föl Pierre-t és kérdezzétek meg, mennyit hozhatunk föl most a pofa ellen.
  – Harmatgyenge – felelte a rendőr. – A bíróság megkérdezné, hogy miért utazott Lyonból Senlis-ba, miért kereste meg a tanyát és miért rántott fegyvert, de addigra biztos lesz valami sztorija. De ha nincs, az se számít, ennyiből nem lesz ítélet. Be kell bizonyítanunk, hogy gyerekpornót cserélgetett. Úgyhogy ha a gépe tiszta, akkor vesztettünk. Ahogy ti mondjátok, elmarad a jutalomsajt.
  – Nem marad el – közölte Vanessa. – Harcolunk.

És harcolni is fognak. Majd valahogy. Éjfélkor mindenesetre hozattak egy rakomány pizzát és mindenféle egyéb ennivalót, és olyan lakomát csaptak, mintha nem sütivel tömték volna magukat mostanáig. Tom sört is ivott, hisz már úgyse ül volán mögé.
  Egy órakor Françoise megkérte, hogy bontsa ki a harmadik zsákot. Tom szétszedte. Nyolc hálózsák és hat gumimatrac került elő, mind bolti csomagolásban. Kissy szemei kiültek az orra hegyére.
  – Hát ezek? – kérdezték mindannyian.
  – Zsebike használta a fejét – jelentette ki büszkén a kislány. – Tudtam, hogy itt nem lesz fekvőhelyünk, úgyhogy hoztam. Vettem volna többet is, de ennyi volt az üzletben.
  Mindenki el volt bűvölve. Françoise kapott egy ölelést Nimbytől, amitől Chantal is szükségesnek érezte megölelni kis gondviselőjüket. Erre Nimby lelkesen át akarta ölelni őt is, amire sürgősen véget vetettek az ölelkezésnek.
  Hálóruhájuk most egyáltalán nem lesz, de oda se neki. Egy éjszakát elvan a kisegér a nappali ruhájában is. Maguknak a másik szobában ágyaztak meg, az ottani matracot áthozzák ide. A szakik eddig külön szobában aludtak, most majd nem, meg a fiúk is idejönnek, de elférnek. Tom megkapta a két plusz hálózsákot matracnak, és fél kettőkor aludt mindenki.

Kissy végigszáguldott a lakáson és benézett minden sarokba, nem hagynak-e itt semmit. Nem hagytak, minden holmijuk megvolt. Kirohant, az előszobában csatlakozott Maszathoz, bezárták a lakást és lerobogtak az utcára.
  – Ti mikor végeztek itt? – kérdezte Jennifer éppen, amikor leértek.
  Shrek megvonta a vállát.
  – Három-négy nap, talán több. Elég bonyolult rendszer, sok a buktató. Párszor már minden összefütyült, aztán megint fejreáll.
  – Ja, nagyon állat – vigyorgott Maszat. – Csípem. Nem az a mókuskerék, összedugod, install, röfög, mész. Itt agyalni kell rendesen.
  – Akkor agyaljatok – mondta Kissy. – De azon, hogy lehet elkapni Masszívot. Azzal dicsekszik, hogy gyerekeket fogdos a játszótéren.
  Ezzel föllépett a mikrobuszba.
  – Az baró lehet – hallotta lentről. – Helyes kiskölykök, ő meg megfogdossa őket. Sirály.
  Kissy sarkon fordult, leugrott a földre, egyet lépett a szaki felé, és a torkának szegezte a kését.
  – Nem sirály – közölte ellentmondást nem tűrően. – Disznóság.
  De riadtan látta, hogy Maszat csak vigyorog és egy cseppet sem fél tőle. Kinyúlt és megfogta az ő bal fülét.
  – Kezd meleg lenni. Kicsit legyezem magam, nem baj?
  Kissy soha életében nem ismert ilyen szemtelenséget. És képes volt csakugyan mozgatni az ő fülét!

Nem is volt meleg. Kellemes tavaszi idő volt. Hazafelé menet pedig Niala elbeszélését hallgatták a telefonból, amitől egyszeriben még szebb lett az idő.
  Mostanra ért véget annak a nizzai étteremnek az ügye, amit szilveszterkor meglátogattak. Mario megvette Jean-Claude részét, de nem készpénzért, tulajdonrészt adott neki különféle kisebb cégekben. Azért tartott ilyen soká, mert egy sereg ügyvéd és könyvvizsgáló kapott hajba azon, hogy mi mennyit ér. Se Mario, se Jean-Claude nem vett részt a vitában, azt mondták, addig ne is hívják őket, amíg nem a végeredményt mondják.
  Mostanra meglett a végeredmény, egy köteg papír, amitől Mario most már hivatalosan is az étterem tulajdonosa. Valójában nem is ő, hanem az a konzorcium, ami aztán elosztja a bevételeket a családtagok között.
  De nem ez volt az, amitől Kissy virágokat látott nyílni az autópálya mindkét oldalán. Mariónak az az elve, hogy aki olyat tesz, amitől ő pénzt takarít meg, az megkapja a nyereség felét. Ő előre megmondta, hogy ötven százalékot szán az étteremre, még jóval korábban, amikor Isabelle nénivel arról beszélgettek, hogy ideje lépni ebben az ügyben. Vanessa harmincért vette meg a tulajdonrészt, vagyis húsz százalékot megtakarított Mariónak. Ebből tehát tíz őt illeti, jelentette ki Mario, és már akkor följegyezte a családi könyvelésbe. Jean-Claude hatvan százalékának tíz százaléka, vagyis az egész étterem hat százaléka Vanessáé!
  Anyagi hasznot ez most még nem jelent, mert egyelőre minden centet visszaforgatnak. Jean-Claude már január elején felállt a székéből – Vanessa helyéről –, bár még csak szóbeli megállapodásuk volt, de mindkettejüknek az a véleménye, hogy úriemberek között ez éppen annyit, sőt többet ér, mint száz pecsét és aláírás. Azóta egy Bertrand nevű fiatalember vezeti a helyet, akinek Mario csak annyit mondott: nem várja el, hogy a ház már az idén bekerüljön a partvidék tíz legfelkapottabb étterme közé. Ami világos beszéd. Jövőre tehát muszáj lesz, különben a srácot a kisegerek martalékául veti.
  Nialának születése óta van bankszámlája, amire minden évben többször kap pénzt, születésnapjára, karácsonyra, húsvétra, hogy hány rokontól, azt megszámolni se lehet. Résztulajdona még nincsen semmiben, mert a családban az a szokás, hogy a gyerekek csak tizennyolc éves koruktól kapnak önálló tulajdont a vállalkozásokban. Hacsak persze nem tesznek érte valamit. Niala számláján így is csinos összeg lehet már, tavaly óta kártyája is van hozzá, de sose használta még.
  Vanessának majd jövőre lehet kártyája, addig csak bankban vehet ki pénzt a számlájáról, de azt is csak Blanche-sal vagy Georges-zsal együtt. De szépen szaporodik az ő pénzecskéje is, időnként kap valamennyit Morinéktől, akiknek jólesik, ha adhatnak valamit, meg talán már a vér szerinti apjától is. És persze a rokonoktól ugyanúgy, mint Niala.
  Kissy lelki szemei előtt, mint annyiszor az elmúlt években, megjelent a kis Mohi, aki kopott pólóban járt, egy ócska övtáskával a derekán, és jó, ha tíz euró volt a tárcájában. Az volt minden vagyona. De már első alkalommal, amikor sok pénzt vett a kezébe, úgy viselkedett, mint akinek mindennap milliók mennek át a kezén, és abban az üzletben, ahol megverte Gastont, a biztonsági őrt, olyan nemtörődöm arccal dobta a pénztárosnő elé a bankjegyköteget, mint… mint egy királynő, akinek ez szóra sem érdemes. Pedig egy vagyon volt, és nem is az övé. Aztán Monacóban… amikor eltette a fantasztikus rulettnyereményt, a következő napokban senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, hogy mire fogja költeni, van-e már terve vele. Lekötötte őket Beaulieu ezernyi csodája, és hát Mohi zárkózottságát is ismerték már. Meg hát mire is költhette volna? Hazaviszi, aztán apránként elfogy.
  De Mohi megvette belőle azt a gyönyörű muszlinruhát, aminek az emlékébe Kissy mindmáig beleborzongott, valahányszor eszébe jutott, és az elég gyakran előfordult. Sehová nem vehette volna föl, soha többé, hiszen ilyen ruha csak különleges helyekre és alkalmakra való. Ha megmaradt volna Mohinak, a muszlinruha ott maradt volna Kissy szekrényében, egy különleges este emlékeként, amihez fogható nem lesz több az életében.
  Így se vette föl többé, hisz bármennyire kicsi maradt, csak kinőtte, mire legközelebb hajlandó volt ruhát venni. Meg hát ez nem is ruha, ez annak a rendkívüli estének az emléke. Csak most már a saját szekrényében tartja, nem Kissyében.

Útközben még megálltak elintézni a hétvégi bevásárlást, fél egy volt, mire hazaértek. Tom elment a taxijával, de majd kimegy a reptérre a délvidéki egerekért, péntek van, hamarosan itt lesznek. Ők készpénzzel fizetnek neki, a nancyi utat viszont az alapítvány fizeti. Tom számlát adott, amit Kissy lerakott apa íróasztalára, majd bekerül az alapítvány pénzügyi dossziéjába, a pénzt pedig Blanche utalja. Ange néni nem ér rá, vidéken van az unokáival.
  Most nem főzőcskéztek, pizzát rendeltek, majd Vanessa készít nekik valamit vacsorára. Ha nem jön közbe a tegnapi hívás, akkor ma mindenki a suliban evett volna, de hát így blicceltek.
  Hárman mentek ki, amikor a futár csengetett, Kissy, Jennifer és persze Suzy, akit mérhetetlen izgalomba hozott már a csengő is, hát még a dobozok illata. Éppen a hozott holmit leltározták, amikor egy rendőrkocsi állt meg a kapu előtt, és kiszállt belőle Pierre, civilben. A pizzafutár nagyot nézett, amikor a rendőr megállt mellette.
  – Valami… valami baj van, biztos úr?
  – Persze – felelte a hadnagy. – Állandóan. Ha nem lennének bajok, nekem nem lenne munkám. Segíthetek?
  Átvett egy doboztornyot és elindult befelé.
  – Segíthetsz – szállt utána Jennifer hangja. – Megmondhatod, mit ennél.
  – Nem enni jöttem, kösz…
  – Azt hiszed, ellenkezhetsz Vanessával?
  – Ő is itt van?
  – Mindannyiunkban él a szelleme – mondta Jennifer olyan drámaian, mintha Vanessa elesett volna az egérlyuk védelméért folytatott hősi harcban. Kissy lelki szemei előtt rögtön megjelent egy néhány hónapos kiscica, aki mögül alig látszik ki az apró Vanessa, amint éppen elszántan forgatja macskavérrel borított pengéjét, ám a borzalmas karmok…
  – Kissy! Elaludtál? Ha odaadnád azt a pénzt, bemehetnénk enni.

Helyet foglaltak a konyhai asztaloknál, tányért tettek Pierre elé, és tálaltak.
  – Szóval az a helyzet, egérkék – kezdte a hadnagy –: ha sürgősen nem találunk bizonyítékot, akkor ki kell engednünk Masszívot. Azért jöttem, hogy hazavigyem a gépét, mindent vissza kell adni neki. Aztán megfigyeljük és várunk.
  Kissy lekornyadt fülekkel nézett az előtte fekvő pizzaszeletre, aztán sóhajtott, fölemelte és beleharapott.
  – Logolni kell – mondta Nimby.
  – Mit?
  – Mindent. Kell a csóka gépére egy baba keylogger. Amint belép a Teamviewerre, lenyúljuk a jelszót és megvan a bizonyítékod. Magát a gépet fizikailag akár meg se találjuk.
  – Persze, egérke – mondta Françoise. – Csakhogy ha szabadlábra kerül, semmi sem akadályozza meg abban, hogy írjon a Cruxra, vigyázzatok, srácok, csapda volt a senlis-i házikó.
  – Dehogynem. Pierre közli vele, hogy a Cruxot megfigyelés alatt tartjuk, és Masszív az egyetlen, aki szabadon van és tudja, hogy Senlis-ban mi volt az ábra. Ha akár idegen címről is drót jön, tudni fogjuk, hogy ő volt, és megvan a bizonyíték, hogy tagja a Cruxnak. Aznap este már a sitten alszik megint.
  A rendőr közben evett egy falat pizzát.
  – Ezt megmondom neki – bólintott. – Mennyi időbe telik ezt a keyloggert fölrakni?
  – Beszélnem kell Maszattal, neki minden ilyesmije van.
  – Akkor szeretném, ha most nekiállnál, mert rengeteg dolgom van még ma délután.
  – Keylogger? – kérdezte Maszat fél perc múlva. – Az van egy pár. Neked persze olyan kell, aki úgy elbújik, mint egy vírus. Sőt még jobban, mert víruskergető is van a gépen, az se csaphatja kupán, mi? Te öreg, figyelj már, mit nyomjunk Nimbyéknek? Valami masszív cucc kéne, Masszív gépére, muhahaha!
  Kissy vigyorogva kivett egy krumplikrokettet.
  – Valamelyik dll-t kéne meghekkelni a core-ban – vélte Shrek.
  – Túl nagy meló, ez most azonnal kell – felelte Nimby. – Pierre máris vinni akarja a gépet.
  Shrek sóhajtott.
  – Nem tudtátok volna ezt reggel megbeszélni? Együtt megcsináltuk volna.
  – Bocs – szólt bele Pierre –, sziasztok. Csak mostanra lett meg a döntés, hogy ki kell engedni a pasast. Egy-két nap és kint lesz.
  – Akkor van még időnk…
  – Sajnos ezerfelé kell rohannom. Sokat segítene, ha most elvihetném.
  – És csak te viheted?
  – Gyakorlatilag igen. Tudod, lezárt lakást kell fölnyitni, engedélyek, jegyzőkönyvek…
  – Oksesz, ne is folytasd – mondta Maszat. – Nimby, figyelj már, tudsz javascriptben keyloggert írni?
  – Tudok, ha megmondod, hogy kell. De hova tegyem?
  – A krómot kell megfúrni. Van egypár finom cuccos benne. Az egyik bővítés kódjába berakod, a pofa az életben nem fogja…
  – Kivéve ha letölt egy update-et – akasztotta meg Nimby a szaki gyorsan pergő szavait.
  Kis csend a telefonban.
  – A srácnak igaza van – szólalt meg Shrek –, nemhiába eszi azt a rengeteg sajtot. Ide profi cuccos kell, akit nem kap el a vírusevő és nem ír felül az első automata update. Figyelj, van az a stuff, tudod…
  – Ne már – mondta Maszat. Kissynek előrehajlott a füle a nagy figyelemtől.
  – Mondjál jobbat, öreg! Mert eddig annyit játszottál, hogy bent vagy a böngiben, már ameddig, de még ki is kell hozni az adatokat. A tűzfalat átviszed, de az első packettel megcsap a kergető.
  – Utálom, amikor igazad van – felelte Maszat.
  – Akkor add oda Nimbynek a stuffot, én visszamegyek a RAID-ekhez, mert egyszer ezzel is el kéne készülni.
  – Nem adom – felelte Maszat, amitől Kissynek tátva maradt a szája.
  – Hogyhogy nem? – kérdezte Nimby.
  – Bocs, öreg, de ez nagyon ütős cucc. Nem mondom meg, honnan újítottuk, akkor se, ha már nem lesz ott a zsaru, de ez már majdnem féreg. Nagyon állat. Azt csinálsz a fej gépével, amit akarsz, és nem is sejti. A víruskergető se nyal bele. Otthon titkosítva raktuk le, nehogy valami kissrác megtalálja és összevagdossa vele az ujját. Úgyhogy dugd föl azt a gépet, router nélkül, indítsd föl és csak az IP-címet mondd, a többi az én dolgom.
  – Okéság – mondta Nimby, felpattant és kiviharzott a telefonnal.
  Ők egymásra néztek. Kissy megnyalta a szája szélét és vérszomjas képet vágott. Masszív olyan csapdába sétál bele, ami még nála is masszívabb!
  – Nem vagyok egészen nyugodt – vallotta be Pierre kis csend után. – Ezek a fiúk igazán lelkesek, de ha valami törvénytelenséggel kapjuk el az emberünket…
  – Ugyan – legyintett Françoise –, ne aggódj. Angyali srácok, csak nem csípik a shindyket. Shreknek apró kisshrekjei vannak odahaza, és Maszat is imádja a gyerekeket.
  – Nem tűnt föl rajta.
  A zseb nevetett.
  – Persze hogy nem, a világért sem ismerné be. Csorba esne a hírnevén, hogy ő egy marcona komputerszaki. De hát én gyerek vagyok, észreveszem, ha szeretnek.

Kissy bizalmatlanul méregette Vanessát, és egyáltalán nem tetszett neki a látvány. A mikrót ez nem zavarta. Nyugodt mozdulatokkal elindult, gyorsított, elment a sarokig, ott nagy ívben visszakanyarodott és megállt előttük.
  – Ennyi az egész. Tessék, ki kezdi?
  Csend volt. Kissy remélte, hogy valaki más jelentkezik, és nem neki kell. Ugyanakkor tudta, hogy teljesen mindegy. Előbb-utóbb neki is ki kell próbálnia. Nem is tűnt nehéznek. De Vanessa tele volt biztonsági felszereléssel. Térdvédő, könyökvédő, csuklóvédő, és persze bukósisak. Kissy jól emlékezett arra a napra, amikor megtanult korcsolyázni. Minden biztonsági felszerelésük a télapósapka volt, pedig a jég is éppen elég kemény volt. Tapasztalta. Azóta sem érti, miért nem különítenek el egy kis területet a kezdők számára, puhább jéggel.
  Most ugyanezt aszfalton, ami még keményebb? Sokkal veszélyesebb körülmények között? Mert ha ennyi mindent kell magukra csatolni, az azt jelenti…
  – Kissy!
  Riadtan fölkapta a fejét.
  – Ne álmodozz – intette Vanessa –, tedd föl a sisakot, szerelkezz, egérke, rajta!
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – Én is tudom – bólintott a kislány. Pedig Kissy maga se tudta.
  Mellettük Chantal már a csuklóvédőit csatolta föl, s kezdett belelépni a korcsolyacipőkbe. Kissy sóhajtott és indult a holmijáért.

A délvidék egerei egészen váratlanul szedték elő a csomagjukból a teljes görkorcsolya-felszereléseket. Mindenkinek mérete és ízlése szerint, tíz készletet. Elke úgyse bírja ki, hogy ne vetessen magának ő is, rég megtanul már menni vele, mire legközelebb eljön.
  A Masséna téren jött az ötlet még tegnap, a D’Aubisson lányok ott jártak, s egy csapat görkorcsolyás srác száguldott el mellettük. Két perc alatt rájöttek, hogy a Jerrynek erre is szüksége van, és mentek bevásárolni.
  A Jerry nem érezte úgy, hogy pont erre lenne szüksége.
  – Ugyan már – mondta ki anya, amit ők maguk is gondoltak –, hogy akarjátok a shindyt görkorcsolyán üldözni? Mire ezeket fölcsatoljátok, árkon-bokron túl jár.
  – Motorbicikliket is vettünk – felelte Niala –, pedig ha kocsival megyünk a helyszínre, a motorok nem teremnek ott. A Szárnyacska pedig nem segít a Crux ellen. Nincsenek tökéletes megoldások, Marie néni, csak részmegoldások vannak.
  Tegnaptól máig Vanessa megtanult görkorcsolyázni, hogy őket is taníthassa. De hát neki könnyű, gondolta Kissy, helyet foglalva az egyik utcára vitt széken, hogy fölcsatolja kerekeit. Ha egy nap karra csatolható szárnyakra tennének szert, a mikró egyből felröppenne velük.
  – Ügyeljetek az egyensúlyra – vezényelt Vanessa, szálegyenesen állva nyolc kis gumikerekén. – De ne feledjétek, hogy esni is megtanultatok. Kissy, Martin, elkészülnétek végre?
  Kissy sóhajtva bekattintotta az utolsó csatot. Egymásra néztek az egerével.
  „Bolond” – mondta Kissy tekintete.
  „Bolond” – értett egyet Martin tekintete.
  „De szeretjük.”
  „Nagyon is.”
  Föltápászkodtak és megpróbáltak talpon maradni. Kissynek elsőre majdnem öt másodpercig sikerült, aztán visszacsüccsent a székre.
  – Nem rossz, egérke – mondta közben mesterük Françoise-nak. – Csúsztasd a lábad, és fokozatosan gyorsíts.
  Elhúztak Kissyék előtt, Françoise gurulva, Vanessa szinte száguldva. Aztán a zseb éppen Kissy előtt elvesztette az egyensúlyát. A bal oldalára esett, ügyesen összegömbölyödve, ahogy tanulta. Áthengeredett a fején és ülve maradt.
  – És most? – kérdezte.
  – Mi az, hogy „és most”?
  – Hogy fogok fölállni innen?
  Vanessa csípőre tette a kezét, s visszakanyarodott a kislányhoz.
  – Ahogy általában szoktál, csak most kerekek vannak a talpadon. Támaszkodj meg és emelkedj föl.
  – De kimegy alólam a kerekem és az orrom lyukat üt az aszfalton – magyarázta a zseb.
  Vanessa elnevette magát.
  – Rá se ránts. Elég kicsi az orrod, akkora lyuk nem fogja zavarni a forgalmat.

A festés miatt nomád körülmények között aludtak – de eszük ágában se volt nomád körülmények között étkezni. Hogyisne. Már vacsorára is eredeti Vanessa-féle szendvicseket ettek, bejegyzett védjegy, szerzői jogvédelem alatt. Másnap ebédre pedig igazi Vanessa-kaját ígért a mester. Hogy az mi lesz, arról fogalma sincsen, közölte. Ráér akkor kitalálni, amikor hozzálát kuktáival.
  Reggelinél Nimby elmesélte Jack és Huhu legújabb leveleit. Sajnos nem tudnak fényképeket küldeni a hétvégéről, Jack összes képe használhatatlan, Huhu meg egyáltalán nem is fotózott, nem volt nála gép. De úgyis el kellene maszkírozni a kislányokat, saját magukat meg pláne, kész lebukás, ha egyszer rossz kézbe kerülnének. Páran eléggé morogtak, nekik Huhu azt felelte, hogy a gyerekeket nem fotózni kell, megmondta, hogy mit kell velük csinálni helyette, és ha legközelebb elkapnak pár gyereket, jöjjenek el a többiek is.
  Jack és Huhu leveleit madame Morillon írja a Jerry adatbázisának felhasználásával, a két shindy gépének pontos másolatairól. Egy pici irodában vannak elhelyezve, mindkettőn tábla a „tulajdonos” nickjével és valódi nevével, mellettük egy tonna kinyomtatott infó. Az iroda mindig zárva van, idegeneknek belépni tilos.
  Nyolc óra ötvenkor Aranyos írt pár sort, tartalmilag nem volt bennük semmi különös. Az egerek nem olvasták, nem kértek értesítést a Crux leveleiről. Nimby szokta naponta átnézni a forgalmat, és beszámol arról, ami említést érdemel.
  Aranyos leveléről nem tőle értesültek. Kilenc óra tízkor telefonált Pierre.
  – Hát úgy néz ki, megvan Aranyos.
  Kissy érezte, hogy a füle pörögni kezd a festősapka alatt.
  – Húsz perce küldött egy levelet, és elfelejtette titkosítani az IP-címét.
  – Hol van?! – vakkantotta Vanessa, és tett egy lépést az ajtó felé.
  – Liège-ben. A főnököm most beszél a belga kollégákkal, valószínűleg oda is utazik. Egyelőre ennyit tudok mondani. Majd hívlak, sziasztok!
  – Hogy lehet elfelejtse titkosítani IP-címét? – képedt el Elke, aki persze ott volt velük a netbookban.
  – Úgy – mondta Nimby –, hogy az adatok ilyenkor óriási kerülőt tesznek, átmennek a jó zsúfolt proxyn, tehát nagyon lelassul minden. Nem tarthatod folyton bekapcsolva, mert ősz szakállad nő. Akkor kapcsolod be, amikor kell. Hát ő most elfelejtette. Vagy azt hitte, hogy be van kapcsolva, de a program csődöt mondott…
  – Megvan az ebédünk – suttogta Françoise átszellemülten. – Vanessa, tudsz jó shindyrecepteket?
  – Amennyit csak akarsz – nevetett a mikró –, de most inkább hozd a mintás hengert, essünk neki ennek a falnak.

De az ebéd mégsem shindyből készült. Délben Vanessa kijelentette, hogy most már nem vár tovább, ha Pierre eddig nem hozta el Aranyost, akkor ma már nem eszik meg. Kér egypár kuktaegeret és irány a konyha. Kissy és Jennifer jelentkezett. Bemasíroztak az alagsori fürdőszobába, a festékfoltos köpenyeket és sapkákat bedobálták a kádba, már ázott egy adag a hígítóban. Aztán alaposan megmosták a kezüket, végignézték egymást, nincs-e festék valakin – csupa sötét színű holmit vettek föl, kéket, zöldet, barnát, amin jól látszik a festék –, aztán fölbaktattak a konyhába.
  – Cin-cin? – érdeklődött útközben Jennifer.
  – Csirke, rizs meg saláta – felelte séfjük.
  A két kukta egymásra nézett. Ezek a szavak bármit jelenthetnek Vanessánál.
  – Jól van – mondta a mikró a konyhába lépve –, van a hűtőben egy tonna csirkemellfilénk, kell fokhagyma, barna cukor és olívaolaj. – Jennifer már indult is a kamrába. – Te pedig, egérke, hozz nekem rizst, azt a hosszú szeműt, répát, zöldbabot, hagymát.
  Kissy szalutált és ment. Jennifer éppen a csirkés kosarat hozta ki a kamrából. Besurrant mellette a növényekért. Végre megtudja, mire kell a barna cukor. Amikor a mikró megvette, nem volt hajlandó megmondani.
  Míg ők szállítottak, mesterük beöltözött előírásszerűen, aztán bekapcsolta a sütőt és bezsírozott egy nagy sütőedényt.
  – Egy önként jelentkező vágja apróra a fokhagymát, tizenkét gerezdet. Vékony szeletekre. Egy másik önkéntes párolja meg olajban. Én addig csinálok húslevest, az kell a rizshez.
  Jennifer maga elé húzta az első gerezd fokhagymát, amint Kissy megtisztította, és gyakorlott mozdulatokkal szeletelni kezdte. Kissy is kést ragadott és munkához látott. Két szorgalmas, csendesen sírdogáló kisegér.
  Szerencsére gyorsan megvoltak vele. Jennifer megpárolta, aztán átadta Vanessának, aki összekeverte a barna cukorral. Kissynek eszébe jutott a méz és a mustár, és biztos volt benne, hogy séfjük tudja, mit csinál.
  A csirkemellek már a tálban feküdtek. Vanessa kanállal szépen elterítette rajtuk a cukros-fokhagymás keveréket, megsózta, megborsozta és betette a sütőbe.
  A kockából készült húslevesbe beletette a rizst, a zöldbabot, a répát és a hagymát. A répát Jennifer fölszeletelte, a hagymát Kissy halkan zokogva apróra metélte. Persze most is alkalmazta a régi trükköt, hogy a hagymát először is félbe kell vágni, a vágási felületeket pedig papírral megtörölni, így sokkal kevésbé csíp – de azért így is éppen eléggé.
  Vanessa megolvasztott némi vajat, beleöntötte az edénybe, sót és vizet adott hozzá, és bólintott.
  – Hozzatok nekem kígyóuborkát, joghurtot, mentalevelet, citromlevet és őrölt köménymagot.
  Már ugrottak is. Vanessa ritkán, egyre ritkábban mondott mennyiségeket a nyersanyagokhoz. Annyit hoznak, amennyi van, vagy amiből sok van, abból egy dobozzal, flakonnal, akármivel. Ha marad, visszaviszik, ha nem elég, hoznak még. Vanessa érzés alapján adagolta a hozzávalókat, a legritkább esetben mért ki valamit, inkább csak berakott valamennyit a tálba, szemügyre vette és eldöntötte, hogy kell-e még.
  Az uborkát meghámoztatta velük, kettévágatta, a magos részét kivájatta. Közben egy nagy keverőedényt teleöntött joghurttal, beleszórta a fűszereket, némi cukrot és kevergetni kezdte.
  – Jól van, egérkék. Kockázzátok föl az ubit, ezt keverjétek össze rendesen és öntsétek rá, képezzen szép bevonatot az uborkán. Én ránézek a rizsre.
  Fura kaja, gondolta Kissy, de biztos, hogy finom. Vanessa minden receptet megbeszél Isabelle nénivel, esetleg Marie-val, a szakácsnővel. Marie is remekül főz, Isabelle néni ízlése és elvárásai szerint, és mindketten pontos útmutatásokat adnak a kislánynak, hogy kell elvégezni egyes műveleteket, mire kell ügyelni.
  Vanessa rengeteget beszélget konyhaművészetben jártas ismerőseivel, és állandóan tanul valamit. Ezt a hagymás trükköt is ő hozta a csapatba évekkel ezelőtt, azóta valamivel kevesebbet sírnak hagymaszeletelés közben.
  Kissy néha eltöprengett, vajon mi lesz a mikróból. Biztos volt benne, hogy szép karriert fog befutni, Niala is milyen régen… persze, amikor betörtek a pornóárushoz, akinek a pincéjében Martinnek megsérült a lába, akkor mondta Niala, hogy ha kell, ők ketten kártalanítják majd az alapítványt. Vanessával. Vagyis a kislány őszerinte is jól fog keresni.
  De mit csinál majd vajon? Szakácsnő biztosan nem lesz. Egy nagy étterem séfje, akinek száz kukta dolgozik a keze alá… az már talán. De nem, mégse. Szeret főzni, de alkalomszerűen. Kikapcsolódásként.
  Zenész se lesz. Ahhoz olyan sok gyakorlás kellene, amihez neki nincsen türelme. Leül a szintihez, játszik öt percet vagy két órát, ahogy éppen kedve tartja, és lehet, hogy aztán egy-két napig nem nyúl a hangsz…
  – Kissy!
  Fölkapta a fejét. A mikró állt előtte, akiről mostanáig morfondírozott. Lepillantott. A tálban szépen elrendezve feküdt az uborka, leöntve a joghurtos keverékkel.
  – Megint elábrándoztál – világosította föl Vanessa teljesen fölöslegesen. Ezt magától is tudta. – Elmondom újra: tálalhatunk.

– Nahát, indiai kaja – mondta Martin, amikor hozzáláttak, Kissynek pedig megrebbent a füle. Hát persze. Azért volt fura ez a kaja, mert indiai. Ő ritkán eszik indiait, Martinnek egy ideje alábbhagyott ez a szenvedélye, és régebben is inkább étteremben evett indiait, de többnyire Kissy nélkül. Egyszerűen így jött ki a lépés. De milyen jó ötlet volt Vanessától, hogy most ezt találta ki. Mert ráadásul finom is.
  A negyedik falatnál tartottak, amikor apa hazaért. Egyenesen bejött a konyhába és szigorúan rászólt Vanessára:
  – Ott maradsz!
  Pont mint Suzyre, és csak aztán mondta, hogy sziasztok. A kislány csakugyan félig fölállt már, de most visszaereszkedett és láthatóan dohogott, amiért nem szedhet apának a kajából. De hát apa elég nagy már hozzá, hogy egyedül tálaljon magának. Kezet mosott, helyet foglalt Kissyvel szemben, megkóstolta a rizst és helyeslően bólintott.
  – A séfegér megint remekelt. No, eldöntöttétek már, hogy megépítitek-e nyáron a kis házat?
  A vállukat vonogatták. Dehogyis döntötték el. Jó lenne, persze. De Beaulieu-be menni is. Vagy akár végigautózni megint az országon Tomékkal és a szörnyeteggel.
  – Csak mert hoztam egy meghívást a nyárra.
  Kissy igyekezett érzékeltetni, hogy az ő helyén most egy nagy piros kérdőjel eszi a csirkét. Többfelől kérdések röppentek: hová, mikor, kitől.
  – Amerikába – felelte apa. – Két hétre. Lesz egy beruházásunk egy ottani céggel, és meghívtak családostul. Erre azt mondtam, nekem tizenegy gyerekem van. – Kissy a szeme sarkából hirtelen kigyulladó fényességet pillantott meg. Ott ül Vanessa. – Megkérdezték, mekkorák. Elmondtam, aztán persze azt is, hogy honnan lettek. Az üzletfél el volt bűvölve és kijelentette, hogy mind a tizenegyet várják.
  Kis csend lett. Az egerek büszkén néztek össze. Már világhírűek.
  – Ott született Tom és Jerry – cincogta Françoise áhítattal –, sőt Miki egér is. Ott a helyünk.
  – Hatalmas ország – suttogta Chantal –, rengeteg shindyjük lehet…
  – Gee whiz – mondta Jennifer amerikaiul; Kissynek sejtelme se volt, mit jelenthet. – És merrefelé lakik ez az úr?
  – Azt mondta, San Francisco közelében.
  – Frisco, wow. És elfogadtad a meghívást?
  – Megkockáztattam. Hátha nem dobtok a cicák elé…
  Nem dobták. Éljenzésben törtek ki, és elénekelték a Tom és Jerry főcímzenéjét.

Andante dairy picolo. Édeskés-savanykás, tavaszi jellegű sajt, gyártják a kaliforniai Petalumában. Ashed tomette. Hamuval borított kecskesajt, krémes fehér belseje és mogyorós íze van. Gyártják a kaliforniai Willitsben…
  Persze hogy megvolt nekik A sajtok nagykönyve. Tavalyi kiadás. Nimby szerint a modern, művelt egér ismeri a szakirodalmat, lépést tart a legújabb eredményekkel. Sajtipar, kérdezte apa. Sajtművészet, felelte Vanessa. A sajtkészítés is művészet, de a felhasználása még inkább. Mario sokszor negyedórákon át vizsgálgatja a sajtféléket egy-egy rendelés előtt, latolgatja, hogy mihez mi illik, nemcsak a család fogyasztására, a panzió konyhájára is. Mert a vendégnek olcsó, de jó étel dukál.
  Kissy régóta ismerte Girottiék elveit. A panzió hasznának fő forrása az, hogy igyekeznek mindig kiadni minél több szobát és a lehető legolcsóbban megszerezni a nyersanyagokat. De vacak árut nem vesznek, az éléskamra tartalmának legalább a feléből azért kapnak engedményt, mert évek óta vásárolnak nagy tételben ugyanott. Inkább a vegyiárun spórolnak, főleg a tisztítószereken, mert abból a legolcsóbbtól is tiszta lesz az edény, az ágynemű vagy a padló, a vendéget pedig nem érdekli, hogy mit használnak.
  Isabelle néni szerint a vendégek nyolcvan százaléka imádja a konyhájukat. Tizenöt százalék csak jónak, elfogadhatónak tartja, és van öt százalék, akiknek nem tudnak a kedvére tenni. Más az ízlésük. Megesik néha, hogy egy-egy vendég – főleg gyerek – annyira nincs kibékülve a panzió konyhájával, hogy még a szobaárban foglalt reggelit sem szolgálják fel neki, és visszaadják az árát. Ilyenkor a vendég, illetve a szülei nagyon elégedettek, és ez többet ér, mint az a pár euró. Mario azt szokta mondani: egy elégedett vendég nulla és tíz közötti további vendéget ér. Mert lehet, hogy sose tér vissza és az ismerősei se jönnek el, de megesett már, hogy tízen is hivatkoztak ugyanarra a korábbi vendégre.
  Vendégek… A panzió vendégei közt is akad egy-kettő, aki szétviszi a hírt a világban, hogy Beaulieu-ben kisegerek élnek, akik levadásszák a pedofilokat. De most majd ők lesznek a vendégek San Franciscóban, és ott is megalapozzák hírnevüket. Amerikában minden sarkon belebotlik az ember egy maffiózóba, ezt mindenki tudja, aki néz filmeket. Hát majd visznek Nimbuszt magukkal.
  Aztán jöhet Japán és Ausztrália, és jövőre a Szaturnusz!

– És mi van a neuillyi pasassal? – kérdezte Kissy.
  – Nem tudom – felelte Pierre. – Azt az ügyet nem én viszem.
  – Hanem ki?
  – Fogalmam sincs. Artois kiosztotta valaki másra, innentől nem az én gondom. Elég fejfájást okoznak nekem a ti klubtagjaitok.
  – A neuillyi pasas is a mienk – felelte Kissy ellentmondást nem tűrően. – Emlékszel a képekre?
  – Jobban, mint szeretnék.
  – A pasas kikészített bundájára akarok lépni, amikor fölkelek az ágyból – jelentette ki Kissy, és a Százasra gondolt. Milyen rég is volt már. A Százas azóta hozzászokott a börtönkoszthoz.
  – Akkor miért nem hívod föl Artois-t és beszéled meg vele?
  Kissy pislogott.
  – Ez még nem jutott eszembe.
  – Pedig kézenfekvő. De most le kell tennem. Majd beszélünk. Szia!
  Ebben a szünetben Kissy már nem telefonálhatott, a következőben pedig Artois foglalt volt. De földrajzóra után sikerült elérnie.
  – Egyelőre nagyon keveset tudunk – mondta a főfelügyelő. – A lakás megvan, nemcsak az ablak látószöge alapján, de az a szoba mindmáig ugyanúgy is van bebútorozva. Csakhogy a bútorzat már tíz éve nem változott, és a tulajdonos hölgy kiadja azt a lakást. Többnyire csak pár hétre… százával voltak bérlői. Teljesen kétségbe ejtette, amit megtudott; magukat a képeket nem mutattuk meg neki… A kollégám jelenleg a bérlők névsorát böngészi és igyekszik megtudni róluk mindent.
  Kissynek be kellett érnie ennyivel, de csak a következő szünetig. Angolóra alatt jött rá, mit kell tenniük, és óra után azonnal hívta a főfelügyelőt megint. Artois töprengett egy kicsit, aztán azt mondta, miért is ne, de kell hozzá a tulajdonos is, majd elküldi a telefonszámát.
  A szám perceken belül megérkezett, Artois alighanem az a típus, aki annyira elfoglalt, hogy vagy azonnal megcsinál valamit, vagy elfelejti. Kissy bólintott és földrajzórára menet továbbküldte a Jerrynek az adatokat egy kérdéssel: mitévők legyenek?

– Jó napot, madame Rapons, Françoise Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Artois főfelügyelőtől kaptam a számát.
  – Igen? – kérdezte az idős hölgy hangja. – Mit óhajt?
  – Szeretnék találkozni önnel és megnézni azt a bizonyos lakást a szállodával szemközt.
  – Hát kérem… én nem tudok odamenni…
  – De megengedi, hogy én odamenjek, asszonyom?
  – Kérem… ahogy kívánja… illetve… várjon egy percet.
  Kissy várt. A suli folyosóján állt, egy falmélyedésbe húzódva, és a faliórát leste. Még öt perc a szünetből. Az utolsó órájuk matek.
  – Halló?
  – Itt vagyok, madame.
  – Mondja, itt tud lenni úgy egy óra múlva?
  – Sajnos csak több mint egy óra múlva tudok elindulni, asszonyom.
  – Ó, az még jobb. Tudja, hol van a Bellerive-lakótelep Puteaux-ban?
  Kissy elmosolyodott. Hogyne tudná. Ezer éven át volt neuillyi lakos. Ha az utcájuk végén kinézett a Szajnára, a Puteaux-szigeten túl pontosan azt a lakótelepet pillantotta meg.

Egy óra múlva már lobogó fülekkel motorozott végig a tavaszi fényben úszó rakparton, a fasor zöld-arany árnyékában, ami egészen olyan volt, mint a panzió kertjének színei. Különféle dallamokat dudorászott, amíg el nem érte célját, egy sokemeletes lakótelepi házat, mellékutcák szövevényén át. Lezárta a motort, levette sisakját – hogy is loboghattak volna a fülei, csak jól hangzott – és besétált a házba.
  Madame Rapons a harmadikon lakott. Fél percen belül ajtót nyitott és meglepően fiatalnak tűnt a hangjához képest.
  – Madame Rapons – kezdte Kissy kicsit zavartan.
  – A rendőrségtől, ugye? Már várja magát – felelte a hölgy, ezzel megmentve őt attól, hogy be kelljen ismernie tévedését.
  Az igazi madame Rapons a nappaliban várta, egy karosszékben. Csakugyan nagyon öreg volt.
  – Jó napot, kedves. Jöjjön, kerüljön beljebb.
  Kissy besétált a szobába, behúzva farkincáját és nagy füleit. Nem mintha bármit is ért volna az álcázás. Pontosan látta, milyen állat fekszik a hölgy ölében. Aludt, vagy legalábbis csukva volt a szeme. De bármikor megérezheti az ő szagát és besúghat asszonyának mindent.
  No sebaj. Van nála fegyver.
  Már kinyitotta a száját, amikor újabb élőlény jelent meg jobbról, éppen akkor állt fel. Egy öltönyös férfi.
  – Jó napot, asszonyom… uram. Françoise Chaton vagyok… a hölggyel már beszéltünk telefonon.
  – Említette – lépett közelebb a férfi. Harmincasforma volt, korán kopaszodott, és volt valami gyanakvás az arcán.
  – Az unokám, Georges – mondta madame Rapons. – Szerettem volna, ha ő is jelen van. Ugyanis ügyvéd.
  Kicsit megnyomta az utolsó szót. Kissy válaszolni akart, de az ügyvéd megelőzte.
  – Ön nagyon fiatal, ha megengedi. Szabad tudnom, mi a rendfokozata?
  Kissy elmosolyodott.
  – Én nem vagyok rendőr, uram, ez félreértés. Egy polgári alapítványtól jöttem.
  – Artois felügyelőre hivatkozott, ha jól értettem – felelte a madame.
  – Igen, asszonyom – nyújtotta át Kissy az igazolványát. – Mi nyomozunk az ön lakásában történt bűnügyben.
  A férfi az igazolványért nyúlt; Kissynek megkésve jutott eszébe, hogy a hölgy talán nem is tudja szemüveg nélkül elolvasni. De az illem akkor is azt diktálta, hogy neki adja. Az ügyvéd átvette és figyelmesen tanulmányozni kezdte.
  – Artois úr csak annyit mondott, hogy egy gyermeket bántalmaztak a lakásomban – mondta madame Rapons. – Ön tudja, mi történt?
  – Igen, madame. Ami azt illeti, én magam ismertem fel a helyszínt, vagyis a szálloda homlokzatát a szoba ablakán át.
  – Tehát mi történt végeredményben?
  Kissy úgy döntött, ha kérdezték, válaszol. A hölgy idős és beteg, de nem fogja a kedvéért szépíteni a tényeket. El akarja fogni azt a shindyt.
  – Megerőszakolták, madame. Többször és többféleképpen.
  – Szent Isten – motyogta a hölgy. – Mekkora… mekkora gyermek volt?
  – Öt-hat éves kislány, amennyire meg tudtuk állapítani.
  Madame Rapons elszörnyedve mormogott valamit, Kissy pedig Elkére gondolt, aki éppen előző nap ígért borzasztó verést pontosan ennek a shindynek. Nem sokkal korábban látott pár régi Bud Spencer és Terence Hill-filmet (amik náluk családi darabnak számítanak, hiszen Terence Hill igazi neve Mario Girotti, akárcsak Marióé, és róla nevezték el a panziót), és az egyikben volt egy pasas, aki folyton kapott egy-egy hatalmas pofont, és olyankor kiköpte egy fogát. Elke megígérte, hogy a shindy több fogat fog kiköpni, mint ez a pasas, legalább negyven-ötven darabot, és nem érdekelte, hogy senkinek nincsen ennyi foga.
  – Kisegér már tanulta negatíf számokat – jelentette ki. – Shindynek maradik mínusz tíz-tizenöt fogája, és kész. Masszívnek csak meglazítottalak fogáit, de ez a shindy rossz helyre tette lót, amikor hagyta lefénykép csinál magáról.
  – Rossz lóra tett – javította ki Françoise.
  – Én is azt mondtam. Pasas volt mennyi, mikor kislányat disznólkodta, ötven? Nem akarom látni ötvenegyedik szülinapját megérje szabadlábra. Beszéltem, uff.
  – Ez borzasztó – mondta az ügyvéd az igazolványnak. – Azért megenged egy kérést?
  – Parancsoljon.
  – Láthatnék egy valódi igazolványt is? Mert ez itt – nyújtotta vissza – inkább valamiféle játék.
  Kissy meglepve vette át az igazolványát, egy pillanatra még ki is nyitotta. Belepillantott. Csakugyan. Hiszen ezeket az alapítványi igazolványokat Nimby csinálta nem sokkal a Jerry létrejötte után. De azóta úgy használják őket, mintha a köztársasági elnök írta volna alá az összeset. Vagy a pápa. Vagy a dalai láma. Vagy akár maga Vanessa, személyesen. A zsebeknek is van, mindegyiküknek van. Nimby valamikor csinált tartalékokat is, ha elvesznének. A Vilma és a Béni bázis páncélszekrényében egy-egy teljes készlet van.
  Mialatt mindezeket végiggondolta, kihúzta a cipzárt az övtáskáján, kivette a tárcáját, kinyitotta és kivette belőle a személyi igazolványát, anélkül hogy lepillantott volna. Végig az idős hölgyet és az unokáját nézte. No meg a macskát.
  Csak azért is a hölgynek adta ezt az igazolványt is. Az unoka ezúttal nem nyúlt érte, a nagymama fölé hajolva elolvasta az egyik, majd a másik oldalát.
  – Hm – mondta kisvártatva.
  Kissy tudta, hogy ez minek szól. A születési dátumának. De hátha beéri ezzel a hümmögéssel.
  Nem érte be.
  – Tehát még tizenhét éves sincs – állapította meg. – Megtudhatnám, hogy miért éppen magát küldte az alapítványa?
  – Mert éppen én értem rá, uram – közölte Kissy, alig csípősen. Egy Jerrynek mindenre van válasza. – Jöhetett volna valamelyik tizenkét éves tagunk is. De én jöttem.
  – Úgy. Felnőttek is vannak a maguk alapítványában?
  Kissynek egy szempillantás elég volt, hogy elcsodálkozzon: mindenki más az ő helyében méregbe gurult volna, amiért gyereknek tartják, de ő még örül is neki. Mert amíg vannak felnőttek, akik gyerekszámba veszik, addig a shindyk között is akadhat, aki bukik rá.
  – Vannak, monsieur Rapons – felelte, bár fogalma se volt a férfi családnevéről. – Még ügyvéd is akad köztünk. Idősebb, mint maga.
  A férfi arcán mosoly suhant át az utolsó szavakra.
  – Csakugyan? Esetleg a nevét is elárulja? Hátha ismerem.
  – Alig hinném. Toulonban praktizál, doktor Auguste Jourdainnek hívják.
  Az ügyvéd nagy szemekkel nézett rá.
  – Ez meglep. Ugyanis ismerem a nevét, bár csak az írásai révén. De ő egész más területekkel foglalkozik.
  – Bizonyára. Nekem fogalmam sincs róla, hogy mivel foglalkozik, de a fia egyik alapító tagunk, ő hozta hozzánk.
  Közben átvette és elrakta az igazolványát. Madame Rapons fészkelődni kezdett a karosszékben, ami nem kis aggodalmat keltett Kissyben. De nem, a cica nem nyitotta ki a szemét.
  – Kedves Georges-om, volnátok szívesek helyet foglalni? Fáraszt, ha fel kell bámulnom rátok.
  Kissy bólintott és letelepedett a hölggyel szemközti fotelbe. Az ügyvéd is odahúzott magának egy széket.
  – És fárasztasz ezekkel az igazolványokkal is – folytatta a madame. – Engem nem érdekel, hogy a kislány kicsoda és honnan jött. Az érdekel, hogy mit akar.
  – Ahogy kívánod, nagymama. Akkor hát, kisasszony, hallgatjuk.
  – Amint a telefonban is mondtam – Kissy továbbra is a madame-hoz intézte szavait –, szeretném megnézni azt a lakást. Fényképeket szeretnék csinálni, amiket majd összehasonlítunk a bűncselekményről készült képekkel.
  – Tehát lefényképezték? – kérdezte a hölgy döbbenten.
  – Igen, asszonyom. Pornóképek készültek a férfiről és a kislányról. De az arcok nem láthatók.
  – De hát ki… a fényképeket ki készítette?
  – Ezt nem tudjuk.
  – Ez is bűncselekmény – jegyezte meg az ügyvéd. – És bűnsegéd volt abban, amit a társa elkövetett. Mikor történt?
  – Nem tudjuk.
  – De nagyjából?
  – Annyit tudunk, hogy a képek januárban már léteztek, de a fényviszonyok alapján nem télen készültek.
  – Tehát több hónaposak.
  – Vagy akár több évesek, uram. Lehet, hogy a kislány felnőtt azóta. – Ha ugyan életben hagyták, gondolta, de ezt nem mondta ki. – Lehet, hogy a tettesek már nem is élnek. Engem az érdekel, hogy megtaláljuk őket…
  Ekkor a hölgy ölében kis mocorgás kezdődött, és Kissy azon kapta magát, hogy egy zöld szempárba bámul alig egy méterről. A szemek leplezetlen közönnyel néztek vissza rá, sőt inkább keresztülnéztek rajta, szerencsére.
  – No de ha így van – hallotta a hölgy hangját –, ugyan mit tehetünk ennyi idő után?
  Kissy kiszabadította tekintetét a zöld szemek fogságából. Ezt az öreg macskát különben is két ujjal elintézi, csak merjen egy rossz szót szólni.
  – Próbálkozhatunk, madame. Az alapítványunk négy éve harcol a pedofilok ellen, és ha valamit megtanultunk ezalatt, az az, hogy a legkisebb dologba is bele kell kapaszkodni, mert a megoldás sokszor a legváratlanabb helyről érkezik.
  – Értem. Mi a véleményed, kedves Georges-om?
  – Őszintén bevallva időpocsékolásnak tartom, nagymama.
  – A saját időmet pocsékolom, doktor úr – vágott vissza Kissy.
  – Attól tartok, az enyémet is fogja. Ismerem nagymamát: azt fogja mondani, hogy én is tartsak magával és legyek a segítségére.
  – Hát ha ilyen jól tudod – felelte madame Rapons –, akkor már indulhattok is. Kifelé menet pedig szóljatok a lánynak, hogy hozhatja a teámat. Viszlát, kedvesem, örültem a találkozásnak.
  Kissy megkönnyebbülten vett búcsút a zöld szemektől.

Az ügyvéd kocsijával mentek; Kissy rég nem csinált abból problémát, hogy beüljön egy idegen férfi kocsijába. Hiszen a legrosszabb, ami történhet, hogy nem cipeli el valami elhagyatott helyre, nem teperi le, nem adja el monacói leánykereskedőknek… és pontosan így is történt. Pár perc alatt megtették az alig néhány saroknyi utat, parkolóhelyet keresni tovább tartott. Útközben nem tudtak beszélni, az ügyvédet fölhívták peres ügyben. Hogy az ügy miről szólt, Kissy nem tudta, de nem is érdekelte. Másmilyen peres ügyre fájt a foga.
  Kiszálltak, a kapu előtt Rapons doktor megelőzte és kinyitotta neki, majd a liftajtót is, azzal az automatizmussal, amit a sokéves megszokás ad az embernek. Kissy mindkettőt biccentéssel köszönte meg.
  – Most valami külföldi lakik a lakásban – kezdte az ügyvéd még a parkolóban. – Valamilyen képzőművész.
  – Beszél franciául?
  – Nem tudom… sosem találkoztam vele. Nagymama említette most, amikor a rendőrség megkereste, de ő sem tudja a részleteket.
  Kissy talált egy hiányzó mozaikdarabot.
  – Ki intézi a lakás kiadását?
  – Egy ügynökség. Ők adták meg a rendőrségnek a korábbi lakók adatait.
  – Mindig ugyanez az ügynökség végezte?
  – Tudomásom szerint igen.
  Kissy bólintott; ezzel a mozaikdarabbal nem sokra megy. A lakók adatait majd elkérik Artois-tól. Nem mintha végig akarna látogatni mindenkit, aki több év alatt megfordult a lakásban. Dehogy. Az a legfontosabb, hogy kiderítsék, mikor készült a kép, és máris kiesik a bérlők egy része.
  Az ügyvéd csengetett be a lakásba és ő mutatkozott be az ajtót nyitó férfinak.
  – Jó napot, uram. Georges Rapons vagyok, a lakás tulajdonosa küldött. Elnézést, amiért zavarjuk, de szükségünk van a segítségére.
  Kissy bekukucskált az ügyvéd mellett. Hétköznapi, keskeny előszoba. A falon kis polc, pár apró dísztárggyal. Tekintete visszavándorolt a bérlőre. Negyvenesnek tűnt, rövidre nyírt szakálla volt, nagy, kíváncsi szeme. Kopott pólót viselt, ami valaha sötétkék lehetett, és valamilyen világosabb színnel békejelvényt festettek rá. A térdig érő, szakadt farmer is elég ócska volt. A pasas vagy nagyon szegény, vagy nagyon nagy művész.
  – Ért engem, uram? – kérdezte Rapons doktor.
  Vagy nagyon nagy, nagyon szegény művész.
  – Ó, persze… bocsánat… Artem Aszkarjan… fáradjanak be maguk.
  Egész jó volt a kiejtése. Ez örmény név, állapította meg Kissy. Ő pedig tud örményül. Volt egy örmény szomszédjuk még Neuillyben, tőle tanulta. Sok-sok éve, de ma is kitűnően emlékszik mindenre.
  – Parev – mondta, és belépett.
  – Hajeren khoszum jek? – lepődött meg a pasas.
  – Csak ezt az egy szót ismerem – vallotta be Kissy, s besétált a szobába.

A szoba pontosan olyan volt, mint a képeken. Kissy tekintete először az ágyon akadt meg, és viszketni kezdett a zsebében a kése nyele. De hát a bútor nem tehet semmiről. Odament hozzá, egy pillanatig valami nyomokat keresett rajta, de hát ez ostobaság. Rumli volt rajta, szétdobált párnák, francia újságok és néhány könyv, fura betűkkel. Nyilván örmény. Nem, ha bármi nyomra bukkanhat, akkor az nem az ágy, nem az asztalka… semmi olyan helyen nem lehet, ahol azóta a lakók naponta százszor megfogtak, átrendeztek mindent.
  A könyvespolchoz lépett, tanulmányozni kezdte. A polc jól látszik a pornóképek egy részén. Meglehetős rendetlenség van rajta, és most már sejti az okát. Ezt a lakást csak néhány hétre szokták bérbe venni. Nem vacakolnak azzal, hogy az utódaik számára különösebb rendet csináljanak.
  Elővette a telefonját, belépett a doboz megfelelő rekeszébe, kiválasztott egyet a képek közül. Ezeken a pasast és a kislányt lefestették, semmi kedvük nem volt őket bámulni. Pár pillanatig szemlélte a kép egy kinagyított részletét, aztán a polcra nézett, megcsóválta a fejét, keresett egy másik képrészletet. Próbált hasonlóságokat és különbségeket találni. Valamit, ami…
  Ebben a pillanatban egy ember lépett a háta mögé. Kissy villámsebességgel megpördült és rú…
  Valahogy sikerült lefékeznie a mozdulatot és visszanyerni az egyensúlyát. Az ügyvéd döbbenten állt előtte.
  – Izé… én… elnézést – motyogta Kissy.
  – Én csak…
  – Persze, semmi baj. Túl jók a reflexeim. Ne haragudjon.
  Megigazította a haját és megint a telefonra pillantott, majd a polcra. Nocsak. Azok a számjegyek ott… de ehhez ő túl kicsi egér.
  – Doktor úr, lenne szíves levenni azt a könyvet a legfelső polcról?
  – Melyiket?
  – Azt ott balra… amelyik félig látszik a doboz mögött.
  Az ügyvéd levette. Kissy tovább nagyította a képet, és összehasonlította a könyv gerincével. Egyezett.
  – Látja? Ez a könyv szerepel a fotón is.
  – Kérem – szólalt meg az ajtóban egy ideges hang –, az könyv nem az enyém. Már itt volt, én mikor jöttem. Szabad tudni, mit maguk keresnek?
  – Ó, hogyne, Aszkarjan úr – felelte Kissy. – Bocsásson meg. Önt senki nem gyanúsítja semmivel. De ebben a szobában bűncselekmény történt, és szeretnék minél többet tudni. Ez itt egy 2009-es brüsszeli telefonkönyv. Nézze – lépett a férfihoz és odamutatta a képet –, ez ugyanaz a könyv.
  – Látom. De mit ez jelent?
  – Azt, hogy a kép nem lehet régebbi, mint a kétezerkilences év. Azelőtt ez a könyv nem létezett.
  – De igen – volt a válasz. – Telefonkönyvek megjelennek kicsit előbb, mint mikor kezdődik új év.
  – Ez igaz – ismerte el Kissy. – De nézze csak… ez itt az ablak. Látja az erős fényt? Ez a kép nyáron készült. Szerintem 2008 nyarán még nem volt meg a 2009-es telefonkönyv.
  – Ahá, értem – bólogatott a bérlő széles mosollyal. – Hittem én azt mindig, Sherlock Holmes egy férfi.
  Kissy elvigyorodott.
  – Köszönöm. Sok éve gyakorolom.
  – Maga? Sok éve? Hiszen van maga még egészen fiatalka.
  És csak tíz centi magas, tette hozzá Kissy gondolatban.

A Jerry Alapítvány Helyszíni Kisegere ide-oda járkált a kis szobában, mindent aprólékosan áttanulmányozott, s a telefonját nézegette. Háta mögött a két férfi beszélgetett.
  – Ön mivel foglalkozik, monsieur?
  – Én iparművész vagyok. Formatervező. Csináltam tányérokat, pohárakat sokáig, meg dobozokat minden dolgoknak. De akartam most változtatni, és inkább csinálni gépeknek külső burkolatokat. Vállaltam állást itt, önök gyönyörű hazájában. Csak még nem van meg hozzá lakás is, és addig lakom ez lakásban. Monsieur csinál mit, ha szabad kérdezni?
  – Én ügyvéd vagyok. Nem olyan érdekes munka, mint az öné, de azért… tessék, Aszkarjan úr. Az irodám címe és telefonszáma. Sose legyen rá szüksége, de ártani nem árthat.
  – Köszönöm. Van ön nagyon kedves. Kisasszony lánya önnek és rendőr?
  – Dehogy. Csak az imént találkoztunk. Egy alapítványtól jött, és ebben az ügyben nyomoz.
  – Hallottam, micsoda ebben szobában történt. Rendőrök mondtak nagyon kevés informásziót, de… szörnyes emberek vannak, Rapons doktor úr.
  Szörnyes emberek, vigyorodott el Kissy. Ezt elmondja Elkének.
  Azért vigyorgás közben is dolgozott. Gombszerű orrocskájával beszimatolt az ágy alá és mögé, a polc melletti kis zugba, fotózott, és forrón remélte, hogy az őrangyala megmutatja neki, hol van valami nyom. De nem talált. Semmit.
  Sóhajtva fordult vissza a férfiakhoz.
  – Azt hiszem, mindent megnéztem…
  – Nem van több nyom, kisasszony? – bólintott megértően Aszkarjan. – Ne bánkódjék.
  – Azt már tudja, hogy tavalyelőtt nyártól kezdve kell keresni – tette hozzá Rapons. – Ez jelentősen leszűkíti a kört.
  – Igen – felelte Kissy tűnődve –, a tíz évből nyolcat kizárhatunk.
  Elbúcsúztak Aszkarjan úrtól, sok sikert kívánva formatervezői pályájához, és lementek a lifttel. Menet közben Kissy még mindig a képeket nézegette a telefonján. Valami nyugtalanította. Valami nem stimmelt.
  Akkor jött rá, amikor kilépett a liftből. Egy nő jött velük szembe, kikerülte Kissyt és bement a liftbe. Kissy az előtér közepén gyökeret eresztett lábbal, lenyűgözve bámulta a kapu kilincsét.
  Aztán sarkon fordult, a lifthez ugrott, de az már megindult fölfelé. Felrobogott hát a lépcsőn, és ráesett Aszkarjan csengőgombjára.

Az ügynökség a Vendôme tér mellett volt; Rapons doktor lemondó sóhajjal ült a volánhoz és vitte oda, hiszen ő a motorját a Szajna túloldalán hagyta, és lehet, hogy így se találnak már senkit a cégnél. De találtak, egy titkárnő még iratokat rendezett, és Rapons-éhoz hasonló sóhajjal állt neki megkeresni a lakás aktáját, amikor az ügyvéd igazolta magát és előadta kívánságát.
  Néhány perc keresgélés után meglett a válasz. Május tizedike. A fényképen azért más az ablak kilincse, mint a valóságban, mert május tizedikén az ablakot kicserélték bukóablakra.
  Ez pedig azt jelenti, hogy elvileg egyetlen nyár maradt, amikor azok a képek készülhettek: a tavalyelőtti. Elvileg. A gyakorlatban sajnos májusban vagy akár szeptemberben is lehetett még olyan erős a kinti fény, mint a képeken, de az ablak segítségével mégis kizárhattak még egy évet.

Tíz elképedt szempár kereszttüzében Kissy büszkén hátradőlt a kanapén és mutatóujját mögéjük téve meglengette füleit. Az egerek nevettek és ők is meglengették.
  – Sose vettem volna ezeket észre – ismerte be Nimby.
  – Mert férfi vagy – felelte Niala.
  – Nem baj, ha ennek részleteit inkább a húgoddal beszélem majd meg?
  – Szemtelen a kisegér – mondta Vanessa, de a szeme nevetett. Kissy jól látta, hála a Jerry-felület nagyszerű képminőségének. – Dolgozzunk, egérkék. Mit tudunk kihozni ezekből az adatokból?
  – Ja igen – élénkült meg Kissy –, van még egy adat. Aszkarjan úrnak mutattam egy egeret a telefonomon, és megkérdeztem, hogy mondják örményül. Muk.
  Kis csend, a csapat latolgatott.
  – Muk – ízlelgette Françoise.
  – Megmondtad, miért kérdezed? – pillantott rá Martin, kamera nélkül.
  – Dehogyis! Rapons úr már odalent volt, de most már ismerik egymást, és Rapons úr ismeri a nagyanyja macskáját. Nem vállaltam ilyen kockázatot. Megkérdeztem, megmondta, megköszöntem és eljöttem.
  – Jól csináltad – dicsérte meg Vanessa.
  Nevettek. Mintha bármit is számítana, hogy az az öreg, eltompult fogú macska mennyit tud. Nála még D’Aubissonék Macska Háromja is veszélyesebb, aki most éppen a nyolcadik hónapban van, emberre átszámítva, és minden szabadidejében a kismacska-bébiholmik katalógusait bújja.
  – Tehát van kilenc bérlőnk – nézett Nimby a listára, ami akkor már az egyik oldalsó képernyőjén volt. – Őket a rendőrség végignyomozza, nekem nincs sok kedvem utánuk menni a világ végére. – A bérlők közül négy külföldi volt, egy iráni, két egyiptomi és egy német. – Mit tegyünk mi, egérkék?
  Csend. Senki nem tudta.
  – Először is gondoljunk végig valamit – javasolta Vanessa. – Ha a tett idején X úr bérli a lakást, akkor ő van a képeken? Lehet. Ő készítette őket? Ez is lehet. De az is, hogy kölcsönadta a lakást egy havernak, aki nem kötötte az orrára, hogy mire kell.
  – Vagy betörősök is lehettek – vetette közbe Elke.
  – Ugyancsak bátor betörő, aki nekiáll gyerekpornózni a feltört lakásban – vetette közbe Angélique.
  – De nem lehetetlen – mondta Nimby. – Mondjuk tudták, hogy a bérlő pár napra elutazik. Tettenérésre semmi esély. A nyomokat eltüntetik, és ki áll neki egy bérelt lakást olyan alaposan ellenőrizni? Nem érdekli.
  – Sőt – tette hozzá Chantal – éppen két bérlő között is jöhettek, hisz többször volt kiadatlan a lakás, néha hetekig, nézzétek. Akkor senkinek nem szúr szemet, hogy másképpen áll a függöny, mint mikor elment hazulról.
  – Akár annál az ügynökségnél is lehet valaki – cincogta Françoise.
  – Persze – mondta Pi. – Csak mindezzel oda jutottunk el, hogy gyakorlatilag bárki bárhonnan lehetett. Ennyiféle variációt még a rendőrség se tud lenyomozni.
  – Nekünk attól még sikerülhet – jelentette ki Vanessa, büszkén föltartva gombszerű orrocskáját. – Nem ez lenne az első eset, amikor farkincahosszal verjük a nagyokos detektíveket.

De a következő, akit elkaptak, már megint nem shindy volt. Anne mesélte el a történetet, a főszereplő pedig dacosan állt mellette, fölszegte fejét és úgy nézett a kamerába, mint egy mini Vanessa.
  Kettesben sétáltak valahol az utcákon, amikor gyereksírást hallottak az egyik udvarból. Anne követte a megiramodó zsebegeret, és egy pasast találtak, aki éppen a fiát ütlegelte. Kicsi volt, talán hatéves. A pasas valami szitkokat kiabált és a fenekét verte. Elke odarohant és rákiabált, hogy hagyja abba, a pasas meg se hallotta, erre elkapta a karját. Akkor egy ideig üvöltöztek egymással, de ezt Anne nem ismételte el, közben a pasas a karját próbálta kiszabadítani, de nem tudta, úgyhogy odavágott neki bal kézzel. Persze nem érte el, mert Elke közben félkört tett körülötte és hátracsavarta a karját. A gyerek lecsüccsent a földre és ordított, Anne emelte föl és próbálta megnyugtatni. A pasas hátrarúgott, de Elke kitért az útjából és fenékbe rúgta.
  – Tökön rúgtam – szólt közbe Elke fensőbbséges nyugalommal. Most szólalt meg először az elbeszélés alatt.
  – Legyen hát – egyezett bele édesanyja. – A férfi hasra esett és fetrengeni kezdett a földön, Elke pedig rálépett a hátára és kiselőadásba fogott arról, hogy nem verjük a gyereket. Ekkor ért haza a felesége.
  Kissy érezte, amint a vigyor körbeöleli az arcát. A feleség természetesen a férje védelmére kelt, Elke pedig megverte őt is. A Jerryben nem él olyan szabály, hogy nőt nem szabad bántani. Ha lett volna valaha, Grevin akkor is eltörölte volna.
  – Akkor elég sokat kiabáltunk. Az asszony zokon vette, hogy beleavatkoztunk a gyereknevelésbe, én pedig megpróbáltam megmagyarázni, hogy ekkorákat ütni egy kisgyerekre nem nevelés, és pláne nem az utca füle hallatára. A nő odajött hozzám és úgy ordítozott, de Elke rászólt, hogy megveri őt is. Akkor megjött a rendőrség.
  Kár, gondolta Kissy. Ráértek volna, amikor a zseb kiütötte már a nő fejét a két füle közül.
  – Így legalább csend lett – folytatta Anne sóhajtva. – Sorban elmondtuk, hogy mi történt, őszerintük az, hogy bementünk az udvarukba és rájuk támadtunk, és feljelentenek minket birtokháborításért és garázdaságért. Én közöltem, hogy az egész megvan videón, és én jelentem fel a férfit gyermekbántalmazásért. Erre kihívták a gyámhatóságot, a pasast meg őrizetbe vették. Elke megkérdezte, hogy testi sértésért miért nem jelentenek föl minket, amire a rendőrök felelték, hogy egy-két rúgás egy kisgyerektől még nem testi sértés. Erre mit művelt az én kis angyalom?!
  Kissy egész lénye egyetlen vigyorrá alakult át. Pontosan tudta, hogy mit, és látta egértársain, hogy ők is tudják. Elke csak állt, és mérhetetlenül büszke volt magára.
  – Azt mondta, hogy akkor jó, és úgy hasba rúgta szerencsétlent…

Így aztán Elke mégiscsak a rendőrségen kötött ki, ahol egy nyomozó leckéztetéseit kellett hallgatnia arról, hogy az önbíráskodás törvénytelen és haszontalan. Szépen végighallgatta, Anne szerint arcizma se rezdült közben. Aztán amikor a nyomozó befejezte, megkérdezte tőle, van-e kutyája. Az fölhúzta a szemöldökét és azt mondta, nincsen.
  – Sejtettem – bólintott Elke. – Ha lenne, akkor maga is tudná, hogy ha egy állat megrágja a papucsunkat, akkor nem állítjuk bíróság elé, hanem megbüntetjük mi magunk.
  – Igen, tudom. De itt emberről van szó, nem állatról.
  Ahogy kimondta ezeket a szavakat a nyomozó, rögtön meg is bánta őket. Elke félrehajtott fejjel nézett rá, mosoly játszott az arcán.
  – Biztos benne? Én ott voltam, és mondhatom, tökéletesen ráillett a személyleírás.
  Kissy lebegett boldogságában. Elke igazi, tökéletes kisegér, hatalmasakat rúg a rossz emberekbe és szemtelen fölénnyel beszél a rendőrökkel. Anne teljesen félreérti az egészet a maga szelíd természetével – milyen jó, hogy a lánya nem örökölte. A nyers fizikai erőszak nemcsak praktikus, gyors és hatásos módja rossz emberek megfékezésének, de ráadásul karban tartja a fejlődő szervezetet és megvéd az elhízástól.
  Teljesen föl volt háborodva, amikor Anne arra kérte Vanessát, hogy beszéljen Elke fejével.
  – Tudom, hogy te vagy a csapatból a legvadabb; éppen azért. Mert szeretném, ha Elke nem lenne még nálad is vadabb. Viszont rád hallgat.
  Vanessa a zsebre nézett, aki áttette súlyát a másik lábára, mindkét hüvelykujját a nadrágja szélébe akasztotta és eltökélt arcot vágott. A farmerjában és a piros pólójában, lófarokba fogott vörös hajával úgy nézett ki, mint egy lángnyelv. Csak sokkal helyesebb.
  – Zsebike – mondta neki Vanessa –, légy szíves, ne legyél még nálam is vadabb. Régi hagyomány, hogy én vagyok a legvadabb a csapatban. Kivéve persze, amikor valakinek alkalma nyílik még vadabbnak lenni. Mint Nimbynek a lelkésznél, Jennifernek Grevinnel, Kissynek az autós ügyben, s kinek-kinek a többi tucatnyi alkalommal. Megfelel, Anne?
  Anne csak sóhajtott.

Kissy a konyhában ült, sajtot reszelt a vacsorához, és a konyhaszekrény tetejére nézett. Régi váza, nagy keverőedény, Macska, papírdoboz, másik régi váza…
  A pillantása visszavándorolt a hármas számú tételre. Macska elgondolkodva ült a kétméteres mélység fölött és kibámult az ablakon, de Kissy gyanította, hogy a gondolatai egész másutt járnak.
  Az övéi sem a sajttal foglalkoztak. Túl hosszúra nyúlik ez az akció. Velociraptor saját állítása szerint már gyilkolt, Pi pedig úgy látja, hogy előbb-utóbb akkor is megteszi, ha egyelőre csak kérkedésből mondja. Tejbepapi folyamatosan azon ügyködik, hogy lefektesse a szomszéd kilencévest, és ki tudja, mit tesz vele, hogy elhallgattassa. Artois-nak az a véleménye, hogy a senlis-i akciót nem lehet túl hamar megismételni, mert gyanút fognak, a Jerrynek viszont az, hogy ez a két alak túlságosan veszélyes ahhoz, hogy késlekedjenek.
  És Katu is éppen ilyen veszélyes, egy gyereket már elkapott, bármikor kedve támadhat újabbra. Meg a társa persze, sose szabad elfelejteni, hogy ketten voltak, valaki a fotókat is megcsinálta. Ellenőrizték, a képek nem pontosan ugyanonnan készültek, vagyis nem egy állványra állított kamera volt, hanem valaki kézben tartotta azt a gépet. Őt is el kell kapni és elvenni a kedvét ettől a művészettől. Katu Elkéé, mert a zseb nem akarja az ötvenegyedik születésnapján szabadlábon látni, beszélt, uff. Hát akkor a fotósát esetleg Françoise elé vetik majd.
  Nimby ötlete volt, hogy ha egyszer a shindyket kezdettől fogva rokonították a macskákkal, akkor nevezzék a neuillyi shindyt macskának, örményül. Mert a lakásban most egy örmény lakik, franciául pedig már foglalt ez a név.
  Fölpillantott a szekrénytetőre. Macska lepillantott rá. Kissy sóhajtott. Macska nem.
  Úgyhogy megnézték a neten, hogy mondják örményül a macskát, és ez jött ki. Katu. Nimby azt mondta, ez ugyanaz a szó, mint a francia chat vagy az olasz gatto, mert az örmény is rokon nyelv.
  Kissy lecsapta a sajtreszelőt és fölcsattant.
  – Ne bámulj így rám, Macska, én is tudom! Nem vagyok vak! Niala azt mondta, a második alom már megmarad. Majd megtanítjuk őket, hogy az egeret nem szabad bántani. Kapsz megint egy dobozt az alagsorban, és törheted a fejedet, hogy mi legyen a nevük.
  Macska nem szólt semmit.

Később, amikor már jutott ideje gondolkodni, sajnálta, hogy a riasztás nem este jött. Akkor csak a reszelőt vagy legrosszabb esetben a sajtot ejtette volna el. De másnap délután szólalt meg a Cirrus, alig negyedórával azután, hogy hazaért.
  Hármasban voltak Suzyvel és Macskával. Megtöltötte a vizestálkájukat, megdögönyözte Suzyt, ha már Macskát úgyse lehet, fölhívta apát és elmondta egy levél tartalmát, majd kivett egy doboz levest a hűtőből. Vanessa-féle húsleves, még a télen csinálták, pár adag még van belőle. Süt krumplit meg halat, mire Martin megjön, kész lehet.
  A tömbbé fagyott levest betette egy tálba, kiütögetve a dobozból, a tálat letette az asztal sarkára, hadd olvadozzék. Kiment a kamrába, kosárba rakott néhány nagy krumplit, visszafordult a konyhába…
  A derekán megszólaló éktelen ricsaj úgy megijesztette, hogy megbotlott a saját lábában. Ahogy előrelendült, ösztönösen elengedte a kosarat, ami meglódult a levegőben és ívben rázuhant a tál peremére. A jégtömb felrepült a magasba, az egyensúlyát visszanyerő Kissy már lezuhanni látta, aztán mindent betöltöttek a záporozó szilánkok.
  Suzy ugatása túlharsogta a Cirrus üvöltő csipogását is. Kissy rácsapott a telefonjára.
  – Csend legyen! – rikoltott rá mind a kettőre, sarkon fordult, kilépett a konyhából, majdnem a nyakát törte egy krumpliban, és kirohant a nappaliba. Az üzenetet visszajátszani pillanatok műve volt.
  – Szentimentális – motyogta kétségbeesetten, Szent Ementáli helyett, aztán levágtatott a gépterembe, hogy a részleteket is megtudja. Mire leért, a felületen már nyüzsögtek az egerek.
  – Tíz perc múlva?! – csattant föl Vanessa. – Motorral sose érsz… küldök taxit! – Már a kezében volt a telefonja, intett Kissynek, hogy menjen.
  Kissy visszarohant az emeletre, balra fordult, tett két lépést, megpördült és visszaugrott a konyhába a kulcsaiért. Egy pillanatra megállt és végignézett a pusztításon.
  – Ha akartam volna, biztos nem sikerül – állapította meg, és kiszáguldott. Bezárta a házat, berohant a garázsba, beugrott a kocsiba és kiemelt egy hátizsákot. A vállára kanyarította, kiemelt még egyet, letette, kiugrott a kocsiból, fölkapta a zsákot és kint termett az utcán. Ahogy ellenőrizte, hogy a számzár bekattan a kapun, ott volt a taxi. Kissy föltépte a hátsó ajtót, bedobta a hátizsákokat, és majdnem fejjel ugrott be az első ülésre.
  – Gyerünk, taposson bele! Tűz!
  – Tényleg Pontoise-ba akar érni tíz perc alatt?
  – Már legfeljebb csak nyolc, igyekezzen, ember!
  – Félóra is kell ehhez az úthoz – felelte a taxis, mialatt végigszáguldottak az utcán. – Ha nagy a forgalom, egy egész.
  – Döntsünk rekordot!

– Nem lesznek már az étteremben, mire odaérsz! – harsogta Vanessa. – A pasihoz fognak menni!
  – Hívom Pierre-t, kell a pofa IP-je – mondta Niala, és kilépett a vonalból.
  – Ahhoz minek Pierre? – ordította Kissy, jól megkapaszkodva, mert a taxi visító gumikkal fordult rá a Puits-re.
  – Facebookon át nem tudjuk mi magunk megszerezni! – üvöltötte Vanessa.
  Iszonyú zaj volt a vonalban, az északi egerek mind egy-egy robogó taxiban ültek, és mind be voltak csatlakozva, hogy mindenről értesüljenek.
  – Dugóban állok Nanterre-ben – jelentette Martin. – Kerüljétek az alagutat!
  – Vettük! – vágta rá Jennifer. – Az alagút bedugult, monsieur, kerülünk!
  Ők közben átrobogtak La Celle-Saint-Cloud-n, egy csomó nagy ívű kanyarral. Kissy nem nagyon figyelte az utat, a fülében tomboló hangzavarra koncentrált.
  – Itt a zseb! – hallatszott végre egy vékony, de erős hang. – A Batignolle-nál vagyok! Hozok erősítést!
  – Milyen erősítést?! – süvöltötte Kissy.
  – Apa is jön!
  A sofőr megint kanyarodott, a Défense-negyed felé fordultak.
  – Uram – kurjantotta neki Kissy –, a Nanterre–La Défense alagút bedugult, most jelentették!
  – Köszönöm, jól hallok – nevetett a sofőr. Kissy tulajdonképpen eddig meg se nézte. Fiatal ember volt, délies külsejű.
  – Izé… elnézést.
  – Mi nem az alagúton fogunk menni, hanem fölötte, éppen keresztben. Majd Épinay-nél megyünk át a Szajnán. Mondja…
  – Nimby a Szajnánál – jött ekkor egy elmosódott hang, és Kissy nyomban megfeledkezett a sofőr jelenlétéről.
  – A Szajnánál hol?! – rikoltotta a mikrofonba.
  – Argenteuil!
  Akkor ugyanott van, ahova ők igyekeznek.
  – Egérkék! – csattant föl Kissy. – Valaki hívja föl madame Faubourg-t, jöjjön át és tegye rendbe a konyhánkat, de sürgősen!
  – Miért, mi van vele? – kérdezte Vanessa.
  – Jobb, ha nem tudod – mondta Kissy rendes hangerővel.
  – Miért jobb?!
  Kissy behúzta farkincáját. Tudhatta volna, hogy Vanessa ebben a zajban is hall mindent a nagy füleivel, és egyébként is kigondolatolvassa.
  – Pierre elérhetetlen, Artois szintén – jelentette Niala. – Kiderítem, hol lakik a pasi.
  – Hogyan? – harsogta Kissy. Bármit, csak ne kelljen a konyháról beszélni. Vanessa sajátjának tekinti régóta, teljes joggal.
  – Van infó a munkahelyéről, üzleti ügyben fogom keresni. Cin-cin!
  A kocsi lassított, mostanáig őrült sebességgel téptek a sztrádán. Sávot váltottak, Kissy elkapta egy pillantással a táblát: az A15-ösre fordulnak, Cergy, Pontoise, Argenteuil, Orgemont.
  – Itt Kissy, az Alfa Hotel Fox és Alfa Alfa Echo csomópontnál vagyok – rikoltotta a mikrofonba, és teljes erejéből megkapaszkodott, ahogy a kocsi megdőlt a kanyarban. Nagy ívben fordultak jobbra, háromnegyed körös fordulat, aztán ráfutottak a másik sztrádára, és a kocsi nekirugaszkodott megint. Egy pillanat múlva víztükör tűnt fel jobbról.
  – Most értem el Franconville-t – jött Nimby hangja. – Végül is nincs kizárva, hogy még ott érem őket.
  – Ha elmegy a shindyvel, őt is laposra verem – vágta rá Kissy.
  – Egérkék – szólalt meg Angélique –, mindenki vegyen elő elég pénzt, hogy a fizetéssel ne veszítsetek időt.
  – Vettem! – felelte Kissy, és hozzálátott előszedni a pénzét. Közben átrobogtak a Szajna fölött, elhagyták az enghieni csomópontot, közeledtek Franconville-hez.
  – Átértem Carrières-be – rikkantotta Martin.
  – Az meg hol van? – kérdezte Françoise.
  – Nanterre-rel szemben – felelte Angélique. – Martin, muszáj neked ilyen hülye útvonalon menni?!
  – Igen! Ilyet talált a sofőröm, de három percet adtam neki, hogy elérje az A15-öst!
  – Saint-Ouen! – harsogta Nimby.
  – Franconville! – vágta rá Kissy.
  – Colombes! – jött Chantal hangja.
  – Houilles! – jelentette Martin.
  – Courbevoie! – zárta a sort Françoise.
  És repesztettek tovább. Kissy mellett éppen elsüvített egy benzinkút, amikor Nimby célba ért, kiugrott a taxiból és benyitott az étterembe.

Innentől csak morzéban kommunikált. Először közölte, hogy nem lát senkit, aki akár a pasira, akár a gyerekre hasonlítana, gyerek egyáltalán nincs is bent. Megnézi a mosdót.
  Egy percen belül kopogta, hogy a férfimosdó üres. A pasi nyilván nem ment a nőibe. Nincsenek itt.
  – Megint az utcán vagyok – folytatta már élőszóval. – Az étterem tiszta. Ha bármelyik itt van, akkor nem is hasonlít a facebookos képeire, és a randi kútba esik. Odabent én voltam a legfiatalabb. Van infó, egérkék?
  – És ha mégis a nőiben vannak? – kérdezte Kissy önkéntelenül.
  – Jó, visszamegyek – felelte Nimby.
  Ők ekkor haladtak át a Szajnán megint, ez már Pontoise. A sofőr lekanyarodott a városi utcákra, már nem mentek padlógázzal.
  – Lassíthat, uram – szólalt meg Kissy –, most már nem számít pár perc.
  – Elkéstünk? – kérdezte a sofőr.
  – Nem! – vágta rá Kissy elszántan. – Harcolunk tovább!

– Tartsd ott a taxit – mondta Angélique –, Niala hamarosan kideríti, hol lakik a pasas.
  – Vettem. – Kissy a sofőrhöz fordult. – Uram…
  – Igen, hallottam – bólintott a sofőr, és befordult egy sarkon. – Megérkeztünk. Akkor ráér a pénzzel, amikor végzünk.
  – Köszönöm – felelte Kissy, föltépte az ajtót és kiugrott a kocsiból. Egy pillanatig az étterem homlokzatát tanulmányozta, amíg eltette a tárcáját, s közben Nimby is odaért hozzá.
  – Bementem a női mosdóba is, de sajnos egy lélek se volt bent. És benyitottam a konyhába meg a személyzeti részre, sőt kinéztem a gazdasági udvarra is. Senki. Jó napot.
  Kissy hátrapillantott. A sofőr is kiszállt és a kocsi tetejére támaszkodva hallgatta őket.
  – Nimby és Kissy az étterem előtt – mondta Kissy. – Van infó, egérkék?
  – Fél perc – felelte Angélique. – Pi kísérletezik a rendőreinkkel, Niala a munkahellyel, Vanessa és Elke a Facebookból próbál adatot kiszedni.
  – Másik zseb a gennevilliers-i dokkoknál!
  – Másik srác Cormeilles-ben!
  – Lányok Franconville-ben!
  Kissy helyeslőn megbillegette nagy füleit. A Jerry Alapítvány tökéletes csapatmunkát végez akkor is, ha szét vannak szórva.
  – Szálljunk be – indult Nimby a kocsi felé –, ha megjön a drót, indulhassunk.
  Beszálltak, Kissy elölre, Nimby a háta mögé. A sofőr is visszaült, becsatolták magukat és vártak.
  – Megvan! – csattant Niala hangja. – Rue de la Harengerie!
  Sofőrük bólintott, indultak.
  – A15-ösről kilences kijárat, avenue Mitterrand – kezdte Niala –, chaussée César, avenue Delarue, egészen az Oise partjáig, ott balra, quai Bucherelle, ott is balra, rue Depoin, rue Butin, a rue Prachay utáni sarok. A sarkon ugorjatok ki, az utcába tilos behajtani, de nem hosszú utca.
  Persze, gondolta Kissy, itt már Oise van, nem Szajna. Ők más útvonalon közeledtek, hiszen már bent voltak a városban.
  – Itt leparkolunk – mondta egyszer csak a sofőr, és már be is állt a járdához. Pedig a rue Prachay-t még nem érték el. – Ha ilyen sokan jönnek még, jobb lesz helyet hagyni nekik. Jöjjenek.
  Kiugrottak, Nimby kirántotta a hátizsákokat, futás közben dobták a vállukra. Pár méter után balra fordultak, ez még mindig rue Butin volt, keskeny szakasz hegynek fölfelé. A sofőr ott rohant velük, s az első sarkon jobbra fordult.
  – Itt vagyunk, ez az az utca.
  Egészen keskeny hegyi sikátor volt, aszfaltozva se volt, kockaköveken rohantak föl a meredeken. Nekik persze meg se kottyant, a Jerry-kiképzés acélegereket csinált belőlük, de a sofőr jócskán lemaradt.
  Egy nagy udvart találtak, több ház is ide szolgált, és nem volt se kerítés, se kapu. Éppen befordultak, amikor Chantal és Martin egyszerre jelentette, hogy letértek a sztrádáról, a városban vannak. Közölték egymással a rendszámaikat, de Kissyt nem érdekelte, hogy ki vezet és mennyivel, a házat kereste.
  – Ez lesz az – mondta Nimby. – Gyerünk, egérke!
  A házhoz futottak, Nimby félfordulattal belerúgott az ajtóba, a zár megadta magát, de a zsanér is, az ajtó félig leszakadt és elállta az utat. Nimby megint rúgott, az ajtó bezuhant az előszobába, és már rohantak is befelé.
  Nem volt sok helyiség, és egyikben se találtak senkit.

– Pedig ez az a ház – közölte Vanessa. – Sikerült beszélni egy kollégájával, aki járt már nála, egyeztettünk, biztos, hogy itt lakik. Niala már nyomozza, hol lakhat a kislány.
  – Mondják csak… – kezdte a sofőr, aki fél perce érte utol őket és mostanáig fújtatott – nagy kérés lenne… elárulnák… mi folyik itt?
  A két egér egymásra nézett. Kissynek egy szempillantás elég volt, hogy döntsön. A gyors döntéshozatal képességét őseitől örökölte, akiknek rohanás közben kellett eldönteniük, melyik útvonal vezethet a lyukhoz és melyik a cica tányérjába.
  – Szívesen – felelte. – Egy pasast üldözünk, aki a Facebookon ezer eurót ígért egy tízéves kislánynak, ha levetkőzik neki…
  – …valamint azt a kis szajhát – vágta rá Nimby dühösen –, aki azt felelte, hogy ötezerért fogdoshatja is!
  A sofőr úgy bámult rájuk, mintha idegen nyelven beszélnének.
  – Egy centet se fog adni neki – érkezett Martin hangja az udvar közepe felől. – Megerőszakolja és megfenyegeti, hogy hallgasson.
  – Vagy éppen elássa az erdőben – tette hozzá Jennifer.
  – Bárcsak a nyakát is kitekerné – csattant föl Chantal –, aztán én az övét, miután kicakkoztam az irháját!
  Kissy ezalatt boldog csókot váltott az egerével, és barátnőjének vérszomjas szavai csak átmentek nagy fülein. De amint elengedték egymást, valósággal megsüketítette őket egy éles sikítás és csattanás, szinte egyszerre. Egy pillanatra megdermedt mindenki.
  – Zsebike!!! – sikoltottak föl aztán. – Françoise, Françoise, jól vagy?
  – Csend! – szólt rájuk Vanessa. – Hallgassatok!
  Kissy kétségbeesetten hallgatózott a telefonba, tökéletesen megfeledkezve vadászatukról. A zajok nem szűntek meg a vonalban, zörgő, recsegő, pattogó hangokat hallott. Aztán beszédet, elmosódottan és messziről, a szavakat nem is lehetett kivenni, de ez Jean-Fran hangja. Aztán egy hangosabb szó:
  – Kiszállni!
  Ismeretlen férfihang volt. Biztosan a taxis. Aztán a válasz:
  – A telefon…
  Françoise hangja volt. Akkorát sóhajtottak, hogy a sofőr következő szavait nem is értették.
  – Zsebike! – szólt bele Martin, de Niala rászólt:
  – Csend!
  Aztán megint Françoise, teli torokból, de elég messziről:
  – Egérkék, hallotok?! Jól vagyunk… összeütköztünk… elveszett a telefon… folyik a benzin… jövök gyalog…
  A vége már halkult, nyilván eltávolodott a kocsitól.
  – Azt hiszem, már beszélhetünk – sóhajtott föl Niala. Kissy kifújta a levegőt; észre se vette, hogy mostanáig bent tartotta. – Nem akartam, hogy meghallja a hangunkat és nekiálljon megkeresni a telefont a széttört kocsiban.
  – Elmegyek elé – mondta Nimby, lekapta a hátizsákját, előszedte a görkorcsolyakészletet, pillanatok alatt fölcsatolt mindent, a csomagot odanyújtotta Chantalnak és őrült sebességgel elszáguldott.
  – Meg kell találnunk a shindyt – szólalt meg Vanessa kis csend után.
  – Kit érdekel ilyenkor a shindy! – csattant föl Kissy.
  – Hahó, egérke – szólalt meg Elke. – Bolond vagy. Szeretünk nagyon ezért, de bolond. Zsebike Kettő odaéri magát pár perc múlva, és akar inni riadozásra shindyvért. Én kutatódok itt közben ribipapa után, de nehéz, gyakori névje van.
  – Ribipapa?!
  – Mondtam nem jól? Vanessa mondta lányt ribinek.
  Elke már megint nem a megfelelő anyagot tanulja franciából, gondolta Kissy.

Leballagtak az utcán, vissza a taxihoz, ott ugrott ki egy másik taxiból Françoise és borult a nyakukba. Sorra ölelgették, tapogatták, hogy mindene a helyén van-e, őbelőle pedig ömlött a szó.
  – Apa ott maradt, segít lelket önteni a taxisba meg tanúskodik is majd. Zöld lámpánk volt és főútvonal, mégis belénk jöttek, de önként lemondtam a pasas megveréséről, mert a shindy fontosabb. De a telefonom elrepült valahova, és nem engedték megkeresni, azt mondták, folyik a benzin és tűnés a kocsitól. Azért próbáltam szólni nektek, hallottátok? Azt mondták, ha a kocsi nem gyullad ki, akkor visszakapom. A headset megvan. A hátizsákom is, az ott volt a lábamnál. Nimby mondta, hogy a pasi nem volt otthon, így én is ott lehetek, amikor elkapjuk. Melle húsát kérek, salátával. A kislányt megpróbáljuk hülyére verni, ugye? Nem biztos, hogy lehet még ennél hülyébbre, de hát próbálkozni mindig érdemes, nem igaz? Viszont az ötlete egyáltalán nem hülyeség, már a hétvégén levetkőzöm egy shindynek, no persze nem egy rongyos ezresért, szó sincs róla, ötezer a vetkőzés és külön egy ezres minden pofonért és rúgásért, veszélyességi pótlék, hisz fölsérthetem a bőrömet. Hát te ki vagy, téged nem ismerlek, mit ölelgetsz itt?!
  Dehogy ölelgette, ő borult majdnem a taxis nyakába, csak közben észrevette, hogy az nem egér. De a pasas nem is válaszolhatott, mert Nimby telefonja már ki volt hangosítva, hogy Françoise is hallja, és ekkor harsant föl Vanessa hangja:
  – Megvan! Rue Thornley, Tango Hotel Oscar Romeo November Lima Echo Yankee! Gyerünk, egérkék, ez nem gyakorlat!

Macskamenekülési sebességgel ugrottak a kocsiba, jól összezsúfolódva hátul, és vágtattak az új célpontba. Kertvárosi negyed volt, kétszintes házakkal, de Kissy csak annyit figyelt meg, hogy a kerítés egészen alacsony, neki nyakig ér, és derékmagasságig beton, amire egy pillanat alatt felugrik. Kipattant a kocsiból, kirántotta a hátizsákot, átdobta a kerítésen és már fönt is volt a betonon. Átlépett a rács fölött, leugrott, a hátára dobta a zsákot, elővette a fegyverét és egypár golyót, s máris a falnál volt, az ablak alatt. Visszanézett. Nimby már a kerítésen állt, onnan nyúlt le Françoise-ért, akit Martin adott föl neki, mint egy kisgyereket. Nimby átemelte a zsebet a rács fölött, letette a betonszegélyre, és egyszerre ugrottak le.
  Most Kissy rúgta be az ajtót, és Nimby rohant elöl, ő másodiknak. Egy pillanat alatt fegyveres kisegerek özönlötték el az előszobát, s az se tartott hosszabb ideig, hogy meghallják a sikítást. Csak egyet, s máris berúgták a megfelelő szobaajtót.
  – Állj meg! – harsogta Martin a szobába ugorva, és elsütötte fegyverét. Kissy berohant utána, oldalra ugrott és rálőtt az ablakra, de csak egy elsuhanó alakot látott mögötte. A sikoltozás forrására oda se pillantott, átrobogtak a szobán és kinéztek az ablakon. A pasas a kert végében menekült jobbra, Kissy lőtt egyet, de a shindy éppen akkor irányt változtatott, a golyó egy virágcserepet ért, ami kettétört és az egyik fele a földre zuhant. Kiugrottak az ablakon és a shindy után eredtek.
  – A szomszéd ház, visszafelé az utca mentén – mondta Martin. – Csapatokat az utcára, ki akar majd törni!
  – Vettük – felelte kórusban az egérhad. Kissy megint meglátta a pasast, most már a szomszéd telken. Fékezett és tüzelni akart, de ekkor belerohant Martin és magával sodorta.
  – Bocs… jól vagy?
  – Jól, csak most eltaláltam volna. Félmeztelen, és cipő sincs rajta.
  – Melyik fele meztelen? – érdeklődött Françoise.
  – A felső! – vágta rá Martin, és átvetették magukat a kerítésen. Kissy tisztán hallotta közben, hogy Françoise azt feleli, kár. De ez ki is ment a fejéből, mert két lépéssel később észrevette a shindyt egy fa mögött.
  – Ne mozdulj! Kezeket fel, arccal a…
  A shindy kiugrott a fa mögül és rohanni kezdett, ők pedig két-két golyót küldtek utána. Egy részük biztosan talált, mert felordított és még gyorsabban futott.
  – A harmadik telken van, az utca felé megy! – szólt Martin a mikrofonba.
  – Nimby és Jennifer bemegy a telekre – felelte Chantal. – A zsebbel idekint vagyunk.
  De a shindy hirtelen sarkon fordult.
  – Irányt vált – csattant föl Kissy –, a párhuzamos utca felé!
  Martin már csak tíz méterre volt a shindytől, megint rá is lőtt, de csak súrolta a golyó. A pasas megugrott és nekirohant a kerítésnek, ami kitört az ütéstől, csak fából volt.
  – Megint másik telek, párhuzamos utca!
  – Álljon meg! – szólt utána Martin. – Körül van véve, semmi értelme!
  – Minden ellenállás hasztalan! – zúgott el mellettük Nimby, és tüzelt. Kissy tisztán látta, ahogy a lövedék becsapódik a shindy derekába. A pasas felüvöltött és két nagy ugrással az utcára nyíló kapunál termett. Feltépte és kirohant.
  – Kint van az utcán!
  – A sarkon vagyunk! – felelték a lányok.
  Tizenöt másodpercen belül Kissy is kint volt az utcán. Körülnézett.
  A shindy eltűnt.

– Taxiba ült – mondta Chantal kicsit már lihegve –, indulunk vissza a kocsihoz.
  – Láttátok a rendszámát? – kérdezte Françoise.
  – Nem, oldalról volt…
  – Hogy tudott ebben a csendes utcában…
  – Talált és kész – vágott közbe Kissy –, gyerünk, utána! Aki legközelebb van a kocsihoz, induljon a pofa után, különben elveszítjük!
  – Haza fog menni – felelte Nimby, és elügetett Kissy mellett a taxi irányába, kézmozdulattal híva őt, hogy kövesse.
  – Miből gondolod? – kérdezte Jennifer. – Lehet, hogy egyből elmenekül a városból.
  – Csakhogy nincs miből kifizetnie a taxit. A tárcája itt van a zsebemben.
  – Cin-ciiiin… – hallatszott elismerően, sok szólamban.
  – Egérkék – szólalt meg Niala, amikor Kissy már Nimby után eredt –, váljatok szét! Egy osztag biztosítsa a helyszínt, odaküldtük a rendőrséget. A másik osztag menjen a shindyhez, oda is elindultak már.
  – Vettük – felelte Martin.

Chantal és Françoise a helyszínen maradt, visszamentek a házba a kislányhoz. Ők pedig beugráltak a kocsiba és visszamentek a rue de la Harengerie-be. Az udvaron már állt két rendőrautó, és azonnal elébük állt egy egyenruhás.
  – Jó napot kívánok. Nem lehet továbbmenni, a helyszínt lezártuk!
  – Mi hívtuk magukat – felelte Jennifer. – Jerry Alapítvány. Megvan a tettes?
  A rendőr egy pillanatig tétovázott.
  – Szólok a hadnagy úrnak. Legyenek szívesek itt várakozni.
  A hadnagy, egy idősebb, jellegtelen külsejű és egy cseppet sem Columbo-szerű férfi egy percen belül előkerült.
  – Briant. Jó napot. Állítólag maguk meg tudják magyarázni nekem ezt az egészet.
  – Chaton. Jó napot – vette át a stílust Kissy. – Igen, meg tudjuk. Ez a pofa ezer eurót ígért a Facebookon egy tízéves kislánynak, ha levetkőzik neki.
  – Ezt maguk honnan tudják?
  – Ez a szakterületünk – felelte Nimby. – Blanchard. Jó napot. A net megfigyelésével foglalkozunk, pedofil bűnözőkre vadászunk.
  – Érdekes. A gyerekről mit tudunk?
  – Itthon van – felelte Chantal a Nimby kezében tartott telefonból. – Vaillant. Jó napot. A pofa megpróbálta megerőszakolni, de nem sikerült. Ami azt illeti, nem azért, mert mi megzavartuk… műszakilag nem tudta megoldani…
  A hadnagy elmosolyodott.
  – Műszakilag, ez jó. És hol van az az otthon? Oda kell küldenem valakit.
  – Szükségtelen, mindenhol hemzsegnek a rendőrök.
  – Értem. Beszélhetnék a parancsnokukkal?
  – Hogyne, máris megkeresem.
  – Köszönöm.
  – A tettes megvan? – szögezte neki a kérdést Kissy.
  – Nincs – felelte Briant. – Az ajtót betörve találtuk, de odabent nincs nyoma rablásnak vagy…
  Kissy fölemelte a kezét.
  – Azok mi voltunk.
  – Hogyhogy?
  – Először ide jöttünk, ezt a címet sikerült először kideríteni. Berúgtuk az ajtót, de nem volt bent senki. Akkor nyomoztuk ki a gyerek címét és mentünk oda. De a pasas meglógott előlünk. Taxiba ült, azt hittük, hazajött.
  – Tudják a taxi rendszámát?
  – Sajnos nem…
  – De igen – szólalt meg Vanessa –, sőt a sofőr telefonszáma is meglesz két perc múlva. D’Aubisson. Jó napot. Van egy darab papírja?
  – Hé, egérke – hökkent meg Nimby –, honnan tudod te a rendszámot, amikor mi ott voltunk és mi se láttuk?
  – Az élet tele van meglepetésekkel, egérke!

Később, amikor már volt ideje gondolkodni, Kissy megállapította, hogy ezt az ügyet a Béni bázis egerei nyerték meg. Csak annyi adatuk volt, amit a pasas és a kislány közzétett magáról a Facebookon, és a találkahelyként választott étterem, de hát ott már nem érték el őket. Amíg ők nagyrészt autóban ültek, a délvidék négy egere telefonált. Fölhívták a pasas munkahelyét és kiderítették a címét. Fölhívtak három környékbeli iskolát, mire megtalálták azt, ahova a gyerek jár, és elmondták az igazgatónak, hogy mi a helyzet, másképp nem adta volna ki a címet. És végül fölhívták Tomot, aki utánakérdezett, hogy ki vett föl félmeztelen, vérző utast a mondott helyen és időben. A taxi még csak Puiseux-Pontoise-nál járt, amikor a sofőr megkapta az értesítést, hogy az utasa egy pedofil erőszaktevő. Hátranézett, közölte vele, hogy van a keze ügyében egy nehéz csavarkulcs, és öt perc múlva megálltak a legközelebbi rendőrőrsön. A shindy sírt, amikor a rendőrök kihúzták a hátsó ülésről, mint egy csomagot. Az egereknek fülig ért a szájuk, amikor megtudták.
  A kislány megúszta súlyosabb fizikai sérülések nélkül, bár fogorvosi vizsgálatra szüksége lesz. A shindy többször arcon ütötte, hogy megtörje az ellenállását, és Françoise-tól is kapott egy akkora pofont, ami nagyobb volt, mint a felnőtt férfi összes ütése együttvéve. Lehet, hogy meglazult egy-két foga. Françoise azt mondta, ha tudta volna, hogy a shindy többször is megpofozta, a világért sem ütött volna ő is az arcára. Akkor a gyomrába kap.
  – Miért verik maguk a sértettet? – érdeklődött Briant.
  – Gyereket szeretnénk faragni belőle – felelte Françoise.
  – Miért, most mi?
  A zseb kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Kissy forrón remélte, hogy nem válaszol a kérdésre.
  – Értem – mondta a rendőr kis csend után.

Macska Öt egy ágon hasalt, egy cseppet se zavartatva magát a kétoldalt tátongó mélységtől, annyira, hogy aludt. És lelógott a farka.
  Kissy a teraszon heverészett alig egy méterrel arrébb, és azt a lelógó, cirmos farkat figyelte. Ha most nesztelenül odaosonna és megrántaná azt a farkat, vajon a) dallamos „bim-bam” szólalna meg, b) a macska lezuhanna és örök haragot fogadna vagy c) borzalmas karmokat és fogakat kapna elő, és neki iszkolnia kellene az életéért?
  A kérdés persze csak elméleti, valójában pontosan tudja a választ. A környék macskái egyáltalán nem nézik jó szemmel a villában és a panzióban nyüzsgő egereket, de nem mernek hozzájuk nyúlni. Niala nemzedékek óta eteti őket, és amikor kinőtt a füle, pár héten belül megjött Vanessa is, és értésükre adta, hogy ki az úr a háznál. Macska Öt kétéves, ő már beleszületett az egéruralomba. Persze beszél más macskákkal, talán átjár Villefranche-ba is, de a Jerry hírneve ott is csorbítatlan, azt pedig végig a partvidéken minden kéthetes kiscica tudja, hogy őket nem szabad és nem is lehet bántani. Rendszeresen mászkálnak közöttük fegyvertelenül. Nála sincs most, bikinihez nem hord fegyvert.
  Nem, természetesen a cicának nem ment el az esze, hogy megtámadja őt egy kis farokrángatás miatt. Másra használná jól kiélezett karmait: megkapaszkodna az ágban, hogy csak akkor lehessen leszedni onnan, ha letépik a fa kérgét is. Vagyis a b) és c) eset nem következhet be, ha tehát megrántja azt a farkat, dallamos „bim-bam” fog hallatszani. Ezt okvetlenül ki kell próbálnia!
  Eltervezte a hadműveletet. Föltérdel a nyugágyon, áthajol a falon és megragadja a farkat. Ebben a pillanatban Macska Öt fölkel, ő átbukik a falon, kizuhan a mélység fölé, a macska farkába csimpaszkodva lóg és himbálózik, segítségért cincog, de a macskaszőr selymes és csúúúúúúú…
  Összerázkódott. No nem. Akkor már inkább a sziklamászás vagy más hasonló esztelenségek, amiket Vanessa tervezget néha, de letesz a szándékáról, amikor őrá néz és látja, milyen elszánt képet vág, hogy senkinek se tűnjön föl mögötte a rémület. Nem mintha a D’Aubisson lányokat meg tudná téveszteni.
  Lentről neszt hallott, beszédfoszlányokat. Kisegerek. A szavaikat nem értette, de nem is volt fontos. Az oldalára fordult és elégedetten lehajtotta nagy füleit. Így az igazi. Bent a szobában Angélique üzleti leveleket ír, az üvegen át idelátszanak nagy fülei, s odalent is egérkék sétálnak. Szundíthat egy kicsit.
  Ekkor azonban odajött Vanessa, intett és csak annyit mondott: – Gyere, egérke – és Kissy fölugrott máris. Leszaladtak a konyhába, előírásosan beöltöztek és munkához láttak.
  – Olvasztott csoki kell – rendelkezett Vanessa –, és az a shindy Pontoise-ból.
  Kissy futott a kamrába, fölkapott néhány tábla csokit, a hűtőből kivette a pontoise-i pasast, bevitte a konyhaasztalra, kibontotta a csokikat és fazékba tette őket.
  – Shindyt készítünk csokoládés mártásban – közölte a kislány, és a pasashoz fordult. – Feküdjön nyugodtan, amíg fölszeletelem. Nem csiklandós?
  A shindy felelt valamit, de Kissy nem figyelt már, a fazékban addigra megolvadt a csoki, és muszáj volt lelkesen szimatolnia. A csokinak csodálatos illata volt. Boldogan szimatolt, még a szemét is behunyta, lelkesen mozgatta gombszerű orrocskáját, aztán kinyitotta a szemét. Barna-fehér foltokat látott, amik ide-oda mozogtak, aztán közeledni kezdtek. A csokiillat fölerősödött.
  Kissy megpróbálta kicsit előrenyújtani az orrát, ahogy Jerrytől látta, s az illatos valami egyszer csak odasiklott közvetlenül elébe.
  – Vanessa készítette – mondta Martin, amire Kissy azonnal felült és átvette a poharat. Két málnaszem volt a tetején, csokidarabkákkal, alattuk sárga és barna rétegek. Kiskanál is járt hozzá, s ő nyomban használatba is vette.
  – Hogy hívják?
  – Még mindig Vanessának.
  – Nem! Ezt!
  Martin helyet foglalt Kissy mellett a saját poharával.
  – Sajtos-csokis desszert.
  – Ott voltál, amikor csinálta? – Kissy már a sajtos rétegeknél tartott.
  – Igen.
  – Halljuk.
  Martin néhány kanállal eltüntette az édességet és sóhajtott.
  – Puha kekszet morzsolt szét, elkeverte olvasztott vajjal és barna cukorral, aztán kiadagolta poharakba. Krémsajtot, tejszínt és porcukrot kevert össze, rátette, aztán egy málnát, majd olvasztott étcsokit öntött rá. A tetejére még egy kicsi sajtot rakott, málnát meg csokiforgácsot.
  Kissy szomorúan nézte az üres poharat. Hogyne lenne üres, ha ilyen kicsike volt, gondolta, aztán föltette a kérdést:
  – És csak egy jut egerenként?
  – Dehogyis, egy huszonnégy személyes pohárkészletet használ hozzá.
  Kissy talpra szökkent.
  – Gyerünk a konyhába, egérke! Ez nem gyakorlat!

A sajtos-csokis desszert nagy sikert aratott, Vanessa háromszor töltötte újra a pohárkészletet. Isabelle néni, Blanche és Georges is megkóstolta, és tíz kisegér, de abból egy Elke volt. Bevonult a konyhájukba a netbookjával, és Vanessa szépen elmagyarázott mindent Frau Schultzénak, Elke tolmácsolásával. Anne és Frau Schultze is evett a desszertből, és nekik is ízlett.
  A tizenegyedik kisegér majd külön kap frisset, amikor hazaérkezik. Nizzában van, munkát kapott. Igaz, csak egy alkalomra, de hátha megismétlődik majd. Gyermekbántalmazási ügy, és a gyermeket sürgősen ki kell hallgatni, de a rendes pszichológus elutazott. Valakinek a rendőrségnél eszébe jutott, hogy Pi ért az ilyesmihez, és felkérték, hogy kérdezze ki a kislányt. Vagy kisfiút. Ők nem tudják, és nyilván nem is fogják megtudni, hogy mi történt és kivel, hiszen mindenkit köt a titoktartás, akármekkora füle van.
  Egyelőre nem folytatják a festést Vaucressonban. Anyának akadt egy nehéz tárgyalássorozata, ami után nem vágyik nomád életre. De ez nem tart soká, hamarosan jöhet az ő szobájuk is. Most mindenesetre ráér. Françoise váltig állította, hogy jól van, és ugyanezt mondta az orvos is, akivel megnézették rögtön a pontoise-i hajsza után, de Vanessa kijelentette, hogy pihennie kell, vita nincs, legfeljebb arról, hogy hol akar pihenni. A kislány persze Beaulieu-t választotta, úgyhogy mind fölkerekedtek és jöttek. Hét közben. Suli helyett. Sajnálják, de orvosi előírás, mindannyiuknak pihenni kell egy napot, doktor Vanessa nagyon szigorú.
  Úgyhogy addig ráér minden. Shindyre se vadásznak, legfeljebb elméletben. Ez persze Vanessának és Nimbynek jött a legjobban, egy éjszakát együtt tölthettek soron kívül, meg napközben is folyton összebújnak.
  – Kissy!
  – Mi van?! – kapta föl a fejét riadtan. A panzió ebédlőjében ült a sajtos-csokis desszertjével, azazhogy az üres poharakkal. Nagyon sok üres pohárral. Ő nem evett ennyit, Vanessa már megint elébe pakolta másokét.
  – Egérke – mondta Jennifer türelmesen –, ha egy percre csatlakoznál hozzánk… azt próbáljuk megbeszélni, hogyan folytathatnánk a vadászatot a Crux-tagokra.
  – És Katura – tette hozzá Kissy azonnal. Katu nagyon kellett neki. A kikészített bundájára akart lépni, amikor fölkel az ágyból.
  – Őrá is.
  Kissy végignézett az arcokon. Tizenegy arcon, mert jelen volt Elke a netbook képernyőjén, és Blanche is. Françoise a telefonját babrálta, fölnézett egy pillanatra. A telefont Jean-Fran sértetlenül hozta vissza neki, a taxi nem gyulladt ki, az első ülés alatt megtalálták a készüléket.
  – És mit találtatok ki?

Az ötlet pedig jó lett volna, de hát a rendőröknek nincsen semmi fantáziájuk. Artois nemet mondott. A rábeszéléshez szükséges idő a jelenlevő D’Aubissonok számával négyzetes arányban csökken, és a lányok igazán bevetették magukat, de a főfelügyelő azt mondta, lehet nekik akárhány szelídített shindyjük, nem engedi őket a klubba.
  Artois szerint Morillon nyomozó éppolyan jó leveleket írogat a shindyknek, mint egy valódi shindy. Nino nem tudna semmivel többet vagy mást tenni, tehát nem jöhet és kész.
  De arra legalább hajlandó volt, hogy egy újabb csapdát megszervezzen. Talán a jövő hét végén felállíthatják, és nem bánja, lehet benne egér is.

Később, amikor visszagondolt ezekre a napokra, Kissy mindig úgy érezte, mintha egy rugó lett volna valahol, ami lassan feszült meg, napról napra, egészen lassan, észrevehetetlenül.
  Artois később azt mondta, ekkoriban három-négy ember olvasta a Crux fontosabb leveleit, Morillon nyomozó pedig kivétel nélkül mindet. A Jerrynél is hasonló volt a helyzet, Vanessa és Nimby minden levelüket olvasta, a fontosabbakat pedig több egér is, néha valamennyien.
  Senki nem vett észre semmit.
  Utólag persze világos volt, hogy azok ketten privát levelezésben szervezkedtek, de erre senki se gondolt a Centauriból, mert alapvetőnek tekintették, hogy a shindyk egyáltalán nem bíznak meg egymásban, és nincs okuk, hogy bármelyik klubtársukban megbízzanak. A senlis-i akciót sem arra alapozták, hogy bárki jobban bízna Jackben, akármit is írt Velociraptor – egyszerűen arra, hogy a gyerekek utáni vágy félresöpör bennük minden józan megfontolást.
  Az, hogy két shindy privát levelezésbe kezdhet, meg se fordult a fejükben. Ha valaki fölveti az eshetőségét, alighanem azt felelik, hogy ugyan már, minek tennék, két ember levelezésében semmivel se kisebb a kockázat, mint tízében. Hiszen a shindyk nem sejthetik, hogy a rendőrség már beépült közéjük. Más lenne a helyzet, ha két ember már ismerné egymást a valódi világból, esetleg egyikük beajánlotta volna pedofil haverját a csoportba – akkor világos, hogy bíznak egymásban. De itt a csoportban hogy ismerkedhetnének? Mindenki attól retteg, hogy a másik egy nap lebukik és beköpi. Senlis az más, ott két kislány várta őket, ez megérte a kockázatot… de miért közölné egymással a Crux két tagja, hogy kicsodák? Akkor már miért nem az egész klubbal?
  Márpedig Lincoln és Lifepod pontosan ezt tette. De erről ők akkor még nem sejtettek semmit. Ahogy arról sem, hogy a titoktartás megsértése nem elsősorban a két shindyre jelent veszélyt.

Kissy felrobogott az emeletre, aznap reggel vagy huszadszor. Végigpillantott az embereken, a szétszórt csődarabokon és szerszámokon, és megcsóválta a fejét.
  – Szerintem tíz perccel ezelőtt is itt tartottatok – jelentette ki.
  Robert bólintott. A becsomagolt csempéken ült és egy papírt tanulmányozott.
  – És még egy óra múlva is itt tartanánk, ha éppen most nem jöttem volna rá, hogy mi a baj. Nézd ezt meg.
  Kissy odadugta fejét a papír fölé. Úgy nézett ki, mint egy tervrajz, mindenfelé számokkal és feliratokkal. Pár pillanat kellett csupán, hogy felismerje a padlást, ahol állt, és újabb néhány pillanat múlva a hibát is megtalálta. Robert ujja egy falszakaszra mutatott, ami mellett az állt: 0,3. Nyilván méter. A szakasz azonban szemlátomást ugyanakkora volt, mint a szemközti, aminél 0,6 volt kiírva.
  – Elírta. Megesik.
  – Aha, csakhogy aztán ezzel számolt tovább, nézd csak meg. Itt vannak a négyzetméterek. A fal kettőharminc magas, a hiányzó…
  – Hatvankilenc század négyzetméter – vágta rá Kissy gondolkodás nélkül.
  – Annyi. Neki az jött ki, hogy egy tucat fölös csempénk marad.
  Kissy döbbenten nézett Ramónra, aki a falat támasztotta, mármint a valódit, és csendes beletörődéssel szopogatta a kóláját. Apa előre megmondta nekik, hogy alkohol nincs.
  Lentről halkan fölszűrődött Françoise kacagása, és Kissy tudta, hogy megoldhatatlan problémák nem léteznek.
  – Szóval vennünk kell még csempét.
  – Aha, csak hétfőig semmi nincs nyitva, nekünk pedig hétfőn…
  Kissy előrántotta a telefonját, fölhívta apát és elmondta, mi történt. Apa kocsiban ült ekkor, hallatszott a motorzúgás, de Kissy nyugodtan beszélhetett, mert apa soha nem vezet a kezében tartott mobillal, mindig a kihangosítót használja. Anya is.
  – Ez baj – mondta apa. – Ráadásul én már itt vagyok Rouenban.
  – Egy pillanat, uram – szólalt meg Robert. – Én úgy gondolom, hogy meg tudom oldani a problémát, ha megváltoztathatom a tervet. Csak nem tudom, hogy tudnánk megbeszélni, ehhez rajzolni kell…
  – Velem ma már sehogy. Mutassa meg Kissynek, és ha ő jóváhagyja, akkor jó. Végül is ők fogják használni.
  Kissy néhány mondatot hallgatott csak a magyarázatból, aztán türelmet kért, megint előkapta a telefonját és üzent a Cirrusnak. A padlás fél percen belül megtelt kisegerekkel, és Robert elölről kezdte a magyarázatot.
  Robert és Ramón apa cégénél dolgozott, az egyik építkezésen, és apa addig is felfogadta őket erre a kis különmunkára. Nekik kell a pénz, és nem izgatják magukat a hétvége miatt, Chatonéknak pedig ilyenkor jó.
  A magyarázat alig két percig tartott, főleg hogy Jennifer éppen rajzolt, magával hozta a vázlatfüzetét is, és villámgyorsan felskiccelte Robert elképzelését. A fürdőszoba berendezésében minden máshova kerül, csak az ablak marad, hiszen az már adott, még az ajtó is arrébb lesz negyven centivel. Viszont így nemcsak elég a csempe, hanem jobban el is lehet majd férni a parányi helyiségben, és tovább is élnek. Ezt az utóbbit nem Robert mondta, hanem Nimby, aki a régi tervet tanulmányozta, s most fölnézett belőle.
  – Hajtsátok csak ide a nagy füleiteket. Ezen a rajzon a zuhanyfülke ajtaja pontosan szemben van a fürdőszoba ajtajával, és a távolság kevesebb mint fél méter. Igaz?
  Egerek és emberek bólintottak.
  – Ez a megoldás fiatalon elpusztuló egérkéket eredményez.
  Az egérkék egymásra néztek.
  – Képzeljétek el, hogy mondjuk Jennifer zuhanyozik a fülkében, amikor én gyanútlanul benyitok. – Jennifer keze lassan a derekára csúszott, és Kissy tudta, hogy neki kell majd megvédelmeznie egértársát. Csak azt nem tudta még, hogy melyiket. – Jennifer még nem vette észre, hogy a farkincájával félrelibbentette a függönyt, így zavartalanul gyönyörködhetek benne – Vanessa keze is a derekára csúszott – mintegy fél percig, amikor észrevesz, kiugrik a fülkéből és megüt. Nekivágódok a falnak és nyakamat szegem, de sajnos Jennifer tüdőgyulladást kap, s néhány nap múlva már együtt ülünk a felhőkön és esszük a mennybéli sajtot.
  Az egerek komoran álltak. Lesújtotta őket a fiatal egérke balvégzete. Mármint csak Nimbyé, akit ezért a fantáziáért egyszerre két egérlány fog fölszeletelni.
  Niala megköszörülte a torkát.
  – Tehát Robert változata sokkal alkalmasabb – jelentette ki, és megfogta Jennifer jobb kezét, amely már becsúszott a fegyvertartó zsebbe. – Egyedül találtad ki? Vagy valamelyik egérkével már tanácskoztál?
  – Csak Ramónnal – mondta a mesterember. – Ő is adott néhány tippet.
  – Helyes – mondta Vanessa. – Hogy is hívják a tervező mókust? – Nimbyhez lépett, megszemlélte a kezében tartott régi tervet és már tárcsázott is.
  – Nem lesz bent, hétvége van – cincogta Kissy, de rögtön megszólalt egy hang.
  – Boissier.
  – Vanessa D’Aubisson. Mondja, meg tudja nézni most a Chaton-villa padlásának tervét?
  – Persze, de…
  – Akkor kapja elő, de sürgősen.
  Kis zörgés a vonalban.
  – De ki maga és…
  – Ne ez érdekelje – felelte a kislány. – Megvan már az a terv?
  Kissy érezte, hogy a vigyor most ér el a füléig. Vanessa körülbelül öt másodpercet adott a keresgélésre.
  – Megvan – jött kis szünet után.
  – Olvassa a méreteket és vegyen elő egy golyós számológépet – parancsolta a mikró.
  – De kérem, micsoda hang ez?
  – Szoprán.
  Kis csend a vonalban, az egerek hangtalanul rázkódtak.
  – Értem már, miről beszél – szólalt meg a tervező. – Tényleg van itt egy hiba.
  – Azt is tudja, hogy mit okoz ez a hiba?
  – Újra kell tervezni… elég nagy részét – ismerte el Boissier. – Egy óra alatt meg tudom…
  – Szükségtelen – felelte Vanessa –, ez már megtörtént. Ki van rúgva.
  Kinyomta a telefont és Robert-re nézett, majd Ramónra.
  – Te kapod a tervezői díjat, te pedig prémiumot azért a néhány tippért. És most munkára, mert nem élünk meg!
  Robert és Ramón elképedve munkához látott, az egerek is visszatértek szokásos tevékenységükhöz – elismeréssel adózva a mikró ügyintézési tehetségének. Egyikük sem sejtette, hogy Vanessa két perc alatt mekkora botrányt kavart.
  Monsieur Boissier is apa cégénél dolgozott, de őt a cég bízta meg a tervezéssel – amiről az egerek ekkor még semmit se tudtak. Apró szívesség egy régi kollégának. A mesterembert és a segédmunkást is biztosították volna, de apa megelőzte őket és fölvette Robert-éket a saját pénzéből.
  A döbbenetes telefonhívás után monsieur Boissier dúlva-fúlva telefonálni kezdett, teljes joggal arra gondolva, hogy a szoprán a cégtől hívta, és onnét rúgták ki. Először apát akarta hívni, de nem tudta a számát, ezért fölhívta a főnökét, akinek családi programja volt és röviden közölte a tervezővel, hogy majd hétfőn megbeszélik, nyilván valami ostoba félreértés. Ez nem elégítette ki Boissier-t, ezért fölhívta apa főnökét is. Ez a főnök megpróbálta megnyugtatni, hogy ha apa panaszkodott volna Boissier munkájára, arról neki okvetlenül tudnia kellene, de hétfőn beszél a központtal és kideríti, mi a helyzet. Boissier nem akart hétfőig várni és kikövetelte a főnöktől, hogy hívja föl a nagyfőnököt most rögtön. A nagyfőnök nem vette föl, ezért fölhívta a helyettesét, a kisfőnököt. Tíz perc múlva visszahívta a nagyfőnök, aki látta, hogy keresték.
  Vanessa telefonja után félórával tehát már négy főnök tudott arról, hogy valaki kirúgta a tervezőt a hátuk mögött. Boissier csak arra emlékezett, hogy az illetőt Vanessának hívták, a családnevet elfelejtette. A cégnél több Vanessa is dolgozott, de csak egy volt olyan pozícióban, hogy egyáltalán joga legyen egy építészt kirúgni. Az egyik főnök fölhívta ezt a Vanessát. Nem ő volt, de innentől ő is tudott a dologról. Ekkorra már a főnökök is rájöttek, hogy Chaton urat kellene megkérdezni, de mivel egyikük se volt az irodájában, senki nem tudta közülük apa telefonszámát, csak apa főnöke, akinek viszont állandóan foglaltat jelzett a telefonja. Ezért másfelé próbálkoztak, így a hétvége ellenére órák alatt mindenki tudomást szerzett Boissier kirúgásáról.
  Apa egy órával később kapta meg a hírt, kint Rouenban az építkezésen. Neki persze a Vanessa név egészen másvalakit jelentett, ezért hazatelefonált a kisegerének és barátságosan megérdeklődte, hogy haladnak a munkával.
  – Megyeget – cincogta Kissy gyanútlanul. – Csak egész másképpen kell csinálni. Ez a monsieur Dossier teljesen eltolt mindent.
  – Boissier – javította ki apa.
  – Vagy az. Vanessa fölhívta és kirúgta, aztán fölvette helyette Robert-t, ő kapja a tervezési díjat. Tényleg nagyon ügyes pasas, már lefektette a csöveket, bekötötte a vizet és a villanyt, beépítette a zuhanyfülkét… szóval jól halad.
  Apa megköszönte a felvilágosítást, letette és negyedóra hosszat hahotázott. Amikor már tudott beszélni, fölhívta a főnökét, hogy juttasson el egy üzenetet Boissier-nek, ő beszélt azzal a bizonyos Vanessával, félreértés az egész és ne aggódjon. Majd hétfőn megbeszélik.
  Este nyolc volt, amikor apa hazaért és vidoran megkérdezte a konyhában szorgoskodó egérkéktől, hogy halad az építkezés.
  – Jól – felelte Chantal, aki szendvicskrémet kevert. – Holnap már csak a válaszfalat kell fölrakni és kész. Mit vigyorogsz úgy, Jean-Jacques bácsi?
  Apa beszélni kezdett, amitől Vanessa kezében fél perc múlva megállt a hámozókés. Egy perc múlva letette a kést az asztalra, másfél perc múlva pedig letépte a kesztyűjét és a telefonjáért nyúlt.
  – Boissier.
  – Vanessa D’Aubisson. Emlékszik rám?
  – Á, a szoprán. Nehéz is lenne magát elfelejteni.
  – Végzetes félreértés történt, Boissier úr.
  – Értesültem róla.
  – De nem tudja a részleteket.
  – Hétfőn reggel nyolckor a vezér irodájában elmondhatja. Aztán meglátjuk, melyikünknek nem lesz állása.
  – Ez nem lenne célravezető – felelte Vanessa, rámutatott Nimbyre és gyors morzejeleket adott az ujjával: táti titátiti, OF, taxi. – Hol van most?
  Nimby bólintott és elővette a telefonját.
  – Itthon.
  – Az hol van? – kérdezte Vanessa és kirobogott. A választ már nem is hallották. Nimby utánasietett a telefonnal a fülén.
  Az egerek csak néztek.
  – Megveri – bólintott Françoise mindentudóan. – Odamegy és megveri.
  – Dehogyis, csacsikám – mosolygott rá Jennifer. – Megszelídíti. Mint már annyi sok embert.
  Vanessa tíz óra körül ért haza, elégedetten végignézett a csapaton és mutatóujját mögéjük téve meglengette füleit. Ők viszonozták, apa és anya is.
  – Megszelídítettem – jelentette be a mikró. – Eléggé meg volt lepve, amiért ekkora vagyok, de közöltem, hogy nagyobb Vanessával nem szolgálhatok. Aztán elmeséltem neki mindent. Már nem aggódik az állásáért. Nekem is hagytatok a kajából?
  – Szó sincs róla – felelte Niala már a konyhából. – Frisset kapsz.
  – Helyes. Nem baj, ha némelyik szelet egy kicsivel nagyobbra sikeredik.
  – Ez a veszély fennáll – ismerte el Kissy, és kiválasztotta a legnagyobb szelet kenyeret.
  – Nagyszerű, cin-cin! Mi az, Marie néni?
  Kissy visszakukucskált a nappaliba, de anyának csak a hangját hallotta.
  – Csak arra gondoltam, kislányom, hogy neked diplomatának kellene menned.

Vanessa Boissier-től tudta meg, hogy még tervezői díj sincsen, amit elvehetne tőle és Robert-nek adhatna, mert egyszerűen a havi fizetéséért csinálta a tervet. Ilyen apróságokért nem adnak külön pénzt. Vanessa közölte apával, hogy Robert-éknek ezt nem szabad megmondani, mert akkor nem fogadják el a jutalmat az újratervezésért.
  De más dolgok is történtek ezen a szombaton. Délelőtt, amikor Boissier telefonálgatott, beállított hozzájuk Solange. Kissyvel és Nialával akart beszélni. Bementek az utcai szobába és becsukták az ajtót. Aztán kinyitották, mert Ködöcske dörömbölt, hogy be akar jönni.
  – Pasi – szögezte le Niala –, de nyugodtan beszélhetsz előtte, tud hallgatni. – Elkapta Köd farkát, ami döngve csapkodta a szekrény ajtaját. – Nem úgy értem, hogy csendben lenni, csak nem jár el a szája.
  Solange nevetett.
  – Igazán örülök neki. Szóval… tanácsot szeretnék kérni tőletek.
  – Halljuk.
  – Mondd, Niala… Pi hány éves pontosan?
  Niala nem válaszolt azonnal. Kissy belepillantott a fejébe, és tudta, hogy a fogaskerekek nem azért pörögnek, mert ilyen sokáig tart kiszámolni.
  – Huszonhat. Szóval ő mennyi?
  Kissynek tátva maradt a szája, de csak egy pillanatra. Gyorsan visszacsukta.
  – Öööö…
  – Ki vele!
  – Hát… negyvenöt.
  – Negyvenöt?! Ráadásul nős és gyerekei vannak?
  – Nnnnnem – nyögte ki Solange –, elvált. Gyerekei tényleg…
  – Mekkorák?
  – Tizenkét… tizennégy…
  – A kistestvéreid lehetnének – közölte vele Niala.
  – Tudom.
  – És belezúgtál a pasiba?
  – Hát… úgy látszik.
  – Neki meg tetszik a finom friss husi, mi?
  – Ugyan már!
  – Azt mondta, hogy szeret?
  – Be is bizonyította – mondta Solange kicsit pirosan, roppantul meglepve Kissyt. Ő ahhoz szokott, hogy az ilyen dolgokról pirulás nélkül lehet beszélni. A D’Aubisson lányoknál mindig ezt látta, tükörbe meg nem néz, amikor ilyesmikről beszélnek.
  – Kétlem – felelte Niala szárazon. – Azt úgy kell bebizonyítani, hogy szeretettel és megbecsüléssel bánik veled éveken át. De mit akarsz kérdezni?
  – Hát… hogy… mit szóltok hozzá.
  – Mit szólnánk? Betöltötted a korhatárt, ez nem a mi szakterületünk.
  – Nem, nem úgy értem, hogy mint kisegereknek…
  – Úgy érted, hogy mondjunk véleményt magáról a jelenségről, hogy ilyen pasiba estél bele?
  Solange bólintott.
  – Ha helytelenítjük, akkor kiszeretsz belőle, ha pedig egyetértünk, akkor holnap hozzámész feleségül, ugye?
  – Dehogyis!
  – Akkor meg nem mindegy?! – kérdezte Niala és Kissy kórusban.
  A leszamarazott Solange ezután megtekintette a fürdőszoba építkezését és megígérte, hogy egyszer bemutatja nekik a pasiját.
  Tíz perccel azután, hogy ő elment, Ramón lejött a földszintre. A nappaliban Françoise éppen nagy birkózóversenyt vívott Köddel és Suzyvel, és hármuk közül ő morgott a legtöbbet. A srác egy pillanatig elnézte őket.
  Kissy odamaterializálta magát mellé. Vanessa bármikor bárhol ki tudott nőni a földből egy pillanat alatt, ő is régen eltanulta.
  – El kell mennem csőfogóért – nézett rá Ramón. – A csőfogónknak kiesett a csavarja.
  – Hová?
  – Hát csak vissza a telephelyre.
  Kissy gondolkodott egy pillanatig.
  – Az egy évszázad. Gyere.
  Kisurrantak a garázsba, ahol Ramón szemrevételezte a szerszámos szekrényt és megcsóválta a fejét.
  – Még csak hasonló sincs.
  Kissy most már két pillanatig gondolkodott.
  – Egy Jerry minden problémát megold. Menj vissza és mondd meg Robert-nek, hogy lesz csőfogó, addig hagyja a csöveket szabadon mászkálni.
  Ramón nevetett és ment, Kissy pedig útnak indult. Kétszer bekanyarodott a sarkokon, aztán becsöngetett.
  – No lám csak, Chaton kisasszony – nyitott ajtót Masoudi doktor. – Még szebbé tette e kellemes napot.
  Kissy mosolyogva kezet nyújtott, nem feledve, hogy ő a nő.
  – Jó napot, ügyvéd úr. Bocsánat a zavarásért, csak úgy emlékszem, hogy önnek van a garázsban csőfogója.
  Az ügyvéd meglepve nézett rá.
  – Nem – mondta Kissy gyorsan. – Fürdőszobai szerelésekhez kell. A mienk tönkrement.
  Az ügyvéd nevetett és elindultak a garázs felé.
  – S mi újság küldetésük terén? Hány veszedelmes bűnözőt fogtak el mostanában?
  Kissy nagyot sóhajtott és röviden elmondta. Ezalatt hazavitték a csőfogót, Kissy az első arra járó kisegérrel fölküldte Robert-nek, megtudakolta, mivel kínálhatja meg a doktor urat, és belefért a Vanessa-féle eperparfé méltatása és megkóstolása is.
  Az elbeszélés azzal végződött, hogy a rendőrség előbb-utóbb remélhetőleg össze kegyeskedik hozni egy újabb csapdát.
  – Ugyanott vagy máshol? – érdeklődött a doktor.
  – Mindkét megoldásnak megvannak a hívei és az ellenzői. A főfelügyelő máshova szeretné vinni a következő csapdát, és másik klubtag is kezdeményezné.
  – Értem…
  Az ügyvéd gondolkodott néhány pillanatig.
  – Ha jól sejtem, nem egyszerű feladat alkalmas helyszínt találni.
  – Azt hiszem, nem. Még sosem próbáltuk.
  – Úgy. Tudja, eszembe jutott egy hely, ami alkalmas lehet. Egy házacska egy Étréchy nevű kisvárosban… ismerik a helyet? – Az egerek megrázták a fejüket. – Nem is gondolnám, hogy bármiről nevezetes. Ám az egyik barátomnak, Djaballah úrnak, akit ön és Rochefort úr már ismernek, van ott egy házacskája. Ritkán használja. Szerintem kitűnő bűntanya válhatnék belőle.
  Az egerek egymásra néztek. Kissy nem mulasztotta el megjegyezni magában, hogy Masoudi doktor tudja Martin családnevét, pedig ezer éve, hogy bemutatta őket egymásnak.
  – Ügyvéd úr járt már ott?
  – Hogyne. Egy utcában áll, de nagy telken, a szomszéd ház távolsága megközelítheti a száz métert. Így kellőképpen szeparált az önök céljaira. Ha jól emlékszem, öt vagy hat szobája van, némiképpen zsúfolva tehát, de elférnének. Magától értetődően ez nem ajánlat, csak egy ötlet, hiszen a ház nem az enyém, de örömmel vállalnám a közvetítés feladatát. Djaballah úr elkötelezett támogatója a bűnüldözésnek, bizonyára érdeklődéssel fogadja majd a javaslatot.
  – Ez kitűnő ötlet, ügyvéd úr – mosolygott Niala. – Ha volna olyan szíves elvállalni, hogy közvetíti kérésünket Djaballah úrhoz, az alapítvány örömmel állítana csapdát a házban. Lehetőleg egy hétvégén, mert mi is akkor mozgunk szabadabban és a klubtagok is.
  Kissy helyeslően megbillegette nagy füleit. Nialára mindig lehet számítani, ha állni kell a versenyt Masoudi doktor csiszolt mondataival.

De arra senki se számított, hogy az ügyvéd már hétfőn jelentkezik az eredménnyel. Kissy gyakran összefutott vele a suli előtt, ahogy befelé surrant a gyerekek lába körül szlalomozva és ugrálva, nehogy rálépjenek. Ilyenkor általában bólintottak és intettek egymásnak az út két oldaláról, de az ügyvéd most az iskola kapujában várta, kissé félrehúzódva a befelé igyekvők útjából.
  – Ügyvéd úr? – nézett rá Kissy meglepve.
  – Jó reggelt… bocsásson meg, hogy most zavarom, de ebben a pillanatban kaptam egy váratlan telefont. Sajnos el kell utaznom néhány napra, de ezt szerettem volna átadni. Kérem, nézze el nekem… – az ügyvéd egy kézmozdulattal jelzett valami olyasfélét, hogy nem kívánja felsorolni, mi mindent kell elnézni neki, mindenesetre átadott egy nagy alakú barna borítékot.
  – Vigyázzon rá. És sok sikert. De menjen, el ne késsen. Viszontlátásra.
  Kissy nem ment. És ha elkésik, akkor mi van? Matekkal kezdenek, abból tud mindent.
  – De hát mi ez, doktor úr?
  – Amire szüksége van. A kulcsok, a riasztó kódja, és természetesen ellenjegyzett hozzájáruló nyilatkozat. Bocsásson meg, amiért ilyen kurtán-furcsán intézem ezt az ügyet, eredetileg délután akartam tiszteletemet tenni önöknél… de hát közbejött ez az ügy. Magánál amúgy is a legjobb helyen van ez a boríték, magától aztán el nem veszi senki.
  – De… – Kissy keresgélte a szavakat – de ugye nincsen semmi baj?
  Az ügyvéd elmosolyodott.
  – Dehogynem, Chaton kisasszony. De hát ilyen az élet: ami másnak baj, az nekünk ügyvédeknek munka forrása. Egy cég bajba került, és most részben rajtam áll alkalmazottaik sorsa.
  Kissy elmosolyodott, kezet nyújtott és sok sikert kívánt. Aztán bement a titkárságra és megkérte madame Montefiorit, hogy tegye be a borítékot a páncélszekrénybe.
  – Miért? Mi ez? És miért nem vagy órán?
  – Mert itt vagyok – felelte Kissy az igazsághoz híven –, de ha ezt beteszi a páncélba, akkor mehetek végre a dolgomra.
  – Mi van benne?
  Kissy visszaemlékezett, hogy mondják ezt rendőrnyelven.
  – Sajnos nincs jogom válaszolni magának. De ha illetéktelen kezekbe kerül, abból bűncselekmény származhat, ezért nem tarthatom magamnál egész nap.
  Madame Montefiori fél percet hápogott el a matekórából, mire sikerült kinyögnie a kérdést, hogy milyen bűncse…
  – Sajnos ezt sincs jogom közölni magával. A boríték le van ragasztva és így is kell visszakapnom tanítás után. Ha nem hajlandó elzárni, akkor haza kell mennem és otthon berakni a páncélba.
  Madame Montefiori nagy nehezen megtalálta lélekjelenlétét, kerített egy műanyag zacskót, beletette a borítékot, a zacskót leragasztotta, a ragasztásra rácelluxozott egy papírdarabot, amit előzetesen aláírt és Kissyvel is aláíratott, s végül nagy körülményesen elhelyezte művét a páncélszekrényben. Kissy végre mehetett.
  Csak tanítás után akarta viszontlátni a borítékot. De tulajdonképpen meg se lepődött, amikor a matekóráról kijövet madame Montefioriba ütközött, aki közölte vele, hogy az igazgatónő hívatja.

Kissy belépett az irodába és éppen köszönni akart, amikor meglátta az asztalon a borítékot.
  – Az az enyém – jelentette ki.
  – Szervusz – volt a válasz.
  Kissy két lépéssel az asztalnál termett és fölkapta a csomagot. Madame Montefiori rögtönzött pecsétje érintetlen volt.
  – Lennél szíves fölvilágosítani, mi folyik itt? – kérdezte madame Deseille.
  Kissy sóhajtott.
  – Sajnálom, igazgatónő, nem tehetem.
  – Madame Montefiori szerint valami bűntettre akarod felhasználni ezt a borítékot.
  Kissy elmosolyodott.
  – Szó sincs róla, madame Deseille. Bűncselekmény abból lehet, ha illetéktelen kezekbe jut.
  – Miféle?
  Kissy nem felelt.
  – Tudod, mi van benne?
  – Hogyne, madame.
  – Valami tiltott dolog?
  – Szó sincs róla.
  – Ki számít illetéktelennek?
  – Ezt a borítékot az alapítványra bízták, madame. A rendőrséggel együtt fogjuk felnyitni. Senki más kezébe nem kerülhet.
  – Kitől kaptad?
  – A szemközti házban lakó úrtól.
  – Dr. Masouditól?
  – Tőle, közvetlenül matekóra előtt.
  – Ő nem foglalkozik bűnügyekkel.
  Kissy halványan elmosolyodott.
  – Kivételesen, az én kedvemért most mégis.
  Ez nagyon tetszett neki. Annak a bűnügynek, ami a boríték felnyitásából lehet, semmi köze ahhoz, amivel ők foglalkoznak.
  – Milyen kapcsolatban állsz te Masoudi doktorral?
  Kissy ügyelt, hogy a válasza kellőképpen hetyke legyen.
  – Semmiség. Időnként megmentem negyvenöt euróját, az életét, egy barátja életét… mindig ami éppen adódik.
  Madame Deseille a fejét csóválta, de elővette a kulcscsomóját és keresgélni kezdett rajta.
  – Valaki meg akarja tőled szerezni azt a borítékot?
  – Nem, dehogy, madame. Csak szeretek nyugodt lenni.
  Az igazgatónő a páncélszekrényhez lépett, kinyitotta és a kezét nyújtotta a borítékért. Kissy átadta neki. Madame Deseille betette a csomagot és bekattintotta a zárat.
  – Így. Tehát azt mondtad, a rendőrséggel együtt fogjátok felnyitni.
  Kissy bólintott.
  – Helyes. Akkor nyilván nem okoz gondot, hogy tanítás után idehívd az illetékes rendőrt, akinek majd átadom.
  Kissy farkasszemet nézett vele.
  – Idehívni nem nehéz, csak nagyon elfoglalt.
  – Mint mindenki. Menj, vége a szünetnek.

– Dorville.
  – Kissy. Szia, figyelj, igazolnod kellene engem…
  – Már megint? Ki vagy hangosítva?
  – Nem… most rendőrigazolvány kell hozzá.
  – Ajaj… és hol vagy?
  – Suliban.
  – Értem. Hát félig mázlid van, mert vidékre kell mennem és be tudok kanyarodni hozzád. De hogy az mikor lesz, fogalmam sincs.
  – Nem baj, jössz, amikor tudsz.
  – Oké, le kell tennem, szia!

A hadnagy angolóra alatt jött, Károly herceg éppen igeidőket magyarázott. Az ajtónyitásra mindenki odakapta a fejét, és Kissy már föl is pattant. Két lépéssel az ajtónál termett és kisurrant, mielőtt Károly herceg megszólalhatott volna.
  – Kinél kell lejelentkeznünk? – kérdezte Pierre.
  Kissy sarkon fordult és majdnem beverte az orrát a biztonsági őrbe.
  – Köszönöm, innentől boldogulok – hallotta a feje fölött a hadnagy szavait. Az őr bólintott és elment. Nyilván ő mutatta meg, hol találja Kissyt.
  Az igazgatónőnek persze szintén órája volt. Kissy elsurrant a megfelelő teremig és kinyitotta az ajtót, de a hadnagy megállította és ő ment be.
  – Jó napot, asszonyom… beszélnem kell önnel, lenne szíves egy pillanatra?
  – Maga kicsoda?
  A hadnagy egészen halkan mondta ki a varázsigét, de Kissy érzékeny, nagy füleivel ott állt az ajtóban.
  – Bűnügyi rendőrség.
  A folyosóra lépve előkerült az igazolványa is.
  – Dorville hadnagy. Ne haragudjon, de nagyon sietek. Kissy azt mondta, hogy igazolnom kell őt.
  Az igazgatónő még az igazolványt tanulmányozta, úgy felelt:
  – Hadnagy úr, mit tud ön egy bizonyos borítékról?
  – Semmit – felelte Kissy a férfi helyett. – Madame Deseille, az igazgatónk. A rendőrségnek még nem volt alkalmunk szólni róla, csak iskolába jövet kaptam, madame. Pierre, neked azt kell igazolnod, hogy nem narkó van benne vagy ilyesmi.
  – És azt hogyan tegyem, ha sose láttam?
  – Nézze, nekem órám van, de…
  Kissy belekarolt a hadnagyba.
  – Megbocsát egy pillanatra, madame? – Arrébb vonszolta a rendőrt és a fülébe súgta: – Megszerveztem a következő akciónkat, az van a borítékban.
  – Egy szót sem értek.
  Kissy sóhajtott és minimális terjedelműre tömörítette mondókáját.
  – Szereztem egy házat. Suliba jövet kaptam a borcsit, benne kulcsok, riasztó kódja, cím. Nem tarthattam magamnál, ezzel ki lehet rabolni azt a házat. Berakattam a páncélba, de a dirinő gyanakszik.
  A hadnagy sóhajtott és visszament a türelmetlen nőhöz.
  – Rendben, asszonyom, ellenőriztem a történetet, semmi tilalmas nincsen a borítékban.
  – De hisz nem is látta.
  – Kissy elmondta, mi van benne, ez elég.
  – Mi van benne?
  – Sajnos nincs jogom válaszolni magának – felelte a rendőr pontosan azt, amit Kissy mondott. Kissy igyekezett úgy tenni, mintha nem érne fülig a szája.
  – Magával viszi?
  – Isten őrizz, hogy még arra is vigyáznom kelljen… adja csak vissza Kissynek. Ne haragudjon, de rohannom kell.
  – Mondja… maga rendőrtiszt, és minden szavát elhiszi ennek a gyereknek?
  Kissy vigyora helyén sértett komorság jelent meg. Teljes tízcentis testmagasságában kihúzta magát, kissé hátrabillentette füleit, fölhúzta szemöldökét, úgy felelte méltóságteljesen, mint egy nagyobbacska Vanessa:
  – Madame Deseille, a Jerry Alapítvány kisegere soha nem hazudik.
  – No látja – nevetett Pierre, azzal búcsút intett és elrobogott.

A borítékot este nyitották föl Martinnel, a gépteremben, figyelő tekintetek kereszttüzében. Először két kulcs esett ki belőle, aztán kihúztak egy köteg papírt. A legfelső egy levél volt a Jerry Alapítványnak címezve. Djaballah úr hozzájárulását adta, hogy az alapítvány és a nyomozó hatóság támaszpontot építsen ki étréchyi házában, oda bűnözőket invitáljon és csapdát állítson nekik. Felhatalmazta őket a közüzemi szolgáltatások és berendezési tárgyak használatára, kivéve az étellel és itallal érintkező konyhai felszerelést – ezeket ugyanis nem szabad az iszlám étkezési előírásoknak meg nem felelő ételekhez és italokhoz használni. Az iratot dr. Ibrahim Djaballah írta alá, dr. Saïd Masoudi ellenjegyezte és le is pecsételte, és két tanú is volt rajta. Mindez érvényes visszavonásig.
  A második papírlap tetején ez állt: Leírás a riasztóhoz. A harmadik egy Google Mapsről kinyomtatott térképvázlat, rajta piros filccel bekarikázva a ház helye. A negyedik lap egy üzleti fejléces levélpapír, rajta kézírással: „Május végéig Algériában leszek, de elérhetnek. Utána Párizsban. Djaballah.” A fejlécben algíri és párizsi címek, vezetékes és mobilszámok, email.
  – Gondos emberek – állapította meg Vanessa.
  – Nem is tudtam, hogy Djaballah úr is doktor – mondta Kissy.
  – Ügyvédő? – kérdezte Elke.
  – Nem tudom. A papíron csak egy cégnév van.
  – Biztosan ő is ügyvédő. Jártak együtt Universität bele, tanulták arabul…
  – Szerintem azt már előbb tudták – nevetett Kissy.
  – Az nem úgy van. Frau Singer is most tanulja magát arabul, pedig már van neki gyerekje is.
  – Ő ki és miért tanul? – érdeklődött Françoise.
  – Barátnője anyának. Kettéválta magát férjétől és új pasija arabos. Hogy mondjad olyan embert, aki nem arab, hanem könyveket ír arab Kultur meg Historie meg ilyenekrőle?
  – Orientalista – mondta Pi.
  – Nem, arab Kultur, nem madár…
  – Az az ornitológus! – cincogtak rá az egerek, de ekkor megszólalt a telefon. Pierre volt az, rákapcsolták a hangját a felületre. Kissy elmondta neki, mit találtak a borítékban. A hangszórókból motorzúgás festette alá a történetet.
  – Étréchy? Sose hallottam róla, de mindegy. Szóval van egy házunk. Mit tudunk róla?
  – Kétszintes – felelte Nimby –, elég nagynak látszik. Jóval beljebb fekszik az utcától, alacsony fémkerítése van.
  – A hátsó front?
  – Rétre nyílik. Vagy szántóföldre. Abban az irányban elég messze van a következő ház. Az oldalsó szomszédok úgy nyolcvan méterre… persze a szemközti szomszéd legfeljebb húsz méter, erre Masoudi doktor nem gondolt.
  – Nem hangzik rosszul. Megbeszélem a főnökséggel. Elküldenétek a pontos címet SMS-ben?
  – Már elment – közölte Vanessa.
  – Kösz, majd jelentkezem. Sziasztok!

Az étréchyi ház szürke volt és komor. Két elrabolt kislány börtöne. Kissy benyitott egy szobába, az teljesen üres volt. Átment rajta, ott benyitott egy újabb szobába, az is üres volt. Ment tovább, egyre több szoba következett, aztán folyosó, újabb szoba, megint folyosó, de mennie kellett, mert mögötte jött a shindy. Nem látta, de érezte a jelenlétét. Aztán benyitott egy újabb szobába, ahol teljesen sötét volt. Hirtelen egy karmos mancs nehezedett a vállára, ő pedig fölsikított.
  – Mi… mi az… – kérdezte egy hang, és fölgyulladt a kislámpa az ágy fejénél levő polcon.
  Kissy riadtan bújt oda Martinhez.
  – Egérke… mi történt már megint?
  – Shindy – motyogta Kissy halkan.
  – No és? Miért nem verted meg?
  – Cin-cin…
  Martin bólintott és megcsókolta.
  – Cica nem volt? – kérdezte később.
  – Nem… de! Valaki a vállamra tette a mancsát, és karma volt!
  A fiú mocorgott valamit.
  – Aha, tényleg le kellene vágni már a körmömet. Nyilván épp a másik oldalamra fordultam és hozzáértem a válladhoz.
  Kissy bosszúsan fújt egyet.
  – Hívjam be Macskát? – kérdezte a fiú szolgálatkészen.
  – Nem kell. Egyáltalán nem hiányzott az álmaimból a cica. Ami azt illeti, shindy nélkül is jól elvagyok. Inkább ébren szeretném őket.
  – Hétvégén elejtjük a következőt.
  – Gondolod?
  – Persze. A helyszín készen áll, mi készen állunk, Artois nem őrült meg felbőszíteni Vanessát a halogatással. Ha pedig a csapdát felállítjuk, valamelyik biztos belesétál. A zsebek gyönyörű kislányok, és még egészen kölykösek, nem fognak tudni ellenállni.
  – Bolond. Hisz fogalmuk sincs, hogy néznek ki a zsebeink, amíg ott nem állnak az ajtóban.
  – Akkor meg már késő – mondta Martin sötéten.

Artois végül döntött: jövő héten mennek. Sajnálja, de ennél gyorsabban nem tudja megszervezni. Az egerek morcosak voltak, Niala csitította őket, azt mondta, egy hét nem a világ.
  Valóban semmi se múlt Artois döntésén. Ha ezen a hétvégén indultak volna, akkor se tudják megállítani a két shindyt, akik ekkor már elterveztek mindent és dolgoztak a szervezésen. Ha a Centauri ezen a hétvégén állít csapdát, az péntek délutánra jött volna össze, Lincoln és Lifepod pedig péntek reggel rabolta el a gyereket.
  Nimby utólag elmondta: semmilyen különösebb célja nem volt azzal, hogy a Crux levelezését ráküldte a Cumulusra. Csak kíváncsi volt, hogy festenek a levelek az értékelésben, és érdekelte a titkosított levelek automatikus felnyitása mint számítástechnikai probléma. Néhány napja jutott csak eszébe, s egyik délután megcsinálta, kivételesen egyedül, Vanessa otthon konyhatündérkedett. Úgy gondolta, pár napig figyelteti a levelezést, aztán lekapcsolja, hiszen ezt madame Morillon is olvassa meg ő maga is, és a bennük levő rengeteg shindység miatt úgyse lehet őket normálisan kiértékelni. De nem a riasztást kapcsolta ki, hanem átállította a küszöbértéket, aminek elérésekor a Cirrus riaszt. A megmaradt kölyökchatoldalakon úgy volt beállítva, hogy akkor riasszon, ha egy üzenetből 0,75 shindy jön össze, vagy több üzenetből, tizenkét órán belül elérik az 1,5 shindyt. A Facebookon fél shindyvel alacsonyabb volt a küszöbérték. A Cruxhoz Nimby kerek tíz shindyre állította, olyan számra, amit elvileg nem lehet elérni, főleg nem olyan levelezésben, amit emberi szem is lát, s mire valaki tíz shindynyit összeirkálna, már rég tudnának róla.
  Madame Morillon azonban reggel kilenckor már megnézte a Cruxot és legközelebb csak valamikor délután akarta. Ez a gyakoriság bőven elegendő volt a csoport forgalmához. Kilenc óra negyvenhárom perc huszonöt másodperckor, amikor az első üzenet megérkezett, a shindyken kívül a Cumulus volt az egyetlen olvasója, akkora küszöbértékre állítva, ami mellett semmiféle szöveg nem okozhat riasztást.
  Amikor utólag megnézték, hogyan kezelte a Cumulus Lifepod leveleit, kiderült, hogy a szorzók okoztak mindent. A levélben levő disznó szavakat mindössze 0,23 shindyre értékelte a szoftver, de a kölyökchaten kialakított szabályok szerint már ez is azt okozta, hogy huszonnégy órára figyelőlistára tette Lifepodot; értelmetlenül, hiszen a Cruxnak csak tíz tagja van és abból is négy madame Morillon, de a Cumulus csak egy program volt, ami tette a dolgát. Lifepod figyelőlistára került, ami a további disznóságoknál automatikusan tíz százalék büntetést jelentett.
  Az első levél csak annyit tartalmazott, hogy miket fog ő csinálni ma este. Nem szerepelt benne utalás a gyerekrablásra. Ha már ekkor elmondja, a szorzók egészen másképpen alakultak volna.
  Velociraptor alighanem a gépnél volt, mert két perc múlva megjött a kérdése, hogy kivel fogja Lifepod csinálni.
  Kilenc óra ötven perc négy másodperckor futott be Lifepod második levele. Ez tartalmazta a „gyerekrablás” szót, amit a Cumulus egy egész shindyre pontozott, vagyis rendes körülmények között pusztán ettől már riasztott volna. De most Nimby átállította a küszöbértéket. A levélben szereplő többi disznóság csak 0,17 shindyt tett ki, így ezt a levelet 1,17 shindyre pontozta a Cumulus. Erre jött rá a tízszázalékos büntetés a figyelőlista miatt, így a levél 1,287 shindyt ért. Ehhez hozzáadta az első levél pontértékét, és a kapott 1,517 shindyt az értékelési szabályok szerint kezdte szorozgatni.
  Az „elraboltunk egy gyereket” szövegrészlet múlt időben állt, ezért a Cumulus úgy vette, hogy a múltban elkövetett bűncselekményre utal, és mindössze tíz százalékkal büntette. Az első levélben talált olyan kifejezéseket, amiket – nagyon helyesen – a jövőben tervezett bűncselekménynek értelmezett, és emiatt már megduplázta a pontszámot. Aztán megint megduplázta, mert a második levélben is talált ilyeneket, és a programozóknak eszébe se jutott arra gondolni, hogy ha két levél kevesebb mint tíz percen belül követi egymást, akkor nyilván mindkettőben ugyanarról a jövőbeli bűncselekményről van szó. A Cumulus vakon követte az utasításokat, és kilyukadt egy 6,6748 shindys, elborzasztó értéknél, amivel még mindig nem tett semmit, mert alacsonyabb volt, mint a küszöbérték.
  Régen, évekkel ezelőtt a Cumulus akár több száz, sőt több ezer shindyre is pontozhatott valakit, a Százast három kiloshindys értékkel kezdték üldözni. De azóta az egész pontozási rendszert átírták és finomították, Nimby azt mondta róla, a mai számok annyira se hasonlítanak az évekkel ezelőttiekre, mint a mai bolti árcédulák a múlt századiakra, amikor még frankban számoltak. A mai rendszerben hatshindys pontszám tárgyalás nélkül is huszonöt év.
  Velociraptor négy perccel később megint írt és kérdéseket tett föl. Lifepod válasza kilenc óra ötvenhét perc ötven másodperckor futott be. A benne levő kifejezésekre még a büntetéssel együtt se kapott kéttized shindynél többet, egy mondatot kivéve. Velociraptor megkérdezte, miért várnak estig, mi van, ha valaki addig kiszabadítja a gyereket, amire Lifepod azt felelte:
  „Estig még számít ránk a család, estétől már lesz alibink, a gyerek meg olyan helyen van, hogy éhen halna nélkülünk, mire rátalálnának.”
  A Cumulus ebből csak az alibit, a halált és a jövő időt értette, tervezett bűncselekménynek minősítette és ismét megduplázta Lifepod pontszámát. Tizenhárom és háromnegyed shindy jött ki, ez meghaladta a küszöbértéket, tehát átadta a feladatot a Cirrusnak, ami haladéktalanul kiküldte a riasztást. A shindy IP-címe szerint a legközelebbi egeret kellett volna értesítenie, de a cím titkosítva volt, ekkor éppen egy dániai szerveren át jöttek a levelek. A Cirrus utasítása erre az esetre az általános értesítés volt.
  Két perccel tíz előtt a Jerry valamennyi egerénél visítani kezdett a telefon.

Kissyék az óra utolsó perceinél tartottak, de hogy milyen óra volt és miről beszéltek, az abban a szent pillanatban kirepült a fejéből, ahogy a Cirrus megszólalt. Már csengetés nélkül jelzett a telefonokon, a közvetlen összeköttetéssel, amit a videókapcsolathoz is használtak, hogy jobb legyen a képminőség.
  Kissy az első hangokra fölpattant ültéből, de mielőtt elindult volna, a Cirrus elért az első adatsor végére.
  „Esemény: elraboltunk egy gyereket”, morzézta a Cirrus, mintha ő tette volna, de persze igeragozás nincs a programban. „Forrás: Crux. Nick: Lifepod. Hely: nincs adat. Pontszám: 13,75.”
  Kissy döbbenten állt meg a padja mellett. Vele szemben madame Croissant elképedve és felháborodva nézett rá, de Kissy nem látta. Csak a Lifepod bűnlajstromát soroló csipogásra figyelt. A hang betöltötte a termet, a Jerry régesrég eldöntötte, hogy nem számít, kit zavarnak vele és miben, de ennek hallatszania kell, bárhol és bármikor. Az osztály csendben ült, először a hirtelen csipogás ijesztette meg őket akusztikusan, aztán Kissy viselkedése, hogy nem rohan ki, ahogy más hasonló alkalmakkor, hanem megáll, aztán nekidől a padnak és hallgatja a végeérhetetlen csiripelést. Ettől egész másképp ijedtek meg. Valami nagy baj van. Kissy arról is megfeledkezett, hogy levehetné a hangerőt és a füléhez emelhetné, akkor csak ő hallaná. Közben kicsengettek, de a gyerekek csak fölkeltek és odagyűltek Kissy köré. Madame Croissant a katedrán várakozott.
  A Cirrus végigmondott volna mindent, de Kissynek elég volt a lényeg. Kinyomta a csipogást és belépett a szerverre, egyetlen gombnyomással, anélkül hogy a telefont leakasztotta volna az övéről. Egy pillanat múlva a csipogást sokszólamú cincogás váltotta föl. De csak annyira, hogy mindenki bemondta a nevét. Kissy is. Aztán hallgattak.
  – És most? – szólalt meg végül Françoise.
  – Pierre és Artois foglalt – mondta Angélique. – Morillon is. Talán olvasták és intézkednek.
  – Mit intézkednek, egérke? – kérdezte Vanessa.
  Csend. Senki nem tudott felelni. Lifepod és Lincoln elrabolt egy gyereket, és nekik estig lenne idejük megtalálni. De hol? Még az se biztos, hogy Franciaországban vannak. Semmit se tudnak. Az égvilágon semmit!
  – Touzeau – szólalt meg egy hang.
  – Szia, Nicole vagyok. Ide figyelj, gyerekrablás történt és nem tudunk semmit. Mit tudsz tenni, hogy elérjük Artois-ékat?
  – Kit raboltak el?
  – Mondom, hogy nem tudjuk! A Crux két tagja elrabolt valakit, este veszik kezelésbe, és bárhol lehetnek!
  – Ha a Cruxon át jött, akkor az a hölgy biztos olvasta.
  – És ha csak órák múlva nézi meg a leveleket? Más dolga is van. A telefonja foglalt. Bármitől lehet.
  – Jó, fölhívom Castellit, neki mindig vannak ötletei. Maradj vonalban.
  – Vettem – felelte Niala, és fölhangzott a beaulieu-i kapitányság telefonjának várakoztató zenéje. Niala halkított rajta.
  – Az utcán vagyok – jelentette Vanessa –, indulok haza. Kissy, te is menj haza, legyünk a gépeknél.
  – Vettem – vágta rá Kissy, azzal faképnél hagyta madame Croissant-t és a hallottakról susmorgó osztályt, kirobogott és két perc alatt otthon volt. Suzy persze lépést tudott vele tartani, akármilyen gyorsan száguldott le a gépterembe.
  – Kissy Vilma bázison – közölte. – Nyitom a levelezést. Kitaláltatok már valamit?
  – Negatív – felelte Vanessa lakonikusan.
  Kissy átolvasta a Crux legújabb leveleit, automatikus frissítésre állította, egy másik monitorra kirakta Lifepod aktáját, egy harmadikra pedig Lincolnét.
  – Itt Castelli – szólalt meg a telefon.
  – Itt a Jerry – mondta az alapítvány sok szólamban.
  – Sziasztok. Hallom, gyereket raboltatok. Mit tudunk?
  – Semmit – vágta rá egy féltucat kisegér.
  – Hát azért valamit mindig tudunk. Meséljetek.
  Vanessa összefoglalta neki azt a semmit, közben Pinek sikerült elérnie Artois-t, aki mozgósította az embereit. Nem, ők nem tudtak semmiről, madame Morillon teljesen meg volt döbbenve, egy órája nézte a levelezést, legközelebb órák múlva nézte volna meg…
  – Ide hallgassatok – mondta Castelli. – Én most szabadságon vagyok, nincs ügyem, segítenék nektek.
  – Gyere át Beaulieu-be – felelte Vanessa.
  – Az nem lenne jó, mert éppen Versailles-ban vagyok…
  – Akkor menj Kissyhez!
  Kissy most csak fél füllel figyelt, bár az a fél fül elég nagy volt. Huhu, azaz madame Morillon egy perce szólt hozzá, ő is szeretett volna bekapcsolódni a hétvégi szórakozásba, milyen a kislány és hol tartják, a hely biztonságos? S máris megjött Lifepod válasza, hogy igen, a hely biztonságos, hónapokig nem jár arra ember. Lehet, hogy évekig.
  Kissy elgondolkodott. Lehet, hogy évekig? Helyek milliói vannak, ahol évszámra nem jár ember, ez kétségtelen, de milyen az a hely, amiről ezt biztosan ki is lehet jelenteni? Legalábbis a hónapokat?
  Valószínűleg ez az egyetlen támpontjuk.

Amikor Castelli becsöngetett, Kissy éppen Lifepod újabb levelét olvasta. Fölpattant, felrohant a földszintre, rápillantott a monitorra, benyomta a gombot, belemondta a mikrofonba: „Gyere be!”, visszarohant a konyháig, ott fékezett és visszafordult. Castelli most jár itt először, az a legkevesebb, hogy az előszobában fogadja.
  – Szia – lépett be a felügyelő. Farmerban és kék ingben volt, bár Kissytől űrruhában is lehetett volna, őt csak a levele érdekelte. De még mindig nem rohanhatott, mert még két férfi jött be. Az egyik szintén civilben, a másik egyenruhában. – Ő Jean-Louis, ő pedig Fontanet őrmester. Gondoltam, jól fog jönni egy kis segítség.
  – Kissy – nyújtott kezet Kissy. – Gyertek.
  Leszaladtak a gépterembe és végre elolvasták a levelet. Gyakorlatilag nem volt benne semmi hasznos, Lifepod a gyerekrablás körülményeit mesélte Velociraptornak.
  – Tehát kilencéves kislány – szögezte le Castelli, föl-le járva a gépteremben. – Iskolába menet rántották be egy kocsiba. A suliban majd beírják a hiányzók közé, a szülei pedig csak este veszik észre, hogy nem jött haza. Jó esetben délután. Mire bejelentik, késő este lesz, akkor tudjuk meg a gyerek személyazonosságát és a suli nevét.
  – Igen, idáig én is eljutottam – szólalt meg Artois a hangszóróból.
  – Á, főfelügyelő úr – mondta Castelli. – Megint együtt dolgozunk… tessék.
  Az őrmester lépett be az edzőteremből és néhány halk szó kíséretében feléje nyújtott egy telefont.
  – Castelli! – vette át a nyomozó azzal a hanggal, ami ismerős volt már Kissynek a Strandlabda-ügyből. – Igen, én vettem igénybe az őrmes… Igen, tényleg az vagyok. Nizzából. Nem érek én rá magának írogatni, főtörzs, de tudja mit? Jöjjön ide személyesen és hozzon pár embert. Persze hogy nem parancsolhatok magának, de ha nincs itt félórán belül, fölhívom a parancsnokát és kivágatom büntetőcédulát osztogatni, végeztem!
  Kissy leveleket olvasott és csöndben vigyorgott. A pasi megint teljes fordulatszámon pörög.

Tíz óra húszkor csengettek, Kissy fölment, majd visszatért egy idősebb civil ruhással.
  – Moreau főtörzsőrmester jelentkezik – lépett az a gépterembe gyanakvó arccal. Castelli odalépett hozzá és megmutatta az igazolványát.
  – Castelli felügyelő, Nizzából.
  – Parancsára, uram – jött a válasz egészen más hangon. – Tíz embert hoztam magammal, kint várnak a kocsin.
  – Hívja be őket eligazításra.
  – Értettem. – Moreau intett Fontanet-nak, aki bólintott és ment.
  Kissy ráért a rendőröket figyelni, a Cruxon negyedórája nem volt más forgalom, csak Velociraptor és két álshindy, Huhu és Aranyos adogatta egymásnak a szót, találgatták azokat a részleteket, amiket az emberrablók nem mondtak el.
  A monitorok eddigre megteltek arcokkal, az egerek mind hazarohantak az iskolából és gép elé ültek, Martin a legközelebbi egérhez, Chantalhoz surrant be. Nimby pedig egyszer csak megszólalt:
  – Főfelügyelő úr?
  – Tessék.
  – Van maguknál egy netre kötött gép?
  – Persze.
  – Akkor küldök SMS-ben egy címet, másolja be a böngészőbe, legyen szíves.
  Egy perc múlva megjelent a felügyelő arca az egyik monitoron.
  – Nahát, látlak benneteket – mondta.
  – Hogy csináltad? – kérdezték az egerek.
  – Semmiség. Egy backdoor, ami kiteszi a felület képét egy weboldalra, csak passzívan ugyan, de lát minket. És kezeli az ottani kamerát, így mi is látjuk őt. Az egyik szerverünk IP-címét kell megadni egy eseti jelszóval, ami aztán érvényét veszti, úgyhogy ez titkosítás nélkül is biztonságos.
  – Nagyon praktikus – mondta Artois. – Be tudjuk kapcsolni madame Morillon irodáját is?
  – Mindjárt küldök neki is.
  Madame Morillonnak nem volt kamerája, de ő látta az egereket és hallották egymás hangját. A telefonos kapcsolatokat bontották, a Centauri haditanácsa a Jerry-hálózaton összegyűlt.
  – Jól van, emberek – lépett a felügyelő az edzőterembe. – Castelli felügyelő vagyok, és most én vezetem magukat. Elmondom, mit tudunk. Két pedofil elrabolt egy kilencéves kislányt. Estig bezárták valahova, este odamennek, addig meg kell előznünk őket. De még azt se tudjuk, hogy melyik földrészen vannak. A neten leveleznek, nagyon jól titkosítanak mindent, de mi beszivárogtunk közéjük és olvassuk a szövegüket. A párizsiaktól egy nyomozó irkál nekik korábban elfogott társaik nevében, most próbálja rávenni őket, hogy csatlakozhassunk a hétvégi szórakozáshoz. Ha nem sikerül, fogalmam sincs, honnan fogjuk kitalálni, hol van a gyerek. Van kérdés? Tessék.
  – Uram – jött egy hang odakintről –, ők írták, hogy este fognak a rejtekhelyre menni?
  – Igen.
  – Akkor nem lehetnek a világnak azon a részén, ahol most van este. Például Tahitin vagy Kanadában.
  – Ez jó megfigyelés. Rajta, emberek, magukat arra szántam, hogy legyen karhatalom a kezemben, amikor tettekre kerül a sor, de senki nem mondta, hogy a fejüket ne használják. Agyaljanak! Tessék!
  – Tudunk valamit a helyről, ahova bezárták?
  – Azt írták, hónapokig nem jár arra ember, lehet, hogy évekig. Tessék, Moreau.
  – Felügyelő úr, amíg gondolkodunk, addig is tudunk dolgozni. Megszervezném a kapuőrséget meg a…
  – Szó se lehet róla – szólalt meg Kissy hangosan.
  Moreau megakadt. Kissyre nézett.
  – Nézd, ez most rendőrségi…
  – Ez most rendőrségi kivonulás lesz öt másodpercen belül – felelte Kissy jegesen. – Az utcán azt beszélsz Cesaréval, amit akarsz. Idebent csak ha engedélyt adok rá. Ez az én házam, és kapuőrség nem lesz. Még csak az kellene, madame Faubourg bármikor jöhet takarítani, a szüleim is hazaugranak néha napközben, és rendőrök fogadják őket a kapuban, hát azt már nem. Ültök a rendőrségi feneketeken, pörgetitek az agytekervényeiteket és megköszönitek szépen, hogy én bevettelek ebbe a buliba. A nyomozásban a főnökeidnek fogadsz szót, de itt a házban én vagyok a parancsnok. Végeztem.
  Hihetetlenül büszke volt magára. Egy Jerry így beszél a rendőrökkel, keményen, hidegen osztogatja parancsait. Jövőre tiszti rangot is akar!

Moreau furcsán mosolygott Kissyre, aki csak ült a forgószékben, előrenyújtott lábbal, és várta, hogy legalábbis tisztelegjenek neki. A főtörzs ehelyett a felügyelőre nézett.
  – Mondja…
  Castelli fölemelte a kezét.
  – Ne kérdezzen semmit. Itt az ifjú hölgy van otthon, és mi tényleg csak megköszönhetjük, hogy bevett a bulijába. Amikor legutóbb együtt dolgoztunk, minket csak akkor hívtak, amikor a gyanúsítottakból már ömlött a vér. Maga csak fogadjon neki szót, főtörzs, és nehogy felingerelje!
  Kissy büszkén föltartotta nagy füleit.
  – Talán az apja valami…
  – Fogalmam sincs, ki az apja. Viszont két ujjal falhoz keni magát.
  A főtörzs tamáskodva nézett egyikükről a másikukra, és Kissy tudta, hogy ettől a naptól rendőrök nemzedékei fognak mesélni a nagy egérharcosról, aki annyira legyőzhetetlen volt, hogy soha nem küzdött, mert senki sem mert kiállni vele.
  De legalábbis jól hangzik.
  Moreau letett a kapuőrség gondolatáról, azt mondta az embereknek, hogy ha valaki hazaérkezne, először is nyugtassák meg, hogy nincsen semmi baj. Hogyne lenne baj, felelte Vanessa, egy gyerek bezárva sínylődik valahol, és most még jónak mondható a helyzete. Kissy szüleit meg nem fogja meglepni, folyton akad egy-két rendőr a háznál. Ami szintén nem volt igaz, de ez is jól hangzott.
  Közben jelentkezett Jack, aki emlékeztette a gyerekrablókat, hogy ő két kislányt bocsátott a társaság rendelkezésére, és igazán az a legkevesebb, hogy viszonozzák ezt az apró szívességet. Lifepod azt felelte, Lincoln nem akar mással osztozni, csak vele. Mivel Lincoln még mindig nem szólalt meg a csoportban, Jack arra kérte Lifepodot, beszéljen vele, vagy ha Lincoln akarja, föl is hívhatja őt, Jacket – és megadta a telefonszámát.
  – Dorville nyomozó fogja fölvenni – mondta madame Morillon. – A szám titkos, de ha utána tudnak járni, akkor se rendőrt találnak bejegyezve.
  – Csak nehogy reflexszerűen belemondd a mikrofonba a nevedet – mondta Vanessa. – Tartsd számon, hogy melyik telefonod melyik.
  – Ez egy különleges készülék – felelte Pierre. – Igazából nem is mobiltelefon, speciális rendőrségi cucc. Ő még csörgést hall, amikor már elkezdtük bemérni.
  – Csúcs – mondta Nimby Maszat modorában. – Csípem az ilyen frankó kütyüket, a Jerrynek is kell egy. Kiscsákó vidáman vakerál, közben meg a háta mögött megáll a zsaru, muhahaha!
  Dőltek a nevetéstől. Nimby elmehetne parodistának, gondolta Kissy.

Tizenegykor csakugyan megjött madame Faubourg, és bár a rendőrök nem várták a kapuban, éppen eléggé megijedt a kint álló rendőrségi furgontól, aztán a házban talált egyenruhásoktól. Amikor elmondták neki, mi történt, akkor meg a fejét fogta.
  – És nem akad elég magukból a kapitányságon, ezeknek az ártatlan gyerekeknek kell megkeresni az ilyen szörnyetegeket?!
  Az egyik rendőrre meredt, aki meghökkenve pislogott vissza rá. Egyikük se szentelt figyelmet Suzynek, aki csapkodó farokkal keringett körülöttük.
  – De madame Faubourg – mondta Kissy szelíden –, hiszen tudja, hogy nekünk ez a hivatásunk. Ezeket az alakokat a mi programunk csípte el, és a kislány kiszabadítása és a két pofa hűvösre juttatása után a legfontosabb feladat, hogy a vérükben fürösszem a pengémet még naplemente előtt. – Ábrándos tekintettel Castellire pillantott, akinek savanyú képén jól látszott, hogy a Bouriant-villára gondol. – Sajnos ez most olyan ügy, ahol a rendőrségnek muszáj volt bekapcsolódnia, de azért ők elsősorban a mi zsákmányaink. Ha boldogulnánk Cesare és az emberei nélkül, okvetlenül magunk tennénk azt a két aljas férget a sercegő olajba… de hát így csak bilincs lesz belőle…
  A rendőrök már vigyorogtak, madame Faubourg viszont kétségbeesetten nézett Castellire.
  – Mondja, maga rendőrtiszt?
  – Igen, madame – felelte Castelli, bár egy perccel azelőtt a rangjával mutatkozott be.
  – És nem tud hatni rá?
  – Nem, asszonyom.
  – Én is voltam kislány – lamentált madame Faubourg. – Nem ma volt, az igaz. Mi filmszínészekről pusmogtunk, meg sminkről és a fiúkról. De hát ezek?! Ismeri a többieket is? Vanessa, nézze, az a kis vigyori szöszke ott a képernyőn, ugye, milyen cukorfalat? Hát az mondta nekem valamelyik nap a konyhában, hogy a késeket mindig jól meg kell élezni, mert sose tudhatja az ember, hogy csirkemell kerül a konyhájába vagy shindy.
  – Vérző orrú shindyt mondtam – pontosított Vanessa.
  – Tessék, még tódítja is. Ha az enyém lenne, már elfenekeltem volna. De még azt se mondhatom, hogy hát árva szegény, attól lett ilyen, mert a többi szemernyivel se jobb! Ha nem néznének rám mindig ilyen szépen, rég itthagytam volna ezt a házat.
  Kissy a monitorra pillantott, ahonnan Vanessa csakugyan nagyon szépen nézett a bejárónőre. Visszafordult az asszony felé és igyekezett ő is nagyon szépen nézni.
  – Tudja, madame, én sem értek egyet mindennel, amit tesznek – mondta Artois a másik monitorról –, rendőrként nem is tehetem, de tény, hogy eddig nem bántottak senkit csak az erőszak kedvéért. Sokat beszélgettem róluk a nizzai kollégákkal, ott már megvan a hírnevük… azt mondták, csak addig mennek el, amennyi kell, hogy megállítsák a bűnözőket. Tény, hogy könnyen eljár a kezük, de az ideológiájuk elég egyszerű logikán alapul.
  – Az ám – bólintott madame Faubourg –, az ideológiájukat jól ismerem. Lassan külön hűtőszekrény kell a rengetegféle sajtnak… no de megyek, úgyis a padláson kell takarítanom, nem zavarom idelent magukat. Aztán találják meg azt a szerencsétlen gyereket, amíg nem késő.
  – Rajta leszünk, madame – felelte Artois.

De nem Lincoln telefonált, hanem GXR. Jól elbeszélgettek Jackkel, és egyetértettek abban, hogy ott akarnak lenni, ebből a buliból kár lenne kimaradni, főleg mert a kislány Lifepod szerint még csinos is. A beszélgetést legalább húsz rendőr hallotta élőben, plusz tizenegy kisegér és három kisfülű, Vanni, Georges és Andreas.
  – Colombes – mondta egy hang, miután letették a telefont. – A l’Avant Seine színház közelében.
  – Micsoda?… várjatok csak – fordult oldalra Nimby, és az egyik monitoron megjelent a Google Föld, a kamera rázuhant Párizsra, s egy pillanat múlva utcákat és házakat láttak. Nimby lenyomott egy gombot, és az egérmutató nagy piros nyíllá változott. – Itt van a színház – mutatott vele egy terjedelmes épületegyüttesre, aztán egész kicsit jobbra húzta az egeret. – Ez pedig a rue Thomas d’Orléans.
  – Cindy! – rikkantotta sok száz elragadtatott kisegér.
  – Hát – mondta Nimby elégedett vigyorral – néha jól jön az egér a háznál. Amikor találkoztatok Cindyvel, körülnéztem a környék térképén, a közvetlen szomszédban találtam egy nagy épületet, kíváncsi lettem, hogy mi az, és azóta tudom a nevét. L’Avant Seine színház. Jó rendőreink pedig most kénytelenek magukkal vinni egypár egeret a letartóztatáshoz, mert mi ugyan meg nem mondjuk a házszámot.
  – Szóval GXR azonos egy korábbi ügyfeletekkel? – kérdezte Artois. – De hát nem akarjuk mi őt letartóztatni.
  Kissy Castellire meredt, aki egyetértően bólogatott, persze hogy nem, eszük ágában sincs. Aztán megértette.
  – Ja persze – bólintott Nimby is. – Most még nem.
  – Nem hát. Időbe telik megtudni a jelszavát, idővel pedig rosszul állunk. Mondd, hogy mit tudunk az emberünkről, két kocsi már úton van oda.
  Mialatt elmesélték Cindyvel való találkozásaikat, GXR írt is a Cruxra. Elmesélte, hogy beszélt Jackkel és mindketten szeretnének benne lenni a buliban. Jacknek van valami pora is, amit gyerekkel még nem próbált ki, de prostival már igen, és valami csúcs. Jut mindegyiküknek. Jack pár perccel később írt és megerősítette a szavait. Aztán jelentkezett Masszív, ő is részt kért a szórakozásból.
  A Jerry archívumában mindig rend volt, pillanatok alatt megvoltak a Cindyről készült fotók, és az se tartott sokkal tovább, hogy a Colombes-ba tartó nyomozók mobiljain ott legyenek.
  Negyed tizenkettőkor a négy beaulieu-i kisegér kiözönlött a házból és kocsiba ugrott. Velük volt Georges és Vanni, akik éppúgy nem akartak kimaradni a buliból, mint a Cruxra írogató shindyk – csak az ő bulijuk másmilyen volt. Persze fönnállt az eshetőség, hogy Lifepodék pont délen tartják a gyereket, és akkor ezzel az összes egér elveszti esélyét, hogy ott legyen. De lehet, hogy mondjuk Réunion szigetén vannak, és akkor senkinek se volt esélye közülük egy percig sem.
  – Majd meglátjuk – mondta Nimby filozofikusan. – Ötven százalék. Vagy elég közel vannak, vagy nem.
  Blanche-ért is elmentek, a rendelőben most csak papírmunka volt, ha beteg jönne, a társa is elég hozzá. Jön ő is, rég nem járt Kissyéknél, és nagy zsákmány ígérkezik, neki is juthat egy letéphető shindyfül. Ezt ugyan nem Blanche fogalmazta meg így, hanem a kisebbik lánya.
  Stratégiailag, gondolta Kissy, természetesen célszerűbb lenne, ha a Jerry megtartaná szétszórtságát, hogy minél nagyobb területet elérjenek legalább néhány egérrel. De hát ami jó a nyomozásnak, az nem jó Vanessáéknak, akiknek megint ötnapi csókolózásadagot kell bepótolniuk. Ez a legfontosabb.
  A nyomozók éppen megérkeztek Cindyhez, amikor Elkének támadt ötlete.
  – Szóljatok Cindy utcai nyomozósoknak, nézzenek meg autókra Nummernschilder!
  – Rendszámtáblákat – fordította Jennifer. – Miért?
  – Lehet valamelyiknek jelje GXR.
  – Ugyan – mondta Castelli. – Senki sem íratja a nickjét a rendszámtáblájára.
  – Gondolkozzad magadat! Van neki ez a szám, keresi nickot magánek, eszébe jut autója neki, írja nickot programba tábláról! Erről még nem fölismerje senki, hiszen számokat nem kiírta.
  – Értem – nevetett a felügyelő. – Fejből nem tudom a rendszámok szisztémáját, de kétlem, hogy lenne ilyen.
  – Keresni rendőrségi Datenbank benne nem lehet?
  – Mit, GXR-es rendszámot? Ha mégis létezik ilyen, százat is kapunk.
  – És lesz mindegyik belejegyezve abban az utcáben?
  Egerek és rendőrök egymásra néztek. Hm. Van benne valami.
  De nem működött. Pierre fölhívott valakit a nyilvántartóban, és egy perc alatt megvolt a válasz. Nincs ilyen autó.
  – Hát – mondta Elke –, volt legalább megpróbálva.
  – Jó ötlet volt pedig – vigasztalta Moreau.
  – Csak nem jó eléggé. Kicsi egér, kicsi ötlet. Majd következő!

Fél tizenkettőre az összes shindy gép előtt ült és kommunikált, kivéve Lincolnt, akiről Lifepod azt mondta, hogy most a családdal kell lennie. Ő a munkahelyén van, de biztonságosan levelezhet.
  Velociraptor most sem tagadta meg magát, szorgalmasan működtette a szadista fantáziáját, és ontotta a tanácsokat, hogy miket csináljanak a gyerekkel. Az egerek egy idő után nem is olvasták tovább, csak átpörgették a sorokat, hogy van-e valami adat. Később úgyis el kell olvasniuk, amikor ezeket a leveleket is kiértékelik az adatbázis számára.
  Pár perccel később hazaért Yves bácsi, aki megütközött azon, hogy az egerét otthon találja suliidőben, örült a többiek látványának, viszont mérhetetlenül fölháborodott a shindyk aljasságán.
  – Soha nem értettem ezt az egészet – vallotta be őszintén.
  – Pedig nagyon egyszerű – felelte Vanessa lelkesen. – Amikor a shindy orra találkozik a cipőtalpaddal, a keletkező fizikai behatás azt okozza…
  – Nem azt, te, egérke – mosolygott Yves bácsi kesernyésen. – Azt, hogy mi teszi ezeket az embereket ilyenné.
  – Ez egy betegség, apa – felelte Nimby. – Ez a tíz muki a gyereklányokhoz vonzódik. Amiben amúgy semmi rossz nincsen, én egy időben egy tizenkét évessel csókolóztam, csak annyi a difi, hogy akkoriban én is annyi voltam.
  – De érdekes – mondta Vanessa –, én is csókolóztam tizenkét évessel, amikor én is annyi voltam!
  – Az enyém lány volt – pontosította Nimby.
  – Az enyém fiú.
  – Akkor nem ugyanazok voltak! – vágta rá a csapat kórusban.
  Nevettek. De közben Kissy elkapta Nimby szerelmes tekintetét, amivel a párjára nézett. Vanessáé is látszott valamennyire, bár az autó azért rázkódott.

Tizenegy óra harmincnégykor Lifepod azt mondta, részéről jöjjenek a többiek is, de csak ha Lincoln is beleegyezik. És válaszolt Masszívnak, aki pár perccel korábban arra kérte, legalább annyit mondjon meg, hogy az ország melyik részén vannak, hogy odautazhasson, amíg eldöntik, hogy beveszik-e. A válasz az volt, hogy nem messze Párizstól.
  Elke vakkantott egyet, fölugrott és eltűnt a kamera elől.
  – Ha Lincoln áment mond, egész shindycsapatot foghatunk – csillogott Vanessa szeme. Piros lámpánál álltak éppen, jól látszott az arca. – Azonnal ki kell találni valamit arra az esetre, ha Lincoln nem egyezik bele, vagy túl későn.
  – Túl későn nem teheti, akkor a többiek nem érnek oda – hallatszott Blanche hangja.
  – Dehogynem, anya! Este foglalkozni kezdenek a gyerekkel, aztán reggel szól a többieknek, hogy már jöhetnek ők is. Ma nem főzök vacsorát, shindyt akarok sütni nyárson!
  – Ó – mondta Kissy, de nem folytathatta, mert boldog sikkantás szelte át a géptermet.
  – Jövök! Cin-cin! Anya már csomagozza, apa viszi zsebegéret, két óra és ott vagyunk!
  A vörös lófarok kilibbent a kamera elől, aztán vissza.
  – Hozom bicskát, tegyétek nekem egyik shindyet füléjét félre, nyisszantani. Most kikapcsollak, nem bámulja férfiek öltöző zsebegéret.
  A felület programja levette Elke képét a monitorról.
  – Jézusom – mondta Castelli. – Ő is jön?…
  – Persze – felelte Françoise. – Ilyen bulit semmiképp nem hagyunk ki. Ha Lincoln odaengedi a többieket, az egész évi shindytermésünket betakarítjuk még ma délután.
  Castelli sóhajtott. Kissy gyanakodva nézett rá. Mi baja Elkével?…
  Lelki szemeivel megpróbált bekukucskálni a pasas fejébe, de nem sokat látott. Még vizsgálódott, amikor Elke megszólalt:
  – Zsebegér hallok ám téged, csak kamerát kikapcsoltam. Félsz? Én vagyok majdnem pedig legkicsiebb csapatban, nálam csak Françoise. És nem bántom rendőrt, főleg ha van shindy is. Mit félsz kicsi egértől?
  Castelli nevetett.
  – Nem félek én tőled, ne éld bele magad. Csak Pierre mesélt a senlis-i hétvégétekről.
  Úgy, gondolta Kissy. Szóval ezek megbeszélik egymás között a kisegereket!
  – Az volt remek tényleg – jött elmosódottan, Elke alighanem távolabb ment a mikrofontól –, két shindy egy hétvégében, és két kislányat is öltünk! Engemet és Françoise. De nem ásták el engemünket, mit szólsz hozzá? Képesek ott hagytak fekszeni padlót, és legyünk lassan büdös. No sebaj, majd lesz Pierre még szabadságra és akkor orrba verlek őtet ezért.

Tizenegy óra negyvenegykor, kis szünet után, megint megélénkült a Crux. Lifepod azt írta, fölhívta Lincolnt, aki hat óra után majd benéz a csoportba és megbeszélik, mi legyen. Többen megkérdezték, mikor akarnak a gyerekhez menni, Lifepod azt felelte, szerinte kilenc körül érnének oda. Kérdezték azt is, hogy mennyi az út Párizstól, egy óra, felelte Lifepod. Artois azonnal parancsot adott, hogy készítsenek neki egy térképet, amin beszínezik azt a területet, amit egy óra alatt lehet elérni Párizsból. Nimby azt mondta, megpróbálja, de a rendőrök is hozzáláttak.
  Egy perc múlva Nimby jelentkezett egy térképpel, amire rajzolt egy nagy zöld kört.
  – Ez az első változat – mondta. – Szabályos kör Párizs középpontja körül, az autópályákra eső pontjait tényleg egy óra alatt lehet elérni, a többit persze nem. Készítem a pontosabb változatot.
  Közben a shindyk beszélgettek tovább, terveket szőttek a kislány jövőjéről, amit nem szántak hosszúnak. A rendőrök megjegyezték, hogy valakinek a megölését eltervezni is már bűncselekmény, gyilkosság előkészülete.
  – Engem Jack fojtott meg – dicsekedett Françoise –, Elkét pedig Huhu. De lehet, hogy fordítva.
  A rendőrök mosolyogtak. A konferencia szüneteiben egy-két egér Senlis-ról mesélt nekik, lassan megismerték a sztorit.
  Tizenegy óra negyvenkilenc perckor madame Faubourg benézett hozzájuk és éppen meg akarta tudakolni, mi újság, amikor Elke belerikkantott a mikrofonba:
  – Indulok! Cin-cin!
  Ugyanekkor valami nagy zöld dolog jelent meg az egyik monitoron, és Nimby belekezdett egy mondatba, de ezzel egyidejűleg megszólalt egy új hang:
  – Itt Piros. A megfigyelt személy kijött a házból.
  – GXR? – kapta föl a fejét Castelli.
  – Cindy? – ugrott fel Kissy.
  – Hová megy ez, amikor a gép előtt kellene ülnie és a híreket várnia? – mérgelődött Jennifer.
  – Fehér Pirosnak – mondta Artois –, egyértelműen azonosították?
  – Igen. Pontosan úgy néz ki, mint az egerek fényképein.
  Ez a Centauri valamelyik nyomozója, gondolta Kissy. Különben nem mondana egereket.
  – Elhalad mellettem, úgy tűnik, nem készül kocsiba ülni. Gyalog követem, Sárga a kocsiban marad.
  Bár az se lenne meglepő, ha mostanra Île-de-France összes rendőre tudna a shindyre vadászó egerekről.
  – Rendben, jelentsen, ha megtud valamit.
  – Tessék az újabb változat – mutatta Nimby a nagy zöld valamit. Szabálytalan, fánkforma gyűrű volt Párizs körül. – Ez az a terület, ahova a Google Föld szerint negyvenöt és hetvenöt perc közötti időtartam alatt lehet eljutni Párizsból. Pontosabban Párizs egyetlen pontjáról, de a szélesebb sáv segít kicsit jobb képet kapni.
  – Értem – felelte Artois. – Köszönöm.
  Nimby mesteri programozó, gondolta Kissy. Ilyet biztos nem tud a Föld, ezt ő csinálta most, pár perc alatt.
  – Abban a zöldben van a gyerek? – érdeklődött madame Faubourg.
  – Valószínűleg – felelte Jean-Louis, aki az ajtóhoz legközelebb ült a díványon. Talán most szólalt meg először.
  Kissy csípőjén megszólalt a telefon: apát jelezte. Kihangosítás nélkül vette föl.
  – Én!
  – Szia. Masoudi doktor most hívott, hogy egy rendőrautó áll a házunk előtt.
  – Tudok róla, apa. Itthon vagyok. A Crux-tagok elraboltak egy kislányt.
  – Hol?
  – Nem tudjuk.
  – És mit keres ott a rendőrautó?
  – Egy kis csapat gyűlt itt össze, és azzal jöttek. Moreau!
  – Tessék – nézett oda a főtörzs meglepve.
  – Küldd ki a sofőrt, álljon el valahova a kocsitokkal, megijeszti az ismerősöket. – A rendőr elképedve meredt rá. – Mit bámulsz rám, nem beszéltem érthetően? Végeztem!
  Apa nevetett a telefonban.
  – Már rendőröket kommandírozol?
  – Persze, apa. Ezek jól idomított rendőrök, szót fogadnak a kisegérnek.
  – Ügyes vagy. Bocs, le kell tennem. Masoudi doktort majd megnyugtatom. Szia!
  Moreau közben megcsóválta a fejét és utasította a sofőrt, hogy álljon arrébb.
  – Teljesen igaza van – mondta neki Castelli. – Ez magánház, csak feltűnést keltünk azzal a kocsival. Nekem kellett volna gondolnom rá. Castelli! – reccsent bele hirtelen a telefonjába. – Szervusz, apa. Nem, sajnos most nem tudok. Átmenetileg megszakítottam a szabadságomat. Ha minden jól megy, csak a mai napra. Igen, eléggé. Gyerekrablás. Meg, persze. Jól van, majd beszélünk. Szervusz.
  Déli tizenkettőkor Piros jelentette, hogy a megfigyelt személy belépett egy élelmiszerboltba.
  – Az éjszakai buli – kapta föl a fejét Vanessa. – Fogadok, hogy üvegekkel megrakodva távozik. Sör, valami tömény, esetleg még pezsgő is, gumi…
  – Azt nem fog venni, anélkül az igazi – felelte Martin.
  Kissynek hátracsapódtak a fülei. Ha az a disznó most itt lenne, nyakon ragadná, mégis hogy képzeli, hogy arról magyaráz Vanessának, hogy…
  Már nyitotta a száját, hogy jól lehordja az egerét, de mégis becsukta gyorsan. Rájött, hogy ha megszólal, Martin pillanatok alatt vitát provokál vele arról, hogy csakugyan jobb-e gumi nélkül, itt, az összes kisegér és a rendőrség előtt. Hogyisne.

Úgy döntöttek, átcsoportosítják az erőiket. Ha a gyerek Párizstól száz kilométerre van, úgyis együtt indulnak majd. Françoise hívott egy taxit, Neuillyben a lányok és Martin egy másikat. Nimbyt Yves bácsi hozza, mert lead egy autót a közelben.
  Öt irányból érkeznek az egerek, autón és repülőgépen, hogy elkapják azt a két aljas gazembert meg a társaikat. Nincs menekvés, gondolta Kissy. Ennek sikerülni kell.
  Artois folyamatosan nyúzta a számítógépeseit valami infóért, amiből kiderülhet akármelyik szereplő holléte, a gyereké, az emberrablók bármelyikéé, valamelyik shindyé… a legapróbb morzsa is segíthet, például egy titkosítatlanul hagyott IP-cím, mint Aranyosnál. Az egerek tudták, hogy ilyen hibára kár is számítani, ezt egyszer követte el egy shindy az életben, még egyszer nem fog előfordulni. Persze figyelni kell a címeket, a Cumulus náluk is naplózza a Crux IP-címeit, és ha lenyomozhatót talál, sikít. De úgyse fog. Figyelni kell minden mást is.
  És megint találtak egy mozaikkockát. Majdnem egy óra volt már, az île-de-france-i egerek mind ott sürögtek már a Vilma bázison. Nimby kiemelt két monitort és két gépet a helyéről, kivitték az edzőterembe, egy asztalon fölállították, letelepítették a rendőröket, tessék, gyűjtsék az információt, több szem többet lát. Így jobban elfértek, a rendőrök kint, ők bent, Castelli meg ingázott a két helyiség között. Bár nemcsak ő, Françoise is folyton fölugrált, jött-ment, Suzyvel birkózott. Ideológiája is volt hozzá.
  – Mi zsebegerek elég sokat rohangászunk, de az izgágaság háromnegyede Elkének jut. Úgyhogy amíg ide nem ér, addig nekem kell kettőnk helyett izgágának lenni.
  GXR alig félórát volt el hazulról, a nyomozó megfigyelte, hogy mit vesz, aztán ő is megírta a klubtagoknak. Természetesen azokat a bulihoz való dolgokat, amiket Vanessa előre megmondott. Tizenkettő harminckor Lifepod azt felelte, ő is vett már némi piát, de nem baj, ha több van belőle. Ugyanekkor érkezett Huhu kérdése, hogy mennyi időre tervezik a bulit. Ameddig a gyerek bírja, felelte Lifepod. De nektek meddig van alibitek, kérdezte Huhu, mert nekem egy hétre is elég. Hétvégére, felelte Lifepod.
  Françoise a szőnyegen ült és Suzyt dögönyözte, amikor Martin ezt fölolvasta.
  – Egy kilencéves kislány egész hétvégére kiszolgáltatva ezeknek az aljas szemétládáknak… ez vért kíván, igaz, Suzy?
  Suzy nem szólt semmit, őt csak a dögönyözés érdekelte.
  – A shindyk is jobban járnak – bólintott Chantal –, ha sikerül idejében elkapni őket.
  – Hát mondjuk meg nekik, hogy köztük van a rendőrség – mondta Françoise buzgón –, jöjjenek elő fölemelt kézzel és lekonyult fülekkel…
  – Nem lehet – pillantott rá Castelli szomorúan –, a gyerek látta az arcukat, már nem engedhetik szabadon.
  – Akkor ebből shindyölés lesz – mondta bele a zseb Suzy bal fülébe.
  – Remélhetőleg csak letartóztatás.
  Tizenkettő harmincötkor válasz érkezett egy korábbi kérdésre, hogy mikor rabolták el a gyereket. Nyolc óra körül, felelte Lifepod, most már négy órája kuksol bezárva. A Centauri rögtön feljegyezte, hogy a gyereket az iskolába vezető útvonalától legfeljebb félórányira vitték. Tizenkettő negyvenkor Jack megkérdezte, hogy ugye valami jó mély pincét választottak, nem hallatszik a kiabálása?
  – Nem kellett mélynek lennie – felelte Lifepod –, a környéken egy lélek se jár.
  – És ha odatéved valaki?
  – Oda a kutya se téved. Különben is kipróbáltuk, én lementem és ordítoztam, Lincoln már a szomszéd épületnél nem hallott semmit.
  Tizenkét óra negyvenkilenc volt, amikor ezek a szavak megjelentek a Cruxon, és fél perccel később megszólalt Jean-Louis:
  – Gyártelep.
  Castelli rámeredt.
  – Bezárt, felhagyott gyártelep – ismételte Jean-Louis –, ahol hosszú ideje nem folyik munka, és belátható időn belül nem is fog.
  – Igaza van – mondta Artois. – Azt mondták, évekig nem megy arra ember. Nyilván mert körül van kerítve, a telep belsejére senki nem kíváncsi… Dorville! Kell egy lista minden bezárt üzemről a zöld területen!
  – Óriási – mondta Castelli, és előkapta a telefonját. – Castelli! Szia, Marie-Anne… nem, nem hiszem. Akadt egy ügyem, amit meg kell oldanom. Igen, a szabadságom alatt is. Egyik ügy se várhat, ez pedig végképp nem. Ráadásul tudod, kikkel dolgozom? De bizony hogy velük. Aha… hát gondolom, elég véres. Majd vigyázok. Szia.
  Letette. Az egerek gyanakodva néztek rá.
  – Mi elég véres? – kérdezte Jennifer.
  – A végkifejlet – nevetett a férfi. – A húgomnak is meséltem rólatok, az előző ügyünk több szereplőjét ismeri.
  Persze, a húga, gondolta Kissy. A barátnője nem lehet, hiszen… ó, hát persze. Jean-Louis-val töltötte a szabadságát, azért jöttek együtt, mert éppen együtt mászkáltak, amikor Lucas elérte őket. Jean-Louis Castelli pasija. Vagy fordítva? Mindegy, egymás pasijai.
  – Itt Castelli felügyelő – hangzott föl, s Kissy fölnézett. – Hány embere van szolgálatban? Az nem sok. Mindegy, szerezzen, amennyit tud. Állíttasson össze egy listát minden bezárt, félbehagyott gyárról, üzemről, építkezésről, ahol nem jár senki, és ami Párizstól nagyjából egyórányira van. Küldjön embereket az átkutatásukra. Hogyhogy mikor, most! Egy elrabolt kilencéves kislányt keresünk. Pedofilok. Tizennégy órakor újra hívom. Ja, a listáról küldjön másolatot Artois főfelügyelőnek a Harminchatosra. Köszönöm, végeztem.
  Tíz másodpercig csendben volt, új számot keresett, tárcsázott.
  – Itt Castelli felügyelő. Hány embere van? Szerezzen még, amennyit csak lehet. Az engem nem érdekel! Ahonnan tud! Állíttasson össze egy listát minden bezárt gyárról, építkezésről, ahol nincs forgalom, Párizstól egyórányi távolságra. Egy példányt küldjön Artois főfelügyelőnek a Harminchatosra, a létesítményeket pedig fésültesse át. Egy elrabolt kilencéves kislányt keresünk. Már mondtam, hogy nem érdekel! Egy óra múlva hívom. Végeztem!
  Castelli nem vette készpénznek azt az egyórányi távolságot, fölhívta Île-de-France összes département-ját, Párizs kivételével, valamint Oise-t, Aisne-t, Marne-t, Aube-ot, Yonne-t, Loiret-t, Eure-et-Loirt és Eure-t. Ez összesen tizenöt megye. A tisztviselők persze fogták a fejüket, rengeteg létesítmény jöhet szóba, és rengetegféle listát kell átnézniük… az egyiket Castelli megnyugtatta, egy egész órát ad nekik a feladatra.
  Egy óra előtt valamivel sikerült elérni Bouriant tábornokot, aki egyelőre nem tud bekapcsolódni a Centauri munkájába, de minden fejleményről értesítést kér.
  A délvidék egerei hamarosan leszállnak Orlyn, Tom és egy barátja már elindult értük. Nemsokára befut Elke is, és jöhetnek a shindyk!

Tizennégy órakor a Centauri csüggedten, lekonyult fülekkel ült a gépek előtt. Több mint egy órája egyetlen használható infó se jelent meg a Cruxon. A Jerry fölkészült a bevetésre. Pizzát rendeltek és fölfalták, mint a kiéhezett vadállatok, hiszen azok is voltak. Elemózsiát csomagoltak, a gyereknek innivalót, csokit, egy dobozra való sütit és szendvicset, az emberrablók egy korty víz nélkül hagyták magára hat órával ezelőtt. Ellenőrizték a gumit a Nimbuszokon, ezt rendszeresen megtették, amióta lőfegyvert használtak. A rendőröknek letelt a szolgálatuk, Castelli hazaküldte őket és nem kért helyettük újakat. Egyelőre nincs értelme. A Vilma bázison csak ő meg Jean-Louis maradt az egerekkel és kisfülűekkel. Meg madame Faubourg, aki már kitakarította az egész emeletet, most a földszinten dolgozott, s időnként lejött megtudakolni, van-e valami új adat. De már két órája nem volt.
  Artois időnként kiment az irodájából, azt mondta, sajnos neki főfelügyelősködnie is kell, de a programot úgy hagyta, és nála van a mobilja. Hívják, ha bármi van. De aztán mindig azért ment vissza az irodába, mert elintézte soros tennivalóit máshol, nem azért, mert ők hívták.
  Castelli és Pierre végighívta a megyéket, de sehonnan nem kaptak jó hírt. A gyárak listái kínkeservesen készültek, és az első órában jó, ha féltucat helyet tudtak átnézni megyénként. Néhol még annyit se. Mindenesetre legalább csináltak valamit. Az átvizsgált létesítményeket ki akarták húzni a listáról, de Vanessa ragaszkodott hozzá, hogy hagyják ott mindet.
  – Natascha Kampuscht majdnem megtalálták nem sokkal az elrablása után, de elügyetlenkedték, félvállról vették az egészet. Ezt a hibát én nem fogom elkövetni. Csak azt a létesítményt húzom ki a listáról, amit már átvizsgáltunk sűrűfésűvel, mint az Űrgolyhókban, és minden zugba benéztünk, sőt végigkopogtattuk a falakat, hogy nincs-e mögöttük üreg.
  Castelli Kissyre pillantott. Kissy visszanézett rá.
  „Nem tehetsz semmit – üzente a tekintetével. – Lehet neked akármekkora rangod, idejöhet a belügyminiszter vagy akár a köztársasági elnök, ezt a nyomozást Vanessa vezeti.”
  Castelli nem szólt semmit, de a megvizsgált helyeket mindenesetre nem húzták ki a listából, csak feljegyezték, hogy mikor és kik jártak ott.
  A Crux folyamatosan kommunikált, de a két emberrabló nem szólt hozzá. Lifepod egy óra körül azt írta, van némi dolga, Lincoln egyáltalán nem jelentkezett még.
  A Centauri ugrásra készen állt és várt.

Három órakor jelentkezett Lifepod, de csak annyit írt, hogy átolvasta az azóta jött leveleket, teljesen egyetért mindenkivel, és hamarosan jön vissza. Az egyetértésnek a Centauri egy cseppet sem örült, mert a shindyk egy ideje arról beszélgettek, hogy mégse kellene végezni a gyerekkel, inkább fogva tartani és visszajárni hozzá. Persze így legalább életben marad és később is kiszabadíthatják. De Vanessa letorkolta őket.
  – Ostobaság. Teljesen mindegy, hogy milyen sorsot szánnak a gyereknek buli után, mert nem lesz buli. Amikor kiszabadítjuk a gyereket, az összes karcolást és kék foltot megszámolom rajta, és ők is ugyanannyit kapnak.
  A rendőröket nem a kék foltok száma foglalkoztatta. Valaki fölvetette azt a lehetőséget, hogy az egyik elkapott shindyt lebuktatják a Cruxon, vagyis írnak egy levelet a nevében, amiben elmondják, hogy ezt a címet már figyeli a rendőrség, és jól gondolják meg, mit tesznek. Amikor bejelentik a gyerek eltűnését, a nyomozók tudni fogják, kicsoda és hol lakik. Nagyon szűk körön belül kell már keresni, és Lifepodék biztosak lehetnek benne, hogy pár nap alatt meg is találják. Úgyhogy ha meg akarják úszni enyhe ítélettel, nagyon gyorsan adják föl magukat.
  A javaslatot pár percig fontolgatták, majd Artois megvétózta. Mellette szólt, hogy egy ilyen levél hatására a két emberrabló aligha mer már hozzányúlni a gyerekhez, a tervezett buliból biztosan nem lesz semmi. Ellene szólt viszont, hogy esetleg rémületükben megölik a gyereket és elássák valami eldugott zugban. Amíg nem tartanak a rendőrség jelenlététől, bármikor elköphetnek valamit, de egy ilyen levél után mukkanni se mernének a Cruxon.

Kissy a faliórára pillantott. Tizenhat óra tíz. A gyerek nyolc órája kuksol egy pincében és retteg. Talán tudja is, hogy miért rabolták el, és reszketve várja, hogy mikor jönnek. Ámbár ha nem tudja, akkor se vágyhat a visszatérésükre. Aligha szereti őket.
  Adat semmi. Állnak és várnak. A zsebek időnként egymásnak esnek az edzőteremben, a nagyobbak közül is gyakran sikerül egyet-egyet magukkal csábítani egy kis verekedésre, hisz muszáj csinálniuk valamit, és a feszültséget is le kell vezetni. A kocsival már kiálltak a kapuba, hogy gyorsabban indulhassanak, az utcán ott áll Tom taxija, nem ment vissza dolgozni, kelleni fog legalább még egy kocsi. A férfiak kiszerelték a mikrobuszból a Jerry ládáját és visszarakták az üléseket, így tizennégy helyük van, három kisfülűt vagy nyomozót tudnak magukkal vinni. A maradék éppen elfér a taxiban. Kék Renault, Tom még ki se fizette. A mikrobusz ülései alatt mindenhol hátizsákok, csomagok, az ajtókhoz nem tettek semmit, hogy gyorsan lehessen ki-be ugrálni. A tank tele van, a taxival Tom elszaladt és megtankolta azt is. Minden készen áll, és most állnak és várnak.
  Castelli óránként végighívta a megyéket, hol tartanak a kutatásban. Több száz rendőr járta végig a szóba jöhető helyeket, de eddig nem akadtak semmi nyomra.
  Lincoln hat óra után benéz a csoportba. Ezt írta Lifepod még déltájban, és mindenki attól rettegett, hogy valamiért mégse teszi meg. Kilenc körül akarnak a gyerekhez érni. Az út Párizsból csak egy óra, ha Lincoln hatkor megmondja, hol a gyerek, még lesz két órájuk azután, hogy kiszabadították, kényelmesen elfoglalhatják leshelyeiket és akár shindyvermeket is áshatnak.
  Ha Lincoln eljön. Ha megmondja hat körül, és nem csak a helyszínről üzen. Ha…
  Tizenhat óra tizenegykor megcsördült a telefon. Az a bizonyos rendőrségi cucc. Másodszor is. Harmadszor…
  – Tessék – szólt bele Pierre higgadtan. Az egerek a monitorra függesztették tekintetüket, a zsebek is bejöttek az edzőteremből.
  – Jack? – hallatszott kristálytisztán a férfihang.
  – Helló – mondta Pierre lelkesen. – Én vagyok. Melyik vagy?
  – Lifepod. Tiszta a levegő?
  – De jó, hogy hívtál! Persze, teljesen tiszta, itt egy lélek sincs rajtam kívül.
  Pierre ekkor a saját irodájában volt, amit időközben szintén bekapcsoltak a Jerryre. Két nyomozó volt még a szobában. Artois a maga irodájában éppen egyedül volt, madame Morillon másodmagával. Plusz hallotta őket Castelli, Jean-Louis, Blanche, Georges, Yves bácsi, Vanni, Tom, Johann, a gépterem ajtajában álló madame Faubourg, tizenegy kisegér, Suzy és Köd. Igazán tiszta volt a levegő.
  – Otthon vagy?
  – Aha. Na, mesélj, mi a terved!
  – Nyolckor tudok indulni Párizsból. Egy óra az út, kilencre ott vagyok.
  – Én is ott lehetek, de hol?
  – Azt egyelőre nem kell tudnod.
  – Világos, akkor hogy csináljuk?
  – Nyolc után fölhívlak.
  Katt, letette.
  – Bagneux – érkezett egy hang pillanatok múlva. – Avenue Henri Ravera és allée du Prunier Hardy sarok.
  – Ez egy lakótelep – mondta Nimby szempillantásnyi idő után. – Hahó, ez a Laurel és Hardy félkört ír le a Raverától a Raveráig, melyik sarok jött ki?
  – A déli vége – volt a válasz. – Csakugyan félkört ír le, már látom. A rue Pasteur és a rue Verdun között.
  – Vettem – felelte Nimby. – És most? Ott akkora lehet a forgalom, hogy akkor se szúrjuk ki a csókát, ha az orrunk előtt ül autóba.
  – Ez igaz – mondta Artois, és rámosolygott a kamerára. – Csakhogy mi nemcsak a helyét tudjuk ennek a csókának.
  – A saját nevén van a telefon! – rikkantotta sok száz kisegér boldogan.
  – Úgy bizony. Paul Mathelinnek hívják, és pontosan ott lakik, ahonnan telefonált.
  – Azt írta, hogy a munkahelyén van – mondta Martin.
  – Órákkal ezelőtt – legyintett Castelli. – Mit tudunk a csókáról?
  Megint egy szó, amit a rendőrök átvettek tőlük, gondolta Kissy.
  – A nyilvántartásban nem szerepel – felelte valaki. – Kocsi… hm, kocsi nincs a nevén. Azonos címen lakó családtag… ez az, megvan, Marie Mathelin nevén van egy kocsi, Zöldnek küldöm az adatokat.
  – Itt Zöld, rendben. Hamarosan a helyszínen vagyok.
  Az egerek elégedetten hátradőltek székeiken. Végre valami eredmény. Még egy shindyt azonosítottak, méghozzá az egyik gyerekrablót. Több mint húsz másodpercig örülhettek a sikerüknek.
  – Megvan – szólalt meg egy újabb hang. – Paul Mathelin, született 1994-ben.
  – Tizenhét éves?! – kapta föl a fejét Artois. – A hang egy felnőtt férfié volt. Kérem vissza a beszélgetés felvételét!
  Visszajátszották. A hang kétségkívül felnőtté. Harminc-negyven is meglehet.
  – Nem a saját telefonjáról beszélt – sóhajtotta Artois. – Elugrott egy barátjához és fölkapta a gyerek telefonját. Semmivel se tudunk többet, mint eddig.
  – De tudunk – felelte Françoise. – Megvan a hangja.
  – Hát az meg. Viszont mire Drouot a helyszínre ér, Lifepod már messze jár. Fehér hívja Zöldet!
  – Jelentkezem.
  – Drouot, csengessen be Mathelinékhez és tudja meg, hogy ki járt náluk tizenhat óra tízkor. Paul Mathelin telefonját hozza be ujjlenyomat-ellenőrzésre.
  – Értettem. Tíz perc múlva ott vagyok.

Tizenhat óra huszonhét.
  – Zöld jelentkezik.
  – Itt Castelli felügyelő, hallgatom.
  – Beszéltem Marie Mathelinnel. Paul a fia, néhány perce elment hazulról és a telefonját is magával vitte. Vele volt a mostohaapja is, senki más nem járt a lakásban. A mostohaapa neve Joseph Berthier, negyvenhárom éves. Vége.
  – Hol van most, Drouot?
  – Mathelinéknél. A hölgy nem hall minket.
  – Beszélni akarok vele.
  – Máris.
  – Halló?
  – Madame Mathelin, Castelli felügyelő vagyok a bűnügyi rendőrségtől. Jó napot. Lenne szíves meghallgatni egy hangfelvételt?
  „– Jack?
  – Helló. Én vagyok. Melyik vagy?
  – Lifepod. Tiszta a levegő?…”
  – Felismeri a hangot, asszonyom?
  – Az élettársam… aki azt kérdezte, hogy tiszta-e a levegő. A másikat nem ismerem.
  – Joseph Berthier?
  – Igen.
  – Hová ment a fiával, madame?
  – A… a műhelyébe…
  – Konkrétan?
  – Autószerelő. Két sarokra innen van a műhelye. A fiam segíteni szokott neki.

Castelli elfogatóparancsot adott ki Joseph Berthier és Paul Mathelin ellen, és a hölgy engedélyével átkutattatta a műhelyt. Nem találtak semmit. Pince nem volt. A falakat is végigkopogtatták, lent a szerelőaknában is, de semmilyen üregre nem bukkantak. És a két emberre sem. Lifepodnak és a mostohafiának nyoma veszett.
  – Rabolta fiút is – mondta Elke.
  – Szerintem nem – húzta el a száját Martin. – Szerintem a srác is benne van a dologban. Együtt tervelték ki, és a fiú valójában Lincoln.
  – Hülyeség. Lincoln felnövött pedofil pasi. Fiúk nem lehetnek shindyek, mert az pasi, aki akarja gyereket ágyábele. Neked magyarázjak, kergetted már shindyet akkor, amikor én ráültem magamat Hendriksen autójábele, voltam mert még egészen kicsi, hiszős egér.
  – Hiszékeny – sóhajtott Kissy. – És nem is voltál még egér.
  – Mahatma Vanessa megmondta régen, egér mindenki, akit rossz emberek bántik – felelte a kislány büszkén, és a mikróra nézett. Vanessa valami nagy-nagy szeretettel nézett vissza rá.
  Kissy döbbenten nézte őket. Kis idő múlva ujjakat érzett az állán és az orra alatt. Martin odanyúlt és becsukta a száját. Ő észre se vette, hogy tátva maradt.
  Mahatma Vanessa. Ez óriási. Elke pedig zseniális, hogy ezt kitalálta.
  Mást is kitalált. A gépen győzködni kezdte Johannt, hogy költözzenek ide Franciaországba. Louise kisasszony hamarosan kilép tőlük, hazatér a szüleihez, és nem marad senki, akivel gyakorolhatná a nyelvet. Johann azt felelte, ők maguk is tudnak franciául, és kaphat új nevelőnőt is, de Elke elmagyarázta, hogy ekkora távolságból nem fejlődhet ki rendesen egéri mivolta. Már nem is ő a legkisebb a csapatban, hiszen Françoise utána jött, de Françoise-nak mégis nagyobb a füle. Johann mosolygott és fölajánlotta, hogy elviszi egy étterembe sajtkülönlegességeket kóstolni, de Elke letorkolta, nem a sajtokon múlik, hanem a shindyvadászaton. Ők nem attól egerek, hogy sok sajtot esznek, ellenkezőleg, azért esznek sok sajtot, mert egerek! Nekik vadászniuk kell, erre tettek esküt egy darab ementálira tett kézzel, és Németországban egyáltalán nincsenek shindyk. Ő már kiszagolta volna őket. De ha lennének shindyk, akkor se tehetne semmit, mert egyedül van és kicsi is, nem eredhet a nyomukba, s végképp nem szállhat szembe velük, mert letépik a füleit. Nem a shindyk, a D’Aubisson lányok, akik mindig ügyelnek, hogy a vadászat biztonságos legyen, és még Vanessa is fékezi a vadászszenvedélyét, ha a helyzet veszélyes, egyetlen eset miatt, amikor nem ügyelt és kórházba is került. Azóta soha nem kockáztat, még akkor se vállalt kockázatot, amikor egy vérszomjas szörnyeteg rontott be a panzióba, és ő kapta el puszta kézzel, mert tudta, hogy Nizzában jól felszerelt kórház van, sok tartalék egérvérrel!
  Kissy csodálta Johannt a türelméért. Végigülte az utat Kieltől Párizsig ennek a bomlott kiskölyöknek a végeérhetetlen szóáradatát hallgatva. Ő is imádja Elkét, de félúton biztos fölment volna a fülkébe és kér egy ejtőernyőt.
  Elke apróra kivesézte a shindyvadászatot és a francia nyelvtanulást, mint amiket csak Franciaországban lehet csinálni, aztán rátért az egerekre. Egy pedagógiaprofesszor komolyságával jelentette ki, hogy nem ismer senkit, aki olyan jó hatással lenne fiatal lányok lelki érésére, mint Vanessa, Niala, Kissy és a többiek, főleg olyan fiatal lányok esetében, akiknek nagy fülük és hosszú farkincájuk van. Márpedig ő maholnap nagylány lesz, bár csak tíz centi magas, és szüksége van a példamutatásra, hogy kell viselkedni egy jólnevelt lánynak az előkelő társaságban, vagy éppen elhagyott pincékben, shindybicskázás közben.
  Aztán elmondta, hogy a suliban sok barátja van ugyan, de egyik sem ér föl akármelyik egértársa kisujjával sem. Johann megjegyezte, hogy van azért a suliban még valaki, akit ott kellene hagynia, amire Elke egy drámai hősnő pillantásával mélyet sóhajtott és azt mondta, valahogy majd csak átvészelik az elválást, elvégre van net meg telefon, és hát időnként találkozhatnak is, mondjuk félúton egy motelszobában. Ettől a Johann mellett ülő nő félrenyelte az italát, a stewardessnek kellett a hátát veregetnie, az meg kiköhögte magát és olyan pillantásokat lövellt rájuk, hogy Elke direkt vigyázott, hogy a tekintete útjába essen, mert neki nem árt, de mi lesz, ha kilyukasztja a gép falát?
  Elke nekik is nagy komolyan elmondta, hogy ő persze életre szóló kapcsolatot akar, de hát ugye ki tudja, hogy lesz, megeshet, hogy mégiscsak szakítanak, mint az előző tíz-tizenkét fiúval, és akkor végképp semmi se köti már a sulihoz. Ha meg mégse, akkor szenvedélyes búcsút vehetnek egymástól a reptéren, a fiú majd fehér zsebkendőt lobogtat utána, ő pedig visszainteget a nagy füleivel, hallatlanul romantikus. Dőltek a nevetéstől, ahogy ezt előadta. Aztán közölte, hogy igazából a francia srácok is helyesek, ráadásul ő is tetszik nekik, ezt már megfigyelte. De úgy mondta, mintha legalábbis csábdémoni ambíciókkal jönne Franciaországba.
  Persze nem feledkezett meg a szüleiről sem, részletesen elmagyarázta, hogy itt is tudnának dolgozni, elvégre a net korában igazán teljesen mindegy, hol van a főnök, a cég attól még működik, vagy akár alakíthatnának egy francia leányvállalatot, elvégre mindenhol kellenek mezőgazdasági gépek, és milyen kényelmes lenne a francia gazdáknak, ha nem kellene Kielbe utazniuk, hogy kiválasszák a szívüknek legkedvesebb kombájnt, amit aztán még föl kell pakolni a repülőgépre, és mi van, ha a kombájn helyett a másik utas fürdőruhákkal megrakott bőröndjét kapják, szóval nagyon sok vele a macera, hanem csak bemennének a sarki boltba, választanának maguknak egy kombájnt és hazavinnék – és mondta, mondta, mondta. A taxiban is, otthon Kissyéknél is. Kissy a végére, ha Johann helyében lett volna, már azért egyezett volna bele, mert ez az egyetlen mód elzárni a csapokat.

Castelli úgy rendelkezett, hogy madame Mathelint vigyék be a kapitányságra, azért is, hogy kérdéseket tehessenek föl neki, de főleg azért, hogy ne értesíthesse a gyanúsítottakat. Szereztek fényképeket és kiadták a járőröknek, Berthier és Mathelin ettől kezdve akár a város közepén egy utcán is lebukhatott. Berthier kocsiját is körözték.
  Volt két további kocsi is, amiket a műhely nyilvántartása szerint behoztak, de nem vittek még ki, s a műhely udvarán sem voltak. Valószínű, hogy Berthier csak hanyagul vezeti a nyilvántartását, de nem akarták megkockáztatni, hogy egy kuncsaftja kocsiján szabadon mászkáljon, úgyhogy rendőröket küldtek a tulajdonosokhoz, hogy nézzék meg, megvan-e az a két kocsi. Pár perc alatt megtalálták mindkettőt, az utcán parkoltak a tulajdonosok lakásánál.
  – Mentek hátha gyerekhez máris, akkor mi van? – kérdezte Elke.
  – Baj – sóhajtotta Niala.
  – Kellene több rendőröt szétküldesz keresni gyárt – pillantott a kislány Castellire. A férfi lebiggyesztette a száját.
  – Sajnos nincs több, de hidd el, hogy kétszer ennyi rendőrrel se lenne sok esélyünk. Ez olyan, mint a rulett: mindegy, hogy egy számot teszel meg vagy kettőt, az esélyed kétszer akkora ugyan, de így is majdnem semmi.
  Az egerek elmosolyodtak és Vanessára néztek, aki lehajtott fejjel mosolygott és csendesen világított.
  – Valami rosszat mondtam?… – nézett a rendőr egyikükről a másikukra.
  Megcsóválták a fejüket.
  – Vanessa nyert a ruletten – susogta Françoise.
  – Igen? Sokat?
  – Minden pénznél többet.

Tizenhat óra ötvennégy perckor Drouot megint jelentette, hogy a megfigyelt személy kilépett a házból. Nála vannak az italosüvegek. Követi.
  Három perccel később Cindy kinyitotta egy ütött-kopott, öreg barna Mercedes csomagtartóját, berakta a holmit és beszállt a kocsiba. Drouot visszaült a kollégája mellé, most már autóval követik. Megadta a rendszámot.
  – Roland Degas – mondta egy hang. – Büntetlen előéletű.
  – Köszönöm – mondta Castelli. – Drouot, nagyon vigyázzanak, az emberünk a helyszínre megy, nehogy szem elől veszítsék!
  – Értettem.
  – Nyilvánvaló – mondta Artois. – Kapott egy telefont, hogy mehet.
  – Akkor én is számíthatok ilyen telefonra – vélte Pierre.
  – Talán. De lehet, hogy egyenként hívja az embereket, és Jackre a legvégén kerül sor. Nem vállalhatjuk a kockázatot.
  – Itt Zöld. A boulevard de Valmy sarkán állunk, a rue Périre fogunk fordulni jobbra.
  Nimby már elő is kapta a térképet, hogy aztán kövesse Cindy útját a boulevard Edgar Quinet-re.
  – Nyilván az A86-osra tart – mondta –, az a legközelebbi gyorsforgalmi út.
  – Merre kivezet város belőle? – tudakolta Elke.
  – Ő maga sehol – felelte Pi –, az a második gyűrű a város körül, Super-périphérique-nek is hívják. De onnan bármelyik kivezető utat elérheti.
  Cindy balra fordult a Kléberen, vagyis az A86-oson. Artois intézkedett, hogy más kocsik is induljanak a követésére.
  Vanessa fölpattant.
  – Gyerünk, egérkék, indulás! Ez nem gyakorlat!
  – Hová? – kérdezte Jean-Louis.
  – Megfogni Cindyt!

A mikrobusz összes ajtaján egyszerre özönlöttek befelé az egerek. Pi vezet, mellé ült Nimby a netbookkal és Vanessa, mögöttük Martin és Kissy, Niala és Elke, Jennifer és Françoise, leghátul Chantal és Angélique. Castelli megvárta a lelkesen cincogó egérkéket, aztán beült az imént visszaszerelt C3-as ülésre. Johann a D3-asra. Kigurultak, utánuk jött Tom Blanche-sal, Georges-zsal és Vannival, Jean-Louis pedig integetett nekik a kapuból, amit madame Faubourg zárt be. Majd elbeszélgetnek, amíg ők vadásznak.
  – Szembemegyünk a shindyvel – mondta Pi a mikrofonjába –, Nimbynek már megvan az útvonalterve, merre megyünk?
  – A D173-ason haladunk északnak, ez Bougivalnál csatlakozik a Superhez – felelte Nimby. – Onnantól szembemegyünk, és ha Cindy elrobog mellettünk, akkor visító gumikkal fékezünk és megfordulunk.
  – No persze – dünnyögte Pi mosolyogva, de ez is tisztán hallatszott. A többiek miatt most nem a kocsi hangrendszerét használták, hanem a telefonokat.
  – Sárga jelentkezik, elhagytuk a kettes kijáratot, továbbhaladunk az A86-oson.
  – Itt Tom és Jerry, vettük – felelte Vanessa.
  Cindyék egy alagútban haladtak egyenletes nyolcvannal, amikor Tom és Jerry elérte az A86-ost, azaz mégsem, mert Pi még előtte bekanyarodott egy körforgalomba és leparkolt. Tom követte.
  – Így – mondta Pi. – Tom és Jerry Zöldnek és Sárgának, a D173-as és a D113-as út kereszteződésénél parkolunk. Várjuk, merre haladtok tovább.
  – Itt Sárga, vettük, Tom és Jerry. Most hagytuk el a harminchatos kijáratot.
  – Az a Nanterre Centre – mondta Nimby. Kissy rákukucskált a képernyőjére, egy Wikipédia-cikk volt rajta az A86-os kijáratainak listájával. – Elég messze vannak ide, ha most letér valahol, nagy lesz a hátrányunk.
  – Ha viszont rámegyünk a Superre – csóválta a fejét Pi –, és szembejön, még nagyobb lesz, mire átkecmergünk a túloldalra. Várjuk ki, hol lép le a sztrádáról. Hány kijárat van köztünk?
  – Mindjárt megmondom, ha rájövök, hogy itt melyik van.
  De egy perc múlva Zöld jelentette, hogy a megfigyelt személy kisorol a harmincötös kijárathoz. Pi már indított is, mialatt Vanessa nyugtázta a vételt.
  – Két harmincötös kijárat is van a lista szerint – mondta Nimby.
  – Csak egy van, de aztán elágazik – felelte Pi. – A 35a átmegy a Szajnán, a másik csak a környékbeli utcákig vezet.
  – Itt Sárga, a gyanúsított áthalad a pont de Chatoun.
  – Itt Fehér, vettem – felelte Artois. – Hamarosan érkezik a váltás.

Cindy áthajtott Le Vésinet-n, valahol a város közepén Barna és Kék vette át a követését, Sárga és Zöld pedig két különböző sarkon kisorolt a forgalomból, hogy ne fogjon gyanút. Le Pecqnél megint keresztezte a Szajnát, áthaladt Saint-Germain-en-Laye-n, majd Chambourcynál fölhajtott az A13-as útra.
  – Ennek meg mi értelme volt? – nézte Nimby a térképet. – Ez az út az A86-osról ágazik le, mostanáig ezen jöhetett volna.
  – Talán lekéste a kijáratot – nevetett Pi. – Felfokozott, várakozásteli hangulatban van, és nem figyelte, hogy mikor kell kisorolnia.
  – Ó, manót bele – szólalt meg Elke. – Hiszen otthon maradtak tüskösegérke jelmezek. Most hogyan elcsábítom shindyet?
  – Sehogy – felelte Vanessa. – Most nem lesz csábítás, most az ütések és rúgások beszélnek.

La Maladrerie. La Maison Blanche. Bures. Bouafle. Flins-sur-Seine. Épône. Mantes-la-Ville…
  – Lemegyünk a térképről – cincogott Françoise. – Sose áll meg?
  – Hát egy darabig még biztos nem – felelte Nimby –, mert félórája indult, szóval félúton járhat.
  – Amíg úton van, addig sincs a gyereknél – tette hozzá Tom. – Az előnye pedig folyamatosan csökken.
  Ez igaz volt, Cindy kilencvennel, néha százzal ment, Pi viszont belelépett a gázba, az A13-ason már százötvennel téptek. Artois fölhívott valakit, megadta a rendszámukat és parancsba adta, hogy hagyják őket menni jóval a megengedett sebesség fölött is.
  Tizenhét óra ötkor Kék jelentette, hogy Cindy kisorolt a sztrádáról Heudebouville-nél, majd elkanyarodott Louviers felé. Tizenhét harminckor megállt egy utcasarkon Louviers külvárosában, Kék elhajtott mellette és telefonálni látta.
  A Jerry ekkor hajtott el egy kijáratjelző táblánál. Tizenhetes, Gaillon les Andelys.
  – Jó napot, itt Castelli felügyelő. Szükségem van a támogatásukra. Mindenekelőtt kell egy lista a környéken található bezárt, elhagyatott létesítményekről… most azonnal, tíz perc múlva ott vagyok maguknál! Nem érdekel! Egy elrabolt gyereket keresünk. Szedje össze minden emberét, komoly balhénk lesz. Értesítse a parancsnokát, végeztem!
  Pi hamarosan lassított, aztán a következő kijáratnál kisorolt. Lekanyarodtak a sztrádáról és némi kanyargás után egy alsóbbrendű úton robogtak tovább.
  – Chaussée de Paris és chemin de la Roquette sarok – jelentette Kék. – A társam továbbhalad, én kiszálltam és figyelem. Telefonál… nem, letette a telefont. Indít, visszaülök a kocsiba!
  – Lifepod most közölte vele, hol a gyerek – állapította meg Vanessa.
  – Kapjuk el és verjük ki belőle – vágta rá Françoise.
  – Nem lehet – mondta a mikró. – Ha kibírja csak tíz percig, hogy a szemembe kell néznie, már elkéshetünk. És lehet, hogy Lifepod csak a következő pont helyét adta meg, nem a rejtekhelyet. Egérkék, álarcokat kell szereznünk, az állatos maszkok a ládában maradtak!
  – Verekedéshez úgyis kényelmetlenek – nyújtózott Kissy.
  – Igaz. Cesare, tudsz intézkedni?
  – Persze – mondta a rendőr, és már nyomkodta is a telefonját.

Mire elértek ahhoz a helyhez, ahol Cindy megállt telefonálni, már csak pár száz méter volt a hátrányuk, ennél kevesebbet nem is akartak. Ne lássa a kocsit, őket se, semmit ne lásson. Tartották a Barna által mondott sebességet, így haladtak át két körforgalmon, majd egy keskeny, hangulatos folyócska hídján, ami mellett jobbról másik híd is volt. Hamarosan elértek egy buszmegállóig, ahol két egyenruhás rendőr integetett. Pi megállt, lehúzódni nem is igen volt hol a keskeny utcán, a felügyelő pedig föltépte az ajtót.
  – Mióta állnak itt?! A megfigyelt személy látta magukat?!
  – Jelentem, két perce…
  – Ostobák! Nem akarom, hogy rendőrt lásson. Mindegy, nem a maguk hibája, mit hoztak? Ugorjanak már be!
  A két ember fölmászott és kis habozás után leült a padlóra, bár hátul még volt egy hely.
  – Jelentem, álcákat hoztunk, húsz teljes garnitúrát, de csak felnőtt méret van.
  – Jön a busz – mondta Pi –, csukják be az ajtót és kapaszkodjanak, indulok.
  – A felügyelő úr sajnos nincs a városban, de egy csapatszállító várakozik tizenöt emberrel.
  – Helyes. Ki vezeti őket?
  – Én… Grossmann őrmester, uram.
  – Rendben, és mi a helyzet a néptelen ingatlanokkal?
  – Jelenleg dolgoznak rajta…
  – Annyi időnk nincs, hívja föl azt, aki ezen dolgozik! Gyerünk már, őrmester!
  Közben lassan haladtak tovább a kisváros utcáin. Kellemes hely volt, az idő is szép, az egerek mostanáig kinézegettek az ablakokon, most pedig fölbontották a rendőrök csomagját és elkezdtek bemászni a fekete nadrágokba, RENDŐRSÉG feliratú fekete pólókba, és mindenki vett magának sísapkát is.
  – Haha, rendőrséges bácsi, te hiszed zsebegérkét mekkora naggyá? – szólalt meg egy hang a sokadalomban. – Hát hogy fogja orrocskám kinézni, ha bennemegyek ekkora nadrágbele, mi? Két lépésnek utána rálépem nadrágot és zuhanom magamat orromra földneki! Nekem van ám srác odahazában, aki ilyennek szereti enyémnek orromat, nem mint Eierkuchen. És ha kigurulja szemeimek?…
  – Jaj, zsebike, elég már – nevetett Kissy –, hát akkor ne vedd föl a nadrágot. A lényeg a sísapka meg a felirat a hátadon.
  – Olyan póló nincsen – érdeklődött Françoise –, aminek az van a hátán, hogy ITT NYITANDÓ?
  – Nincs! Öltözz! – vágta rá a csapat.
  – Köszönöm, végeztem! – harsant föl mellettük hirtelen, és Castelli erőteljes hangja tört át az egérzsivajon. – Üljetek le, hogy mehessünk, Pi, van egy címünk! Fordulj jobbra valahol, a város északi szélén van.
  – De Cindy nem arra tart – vetette ellene Nimby.
  – Nem, mert Lifepod előbb nyilván megnézi magának alaposan, megsétáltatja egy kicsit. Addig meg tudjuk előzni őket.
  – És ha arra van a gyerek, amerre Cindy megy? – kérdezte Johann.
  – Nem arra van – mondta Nimby. – Arra ugyanis nincsenek gyárak.
  – Nyomós érv – felelte Tom –, már ha csakugyan valami gyárban van.
  Néhány perc alatt kiértek a külvárosba, a lakóházakat cégek telephelyei váltották föl. Az egyik kanyarban meglátták a rendőrségi csapatszállítót, nem sokkal járt előttük. Pi gyorsított, utolérte őket és lefékezett mögöttük. Castelli már ki is ugrott az autóból.
  – Kocsiról! Mozgás, emberek! Maga marad, továbbviszi a kocsit és elrejti szem elől, igyekezzenek! Másszanak át a kerítésen és kezdjenek kutatni! Egy elrabolt gyereket keresünk!
  Az egerek is nagyon gyorsan ugráltak ki a kocsiból, de ezúttal a rendőrök még náluk is gyorsabbak voltak.
  – Nem lesz ez így jó – állt meg Vanessa a felügyelő mellett. – Ha nem itt van a gyerek, nagyon nehezen indulunk el újra.
  Castelli töprengett egy pillanatig, aztán az embereire nézett. Az utolsók akkor ugrottak át a kerítésen. Tom ott állt mellettük a taxijának támaszkodva, a kisfülűek álca nélkül.
  – Végül is igazad van. Mindegy, nem tudunk mit csinálni, ez a telephely ránézésre is óriási, ennyi emberrel órákig kutathatunk odabent.
  – És ha ti ezt néznétek meg – bökött Nimby a kerítésre –, mi pedig a következőt? Van új cím a városiaktól?
  – Mindjárt megkérdezem, de akkor ti rendőri kíséret nélkül maradtok. Nagyon kevés emberem van, Artois-nak sincsen sok, ráadásul messze vannak…
  – Ti pedig egérkíséret nélkül – vágta rá Vanessa –, az esélyek egyenlőek. És ha mindkét gyárban egyszerre kezdünk kutatni, az egyik csapat biztosan célt ér.
  – Hogyhogy mindkettőben? Lehet, hogy harminc létesítmény jöhet szóba.
  A mikró magabiztosan fölszegte a fejét.
  – Kettőt mondtam, kettő lesz!

A második gyárhoz vezető háromperces úton a kislány végig morcosan ült a helyén. Meg volt sértve, amiért a helyiek rögtön két új címet mondtak, ez már három. Neki mindig igaza van, hogy létezik, hogy most nincsen?
  Aztán megérkeztek. Az épület inkább irodaháznak tűnt, mint gyárnak. Háromszintes volt, és elég lepusztult. Az egyes csapat kiugrált a kocsiból: Kissy, Vanessa, Nimby, Jennifer, Elke, Angélique, Vanni és Johann. Pi és Tom továbbment a többiekkel a harmadik címre.
  – Hogy jutunk be? – mustrálta Johann a kaput.
  – Átmászunk a falon – felelte Vanessa magától értetődően. – Figyeld meg, két perc alatt bent vagyunk.
  Nem is kellett annyi, összeszokottan dolgoztak. Kissy és Jennifer épp akkora volt, hogy könnyedén fölmászhatott a falon, egyszerre, aztán Jennifer fedezte Kissyt, amíg ő fölsegítette a két mikrót a falra. Vanessa átvetette lábát a falon, előkapta fegyverét és figyelni kezdett befelé, ők pedig fölkapták Elkét és ráültették a falra. Vanni bakot tartott Angélique-nek, aztán Johann-nak, végül fölmászott ő is. Először a férfiak ugrottak le, aztán leadták nekik Elkét, mint egy kis csomagot. Kissy maradt utolsónak, először még egyszer körülnézett odabent. Valamikor szépen ápolt, mostanra gazosodó gyep, betonút az épület mögé, ott alighanem udvar van. Mögötte újabb épület. Az utcai részen biztos nincs a gyerek, hátul kell körülnézni.
  Már ugrani akart, amikor megszólalt a telefon:
  – Itt Barna. Egy férfi áll meg a megfigyelt személy mellett. Behajol a kocsiba és beszélgetnek.
  – Személyleírása? – kérdezte Artois.
  – Százhetven magas, fehér bőrű, göndör szőke hajú.
  – Ez Berthier! Maradjanak rajtuk!
  Kissy lesunyta füleit, leugrott, áthengeredett a fején és talpra szökkent.
  – De hol van a srác, Mathelin? – kérdezte.
  – Akárhol – felelte Vanessa. – Talán ott figyel egy fa mögül, amíg a pótpapa lekáderezi a pofát. De lehet, hogy már itt is van. Gyerünk, egérkék, álarcot föl és indulás!
  Elmentek a főépület mellett, s ahogy kibukkantak oda, amit Kissy udvarnak hitt, kiderült, hogy egy óriási térség, szanaszét épületekkel.
  – Ezzel reggelig se végzünk – sóhajtott Vanessa.
  – Először nézzünk be a pinceablakokon – mondta Vanni. – Zseblámpátok van?
  – A telefonokon van zseblámpa is – bólintott Jennifer. – Mindenki válasszon egy épületet!
  Kissy futva vágott át a téren, kiválasztott egy kisebb, garázsszerű melléképületet balra hátul, afelé tartott, már majdnem el is érte, amikor fölharsant egy hang:
  – Állj! Senki ne mozduljon!
  Kissy azonnal mozdulatlanná merevedett. Vakon bízott a társaiban. Tőle egerészölyv is jöhet, akkor se mozdul innen.
  – Mi van? – érkezett többfelől, fojtottan.
  – Lábnyomok – felelte Jennifer. – Itt homok van a beton mellett, jól látszanak. Nem lehetnek régiek.
  Kissy elfordult, hogy lássa a többieket a távolban, de nem mozdult a helyéről. A mikrókat pillantotta meg, amint Jennifer felé szaladnak, aztán Vannit. Akkor ő is megy.
  – Jobbra vezetnek, ahhoz az épülethez – mutatta Jennifer. – Szerintem ott kezdjük.
  – Igen, de lehet, hogy csak elment előtte – nézett a távolba Vanessa –, arra hátul még egy csomó minden van.
  – Itt Barna. Berthier beszállt a kocsiba. Indulnak.
  – Itt Jerry Egyes, vettük – felelte Kissy, és futásnak eredt egy melléképület felé. Ahogy odaért, már kanyarodott is tovább. Kis műhely, ennek nincs pincéje. Megkerülte, átment két fészerféle között, s kiért egy térségre, ahol néhány rozzant földmunkagép ácsorgott. Jobbra nyitott kocsiszín, ez nem érdekes, balra földszintes épület. Félkört írt le körülötte, de látta, hogy ez nem lehet, félig össze volt dőlve, nem is előre nézett, csak a lába elé, annyi volt a törmelék. Aztán olyan hirtelen bukkant föl előtte valaki, hogy elsikította magát. A másik szintén sikított.
  – Mi van?
  – Mi történt?
  – Megvan a gyerek?
  Kissy és Elke bosszúsan egymásra vigyorgott, megnyugtatták a többieket, és továbbmentek egy kétszintes irodaház felé. Csakhamar meglátták a pinceablakokat.
  – Te menj balra, én jobbra – intett Kissy. – A túloldalon találkozunk, de most már ne hozzuk a frászt egymásra.
  – Jó – felelte a kislány, és bevilágított az első ablakon –, majd nem hozlak egymásra frászt. Főleg mert keine Ahnung, mi az a frász.
  Kissy mosolyogva haladt a fal mellett, hallgatta a telefonból a csapat neszeit, s minden pinceablaknál megállt és bevilágított. Az ablakok nagyon koszosak voltak, s éppen kétség ébredt benne, hogy van-e ennek értelme, amikor egyszerre szólalt meg Barna és Elke. A nyomozónak csak a hangját hallotta, a kislány izgatott kiáltása elnyomta a szavait:
  – Hallatszok valamit! Ruhe! Csönd, mind!
  Kissy megfordult és visszaindult, de két sarkon is be kellett kanyarodnia, mire meglátta a zsebet. Egy ablak előtt guggolt, a fekete pólón úgy világított a vörös haja, mint egy vészjelző lámpa. Fölnézett Kissy közeledtére, a szeme diadalmasan ragyogott.
  Akkor hallotta meg ő is, hogy odalent egy halk hang segítségért kiabál.

– Figyelem! Centauri, figyelem! Itt Elke! Megvan gyerek! Jerry Egyes csapat, mindenki rohanja hátulra, utcáról jobb felé, zsebike lóbálkézzel mutat irányat! Kissy keresi lejárást. Jerry Kettes csapat, rendőrösök csapat! Jösszétek magatokat minkhez, de óvatosan, shindyek már úton ide, főkapu területjét ne közeledjétek! Begyertek másik oldalból! Vétel!
  – Itt Castelli – hallatszott a hangon, hogy a gazdája mosolyog. – Ügyesek voltatok. Hamarosan ott vagyunk.
  Kissy ezalatt az épület fala mellett surrant, a bejáratot kereste, végül megtalálta a negyedik oldalon. Jelentette a Jerrynek.
  – Félig nyitva van. Becsúszom a résen.
  Előcsarnokfélébe jutott, ahol máris föl kellett kattintania a lámpáját megint, olyan sötét volt. Nyilván mert az ablakokat többéves koszréteg borítja. Akkor milyen sötét lehet a pincében? Nem törték be a pinceablakot, nem lenne értelme azt a tenyérnyi üveget betörni, és a shindyk gyanút fognának, ha arra haladnak el és meglátják.
  Az előcsarnok teljesen üres volt, a padlón vastagon állt a por. Csak egy sávban nem, a bejárattól a lépcsőig. Itt furcsa, cikcakkos félkörökben hiányzott a por. Hát persze. A shindyk meglátták a saját lábnyomaikat, és úgy tüntették el őket, hogy fél lábbal kaszáló mozdulatokat tettek.
  – Lépcső a bejárattal szemben. Lemegyek.
  – Zsebike már láti közeledő egéreket.
  Kissy óvatosan surrant le a lépcsőn, nehogy úgy járjon, mint Martin a videósnál. De ez szilárd kőlépcső volt. Lent vaksötétség fogadta. Folyosó balra, jobbra, előre. Bevilágított mindháromba, de csak a sötét falakat látta.
  – A gyereknek jobbra kell lennie – mondta hangosan, és megindult. Aztán kieresztette a hangját. – Kislány, hallasz engem? Jóbarát vagyok! Válaszolj!
  Balra-jobbra ajtók sorakoztak, elhaladt mellettük, számolta őket. Csakhamar meghallotta a választ.
  – Itt vagyok…
  – Hallottam! Szólj még egyszer!
  – Itt vagyok!
  Jobbról jön. Jobbra fordult és megállt egy ajtó előtt. A következő „itt vagyok” balról jött, továbbsietett a folyosón, és két ajtóval odébb megállt. Megverte az ajtót.
  – Itt vagyok! – hallatszott minden eddiginél hangosabban, és egy pillanat múlva belülről csapkodó zaj hallatszott. De az ajtó meg se rezdült.
  – A hetedik ajtó jobb kéz felől – mondta a mikrofonba. A zárra világított. Lakat volt rajta, új. – Jól van, figyelj… hagyd ezt most abba, figyelj rám!
  A csapkodás abbamaradt.
  – Figyelek – mondta egy sírós hang.
  – Te egy kilencéves kislány vagy, akit ma reggel elrabolt két férfi?
  – Igen… honnan tudod?
  – Egész nap téged kerestünk – nevetett Kissy fölszabadultan. – Hogy hívnak?
  – Gabrielle.
  – És a másik neved?
  – Charpentier…
  Kissy éles fülei regisztrálták, amint Grossmann őrmester megismétli a nevet, nyilván intézkedik, hogy megtalálják a szülőket. Nem törődött vele, ez az őrmester dolga. Közben körbevilágított, hogy lássa, hol van. Valami falmélyedést látott a szemközti falon, egész közel.
  – Jól van, Gabrielle. Én Kissy vagyok. Figyelj rám. A társaim itt jönnek már a közelben, pár percen belül itt lesznek.
  – Egy percen belül – mondta Vanessa.
  – Egy percen belül – ismételte Kissy. – Megpróbáljuk kinyitni ezt az ajtót. Az elrablóid is erre tartanak, de tőlük nem kell félned. Mi sokkal többen vagyunk és sokkal erősebbek. Érted?
  – Igen…
  – Bántott téged az a két férfi?
  – Igen…
  Kissy zsebében mocorogni kezdett a bicska.
  – Mit csináltak?
  – Megütöttek… többször is… csúnyákat mondtak… és hogy visszajönnek…
  – Itt Kék – hangzott föl a telefonban. – Megálltak egy téglafal mellett, de itt nincsen kapu. Szerintem ez egy másik oldal.
  – Egérkék, fedezékbe! – sziszegte Vanessa. – Az innenső oldalról jönnek! Mi bemegyünk, ti bújjatok el az épület mögött, tűnés, az egész! Kissy! Bent vagyunk a házban! Elke, Nimby, Vanni meg én! Gyerünk föl az emeletre, hátba támadjuk őket!
  – Vettem – felelte Kissy, és előhúzta a kését. – Gabrielle, figyelj rám!
  – Figyelek…
  – Mekkora az a szoba, ahova bezártak?
  – Ez kettő… van egy fürdőszoba is…
  – Igen? Jó. Akkor menj át a fürdőszobába és ne gyere elő, amíg nem jövünk. Azok az emberek mindjárt ideérnek. Megvárjuk, hogy kinyissák ezt az ajtót, az lesz a leggyorsabb, aztán elkapjuk őket. Te nem is fogod már látni őket. Érted?
  – Igen…
  – Jó, akkor most menj!
  – Megyek…
  – Itt Kissy – kezdte, de megakasztották.
  – Itt Kék. A gyanúsítottak átmásznak a falon. Amikor eltűnnek, bemegyek az utcába.
  Aha, állapította meg Kissy, nyilván távcsővel figyeli őket.
  – Itt Kissy. Van itt egy falmélyedés, két méterrel arrébb. Elbújok ott, és úgy megijesztem őket…
  – A ház előtt vannak! – vágott közbe Vanessa. – Teljes csend!
  Kissy besurrant a mélyedésbe és a falhoz simult. Elég mély ahhoz, hogy ha lámpafénnyel közelednek a folyosón, ne lássák. Milyen jó, hogy ez az álcaruha fekete. Ellenőrizte, hogy nem látszik ki semmije, ami nem teljesen sötét, aztán lekattintotta lámpáját, mindkét kezét a háta mögé tette, és az arcát az oldalfal felé fordította.
  Úgy lapul most itt a szuroksötétben, mint egy igazi kisegér. És pontosan arra készül, amit amazok szoktak csinálni: a frászt fogja hozni arra a két aljas féregre. Eddig azt hitte, a pincelakó egerek azért ijesztik meg a nénikéket, mert pont összetalálkoznak velük, azok meg félnek tőlük, hát nincs mit tenni. Dehogyis. Most jött rá, hogy élvezetből csinálják.

Egy percig tarthatott talán az az idő, amíg teljesen sötét volt a folyosón, aztán már meg is látta a szemközti falon és az ajtón a fényfoltot. S a hangokat is meghallotta.
  – …megmakkantam volna itt, az biztos – mondta egy szuszogó férfihang.
  – Hát nem is azért hoztuk ide, hogy szórakozzon – röhögött a másik. Ez Lifepod. Vagyis Berthier. – Majd mi fogunk szórakozni. Itt vagyunk, tartsd a lámpát.
  Megálltak, Kissytől két méterre. A lámpájuk gyérebb fényt vetett, mint Kissy telefonja. Kissy mozdulatlanul lapult, a lélegzetét is visszatartotta.
  Csörgés, zörgés. Kulcs. Kissy óvatosan kilesett, de csak az egyik pasas hátát látta. Halk, fémes súrlódás. Levették a lakatot, az ajtó nyitható.
  Kissy elvigyorodott és hirtelen mély hangon megszólalt, nem túl hangosan:
  – Hu!
  Azok megdermedtek.
  – A rohadt életbe, te barom – mondta Cindy. – Így is…
  – Kuss már, nem én…
  Kissy hirtelen kilépett a mélyedésből, kitárta karjait, amiknek azok legfeljebb a körvonalait láthatják, ha megfordulnak, de ők egyelőre a bejárat felé néztek és arra is világítottak. Bal kezében volt a sötét telefon, a jobban a becsukott kés.
  Várt még egy pillanatot, majd mögéjük lépett és ragadozómadárhoz hasonló, borzalmas rikoltást hallatott. Hogy honnan szedte, fogalma se volt.
  A hatás megérte a lapulást a sötétben. A két férfi sikoltozni kezdett, egymásnak ütköztek rémületükben, Cindy elejtette a lámpát, most még sötétebb lett, bár a lámpa a földön is világított még. Aztán az egyik futásnak eredt a bejárat felé, a másik néhány botladozó lépés után elesett, rá a lámpára, ami kialudt. Kissy még nem gyújtott fényt, inkább fülelt. Pár pillanat múlva tompa puffanást hallott a távolból.
  – Azt hiszem, az egyik nekiment a lépcsőnek – mondta, és fölkapcsolta a lámpát. A másik pasas egy méterre tőle feküdt a földön. – A másik itt fekszik.
  Kiugrasztotta kése pengéjét és cipője orrával megbökte a férfi lábát. – No mi van, elájultál?
  Nyögdécselő, érthetetlen beszéd jött válaszul. Kissy leguggolt a pasas mellé és az arcába világított. Megismerte. Cindy volt. A szemüvege nem volt meg, az arca vérzett, és valahogy furcsa volt az arckifejezése.
  – Ha ez valami trükk, tegyél le róla – közölte Kissy. – A házat körülvettük, idebent is egy csomóan vannak.
  Közben erősödött a fény és beszédhangok hallatszottak, már itt is voltak. Elöl Johann és Vanni.
  – Hát ez?
  – GXR – felelte Kissy. – Alias Cindy Tizenkettő a Kölyökklubból, négy évvel ezelőtt. Emlékszel, Roland Degas?!
  Cindy erőlködve feléje fordította az arcát és nyögött valamit.
  – Csak nem szívrohama van? – döbbent meg Vanni.
  – Tőlem nyugodtan – felelte Vanessa részvétlenül. – Az is lehet, hogy csak megjátssza. Ti ketten kapjátok föl és vigyétek ki, de fegyveres kísérettel!
  A két férfi fölnyalábolta a nyögdécselő shindyt, és eltűntek a folyosón.
  – Nagy voltál, egérke – nevetett Vanessa. – Az a hang valami iszonyú volt, még mi is megijedtünk az emeleten… mi ez?!
  Míg ő beszélt, Angélique már nyitotta az öreg vasajtót. Kis szobába léptek… nem lehetett több két négyzetméternél… és teljesen üres volt.
  – Hoppá – mondta Nimby, és a falon kergetőző fényfoltok egyike megállapodott a szemközti fal egy pontján, egy lakaton. – Ez is ajtó.
  Kissy belépett a kis fülkébe, és megkopogtatta az ajtót.
  – Gabrielle! Gabrielle, hallasz?! Kissy vagyok!
  – Igen – jött egy halk hang kisvártatva.
  – Elmúlt a veszély, előjöhetsz. Azt a két férfit elvitték. Itt vagyok a társaimmal.
  – Akkor nyisd ki – hallatszott már közelebbről.
  – Egy pillanat… van itt még egy ajtó. Kettő volt, és a…
  – Egérkék – szólalt meg Vanessa –, ki vigyáz Lifepodra?
  – Én – felelte Jennifer. – A lépcső tövében vagyunk. Lifepod, hol van a belső ajtó kulcsa?
  Nimby bólintott nekik és elindult. Éles csattanás hallatszott, nemcsak a telefonból, a falak is visszhangozták.
  – Még egyszer megkérdezem – mondta Jennifer tárgyilagosan –, aztán olyan rúgást kapsz, hogy soha többé nem leszel férfi. Hol van a kulcs? Helyes. Jó pedofil vagy. Akkor most kiveszem, és ha megmozdulsz, levágom a füledet. Világos?
  – Kösz – érkezett Nimby hangja, és a fiú egy pillanat múlva ott volt a kulccsal. Angélique óvatosan matatni kezdett a zárral.
  – Hé! – mondta Vanessa. – Ha mi itt vagyunk, Jennifer meg Lifepodra vigyáz, ki ügyel…
  De akkor már tudták is, hogy ki.
  – Zsebike vigyázza Cindyre idekint. Bár nem sokat kell erre, csak nyög. Szerintem játszja csak, hogy ne figyeljük magunkat rá, aztán meglógja. De mindjárt megrúgok lába között, ha káromkodi, akkor nem beteg.
  – Inkább ne – mondta Johann azon a jellegzetes hangon, amit akkor szokott használni, amikor már túl vérszomjasnak tartja a lányát, vagyis elég gyakran. – Felügyelő úr, hallanak?
  – Hogyne – felelte Castelli.
  – Schneider vagyok. Úgy gondolom, ki kellene hívni a mentőket az egyik elkövetőhöz, nagyon nem tetszik nekem az állapota.
  Ekkor Angélique leemelte a lakatot, és Kissy elengedte nagy fülei mellett a shindy további állapotát.
  – Gabrielle, itt vagyunk – mondta Angélique. – Nyitom az ajtót, de takard el a szemed!
  – Miért?
  – Mert órákig sötétben voltál, a lámpafény nagyon rossz lehet ilyen hirtelen.
  – Jó, eltakarom…
  Angélique meghúzta az ajtót, s Kissy belépett.

Rögtön meglátta a kislányt, először akkorának látszott, mint egy óvodás, aztán rájött, hogy a földön kuporog. Lehajolt hozzá.
  – Kissy vagyok. Most már minden rendben lesz, nincs mitől félni.
  Az övébe tűzte a világító telefont és lekapta a hátizsákját. Lerakta és fölnyitotta.
  – Először is innod kell. Van víz abban a fürdőszobában?
  – Nincs…
  Kissy kiszabadított egy félliteres palackot és letekerte a kupakot.
  – Tessék. Igyál, de ne nyisd ki a szemed!
  – Itt a Jerry Kettő – szólalt meg a fülében Niala. – A kapu előtt vagyunk a rendőrökkel, mindjárt kinyitjuk a kaput. Kell odabent sürgős segítség?
  – Csodákat – felelte Vanessa a folyosóról. – Idelent minden rendben, odafönt meg legrosszabb esetben Cindy életben marad. Jennifer?
  – Itt vagyunk fönt. Lifepod rendesen össze van verve, nem is értem, hogy rohanhatott így a sötétben. Vanni a karjában hozta föl, mint egy kisgyereket.
  – Kár volt, az ősemberek a hajuknál fogva vonszolták az elejtett ellenséget, az a módszer is megtette volna.
  Gabrielle ekkor engedte le a palackot és vett levegőt, aztán folytatta az ivást.
  – Igyál csak nyugodtan – mondta Kissy –, rengeteget hoztunk.
  – Ideje beszélgetni – szólalt meg Vanessa hangja, de most csak a telefonból, a folyosón csend volt. – Fogjuk rövidre. Én kérdezek, te válaszolsz. Vagy pedig kérdezek, hallgatsz, döfök és újra kérdezek.
  Ezek szerint a mikró fölment közben.
  – Hol van a mostohafiad, Paul Mathelin?
  – A… barátainál…
  – Ő Lincoln?
  – Nem…
  – Mit tud erről a disznóságról?
  – Semmit.
  – Hazudsz?! – csattant föl Vanessa, és Kissy boldogan nézte lelki szemeivel, amint megragadja a shindy fülét és megvillogtatja pengéjét a levegőben.
  – Nem!
  Vanessa bezzeg szemérmetlenül hazudott.
  – Hallod a hangomon, hogy gyerek vagyok, igaz? Mi nem vagyunk rendőrök, és nem is szóltunk nekik. A kislányt majd fölhozzuk ide, titeket pedig leviszünk. Nem biztos, hogy valaha még feljössz a saját lábadon. Ha még egyszer meg akarod látni a napvilágot, kezdj el köpni, és nagyon vigyázz, hogy a többiek később ugyanazt mondják, amit te most. Hol van Lincoln?
  – P-P-Párizsban…
  – Mikor jön?
  – Csak este… ő akart első lenni… de én is… ezért előbb jöttem…
  – Hogy hívják?
  – Yves…
  – Yves mi?!
  – Bo… Bo… nem tudom…
  Gabrielle ekkor zihálva leengedte a palackot, és Kissy nem figyelt már a telefonra.
  – Jobb egy kicsit? – kérdezte.
  A kislány bólintott.
  – Éhes is vagyok…
  – Persze – felelte Angélique, és elkezdte levetni a pólóját. – Egy perc múlva ehetsz, de nem itt. Bekötöm a szemed a pólómmal, ez fekete, de valamennyi fényt átenged és lassan megszokod. Akkor majd leveheted. Jó így, nem szorít, nem csúszkál?
  – Jó… de így nem tudok menni…
  – Nem is kell, kicsim. – Angélique fölkapta a kislányt és biccentett az ajtóban álló Nimbynek. A mikró bólintott és elindult. Kissy fölvette a hátizsákot és kilépve még körbevilágított a helyiségben. Középen asztal, tele lomokkal, oldalt mintha konyhaszekrény lenne… arrébb nyitott ajtó, nyilván a fürdőszoba… a földön szétszórt lomok, szemét. Borzalmas, éjsötét kazamata. A pinceablak fönt a magasban nem is látszott, Elke lámpájának irányított sugara nyilván áthatolt a porrétegen, de a nap már nem süt ide.
  Kilépett az odúból és néhány gyors lépéssel utolérte Angélique-et, akinek Nimby és Jennifer világította meg az utat.
  – Itt a lépcső – mondta Nimby.
  S pár pillanat múlva kibukkantak a napvilágra. Az első, amit Kissy hunyorgó szeme meglátott, Niala nevető arca volt.

Egy perc alatt kialakult minden. Gabrielle-t leültették egy betondarabra, csokit nyomtak a kezébe és elvették tőle az üres ásványvizes palackot, kapott másikat. A mentők rögtön sürögni kezdtek körülötte. A háta mögött vagy tíz méterre hasalt Lifepod, de nem láthatta, mert egy ledőlt faldarab volt köztük, ez a rész is tele volt építési törmelékkel. Cindyt ekkor tették hordágyra, az orvos azt mondta, nem szív, ideg.
  – Két rendőr vele megy – közölte Castelli. – Le van tartóztatva.
  Aztán odalépett Lifepodhoz.
  – Keljen föl, Berthier!
  – Hallottad, mit mondott az óvó bácsi – susogta Vanessa. – A saját lábadon fogsz lesétálni a saját kínzókamrádba, csak nem képzelted, hogy a hátamon viszlek?
  Pi és Tom fölemelte a falfehér shindyt, aki reszketett, mint a nyárfalevél.
  – Castelli felügyelő, bűnügyi rendőrség. Letartóztatom. Őrmester, egy bilincset!
  – De… de hát ez itt… azt mondta… – Lifepod reszkető kézzel Vanessára mutatott, aki félrehajtott fejjel, ártatlan tekintettel nézett föl rá, mint egy kiskutya.
  – Hazudtam. Baj?
  A shindynek lilára váltott a feje, előrelépett, de a két férfi lefogta a karját, ekkor trágár szitoközönt zúdított a kislányra. Vanessa néhány jelzőt érdeklődve végighallgatott, aztán tökön rúgta. A shindy még kinyögött egy-két szótagot, a mikró pedig megpördült, három villámgyors fordulatot tett, és mindháromszor rúgott, a lába közé, a gyomrába, a mellkasába, végül odalépett elé és szájon vágta.
  – Itt Castelli, küldjenek még egy mentőt – mondta a felügyelő fejcsóválva, Tomék pedig lefektették az ájult embert a földre. – Kevesebb is elég lett volna…
  Vanessa felháborodottan nézett rá.
  – Hallottad, mit mondott!
  – Nem vagyok süket. Semmit se számít, hogy egy ilyen alak mit mond.
  Kissy csendben vigyorgott. Persze hogy nem. Hogy mit mondanak, az csak ürügy a verésre.
  – Nekem számít – nyelvelt Vanessa. – Egy csomóan hallották, és meg kell védenem a jó híremet. – Hirtelen visszafordult a shindyhez, becélozta a veséjét és meglendítette a lábát, de Tom elkapta hátulról, a levegőbe emelte, s a rúgás elzúgott a fekvő ember fölött. – Hé! Macska! Segítsetek, elkapott!
  Az egerek tanácstalanul néztek egymásra. Erre senki se számított. Tom nyilván nem eszi meg Vanessát, nagy kék macska létére se. De elengedni sem meri, mert akkor a mikró támad. A kiszabadításához kárt kellene tenniük Tomban. Másrészt viszont ha Vanessa így, feldühödve kiszabadul, lehet, hogy megöli Lifepodot. Ezt érdemes lenne végignézni, esetleg segíteni neki. Csakhogy akkor Castellinek le kell tartóztatnia Vanessát. Rendőrt verni egészséges dolog, élénkíti a hormonháztartást, de az egész párizsi bűnügyi rendőrség hallja őket a telefonokon. Tehát hagyni kellene Vanessa letartóztatását. Csakhogy akkor…
  – Kissy?
  Fölriadt. Angélique hívta. Megfordult, odament hozzájuk. Az orvos éppen injekciós tűt készített elő.
  – Nem fog fájni, egy szúnyogcsípés az egész.
  – Ne hazudjon a gyereknek – förmedt rá Niala. Az orvos rámeredt. – Hogy képzeli? Ha az embernek a karjába szúrnak egy tűt, az fáj. Nem vészes, kicsim, ki lehet bírni, és ez már semmiség ahhoz képest, amiken keresztülmentél. Alig néhány másodpercig tart, és kész.
  – Te vagy Kissy? – kérdezte Gabrielle. Kissy értetlenül nézett rá, aztán fölfedezte, hogy a gyerek már kipislog a fekete kötés alól.
  – Hát már nézel?
  – Igazából nem bánt már a fény. Au!
  A doki beadta az injekciót, és fejcsóválva dolgozott tovább.
  – Akkor erre már nincs szükség – mondta Kissy, kioldotta a csomót a rendőrségi pólón és levette a gyerek fejéről.
  – Meg az álarcodra se – mondta Niala.
  Kissy Lifepodra nézett, aki álarctalan egerek gyűrűjében feküdt a földön, és ő is lekapta a maszkját.
  Egymásra mosolyogtak. Gabrielle-nek barna haja és barna szeme volt, és olyan koszos volt, mint egy malac. Ennél többet egyelőre nemigen lehetett megállapítani róla.
  – Rendben – mondta a doki. – Sok folyadék, némi vitamin. Nem látom okát megfigyelni.
  – Én sem – felelte Niala, mintha konzíliumot tartanának.
  – Mi a helyzet? – lépett oda Castelli.
  – Pár nap kényeztetés rendbe hozza – mondta Niala a doki helyett, aki már kinyitotta a száját, de most megint becsukta. Aztán mégis kinyitotta.
  – Én is kellek még ide?
  – Örüljön, hogy nem – nevetett Castelli, kezet fogott vele, az ápolókkal is, és el is mentek.
  – No, kislány – mondta a felügyelő, és helyet foglalt Gabrielle-lel szemben egy téglarakáson –, aránylag minden rendben lenne, a körülményekhez képest, csak a szüleidet nem találjuk sehol.
  – Csak anyukám van – felelte Gabrielle nehezen érthetően, mert a szája tele volt sütivel.
  – Akkor őt. A munkahelyét fölhívtuk, onnan félórája elment, otthon viszont még nincs. Van ötleted, hova mehetett?
  – Valamelyik barátnőjéhez…
  – Tudod bármelyiknek a nevét és címét?
  Gabrielle határozatlanul megvonta a vállát.
  – Én is ettől tartottam. Hát jó, keressük tovább. Rendőrt küldtem a házatok elé, ha hazamegy, rögtön adnak neki egy telefont. Mikor szokott hazaérni?
  – Hét körül…
  Mindenki az órájára nézett. Fél hét volt.
  – Legjobb lesz, ha most hazaviszünk. A lakásotokba nem tudunk bemenni, de majd várunk odakinn. Azért a táskádat is keresik az embereink.
  – Már nem, felügyelő úr – érkezett Grossmann végszóra. – Most kaptam az értesítést, megtalálták a kislány által megjelölt bozótban.
  Mennyi mindent megbeszéltek ezek, amíg ő Lifepoddal foglalkozott, állapította meg Kissy.
  – Akkor viszont kulcsunk is lesz. Gyere, menjünk. Hozhatod az innivalódat.
  Gabrielle éppen kiivott egy kóláspalackot, ledobta a földre, és azt mondta:
  – Az írógép…
  Egerek és rendőrök egymásra néztek.
  Kissy leguggolt mellé.
  – Mi a baj, kicsim?
  – Az írógép! Leírtam rajta…
  Angélique a gyerek homlokára tette a kezét, de Vanessa megrázta a fejét és odaguggolt ő is.
  – Ott lent van egy írógép? – Gabrielle bólintott. – És te leírtad a nevedet?
  – Igen… meg a címemet… és az autó rendszámát…
  – Láttad a rendszámát?!
  – Igen… elment mellettem… piros Peugeot… aztán megvárták, hogy odaérjek… és akkor berántottak… és röhögtek… és idehoztak.
  Csak néztek döbbenten egy másodpercig, aztán máris felhangzott Grossmann hangja a hátuk mögül:
  – Kinél van lámpa? Menjenek le és hozzák fel az írógépet. A papírt kivetted? – fordult Gabrielle-hez, lehalkítva a hangját. Valamennyien a szokottnál halkabban beszéltek hozzá.
  – Nem volt papír… a hengerre írtam…
  – Fantasztikus – mondta Castelli. – Minden elismerésem, kislányom. Az ember azt hinné, egy ekkora gyerek azt se tudja, mi az az írógép.
  Gabrielle fáradtan bólintott.
  – Induljunk – mondta Angélique. – Nehéz napod volt, ágyba kell kerülnöd.
  Fölkapta a gyereket, Nimby hozta az elemózsiás hátizsákot, elindultak. Néhány egér ballagott velük a kapuig.
  Kissy megcsodálta a főbejáratot. A kapuszárnyakat kitépték a helyükből, alighanem valami járműre kötötték, aztán letámasztották a főépület falánál. Kint az utcán állt a csapatszállító és két járőrkocsi.
  Beszálltak az egyikbe, Angélique és Kissy hátul a kislánnyal, Nimby a sofőr mellé, és villogó lámpákkal elindultak. Gabrielle egy pillanatra fölébredt, nyivákoló hangocskát hallatott és szorosabban kapaszkodott Angélique-be.

Tíz perc múlva megálltak egy másik rendőrautó mögött. Nimby kiszállt, megkerülte a kocsit, nyitotta az ajtót Angélique-nek. Kissy fölkapta a hátizsákot és ő is kiszállt.
  – Megvan a gyerek anyja? – kérdezte a kapuban álló rendőrt.
  – Nincsen, még nem tudunk semmit.
  – A táskája?
  – A kocsiban.
  – Vegye ki, keressük meg a kulcsot.
  A rendőr bólintott, ment, hozta. Kissy egy oldalzsebben megtalálta a kulcsot, kinyitotta a kaput, bementek. Nimby egyből megtalálta a fürdőszobát, átvette Kissytől a hátizsákot, ők beléptek, vetkőztetni kezdték a kislányt, aki erre fölneszelt megint.
  – Itthon vagyunk – mondta Kissy. – Levesszük rólad ezt a sok piszkosat, kicsit megmosdatunk és viszünk az ágyba.
  Öt percet se voltak bent. Angélique becsavarta a gyereket egy törölközőbe, Kissy kinyitotta az ajtót, s Nimby már ott is volt, mutatta az utat a gyerekszobába. Kissy fél szemmel észlelte, hogy az ágy melletti asztalkára már ki van rakva egy csomó műanyag palack, süti, csoki, szendvicsek. Nimby nem vesztegette az idejét. Gabrielle azonnal egy ásványvízért nyúlt, Nimby kinyitotta neki, úgy adta oda. Gabrielle ivott egy nagyot, aztán leragadó szemmel annyit motyogott, hogy köszöni, hogy kiszabadították. S már aludt is.
  Angélique ott maradt vigyázni rá, ők kiballagtak a rendőrökhöz. Ahogy kinyitották az utcai ajtót, egy síró asszony borult a nyakukba, összecsókolta őket, aztán eltűnt odabent.
  Kissy fölsóhajtott.
  – Ez megvolna, egérke – mondta Nimby.
  – Ez megvolna, egérke – visszhangozta Kissy, és bekapcsolta a fülhallgatóját. – Kilo és Yankee hívja harcálláspontot!
  – És Alfa? – jött Vanessa hangja.
  – Még bent van, most jött meg az anya. Mi a helyzet?
  – Megvan a rendszám, a párizsiak már úton vannak Lincolnhoz. Ha otthon van, letartóztatják. Nemrég belépett a Cruxra és küldött három képet Gabrielle-ről, a kocsiban és a ház előtt készültek… ezeken még feltűnően tiszta… semmit se vettek le róla, de az egész csapat őrjöngve követeli, hogy mondják meg, hol a gyerek.
  – Ezt nem szabad kihagyni – mondta Nimby, hangjában a vadászó Jerryk jellegzetes izgalmával.
  – Hát nem is hagyjuk ki. Anyáék most készítenek főhadiszállást az emeleten, hogy ha kell, éjszakára is maradhassunk. Cesare helyreállíttatja a kaput, hogy ne fogjanak gyanút, és mindenfélét szervez még. Ha Lincoln idevezeti őket, akkor a zsebek bent szeretnének lapulni Gabrielle helyén, de ezt Cesare sem engedi és mi sem. Inkább megismételjük a te trükködet, Kissy, Elke azt mondta, látni szeretne egy shindyt szívinfarktust kapni.
  Kissy mosolygott. Imádnivaló. Elke szadistább, mint egy hathónapos kiscica. Viszont sokkal helyesebb, és nem kell tőle félni. Mármint nekik nem.
  – Ha pedig Lincolnt elkapják – folytatta Vanessa –, akkor Jack szól, hogy Lincoln megadta neki a helyet, most indulnak, és ad egy guglitérképet.
  A két egér egymásra nézett.
  Nimby megnyalta a szája szélét. Kissy elvigyorodott.
  Ma este leszámolnak a Cruxszal!

– Gyertek, indulunk – jött oda egy szép szál rendőr, akit még nem ismertek.
  – Angélique még bent van – mondta Nimby.
  – Mennünk kell, parancsot kap…
  – Most tőlem is kapsz egyet. Megvárjuk Angélique-et és nem siettetjük.
  – A parancsaimat nem tőletek kapom – mondta a rendőr bosszúsan, és az ajtó felé indult. A két egér egy pillanat alatt megelőzte és beállt az ajtóba.
  – Cesare? – szólt Kissy.
  – Álljatok félre – mondta a rendőr.
  – Tessék – mondta a felügyelő.
  – Üvöltsd el magad, hogy itt Castelli felügyelő – mondta Kissy a rendőr szemébe nézve, és benyomta a kihangosítót.
  – Itt Castelli felügyelő! – harsant föl a hang, amitől a rendőr ösztönösen behúzta a nyakát. – Mi folyik ott?!
  – Laval közrendőr jelentkezik, uram – húzta ki magát az egyenruhás, de Kissy megcsóválta a fejét és a mikrofonjára mutatott. Laval fújt egyet, aztán kétrét görnyedt és Kissy arcába hajolva megismételte. – Parancsot kaptam, hogy ezeket a gyerekeket vigyem el önhöz.
  – És?
  – Még nem akarnak jönni, azt mondják, hogy egyikük még bent van a házban…
  – És ki mondta magának, hogy óra-percre hozza őket? Ott áll és vár, ha pedig akarnak valamit, ugrik és teljesíti.
  – Értettem…
  – Köszönöm, végeztem! Castelli! Szia, igen…
  A hang itt hallgatott el, kinyomta ezt a telefont.
  Laval kiegyenesedett és lepislogott a két kisegérre. Azok fölvigyorogtak rá.
  – Ti kik vagytok voltaképpen?
  Begyakorolt mozdulattal kapták elő és csapták föl igazolványukat, egyszerre, mint a felhúzós játékegerek.
  – Jerry Alapítvány!
  Amikor Angélique jó tíz perccel később kijött, már négy rendőr hallgatta szájtátva, ahogy Vanessa fölkapja a kerti széket és szilánkokra zúzza Bouriant tábornok verandájának ablakát.

Élénk sürgés-forgást találtak a gyárban, mire visszaértek. Bár hogy gyár volt-e csakugyan, azt nem tudta senki, csak négy épületbe léptek be, és azoknak is csak egy kis részét látták. Ezt a négyet beszámozták, a főkapunál levő volt az egyes, két stratégiai helyen fekvő épület a kettes és a hármas, a négyes pedig az, amelyikben Gabrielle-t megtalálták. Ezek emeletén egy-egy támaszpontot alakítottak ki: az első háromban négy-négy rendőrt helyeztek el, a négyesben a Jerry lesz majd, Castelli pedig mozogni fog a támaszpontok között. Később. Először is kerestek egy éttermet és megvacsoráztak, kicsit korán van még hozzá, de most volt rá alkalmuk. A rendőröket ott hagyták őrködni, ők már a váltás voltak, ettek, mielőtt megkezdték a szolgálatot.
  Otthon már üres volt a ház, madame Faubourg hazament, Jean-Louis vele együtt távozott. Azaz persze a háziállatok otthon voltak, de nem vettek részt a nyomozásban.
  Kissy éppen bedöfte villáját a második falatba – borjúszeletet rendelt rizzsel és sült krumplival, gombamártással és paradicsomsalátával –, amikor Artois megszólalt a fülhallgatójukban, amit ekkor se vettek le, csak a mikrofont, hogy ne zavarjon az evésben.
  – Megvan Lincoln. Éppen születésnapi ünnepséget tartottak, amikor lekapcsoltuk.
  – Kiét? – kérdezte Castelli.
  – A sajátját.
  – Ma született a pasas? – csillant föl Vanessa szeme. – Akkor Gabrielle-t ajándéknak szánta saját magának. Lett helyette meglepetés!
  Nevettek.
  – Kivel ünnepelt? – kérdezte Georges.
  – Szülők, feleség, két kiskorú fiúgyerek.
  – És ezek szeme láttára bilincselték meg? – lelkendezett Françoise.
  – Úgy bizony. A feleség nyitott ajtót, a nyomozók besétáltak és közölték, hogy az ünnepség félbeszakad, az ünnepeltet ugyanis emberrablás vádjával letartóztatják.
  – Mit szóltak hozzá?
  – Mansot nyomozó azt mondta, semmit. Az ember semmit se szól, ha a fiát vagy férjét bilincsbe verik a születésnapi torta mellett. Jó, ha egy óra múlva meg tud már szólalni.
  Az egerek ujjongtak és vacsora után sütit is rendeltek.

A Gróf, Tejbepapi és Velociraptor. Három shindy maradt a tízből. Először Kissy elkapta Jacket, így jutottak be a Cruxba. Aztán Senlis-ban Huhut és Masszívot, Belgiumban az óvatlan Aranyost, ma pedig GXR-t, Lifepodot és Lincolnt fülelték le. Ha ma sikerülne elkapni a maradék hármat, az minden képzeletet felülmúló, fantasztikus rekord lenne, akkor már az se tragédia, ha a shindyk összes foga megmarad.
  No persze Masszív nincs még meg. Szabadon garázdálkodik, csak a gépéhez nem nyúlhat, mert tudja, hogy figyelik.
  Kissy egy téglarakáson ült a négyes épület közelében, és tűnődve tanulmányozta Masszív kartotékját a telefonján. Egy ideje nem esett szó erről a shindyről, pedig hát őt is el kell kapni. Amit eddig kapott, az nulla. Azt hajlandó elhinni, hogy Nino és Vladek semmi rosszat nem tett, bár nem árt rajtuk tartani a szemüket. De Masszív egy csomó gyerekpornót adott a többieknek, és odament Senlis-ba, méghozzá fegyverrel.
  Megnézte az órát és eltette a telefont. Húsz óra tizenöt, a felhívás tíz perce kiment a többieknek. Hárman is reagáltak rá, közölték, hogy jönnek: Huhu, Aranyos és a Gróf. Madame Morillon persze nem jön, főleg nem két példányban, de a Grófot várják. És a másik kettőt. Szeretettel és borotvaéles késekkel.
  Fölkelt, elindult a gyárudvaron. Mind ez ideig fogalmuk sincsen, mire szolgált ez a létesítmény, mikor zárták be és miért. Nem is érdekes. De azért belépett egy épületbe, amiben még nem jártak. Üres szobák, üres folyosók. Mint Lifepod és Lincoln agya. Hogy is hihették, hogy ezt a gaztettet megússzák?

Húsz óra ötvenháromkor Kissy néhány egérrel az udvaron őgyelgett, semmi kedvük nem volt bemenni a barátságtalan, sötét, koszos házba, bármennyit dolgoztak rajta, hogy otthonosabbá tegyék. De bejött egy riasztás. Az ide vezető utcák egyikén láttak egy kocsit. Ez ipari negyed, péntek este kilenckor erre csak egy-két munkamániás járhat, és azok is befelé mennek a városba, nem kifelé. Castelli ezért elrendelte az első fokú készültséget. Mindenki a kijelölt épülethez!
  Kissy kételkedett benne, hogy egy shindy ilyen hamar ideérhet – bár persze szamárság, hisz lakhat valamelyikük akár a közvetlen közelben is. Mindenesetre fegyelmezetten elbaktatott a négyes bejáratáig, ott várta társaival a hírt: idejön-e valaki vagy sem.
  Mérsékelt izgalommal. A Jerry nemrég tanácskozást tartott, aminek az volt a kérdése: mit keresnek ők még itt voltaképpen? Martin tette föl a kérdést, és a többiek először nem értették, mit akar vele.
  – Hát shindyt akarunk fogni, egérke – magyarázta Vanessa buzgón. – Tudod: Velociraptor, a Gróf, Tejbepapi…
  – Értem én. Csakhogy nem mi fogjuk meg őket, hanem a rendőrség.
  – Ők akkor is a mieink! – csattant föl a mikró.
  – Igen. De megverni úgyse lehet őket. Csalinak se kellünk, mert aki idejön, az úgyis shindy.
  – Csak nem akarsz most hazamenni? – nézett Vanessa a fiúra döbbenten.
  – Azt éppen nem. Csak kétség ébredt bennem, hogy voltaképpen mire várunk mi itt olyan lelkesen. Hogy végignézzük, amint a shindyjeink átmásznak a kerítésen és a rendőrök karjaiba sétálnak? Persze, látni fogjuk az ábrázatukat, amikor rájönnek, hogy vége az arany szabadságnak. De ez minden. Ma már nem versz be több orrot, egérke.
  Csend. Vanessa elképedve nézett egyikükről a másikukra. Ők hasonlóképpen.
  – Nekem megéri itt éjszakázni – vélte Nimby –, ha láthatom a shindyjeinket bilincsben.
  – Nekem is. De ne számíts ennél többre.
  – És ha – Elke tűnődve beszélt a kóláspalackjához – lesz megint egy Masszív?
  – Aki olyan dörzsölt, hogy nem hagy bizonyítékot – bólintott Niala. – Ez előfordulhat.
  – Csak nem túl valószínű – mondta Nimby. – Bocs, egérke, de statisztikailag nem sok esélyt látok rá. De ha igen, az nem segít se rajtuk, se rajtunk. Cesare csak akkor kapja el a shindyk nevetségesen apró füleit, amikor már lent vannak a pincében. Ezért küldtünk leírást a négyes épületről. Nincs az a bíróság, amelyik beveszi, hogy egy gyanútlan ürge pont itt keresett éjszakai szállást, pont ezen a telepen, pont ennek az épületnek pont a pincéjében.
  – Pont most – tette hozzá Elke.
  Kissy sóhajtott.
  – Az egeremnek sajnos igaza van – mondta Vanessa. – Cesarénak tényleg nem kellünk már ide. De neki nem szabad ezt megtudnia, mert képes és hazaküld minket.
  – Magától is rájön – jegyezte meg Angélique.
  Vanessa olyan arccal meredt rá, mintha a lány azt közölte volna, hogy átáll a macskákhoz. De egy pillanat elég volt, hogy megváltozzon az arca megint. Vállat vont.
  – Hazaküldhet, ha akar. Menni viszont nem megyünk.
  Ez lett a kis megbeszélés vége. Castelli nem tett olyan utalást, hogy őrájuk már ne lenne itt szükség, s amikor bejött a második riasztás, futólépésben közeledett hozzájuk a hármas épület felől.
  – Igyekezzetek, egérkék – mondta. – Maszkja van mindenkinek? Vegyétek föl és bújjatok el. Fényeket kioltani!
  A kettes és a hármas már sötét volt, az egyes nem látszott ide. Őnáluk is kialudt az emeleti ablak fénye, bár eddig is olyan halvány volt, hogy alig látszott. Csak zseblámpákat használtak, igaz, azokból többet is, és az ablakokat eszük ágában se volt megmosni.
  Kissy a többiek nyomában besurrant a sötét előcsarnokba és fölszaladt a lépcsőn, egyetlen telefon fénye mellett, amit Martin tartott a lépcsőfordulóban.
  – Itt egyes. Egy személy szállt ki a gépkocsiból. Férfi, százhatvanöt magas, fehér bőrű, harmincon alul… a falhoz jön, tanulmányozza, helyet keres az átmászásra. Vége.
  – Itt Fehér, vettem.
  – Falon átmászni nagyon könnyű – cincogta Françoise. – Az egyik lentről segít, a másik fentről, pillanatok alatt megvan.
  – De ő egyedül van – mondta valamelyik rendőr a telefonból.
  – Hát ez az!
  – Françoise arról beszélt – magyarázta Niala –, hogy csapatban mennyivel könnyebb és jobb minden, mint a shindyk magányos életmódja mellett.
  – A férfi átmászik a falon – jelentette az egyes. – A fal tetejéről körülnéz.
  – Kellene jobbra térni magatoknak a belátást – fordult Elke Castellihez. – Bent rejtekezős odúban…
  – Nem mehetsz – felelte a rendőr szívtelenül. – És vedd már föl a maszkodat végre!
  Elke fölvette az álarcát és elrohant az apjához, győzködni, hogy engedje le Gabrielle börtönébe, megküzdeni a shindyvel.

A helyszínrajzon pontosan megjelölték a megfelelő épületet, és a shindy pár perc alatt oda is talált. Még elég világos volt, hogy az ablakból megfigyelhessék.
  – Elérte a négyes épületet – jelentette a hármas. – Kikerült a látókörünkből.
  – Már látjuk – suttogta Jennifer. – Mindjárt bent van.
  A shindy belépett a kapun. Léptei tompán hallatszottak odalentről. Az egerek nesztelenül surrantak le a földszintre. A pincelejáratban még látták a halványuló lámpafényt.
  Pi elkurjantotta magát.
  – Hahó! Idefönt vagyunk!
  Csend, majd közeledő lépések. Elke a kapuhoz lépett, hat egér megállt a lépcső két oldalán.
  A shindy fölbaktatott a lépcsőn és alighanem meglátta a szemközt álló alakot, mert nem nézett se jobbra, se balra.
  – Na szia – mondta az utolsó előtti lépcsőfokon, és föllépett a következőre. Még egyet lépett és elvágódott Martin kinyújtott lábában. – Hé!…
  Hirtelen pisztolycsövet szegeztek a tarkójának. Pi volt az, a pisztoly pedig valami ócska, görbe fémcső, odakint találták.
  – Ha megmozdulsz, a dörrenést már nem fogod hallani – suttogta Pi vérfagyasztóan. És az igazságnak megfelelően. A shindy csakugyan nem fog dörrenést hallani, ahogy más sem. – Szép csendesen, mozdulatlanul válaszolj. Ki küldött?
  – Ti hívtatok… meg vagy te húzatva… én nem vagyok tégla!
  – Mi a nicked a csoportban?
  – Tejbepapi…
  – Szóval Tejbepapi! – csattant föl Pi. – Mesélj csak a szomszéd kilencévesről! Igaz ez a sztori?
  – Iiigen…
  – A neve?!
  – Mi a fenének neked a…
  Pi erősebben nyomta a csövet.
  – A nevét kérdeztem!
  – Virginie!
  – Kösz – mondta Pi, és elvette a csövet.
  Castelli elővette a bilincset a zsebéből.
  – Most már fölkelhetek? – kérdezte Tejbepapi.
  – Igen – felelte Castelli –, aztán nyújtsa előre a kezét. Letartóztatom. Castelli felügyelő vagyok a…
  Tejbepapi az igent hallva már elkezdett föltápászkodni, de most hirtelen a kapu felé lódult. Az ugrás lendületét a villámként megpördülő Elke rúgása törte meg, Tejbepapi elgurult oldalra és még szánkázott is a porban, aztán fekve maradt.
  – Auuuuu… mi volt ez… – nyöszörögte.
  A csapat rávigyorgott a zsebegérre.

A riasztás akkor érkezett, amikor két rendőr éppen kivezette Tejbepapit az épületből.
  – Itt Lila, riasztok, kocsit észlelek! Vétel!
  Az egerek megdermedtek. Castelli nem.
  – Narancs azonnal induljon a járőrkocsival! Kerülje el a közeledő kocsit, Lilával egyeztessék az útvonalat! Újabb parancsig egy mellékutcában várakozzon! Végeztem!
  Kiugrott a kapun és a két ember után szólt.
  – Várjanak. Ne vigyék a kocsihoz. A hármasba viszik és ott őrzik, az ottani egységtől szeparálva. Nem hallhatja a rádióforgalmunkat.
  – Értettem – jött a válasz.
  Mire a második riasztás befutott, semmiből sem lehetett látni, hogy egy elfogott shindyt is őriznek. A négyes előcsarnokából Elke éppen arra buzdította a hármasbelieket, hogy kötözzék cölöphöz a shindyt, de az őrmester nevetett és azt mondta, egy fia cölöpöt nem látott a környéken, és tomahawkjaik sincsenek. Elke megnyalta a szája szélét és azt mondta, késeik viszont vannak. A cölöphiány tényleg gond, de esetleg…
  De sose derült ki, mi lenne esetleg. A megfigyelők jelentették, hogy a kocsi megállt abban az utcában, ahol korábban Cindyé, a négyes épület közvetlen közelében. Az egerek fölhúzódtak az emeletre és teljes csöndben várakoztak.
  Ez a shindy is annak rendje és módja szerint átmászott a falon. De az ablaknál kukucskáló Niala rögtön látta, hogy baj lesz vele.
  – Ezzel a shindyvel meggyűlhet a bajunk. Lelapulva közeledik, csapdát szimatol. Fiatalos, gyors mozgású… és fegyver van nála!
  – Az nem akkora gond – mondta húga. – Csak senkinek nem kell a csöve elé kerülni abban a pár pillanatban, amíg még nála van a fegyver.
  – Itt hármas, mi is tisztán látjuk a fegyvert.
  – Itt kettes, mi semmit nem látunk, takarásban van az a terület.
  – Marcel Fourrier – szólalt meg Artois Párizsból.
  – Elke Schneider vagyok – cincogta egy hangocska –, örülök megismerkedni tégedet.
  – Így hívják a shindyteket – nevetett a főfelügyelő.
  – De hisz nem is látsz az arca!
  – De a kocsi rendszámát leolvasták.
  – Ó…
  – Castelli hármasnak, négy ember induljon a négyes felé, de ne közelítsék meg az épületet, amíg a Brüsszel jelszót ki nem adom. Akkor fegyveresen behatolnak. Lámpát nem használnak, végig fedezékben maradnak. Végeztem.
  – Értettük, indulunk.
  – Itt hármas – mondta egy másik hang –, a gyanúsított megkerüli a négyes épületet.
  – Melyik irányban? – kérdezte Castelli.
  – Balra tart.
  – Támadó csapat, hallanak?
  – Tisztán halljuk, uram! Vettük, a gyanúsított balra tart.
  – Itt Elke – susogta egy halk hang. – Látom fejebúbot gyanúsítottjának.
  Kissy körülnézett, a zsebet kereste az egerek tömegében, akik szintén a zsebet keresték. De egy pillanat múlva már ki is vált közülük Vanessa, s nesztelen léptekkel kisurrant az ajtón. Kissy utánaeredt.
  – Megvagytok – állt meg a mikró a szomszéd helyiség ajtajában, de nagyon halkan beszélt. – Mit láttok?
  Kissy bekukucskált barátnője mellett az üres, sötét szobába. Két telefon halvány pislákolását látta.
  – Shindybúb a fejét – suttogta Elke a mikrofonba. – Megy kint lopakszódva. A keleti oldalban van.
  – Itt brüsszeli csoport, vettük, a keleti oldalban van – felelte egy rendőr. – Közelebb nyomulunk, de fedezékben maradunk.
  – Vettem – mondta Castelli. – Legyenek óvatosak.
  – Ez így nem lesz jó – szólalt meg Vanessa, sarkon fordult és eltűnt a folyosó sötétjében. – A terved fabatkát sem ér, Cesare. Lemegyek a pincébe.
  – Bolond vagy?! – csattant föl a felügyelő, s majdnem Kissybe ütközött a folyosón. – Állj meg!
  – Nem lehetne hangosabban? – sziszegte a mikró. – Mindjárt itt a shindy.
  Castelli kétségbeesetten nézett Kissyre, aki tanácstalanul pillantott vissza rá.
  – Ez az egér megőrült. – A nyomozó nekidőlt a falnak és a zsebébe süllyesztette a telefonját. – Ez az esztelen hősködésetek… ez…
  – Pedig igaza van – szólalt meg mellettük Niala.
  – Mert Vanessa egy istennő, mi?
  – Nem. De ha szemtelenkedsz a húgommal, akkor figyelmeztetlek, hogy hivatalosan szabadságon vagy, tehát nyugodtan megverhetlek.
  A rendőr Nialára meredt, Kissy pedig boldogan vigyorgott a háta mögött.
  – Nem istennő. Csakhogy a te terved rossz, a…
  – Shindy a kapuban – szisszent egy férfihang a fülükben, és Nialában benn rekedt a szó. Egymásra néztek és elővették a késeiket. A szobából kijöttek a többiek, ők is késsel a kezükben, és lopakodni kezdtek a lépcsőlejáró felé.
  Eltelt fél perc. Vagy fél év, Kissy nem tudta. Aztán olyan hirtelen szólalt meg Vanessa hangja, hogy mindenki összerezzent.
  – Dobd el a fegyvert! – Egy másodperc szünet, aztán: – Nem szólok többször! Dobd el vagy baj lesz!
  – Ugyan miféle… – kezdte a shindy gúnyosan, de a mondat vége fájdalomüvöltésbe fúlt. Kissy remélte, hogy a penge mélyre hatolt.
  – Dobd el!
  Éles csattanás, majd még egypár kisebb, fémtárgy verődött ide-oda a kövön.
  – A falhoz! Kezeket a fejed fölé, a falra! Terpeszállás! Nem mozdulsz, hangtalanul káromkodsz! Táti tátititi – tette hozzá jóval halkabban. – Ti tátitátá titá titititá, titátá táti ti tátititá tititi tititátá. Azt mondtam, nem mozdulsz!
  Az egerek vigyorogva indultak lefelé.
  – Mi volt ez a hablaty? – kérdezte Castelli, és az élre tört.
  – Oké – fordította Angélique. – Gyertek le, nincs shindyveszély.
  Castelli ennek ellenére előreszegezte fegyverét és úgy lapult a falhoz, mint egy akciófilmben. Martin és Pi követte példáját, csak nekik Nimbuszuk volt. Kevéssel utánuk surrant Jennifer és Niala.
  – Hogy hívnak? – kérdezte a telefonban Vanessa, továbbra is kiképző őrmesteri hangon. – Akkor még egyszer megkérdezem, aztán döfök és újra kérdezem! Mi a nicked a csoportban?
  – Mmmmmmm.
  – Nem hallottam! – dörrent Vanessa. – Most levágom rólad a nadrágot, úgyis levetted volna. Fájni fog.
  – …óf – nyögte a shindy elmosódottan, aztán hangosabban is megismételte: – Én vagyok a Gróf!
  – Isten hozta kegyelmességedet – felelte a kislány. Akkor már látták őket: a lépcső mellett álltak, a férfi két kezével a falnak támaszkodva, s az apró, szénfekete alak mögötte, a kezében késsel.

– Brüsszel – mondta Castelli lemondóan a telefonba –, de nincs szükség fedezékre, csak jöjjenek be.
  A shindy fegyvere valahol a sötétben hevert a földön. Körbevilágítottak, de nem látták.
  – Egyvalaki keresse – mondta Vanessa –, mondjuk India Foxtrot. Addig a többiek maradjanak a lépcsőn.
  – Vettem – bólintott Françoise, és lámpájával módszeresen körözve elindult az alagsorban. – Meg is van. Itt hever. Ne nyúljak hozzá, ugye?
  – Semmiképp – felelte Castelli –, elmaszatolnád az ujjlenyomatokat. Kettes, van maguknál bizonyítékzacskó?
  – Itt kettes, jelentem, van, máris visszük.
  – Bocsánat – tolta félre Kissyt a brüsszeli csoport egyik rendőre –, itt vagyunk, uram. Tessék a bilincs.
  – Bilincs – ismételte Vanessa boldogan. – Hát, nagyuram, végre megint viselhet ékszert, ami rangja szerint megilleti. Tudom, hogy ősi családjában az arany pecsétgyűrűt jobban kedvelik, de higgye el, az acél karperec is remekül fog állni.
  – Castelli felügyelő, bűnügyi rendőrség – lépett a nyomozó a lámpák fénykörébe. – Letar…
  A szó végét elnyomta a shindy dühös, grófhoz cseppet sem illő káromkodása.

– Hát ez van – nézett Vanessa a távolodó menet után. – Elmaradnak a nózizúzó rúgások, viszont kivonjuk a forgalomból a pácienseinket. És végül is ez a fontosabb. Csak egy baj van.
  – Kettő – helyesbített Jennifer. – Masszív is még szabadlábon van.
  – Három – vágta rá Elke. – Katu! Nekem kell a bunda róla.
  – Majd csak elejtjük őket – remélte Martin. – Most Velociraptorra megy a buli. Elkapjuk és hazamegyünk Vanessa-szendvicset enni.
  – Nemrég ettünk – jegyezte meg Blanche.
  – Enni sose lehet elégszer – vágta rá Nimby nagy átéléssel. – Különben is kell az energia a sok testmozgáshoz.
  Sóhajtottak. Mintha lett volna ma testmozgás. De hát alig üthettek néhányat, még a legtöbbet Vanessa adhatta Lifepodnak.
  Kissy helyet foglalt egy téglarakáson, az órájára nézett és kinyitott egy kólásüveget. Negyed tíz. A nap még le se ment, de elég alacsonyan áll, hogy a gyárudvart nagyrészt belepjék az árnyékok. Még pár perc és egészen sötét lesz. Bent az épületekben eddig is az volt, ott alighanem sötét is marad, amíg egy nagy vihar ki nem töri az ablaküvegeket.
  – Haspók – mondta mellette Vanessa. – De lemozogtatom veled. Nincs kegyelem, a hétvégén extra edzést tartunk, hiába volt ma ilyen akciódús napunk. Úgy megugráltatlak benneteket, hogy a lyukat se találjátok meg a sajtban.
  – Miért? – kérdezte apja.
  – Mert rég nem volt komoly edzésünk, és ideje már. A shindy nem vár, amíg az elpuhult, kövér egér kegyeskedik végre megmozdulni, hanem lecsap!
  Kissy mosolygott. Csúcsformában voltak valamennyien, egy deka fölösleg se volt rajtuk. Acélizmok és kötélidegek. És főleg hihetetlen gyorsaság. Semmiféle shindy nem veszi föl velük a versenyt.

Ültek és vártak. Castelli útnak indította a két shindyt és visszajött hozzájuk. Együtt várták Velociraptort. Néha egy-két egér felfedező útra indult, nem tudtak túl sokáig egy helyben ülni. Besurrantak az elhagyott épületekbe, jól tudva, hogy ennél koszosabbak már úgyse lesznek, és bekóborolták a folyosókat és szobákat.
  Nem volt minden kiürítve. Sokhelyütt megvoltak a bútorok, ezeket nyilván nem tudták eladni, sőt egy özönvíz előtti tévét is találtak egy közepes méretű teremben, ahol széksorok voltak, valamiféle moziterem, vetítő lehetett. Persze áram nem volt. Lehet, hogy ez a tévé már akkor se működött volna, ha van áram, ez már akkor ősöreg volt, amikor itt még dolgoztak – valamelyik helybeli rendőr szerint öt-hat éve állt üresen a hely.
  Meglátogatták a rendőröket is a többi épületben. Mindhárom csoport a legfelső szinten rendezkedett be, egyelőre csak nappali megfigyeléshez; hálózsákokat, tábori konyhát akkor hoznak, ha szükséges.
  – Látod – mondta Vanessa, mikor Castelli helyet foglalt mellette egy betontömbön –, megint a kisegérnek lett igaza. Lent kellett várni a csókát az alagsorban.
  – A kisegér szempontjából persze – sóhajtott a férfi. – Nem bírjátok ki, ha nem ti vagytok a középpontban.
  – Nem erről van szó. Ti követtétek volna, aztán amikor rájön, hogy átverték, dühöngeni kezd, ti pedig fedezékbe bújtok. Kész a patthelyzet, ő legbelül, ti kijjebb, ő nem akar kijönni, ti nem tudtok bemenni, mert az ürgénél fegy…
  Ekkor valami nyikkanás hallatszott a telefonból, és a mikró elnémult. A többiek is.
  Elmosódott, halk zörejek. Az összes egér és kisfülű a telefonba figyelt. Kissy gyorsan végignézett soraikon. Nem látta Jennifert, Nimbyt és a zsebeket. Susmorgó beszédfoszlányokat hallottak, de egyetlen hangot se tudtak kivenni. Aztán egy nagyobb koppanás, egy kisebb, és a telefon elnémult. Egyszerre kaptak a készülékeikhez és egyszerre állapították meg, hogy Françoise eltűnt a listáról.
  – Elkapták – pattant föl Vanessa. – Velociraptor itt van és elkapta. Elke, Nimby, Jennifer, hol vagytok?
  – Elke négyes épület másik oldal, jövök.
  – Nimby hármasban, jövök én is.
  – Jennifer az egyesben a rendőrökkel, indulok. Jól hallottam az O betűt?
  – Valószínűleg – mondta Nimby.
  – Milyen O betűt? – kérdezte Castelli.
  – Françoise táti jelet kopogott.
  – Az az N betű, nem…
  – A mienkben O – szakította félbe Nimby türelmetlenül. – Megvan! Nem betű, számjegy! A hatos épületnél vannak! Indulok arra.
  Egy pillanat múlva úton voltak ők is. A telefonokon kikapcsoltak minden fényt, látni még anélkül is lehet, de a félhomályban egykettőre elárulja őket.
  – Hol jutott be? – dünnyögte Blanche; Georges és ő is velük tartott.
  – Majd megkérdezzük tőle, amikor kijön a kórházból – szűrte a foga között Vanessa. – Az világos, hogy hátulról kapta el és fegyver van nála. Különben nem kényszeríthette volna, hogy kapcsolja ki a telefonját.
  – És persze tud rólunk – tette hozzá Niala. – Alighanem meg is számolt minket.
  – De az egyenruhás fiúkat nem látta – pillantott Kissy balra, ahol egy kis csapat rendőr éppen meglapult egy talajgyalu mögött.
  Háromfelől közelítették meg a hatos épületet, mert három bejárata volt. Kissy osztaga nagy félkört írt le, elmentek egészen a hetesig, ott surrantak mindenféle ócska ládák fedezékébe bújva. Chantal, Elke, Martin, Grossmann őrmester és két rendőr volt vele.
  A két épület között még volt valamicske fény, mert a hatosnak ezen az oldalán még derengett. De az épület mögé érve már teljes sötétség fogadta őket.
  – Éjjellátót kellett volna hozni – mondta Grossmann.
  – Van! – felelte Nimby. – Egérkék, nyissátok ki a dobozt. A KÍSÉRLETI rekeszben van egy KAMERA rekesz, abban találtok egy November, India, Romeo nevű programot. Indítsátok el. Működni működik, de hogy látunk-e vele valamit, azt bizony nem tudom. Élesben még nem próbáltuk.
  Kissy szélsebesen kezelte a telefonon a Jerry-felület otthonos rekeszeit. Azonnal megtalálta a NIR programot és elindította. A képernyő elsötétült. Aztán lassan derengeni kezdett valami. Egyszer csak kirajzolódott néhány homályos vonal. Mire Nimby elhallgatott, ő már látott valamit, de hogy az mi volt, nemigen tudta volna megmondani.
  – Cin-cin, látlak, Kissy – mondta Elke.
  Kissy megfordult. Elke arcát piros fénybe borította a telefon. Ahogy fölemelte a készülékét, ő is meglátta a zsebet egy sötétpiros foltként.
  – Fog ez menni – bólintott Chantal. – Gyerünk! Rendőrök, ti közvetlenül egy-egy egér mögött jöttök, hogy lássatok valamit.
  – Állj meg – mondta Martin. – Miért nem kapcsoljuk be a lámpáinkat és megyünk úgy?
  – Mert akkor meglátnak minket… – kezdte Vanessa, de hallatszott a hangján, hogy már érti.
  – Hát ez az. Tisztán látom a többieket a képernyők fényében, messziről olyanok lehetünk, mint egy karácsonyfa. Szerintem csak egyet hagyjunk bekapcsolva, azt is minimális fényerőn, és aki elöl megy, jelzi a többieknek az akadályokat.
  – Helyes – mondta Kissy, és kioltotta telefonját. – Mehetsz is előre, egérke.
  Martin bólintott és elindult. Egyszer-kétszer nekimentek ugyan valaminek, de nagyobb gond nélkül elérték a kaput.
  – Hármas behatol – jelezte Martin. A másik két csoport már bent volt. – Két rendőr őrzi a bejáratot.
  Azok bólintottak és hátramaradtak. Grossmann velük tartott. Sorban benyitottak az előtérből nyíló helyiségekbe, fölkattintották lámpáikat és körülnéztek. Sehol senki. Kissy éppen egy dobozokkal megrakott fülkébe lépett be, amikor megszólalt Françoise hangja.
  – Itt vagyok, hallotok?!
  – Hallunk! – üvöltötte a telefonba a Jerry egy egérként, hogy aztán azonnal el is némuljanak és várják a választ.
  – Velociraptorral vagyok. Elkapott hátulról… igen – ezt a szót másfelé mondta. – Azt mondja, mondjam meg nektek, hogy ha vissza akartok kapni, engedjétek elmenni és ne kövesse senki.
  – Mert ha nem? – kérdezte Castelli tipikus rendőrhangon.
  – Akkor kinyír engem – felelte a zseb tárgyilagosan. – Éccaka.
  – Add át neki.
  – Nem akarja, hogy rögzítsék a hangját, de a telefon ki van hangosítva.
  – Rendben. Tehát, Velociraptor, Castelli felügyelő vagyok a bűnügyi rendőrségtől. Hagyja ezt abba, semmi esélye. A gyártelepen nyüzsögnek az embereim. A gyerek életével zsarolni nagyon súlyos bűncselekmény, de ha most elengedi a kislányt és megadja magát, az sokat fog számítani.
  Pár pillanatnyi csend, aztán Françoise hangja.
  – Ökölbe szorította a kezét és kinyújtotta a középső ujját. Ez nem büntetendő? Én ugye kiskorú vagyok, és…
  A telefon elnémult. Kissy ellenőrizte, hogy csakugyan kilépett a hálózatról.
  – Derék öreg Françoise – mosolygott Martin. – Helyén van a szíve, nem tudja egy ilyen alak megijeszteni.
  – De engem igen – felelte Tom. – Hogyan szabadítjuk ki?
  – Állj – szólalt meg Nimby fojtottan. – Csendet! Mit mondott az az egér az éjszakáról?
  – Hát lesz az mindjárt – mondta Elke.
  – Kicsit maradj csendben – kérte Nimby. – Azt mondta: „éccaka”. „La nouit”, nem pedig „la nuit”.
  – Így Bretagne-ban beszélnek – mondta Pi. – De lehet, hogy mi hallottuk félre.
  – Várjatok. Lehet ez morzekód?
  – „Nouit”, az leírva már öt betű – felelte Angélique. – De csak négy lehetne…
  – „La nuit” – mondta Kissy. – Oscar Whisky.
  – Szerintem egész mást mondott – jelentette ki Nimby. – Mi hangzik még így, ami belefér a morzéba?
  Kicsit töprengtek.
  – „L’âne…” – szólalt meg Françoise. – A szamár…
  – „Ouïe”! – vágta rá Vanessa. – A szamárkopoltyú, tá titáti titititi, ET R, a negyedik emeleten vannak, gyerünk, egérkék!
  A lépcső felé loholtában Kissy hálát rebegett a Jerry nagy eszének, amiért saját morzét találtak ki, és hozzá betűkbe csomagoló technikát.
  – Itt Castelli felügyelő – hallotta Kissy elmosódva, valahonnan lentről. A folytatás elveszett a távolban. A Jerry felrobogott a negyedikre és kutatni kezdett.
  – Cin – susogta Elke –, de hogyan tudta magát bezáródani zsebikévele? Láttam kulcst egy-két ajtóben alig.
  – Már negyedórája, hogy elkapta – felelte Niala. – Volt ideje keresni egy zárható ajtót.
  – Vagy eltorlaszolta valamivel – tette hozzá Artois. – Castelli, tíz percre van szükségünk!
  – Vettem – felelte Castelli, már hallották a hangját a hátuk mögül.
  – Mi lesz tíz perc múlva? – tudakolta Nimby.
  – Ideér a kommandó.
  Az egerek összenéztek a telefonok pisla fényében. Tíz percük van, hogy elintézzék Velociraptort, különben őt is elhappolják előlük!

Szétspricceltek az emeleten és benyitottak az ajtókon. Akadt három-négy, ami nem nyílt ki, és az egyik mögül dühödt üvöltés hallatszott:
  – Tűnjenek el innét, vagy keresztüllövöm!
  Egerek és emberek az ajtó köré sereglettek, vigyázva, hogy ne lépjenek az ajtó elé. Aligha volt golyóálló. Vanessa gyors pillantást váltott a nővérével, aztán közelebb lépett és bekurjantott:
  – Beszélni akarok magával, kapcsolja be a telefont!
  – Itt vagyunk – mondta Françoise nyugodt hangja néhány pillanat múlva. – Velociraptor hallgat téged.
  – Jól értettem, hogy ha nem tűnünk el innét, akkor keresztüllövi?
  – Igen – felelte Françoise.
  – Oké. És mondja, kedves monsieur Raptor, mit fog csinálni azután?
  Csend.
  – A kislány a maga életbiztosítása, ne feledje. De csak ameddig él. Ha nem él, magának nincs biztosítása. Akkor azt csinálunk magával, amit akarunk. A rendőri jelentés miatt ne aggódjon. Aki megöli egy tábornok unokáját, az csak a börtönkórházon át jut a fogdáig.
  Kissy elvigyorodott.
  – Arra se számítson, hogy nem férünk magához, mert ránk lő. Ha nincs túsza, öt perc alatt kifüstöljük magát onnan. És most halljam a kislány hangját.
  – Élek – felelte Françoise. – Jól vagyok. A barátunk erősen gondolkodóba esett.
  Kissy éles, nagy fülei ekkor hallották meg a távoli morajlást. A shindy gyomra korog?
  – Szóval mi a terve, Raptor? – kérdezte Vanessa.
  – Azt mondja, hagyjuk egy kicsit gondolkodni.
  – Rendben, de hatvan másodpercenként hallani akarom a hangodat. Világos?
  – Persze.
  – Nem neked, neki!
  – Neki is.
  A moraj már tisztán hallható volt. Az egerek egymásra néztek, a kisfülűek is fölkapták a fejüket.
  – Úgy hallom, előbb érnek ide – mondta Castelli. – Főfelügyelő úr, össze tud kötni velük?
  – Kis türelmet, már intézkedtem – felelte Artois.
  Másodperceken belül dübörgéssé erősödött a moraj, az épület falai beleremegtek a zúgásba.
  – Itt Castelli felügyelő – szólalt meg a rendőr megint. – Az épület negyedik emeletén vagyok néhány rendőrrel és egy csapat civillel, köztük gyerekek… ja, akkor tudja. Egy ajtó választ el minket az elkövetőtől. Sajnos még csak a túsz látta. A hangját sem ismerjük. De mindenki máson fekete rendőrségi álca van, elrablásakor a túszon is az volt. Nem. Egy tízéves kislány.
  Françoise már tizenkét éves, gondolta Kissy, de ezt Castelli persze nem tudja.
  – Az északi oldalon, nagyjából középen. Idebent nem könnyű tájékozódni.
  Hát nem, gondolta Kissy. Neki sejtelme se volt, hogy az épület melyik részén lehetnek, minden irányt elveszített, amíg szobáról szobára járt és keresgélt.
  Egy pillanat múlva olyan hirtelen kezdtek dörömbölni az ajtón, hogy Kissy összerezzent ijedtében.
  – Macskamentes, November Oscar India Whisky! Uniform Queen Oscar Lima!
  – Nyissuk ki! – ismételte Vanessa közönséges francia nyelven, megpördült és belerúgott az ajtóba. Az kitartott.
  – Várj – mondta Vanni hangosan, mert a zúgás mindent betöltött, félretolta a kisegeret, és egy hatalmas vasrúddal rávágott a zárra. Egy pillanat múlva egy apró, sötét alak ugrott a lámpák fényébe, és Vanessa nyakába borult.
  – Jól vagy, kicsim?
  – Semmi bajom. Gyerünk, fogjuk meg azt a shindyt.
  – De hát hol van?!
  – Van egy másik ajtó, azon át…
  Castelli nem várta be a mondat végét, már a kapuk őrségét figyelmeztette, hogy a gyanúsított kifelé igyekszik, legyenek résen. Ők pedig lerobogtak a földszintre, ahol egy kiáltás fogadta őket a sötétből.
  – Felügyelő úr!
  – Ki az?
  – Boileau rendőr, uram. A gyanúsított erre ment ki. Sajnálom, uram… rám szegezte a fegyverét, az enyémet eldobatta velem…
  Az egerek már indultak arra, de a nyomozó megelőzte őket.
  – Szerezze vissza a fegyverét. A déli oldalon menekül, mindenki oda! Fegyver van nála!
  Kissy az egerek nyüzsgésében eljutott a kapuig, kiugrott rajta, és azonnal meglátta a shindyt.
  Talán húsz méterre lehetett tőlük, oldalról látták. Ő is sötét ruhában volt, mint ők, de nem lehetett nem észrevenni, mert a fejük fölött zúgó dübörgésből egymillió nap vakító fénye világította meg a ház előtti térséget. Kissy mostanáig nem látott erősebb fényt a telefonokénál, de megszokta, hogy a sötét egérlyukból kilépve azonnal a megvilágított hűtőszekrénybe nyit. Viszont a shindy nem. Elvakíthatta a fény. Egy helyben állt, a haja lobogott a szélben.
  – Itt a rendőrség! – harsogta egy hang a magasból. – Semmi esélye! Dobja el a fegyvert és emelje fel mindkét karját!
  A shindy felnézett a magasba. Kissy nem, és az egerek közül aligha tette bárki. Csak őrá figyeltek.
  Kissy mint valami lassított felvételben látta, ahogy Velociraptor elkezd feléjük fordulni, tíz foknyival, hússzal, harminccal… és már látszott a kezében a pisztoly. A megafon továbbra is bömbölt a fejük fölött, túlharsogva a motorzúgást, és a shindy a vakító fénykörben állva emelni kezdte a fegyvert. Kissy a szeme sarkából látta, ahogy Vanessa oldalra pillant és észleli, hogy abban az irányban áll Blanche, aztán már a kezében van a Nimbusz, és egy golyó megindul Velociraptor felé. Mire Kissy is elsütötte a fegyverét, Vanessa már a második lövedéket is kilőtte, és akkor töltött harmadszor. Egy pillanat múlva acélgolyók felhője zúgott el mellettük. Kissy második, majd harmadik lövedéke is csatlakozott hozzájuk.
  A tizenegy egér vagy húsz lövést adott le két-három másodperc alatt, a golyók felhője úgy vágódott Velociraptor testének, mint egy tömör fal. A férfi hátralökődött az ütéstől, karjait az égnek csapta, a pisztoly földre hullott. Mint egy klasszikus westernben, cikázott át Kissy agyán a gondolat. A shindy már zuhant a föld felé, amikor újabb golyó csapódott az oldalába, aztán még egy. Kissy a zuhanó test röppályáját figyelte, s csak mint közömbös tényt regisztrálta, hogy Vanessa még mindig újabb és újabb golyókat lő ki, és mindegyik talál.
  Aztán már nem lőhetett többet, rendőrök rohantak oda, körbevették a fekvő alakot és rászegezték a fegyverüket.

Kissy mintha álomból ébredt volna, ahogy hirtelen tudatosult benne a dübörgés, majd a megafon hangja.
  – Castelli felügyelő, hall engem?!
  – Elnézést – kapta föl Castelli a telefonját éppen Kissy mellett. – Kicsit megdöbbentett a látvány.
  Kissy fölnézett, s a vakító robaj, amit eddig csak tényként elfogadott, de nem tanulmányozott, átváltozott egy óriási helikopterré. Még soha nem látott helikoptert közelről, legfeljebb a tévében, de ez nagyobbnak tűnt, mint a Titanic. A négy kémény és a roppant hajócsavar nem látszott, belevesztek a sötétségbe, ami a hatalmas reflektor mögött még feketébb volt, mint bárhol. Kissy levette a maszkját, hadd csattogjon a szélben a füle. Aztán a fény megbillent, s a Nagy Karácsonyfadísz leszállt kicsivel távolabb. Egy csapat E. T. ugrált ki belőle, s behúzott nyakkal kiszaladtak a pörgő rotor alól.

– Engedjenek, orvos vagyok – mondta valaki, és terepszínű ruhás alakok térdeltek Velociraptor köré. – Világítást kérek. Hall engem, uram? Orvos vagyok. Tud beszélni?
  Kissy nyugodt léptekkel továbbsétált. Két méterrel arrébb vörös fürtök lobogtak a rotorszélben.
  – Schau mal, Papa, aus diesem Grund habe ich gesagt, dass wir hier hinziehen sollten.
  Johann nevetett és válasz helyett megsimogatta a vörös fürtöket.
  – Mit mondott az egered? – kérdezte Kissy, mert Jennifert nem látta a közelben.
  – Nézd, papa, ezért mondtam, hogy ide kellene költöznünk – fordította a férfi sóhajtva.
  – Hát van benne valami – ismerte el Kissy.
  – Otthon nem vannak semmi helikopterek se is – mondta Elke.
  – Már hogyne lennének – nézett rá apja.
  – Hát én eddig láttam semennyiet. De fogok nagyon figyelni.
  Kissy is megsimogatta a kislány fejét, és továbbment, a saját egerét kereste. Elhaladt Nimby mellett, aki éppen magához intett egy rendőrt.
  – Jegyezze meg, hol feküdt Velociraptor, és miután elviszik, keressék meg a lövedékeinket. Ilyenek. Kilőttünk vagy húszat, biztos nincs mind a bőre alatt. Juttassa vissza őket az alapítványhoz.
  – Értettem.
  Blanche ült nem messze onnan egy betondarabon, magához vonta a kisegere fejét és halkan dumált neki. Kissy bólintott, csak úgy magamagának. Az anya megköszöni gyermekének az életmentést, és letolja, amiért szitává lőtte a shindyt. Igaza van, csak hát nincsen igaza. Velociraptor ezt érdemelte, illetve igazából ennél is többet. Egy szadista gyilkos. Most majd kiszedik belőle, hogy csakugyan elkövette-e azt a gyerekgyilkosságot, amiről mesél. Remélhetőleg csak fantázia és kérkedés.
  Aztán szembejött vele Castelli, fülén a telefonnal, majd Niala és Pi, a fiú átkarolta a lány vállát és nagy egyetértésben, halkan cincogtak. Végül aztán megtalálta Martint, és ő is cincoghatott nagy egyetértésben.
  – Azért igazából nem bánom, hogy kevesebbet verekedtünk – ismerte be. – Így is elég veszélyes volt.
  – Nem lett volna szabad hagyni a zsebeket elmászkálni – mondta Martin. – És figyelni kellett volna a teleknek a szomszéd gyárral határos oldalát is. Ott jöhetett be.
  Kissy bólintott. A rotorszél kárörvendő nevetést sodort feléjük; odapillantottak. Françoise akkor hajolt Velociraptor fölé, akit már hordágyra tettek és éppen leszíjaztak.
  – Most miért nem vagy olyan nagy legény, mint kettesben? Pisztoly nélkül nem érsz semmit, kispofám. Sajnos nincs időm, hogy tisztességre tanítsalak, be kell érned egyetlen leckével.
  Azzal megvillant a keze, és lekent a shindynek egy iszonyú pofont.

Kissy végignézett a kisebb-nagyobb, nagyrészt mozgó lámpák fényétől megvilágított, romos gyártelepen, s arra gondolt: a Jerry Alapítvány eddigi legnagyobb vállalkozásának, a tíztagú Crux felgöngyölítésének

VÉGE.

Ideje enni egy kis sajtot, aztán jöhet a következő!


←15. A KLUB       Kissy       17. A FOKHAGYMA→