Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



15. A KLUB

Che confusione
  sarà perché ti amo
  è un’emozione
  che cresce piano piano
  stringimi forte
  e stammi più vicino
  se ci sto bene
  sarà perché ti amo…

Kissy megkönnyebbülten abbahagyta a dudorászást és belépett a kapun. Dacból énekelt, az időjárás ellen egy igazi nyári dalt. Mert nemrég megnézték a filmet is, amiben a szám szerepel, folyton szól benne. A csitri, az a címe, Charlotte Gainsbourg játszik benne, és nyár van. Állandóan. Mármint a filmen csak pár nap telik el, de több egérnemzedéknyi idővel ezelőtt forgatták, és nekik még mindig nyár van. Itt bezzeg…
  Fölballagott az emeletre, a kabátját kinyitotta, le is vette közben, de az egérfüles sapkát a fején hagyta. A srácok imádják ezt a sapkát, azt mondják, végre igazán olyan benne, amilyennek lennie kell.
  Belépett az osztályba, fölakasztotta a kabátját, aztán levette a sapkát is, besöpörve egypár mosolyt. Bár nem sokan mosolyogtak, még abból a kevésből sem. Tíz embert számolt meg az egész osztályban, és a folyosó is majdnem kongott az ürességtől. Azért jöttek még ketten, amíg a helyére ment.
  – Lesz ez még rosszabb is – jósolta Sylvie Sandrine-nak.
  Sandrine megcsóválta a fejét.
  – Ha még néhányan kiesnek, bezárják a sulit a járvány végéig.
  – Fenét zárják – mondta Jacques. – Össze fogunk gyűlni mindennap, és átadjuk egymásnak a bacijainkat.
  Kissy vállat vont. Neki ugyan mindegy. Ő úgyse kap el semmit. Voltak már fertőző betegségei, hogyne lettek volna, de még a Jerry-kiképzés előtt. Azóta olyan, mint az acélrugó, ellenáll mindennek, őt nem teríti le semmiféle betegség. És különben is beoltották. Egy hete egész Kisegérföld megkapta az oltást, mármint nem testületileg, mindenki a saját orvosától, de megkapták. A kisfülűek is. Igazából miattuk kellett az oltás, mert ők nincsenek úgy megedzve, mint a kisegerek, őket be kell oltani, de hát minden kisfülű állandóan egy légtérben van az egerével, csak úgy ér valamit az oltás, ha ők is fölveszik. Úgyhogy bementek a rendelőbe Martinnel és megszúratták magukat. Marie néni és Étienne bácsi is ágynak esett influenzával, D’Aubissonék vállalták az ápolásukat, így még nagyobb a fertőzésveszély.
  Ezért aztán csak bólintott, amikor Jacques megkérdezte:
  – Te persze azokat is meg tudod verni, mi?
  Mármint a bacilusokra gondolt persze.
  – Mindenkit meg tud verni – szögezte le André. – És el van rontva a napja, ha nem verhet laposra valakit.
  Kissy mosolygott és a mikrólányra gondolt, akinek csakugyan egyik életcélja, hogy minél többet verekedhessen – de neki sincs elrontva a napja, ha ez hiányzik belőle. Mert vagy ott lehet Beaulieu-ben, azon a helyen, amit a legjobban szeret a világon, vagy itt északon, Nimbyvel, akit a legjobban szeret a világon. Amióta D’Aubissonék hazavitték, talán egyszer töltött hosszabb időt a városától távol és a kedvese nélkül: amikor meglátogatta Jean-Fran családját. Egyébként akárhol járt, Svájcban, Németországban, a nyári túrájukon, mindenhol ott volt az egere. Így aztán Vanessa napjai sosincsenek elrontva.
  Ekkor belépett madame Croissant, elkezdődött az óra. Igazából Croisant-nak hívták, egy s-sel, de az osztály kijavította. Eggyel semmi értelme, kettővel viszont meg lehet enni.
  Kissy sóhajtott és megpróbált odafigyelni Afrika élővilágára. Alapjában véve igazán érdekes téma, Afrikában csupa izgalmas állat él, oroszlán, tigris, elefánt, zsiráf, de azok az állatok, amik őt legjobban érdeklik, nem Afrikában vannak. Mármint ott is élnek persze, Vanessa megmondta, hogy a világon mindenütt van belőlük, de őt nem testületileg az összes érdekli, csak az a kilenc példány, akiket már hetek óta nem látott. És egyhamar nem is fog. Borzasztóan rá kell hajtani a tanulásra, ha a felületen összejönnek, akkor is többet beszélnek a tantárgyakról, mint shindykről és sajtokról együttvéve. Ami kész tragédia. A lányok nem jönnek el napokra, amíg a két beteget ápolják. Tehát Pi is marad, és akkor már Angélique is, aki lehet, hogy egyébként se jöhetne, annyi a munkája. Georges azt mondta, még legalább fél év, de talán egy egész is, mire eljutnak odáig, hogy működő vállalkozássá álljanak össze és megpihenhessenek a babérjaikon.
  Valamit lendít a dolgon, hogy együtt fognak működni a Morin céggel. Kissy nem, de Vanessa találkozott a vér szerinti rokonaival a szünetben, és mutatott pár tervrajzot valamilyen szerkezetekről; Kissy már rég letett arról, hogy megpróbálja megérteni. A repülés biztonságán akarnak javítani, neki ez elég. Szóval kötöttek egy ideiglenes megállapodást, és néhány alkatrészt Morinék fognak szállítani nekik, ha nem jön közbe semmi.
  Az île-de-france-i egerek valamivel könnyebben össze tudnának jönni, de már két hete ők se találkoztak. Valahogy nem az igazi, ha csak a csapat fele van együtt. Pontosabban ötvennégy százaléka, számolta ki gyorsan fejben. Hat osztva tizeneggyel az nulla egész öt, négy, öt, négy, a végtelenségig. Végtelen szakaszos tizedes tört. Szerette ezeket a törteket, jól el tudott játszani velük. A héttel való osztás például csupa ilyet ad. Tíz osztva héttel az egy egész négy, kettő, nyolc, öt, hét, a végtelenségig. Tizenegy osztva héttel az ugyanennyi, csak a tizedesek nem a négyessel kezdődnek, hanem az ötössel. Tizenkettő osztva héttel az…
  – Tigris – kapta föl a fejét hirtelen, mert a nevét hallotta. Fogalma se volt, mi lehetett a kérdés, de ösztönösen bemondott egy választ. Hátha jó. De a tanárnő arcát látva rögtön érezte, hogy nem. Nem lehet jó.
  – Tigris – bólintott madame Croissant. – Értem. Nem csodálom, hogy Afrikáról is egyből a macskák jutnak eszedbe. – Az osztály fölkuncogott. – Afrikában azonban nem él tigris, ezért próbáljuk meg másképpen megközelíteni a kérdést. Valaki más, aki netán jelen volt az eddigiek során?
  Sylvie jelentkezett és bemondta, hogy a Kalahári-sivatagban. Kissy nem tudta meg, mi volt a kérdés, de nem is érdekelte. Tessék, ez az ő formája. Pont olyasmire gondolt, ami tananyag… csak nem ebből a tantárgyból… erre ráfarag.
  Lehajtotta fejét, hogy a homlokára hajoljanak nagy fülei, és sóhajtott. A tavaszi szünet még felfoghatatlanul messze van. Ha eljön egyáltalán.

Eljött! Végre! Szünet! Vakáció!
  Kissy kirohant a többiekkel a virágokkal telehintett rétre, élvezve a napsütést, a madarak csicsergését, a finom meleget. Egy pillangót kezdett kergetni, futott utána, csattogjanak csak nagy fülei, és… egyszer csak bent volt az erdőben. Óriási fák között haladt, egyre nagyobb sötétben, és sehol se látta a többieket.
  Hirtelen neszt hallott, lépteket a fű között. Gyorsan elbújt egy fagyökér alá, még éppen idejében, mert a fa mögül kilépett egy macska. Puha léptekkel haladt el egészen közel, Kissy igyekezett összehúzni magát, amilyen kicsire csak tudta, lesunyta füleit és behúzta farkincáját. De a macska egyszer csak megállt és visszafordult. Kissy tudta, hogy megérezte az ő szagát. Két lépéssel odaért hozzá, megállt fölötte és lenézett rá. Kissy fölbámult a baljós tekintetű, nagy zöld szemekbe, és tudta, hogy ebből a helyzetből bármi áron ki kell dumálnia magát.
  – Szép cica – nyögte –, jó cica…
  Az óriási macska közelebb lépett, fölébe magasodott és kitátotta a száját. Kissy elszántan odaugrott a konyhaszekrényhez, kirántotta a fiókot, fölkapott egy cicakonzervet, feltépte és kiöntötte a tálkába. A kiscica fölpillantott Kissyre és a lábához dörgölőzött.
  – Kösz – mondta, és hozzálátott.

– Azt mondta, hogy kösz?
  – Azt.
  – És megette a konzervet?
  – Azt hiszem. Mindenesetre engem nem evett meg.
  – Én miért nem álmodok sose ilyeneket? – kérdezte Martin, felkönyökölve Kissy mellett.
  Ő tanácstalanul vállat vont. Honnan tudhatná, hogy bárki bármilyeneket miért álmodik? Beleértve saját magát is?
  – Másmilyet nem álmodtál?
  Kissy tűnődött pár pillanatig.
  – Azt hiszem, nem. Többre nem emlékszem.
  – Kár. Álmodhattál volna olyat, amilyet én, az sokkal jobban tetszett volna.
  Kissy elmosolyodott.
  – Meséld el te is az álmodat. Vagy mutasd meg a gyakorlatban, hogy játszódott le.
  – Oké – mondta az egere, azzal megfordult és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Kissy elégedetten nyújtózott egyet. Annak is megvan az előnye, ha szombat reggel nincs a ház tele kisegerekkel.
  – Hé – mondta Martin, és visszafordult, kezében a dobozzal. – Ez üres.
  Kissy pislogott. Aztán még egyet, mert a doboz a pislogás után is üres maradt.
  – Legutóbb még nem volt az.
  – Akkor valaki titokban dézsmálja a készleteket.
  Kissy vigyorgott.
  – Fenét, csak mi nem bírunk magunkkal. Számolj utána, hány darabot használtunk el a héten, stimmelni fog.
  – Nagyon kicsi számok jönnének ki – állította Martin. – Most mihez kezdjünk?
  – Részletes rekonstrukció helyett be kell érned egy egyszerűsített demonstrációval – felelte Kissy. – Reggeli után pedig el kell surrannunk bevásárolni.
  – Ez is azért van, mert túl sokat tanulunk.
  – Éppen attól fogy ennyire, hogy mást is túl sokat csinálunk…
  – Nem erre gondoltam. Ha nem tanulnánk ennyit, akkor most itt lennének a többiek, és én átsurrannék valamelyikükhöz kölcsönkérni.
  – Vagy éppen ők állnának sorban az ajtónk előtt, hogy mi adjunk kölcsön – nevetett Kissy.

Persze nem a patikába mentek, a sajtbolt közelebb volt. Elke egy ideje már így hívta az otthoni üzleteket, és a télen Beaulieu-ben is meghonosította a szakkifejezést. Sajtbolt minden olyan hely, ahol árulnak sajtot. Függetlenül attól, hogy még hányféle egyéb dolgot árulnak.
  Vettek négy évszakos Michelin radiált, és hazafelé indultak. Nem volt kedvük sokáig időzni az utcán, ahhoz túl vacak volt az idő. Hideg volt, valamilyen bizonytalan állagú csapadék szemerkélt fentről, épp csak a szél nem fújt, hálistennek.
  – Majd ki kell próbálni, hogy jót vettünk-e – mondta Martin.
  Kissy bólintott.
  – Minél hamarabb, hogy visszavihessük, ha garanciális problémák adódnának.
  Kissy bólintott. Kétszer is.
  – Gyorsan kipróbáljuk, még kajakészítés…
  Kissy bólintott, nem várva meg az „előtt” szót. De a szó nem is hangzott el. Kissy tett még pár lépést, aztán visszanézett az egerére, aki egyszer csak megállt a járdán és valamerre nézett. Kissy követte a tekintetét. Macska? Shindy?
  Füstoszlop kanyargott a szemközti ház fölött.
  – Hideg van. Fűtenek – tippelte Kissy.
  – Tábortűzzel? Gyere, egérke!
  Átszaladtak az úton, Martin bakot tartott, Kissy pedig fölhúzódzkodott a falra. Körülnézett.
  – Nem ég a ház. A füst mögüle jön.
  – Akkor mássz föl!
  – Nem, szerintem ez a szomszéd ház. Mármint a másik utcabeli.
  – És? Meg akarod kerülni az egész tömböt?
  Nem, gondolta Kissy, végül is nem akarja. Hátha nincs odabent cica, gondolta, amíg fölkapaszkodott és lenyújtotta a karját Martinnek. Leugrottak a kertbe és átrohantak rajta; nem találkoztak senkivel, nem volt se házigazda, se cica, még kutya se.

Igen, a füst a párhuzamos utcából nyíló házból jött, nyomban látták, ahogy fölmásztak a két telek közötti falra. Leugrottak, megkerülték a ház sarkát, és ott volt az ablak, amin a füst ömlött kifelé. Nem az a sűrű, koromfekete füst, mint a filmeken, de füst. Kissy a telefonjáért nyúlt, de nagy füle elkapta az egere hangját, amint a hollétüket magyarázza. Tehát ő már beszél velük.
  Közelebb ment, megpróbált bekukucskálni az ablakon, és rögtön eszébe jutott, hogy azt nem lenne szabad, E. T. is hogy járt miatta, de most mégis muszáj. Az ablakon kitóduló füst egyenesen fölfelé szállt, így elég közel tudott menni, de látni semmit se látott odabent. Fényt se. Ha lángok is lennének, vajon látszanának a füstön át? Nem biztos. Lehet, hogy nem is ebben a helyiségben van a tűz, hanem a következőben, csak itt van nyitott ablak.
  Megkerülte a ház következő sarkát és rátalált az ajtóra. Ki merje nyitni? A kilincshez közelítette a kezét, nem érzett meleget, így óvatosan megérintette. A kilincs hideg volt. Vajon ez azt jelenti, hogy ha kinyitja az ajtót, akkor nem robbannak ki lángnyelvek az épületből? Nem lehet tudni. Lehet, hogy ezzel okoz olyan huzatot, ami szétviszi a házban az égő anyagokat.
  – Ne nyisd ki – szólalt meg Martin a sarokról.
  – Nem nyitom ki. Jönnek?
  – Azonnal itt lesznek. Nyissunk inkább kaput.
  Kissy bólintott és futottak a kapuhoz. Persze zárva volt. Martin próbaképpen megpördült és hatalmasat rúgott a zárba, de az kitartott.
  – Ez rendesen meg van csinálva. Mindegy, a tűzoltóknak semmiség lesz.
  – De akkor mi mihez kezdjünk? – nézett rá Kissy.
  – Meg kellene nézni, van-e odabent valaki.
  Kissy visszafordult. Most vette észre, hogy az ajtó fölötti résen is szivárog a füst.
  – Ha megnézzük, akkor már biztosan lesz odabent valaki. A tűzoltóknak oxigénpalackjuk is van, meg tűzálló ruhájuk. Én nem megyek be.
  S mire ezt kimondta, a távolból már hallották is a szirénát.

A tűzoltók hamar megküzdöttek a kapuval és benyomultak a házba. Az egerek nem követték őket, nem is engedték volna és kedvet sem éreztek hozzá. Akármi lehet odabent. Inkább kimentek az utcára és igyekeztek olyan helyet találni, ahol nem lép rájuk senki. Elsurrantak a hatalmas piros tűzoltókocsi mellett.
  – Hát már megint te vagy az – hallatszott valamerről, és Kissy nem kereste a hang forrását. Nem mintha fölismerte volna, de nem sok tűzoltóval találkozott életében. Egy pillanat múlva oda is lépett hozzájuk a szőke srác. – Most mit törtél össze?
  – Semmit – felelte Kissy dacosan. – Azóta csak egy netes molesztálót fogtunk, de annak is csak egyetlen pof…
  Elharapta a mondatot, mert megszólalt a rádió.
  – Leállhattok, minden rendben, lokalizáltuk.
  – Vettem – felelte a srác, és intett egy-két embernek, hogy hagyják abba, amit csinálnak. – Konyha?
  – Konyha bizony. Az emberünk fölrakta a kaját és elaludt. Nem nagy a kár, csak most kezdett lángra kapni. De ha kicsit később érünk ide…
  – A férfi?
  – Hubert már vizsgálja. A hátsó szobában aludt, itt elég tiszta a levegő, nem sok füstöt kaphatott. Viszont nagyon részeg.
  Kissyt elfutotta a méreg. Sarkon fordult és elindult. Martin habozás nélkül melléje szegődött.
  – Hé… várjatok már, Alapítvány, hallod?
  Kissy megállt. Félig fordult csak meg.
  – Mit akarsz, Tűzoltóság?
  – Most mi bajotok van?
  Kissy sóhajtott. Nem nagyon volt kedve elmagyarázni. De Martin nemhiába volt vele olyan régen, idén már négy éve lesz.
  – Ide hallgass. Mi megmásztunk két kőfalat, magánbirtokot sértettünk, hogy egy vadidegen segítségére siessünk, erre kiderül, hogy csak bepiált. Hát nem örülünk.
  – Aha, viszont meghalhatott volna, ha ti nem jöttök. Nekünk ez a buli többe van, ugye nem várod, hogy sajnáljalak?
  – Nem várom – felelte most Kissy, mégiscsak megfordulva. – Nem is panaszkodtunk neked egy szóval se, hogy mi nagyobb tüzet szerettünk volna, sikoltozó kisgyerekekkel, csak elballagunk a naplementébe. Mert itt már nincs ránk szükség, arra pedig nem vagyunk kíváncsiak, hogy hoztok ki egy piást hordágyon, mint drága kincset.
  – Szigorú vagy – mondta a srác, és leült a tűzoltókocsi hátsó lökhárítójára, ami olyan széles volt, hogy kényelmesen elfért rajta. – Nem az a feladatunk, hogy megítéljük az embereket. Csak az, hogy megmentsük őket.
  – Nektek igen – bólintott Kissy. – De nekünk nem.
  – És mi van a múltkori ürgével? Az életedet kockáztattad érte, pedig nem tudtál róla semmit. És ha ő se rendes ember? Ha esetleg éppen azért lett beteg, mert ivott?
  Kissy dühösen kinyitotta a száját, hogy válaszoljon ennek a szemtelen alaknak. Meg akarta neki mondani, mert igenis tudja meg…
  Aztán becsukta a száját megint. Hirtelen rájött, hogy nem tud neki mit mondani. A srácnak igaza van.

De azt akkor is meg kellett állapítaniuk, hogy a tűzesetet éppoly unalmasan intézték el, mint annak idején az erdei rablókat, mármint első alkalommal, amikor Kissy egyedül volt. Betörhették volna az ajtót és elszánt harcot vívhattak volna a mennyezetig csapó lángokkal. A hátukon vonszolhatták volna ki a pasast és a karjukban a csecsemőt.
  – Nem is volt csecsemő – próbálta Kissy lehűteni Elkét.
  – De akkor lett volna is! És kismacska.
  – Kis… micsoda?
  – Macska! Tudod, kicsi, hegyes fülekű, szőrösös…
  – Tudom, hogy néznek ki. De zsebike, mi egerek vagyunk.
  – És akkor már ki se is mentsed égőházbelőle kicsi síró macskájat?
  Kissy zavartan megvakarta az orra tövét. De. Nyilván kimentené.
  – Természetesen valamennyien kimentjük az égő házból a macskát is – sietett a segítségére Niala. – Aztán persze belénk harap, amiért összekócoltuk a bundáját, mi pedig orrba vágjuk, és csakhamar tömegverekedés tör ki a tűzoltóautó alatt, egerek kontra macskák, tizenhárom menetben, két hosszabbítással. Most viszont lássunk a tananyaghoz, gyerekek, mert elmegy a nap és nem végzünk semmit.
  Igen, ez volt a másik nagy baj amellett, hogy nem lehettek együtt fizikailag. Hiába voltak együtt legalább a felületen, az idő nagy részét a közös tanulás töltötte ki. Persze még mindig sokkal jobb volt, mint egyedül tanulni, sokat nevettek, játszottak azalatt is. De hát ők verekedésre vágytak, ha nem shindyvel, legalább egymással, és a legtöbbjüknek alig jutott belőle. Ők Martinnel legalább egy héten egyszer-kétszer összecsaptak, ha csak egy félórára is. Beaulieu-ben a négy egér közül kettőnek-háromnak csak-csak jutott ideje edzeni egy kicsit. Elkének ott volt Franz, Chantal és Jennifer is tudott néha találkozni és váltani néhány ütést. De Nimby és Françoise teljesen partner nélkül maradt.
  Hát, gondolta Kissy, átadva magát az első világháború örömeinek, Niala már megint meghatározott egy alapelvet. A Megmentjük A Macskát Is Elve. Persze, ő se akart a sorsukra hagyni védtelen kiscicákat. Akkor már a piásokat inkább. De hát ugye ösztönök is vannak a világon, és ha macskát látnak, el szoktak bújni, nem pedig fölkapni a ragadozót és kirohanni vele. Az is igaz mindazonáltal, hogy a dolog sosem fog kiderülni, mert nem találkoznak égő házban se macskával, se senkivel. Ők igazán bátor egerek, de mindennek van határa. Abba a házba nem azért nem mentek be, mert annyira bővelkedik az életük izgalomban, hogy ez már fölösleges parádé lett volna; szó sincs róla. Az életük határozottan unalmas. Azért nem mentek be, mert nem ment el az eszük.

Soha senki nem gondolta végig a Jerry működésének legalapvetőbb problémáját, döbbent rá Kissy, mialatt helyet keresett magának. Kiválasztotta a bejárathoz legközelebb eső asztalt, és elővett egy színes magazint. Kinyitotta, de persze nem olvasott.
  Mostanában szinte semmit se tudnak edzeni, mert a tanulással vannak elfoglalva – ez rendben van. Elég jó kondiban vannak, padlóra tudnak küldeni egy shindyt kihagyott edzésekkel is. A Jerry-morzét, az X-kódot álmukból riasztva is fújják, a zsebek is géppuskagyorsasággal morzéznak már. A felkészülésük régesrég tökéletes. Nincs abból probléma, ha most a tanulásra koncentrálnak.
  Kivéve ha bejön egy riasztás és rohanni kell.
  Erre sose gondolt senki. Megesett már, ha jól emlékszik, az Areva-toronynál, hogy iskolában voltak, amikor sikoltozni kezdett a telefon, de akkor ez még könnyebb volt. Akkor még nem is ide járt, no meg négyen voltak egerek az osztályból, ha a tanárok akadékoskodnak, kettő ott maradhatott volna megverni őket, míg a másik kettő kisurran.
  De az akkor volt, most pedig most van. És madame Croissant-nak egyáltalán nem tetszett már az sem, hogy óra közben megszólal a mobilja…
  – Jó napot – pillantott föl. – Egy csokis sütit és egy kólát legyen szíves.
  …az a visítás pedig pláne nem, amit a Cirrus csapott, ő pedig alig tudott az üzenetre figyelni, mert madame Kifli kiverte a balhét, hogy ez egy iskola és nem rendőrség. Aztán úgy kellett kicseleznie, mert állandóan közte és az ajtó között lépkedett, és azt hajtogatta, hogy Kissy nem megy sehová. Kissy pedig mégis ment. Ebből még kellemetlenségei lesznek, de hát mindegy, nincs mit tenni. Az alapítvány vállalta, hogy megfékezi a shindyket, szavuknak kell állni. A facebookos alkalmazást kimondottan úgy hirdették, hogy igazi bűnüldöző szervezet van mögötte, ami lecsap a shindykre.
  Azazhogy hirdetni persze nem hirdették, hagyták, hogy szájról szájra terjedjen a híre, facebookos módra, megosztásokon át. A Cirrus most már úgy van beállítva, hogy a helyszínhez legközelebbi egeret riasztja.
  A taxiban elolvasta az üzenetet a Jerry telefonos felületén. Fényképek is voltak hozzá, hiszen a forrás a Facebook.
  Guillaume D’Arcy, tizennégy éves, lakik Versailles-ban, találkára hívta Marie-Cathérine-t (családnév nincsen, csak mindenféle cirkalmak), tizennégy éves, lakik ugyanott. A gyanú okai. Egy. Beszélgetésükben szexről is szó esett, a log mellékelve. Kettő. Guillaume arcképére a Tineye hat találatot ad, részben külföldi szerverekről; mellékelve. Pont, több ok nem volt.
  A Tineye zseniális szolgáltatás, a Dzsinn ötlete volt, hogy vegyék bele. A rendes képkeresés fordítottja. Normális körülmények között valamilyen témakört, kulcsszót ad meg az ember, és arra kap képtalálatokat, amik vagy hasonlítanak egymáshoz, vagy nem. A Tineye-nak viszont nem szavakat kell megadni, hanem egy képet, és megkeresi annak további előfordulásait a neten. Akkor is megtalálja őket, ha megváltoztatják a felbontást, belevágnak a képbe, rárajzolnak valamit, akármi – tehát remekül alkalmas képek eredetijének fölkutatására. Az emberek a Dzsinn véleménye szerint – és ezzel Nimby is egyetértett – nem szokták a facebookos arcképüket máshol is közzétenni, legfeljebb még a saját honlapjukon, esetleg a munkahelyükén, ilyesmik. Híres emberekkel persze más a helyzet, de egy shindy se fogja híres embernek álcázni magát – hisz melyik gyerek hinné el, hogy egy világsztár pont ővele akar találkozni egy cukrászdában?
  A Tineye megtalálta Guillaume arcképét egy amerikai fiúról szóló cikk több változatában. Kissy nem volt kíváncsi arra, hogy miért írtak cikket a fiúról, beérte a ténnyel, hogy a képet lopták. Guillaume nem így néz ki, tehát hazudik.
  Naná, hogy ő hozta szóba a szexet. A szövegből úgy tűnt, már korábban is volt köztük szó ilyesmiről, és Marie-Cathérine nem is nagyon húzódozott. De egyelőre csak abba egyezett bele, hogy megigyanak együtt egy kólát, aztán majd eldönti-e, hogy tetszik-e neki a srác. Szerelemről nem beszéltek.
  Marie-Cathérine szőke volt és gyerekforma. Kislányos, lapos mellek, kölykös vigyor. Kissy kapásból lefordította a nevét angolra és az Olsen fedőnevet adta neki, Mary-Kate Olsen után. Két eset lehetséges, gondolta, miközben kifizette a taxit. Olsen vagy egy másik shindyüldöző szervezet csaliembere, és igazából nagydarab harcsabajszos, vagy pedig igazi csemege a pedofiloknak, mert még nagyon kölykös. A magasságát nem lehetett megmondani. A Cirrus persze az ő fotóját is megkereste a Tineye-on, de nem talált semmit. Vagyis legalábbis lopni nem lopták a képet.

Olsen nem volt nagydarab és nem volt harcsabajusza sem. Pontosan úgy nézett ki, mint a fényképen. Bejött, leült, várakozott. Kék nadrág és piros-szürke mintás kabát volt rajta.
  Kissy zsebében viszketni kezdett a Nimbusz nyele. Ha a kiscsaj tényleg tizennégy éves, akkor ő hajlandó végigsétálni egy macskatenyészeten. Tizenkettő, de lehet, hogy annyi se. És már pasizik. Amikor ő ekkora volt, még csak ábrándozott a fiúkról, pedig az egerek sokkal gyorsabban fejlődnek. Igyekezett nem gondolni rá, hogy akkor még nem is volt kisegér.
  Kilencvenkilenc százalék, hogy shindyvel van randevúja, gondolta pár perc múlva, amikor Olsen már kiitta a málnáját és az órájára nézett. Egy fiú jobban sietne, nem várakoztatná meg a lányt, főleg hogy olyasmikre van kilátás, amiket a chaten ígért a kiscsaj. Persze a shindynek is van oka sietni, csak másképpen. Nem fog idejönni az asztalhoz és bemutatkozni, hellóka, hogy ityeg, én vagyok a tizennégy éves srác, akivel az előbb dumáltál, nézd, milyen szép nagyra nőttem, amíg ideértem. Dehogyis. Azt akarja tudni, hogy hol lakik, aztán otthon megkeresni. Már itt van. Itt bent – vagy odakint.
  Olsen csak egy málnát ivott és várt néhány percig, amíg a pincérnő odajött és megkérdezte, kér-e még valamit. Olsen nem kért, a pincérnő tehát kifizettette vele a málnát. Kissy gyorsan előkapta a tárcáját és intett neki. Valószínűleg lesz ideje fizetni, mert Olsen várni fog még odakint is egy pár percet, de neki résen kell lennie.
  Az üvegen át jól látta Olsent, amint a presszó előtt ténfereg, aztán elindul jobbra. Kissy gyorsan kilépett az ajtón és figyelni kezdett.
  Lottózni fog. Vagy nem is, amikor legközelebb délen járnak, elugrik Monacóba és minden vagyonát fölteszi egy számra. Hát nem megjósolta, egy csalhatatlan kisegér biztonságával, hogy a shindy ott figyel valahol és követni fogja?
  Ott volt. Köpcös pasi, kicsit kopaszodik. Negyvenesforma. Krémszínű öltöny, aktatáska. Valami hivatalnoknak adja ki magát, akinek a gyerek ösztönösen ajtót nyit. Kissy a derekára csíptette a telefont, úgy, hogy a kamera előre nézzen; túl feltűnő, ha a blúza kivágásába teszi. Ha a pasi hátravizslat, úgyis odanéz, annyira nem lehet pedofil, hogy rá se pillantson a mögötte jövő tinilány mellére.
  Olsen két sarkot ment, Cica a nyomában, Kissy utánuk. Aztán Olsen megállt egy kapu előtt és elővett egy kulcsot. Cica továbbment, hogy lassan utolérje, Kissy pedig lelépett a járdáról és szép nyugodtan megvárt egy elhaladó kocsit. Cica hátra fog nézni, hogy valaki jön-e utána, hadd lássa, hogy Kissy átmegy a túloldalra.
  Olsen bement a kapun, Kissy átsétált a túloldalra és folytatta útját, de akkor már a kezében volt a zsebtükre. Cica körülnézett és becsöngetett. A tükörben egy pillanatra látszott félprofilból, pontosan olyan ragadozóképe volt, mint egy igazi macskának.
  Nyílt a kapu. Kissy megállt, hogy a lépte se üssön zajt, és igyekezett a kapu környékét fókuszba állítani nagy fülein. Hiába, nem hallott semmit. De a Cica egyszerre csak eltűnt a tükörből. Kissy leguggolt egy parkoló autó mögé és óvatosan kileskelt.
  A kapu becsukódott.
  Kissy eltette a tükröt, elővette a telefonját, s míg átvágott az utcán, fölhívta a Jerryt. Azonnal kézbesítendő üzenetet küldött, élőszóban. Bemondta a címet, és hogy bemegy. Minden egyéb adat automatikusan megvan nekik, hiszen a Cirrus rögzítette, amit eddig videózott, a riasztás adatai is ott vannak. Ha a Cica megeszi őt, egy órán belül egymillió fölfegyverzett kisegér kutatja át a környéket.

Azt már megfigyelte, hogy a fal jól mászható. Téglafal, helyenként repedésekkel, amikbe az egér jól beakaszthatja a lábát, és az alján szélesebb a betonszegély, az valóságos lépcsőnek kínálkozik. Először csak óvatosan beleskelt, aztán fölkapaszkodott a falra, áttette a lábait és leugrott. Ügyesen áthengeredett a fején és futásnak eredt, búvóhelyet keresve. A fegyverét automatikus mozdulattal húzta elő közben. Egy pillanatra megbújt az épület sarkánál, aztán a bejárathoz surrant. Nyilván nincs bezárva, az ember nem zárkózik be egy idegennel. Lenyomta a kilincset, résnyire kinyitotta az ajtót, bekukkantott. Előszoba. Belépett, átsurrant rajta, egy-egy nyitott ajtón bepillantott a konyhába, majd a nappaliba. Senki. A következő ajtó csukva volt. Lenyomta a kilincset és egy határozott mozdulattal föltépte az ajtót. Hálószoba. Senki. Akkor ez lesz a gyerekszoba, állapította meg, s a következő ajtóhoz lépett. Fölrántotta.
  – Hát te mit művelsz itt? – dörrent a shindyre.

Egyáltalán nem tudott örülni annak, hogy „végre” az a látvány fogadja, amit az ember joggal várhat el egy pedofiltól: a megtépázott ruhájú gyerek alul, a shindy fölül, és éppen a nadrágjától igyekszik megszabadulni. Ez a shindynek súlyos évekbe fog kerülni, de Kissy egyelőre nem érzett kárörömöt. Az ágyhoz ugrott és egy szempillantás alatt fegyvert cserélve a Cica nyakának szegezte kését.
  – Fölkelni!
  A shindy megvonaglott és reszketni kezdett. Olsen rémült nyüszítést hallatott.
  – Ne félj, kislány, most már nem lesz semmi baj – mondta Kissy, és rásziszegett a shindyre: – Mozdulj, mert levágom a füledet.
  A pasi nagyon lassan fölemelkedett, és még lassabban elkezdett föltápászkodni az ágyról. Kissy egy gyors pillantással megállapította, arra már volt ideje, hogy térdig lehúzza Olsen nadrágját és bugyiját; a kislány most kapkodva visszarángatta őket és remegve húzódott a falhoz. Kissy a shindy nyakánál tartotta a kést, amíg a Cica két lábra nem keveredett az ágy mellett.
  Elég zilált volt a megjelenése. A zakója egy székre volt dobva, a nyakkendője se volt rajta, Kissy nem tudta, az hol van. Vajszínű inge félig kint a nadrágjából, a nadrágon is látszott, hogy az imént még szerette volna ledobni magáról.
  – Kezeket tarkóra! – csattant föl Kissy. – Lassú léptekkel kifelé!
  A shindy engedelmeskedett. Kissy közvetlenül mögötte haladt, a tarkójának szegezve a bicskát. Magában hálát adott a mikrók zsenialitásának a késekért. A túszdrámánál is milyen jó szolgálatot tettek. Most éppen azért hajtotta ki a shindyt a szobából, nehogy valamivel túszul ejtse Olsent, no meg hogy a kislány ne is lássa ezt a szemétládát. A zakót otthagyta, esze ágában se volt lefoglalni vele a figyelmét és a kezét.
  – Állj! – vezényelte, amikor az előszoba közepére értek. – Kezeket a falnak, lábakat terpeszbe! – A shindy ellenkezés nélkül beállt úgy, ahogy a krimikben a zsaruk motozzák meg az embereket. Kissy bal kézbe vette a kést, a jobbal végigtapogatta a pasast. A farzsebében talált egy tárcát, kirántotta, a földre dobta, megint megtapintotta a zsebet. Volt még benne valami, tapintásra alighanem bicska. Benyúlt, hogy kivegye azt is.
  A Cica akkor mozdult meg, amikor a zsebében volt Kissy keze. Hirtelen elfordult, ezzel elrántva őt is, aztán valahogy hátradőlt és földre döntötte őt, de maga is rázuhant. Kissy ösztönösen döfött egyet a bal kezében tartott késsel. A shindy felordított, talpra ugrott és botladozva rohanni kezdett a kijárat felé. Kissy látta, ahogy a tárcáját fölkapja a földről, és tudta, hogy nem engedheti elmenni. Jobb kézbe vette a kést és elhajította. A célzásra alig figyelt oda, de így is eltalálta. A combján. A shindy üvöltve nekiesett az ajtónak és föltépte.
  – Állj! – Végre megtalálta a hangját. – Állj vagy lövök!
  A shindy kibotorkált az ajtón, Kissy talpra kecmergett és utánavetette magát. A kezében már ott volt a Nimbusz.
  – Még egy lépés és kilyukasztalak!

A Cica megállt, lihegve és nyüszítve. Nem fordult meg. Kissy vérfoltot fedezett föl a bal oldalán, elég hátul. Lejjebb, mint a szíve, de a veséjénél följebb. Ott szúrta meg, amikor a földre estek. Úgy tűnik, belső szervben nem tett kárt, de sebaj, lesz még alkalma rá. A bal combja is vérzett, és benne volt a kés.
  – Hasra!
  Ekkor végre megszólalt a Cica.
  – Te nem vagy rendőr – nyögte. – Engedj… engedj elmenni. Soha többé… nem jövök vissza…
  Kissy hirtelen bal kézbe vette a Nimbuszt, lépett egyet előre, lehajolt és kirántotta a kését. A pasas üvöltött egyet, de ő addigra már hátralépett megint. Eltette a kést és újratöltötte a lőfegyvert.
  – Azt mondtam, hasra!
  – Nem tudok… fáj a lábam…
  – Egy nyavalyát. Mindjárt belelövök a másik lábadba, akkor majd lehasalsz magadtól.
  – Ez blöff… nincs is pisztolyod…
  Kissy nagy ívben megkerülte a shindyt, a gyomrának szegezve a fegyverét.
  – De van ilyenem, látod? Többször nem mondom, mozdulj már!
  A Cica megadóan fölemelte a kezét és nehézkesen négykézlábra ereszkedett, aztán lehasalt.
  – Vedd ki szépen a zsebedből azt a bicskát, és dobd el oldalra.
  A shindy engedelmeskedett. Csakhogy dobás előtt kiugrasztotta a pengét is, és nem oldalra dobta, hanem Kissy lába felé. Aztán ugrott. A támadás újabb ordításban végződött, ahogy ő belerúgott a vállába.
  – Hülyének nézel?!
  A shindy sziszegett valamit válaszul, és elkapta a bokáját. Csakhogy ők rengeteget gyakorolták, mi a teendő ilyen esetben. Kissy fordított egyet a lábán, hogy a Cica kénytelen legyen elengedni a lábát, különben kificamodik a keze. El is engedte, de azonnal elkapta a másikat is. Kissy megbillent, a Nimbusz gumija kicsúszott a kezéből. Minthogy ott állt a shindy fölött, a lövés célzás nélkül is talált. A pasi akkorát üvöltött, hogy végigzengett az utcán, de nem ájult el, mint Masoudi doktor támadója annak idején. Ez abból derült ki, hogy lerántotta őt a földre.
  A rövid dulakodás részleteire Kissy sose tudott pontosan visszaemlékezni. A Cica elkapta Kissy fegyvert tartó kezét, ő a másikkal orrba vágta, valószínűleg térddel gyomron is rúgta, de ő is kapott egyet a hasába, amit viszont alig érzett, hiszen kabát volt rajta. A küzdelem azzal végződött, hogy sikerült úgy megrúgnia a pasast, hogy volt alkalma nemcsak fölkelni, de le is porolni magát és az elejtett csúzliját is megkeresni, amíg a shindy karikába görbülve fetrengett.
  – Jól van – mondta Kissy –, amit tudtál, megpróbáltál, de most már legyen ebből elég. Ha csak megmoccansz, olyat kapsz, amihez képest az eddigiek csak simogatás.
  – Ki vagy te… – nyögte a shindy.
  A Jerry Alapítvány egyszemélyes shindyelhárító rohamcsapata, gondolta Kissy büszkén. Igen, ez végre igazi verekedés volt, amiben a pasinak is volt némi esélye, mert állta a késszúrásokat, sőt a nimbuszlövedéket is. Azt a hátába kapta, az is vérzett jócskán.
  – Én vagyok a te rémálmod – felelte, jól tudva, hogy a szavai bekerülnek a Jerry archívumába. A telefon továbbra is rögzített mindent, már ellenőrizte, nem sérült meg és ki sem kapcsolódott a harcban. – Hátralevő életedben rólam álmodsz éjszakánként és sikoltva ébredsz. A cellában, aztán majd szabadlábon is. Valahányszor gyerekekről ábrándozol, eszedbe fogok jutni. Ha bármikor hozzányúlsz egyhez megint, eljövök én vagy egy társam, és úgy megverünk, hogy a büntetésed felét kórházban töltöd. Legközelebb nem úszod meg ilyen apró karcolásokkal. – Fél térdre ereszkedett a Cica mellett és a torkának szegezte a kés pengéjét. – Mi ott vagyunk mindenütt. Ha csak egy ujjal megérintesz még egy gyereket, ábécésorrendbe rakjuk a testrészeidet az orrod előtt a földön. Ez a kés borotvaéles. Most szépen, illedelmesen megköszönöd a verést és a tanítást.
  – Ha rendőr vagy – nyögte a shindy –, nem bánthatsz… ha nem fenyegetlek…
  Kissy elvette a kést és orrba vágta.
  – Amint látod, nem vagyok rendőr – egyenesedett föl. – De ez ne szegje kedvedet. Fogsz te ma még rengeteg rendőrt látni, szebbnél szebbeket.
  – Ki vagy te…
  Kissy mozdulatlan fejjel, könnyedén félrehajtotta nagy füleit, hogy a kérdés hangsebességgel elszáguldjon mellettük a semmibe.
  – A rendőrökről jut eszembe. Neked volt egy táskád is. Az hol van? Mit tartasz benne, gyerekpornót?
  A Cica megint elkapta Kissy bokáját. Ő ezúttal nem mozdított a lábán, inkább a másikat emelte föl, és a sarkát nekicsapta a pasi ujjainak. Ordítást kapott válaszul, de nem artikulálatlan üvöltést. Ez szavakból állt. Kissy nem túl erősen szájon rúgta. A szavakat tompa fájdalomüvöltés szakította félbe.
  – Így nem beszélünk hölgyek előtt. Gondoskodni fogok róla, hogy a börtönben komolyan kioktassanak az illemből. Megparancsoltam, hogy köszönd meg a verést és a tanítást. Nem engedelmeskedtél. Megkérdeztem, hol a táskád és mit tartasz benne. Nem feleltél. Szabad így bánni azzal, aki bármikor ráléphet az orrodra?
  A shindy kétségbeesetten megfordult, háttal Kissynek, aki lélegzetnyi szünet nélkül hozzátette:
  – Vagy összecsomózhatja a tarkódon a füledet?
  Kifinomult, nagy fülei ekkor elkapták a kertkapu zárjának zörgését. Villámgyorsan a pasi fölé hajolt, hátracsavarta mindkét karját, aztán megrántotta az inget hátul a nyakán, amitől elöl ki is nyílt; hogy a gombok szakadtak-e vagy az anyag, Kissyt nem érdekelte. Lehúzta az inget a Cica könyökéig és ráült a lapockájára.
  – Nem ajánlom, hogy megmozdulj – mondta neki, és nyomatékul megveregette a kés lapjával a kopaszodó feje búbját.
  A kapu kinyílt és belépett egy nő.
  – Semmi baj, asszonyom – kiáltotta Kissy –, jöjjön be és zárja be a kaput maga mögött!

– A lányom telefonált, hogy…
  – A szobájában van. Sértetlenül, de éppen az utolsó pillanatban érkeztem. Persze halálra rémült. Legyen szíves, menjen be és hívja ki.
  – Hívjam ki?…
  – Mondja meg neki, hogy megvertem a pasit, a földön fekszik és reszket.
  – De hát…
  – Sokkal jobban fogja érezni magát, ha megnézi. Higgyen nekem, asszonyom, én is keresztülmentem ezen.
  Madame Olsen tamáskodva bement a házba, a Jerry Alapítvány Rohamcsapatának Tapasztalt Kisegere pedig úgy folytatta a vidám társalgást nyöszörgő páciensével, mintha egy korábban félbehagyott témát folytatna.
  – Ja, te persze közben tüdőgyulladást kapsz itt a fagyos földön, félmeztelenül, igaz? Ne aggódj, majd kihevered a börtönkórházban, mire a sebeid begyógyulnak. A börtönben majd megnyugtatnak, nem olyan rossz hely az, főleg ha szereted a focit. Akkor jó, vasárnap focizni szoktak. Hát az olasz konyhát szereted-e? Még jobb, szerdán pizza van a büfében. És a filmeket szereted? Akkor a szombatot is szeretni fogod, az a mozis nap. Heteroszexuális vagy?
  Elhallgatott és gondterhelten megdörzsölte az állát.
  – Hát a csütörtököt nem fogod szeretni.
  A ház felé pillantott.
  – Már jönnek is. Viselkedj tisztelettudóan és ne tegyél olyat, amivel megrémítenéd a kisasszonyt. Az a cél, hogy csak te emlegesd meg egész életedben a mai napot. Világos?
  Olsen gyanakvóan nézett rájuk és nem jöttek közel. Az anyja fogta mindkét vállát.
  – Miért hívtál? – kérdezte Olsen vékony hangon.
  – Meg akartam mutatni neked – Kissy ruganyosan fölpattant a shindy hátáról – ezt a rakás szerencsétlenséget. Látod? Már nem veszélyes. Most fölkel és szépen bocsánatot kér. Légy szíves, mozdulj meg, mindjárt ebédszünetem lesz.
  A Cica reszketve, nyögve föltápászkodott. Beletelt egy percbe is. Véres volt és koszos a földön hempergéstől. Kissy örült, hogy száraz a föld, semmi kedve nem volt úgy hazamenni, mint egy malac.
  A shindy tett egy lépést a kislány felé.
  – Én nem mennék abba az irányba – figyelmeztette Kissy.
  A pasas megállt.
  – Miért… teszik ezt velem? Én nem csinál… csináltam semmit…
  – Nem figyeltél – válaszolt Kissy élesen. – Bocsánatkérést mondtam, nem hazudozást. Mindent rögzítettünk.
  Beszéd közben követte a shindy tekintetét, aki fölfedezte a földön a saját kését. Kissyre pillantott, aki elmosolyodott.
  – Próbáld meg, ha mered. Fájni fog.
  Pontosan tudta, mire készül a páciense. Nem arra, hogy fölvegye a kést. Az csak figyelemelterelés.
  A Cica hirtelen előrelépett és lehajolt jobbra, a kés felé, arra számítva, hogy foglyul ejtője követi és megpróbálja előtte megszerezni. Kissy ehelyett megpördült és iszonyú erővel fenékbe rúgta. A pasas átbucskázott a kés fölött és elterült a földön. Kissy rávigyorgott Olsenékre, minden sietség nélkül fölvette a bicskát, becsukta és eltette.
  – Én szóltam. Kelj föl és kérj bocsánatot. Ha nem, újra megrúglak.
  De látta az arcán, hogy nem fog bocsánatot kérni. Ez még mindig abban reménykedik, hogy egyszer elkaphatja őt és be tudja gyömöszölni két szelet kenyér közé.
  Odalépett a pasas fölé és rúgásra emelte a lábát, támadásra számítva. Helyesen. A pasas most a kezét kapta el, kihasználva, hogy fél lábon áll, és magára rántotta. Kissy hassal zuhant a pasi arcára, és hirtelen fölrántva a térdét fültövön rúgta. Aztán előkapta a kését és a shindy karjába döfte. Azonnal kiszabadult a keze.
  – Én csak védekeztem, tisztelt bíróság – közölte, és fölállt. – Valahányszor ennek az alaknak a közelébe kerültem, rám támadt. Védekeznem kellett, ezért újra és újra bántalmaztam és megsebesítettem. Amint ezt fölismertem, azonnal elmentem a közeléből.
  Ezzel odasétált Olsenékhez.
  – Megnyugodtál már egy kicsit?
  Olsen bizonytalanul vállat vont.
  – Azt mondta neki, hogy a férjemet perbe fogták és ő az ügyvédje – mondta az anyja. – Amiből egy szó sem igaz.
  Kissy visszanézett a shindyre.
  – Örülnék, ha nem ficánkolnál többet. Nem szeretnék egy véletlen mozdulattal túl nagyot vágni. Nem mintha zavarna, ha lejön a füled, csak nincs kedvem bíróságra járni. Jó, hogy ügyvéd vagy, szükséged lesz védelemre. Tudod, miért teremtette Isten a kígyót még az ügyvéd előtt? Gyakorlásnak!
  Ezzel visszafordult és leguggolt Olsen elé.
  – Látod, én nem félek tőle.
  A kislány bizonytalanul elmosolyodott.
  – De ki vagy te? És hogy kerültél ide?
  – Ja, azt nem mondhatom meg. Majd ha ő már nem lesz itt – bökött a háta mögé. Fölpillantott az asszonyra. – Kérem, ön se mondjon semmit, madame Olsen.
  – Olsen?…
  Kissy zavarba jött.
  – Ja… az csak egy fedőnév… én találtam ki… mindegy. – Hátranézett páciensére, aki még mindig a földön feküdt, már oldalra fordulva. – Hogy vagy? – Csak dühödt morgást kapott válaszul. – Jut eszembe… Egy turista Kínában elvetődik egy kis régiségboltba, ahol mindenféle titokzatos tárgy között talál egy bronzpatkányt. Ez mibe kerül, kérdezi a tulajdonost, egy nagy szakállú, ravaszkás tekintetű öreg kínait. Azt mondja: húsz dollár a patkány és ezer dollár a története. Tessék húsz dollár, mondja a turista, tartsa meg a történetet. Elindul a patkánnyal a zsebében, sétál a városban, egyszer csak egy csatornából előjön két patkány és mennek utána. Gyorsít, de máris jön még két patkány. Egyre csak jönnek, jönnek az újabb patkányok, kirohan a kikötőbe, addigra már megszámlálhatatlan patkány lohol a nyomában. Előkapja a bronzpatkányt, behajítja a tengerbe, az összes patkány utánaugrik és belefullad. A turista visszarohan a régiségboltba. Á, eljött a történetért, mondja az öreg kínai. Kit érdekel a történet, liheg a turista: azt mondja meg, ugye akad itt egy bronzügyvéd is?!

– És most mit fogunk csinálni vele? – kérdezte Olsen, ahogy visszamentek a házba.
  – Sok mindent lehet – felelte Kissy, megállva az ajtóban, az ügyvéd tárcájával a kezében. – Gilles Noir, párizsi lakos, negyvenhárom éves. Talán még nem túl öreg. Bár persze ki tudja… a misszionáriusok ebben a korban remekül átsülnek olajban, de ez ügyvéd.
  Olsen meglepve nézett rá a nappali ajtajából. Kissy rávigyorgott. A kislány kicsit bizonytalanul visszavigyorgott.
  Ahogy madame Olsen becsukta maguk mögött az ajtót, Kissy intett a shindynek.
  – Jöhetsz. De mintha élnél, mert kihűl a ház.
  A pasi ellenkezés nélkül bement, nagyon fázott már. Kissy beterelte a vécébe és rázárta az ajtót.
  – Itt helyet foglalsz és nyugton maradsz. Tekintsd előtanulmánynak: ennél csak jobb lesz a cellában, ahol fekvőhely is van.
  S bement Olsenékhez, de a nappali ajtaját nyitva hagyta.
  – Ne mondják ki hangosan, ami ide van írva – mutatta meg nekik az igazolványát. – Nem szeretünk a pácienseink előtt névvel szerepelni. Nyugodtabban alszunk tőle. Hívhatja a rendőrséget, asszonyom.
  – Várjatok azzal még egy kicsit – szólalt meg a telefonja, ami meglepte a háziakat. Kissy elfelejtett szólni nekik, hogy közben végig rá van csatlakozva a Jerry hálózatára. Niala szólalt meg most. – Az a véleményünk, hogy túl sok a külsérelmi nyom a shindyden. Brigitte már a Périphérique-en van.
  Kissy kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Ezt Niala is látta, mert közben maga felé fordította a telefont.
  – Ne szólj semmit – mondta Niala. – Nagyon megrongáltad a shindyt, de önvédelemből szükség volt rá, és Brigitte azért megy, hogy ezt megmagyarázza a rendőröknek.
  – Alfa November hogy van? – szólalt meg Nimby.
  – A kislány jól van – felelte Kissy –, és ne használjatok kódokat, ők is hallanak minket és megijednek. Egyébként nem rongáltam meg annyira a shindyt – nézett az előszoba felé –, most jut eszembe, hogy mennyi fölszabdalatlan terület van még rajta… egy pillanat…
  – Nem szabad – mondta Niala pont olyan hangon, ahogy Ködöcskéhez beszél, amikor az meg akar rágni valamit.
  – Ugyan már – érvelt Kissy –, ha úgyis ügyvéd kell a pasi irháján ejtett lyukak miatt, akkor nem mindegy, hogy hány lyuk van?

De Olsen úr előbb jött meg, mint Brigitte. Berohant a nappaliba, átölelte a lányát és tudni akarta, hogy mi történt.
  Kissy felmutatta az igazolványát.
  – Kérem, ne mondja ki ön se hangosan a nevemet, és az intézmény nevét se.
  – Miért?
  – Mert feltételezem, hogy a mellékhelyiség ajtaja rossz hangszigetelő.
  Olsen úr – középmagas, vörösesszőke, öltöny, bajusz – kipillantott az előszoba felé.
  – Ki van ott?
  – A páciensünk. Oda zártam be, az udvaron fázott már.
  – Miért nem hívott rendőrt?
  – Azt tanácsolták, hogy várjam meg az ügyvéd megérkezését.
  Olsen úr bólintott.
  – Tehát mi történt?
  Kissy nagy vonalakban elmesélte odáig, hogy rátört Olsenre és a Cicára a gyerekszobában. Olsen úr zsebkendőt vett elő és megtörölte a homlokát.
  – Hála az égnek… ez volt a leghasznosabb program, amit valaha találtam.
  – Tehát ön helyezte üzembe?
  – Én. Egy barátom mesélt róla… valami olyasmit, hogy önök figyelik a gyerekek beszélgetéseit, és beavatkoznak, ha veszélybe kerülnek. Ezek szerint csakugyan.
  – Igen, nagyjából. – Kissy éles fülei elkapták egy autó hangját, amint megáll a kapu előtt. – Ez alighanem az ügyvédem lesz.
  – Az öné? Azt hittem, a… a…
  – Nem, ő majd kap ügyvédet a rendőrségen.
  – De önnek miért kell?
  – Semmiség – vont vállat Kissy –, csak egy kis reklámot csináltam a baleseti sebészetnek.

Brigitte ragaszkodott hozzá, hogy a shindyt addig is engedjék ki, amíg a rendőrség megérkezik, és hívjanak orvost hozzá. Ez jogtalan fogvatartás, mondta. Kissy megjegyezte, hogy a pasas állandóan verekedni próbált, de Brigitte-et ez nem érdekelte, tehát kieresztette a Cicát és leültette a nappali belső sarkában, ahonnan nem lóghatott meg egykönnyen. Alighanem szívesebben bámulta volna tovább az üres falat, mint az Olsen szülők ellenséges arckifejezését. Olsen már nem volt ott, visszament a szobájába, miután Kissy közölte vele, hogy nem kell bámulnia az ügyvéd képét, ha nem akarja, de teljes biztonságban van, bárhol. Olsen megköszönte és bezárkózott a szobájába.
  Nem nagyon lehetett megítélni, mennyire hatott rá az ügyvéd támadása. Elég zárkózottan viselkedett, Kissy sejtette, hogy mások jelenlétében nem fog sírni, de alighanem jót tenne neki, ha jól kisírná magát. Talán majd most a szobájában. A szülei leplezetlen felháborodással meredtek az ügyvédre, aki bűntudatosan pislogott vissza rájuk.
  Brigitte hívta a mentőket és a rendőrséget, aztán megkérdezte a shindyt, hogy ő ügyvéd-e. A Cica lehajtott fejjel nemet intett.
  – De hiszen azt mondtad! – csattant föl Kissy. – Egyik ügyvédviccet a másik után vágtam a fejedhez, és még csak nem is vagy ügyvéd?!
  – Azt csak úgy mondtam… hogy beengedjen…
  Kissy tekintete megakadt Brigitte-en, aki csakugyan ügyvéd volt, és nem mondott több ügyvédviccet. Különben is, Brigitte valószínűleg mindet ismerné. De mélységesen elítélte a hazugságot.
  – És mi vagy igaziból?
  – Nem kell válaszolnia – szólt közbe Brigitte. – Légy szíves, Ki…
  Kissy keze mint a villám lendült meg és tapadt az ügyvédnő szájára, mielőtt a nevéből a harmadik hangot kimondta volna.
  – Ne mondd ki a nevemet!
  – Hülye… bolond vagy… elment az eszed?! Nem is ez az igazi neved, és a bírósági eljárásban úgyis hallani fogja éppen elégszer! Hogy jut eszedbe, hogy befogd a számat?!
  – Csigavér – szólalt meg Kissy derekán Niala hangja. – Azért vagy itt, hogy ne tudja meg a nevét. Se a szervezetünkét. Ez nem lehet neked probléma.
  Brigitte Kissyre meredt, aki lelkes kisegérvigyorral nézett vissza rá. Brigitte persze minden tehetségét be fogja vetni a Jerry érdekében, sokat is köszönhet D’Aubissonéknak meg az alapítvány céljaival is maximálisan egyetért. Az más kérdés, hogy a módszereikkel nem annyira.
  Aztán megjöttek a mentők és a rendőrök, és amilyen érdekes volt az eset akkor, amikor kedvére szurkálhatta a shindyt, olyan unalmas lett most. A rendőrök kérdéseket zúdítottak rá, Brigitte pedig rendre visszaverte mindet. Két-három kérdésenként egy-egy törvényi hivatkozással. Aztán a Cicát megbilincselve, rendőrkocsiban elvitték, őket pedig Brigitte vitte a saját kocsiján, miután megvívta a csatát az őrmesterrel, aki őket is rendőrautóval vitte volna.
  Kissy elöl ült és gyönyörködött a napsütötte tájban, amit valósággal elborítottak a virágok. Mindenki másnak esőáztatta, hófoltos városi utcáknak tűntek volna – de egyből kisüt a nap, ha a kisegér shindybe márthatja a pengéjét!

Azt hitte, ezzel vége is a történetnek, amikor végre kiléphetett a rendőrségről és foghatott egy taxit haza. A feje zúgott a rengeteg kérdéstől és Brigitte végeérhetetlen karattyolásától, amivel kétségkívül az ő jogait védte, de már negyedóra után fárasztó volt hallgatni, neki pedig majdnem négyórányi jutott belőle. Déltájban kapta el a shindyt. Azért is nem kérte, hogy Brigitte vigye haza, nemcsak mert ő az ellenkező irányba tartott.
  Illetve ők. A kihallgatáson, aminek nagy részén Olsen nem lehetett jelen, ott volt egy nála sokkal kisebb gyermek is. Kissy rögtön észrevette. De hát erről se tudtak beszélgetni. Most hazamegy, megtámadja a konyhát és… hopp, de hisz Martin már otthon van.
  Fölkapta a telefont, amit a rendőrségen persze ki kellett kapcsolni.
  – Cin-cin!
  – Cin-cin – felelte. – Úton vagyok hazafelé, egérke, van valami kaja?
  – Hogyne lenne. Akár macskát is sütök a tiszteletedre.
  – Már nem lenne idő megsülnie, öt perc és otthon vagyok.
  – Öt és fél perc múlva tálalok.
  Kissy elégedetten megbillegette nagy füleit. Igen, ilyen srácot kell tartani. Aki tudja, hogy a párja megéhezett a kemény küzdelemben, és akár macskát is elejtene a kedvéért. Kisegér létére!
  Macska tényleg nem volt, illetve elkészítve nem. A nappaliban ült, a füle tövét vakargatta és rosszallóan nézte a két egeret, akik nagy egyetértésben tartottak a konyha felé, nyomukban az őrült farokpörgetéseket rendező Suzyvel.
  Martin csirkét sütött krumplival, Isabelle néni egyik paradicsomos mártásával, hozzá pedig egy egyszerű kis salátát, uborka, paprika, metélőhagyma, fűszerek, ecetes-olajos öntetben. Kissy hálás közönségnek bizonyult, úgy evett, mintha nem is egyetlen cicával birkózott volna, hanem egész alomra valóval, mondjuk egyhónaposakkal, azok már belevaló kis vasgyúrók lehetnek.
  – Hány darab? – kérdezte Martin.
  Kissy bekapott két krumplit és eltűnődött, amíg megette.
  – Hét. Kettő a füleimet ráncigálta, kettő a mancsomat, kettő a lábamat, a hetedik pedig itt ült a mellemen és kiselőadást tartott a válogatott kínzásokról, ha nem vallok. Azzal kezdték volna, hogy tanulmányi kirándulásra visznek egy macskatenyészetbe, ahol a bennszülöttek házimacska néptáncokat és karmincadalokat adnak elő.
  – De te legyőzted őket – mondta kedvese.
  Kissy sötéten bólintott és vett még a salátából.

Este hétig mindenki azt hitte, hogy a Jerry dicsőséglistája csak egy újabb shindyvel bővült. Az első facebookos shindyjükkel, hiszen Carati nem volt valódi pedofil. De pár perccel hét után, alighogy a végére ért új kalandja elmesélésének – anya tíz perce ért haza –, csörgött a telefon. A hívó Quirion néven mutatkozott be, Kissynek pedig két-három másodpercig is eltartott rájönni, hogy ez Olsenék igazi neve. A rendőrségen elkérte a telefonszámát.
  – Szóval az a helyzet, hogy az imént fölfedeztük a sarokban Noir aktatáskáját, és nem tudjuk, mihez kezdjünk vele.
  Kissynek megrebbent a füle. Csakugyan.
  – Nahát… erről teljesen megfeledkeztem – ismerte be. – Sőt úgy rémlik, hogy csak a tárcáját vitték vele a rendőrök.
  – Más is van?
  – A zakója… és a nyakkendője. Valahol ott heverhetnek azok is.
  – Majd megkeressük. Mindenesetre a táska már előkerült. Mit gondol, vigyük be holnap a rendőrségre?
  Kissy csak egy másodpercig gondolkodott, és rögtön tudta, mit kell tenni.
  – Mindenesetre most legjobb lesz, ha kinyitják.
  – Miért?
  – Mert ha van benne valami bizonyíték, az esetleg azonnal előkerül, nem két hét múlva, amikor valamelyik nyomozó kegyeskedik átvizsgálni a táskát.
  – De szabad ezt nekem kinyitni?
  – A páciensünk aligha kérheti számon, Ols… Quirion úr. Nyissa ki nyugodtan.
  – Hát jó… maga tudja. Egy pillanat.
  Kissy elégedetten helyet foglalt a nappali asztalánál és kiitta a narancsleves poharát.
  – Nyitva van – érkezett a hang a telefonból. – Van benne egy számítógép, egy telefon…
  Kissy lecsapta a poharat az asztalra.
  – Micsoda?!

Ők érkeztek meg Olsenékhez először, s alig egy perc múlva a lányok, Tom hozta ki őket. Chantal már náluk volt, ott alszik, Andreasszal, akibe persze nem szerelmes, á, szó sincs róla.
  Amíg Nimbyt várták, a háziakkal beszélgettek és kicsomagolták a játékaikat. Netbook, szerszámok, gumikesztyűk. Ők csak ennyit hoztak, de Nimby beugrik Shrekhez és fölpakol mindent, amit tud.
  Olsent mulattatta, hogy ezt a nevet kapta Kissytől. Ismerte az Olsen ikrek egypár filmjét, de sose gondolkodott el azon, hogy ugyanúgy hívják, mint Mary-Kate-et. Kissy úgy látta, sikerül maradandó trauma nélkül túljutnia a támadáson, ami nemcsak annak köszönhető, hogy a Jerry Alapítvány Rohamcsapatának Harcedzett Kisegere az utolsó pillanatban megmentette, hanem annak is, hogy a Jerry Alapítvány Lélekbúvár Kisegere gondoskodott róla, hogy megszemlélhesse az ártalmatlanná tett, több sebből vérző shindyt. De a szerénységére a legbüszkébb!
  Az Olsen szülők már nem voltak ennyire nyugodtak. Kissy alighanem súlyos büntetéstől mentette meg Olsent azzal, hogy figyelmeztette a szüleit: a lányuk már megbűnhődött a könnyelműségéért, a további fenyítés nem lenne igazságos. És a világ minden kincséért el ne tiltsák a netezéstől, egy napra se!
  Ez még a rendőrségen volt, amíg a folyosón várakoztak. Kissy akkor szegődött Olsen úr mellé, amikor az fölkereste a kávéautomatát. Kissé nehezményezte, hogy Kissy bele akar szólni a gyereke nevelésébe, de ezt ő egyből leszerelte azzal, hogy Olsenék tartoznak neki eggyel-mással, és ő teljes munkát akar végezni. A Jerrynek nem elég, hogy elkapja és hűvösre teszi a shindyt: ők mindent meg akarnak tenni azért is, hogy az áldozatok számára a legkisebbre csökkentsék a traumát.
  Most megint visszatértek erre a kérdésre. Kissy elmondta, hogy van a csapatban egy diplomás gyermekpszichológus is, akinek az a véleménye, hogy minden utólagos gyógykezelésnél többet ér, ha már eleve nem engedik a poszttraumás stresszt kialakulni. Ezt maga Pi is megerősítette telefonon. Olsen éppen eleget szenvedett, pedig voltaképpen csak a gyerekek szex iránti természetes kíváncsisága és az ugyancsak természetes naivitása okozta a bajt. Semmiféle büntetés nem lenne helyénvaló. Ellenkezőleg, úgy kell bánni vele, mint aki éppen egy súlyos betegségből lábalt ki vagy szerencsésen megúszott egy rémületes balesetet.
  A szülők nem egészen értettek egyet velük, ez látszott az arcukon. De az az érv hatásosnak bizonyult, hogy adósai Kissynek. Meg talán a lovas érv is. Niala azt mondta, egyszer az egyik barátnője leesett a lóról, évekkel ezelőtt. A lovasiskolában történt, egy sereg szakember volt jelen. Amint megállapították, hogy nem esett baja, rögtön erőnek erejével visszaültették a lóra. Mert ha nem ül vissza azonnal, soha többé nem mer majd lóra ülni. Olsen éppen ezért a szobájában volt és netezett Jenniferrel, amíg ők mindezt megbeszélték. Csak később jöttek elő, amikor megérkeztek a fiúk is.
  Nimbyt várták, egyedül, de csapattal jött. Shrek… Maszat… Jean-Pierre. Nem is taxival, Shrek kocsijával.
  – Azt beszéltük meg, hogy elhozok mindent, amit tudok – mondta a mikró a bemutatkozások után –, és én pontosan ezt tettem. Ezeket tudtam hozni – mutatott körbe a három férfin, akik bármelyikének elfért volna a zsebében, egy darab sajttal együtt.
  – Ez most privát buli – mondta Shrek. – Nem pénzért jöttünk, csak úgy. Poénból.
  – Mert csípjük a burátokat – tette hozzá Maszat barátságosan. – Még ha a kedvencem nincs is itt.
  – A képem itt van – cincogta a netbookból Vanessa.
  – Baró! Szóval ezeket zsákmányoltátok szerencsétlen hülyétől – pillantott Maszat az asztalra. – Nimby azt mondta, rendesen kicifráztad az ábrázatát.
  – Az ábrázatát éppen nem – felelte Kissy –, de jócskán kapott késsel is, ütést meg rúgást is, sőt bele is lőttem egyszer.
  – Miért? – kérdezte Jean-Pierre.
  – Mert többre nem volt alkalom!

A táska valóságos kincsesbányának bizonyult. Egy elég jó netbook, egy okostelefon. Alattuk négy pornómagazin, gyerekek nem voltak bennük. A tetőrekeszekben még két pornómagazin. S ahogy átvizsgálták a rekeszek mélyét is, előkerült két kis zacskó. Az egyikben kék, rombusz alakú tabletták, a másikban fehér por.
  – Né csak – dörmögte Nimby.
  – Csúcs – mondta Maszat. – Ha ezt tudom, hozok egy rekesz sört is.
  – Ez az, amire gondolok? – kérdezte Olsen.
  – Hát aligha porcukor – felelte Jean-Pierre, aki a zacskót fogta. Egészen a sarkánál, két ujjal, persze kesztyűben. Óvatosan arrébb sétált vele és letette egy polcra. – Senki ne érintse meg. Kellenek az ujjlenyomatok.
  – És az? – mutatott Olsen a kék tablettákra.
  – Viagra – felelte Maszat, de ezt a szót Olsen láthatóan nem ismerte. – Öregebb pasiknak nagyon jól jön, ha kiscsajokkal…
  – Igen, igen – vágott közbe madame Olsen sietve –, de ezeket nem itt akarta felhasználni, igaz?
  – Lehet, hogy később vette volna elő – mondta Nimby.
  – Csodát – legyintett Jean-Pierre –, a hölgynek igaza van. Az ürge sietett, hisz nem tudhatta, mikor jön haza valaki. Nem ért rá megvárni, hogy hasson a szer, azt pedig pláne nem, amíg a hatás elmúlik. Nem, itt egyikhez se nyúlt volna.
  – És mit kap értük? – kérdezte Olsen.
  – A tablettákért semmit. Az törvényes, megvette a patikában. A fehér por… az bizony súlyos évekbe fog kerülni.
  – Ha tényleg ütős cucc – mondta Maszat, és elővett egy bicskát. Odanyújtotta Jean-Pierre-nek.
  – Mit csináljak ezzel?
  – Zsaru voltál, öreg, nem? Kóstold már meg, pofára ne csattanjunk!
  Az exrendőr megcsóválta a fejét.
  – Te is csak tévékrimikben láttál rendőrt, mi? Te észlény, én az informatikusoknál voltam, nem a kábszereseknél, de a fehér porokat ők se kóstolják meg. Ízről nem is lehet fölismerni őket, és ha így csinálnák, a maffia egykettőre elkezdene kis zacskókban sztrichnint csempészni, és egykettőre földobná a talpát minden zsaru. Na lássuk azokat a cuccosokat.
  – Kétszer mondtad, hogy egykettőre – szólalt meg Vanessa.
  – Mi van?
  – Stílusbeli igénytelenség – felelte a kislány. – Ugyanazt a szót használtad kétszer, pedig két különbözőt is használhattál volna… á, mindegy, nem érdekes.
  Jean-Pierre az egerekre nézett, akik vállat vontak. Ők nem tehetnek róla. Kissy a maga részéről legalábbis biztosan nem. El persze nem határolódik tőle, szó sincs róla, teljes mellszélességgel egértársa mellett áll mindenben, akár shindyt kell verni, akár exrendőrt froclizni.

Az asztal csakhamar megtelt játékokkal. Kissyék elhozták a netbookot, Shrekék kettőt, plusz két ugyanolyan telefont, mint a shindyé, három töltővel. ZTE Blade, olcsó, gyakori típus, útközben beugrottak egy haverjukhoz, tőle hozták mindezt. Amíg ők a havernál voltak, Nimby ellépett üzemanyagért. Kóla, narancslé, aprósütemény. Elhozták egyik-másik szerszámkészletüket is, bár azokra most nemigen lesz szükség. És hoztak egy tízes elosztót, hogy mindebbe áramot is tudjanak adni. Nimby körbejárt, csatlakoztatta őket, aztán előszedett egy LAN-kábelt és egy rádiós routert, mert a házban nem volt wifi, de erre is gondoltak. Mire végzett, az asztal fele kábelrengeteggé változott.
  – Na, srácok – mondta Maszat –, akkor csapjunk bele. Én fölnyomom a telót.
  Azzal fölkapta a shindy telefonját az asztalról.
  – Hé! – csattant föl egyszerre több száz kisegér. – Az ujjlenyomatok!
  Maszat végignézett a szemrehányó arcokon, utoljára Vanessáén.
  – Elfelejtettem fölvenni azt a dögös doktorbácsis cuccot, mi? – Bólogattak. – Na, akkor ide vigyázzatok, kispofák. Ez kapacitív. Értem? Ezt gumival hiába nyomkodod, egyikőtök se fogja élvezni. Majd letörölgetitek szépen, bár szerintem jó ez maszatosan is, de megsúgom, hogy akkor se venném föl azt a vacakot, ha ez amúgy komálná. Gumi nélkül az igazi, higgyétek el nekem.
  Kissy Olsenre meredt, aki remekül szórakozott a szövegen, és szemlátomást minden szónak mindkét értelmét értette.
  Maszat letelepedett az egyik netbookkal és a telefonnal, Kissynek pedig összeakadt a tekintete Martinnel. Egyetlen pillantásból is értették egymást. Igen, gumi nélkül nemcsak a mobiltelefon jobb. Kipróbálták már egyszer-kétszer, miután megállapodtak, hogy a kisegér-utánpótlás ellen véd a tabletta és az óvatosság, a betegségektől pedig nem tartanak, hiszen egyikük se állna le a szomszéd mezei pocokkal. Azért nem ez volt a rendszeres gyakorlat, mert első a biztonság. Például soha nem fekszenek le anélkül, hogy ellenőriznék, Macska kiment-e a szobából.
  – Oké vagyok – szólalt meg Shrek. – Ezen a kis vacakon megint nincsen semmi erősítés. Egyszer foghatnátok valami olyan csókát, aki tényleg föladja a leckét.
  – Majd körkérdést rendezünk – felelte Vanessa. – Esetleg pályázatot írunk ki, komoly programozói képzettségű bűnözőket keresünk, biztonságtechnikai cégeknél dolgozó shindyk előnyben.
  – Fúha – mondta Maszat –, az állati frankó lesz. Mégiscsak meg fogom csinálni, amit régebben akartam, csak aztán ledumáltatok. Elveszlek feleségül. Istenien főzöl, és még klassz melókat is szerzel.
  – Az ötlet aligha tetszene Nimbynek – cincogta Vanessa. – Egyébként sincsen elég nagy füled, hogy el tudj hódítani tőle.
  Kissy elkapta Olsen arckifejezését, amikor ebből a mondatból megtudta, hogy a mikrók szeretik egymást. A kis disznó! Alig pár órája majdnem rosszul járt a szexmániája miatt, és máris szemet vet Nimbyre. Olsen tizenkét éves, ezt azóta már tudta. Nimby tizenöt! A nagyapja lehetne!
  Elővette a telefonját, belenézett a Wikipédiába, és döbbenten olvasta, hogy a kisegerek ötvennapos korukban már szaporodnak. Gyorsan elosztotta a három évet ötven nappal. Huszonkét generáció! Nimby olyan távoli őse lehetne Olsennek, mint Kolumbusz egy mai embernek.
  Persze csak ha Olsen is kisegér lenne. Bár tulajdonképpen az is, Vanessa mondta valamelyik szónoklatában, hogy egér mindenki a világon, akit a rossz emberek bántanak. De jobb, ha Olsen ezt nem tudja és nem próbálkozik Nimbynél. Vanessa vigasztalhatatlan lenne, ha nem verheti meg a kislányt személyesen.

A netbook tartalmát gondosan lementették, aztán kotorászni kezdtek benne. Nem kellett sokáig: a levelezéssel kezdték.
  – Né csak – mondta Shrek, amitől az összes egér odarohant hozzá, sőt Martin a Jerry netbookját is odafordította. De nem láttak semmi különöset. A levelezőprogram volt kinyitva, levelekkel.
  – Mi van? – kérdezte Vanessa.
  – Levelek. Sok helyes kicsi levélke.
  – Shindységek? – cincogta Kissy lelkesen.
  – Hát ezek titkosítva vannak, te – mondta Nimby, átkukucskálva a szoftveres válla fölött.
  Shrek előrehajolt, fölvette az asztalról a kóláját, belekortyolt, visszatette.
  – Úgy van, öreg. Ezek bizony titkosítva vannak. Vajon miért? – kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki nagyon is jól tudja a választ.
  – Mit használ? – érdeklődött Maszat, aki még a telefonnal bajlódott.
  – PGP-vel nyomatja.
  – Hát akkor nem sok játékunk van.
  Kissynek lekonyult a füle. Hallotta már, hogy a PGP feltörhetetlen. Nem is egyszer, mert Nimby is azt használta a Jerry archívumán. Az egész titkosítva volt, hiszen tele volt a személyes magánügyeikkel meg a védenceik titkaival, címek, telefonszámok, Fiona, azaz Madeleine meztelen fotója, mindenféle.
  Sőt volt olyasmi is, amihez még a Jerry se férhetett hozzá, vagyis nem mindenki. Nimby valamikor beletette a programba a személyes titkosítást, így olyan adatokat is eltehettek, amiket csak ők maguk tudtak kinyitni. Neki nem volt ilyenje, és Martinnek sem, de Nimby azzal indokolta a dolgot, hogy Vanessa másképp nem engedi meg, hogy lefotózza meztelenül, csak ha van ilyen személyes páncélszekrény. A kislány nevetett, de Kissy megfigyelte, hogy egy szóval sem tiltakozik, nem mondja, hogy így sem engedné magát lefényképezni. Chantal viszont nem sokkal később megköszönte az újítást, azt mondta, egész jó videókat tudtak csinálni, így el tudja tenni őket anélkül, hogy Nimby beleütné az orrát.
  Később azért mindkettejüket megkérdezte. Chantal nevetett és azt mondta, vigyázzanak, hogy a lámpa a kamera mellett legyen, mert ha szembesüt a fény, akkor nem látszik semmi, ha meg oldalról, akkor minden tele lesz árnyékokkal. És mindig tegyék töltőre, amíg videóznak, mert az aksi nem bírja olyan hosszan, mint ők.
  Kissy úgy döntött, nem kérdezi meg, milyen hosszan. Illetlenség volna.
  – Milyen hosszan? – kérdezte abban a pillanatban.
  Chantal nevetett és azt mondta, egy óránál rövidebb videót nem is érdemes csinálni, de igazából két-három óra az ideális. Kissy bólintott és arra gondolt, hogy ők ugyan videózni nem próbáltak – nem is látszana semmi a képen az ő tűzpirosan ragyogó füleitől –, de az időtartamok stimmelnek. Ha a cselekmény igazán kibontakozik, kell arra két-három óra, még több is.
  Vanessa is nevetett, és azt felelte, régen elképzelni se tudta volna, hogy Nimby meglássa csupaszon. Itt kis szünetet tartott, aztán egy megdöbbentő őszinteségi rohammal beismerte, hogy ma már imád levetkőzni előtte.
  Kissy tudta, hogy ennél többet akkor se fog megtudni, ha kiscicák elé veti barátnőjét; de hirtelen rájött, mi a teendője.
  – Én azt szerettem ebben már kezdettől – mondta –, hogy Martin úúúgy nézett…
  – Nimby is – bólintott a kislány, Kissy pedig igyekezett pókerarcot vágni, amíg gratulál magának. – Még mindig az orra hegyére ülnek a szemei, pedig mindent végignézett már.
  – Az enyémek is – vigyorgott Kissy –, ma is éppen úgy kiülnek az orrom…
  Vanessa hirtelen odanyúlt és megragadta Kissy fülét.
  – Kiazmiaz?! – kapta föl a fejét rémülten.
  Martin elengedte a fülét.
  – Megint elábrándoztál, egérke – állapította meg. – Hol jár az eszed?
  Kissy zavartan körbepillantott. Olsenék nappalijában ült, és mindenki őt nézte.
  – Csak elgondolkodtam… a PGP-ről.

Több mint tizenötezer levél. Egészen pontosan tizenötezer-ötszáznegyvenegy darab. Ezerkétszázat a shindy írt, a többit kapta. Kilenc különböző címről. És mind titkosítva volt.
  Volt neki még több ezer titkosítatlan levele is, majd kiolvassák őket, de azokból nem számítottak különösebben értékes információkra. Ez az archívum volt a fontos.
  – Shindyklub – jelentette ki Vanessa azonnal, az első néhány adat hallatán. – Tízen vannak és gyerekekről leveleznek.
  Ettől kezdve mindenkinek magától értetődő volt, hogy shindyklub, és fel kell törni a titkosítást. Csakhogy – a PGP-t nem lehet feltörni.
  – Ez biztos? – kérdezte Olsen úr.
  – Ez biztos? – kérdezte Niala egy pillanattal később.
  – Ez biztos? – tudakolta Vanessa.
  Shrek fölemelte a kezét. – Igen, ez biztos. Ha másféle védelem lenne rajta, azt mondanám, oké, brute force-ot neki, aztán majd csak végez úgy harmincezer év alatt, ha jó sok gépre leosztottad a feladatot. De a PGP-nek tökmindegy, hogy hány millió évig futtatod.
  – Ja, masszív a cuccos – értett egyet Maszat. – Zimmermann egy isten. Nem azért, szóval mondjuk én is egy kisebb isten vagyok, de amit az az arc művelt az egyirányú függvényekkel, az baromi penge. Az FBI-nál se nyomulnak laza gyerekek, de szimplán hazavágta őket, totál frankón, mint állat.
  – Elég már! – csattant föl Vanessa. – Fejezzétek be ezt a dicshimnuszt!
  – Na csak várj – emelte föl az ujját Maszat. – Nyomd ide a nagy füleidet. A csóka kirakta a teljes kódot a netre és kiadta könyvben. Nekem is megvan, csak per hecc vettem egyet, kiolvastam. Az nagyon ott van, tündérke. Az egész kristálytisztán le van írva, semmi rejtett algoritmus, nem húzza elő a kisegeret a cilinderből, színtiszta matek. Samu bácsi ráállította az összes tojásfejet, akit fölleltek, és lejött a konklúzió, hogy ezt biza nem lehet fölnyomni, mert ahhoz az kell, hogy kétszer kettő bármekkora szám lehessen, csak ne négy.
  Hallgattak. Maszat kivételesen érthetően beszélt, és amiket mondott, az elvette a kedvüket attól, hogy felelősségre vonják az egeres poénokért.
  – Ki az a Samu bácsi? – kérdezte Olsen.
  – Az Egyesült Államok kormánya – felelte Nimby.
  – Illetve konkrétan az ef-bí-áj – tagolta Maszat. – Nagyon berágtak a fejre. Vádat is akartak emelni ellene, de aztán jobbnak látták békén hagyni. Ennek a sztorinak húsz éve. Phil papa progijából lett egy gigamega szupercég, ahol ő tanácsadó, és az összes netes fotóján úgy vigyorog, mintha ő találta volna föl a sajtot a lyuk köré. Csak van is neki miért vigyorognia: mert tényleg ő találta föl.
  – Nomármost – szólalt meg Shrek – minden titkosításnál van egy apró gikszer, amin el lehet hasalni. Az ember, aki használja. Zimmermann írt egy tündibündi tanulmányt arról, hogy kell használni a titkosítást, hogy tényleg titkos legyen. Itt nem olyanok játszanak, hogy ne írd föl a jelszót a fürdőszobai tükörre. Olyan fogalmakkal dobálózik, hogy csak lesel. Bevezetés a kriptográfiába, az a címe, érdemes megrágcsálnotok. Nem tudom, van-e francia fordítása, én angolul olvastam.
  – Én is – mondta Nimby.
  – Oksesz. Mármost a PGP komplex rendszer, és mint minden komplex rendszernek, megvannak rajta az apró kis sajtlyukak.
  Kissy keze a derekára csúszott. Még egy kiszólás egerekről vagy sajtokról, és kicakkozza valamelyiknek a fülét.
  – Mármint nem a rendszerben – vetette közbe Maszat.
  – Persze, nem abban. A PGP atombiztos. Abban minden le van zsírozva. Csak marhára nem mindegy, hogy értesz-e hozzá. Mármost ha ez a kiscsákó – Shrek a netbookra bökött – a teljes cuccot magával cipeli, amikor gyereket… ööö… amikor kiküldetésben jár, akkor vagy annyira keni a témát, hogy no para, vagy annyira harmat benne, hogy nincs tisztában a veszéllyel. Ez az, ami nekünk marhára nem mindegy. Értem?
  Értették. Kissy hálás volt Shreknek ezért a fogalmazásért, hogy „kiküldetésben jár”.
  – Azt is tudjuk, hogy melyik eset játszik – mondta Nimby. – Tapsihapsi magával hozta a vegyi fegyvereit. Azok nincsenek letitkosítva. Elég, ha kinyitják a táskát, és öt évig csak akkor lát gyereket, ha rajzol párat a falra. Nem lehet valami dörzsölt.
  – Ebben van valami – bólintott Jean-Pierre. – Meg kell keresnünk a gyenge pontját.
  – Először is ki kell derítenünk – mondta Nimby –, hogy milyen kulcsrendszert használnak.
  – Milyenek vannak? – kérdezte Vanessa.
  – Amilyet kitalálnak. Lássuk csak. Van tíz emberke, akik leveleznek egymással, azt akarják, hogy mindenki mindent elolvashasson. A legegyszerűbb a közös kulcs.
  – Az cikis – szúrta közbe Maszat.
  – Persze, de ha abból indulunk ki, hogy a muksi gyengén vágja, akkor fel kell tennünk, hogy senki nincs a csapatban, aki jobban értené a mókát, mert akkor az kiokosítaná a többieket.
  – Tied a pont.
  – A következő játék a normál leosztás, hogy mindenkinek saját kulcsa van. Viszont várjunk, talán nem fog ártani itt átvenni a PGP alapjait.
  Nimby kortyolt egyet a poharából.
  – Nyomjad, öreg – buzdította Shrek.
  – Tehát, hölgyeim és uraim, a PGP egy nyilvános kulcsos rendszer. Itt nem egy kulcsunk van, hanem kettő. Egy nyilvános és egy privát. A kettő úgy illeszkedik egymásba, mint lyuk a sajtba. Lenne másik hasonlatom is, de azt inkább nem mondom. Mármost a nyilvános kulcsomat megadom mindenkinek, aki kéri. Fölrakom a netre. Rányomtatom a névjegyemre. Akármit. A privát kulcsomat pedig itthon őrzöm a páncélban. No most. Ha Vanessa el akarja nekem küldeni egy sajtos süti titkos receptjét, akkor fogja a nyilvános kulcsomat, titkosítja vele a szöveget és elküldi. Csak szimplán levélben, nem kell a fegyveres futár a csuklójához bilincselt aktatáskával, mint régen. Ugyanis hiába jut a levél illetéktelen kezekbe, és hiába van meg a nyilvános kulcsom ország-világnak: azt a levelet, amit a nyilvános kulcsommal lezártak, csak a privát kulcsommal lehet fölnyitni. Az pedig csak nekem van meg. Miután elolvastam, a választ hasonlóképpen Vanessa nyilvános kulcsával titkosítom, így csak az ő privát kulcsával lehet elolvasni.
  – Mi lesz az? – kérdezte a kislány.
  – Egy sajtosszendvics-recept. Így működik. Most lássuk, hogy csinálhatták a pácienseink. Első technika: közös kulcs. Egyetlen kulcspár, aminek mindkét fele megvan mindenkinek, de senki másnak nem adnak egyikből sem. Primitív és veszélyes. Ha egy példány illetéktelen kezekbe jut, föl lehet törni az egész levelezést. Második technika: személyes kulcsok. Mindenkinek megvan a többiek nyilvános kulcsa. Ha írok egy levelet a csoportba, akkor azt kilenc példányban küldöm szét, mindegyiket a címzett nyilvános kulcsával titkosítva, így csak ő olvashatja. Még egymás példányát se tudják fölnyitni. Ennek a hátránya, hogy minden egyes levelet kilencszer kell végigtitkosítani. Ezt hamar elunja az ember, úgyhogy ezt hátha nem csinálták. Inkább azt a játékot, hogy mindegyik levelet a saját privát kulcsukkal zártak le. Akkor bárki el tudja olvasni őket, akinek megvan a feladó nyilvános kulcsa, és persze az is csak nekik lehet meg.
  Olsen úr egy ideje szemlátomást unta az előadást. Most megszólalt:
  – Hogy néz ki egy ilyen kulcs voltaképpen?
  – Egy állati hosszú szám. Ezerhuszonnégy bit… vagy akár négyezer-kilencvenhat bit…
  – Gondoltam. Tehát nem tudják őket megtanulni fejből. Ott kell lenniük a számítógépen, nem?
  – Hogyne. Csakhogy a kulcsokhoz jelmondatok is tartoznak. Nem jelszavak, mint a régimódi titkosításban, hanem egész mondatok. Ezeket pedig az életben föl nem törjük.
  – Ja – mondta Shrek. – A jó öreg DES még ötvenhat bittel szaladt. Itt olvasom: ha olyan cuccod van, ami az ötvenhat bitet egy másodperc alatt megtöri, akkor százhuszonnyolc bittel eldolgozgat itt az asztalon úgy százötvenbillió évig. Márpedig az még mindig csak egy tizenhat betűs jelszó.

Kissy gondosan lesimította nagy füleit, rájuk húzta a sapkát, és ellenőrizte, hogy egy hajszál se lógjon ki. Aztán kesztyűt húzott és bement a konyhába.
  – S miért hoztátok haza őket? – kérdezte éppen anya.
  – Olsenék nem rajongtak a holmik társaságáért – felelte Vanessa.
  – Ezt megértem, de úgy értettem, hogy miért nem adtátok le a rendőrségen? Elvégre a shindytek holmija.
  – Ráér. Neki most egy darabig nem lesz rá szüksége. Jean-Pierre csak a fehér port vitte be, azt mégse tarthatjuk itthon.
  – És őt csukják le érte?
  – Csodákat, videó van róla, hogy az ürge táskájában találtuk, és mindenki aláírt egy vallomást, hogy nem mi tettük oda. – Vanessa fölpillantott. – No, egérkék, lássunk hozzá. Kamraegér?
  – Jelen – lépett elő Martin, és szalutált is.
  – Dijoni mustár, méz, citrom, csirkemellfilé – sorolta séfjük –, gomba, baconszalonna, cheddar sajt, petrezselyemzöld. No mi baj, egérke, nem tudtad megjegyezni?
  – De – felelte a fiú bizonytalanul. – De hát hány fogás lesz ebből?
  Vanessa fölemelte a kezét, néhány pillanatig számolt az ujjain, aztán azt mondta:
  – Egy.
  Kissy összenézett a többiekkel. „Bolond” – olvasta ki Jennifer tekintetéből. „Persze” – üzente vissza a sajátjával. „De végre itt van és megint főz nekünk.”
  – Isabelle néni receptje – mondta Vanessa hirtelen, és Kissy riadtan vette észre, hogy egyenesen őrá néz. Tudta, mi a teendője: megadni magát. Vanessa is megfellebbezhetetlen tekintély a konyhában, de Isabelle néni százszorosan az.
  Egy perccel később a kislány kivette Martin kosarából a mézet és a mustárt, letette Kissy elé és azt mondta:
  – Keverd össze, egérke.
  Kissy értetlenül pislogott a flakonokra, de egyik se változott át semmivé.
  – Ezeket?!
  Vanessa szemrehányóan nézett rá és rosszallóan megcsóválta a fejét. Kissy hanyatt-homlok rohant keverőtálért és kanálért.
  Ebben a pillanatban lépett be Nimby.
  – Maszat szétcincálta Noir telefonját – újságolta.
  – De hisz azt már akkor megtette, Olsenéknél – felelte Chantal.
  – Igen, de akkor csak megvizsgálni tudtuk. Most rácsatlakoztatott egy kütyüt, amivel minden adatot leszívott róla. Mindjárt itt lesz.
  Párja fölkapta a fejét. – Maszat? Korán van még az ebédhez.
  – Csak a telefon. Futárral küldi. Az adatokat már letöltöttem.
  – Cin-cin – bólintott Vanessa.
  Fél percig nem szólt senki. Nehéz volt beszélni az egész konyhát megülő illatfelhőben. Kissy megadóan kevergette a mustárt és a mézet, és azon tűnődött, mennyi ideig bírja egy edzett kisegér lélegzés nélkül.
  – Az mustár? – tudakolta Nimby, teljesen fölöslegesen; a föld kerekén egyetlen dolog van, aminek ilyen tömény mustárszaga van.
  – Az mustár – tájékoztatta Vanessa. – Kissy összekeveri mézzel.
  – Mi a csodának?
  – Mert azt mondtam neki.
  Nimby egy pillanatig elfogadta az érvet. Ha Vanessa mond valamit, az ellen nyilván nem lehet tenni semmit. Aztán mégiscsak győzött a racionális gondolkodása.
  – De figyelj ide, egérke. A mustár jó lett volna virslihez, a méz meg sütibe. Ha összekevered, soha többé nem tudod szétválogatni, így meg nem jók semmire.
  A kislány nevetett, fölkelt, odalépett kedveséhez és megcsókolta.
  – Egy egér csavarja ki a citromokat és öntsétek a mustárhoz – mondta, odasimulva hozzá. – Ha kész, merítsétek bele a csirkemelleket. Egyik se látsszon ki belőle. Két órát marináljuk így.

Két órával később fölvette a kesztyűjét, serpenyőt vett elő, olajat öntött bele és forrósítani kezdte.
  – Hozhatod azt a mustárosat, egérke.
  Kissy boldogan vitte az edényt, remélve, hogy nem sózta el nagyon a könnyeivel. A mikró ügyesen kiemelt egy csirkét húsvillával, és a serpenyőbe helyezte. Hat szelet után bólintott.
  – Ez egyelőre elég lesz. Ja, addig egy-két egér hozzáláthat krumplit hámozni. A sajtot pedig reszeljétek meg.
  Sót, borsot, paprikát szórt a csirkére, és meg-megforgatva sütögette pár percig. Aztán kiemelte őket és elhelyezte egy nagy tűzálló üvegtálban. Megint megsütött négy darabot, ezekkel megtelt a tál. A serpenyőbe beleszórt némi szeletelt gombát, kicsit megpárolta őket, és rátette a csirkedarabokra. Aztán a szalonnát, majd egy kis sajtot. Helyes kis valamik lettek a tálban.
  – Ilyeneket csináljatok még, amíg annyi lesz, amennyivel megtelik a sütő.
  – A petrezselymet nem használtad – mondta Martin.
  – Majd amikor megsült. Ahogy kivesszük, mehet rá az is.
  – Hogy hívják? – kérdezte Françoise.
  – Mézes-mustáros csirke szalonnával és gombával.
  – Ó. Azt hittem, van neki valami… olyan szakácsos neve.
  Vanessa mosolygott.
  – Sajttal töltött kisegér Jerry módra?
  – Az belőled lesz, csak próbálj engem föltálalni!
  A mikró nevetett és az asztalhoz lépett, ahol már néhány meghámozott krumpli volt az edényben. Kivett egyet, deszkára fektette és rámutatott a késsel.
  – Most figyeljetek. Három-négy milliméterenként kell bevágni, de nem elvágni. Alul maradjon egyben a krumpli. Közben a kamraegér hozzon fokhagymát, vajat és olívaolajat. A hagymát szedjétek szét és vágjátok vékony szeletekre. A másik sütőt forrósítsátok föl.
  Ezzel végigszabdalta áldozatát, majd egy darabban tette sütőlapra. A résekbe fokhagymaszeletkéket dugott, a tetejét megszórta vajjal, ráöntött egy kis olajat, megsózta, megborsozta.
  – Íme: svéd Hasselback burgonya. Látod, zsebike, ennek van igazi szakácsos neve.

Egész délelőtt és az ebéd közben is a shindyklubon tanakodtak. Hosszú ideje először lehettek mind együtt – kivéve Elkét, de azért a felületen ő is végig velük volt –, de nem is tudtak igazán örülni neki, annyira lekötötte a figyelmüket az új probléma.
  Kilenc szabadlábon levő shindy. Egyszerre kilenc gonosztevő, akikkel el kell bánni, le kell fülelni őket. Abban még Olsenéknél megállapodtak Jean-Pierre-rel, hogy nem formálnak előjogot a shindykre, az adatokat megosztják a rendőrséggel is; épp csak nem sétálnak be velük a kapitányságra, hanem Jean-Pierre összehozza őket egy volt kollégájával, aki kézbe veszi az ügyet, de őket sem próbálja kirekeszteni belőle. Mert többen többre mennek, és ehhez az ügyhöz minden tudásukra szükség lesz.
  A volt kolléga azonban egyelőre nem ért még rá, pár nap türelmet kért. Addig a Jerry agytrösztje dolgozott.
  A klub – már csak így nevezték – feltehetően a Nimby által leírt harmadik kulcsrendszert használja: mindenki a privát kulcsával titkosít, és az üzenetek olvasásához a feladó nyilvános kulcsát kell elővenni. A kulcskarika is ott volt a gépen, de a shindy jelmondata nélkül használhatatlan. Nem feltételezték, hogy a mondat bármilyen formában ott lehet a gépen, de azért igyekeztek átnézni mindent.
  – Ámbár – magyarázta Nimby – ha van egy kicsi sütnivalója, akkor úgy el tudja rejteni, hogy akkor sem vesszük észre, ha éppen rá bámulunk. Például valamilyen mnemonikkal is fölírhatta. Teszem azt a szavak kezdőbetűivel, amiket csak úgy odafirkantott egy bizonyos levél végére. Vagy lehet a mondat részlet egy könyvből, amiről ő tudja, hogy melyik, de mi akkor sem, ha ott hever előttünk a könyv a megfelelő oldalon kinyitva. Vagy mondjuk lehet a kedvenc versének a tizenkettedik sora. Akármi lehet, amit fejből tud, és nem kell felírnia.
  A shindy holmiját hazavitték és berakták Kissyék páncélszekrényébe. A rendőrséget a Jerry nevében aláírt emailben értesítették róla, az automata visszaigazolással együtt eltették, a shindy tehát nem vádolhatja őket lopással. Az adatok viszont megvoltak Maszatnál, Shreknél, Jean-Pierre-nél és a Jerry hálózatán is, és majd a rendőrség is kap egy példányt.
  Nimby írt egy kis programot, amit fölrakott a hálózatra, olyan helyre, ahol a többiek is elérték. A netbook tartalomjegyzéke volt rajta, amire mindenki tehetett jeleket. A kék szín azt jelentette, hogy azt a részt éppen vizsgálják. A zöld azt, hogy már megvizsgálták és nem volt benne gyanús. A piros azt, hogy volt. A jel mellé mindig odakerült, hogy ki tette a jelet és mikor. Egyelőre persze csak a titkosítatlan anyaggal foglalkozhattak.
  Ha majd a titkosított anyagot is átnézhetik, nyilván nem az fog számítani, hogy mi gyanús, mert minden gyanús, azazhogy shindység. Vanessa kijelentette, hogy az ott shindyklub, és Vanessának mindig igaza van. A titkosított anyagban az lesz a kérdés, hogy mi ad támpontot a többiek megtalálásához.
  Szemlátomást volt benne gyerekpornó is: a levelek titkosítva voltak ugyan, de a méretük látszott, és nagyon sok levél túl nagy volt ahhoz, hogy csak szöveget tartalmazhasson. Ha pedig nem szöveg, akkor nyilván kép vagy videó. A rendőrség majd átnézi az archívumot és megpróbálja ennek alapján felkutatni a shindyket.
  Ha majd feltörik a titkosítást.

A hétvégén senki sem jutott eredményre, de nem is számítottak ilyen gyors sikerre. A fejük helyett ezért inkább a karjukat és a lábukat használták.
  – Ez szép volt, zsebike – mondta Vanessa, és szünetet jelzett. – Hamarosan már megütöd Mikroegér nénit.
  – Két vállra is fektetlek – felelte Françoise lihegve, de harciasan. – Eddig csak azért nem lapítottalak egeres palacsintává, mert nem akartam elszomorítani a családodat.
  – Meg mert nem tudtad volna megcsinálni – lépett a mikró az asztalhoz, és töltött magának az ásványvízből. A többiek is ott sereglettek már.
  – De jól hangzik!
  – Ne reménykedj, egérke – mondta Pi. – Évekkel ezelőtt még bíztam benne, hogy utolérhetem Vanessát, ha szorgalmasan edzek. Csakhogy ő is velünk együtt fejlődik. Sose fogod két vállra fektetni.
  – Én meg tudom csinálni – jegyezte meg Nimby csöndesen.
  Kissy kezében megállt a pohár. Most mihez kezdenek Nimby nélkül? Olyan jó barát és harcostárs volt…
  De a kislány nem bántotta. Ránézett, megcsóválta a fejét és legyintett.
  Hát igen, gondolta Kissy, aligha kritizálhatja ezért. Este elsőként mentek lefeküdni, reggel utolsóként keltek, és egész délelőtt ásítoztak. De hát ők hetek óta nem lehettek együtt. Mindenki más együtt él a párjával, csak Chantalék és Jenniferék nem, de ők is gyakran találkozhatnak. Chantal éppenséggel tíz éjszakából hármat-négyet Andreasszal tölt. Egyedül a mikrók nem láthatták egymást hetek óta. Még Elke is minden hétköznap találkozik örök szerelmével, már megint egy másikkal persze.
  Két vállra fektetheti, igen, hogyne. Az kétségtelen, hogy Vanessa fél éjszaka két vállra volt fektetve, vagy ha éppen nem ő, akkor Nimby. De az is kétségtelen, hogy hamarosan majd fölmehet a szobájukba és kicserélheti azt a csomag gumit az éjjeliszekrény fiókjában, mielőtt lejár a szavatossága. Beaulieu-ben is van egy csomaggal a fiókban, a kislány nem tiltakozik ellene, hogy odategyék, de ott is felbontatlanul marad. Esemény utáni tabletta is van a fiókban, ott is, itt is. Ahhoz se nyúlnak.
  Milyen szépen eltervezte pedig annak idején, amikor Vanessát még nem lehetett rávenni, hogy levetkőzzön Nimby előtt, hogy be kellene fújni valamivel a ruhájukat, amitől leolvad róluk, miközben csókolóznak. Hát tessék, azóta leolvadt. De innentől megint egy tapodtat se tovább.
  – No gyerünk, egérkék – mondta Vanessa. – Kissy, te se álmodozz, a shindy már keni a vajas kenyeret.
  – Azt szeretem – felelte Kissy, jól tudva, mi lesz a válasz.
  – Csak nem enni fogod, hanem feküdni rajta, mustárral a hátadon. Hé, ti ott, a nagy fülekkel, csapjatok össze rendesen, ne csak imitáljátok!
  Kissy boldogan öltötte föl a szivacsokat. Imádta hallgatni Vanessa edzőtermi vezényszavait. Ha valamiért szünetet tartott, néha átvette a feladatot valaki más, esetenként ő maga is – de Vanessa az igazi, az eredeti, a bejegyzett védjegy.
  – Jó ütés volt, egérke! Hát ha még erő is lett volna benne!

Hétfő délután Kissy éppen letörölt némi port a nappali polcáról – ha ritkán is, de előfordult, hogy valamelyik kisegér hanyagul takarított –, amikor észrevette, hogy a fotel lábánál heverésző Suzy füle megmerevedik és körbefordul. Kissy vigyorogva figyelte, és fölnézett a szekrény tetejére, ahol Macska füle ugyanabba az irányba nézett. Ő is beirányozta a sajátját. Nem hallott semmit, de ezt a világért sem ismerte volna be Macska jelenlétében.
  Aztán csengettek. Suzy fölpattant és kirohant.
  Kissy követte az előszobába, megszemlélte a monitoron látható férfit és kiment kaput nyitni. Ha Suzy nem lenne ilyen széllelbélelt, nyithatná ő is, akkor másnak nem kellene kijönni ebbe a csöpögős, nyálkás vacakságba. De hát Suzy megbízik bárkiben, még a rágcsálóirtóról se feltételezne semmi rosszat.
  – Pierre Dorville hadnagy – mondta a fiatalember –, országos rendőr-főkapitányság. – S fölmutatta az igazolványát.
  – Françoise Chaton, Jerry Alapítvány – felelte Kissy, és ő is fölmutatta. A Jerry-belit.
  Eddig tartott a komoly felnőtt viselkedés, a két szövetséges bűnüldöző erő első találkozása. Mert a hadnagy előhúzott egy papírzacskót.
  – Szia. Ezt nektek hoztam.
  Kissy értetlen arccal belekukucskált a zacskóba. Sajtos falatkák.
  – És megnyugtatlak, hogy nincs macskám. No, bejöhetek?

– Vedd tudomásul, tábornokom, hogy ez a felelőtlenség elfogadhatatlan – jelentette ki Vanessa, mérgesen föl-alá járkálva, nagyjából a kamera látóterében. – Egyszerűen kifecsegni, hogy mik vagyunk!
  – Én komolyan veszlek benneteket így is – mondta Pierre.
  – Még szép! – csattant föl a kislány. – Meg is vernélek… úgy értem, a szabadnapodon… de ez szenzitív információ, vigyáznunk kell a macskák, az egerészölyvek és a rágcsálóirtók miatt is!
  – Értem. Lakat lesz a számon.
  Kissy rámosolygott, aztán Jean-Pierre-re, akinek a letolás szólt. Az exrendőr nem zavartatta magát miatta, csak azt jegyezte meg, hogy ő már nem is hadnagy, pláne ne szólítsák tábornoknak.
  A másik hadnagy, a jelenlegi helyet foglalt a gépteremben egy gép előtt és a felülettel ismerkedett. Már megjelent előtte az összes egér és volt kollégája is, még Shrekékre vártak, akik késtek pár percet. A másik monitoron a Cirrus kezelőfelületét tanulmányozhatta.
  – Fantasztikus – dörmögte többször is, aztán megint rákattintott valamire. Ő csak kattintgatni tudott, hiszen nem ismerte azt a rövidítésekből álló, villámgyors nyelvet, amin az egerek társalogtak a programmal. – Fantasztikus…
  Kissy elégedetten mosolygott. Már nem volt dolga, a hadnagy sajtos falatkáit kitette tálcára, rakott mellé másféle sütit és gyümölcsöt, Martin pedig lehozott egypár palackot. Most nem volt szükség több ennivalóra, csak hárman voltak itt. Meg Suzy, de ő hiába reménykedik, úgyse kap. Akkor befalná az egészet és még akarna.
  – Ez tényleg elképesztő – állapította meg végül a hadnagy. – Ilyen még nekünk sincsen a cégnél. Ki tervezte?
  – Nimby – vágta rá Nimby büszke párja. – Persze mind besegítettünk, de főleg ő. És Maszaték se csak végrehajtották, amit kértünk, hanem az alkotói folyamatból is kivették a részüket. A Jerry-felületet viszont, amin engem látsz, nagyrészt Nimby is programozta.
  – Sziasztok – lépett be Shrek –, bocs, sokat késtem?
  – Addig megmutattuk Pierre-nek a szoftvereket – mondta Nimby. Kirakta Shreket egy monitorra, aztán Maszatot is mellé, mert ő is befutott.
  – Akkor kezdjük – emelkedett föl Kissy mint háziasszony, elvégre a hadnagy őhozzájuk jött. – Hozom a pasas holmiját.
  – Inkább ne – kérte Pierre. – Ha átveszem, akkor elismervényt kell róla írnom, aztán bevinni a bizonyítékraktárba, kitölteni egy halom papírt, nekem meg az még napokig nagyon nem esik útba. Nagy baj lenne, ha most nálatok maradna?
  – Nem. Elfér a páncélban.
  – Kösz. Engem úgyis az adatok érdekelnek, amiket az emberünktől elszedtetek.
  – Akkor gyertek elő, adatok – mondta Nimby. Az egyik monitoron rögtön megjelent a netbook tartalomjegyzéke, majd Nimby szokott villámgyors mozdulataival előjöttek a titkosított levelek. – Ezekről van szó. Meg persze a többiről is, de elsősorban ezekről. Nemigen feltételezzük, hogy bármi shindység lenne a titkosítatlan részben.
  – Oké – bólintott Pierre. – Gondolom, átnéztetek mindent a jelszó után, és nem találtatok semmit. Cache?
  – Ilyen nyalánkságok nem játszanak – felelte Maszat. – Phil papa nem olcsó gyerek. Nagyon otthon vannak neki. Tiszta munka, sehol egy bitet el nem rak semmiből. Amúgy azóta nyöszörgettem kicsit egy progival, hátha valami masszívan idióta jelszót adtak, amit a hülye is kitalál. Hát nem. Vagy én nem vagyok elég hülye. – Kissynek erről más volt a véleménye, de megtartotta magának. – Olyanokat próbáltam, amik összestimmelnek a kiscsákó hobbijával, mindenféle sorrendben egymás után rakva. De itt nem lettem menő.
  Kissy sóhajtott és kivett egy sajtos falatkát.

Már rég elfogyott az összes süti és gyümölcs, nemcsak itt, hanem a többieknél is – és nem jutottak eredményre. A titkosítás feltörhetetlen. Ez PGP, Zimmermann pedig egy isten. Ezt Maszat újra meg újra elmondta, és mindenki egyetértett vele.
  Úgyhogy másképpen próbálkoznak. Tovább olvassák a titkosítatlan levelezést, hátha rábukkannak bármilyen nyomra, hátha egyszer mégis óvatlan volt a shindy. Közben Pierre alkut kínál a pasasnak: ha megmondja a jelszót, az jó pont lesz a tárgyaláson. Ehhez persze előbb engedélyt kell kérnie a nyomozás vezetőjétől. A többi levelezőpartner címét megpróbálják lenyomozni, de erre nincs sok esély, mert anonim szolgáltatóknál vannak, és az IP-címeket is alighanem titkosították. Ez ránézésre látszik abból, hogy mindegyik postafiókhoz egy csomó IP-cím tartozik. Shrekék beszélnek egy-két emberrel, akik szerintük úgyszintén programozóistenek, és hátha tudnak egypár olyan trükköt, ami nekik nem jutott eszükbe.
  A shindy pedig kórházban volt egy kisebb autóbaleset miatt. Ezt közös megegyezéssel döntötték el. Ha sikerül hozzájutni a titkos levelezéshez, az önmagában nem elég, hiszen a többiek neve és lakcíme nyilván nem lesz ott. Egy ideig levelezni kell velük a shindy nevében, hogy a kilétüket földeríthessék. De hetekbe telhet, mire hozzákezdhetnek, s ezt az időt magyarázzák ki a balesettel.
  Addig pedig a titkosítatlan levelekből gyűjtik a shindy stílusának jellemző elemeit: szófordulatokat, mondatszerkezeteket, helyesírási hibákat. Írásos jegyzéket készítenek róluk, forrásmegjelölésekkel. Erre ugyan nem szabad fenntartás nélkül hagyatkozni, hiszen lehet, hogy a titkos csoportban elváltoztatott stílussal ír, de kiindulásnak megteszi. Ez a Jerry feladata lesz, mert a levelek átnézése nagy munka, és ők sokan vannak. Shrekéknek elég munkát ad a harc a titkosítással.
  – Hát bízzunk a sikerben – mondta a hadnagy az előszobában, és kezet nyújtott Martinnek. – Örülök, hogy megismertelek benneteket. Ígérem, hogy ezentúl se veszek macskát.
  – Nekünk van ám – árulta el Kissy, mialatt kezet fogott vele. – Valamelyik polcon alszik, azért nem láttad. De van.
  – Macskátok? Egereknek?
  Kissy mosolygott.
  – Ha nincs Macska, sose lettünk volna egerek.

Csütörtök reggel email várta az álmukból ébredő egérkéket. Egérkék, Noir nem hajlandó kiadni a jelszót. Még puhítjuk, de nyilván attól tart, hogy hiába számít enyhítő körülménynek az együttműködés, túl sok a terhelő bizonyíték az adatokban. Viszont kitaláltunk mást. Újabb házkutatást tartunk, direkt a jelszó miatt. Próbálok engedélyt szerezni, hogy ti is ott lehessetek. Holnap jó nektek? Dorville.
  A levelet Martin olvasta föl, még amikor reggel bekapcsolták a telefont, hiszen a Cirrus oda is továbbította. Egymásra néztek.
  – Cin – mondta Kissy, csak hogy mondjon valamit, hiszen ennél kevesebb szóból is megértik egymást. Valamikor láttak a csapattal egy régi japán filmet egy házaspárról, akik soha nem szólnak semmit, még a gyerekeik se, mert mindig mindenki tudja a dolgát. Róluk is írhatták volna. Ők rengeteget szövegelnek ugyan, de nem azért, mintha enélkül nem tudnák, mit gondol a másik.
  Martin már meg is írta, hogy pénteken fél hatkor száll le a gép, onnantól mozgósíthatók. A többiekkel nem is egyeztettek, minek, ők is ugyanezt mondanák. Természetesen amikor a gép leszáll, Vanessa második dolga lesz, miután őket végigölelgette, hogy Nimby karjaiba vesse magát, és vasárnap estig ne is nagyon bukkanjon ki onnan. Hisz már megint nem találkozhattak szerdán. De ha föltúrhatják a shindy lakását a jelszóért, az Vanessát kárpótolja azért, hogy az első csókvihar csak addig tarthat, amíg odaérnek.
  Fizikaóra után olvasták a hadnagy válaszát. Egyelőre minden bizonytalan, aki az engedélyt adja, annak is engedélyt kell kérnie. Nimby délután azt mondta, semmi pénzért nem menne rendőrnek, hogy még ahhoz is engedélyt kelljen kérnie, hogy engedélyt kérhessen. De már földrajzóra alatt megjött az új hír: elintézve, mehetnek. Holnap este hatkor találkoznak Vitryben.
  Már meg volt szervezve, hogy Tom viszi ki őket a reptérre, aztán hazahozzák a kocsijához, és megy vissza dolgozni. Így viszont nem tudják hazavinni, félórájuk van Vitrybe érni, az is csak akkor, ha a gép pontosan érkezik. Kissy a szünetben felhívta Tomot, hogy mi legyen, de a nagy kék macska nevetett, ez nem lehet probléma, vonattal is el tud menni a kocsiért.
  De el se kell mennie érte, sajnos. Két órával később jött a hír a Cirruson át: a taxi leállt, Tom egy óra hosszat operálta a város közepén, de nem tudta életre kelteni. Megkérdeznék Yves bácsit?
  Kissy azonnal fölhívta Yves bácsit, aki foglalt volt. Másodszor és harmadszor is. Negyedszer akart próbálkozni, amikor a Cirrus kézbesítette Nimby üzenetét: már három egér fölhívta az apját és beprotezsálta Tom taxiját, Victor régesrég elindult a kocsiért a vontatóval, többen már ne telefonáljanak. Kissy bólintott, mintha Nimby láthatná, és eltervezte, hogy eszerint eggyel többen lesznek a házkutatáson, több szem többet lát. Azaz nem eggyel többen, Tommal épp csak kilesz a létszám, hiszen Elke csak távközléssel lehet jelen.

– Én? Házkutatásra?
  – Miért, van jobb dolgod? – kérdezte Nimby. – Amíg apának a füle se látszik ki a motorházadból, úgyse tudsz dolgozni.
  Tom a visszapillantóba nézett és megkezdte az átsorolást balra.
  – Apád nem is egér.
  – És? Akkor már nincs is füle?
  Tom gyorsított és áthajtott a kereszteződésen.
  – De – ismerte el. – Van füle. Én pedig ráérek. Ennek ellenére nem látom be, mit keresnék egy házkutatáson.
  – Amit mi. Nyomot, ami a PGP-s jelszóra utalhat. Több szem többet lát. Miért, egyébként mit csinálnál, amíg mi kutatunk? Hazamennél? Minek? Inge még dolgozik. Jennifer itt cincog velünk. Andreas focizik. Ülnél otthon egyedül? Hát nem jobb akkor már társaságban, finom egérszagban?
  – Igaz – ismerte el a férfi mosolyogva.
  – Andreas ma nem focizik – szólalt meg Chantal kis csend után –, egy barátjánál van.
  Kissy csöndesen vigyorgott. Két Ford is jelen van, de Chantal az, aki ismeri Andreas programját. Hát még ha szerelmes lenne bele!
  Hamarosan megérkeztek Françoise-hoz, az egyetlen északi egérhez, aki még nem volt velük. Tom beállt a ház elé. Fölpillantottak az ablakokra. Vártak. Françoise-nak nem kell jelzés, hogy megérkeztek. Hol késik?
  – Cin? – szólalt meg Nimby, Kissy pedig elkezdett aggódni. És ha összeakadt egy macskával? Kicsi még…
  Ebben a pillanatban kopogtattak a kocsi oldalán. Az egerek meresztették a szemüket, de sehol senkit nem láttak. Már fölágaskodtak az ülésen, Kissy át is akart menni a jobb oldalra, amikor Tom elnevette magát.
  – De hisz itt van – mondta, és leengedte az ablakot maga mellett. A mikrobuszt betöltötte a legkisebb egér szemrehányó hangja.
  – És ha cica lettem volna? Micsoda dolog ez, hogy csak egy irányba néztek?!
  Kissy lesunyta nagy füleit. Vanessa pontosan így szokta letolni őket, amikor szamárságot csinálnak. Egy pillanat múlva egy fehér sapkát látott elhaladni az ablak előtt, nagy kerek fülekkel. Nimby fölkelt és kinyitotta a hátsó ajtót. Françoise a kocsi mögé ért és fölnézett rá.
  – No mi van, bamba egér?
  – De hát te erre laksz – bökött a fiú a kocsi jobb oldala felé.
  – Viszont erről jöttem! Minek eszitek azt a rengeteg sajtot, ha ilyen szamarak maradtatok?
  – Ne prédikálj, inkább szállj be – felelte Nimby, leguggolt és lenyújtotta két kezét. Françoise megfogta őket, a fiú pedig fölkapta, mint a pelyhet, és ügyesen fölemelte a kocsi padlójára. Kissy elismerően biccentett. Azért a kislánynak csak megvan a súlya, akármilyen karcsú és kisportolt a sok edzéstől. Viszont ugyanezektől az edzésektől lett Nimby ilyen erős.
  Becsukták az ajtót, leültek, becsatolták magukat, Françoise levette az egérfüles sapkát.
  – Mehetünk, nagy kék cica! – mondta vidáman. – Lesz ott még valaki, nem tudjátok?
  – Pierre nyilván hoz egy csomó rendőrt – felelte Kissy.
  – Nem rájuk gondoltam. A shindynek felesége, kölyökshindyjei…
  – Kölyökshindy, jézusmária – dörmögte Tom, kikanyarodva a járda mellől.
  – Bolond – mondta Kissy szeretettel. – A shindy gyereke nem shindynek születik. Nézd meg Jennifert.
  – Már láttam. Ő se született shindynek, de ez miért érdekes?
  – Nem az. Ott ül elöl a nagy kék cica, akinek az imént indulást vezényeltél. De Jenniferből nem lett kis kék cica. Egér lett. Most már érted?
  – Most már érted! De akkor mit mondjak? Kisnoirok?
  – Hát inkább – jegyezte meg Tom.
  – Hát inkább – bólintott Kissy is.
  – De a kölyökshindyket megverhettem volna, a kisnoirokat meg nem lehet – világított rá Françoise egy egészen új szempontra.

Aztán kiszáguldottak a reptérre és összeszedték a többi egeret. Vanessa a nyakukba ugrott, végigcsókolta őket, Nimbyt is, Nimbyt is, Nimbyt is. Majd beugráltak az autóba és irány Vitry. Már ott voltak, amikor megszólalt a telefon; a Cirrus Françoise-hoz kapcsolta.
  – Dorville. Merre vagytok?
  – Merre is… – a kislány egy utcatáblát keresett, de a széles főúton persze egyet se talált.
  – Rouget de Lisle – segített Tom.
  – Rouge de Lille! – közvetítette a zseb gondolkodás nélkül.
  – A himnusz szerzője – vakkant bele Kissy, hogy el tudja fojtani a nevetést.
  – Mi is azon megyünk délnek.
  – Mi északnak! Várj csak… balról egy pizzéria, jobbról egy patika és… mintha arabul lett volna kiírva valami.
  Egy pillanat múlva kereszteződéshez értek, Tom megállt a pirosnál.
  – Most vagyunk az 1918. november 11-e utcánál.
  – 1948. november 21-e utca! – süvítette a telefonba Françoise, az egerek pedig egymásra borultak nevettükben.
  – Az jó, én is mindjárt ott vagyok – derült a hadnagy is. – Be tudtok fordulni jobbra?
  – Persze – felelte Tom jó hangosan, és kirakta az indexet –, ez kanyarodósáv is.
  – Oké. Hogy néztek ki?
  – Én barna vagyok – cincogta Françoise ártatlanul –, nagy kerek fülem van, szép a szemem és a mosolyom, és még szabad vagyok!
  A kocsi oldalai megremegtek.
  – Ez csodálatos. Majd randizunk, de ha nem mondod meg, hogy milyen a kocsitok, az a nyomozati eljárás akadályozása.
  A kocsi falai vitézül állták az egerek hahotáját.
  – Fehér Ford mikrobusz. Miért, mi jár az akadályozásért?
  – Ha elég csinos vagy, majd megegyezünk. Már látlak benneteket, forduljatok jobbra a Camille Blanc-ra, az utolsó ház lesz.
  – Az klassz – mondta Tom –, csak ez a másik irányban egyirányú.
  – Ja igen. Akkor kerülni kell. Bocs, elfelejtettem.
  Befordultak tehát balra, aztán jobbra. Keskeny lakótelepi utcán haladtak, mindkét oldalról parkoló autók sorfala állt. Jobbról üzletsor, balról játszótér. A következő sarkon megint jobbra. Mindenfelé, amíg a szem ellátott, fehér, vigasztalan bérkaszárnyák emelkedtek, és rengeteg autó parkolt mindenhol.
  – Hát amíg itt helyet találunk… – dörmögte Tom.
  Befordult jobbra, egy hosszú, alacsony iskolaépület és egy négyemeletes lakóház közé.
  – Forduljatok be az épület előtti parkolóba – mondta Pierre.
  – Ott sorompó van – felelte Tom, de lassított.
  – Majd fölnyitjuk.
  Tom bekecmergett a parkolóba, s ahogy megállt, Pi már kint is volt és ment a sorompóhoz. Ahogy fölemelte, egy arra járó afrikai férfinak megakadt rajta a szeme.
  – Hé, állj csak meg azzal a szekérrel, pajtás! Ez lezárt parkoló, ide nem jöhet akárki. Te nem ide tartozol.
  Hálistennek, gondolta Kissy, és nyilván Pi is, de nem mondta ki.
  – Mégis be fogunk jönni – felelte ehelyett barátságosan, és intett Tomnak, hogy mehet. Áthaladtak a sorompón. Kissy megfordult, s a hátuk mögött észrevett egy jelzés nélküli piros Volkswagent, amiből kihajolt valaki és mondott valamit az afrikainak. Nyilván azt a szót, amitől megnyílnak az ajtók és bezárulnak a szívek. „Rendőrség.”
  A kerítésnek ezen az oldalán már volt hely bőven. Tom leparkolt, s ők kiugráltak a kocsiból. A piros VW beállt melléjük.
  S már jött is az afrikai szapora léptekkel.
  – Hé, várjunk csak! Ez itt egy halom gyerek, azt akarod bemesélni nekem, hogy ezek is rendőrök? – Egy kék zakós fiatalemberhez beszélt, aki a piros kocsi jobb oldaláról szállt ki. – Mutatnál valami jelvényt?
  A kék zakós elővette az igazolványát. Közben a volán mögül kiszállt Pierre, lezárta a kocsit és csatlakozott hozzájuk.
  – A gyerekek velünk vannak – közölte a kék zakós. – Egy bűntény szemtanúi. Házkutatást tartunk egy lakásban. Megmutassam a parancsot?
  – Kit érdekel? Tőlem ott tartasz házkutatást, ahol akarsz. Majd rajta lesz a szemem a kocsikon. Nem mintha érdekelne, csak nem akarok balhét.
  – Ez kedves tőled, kösz – mondta a kék zakós, azzal odalépett hozzájuk. – Guy Peuvrel.
  Az egerek is elcincogták a nevüket.
  – Csak ketten vagytok? – kérdezte Vanessa.
  – De ti annál többen – felelte Pierre. – No, melyik volt az a vékony hangú a telefonban?
  Françoise előlépett.
  – Nem biztos ám, hogy randizom veled – közölte fensőbbségesen a megrökönyödött rendőrrel. – Az én szimpátiámat ki kell érdemelni.

A shindy a másodikon lakott. Lift nem volt, a ház csak négyemeletes volt, de az egerek fürgén fölszaladtak a lépcsőn. Pierre először is ellenőrizte, hogy az ajtón a rendőrségi pecsét sértetlen, aztán kinyitotta a táskáját, kivett egy füzetet, beleírt valamit, aláírta.
  – És most halljam mindenkinek a nevét, de a rendes anyakönyvit. Mindenkit be kell írnom a könyvbe.
  Az egerek azonnal megmondták a nevüket – egyszerre. Kis fejvakarás, aztán a hadnagy rámutatott Kissyre, aki éppen mellette állt.
  – Akkor te mondod mindenki nevét, ők pedig nem cincognak.
  – Antoine Blanchard – sorolta Kissy szófogadóan –, Françoise Chandeau, Françoise Chaton, Angélique Clément, Nicole D’Aubisson, Vanessa D’Aubisson, Jennifer G. H. Ford, Thomas Ford, Pierre Jourdain, Martin Rochefort, Chantal Vaillant, valamint távközléssel Elke Schneider.
  A hadnagy leírta a neveket, megszemlélte Elkét a telefon képernyőjén, aztán megint a névsorra nézett.
  – Hé, ez családnév szerint ábécébe van rendezve.
  Kissy büszkén fölszegte fejét.
  – Közönséges bubblesort algoritmus. Majd odaadom a forráskódot.
  A két rendőr aláírta a füzetet, aztán Pierre elővett egy lepecsételt borítékot, felnyitotta és kivett egy kulcsot.
  – A szabályok egyszerűek – közölte, amíg kinyitotta az ajtót. – Mindent szépen vissza kell tenni oda, ahol volt. Ha bármit találtok, ami bizonyíték lehet, azt először is le kell fényképezni… bár most nemigen hiszem, hogy ilyesmi akadhat. Amit mi keresünk, az egy információ.
  Bementek. Állott volt a levegő, itt nyilván nem szellőztettek, amióta a shindy előzetes letartóztatásban volt.
  – Nem fog ártani, ha kinyitjuk az ablakokat – kezdte Pierre, de ahogy lépett egyet, az előszobát betöltötte Françoise sikítása. A csapat felbolydult, mindenki a veszély forrását kereste, aztán követték a zseb tekintetét, és meglátták a tányérkákat az előszoba sarkában. Ennivaló és víz.
  – Úristen! – csattant föl Vanessa. – Macskája van!
  – Hagyjátok abba – nyögte a hadnagy. – A hely veszélytelen…
  – De hülye vagy! – vágta oda a mikró. – Az az állat tíz napja nem kapott…
  Elhallgatott. Kissy is úgy nézett már körül egy ideje, hogy bárhol megláthatja a macska tetemét, de alighanem egyszerre tudatosult bennük, hogy a tányérkák nem üresek. Legalábbis macskakaja van ott, a vizet Kissy nem figyelte.
  – Nyugi – emelte föl a kezét Guy. – A macskát magához vette egy szomszéd. Nem pecsételünk le lakást úgy, hogy állatot hagynánk benne.
  Pierre fújt egyet.
  – Jézusom… szóval nem a macskától ijedtetek meg, hanem őérte aggódtatok… egér létetekre… már látom, hogy nem lesz ez könnyű.
  – Nem félünk semmiféle macskától – jelentette ki Françoise. – És nem is kívánunk végezni velük. Azért vannak az egérlyukak, hogy vérontás nélkül is megoldhassuk a konfliktust.
  Nevettek és bementek a nappaliba. Kicsi, de szépen berendezett szoba volt. A shindy nem lehetett jómódú, de volt ízlése és tudta, mire költse a pénzét. A két hosszanti fal nagy részét könyvespolcok foglalták el, egy-egy ruhásszekrénnyel és tévéasztallal megszakítva. Középen ülőgarnitúra, s ezzel be is telt a szoba.
  Guy átvágott rajta és kinyitotta az ablakot, aztán visszajött és kiment. – Kinyitom a túloldalon is, hogy átszellőzzön a lakás.
  – Jó – mondta Pierre. – Hát, kérem, hozzá lehet kezdeni. Bárhol.
  Az egerek szétszéledtek, nézelődni kezdtek. Kissy szemügyre vett egypár könyvet. Modern regények. Történelmi regények. Hm. Erotikus regények… nyilván nem gyerekekről… megint erotikus regények… képes magazinok, hetilapok, történelmi regények, pár szakácskönyv. Közben Nimby bement középre és az asztalon felállította a két netbookot. A sajátjukról Elke vigyorgott rájuk, a shindyén elindította a levelezőprogramot, hogy ha lesz jelszótippjük, nyomban kipróbálhassák.
  – Mit dolgozik az emberünk voltaképpen? – kérdezte Vanessa.
  – Főpincér – felelte Pierre. – Illetve január elsejétől nincs munkája.
  – Akkor miből éli magát? – szólalt meg Elke, akit a rendőr megszemlélt a képernyőn, mielőtt válaszolt. Lassan tagolta a szavakat.
  – Nyilván vannak tartalékai, esetleg eladott valamit. Nem merült föl gyanú, hogy bűncselekményt követett volna el. Érted?
  – Persze! Értek én mindent, csak csinálok sok nyelvtani hibákat beszéléskor. Mert rengetegeset dumálok, és nem elég idő gondolkodjam, hogyan kell mondjamni jól. Érted? – kérdezte ugyanazzal a hangsúllyal, mint a férfi. Az nevetett és bólintott.
  – Ich kann ein wenig deutsch – mondta.
  – Én többet, pedig mennyivel kicsiebb vagyok – vágta rá Elke büszkén.

– Főpincér – mondta tűnődve Vanessa, és belelapozott egy szakácskönyvbe. – Ételnevek? Lehet esetleg egy ételnév a jelszó. Vinaigrette mártás vagy narancsos kacsa.
  Nimby az asztalhoz lépett és kipróbálta mindkét példát.
  – Ezek nem jók, de az ötlet klassz. Fölírom egy listába, és kapsz érte puszit.
  Kissy eltűnődött, ahogy Vanessa átvette a puszit. Sejtette, mi lesz, ha a többiek is mondanak ötleteket. A lányokéi mind jók lesznek, amikért jár a puszi.
  – Meg kell nézni az étlapot – mondta Françoise –, hogy miket adnak ott, ahol a shindy dolgozott. Azokat választhatta.
  – Ez jó – mondta Nimby. – Te is kapsz egy puszit.
  Kissy sóhajtott. Ezzel a látnoki képességgel már rég milliomos lenne szerencsejátékból.
  – Majd megszerezzük az étlapot – mondta Guy. – De akkor mondok egy ötletet én is: a munkatársak névsora.
  Nimby kétkedően bandzsított rá.
  – Úgy érted, hogy a zamatos képeket a százkilós mexikói szakács neve mögé rejtette volna?
  – Miért, nem jó álca?
  – Hát… – Nimby matatott valamit a telefonján – én felírom, hogy ki ne maradjon semmi, de ez gyenge ötlet, tábornokom. Ezért nem jár puszi.
  Blackjack, határozta el Kissy.
  – A környékbeli gyerekek névsora – mondta Vanessa. – Valamelyik megtetszhetett neki, és a keresztnevét vagy a teljes nevét fölhasználhatta. Esetleg több gyerekét egymás után, hogy a jelszó hosszabb legyen.
  – Ez oké – mondta Pierre, mialatt a mikró átvett egy sor jutalompuszit –, de még ha meg is szerezzük ezeket az adatokat, ki fogja mindet bepötyögni a programba?
  – Egy másik program – felelte Nimby. – Ti csak szállítsátok a listát, én megírom a programot, ami kipróbálja az összes variációt.
  – Lehet ilyet írni?
  – Persze – felelték kórusban az egerek.
  Igen, Nimby pillanatok alatt megírt olyan programokat, amik gombnyomásokat, szövegeket küldenek programoknak. Sőt ezt Kissy is meg tudta csinálni, mert Nimby neki is megmutatta, hogy kell, igazán egyszerű, csak néhány programsor. Nimby telerakta a gépeket ilyen ügyes automatizmusokkal.

– Lehet egy mondat valamelyik kedvenc regényéből – töprengett Vanessa.
  – Csakhogy vannak itt százával – felelte Guy. – És mindegyikben elég sok mondat akad.
  – Az nem baj – pillantott föl Nimby egy könyvből. – A gépnek odaadjuk a könyvek teljes szövegét, fölbontja mondatokra, kipróbálja. Csak meg kell szerezni a szöveget digitális formában. Meg persze kell egy lista, hogy melyik könyvekről van szó. Időbe telik, de megoldható.
  – Igen? Mennyi időbe? – kérdezte Pierre kétkedve.
  – Hát… hadd lám csak… – Nimby elkezdte számolni a könyveket az egyik polcon, ötösével. – Öt, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt… meg ez a kettő az huszonhét, mondjuk harminc. Ilyen polcból van – számolni kezdte a polcokat – négy, nyolc, tizenkettő, tizenhat, tizenkilenc, kettő a tévé fölött, huszonegy. Van tehát körülbelül hatszáz könyve. Nem is sok. Vegyünk egyet átlagosan háromszáz oldalnak, mert vastag kötetet nem sokat látok… mondjuk, hogy percenként három oldalpárt lehet beszkennelni, az ötven perc egy könyvre. A szövegfelismerést a gépek megcsinálják, de bizony oldalanként öt percbe is telhet az ellenőrzés, a felismerési hibák kijavítása. Tehát egy könyv mondjuk ezerhatszáz perc emberi munka. Hatszáz könyvre az mennyi, Kissy?
  Kissy sóhajtott.
  – Tizenhatezer óra, vagyis kilenc hónap.
  – No lám csak. És most képzeljétek el, hogy csak tíz alkalmazottat veszünk föl erre a munkára. Egy hónap se kellene és meglennének.
  – Értem – mondta Pierre. – Arra nem gondoltam, hogy embereket vennétek föl.
  – Van elég dolgunk – felelte Niala –, és telik rá, hogy kifizessünk egy ilyen munkát. De azt hiszem, a könyvek nagy részét Nimby meg tudja szerezni a netről készen.
  – Könnyen meglehet – bólintott a fiú, és az ajtóban hagyott hátizsákhoz ment. Kivett néhány fényképezőgépet. – Oké, egérkék, lássunk munkához. Kell a könyvek címjegyzéke. Mindenki válasszon egy polcot és kezdje végigfotózni a könyveket. Kell a címlap, olvashatóan, és a belsejéből az ISBN-szám. Ezekkel tudunk keresni rájuk, és ellenőrizni, hogy a megfelelő kiadásokat találtuk-e.
  – Egy pillanat – emelte föl a kezét Pierre. – Miért nem ezeket használjátok, itt ni?
  Nimby a polcra nézett, aztán vissza a hadnagyra.
  – Úgy érted, hogy rakjuk dobozba a könyveket, szkenneljük be őket, aztán cipeljük vissza?
  – Igen. Miért akarod keresgélni őket, ha már úgyis megvannak itt?
  A mikró bólintott.
  – Értelek. Aha… oké, tábornokom. Ha el szabad vinni őket…
  – Ne szólíts tábornoknak. Az emberünknek most aligha kellenek. Csak persze vissza kell őket hozni. Sajnos a leltárazást nem ússzuk meg, de még így is egyszerűbb, mint százfelől összeszedni a könyveket.
  Az egerek gyors haditanácsot tartottak.
  – Meg tudjuk csinálni – mondta Nimby. – Toborozni kell pár embert, betanítani őket, megszervezni, nem nagy dolog.
  – Mennyit fizetjük egy könyvre munkának? – kérdezte Elke.
  – Majd kitaláljuk – felelte Niala. – Jól van, csináljuk meg.
  Kissy bólogatott. És a többiek is. Az alapítvány bedigitalizálja a shindy házikönyvtárát!

A könyveket most azonnal elviszik. Ezt is hamar eldöntötték. Semmi kedvük nem volt külön ezért visszajönni. Guy elment és hozott egy gombolyag zsineget, mert azt könnyebben talált, mint dobozokat; addig ők elkezdték a leltárkészítést, polconként, sorban, hogy mindent ugyanoda tehessenek vissza. Ne legyen a shindynek oka panaszra. Lefotóztak minden egyes polcot, aztán felírták a könyvek adatait és magukat a könyveket is lefotózták. Tizenketten voltak a feladatra, hamar végeztek. Aztán Guy szép sorban leszedte őket a polcról és kis csomagokat kötözött belőlük. Mindegyikre rákötött egy cédulát a polc sorszámával, mert beszámozták őket.
  – Szerintem nem kellene minden könyvet megcsinálni – mondta Tom, aki egy könyvoszlopot tartott, amíg a rendőr masnit kötött a tetejére.
  – Persze hogy nem – értett egyet Vanessa. – Ahogy egy elkészül, máris odaadjuk a szöveget a programnak. Ha megtaláljuk a jelmondatot, az egészet lefújjuk.
  – Nemcsak így értettem. A kedvenceivel kellene kezdeni.
  – De nem tudjuk, mik azok.
  – Hát ez például biztosan – mondta a taxis, és levett a polcról egy könyvet. Nabokov: Lolita.
  – Né csak – mondta Kissy sötéten, és érezte, ahogy a halántéka fölött, kétoldalt apró szarvacskák bújnak elő, éppen a füle tövében. Ugyanekkor a farkincája vége nyílheggyé alakult, puha tappancsain pedig paták nőttek. A shindy még nagyon meg fogja bánni, hogy megvette ezt a könyvet. Ő személyesen fogja kevergetni a szurkos üstjét.
  – Á – felelte Nimby –, nehogy azt hidd, hogy ez olyan nagyon disznó könyv. Szakmai érdeklődésből átlapoztam a könyvtárban. A főszereplő tényleg pedofil, de a könyv legelsősorban elképesztően unalmas.
  Kissy egy sóhajjal visszaváltozott kisördögből kisegérré.

Az összecsomagolt könyveket Guy kihordta az előszobába, ők pedig vizsgálódtak tovább. Nem sok érdekeset találtak; ami azt illeti, nem is nagyon volt hol, hiszen az egész lakás nem állt többől a nappalinál, egy még apróbb hálószobánál, a konyhánál és a fürdőszobánál. Az előszobában apró beépített szekrény, néhány ruhadarabbal. A rendőrök már megnézték a zsebeiket. A hálószobai éjjeliszekrény fiókjában még egy zacskó kék tabletta, aminek láttán Nimby megjegyezte, hogy nem lepődik meg, ha órákba telik majd letölteni a shindy postáját.
  – No miért? – kérdezte Vanessa.
  – Mert akinek ennyi Viagrája van, az alighanem a neten vette. A zugpatikák több millió tonnát adnak el. Viszont zsákszámra öntik aztán a spamet az ember postaládájába.
  – Vagy úgy. Hát majd nem veszek tőlük Viagrát.
  Nem is lenne rá szükségetek, gondolta Kissy. Egy ilyen pasinak, mint Nimby, sose kellene. Ez majd hatvanévesen is fél kézzel meghajlítja a vasat, átugorja a kétméteres kerítést, egy rúgással leterít egy bivalyt, és huszonnégy órás gyönyörben részesíti kedvesét. És mindezt egyszerre!
  – Nicsak – mondta Chantal, belekukucskálva az éjjeliszekrénybe.
  – Találtál valamit? – kérdezte Kissy.
  – Nem. Éppen ez az: hogy mi az, amit nem találtam. Itt ez a rengeteg Viagra, pornólap, meg az a fehér por, de gumi egy szál se.
  – Azokat az autója kerekein tartja – vágta rá Françoise nagy, ártatlan szemekkel. Nevettek.
  – Biztos magával hordja – mondta Vanessa azzal a vérszomjas arcával –, ha elkapna valahol egy gyereket…
  – Nem találtunk nála – felelte Kissy. – Nem híve a biztonságos szexnek. Ellenkezőleg: a veszélyeset kedveli. Legutóbb például több késszúrást és rúgást kapott, és hátba is lőttem.
  – Elég baj az – sóhajtott Vanessa –, de hát azért van egész klubra való belőlük, hogy nekünk is jusson.

A shindy könyvtáráról készített leltárhoz csatoltak egy elismervényt, amit persze csak Angélique, Tom és Pi írhatott alá, a többiek aláírásával a rendőrség nem tudna mit kezdeni. Aztán lecipelték a könyveket és berakodták a mikrobusz ládájába meg a Volkswagen csomagtartójába. A ládában nagyrészt kempingfelszerelés volt, szerszámok, konzervek, néhány ásványvizes palack meg a Szárnyacska, de azért akadt némi hely a könyveknek.
  Franconville-be vitték az egészet, mert mostanában többet akartak ott lenni, és Tom amúgy is látni kívánja már a taxiját. Mindent leraktak a teraszon, ahol egykor Mohi holmija volt. A rendőrök sok sikert kívántak és elmentek. Tom az egyik motorbiciklivel ment ki a műhelybe, ők pedig cincogni kezdtek. Kicsomagoltak, besurrantak az éléskamrába és fölmérték a készleteket, illetve hozzáláttak elkészíteni a Lolita digitális változatát. Nimby azt mondta, a feldolgozóprogram pillanatok műve lesz.
  – Nem boszorkányság. Vesszük a dokumentumot, beolvassuk a szöveget, a mondatvégi írásjeleknél elvágjuk. Megnyitjuk a leveleket, és a jelszókérő ablakba szép sorban beleeregetjük a szövegből kitermelt mondatokat. Mindegyik után megnézzük, hogy mit kaptunk, és ha rossz, megyünk tovább.
  Nimby egy elég gyors gépet választott, ami persze szintén rajta volt a Jerry-hálózaton, így a programba beletehetett két Cirrus-függvényhívást is. Az egyik úgynevezett passzív függvény, úgy hívták, whatamIdoing, mert Nimby előszeretettel használt angol neveket. A program minden századik próbálkozás után meghívja ezt a függvényt, ami tárolja az adatokat a Cirrus rendszerváltozói között: a könyv sorszáma a listában, a címe, a legutóbbi mondat szövege és pozíciója a könyvön belül, és az időpont. Ezeket innentől a hálózat bármelyik gépén meg lehet nézni, és megtudják, hol tart éppen a program.
  A másik függvényt akkor hívja meg a program, ha megtalálja a jelszót. Ez aktív függvény, mert azonnal beindítja a Cirrus riasztórendszerét. A neve customalert, és arra lett beállítva, hogy küldje el a mondatot, a szerző nevét és a mű címét azonnali SMS-ben.

A döntés előbb lett meg, mint a vacsora; Kissy ezúttal a műszaki csoportban volt, és részt vett a meghozatalában. Nem szkennelnek: fényképeznek. A könyv méretétől függően legalább fél perc, de esetleg egy egész, amíg a szkenner elkészül egy oldalpárral és újrainicializálja magát. Ez túl sok ahhoz, hogy az ember ott álljon fölötte és várja, hogy mikor lapozhat; ha viszont a szkenner jelzését látva nyúl csak oda, az további időveszteség. Márpedig az idő itt kritikus körülmény. Shindyt akarnak fogni.
  Tehát fotóznak. Negyedóra alatt kialakult, hogy mi kell hozzá. Egy ősöreg éjjeliszekrényre ferde deszkalapot állítottak, hátul egy másik deszka támasztotta. Ezeket rászögelték. A fényképezőgép állványon állt, stabilan rögzítve, hogy az se mozogjon. Mellette állt egy régi ruhafogas, arra erősítették a lámpát, százas égővel, ebből a közelségből olyan fényt árasztott, mint egy atombomba. A könyvet a ferde deszkára támasztották, mögötte állt egy napszemüveges kisegér, és kétoldalt fogta kézzel. Minden egyéb rögzítés fölösleges időveszteség lett volna. A fényképezőgépet egy másik napszemüveges kisegér kezelte, aki néhány másodpercenként kattintott egyet. Jennifer volt az első fotós, Niala pedig a lapozó. Eleinte úgy tíz másodpercenként lapoztak, aztán úgy belejöttek, hogy tíz perc alatt elkészültek a háromszázhúsz oldalas könyvvel. Százhatvan fotó hatszáz másodperc alatt, az kevesebb mint négy másodperces átlag. Csak arra ügyeltek, hogy meg ne sérüljön a könyv.
  Aztán Nimby átadta a képanyagot a szövegfelismerő programnak, és elmentek vacsorázni.

– Ezt az egyet kijavíthatjuk mi magunk – mondta Nimby, kiválasztva egy szendvicset. – Harminckét oldal jut mindenkire.
  – Mit kell rajta kijavítani? – kérdezte Françoise.
  – A szövegfelismerés sosem tökéletes. Elég egy apró folt a papíron, és a program azt hiszi, hogy az egy pont. Akkor pedig a jelszókeresőnk ott elvágja a mondatot, és máris hibás szöveggel próbálkozik.
  – És hol kerestek embert a többire? – kérdezte Yves bácsi; Tom elmesélte neki, mi történt a shindy lakásán.
  – Például a sulinkban – Martin arcán látszott, hogy ezt ebben a pillanatban találta ki. – Mindenki ismer olyan srácokat, akiknek jól jönne egy kis keresetkiegészítés.
  – Solange-zsal is beszélhetnénk – tette hozzá Niala.
  – És mit fizettek érte? – kérdezte Tom. – Kitaláltátok már?
  – Az a bibi a dologban – mondta Nimby –, hogy elég jó munkát kell itt végezni. Ha pont abban a mondatban hagynak benne egy felismerési hibát, akkor buktuk az egészet, nem fogjuk megtalálni.
  – A jó munka drága dolog – mondta Yves bácsi.
  – Van az alapítványnak elég pénze – vont vállat Vanessa, és töltött magának a narancsléből. – Legyen mondjuk egy százas.
  Kérdőjelek felhője rajzott az asztalok fölött; Kissy tisztán látta őket. Az ő fejéből is kiröppent néhány.
  – Hát kötetenként.
  – Az hatvanezer euró! – döbbent meg Tom.
  – Nem biztos. Mert ha mondjuk a tizedik kötetnél pont megtaláljuk a jelszót, akkor a világért se csináltatjuk meg mind a hatszázat.
  Tom elgondolkodott egy másodpercig… kettőig… két egész egy tized…
  – Mennyi idő alatt lehet ezt megtanulni?
  – Öt perc – legyintett Vanessa.
  – És mennyi idő alatt készülhet el az ember egy kötettel?
  – Te forralsz valamit – állapította meg a kislány válasz helyett.
  – Forralok – bólintott a nagy kék macska. – Annyi mindent kellene kicserélni a kocsiban, hogy nem éri meg. Új kocsit kell vennem, de nincs pénzem rá.
  – Tudod, hogy számíthatsz ránk – mondta Vanessa olyan tapintatosan, hogy Kissynek nyitva maradt a szája. Azt hitte, ezt csak Niala tudja ilyen diplomatikusan előadni. De lám, a mikró ezt is eltanulta. Meg persze azt is, hogy nem konzultál a nővérével, mielőtt ilyen ajánlatot tesz. Nagyobb összegekről is döntenek önállóan, amikor például éttermet vesznek.
  Tom nem felelt, csak ránézett. Ha lehet, Kissynek még nagyobbra nyílt a szája. Ezek ketten éppúgy megértették egymást egy pillantásból, mint a…
  Martin gyengéden megfogta az orrát és az állát, s összenyomta. Kissy szája becsukódott.
  …mint a nővérével. Persze Tom is egyike Vanessa rengeteg pótszülőjének, már a túra óta. Régesrég nem lehet őket megszámolni. Vonzza őket, mint sajtdarab a…
  – Akkor jó – mondta a kislány halkan. Kissy egy pillanatra azt hitte, hogy ő ábrándozott el már megint, azért nem hallotta Tom szavait. De nem. A férfi egy szót se szólt. Vanessa egyszerűen kiolvasta a gondolatait. Az ilyesmi igazán nem jelent neki nehézséget.

Vacsora után Tom hazament, de reggel visszajött, megtanulta, hogy kell szöveget javítani, és hozzálátott. Végül is a technikai része nem több, mint egyszerű szövegszerkesztés, azzal pedig már elboldogult. A trükk ott van, hogy észre kell venni a felismerési hibákat. Nimby szerint Tomnak megvan az az előnye, hogy nem a francia az anyanyelve. Idegen nyelvet az ember sokkal nagyobb odafigyeléssel tanul. Rendszeresen látja a neten, hogy angol anyanyelvű emberek nem tudják a különbséget its és it’s között, receive helyett recieve-et írnak, és hasonlókat. Neki, Nimbynek ez nem probléma, mert az angolt idegen nyelvként tanulta. Hát Tom meg a franciával van így.
  Egyelőre nem fotóztak több könyvet. Tom azt mondta, szerinte a Lolita lesz a nyerő. Tom telepatikus kapcsolatban áll Vanessával, vagy legalábbis a kislány ki tudja olvasni az ő gondolatait. Vanessának pedig mindig igaza van. Tehát több könyvre nem is lesz szükség, eleve el se kellett volna cipelni őket.
  – Mintha élnétek, egérkék! – csattant a vezényszó, és Kissy megpróbált még gyorsabban ellépni Chantal rúgása elől, miközben már fordul is vissza, hogy tenyéréllel lecsapva lemetsszen egy darabot barátnőjéből. Már tervezte, hogyan süti meg olajban, de az ütés csak az üres levegőt érte. Kissy pislogott, nem értette, hova lett Chantal, amikor balról egy lábfejet pillantott meg a hasa felé közeledni. Elfordult jobbra, lépett egyet, s a lábfej elsüvített mellette.
  – Hé, ti ott, a nagy fülekkel! Most táncoltok vagy verekedtek?!
  Kissy vigyorgott, megpördült és rúgott, nem mintha lett volna már ideje megnézni, hogy hol van Chantal, de úgyis ott van, ő mindig tudja, hol van az ellenfele.
  Kivéve most. Chantal a megfelelő irányban volt, de egy jó méterrel távolabb, és köztük volt Françoise, aki Nimbyvel viaskodva éppen hátralépett. Kissy nem is tudta, hol találta el a rúgás. A kislány majdnem elrepült, bukfencezett egyet és fekve maradt.
  Mindenki megdermedt a teremben. Kissy azonnal odaugrott, majdnem összeütköztek Vanessával, ahogy a kislány fölé hajoltak.
  – Jézusom, Françoise! – egy pillanatig sérülést keresett rajta. – Fran…
  Hirtelen valami követhetetlenül gyors mozgás kezdődött az orra előtt, valami hátralökte, és amikor kitisztult a kép, Françoise a hátára fektetett Vanessa hasán térdelt.
  – Nem voltál résen, egérke!
  Kissy a derekához nyúlt, de hát edzésre nem hoznak magukkal fegyvert. Akkor puszta kézzel tépi szét a zsebegeret.
  – Ügyes voltál – ismerte el Vanessa mosolyogva. – Ti meg mit bámultok? Ezerszer elmondtam már, hogy csak tisztességtelen eszközökkel nyerhetünk. Françoise a legkisebb, ezt neki kell tudni a legjobban. Tisztességtelenül harcolt és nyert. Most láthatjátok, mire képes a csalás és a hazugság. Dupla adag jutalomsajtot kapsz, zsebike.
  – Kell is az egérpecsenyéhez! – vágta rá Françoise, továbbra is szorosan tartva a mikró karjait. – Olajat hozzatok, egérsütő serpenyőt, borsot, a töltelékhez reszelt saj…
  Vanessa ekkor fölemelte a lábát, és a kislányt a combja közé szorította. Aztán egy kicsit kiegyenesítette a derekát, és fölemelte legyőzőjét.
  – Kihagytad a sót, egérke – mondta rosszallóan.
  – A sajtban úgyis van – nyelvelt Françoise.
  – Verekszik még valaki?
  A zseb körülnézett.
  – Nem. Minket bámulnak. Jól rájuk hoztam a frászt, amikor döglött egérnek tettettem magam. Legközelebb nyávogni fogok.

Kissy tett még egy kis öntetet a salátára, gombszerű orrocskájával megszimatolta és bólintott. Rendben van. Ezt a salátát most ő csinálta egyedül, Vanessa nem is ellenőrizte. Kár, hogy Isabelle néni nincsen itt, tetszene neki. Van benne mindenféle zöldség, tojás, hal: igazi délfrancia saláta.
  – Asztalhoz, egérkék! – szólt bele Niala a netbookba, ami összekötötte őket a nappalival és Elkével. – Szóljatok a nagy kék macskának is. Ez nem gyakorlat!
  Kissy nevetett és megrakta a zsúrkocsit a salátástálakkal. Vanessa rátette a krumplit, Niala a csirkét, Chantal az evőeszközt és egyéb apróságokat. Elindultak, négyen véve körül a kocsit, hiszen a társaik ennivalóját meg kell védelmezniük. Akkor is, ha Ködöcskét idejében kiküldték játszani.
  De arra nem számítottak, hogy tényleg meg kell majd védeniük az ennivalót. Pár lépés után a kocsi hirtelen megbillent. Kissy mint a villám kapta el a megcsúszó tálakat, de már ott volt a társai keze is.
  – Hé!
  – Mi van?!
  – Mi ez?!
  – Vigyázzatok…
  Egyszerre cincogtak mind, és a kerékre pislogtak.
  Vanessa elkurjantotta magát. – Hé, egérkék! Ide gyorsan! Három zászlóalj a konyhaajtóba!
  Egy pillanat múlva egerek tucatjai nőttek ki a földből. Pi emelte meg a kocsit, Martin pedig a helyére igazította a kereket. Ezalatt a lányok és Nimby már el is indultak a holmival gyalog. Kissy is fölkapott egy tálat és követte őket.
  – Kerékficam – mondta Nimby az ebédlőben. – Valószínűleg be kell gipszelni. Este megvizsgáljuk.
  – Majd veszünk új zsúrkocsit, Nimby doktor – mondta Françoise.
  – Mi a csodának? – kérdezte a doktor. – Ez a kocsi még tízéves sincs. Apa egykettőre rendbe hozza.
  – Azt hittem, bevisszük a kerékkórházba.
  Nimby a zsebre vigyorgott.
  – Apa az. Autószerelő, nemde?
  – Tényleg…
  – Hi, daddy – mondta mellettük Jennifer. – Épp indultam volna szólni neked.
  Tom megdörzsölte a szemét és dünnyögött valamit angolul.
  – Hogy boldogulsz? – kérdezte Kissy.
  – Megyeget – dörmögte Tom kedvetlenül. De azért később, néhány falat után már beszédesebb lett. Azt mondta, neki nagyon szokatlan ez a munka, sokkal fárasztóbb, mint az autóvezetés. De halad vele. Körülbelül egy percbe telik egy oldal.
  Kissy döbbenten nézett rá.
  – De hisz már három órája csinálod…
  A taxis bólintott.
  – Vagyis több mint a fele kész?
  A taxis megint bólintott. Lenyelte a falatot és azt mondta:
  – Úgy számoltam, hogy naponta egy könyvvel mindenképpen el akarok készülni. Különben semmi értelme.
  Kissy Vanessára nézett, aki nyugodtan ette a krumplit. Ő állapodott meg Tommal, egyetlen szempillantással. Hogy miben, azt csak ők tudták. Nyilván nem abban, hogy Tom csinálja meg az összes könyvüket; naponta egy darabbal kicsit soká tartana. De ha Vanessa tényleg egy százast fizet Tomnak darabonként, az háromezer egy hónapban. Az már valami. Csak rengeteget kell dolgozni érte. Nem mindegyik könyv háromszáz oldalas.

Az egerek szomorúan ültek a gépteremben, és lelki szemeik előtt shindyk vonultak hosszú sorokban – szabadlábon, elérhetetlenül.
  – No, ne törjetek le – mondta Niala. – Majd csak meglesz az a jelszó. Gyertek, fotózzunk valami mást.
  Amikor Tom elkészült a könyvvel, Nimby lefuttatta a programot, és kiderült, hogy egyik mondata sem a jelszó. Egy-egy mondat ellenőrzéséhez kellett vagy egy másodperc, és hétezer mondatnál is több volt a regényben, de Nimby fölosztotta a feladatot több gép között, így hamar végeztek. És nem volt benne.
  Kissy lekonyult fülekkel bámulta a gépterem végében álló nagy vitrines szekrényt. Az üveg mögött régi számítógépek feküdtek, a hetvenes-nyolcvanas évekből, Nimby gyűjteménye, vagy féltucat. Meg zsebszámológépek, fordítógépek, mindenféle elektronikus kütyü, egyik öregebb, mint a másik, de mind működőképes. Mögöttük régi szakkönyvek, -folyóiratok, özönvíz előtti lemezek, még lyukkártyák is. Ez az egész mindenség együttvéve alighanem kevesebbet tud, mint egyetlen mai gép. De nem mindegy? A Jerry-hálózatnak húsznál is több gépe van, és egyik se tudja megmondani, hogy mi a shindy jelszava.
  Átmentek a teraszra és kiválasztottak egy könyvet, most már találomra. Jennifer és Tom hozzálátott befényképezni, a fiúk pedig új fotóállványt készíteni. Vanessa azt mondta, jobb lenne a fényképezést maguknak csinálni, nem kellene a könyveket kiadni a kezükből. Valaki elhagyja, leönti kávéval, aztán magyarázkodhatnak.
  Csakhamar két fotós pár dolgozott a teraszon, aztán már három. A terem késő estig fényárban úszott. Vanessa még délután beszélt Solange-zsal, aki még sose csinált ilyet, de érdekelte a dolog. Holnap eljön és megnézi. Esetleg be tudja szervezni néhány barátját is.
  Kissy is részt vett a fotózásban, de az esze máshol járt. Az volt az érzése, hogy a jelszó nem ezekben a könyvekben van. Elsőre jó ötletnek tűnt, de mégsem. Meg kellene próbálni a shindy fejével gondolkodni. Ha ő egy középkorú főpincér lenne, aki gyereklányokra bukik, mit választana jelszónak?

Vasárnap tíz órakor megjött Solange és elkezdett ismerkedni a feladattal. Vanessa lett a tanára. Tom már nyolckor ott volt, megkérdezte, mikor jöhet, és leült könyvet javítani. Negyed tizenegykor Vanessa belépett a nappaliba és azt mondta, Solange érti a feladatot és megpróbálja, aztán a suliban majd toboroz embereket.
  Ahogy ezt végigmondta, csöngettek. Nimby kiment az előszobába; már nekik is volt képernyős kaputelefonjuk, Nimby maga szerezte, folyton elektronikus kütyüket hordott haza, többnyire ingyen vagy jelképes áron adták neki.
  Jean-Frannal tért vissza. Françoise-nak hátracsapódott a füle, és rohant az apjához. Kissy emlékezett, hogy a férfi elutazott egy időre, azóta egyáltalán nem találkoztak.
  – Szia, kicsim – ölelte meg a lányát. Ködöt nem ölelte meg, bármennyire igyekezett magára vonni a figyelmet. – De rég láttalak… de látom, jól vagy.
  – Jól! Földhöz vágtam Vanessát – kérkedett a zseb.
  – De csak egyszer – nevetett a mikró, és odalépett Jean-Franhoz, aki őt is átölelte. Mindig, amikor találkoztak, egy ölelést kapott Françoise, egyet Vanessa. Elvégre mindketten a lányai, leszámítva azt a jelentéktelen apróságot, hogy Vanessa nem is a lánya. De azt hitték.
  A férfi helyet foglalt a kanapén, az igazi lánya leült mellé; Vanessa visszaült Nimbyhez. Kissy döbbenten látta az arcán a változást. A kislány egy pillanatra fölhúzta a szemöldökét, aztán összeráncolta a homlokát. Mint egy tanító néni, aki azt készül megtudakolni, hogy mit követtek el a nebulói már megint.
  – Mi történt? – kérdezte kurtán.
  Kissy megkésve kapta Jean-Franra a tekintetét, ráeszmélve, hogy Vanessa arckifejezésének forrását őrajta kell keresni.
  – Semmi sem kerüli el a figyelmedet, igaz?
  – Semmi. Halljuk.
  – Hát jó. Szóval egy konferencián voltam Londonban. És egyszersmind beszéltem az apáddal.
  Kissynek leesett az álla, és úgy maradt.

– Az apám otthon van – felelte Vanessa nyomatékkal, amikor Kissy még föl sem ocsúdott az első megdöbbenéséből. – A hétvégén teniszezni mennek anyával.
  – Tudod te, hogy nem róla beszélek, egérke.
  – Nincs több apám.
  Dehogy nincs, gondolta Kissy, és majdnem felugrott ijedtében, mert Vanessa ránézett és megkérdezte:
  – Kicsoda?
  – Kit… mit… cin-cin…
  – Azt mondtad: dehogy nincs. Kicsoda?
  Kissy megpróbálta összeszedni magát. A szívét majd megkeresi, nem gurulhatott messzire. Ezek szerint nem csak gondolta, hanem hangosan is kimondta. Nem tudott róla.
  – Én… izé… rengeteg apád van. Maga Jean-Fran is… meg apa… Yves bácsi… Tom…
  – Pit se hagyd ki – felelte a kislány tökéletes nyugalommal.
  – Meg Mariót… – lehelte Kissy.
  – Mario a nagyapám. De Jean-Fran csak egyetlen embert nevez az én apámnak. Georges D’Aubissont.
  Kissy kinyitotta a száját, hogy feleljen valamit, aztán mégis becsukta. Szóval nem tagadja, hogy apjának tekinti ezeket mind, Georges pusztán azért az egyetlen apja, mert Jean-Fran csak őrá hivatkozik ezzel a szóval.
  Kis párbeszédük alatt Jean-Fran a táskájába nyúlt és kivett egy nagy borítékot. Kissy fejében megszólalt a vészcsengő. Vanessának van egy borítékja, amit három és fél éve nem nyitott ki. De szerencsére Jean-Fran is emlékezett erre, mert kihúzott egy lapot a borítékból, és a mikró elé tette. Fénykép volt.
  – A neve Jean-Claude Sailly. Ötvenkilenc éves, üzletember. Marseille-ben él. A jövő héten érkezik.
  Jóképű pasi, állapította meg Kissy. Hangtalanul. Ezt most biztosan nem mondta ki.
  Jean-Fran megint a borítékba nyúlt és kihúzott még egy papírlapot.
  – A címe, telefonszáma, email, Facebook, Skype.
  Aztán a táskából kivett egy kis gyógyszeresdobozt, kinyitotta, kiemelt két kis üvegcsét, és letette az asztalra azokat is.
  Vanessa némán nézte őket.
  – Ez pedig a DNS-mintája – emelte föl a férfi az egyik fiolát, és visszatette a dobozba.
  Vanessa szótlanul nézte a másikat.
  Jean-Fran kihúzott a borítékból még egy papírlapot.
  – Ez pedig egy tanúk előtt aláírt nyilatkozat. Ha tényleg az apád, akkor vállalja az ebből eredő kötelezettségeit, és csak azt kéri, hogy néha láthasson, tudhasson rólad. Leszögezi, hogy mindenféle pereskedést el kíván kerülni, és semmiféleképpen nem próbál elszakítani D’Aubissonéktól. Megjegyzem, rendes pasas, ez nyilatkozat nélkül se tenne ilyesmit. Eléggé meg volt hatva, amiért egyszer csak lett egy tizennégy éves lánya.
  Ezzel fölkapta a másik fiolát és visszatette a dobozba.
  – Most miért rakod el? – kérdezte a mikró, Kissy pedig magában gratulált a férfi pszichológiai érzékéhez.
  – Szülői beleegyezés nélkül úgyse kérhetek tőled DNS-mintát.
  Vanessa fölhúzta az orrát.
  – Add ide azt a vacakot!
  Jean-Fran odaadta, Kissy pedig elismerően kezet rázott vele és megveregette a vállát. Persze csak gondolatban. Isten ments, hogy a mikró bármire rájöjjön. Továbbra is pókerarccal figyelte, amint Vanessa kiveszi a fiolából a vattát, kicsit megrágcsálja, visszateszi, becsukja.
  – Holnap megkapod a faxot is. Te meg mit ujjongsz, egérke?
  Kissy rémülten észlelte, hogy a lelke nyitott könyv a kislány előtt.

Jean-Claude Sailly kétszer vált el, egyik házasságából sem született gyerek. Szülei már nem élnek. Testvére nincs.
  Magányos lehet, gondolta Kissy. És ha Jean-Fran nem lőtt bakot, akkor Vanessa a pasas egyetlen örököse.
  Giselle-lel nagyjából akkor ismerkedett meg, amikor Jean-Fran szakított vele. Semmit sem tudott a lány előző kapcsolatáról, egyáltalán az életéről. Rövid kapcsolat volt, és persze ő se tudta, hogy Giselle terhes, ahogy Jean-Fran sem; de az ismerős, akitől Jean-Fran értesült Giselle terhességéről, természetesen nem tudta, hogy melyik kapcsolat mettől meddig tartott és mikor esett Giselle teherbe.
  Jean-Fran minden követ megmozgatott, hogy megtalálja azt a férfit, aki őt követte Giselle életében, és akiről persze nem tudott semmit. Tizenhét városban járt, hogy beszéljen emberekkel, akik tudhatnak valamit. Beaulieu-i tartózkodásain is azért hagyta ott olyan sokszor az egereket, néha napokra, mert a partvidék távolabbi részein is rábukkant emberekre, akiket ki akart faggatni. Kettőt Olaszországba kellett követnie, egyet pedig Londonba: ez volt az apajelölt.
  Magával hozott egy sor magnófelvételt és írott jegyzetet a kutatásairól, nem is azért, hogy bizonyítsa Sailly apaságát – azt majd a DNS-vizsgálat megteszi –, hanem mert sok részletet megtudott Giselle életéről, amikre Vanessa kíváncsi lehet. Beszélgetőpartnereinek névsora ott van a jegyzetek között, címekkel, telefonszámokkal; Vanessa ezután bármikor érintkezésbe léphet azokkal az emberekkel, akik ismerték az anyját.
  Kissy elismerően bólintott. Szép munka. Nyomozónak is becsületére váló teljesítmény. Milyen kár, hogy nem volt semmi értelme.
  Vanessa nem kíváncsi az anyjára. Morinékkel egyszer-egyszer elbeszélget telefonon, néha vonatra ül és elmegy Cannes-ba; háromszor-négyszer járhatott ott. De nem Giselle-ről beszélget velük, hanem jelen időbeli, köznapi dolgokról. Mint akárki mással. Jean-Fran ezt magától is tudhatná, hiszen ővele se beszélget róla. El se zárkózik éppen a tárgytól, de Giselle Morin neki egy idegen – és ebben Vanessa igazán nem hibás. Ahogy ismeri, Giselle akkor sem érdekelné különösebben, ha nem találkozott volna az egerekkel, nem lenne családja, nem lenne annyi ember, aki szereti. Talán az apjával másképp lesz. Kétségtelen, hogy ha valaha helyet kap a kislány szívében, az csak a sokadik hely lehet: alighanem csak a D’Aubisson család és az egerek után következhet. Vagyis a teljes Jerry után, legfeljebb azokat előzheti meg, akikhez nem annyira kötődik érzelmileg: Ange nénit, Mondiot-t, Takada-szenszejt. Mert Vanessa hihetetlenül hűséges. Csak kellett hogy legyen valahol kutya is a családfán.

A következő pénteken tehát az északi egerek indultak délnek, hogy másnap találkozhassanak az apával. Azazhogy apajelölttel. A mintákat elküldték, de válasz még nincs, a jövő héten sem lesz.
  Március második hétvégéje volt, de az idő akár február elején. Borult, szeles, hideg. Az egerek sorban reklamáltak Mariónál, aki szokása szerint azt felelte, hogy ez nem Hawaii, de bármikor szívesen mondja, hogy aloha.
  Még hidegebb volt este, amikor a távoli északról, a hómezők és jéghegyek közül érkező kisegeret várták. Elke semmi pénzért ki nem hagyta volna azt a percet, amikor Vanessa először találkozik az apjával. Louise kisasszony ezúttal vele jött, elszállásolták a panzióban, természetesen ingyen. Kissynek erről az jutott eszébe, hogy lassan szinte már egyetlen családot alkotnak pénzügyileg is. Louise kisasszony szobáját logikusan Johannéknak kellene fizetniük, hiszen a munkája miatt jön, de ez föl sem merült, Isabelle néni csak bejelölte a táblán, hogy az a szoba foglalt, és nem írta be a könyvbe. Schneiderék persze hatalmas pénzekkel támogatják az alapítványt – de azokból a panzió egyetlen centet sem kap. Ami azt illeti, éppen ellenkezőleg, Girottiék is hatalmas pénzekkel támogatják őket, hiszen tömérdek éjszakát töltöttek már náluk, s egy csomó szobát lefoglalnak. Senki se tartja számon, hány ingyenéjszakát kapott már a Jerry. Angélique-ék mindennap itt laknak, szintén ingyen. Mert, mint a néni mondja, ők hozták Vanessát. És persze ingyen esznek, világítanak, ingyen van az ágynemű, a takarítás.
  Kétségtelen, hogy Girottiék megengedhetik maguknak. De apáék se kértek még soha hozzájárulást a költségekhez, pedig tíz hétvégéből ötöt-hatot náluk cincog végig a csapat, régebben a szerdákat is, amíg nem borította el őket így a tanulnivaló. Nimby szülei pedig kimondottan kevesebbet keresnek, és őket se zavarja, hogy kiesznek a hűtőszekrényből minden sajtot. Bár persze az is igaz, hogy a franconville-i hétvégeken ők surrannak el bevásárolni, és többnyire Niala vagy Vanessa fizet, mert ők hordanak magukkal több készpénzt.
  Ha egyszer ki akarnák számolni, melyik család mennyit költött a Jerryre, kibogozhatatlan zűrzavar jönne ki. Még Tom az egyetlen, aki valamelyest igyekszik őrizni anyagi függetlenségét – vagy inkább különállását, ez jobb szó, ők mind függetlenek egymástól anyagilag, csak egymás között nem számolnak el semmit. Tom a kivétel, mert nekik tényleg sokkal kevesebb van. Azt elfogadja, hogy Jennifer ugyanúgy részesül mindenből, mint a többiek, és ha valahol fizetni kell, többnyire nem ő fizet. Andreas hasonlóképpen, amikor velük van. Némi ellentételezésképpen Chantal egyre többet van náluk, természetesen ott is eszik, és magától értetődően nem fizet érte. Ezzel szemben valahányszor Yves bácsi hozzányúl Tom kocsijához, Tom mindig kifizeti a munkáját, vagy legalábbis megpróbálja. Most pedig elvállalta nekik a könyveket. Már otthon csinálja, nem jár át hozzájuk; ők megcsinálják a fotózást, a hálózat elvégzi a felismerést, Tom pedig otthon dolgozik. Nimby adott neki egy gépet kölcsön, hogy ne Jenniferét foglalja le, és aligha lesz majd könnyű rábeszélni Tomot, hogy megtartsa.
  A net viszont egyszerre példája Tom különállásának és az ellenkezőjének. Nem sokáig ment az, hogy az alapítvány fizesse Jennifer otthoni nethozzáférését – azazhogy az egerek szülei, hiszen ilyen mindennapos költségekre sose használják az alapítványi kasszát. Tom néhány hónap után elcsaklizta a számlát és ő maga fizette be, később pedig közölte is, hogy ne foglalkozzanak ilyesmivel, az a gép az ő lakásában van, tehát ő fizet. Igen, ez azt jelenti, hogy Tom nem fogad el tőlük semmit, ami nem okvetlenül muszáj. Ugyanakkor ezzel ő is beszállt az alapítvány támogatásába, vagyis mégiscsak közösködik velük anyagilag.
  Itt a panzióban ő is elfogadja az ingyenszobát, mert nem tehet mást, Isabelle néni egyszerűen nem ad ki szobát pénzért se egérnek, se kisfülűnek. Pedig Tom valamikor a kezdet kezdetén még azzal is megpróbált érvelni, hogy hát rendben van, hogy az egerek hozták Vanessát – no de Jennifer akkor még nem is volt köztük, ő csak később lépett be. Isabelle nénit ez nem érdekli. Tom csak a lakóautón élheti ki valamelyest ezeket az önérzetes dolgait, mert amikor azzal vannak itt, akkor fizet a háztulajdonosnak, aki persze ugyancsak valami Claudel-rokon. Nagyon csekély összeget, de fizet.
  Köztük, egerek között pedig teljes a közöny aziránt, hogy melyikük fizeti ki a kajájukat. Akinél éppen pénz van, aki éppen ott van. Itthon, Beaulieu-ben ez nagyon gyakran a D’Aubisson család, mert már mindenhol ismerik őket, és csak legyintenek a pénzre, hagyjátok, majd felírjuk. Aztán D’Aubissonék a saját rendes számlájukkal kifizetik. Vagy éppen ki se fizetik, mert annyi helyen van résztulajdonuk, a főnök csak levonja az osztalékukból.
  A délután egyszer már elült egérricsaj Elke jöttével megint fölkavarodott, aztán elcsendesedtek újra. Jöhet az az apa.

Az apa, vagy legalábbis jelölt szombat délután kettőre jelentkezett be. Kicsit megbolydult ugyan az egércsapat, mindenki izgult valamennyire, de nagyon mégse zsinatoltak, mert Vanessáról az egész lepergett. Kissy elnézte, amint az asztaloknál tesz-vesz, rendet csinál ebéd után, barátságosan felelget egy-egy vendégnek, azzal az édes nyugalommal, amit megszoktak tőle. Kissy azt is megfigyelte, hogy amikor éppen nincs mit tennie a kezével, akkor az nem mozdul, nem gyűrögeti a nadrágja varrását, nem szintetizátorozik a térdén, nem babrál semmit. Ha izgatott, de leplezni akarja, mindig ilyesmiket csinál, olyankor nem tudnak nyugalomban megülni az ujjai. De most nem izgatott. Idejön egy pasas? Nagy kaland, ez egy panzió, állandóan idegen pasasok jönnek hozzájuk. Hogy ez állítólag az apja? És akkor mi van?
  De azért amikor megszólalt a kapucsengő, a falióra szerint mindössze húsz másodperccel kettő után, Kissy mégiscsak észrevett egy kis grimaszt a kislány arcán. Egészen aprót rándult meg az arca, de nekik az életük múlik azon, hogy idejében észrevegyék, amint a fűszálak meghajolnak a settenkedő cica előtt. Hát egy kicsit izgul mégiscsak.
  Jean-Fran ment ki elé, ők már ismerik egymást, és bejövet előreengedte a vendéget.
  – Jó napot kívánok – mondta Jean-Claude Sailly.

Középtermetű volt, sportos alkatú. Kicsit szögletes feje volt, markáns vonásai, mint egy filmszínésznek. A haja sötét volt, de a halántékán kicsit már deresedett. Krémszínű öltöny, nyakkendő nélkül, kék ing. Kicsit zavart félmosoly.
  Cin-cin, gondolta Kissy. Ez csúcs. Ennél apábbat Vanessa nem is kívánhatna. Hogy lehetne éjszaka besurranni abba a laborba és megdumálni az adatbázissal, hogy ez a pasas okvetlenül az apjának bizonyuljon a vizsgálatnál?
  Két héttel később, amikor a vizsgálat egyértelműen tisztázta, hogy igen, Jean-Claude Sailly valóban Vanessa vér szerinti apja, Kissy újra megnézte a felvételt erről az első találkozásról, és megállapította, milyen különös volt az a kézfogás. A kislány odalépett a férfi elé, kicsit zavartan fölnézett rá, az apja pedig éppoly zavartan, sután kezet nyújtott neki. Vanessa kezet fogott vele. Semmilyen társadalmi konvenció nincsen arra, hogy mi a teendő, amikor egy apa először találkozik a lányával, akiről tizennégy évig és tíz hónapig nem is tudott. De ha lenne, ők azt sem alkalmazhatták volna, mert akkor még nem tudhatták, hogy mi az igazság. Azért amikor Kissy újra megnézte a felvételt, immár az eredmény ismeretében, úgy tűnt neki, mintha azok ketten egy kicsit már akkor megérezték volna. Talán a vér szava?
  Lehet, hogy a minden helyzetet megoldó, leleményes Niala nélkül csak álltak volna ott, nem tudva egymással és magukkal mihez kezdeni, mert Vanessát alighanem elvakította az igazság, amit finom ösztöneivel megérzett, Jean-Claude pedig csak egy férfi volt. Niala lépett oda hozzájuk, bemutatkozott mint Vanessa nővére és kezet nyújtott. Megtehette, hiszen ő a nő, csak mégis kicsit furcsa volt, hiszen Jean-Claude jobbjában még mindig ott volt Vanessáé, most már szokatlanul hosszasan, de Niala kezét látva végre elengedte és kezet fogott vele is. A kislány ekkor negyvenöt fokos fordulatot tett balra, a nővére felé, és abban a pillanatban visszanyerte szokásos formáját, azt a rendíthetetlen nyugalmat, ami mindig sugárzott belőle. Vagyis hogy amióta családra talált és kiheverte a Mohit ért megpróbáltatásokat.
  Kissy négy éve tudta, hogy Vanessa nem igazi. Egy mesealak. De azt is tudta, hogy miért. Mert olyan páncélt visel, ami mögül az igazi emberből csak annyi látszik ki, amennyit ő meg akar mutatni. Most nem akar megmutatni semmit, az érzelmei megint visszabújnak a páncél mögé. És Kissy azt is tudta, hogy mik azok az érzelmek. Négy éve tanult gondolatolvasást, előbb csak Nialától, aztán a kishúgától is. Most is elég volt egy pillantás, amivel a kislány az apjára nézett, amikor helyet foglalt Nimby mellett, és Kissy máris tudta, mi jár a fejében.
  Ahogy Vanessa leült a kanapéra, egy szemvillanásnyi időre rávilágított az apjára. Nem Jean-Claude Saillyra. Az apjára, egy rövid, de ragyogó pillantással. Tehát neki hálás a vér szerinti apjáért is. Azaz mindannyiuknak, de Georges-nak a hálán felül azért is járt ez a rajongó pillantás, mert őt tekinti az apjának. Jean-Claude-nak esélye sincs konkurálni Georges-zsal Vanessa szívéért, legjobb, ha egyáltalán meg sem próbálja. Ezért még megverni is fölösleges lenne.
  Kissy tudta, hogy Vanessában mindmáig él a kis Mohi, még ha nemigen esik is szó róla. Mohi mindmáig boldog és hálás, amiért befogadták, és a kapott szeretetért mindannyian imádatot kapnak cserébe; még ha ezt nehéz is elhinni, amikor az edzőteremben lépten-nyomon letolja őket. Mohi, azazhogy Vanessa számára nem az a fontos, hogy Jean-Claude a vér szerinti apja vagy sem. Jean-Frannal se változott a kapcsolatuk semmit, amikor kiderült, hogy nem az apja. Vanessának az emberek számítanak, nem a hozzájuk fűződő kapcsolata, és úgy tekinti, hogy mindkét apát a családjának köszönheti. Az mindegy, hogy Jean-Claude-ot Jean-Fran találta, őt pedig nem találta senki, ő talált rá D’Aubissonékra. De a kislány nekik köszönheti, hogy szilárd, biztonságos háttere van, aminek támaszkodva nyugodtan nézhetett szembe az első apajelölttel és most a másodikkal, meg az anyja családjával is. Vanessa egész életében hálás lesz D’Aubissonéknak mindenért – és persze az egereknek is, hiszen nélkülük sose jutott volna el ebbe a házba, az ígéret földjére.
  Jean-Claude, akár ő az apja csakugyan, akár nem, csak egy újabb a sok-sok nagyszerű dolog közül, amivel a családja megajándékozza.

Vanessa Pif Jerry Bohringer-Chandeau-Morin-Sailly D’Aubisson Blanchard. Kissy teljesen el volt bűvölve ettől a névtől. Biztos volt benne, hogy a mikró tényleg Jean-Claude lánya, és egyszer madame Nimby lesz. Az első kérdésre pár héten belül választ kap. A második kérdés nem is kérdés. Vanessáék sohasem fognak szakítani.
  Csodaszép neve van. Vagy lesz. Mindegy. Őneki cincoghat, hogy csak egy vezetékneve van. Igenis megilleti a teljes gyűjtemény. A Bohringer-t tizenegy évig viselte, a D’Aubissont három és fél éve használja, a Blanchard-t pedig majd az esküvőjétől fogja száz éven át. A többihez pedig joga van. Mindenkinek joga van használni a szülei nevét. No jó, Jean-Fran nem az apja, de hónapokig azt hitte mindenki.
  Persze az is igaz, hogy voltaképpen seregestül vannak pótszülei, olyasfélék, mint Jean-Fran, aki azért valamennyire a sajátjának tekinti továbbra is. Alapjában véve ha viselheti Jean-Fran nevét, voltaképpen a többiekét is megkaphatná. De egyrészt róluk sose hitte senki, hogy a mikró szülei, másrészt akkor apával és anyával kellene kezdeni, hiszen ők egy hétig csakugyan a szülei voltak, a hivatalosan kinevezett gyámjai. Márpedig az ő családnevük egyáltalán nem illik hozzá. Vanessa Chaton… na nem. Szegény kisegér kitérne a hitéből, ha így hívnák. Kissyt persze soha senki nem bántotta a neve miatt, nem volt ebből probléma, de mégse örökíthet tovább egy olyan nevet az egércsapatban, ami kiscicát jelent.

Ami magát az apát illeti, Kissyt nem lepte meg, hogy rendes, szimpatikus pasi. Vanessa apja más nem is lehet. Hamar megtalálták a közös hangot. Elbeszélgettek Jean-Claude munkájáról, természetesen az egércsapatról és harcaikról, és szóba került Giselle is. Jean-Claude őszintén megmondta, hogy volt egynéhány nő az életében, akkoriban sem Giselle volt az egyetlen. De azért emlékezett Vanessa anyjára. Arról nem tudott, hogy neki lett volna akkoriban más pasija, de ennek a kérdésnek a rájuk tartozó, lényegi részét a vizsgálat majd úgyis tisztázza.
  Beszéltek Morinékről is. Jean-Claude nem ismerte őket, hiszen Giselle akkoriban alig tartott kapcsolatot a családjával, és senkit se mutatott be nekik az ismerősei közül. Őket nem értesítették erről a találkozóról, egyszerűen mert nem beszéltek mostanában, de Vanessa majd nekik is elmesél mindent.
  Jean-Claude ingatlanokkal foglalkozott. De nem házakkal, hanem hatalmas telkekkel, amiket gyárnak, bevásárlóközpontnak és hasonlóknak vettek meg. Kissynek rögtön eszébe jutott megkérdezni a cége nevét. Milyen különös lenne, gondolta, ha apa már üzletelt volna vele. Hiszen ő pontosan ezzel foglalkozik, óriási létesítményeket épít, vagyis hát a finanszírozásukat intézi.
  Végül aztán az derült ki, hogy nem üzleteltek, nem is hallottak egymásról. Apáéknak megvan a kialakult partnerkörük, és ebben Jean-Claude cége történetesen nem szerepel. Egy kicsit más is a beruházások jellege, de hogy miben, az Kissyt már nem érdekelte.
  Zene is volt, Jean-Fran említette még Londonban, hogy Vanessa szépen szintetizátorozik, és most Jean-Claude meg is hallgathatta. Pi hozta le a Tyrost Vanessa szobájából, bekapcsolták, és a kislány eljátszott valami tündérszép, elképesztően romantikus számot, aminek hallatán Kissy vadregényes tájakat látott, nagy folyót, száguldó lovasokat. Filmzene, ez egészen biztos, Vanessa egyre több filmzenét játszik, úgy tűnik, ez fekszik neki a legjobban. Ez nem Vangelis és nem is Cosma.
  Aztán valami egészen más következett, nagyon modern zene, gyors ritmus, elektronikus hangzások, de kicsit furcsán jellegtelen, nehéz megjegyezni. Persze lehet, hogy azért, mert Vanessa valamennyire leegyszerűsíti a számokat, ezeket eredetiben egész zenekar adja elő, neki meg csak tíz ujja van. Meg tíz a másik kezén is, mosolyodott el Kissy a gondolatra, a mikró tényleg fantasztikusan sokat tud az ujjaiból kihozni. A zenében fokozódott a feszültség, Kissy tudta, hogy mindjárt robbannia kell, és be is következett. Erőteljes fúvósok csaptak fel, Kissy lelki szeme előtt megjelent a kötélen a fedélzetre lendülő, kivont kardú kalózkapitány, és a következő kusza, agresszív futamokból pontosan kihallotta az összecsapást. Aztán valahogy vége lett. Fura zene.
  – Mik voltak ezek? – kérdezte Blanche.
  – Filmzene mindkettő – mondta a művésznő helyett annak párja. Hiszen amit az egyik tud, a másik is tudja. – Az első a Huncutka. Georges Delerue. A végéről, amikor egymásra találnak. – Szent merevlemez, gondolta Kissy, hiszen ő legalább háromszor látta azt a filmet. – A másikat John Powell szerezte. A Pluto Nash főcímzenéje. – Kissy értetlenséget látott egy-két gombszerű orrocskán, és tudta, hogy az övén is rajta van. – Eddie Murphy egyik kevésbé ismert filmje, szerintem szenzációs, de megbukott. De a zene benne van egy másik filmben is, háttérzeneként, amikor a sárkány elől menekülnek.
  Kissy pislogott. Kicsodák, gondolta.
  – Kicsodák? – kérdezte egypár tucat kisegér.
  – Hát Shrek, a vállán a Csacsival és Fionával!

Solange öt könyvet csinált meg, Tom tizenkettőt, amikért Ange néni egyik nap majd kifizeti a honoráriumot az alapítvány bankszámlájáról. Megköszönték a munkájukat, és kezdődhetett a töprengés: hogyan tovább?
  Igen, Vanessának csakugyan mindig igaza van. Megmondta, hogy a titkosított levéltömeg shindyklub, és tessék: csakugyan shindyklub. Az egerek megbűvölve olvasgatták a szebbnél szebb disznóságokat a gyerekekről, és bevert orrú shindykről álmodoztak.
  Vanessa azt is megmondta, hogy az archívum tele van illegális képekkel és videókkal. És lám, tele volt. Meg se tudták számolni. Ezért egymillió évre bevarrják a shindyt. A shindyket. Mert elkapják mindet!
  Az archívumba Tom jóvoltából jutottak be. Tomnak éppen úgy igaza lett, mint Vanessának. Megmondta, hogy a jelszó a Nabokov-kötetben van, és ott volt. Csak elsőre nem találta meg a program. Már tizenhét kötetet elkészítettek és végigfuttattak, amikor rájöttek, hogy érdemes lenne más variációkat is kipróbálni. Az első menetben minden mondatot kétféleképpen adtak oda: eredeti formában, és az összes szót egybeírva. Azösszesszótegybeírva. De aztán többféleképpen is kipróbálták, az összes kötettel. Visszafelé. Egybeírva és visszafelé. A szavakat rendesen írva, de fordított sorrendben. Fordítva írva, de eredeti sorrendben… és ez volt a jó.
  „Miért hát e rettegés, amit lerázni nem tudok?”
  Ez a mondat volt az. Ennek a rondaságnak a harmincegyedik szakaszából, szavanként megfordítva: tréim táh e ségetter tima inzárel men kodut?
  – Eléggé félhetett a pasas, ha ezt a mondatot választotta – mondta Tom –, és még ezt is ilyen trükkösen írta le.
  – És bárgyú is volt – felelte Nimby, a legcsekélyebb sajnálat nélkül. – Ennek a jelszónak csak a hossza miatt vannak jó esélyei a feltöréssel szemben. Brute-force algoritmussal tényleg elég sokáig tartana. Én igazán kemény esetben olyan jelszót használok, amire semmilyen algoritmusnak nincsen esélye.
  – Olyan hosszú?
  – Nem. A feltörésnél meg kell adnod, hogy a program milyen jelekkel próbálkozzon. Azokból rakja ki az összes lehetséges kombinációt, és lehet, hogy évmilliókba telik, de egyszer megtalálja a helyeset. Viszont ha olyan jeleket is használsz, amiket az életben nem jutna senkinek eszébe fölvenni a készletbe, akkor a feltörés esélye a szó szoros értelmében nulla. Mondjuk a NIMBY – leírta a képernyőre nagy betűkkel – egy nagyon rövid és egyszerű jelszó. Viszont ha a betűk némelyikét kicseréled görög vagy cirill betűre, akkor csak úgy lehet feltörni, ha kigondolatolvasod, hogy azok is kellenek. De ha az egész görög és cirill ábécét hozzárakod, akkor borzasztóan nagy lesz a készlet, lássuk csak… – Nimby letöltött egy-két weboldalt, s kicsit számolgatott a géppel. – Meg is van. Ötvenkét latin betű, hatvanhat cirill és negyvennyolc görög, ha a kicsiket-nagyokat mind számolod, de semmi egyebet nem veszel hozzá. Ez annyi mint százhatvanhat betű, egy ötbetűs szóra tehát öt a százhatvanhatodikon lehetséges variáció van. Ez megfelel tíznek a száztizenhatodikon. Tíz a századikon az egy gúgol, erről a számról kapta a nevét a Google. Hát ez tizenhatszor annyi.
  Kissy fölkapta a fejét.
  – Hányszor?!
  – Tizenhatszor. Tíz a száztizenhatodikon.
  Kissy sóhajtott.
  – Hogy létezik, hogy egy ilyen jó programozó ne tudjon számolni? Ha egy gúgol tíz a századikon, akkor tizenhat gúgol az nem tíz a száztizenhatodikon, hanem tizenhatszor tíz a századikon. Te összekevered a szorzást a hatványozással. Tíz a száztizenhatodikon az tíz a tizenhatodikon gúgol!
  – Ez klassz – felelte Tom. – Eredetileg miről is volt szó?

Pierre egy órán belül megérkezett, csak fél percig tanulmányozta az archívumot, és rögtön kifejezte elismerését.
  – Minden elismerésem a találékonyságotokért. Gratulálok. Oké, akkor amondó vagyok, hozzunk össze egy kis megbeszélést. A főnököm éppen a napokban mondta, hogy szeretne találkozni veletek.
  – Hétvégén semmi akadálya – felelte Niala.
  – Ha nem cica – lehelte Françoise. Kissy rosszallóan megcsóválta a fejét. A zsebnek tudnia kellene már, hogy nekik semmilyen cica nem ellenfél.
  Egy pillanatra elgondolkodott. És ha… végül is meg lehetne szervezni… Igen! Ez az! Két legyet egy csapásra, növelik a zseb cicatűrő képességét, és Macska se lustul el. Megkergetik! Három kör a ház körül, lobogó fülekkel, hosszú, nyújtott ugrásokkal. Macska így szeret futni, nem a lábát szedi gyorsan, hanem hosszú, lapos ugrásokkal vágtat, mintha nyuszi lenne. Végre egyszer az egér kergetheti a macskát.
  És mi lenne, ha bevennék ezt az edzési programba is? Vanessa úgyis folyton nyúzza őket, hogy mozogjanak többet, pedig nekik már így is kilóg a nyelvük. Viszont ha macskát kergethetnének, az elég jó motiváció.
  Igen ám, csakhogy Vanessa jóban van Macskával. Macska igazából az övé, még Mohinak fogadott barátságot, és Vanessa nem fog macskahajszát engedélyezni. Más macska pedig szóba sem jöhet, még csak azt kellene, hogy aztán csapdába csalja őket, ahol már várnak a haverok a mustá…
  – Kissy?
  – Mi van? – kapta föl a fejét rémülten. A tekintetekből nem volt nehéz megállapítania, hogy már megint elábrándozott. De hát ez nem újdonság nekik. Ismerik egymást.

Egész héten szervezték azt a találkozót. Mert nem csupán Pierre főnökével fognak találkozni, más rendőrtisztek is szeretnének jelen lenni, megismerkedni velük és részt venni a Centauri megalakításában.
  Így fogják hívni a projektet, amit a shindyklub felszámolására hoznak létre. A rendőrök még nem tudják, a nevet Nimby találta ki. A shindyklubnak ugyanis most már tudják a nevét: Crux. Hogy miért pont ez, azt csak a shindyk tudják. Latinul keresztet jelent, de Angélique-nek eszébe jutott, hogy így hívnak egy csillagképet is, a Dél Keresztjét. Nimby megnézte a csillagtérképen, és kiderült, hogy a hatalmas Kentaur csillagkép három oldalról körbeveszi a sokkal kisebb Dél Keresztjét, mintha be akarná kapni. Ők pedig pontosan ezt akarják!
  A helyszínt és az időpontot a rendőrök választották: péntek este hétkor a quai des Orfèvres harminchatban. A társaság összetétele még bizonytalan, nem lehet tudni, ki mindenki lesz jelen, mert nemcsak a hadnagy szervezkedett, hanem Niala is.
  – Én is hoznék egy-két rendőrt – mondta.
  – Leblanc-ra gondolsz? – nézett rá Pierre. – Ő már leszerelt.
  – Nem. A beaulieu-i rendőrfőnökre. Régóta dolgozunk együtt, és sokat tud az ilyen ügyekről. Talán el tud szabadulni.
  – Tőlem bárkit hozhatsz, csak a titoktartásra ügyeljetek.
  Hát hoznak. Legfőképpen töméntelen egeret és kisfülűt. Blanche jön, úgy is, mint a kuratórium tagja. Ange néni is jön. Elvégre a rendőrök nem egy csapat tinivel értekeznek, hanem egy alapítvánnyal. Georges nem tagja a kuratóriumnak, de ő is jön, mert a hétvégén üzleti tárgyalása van. Johann-nak is tárgyalása van Franciaországban, Elke amúgy is jönne, s akkor már Anne se marad otthon.
  Mindezek fokozatosan derültek ki, egy része már a hétvégén, Georges hétfőn, Schneiderék kedden délelőtt… és kedden délelőtt volt az is, hogy Kissy rádöbbent: kinőtték a házat.

A földszinten négy szobában lehet aludni, az emeleten kettőben, az alagsorban egyben. Az hét. Anya és apa, egy. Martin és ő, kettő. Niala és Pi, három. Vanessa és Nimby, négy. Chantal és Andreas, öt. Blanche és Georges, hat. Anne és Johann, hét. Elfogyott. Pedig egér van még bőven, Angélique, Jennifer, Françoise, Elke. De őket se helyezheti el matracokon a nappaliban, mert Jean is jön. Nem alszik együtt Jenniferrel, úgy értve, hogy nem azért, mert már csak a gépteremben jutna nekik hely, hanem ők még mindig nem tartanak itt. Vanni nem jön, dolgozik a hétvégén, ámbár ezek után már akár jöhetne is, egy-két tucattal több vagy kevesebb ezek után már nem számít.
  Soha ne add fel, mondta a kisegér, azzal kinyúlt a cica szájából és torkon ragadta. Lássuk, mi van, ha felbontjuk a párokat és matracokat helyezünk el. Az ő szobájukban és a szemköztiben elfér három-három matrac, az tíz férőhely. De csak nyolc egérlány van. Tehát két-két matrac mindkét szobába. Akkor a fiúk megkapják az utcai szobát, matrac persze oda is kell, öten vannak a két kisfülűvel. Az emeleti szobák pedig az egérszülőké, két pár jön, két szoba van, nagyon jó. Sikerült!
  Akkorát sóhajtott, hogy majdnem elfújta a füzetét a számokkal telerótt vázlattal, és ráadásul madame Croissant figyelmét is fölkeltette.
  Gyorsan fölszegte fejét és magabiztos képet vágott. Ha a cica megérzi a félelmet, támad!
  Madame Kifli nem támadott, de félbeszakította előadását a békákról.
  – Valami gond van?
  – Brekeke – felelte Kissy mély átéléssel. Az osztályon derültség hullámzott végig.
  – Mindjárt gondoltam – mondta madame Croissant, és folytatta.

– Ez akkor is lehetetlen állapot – mondta Kissy, és kanalazott egyet a fagyijából. – Még egy-két egér vagy kisfülű, és szétvetjük a ház oldalát.
  – Építeni kell egy új épületszárnyat – mondta Vanessa.
  – Vagy egy kerti lakot a fák között – javasolta Nimby.
  – Egy újabb emeletet – tanácsolta Françoise.
  – Ami a házon emelet – csillant föl Vanessa szeme –, de a bejárata földszinten van, a hegyre épült részen.
  – Nincs hegyünk a ház körül – mondta Kissy.
  – De akkor lenne az is!
  Kissy mosolyogva nézte a mikró lelkes arcát a monitoron, és pontosan tudta, hogy úgyszólván semmi se hiányzik neki Vaucressonban, csak a hegy és a tenger.
  – Lehet fúrni sok-sok kicsi egérkelyukakot falakbele – találta ki Elke.
  – De az a kisfülűeknek nem jó – felelte Angélique.
  – Jól van, egérkék – mondta Niala –, akkor majd rendbe tesszük a padlást. A kis beugróban egy hálófülkét ki lehet alakítani, a többi részen kettőt vagy hármat is. Egyébként az alagsorban is lehet még hálószobát létrehozni.
  – A hátsó része túl sötét – vetette ellene Kissy.
  – Hálószobákat úgyis csak éjszaka használnak, amikor világítani kell – közölte Niala. – A nagy L alakú szobából lehet csinálni két kis szobát. A műhelyt is át lehet alakítani szobává, akármilyen sötét. És egy-két egér elalhatna éppen a gépteremben is, ha nem zúgnának a fülébe azok a gépek.
  – Egy-egy éjszakára éppenséggel le lehet őket kapcsolni – mondta Nimby –, hiszen van még két bázisunk. De értem, mit akarsz mondani, egérke. Tavaszra terveztük azt a szervertermet, a tavasz pedig megjött. Munkához látok.
  – Cin-cin! – helyeselt Niala. – Szóval nem azzal van a gond, hogy ne lenne hol aludni. Szükség esetén az ember elalszik néhány pokrócon a padlón is. Sokkal nagyobb probléma, hogy kevés a fürdőszoba.
  Kissy bűntudatosan lehajtotta nagy füleit. Igen. Mindössze öt fürdőszobájuk van, anyáékét is beleszámítva, és tizenkilencen lesznek rájuk a hétvégén. Erről ő tehet. Ő választotta ezt a pici házat.
  – Hát te mit vagy letörve, egérke? – szólalt meg Vanessa. – Nincs itt semmi gond. Egyszerűen csak csinálni kell egy-két új fürdőszobát.
  – Ugyan hol? – kérdezték többen is.
  – Például az alagsorban a jelenlegi mellett. Az L alakú szoba vége éppen akkora, mint mellette a fürdőszoba, vagyis ugyanaz elfér benne, mint a másikban. Még mindig csinálhatsz hálószobát a maradék részéből. Meg a padláson is be lehet rendezni egyet.
  – Ott nem tudsz – csóválta meg a fejét Angélique. – Az emeleti fürdőszoba a folyosó másik oldalán van, nincs hol átvinni a csöveket.
  A D’Aubisson lányok pontosan ugyanazzal a szemrehányó arccal néztek rá.
  – Egérke – mondta Niala –, tudhatnád, hogy minden probléma csak addig probléma, amíg el nem szánod magad, hogy megoldjad.

De a héten még nem kezdték szétverni a falakat. Csak ketten lettek volna rá Martinnel, akivel megegyeztek, hogy fürdőszobát építeni négyemberes munka. Egy kell a falmunkákra, csempézésre, egy szereli a csöveket és berendezési tárgyakat, kettő pedig balra, illetve jobbra figyel az ajtóban, hogy riaszthasson, ha jön a cica.
  Viszont elővették a korábbi terveiket. Eredetileg januárra tervezték a szervertermet, de előbb a rossz idő jött közbe, aztán Noir és a shindyklub terelte el a figyelmüket. Most pedig ugyanez terelte vissza. A shindy rendes levelezéséből már összeállítottak egy adatbázist: jellemző szófordulatok, helyesírási hibák, az életéről, körülményeiről, érdeklődési köréről összegyűjtött információk. Most el kell készíteni ennek a párját. Azt hamar megállapították, hogy a klubtagok egymás elől is titkolják kilétüket, félnek a lebukástól, ez viszont azt okozza, hogy hamis adatokat adnak meg. Noir, akinek a klubban Jack a nickje, azt mondta magáról, hogy kishivatalnok, és Párizs északi részén él. Ennél közelebbit nem mondott, de nekik ezt is fel kell jegyezni, nehogy olyat írjanak a nevében, ami nem illik össze a korábbiakkal. Hasonlóképpen a többiekről ismert adatokat is össze kell gyűjteni, hiába hazugság – nyilván – valamennyi, ők elfogadják ezeket egymásról, belemennek egymás játékába. Az egyik éppenséggel grófnak mondja magát, és a többiek eszerint is szólnak hozzá.
  És jegyzéket kell készíteni a klubban eddig előfordult témákról, akármilyen undorítóak. Nem engedhetik meg maguknak, hogy ne vagy rosszul emlékezzenek valamire, ami korábban szóba került. Végül is ők már hozzáedződtek az ilyesmihez. Szükség lesz rá, mert a képeket is át akarják vizsgálni. De ehhez már rendőri engedélyt kell szerezniük, hiszen ezeket nem szabad birtokolni.
  Egy további feladat a levelek fejléceinek átvizsgálása. Abból indulnak ki, hogy a shindyk anonim postafiókokat használnak titkosított IP-címekkel. De hátha egyszer valamelyikük hibát követett el. Persze nem fogják kézzel átlapozni mind a tizenötezret, Shrekék írnak rá programot. Egy másikat pedig a szöveg átfésülésére és bizonyos címkék automatikus elhelyezésére. Ez könnyű lesz, mert a lényeget a Cumulus csinálja a már kialakított adatbázissal, csak egy kis keretprogram kell köré.
  Szóval jut munka a gépeknek bőven, és ez adott alkalmat, hogy megint gondolkodni kezdjenek a váltáson.
  – Úgy gondoltam – mondta Nimby –, hogy egy komolyabb gépet állítanék be, mondjuk négy- vagy nyolcmagost, egy kicsit sok memóriával… négy gigával, esetleg többel. A régieket pedig szétszedem és eladom, abból visszajön a szerver ára.
  – Egyetlen gépet akarsz?
  – Egyet, de az erős legyen. Mármint városonként persze. Viszont a légkondit most már nem ússzuk meg.
  – És a géptermet is átalakítjuk? – kérdezte Jennifer.
  – Át – felelte Vanessa. – Megszabadulunk ezektől az olcsó, zajos masináktól. Mi profik vagyunk, nálunk jobban senki nem üldöz shindyt az országban. Hát legyen a felszerelésünk is profi. A telefonjaink még mindig állják a sarat, pedig rohamos a fejlődés. A fegyverzetünk hipermodern… akárki tervezte a Nimbusz–1 szériát, le a kalappal a tudása előtt. Nagyon tud a fej – folytatta pontosan úgy, ahogy Maszat dicsérte a PHP szerzőjét –, az a cucc tényleg meg van csinálva, állati frankón. A csávó egy isten, de tényleg. Az nagyon penge, amit a fával meg a gumival művel…
  – Hagyd már abba! – sivalkodtak az egerek az oldalukat fogva. A paródia kitűnő volt, Maszat szókincsét, de még a hangsúlyait is pontosan visszaadta.

A közlekedési gondjaikat ezúttal Kissy maga oldotta meg. A mikrobuszban nem férnek el ennyien, és sofőr sincs hozzá, mindenki dolgozik. Így az se segít, ha az északi egerek motorra ülnek. Kissy ezért péntek reggel fölhívott egy kölcsönzőt és rendelt egy húszszemélyes buszt. Délután négytől éjfélig, sofőrrel, az alapítvány nevére.
  – Erre a számra faxoljanak el egy megrendelést, és pontosan ott leszünk – mondta a pasas.
  – Én most semmit se tudok magának faxolni, mert éppen az utcán vagyok – felelte Kissy az igazságnak megfelelően.
  – Semmi probléma, hölgyem. Majd amikor beér az irodába.
  Kissy egy pillanatig döbbenten meredt egy szembejövő biciklistára. Még soha nem volt irodája, sőt hölgyem se szokott lenni. De egy Jerry bármilyen helyzetből kidumálja magát.
  – Vannak némi technikai problémáink az irodában – mondta. – Meddig kellene az a fax?
  – Ha négy órára kell a jármű, akkor délután kettőig szeretnénk megkapni.
  – Rendben – felelte Kissy. – Visszhall!
  Belépett az iskolakapun, és a folyosón surrantában írt a Cirrusnak, hogy értesítse a többieket. Az első óra után jött Nimby válasza: megírta a megrendelőlapot, elküldte Ange néninek a könyvtárba. A második óra után azonban Nimby megint írt: Ange nénitől nem jött válasz, ezért fölhívta. Ma szabadnapos, meg se kapta a megrendelőlapot, rokonoknál van vidéken. Kissy gondolkodás nélkül fölhívta apát.
  – Cin-cin, hol vagy?
  – Cin-cin, Fontainebleau-ban. Valami gond van?
  – Hozzáférsz valahol egy faxhoz?
  – Itt az építkezésen? Még vonalas telefon sincs.
  Kissy dühösen nézett egy lány hátára, aki valakivel beszélgetett a közelben.
  – A kocsikölcsönző faxot akar. Már régesrég vennünk kellett volna egyet.
  – Nyomtató van ott az iskolában, nem?
  – De…
  – Hát nyomtasd ki és küldd el nekik futárral.
  Kissy egy egész másodpercre fölvillanyozódott.
  – Apa, ez óriási ötlet… lenne… de nem jó. Kell egy kuratóriumi tag, aki aláírja. Vagy legalább egy felnőtt.
  – Megmondtad a cégnek, hány éves vagy?
  – Dehogyis!
  – Akkor egyszerűen írd csak alá. Ha megkapják a pénzüket, teljesen mindegy lesz, hogy kinek a neve van ott.
  – Cin-cin?
  – Ahogy mondod. Most le kell tennem. Szia!
  – Szia – felelte Kissy, és indult volna nyomtatni a suli géptermébe, de erre már csak fizikaóra után volt alkalma. Útban a gépterembe megrendelte a motoros futárt, de nyolc percen belül ott legyen! Szélsebesen kinyomtatta a szöveget, megcímezte a borítékot, belerakta, leragasztotta, kirohant, káromkodott, visszarohant, föltépte, kivette, aláírta, visszatette, leragasztotta, megint kirohant és végigvágtatott a folyosón. Huuuuu!
  Épp hogy volt ideje kifújni magát, amikor a futár befordult a sarkon és megállt a ház előtt. Ránézett és levette a sisakját.
  Jean volt az, a régi szomszédjuk.
  – Szia. Ebben a városban csak neked kell futár?
  – Szia, tessék, fogd – nyomta a kezébe a borítékot. A zsebébe nyúlt, és akkor jött rá, hol van a homokszem a gépezetben. A pénztárcája fönt van a táskájában. Macskamenekülési sebességgel is két perc oda, két perc vissza, egy perc fizetni, két perc vissza, és legfeljebb négy perc múlva franciaóra. Inkább három.
  Jean követte a mozdulatát és kitalált mindent.
  – Értem. Ez eléggé szabályellenes, de most az egyszer elviszem neked hitelbe. Este már lesz nálad pénz?
  – Igen. Nem! Elmegyünk hazulról. El tudsz jönni érte négy óra előtt?
  – Oké, itt leszek…
  Kissy bólintott, odadobott egy sziát és már méterekkel távolabb volt, amikor utolérte a fiú hangja:
  – Hé, ezen nincs feladó!
  – Nem baj! – rikkantotta vissza, és teljes sebességre kapcsolt. Az osztályhoz közeledve még látta, ahogy becsukják az ajtót. Fölrántotta és bevágódott.
  Madame Grandpierre szemrehányóan nézett rá, és éppen készült mondani valamit, de Kissy megelőzte.
  – Bocsánat – mondta alig lihegve, hiszen edzésben volt –, egy kicsit elkéstem, de csak mert nem volt nálam pénz.

Háromnegyed négykor szinte egyszerre érkezett meg az összes északi egér, a lányok és Martin motoron, Nimby taxival, Köddel együtt. Még folyt az egerekre jellemző összehangolt, szervezett, fejvesztett káosz, amikor megint csengettek. A képernyőn egy idegen férfi volt.
  – Ki az?
  – A… Jerry Alapítványt keresem – böngészett a pasas egy papírlapot.
  – Jöjjön be, nyitom! – nyomta le Kissy a gombot, aztán kinyitotta az ajtót az érkező előtt.
  – Jó napot. Madame Chaton itt van?
  – Nincs, de maga nem őt keresi.
  – Itt az áll, hogy Kitty Chaton… már ha jól olvasom a nevet.
  Kissy odapislogott a pasas kezében levő papírra. A megrendelőlap volt, amit saját kezűleg írt alá. Kissy Chaton.
  Nyelt egyet. A pasas nem jól olvasta… szerencsére. Milyen jó, hogy a nickje emlékeztet egy létező keresztnévre, az emberek azt hiszik, ők olvassák rosszul. Ha ez így megy tovább, kénytelen lesz hivatalosan is Kissyre változtatni a nevét. De akkor családnévnek fölveszi a Jerryt… középső névnek meg az Alapítványt.
  – Én vagyok az – felelte. – Maga engem keres.
  Érezte, ahogy zsugorodik a pasas tekintete előtt. Középtermetű volt, teljesen átlagos, jellegtelen ürge, de mégiscsak egy felnőtt férfi, ő pedig kisegérből is csak kamaszlány. Megpróbált gyorsan nőni néhány centit, de ekkor megint csengettek. Kissy a monitorra kapta a tekintetét és fölfedezte Jeant, a kezében a bukósisakjával.
  – Elnézést. – Kissy villámgyorsan kisurrant a pasas mellett, tett pár lépést, sarkon fordult, besurrant a pasas mellett, a nappaliban megkereste a pénztárcáját, kisurrant a pasas mellett és a kapuhoz loholt.
  – Szia – vakkantotta, és kinyitotta a tárcát. – Mennyi az?
  – De sürgős – volt a válasz. – Úgy tűnt pedig, elég nagy slamasztikából húztalak ki délelőtt.
  Kissy ránézett, leengedte a karját és lassan kifújta a levegőt.
  – Ne haragudj, igazad van. Kösz. Kicsit zűrös napom van. Tényleg sokat segítettél.
  – Folytathatom?
  Kissy értetlenül pislogott.
  – Ahogy elnézlek, hasznát veszed némi segítségnek. Mi az ábra? Fontos randira készülsz?
  Kissy elnevette magát.
  – Hát úgy is mondhatjuk, csak húsznál is többen leszünk.
  – Ja, miért nem ezzel kezdted? Menő vagyok a péntek esti bulikban. Figyelj, mára végeztem, segítek a szervezésben és ha akad szingli barátnőd, azt is megtáncoltatom. Akár ihatok is, nem kell hazamennem éjszakára.
  Kissy hirtelen olyan pontosan emlékezett vissza a Cumulus évekkel ezelőtt látott algoritmusára, mintha ő maga írta volna. Egy szempillantás alatt lefuttatta fejben a hosszú és bonyolult programot. Nulla egész kilenc tized shindy néhány másodperc alatt! A Cirrus mostanra már riasztotta volna az egész alapítványt!
  – És hol töltenéd azt az éjszakát? – érdeklődött. – Mert az én ágyam nem elég széles hármunknak.
  Pontos nimbusztalálat jól kihúzott gumival. De még mozog.
  – Úgy érted… van egy kiscicád?
  – Nem. Illetve van, de nem ő alszik az ágyamban. – Még a gondolat is elborzasztotta. Akkor már inkább Köd, még ha ki is bújik belőle az éjszakai ragadozó és félóránként mászkálni kezd rajta, akkor is legalább biztonságban érezheti magát. – És nem is tengerimalac. Egy fiú.
  Illetve ma éjjel pont lány alszik az ágyában, mert a szobája lányszoba lesz, de ezt nem mondta meg.
  – Úgy érted, hogy egy másik fiú? Nem én?
  – Eltaláltad. Mondták már neked, hogy elképesztően romantikusan udvarolsz? No szia.
  Hirtelen rácsukta a kaput a megrökönyödött srácra, és vigyorogva indult vissza. Még hogy az ő ágyába akarna mászni… nem is tudja, milyen szerencséje van, hogy most nem ér rá megverni.
  A pasas már nem volt az előszobában, a nappaliban talált rá, Françoise-zal beszélgetett.
  – Igen, a rendőrségre – mondta éppen a zseb. – Mi van ezen csodálkoznivaló?
  A pasas mosolygott és Kissyhez fordult.
  – Nos, nem szeretnék udvariatlan lenni, de beszélhetnék valami felnőttel?
  – Ahánnyal csak akar, de nem most. Máris indulunk… te jó ég, a buszt elhozta? – s nézett a pasasra, mint aki azt várja, hogy előhúzza a zsebéből.
  – Kint áll az utcán. Azt hittem, látta.
  Kissy bizonytalanul bólintott. Alighanem. De eszébe se jutott körülnézni.
  – Jól van, egérkék – állt meg mellettük Nimby –, én készen vagyok. Indulunk?
  – Indulunk – vakkantotta Kissy. – Egérkék, gyerünk, indulás!
  Különböző irányokból elősereglettek az egérkék, akiket a sofőr ide-oda forogva szemlélt. Kissy gyorsan megszámolta őket. Jennifer, Chantal, Françoise, Martin, Nimby meg jómaga. Mind megvan. Hátizsák csak kettő van, a két fiúnál, a két netbook és a notebook van bennük.
  – Jöjjön – intett Kissy a sofőrnek. Kimentek, bezárta a házat. – A nevét még nem is mondta.
  – Baune…
  – Tehát, monsieur Baune, összeszedjük a csapat többi részét a reptéren és egyebütt, aztán elmegyünk a rendőr-főkapitányságra. Tudja, hol van a quai des Orfèvres?
  – Tudni tudom, csak a főkapitányság nem ott van.
  Kissy kilépett a kapun és meglepve nézett a sofőrre. A busz egyébként tényleg ott állt az utcán.
  – Dehogynem, a harminchatos szám alatt.
  – Igen, úgy hívják, hogy quai des Orfèvres harminchat, sőt mondják röviden Harminchatosnak is. De ha maguk a rendőrségre akarnak menni, az nem ott van. Mondja, mi folyik itt végeredményben? Nincs magukkal egyetlen felnőtt sem, nem tudják, hová akarnak menni… egyáltalán mit keresnek a rendőrségen?
  Kissy habozás nélkül előrántotta a telefonját.
  – Dorville.
  – Szia, Kissy vagyok. Ide figyelj, beszélned kellene a sofőrrel, akadékoskodik…
  – Add át neki.
  Kissy átadta, de kihangosítva.
  – Baune vagyok – mondta a sofőr.
  – Dorville hadnagy, bűnügyi rendőrség. Jó napot. Figyeljen, azokat a gyerekeket este hét órára ide kell hoznia a kapitányságra.
  – Meg akiket ezután veszünk föl – cincogott bele Kissy.
  – Ja igen, a csapat fele még a gépen ül, azokért még el kell menni. Minden világos, Baune úr?
  – Hát… de miért nincs velük felnőtt?
  – Azok is a gépen ülnek.
  – Értem… nos, igen… ja, a kislány azt mondja, hogy a quai des Orfèvres-re akar menni, de maguk nem ott vannak.
  – Nem hát. A belügyminisztériumban, rue des Saussaies, az Élysées-palota közelében.
  – Kérdezhetek még valamit?
  – Tudom, mit szeretne tudni, de nincs jogom válaszolni magának. Kissy, ne feledjétek a titoktartási kötelezettséget.
  – Nem feledjük. Kösz, szia!

Először Ange nénit vették föl a városban, éppen ahogy visszajött a rokonoktól és elintézett némi bevásárlást. A fiúk leugrottak a buszról, fölkapkodták a néni csomagjait és bevitték hátra, ahol nem lesznek útban. Aztán irány a reptér.
  Először a nizzai gép jött, logikus, mondta Nimby, az jön közelebbről. S már a nyakába is ugrott a kisegere, mialatt a többiek őket üdvözölték.
  Két rendőrt is hoztak magukkal, Lucas-t és Castellit, aki alig emlékeztetett tavalyi önmagára: nem volt a kezében telefon. Sőt később sem vette elő. Szabadságon van, magyarázta, hétfőn áll csak munkába, különben nem is tudna eljönni, hacsak nem küldik.
  Aztán leszállt a németországi gép is. Kissy igyekezett jól megvetni puha tappancsait a tranzit padlójában, ahogy Elke a nyakába ugrik, és tényleg nem is borult föl. De Françoise igen, és egy pillanat múlva már összekapaszkodva birkóztak a földön, szakasztott mint Ködöcske a testvéreivel. Még morogtak is!
  – Bolondok vagytok – ugrottak oda a minik, hogy szétválasszák és talpra állítsák őket. – Egymillió ember jár ezen a padlón, hogy fogtok kinézni?!
  – Bolond egér módra – állította Françoise.
  – Nem is vagyunk bolond – közölte Elke. – Használjuk föl szabadidőt gyakorolni verekszéset, becserkész, ráugor… – Elhallgatott. Követték a tekintetét, de a kislány már lopakodni kezdett, amikor fölfedezték, hogy abban az irányban Pi beszélget Ange nénivel.
  – Nem szabad – mondta Niala szigorúan, pont ahogy a kiskutyáknak. Elke ránézett, sóhajtott és egyelőre letett a vadászatról. De Kissy tudta, hogy ha a kislány nincs a szeme előtt, bármikor várhatja hátulról a rajtaütést.
  Baune végignézett a megszaporodott társaságon és látható örömmel fogadta a nagyszámú felnőttet. Fél hétkor érkeztek a belügyminisztérium elé, ahol egyenruhás őr fogadta őket. Pi beszélt vele, az utasításnak megfelelően közölte, hogy Artois főfelügyelő várja őket. Jerry Alapítvány. Az őr föltelefonált, felszállt a buszra, megnézte őket, csak aztán adott engedélyt, hogy behajtsanak. De a busz nem maradhat bent. Ange néni azt mondta, egyszerűbb, ha gyalog mennek be.
  – Legalább két órát bent leszünk – lépett Kissy a sofőrhöz. – Nem muszáj végig a kocsiban lennie, de ne menjen messzire. Amikor végzünk, fölhívom, kérem a számát.

A tanácsterem közepén hosszú asztal húzódott, két sorban székekkel. Kissy kicsit elfogódottan nézett körül, de Niala csak egy pillantást vetett a helyiségre.
  – Szükségünk van egypár konnektorra – közölte útikalauzukkal, egy fiatal egyenruhással. – És netcsatlakozás is kell.
  – Természetesen – felelte a tizedes.
  Kissy matatást érzett a ruhaujján. Lenézett.
  – Ide biztos nem engednek be macskát – súgta Françoise.
  – Nem, szerintem se – felelte Kissy halkan. – Teljes biztonságban vagyunk.
  – De rengeteg a rendőr.
  – Hát aztán, mi a jók csapatában játszunk.
  – Nappal igen… de éjszaka… gondolj a hűtőszekrényekre… meg a sok sajtra…
  Kissy mosolygott és a kislány fejére tette a kezét. – Egereknek nem tilos az ilyesmi. Nem mondom, vannak gyatra próbálkozások, hogy elkapjanak minket, de a rendőrség nem üldöz.
  – Sziasztok – szólalt meg az ajtóban a hadnagy hangja, aztán észrevette az idegen felnőtteket, odament hozzájuk és bemutatkozott. Persze neki is volt arcképes névtábla a ruháján, amilyet ők is kaptak, amikor beengedték őket. – Minden rendben? Köszönöm, tizedes, innentől átveszem, leléphet.
  A tizedes tisztelgett és ment.
  – Lehet, hogy egy kicsit késünk a kezdéssel – folytatta Pierre –, de van egy-két rendőrtiszt, akik szeretnének még itt lenni. Elég magas rangúak, úgyhogy illik megvárni őket. Hogy utasítottátok a sofőrt?
  – Éjfélig béreltük a buszt – felelte Angélique.
  – Addig biztos végzünk.
  Nyílt az ajtó, Kissy is odanézett. A hadnagy máris az érkező elé sietett, akit Kissy ezer közül is megismerne, ha száz évig nem látná, akkor is. Ezt a bulldogképet nem lehet elfelejteni.
  – Jó estét, uram. Dorville hadnagy vagyok, kérem, fáradjon be. Az elsők között érkezett.
  Bouriant tábornok megköszönte a tájékoztatást, de a tekintete már Vanessára szegeződött. A kislány mosolyogva jött oda hozzá, mintha hétköznapi dolog lenne szilánkokra zúzni ismeretlenek verandájának ablakát.
  – Hát megint látlak – mondta a tábornok mély basszusa.
  – Hát megint, Michel bácsi. Örülök, hogy eljöttél.
  Kissynek tátva maradt a szája. Senki nem szólt, hogy Vanessa újabban tegeződik a tábornokkal. Sőt Niala is, aki még puszit is kap tőle! Vanessa nem, ez logikus, tábornokok nem puszilnak meg vanessákat. Aki megpróbálta, az még őrmester korában odaveszett.
  Hamarosan befutott másik ismerősük, Artois főfelügyelő, akivel a víztoronyügyön dolgoztak együtt. Milyen régen is volt. Két emberét hozta, Gelis-t és Mansot-t, őket még nem ismerték. Pár perccel később érkezett Ducrocq és Morillon, négy nyomozó nem is sok egy ekkora ügyre. Morillon nő volt, egyedüliként a rendőrök közül.
  – Mindenki itt van? – kérdezte Artois.
  – Még Raymond bácsi hiányzik – felelte Niala.
  Raymond bácsi… persze, az ezredes! Aki telefonon a gutaütést hozta arra a két vígjátéki rendőrre, amikor Nialát megbilincselték. A családneve… Kissy már nem emlékezett a családnevére, nem is találkozott még vele személyesen. De elég nagy kutya, és nagyon szereti a D’Aubisson lányokat.

– Hölgyeim és uraim, Dorville hadnagy vagyok, én szerveztem ezt a kis találkozót. Azért gyűltünk össze, hogy egy online bűnszervezet felderítését megszervezzük. A jegyzőkönyv számára elmondom, hogy jelen van rendőri részről Bouriant tábornok, Lemire ezredes, Artois és Touzeau főfelügyelők, Castelli felügyelő, Morillon, Gelis, Ducrocq és Mansot nyomozók, valamint Dorville hadnagy. A Jerry Alapítvány részéről madame Beaumont kuratóriumi elnök, doktor Claudel, a kuratórium tagja, madame és monsieur Schneider német állampolgárok, monsieur D’Aubisson, mademoiselle Clément, monsieur Jourdain, valamint az alapítvány fiatal- és kiskorú munkatársai, Ford, Vaillant, Chaton, Chandeau, Vanessa és Nicole D’Aubisson kisasszonyok, monsieur Rochefort és Blanchard, valamint a német állampolgár mademoiselle Schneider. A párizsi bűnügyi rendőrség kiskorúak ügyosztályának egyik tárgyalótermében vagyunk, kétezer-tizenegy március huszonötödike van, tizenkilenc óra. A tanácskozást ezennel megnyitom és felkérem az alapítvány szóvivőjét, ismertesse, mit tudunk erről a bűnszervezetről. Köszönöm.
  Kissy mint az alapítvány szóvivője már nyitotta a száját, amikor észrevette, hogy vele szemközt Jennifer mint az alapítvány szóvivője ugyanezt teszi. S rádöbbent, hogy ők mind egy szálig pontosan ugyanolyan szóvivői az alapítványnak. Talán Ange nénit illetné az első szólás joga, mégiscsak ő az elnök. De ezek a rendőrtisztek nem elnöki beszédet várnak, hanem tényeket. Azokról pedig a néni nem sokat tud.
  Persze hogy Niala mentette meg a helyzetet. Fölállt és kedvesen bólintott a hadnagy felé.
  – Köszönöm, hadnagy úr. Ha megengedik, én elkezdem. Egy Gilles Noir nevű egyént tetten értünk gyermekmolesztáláson. Volt nála egy kis netbook, az ott, ni… amelyen tizenötezer titkosított levelet találtunk. Sikerült feltörnünk a titkosítást, és megállapítottuk, hogy egy pedofilcsoport levelezése, amelynek Noirral együtt tíz tagja van. Óriási mennyiségű gyerekpornót találtunk, álló- és mozgóképeket. Megkezdtük egy adatbázis létrehozását a levelek alapján, ahova felvettünk minden adatot, amit Noirnak a csoportban használt stílusáról, szóhasználatáról tudunk, úgyszintén amit a többieknek elmondott magáról, s természetesen ami kiderült a többiekről. Mindezeket arra szándékozunk használni, hogy magunkat Noirnak kiadva bekapcsolódjunk a csoport életébe, és felgöngyölítsük az egész társaságot. Ennyit elöljáróban. Köszönöm.
  Udvariasan bólintott és leült. Kissy helyeslően megbillentette nagy füleit. Nialára mindig lehet számítani, ő tudja, hogy kell viselkedni komoly társaságban.
  – Jelenleg mennyit tudunk a többiek kilétéről? – kérdezte a tábornok. Ő ülve maradt.
  – Gyakorlatilag semmit, uram – felelte Niala, szintén ülve. – Vigyáznak, hogy semmit se mondjanak magukról. A csoportnak van egy alapszabálya is, ami kimondottan tilt minden ilyesmit. Egymástól is félnek.
  – Joggal – mondta Artois. – Noir most sokat adna érte, ha beköphetné a társait egy enyhébb ítéletért.
  – Akkor hogy akarjátok földeríteni őket? – kérdezte Lemire.
  – Hát van egypár elképzelésünk – felelte Niala. – Az egyik szerint Noir, illetve fedőnevén Jack csábító üzenetet küld: hozzájutott egy gyerekhez, aki nem akar kimaradni a buliból, siessen a megadott címre. Azt reméljük, hogy néhányuknál a vágy legyűri a félelmet, és odamennek. De persze kell egy alkalmas helyszín.
  – Ezt alaposabban is ki kell dolgozni – mondta Lucas. – Biztosan akarnak majd fényképet.
  – Hát majd kapnak.
  – A rendőrségi archívumból? Kockázatos, láthatták már korábban.
  – Engem nem – cincogott közbe Françoise. – Teljesen új vagyok a pornószakmában.
  – Én is – tette hozzá Elke, és bátran szembenézett a szüleivel.
  – Egyszóval kapnak majd fotót – folytatta Niala sietve –, nyilván meg tudjuk oldani, hogy elég ígéretes legyen és mégse mutasson semmit. De többféle csapdára is szükségünk lesz, nem hiszünk benne, hogy mindegyik lépre megy ugyanannak.
  – Tehát csapdákat állítunk és elkapjuk, aki belesétál – bólintott Lemire. – De érzem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.
  – Jól érzi – felelte Castelli. – A gépen elmesélték, milyen körülmények között sikerült megszerezniük Noir jelszavát. A csodával határos módon. Hasonlóra még egyszer nem számíthatunk, akkor pedig benne vagyunk a slamasztikában.
  – Miért? – kérdezte az ezredes.
  – Mert ha a csapdánkba csak a társaság egy része sétál be, akkor azoknak utána hírt kell adniuk magukról. A saját gépükről, a saját titkosítási rendszerükkel. Különben a többiek rájönnek, hogy baj van és szétspriccelnek.
  – Nem tudjuk utánozni őket… a bőrükbe bújni?
  – Dehogynem, uram, ha az ő jelszavukkal lépünk be.
  Nimby fölállt.
  – Ez a kérdés talán megéri, hogy pontosítsuk a helyzetet. Ha elfogjuk a kettes számú shindyt… ez a mi szakkifejezésünk rájuk… akkor meg kell szereznünk a titkosításhoz használt jelszavát és a számítógépét. A levelekben ugyanis az adott levelezőprogram adott példányát is azonosító jelek lehetnek. Vagyis ha például Ketteskének van otthon számítógépe, de a Crux céljaira a nyaralóban levőt használja, és erre mi nem jövünk rá, akkor könnyen lebukhatunk.
  – Crux? – kérdezte Lemire.
  – Így nevezik a csoportjukat. Hogy miért, azt nem tudjuk. De ez alkalmat adott rá, hogy a mi kis társaságunkat – Nimby körbemutatott a konferenciaasztalon – elnevezzük Centaurinak. Ez a csillagkép ugyanis három oldalról veszi körül a Cruxot, mintha fel akarná falni…

Masszív, Tejbepapi, Lincoln, GXR, Velociraptor, Aranyos, Lifepod, Huhu és a Gróf. A Jerry mind a kilencükről külön aktát vezetett, és ezeket most bemutatták a rendőrségnek is. Elismerő szavakat kaptak értük.
  – Szépen kidolgozott, alapos munka – mondta Bouriant tábornok. – Sokat dolgoztatok rajta.
  – Sokat bizony – mondta az egerek helyett madame Morillon. – Ezért elsősorban én tartozom köszönettel, mert leginkább az én munkámat fogja ez megkönnyíteni.
  – Morillon nyomozó készíti el a gyanúsítottak jellemrajzát, lélektani profilját – magyarázta Artois.
  – Pedofilok – mondta Elke. – Én elárulok ezt, te pedig meheted magadat fagyienni munka helyette, néni.
  – Ennél kicsit részletesebben kell – mosolygott a néni. Talán harmincéves lehetett, de Elkének persze néni. – Például hogy a Gróf művelt ember, Masszív viszont nem tűnik annak. Persze lehet, hogy csak szerepet játszik.
  – Masszív egy bunkó – közölte Vanessa. – Csodálkoznék, ha rakodómunkásnál vagy utcaseprőnél többre vitte volna.
  – Helyes, akkor azt kell kiderítenünk, hogy hol rakodik vagy söpri az utcát.
  – Értem – bólintott a mikró.
  A megbeszélés legnagyobb részét az tette ki, hogy a Jack-in-the-box részleteiről vitatkoztak. A csapdát Nimby nevezte el egy régi játékról, a francia dobozos ördög angol változatáról: tarka doboz egy fogantyúval, azt meg kell tekerni, erre kiugrik egy bohóc és megijeszti az embert. Itt a doboz egy ház lesz, valami félreeső helyen, és benne Jack, azaz Noir, aki „szerzett” egy gyereket, és ha az érdeklődő klubtagok bekopogtatnak, akkor kiugrik egy rendőr bilincsekkel, és úgy megijeszti őket, ahogy nem ijedtek meg még soha életükben.
  Abban elég könnyen megegyeztek, hogy a ház félreeső helyen legyen. Se Noir nem bolond, hogy a város közepén álljon neki gyereket megrontani, se a többiek, hogy ilyen helyen csatlakozzanak. Félreeső helyen, ahova csak egy vagy két út vezet, és azok mentén állnak lesben a rendőrök. Például egy kis majorság, amit Noir majd kibérel a hancúrozáshoz.
  Az viszont már vitát kavart, hogy szerintük a háznak egerekkel kellene tele lennie, a rendőrök viszont egyetlen egeret sem akartak a helyszínen.
  – De érteszjed meg – magyarázta Elke –, kell ott lenni gyereknek. Ha shindy bekopogja ajtót és találkozza kislányt, akkor bejössz magát gyanútalanul házbe és kezdi dumálni gyerekkel szexrőle. Nem tudja ellenállni lehetőséget. Esetleg kicsit meg is fogdosi, és közben megy titokzatos kamera. Akkor kislány megmutat fényképet neki nagy barátságostalan házróla rácsos ablakakval és mondok: itt fogol aludsz ma éjszakacht, tetszik?

Nem, a rendőröknek egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy egeret engedjenek a csapdába. Még a nagyokat se. Semmilyen civilt.
  – Akkor hogy lesz? – kérdezte Vanessa. – A pasas bekopog, egy civil ruhás rendőr ajtót nyit neki, a pasas erre azt mondja, jó napot, kitűnő üzletet ajánlok, a tízkötetes nagy szuahéli szótár most csak ezer euró, mire a civil ruhás azt feleli, köszönöm, már tudok szuahéliül, nem inkább gyerekkel hancúrozni jött maga, mire a pasas döbbenten néz rá, hogy miről beszél, maga valami elmebeteg, aki nem is tud szuahéliül…
  Itt végre kifogyott a szuszból és szünetet kellett tartania. Pi használta ki az alkalmat, hogy közbeszóljon.
  – Igen, ez a probléma. Ha egy gyerek nyit ajtót, akkor a pasas biztonságban érzi magát. Akkor nem keres fedősztorit, hogy mit akar ott, hanem egyből a tárgyra tér, és megvan a bizonyíték.
  – Asante – bólintott Vanessa. – Így nem bukunk le. De ha olyan rendőr nyit ajtót, aki nem tud szuahéliül, akkor ugye…
  Széttárta a kezét.
  – Unazugumza kiswahili? – kérdezte Nimby hirtelen.
  – Ndiyo, kidogo tu – bólintott Vanessa mosolyogva.
  – Ninakupenda – felelte a fiú.
  – Én is téged – mondta a kislány.
  Elmerültek egymás tekintetében.
  Kissy egy szót sem értett. De tudta, hogy a mikroegerek minden nyelven tudnak. Sőt űrhajót is építenek szemeteskukából, ha kell. Sziporka is meg tudta csinálni.
  – Egyszóval – Niala megköszörülte a torkát –, amint látják, ha a shindy netán szuahéli könyvárusnak adná ki magát, akkor is a Jerry a legjobb választás. – Derültség lengedezett az asztal fölött. – Egyetértek a húgommal, szerintem is sokkal biztonságosabb, ha egy gyerek nyit ajtót. Ha szerencsénk van, már az előszobában fogdosni kezdi.
  – Milyen szerencse, hogy mi vagyunk a legkisebbek – Françoise úgy nézett az ásványvizes poharára, hogy Kissy már látta is a homlokán, a füle tövében kiütköző szarvacskákat. – Csak mi vagyunk elég kicsik, hogy zsákmányul szolgáljunk.
  – És kislányok vagyunk – tette hozzá Elke bölcsen. – Mert ezek shindyek pont kislányevők.
  Jézusmária, gondolta Kissy. „Kislányevők?!”
  – Lehetnék fiúevők is – folytatta a zseb zavartalanul –, és akkor micsinálunktok? A legkisebb fiúegérünk Nimby. Tizenöt éves, nagy egér. Törvényben se tilos hozzápiszkálják, és nem is pedofilnek ízlődése. De mi – büszkén fölszegte a fejét – elég kicsiek vagyunk, igazi ízléses csemege pedofiloknek tányérjábele.
  – Ízletes – sóhajtotta Blanche. – Az ízléses olyan szó, ami egyáltalán nem illik össze a mondókáddal.
  – A tányérjáról jut eszembe – szólalt meg Françoise megint –, ugye nem gondolja, főfelügyelő úr, hogy bármilyen kockázatot vállalnánk? Persze hogy kimegyek ajtót nyitni a nyálát csorgató shindynek, és még rá is mosolygok csábosan, ha tudom, hogy az ajtók mögött ugrásra készen állnak a társaim és egy osztag fegyveres rendőr.
  – Szóval ne is egy gyerekre vigyázzunk, hanem egy egész csapatnyira? – kérdezte Artois epésen.
  – Tudunk magunkra vigyázni – felelte Niala. – És egymásra. Azért kellünk oda mi is, mert mi megértjük egymást szavak nélkül is. Különleges jelzéseink vannak, úgyszólván saját nyelvünk. Emberélet is múlhat azon, hogy a zsebek egy pillanat alatt üzenni tudnak-e vagy sem.
  – És azért is kelletek oda – sóhajtott Bouriant tábornok –, mert ti nem vagytok rendőrök.
  Felállt, kinyújtóztatta tagjait. Kissy a faliórára pillantott: nyolc múlt, egy órája tart az értekezlet.
  – Vanessa elmesélte nekem a házamban lezajlott incidenst – folytatta a tábornok, s lassú léptekkel megindult az asztal mellett. – Be kellett látnom, hogy abban a helyzetben, ami ott kialakult, ők hatékonyabbak voltak, mint a mi állományunk. Nem mintha lebecsülném a kiképzésünket, én igazán tudom, hogy mire vagyunk képesek, de azt is tudom, hogy mire nem. Amerikai barátaink előrébb tartanak, náluk jóval hamarabb rántanak fegyvert, viszont ilyen szituációban ők is haboztak volna, s ezzel az emberrabló esélyeit növelik. No meg ők se hordanak magukkal kést.
  – Ahogy mi sem – szólt közbe Vanessa.
  – Ahogy ti sem – állt meg a tábornok a mikró fölött, s a fejére tette a kezét. Kissynek elkerekedett a szeme. – Ha ilyen késeket hordanátok, abból büntetőeljárás lenne, hiszen ezeket tiltja a törvény. Szerencsére az egyik emberrablónál éppen volt egy ilyen kés.
  Kilenc egér bólintott. Kissy nem, ő azzal volt elfoglalva, hogy döbbenten bámulja Vanessát, aki szintén nem bólintott. Nyugodtan ült, a fején Bouriant tenyerével, mint akit felavatnak.
  Még egy, gondolta Kissy. A tábornokot is az ujja köré csavarta. A világot Vanessa pótapjai népesítik be.

Nem gyerekprostituált lesz. A kilenc közül négy világosan megmondta, hogy az ártatlan gyerekekhez vonzódik, akik még tényleg egészen gyermekiek. Huhu azt mondta, hogy alkalomadtán kipróbálna hivatásost is, elvégre mégiscsak gyerek, de jobb az érintetlen. Hárman egyetértettek vele. A kilencedik, GXR volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy a prostituáltak is érdeklik, ha még tényleg gyerekek, de ő eleve csak az egészen kicsikhez vonzódik, tíz éven alul. Ekkora egerük pedig nincs. Persze némi smink és fotómanipuláció bármire képes, de minél többet trükköznek, annál könnyebb lebukni.
  És nem GXR volt az, akire leginkább fájt a foguk. Csak Masszív, Tejbepapi és Velociraptor állította, hogy igaziból is molesztált már gyereket. A többiek nem. Masszív csak megfogdosott gyerekeket, de ez rendszeres szórakozása volt. Tejbepapi azon fáradozott, hogy a szomszéd kilencévest az ágyába csábítsa, és állítása szerint jó úton halad. Velociraptor pedig gyilkos. Évekkel ezelőtt elrabolt egy tízéves kislányt, napokig fogva tartotta, elmesélte, hogy miket művelt vele, végül megölte és elásta. Ez külföldön történt, de nem mondta meg, hogy melyik országban, így Artois hiába is próbált volna utánanézni a nyilvántartásban.
  Ezt a három shindyt akarták a legjobban. Akkor is, ha ők maguk állapították meg, hogy nem szabad készpénznek venni a szavaikat. Ezeknél dicsekvésnek számít az ilyesmi, no meg egyfajta igazolásnak, hogy bízhatnak egymásban, hiszen aki ilyet tett, az nem lehet zsaru. Könnyen meglehet, hogy minden szavuk hazugság, de nem ez az, ami számít.
  – Aki ilyenekről fantáziál, az előbb-utóbb meg is teszi – jelentette ki Pi, úgy is mint diplomás pszichológus. – Hacsak persze nem mondjuk nyolcvanéves öregember, aki fizikailag nem képes rá. Mindhárman nagyon veszélyesek. Velociraptor történetében sok a nehezen hihető elem, én azt hiszem, csak kitalálta, de álmodozik róla. Tejbepapi története érzésem szerint igaz, vagyis valahol egy konkrét kislány veszélyben van. Ez lehet életveszély is. Masszívnál a veszély kisebb, de több gyereket érint, és ő is bármikor megpróbálkozhat komolyabb dolgokkal.
  – Egyetértek az elemzésével – mondta madame Morillon. – Ezért indokoltnak tartom rátérni az akciónk időpontjára, amiről eddig nem esett szó. Az a véleményem, hogy a lehető leggyorsabban el kellene indítani.
  – Mennyi idő kell az előkészítésre? – kérdezte Artois.
  Mansot az ujjain számolta:
  – Keresnünk kell egy alkalmas házat, biztosítani a helyszínt és a távolabbi környéket, ez pár nap. A jövő héten meglehet. Kell egy-két csábító fénykép és egy megfelelően megszövegezett levél, azt hiszem, ezt az egerekre bízhatjuk, ez is pár nap. Kell pár nap arra is, hogy biztosan legyen ideje mindegyik shindynek elolvasni. Mindent egybevéve a jövő hét végén megcsinálhatjuk. Egyébként is hétvége a legjobb, könnyebben el tudnak jönni.
  Senkinek nem tűnt föl, hogy már ő is egereket és shindyket mond. A Jerry-szaknyelv egyetlen este alatt meghonosodott a párizsi bűnügyi rendőrségen, gondolta Kissy. Jövőre meghódítják a Scotland Yardot is!

Suzyt egészen elbűvölte a házat elborító tömeg. Imádta a társaságot, és most aztán jutott belőle. Nimby szerint Suzy nem bánja, ha csak kisfülűeket kap játszótársnak: elég nagy füle van neki magának is.
  Ha lehetséges, Ködöcske még jobban el volt bűvölve, főleg amikor rájött, hogy ez a sok-sok ember mind kizárólag azért érkezett, hogy őt megdögönyözze. Ráadásul Schneiderék kimondottan értettek hozzá.
  Macska persze a legkevésbé se volt elbűvölve. Az elején még csak-csak, amikor a társaság egy része még a nappaliban álldogált, akkor ő is kipróbálta, milyen jókat lehet köztük szlalomozni. Később aztán, amikor az emberek helyet foglaltak, ő egy kicsit gondolkodott, de mivel Suzy lefeküdt Kissy és Martin lábához, Köd pedig Nimbyéhez, úgy döntött, ő is odafekszik a kedvence mellé. Nem a földre, dehogyis, a kanapéra, hogy Vanessa játszhasson a füleivel, ő pedig dorombolhasson. Néha másoknak is megengedte, hogy birizgálják a füleit, főleg Kissynek és Martinnek, hiszen velük volt a legtöbbet. De Vanessa maradt a favorit.
  Több mint három óra hosszat tárgyaltak a rendőrségen, fél tizenegy körül értek haza, Ange nénit még hazafuvarozták, a fiúk a csomagjait is fölvitték. De senki nem volt még álmos. Éhesek annál inkább voltak, ezért letelepedtek a nappaliban a netbookkal, összeállították a kívánságlistájukat és egy teherautó-rakomány kaját rendeltek. Kissy egy négyféle sajttal és paradicsomszeletekkel megrakott pizzán osztozik Françoise-zal és Pivel, hozzá sült krumplit és csirkesalátát kért, utána eperfagyit. Innivalót nem rendeltek, az volt a kamrában, a héten egyszer anya is eljött velük bevásárolni, és a fél csomagtartót telerakták palackokkal. A másik felének tartalmát majd megeszik, de ma már Vanessa se főzőcskézik.
  Amíg megjön a teherautó, addig is volt dolguk: Kissy lerúgta a cipőjét és rátette a lábát Suzy oldalára, Vanessa különféle alakzatokat hajtogatott macskafülekből, elmesélték anyáéknak a tárgyalást és folytatták a tervezgetést. Shindycsapda egérrel és rendőrrel töltve, késes-csúzlis mártásban, desszertként fogda és börtön, nagydarab, morcos rabtársakkal.
  – El kell mennünk bevásárolni – mondta Françoise. Kissy bólintott, természetesen el kell menniük, lehetőleg már holnap, hogy legyen idő mindenre. A többi egérlány is bólintott, de a fiúk és a kisfülűek nem értették.
  – Minek? – kérdezte Nimby. – Tele van a kamra.
  – Szamár – mondta Vanessa. – Nem sajtot kell vennünk, hanem valami ruhafélét.
  – Nekem ezekben is tetszel. Hát még ha leveszed…
  – Valaki verje meg helyettem – sziszegte Vanessa, mint aki tényleg haragszik –, nem akarom Macskát megijeszteni!
  – Én mennék – mondta Kissy szolgálatkészen, és a lábára mutatott –, de akkor kinyomom Suzyből a szuszt.
  – Nekem megfájdult a kezem gesztikulálás közben – mondta Jennifer.
  – Én nem halhatom magamat hősi halálba pont a szülőjeim szeme között – cincogta Elke, amire már kitört a nevetés.
  A pizzafutár ujja még rajta volt a csengőgombon, amikor Suzy és Köd fölpattant és kirohant a konyhai kutyaajtón át. Az egerek is indultak. Sok kézre volt szükség, csak pizza tizenkettő volt, és még tálalni is kellett. Hosszú sorban cipelték be a rengeteg kaját, a futár pedig adogatta nekik a kocsiról. Vanessa adott neki valamit, az ennivalót már kifizették anya PayPal-számlájáról. Suzy és Köd boldog farkcsóválásával mit sem törődve becsukták a kaput és futottak a konyhába.

Kissy nem tudta, mire ébredt és mennyi ideje van fönt. Igazából észre se vette, hogy már nem alszik, egészen addig, amíg mozogni nem kezdett a füle. Lassan elfordult valamilyen jeleket követve, és apró neszeket észlelt. Körben kicsit behajlott a széle, hogy a legapróbb rezgéseket is a mikrofonhoz terelje. Ez beszéd. Valakik beszélgetnek. Vékony hangok. Férfi biztosan nincs köztük. És Niala se. Nem mintha ilyen halk neszekből is ki tudná szűrni Niala hangját, de itt alszik mellette.
  Jobban behajlította a fülét, hátha többet hall, de akadályozta, hogy csak a ballal hallgatózhat. A jobbon rajta fekszik. Ha hanyatt fordul, akkor pedig teljesen rossz irányba esik az ajtó. Megpróbálta kicsit megcsavarni a fülét, persze nem kézzel, hiszen ha megmozdul, az ágynemű súrlódása hangosabb lesz, mint ezek a neszek. Egy kisegérnek nem gond önállóan mozgatni a füleit. Külön-külön. Macska is meg tudja csinálni. Nimby szerint még egyetlen macskának se sikerült az összes lehetséges kombinációt kiforgatni a füleiből, lehet belőlük annyi, mint a Rubik-kockának. Az ő füleik elméletileg…
  – Nézd!
  Ezt a szót most tisztán elkapta. Vagy ő csinálja ügyesen a fültornát, vagy a hang forrása közeledett.
  – Segíts föl!
  Ez Françoise hangja volt, de hova föl? Nem akarhatnak sajtot lopni a hűtőszekrényből, hiszen a saját sajtjuk van benne, egyszerűen megfogják és kiveszik. Ráadásul a sajt alul van. És ha a kamrában vannak, akkor üvölteniük kellene, hogy abból itt bármit hallani lehessen. De nyilván suttognak, hiszen alszik még az egész ház. Tehát nem lehetnek messzebb a folyosónál. Ott viszont nincs mire fölmászni, polcok vannak ugyan, főleg dísztárgyakkal, azokra fölösleges.
  Ekkor meglibbent a függöny. Ó, hát persze! Az ablak résnyire nyitva van, ezek pedig kint vannak a kertben. Ha az imént Françoise hangját hallotta, akkor nyilván Elkével van.
  Felült az ágyban, följebb csúszott, s óvatosan a függöny mögé dugta gombszerű orrocskáját. Zöld sötétítőfüggöny volt az ablakon, idebent félhomály, odakint ragyogó tavaszi reggel… kellett volna hogy legyen. De odakint is félhomály volt. És hűvös. Még a nap se kelt föl? Az órára nézett. Fél hét. Nem, nem kelt föl, hét óra körül kel a nap. Mit keresnek ezek odakint?
  Megint visszadugta orrocskáját a függöny mögé, de egeret nem látott. A hangjukat viszont megint hallotta, nevettek valamin.
  Kissy döntött. Óvatosan kimászott az ágyból, fölvette a köntösét és a papucsát, s az alvó egerek matracai között, minden lépésére ügyelve az ajtóhoz surrant. Szívdobogva nyitotta ki. A legközelebbi matracon alszik Vanessa. Ha fölriasztja, a kislány először ráugrik és végez vele, s csak aztán nyitja ki a szemét.
  De az ajtó elég halk volt.
  Kissy végigsurrant a folyosón, tudva, hogy a félhomályban bármelyik sarokból előléphet Macska, aki még nem reggelizett, tehát mogorva, és akkor neki nagyon gyorsan találnia kell valami magyarázatot, hogy mit keres itt. És még sikítania sem szabad, amikor Macska hirtelen megjelenik.
  Macska nem jelent meg, de mire a konyhába ért, Kissy rá is jött az okára. A kutyák se jelentkeztek. Ezek odakint vannak mind. Résnyire nyitotta az ajtót és kilesett. Azonnal meg is látta a két kutyát, akik farkcsóválva rohantak felé, már ott is voltak, sarkig tárták az ajtót lelkendezésükben, szerencsére aránylag csendben csinálták. Megsimogatta őket, átvett néhány millió jóreggeltpuszit, aztán intett kifelé.
  – Menjetek!
  Suzy sarkon fordult és kirohant, Köd habozás nélkül anyja után száguldott, Kissy pedig utánuk baktatott.
  – Cin-cin! – jött a hang a magasból.
  Kissy megdermedt. Ez Elke hangja. Fentről. Ha Macska nem tanulta meg a nyelvüket és nem hangutánzóművész – sose lehet tudni, mi mindenre vetemedik egy macska, hogy tőrbe csalja a gyanútlan kissyket –, akkor Elke fent ül a fán.
  Fölnézett. Elke és Françoise fent ült a fán.

– Hát ti mit műveltek odafönt? – kérdezte fojtottan.
  A zsebek vidáman lóbálták a lábukat egy ágon, több emelettel Kissy feje fölött. Elég világos volt már, hogy tisztán látszódjanak. Azon kapta magát, hogy nyel egyet.
  – Nézzük a napkeltét – szólt le Françoise. – Gyere föl, nézd meg!
  – Eszem ágá… nincs is még napkelte!
  – De lesz – állította a kislány magabiztosan. – Az égbolt alján már látszik a fénye.
  Kissy vállat vont. Felőle nyugodtan. Ha várnak hat órát, már az égbolt tetején is látszani fog a fénye. Még innen a fa tövéből is. Újabb tizenkét óra múlva pedig sehonnan. Tessék, ő is tud ilyen jóslatokat mondani.
  Elfordult, hogy ne is lássa azokat ott fönt, és megdermedt. Majdnem pontosan a feje fölött, egy alacsonyabb ágon ült Macska, és elgondolkodva szemlélte őt.
  – Szia, cicus – mondta Kissy zavartan –, hogy vagy?
  Semmi válasz.
  – Reggeliztél már?
  Nem mintha félne tőle, persze. Az ő macskája, már amennyire egy macska lehet bárkié. Pöttöm szőrgombóc kora óta ismeri, Niala pedig már akkor látta, amikor még ki se nyílt a szeme. Éppen azért kérdezi. Mert neki kell megetetnie, ha még nem reggelizett.
  – Még nem – jött a válasz odafentről. – Csak idekint találkoztunk.
  Kissy bólintott. – Akkor gyere, cicus, adok kaját.
  – Az ráérsz – mondta Elke. – Inkább mászjad ide föl magadat, nézni napkeléset!
  Kissy fölpillantott, de rögtön el is kapta a tekintetét, mert a zsebek borzasztó magasan voltak. Elszántan megindult a konyha felé.
  – Nem jön – mondta a két kislány egyszerre. – Fél.
  Kissy megtorpant. Gondolkodott. Mi a teendő, ha egy Jerryt gyávának neveznek? Függetlenül attól, hogy igazuk van? De ők is Jerryk. Muglit egy ilyen kijelentésért lerázna a fáról és muglipürét csinálna belőle.
  – Hűha – hangzott a feje fölött. – Most mi lesz, egérke?
  – Haragud. Megesz.
  – Nem lehet. Mi is egerek vagyunk.
  – Én le nem jövöm magamat fára, amíg Kissy haragussza minket. Akarok lenni öreg néni.
  Kissy elvigyorodott, továbbra is háttal állva nekik.
  – Mi a csodának? Így vagy szép, zsebegérnek.
  – Nem érted, egérke! Ha Kissy bekapja minket, sose nem leszem magam öreg néni. Te se is. Leszünk csak zsákállat.
  – Zsákmányállat!
  – Akkor már nem mindegy?!
  – Ki kellene engesztelni.
  – Enge… mi?
  – Kibékíteni. Bocsánatot kérni tőle.
  – Hátha gyorsabbra megesz kicsi zsákállat egéreket, mint csinálja magát engelge… szóval bocsánatot.
  Kissy megpróbált komoly maradni, mert a válla rázkódása hátulról is látszik.
  – Megbocsát. Kiengesztelődik. Lehet, hogy ez az utolsó napunk a földön, legalább egy kicsit tanulj már meg franciául!
  – Annyi kis időben már nem mindegy? Te le mersz mész és kérjed bocsánat? Én nem.
  – Pedig neked kéne menni.
  – Miért?
  – Itt vannak a szüleid.
  – De alusszák magukat!
  – Viszont reggelinél keresni fognak, és kínos lenne azt mondani, hogy ő már megreggelizett: téged.
  – Ráfogik Macskáre, semmi az.
  – Igaz…
  Kis csend. A két kisegér gondolkodott.
  – Megvan! – csattant föl Elke. – Ledobáljunk neki fából összes virágot, akkor fog tudja, hogy nem kell haragud.
  – Jó ötlet, zsebike. Csak ez meggyfa, itt kuksolhatunk egy hónapig, mire ezen virág lesz.
  Kissy idáig bírta cérnával.

A nagy viháncolás persze fölébresztette a lányokat, és már nem is feküdt vissza senki. Vanessa kijelentette, hogy éhes, Macska fusson az életéért. Gyorsan elvonszolták onnan és megmagyarázták neki, hogy ha egér létére megeszik egy macskát, akkor tele lesz a ház tévésekkel, márpedig az alapítványnak titokban kell maradnia. Úgyhogy visszamentek a szobájukba és gyorsan felöltöztek.
  Kissy követni akarta a konyhába száguldó Vanessát, de más dolga akadt.
  – Hát ti mit nyüzsögtök itt? – kérdezte Martin két csók között.
  – Cin – dünnyögte Kissy feleletképpen. Aztán egyszerre ugrott ki a szívük és gurult el a padlón, mert Nimby rikoltva száguldott el mellettük a konyha felé.
  – Kajaaaa!
  Ők egy sóhajjal elengedték egymást és rohantak reggelizni.
  – A zsebek? – kérdezte éppen Vanessa, ahogy a konyhába értek.
  – Még nem kelt föl a nap – felelte Jennifer.
  – Igyekezzenek! Keljen föl az a nap gyorsabban, mert ha leülök enni, nem várok senkire!
  Kissy bólintott. Világos. Vanessa elvárhatja, hogy felgyorsítsák a Föld forgását azért, mert ő éhes. Elképzelte, ahogy az emberek elcsúsznak az utcán, mert az útburkolat kilódul alóluk, és aggodalmasan figyelik a hajladozó toronyházakat. Nem is sejtik, hogy mindennek egyetlen oka van: Vanessa megéhezett.
  – Te meg mit vigyorogsz? – baktatott el mellette Nimby. Kissy persze nem tudott róla, hogy vigyorog.
  – Vanessa parancsba adta – közölte Chantal –, hogy keljen föl a nap gyorsabban, mert éhes.
  – Igaza van – vakkantotta Nimby. – Én is éhes vagyok!
  Valamilyen okból az összes mini és mikró farkaséhesen ébredt ezen a reggelen, kivéve Kissyt. A maxik nem, ők velük ettek ugyan, de nem voltak ilyen éhesek. A zsebek sem, ők szépen végigülték a napkeltét, aztán lemásztak, bejöttek és megreggeliztek. A kisfülűek nagy része még föl se kelt.
  – Szóval egy csapat kisegér elzúg bevásárolni – mondta Vanessa két falat sajtos-paradicsomos zsömle között. – Aztán hogyan tovább?
  – Fotózunk és megírjuk a szöveget – felelte Angélique.
  – Hol akartok fotózni? – kérdezte Nimby.
  – Mondjuk az egyik emeleti hálóban, ott sok a fény – pillantott föl kedvese.
  – Akkor is kelleni fog egy világosító. Én szívesen vállalom.
  – Majd megoldjuk nélküled.
  – Oké. Végül is ügyes kisegerek vagytok. – Nimby bekapott egy falat rántottát, megrágta, lenyelte. – Megvan. Kelleni fog egy berendező.
  – Egy mi?
  – Berendező! Ő állítja be a képet, amit a kamera látni fog. Például ha egy szépen elomló lepelre van szükség, akkor ő igazítja el a…
  – Azt is megoldjuk nélküled – felelte Vanessa szívtelenül.
  Nimby bólintott és beleharapott a szendvicsébe. Kissy tudta, hogy amint lenyeli a falatot, megszólal megint.
  – Tudom már! – élénkült meg Nimby, amint lenyelte a falatot. – Én leszek az öltöztető.
  Vanessa sóhajtott. Kissy is. Nehéz dolga lehet szegény kislánynak.

Reggeli után ők elindultak a mikrobusszal vásárolni. Angélique vezetett, de az üzletekben nem lesz velük, Georges tárgyalása tizenegykor van, ott a helye. Ha nem érnek vissza, mire ők végeznek, akkor Blanche vagy Anne vezet. A fiúk ezalatt itthon maradnak és dolgoznak, előkészítik a terepet a szerverterem számára. Lesznek rá elegen, a három egérfiú mellett itt van Jean, Andreas, sőt Johann és apa is, mert most egyiknek sincsen dolga. Anyának ma is van egy megbeszélése.
  Így a Défense-negyedbe mentek, mert Georges-ék ott találkoznak az üzletféllel. Kiszálltak, Kissy eltette a kulcsot, cincogtak egymásnak és elindultak.
  Az elgondolás már kialakult. A shindynek ajtót nyitó kislány és a szobában minden eshetőségre készen várakozó másik fürdőköpenyben lesz, ami úgy lesz rajtuk, mintha éppen akkor kapták volna magukra, tehát nincs alatta semmi. Alatta tényleg nem lesz semmi, mindössze egy rövid farmer, vastag, durva anyag, az alatt egy testszínű kezeslábas, ami megakadályozza, hogy a nadrág szélénél benyúljanak, és ez alatt a rendes fehérnemű. Persze csak az akciónál. A fotózáshoz sokkal kevesebb ruhát használnak, a kamerának megmutatott részeken tényleg nem lesz semmi. No persze édeskeveset lát majd a kamera.
  – Kifejeztünk valamit mi zsebikék – szólalt meg Elke, míg átvágtak a parkolón.
  – Kiagyaltunk – javította ki Françoise.
  – Úgy is lehet mondani. Vanessa, te mászasz fára sokat, megfigyeltél, fa bőre szúr?
  – A kérge? – pillantott rá a mikró. – Igen, kicsit érdes.
  – Ez az. Kicsit érdekes a bőre. Ebből lett új ötlet, copyright zsebegerek, alle Rechte vorbehalten.
  – Minden jog fenntartva – fordította le édesanyja.
  – Ki vele – mondta Vanessa.
  – Csinálni zsebegérnek is érdekes bőret, hogy shindy mancsa sivalkodja, ha rátapogózik.
  – Hogyan?
  – Valami tüsköket rávarrani zsebegér bőréjére, ahol shindy keresgél.
  Ekkor értek a Desigual bejáratához, de Vanessa olyan hirtelen torpant meg, hogy Kissy majdnem feldöntötte.
  – Tüsköket?!
  – Aha! Shindy nyúlkál zsebike köntöse alá, remélve gyerekbőrke fogdosások, de zsebike bőre nagyon érdekes és fölszakíti shindy tenyeréjét, mert éles tüskök rajta mindenhol! Muhaha! Shindy már le se is tudja tagadni fogdosásat, mert vérecskés kézen sebjeit nyalogati!

Több üzletet is bejártak, vettek egy csomó cuccot, persze nemcsak a shindyvadászathoz. De az érdekes bőrű gyerek a „tüskökkel” egyfolytában foglalkoztatta a képzeletüket.
  – Gombostűk – szólalt meg Jennifer, amikor a zsebek éppen egypár fantasztikus tavaszi ruhácskát tanulmányoztak, Kissy pedig azon morfondírozott, hogy mégiscsak visszamegy az egyik nadrágért, amit nemrég látott. – Belülről kifelé átszúrjuk őket az anyagon, olyan lesz, mint egy sündisznó.
  – Mit eszik egy sündisznó? – kérdezte Françoise azonnal.
  – Sajtot – közölte Niala gondolkodás nélkül.
  – Akkor vállalom.
  Egymásra vigyorogtak. Kissy inkább nem szólt, hogy a sünök rovarevők.
  – Mégse jó – mondta Jennifer két perccel később. – A gombostűk lefelé mutatnának, a shindy meg felülről nyúlkál. Nem elég hatékony.
  – Hát mutassanak fölfelé – vélte Kissy –, úgy kell beszúrni őket.
  – Akkor meg a fejük néz lefelé, és kicsúsznak az anyagból.
  – Zsebike szeret lenni tüskösegér – mondta Elke –, de hátán. Nem talpát lépni bele.
  – Egyetértek. Majd megkérdezzük Martint.
  – ?…
  – Elvégre valaha Süni volt.
  Persze nem gondolta komolyan, hogy Martin fogja megoldani a sündisznós problémájukat.
  Anne szerette volna elterelni a lánya figyelmét a shindy véres kezéről, de Vanessa emlékeztette, hogy magának keresi a bajt.
  – Ha nem nyúlkál, nem jár pórul. Nem mi kértük, hogy jöjjön oda, mi csak írtunk egy meghívót, de ő döntött. A zsebeket viszont megvédjük. Nem érdekel, hány végtagjába kerül a shindynek, de nekik egy hajuk szála se görbülhet.
  Kissy bólintott. Már látta lelki szemeivel a vértócsát, közepén a még vonagló shindyvel.
  – Azt én sem akarnám – felelte Anne. – De jobban szeretnék valami szelídebb elintézési módot.
  – Azt is lehet. Még sose vertünk meg olyan shindyt, aki nem próbált ártani nekünk.
  Az egerek elképedve néztek Vanessára.
  – Dehogynem – mondta ki Chantal. – Ninót többször is megütöttük, pedig egy ujját se mozdította.
  – Igen, de ha láttátok volna a gondolatait!…

Sikerült találniuk olyan kezeslábast, amit balerinák és tornászlányok hordanak a dresszük alatt. Ahogy a megfelelő árnyalatot keresgélték, ami éppen olyan, mint a zsebek bőre, Kissy ráébredt, hogy Françoise mennyivel barnább, mint amikor megismerkedtek. Persze akkor tél volt, ez igaz, de sokkal erősebb is. Annak idején vékony volt, mint Kissy farkincája, és egészen fehér, mint aki csak akkor van a napon, amikor valahonnan valahova megy. Elke barnább volt mindig, de ő is rengeteget erősödött. Az a kezeslábas, amit találtak neki, négy éve úgy lötyögött volna rajta, mintha felnőttnek készült volna. Pedig Elke se magas, fél fejjel kisebb Vanessánál.
  Több kezeslábast is vettek, mert cipő is lesz belőlük. A tervezett szituációban a kislány alighanem mezítláb nyit ajtót, vagy csak valami papucsba lép bele hirtelen. De egyik se jó, mert megeshet, hogy rúgnia kell, és cipő nélkül ez kevésbé fáj a shindynek, de annál inkább neki. Úgyhogy egészen kicsi, a lábukra simuló cipőt fognak viselni, aminek kemény az anyaga, hatalmasat lehet vele rúgni – de szétszednek majd egy kezeslábast és bevonják a cipőt az anyagával, így első pillantásra úgy tűnik majd, hogy mezítláb van a gyerek. Ahhoz ragaszkodnak, hogy az előszobában vagy ahova a kinti ajtó majd nyílik, ne legyen túl világos, behúzzák majd a függönyöket. Így a zsebek arcvonásait se lehet annyira megjegyezni, és az álca se feltűnő.
  Lesz idejük varrónősködni. Az értekezleten rájöttek, hogy nem küldhetik el az értesítést napokkal korábban, hiszen az tartalmazni fogja az elrabolt kislányok – két kislány – fényképét. Ha már elrabolta őket és ráér fotózni meg levelet írni, akkor biztonságos helyen van velük, tehát bármikor jöhetnek a klubtársak. És könnyen lehet, hogy a levél elküldése után azonnal megjelenik valamelyik, tehát a levelet csak onnan, a búvóhelyről szabad elküldeni. Ott viszont csak minimális számú hétköznapot akarnak tölteni, hiszen így is egy csomót mulasztanak az iskolából. Úgyhogy pénteken mennek. A pénteki napot mindenki kihagyja a suliban, akik repülővel mennek haza, azok a hétfőt is, mert vasárnap estig tart az akció. Elkének a csütörtököt is ki kell hagynia, mert csak aznapra kaptak repülőjegyet.
  A shindy tehát péntek délután értesíti a társait a kislányokról és a helyszínről. Vasárnap estig tartja őket magánál, addig jöhet mindenki. Aztán neki haza kell menni, ugye, másnap munkanap.
  Az áldozatok még ott, a minisztériumban estek egymásnak, amikor a hétvégi kiruccanás befejezését kellett eldönteni. Françoise amellett kardoskodott, hogy fojtsák meg őket és ássák el a ház mögött, Elke viszont valami sokkal véresebb módon szeretett volna elpusztulni. Françoise szólt ugyan, hogy Noir nem az a darabolós gyilkos típus, de Elke rávágta, hogy azt a többiek nem tudhatják. Végül majdnem összeverekedtek, mint egyébként is folyton. A rendőrök pedig ültek az asztal körül és nem tudták, hogy mulassanak a két gyerek szenvedélyességén, amivel egy tökéletesen lényegtelen kérdésen vitatkoznak, vagy borzadjanak a horrorfilmbe illő fantáziájuk miatt. Végül Niala oldotta meg a dolgot, szétválasztotta a marakodó kiskölyköket, és kijelentette, hogy a levélben a shindy egyszerűen nem közli majd, hogy mit fog tenni a gyerekekkel a kaland végén. A cimborák úgyis tudják, hogy tanú nem maradhat. Több levél pedig nem lesz, hiszen a shindy a hétvégén nem ül már gép elé. Mással lesz elfoglalva!
  Artois megígérte, hogy pénteken a lapok beszámolnak majd két kislány eltűnéséről, a többi shindy olvashatja majd. Az újságírókat persze be kell avatni egy-két részletbe, nehogy nyomozni kezdjenek, de azt ő elintézi.
  Minden készen áll, mire a függöny fölmegy pénteken, gondolta Kissy a kiegészítők állványai előtt; valami szép hajcsatot keresett. Vagy mégsem? Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valamiről megfeledkeznek, valami apróságot kifelejtenek, és az egész szervezkedés kárba vész.

Kissy megkerült egy sort és a próbafülkéhez ért; Niala éppen akkor lépett ki egy kék blúzban. Megszemlélték, tanulmányozták, véleményt mondtak róla.
  – Hol a táska? – kérdezte Niala hirtelen. – Kinek adtam?
  – A barna? – pillantott föl Elke. – Kissyé? Nekem adtad ide… én adtam neki Françoise-nak…
  – Akkor jó – bólintott Niala, de ugyanekkor Françoise kilépett a szoknyák közül, két tarka valamivel a kezében.
  – Zsebike, hol a táska? – kérdezték már vagy öten.
  – Oda fölakaszto… – a mozdulat félbemaradt, mert semmilyen táska nem lógott a mutatott irányban. – Vagyis nem, oda… illetve…
  – Gyerünk, egérkék! – csattant föl Blanche. Kissy döbbenten meredt rá, kisfülűtől még nem hallottak ilyet. – Mit bámultok?! Ez nem gyakorlat, valaki lenyúlta azt a táskát!
  – Igazad van – vágta rá Niala, és már körül is nézett, a vásárlókat figyelve. – Nyomás a kijárathoz!
  Menet közben lekapta magáról a kék blúzt és fölvette a sajátját, anélkül hogy visszament volna a fülkébe; de férfi amúgy se volt a közelben. Kissy már neki is lódult, levágtatott a földszintre, és ott hirtelen behúzta a kéziféket. Két egér rohant a hátának azonnal.
  – Maradjatok már! – sziszegte. – Ott a táskám, azt a nőt viszi.
  A jól öltözött fiatal nő éppen akkor ért a pénztárhoz. Kissy, Jennifer és Vanessa két pénztárral arrébb surrant. Figyelték, honnan veszi elő a nő a pénzét. A zsebébe nyúlt, nem Kissy táskájába. Fizetett, fölmarkolta a vásárolt holmikat és ment.
  – Ne engedjük messzire – cincogta Jennifer –, az utcán könnyen eltűnhet.
  De a nő nem lépett még ki az utcára: előbb fölkereste a mellékhelyiséget. Mikor be akarta csukni az ajtót, már öt egér nyomult be rajta.
  – Szia! – dörrent rá Vanessa. – Rég nem találkoztunk!
  Körbevették, a falhoz nyomták. Kissy a szeme sarkából látta, hogy Chantal és Niala is befut. Ők megálltak az ajtóban, nekivetették a hátukat. Innentől se ki, se be.
  Csakugyan látták már a nőt kétszer-háromszor. Ott mászkált az épületben, ruhaféléket válogatott, próbált, egy-két apróságot a kosarába tett. Ugyanolyan vásárlónak tűnt, mint a többi.
  Levette a táskát a válláról és feléjük nyújtotta.
  – Én nem… én sajnálom… én…
  – Én is sajnálom – felelte Kissy epésen, és átvette a táskát. Kinyitotta, hozzálátott átnézni a tartalmát. – Természetesen nehéz gyerekkorod volt, és ma is minden falatért meg kell küzdened. A férjed elhagyott és otthon sír a három kis éhező. Kihagytam valamit?
  – Én nem…
  – Ezt már mondtad.
  – Nekem nincs gyerekem… igazából nem is… nem is vagyunk szegények… én csak… nem is tudom, mi jött rám, amikor megláttam a táskát, hirtelen úgy éreztem…
  – Terhes vagy? – kérdezte Vanessa hirtelen.
  – Mi… én nem akartam ilyet csi…
  – Azt kérdeztem, terhes vagy-e! – csattant fel a mikró.
  – Nem… nem vagyok, de miért…
  – Egészen biztos?!
  – Persze… biztos…
  – Soha nem ütnék meg egy terhes nőt – magyarázta Vanessa szolgálatkészen, és még meg is várta, hogy a nő felfogja a szavait, mielőtt pofon vágta.
  Nem volt nagy pofon. Köze se volt a shindyk körében oly közkedvelt Jerry-pofonokhoz, amiktől még napok múlva is olyan hangot ad a fejük, mint Belmondóé a Sophie Marceau-val közös filmjükben, amikor nekimegy egy ajtónak. Csak egy szimpla, mezei kis pofon.
  – Ha valami kifogása van ellene, asszonyom – tette hozzá a mikró csöndesen –, az eszmecserénket az őrszobán is folytathatjuk.
  Nem volt kifogása.

Biztosak voltak benne, hogy a fiúk nem tétlenkednek, alighanem egy csomó munkát el fognak végezni. De erre nem számítottak. Csak keringtek az alagsorban ide-oda, elképedve billegették füleiket, és el se tudták képzelni, hogy tudtak ennyi idő alatt ilyen sokat dolgozni.
  A leendő szervertermet kitakarították és kifestették, de előtte befúrták a falba a kampókat, amik a légkondit tartják majd, meg a lyukat, amin át a kültéri egységhez kimegy a cső. A lyukat egyelőre bedugaszolták, napokba telhet, amíg megszárad a fal. De a gépteremben lerakva ott volt már a légkondi – sőt a szerver is.
  Külsőre nem látszott rajta, hogy szerver. Ugyanolyan gépnek tűnt, mint akármelyik másik, csak egy kicsit nagyobbnak. De nyolcmagos volt, nyolc giga memóriával, valami szuperbiztonságos merevlemezzel, aminek hat tera volt a kapacitása. A gépnek olyan hangja van, mint egy helikopternek. Ők nem hallották, nem volt bekapcsolva, de Nimby elmondta, hogy ezeknek már nagyon komoly hűtésre van szükségük, ahhoz pedig kellenek az erőteljes ventillátorok.
  Kint az edzőterem közepén egy nagy fóliába csomagolva dobozok és zsákok halmát találták: ez volt az alagsori lépcső alatt. A kis tárolórekeszt kiürítették, kitakarították, és ha már benne voltak, azt is kifestették. Kicsi hely, hamar kész volt, mondták.
  Már a padlásnál tartottak. A bejárat mellett volt két szekrény, egy ágy meg valami komódféle, ezeket mind levitték a kertbe. A fiókokat kivették és feltornyozták a garázs sarkában, arra számítva, hogy akad majd egypár kisegér a tartalmuk átválogatására. Utána a fiókok is mehetnek a szekrények után, ki a kertbe, onnan a szeméttelepre. Ezek már nem jók semmire.
  A padlás többi részét főleg ládaforma, alacsony szekrények és mindenféle ócska tárgyak összevisszasága töltötte ki, olyan elrendezésben, hogy a lehető legkevesebb tárggyal is a lehető legnagyobb területet lehessen kitölteni. Pi azt mondta még évekkel ezelőtt, hogy ha a padlás háromszor ekkora lenne, Boulanger-ék azt is meg tudták volna tölteni ugyanezekkel a lomokkal ugyanilyen sűrűségben – ő viszont a padlás egész tartalmát el tudná helyezni egy kisebbfajta szekrényben. Kissy el is hitte, hisz milliószor látta Beaulieu-be menet becsomagolni.
  De most nem összecsomagolják a padlást, hanem szét. Minden lekerül onnan, apa úgy döntött, hogy ideje kifesteni. A lakást sem ártana, bár Boulanger-ék szépen megcsináltatták, mielőtt elköltöztek, de a padlást mindenképpen. A lomok pedig távoznak, minden megy a szemétbe, vagy ha olyasmi akad, az jótékony célra. Máris találtak egy öreg kabátot, Nimby szerint Boulanger úr nagyapja viselte még a tizenkilencedik században. Senkinek se kell, de szépen be volt csomagolva, nem rágták meg a molyok – megy a hajléktalanoknak.
  – Már lecipeltem három ócska, kopott bőröndöt tele ősrégi heroinnal – közölte Nimby, kihúzva magát és kidüllesztve a mellét. – Egyedül vittem le azokat a harmincfontos mozsárágyúkat, amikkel a házat védték a százéves háborúban! Közben megverekedtem a padlásra befészkelt macskákkal is! Ekkora fogaik voltak, ni, de én orrba vágtam őket!
  Elke csípőre tette a kezét és már lábujjhegyen állt.
  – Te! Te engem mutatsz Parodie, te nagy fülekű, felfújós egér! Csinállak most egérpépnek!
  Kissy mosolyogva nézett utánuk. Nimby cikcakkban menekült a kislány elől, átfutottak a nappalin és a konyhán, s eltűntek a kertben. Odakint bármeddig kergetőzhetnek, de Nimby majd úgyis hagyja elkapni magát.

Ha valaha még verekedni akarnak, át kell vizsgálni az edzőterem közepére tornyozott tömérdek holmit. Ebéd után neki is láttak. Niala hozott egy tekercs műanyag szemetes zacskót a kamrából, kettőt kibontottak és letették a doboztorony két oldalán.
  – Antik falióra – emelte le Nimby az első tárgyat. – Kínai mester alkotása a tizenkilencedik század kilencedik negyedéből.
  – Az mikor? – tudakolta Elke.
  – Most – felelte Kissy.
  – Egyszerű kidolgozás, letisztult vonalak – folytatta Nimby –, elhagy minden fölösleges díszítőelemet, amilyenek például a mutatók.
  Kissy fölkapta a fejét a kezében tartott tárgyról. Az órának valóban nem volt mutatója. Egy sem.
  – Az idő állandóságát szimbolizálja – szónokolt a fiú –, és egyúttal soha nem pontatlan…
  – Ej hát, dobd már ki – szólt rá Vanessa. – Halljuk a következőt.
  – Sakk-készlet – jelentkezett Kissy. – Fadobozban, fából. Elég réginek látszik, de hiánytalan.
  – Ugyanilyenünk van már a szekrényben – mondta apa –, és nem is szoktunk sakkozni.
  Kissy elindult a zsák felé.
  – No és? – kérdezte Jennifer. – Eldobnál egy teljesen ép holmit azért, mert nincs rá szükséged?
  Kissy megállt.
  – Hát mit csináljunk vele?
  – Adjuk el, mint Mohi holmiját – mondta Vanessa, mintha Mohi valaki egészen más lett volna. De hát voltaképpen csakugyan.
  – Jó – mondta apa. – Tegyétek le valahova és adjátok el. A bevételt jótékony célra fordítjuk.
  – Milyen jótékony célra? – kérdezte Françoise.
  – Ha ügyesen alkusztok, talán ketten is ehettek fagyit az árából. Lépjünk tovább.
  – Egy doboz szög és csavar – mutatta föl Jennifer. – Vegyesen összevissza. Barkácsolásnál jól jöhet.
  A sakkot letették az egyik sarokba, a csavarokat majd fölviszik a garázsba, ott tartják a szerszámokat.
  – Cin-cin! – sikkantotta Elke. – Kisegérnek elveszte erője, nem tudja üvegt fölemelik!
  Mindenki odagyűlt köré. Egy nyitott bádogdobozban mindenféle üvegek voltak, azok közül akart kiemelni egyet. Azért megmozdult a kezében, de nem tudta kiemelni a dobozból.
  Pitől kapott segítséget. A maxi átvette tőle a palackot és a fény felé tartotta. Niala odanyújtott neki egy nedves portörlőt.
  – Kösz. Ez alighanem higany lesz, egérkék.
  – Mi? – cincogta Elke.
  – Quecksilber – mondta Jennifer.
  A kislánynak tátva maradt a szája.
  – Már régi nagyon, azért ilyen szörnyű súlya?
  – Nem – mosolygott Pi –, ez új korában is ilyen nehéz volt. Ez egy literes borosüveg – mustrálta –, úgyhogy lehet benne vagy tizenhárom-tizennégy kiló.
  – Ez méregezős?
  – Hát ne idd ki. És lehetőleg ne is törjük össze, mert az egész alagsor tele lesz higannyal.
  – Folyik szét mindenhovára, és kisegerek ússzák magukat kétségesve!
  – Inkább egymilliárd pici gyöngyöt kapsz – mondta Nimby –, amik szétrohannak mindenhova, és tíz év múlva is találsz belőlük.
  – Szép lehet. Csapjad földbele!
  Pi nevetett, kiemelt a halomból egy öreg lavórt, megnézte, hogy nem repedt, belerakta a palackot és félretette.
  – Majd odaadjuk Jean-Frannak, biztos tudja használni. De akkor a többi üveg is vegyésznek való lehet.
  – Miről lehet fölismerni a nitroglicerint? – kérdezte Nimby gyorsan.
  – Yves Montand félelméről – vágta rá Chantal.
  Robbanószer valószínűleg nem volt az üvegekben, bár ők egyiket se próbálták fölrobbantani. Valamilyen olajszerű, fekete folyadékok, némelyikben szemcsés por. Jean-Fran majd megvizsgálja őket és eldönti, jók-e valamire.
  – Quecksilber kéne megtartani mégiscsak – vélte Elke. – Ronda shindyt hasznos fejbeverje.
  – Hát tudod, egérke – felelte Kissy –, akkor inkább kérj egy menhirt Obelixtől.

Találtak még régi könyveket, egy tekercs villamos vezetéket, lyukas tömlőjű biciklipumpát és mindenféle egyéb limlomot. És találtak két régi családi fotóalbumot is. Apa az órára nézett.
  – Ugye a Karib-tenger a New York-i időzónában van?
  – Nagyjából – felelte Nimby. – Vagy még az előzőben. Megnézzem?
  – Hagyd csak, nem fontos.
  Elővette a telefonját, kikereste a számot.
  – Monsieur Boulanger? Jó reggelt kívánok, Jean-Jacques Chaton vagyok a régi házukból. Köszönöm, jól. Nos, az a helyzet, hogy csak most jutottunk el a lomtalanításig, és rábukkantunk két fotóalbumra. Úgy gondoltuk, talán örülnének nekik. Ugyan már, csak nem sért meg? Nagyon kedves. Köszönöm, uram. Kellemes hétvégét, viszonthallásra.
  Eltette a telefont.
  – Alkalomadtán majd becsomagoljuk ezeket és postára tesszük nekik. Hátha találok egypár egeret, aki elintézi.
  – Mit mondott bácsi, hogy megsértődjönni tégedet? – kérdezte Elke.
  – Pénzt ajánlott – világosította föl Niala. – A költségek megtérítését.
  – Az nem lehet sok pénz, lehet?
  – Nem hiszem, de az illem úgy kívánja, hogy ő felajánlja, Jean-Jacques bácsi pedig visszautasítsa.
  – Értem. Illem csinálja sok fölösleg beszédeket.
  – Szerintem találni fogsz, Jean-Jacques bácsi – mondta Vanessa.
  – Mit?
  – Hát egypár egeret, aki elintézi.
  – Ja igen. Jól van, mi a következő napirendi pont?
  – A lányok fotózni mennek – rendelkezett a mikró –, a fiúk pedig folytathatják a padlással.
  – Csináljatok szép képeket – vágta rá Nimby rögtön. – Amik úgy fölingerlik a shindyket, hogy hanyatt-homlok rohannak a tetthelyre. Nem biztos, hogy jó ám az a koncepció, amit a rendőrökkel kiötlöttünk, hogy egy lepel meg ilyesmik. Az igazi shindyk csak az egészen csupasz kis…
  Elke ekkor odalépett és a mutatóujját rátette a fiú szájára, Françoise pedig megkérdezte Vanessától:
  – Szereted?
  S hüvelykjével a fiúra bökött.
  A mikró kedvesére nézett, majd vissza a zsebre, és bólintott.
  – De azért megverhetjük?
  Megint egy pillantás Nimbyre, vissza Françoise-ra, megint egy bólintás, és a fiú máris menekülhetett a két kislány elől ismét, föl a földszintre és ki a kertbe. Vanessa elégedetten nézett utánuk.

De aztán a játékos kis vadócok maguktól jelentek meg az emeleti szobában, alighogy ők nézegetni kezdték, hová is kerüljön a kamera.
  Elke azonnal gombolkozni kezdett.
  – Mégis mit csinálsz, egérke? – kérdezte Jennifer.
  – Pornót! Shindyeket akarjuk csalogatom, nem?
  – De. De azért nem lesz ez pornó. Ráérsz még vetkőzni.
  Elke abbahagyta a vetkőzést, de nem is gombolkozott vissza. Niala közben kulcsra zárta az ajtót.
  – Vedd ki kulcst – tanácsolta Elke.
  – Hogyisne. Nimby le se venné a szemét a kulcslyukról.
  – Osztoznia kellene rajta Martinnel – vélte Françoise.
  Kissy mondani akart valamit, de Elke összecsapta a kezét.
  – Megvan! – rikkantotta olyan hirtelen, hogy Kissy összerezzent. – Csinálunk igaziat! Kislány feküdi magát ágyon kiterítődve, mint fáradt borzasztóságosan, és fölöttére látszódik pasi csupasz lábája! – Azzal hasra vágta magát az ágyon. – Így feküd én. – Fölpattant, ráállt az ágyra, bal lábbal előrelépve, és a jobb kezével vonalat húzott maga elé a levegőbe. – Így lát kamera állani shindyet. Pi vagy akárpasi. Veszi föl rövidnadrágt és látszódik csak alsó lába. Mint aki most ugriz gyerekre éppen, milyen ötlet? Hívom is be.
  Megpördült és leugrott az ágyról, de már ott voltak ők is, hárman ugrottak, hogy elkapják.
  – Hagyd már abba! Állj már meg!
  A kislány nevetett.
  – De hangzotta jól, nem?
  Egymásra néztek a feje fölött.
  – Vanessával leteperjük – javasolta Kissy –, ti pedig vegyétek ki belőle az elemet.
  – Nem vesszük ki – mondta Niala, pedig a zseb már védekező állásba helyezkedett. – Majd amikor nyugton kell maradnia a fotózáshoz. Addig csak pattogjon faltól falig.
  – Egérke, te nézesz engem labdává? – képedt el a kislány, amire Niala bólintott, ő pedig döbbenten állt még akkor is, amikor elhelyezték a kamerát az ablak alatti szekrénykén. Az ágyat közben Vanessa és Jennifer elkészítette, de nem szépen megvetve, mint amikor valaki le akar feküdni. Vanessa még meg is hempergett benne, hogy gyűröttebb legyen.
  – Zsebek, ugorjatok az ágyra – rendelkezett Niala –, látni akarom, jó-e a távolság, befértek-e a képbe.
  Elke már indult volna, de Françoise megállította.
  – Játsszuk azt, hogy a párna shindy.
  – Jó! Hoztad késet?
  – Minek az, amikor le is teperhetjük?
  Az ágyra vetették magukat és birkózni kezdtek a párnákkal, Kissy nagy örömére kés nélkül. Niala a szekrényre hajolt, tükröt tett a kamera mögé, úgy figyelte őket.
  – Jön a cica! – csattant föl hirtelen. – Hasra!
  A zsebek hasra vágták magukat az ágyon és mozdulatlanul várakoztak. Csend volt, egy áldott fél percig egyik sem ugrált vagy rohangászott. Aztán Niala bólintott.
  – Azt hiszem, jó lesz.
  Elke nevetve ült fel.
  – Nagy egérke tudja ám, hogy kicsi zsebeket nem lehet megijesztje cicável, aki ide se meri tolni képjét, mikor ennyi fegyveres kisegér nyüzsgik. Csak ez egérfegyelem, nagy egér vezényelesz, jön cica, hasra, akkor kisegér feküdik és csöndben…
  – Jön a cica! – szólt rá Kissy. – Hasra!
  Elke elvágódott és nem beszélt tovább, de úgy rázkódott a nevetéstől, hogy egy vaksi öreg macska is megtalálta volna.

A holdraszállás is könnyebb lehetett, mint szexképeket készíteni a két kicsivel, akik egyfolytában ugráltak és rohangáltak, mintha legalábbis mókusok lennének, nem egerek, és állandóan olyanokat mondtak, hogy az oldalukat fogták valamennyien. Ráadásul belőlük is kihozták a vad egeret, ami nem is volt nehéz, hiszen a heti edzésük még nem volt meg. Először Vanessából, aki azt akarta elmondani, hogy helyezkedjenek el az ágyon, de Françoise-nak éppen eszébe jutott, hogy csinálhatnának fotót a korábbi áldozatokról is.
  – Már megcsinálta korábban, szerzett két kislányt, azok is mi leszünk, egy hétvégén át szórakozott velük, és végül megölte őket. Kinél van egy kés? Vágjátok el a torkomat és kötözzétek össze a kezemet, visztek elásni.
  – Ej, hallgass már el egy percre – mondta Vanessa. – Korábbi gyerek nem lehet, a Cruxban nem ezt írta a pasas. Dolgozzunk, gyerekek. Feküdj végig a…
  – Hazudta magát – szakította félbe Elke. – Ölt már meg sok gyerekek, szereti vérszomjásosan…
  – Jön a cica! – szólalt meg Chantal hangosan. – Hasra!
  – …kisgyerekt leölje – folytatta Elke zavartalanul. – Lehet igazán bízzani shindyeknek őt, mert igazi durva gyilkos. Hol már cica? Akarok megverni orráját, folyton jön és fenyeget kisegérek…
  Vanessa rátenyerelt a szájára, és egy másodperc múlva kis gombolyagként hemperegtek az ágyon. Kissy tisztán hallotta, hogy Elke még morog is. Françoise csatlakozni akart, de Jennifer elkapta, és pillanatok alatt birkózni kezdtek ők is. Kissy éppen arra gondolt, hogy addig is megveri Nialát, amikor Vanessa kibontakozott és két vállra fektette a zsebet.
  – Megvagy – mondta neki.
  – Megvagyok – ismerte el Elke. – Und most? Megeszni úgyse mered kicsi egéret.
  – Majd készítek melléd valami finom salátát. De most föl, gyerünk, egérkék, munkára!
  Persze nem volt ilyen egyszerű, még negyedórába telt, hogy beállítsák az első képet, egyelőre még felöltözve. A zsebek az ágyon hasaltak, Niala pedig a kamerán át tanulmányozta őket. Eddigre nagy nehezen sikerült elérniük, hogy Elke ne nyöszörögjön. A shindy nagydarab, durva alak, magyarázta. Kórusban próbálták fölvilágosítani, hogy a nyöszörgés nem hallatszik majd a fényképen, viszont őket nagyon idegesíti – amíg végre Kissy rájött, mi az, ami segít, és elmondta, hogy Noir nevében küldik majd a fotókat, ő pedig nem nagydarab, hanem egy kis köpcös, és nem is durva, őt például egyáltalán nem bántotta. Azt nem tette hozzá, hogy azért nem, mert nem volt képes rá, egyébként egyfolytában ezzel próbálkozott. Úgyis tudják.
  Aztán föltettek egy kék sötétítőfüggönyt, hogy kevesebb látsszon a kislányokból, majd egy sárgát helyette, hogy mégis több látsszon. Végül eljutottak odáig, hogy az áldozatok levetkőzhettek, bár ez se ment végeérhetetlen szóáradatok és bolondnál bolondabb ötletek zápora nélkül. Meztelenül végighasaltak az ágyon, nyaktól térdig letakarták őket egy lepedővel, amibe kicsit beletekergőztek, mintha már órák óta aludnának alatta – és végre-valahára elkattinthatták azt a fényképezőgépet. Vagy egy tucat fotót csináltak, kicsit változtatva a nézőpontot, meg a zsebek is fészkelődtek.
  Aztán megnézték a képeket a notebookon, megállapították, hogy jól sikerültek, nem mutatnak semmit, de világosan látható, hogy két gyereklány van rajtuk – és végre készen voltak. A kicsik felöltöztek és kiviharzottak a szobából, még a földszintről is felhallatszott a nevetésük.
  Ők pedig úgy rogytak le az ágyra holtfáradtan, mintha ők hancúroztak volna órák hosszat, egy egész csapat shindyvel.

Aznap többet dolgoztak, mint máskor egy hónap alatt. A fiúk kirakodtak mindent a padlásról, ők pedig szétválogatták. Közben befutott Victor egy kisteherautóval, a fiúk azalatt szervezték meg, amíg ők fotóztak. A szeméttelepre való bútorfélét fölrakták rá, nagyrészt persze Victor csinálta, úgy dobálta föl a szekrényeket, mintha papírból lennének.
  Az egéranyuk pedig elkészítették a jelmezeket. Egy-egy pár régi tornacipőt behúztak két réteg testszínű szövettel, a zsebek fölvették – ha az ember nem nézte meg a lábukat figyelmesen, vagy ha rossz volt a világítás, azt lehetett hinni, hogy mezítláb vannak. A tornadresszeket ráigazították a zsebekre, és csináltak két szúrós nadrágot.
  Csak most, fotózás után mondta el valaki a fiúknak, hogy mit találtak ki a zsebek. Hogy legyen „érdekes a bőrük” ott, ahova a shindy nyúlkál. Martin pedig azt mondta: rajzszögek. Kissynek tátva maradt a szája. Rajzszögekkel kell teleragasztani, magyarázta Martin. Leülni nem fognak tudni benne, de a shindynek felejthetetlen élmény lesz megfogni. És végül is azért jön, hogy felejthetetlen élményeket szerezzen, nemde, kérdezte Martin, miközben fél kézzel odanyúlt és becsukta Kissy száját.
  Jean ült biciklire és száguldott el rajzszögért; nekik csak egy dobozzal volt, az is színes műanyag fejű, amit nemigen lehet fölragasztani. Jean hozott lapos fémfejűt, ötszáz darabot, meg többféle kenhető ragasztót is.
  Anne és Blanche ragasztotta föl a „tüsköket”, szorosan egymás mellé, hogy a shindy okvetlenül megszúrja magát. Ezzel ugyan nemigen szerez sebeket, de kellemetlen meglepetés fogja érni.
  Őket is érte kellemetlen meglepetés. A kis farmersortok olyan merevek lettek a ragasztótól meg a rajzszögektől, hogy a zsebek csak meglehetős üggyel-bajjal tudták fölhúzni őket, s amikor mozogni kezdtek, a külső oldalon a csípőjük hajlatán leesett néhány szög. Ezeket összeszedték, eltették, és levették a többit is erről a részről. A bevetésre majd magukkal kell vinni a tartalék szögeket és a ragasztót is, mert a nadrágok felújításra szorulhatnak.
  Főleg ha egy-két szöget már vissza se kapnak, miután a kórházban kiszedik őket a shindy mancsából!

Kissy fáradtan dőlt hátra az ülésen. Napok óta először volt úgy, hogy semmit se kellett csinálnia. Most jön a semmittevés ideje, előbb az autóban, aztán a tanyán.
  Nem a saját kocsijukkal mentek, Pierre szervezett nekik egy jelöletlen kisbuszt, ami majd leteszi őket és elmegy. A tanya melléképületében egy rendőrségi csapatszállító és egy mentőautó várakozik majd, az övéket nem lenne hely elrejteni.
  Egész héten rohangáltak, mint a rokonok a labirintusban. Megírták az üzenetet, elvitték Artois-nak, aki jóváhagyta. A képeket is személyesen mutatták meg neki, semmit se bíztak a netre. A tanyát Castelli találta, valami rokonáé volt, Senlis közelében, egyórás út Vaucressontól. Egy kilométeres bekötőútja van, amin senki sem jár, csak akinek a tanyán van dolga; amíg a shindyk végighajtanak rajta, nekik lesz idejük harci készültségbe vágni magukat. A tulaj nem lakik ott, karbantartja a helyet, de amúgy húsz éve senki nem jár oda, tehát nem jöhet át a szomszéd vagy ismerős.
  Pierre valószínűleg még náluk is többet rohangált, pedig neki suliba se kell közben járnia. Legalább ötszázféle engedélyt kellett beszereznie, amiket ugyan Artois kérelmezett a minisztériumtól, főkapitányságtól, ki tudja, honnan, de Pierre-nek kellett utánajárni és elintézni őket. Külön engedély kellett ahhoz is, hogy a rendőröknek gumilövedékes fegyvert adjanak, mert Blanche már a minisztériumi tanácskozáson kijelentette, hogy nem akar élessel lövöldöző zsarukat látni a gyerekek közelében.
  A háromnapos táborozásra rengeteg holmit kellett beszerezniük, annak ellenére, hogy ki se mozdulhatnak majd a házból. A kisbusz hátulja dugig volt csomagokkal. Persze a rendőröké is közte volt, a tizennyolc ülést mind elfoglalták, vagyis hét rendőr jött velük. A többi már ott van. Egy fiatal őrmester vezetett, eleinte kicsit merészen véve a kanyarokat, amíg Jennifer rá nem szólt, hogy ne rodeózzon. Akkor kicsit gondolkodott, alighanem azon töprengett, hogy ha ráfeleli, hogy neki Jennifer nem parancsol, akkor Pierre közli-e, hogy ezen a hétvégén igen, és nyilván arra jutott, hogy a hadnagy pontosan ezt fogja mondani. Úgyhogy azt felelte, bocs, és szelídebbre vette.
  A rendőröknek ki van adva, hogy a gyerekekre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére, és ebbe Pi meg Angélique is beletartozik. Ami nagyjából azt jelenti, hogy ha a shindy rájuk lő, számíthatnak rá, hogy egy kommandós a golyó elé veti magát. Kevin Costner is megúszta felkötött karral. De ez semmiképpen sem fordulhat elő, a shindynek nem juthat ideje pisztolyt rántani.
  Elővette a helyszínrajzot, nem mintha nem tudta volna régesrég kívülről. Senlis közelében az országútról leágazik egy bekötőút. Ez az egyes pont, itt őrködik egy osztag rendőr, jelöletlen kocsikkal, mindenféle felszereléssel. Egy családi házat béreltek ki, az emeleti ablakból folyamatos megfigyelés alatt tartják a bekötőutat, a kocsik a ház előtt parkolnak. Ha bárki rákanyarodik a bekötőútra, készültségbe ugranak, hogy elzárják előle a visszautat.
  A bekötőút hatszáz méter után elágazik, ez a hármas pont. Aki itt jobbra fordul, az már csak a tanyára mehet, oda pedig nem megy most más, csak ők meg a shindyk. Egy fa ágai között helyezték el a rejtett kamerát, az mutatja, bekanyarodik-e a kocsi. Itt nincs őrség, mert nem lenne hol elbújniuk, az út jobb oldala erdő, a bal szántóföld.
  De van egy kettes pont is, a bekötőút másik vége. Ez egy alsóbbrendű útba torkollik, és van itt egy kis gazdaság. Itt rejtették el a másik osztagot. Erről is jöhet a shindy, vagy éppen erre menekülhet. Ha tud.
  A hármas ponttól egy kilométer a tanyáig, erdei földút, nem lehet száguldozni rajta. Mindkét oldalon erdő. Az út a tanyánál véget ér, utána már csak gyalog lehet továbbmenni, a fák között. Az erdőn túl Apremont, egy kis falu van, ahol a harmadik osztag várakozik egy helikopterrel, minden eshetőségre.
  A tanya egy kis tisztáson áll. A főépület mellett fog állni egy kocsi, ezzel hozta Jack az elrabolt kislányokat. A főépület mögött a garázs.
  A főépület kétszintes. A földszinten egy rövid folyosó, balról a konyha, a kamra, egy szoba, jobbról még két szoba. A folyosó végében a lépcső az emeletre. Az emeleten a fürdőszoba, a vécé, balról két szoba, jobbról is két szoba. Mind elég kicsik és bútorozatlanok. Nem lesz egy kéjmámor itt üdülni, de pár napot kibírnak. A shindyvadászat mindent megér.
  A földszinten a bal oldali szobát választották bűntanyának. Ha shindy jön, ennek nyitva lesz az ajtaja és meleg, barátságos fény árad onnan. Bentről valami neszek is hallatszanak majd, ha sikerül megegyezniük végre, hogy azok mik legyenek. Ők nyögéseket akartak, a zsebek viszont sikolyokat. A shindy éppen bántalmazza őket. Csattanások is szóba kerültek, a shindy ütlegeli az áldozatait, de sehogy se tudták eldönteni, mi lenne a legjobb. Niala javaslatát se fogadták el, bár megértették a szempontjait. Ő azt mondta:
  – Az egyik zseb kimegy ajtót nyitni, a másikat pedig a shindy fojtogatja a szobában.
  – És akkor mi hallatszik? – tudakolta Françoise.
  – Semmi – sóhajtotta Niala vágyakozón –, csend van.

Igen, az biztos, hogy lelkileg elég megterhelő a feladat. De hát vállalták, hogy megvédik a gyerekeket a shindyktől. Igaz, azt nem vállalták, hogy ötpercenként hallgatnak végig újabb és újabb kiselőadásokat, amikben egy-egy kislány vérszomjas képpel a saját meggyilkolását tervezgeti. A lelki megterhelés fele ebből van, miközben maguk az áldozatok remekül érzik magukat, állandóan egymásnak rontanak és őket miniket is folyton megtámadják. Elke normális körülmények között ötször olyan agresszív, mint Vanessa, ezek pedig nem normális körülmények. Érzik a shindyvér szagát, és ez feldoppingolja őket.
  Valamennyiüket. Kissy is úgy próbálta elhallgattatni a zsebeket, amikor már nagyon véreseket dumáltak, hogy befogta a szájukat és hagyta leteperni magát. Volt úgy, hogy Françoise két vállra fektette, a hasára térdelt és folytatta a szónoklatot, erre ő hanyatt fordította és gyomrozni kezdte. Muszáj lesz puhára verniük négy-öt shindyt fejenként, hogy levezessék az agresszivitásukat.
  A zsebek mostanra fölvették ezt a kiskutyás birkózási stílust, ráakaszkodnak az emberre, mint aki ki akar tépni a másikból egy darabot, és pont úgy morognak, mint Ködöcske. Nagyon aranyosak, ugyancsak mint Ködöcske, de Vanessa nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy ez csak játék lehet, igazi ellenféllel nem birkóznak, csak messziről ütnek és rúgnak. Szentül megfogadták, hogy shindyvel nem próbálnak birkózni. De persze ha a shindynek sikerül elkapni őket, akkor vessék csak be a birkózótudományukat is, mondta Vanessa, de ne morogjanak, hanem harapjanak!

Anne szerint a shindyket elbátortalanította a Mentőművelet. Alig egy héttel a minisztériumi tanácskozás előtt nemzetközi összefogással göngyölítettek föl egy óriási pedofil bűnszövetkezetet, a boylover.netet. Anne úgy gondolta, ettől a többi shindy is elgyávul, akkor is, ha ők Elke szavával kislányevők, a boyloveresek meg persze fiúevők. Nimby viszont úgy látta, éppen most mernek majd a shindyk bátrabban nyávogni, hiszen a rendőrség most a babérjain ül. Persze maguknak a shindyknek is volt véleménye, a Cruxon szóba került a dolog, de rövid időn belül megszakadt a téma, alighanem kellemetlenül érintette őket. Kissy meg tudta érteni. Ők se szívesen beszélgetnek egerészölyvekről.
  Mindez tehát azt jelenti, megjósolhatatlan, hogy a Mentőműveletnek milyen hatása lesz a Crux tagjaira, ahogy megjósolhatatlan minden egyéb is. Lehet, hogy eljönnek mindannyian. Lehet, hogy egy se.
  – Megérkeztünk – szólalt meg ekkor az őrmester. – Ez Senlis.
  Kissy fölélénkülve kinézett az ablakon, de csak az autópályát látta. Éppen kanyarodtak, és egy perccel később megint kanyarodtak. Felüljárók, leágazások. Ház egy darab se, de töltések között futottak, lehetett ház akár a közvetlen közelben is. Pár percig kanyarogtak, aztán egy utcán találták magukat. Egy helyen az őrmester lehúzódott és megállt.
  Pierre kicsatolta magát. – Az egyes ponton vagyunk. Gyertek, ismerkedjetek össze a csapattal.
  Kiszálltak és összeismerkedtek velük. Rengeteg keménykötésű férfi, civilben, ahogy a velük utazók is. Fegyvertelenül. Hiszen az akció még nem kezdődött el. A kettes pontra és Apremont-ba csak ezután indulnak az emberek. A helikopter még valahol másutt van. A bekötőút sarkán álló villa előtt egy terepjáró, valamivel távolabb, az utca másik oldalán egy másik, másmilyen. A többi járművük bent van a telken.
  Csak tíz percig maradtak, minél előbb el akarták kezdeni az akciót. Artois, aki persze most valahol egész máshol van és más ügyekkel foglalkozik, külön szólt Pierre-nek, hogy ismertesse össze a rendőröket az egerekkel. Egereket mondott. Azt mondta, fontosnak tartja, hogy lássák, mennyien vigyáznak rájuk. Hát ennél többet is láttak, mert valamikor a huszadik másodperc táján Vanessa már összebarátkozott velük, egy gumilövedékes fegyvert is kihoztak megmutatni nekik, és persze hogy rögtön összetegeződtek. Aztán visszaugráltak a kocsiba és kimentek a házba.
  Pont olyan volt, amilyennek a leírás alapján Kissy elképzelte. Egyvalami nem szerepelt az elképzelésében: ez a ház csúnya, barátságtalan épület volt. Piszkosszürke színű, túlságosan kicsi ablakokkal. Hasonlított egy bör…
  – Hasonlít egy börtönre – mondta ki ebben a pillanatban Angélique pontosan azt, amit Kissy gondolt.
  – Persze – felelte Pierre. – Hiszen ez két elrabolt kislány börtöne, nem igaz?
  Az egerek összenéztek, és egyszerre jelent meg arcukon a ragadozóvigyor.
  – Nyomás, egérkék, berendezkedni! – vakkantotta Vanessa. – Shindyvadászat indul!
  Kórusban zúgta rá a csapat:
  – Ez nem gyakorlat!

Egy idegen ház fölfedezése máskor érdekes dolog, de most csak annyiból állt, hogy végigtrappoltak a két szinten és bekukkantottak mindenhová. Hiszen az épület teljesen üres volt. Az emeleten jobbra levő két szobában már tanyát ütöttek a rendőrök: a falak mentén egy sor tábori ágyat és összecsukható széket állítottak föl, a sarkokban pedig asztalokat. A középső térséget üresen hagyták, hogy ha shindy jönne, gyorsan indulhassanak.
  – Jó napot – lépett oda egy meglepően kék szemű fiatalember. – Delormes őrmester vagyok, én vezetem az itteni csapatot. Kérem, szóljanak, ha bármiben segíteni tudunk.
  Nem volt miben, a velük jött rendőrök már jöttek a nyomukban és hozták a csomagjaikat. Sorban kezet ráztak az őrmesterrel és elmondták a nevüket.
  – Minden rendben? – lépett oda hozzájuk Pierre.
  – Jelentem, minden rendben – felelte Delormes, közben zavartalanul folytatva a kisegerek üdvözlését –, berendezkedtünk, elhelyeztük a kamerákat, akcióra készen állunk.
  – A mentők?
  – A doktornőt a kolléganőkhöz szállásoltuk – mutatott Delormes a következő szoba felé –, az ápoló velünk lakik majd. A kocsi a garázsban áll.
  – Ágyak?
  – A szükséges mennyiségben felállítva a megfelelő szobákban. Egy-egy asztalt is tettünk mindenhova, meg néhány széket. Élelmiszer a konyhában, egyelőre zsákokban. Ágynemű, tisztálkodószerek az egyik földszinti szobában. Fegyverek a legénységi hálóban.
  – Köszönöm. Mikor tudunk kezdeni?
  – Részünkről bármikor, hadnagy úr.
  – Egerek?
  Az egerek egymásra néztek.
  – A levelet két perc alatt el lehet küldeni – mondta Nimby. – Előveszem a netbookot, megadom a jelszót, elküldöm. Más egyéb… ja, a zsebeknek be kell öltözni a Mézescsupor-jelmezbe.
  – Köszönöm. Hamarosan érkezik a jelentés a kettes pontról, már úton vannak oda. Ha ők is elhelyezkednek, indulunk.
  Tizenhárom óra húsz perckor indult az akció. Nimby elküldte az üzenetet, a hadnagy értesítette az összes embert, és végre elkezdődhetett az izgalmas unatkozás.

Nimby nevezte el izgalmas unatkozásnak. Izgulhattak, hogy a shindyk mit szólnak a hírhez, lesznek-e válaszok a Cruxban, eljön-e valaki – de alapjában véve mégiscsak unatkozni fognak egész hétvégén. Legalábbis két shindy látogatása között. Ülnek a szobákban és várnak. A változatosságot az fogja jelenteni, hogy átmennek a másik szobába. Persze kimehetnek éppen a házból is, de ha az egyes vagy a kettes pont járművet jelez, akkor három percük van, amíg a kocsi eléri a hármas pontot, és onnantól még egy perc múlva a háznál van. Ha hatvannal megy. Addigra nekik el kell bújni.
  Elke követ mutatott, Françoise pedig papírt, ő öltözött be először Mézescsupornak. Félóránként váltják majd egymást, a jelmez kényelmetlen, mozgást akadályozó viselet a rengeteg rajzszög miatt, kell a pihenés. Ha egy shindy alvásidőben érkezik, minden óra első felében Elke ugrik jelmezbe, a második felében Françoise. Persze ruhástul alszik mindenki, nem lesz idő öltözni, ha éjjel betoppan egy shindy.
  Már Elkén volt a tüskös nadrág és a fürdőköpeny, amikor megjöttek az első reakciók. Négy klubtag szólt hozzá pár percen belül, hitetlenkedtek, de…
  „Jack rendes pofa, nem ver át minket. Ha azt mondja, hogy elkapott két kölyökcicát, akkor szerintem frankó.”
  Ezt Velociraptor írta, akire máskor is hallgattak már a többiek. Pedig most melléfogott. A két kölyök a leghatározottabban nem cica.
  Aztán fölvetődött, hogy a képekben nincsen GPS-infó, amiből tudni lehetne, hogy tényleg a megadott helyen készültek-e. Még szép, mondta erre Vanessa, hiszen egyáltalán nem itt készültek. Egy csomó kérdés jött Jackhez, hogyan rabolta el őket, miket csinált már velük meg minden, de csakhamar rájöttek, hogy Jack alighanem kikapcsolta a gépet és a gyerekekkel foglalkozik.
  – Most már tudunk olyan képet küldeni – mondta egyszer Gérard rendőr –, amin itteni GPS-koordináták vannak. Van olyan telefonunk, ami rá tudja tenni.
  – Rossz ötlet lenne – felelte Niala. – Ha Jack visszaül a gép elé, újabb képeket követelnek tőle, szaftosabb tartalommal. Nem tudnánk megindokolni, miért nem küld olyat.
  – Mondjuk csak egy pillanatra kapcsolta be a gépet megint, hogy elküldjön egy újabb képet. Nem vacakol a többiek leveleinek olvasásával, az ráér a jövő héten.
  – És miért csak egy képet? – szólalt meg Lagant rendőr. – Százat is küldhetne. Éppen elég buktató van az első fotónkon, jobb nem kísérletezni. Hogy mást ne mondjak, ha az ablakon át csak egy darabka látszott volna az utcájukból, az itteni koordinátákból világos, hogy nem lehetnek házak a közelben.
  Gérard bólintott, hogy érti. Kissynek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy szóljon, ennyire nem ügyetlenek… de mire a száját kinyitotta volna, már valahol máshol járt az esze. Egy szempillantás alatt jutott az eszébe valami… amit talán látott, vagy csak azt hiszi, hogy látta?
  Elővette a telefonját, kinyitotta a billentyűzárat, megállt a mozdulatban, fölkelt és odament Nimbyhez.
  – Egérke, hogy lehetne megoldani, hogy telefonról gyorsan böngészhessem a Crux fotóit?
  Nimby latolgatott egy pillanatig.
  – Összelinkelhetném őket a dobozzal, akkor a képnézőnk egyből mutatja, csak…
  – Csak?
  – Nem biztos, hogy ez egészen törvényes.
  – Hülyeség. Ha a Jerry egyik gépén láthatom őket, akkor a másikon is. Kösd csak össze őket.
  – Hát jó, egérke.
  Kissy leheveredett egy ágyra és kinyitotta a telefonon a felület dobozát. Nyomban talált benne egy Crux nevű dobozt. Azt is kinyitotta, és elmerült a gyerekpornó tanulmányozásában. A következő órákban akár macskát süthettek volna el a füle mellett.

Amikor fáradtan, a látottaktól kicsit émelyegve fölkelt, csak két egeret talált a szobában. Niala az ágyán heverve olvasott, Jennifer az asztalnál ült és rajzolt. Kissy nyújtózott egyet, fölkapott egyet az ajtó mellett álló palackok közül, megtöltötte a K betűs poharat, és egy hajtásra kiitta. Aztán kiballagott.
  Pierre-t a rendőrök szobájában találta meg, a csapat éppen Nimby elbeszélését hallgatta a víztoronyügyről. Nyilván a teljes Egeriádát fölmondják nekik.
  – Gyere, egérke – hívta őt Vanessa –, ülj ide.
  Kissy inkább odasétált a hadnagyhoz és elébe tartotta a telefonját.
  – Na, mit akarsz? – hőkölt hátra a férfi.
  – Nézd meg ezt a képet.
  – Örülök, ha nem kell ilyeneket bámulnom.
  – Akkor nézd örömtelenül, mert most kell. Vagy tudod mit? Egérke!
  – Melyik? – kérdezte egy csomó egérke egyszerre.
  – Te ott, a nagy fülekkel – mutatott Kissy Chantalra, aki mellett a Jerry netbookja feküdt az ágyon. – Fogd azt a masinát, légy szíves, és nyisd meg a Crux-archívumot. Nyolcvankettedik csoport, hatvannyolcas kép.
  – Nézzétek – mondta Kissy, amikor a kép megjelent a képernyőn. Egy pasas feküdt egy ágyon, alatta egy kislány, aki alig látszott. Utálták, de nézték.
  – Láttunk már ilyet – mondta Françoise.
  – És ilyet is láttatok? – kérdezte Kissy, odalépett a géphez, és ránagyított a kép szélén az ablakra. Az ablakon át egy ház részlete látszott, egész kis darabka, balról az ablak széle határolta, jobbról véget ért a fotó.
  A szemközti ház fehér volt, egy ablakot lehetett látni belőle, alatta egy ferde, sötét vonallal.
  – Ez mi ez? – tudakolta Elke.
  – Jutalomsajt annak, aki rájön – mondta Kissy.

„Hát én odamegyek! Most azonnal kocsiba vágom magam és indulok.”
  A csapat felbolydult. A zsebek egymásnak ugrottak és verekedni kezdtek, tornadresszben és fürdőköpenyben, szöges nadrág nélkül. Egy ideje nem viselték az ügyeleti idejükben, majd csak ha shindy jön. Pierre értesítette az őrszemeket, hogy az egyik emberük idejön. Négy rendőr kirohant ellenőrizni, hogy a ház körül semmi gyanús ne legyen.
  Huhu idejön! Egerek és rendőrök egymást licitálták túl a lelkesedésben, amíg el nem telt az első félóra. Akkorra kezdett derengeni nekik, hogy jöhet éppen az ország másik végéből is. Lehet, hogy csak éjfélkor ér ide.
  De este hét előtt pár perccel jelentkezett az egyes pont. Egy kék Suzuki fordult a bekötőútra. A rendszámát is megadta. Egy férfit láttak benne. Negyvennel megy.
  – Vettem – válaszolt Pierre. – Riadóztassa a többi csoportot!
  A házban már minden fényt kioltottak, kivéve a bűntanyát. Kintről nem lehetett belátni, de az előszobában látszott a fény. A bűntanyán volt Françoise, az ügyeletes, Elke, a két maxi, Pierre és négy rendőr. Kissy az elülső szobában várakozott a D’Aubisson lányokkal, Jenniferrel és hat rendőrrel. Még a fürdőszobában is volt két rendőr, egy pedig a vécében, hogy a shindy oda se menekülhessen. Egyetlen üres helyiség volt a földszinten: az előszoba. Az emeleten csak négyen maradtak, ha a shindy esetleg fölfelé indul.
  – Nem szabad megöldökölni túl gyorsan – susogta Elke a telefonban. – Akkor nem megmondja jelszavat Cruxhoz.
  – Tudod, melyik egér jár két lábon? – kérdezte valamelyik rendőr Kissy háta mögött.
  – Miki egér – tippelt egy másik.
  – Úgy van. És melyik kacsa jár két lábon?
  – Hát… Donald kacsa…
  – Nem. Az összes kacsa.
  Fojtott nevetés a fülhallgatókban.
  – Csend, az egész! – csattant Nimby, mintha ő lenne a parancsnokuk. – Elhagyta a hármas pontot, ide tart! Az első kamera jól látja.
  A kamerákat úgy helyezték el, hogy a ház irányába néznek, nem közeledni, hanem távolodni látják a ház felé tartó kocsit. A shindy hiába vizslatja a fákat, nem lát kamerát. Hátrafelé viszont nem néz.
  Az első kamera a kettes pontnál van, a bekanyarodó kocsit azonnal meglátják. A második kamera egy kocsihosszal a tisztás előtt.
  – Mézescsupor kész – érkezett Françoise hangja.
  – Kettes kamera – jelentette Nimby. – Megjött, teljes csendet!
  De volt ám kamera a ház körül is bőségesen, már be voltak kapcsolva azok is. Nimbyék most a ház bejáratát figyelik három szemszögből, amint a shindy az ajtóhoz jön és…
  Csattanás. Ez a kocsiajtó. Tehát még csak most szállt ki. A hangjából ítélve elég közel a házhoz, de lehet, hogy nem csönget be azonnal. Az is lehet, hogy körbejárja a házat. Erre is fölkészültek, a kamerák mutatják, és ha benyit a garázsba, elkap…
  Kissy szívinfarktust kapott, amikor megszólalt a csengő. Pedig számított rá. Vagyis hogy éppen azért. Ha valami erős zaj bekövetkezését várjuk bármelyik pillanatban, de nem tudjuk, hogy mikor lesz, iszonyúan meg tudunk ijedni, amikor megszólal. Kissyvel legalábbis így volt.
  Lassan teltek a másodpercek. Az elrabolt kislány természetesen nem ugorhat föl pillanatok alatt, hogy ajtót nyisson. Fél percet beszéltek meg. Fél perc alatt az ő szíve éppen százat ver.
  Három halk koppanás a telefonban. Mézescsupor indul. A léptei nem hallatszottak, csak az, ahogy a zárral matat, aztán nyikordul az ajtó. Van egy mikrofon az ajtókeret fölött.
  – Szia, bácsi!
  – Te… te…
  – Én jöttem. A bácsi nem ér rá. A húgommal van. Gyere be.
  Lépések, ajtócsukódás. A shindy bent van a házban és az egyetlen ajtót figyeli, ami mögül fény szűrődik. A többi mögött sötétség.
  – Au… jaj…
  Ez Elke hangja, a telefonon át, de a shindy is hallja. Tehát abban a szobában van a másik gyerek, és Jack éppen kicsit durvább a kelleténél.
  – Mit csinálnak?
  Megállapodtak, hogy ilyen kérdésekre nincs egyenes válasz, a shindynek kelljen szóba hoznia a szexet.
  – Biztos elfoglalják magukat valamivel. Te mit szeretnél?
  Csend. Öt másodperc. Hat. Hét. Hét egész két tized…
  – Auuuuu… a rohadt életbe, mi volt ez?!

Három kamera vette föl, infrával, amint a shindy végigsimít Françoise arcán, a nyakán, a mellén és a hasán, aztán kioldja az övet, és mielőtt a köntös szétnyílna és megláthatná, mi van alatta, azonnal a kislány lába közé nyúl. Méghozzá erőszakos, durva mozdulattal. Françoise fél másodperccel azelőtt vigyorodott el, hogy a shindy feljajdult, visszarántotta a kezét és káromkodott.
  – Mi a baj, bácsi?
  – Mi az isten volt ez?!
  – Rajzszög – felelte a zseb szolgálatkészen. – Fáj?
  – A körmöm alá ment… – újabb káromkodás –, minek van ez rajtad?
  – Miért, mi legyen rajtam?
  Kissy esküdni mert volna, hogy kacéran hangzik a kérdés.
  – Semmi! Semminek se kéne lenni rajtad!
  – Akarsz levetkőztetni?
  Valami dörmögés volt a válasz, később a felvételen látták, hogy a pasi bólint és lehúzza a köntöst Françoise bal karjáról. A zseb segített, kinyújtva a karját, így a művelet végén a shindynek kicsit oldalra kellett lépnie. A kislány ekkor pontos időzítéssel megrúgta a bal combját, amitől a shindy elvesztette az egyensúlyát és kibillent jobbra. Megint kapott egy rúgást, amitől nekivágódott a falnak. Françoise eddigre megszabadult a köntöstől, most ledobta a sortot is, és villámgyors, hibátlan pördüléssel hatalmasat rúgott a shindy fenekébe. A pasas orra vérnyomot hagyott a falon.
  – Rendőrség! – harsant föl egy hang, és Kissy a rendőrök nyomában kivágódott az előszobába. A villanyt felkapcsolták, de nem csináltak erős fényt, hogy ők maguk ne hunyorogjanak. – Arccal a falnak!
  Huhu kábán megfordult. Középtermetű, harmincas pasas volt, átlagos külsejű. Leszámítva a vérző orrát.
  – Arccal a falnak! – ismételte Françoise, azzal megpördült és megint rúgott. A shindy ordítva görnyedt össze, a kislány térddel állon rúgta, aztán lapockán vágta. A férfi elterült a padlón.
  – Úristen – mondta valaki.
  – Ez kész – lépett oda Pierre. – Állj le, ez már nem ellenfél.
  – Nekem eddig se volt az – nevetett a zseb, és boldogan összeölelkezett Elkével. Kissynek remegett a füle a büszkeségtől. Françoise gyors, mint a villám, és olyan ereje van, mint akármelyik mininek. Méltó tanítvány lett!

A doktornőt Agnèsnek hívták, a családnevét Kissy már elfelejtette – csak doktornőnek szólították. Fiatal volt és energikus. A hívásra nyomban megjelent a jobb hátsó szobából az ápolóval, Marais-vel; neki viszont a keresztnevét nem tudta Kissy, mert őt csak családnéven szólították, mint a rendőröket.
  – Orvos vagyok. Megvizsgálom. Hol érez fájdalmat?
  Gyors, lényegretörő mondatok. Kissy nyomást érzett a könyökén, odapillantott. Egy rendőr fogta meg a karját, és intett a bűntanya felé. Bementek és becsukták az ajtót.
  – Nekem? – nézett Françoise a feléje nyújtott maszkra. – Minek? Már látta az arcomat.
  – Csak félhomályban és rövid időre – felelte Niala. – Vedd csak föl.
  Mindenki más maszkot viselt eddig is. Nem állatosat, hanem fekete símaszkot, lyukakkal a szemeknek és a szájnak. A legutolsó bankrablódivat. Hozzá fekete szerelés, fehér RENDŐRSÉG felirattal. Az egereken is, kivéve Mézescsuprot. De most ő is kapott.
  – Szerintem jobban tetszettem a shindynek ebben a finom rózsaszínben.
  – Szerintem is – felelte Vanessa. – Ezért vagy most feketében.
  – De fegyver nélkül milyen rendőr leszek?
  Elke visszaadta zsebtársa fegyvereit, a rendőrök fejcsóválásától kísérve.
  – Épp elég borzasztó, amit puszta kézzel műveltél szerencsétlennel – dünnyögte Gérard.
  – Á, alig értem hozzá – felelte Françoise, Kissy pedig esze nélkül iramodott az ajtó felé, majdnem összeütközött Vanessával és Jenniferrel. A rendőrök értetlenül néztek rájuk.
  – Ilyenkor jön az – magyarázta Vanessa –, hogy „mindjárt megverem újra”, és akkor el kell kapni a kisegeret még az ajtó előtt.
  – De én még nem is mondtam – nevetett Françoise.
  – Jobb is – bólintott a mikró. – Most inkább én verem meg – tette hozzá, és az ajtó felé pördült, de még idejében elkapták.

Kopogtak.
  – Szabad! – szólt ki Pierre.
  Marais kinyitotta az ajtót.
  – A gyanúsított kihallgatható.
  – Köszönöm, vezessék be!
  Két rendőr beterelte a lehorgasztott fejű shindyt. Két vattapamacs volt az orrában, egyébként sértetlennek tűnt.
  – Üljön le oda és viselje jól magát. Az iratai? – Egy rendőr átadta a pasi tárcáját. – Köszönöm. Pierre Dorville hadnagy vagyok a párizsi bűnügyi rendőrségtől, és gyanúsítottként hallgatom ki. Gyermekpornográfia birtoklása és terjesztése, méghozzá bűnszervezetben, kiskorú elleni szexuális támadás… jó pár év kinéz magának. Hallgatom, Peigné úr.
  A shindy kókadtan ült. Vanessa odalépett hozzá.
  – Halljuk a jelszavadat.
  Csend. Vanessa kinyúlt és a mutatóujjával megemelte a shindy állát, hogy az kénytelen legyen belenézni a jégkék szemekbe.
  – Azt mondtam, halljuk a jelszavadat.
  – M-miféle…
  – Amivel a Cruxra írsz. Írnunk kell a nevedben, hogy a társaid azt higgyék, remekül szórakoztál a hétvégén a két kislánnyal. Különben azt hiszik, hogy ez csapda, és nem tudjuk elkapni őket. Márpedig te azt szeretnéd, hogy elkapjuk őket, igaz, Huhu?
  – Én nem…
  – Nem a fenét. Komoly éveket jelenthet, ha segítesz fülön csípni a többieket. Kapsz gondolkodási időt. Úgy, és most halljuk!
  Kissy elrejtette vigyorát. A gondolkodási idő legfeljebb fél másodperc lehetett. Nem is kell több, köpjön csak a pofa!

És a pofa köpött. A jelszó csupa összevissza betűből meg számból állt. Pierre fölhívta az egyes pontot és odarendelt egy kocsit.
  – Őrmester – intette oda Delormes-ot –, ha újabb shindy jönne, jól szervezett, pontos elfogást kérek, lehetőleg minél kevesebb verekedéssel. De a civilek, és persze az embereink biztonsága legyen az első. Ha nem jön senki, akkor várnak. Ne feledjen éjszakára őrséget állítani. Jó esély van rá, hogy némelyik madarunk éjjel fut be. Köszönöm, végeztem.
  – Értettem, hadnagy úr – felelte Delormes. – Csak…
  Pierre kérdőn fölvonta a szemöldökét.
  – A gyerekeknek is én vezényelek takarodót?
  Pierre Vanessára sandított, akinek lassan elindult a keze a dereka felé.
  – Jobb, ha nem. Ne próbáljon parancsot adni nekik, ne hergelje őket és ne dobáljon kiflivéget a ketrecükbe.
  – Köszönöm az útmutatást… mondja, hadnagy úr, ha hoznánk egy macskát, az nem tudná kordában tartani őket?
  Kissy keze is elindult a dereka felé.
  – Nem, széttépnék szegényt, és én lennék a felelős érte.
  – Soha nem bántottunk macskákat – mondta Françoise. – D’Aubissonéknak több macskájuk van a ház körül, mint ameddig egy rendőr számolni tud.
  A férfiak ránéztek, aztán egymásra, és nevettek. Pierre kiment az autóhoz, amiben már megbilincselve ült a shindy, és elhajtottak. Huhu kocsiját beállították a ház mellé, a később érkezők két shindyre, két autóra számítanak.
  És izgalmasan unatkoztak tovább. A Crux néhány tagja fantáziadús beszélgetést folytatott, elképzelték, hogy miket művelhet a két pasi a két kislánnyal, illetve megbeszélték, hogy ők miket művelnének. Az éppen ügyeletes levélolvasó egér fapofával olvasta, hozzáedződtek már. Nem volt több jelentősége, mint hogy írhattak pár feljegyzést a hozzászólók preferenciáiról és jellemző szófordulatairól.
  Fél kilenckor telefonált Artois, gratulált az elfogáshoz. Szereznek házkutatási parancsot és kipróbálják a jelszót Huhu gépén. Peigné gépén, javította ki magát. De jutalomsajt nincsen ám!
  – Nem a sajtért csináljuk – közölte Niala tökéletes nyugalommal. – Jól szituált egerek vagyunk, meg tudjuk venni magunknak a sajtot. A gyerekekért csináljuk… no meg az élvezet kedvéért. Felemelő érzés volt a pofát kínvallatásnak alávetni.
  Kis csend a telefonban.
  – Tessék?
  – Kínvallatásnak! Bele kellett néznie a húgom szemébe, közvetlen közelből. Tudom, hogy főfelügyelő úr sokat próbált, tapasztalt rendőr, de én mondom magának, ezt igyekezzék elkerülni, ha nem akar éjjelente sikoltva ébredni.
  Kissy rávigyorgott a telefonra.
  – Majd vigyázok – dörmögte Artois. – Maguk is vigyázzanak ott magukra.
  – Ne aggódjon. Ide nem merészkedik macska. Csak egypár mindenre elszánt gyerekgyilkos, remélhetőleg.
  De aznap már nem jött egy se. Megvacsoráztak, Vanessa-féle szendvicseket, aztán tízkor hozzákezdtek az éjszakai készülődéshez, ami azt jelentette, hogy először is kimentek egy-egy pohár vízzel az udvarra fogat mosni, aztán mindenki kapott öt percet a fürdőszobában. Először a doktornő, aztán az egerek, méret szerint, a zsebekkel kezdve. Tizenegy órára a maxik is ágyba kerültek.
  Ruhástul alszanak, de azért nem farmerban, olyan hálóruhát vittek, amiben ki lehet rohanni shindyt verni. Kissy egy sötétkék melegítőt. Cipő, álarc, fegyverek egy álmából ébresztett, lassú egérnek harminc másodperc.
  De zavartalanul végigalhatták az éjszakát. Az egyes és kettes ponton, valamint a tanya előszobájában őrködő rendőrök semmi rendkívülit nem jelentettek.

Pierre csak déltájban érkezett meg, hétvégén lassan mennek az ügyek. De megszerezte a házkutatási parancsot. Huhu gépét lefoglalta és magával hozta.
  – Bekapcsoltad? – ez volt Nimby első szava.
  – Nem. Védelem lehet rajta, nem igaz?
  – De én egymagam kevés vagyok, hogy azt feltörjem.
  – Akkor beszélj Shrekékkel, szervezzetek egy időpontot.
  Nimby tehát fölhívta Shreket, de a szaki azt mondta, sajnálja, a héten nem megy. Vidékre utaztak egy munkára. amíg az tart, haza se szagolnak.
  – És mi nem mehetünk el hozzátok? – kérdezte Niala.
  – Dehogynem – felelte Shrek. – Csak ma már ne, ha nem baj. Elég komoly tesztelésben nyomatjuk.
  – Nem, a hétvégén nem mentünk volna – mondta Niala könnyedén –, elég komoly shindyvadászatban nyomatjuk.
  – Fúha, hányat vertetek laposra?
  – Eddig csak egyet. Françoise csinálta.
  – Mi, az a kis kockacukor?…
  A zseb fölkapta a fejét és döbbenten meredt a Skype-ra.
  – Micso… tudod, ki a kockacukor?! Állj ki velem puszta kézzel, majd meglátjuk, lesz-e még kedved kockacukornak nevezni!
  A nagydarab pasi nevetett, nem ijedt meg. Majd fog, gondolta Kissy sötéten.
  – Te bolond, hát azért mondtam, mert kicsi vagy és édes. Különben eszemben sincs kiállni puszta kézzel. Mindenki a saját fegyverével. Te fölemeled a kezed, én meg beraklak egy zárójelbe és eléd írom, hogy while true. Na, léptem, csá!
  Kikapcsolt. Françoise gyanakodva nézett Nimbyre.
  – Akkor mi lesz velem, ha zárójelbe tesz és elém írja azt az izét?
  – Végtelen ciklusba kerülsz, és ott állsz fölemelt kézzel, amíg ő le nem állítja a programot.
  Pár óra múlva Shrek maga jelentkezett, és azt mondta, úgy szerdától kezdve bármikor mehetnek. Megadta a címet. Nancy. Szép kis kirándulás lesz.

Délelőtt és délután is kimentek a tisztásra, nagy edzést tartottak és a rendőröket is tanítgatták Jerry-stílusban verekedni. Hoztak magukkal szivacsot bőségesen.
  Ezúttal Kissyt bízták meg az első bemutatóval, ő pedig Gérard-t választotta.
  – A Jerry-rendszer lényege, hogy egyenlő esélyekkel küzdjünk meg, a lovagiasság szabályai szerint. Tisztességes, lovagias küzdelem. Ütésekkel kezdjük. Az egyikünk üt, a másiknak pedig ki kell védeni vagy állni az ütést. Három ütés után cserélünk, aki ütött, az fogadja az ütést. Hogy ki kezd, azt kisorsoljuk. Kő-papír-olló jó lesz?
  – Persze.
  – Helyes. Elke, számolj háromig. Háromra mutatunk figurát.
  Előrehajoltak, előrenyújtották a kezüket.
  – Egy – mondta Elke.
  Kissy gondosan eltervezte az első támadássorozatot.
  – Kettő!
  Kissy hirtelen előrelendült és hasba rúgta a rendőrt, de a rendőr már nem volt ott. Kissy egy ezredmásodperc alatt fölmérte ellenfele helyzetét, fél lábon állva megpördült és eltalálta Gérard karját, de ettől ő maga kibillent az egyensúlyából. Ügyesen áthengeredett, de nem jutott alkalma felállni, mert lábbal hárítania kellett egy rúgást. Ettől Gérard billent ki az egyensúlyából, lezuhant Kissy mellé, de az utolsó pillanatban valahogy fordult egyet és Kissy torkára tette a kezét.
  – És most? – kérdezte vigyorogva.
  Kissy lepislogott a férfi karórájára.
  – Azt hiszed, egeret fogtál?
  – Nekem úgy tűnik…
  – Nem sokra mész vele. Ha most nem tudnék kiszabadulni, akkor patthelyzet lenne: én nem tudok mozdulni, te pedig nem mersz. Ha egy pillanatra is elengedsz, megeszlek. De hát ki tudok szabadulni, úgyhogy nincsen patthelyzet.
  – No lássuk, hogyan.
  – Megmutatom, csak fejre kell támadnom, úgyhogy előbb igazítsd meg a homlokvédődet.
  Gérard odanyúlt a szabad kezével, amitől meglazult a fogása Kissy nyakán. Kissy abban a pillanatban a férfi felső karjára ütött, kihúzta a nyakát, fölpattant és rálépett a rendőr mellére.
  – Könnyebb volt, mint átbújni némelyik sajtlyukon. Tudtam, hogy ha a kő-papír-ollós cselnek nem dőlsz be, akkor a következőnek igen.
  Gérard Kissy bal zoknijára pislogott, amin kék alapon sárga kisegerek kergetőztek. Az egész csapatnak volt már egeres zoknija, bár ma éppen csak Kissy viselte.
  – Azt hiszed, rendőrt fogtál?
  – Nekem úgy tűnik – felelte Kissy hetykén, de veszélyt szimatolt. Kisegérösztöne figyelmeztette: Gérard most shindyt játszik, és a shindyk imádják az egeret pikáns mártásban.
  A rendőr elkapta Kissy lábát: a jobbat, amivel a földön állt.
  – Ha ezt a lábamat kirántod alólam – tájékoztatta Kissy –, akkor a másikra kell nehezednem és összetöröm a bordáidat.
  – Rendőr-bordaszelet, vau – hallatszott a háta mögül a halk cincogás. Françoise.
  – Ugyan mivel? – kérdezte Gérard. – Mennyit nyomsz, tíz dekát?
  Azzal hirtelen arrébb csúszott Kissy talpa alatt, Kissy felé, és egyúttal kirántotta a lábát. Kissy elvesztette az egyensúlyát, és csak zuhant a gondozatlan fűszőnyeg felé, mint egy darab kő… aztán ügyesen bukfencet vetett és talpra szökkent, háttal a rendőrnek. Megpördült és rúgott, magasra, mert hátranézés nélkül is tudta, hogy ellenfele is fölkelt már. Kinyújtott karral hárította Kissy rúgását, aztán ő rúgott, de Kissy váratlan gyorsasággal visszatette a lábát a földre, fölemelte a másikat, az ellenkező irányba pördült meg, és villámsebesen, kivédhetetlen ívben hasba rúgta a férfit. Gérard úgy esett hanyatt, mint egy igazi shindy.
  Kissy pár lépéssel a ponyvánál termett, ahova mindenféle holmit raktak ki, a dobálásra hozott késeket is. Lehajolt, fölegyenesedett, s egy pillanat múlva megállt ellenfele fölött.
  – Jól vagy?
  – P-persze…
  Hirtelen késpenge szegeződött a férfi mellének.
  – Kell egy nagy rendőrszeletelő kés – mondta Kissy a többieknek anélkül, hogy levette volna a szemét áldozatáról –, rendőrdaráló és Vanessa kis rendőrhámozója. Tegyetek föl egy kondér vizet és hozzátok ki azt a fűszerkeveréket, amire az van írva, hogy rendőrsültekhez.
  Gérard nevetett.
  – Hát nem azt beszéltük meg, hogy kést nem használunk a harcban?
  – A kő-papír-ollós trükknek nem dőltél be, akkor ezt miért hitted el?
  – Mert ez így egyenlőtlen.
  – Én ötéves vagyok, még bízom az idegenekben – felelte Kissy –, és fogalmam sincs, mit akarsz csinálni velem. Te egy felnőtt gyilkos vagy, ötször annyit nyomsz, mint én, és fegyvered is van. Ez talán egyenlő?
  Gérard felült, ügyet sem vetve a napsütésben csillogó pengére.
  – Szeretem ezt a jóindulatot, ami árad belőletek. Az esti ügyfelünknek hihetetlen szerencséje van, hogy még él.
  – Nem biztos – felelte Kissy baljóslatúan, bekattintotta a fegyvert és fölegyenesedett.
  – Gondolod, hogy levágták a kapitányságon?
  – Nem, biztosan él. Az nem biztos, hogy ez neki szerencse.
  – Egyébként páciens – jegyezte meg Nimby.
  – ?…
  – Ügyfélnek nevezted, de nekünk a shindyk pácienseink. A pedofília ugyanis betegség. Önmagában nem bűncselekmény, csak arra ösztönzi az embert, hogy bűnözzön. Ti a bűntettekkel foglalkoztok, mi viszont a betegséget kezeljük.
  – Hogyan?
  – Van az a gyógyszer alkoholistáknak, amitől undorodnak a piától…
  – Azt hiszem, értem…

Abban állapodtak meg Artois-val, hogy a rendőrség nem küld meleg ételt, viszont az ő költségükön vették azt a rengeteg krumplit, amit a rendőrök hámoztak meg alig félóra alatt – voltak rá elegen. Az összes kaját a rendőrség fizeti. Bérbe vettek egy kis kerti traktort egy helybeli gazdától, arra az esetre, ha a tanya és a két megfigyelőpont között kellene közlekedni. Ha éppen akkor jönne shindy, nem gyanakszik, egy erdei úton egy traktor természetes látvány. Ezzel a traktorral jött el egy rendőr az egyes és kettes csapat ebédjéért. Kisebb a feltűnés, mint ha a városból hozatják. Az apremont-i csapat viszont ott eszik valami étteremben, ők úgyis éppen elég feltűnők a helikopter miatt.
  A konyhának nevezett helyiség voltaképpen teljesen üres volt, amikor megérkeztek. Most a Pierre-ék által odaszállított tábori konyha üzemelt benne. Az egyik végében zsákokban konzervek és friss zöldféle, a másikban három kis hordozható tűzhely. A rendőrök odakint ültek egy asztal körül és hámozták a krumplit. Kissy a ház körül sétálva éppen ideért, amikor kivágódott a bűntanya ablaka és boldog egérrikkantás törte szét az erdő csendjét:
  – Jön!
  Kissy igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét.
  – Ha még egyszer így megijesztesz, egérke…
  – Jön!
  – Hallottam. Ki jön?
  – Hát Masszív! Most írta nekik! Találgatnak, hogy mi művelik itt minálunk, hogy ekkora hallás van, és Masszív jelentette jösszeni magát idehozzánkgyorsan – hadarta Elke boldogan. Azzal fölugrott az ablakpárkányra és végigtáncolt rajta.
  A rendőrök kezében megállt a hámozókés.
  – Ez komoly? – kérdezték többen is.
  – Igen, de nem eldobjad késet, éheses kis tüskösegér vagyok és akarok megenni kilót krumpliat, kettőt. Masszív azt írta, órájakba telik idejönni magát. Eszjük meg vanessakaját és álljuk lesbe magunkat azután. Hátha jönne én Inspektionomban, és mi van, ha jóképű?
  Ezzel leugrott az ablakból, ügyesen áthengeredett a fején, fölpattant, elrohant Kissy mellett és rávetette magát Jenniferre, akit Kissy eddig észre se vett. Tisztán hallatszott, ahogy morog birkózás közben, mint egy kiskutya.
  Kissy sóhajtott és összenézett a rendőrökkel. Azok még nagyobbat sóhajtottak és folytatták a hámozást.
  Jennifer csakhamar két vállra fektette a zsebet, aki zavartalanul csacsogott tovább.
  – Használ nagy bunkó álnevet és beszél úgy, mint betörő, de hátha csak álarc ez neki és igaziban egy jóképű srác? Mert van énnekem pasi odahazában, de hát nem vagyok Mausweib őneki, csinálhatok szext más pasiakkal. Milyen ötlet? Hiába hozza virágcsokor és udvaroz kedves szavakat, én akkor is kiskorú Taschenmaus és ez számítja erőszaknak. Egy óra ágyban, öt év sitiben. Ha csak kicsit jóképű. Ha nagyon jóképű, lehet, hogy csinálunk húsz-harminc év sitiben, meg féltucat kisegér–shindy keverék.
  Jennifer már rég nem tudta fogva tartani a kislányt, úgy rázkódott nevettében. A rendőrök is hahotáztak.
  Három perccel később Elke bevágódott a konyhába és kihirdette:
  – Jön!
  – Hallottuk – felelte Vanessa. – Csigavér.
  – Nem csiga! Jön Masszív, igazi nagy marha shindy, nem ám kis kölyök, mint az erdői rabolók, hanem kemény férfi, aki bíri zsebegérke rúgásait! Akarok csinálni olyan vékony hangját neki, mint sajátja énnekem! – rikkantotta boldogan, és Françoise-t kézen fogva tánclépéseket tett a konyhában. – Hány kell ahhoz lába közé rúgások, szerinted?
  – Öt-hat tucat… – kezdte a másik zseb, de ekkor Vanessa fölragadott egy kanalat és teljes tízcentis magasságában kihúzva magát az ajtóra mutatott.
  – Mars ki!
  A zsebek eliszkoltak az ajtóban álló Kissy mellett és kirobogtak a házból.
  Kissy sóhajtott, de Pierre még nagyobbat sóhajtott a szemközti szoba ajtajában.
  – Ha jön még pár shindy, végképp megvadulnak – mondta a hadnagy.
  – Hátha ennél vadabbak már nem lesznek – remélte Marais.
  – Sokkal vadabbak is lehetnek még – nyugtatta meg őket Kissy. – Pár perce Elke még nem nagy marha shindyről ábrándozott, hanem egy jóképű srácról, akivel ágyba bújik, hogy aztán lecsukhassák. – Látva a hadnagy arckifejezését, gyorsan hozzátette: – És féltucat kisegér–shindy keveréket tervezett.
  Azzal kisurrant a szabadba. Csodálatos. Máris sokkal jobb! Elnézte a jó negyven méterre, a tisztás szélén kergetőző zsebikéket, és nagyot lélegzett a friss erdei levegőből.
  Igaz, hogy a zsebegerek az idegeikre mennek, de mennyivel könnyebb elviselni, ha arra gondol, hogy a rendőrök még náluk is sokkal jobban szenvednek!

De Masszív nem jött olyan gyorsan. Rég megebédeltek már, amikor megint írt a klubba, válaszolt pár levélre, és azt mondta, hamarosan tényleg indul, csak van még egy kis dolga.
  – Ez borzasztó! – fakadt ki Elke. – És ha elkésődesz magadat? Itt van két nagy ronda shindy, két védtelen kislányat disznólkod, és mi van, ha nem elég strapazierfähig? Jövöl késősen, és csak találod két szomorú shindyet, sajnálva, kislányok nemrég kimúlták magukat, pedig akartuk egészen holnap estig, hogy többi shindyek is rákattanhatni bilincseket. De hát voltak túl kicsiek, mi meg túl brutálikus, sadistisch.
  – Azok nem a shindyk, hanem te – sóhajtott Pierre.
  – Én ugyan nem. Kérdezzed Hanset.
  – Hát az ki?
  – Enyémnek pasija. Szokta hívni engemet kis virágnak. – Elke vágyakozó sóhajt hallatott. Kissy inkább nem szólt, hogy Hans körülbelül a tizedik pasija Elkének.
  – Hány éves?
  – Mint jómagam. Járunk egy osztálybele.
  – Nyilván nem tudja, hogy a szabadidődben embereket rugdosol – mondta a doktornő.
  Elke döbbenten nézett rá.
  – Te hiszesz, Agnès néni, hogy nem megmondok férfieknek, hogy mi vagyok? És ha féli kisegértől? És ha van neki egérszőrtől az a hapci betegség? És ha… – A kislány körbepillantott és lehalkította a hangját. – Ha olyan állat, tudod… olajos hal, tejecske… mi lesz, ha csak ágyban derülje ki?
  A doktornőnek elkerekedett a szeme. Kissy remekül szórakozott.
  – Hát ágyba is bújsz velük?
  – Nem, de jól hangzik! Mit képzeled, Agnès néni, gyerek vagyok, nem is kell Tablette, apám azonnal csinálja Mausfleischsuppe másiknap reggel.
  – Egérhúsleves – fordította le Jennifer a könnyeit törölgetve. Kissynek már fájt az oldala.

Nem sokkal később Pierre felkérte Kissyt, magyarázza meg végre azt a pornóképet. Vagy húsz órája törik a fejüket, megnézték százszor, de nem tudnak rájönni, mi látható az ablakban.
  – Én elmondhatom – kezdte Kissy tűnődve.
  – Rajta!
  – De akkor nincsen jutalomsajt.
  A rendőrök egymásra néztek. Kissy leolvasta róluk saját diagnózisát, és dacosan fölszegte a fejét. Ő márpedig a Jerry Alapítvány Nyomozó Kisegere, és neki a siker jutalomsajtot jelent.
  – Majd kibírjuk valahogy – mondta Pierre.
  Meg egypár csókot az egerétől.
  – Halljuk – biztatták többen is.
  És a boldog ragadozóvigyort Vanessa arcán.
  – Igen – szólalt meg végre –, csak…
  – Csak?
  – Ha elmondom, akkor ti mentek oda és aratjátok le a shindyt meg a dicsőséget. Nem a Jerry.
  A rendőrök megint egymásra néztek.
  – Szóra kell bírnunk – mondta Renard rendőr. – Hadnagy úr, kérek engedélyt hozni egy macskát a városból.
  Kissy fölpattant, átszelte a köztük levő távolságot és a férfi elé toppant.
  – Tudod, kit tudsz te megijeszteni a kis cicakaja-zabálóiddal?!
  – Elég legyen – mondta Vanessa, nagyjából az egyetlen, akire Kissy hallgatott ebben a helyzetben, amikor kétségbe vonták a bátorságát. Hajlandó volt visszaülni a rendőr bántalmazása nélkül.
  – Hát jó – mondta. – De meg kell ígérned, hogy nem hagytok ki a buliból.
  – Szívesen megtenném, de tudod, hogy nem én döntök.
  – Jó, akkor hívd föl Artois-t.
  Pierre a fejét csóválta, de fölhívta.
  – Nagyon egyszerű alkut kínálok, főfelügyelő úr – közölte Kissy. – Van négy kép a Crux gyűjteményében, amikről tudom, hol készültek. Oda kell menni és elkapni az ürgét. Cserében azt kérem, hogy mi is ott lehessünk.
  – Ezt nem ígérhetem látatlanban. Hol készültek a képek?
  Kissy hallgatott.
  – Sajnálom, de meg kell mondanod. Állampolgári kötelességed.
  Kissy fölnézett. A tekintete összetalálkozott Nialáéval. Barátnője bólintott.
  – Igaza van.
  Kissynek lekonyult a füle.

Tíz perc múlva már nem konyult a füle. Szorosan a fejére simult, mert a rablóálarc lenyomta. A bűntanyán állt a fal mellett és a laptopot figyelte.
  – Befordult, idejön! – harsant mellette Nimby a mikrofonba. – Lassít… talán hússzal megy, vagy még kevesebbel.
  – Gyanakszik – mondta Kissy.
  – Vagy csak nemrég ett és nem akar összeráz gyomorja földúton – cincogta Elke. Már be volt öltözve Mézescsupornak. Az összes helyiséget besötétítették, a bűntanyát is, de égett egy lámpa, hogy fényt vessen az előszobába. Françoise lett volna ügyeletben, de kijelentette, hogy ő már elejtette a shindyjét, most Elkén a sor. Azért ő is beöltözött, minden eshetőségre.
  – Még mindig látom – közölte Nimby a többi helyiségben levőkkel. – Nagyon lassan hajt, lehet, hogy meg is fog állni. Igen! Látom a féklámpákat, megállt az ösvényen.
  – Gyanakszik – döntötte el Pierre. – Bázis egyesnek és kettesnek, bekötőutat mindkét pontban lezárni! De csendben – tette hozzá.
  – Kiszállt – szólalt meg Kissy.
  – Látod? – lépett oda Pierre. – Én nem látom.
  – Ő maga nem látszik, de a kocsi billegett egy kicsit oldalra.
  – Értem. Hopp, megvan az adat a nyilvántartóból. A kocsi tulajdonosa… lyoni lakos. Marc Vainqueurnek hívják.
  – Néhai Markus Wennköhr? – ismételte Elke. Kissy vigyorgott és figyelte, ahogy Nimby átkapcsol a tisztáson levő kamerákra.
  – Gyalog jön – közvetítette a többieknek. – Magas, testes fickó, tényleg masszív. Farmer, szürke póló… – Ekkor a pasas előhúzott valamit a zsebéből, Nimby pedig elharapta a mondatot. – Fegyver van nála!
  – Változik a terv – jelentette be Pierre. – Elke itt marad, minden egér a szobákban marad. Bázis egyesnek, egy kocsi induljon hozzánk, a gyanúsított kocsijánál kiszállnak és tűzharcra készülve előrenyomulnak. Végeztem. Hatan kimásznak hátul és kétfelől megkerülik a házat, csendben, de gyorsan! Ne mutatkozzanak, amíg az egyes csapat ide nem ér. Végeztem. Hat ember az előszobába!
  – De hát nekem kell menni – húzta meg Elke a hadnagy ruhaujját.
  – Nem kell. Már nem kell csapdába csalni, a fegyverrel elveszett az esélye, hogy véletlenül idekeveredett járókelőnek mondja magát.
  – Azért kell megverjek őtet, mert nem véletlen idejárkáló. Ha csak elkapsz, nem kap rettegési görcsök cellában évekig, és amikor kieresztül, kezdi gyerekmolestier…
  – Elhiszem – vágott közbe Pierre –, de ez most rendőri akció, nem kívánságműsor. Itt maradsz a szobában.
  – Te nem tudsz őtet olyan jól megverni – jelentette ki a zseb. – Kisegér-Technik sokkal hatékonyebb.
  – Rendőr-Technik is hatékony, figyeld csak meg – mosolygott Pierre, és kilépett az ajtón.
  És bekövetkezett, amit minden Jerry szeretett volna elkerülni: a rendőrök úgy fogták el a shindyt alig néhány méterre tőlük, hogy ők hozzá sem érhettek. Egy perc alatt. Megszólalt egy megafon, hogy rendőrség, körül van véve, dobja el a fegyvert és álljon a falhoz. Elke rimánkodott az őket őrző rendőröknek, legalább tegyék bele a szövegbe, hogy itt a Jerry, asszimiláljuk magát, minden ellenállás hasztalan – de azok csak nevettek és nem mondták be. Masszív pedig ezalatt eldobta a fegyvert, a falhoz állt, megmotozták, megbilincselték… kész. Az elfogás lezajlott, egértelenül.

Tizenegy egér és vagy harminc rendőr állt komor körben az udvaron, a megbilincselt Masszív körül, aki lehorgasztott fejjel ült egy széken és nem nézett senkire. Nem vérzett az orra. Nem horpadt be a homloka. Nem fájlalta semmijét. Kissy felháborítónak találta ezt a hanyagságot. Nem ezekét a rendőrökét, hanem akik kihagyták a szolgálati szabályzatból a shindyverést.
  Pierre bemutatkozott – rajta most sem volt álarc –, elmondta a szükséges tudnivalókat, és felszólította a shindyt, hogy mondja meg a cruxos jelszavát.
  – Komoly enyhítő körülményként fog szolgálni, Vainqueur úr, ha mostantól együttműködik velünk. A csapdáink csak akkor hatékonyak, ha a társai azt hiszik, hogy ön ma megkapta, amiért jött, és egy „kellemes hétvége” után elégedetten tér haza. Ön pedig azt akarja, hogy a többiek is csapdába essenek, nemde?
  Masszív megrázta lehorgasztott fejét.
  – Pedig jobb tennéd – szólalt meg Elke a háta mögött.
  A shindy fölkapta a fejét a gyerekhangra.
  A zseb ruganyos léptekkel odasétált mögé.
  – Nem vártad gyerekt már ide, igaz? Pedig látodsz, milyen jól felkészültük fogadásodat. Ha nem veszesz pisztoly elő, én nyitottam ajtót volna. Csaligyerek. Fogdoshatol is meg minden, hogy legyen ellened jó kövér bizonyíték. Persze kicsit megütöttem akkor arcocskádat volna, hogy legyed mérges és agresszívebb támadszjad. Esetleg.
  Megkerülte a széket és a shindy elé lépett.
  – Jól nézelsz meg, Masszív? Sok-sok hosszú időkig nem láthatod több gyerekt megint. Talán akkor már nem is érdekelődöd gyerekeket többé. Rabtárs férfiek nem szeretik pedofileket. Haragusznak rájuk nagyon-nagyon. Az fáj, tudod? Nekem apukám főrendőr Österreich benne, ezért vagyok itt most. Mesélte egyik elkapott pedofilet börtönbent, szörnyű nagyon bántottak többiek rabok. Részletek nem elmondta, iszonyú borzalmos. Sokáig szenvedte fickó börtönkórházban. De nem halt meg! – csattant vidáman a kislány hangja. – Maradta életben és börtönben, csak nagyon beteg, és többiek rabok még mindig bántanak őtet, mert ők nem pedofilek, csupa rendes ember, gyilkosos meg bankrablátor und so weiter. Na, ez veled nem lesz.
  Az utolsó mondatra mindenki fölkapta a fejét, a shindy is.
  – Téged nem bántani fognak társak börtönbele. Verlek itt rögtön döglött pedofilnek, ha nem megmondod jelszót!
  Kissy tudta, hogy ősz, öreg egérnéni lesz, mire még egyszer láthat megbilincselt kezű shindyt nevetni.
  – Mondja, főtörzs, ez valami vicc?
  – Félig-meddig – felelte Pierre. – Egyébként hadnagy vagyok. A kislány valóban csalinak van itt, de persze nem engedélyezhetem, hogy bántsa magát.
  – Engedély nem is kell – felelte a zseb, azzal odalépett a shindy elé, és az orra alá dugta az öklét. – Látod ezt, hülye bácsi? Ezzel verek ki belőled jelszót. Hadnagyra ne foglalkozz, ő majd utána veszeked velem, de az rajtad segít semmit.
  A shindy most már röhögött. A csapat is, de ők a shindyn.
  – Mondjad, bácsi, ismersz kereszténységes tanításot?
  – Kicsit. Miért?
  – Ha megütlek arcodat, meresz idetartani másik?
  És arcon ütötte. Akkora erővel, amit egy óvodástól lehet várni. Kissy már tíz centivel a talaj fölött lebegett.
  A shindy röhögött és odatartotta a másik arcát is.

Kissy biztosan tudta, hogy Masszív soha többé nem mer röhögni életében. A második pofon akkora volt, mint Steven Seagalé. Az erdő fái visszhangozták a csattanást, a szikrák majdnem felgyújtották a füvet, a százkilós férfi pedig székestül feldőlt.
  – A jelszót! – csattant föl Elke a hirtelen támadt csendben. Masszív hördülésszerű hangot hallatott és találomra rúgott egyet Elke felé. Nem érte el, de a zseb odalépett és hasba rúgta. A shindy felordított.
  – Még vereksz is?! A jelszót! – parancsolta Elke, de többet nem rúghatott, mert Pierre hátulról elkapta a derekát, fölemelte és elcipelte onnan.
  Vanessa egy szempillantás alatt termett a shindy mögött, leguggolt a fejéhez és belemarkolt a hajába.
  – Tőlem is megkaphatod a magadét – sziszegte a fülébe közvetlen közelből. – A hadnagyra ne számíts, túl sokan vagyunk, nem tud megvédeni. Egy percet kapsz, hogy megmondd a jelszót, aztán már hetekig nem leszel képes megszólalni. Pedig sok mondanivalód lenne, mert ha segíted a nyomozást, az súlyos éveket faraghat le a büntetésből. Szóval harminc… huszonkilenc…
  Kissy elvigyorodott. Vanessa-matematika, egy perc harminc másodpercből áll, amik nagyjából másfélszer gyorsabban telnek, mint a rendes másodpercek. Valamikor olvasott egy történetet egy bokszmeccsről, ahol a bíró korrupt volt, mindig gyorsan számolt, amikor a főszereplő került földre, és lassan, amikor az ellenfele. Vanessa még korruptabb, ő eleve ötven százalékkal megrövidítette a Masszívnak adott időt. Viszont sokkal helyesebb.

Elkét a vállukon vitték a konyhába, diadalmenetben. Vanessa kis beszédben méltatta a pofont, sőt Pofont, nagy kezdőbetűvel, mert ennél nagyobbat már ő se tud adni. Masszívot már a kocsihoz kísérték, amikor fölfedezte, hogy meglazult egy vagy két foga.
  – Tudsz te adsz nagyobbat igenis – jegyezte meg a zseb józanul.
  – De jól hangzik! – A mikró kinyitotta a hűtőládát, kiemelt egy darab trappistát, levágott egy kis kockát és átnyújtotta Elkének, aki büszkén mutatta körbe. Az egerek megtapsolták, a rendőrök nevettek. A zseb ünnepélyes arccal bekapta a sajtot, megrágcsálta, lenyelte és azt mondta:
  – Cin-cin. Mert kisegérnek nem meglazul fogája verekeszésben, mert kisegér soha kapja pofont. Csak adja. Nagy marha shindy, nagy marha pofon.
  – Inkább, mint a féltucat kisegér–shindy keverék – jegyezte meg Gérard.
  – Gondoltam arról is – pillantott rá a zseb –, de volt nem egészen sympatisch. Zsebike nem olyan könnyen szerelmes, kell megnyerje szívet énneki, és pisztoly nem jól alkalmos. Ha hozza szép virágcsokor vagy legalább egy piros rózsa, az más. Akkor az csak baj, hogy nem elég szép. Pasira hogyan mondják, szép? – nézett Jenniferre.
  – Jóképű – felelte ez.
  – Kösz, szóval nem elég jóképűje van neki arcán. Így Romantik nem lett, csak pofon.
  No persze, gondolta Kissy a kis szónoklat alatt. Zsebike nem olyan könnyen szerelmes? Az elmúlt két évben nyolc-tíz fiút dobott, de lehet, hogy még többet, és napokon belül szerzett másikat. A srácok bolondulnak érte, nyilván egzotikusnak találják a nagy, kerek füleket, de Elke egyébként is nagyon szép kislány. A sok edzéstől ő is karcsú és kisportolt, a Jerry-kiképzés magabiztossá és életrevalóvá tette, és alighanem a nyelve is vonzó lehet a legtöbb fiúnak. Mert az otthon is úgy pörög, mint itt, Anne mesélte, hogy időnként az egész osztály hahotázik Elke egy-egy beszólásán. A tanárok is.
  A srácok szeretik az olyan lányokat, akikkel beszélgetni is lehet. Azaz persze Elkéék korában csak azt lehet, meg együtt mászkálnak, viszik a lány táskáját, ilyesmik. A…
  A telefon szakította félbe gondolatait.
  – Én – kapta föl.
  – Dorville. Artois most hívott, összehasonlították a fényképedet a szálloda homlokzatával.
  Kissy bólintott. Természetesen egyezett, ezt nem is kell külön mondani. Évekig élt Neuillyben, egymilliószor látta azt a homlokzatot. Az ablak alatt a ferde vonal a nagybetűs HOTEL PARIS NEUILLY felirat ipszilonjából van.
  – Úgy találták, valószínűleg megegyezik – folytatta Pierre.
  – Persze hogy megegyezik – húzta föl az orrát Kissy. – Ha egy Jerry azt mondja, hogy ugorj le az Eiffel-toronyból, mert mire leérsz, lesz ott egy ponyva, akkor eszedbe se jusson ugrás előtt lenézni. Megtalálták már a lakást?
  – Dehogyis. Artois keres valami szakembert, aki nekiáll látószögeket méricskélni. Szerinte ugyan időpocsékolás.
  – Vegye ki a szabadságát, hogy megverhessem.
  – Kissy, azok a képek tíz éve is készülhettek.
  – Csak nemrég készültek.
  – Igen? No cincogd el, amit még nem tudunk.
  – Semmit se tudok, amit el ne cincogtam volna már, épp csak az az érzésem, hogy a képek nemrég készültek. Ezek a megérzések nekünk be szoktak jönni. Ja igen, tudod mit? Emlékeztesd Artois-t a víztoronyügyre. Ott is együtt dolgoztunk. Vanessa megmondta, hogy Fiona fotója a kulcs, és tényleg az volt a kulcs.
  – Ebből egy szót sem értek, de megmondom.
  – Mert lemaradt a Jean.
  – Tessék? Ki maradt le?
  – A Jean! Akkoriban Jean-Pierre volt az összekötőnk, de te már csak Pierre vagy, Jean nélkül.
  A hadnagy mormogott valamit az ő pihent agyáról, és letette. Kissy rávigyorgott a telefonra.

– De még meg kell ölsz engemünket.
  – Delormes, maga hat emberrel hátramarad – rendelkezett Pierre. – Nagyon gondosan tüntessenek el minden nyomot, amiből arra lehet következtetni, hogy többen voltunk. A keréknyomokat is. Aztán hazamehetnek. De holnap reggel jöjjenek vissza és nézzenek körül nappali fénynél. Nekem jelentsenek.
  – Értettem.
  – Köszönöm. A búcsúzkodással még ráérünk, lássanak munkához az üres helyiségekben, végeztem.
  Elke kieresztette a hangját.
  – De még él az áldozatok! Mikor elvágsz torkomat végre?!
  A hadnagy végre lenézett rá.
  – Szívem szerint az erdőben kószáló macskákra bíznám a dolgot.
  A kislány lebiggyesztette az ajkát.
  – Nézesz túl sok indiáner filmet, szerintem. Kikötözni kisegeret fához, otthagysz, és fönt égen szárnyalnak dögevő cicák, mi? Akasztották nyakájánál fára Mel Gibsont, lója hátán ülve, és lónak lábja elé dobtak zsákt sok Klapperschlange benne. – Jenniferre nézett.
  – Csörgőkígyó – sóhajtott a mini.
  – Tessék, az volt benne, és mégis kiúszta szerencséjesen. Mel Gibson, nem Klapperschlange.
  – Megúszta – javította ki Kissy.
  – Vagy azt. Nem, nem, rendőrséges bácsiak, kell nektek kivégezni piszkos munkákat. Elvágsz torkomunkat vagy megfojt inkább?
  – Elvégezni – sóhajtott Kissy.
  – Bármelyiket szívesen megtenném – nevetett a hadnagy. – De igazad van. Gérard, értesítse a többieket: megöljük a zsebegereket.
  Rég zsebegérnek hívták őket már a rendőrök is.
  – De jó – mondta valaki a szomszéd szobában. – Nagyon kedvesek, de…
  A folytatást Kissy nem hallotta. Tudta anélkül is. Végre lesz egy kis csend.
  Elke kirohant, Françoise után kurjongatva, aztán együtt berohantak és bevágtattak a bűntanyára. Mire Kissy belépett, már a padlón gyomrozták egymást. A hadnagy, Nimby és Pi két méterrel arrébb, a kicsik szenvedélyes morgásától kísérve, újra átnézte a shindyknek küldendő levelet. Aztán beléptek Noir levelezőprogramjába, gondosan titkosították a szöveget, még egyszer alaposan ellenőrizték, és elküldték. A levél azonnal visszaérkezett mint a csoport levelezésének része. Kinyitották, ellenőrizték. Minden rendben volt.
  A levelet az egerek és a rendőrök együtt fogalmazták, egyheti munkájuk volt benne. Utaltak rá, hogy milyen fantasztikus hétvégét töltöttek el a két kislánnyal, de persze tanú nem maradhat. Nem írták meg, hogyan végeztek velük. Voltaképpen azt sem írták meg egyértelműen, hogy megölték őket. Csak annyit, hogy nem hagyhatnak tanút. És hogy a jövőben okvetlenül szerveznek hasonló hétvégi bulikat, ha sikerül alkalmas gyerekeket keríteni. Esetleg a többiek is eljönnek majd?
  Vasárnap este kilenckor véget ért a Jack-in-the-box akció.

Kimentek a bűntanyáról, otthagyva a két kislányt. A hátukon feküdtek, szétvetett karral és lábbal, csukott szemmel. Kissy átlépett két társa tetemén és kisétált az előszobába.
  – Majd később elássuk őket a garázs mögött – mondta Niala, és lekattintotta a bűntanyán a villanyt.
  – Inkább az erdőben – javasolta Angélique.
  – Odáig vonszoljuk őket? – nyafogta Vanessa. – Szerintem egyszerűen hagyjuk itt őket a szobában.
  – Végül is miért ne – egyezett bele nővére.
  – Egy idő után kicsit büdösek lesznek – jegyezte meg Nimby.
  A beállott kis csendben tisztán hallatszott odabentről Elke földi maradványainak döbbent hangja:
  – Büdösek?!

Kissy hátrapillantott a csúf erdei házra, ami egykettőre eltűnt a fák mögött. Visszafordult és megkönnyebbülten sóhajtott. Termékeny akció volt, két shindy három nap alatt – de nagyon fárasztó. A zsebek imádnivalók, de amióta tart ez a buli, úgy földoppingolódtak, mint… nem is talált hasonlatot. Nem telhetett el úgy egy perc, hogy ne találtak volna ki valami játékot maguknak, és ömlött belőlük a horrorisztikus szöveg.
  Elkéék reggel hazarepülnek, Françoise is hazamegy az anyjához. A Cirrus már szétküldte az értesítést az összes kisfülűnek, hogy mindenki sértetlen, tűzharcra, késpárbajra sajnos nem került sor. Vanessa írta bele azt a szót, hogy sajnos.
  De ő is egyetértett vele. Amikor megnézte a videót Huhuról, kedve lett volna megmártani benne a kését. Hála az égnek, hogy sündisznót csináltak a kislányokból, azzal a durva mozdulattal alighanem kárt tett volna benne máskülönben. Nagyon olcsón úszta meg egy betört orral. Talán be se tört az orra. De ha Françoise nincs beöltözve sündisznónak, akkor Huhunak nemcsak az orrát verik szét, és nem érdekli őket, hogy mit szólnak a rendőrök.
  Nagyon kell vigyázni ezekkel. Ha Masszív később, bent a házban veszi elő a fegyverét, túszul ejthette volna Elkét. Persze ilyen nagydarab pasinak egy ekkorka túsz nem valami praktikus, a kislány feje fölött szitává lövik a pasas mellét és karját. De közben Elke is veszélybe kerül, az pedig megengedhetetlen. Akkor inkább maradjon el az összecsapás.
  A mikrobusz kikanyarodott a bekötőútra, most már csak balról voltak fák. Azért Vanessának a két és fél nap alatt jutott alkalma fára mászni, gondolta elégedetten. Nimby és a zsebek is fölmásztak vele, illetve a zsebek megálltak egy ággal lejjebb, hogy a mikrók zavartalanul csókolózhassanak. Kedves, tapintatos gyerekek, amikor éppen nincsenek vérontásos hangulatban.
  De hát sajnos abban lesznek még sokszor, mert hét shindyjük még szabadon van. Velociraptor, Tejbepapi, a Gróf, Lincoln, Lifepod, Aranyos és GXR. Fejből tudja a névsort, és álmából riasztva is fújja valamennyiük összes ismert adatát, stílusbeli jellegzetességeit, mindent.
  Megérkeztek az egyes ponthoz, néhány rendőr odakint volt, csomagokat cipeltek a kocsikhoz. Integettek nekik, ők visszaintegettek, aztán továbbhajtottak Senlis utcáin. Egy óra múlva otthon vannak, végre megfürödhet rendesen, ehet egy igazi Vanessa-féle vacsorát, és még reggelig gyönyörködhet a mindenfelől meredező egérfülekben. Holnap este pedig már kettesben lesznek Martinnel.
  Ennek az akciónak tehát most

VÉGE.

Holnaptól üldözőbe veszik a többieket!