Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



13. TÚSZDRÁMA

– Apollo hívja Houstont, vétel!
  – Apollo, itt Houston, vétel!
  – Houston, Apollo startra készen áll. Minden rendszer hibátlanul működik!
  – Vettem, Apollo. Útvonal beprogramozva. Felszállási engedélyt megadom!
  – Vettem, Houston. Visszaszámlálás indul háromszáztól…
  – Hé!…
  – …százasával. Háromszáz… kétszáz… száz… start!

Kissy lenyűgözve nézte, ahogy az Apollo elsuhan a rét fölött és egykettőre apró, fekete ponttá zsugorodik a város égboltján. S már jöttek is az adatok, pontosan ahogy várták.
  A sikeres start előzménye egy beszélgetés volt a vakáció második estéjén, a vacsoránál. Ezúttal étteremben ettek, egy bizonyos Andrénál, akit Kissy rögtön felismert korábbi találkozásukról. Amikor testedzés céljából elgyalogoltak a reptérig, hogy megverekedjenek a shindymacskákkal, akkor jártak az éttermében, valahol Villefranche és Mont Boron között. És mint megtudta, ő az az André, aki távirányítással beengedte őket a kertjébe, hogy átmászhassanak a falon abba a villába, ahol fogva tartották a kisfiút.
  Ez az étterem itt volt Saint-Jeanban, nem messze a vasúti átkelőtől, André pedig azért hívta meg őket, mert Jennifer megmentette a kislányát.
  Előző este történt, amikor lementek a partra. Pillanatok alatt zajlott le. Kissy valamivel arrébb sétált Martinnel, nem is láttak semmit az egészből, csak a nagy zsivajra futottak oda. André felesége valamiért elengedte a babakocsit, az legurult az úttestre, Jennifer pedig utánarohant és visszahozta.
  Ők kijelentették, hogy ez nem volt igazi életmentés, mert nem is jött kocsi, Jennifer kockázatmentesen futott ki az útra. Arról hallgattak, hogy másodpercekkel azelőtt, hogy Marie-Anne odaért, s vagy fél perccel Jennifer akciója után egy piros sportkocsi zúgott végig az úton; így is éppen eléggé meg volt ijedve. Jennifer is fehéregér volt egy darabig, hiszen ezzel az erővel őt is kivasalhatta volna az az autó, nem jutott neki ideje körülnézni.
  André negyedórával később telefonált és meghívta Jennifert másnapra vacsorára, mint mondta, „egész táborával együtt”. Ez különtermet jelentett, hatalmas asztallal, és olyan étlapot, amin nem voltak árak.
  Az étterem nem olyan volt, mint az a kis falatozó, ahol Kissy először látta Andrét; az is az övé volt, ez is. De ez igazi komoly hely volt, majdnem olyan színvonalas, mint Plumailé, amit két dolog is bizonyított. André állítása, miszerint aznap kitűnő a csigájuk, igaznak bizonyult, Kissy letesztelte, bár nem tartotta magát nagy csigaszakértőnek, de jó párszor evett már. Halszakértőnek viszont igenis tartotta magát, és a nyelvhal à la Véronique igazán remek volt, a szőlő nagyszerűen kihozta a zamatát.
  De a hely színvonalát a séf tudásánál sokkal jobban bizonyította, legalábbis az egerek számára, hogy amikor Georges közölte, hogy mit üzent André, akkor Vanessa gondolkodás nélkül rávágta, hogy akkor vesz egy ruhát. Ettől mindenki el volt bűvölve, csakúgy, mint másnap délelőtt, amikor az egérlányok társaságában besétált Serge-hez és közölte Sandrine-nal, akit persze a keresztnevén szólított, hogy kell neki egy csinos ruha. Nem vakító, nem szenzációs, csak csinos és nőies. Mindenki jól emlékezett azokra az időkre, amikor semmiféle hatalom nem bírhatta rá Mohit, hogy nőies akarjon lenni, ma pedig még ki is mondja. És a választékot szemügyre véve azzal kezdte, hogy egy vajszínű ruhát félretolt, mondván, hogy szép, de nem hozza ki az ő színeit.
  Vanessának mostanra hibátlan ízlése lett az öltözködésben; Blanche-tól és Nialától tanult persze, de hogy saját magára hogyan tudta alkalmazni, nem lehetett tudni, hiszen továbbra is csak rendkívüli alkalmakkor vett ruhát, egyébként nadrágot hordott, nyáron sortot, egyszerű pólókat, vagy ha mentek valahova, akkor egy-egy csinos blúzt. Most is tökéletesen választott, egy kék ruhát, ami nem volt annyira kislányos világoskék, de nem is túl felnőttes, és a szabása is pontosan illett az alkalomhoz is, Vanessához is.
  Új ruhát persze nem azért kellett vennie, mert akár André, akár a csiga vagy a Véronique olyan különleges lett volna. De hát egy-egy ruhát csak egyszer vehetett föl, mert mire legközelebb hajlandó volt ruhát venni, addigra nem illett már a korához, a divathoz, sőt talán ki is nőtte. Bár nem sokat nőtt, de azért az egykori kis Mohinál mégiscsak nagyobb volt.
  A meghívás nem egyszerű vendégül látást jelentett, André is velük vacsorázott. Jennifer kijelentette, hogy az egész szóra sem érdemes, elemi dolog, hogy aki veszélybe kerül, azt az ember megmenti, egy csecsemőt pláne. André azt mondta, bár így lenne. De az emberek általában nem figyelnek arra, ami körülöttük történik. Erre Chantal azt mondta, ha ők nem figyelnének egyszerre minden irányba minden idegszálukkal, Vanessa letépné a fejüket. Miért, kérdezte André. Erre házi ideológusuk közölte:
  – Mert az élet veszélyes, és a veszély bármikor bárhonnan jöhet. Azért vettük föl a kisegér identitást, hogy ezt kihangsúlyozzuk.
  Ezzel visszatért a Célestine omlettjéhez.

Aztán persze az egérkedésről meséltek, ahogy szoktak, elmesélték északon végrehajtott hőstetteiket; amiket itt vittek véghez, azokat André is ismerte. A Nino-ügyet Martin, aki éppen az elbeszélés fonalát gombolyította, azzal akarta befejezni, hogy ez még nem lezárt ügy, nem lehet róla véglegeset mondani, de ekkor Nimby fölemelte a mutatóujját.
  – Hát ez az. Van egy shindynk, aki szabadon mászkál a világban, és azt csinál, amit akar. Én nem bízom benne.
  – Eléggé megijesztettétek – vélte Georges.
  Vanessa kivillantotta kis ragadozófogait.
  – Egy shindyt sose lehet eléggé megijeszteni. Egy másodpercre se szabad elfelejtenünk, hogy neki az ösztöne diktálja, hogy támadjon le gyerekeket. Sose tudhatod, meddig képes ellenállni az ösztönös vágyainak.
  – Ösztönös volna? – kérdezte André. – Azt hittem, ez valami betegség.
  – Mindegy, hogyan nevezed. Egy olyan belső késztetés, ami fölött az illetőnek nincsen hatalma. Csak annyit tehet, hogy nem enged neki, de a késztetés akkor is megvan. Te jössz, Pi.
  A srác fölkapta a fejét.
  – Hogyhogy én jövök?
  – Ismertesd a dolgozatodat – mondta a kislány, föl se nézve a Célestine utolsó falataiból. – Negyedik fejezet.
  Pi morcosan nézett rá, de Vanessa az evéssel volt elfoglalva, így hát sóhajtott egyet és kényszeredetten elkezdte.
  – A szakdolgozatomban arra jutottam, hogy a pedofilok lelkivilága instabil. Él bennük egy bizonyos vágy, amit nem elégíthetnek ki, és ez frusztrációt okoz. Ráadásul tudják, hogy a vágyuk perverz és gonosz, hiszen nem hülyék. Ez viszont önmeghasonláshoz vezet, az önértékelés súlyos zavaraihoz. Ninónál is megmutatkozik, a pasas nem egyszerűen csak fél attól, hogy lelepleződik és többé senki nem áll vele szóba, hanem kisebbrendűségi komplexusban is szenved, mert tudja, hogy amire vágyik, az rossz, vagyis ő egy rossz ember. De senki se szeret rossz lenni. Plusz egy adag üldözési mánia, amit a rossz lelkiismeret okoz. Ha én öt percig bámulok egy gyerekre, attól nem támad kellemetlen érzésem, mert nem vagyok pedofil… pedig ezt mások nem tudják. Ninónak elég, ha egy kicsit rajta felejti a tekintetét egy gyereken, máris összerezzen és körülnéz: nem látta-e valaki?
  – És most mi lesz? – kérdezte André.
  Vanessa megvonta a vállát.
  – Mi lenne? A pedofília nem gyógyítható. Figyelni kell a pasast. Ha érzi, hogy rajta tartjuk a szemünket, moccanni se mer.

És erről támadt Nimby legújabb ötlete. Kissy eleinte csak fél füllel figyelt oda, mert persze hogy megkóstolta a rókagombát is. Más volt, mint Plumailnél, nem ugyanaz a recept. De jó.
  – A levegőből kell szemmel tartani – ezek voltak Nimbynek azok a szavai, amikre már fölkapta a fejét. – Ha látja, hogy fentről figyelik, nem mer majd ugrálni.
  – Nem rossz ötlet – felelte Georges –, csak annyi szól ellene, hogy kell hozzá egy repülőgép, egy pilóta, egy reptér, meg persze repülési engedély. És megmondom előre, hogy nem fogsz engedélyt kapni arra, hogy olyan alacsonyan röpködj a lakónegyedek fölött, ahonnan egy embert meg lehet figyelni. Ugyanis balesetveszélyes.
  – Fogadjunk, hogy meg tudom csinálni – felelte Nimby. – Egy kiló sajt a nyertes tetszése szerinti fajtából, rendben?
  A pilóta nevetett és megcsóválta a fejét.
  – Legfeljebb repülőgépmodellel.
  – Persze hogy azzal!
  – Nem hiszem, hogy sokat látnál vele, nagyon ugrálna a kép. És a házak, fák között egykettőre szem elől tévesztenéd, aztán összetöröd.
  – Megmondtam, hogy meg tudom csinálni – felelte Nimby. – Valamilyen ementáliféleséget kérek… vagy legyen inkább rokfor?
  – Semmilyen sajtot nem kapsz – jelentette ki a pilóta szívtelenül. – Kénytelen leszel otthon besurranni az éléskamrába és éjszaka kirabolni a hűtőszekrényt. Ahogy Jerry bátyátok is szokta.
  – Volt abban szerepe Tomnak is – jegyezte meg Niala. – De halljuk a lényeget. Mit találtál ki, egérke?
  – Szükségem van némi pénzre – jelentette ki Nimby. – Beszélnünk kell a kuratóriummal.
  – Nocsak, kuratóriumotok is van? – érdeklődött André.
  – Hogyne lenne. Összeget nem tudok mondani, de aligha csekélység. Egy repülőgépet akarok venni.
  – Mi az ördögnek? – kérdezte Georges.
  – Well, mice – Nimby fölvette a tudományos arcát, úgyhogy mindenki hosszabb előadásra számított –, nos, repülni vele.
  Csend. Egerek és nem egerek várták a folytatást. Nimby azonban nyugodt mozdulattal kivett egy újabb kékkagylót a tányérjából, és megette.
  – Oké – mondta Vanessa vészjósló nyugalommal. – Akkor azt kérdezem: milyen repülőgépet?
  – Részleteket nem tudok fejből mondani, nemrég láttam egy honlapon. Úgy néz ki, mint egy Lopakodó, de ennek nem esik ki a zsilipjéből Steven Seagal. Egy táskában lakik, kiveszed, földobod a levegőbe, és lefotóz bármit.
  Az egerek összenéztek. Kezdett értelme lenni a dolognak.
  – És honnan tudod, hogy mikor kell fotózni?
  – Beprogramozhatod az útvonalat, a fotózási helyekkel együtt. Vagy elkattintod, amikor akarod. Majd megmutatom, abszolút profi cucc.
  – Ez nem lehet drága – szólalt meg Vanni. – Játék repülőgépet fillérekért kapsz, rászerelsz egy kamerát, és kész.
  – Aha – mondta Nimby –, ez meg az amatőr módszer. Én azt vallom, hogy a drágább sokszor olcsóbb, mert azt csak egyszer kell megvenni, de az olcsó holmi bajaival folyamatosan küzd az ember, és a végén többe kerül, mint az olcsó, de jó áru.
  – Igen – mondta Niala. – A Jerry mindig olyat igyekszik venni, ami ésszerű határok között a legjobb és a legtöbbet tudja.
  – És szabad így lefotózni a pasast az otthonában?
  – Majd utánanézünk – mondta Angélique.
  – Aligha ugrálhat miatta – vont vállat Martin.
  Otthon aztán Nimby megkereste a honlapot, amitől Kissy rögtön elfelejtette csalódottságát az autótolvaj miatt. Az történt, hogy amikor kijöttek az étteremből, a D’Aubissonok még váltottak Andréval néhány mondatot, s ezalatt Kissy fölfedezte az autótolvajt. Pár méterrel arrébb ült a kocsiban és a beindításával kísérletezett. Pierre Serrault álomszép, nyitott, piros Mercijében, aminek előző tolvaját Niala olyan csodaszép stílusosan fogta el.
  Kissy néhány pillanatig elgyönyörködött a zsákmányban, addigra már több egér is odanézett. Kissy tett egy lépést a kocsi felé, és eldöntötte, hogy az orrára fog összpontosítani. A pasasnak olyasféle krumpliorra volt, mint Rouvelnek, csak kisebb. Ám ekkor egy hang szólalt meg a háta mögött.
  – No, mi van, nem indul?
  Niala elsétált Kissy mellett, aki azonnal megállt. Nem, ő nem nyúl a tolvajhoz. Niala stílusában akar gyönyörködni.
  Niala rátámaszkodott a kocsi ajtajára, Kissy pedig megnyalta a szája szélét. Kezdődik.
  – Nem hát – mérgelődött a tolvaj. – Ócskavas az egész. Pierre-nek rég ki kellett volna hajítania a roncstelepre.
  – Hagyd a fenébe – egyenesedett föl Niala –, ugorj be, elviszünk.
  – Monacóba, ilyenkor?
  – Hát nem hazamész?
  – De nem ám, Nicole. Monacóba megyek Charles-ért. Majd elkérem Jeannot kocsiját.
  Kissy döbbenten nézte, ahogy az autótolvaj kimászik a kocsiból és Niala mellett megindul feléjük.
  – Jeannot-nak szerintem most kelleni fog – szólt közbe Vanessa –, Cécile nem jól érezte magát múlt éjszaka, kezük ügyében tartják a kocsit.
  – Akkor meg megyek vonattal – vont vállat a tolvaj. – Kösz, hogy szóltál.
  – Ne hülyéskedj, Stéphane – mondta Niala –, fölviszünk hozzánk és odaadjuk az egyik kocsit.
  – Aranyos vagy, kicsim. Jó, kösz, elfogadom.
  Kissy rosszkedvűen ült a mikrobuszban a pár perces hazaúton. Ő tolvajt akart fogni. Még ezt a kis örömet is sajnálják az egértől.

De a honlap láttán újra földerült. Nimby levetített nekik egy videót és fölolvasta az összes ismertetőt.
  Egy svájci társaság gyártotta a repülőgépet. Swinglet volt a neve, csakugyan táskában lakott és olyanformán nézett ki, mint egy Lopakodó. A videón a srác elemet rakott bele, kicsit megrázta, aztán elengedte. A kocsijában volt egy laptop, azon állította be az útvonalat, és a gép sorra csinálta a fotókat. Aztán egyszerűen leszállt a fűre.
  – Csak fél kilót nyom, és elég masszív az anyaga – mondta Nimby –, úgyhogy szinte bárhol leszállhat. Föl van szerelve navigációs műszerekkel, így pontosan ott repül, ahol akarjuk.
  Az egereknek tetszett a bemutató, de a gép árán azért egy kicsit megdöbbentek. Nyolcezer-négyszáz az egyszerűbb kivitel, plusz az adó és a szállítás. Ezért rengeteg sajtot lehet venni, dünnyögte Jennifer.
  – Hát vegyél egy nagy darab sajtot – mondta Nimby –, rakj kamerát az egyik lyukba, aztán dobd föl.
  – Jaj, egérke, nem úgy értettem. De hát ennyi pénzt elkölteni arra, hogy megfigyeljük a pasast…
  – Dehogyis csak őt! Innentől a masina megvan és bármikor használható. Elvihetjük La Rochelle-be és bekukucskálhatunk vele a másik pácienshez. És később is akadhatnak eseteink, amikor jól jöhet.
  A vitát végül részben az egerek kíváncsisága döntötte el, részben az a meggondolás, hogy ennek a pénznek a sokszorosa van az alapítvány számláján, ami semmi egyebet nem tesz, csak kamatozik. Johannék rendszeresen küldtek pénzt, az egyenleg már közeledett a száznyolcvanezerhez.
  – Ha pedig nem válik be – mondta Nimby –, még mindig eladhatjuk az eBayen.
  – Eladnál olyasmit, ami nem működik? – nézett rá Vanni döbbenten.
  Nimby még döbbentebben nézett vissza a férfira.
  – Ki beszél itt nem működésről? Ha nem működik, megjavíttatjuk. Eladni akkor lehet, ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeinket. Attól másnál még megfelelhet.
  – Értem. Bocs.
  Úgyhogy megrendelték a gépet, és törni kezdték a fejüket, hol próbálják ki először. A honlapon azt olvasták, hogy negyven méter átmérőjű nyílt terep kell a gépnek a biztonságos leszálláshoz. Ilyen azonban Beaulieu-ben nem volt, csak a tengerparton és a hegytetőn, de egyiket sem akarták, amíg nem ismerik eléggé a gép képességeit. Ha rosszul szállnak le vele, a tengerben köthet ki, vagy olyan hegyoldalon, ahonnan esetleg csak hegymászókkal szabadíttathatják ki.
  Szóba került a Masséna tér is, de ott meg minden tele van emberekkel, a leszálló gép eltalálhat valakit. Végül Blanche-nak jutott eszébe egy jókora, enyhén lejtős rét Nizza fölött, ahol nem leselkedik veszély a repülőgépükre.
  A vásárláshoz persze a kuratórium engedélyét kérték, távközléssel. Blanche támogatása már megvolt, Vanessa és Nimby pedig megszervezte a konferenciabeszélgetést Ange nénivel, Julie nénivel, Alex bácsival és Albert bácsival. A beszélgetés háromnegyedét az tette ki, hogy ki mikor jön le végre. Ange néni úgy tervezte, hogy hamarosan, de hozná az egyik unokáját is; esetleg kettőt. Akárhányat, felelte Niala, szívesen látják őket. Julie néni nem tudott még nyilatkozni, Yves bácsi már nem vállalt új munkát, de a folyamatban levők némelyike még eltart egy ideig. Chantal és Martin szüleinek üzleti teendői voltak még, akárcsak anyának; ami apát illeti, ez idő szerint ő nyaralhatott a legkevésbé, a cége egy svéd céggel kötött üzletet, és neki Stockholmba kellett utaznia.
  Tom már jó ideje készült az indulásra, mert a szörnyeteget időbe telik tökéletes állapotba hozni, de Inge csak később kapja meg a szabadságát. Idén persze kettesben utaznak, Jennifert itt tartja az egérségi kötelék, Andreas pedig egyszerűen csak szexmániás.
  Mert nem szerelmesek ám Chantallal, ezt az egérlányok naponta megállapították. Szó sincsen szerelemről, dehogy! Vanessa egyik délelőtt megfigyelte, hogy elmerülnek egymás tekintetében, és azt állította, hogy félóra hosszat nézték egymást pislogás nélkül. Kissy fenntartás nélkül elhitte, Niala viszont nevetett és azt mondta, húga alighanem szubjektíven mérte az időt, szerelmesek nem képesek ilyesmire. Erre Vanessa kijelentette, hogy ő két és háromnegyed óra hosszat is tud gyönyörködni Nimbyben; hogy miért pont ennyi, az rejtély. Niala azt mondta, ő két percen belül rátérne a csókolózásra, és érteni lehetett, hogy a csókolózás itt nemcsak csókolózást jelent. Vanessa elgondolkodott és azt mondta, igazad van. Ezzel fölkelt és elment megkeresni Nimbyt.
  Egyik nap, amikor Chantal a patikába indult, Vanessa megkérdezte, hogy miért nem vásárolnak nagy tételben. Például vehetnének egy garnitúra gumit, persze négy évszakost, földarabolhatnák és eloszthatnák egymás között. Egy kereket kapna Niala, egyet Kissy, egyet Chantal, egyet meg Angélique. Chantal megjegyezte, hogy pótkerék is van, így neki is jut belőle. Vanessa megcsóválta a fejét és közölte, hogy neki nem kell. A szokásos eltökélt módján, mint aki megfellebbezhetetlen igazságot jelent ki.
  Niala már valamikor régesrég rátukmált egy esemény utáni tablettát, és felszólította, hogy hordja mindig magánál, amikor Nimby a közelében van. Vanessa hetykén azt felelte, hogy nem lesz esemény, ami után neki tablettára lenne szüksége, amire Niala azt felelte, hogy véletlenszerű időpontokban föl fogja szólítani, hogy mutassa meg, hogy magánál hordja, amire a kislány udvariasan megérdeklődte, hogy mi lesz, ha nem teszi. Akkor elfenekellek, felelte nővére olyan magától értetődően, hogy Vanessa szó nélkül eltette a gyógyszert és nem mondta, hogy ahhoz legalább tizenkét fegyveresre lenne szükség.
  A tabletta azóta is megvolt, Niala egyik nap csakugyan ellenőrizte. Kissy arra gondolt, alighanem ez az egyetlen ilyen tabletta a világon, amit azért kell a tulajdonosának fölmutatnia, hogy lássák, nem dobta ki vagy vesztette el, és nem azért, hogy azt lássák, nem ette-e meg. Mert ha Vanessa egy nap beveszi a tablettát, akkor Niala gratulál neki és ad másikat, illetve gondoskodik az állandó védekezésükről. Blanche-sal együtt, persze.

Ange néni csakugyan megérkezett hamarosan, bár sokáig nem maradhat, mert a lánya kórházba megy és ő gondoskodik majd a családról. De egy hétre azért eljött, és hozta az egyik unokáját.
  Az egerek szerettek teljes létszámban kivonulni barátaik érkezéséhez – de most nem így alakult. Az történt, hogy Niala venni akart néhány dolgot Nizzában, Kissy is venni akart néhány dolgot Nizzában, Georges-nak pedig megbeszélése volt egy barátjával. Így hát bevitte őket a városba, az Opelt leparkolták az EDHEC-épületnél, mert Georges-nak ott volt a találkozója, ők pedig átsétáltak a boulevard René Cassinre. Épp hogy odaértek, amikor megszólalt a telefon. A profi zenéjét játszotta: Beaumont.
  – Itt vagyok, Ange néni – kapta föl Niala.
  – Szervusztok. Hol vagytok?
  – Itt – mondta Niala az igazsághoz híven. – Ez miért kérdés?
  – Mi itt vagyunk a kijáratnál, de benneteket nem látlak.
  Kissy döbbenten nézett barátnőjére, akinek hátracsapódtak a fülei.
  – Micsoda?!…
  – Mi a gond? Nézz az órára, tizenegy óra van.
  – De… – Niala elharapta a mondatot. – Azonnal ott vagyunk, Ange néni!
  Sarkon fordultak és visszavágtattak a kocsihoz. Niala közben hívta Georges-ot.
  – Nem veszi föl – mondta elképedve. – Mi az, hogy nem veszi föl?!
  Kissy az épületre pillantott, aztán vissza Nialára, aki megint lenyomta a hívógombot. A hangszórón tisztán hallatszott, ahogy kicseng.
  Kissy egyszer csak meghallott még egy hangot. Egy régi táncdal volt, valamikor Georges-ék gyerekkorából, mostanában ezt játszotta a telefonja. Megpördült, Georges-ot kereste a tekintetével, aztán egyszer csak rájött a megfejtésre. A kocsihoz lépett.
  – Egérke…
  Niala ránézett, s egy pillanat alatt megértett mindent. Georges telefonja vidáman énekelt a két ülés között, ahova a férfi letette, amikor induláskor fölhívta a barátját.
  – A hülye egere – csattant föl Niala. – Hogy lehet ilyen marhaságot művelni?!
  – Gyere – próbálta csitítani Kissy –, menjünk be, keressük meg.
  – Be?! Észnél vagy, egérke? Ez az épület akkora, mint… mint egy ház. Az életben meg nem találod. Még a barátja nevét se tudjuk.
  – Bemegyünk és kérdezősködünk, nem látták-e Georges-ot.
  – És honnan tudnák, hogy ő az? Ugorj be!
  – Magas, bajuszos, jóképű pilóta! – vágta rá Kissy gondolkodás nélkül.
  – Bolond vagy, civilben van!
  – Éppen ez az! Egy pilóta egyenruhában mindennapos látvány. Farmerben és zöld ingben rendkívüli, azt megjegyzik.
  – Mondtam, hogy bolond vagy – nevetett Niala. – Gyerünk!
  Már az imént elővette a kulcsot, amit kiszálláskor elkért, hogy ha valami nagyobb holmit vennének, betehessék, és benyomta a gombot a távnyitón.
  – Mi lesz már, ugorj be!
  – De hát a reptér itt van mellettünk – ellenkezett Kissy –, odasétálunk…
  – Odasétálunk, mi? Tudod, mi van itt mellettünk? A huszonkettes futók vannak itt mellettünk, a terminálig még kutyagolhatsz vagy egy kilométert. Beszállnál még az idén?! Visszafelé Ange nénivel és a csomagokkal jövünk, és harminc fok van.
  Kissy rohant a kocsi másik oldalára, és gyorsan beugrott. Niala addigra már be is csatolta magát.
  – Nagy összegű életbiztosítást kötsz – hadarta Kissy az övéért nyúlva, mert Niala közben a gyújtást is ráadta –, eltakarítod az egereket az útból…
  Niala nevetett és kihúzott a parkolóból. Északnak indultak az avenue des Grenouillères-en, másfelé nem is mehettek. De amikor elérték a járdasziget végét, Niala nem fordult vissza, hanem széles ívben bekanyarodott a Cassinre, balra.
  – Hé – cincogta Kissy –, merre mész, egérke?
  – A reptérre – vágta rá Niala, miközben azon igyekezett, hogy egyszerre nézzen minden irányba. – Ange néni telefonált, emlékszel?
  Kissy nevetett. – De hát a Prom az ellenkező irányban van…
  – Arra van, én viszont nem állok neki száznyolcvan fokos fordulatot tenni az utca közepén. Megkerüljük a Phoenix parkot, és apa kollégája majd kivisz minket a reptérre.
  – A kollé…
  – Az avenue Lindbergh. Ő is pilóta volt.
  A Lindberghen csakugyan volt egy zöld tábla a szokásos repülőgéppel és Nice Côte d’Azur felirattal, ami megnyugtatta Kissyt, tényleg jó irányba mennek. És nem ütköztek össze senkivel, az autó arra ment, amerre Niala akarta. Csakhamar elértek egy körforgalmat, ahol Niala tétovázás nélkül tudta, hogy melyik pálmafánál kell elkanyarodni. Átfutottak egy út alatt, ami nem lehetett más, csak a Prom, és máris ott voltak a reptéren.

– De Ange néni, hogyhogy…
  – Nem értem, mi a baj…
  – De hát délután kettőre…
  – Niala, én nem értem…
  Kissy sóhajtott. Ange néni és Niala egyszerre beszélt és egyetlen mondatot se fejezett be. Hirtelen eszébe jutott Mohi, amikor egy papírzacskóval elvágta a macskahajigálás miatti veszekedést, és sajnálta, hogy nincs egy papírzacskója. De föltalálta magát: odalépett Nialához és rátenyerelt a szájára. Ettől néhány pillanat múlva a néni is elhallgatott.
  – Így már jobb. Csendben maradnak, ha elengedem a száját?
  Azok bólintottak, Kissy pedig elengedte.
  – Jól van – mondta Niala kis fejcsóválással –, szóval Ange néni délután kettőt mondott, nem tizenegyet.
  – Képtelenség. A reggeli géppel jöttünk.
  Niala tanácstalanul megvonta a vállát.
  – No jó. Az a fő, hogy itt vannak. Mehetünk.
  Fölkapták a csomagokat és elindultak. A két legnehezebbet persze a fiú vitte, a néni unokája. Jean Beaumont. Egyidős velük, szőkésbarna, sportos és jóképű. Mintha kicsit mosolyogna rajtuk. Alighanem jó pár sztorijukat ismeri.
  Kissy menet közben jött csak rá, hogy egy reptéren aligha lenne jó ötlet papírzacskót durrantani. Egy perc múlva minden tele lenne rendő…
  Ekkor vette észre a rendőrt, aki az Opel motorházán ült és tűnődve tanulmányozta a mobilját. Ez látta őket megérkezni. Holtbiztos. Kissynek rémlett, hogy mintha egyenruhát látott volna a szeme sarkából, amikor kiugrott az autóból és Niala után vágtatott, de úgy csattogott a füle, hogy nem jegyzett meg semmit.
  Niala szó nélkül elsüvített a rendőr mellett, kinyitotta a csomagtartót és berakta a magával vitt táskát. Aztán segített a fiúnak a két nagy táskával, s a többiek is berakták a csomagjaikat. Niala ekkor lépett csak oda a rendőrhöz.
  – No?
  – Láttam ám – mondta a rendőr a mobiljának.
  – Ugyan mit láttál?
  – Hogy te vezetted a kocsit.
  – Nagy dolog. Majd ha azt látod, hogy a kocsi vezet engem, megírhatod a lapoknak. Leszállnál? Hazafelé takarnád a kilátást.
  A rendőr fölpillantott a képernyőről.
  – Le kellene, hogy tartóztassalak.
  – Az ám, ha nem félnél, hogy anya egy vagyont akaszt le rólad, amíg megcsinálja a protézisedet!
  A rendőr vigyorgott.
  – Úgy? Vezetés jogosítvány nélkül… hatósági személy fenyegetése…
  – Nem vagy te hatósági személy, Julien, büntetlenül fenyegethetlek.
  – Mond neked valamit ez az egyenruha?
  – Aha! De azzal, hogy le akartál tartóztatni, beismerted öngyilkos hajlamaidat. Márpedig az ilyeneket kiselejtezik a rendőrségtől.
  A rendőr az ajkába harapott.
  – Beszélni fogok a szüleiddel.
  – Nincsenek rászorulva, van társaságuk.
  A rendőr felsóhajtott.
  – Mondd, honnan jöttetek?
  – A békáktól. Nézd, Julien, engem nem szórakoztat az utcán vezetni, a frász kerülget tőle, de ez a féleszű Georges a kocsiban hagyta a telefonját, Ange néniért pedig ide kellett rohannom. Vagy én vezetek, vagy ez a másik macskaszomorító. – Kissyt váratlanul érte, hogy bevonták a beszélgetésbe. Zavartan integetett a rendőrnek. – Egy rendőr se volt ott, hogy a volánhoz ültethessem, hát eljöttem. És most vagy engedj utunkra, vagy huppanj be és gyere velünk, mert a néni elolvad itt a napon. No! Mozgás, szálljanak be! Mindenki! Ange néni, most magának kell vezetnie. Julien, velünk jössz?
  – Nem megyek – kelt föl a rendőr –, de tényleg beszélni fogok Georges-ékkal.
  – Tudod mit, tábornokom? – Kissy fölkapta a fejét a megszólításra, a tábornokozás eddig csak Jean-Pierre Leblanc-nak járt ki. – Remek ötlet. Megtennéd, hogy ellépsz az EDHEC-épületbe, megkeresed és elénekeled neki, mi történt? Szívinfarktust fog kapni, ha nem találja ott a kocsit.
  – Egy nyavalyát kap – csóválta a fejét Julien –, örül, hogy nem neki kell bezúzatni ezt az ócskavasat. De légy nyugodt, elmondom neki. Hol találom meg?
  – Mondom: az EDHEC-ben.
  – De azon belül?
  – Ha tudnám, megkerestük volna. No szia!
  Ezzel Niala beszállt a néni mellé és becsapta az ajtót.
  – Mehetünk, Ange néni. Bocsánat, hogy magára testálom a vezetést, de nem akartam Julient megkérni, kétszer hasalt el a vizsgán.
  A rendőr megfenyegette az ujjával.
  – Hallottam! És megmondalak apádnak!

Mint kiderült, a hibát Vanessa követte el. Ő legalábbis saját magát okolta. Ange néni vele beszélt, amikor megmondta, hogy mikor jön, és Vanessa nem figyelt föl a pontos szavakra, amik most visszahallgatva már világossá tették, hogy mi történt. Hiszen a Jerry automatikusan rögzítette a beszélgetést.
  „442-es járat, ha jól emlékszem. Majd megnézem.” Ezt mondta Ange néni. Vanessa a fejében hordott nagy teljesítményű számítógéppel hibátlanul megjegyezte a járatszámot, hiszen tudta, hogy az fontos lesz; de azt nem jegyezte meg, hogy a néni nem tudta biztosan, jó számot mond-e. Ha ezt is megjegyzi, akkor később újra felhívja, hogy pontosíttassa vele – de nem hívta, és a néni is elfelejtette. Márpedig a járatszám 422-es volt, ami három órával előbb érkezett.
  – Az én hibám – jelentette ki a kislány. – Ange néninek rengeteg dolga volt az utazás előtt, nem tarthatta fejben, hogy újra kell hívnia. Nekem kellett volna telefonálnom.
  – Sebaj, egérke – mondta Niala. – Csak ez a bolond Georges járt pórul, jöhet haza taxival. Meg is érdemli, miatta kellett volán mögé ülnöm. Ja igen, egérkék, juttassátok majd eszembe, hogy csináltassuk meg a sebváltót, kettesbe alig lehet berakni. Én elhiszem, hogy apáéknak ez nem gond, erős a kezük, de én vezetni akarom azt az autót, nem birkózni vele. Jobban mondva… egyáltalán nem akarom vezetni.
  Kissy mosolygott. Megfigyelte, hogy Georges apa, ha köznapi témák kapcsán kerül elő a neve, de nyomban Georges lesz belőle, amikor a kocsiban hagyott telefon miatt szidalmazza.
  A rendőr egyébként megtalálta, Georges megköszönte az értesítést és taxival jött haza.
  Ismerkedés közben Kissy megfigyelte, hogy Jeannak tetszenek az egérlányok, szépen mosolyog is rájuk, amikor kezet ráz velük – és erről támadt egy ötlete. Alkalomadtán félre is vonta Nialát egy sarokba, és óvatosan körülnézett, nincs-e valaki a közelben.
  – Hallgatlak, Giovanni – mondta Niala.
  Kissy nagy füleket rajzolt magának, aztán egy összeadásjelet a levegőbe, majd kis füleket illesztett a fejére és lábujjhegyre állt, mert Jean fél fejjel magasabb volt nála. Végül függőleges vonalat húzott, aminek alsó végét fölkunkorította.
  – Nagyfülű plusz kisfülű?
  Kissy bólintott.
  – Ugyanazzal a kezdőbetűvel?
  Kissy bólintott.
  – Láttál valamit?
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – Szóval nekünk kellene összehozni.
  Kissy bólintott.
  – Meg lehet próbálni.

Jean igazán jó választás lett volna Jennifernek. Helyes srác volt, és szívesen lógott együtt velük. Persze tudott mindenféle dolgaikról, a néni sokat mesélt neki, és most kalandjaik egy részének színhelyét is megismerte. Az első napokban elvitték mindenfelé, a strandra, a városba, a hegyekbe. Többnyire velük tartott a néni is, egyszer-egyszer Georges, és a rövidebb utakra Suzy. Hosszabb, fárasztóbb útra már nem vitték, egyre kerekebb volt, és egyre többet heverészett inkább, a szokásos rohangászás helyett. Egyik nap, amikor elnyúlva feküdt a hátsó udvaron az árnyékban, az éppen arra járó Nimby elkezdett helyekre mutatni Suzy oldalán, a hónaljától kezdve hátrafelé, és közben számolt: egy, kettő, három, négy, öt…
  – Nono – szakította félbe Kissy. – Ne fesd nekem falra az ördögöt, három-négy bőven elég lesz.
  – Több lesz az annál – mondta Niala. – Hat kutyababa lesz.
  – Honnan veszed?
  – Láttam már egy-két kismamát, akik kutyák voltak.
  – Öt – kérte Kissy.
  – Szerintem is öt – mondta Nimby.
  Így hát megszervezték a kutyatotót. Egy táblázatot készítettek, ahol egytől tizenkettőig sorakoztak a számok, és mindenki beírhatta a nevét egy számhoz. Nyerni csak pontos találattal lehet, éspedig pénzt: a nyertesek mindegyike a vesztesek mindegyikétől egy-egy eurót kap minden kutyányi tévedésért. Aki például két babára tippelt, az egy tízest fizet, ha tizenketten születnének.
  De senki nem tippelt két babát; négy volt a legkisebb tipp, ezt Ange néni mondta. Ötöt mondott Kissy, Chantal, Nimby és Mario. Hatot Isabelle néni, Jeanne, Niala, Vanessa és Martin. Hetet Jennifer, Angélique, Blanche, Luigi és Pi. Nyolcat Georges és Jean.
  Hamarosan újabb tippeket jegyeztek föl: Françoise hatot mondott, Jean-Fran pedig négyet. Két nappal Ange néniék után érkeztek, mert Françoise kikövetelte, hogy az egerekkel nyaralhasson. A nyarakat az apjával töltötte, és azt akarta, hogy lejöjjenek a tengerhez és egész nyáron shindyre vadásszanak. Vanessa ránézett Jean-Franra:
  – Hát az lehet, hogy nem vagy az apám, de Françoise-nak mégiscsak lehetnek velem közös génjei.
  Erre kapott a férfitól egy puszit.
  Elke végignézte a táblázatot, aztán Suzy szemébe nézett, és közölte, hogy tíz. Tíz kiskutya. Ő kiolvasta Suzy szeméből.
  – Sokat fogsz veszteni – jegyezte meg Niala. – Ez négy euró mindenkinek, aki hat blökit mondott.
  – Nyerni fogok sokat – állította a kislány. – Suzy terhes rengeteg babát.
  – Jól van – felelte Vanessa, és átnyújtott egy tollat. – Tessék, iratkozz föl, de én szóltam ám előre.
  Elke elé persze már kimentek rendes fogadóbizottsággal, teljes létszámban, Blanche-sal és Georges-zsal, valamint Françoise-zal és Jeannal együtt. A kislány végigsöpört rajtuk, mint egy tornádó, megölelt mindenkit, még Jeant is, aztán futtában visszaszólt neki, hogy amúgy van ám pasija, és a sor végén éles fékcsikorgással fordult vissza Louise kisasszonyhoz, akitől viszont elbúcsúzott. Louise kisasszony innen egyenesen Toulonba megy a szüleihez, akik most ott nyaralnak, aztán velük együtt tér majd haza, mert az ő szabadsága hosszabb, mint a szüleié.
  Az új mikrobusz nagyon tetszett a kislánynak, azt mondta, ebben kényelmesen kinyújtóztathatják a farkincájukat, viszont nincs úgy berendezve, mint a Ford, összkomfortos kis mozgó egérlyuknak. Mikor rendezték volna be, felelték, a kocsi vadonatúj, még rajta van a tojáshéj. Elkének nagyon tetszett a kifejezés.
  Most másképpen rendezkedtek be, mint a korábbi években. Marie néni megint külföldön volt, és átengedte a házát az egereknek; pontosabban D’Aubissonéknak, hiszen az egereket alig ismerte, de megbeszélték, hogy őket fogják odaszállásolni. Szép nagy háza volt, két hálószobával a földszinten, hárommal az emeleten, és csak a D’Aubisson-villa kertjén kellett átsétálni, hogy odajusson az ember. Kissyék és Chantalék a földszinten kaptak helyet, Jennifer, Elke és Françoise az egyik emeleti szobában, Ange néni a másikban, Jean-Fran és Jean a harmadikban. A D’Aubisson lányok a párjaikkal maradtak a villában, Angélique pedig természetesen Vannihoz költözött be a panzióba. Így egyetlen ingyenszobával se rövidítették meg Isabelle néniéket, akik már az ő szobáik egy részét is kiadták, miután alaposan kiszellőztették az egérszagot. Idén sok volt a vendég, talán csökkentek a gazdasági világválság hatásai. A néni persze egy hanggal se mondott olyasmit, hogy ne látná őket szívesen, de Niala kijelentette, hogy az üzletnek mennie kell, és ha Marie néni úgyis elutazott, nála pont elférnek.
  A villában persze volt még egy vendégszoba, azazhogy a vendégszoba, hiszen amikor Vanessát hazahozták, az ő szobája megszűnt vendégszoba lenni. De Niala kijelentette, hogy kell tartalék szoba is, öt-hatszáz kisegérnek jelezték a szülei, hogy esetleg lejönnek a nyáron, és csak Tomék hozzák magukkal a hálószobájukat is.
  Nialát persze hátsó szándék vezette, amikor a tartalék szobát a villában jelölte ki, nem pedig a néninél, és ezt meg is mondta egy hatszemközti tanácskozáson.
  – Ha akár titeket – pillantott Kissyre –, akár Chantalékat idehozom, akkor két szerelmespár helyett csak egy marad odaát. Fele akkora esély, hogy Jennifer egyszerre akad össze reggel Jeannal és egy boldog, szerelmes kisegérrel, aki elindíthatja az asszociációkat. Ha a lányokat vagy a fiúkat hozom át, akkor nem találkoznak hajnalban, amikor Jennifer lengén van öltözve és a legszexibb. A nénit nem hozhatom át, mert hülyén néz ki, ha külön teszem az unokájától.
  – Idehozhatnád a két kislányt – mondta Kissy –, Jennifer meg maradhatna egyedül.
  – Az túl átlátszó lenne – felelte Vanessa, aki persze tökéletesen ismerte nővére terveit, pedig ők sem egyeztettek eddig. – Mindig az volt a szokás, hogy ha több egynemű szinglink van, akkor azok egy szobában alszanak, nem rúghatjuk föl, mert nem tudnánk megindokolni.
  Niala bólintott. – Így van.
  – Egyébként pedig – folytatta Vanessa – nagyon jó, hogy egyikük sem alszik egyedül. Gondold csak el. Hajnalban véletlenül egyszerre surrannak ki és találkoznak. Ha kéznél van egy üres szoba, a srácnak esetleg eszébe jut becsalogatni a kisegeret, amire persze ellenállás a válasz, és lőttek az egésznek. Még jó, ha élve megússza. De ha úgysincs hol vízszintbe kerülni vele, akkor inkább jön a romantika.
  – Cinikus vagy, egérke – jegyezte meg nővére.
  – Az meg mi?
  – Az, ahogy hozzáállsz a fiúkhoz. Nem mindegyik akar minket rögtön ledönteni.
  – De a többség igen, és ez a srác még nem adott rá okot, hogy bízzunk benne.
  – Arra se, hogy ne bízzunk.
  – Arra nem is kell ok. A pasikban nem szabad megbízni.
  Kissy összeráncolta a homlokát.
  – Hé, egérke. Csak nem követett el Nimby valamit?
  Vanessa ránézett, nagy kék szemekkel.
  – Mit követett volna?
  – Talán megpróbálta átlépni a korlátokat.
  A kislány elmosolyodott.
  – Csacsi vagy, egérke. Nimby egy angyal, nagy kerek fülekkel. Sose tenne olyasmit, ami arra késztetne, hogy darált angyalt csináljak belőle.
  Nevettek.
  – Nimby soha nem volt és nem is lesz olyan, mint az átlagos pasik. Szuperpasi. A tenyerén hordoz, amióta először megcsókolt. És természetesen a türelem szobra. Soha nem akart többet, mint amennyit megengedtem neki. Pedig vannak helyzetek, amikor nem lenne erőm küzdeni.
  Niala és Kissy egymásra vigyorgott.
  – Amikor azt mondom, hogy Jeannak nem szabad megkönnyíteni, hogy túl gyorsan haladjon az egerünkkel, nem Nimbyből indulok ki, hanem a többi pasiból. Egyetlen pasit ismerek, akiben meg lehet bízni, és ő már foglalt. A többiek javarészt mániákusok.
  – Hm – mondta Niala.
  – Nem hiszed? Miért beszélgetünk mi itt hármasban? Szerelmi ügyeket általában az egérlányok tanácsa szokott megbeszélni, ötösben, mínusz az érintett, ha éppen a háta mögött szövünk összeesküvést. Négyen kellene lennünk, de tudjuk, hogy Chantal hol van, mit csinál és kivel.
  Niala bólintott.
  – Tudjuk.
  – De azt megmondhatom – emelte föl az ujját Vanessa fenyegetően –, hogy ha elárasztanak nekem itt mindent kisegerekkel…

Egyelőre nem mutatkozott jele annak, hogy Jennifer és Jean között bármi szövődne, csakúgy viselkedtek egymással, mint bárkivel. De Róma sem egy nap alatt épült, mondta Vanessa.
  – Hanem hány nap alatt? – kérdezte Kissy vakmerően.
  Vanessa rámeredt egy pillanatig, aztán fapofával közölte:
  – Huszonhétezer-hatszázötvennyolc napba telt.
  Kissy vita nélkül elfogadta, hiszen egy ilyen meggyőződéssel és pontossággal kijelentett adat nem lehet téves, és fejben gyorsan kiszámította, hogy az körülbelül hetvenöt év és kilenc-tíz hónap. Nem is rossz eredmény egy akkora városnak, és ebben minden benne van, a Colosseumtól a Cinecittàig.
  Ez egyik túrájukon történt, amikor fölmentek a hegyekbe a város fölött, és a túloldalon ereszkedtek le, Èze-en túl. Kilenc egér, egy tiszteletbeli, három póttag – Blanche, Françoise és Georges –, ketten egerek párjai, plusz Jean és Jean-Fran. Ange néni ekkora gyalogútra nem vállalkozott, és persze Suzy se jöhetett.
  Ők remekül érezték magukat. Korán reggeliztek és nyolckor már úton voltak. Ember alig járta ösvényeken surrantak végig, időnként gyanakodva szemléltek meg egy-egy bokrot, hátha cica lesekszik benne, egy szakaszon az „u-i-u-a-a” dalt énekelve masíroztak végig, máskor beszélgettek, és rengeteg fotót csináltak.
  Déltájban letelepedtek egy erdei tisztáson és előszedték az elemózsiájukat a hátizsákokból. Aztán mentek tovább.
  Négy óra után valamivel elérték Èze-t, ami a rendes úton még gyalog is csak egy-két óra lett volna, de ők a hegyen át, jókora kerülővel jöttek. A városnak valami egészen távoli részén lyukadtak ki, ahol inkább hegyi falucska volt, nem város.
  Elindultak egy lejtős utcán, de csak néhány métert tehettek meg, amikor Vanessa megtorpant és maga mellé intette őket.
  – Hadgyakorlat! Abban a házban egy tengerimalacot tartanak fogva. Ki kell szabadítanunk!
  – Bolond vagy, egérke – fújtatott Angélique. – Örülünk, hogy a lábunkat emelni tudjuk még.
  Vanessa lesújtóan mérte végig.
  – Gyenge a kisegér. Nincs benned semmi rágcsálói szolidaritás?
  – Nincs. Valahol az erdőben kipotyogott.
  A kislány elmosolyodott, de csak egy pillanatra.
  – Jól van hát. Aki fáradt, idekint maradhat. Ketten átmásznak a kerítésen, egy fölkapaszkodik velem a háztetőre. Adott jelre egyszerre támadunk.
  Elke és Françoise rögtön jelentkezett. És Nimby. A rohamcsapat ezzel együtt is lett volna, de Kissy hirtelen megértett mindent. Még alighanem percekig tanakodtak volna, hogy ugyan miképpen másznának ők fel a háztetőre, amikor a cipőfűzőiken kívül semmiféle zsinór nincs náluk – s Vanessa csak aztán tette volna azt, amire Kissy idő előtt rájött. Úgyhogy ő teszi meg. Most az egyszer keresztülhúzza a D’Aubisson egerek számítását.
  Átsétált az utcán és becsöngetett a kiszemelt házba. Kétszer. Aztán visszaballagott Vanessához. A kislány szembenézett vele. Kék szemében apró szikrák csillogtak.
  – És ha nincsenek itthon? – kérdezte Kissy, mert a kapu felől nem jött válasz. – Akkor elmarad a harcod.
  – Hol másutt lennének? – nézett rá Vanessa.
  – Nem értem – szólalt meg Elke, Kissyre nézve. – Kik lakják itt?
  – Én nem tudom – mondta Kissy, továbbra is belenézve a nagy kék szemekbe. – De Vanessa tudja, arra mérget vehetsz.
  Zörej hallatszott a háta mögül, nyílt a kapu. Aztán egy férfihang:
  – Tessék… miben segíthetek? Nahát, D’Aubissonék! Ezer éve nem láttam, doktornő. Isten hozta magukat, kerüljenek beljebb!
  Vanessa most már leplezetlenül vigyorgott, úgy kérdezte meg:
  – Honnan jöttél rá?
  – Három éve ismerlek – nevette el magát Kissy. – Ha egy ilyen túrán csak úgy bekopognál az ismerőseidhez, mint egy közönséges ember, azt hinném, napszúrásod van.

A háziakat Grimaud-nak hívták, és bonyolult rokoni-üzleti viszonyban álltak D’Aubissonékkal – pontosabban a rokonság nem velük volt, hanem Marióval, akinek olasz létére voltak francia rokonai, az ő révükön került valaha erre a vidékre. Üzleti kapcsolatuk többféle is volt, Blanche-ékkal is, Isabelle néniékkel is üzlettársak voltak néhány kisebb vállalkozásban, olyanokban, amiknek Kissy a hírét se hallotta sose. Persze nem ők működtették egyiket se, csak kisebb részük volt bennük.
  Ezeket hazafelé mesélte el Niala, az Èze-ben, a kerti lugasban töltött másfél-két óra alatt nem az ismeretség forrásáról beszélgettek. Az örök téma került elő megint. Grimaud-ék is hallottak már az egerekről, de személyesen csak Nialát ismerték, még Vanessával sem találkoztak. Ez eléggé meglepte Kissyt, mert már három évvel ezelőtt úgy tűnt neki, hogy Mohi legfeljebb egy hét alatt ismeretséget kötött az egész Côte d’Azurrel.
  Leginkább a D’Aubisson lányok és persze Nimby vitte a szót, elmesélték a kalandjaikat, ahogy szokták. Sokáig tartott, mert hol a gyerekek szakították félbe az elbeszélést kérdésekkel, hol a tengerimalac terelte el a figyelmüket.
  Mert csakugyan volt tengerimalacuk. Totónak hívták, és nagyon emlékeztetett mindenféle más élőlényre. A színe Suzyre, mert vörös, fehér és fekete volt, teljesen olyan, mint Suzynek, csak más mintázatban. Az ábrázata olyan volt, mint egy nyúlé. A hangja pedig tökéletes egércincogás volt. Kissyék szép sorban köszöntötték mint rokonukat és kezet nyújtottak neki, de Toto nem adott kezet, csak bámult rájuk, aztán elindult körbe a kerti asztalon, amire letették. Lucien adott neki egy répát, és lelkesen rágcsálni kezdett. Vagy tudja a shindy, hogy lelkesen-e. Az arckifejezése unott maradt.
  Lucien és Lucille voltak a háziak gyerekei. Tizenhárom éves ikrek, akik itták az egerek szavait, és folyton a részleteket tudakolták. Főleg a jó véres részleteket. Amikor Jennifer elmesélte Grevint, követelni kezdték, hogy mutassa meg, Jennifer pedig ellenkezett, mondván, hogy egyrészt túl sok volt a gyümölcs meg a sajt, másrészt a dologhoz kell ugye egy takarítónő is. Az meg nincs kéznél. Kissynek erre eszébe jutott a cselédlány, aki az enni-innivalót kihozta, és forrón remélte, hogy egyhamar nem kerül elő.
  – Ugyan már, egérke – mondta Vanessa –, csak a lustaság beszél belőled.
  – Lustaság?! – csattant föl Jennifer. – Egy egész hegyet másztam meg veled ma! Toto, miért hagyod, hogy ez a pimasz egér így beszéljen velem? Elvégre férfi vagy, ráadásul a rokonom is.
  Nevettek. Mintha Vanessa nem lenne éppolyan rokona Totónak. A tengerimalacot nem izgatta a dolog. Egy fadarabot rágcsált; mondták, hogy folyton rágnia kell, mert a fogai ugyanúgy nőnek, mint a karmai. Kissy nagyon örült, hogy az egereknél nem így van. Semmi kedve nem volt fát rágni.
  Jennifer végül is ráállt a bemutatóra, és pont őt választotta ki szemléltető eszköznek. Kissy sóhajtva tápászkodott föl és követte a lugas melletti gyepre. Megállt egy helyen és föltartotta a tenyerét céltáblának.
  – Hé, várjatok – mondta madame Grimaud. – Hiszen az arcod mellett van a kezed. És ha mellérúg?
  Kissy csodálkozva nézett rá.
  – Egy Jerry soha nem rúg mellé, asszonyom.
  Ez nem volt egészen igaz, de mindenesetre jól hangzott. Jennifer persze nem rúgott mellé. Pontosan rúgott és jókora erővel, Kissy megfordult a tengelye körül, hogy ki ne ficamodjon a válla.
  – Bolond vagy, egérke?! Letéped a karomat!
  – Demonstrációt kértek – vigyorgott Jennifer. – Háromméteres röppálya végén egy Grevin alakú lyuk lett a falban. Te mekkorát rúgtál volna?
  Föltartotta a tenyerét, Kissy pedig reflexszerűen meg akart pördülni, hogy rúgjon, de aztán csak legyintett és visszaindult a többiekhez.
  – Túl sok benned az adrenalin, egérke. Tartogasd a shindyknek a harci kedvedet. Vagy tudod mit, gyere, verjük meg inkább a tengerimalacot.
  A háziak megrökönyödve néztek rájuk, aztán a malacra, aki egykedvűen rágcsálta tovább a fadarabot.
  – Elvégre rokon – magyarázta Niala –, meg kell tanulnia megvédeni magát a macskáktól. Tengerimalacnak még nem tartottunk önvédelmi tanfolyamot, de egyszer mindent el kell kezdeni. Önök mondták, hogy szüksége van testmozgásra.
  – Ez az – kapta föl a szót Vanessa. – Elhozhatnák egy-két edzésünkre. Jó pár mázsa finom egérhusit leadtunk már, hadd csorogjon a shindyk nyála. No? Eljössz, Malacka? Leadsz pár száz grammot, és neked is olyan szép karcsú derekad és nagy kerek füled lesz, mint nekünk.
  Toto ezúttal se válaszolt. Rágta a fadarabot és időnként cincogott. Kissy persze tudta, hogy azért nem felel, mert még sose szólították Malackának.

Kissy fél füllel a beszélgetést figyelte, a másikkal pedig az apró neszeket a lábainál. Fölvett egy répát a tányérról és lehajolt vele, de a motozás már a pad háta mögül hallatszott. Szerencse, hogy Grimaud-ék nem macskát tartanak. Nem szívesen ülne most itt és hallgatná az eszmecserét a háziak boráról, ha közben egy bájos cirmoscica sétálgatna az ülőhelye alatt. Még rágondolni is rossz.
  A bor a háziak saját bora volt, bár nem itt termett, Toulon mellett. La Cadière d’Azurnek hívták, bár ez Kissynek nem mondott semmit. Tartotta magát apa és anya antialkoholizmusához, és elhárította a kínálást, csak ásványvizet ivott. De a felnőttek megkóstolták, a maxik is, sőt Kissy megrökönyödésére Niala is kért egy pohárral. De még jobban megdöbbentette, amikor Vanessa azt mondta, ő csak egy ujjnyit kér, az íze miatt.
  Persze nem mutatta ki a megbotránkozását. Egyrészt udvariasságból, másrészt mert a lányok úgyis leolvassák az arcáról, ha akarja, ha nem. Aztán hirtelen eszébe jutott Sheila. Mohi már akkor, azon a legelső napon is olyasmit csinált, ami tökéletes őrültségnek látszott, és lám, mi minden lett belőle. Három év óta valamennyien megbíznak Vanessa döntéseiben. Akkor most is ezt fogja tenni, határozta el. Ha ő bort akar inni, hát igyon bort. És ha hazafelé menet olyan hangosan énekel, hogy a sötét kapualjakban mindenfelől világító szempárok jelennek meg, akkor majd ott lesz ő, Kissy, meg a többiek, akik vizet ittak, és megvédik.
  De Vanessa nem fakadt dalra. Megízlelte a bort, evett rá egy kis sajtot, és volt képe olyanokat mondani, hogy emlékezteti egy kitűnő száraz fehérre. Holott ez egy nedves vörösbor. De Grimaud-ék bólogattak és azt felelték, hogy eszerint észrevette. Hát Vanessa a borhoz is ért? Mióta?
  Amikor hazafelé menet megkérdezte, Vanessa mindenekelőtt leszamarazta.
  – Szamár. A vendégek bort is akarnak inni, és kérdéseik vannak róla. Nem tartunk sokfélét, és főleg nem drágát, de rendes borokat tartunk. Mostanában inkább languedoc-roussillonit, főleg Cabernet Sauvignont, de gyakran jön provence-i bor is. Ha figyeltél volna, megtudod, hogy Mario kedvezménnyel veszi Grimaud-éktól, egyenesen a pincészetből. Mit gondolsz, ő issza meg? Csodákat. Eladja a vendégeknek, én pedig megtanulom róluk, amit kell, hogy felelhessek a kérdéseikre.
  A sajttal Vanessa legalább annyira meglepte Kissyt, mint a borral. Pedig nem gondolta, hogy sajtok terén neki még meglepetést lehet okozni.
  A kislány tehát megkóstolta a bort, evett rá egy kis sajtot, elmondta, amit a borról gondol, aztán kivett még egy darabka sajtot.
  Kissy cipőjére ugyanekkor valami súly nehezedett. Mozgott is.
  – Egyébként ez a sajt is jó. Érdekes kombináció, ezt eddig nem ismertem.
  – Márpedig muszáj az összes létező sajtot végigkóstolnotok – felelte monsieur Grimaud, és mutatta a fején a nagy füleket. Nevettek. Vanessa bólogatott és megette a sajtkockát.
  – Hasonlít a pèbre d’aïra, amit Bourridonék csinálnak – jelentette ki, és Kissy egyetértően bólogatott. Abból ő is evett, és csakugyan hasonlított. Egy kis sajttudományért ő se megy a szomszédba. Ez a sajt valamivel keményebb, kissé gyümölcsös, mint az ementálifélék, és nem olyan sós. – Csak ez kevésbé sós – folytatta Vanessa ebben a pillanatban, mintha az ő gondolataiban olvasna. – Kicsit ementális jellegű, bár annyira nem kemény. Mennyi van belőle?
  Kissy lábán a súly megnövekedett. Krokodil lehet, vagy víziló.
  – Hozathatok még egy tányérral – nyúlt madame Grimaud a házitelefonért, de a kislány megrázta a fejét.
  – Nem, nem úgy értettem.
  – Nocsak. Hát mennyit akarnál?
  – Mondjuk… lássuk csak… heti egy kilót egy hónapon át, opcióval egyéves szerződésre, a szokásos feltételekkel.
  Monsieur Grimaud hümmögött valamit arról, hogy ezt talán Marióval kellene megbeszélnie, de Blanche közölte vele, hogy a kisegér – kisegeret mondott – ugyanúgy megkötheti az üzletet, mintha maga Mario tenné, ők teljesen megbíznak benne. Akár másnap szállíthatnak.
  Kissy úgy érezte, már csak egy puha orrú shindy kellene, hogy tökéletes legyen a napja. Jó nagy túrát tettek, összeismerkedtek egy rokon faj képviselőjével, Vanessa bemutatkozott mint borszakértő és üzletasszony, és mintha… – de ezt még gondolni is csak halkan merte – mintha Jean időnként odapillantana Jenniferre.
  A lábán az a súlyos valami elkezdett fölfelé mászni, a nadrágjába kapaszkodva. Világos. Csak brazíliai famászó kígyó lehet, esetleg őserdei lián. Vagy egy háromszínű tengerimalac.
  Előrehajolt és lenézett.
  – Cin-cin, mhf, mhf – mondta a tengerimalac.
  – Akkor gyere – felelte Kissy, fölkapta és az ölébe ültette.

Isabelle néni végighallgatta a sajtüzlet feltételeit és bólintott.
  – Az öreg Grimaud-nak mindig jó volt a sajtja.
  – Hát a fiatalé is az – felelte Vanessa. – És jó áron adja.
  – Helyes. Mennyit alkudtál le?
  – Csak tíz százalékot engedett.
  – Csak? Bolond vagy, kislányom, nyolc százaléknál nagyobb engedmény miközöttünk nem szokás. Nagyon megtetszhettél te ennek az ifjabb Grimaud-nak. Jó lesz, ha Nimby vigyáz rád.
  Kissy együtt nevetett Vanessával. Az ifjabb Grimaud lehetett vagy negyvenéves, és a legkevésbé se nézett ki shindynek. Ha tetszik neki Vanessa, akkor is alighanem a szokásos módon, mint Tomnak meg Jean-Frannak meg ki tudja, hány embernek mindenfelé: hogy elfogadná kislányának.

Vanninak ekkor egy ideje már nem volt állása, de nem bánta túlságosan. A panzióban már a rendes szobaárat fizette, mindenféle kedvezmény nélkül, de így is olcsóbb volt, mint egy bérelt lakás – és mindig akadt valami alkalmi munka. Legújabban éppen az èze-i túra estéjén, hazafelé a vonaton akadt össze egy régi barátjával, aki ugyanazt csinálta, és az előző munkaadója éppen sofőr nélkül maradt, mert a barát Perpignanba tartott a menyasszonyához. Most hát felhívta a munkaadóját és beajánlotta Vannit, aki másnap el is ment Beausoleilbe bemutatkozni. Csak telefon jött vissza: egy hétre kapott állást, de addig ott is kell maradnia.
  Angélique így szalma lett, de nem izgatta magát túlságosan. Vanninak szüksége van a pénzre, és év közben is kibírják egymás nélkül, néha jóval tovább is, mint egy hét.
  Amiatt sem izgatta magát, hogy a munkaadó egy hölgy. Hát aztán, mondta. Az előző sofőrrel se kezdett ki, a menyasszonyához utazott. És ha Vannival igen, hát váljék egészségükre. Ő nem izgatja magát ezen.
  Angélique Vanni szobájában maradt, hiszen ott volt mindkettejük holmija. És tényleg nem izgatta magát. Egy órával azután, hogy Vannitól megjött a telefon, úgy vágta orrba Kissyt, hogy néhány pillanatig apró Angélique-eket látott körözni a feje körül.
  – Ez talált – mondta Angélique, és leguggolt hozzá. – Jól vagy, egérke?
  Kissy szédelegve bólintott, fölemelte a sisakot és megtapogatta az orrát.
  – Meg… megvagyok… nem számítottam tőled ilyen ütésre.
  – És ha shindy lettem volna?
  Kissy visszaigazította a sisakot és hirtelen behúzott a barátnőjének, aki a bal kesztyűjével hárította ugyan, de közben elvesztette az egyensúlyát és hanyatt esett.
  – Angélique már kész, tálalható – harsant föl Vanessa hangja, aki a terem túloldalán küzdött Martinnel, de persze rájuk is volt szeme.
  Françoise, aki Kissyék mellett vívott Elkével, odalépett és Angélique-re akarta tenni a lábát, de az elkapta és kirántotta alóla.
  – Még a híres Afrika-vadászok se fényképezkedtek elejtett egérrel – közölte vele.
  Françoise vigyorgott.
  – Mert nekik jutott elefánt meg oroszlán meg tigris. De ha nekünk csak egér jut?
  Válaszra nem jutott idő, Elke rávetette magát Françoise-ra, aki keményen harcolt, hogy kiszabaduljon, de ő még nagyon keveset birkózott. Kissy mosolyogva figyelte őket. Françoise egyszer csak megfordította Elkét, azaz mindkettejüket, most ő volt fölül. Csak egy kis vérszomjas morgás kellene, gondolta, és pont olyanok lennének, mint két kiscica, akik harci játékot játszanak. Sokszor látta már a ház körül a macskakölykök elszánt birkózását, amit olyan komolysággal műveltek, mint egy NATO-hadgyakorlatot, bár elfértek volna a tenyerében.
  Erről persze eszébe jutott, hogy hamarosan lesznek itt nagy harcok megint, de már vakkantásokkal együtt. Megkereste Suzyt a tekintetével. A pihenősarokban feküdt és a küzdőket figyelte. Most élénkebb napja van; máskor be se jön, csak fekszik az árnyékban.
  – Hát – mondta Martin edzés után, amikor a kiskutya odajött Kissyhez és nagyot sóhajtott – ezt előbb kellett volna meggondolni.
  – Ugyan mit? – kérdezte Niala.
  – A kalandot a csábos tekintetű kutyalovaggal. Akkor most nem szenvedne szegény a terhességgel.
  – C-c-c – mondta Elke. – Ha most belépné magát az ajtón Sziporka és nézné rád csillogó szemeket, lenne nagy dráma itt!
  Dőltek a nevetéstől. Természetesen egytől egyig rajongtak Sziporkáért, Martin is.
  – Az nem úgy van – mondta Niala Martinnek. – Suzynek nem volt mit meggondolnia. Nem tudta, hogy amit csinál, abból kiskutyák lesznek. Nem volt fölvilágosítva a védekezés korszerű módszereiről. Ahogy sok emberlány sem.
  – Azok föl vannak – vélte Vanessa.
  – Vannak a fenét. „A fiúm minden alkalommal beveszi a tablettát. Ugye nem eshetek teherbe?” Ilyeneket olvashatsz a szakirodalomban.
  Vanessa hitetlenkedve csóválta a fejét.
  Nővére bólintott.
  A fejcsóválás abbamaradt.
  Niala megint bólintott.
  A kislány tanácstalanul megvakarta a fejét – a kis némajáték eredményeként már láthatóan elhitte.
  – De hát ez őrület – bökte ki.
  – Úgy van. Minden életkorban vannak dolgok, amiket már ideje lenne tudni, de nem tudják. Elke azért tudja, hogy miből lehet tudni, ha egy pasi barátságos ölelésének nem pusztán a szeretet a mozgatórugója, mert mi elcincogtuk neki. Françoise-nak még nem cincogtuk el, szerintem ő még nem tudja.
  – De tudom – jött a felelet. – Elég időt töltöttem veletek. Az a mozgatórugója, hogy le akarja szedni a ruhámat.
  – Nem, nem ez volt a kérdés. Miből lehet tudni, hogy ezért ölelget és nem valami normális okból?
  – Hát… ja, azt nem tudom.
  – No, majd elmagyarázzuk – pattant föl Vanessa, és végignézett a csapaton. – Nem unjátok még a lazsálást?
  Az egerek egymásra néztek. Öt perce tértek vissza a zuhanyozóból, egy hosszú és fárasztó edzés után.
  – Úgy – mondta a kislány homályosan, és elindult. – Ha valaki kuktáskodni akar, megtalál a konyhában.

Valami csattant, de Kissy nem nyitotta ki a szemét. Aztán valaki idegen nyelven káromkodott, majd két ember haladt el mellette, akik egy másik idegen nyelven beszéltek. Kissy továbbra se nyitotta ki a szemét. Valami elsuhant a közelében, felkavarta a levegőt, de nem érdekelte. Aztán franciául beszéltek idegenek, de ő meg se moccant.
  – Hahó, egérke – szólalt meg később Elke hangja. – A víz remek, te nem tengerezel bele?
  – Nem – felelte Kissy, és feküdt tovább.
  – De csak feküdni unalmos, nem?
  – Nem.
  – Én sose tudnék csak feküdni magamat. Valamit kell csinálik az ember mindig, nem?
  – Nem.
  – Mindenre azt felelsz, hogy nem?
  – Nem.
  – Játszhatnálak kergeti – javasolta Elke. – Ellopom sajtodat, és te rohanod magad énutánájam. Elkapsz és lebirkóz, jó?!
  – Nem.
  – No várj csak – hallatszott a hangon, hogy Elke feláll –, van itt gyerekek vödörje. Elkérek. Fogsz te mindjárt fölugrasz!
  Kissy szó nélkül benyúlt a dereka alá, kihúzott egy bicskát, és egy mozdulattal kiugrasztotta a pengét. Csukott szemmel is látta, hogy villan meg az acél a napfény ragyogásában.
  Mély sóhajt hallott.
  – Hát jó – mondta a kislány. – Ez világos beszélés. Csak az a baj, hogy te már harmadik egér vagysz, akinek rábeszélek és nem mozdulja. Csak feküszitek magatokat a világnak legszebb tengerpartra és sültegéret csináljátok. Megyek, keresek shindyet magamnak verekszeni.
  Kissy elmosolyodott. Bekattintotta a kést, eltette, és mint egy rugó pattant föl, hogy rávesse magát a kislányra, akinek pontos helyét a mozdulat kezdetén még nem is tudta. Elke egy pillanat múlva két vállra fektetve hevert a homokban.
  – Ez jó gyors voltál – mondta. – Azt hittem, teljesen átalakulod magadat Faultier.
  – Az mi?
  – Nem tudom franciául. Egy állat, de nem egér.
  – Krokodil? Azok sokat heverésznek a napon.
  Elke hirtelen vonaglott egyet, amitől a jobb karja kicsúszott Kissy kezéből. Egy pillanat múlva a kislány fejének háttere a homok helyett az égbolt lett. Kissy bambán pislogott. Nem értette, mi történt. Elke nem ilyen gyors. És nem is ilyen erős. De aztán meglátott egy vigyorgó arcot a kislány fölött.
  – Jó volt, mi? Mondtam, hogy tanultam edzéseket Franztól. Tudok csinálni nagyon ravasz dologokat, de nem megmutatok, csak amikor legyőzzelek titeket, nagy büszke egérkéket. Akarsz csináljalak hajtogatott kis origami egér?
  – Hagyd abba a kérkedést – nevetett Kissy –, Martin itt áll fölöttünk. Tudom, hogy ő segített.
  – De jól hangozta, nem?

Aztán Kissy leporoltatta a hátáról a homokot és visszafeküdt a takaróra, noha Elke elrohant megkérdezni Jennifertől azt az állatot, aminek Kissyt titulálta, és azzal jött vissza, hogy az lajhár. Kissy fekve maradt és közölte, hogy Jennifernek még felelnie kell ezekért a szavaiért.
  – De nem – mondta a kislány. – Ő csak lefordított. Én mondtalak az az állat.
  – De ő fordíthatott volna gazellát is.
  Elke nevetett.
  – Akkor rájövöm, hogy szétver!
  – Átver.
  – Mindegy. Az németül is Gazelle. Fölismerek és átverem Jennifert.
  – Megvered.
  – Nehéz nyelv ez a francia.
  Kissy nevetett és bólintott.

Ezen a délelőttön csak a társaság egy része volt idelent. Vanessának dolga volt Nizzában, csak Nimby kísérte el, és nem voltak hajlandók megmondani, mit csinálnak. Nyilván valami galádságot forralnak, például fölbérelnek egy csapat hétpróbás gazfickót, hogy macskajelmezben támadjanak rájuk.
  Niala, Angélique és Pi fönt volt a panzióban, egy nagyobb turistacsoport távozik, egy másik érkezik, csak a táskák cipeléséből összejön a tizenhat tonna. Így mondta Pi, Vanessa pedig megkérdezte, hogy miért pont tizenhat. A fiú nevetett és azt mondta, ez egy régi amerikai dal, egy bányászról, aki tizenhat tonna szenet fejt ki naponta, és csak egyre mélyebbre merül az adósságba.
  Jean-Fran elvitte Françoise-t Monacóba, azt is lássa végre; az egerek nem tervezték, hogy odamennek, így nélkülük mentek. Kissynek Monaco túlságosan zsúfolt volt és lármás. Egyszer megnézte, végeredményben tetszett is neki, de egész Monaco nem ért annyit, mint Mohi varázslatos szerencséje a kaszinóban, s amivé átváltozott: a muszlinruha. Azért mindenesetre Jean-Franék is föltesznek egy tízest a kaszinóban, elvégre egyszer az életben ezt is ki kell próbálni.
  Már messze jártak, amikor Kissy rádöbbent, hogy micsoda alkalmat szalasztottak el. Jean-Fran megkérdezte ugyan, hogy ki akar velük menni, és Jennifer ugyanúgy megcsóválta a fejét, mint a többiek – de rá kellett volna beszélni. Hiszen amikor ők ott jártak és Mohi megnyerte azt a mesés összeget, Jennifernek nem nőtt ki még a füle, ő nem volt velük. És még Jean se járt Monacóban. Ezt Kissy nem kérdezte senkitől, de biztos volt benne. Monaco nagyon picike, ha az emberek számottevő hányada megfordulna ott, akkor nem férnének el az országban. Pedig Nimby mesélte, hogy Monaco az az ország, aminek a háború óta a legtöbbet nőtt a területe Európában, békés úton: egy négyzetkilométert elhódítottak a tengertől. Az ott annyi, mint Franciaországban egy egész régió. Vagy talán két régió. De akkor is nagyon kicsi marad, tehát nyilvánvaló, hogy Jean még nem járt ott.
  Márpedig bármilyen aprócska is Monaco, ahhoz elég nagy, hogy egyszer-egyszer elszakadjanak a többiektől – főleg ha azok csak ketten vannak –, és máris kettesben érezhetik magukat, még ha csak az utcán is. Ehelyett itt heverésznek a parton, ami tele van egerekkel, és még csak nem is közvetlenül egymás mellett. Ange néni holnap elutazik, és Jean még nem nyilatkozott, hogy ő marad-e. Ha nem érez semmit Jennifer iránt, ugyan minek maradna? Másfelől ha nem marad, akkor nem jönnek azok a romantikus érzések, amiket várnak tőlük.
  Kissy nagyot sóhajtott. Jennifernek a füle se rezdül, amikor Marie néni villájában, a kertben vagy bárhol találkozik a sráccal. Tegnap éppenséggel tanúja volt a reggeli találkozásuknak. Hát nem csoda, hogy Jeannak nem akadt meg rajta a szeme. Jennifer még éjszakai öltözékben volt, ami vékony volt ugyan, de aligha szexi. Fehér pizsama volt, az elején egy vigyorgó Mickey egérrel. Jean ugyanúgy üdvözölte, mint Kissyt, aki fehér fürdőköpenyben volt, és egyiküket se tanulmányozta hosszasabban.
  A szobájukba visszatérve Kissy megkérdezte Martint, hogy szerinte Jennifer pizsamája mennyire kelti föl egy fiú fantáziáját.
  – A pizsama semennyire – felelte az –, de ami Jennifert illeti…
  – Vigyázz, egérke, ha nem akarod, hogy az ágy elé kerüljön a bundád!
  – Inkább a te köntösöd.
  Kissy elmosolyodott és ledobta.
  Éppen ezen gondolkodott – pontosabban azon, hogy szólni kellene Martinnek és gyorsan hazaugrani –, amikor egy gigászi strandlabda zuhant rá, egyenesen az orrára, kilapítva azt és egy Kissy alakú mélyedést préselve a homokba.

Fölpattant és a tettest kereste. Hamar megtalálta: egy rémült kislány bámult föl rá a homokból, akkora, mint egy mezei egér, virágmintás fürdőruhában, nagy zöld szemekkel, és kétségbeesetten pislogott hol a lassan tovaguruló labdájára, hol Kissyre, aki néhány pillanatig célpontot keresett az ő felszínén.
  Aztán mégse csapott le. Ha megteszi, a kislány atomjaira hullik. Ehelyett ráförmedt:
  – Hogy képzeled?! Itt a napozók vannak. Labdázni amott lehet!
  – Blablabla – felelte a kislány megszeppenve. Hogy milyen nyelven, arról Kissynek lövése se volt.
  – Szóval nem érted, mi?
  – Bla?
  Kissy legyintett, aztán a labdára, majd a saját orrára mutatott.
  – Blabla.
  – Ahogy mondod.
  A kislány odalépett hozzá és mutatta, hogy hajoljon le. Kissy megtette. A kislány fölágaskodott és megpuszilta Kissy orrát. Aztán elszaladt a labdájáért.
  Kissy fejcsóválva nézett utána.

Másnap reggel nyolc óra körül, amikor a futár becsöngetett a csomaggal, ők a villa nappalijában ültek és sietve rágcsálták a reggelijüket. Ange néni gépe fél tízkor indul, úgyhogy korán keltek és villámgyorsan intézték reggeli toalettjüket. Kikísérik a géphez, aztán megnézik a reptérrel szembeni parkot, esetleg többet is csavarognak Nizzában. Ez volt a terv. De nyolc óra öt perckor megcsörrent a házitelefon.
  – Egérség – nyomta le a gombot Niala.
  Jeanne hangja volt az.
  – Niala, érkezett egy óriási csomag az alapítvány nevére. A futár azt mondja, csak meghatalmazással lehet átvenni.
  Az egerek fölkapták a fejüket. Niala habozott egy másodpercig… kettőig… két egész egy tized…
  – Jól van – felelte. – Ültesd le, beletelik egy-két percbe.
  Nimby fölpattant és már ott se volt. Csakugyan nem volt több két percnél, hogy megjelenjen egy papírral és egy tollal, amiket Ange néni elé tett.
  – Kérek egy aláírást és egy egeret, aki segít elhozni a gigacsomagot.
  Kissy talpra ugrott. Vanessa úgyse mehet, a csapatot eteti. Nimbyvel átszáguldottak a kerteken, berobbantak a panzióba, és macskamenekülési sebességgel vágódtak ki a recepcióba.
  – Itt vagyunk!
  A futár éppen kávét kavargatott a recepciós pulton. Fiatal srác volt.
  – Hű, de sietős. Én megvártalak volna lassabban is.
  – Te igen – vakkantotta Kissy –, de a reggelink nem! Tudod, milyen falatokat hagytunk ott?! Ugorj!
  A srác vigyorgott, átvette a papírt, kért egy aláírást, és eléjük tolta a csomagot. Tényleg nagy volt. Mint egy jókora, lapos bőrönd.
  – Tessék. A kávét azért megiszom.
  Kissy boldogan összecsapta a kezét.
  – Végre megjöttek a plutónium robbanófejek!
  A futár majdnem elejtette a csészét.

– Hát a csomag? – nézett rájuk sok ezer kisegér, amikor visszatértek hozzájuk és a tányérjaikhoz.
  – Kivittük a kocsiba – felelte Nimby. – Úgyse hagytátok volna, hogy kibontsuk, mert akkor Ange néni lekési a gépet. Majd valamivel hamarabb megyünk ki a reptérre, és kipróbáljuk, mielőtt becsekkol. Ott van hely bőven, és eggyel több vagy kevesebb repülőgép senkinek se tűnik föl.
  – Bolond – mondta Niala szeretettel. – Fél perc múlva a nyakunkon lennének a biztonságiak. Nem, fölmegyünk szépen a hegyre és ott próbáljuk ki. Ange néni jegyét áttesszük a következő gépre, rendben?
  – Nem, egyáltalán nincs rendben – emelte föl az ujját a néni. – Párizsban várnak rám. Majd máskor megnézem a repülőgépeteket. Akár bele is ülök, ha akarjátok.
  Nimby tamáskodó arcot vágott.
  – Ahhoz legfeljebb százötven grammot szabad nyomni. És nincsen ablak.
  – No hiszen, csináltok ti ablakot percek alatt. Hölgyek súlyát pedig nem emlegetjük jó társaságban. Miért, ti mennyit nyomtok?
  – Néhány dekát – ismerte el Vanessa –, de én vigyáznék, nehogy a farkincám kilógjon a gépből. Apa, merre vagy? – ezt már a telefonba mondta. – Hamarosan, de figyelj csak, meghozták a repülőgépet. Ki akarjuk próbálni. Tudom, de akkor is ott lehetnél! Jó. Szia! Azt mondja, hogy azt mondtuk, nem kell hozzá pilóta.
  – De azért eljön? – nevetett Kissy.
  – El, persze. Nimby!
  – Parancs! – felelte a fiú katonásan, de nem ugrott föl; még volt néhány falat a tányérján.
  – Te tudod a legjobban, mi kell a próbához, szedj össze mindent. Pi!
  – Parancs – nevetett a másik fiú.
  – Mennyi időbe telik, hogy kivontasd a kocsit a kilövőállványra és az összes fokozatot feltöltsd üzemanyaggal?
  Pi némán számolni kezdett az ujjain, de Vanessa legyintett.
  – Annyi időnk nincs. Jean és Martin, ti vigyétek ki a néni maradék csomagjait a kocsiba, aztán uzsgyi! Aki még át akar öltözni, iparkodjon, kilenc másodperc múlva találkozunk a kocsinál!

A reptéren búcsút vettek a nénitől; Jeantól nem, előző este eldöntötte, hogy marad. Kissy boldogan fölajánlotta volna egyheti sajtadagját az isteneknek, ha összeboronálják a srácot Jenniferrel.
  Aztán Angélique átvitte őket a városon, föl a hegyre, a Blanche által kiszemelt rétre. Ott volt ő is, Georges-zsal együtt, ott volt Elke, Françoise és Jean-Fran. Georges-tól az évezred ötlete volt, hogy megvette ezt a hatalmas kocsit, amiben még mindig maradt egy üres hely idefelé jövet; most, hogy a néni nem volt már velük, kettő.
  A helyet Gairaut-nak hívták, Nizza egyik hegyoldalra kúszó külvárosa volt, kacskaringós hegyi utcákkal, de Angélique már nem jött zavarba, biztos kézzel vette a kanyarokat. Aztán egy helyen letért egy mellékutcára, és megkezdődött a Gairaut-i Nagy Egérinvázió. Nimby így nevezte azt, hogy kiszálltak a kocsiból. Françoise figyelmeztette, hogy jobb, ha rejtve tartják a nagy füleiket, mit lehet tudni ezen a környéken, de a fiú nevetett és azt mondta, itt sincsenek ügyesebb macskák, mint másutt. Bátor egér.
  A csomagolópapírt leszedték és berakták az egyik ülés hátsó zsebébe, hogy el ne vigye a szél, aztán fölnyitották a hatalmas, lapos bőröndöt.
  A nagy fekete repülőgép a tetejébe volt beillesztve. Néhány pillanatig csak szemlélték.
  – Te vedd ki, Vanessa – mondta Chantal.
  – Miért pont én?
  – Mert V alakú.
  Ez tökéletes érv volt. A kislány kiemelte a gépet, ami voltaképpen nem volt más, mint egy nagy, tompaszögű V alakú lap. A szög belsejében volt a propeller, mellette kétoldalt egy-egy lap megmozdult Vanessa kezében; a csűrőlapok. A szárnyvégek függőlegesen fölmeredtek. Törzse, farka nem is volt a gépnek.
  A táska fekvő részében volt a távirányító meg mindenféle apróságok, méretre kialakított kis rekeszekben. Nimby kivette a program lemezét és leült a kocsi ajtajában, ölében az alapítványi netbookkal.
  – Ez tudja fölrepülsz? – nézegette Elke a gépet.
  – Reméljük – felelte Vanessa. – Egy vagyonba került, muszáj neki.
  – De nem van benne Kraftstoff!
  – Üzemanyag – fordította Jennifer automatikusan.
  – Mindjárt lesz – mondta Vanessa. – Kell lenniük elemeknek is a dobozban.
  Voltak. Amíg Nimby föltette a programot, ők betették az üzemanyagot. A csűrőlapok egyszer csak billegtek kettőt. Elkének nagyon tetszett.
  – Megette, ízlik neki! Farkáját csóválja!
  Nevettek.
  – Cin-cin – mondta Nimby. Odapillantottak. Egy memóriakártyát nyújtott feléjük.
  – Ezt is rakjátok bele. A program fönt van, csinálok egy útvonalat, és indulhat is.
  – Hovára fogjuk repülni? – érdeklődött Elke.
  – Először csak tegyen néhány kört a fejünk fölött.
  Az első útra Elke indította el, a másodikra Françoise. Csak meg kellett lóbálni egy kicsit, aztán elengedni, és elszállt, mint a madár. Párszor körberepülte a mikrobuszt és a csapatot, aztán leszállt a fűre, éppen úgy, mint egy papírrepülőgép. Akkor kivették a memóriakártyát és megnézték a tartalmát. A kocsit és saját magukat látták felülnézetből, nagy felbontású, kitűnő minőségű felvételeken.
  A harmadik repüléshez Nimby hosszú utat programozott be, a Swingletnek most egy kilométer sugarú kört kellett befutnia; azért éppen ennyit, mert ezerháromszáz méter a hatótávolsága. Igaz, akkor sincs gond, ha túlrepül ezen, mert automatikusan visszatér. Egy kilométer hatalmas távolság volt ezen a sűrűn lakott hegyvidéken, egész Gairaut benne volt a körben. Persze nem lesznek képek az egészről, mert a kör belsejét nem járja végig.
  A felszállásnál Vanessa hirtelen NASA-vá változott, és Apollo hívójellel kezdett kommunikálni Houstonnal, aki az ölében tartotta a netbookot. Épp csak adó-vevőt nem használtak, három méter távolságból.
  Az Apollo elsuhant a város fölé, egyenesen északnak, és máris jöttek az adatok. A képek persze nem, csak a helyzetjelentések, a térképen folyamatosan látták, hol jár a repülő.
  Amíg repült, ők a réten cincogtak. Házak voltak a közelben, ez a rét is nyilván valakié, talán az egyik szomszéd ház tartozéka, de senki nem foglalkozott a jelenlétükkel. Nimby éppen jelentette, hogy a gép három óránál van, amikor Elke hátulról rávetette magát Vanessára. Egy pillanat múlva mint kis, cincogó gombolyag hemperegtek a fűben, öt másodperccel később pedig a támadó két vállra fektetve feküdt.
  – De megpróbáltam levadászlak – mondta.
  – Meg. Egyszer talán sikerül is, de az nem most lesz.
  Vanessa még csak nem is lihegett, állapította meg Kissy. Mitől is lihegett volna, még attól se fárad el, ha egy-egy gyakorlottabb és nagyobb testsúlyú miniegeret kell két vállra fektetnie.
  Amikor Nimby jelezte, hogy a Swinglet elérte a kör tizenkét órás pontját és feléjük tart, mindenki kémlelni kezdte az eget északon. Természetesen Vanessa látta meg először. Kissynek csak akkor sikerült az apró gépet fölfedeznie a fák előtt, amikor az már egészen alacsonyan járt. Vanessa hirtelen rohanni kezdett, és a repülőgép egyszer csak a kezében volt.
  – Bolond vagy? – kérdezte Angélique. – És ha megüt?
  – Teljesen fölöslegesen jöttünk ide – felelte Vanessa. – Otthon a kertben is elindíthattuk volna, ennek annyi hely elég, amennyin egy nagyobb bogár landolni tud. Hogy ütött volna meg, egérke? Fél kilót nyom az egész. Az a kis vörös se bírt velem, hiába van benne Kraftstoff.
  Elke csípőre tette a kezét és megindult Vanessa felé, de Jennifer és Kissy egyszerre nyúlt felé és emelte a levegőbe.
  – Megállj, egérke – mondta Jennifer. – Akinél a repülőgép van, azt nem bántjuk, mert kárt tehetünk a gépben.
  Elke ugyanúgy szaladt tovább, csak a lába nem ért le. Nevettek és megvárták, amíg leáll, aztán visszatették a földre.
  Még egy utat tettek itt a hegyen, akkor kipróbálták a távirányítót is. Georges kezébe akarták adni, de arra hivatkozott, hogy neki azt mondták, nem kell pilóta, ezért otthon hagyta az egyenruháját. Az egerek a fejüket vakarták, és Nimbyre testálták a vezetést. Három évvel ezelőtt a Cessnával remekül elboldogult.
  Most is jól ment neki. A gép szépen engedelmeskedett, bonyolult kanyarokat írt le, és pontosan szembement Vanessával, aki ügyesen elkapta.
  A kísérleteket ezután már otthon folytatták, egészen addig, amíg az elemek bírták. Akkor a repülőgépet berakták a táskájába, az elemeket pedig töltőre tették. És gondolkodni kezdtek, mert Elke kijelentette, hogy név is kell neki.
  – Apollónak hívtuk – mondta Chantal.
  – Az csak egy hívójel – felelte Kissy.
  – Szárnyacska – derült föl Françoise. – Az eredeti név fordítása.
  – Nem rossz – felelte Jennifer –, csak annyi szól ellene, hogy a szárny nem swing, hanem wing. A Swinglet inkább Hintázócskát jelent.
  – Akkor is jó név a Szárnyacska – mondta Niala. – Nekem tetszik.
  – Nekem is – felelte kórusban sok ezer kisegér.

A Szárnyacska sokat repült még. Vettek még tölthető elemeket, és úgy mentek fényképező körutakra. A gép csak leszállt, egy egér kicserélte az elemet, és már folytathatta az útját.
  – Ámbár meg lehetne oldani, hogy le se kelljen szállnia – mondta Nimby. – Csak egy másik Szárnyacska kell hozzá. Az fölviszi az elemet, odafönt kicserélik, és kész. A katonák gyakran csinálnak ilyet. Bár az ő gépeik nem elemmel működnek; nem értem, hogy miért.
  – Bolond vagy, egérke – nevetett Kissy. – Ha fölmegy egy másik Szárnyacska, akkor már minek elemet cserélni? Egyszerűbb, ha az első lejön, és a második dolgozik tovább.
  – Igen – felelte Nimby ábrándosan –, a legtöbben rabjai ennek a túlzásba vitt egyszerűségnek, ami már fantáziahiányba megy át.
  – Szóval én fantáziátlan vagyok?! És ha megverlek, egérke?
  – Akkor mindenki gratulál neked, mert nem hisszük, hogy képes lennél rá.
  Kissy sóhajtott. Nem, tényleg nem. Nimby egy ideje egyre határozottabban alkalmazott egy furcsa technikát, aminek az volt a lényege, hogy sok. Mindenből. Rengeteg jobb és számtalan bal keze volt, a lábairól nem is beszélve. És mindig útban voltak, ha az ember hozzá akart férni a tulajdonosukhoz. Kissynek néha az volt az érzése, Nimby meg tud nyerni egy párharcot úgy, hogy egyet sem üt. Csak hárítja az ütéseket, és megvárja, hogy az ellenfél kifáradjon.
  Ez Nimby saját találmánya volt, Vanessa nem így csinálta. Neki csak egy volt mindegyik végtagjából, de pontosan ott, ahol nem kellett volna.
  – Hahó, egérke – szólalt meg egy hang Kissy feje fölött. Nem nyitotta ki a szemét, mert abban az irányban a vakító égbolt volt.
  – Hahó, egérke – felelte.
  – Én Françoise vagyok.
  – Tudom. És? Nem szólíthatlak egérkének?
  – Hol vagyok én még az egérségtől? Figyelj, tudod, hova jár Vanessa Nizzában?
  – Csak nem követted?
  – Hülye. Vanessát nem lehet követni. Ő maga mondta meg.
  – Követni lehet, csak túlélni nem. No és hova?
  – Egy japán étterembe, ahol szusifőzést tanul a séftől.
  Hm, gondolta Kissy. Ez rávall. Ha valamit meg akar tanulni, akkor alapos munkát végez.
  – Ez klassz – mondta. – És mikor eszünk Vanessa-féle szusit?
  – Azt nem mondta meg.
  – Értem. Akkor addig napozok tovább.
  – De hisz az árnyékban fekszel.
  – Blanche el is kapná a farkincámat, ha délben kifeküdnék a napra. Te se kockáztass.
  – Nekem nincs is farkincám!

– Farkincaügyi tanácskozást kell tartanunk – jelentette be Kissy két órával később, amikor a csapat összegyűlt a villa nappalijában.
  – Milyen ügyit? – kérdezték többen is.
  – Farkinca. És nagy fül. Françoise nemrég közölte velem, hogy nincsen farkincája, és tudni szeretném, hogy miért.
  Az egerek komolyan néztek egymásra.
  – És ugyanez a kérdés Elkéről is – folytatta Kissy. – Tiszteletbeli kisegérré avattuk, amikor náluk nyaraltunk. Azóta rengeteget fejlődött. Tud késsel dobni. – Egy pillanatra szünetet tartott, azt inkább nem mondta, hogy milyen eredménnyel. Úgyis tudják. – Célba lő, verekszik. – Nevettek, láthatóan mindenki arra gondolt, hogy Elke lépten-nyomon ráugrik valakire, túlteng benne a birkózhatnék, nem is egér, inkább kis vadmacska. – Szóval tud mindent. Françoise később kezdte, de szépen fejlődik. Tudom, hogy a fizikuma még nem alkalmas komoly verekedésre, de a mienk se volt az, amikor elkezdtük. Fejleszteni kell mindenkit, de egérré már enélkül is avathatók. Akkor hát miért nem tesszük meg? Beszéltem, uff.
  Az egerek hallgattak pár pillanatig. A két jelöltet tanulmányozták – hisz innentől voltaképpen jelöltek voltak.
  Elke az egyik fotel mellett állt, a karfának dőlve, kék sortban és piros pólóban, s összefonta mellén a karját. A haját lófarokba fogta, mint az edzéseken. Fél fejjel volt alacsonyabb Vanessánál. Jobb csípőjén, a nadrágjába dugva volt a fegyvere.
  Françoise a szoba sarkában álló dívány végén ült. Tarka nyári ruha volt rajta, amin nem lett volna hova tenni a Nimbuszt, de hát őt tiszteletbelivé se választották még, neki nem volt csúzlija.
  Nialának is a tiszteletbeliség járhatott az eszében, mert ezzel kezdte.
  – Elkének már van nagy füle, farkincája is. Tiszteletbeli. Françoise-nak még nincsen státusa, így füle sem.
  – És mi lenne – tűnődött Vanessa, egyikről a másikra nézve –, ha előlépnének egy fokozattal? Françoise lenne tiszteletbeli, Elke pedig valódi egér.
  – Cin-cin? – kérdezte Elke boldogan.
  – Cin-cin.
  – Szülői engedés nem kell ennek?
  – Hát nem árt. Jean-Fran merre mászkál?
  – Valahol a városban – mondta a lánya –, de nem anya engedélye kell hozzá?
  – Ezt senki nem definiálta eddig – felelte Niala –, a legjobb, ha mindkettőt megkérdezed. Te is, Elke. Mi pedig holnap szavazunk a javaslatról.
  – Miért holnap? – kérdezte Françoise. – Mi tíz perc alatt beszélni tudunk a szüleinkkel.
  – Mert ez a hagyomány. Fontos dolgokról a Jerry mindig csak másnap szavaz. Beszéltem, uff.

A hagyományon kívül a világon semmi értelme nem volt az egynapos halasztásnak, hiszen mindenki tudta, hogy a két kislány előléptetése mellett fog szavazni. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy Niala már a szavazás előtt kivett egy fegyvert a páncélszekrényből, amit aztán átadott Françoise-nak.
  – Tessék, egérke. Most már neked is van. Lövedéket egyelőre nem kapsz, mert csak céllövészeten használhatod, ott meg úgyis lesz.
  Nimby kijelentette, hogy a tiszteletbeli és a tanonc voltaképpen zsebegerek. Azt mondta, eredetileg mikroegérnek akarta elnevezni őket, de ezt a szót időnként Vanessára és őrá használják, máskor viszont Elke hívja így saját magát, a mérete miatt is meg mert eddig csak tiszteletbeli volt. Hát akkor mostantól Vanessa meg ő a mikroegerek, a két kicsi meg a zsebegerek. Mivelhogy bármelyik elfér az ő zsebében.
  – Próbálsz csak zsebre vágjál, ha merleksz! – mondta Elke harciasan.
  – Merlek hát.
  – De jól hangozta, nem?
  Persze elénekelték a Tom és Jerry főcímzenéjét is, aztán nagy puszilkodás következett: előbb végigpuszilták a zsebegereket, aztán Nialát és Pit, mert ideje volt indulniuk. Pinek el kell intéznie néhány dolgot, aztán átvenni a diplomáját, még néhány dolgot elintézni; három-négy napig Párizsban maradnak.
  Amíg ők ott vannak, Vanessa természetesen nem csinál szusit; de az előkészületeket máris elkezdte. Ő is velük tartott – Blanche vezetett –, és a reptérről elmentek az étterembe, ahonnan jókora dobozokat hoztak magukkal. Kissy is segített bevinni őket a konyhai raktárba, ami a kamra mellett volt. A dobozok tartalmát nem kérdezte, nyilván szigorú titok. Romlandó, hűtést igénylő nincs bennük. Valószínűleg speciális konyhaeszközök.
  Ma viszont pizzát esznek; Kissy is jelentkezett a beszerző különítménybe.
  – Ma autón hozzuk – jelentette be Vanessa.
  – Igen? Ki vezet?
  Chantal kérdése jogos volt. Angélique öt perccel korábban elment hajat mosni, Georges a találmányán dolgozott, Blanche egy barátnőjénél volt, Jean-Fran ki tudja, hol, Pi pedig azóta már Párizsban szaladgált az egerével.
  – Aki csak akar. Gyertek.
  Az udvarra érve helyeslően cincogtak. Ezt a kocsit csakugyan bárki vezetheti: a panzió kézikocsija volt, amit a vendégek holmijának szállítására használtak, de csak ritkán.
  – Nekem van hozzá Lizenz – mondta Elke.
  – Akkor lépj a pedálra és mehetünk.
  Vanessa, Chantal, Kissy és Françoise fölsorakozott a kocsi mögött, s a menet megindult. Talán tíz métert tettek meg, amikor Kissy hirtelen megtorpant.
  – Mi az, egérke?
  – Mondjátok csak… láttátok ti Jennifert az elmúlt órában?
  – Nem.
  – Nem.
  – Nem.
  – Nem.
  – És Jeant?
  Erre nem felelt senki. Vanessának fölcsillant a szeme.
  – Azt hiszed, hogy…
  – Én nem hiszek semmit. Csak mindkettőnek nyoma veszett. Egyszerre.
  Elke elvigyorodott, odaugrott Françoise-hoz, egyik karjával átkarolta a vállát, a másikkal valami széles, színpadias gesztust tett és alighanem romantikus szónoklatba akart volna fogni, de hirtelen elengedte és rohanni kezdett, mert a kocsi megindult a lejtőn. Françoise utána.
  A két mini és a mikró egymásra nézett. Megcsóválták a fejüket és folytatták az utat.
  A két zsebegeret két házzal lejjebb érték utol. Az út közepén ültek a kocsin, a lábukkal tartották magukat, és valami furcsa volt az arcukon.
  Kissy óvatosan körülnézett. Egerészölyv nem lehet, mert nem vizslatnak fölfelé. A macskáktól nem félnek… ámbár Françoise csak most lett egér, lehet, hogy ő még fél.
  – No, egérkék, mi lelt? – kérdezte Vanessa.
  Azok a szájukra tették az ujjukat és az egyik házra mutattak.
  Vanessa előhúzta a fegyverét és lassan előreosont. A két mini néhány lépésről követte.
  Tíz méterrel lejjebb, a nyitott kapun át már beláttak az udvarba. Abba az udvarba, ahol a lakóautó az előző nyarat töltötte, és ahova pár napon belül megérkezik; Tomék már úton vannak.
  Itt volt Jennifer és Jean. A tulajdonossal beszélgettek; Kissy a tulajdonos nevét is tudta, csak nem jutott eszébe. Teljesen hétköznapi módon álltak az udvaron és beszélgettek.
  Vanessa intett, és visszasurrantak a kicsikhez.
  – Mit csináltak, amikor megláttátok őket?
  – Az udvaron sétáltak – felelte Françoise.
  – Kéz a kézben vagy mi?
  – Nem fogták kézt – mondta Elke. – Csak ballagták magukat keresztüludvaron. Volt köztük méter, egy vagy kettő.
  – Láttátok az egész udvart?
  – Nem. Surrantuk vissza magunkat nemlátásba.
  – Michel valószínűleg akkor is ott volt, csak ti nem láttátok. A kocsi parkolását beszélik meg. Michel valamit igazíttatott a vízvezetéken, és most máshogy kell elhelyezni. Nincs ebben semmi romantikus. Amikor megláttam őket, azt hittem, azt láttátok, hogy csókolóznak vagy ilyesmi.
  – Ilyesmi nem csinálták. De ha csak kell megbeszélje lakóhelyt szörnyetegnek, ahhoz miért visz Jeant is vele, ha egyébként semmi köztük se nem egymáshoz?
  Összenéztek. Csakugyan. Mit keres itt a fiú?

Búcsút intettek a kutyának és kiléptek a kertkapun, Vanessa gondosan ellenőrizte, hogy bezáródott mögöttük – és végre föllélegeztek. Az elmúlt öt percben levegőt is alig mertek venni.
  Az utcán nem akartak továbbmenni, a kocsi zörgött, felfigyelnek rájuk. Françoise fölvetette, hogy emeljék meg a kocsit, akkor nem zörög, de hát akármelyikük nézhet a kapu felé, meglátják őket, kérdések következnek, és ők nem tudják megindokolni, hogy miért kézben cipelik, ha egyszer kereke van.
  Jobb volt ez így, egy tipikus D’Aubisson-féle megoldással. A kislány kinyitotta az egyik kaput a villával szemközti oldalon, ők beszivárogtak, átvágtak a kerten – nem találkoztak senkivel –, aztán Vanessa kinyitotta a két kertet elválasztó ajtót is, megsimogatta és egy kicsit megdögönyözte a kutyát, s átmehettek a másik telken is. Hiszen az itteni zárak kombinációját is ismerte, és persze jóban volt a kutyával, az már messziről csóválta a farkát.
  – Remélem, a kutyának nem jár el a szája – mondta Chantal.
  – Ugyan – felelte a mikroegér. – Szövetségesek vagyunk a cicák ellen vívott háborúban.
  A pizzériában szétszóródtak; Vanessa a bejáratnál összeakadt egy ismerősével, Chantal hozzálátott megrendelni a pizzákat, Kissy és a zsebek meg az orrukat mentek nyomni. Kissy ekkor még nem tudta, hogy ezt teszi, ő csak a kínálatot tanulmányozta. De pár perc múlva befutott Vanessa, és Françoise intett neki, hogy ott vannak.
  – Chantal már leadta a rendelést, gyere, nyomd az orrodat velünk.
  – Mit csináljak?
  – Nyomd az orrodat. Ide, az üvegre.
  Az üveglapra mutatott, ami mögött a kínálat volt.
  Vanessa nevetett és nem nyomta.
  – Szerveztem nektek valamit.
  Kissy fölkapta a fejét.
  – Puha orra van?
  Vanessa megint nevetett és nem válaszolt.
  – Szia, Julien – mondta ehelyett egy kisfiúnak, aki ekkor toppant melléjük valahonnan. – Szia, Charlotte! – Ez nyilván az anyja volt. – Rég nem láttalak benneteket.
  – Szia, Vanessa. Látom, a barátaiddal vagy.
  – Kiesszük Étienne-t a sajtos pizzájából – felelte a kislány.
  Charlotte nevetett és felelt valamit, de Kissy már nem figyelt rájuk. Továbbsétált, hirtelen ráébredve, hogy ő sütit is akar venni. Úgyis leugrálja, és különben is annyit esznek, mint a… nem jutott eszébe semmi, hogy kik vagy mik esznek ennyit. Kiválasztott egy jó külsejű csokis fánkot, és kért belőle két tucatot.
  – Tedd a többihez – mondta a kiszolgálólánynak, és megfordult. Lenézett és összeráncolta a homlokát.
  Egy kislány állt előtte, szőke, zöld szemű, talán hatéves, piros ruhában. Valahol már látta. A kislány vigyorgott.
  – Blabla blabla bla blabla – mondta.
  Kissy megvonta a vállát. Felőle nyugodtan.
  A kislány a saját orrára tette a mutatóujját.
  Kissy elnevette magát.
  – Ja, persze. Te vagy a strandlabdás.
  – Blabla!
  Kissy lehajolt hozzá, térdére támasztva a kezét.
  – Hogy hívnak?
  – Bla blabla bla?
  – A neved… your name, il tuo nome, deine Name… – milyen nyelven tudja még… provanszálul, de azzal úgyse ér el semmit… Szlovénül! Egyik nap hallotta egy vendégtől. – Vaše ime?
  – Blabla!
  – Imjá, úgy kell mondani – szólalt meg mellette Vanessa. – Vase imjá, de ez magázva van. Tegezve tvoje… vagy tvoja, mit tudom én.
  – De én ezt attól a szlovén hölgytől hallottam, nem oroszul van.
  – Mindegy, egyiket se érti. Jó, jövök…
  Vanessa eltűnt jobbra, Kissy pedig visszafordult a kislányhoz, és mentő ötlete támadt. Fölegyenesedett és kezet nyújtott neki.
  – Kissy.
  Közben a másik kezével magára mutatott.
  A kislány barátságosan kezet rázott vele, és közben olyan szóáradatban tört ki, ahogy biztosan nem hívták, még ha uralkodócsalád gyereke volt, akkor se.

A dobozokat rákötötték a kézikocsira, a tulaj adott hozzá spárgát. Vanessa Elkére nézett.
  – Azt mondtad, van hozzá jogosítványod.
  – Azt!
  – Akkor te vezetsz. De kell még egy ember, mert egyedül nem fogod bírni. Françoise, te segítesz neki.
  – Nem kell nekem segítesz, csak pár pizza meg sütiek. Nem nehéz.
  – Bolond – lépett oda Françoise –, most hegynek fölfelé megyünk.
  Elke a hegyre nézett, mintha az legutóbb még nem lett volna ott.
  – Ja, tényleg. Én se gondolhatok mindenrőle.
  – És most figyeljetek. – Vanessa fölemelte az ujját. – Senki nem tudhatja meg, hogy ennivalót viszünk. – Kissynek még most, ennyi év után is meg kellett küzdenie, hogy el ne nevesse magát. Olyan elszántan mondta… – Én megyek mögöttük, ti kétoldalt. Bármi történjék, a társaink vacsoráját megvédelmezzük. Cin-cin, előre!
  És elindultak. Elöl a zsebek fogták a kocsi fogantyúját, három oldalról pedig egy-egy elszánt Jerry-harcos biztosította a szállítmányt. Így tettek meg vagy húsz métert, amikor lecsapott rájuk a rendőrség.

– Sziasztok – mondta a rendőrség barátságosan. – Mit szállítotok?
  – Nem ennivalót – csúszott ki Françoise száján, de Vanessa gyorsan megszólalt:
  – Hát te mit keresel itt, Philippe?
  – Meg fogsz lepődni. Kajálni jöttem. Szóval mit szállítotok?
  – Csak a szokásos drog meg ilyesféle. Most megyünk a fegyverekért.
  Kissy néma fohászt rebegett, hogy teremjen ott valami tündér és adjon neki egy baseballütőt. De a százados nevetett, összeborzolta Vanessa haját és bement a pizzériába. Kissy lassan kieresztette a levegőt; észre se vette, hogy eddig bent tartotta.
  Az utcájuk sarkán Vanessa megállította őket és becsöngetett egy házba. Az a pasas nyitott ajtót, akivel az imént beszélgetett a pizzériában. Egy hatalmas fekete sporttáskát húzott elő, már szemlátomást oda volt készítve a bejárat közelébe. Vanessa azt mondta, kösz, a vállára kanyarította, és mentek tovább.
  – Abban mi van? – tudakolta Françoise.
  – Mondtam, hogy megyünk a fegyverekért, nem?
  Kissy sóhajtott. A kislányt egyre nehezebb megkülönböztetni Nimbytől. Egyformán bolond mind a kettő.

Amikor ahhoz a házhoz értek, a kaput már zárva találták, Jenniferrel pedig otthon találkoztak az udvaron. A kis menet elé jött és nem értette, miért csaholnak lelkesen a zsebegerek.
  – Hazafelé szánhúzó kutyák voltunk – magyarázta Françoise büszkén.
  – Az ám – bólintott Chantal. – És szánhúzás közben felváltva mesélték a Klondike vidékén átélt kalandjaikat.
  – Meg a Chilkoot-hágónál – tette hozzá Elke. – Vannak ott nagy tavak. Régen rakták mindig három tábortüzet a partra. Egyet aranyásók, egyet indiáner vezetők, egyet meg mi. Sütöttük finom halat nyársra, vau!
  Jennifer megsimogatta a kiskutya vörös haját.
  – És ez a nagy táska mi?
  – Ebben vannak a fegyverek – felelte Vanessa magától értetődően.
  – Aha… a fegyverek. Értem.
  Jennifer Kissyre pillantott, aki sokatmondóan nézett vissza rá.
  A táskát Vanessa bevitte a dolgozószoba melletti mély, szerteágazó gardrób- és raktárszoba valamelyik zugába. Ebből mindenki tudta, hogy egyelőre nem tudhatják meg, mi van benne.
  De a titok nem tartott sokáig. Amikor a nappali nagy asztala körül sok-sok jóllakott egér és kisfülű üldögélt, Vanessa elment a táskáért. Letette maga mellé, cipzár zizzent, egy kis zörgés, és Vanessa fölegyenesedett, éppen Kissyvel szemközt, kezében egy géppisztollyal.
  Kissy csuklott egyet és megpróbált gyorsan fölébredni. Egymaga megevett egy sonkás-szalámis pizzát, két csokis fánkot, rengeteg narancslét ivott rá, s most itt alszik az asztalnál, és rémeket álmodik. Megcsípte a karját. Vanessa továbbra is ott állt és diadalmasan nézett végig a csapaton. Ott volt a géppisztoly is. Ez az álom nagyon kitartó.
  – Megmondtam, hogy a fegyverekért megyünk – jelentette ki Vanessa sátáni vigyorral. – Miért nem hisztek az egérnek? Egy hétre kaptam őket kölcsön, holnap lőgyakorlat.
  – Mi… mire akarsz lőni? – kérdezte Angélique.
  – Meg fogsz lepődni. Céltáblára. Nem szabad! – csattant föl hirtelen, mert Elke ott termett és bele akart kukucskálni a táskába. – Amíg nem tanultál meg bánni velük, nem nyúlhatsz hozzájuk. Én is elrakom, mert én sem értek hozzá, csak megmutattam.
  Lehajolt, cipzár, fölállt fegyver nélkül.
  – Ezekkel másképp kell célozni, mint a csúzlikkal. Ami azt illeti, igazából a Nimbuszok veszélyesebbek, mert azokkal meg lehet ölni egy embert, ezekkel meg nem. De ezekre szigorú biztonsági előírások vannak, és mi be fogjuk tartani őket.
  – Eszerint nem valódiak? – nyugodott meg Kissy valamelyest.
  – Úgy nézett ki talán?
  Kissy megvonta a vállát, honnan tudhatná ő azt.
  – Valódinak valódiak, csak nem tűzfegyverek. Sűrített levegővel működnek. Úgy hívják: airsoft.
  – Légpuska – értette meg Chantal.
  – Nem. Airsoft. A légpuska veszélyesebb, mert fémlövedéket lő ki. Ez műanyag lövedéket, ilyet ni. – Vanessa megint lehajolt, zizzent a cipzár, zörgött egy kicsit, aztán fölmutatott egy apró sárga golyókkal megtöltött műanyag zacskót. – Ezzel is ki lehet lőni valakinek a szemét vagy a fogát, de ha a bőrödet találja el, akkor csak zúzódást okoz, ami hamar gyógyul. Nincs elég védőálarcunk, úgyhogy csak annyian lehetnek jelen, ahánynak jut.
  – De ha te sem értesz hozzá – kérdezte Jennifer –, akkor honnan tanuljuk meg?
  – Van valaki, aki ért. Tőle.

Másnap reggelinél Vanessa hiányzott. Előtte se látta senki. Nimbytől se kérdezősködhettek, mert neki is nyoma veszett.
  – Ezek elmentek valahova – mondta Kissy, aztán zavartan körülnézett. Nem létezik, hogy ezt a mélyértelmű megállapítást éppen ő tette. Ha egyszer itthon nincsenek, az egérrablóknak pedig esélyük sincs kettejükkel szemben, akkor nem kell doktorátus annak megállapításához, hogy elmentek valahova.
  – No mi az? – nézett rájuk Vanessa félórával később, amikor besétáltak a nappaliba, Nimby kezében táska, ők pedig a reggeli utolsó falatjai fölött néztek rájuk. – Nem láttatok még egeret?
  – De – bólintott Kissy –, azt láttunk. Csak ilyenkor reggelihez jönni nem. Ha nem találjuk nyitva a szobátokat…
  – Ne is folytasd. Germaine csak kora reggel ért rá, sietnünk kellett.
  – Germaine?…
  – Igen, ő. Mi már ettünk. Ha befejeztétek, gyertek át a melléképületbe, lőgyakorlatra.
  Két másodperc múlva talpon voltak valamennyien.

A kereszt lassan himbálózott balra-jobbra. Kissy keze együtt mozgott vele, aztán elsütötte a fegyvert. A kereszt pontosan a közepén lyukadt ki. Kissy rezzenéstelen arccal vette tudomásul a találatot, és újra tüzelt. A kereszt felső szárán kicsit mellément a találat, de azonnal rálőtt az alsóra is. Most nagyon mellétalált, talán egy egész centi lehet a hiba, de ha a shindy szívére céloz, sokkal nagyobb hibával is leterítheti. A bal szárat pontosan a végén találta el, ahogy kell, a jobbat kicsit beljebb. Leengedte a fegyvert, lebiztosította és körülnézett.
  Mellette Françoise még lőtt, neki tovább tartott célozni. Két lyuk már volt a papírján, nagyon félrecsúszva, de az ő eredményeit csak azért könyvelték, hogy a későbbi fejlődést majd lássák, a versenyben nem vett részt. Chantal ekkor lőtte ki az utolsó szárat, nagyon szép találatai voltak. Jennifer is kész volt már, de az ő papírja éppen élével fordult Kissy felé, nem látta.
  Halk dudaszó a netbookból, minden fegyver lezárva. Kissy levette a maszkját, fölvett egy új céltáblát és sétált nyolc métert. Leakasztotta a céltáblát a csíptetőkről, levette róla a súlyokat, fölcsíptette rá az újakat, visszaakasztotta, és a céltábláját tanulmányozva visszaballagott. Filctollat ragadott és K betűvel látta el a céltábláját, aztán átadta a könyvelőegérnek, Angélique-nek.
  – Ez jó kör volt – mondta Vanessa. – Nimby, helyenként egész jók az eredményeid. Csapatváltás!
  Kissy átadta a helyét Andreasnak. A fiú még sose próbált célba lőni, legfeljebb a vidám parkban, de kedvet kapott hozzá és ügyesen lyukasztgatta a céltáblákat. Most Martinnel, Elkével és Jeannal lőtt. A negyedik fegyver mindig Françoise-nál volt, ő minden körben lőhetett.
  Trombitaszó. Kissy arca elé húzta a védőmaszkot. Martin fölemelte a fegyvert, kibiztosította és a mennyezet felé tartva figyelte a céltáblát egy pillanatig. Aztán előrebillentette a puska csövét és lőtt. Nem rossz, gondolta Kissy, de nem is nagyon jó. Vagy hat milliméter.
  Elke gondos célzással négy-öt milliméteresre lőtte az első találatot, de a másodikat elrontotta. Legalább három centi. Fölfelé fordította a csövet, kifújta a levegőt, relaxált, ahogy tanulta. Aztán megint célzott. Szép, félcentis találat.
  A lőgyakorlat két órán át tartott, akkor elfogyott a papír. Vanessa dörmögött valamit a papírról meg a szánhúzó kutyákról, aztán a netbook köré sereglettek és megnézték az eredményeket.
  Nem átlagot számoltak, hanem csak összeadták a célponttól mért távolságokat. Így a jó találatok nem kompenzálják a rosszakat. Persze Nimby lett az utolsó, tizenhét méterrel, aztán Angélique tizenöttel, majd Elke tizennéggyel. Jennifer tíz métert hibázott, Kissy kilenc és felet, Chantal kilencet, Jennifer nyolcat, Martin hét és felet. Vanessa négy méter harmincegy centit rontott. Idegen fegyverrel, több mint száz lövésből!
  Kétségkívül mesterlövészek már valamennyien, és a versenynek csak annyi értelme van, hogy szórakoztató, és kiderül belőle, melyikük mennyire mesterlövész.
  Françoise-nál inkább az átlag számított, hiszen ő sokkal többet lőtt. Háromszor annyit, mert a többiek kilencen voltak három fegyverre, ő meg egyedül. Másképp nem tud fölzárkózni, mondta Vanessa. Andreas nem akar füleket növeszteni, Jean se tett említést ilyen tervekről, de Françoise-nak vadonatúj fülei vannak, no meg farkincája is, és muszáj gyakorolnia. Nyolc centi lett az átlaga, úgy, hogy saját becslése szerint legalább ötven lövés be se került a statisztikába, mert annyira mellémentek, hogy nem volt mit mérni. Nem hagytak nyomot a papíron.
  A zsebegerek vállalták a golyók begyűjtését; nem volt nehéz dolguk, a melléképület padlója észrevehetetlenül lejtett hátrafelé, a golyók ott gyűltek össze, csak összesöpörték őket és visszatöltötték a zacskókba. Vanessa pedig kijelentette, hogy elmennek papírt venni, mert Vincent-nak kell a felszerelés, ráadásul, úgyhogy addig kell jó sokat lődözniük, ameddig tudnak.
  – Ráadásul mi? – kérdezte Chantal, de nem kapott választ. Kissy arra gondolt, hogy amikor a pasas kölcsönadta a holmit, még maszk se volt elegendő, de Vanessa kapott egy csomót attól a Germaine-től, aki megtanította az airsoft fegyverek használatára. Nialáéknak is jut majd. Szerezhetnének fegyvert is bőségesen, nem kellene ennek a Vincent-nak a szívességére hagyatkozni. Az alapítvány pénzén is megvehetik őket.
  Ezt ki is mondta.
  – Lehet róla szó – volt a felelet –, de ez így csak egy könnyű kis edzés.
  – Miért, mit szeretnél, mammutra vadászni?
  – Az könnyű – nevetett Vanessa. – Akárhova lősz, eltalálod. Olyan élőlényre kell vadászni, ami kicsi és gyors mozgású, vagyis nehéz célpont.
  Ezzel a kislány elment a dolgára, Kissy pedig törhette a fejét, hogy az miféle.
  Akárhogy töprengett, folyton egér jött ki.

Kissy óvatosan kidugta fejét a bokorból és körülkémlelt. Senki. Azaz pillanat, jobbról mintha… Várt egy kicsit, vajon csakugyan mozgást lát-e, de a mozgás nem ismétlődött. Talán csak a szél.
  Kiugrott a bokorból, és azonnal meghallotta a lövést. Hasra vetette magát, megeresztett egy golyót az iménti helyre, ahol a mozgást vélte látni, és hengergőzni kezdett. Aztán beugrott a fa mögé.
  Akkor érezte, hogy eltalálták. A bal combján. Ösztönösen odapillantott, meg is látta a piros foltot. De hát honnan?… Balról kellett jönnie…
  A bokrokat kémlelte, Elkének valahol arrafelé kell lennie. Az oldalára fordult, hogy jobban tudjon célozni, és készenlétbe helyezte a fegyvert. De Elkét nem látta sehol.
  Öt perccel később látta viszont, egy kis tisztáson, golyónyomokkal a hátán. Elismerően bólintott. Nem sajnálták a töltényeket. Két találatot kapott Vanessától, egyet Pitől, egyet Nialától… tovább nem számolhatta, mert Elke megfordult, most oldalt volt neki. Egy farönkökből ácsolt, hevenyészett fedezék mögött lapult, csak arra nem gondolt, hogy erről is jöhet valaki.
  Kissy gondosan megcélozta Elke bal vállát, és elsütötte a fegyvert.
  – Au! – jött a válasz. – Melyik volt az?
  Kissy csak töredékesen hallotta, mert villámgyorsan oldalt hengeredett, hogy Elke ne találja meg. A hengeredés hirtelen megállt, akadálynak ütközött. Felkönyökölt, Elkét akarta kémlelni, de valami a hátába nyomódott. Olyan, mint egy fegyvercső.
  – Fölkelni, egérke – suttogta Martin.
  Kissy sóhajtott. Fölkelt, fogta a puskáját, megvárta, amíg Martin lelövi, és átment a bozót másik szélére.

Tizenegy fáradt, puhára főtt kisegér gyűlt össze a főépület előtt és rakta gúlába a fegyvereket. A maszkokat levették, de a meleg védőruhákat még magukon kellett tartaniuk, amíg összeszámolták egymáson a találatokat. Párokra oszlottak, úgy nézték végig egymást; Chantal Jenniferrel, a zsebegerek egymással alkottak párt, Angélique ruháját pedig Germaine jegyzetelte ki.
  Kissy homlokráncolva nézte Martin bal vállát. Három világoskék folt volt rajta.
  – Mi ez, céltáblának álltál Vanessa elé?
  – Nem éppen. Csak valahányszor kiléptem egy fa mögül, Vanessa ott volt és belém lőtt. Ha elmenekültem előle, szembejött velem és belém lőtt.
  Kissy nevetett. Tudta. Vanessa bármikor szembe tud jönni az emberrel, többször egymás után.
  Martinen kilenc világoskék találat volt, senki nem találta el ennyiszer a srácot. Pi hatszor, Nimby ötször, a többiek mind ennél kevesebbszer. Egyetlen szín hiányzott Martinről, mármint a sajátján kívül: a fehér.
  – Mi az, Françoise-zal nem is találkoztál?
  – Dehogynem. Úgy puffantottam le, hogy védekezni se tudott. A combját majd rántva kérem, salátával.
  – Hallom ám! – jött Françoise vidám hangja a hátuk mögül. – És látom Kissy fenekén a fehér foltokat!
  – Azon nincsenek fehér foltok – mondta Martin olyan átszellemülten, hogy Kissy majdnem a fegyverek közé esett nevettében. Hát Martinnek tényleg nincsenek!
  A foltok összeszámolása után kibújtak a terepszínű, festékfoltos ruhákból és elmentek zuhanyozni. Ideje volt, mert harmincfokos hőség volt, a ruhák vastagok és teljesen zártak voltak, és rengeteget mozogtak is bennük.
  A zuhanyozó nem kis fülkékből állt, hanem együtt kellett zuhanyozni csapatosan. Kissy sajnálta, mert legszívesebben Martinnel állt volna a zuhany alá.
  – Csak azt tudnám, hova az ördögbe tűnt Jennifer – dohogott Françoise.
  – Itt vagyok – volt a válasz.
  – Nem most! Amikor egy fa mögött lapultál, én hátulról becserkésztelek és lapockán lőttelek. Te a fa túloldalára ugrottál, én utánad, mert volt neked másik lapockád is, de már nem voltál sehol.
  – Ja, a bokorból figyeltelek. Rád is lőttem, de éppen lehajoltál és nem talált.
  – Én ejtettem el Françoise-t – mondta Vanessa –, majd adok belőle.

Aztán belebújtak a hazulról hozott váltás ruhákba, és vidám cincogással surrantak ki a hallba, ahol a fiúkat már az ásványvizes palackok társaságában találták. Ott voltak a kisfülűik is, Andreas, Vanni, Jean, Jean-Fran, akik persze nem vettek részt a harcban, csak távcsővel figyelték, látnak-e valamit. Most mind megölelték a sajátjukat és gratuláltak nekik. Mármint Jeant kivéve, akinek nem volt kit megölelnie. Felháborító.
  A létesítmény arra volt berendezkedve, hogy két csapat harcol egymással, de Germaine felkészült az ő különleges igényeikre is. Beszerzett tizenegy különböző színű festékpatront, és csinált egy hatalmas táblázatot, amit ki is töltött, amíg zuhanyoztak, és állványra állította a hallban. Rajta volt, hogy ki kit hányszor talált el, és mindenki pontszámot kapott a végén.
  Senkit se lepett meg, hogy Françoise neve és a fehér festékfolt van a tabella legalján. Az ő szereplése még nem is igazán része a versenynek. Sőt Elkéé sem: a piros mindössze egy ponttal előzte meg a fehéret. Az se volt különös, hogy a barna lett hátulról a harmadik: Pi jóval nagyobb náluk, nehezebben bújik el, nagyobb céltáblát kínál. Ugyanez okozta, hogy Angélique rózsaszínje alig előzte meg őt. Vagyis a maxik és a zsebegerek a verseny végén csoportosultak: előbbiek nagy méretük, utóbbiak tapasztalatlanságuk miatt.
  A meglepetések a mini–mikró élbolyban voltak. Arra lehetett számítani, hogy Nimby lesz leghátul, hiszen szemüveges, ő a leggyengébb céllövő. De nem: Nimby világoszöldje két ponttal megelőzte a királykéket, Niala színét. És Nimby is csak két ponttal maradt le a sárga, Kissy mögött, akit egy ponttal előzött meg Martin, a narancs. A világoskék nyolc ponttal húzott el a narancstól, de Vanessa, a csapat legjobb céllövője így is csak harmadik lett. A második a mélyzöld Jennifer, két pont különbséggel, az első pedig Chantal, a lila, hárompontos előnnyel.
  – Átadom a díjakat – jelentette be Nimby. – A harmadik helyezett kap egy puszit. Az ezüstérmes ötöt, a bajnok pedig tízet!
  Azzal rácuppantott Vanessa képére és megindult az egymás mellett álló Chantal és Jennifer felé. Kissy már ugrott volna, hogy megvédelmezze vakmerő egértársát, mielőtt széttépik, de nem kellett. Vanessa elkapta hátulról, visszarántotta és úgy csókolta meg, hogy fölfénylett körülöttük a levegő. Kissy gyönyörködve nézte a szerelmeseket.

Díj nem volt, de jutalom igen. Külön lefényképeztek mindenkit a tábla előtt, amint a saját nevére mutat. Csoportképeket is csináltak, meg persze akkor is készült egy csomó, amikor kicsörtettek az erdőből, tele színes festékfoltokkal.
  – Úgy nézünk ki, mint egy Seurat-festmény – nézett végig Niala a csapaton.
  – Seurat? – kérdezte húga.
  – Seurat – bólintott Niala. – Georges-Pierre. Vasárnap délután Grande Jatte szigetén című képével megteremtette a pointillizmus irányzatát. A kép több négyzetméter, és töméntelen apró festékpöttyből áll.
  – Jó fej lehet – mondta Nimby. – Paintballozik még?
  – Nem hiszem, meghalt még a tizenkilencedik században.
  – Ez megnehezítheti a dolgát. És mit ábrázol a kép?
  – Embereket, amint vasárnap délután sétálnak a Grande Jatte-szigeten, Kissyék régi háza meg Pi lakása között.
  – Nem, arrébb – szólt közbe Kissy. – Az a Puteaux-sziget. A Grande Jatte a következő sziget, följebb.
  – Hát akkor ott.
  Kissy csendben mosolygott. Eszébe jutottak azok a régi esetek, amikor azon izgult, hogy Pi észrevegye, milyen művelt, tájékozott lány Niala. Akkor aranyat ért volna egy ilyen alkalom, amikor kiviláglik, hogy ért a művészeti irányzatokhoz, ismeri híres festők munkásságát, de még a Szajna szigeteit is. Nyolcszáz kilométer távolságból a tévedés jelentéktelen.
  Ami azt illeti, ő is ismerte a képet, emlékezett rá. Seurat-nak más képeit is látta már, azt a cirkuszosat, ami befejezetlen maradt, meg azt az aktot, ami olyan, mint egy trükkfotó, ugyanaz a nő van rajta háromféle pózban. De neki sose jutott volna eszébe, hogy a paintballban összepöttyözött ruhákról a pointillizmusra asszociáljon. Ehhez másféle észjárás kell. Niala-féle.
  Amikor büszkén, de fáradtan kiballagtak a parkolóba, Vanessa megjegyezte, hogy sajnos egy ideig nem jöhetnek, a paintballpálya teljesen be van táblázva.
  – Nem baj – mondta Jennifer –, eleget menekültem egerek elől. A vakáció hátralevő részében csak fekszem, süttetem magam a nappal és jól behűtött sajtot eszem.
  – Nehéz lesz összeegyeztetni a két ellentétes dolgot – felelte Niala.
  – Melyik kettőt?
  – Holnap teniszezni megyünk.

A cica váratlanul bukkant föl. Kissy megtorpant, körülnézett, de senki se volt mellette. Egyedül kellett boldogulnia.
  A cica megindult felé. Kissy bátran szembenézett vele, de a cica minden egyes lépéssel nagyobb lett. Már a derekáig ért. Kissy rémülten hátrálni kezdett, s csak azután jutott eszébe, hogy ezt nem lenne szabad, minél többet lép a cica, annál nagyobb lesz, szembe kell menni vele…
  A hatalmas macska lehajolt hozzá és a vállára tette roppant mancsát.
  – Kissy! Kissy!
  – Kiazmiaz? – riadt föl hirtelen, nem értve semmit, hogy hát mit is akar a macska voltaképpen.
  – Én vagyok. Martin. Ébredj föl, jönnek a kiskutyák.
  – Mhm – felelte Kissy, és aludt tovább. Arra riadt föl, hogy egy óriási állat csúszik végig a testén: Martin lehúzta róla a takarót. – Mivammá?!
  – Kissy – hallotta a nevét már megint. – Ébredj! Hallasz?
  – Haaam – aludta vissza Kissy, de ekkor hirtelen fölkapták és kiemelték az ágyból. – Jézusmária, mi történt?!
  – Ébren vagy, egérke?
  – Mmge… asszem…
  – Jönnek a kiskutyák.
  – Miskutyák…
  – Kis-ku-tyák!
  – Honnan?… Mi van?! A kiskutyák?!

Nimby szerint mindet A betűvel kell elnevezni, mert ők Suzy első gyerekei. Ógörög istenek neveit javasolta: Adidas, Adonis, Anakin, Anemone, Apache, Armagnac, Athos, Avril, ilyeneket szedett elő valami netes listáról, és még sorolta volna, ha Suzy nem kezd nyöszörögni. Niala rászólt a telefonra, hogy maradjon nyugton, jön a második.
  Az elsőszülött fiú volt, elfért Kissy két tenyerében, és csukva volt a szeme.
  – Persze hogy csukva van – mondta Niala. – Minden kiskutyának csukva van a szeme. Nem tudtad?
  Vanessa megvonta a vállát.
  – Nem. Hát voltam én valaha kiskutya?
  – Nem, te egyből egérnek születtél – felelte Kissy.
  Utólag visszagondolva Mohi csakugyan olyan volt, mint egy kisegér, már akkor, amikor megismerték. Csak titkolta, de igazából folyton bujkált és menekült.
  A második lány lett. Kisebb, mint a fiú, de Blanche szerint teljesen normális méretű. Kissy nem tudott hozzászólni, fogalma se volt, mekkorának kell lennie egy újszülött kiskutyának.
  Suzy alaposan megszaglászta őket, meg is nyalogatta, aztán úgy bámult Blanche-ra, mint aki egy kérdésre vár választ.
  – Ne aggódj – felelte az asszony. – Szép, egészséges kölykeid lesznek. Hány van még odabent?
  Suzy nem tudta. Kissy az órájára nézett; fél öt múlt. Vanessa négykor keltette föl Martint a telefonnal, volt már negyed öt is, mire ideértek, akkor bújt ki az első kiskutya. A második most pár perce.
  Aztán ültek és vártak. Négyen idebent, Kissy mint Suzy gazdája, Blanche mint orvos és a D’Aubisson lányok mint – csak úgy; a többiek meg odakint, nem kell Suzyt túl sok ember jelenlétével zavarni. Néha beszéltek valamit a telefonon. Időnként megnézték a két kicsit, akik egyelőre mélyen aludtak az idejekorán elkészített bölcsőben.
  Öt óra után lett meg a harmadik. Kislány. Blanche betette a testvérei mellé, gratuláltak Suzynek, és vártak. Most csak pár percet, és már jött a negyedik is, megint fiú. Kettő-kettő.
  Aztán sokáig ültek ott, simogatták Suzyt, időnként rápillantottak az apróságokra, és vártak. Még volt kiskutya, ez látszott az anya viselkedésén. Kissy egyszer akkorát ásított, hogy az egyik újszülöttet gond nélkül le tudta volna nyelni, akkor Vanessa beleszólt a telefonba. Két perc múlva nyílt az ajtó, s egy kéz beadott négy kis üveg kólát. Kissy átvette, bólintott köszönetül, és egy húzásra leküldte a felét.
  Majdnem hat óra volt már, amikor meglett az ötödik. Kisfiú volt, és az utolsó, mert Suzy viselkedése ekkor megváltozott, föllélegzett, és a gyerekeivel kezdett foglalkozni. Az egerek megsimogatták, gratuláltak neki és kisurrantak.

Már nem feküdtek vissza, inkább elmentek zuhanyozni, aztán hozzáláttak a reggelikészítéshez.
  – Szia – szólalt meg Niala Kissy háta mögött, olyan hirtelen, hogy majdnem visszaköszönt neki. – Megvannak a kiskutyák. Öten, de hatot hozz, legyen egy tartalék. Hogyhogy mikor, Stéphane, hát most azonnal! Te is szoktál reggelizni… jó, hát akkor nem szoktál, de ezek fognak. Jó gyorsan jöttek, de a legidősebb már vagy kétórás, bármikor berohanhat a konyhába és a kajáját követelheti. Nem, de jól hangzik! Szia! – Letette és a kíváncsian figyelő egerekre nézett. – Természetesen cumisüvegeket – felelte, pedig senki nem kérdezett semmit. – Nem tudhatjuk, Suzynek lesz-e elég teje. Azt hiszem, ideje vinni neki valamit. Elviszed, Kissy? Kicsit még zaklatott lehet, jobb, ha téged lát.
  Kissy bólintott, és pár perc múlva már be is dugta gombszerű orrocskáját a melléképület ajtaján. Suzy nem aludt, rögtön fölemelte a fejét, és csapott egyet a farkával.
  – Szia – felelte Kissy, és besurrant. – No mi az, hát ti már enni akartok?
  Enni akartak. Két kiskutya már egészen közel mászott az emlőkhöz, kettő még valamivel távolabb volt, kettő pedig még arrébb határozatlankodott.
  Kissy pislogott. A kölykökre meredt, de azok ugyanott voltak, ahol a pislogás előtt. Ugyanannyian.
  – Suzy… ezek hányan vannak szerinted?
  Suzy nem felelt. Kissy letette az ennivalót és megszámolta őket. Hatan voltak.
  – Suzy…
  Nem mondta végig, amit akart. Úgyis csak egy farkcsóválást kap válaszul. Elővette a telefonját.
  – Egérke… hányan voltak ezek, amikor utoljá…
  – Miért, most hányan vannak? – vágott közbe Niala feszülten.
  Kissy megint megszámolta az apróságokat.
  – Hatan…
  Egy másodperc csend, aztán gyöngyöző kacagás.
  – Úgy? Ügyes a kiskutya. Szóval azóta lett még egy, mi?

Mire Kissy visszaért a villába, már ott voltak a cumisüvegek, de egyelőre nem volt szükség rájuk, Suzy szépen megszoptatta a gyerekeket. A tribliket. Nimby nevezte el őket triblinek, s mivel ez a szó nekik nem mondott semmit, elmagyarázta. Az egyik Star Trek-filmben szerepelnek, apró, cincogó szőrgombócok, akik csak két dolgot csinálnak: esznek és szaporodnak. De olyan gyorsan, hogy ellepnek mindent, úgyhogy az űrhajósok kénytelenek kiirtani őket. De mivel olyan édesek, titokban mindenki megtart egyet…
  A történet, mesélte Nimby, a játékprogram-készítőket is megihlette. Az egyik nagy klasszikus űrjátékban, az Elite-ben egyszer mód nyílik, hogy a játékos vegyen egyet a tribliből, a világmindenség legritkább élőlényéből. És ha megteszi, akkor a világmindenség legritkább élőlénye úgy elszaporodik a hajóján, hogy nem tud többé játszani.
  Nimby kiszámította, milyen ütemben szaporodnak az ő triblijeik. Kissy félórát volt távol, ezalatt a kölykök száma egyötöddel, vagyis húsz százalékkal megnőtt. Reggel hét órára hét egész két tized kiskutya várható, de a gyakorlatban ez bizonyára hét kutyaként realizálódik. Innentől félóránként születik egy, egészen reggel kilencig, akkor már kettő: ezzel lesznek tizenketten. Akkor egy darabig kettesével jönnek, de fél tizenegytől már hármasával, és egyre többen, déli tizenkettőkor a harmincegy tribli húsz százaléka már hat darab. Három óra után elérik a százegy kiskutyát, és egyre rohamosabb a szaporodás. Nimby néhány gyors mozdulattal írt egy programocskát a telefonjára, az köpte az adatokat, és egykettőre megtudhatták, hogy holnap délben már kétszázezer triblinél tartanak.
  Az egerek sóhajtottak, és azt találgatták, lesz-e hetedik kutyababa. De nem lett. Isabelle néni, Jeanne, Niala, Vanessa és Martin nyert a kutyatotón: a nyerőszám a hatos.
  Elke szívfájdalom nélkül fizette ki a nyerteseknek a fejenként négy eurót, azt mondta, úgyis visszanyeri cicán.

– Lábhiba! – jött a hang a magasból. Kissy lenézett a lábára, vállat vont és visszalépett. Kit érdekel? Nekik négy lábuk van, meg farkincájuk is, ennyi mindenre nem könnyű ügyelni.
  Másodszorra jó szervát csinált, Nimby fogadta, Martin ügyesen elébe ment, Vanessa fonákkal adta vissza. Kissy figyelte a labda útját, felugrott és lecsapta, bár tudta, hogy csak a hálóba tudja. A háló azonban előzékenyen kitért előle, a labda krátert fúrt a túloldalon, és úgy pattant föl, hogy Nimbynek zsiráfnak kellett volna lennie, hogy elérje.
  – Tizenöt semmi – mondta a bíró.
  A következő adogatásnál Kissy ugyanazt tette megint, de a háló most nem tért ki.
  – Tizenöt mind.
  Kissy mérgesen nézett a hálóra és bosszúból mintaszerű szervát mutatott be. A labda egy pillanat múlva már jött is vissza, Martin átküldte, Vanessa tenyeressel adta vissza. Kissy könnyedén elérte. Vanessa másodjára valami borzasztóan fifikás fonákot ütött, Kissy kirohant a pálya szélére, onnan adta vissza, Nimby meg se próbált utánanyúlni.
  – Harminc tizenöt.
  Kissy fújtatva sétált vissza a helyére, míg Martin szervált. Vanessa megint kipróbálta a fonákot, de Kissy most résen volt és visszaadta. Nimby egészen hátul érte el, és rosszul ütötte vissza, a hálóban kötött ki.
  – Negyven tizenöt.
  Kissy rávigyorgott a kedvesére, földobta a labdát és gondos munkával beleütötte a hálóba.
  – Hiba!
  Kissy morcosan a labdára nézett, elővett egy másikat, és nagyon ügyesen ütötte meg, topspinnel, esélyt se akart adni a fogadónak. Nem is kellett neki. Kissy szomorúan a hálóhoz ballagott a labdákért, mialatt a feje fölött felhangzott, hogy kettős hiba, negyven harminc.
  De a következő adogatásban jóvátette. Vanessa most kétszer is tenyerest adott, mielőtt kipróbálta volna a fonákot, Kissy pedig olyan lágy mozdulattal kapta el és tette Nimby elé, mintha az lenne a célja, hogy a fiú okvetlenül elérje. El is érte, alulról emelte át Martinnek, aki hatalmas ászt ütött, Vanessa csak nézett a labda után.
  – Gém, kettő-kettő!

Senki nem tudta megmagyarázni, honnan lettek Vanessának ezek a félelmetes fonák ütései, amikkel végigkergette őket a pályán. Amikor először ment a családjával teniszezni, tavaly vagy tavalyelőtt, akkor még nem voltak meg. Amikor másodszor, akkor már igen. De ritkábban használta őket. Ez a délelőtt talán a negyedik vagy ötödik alkalom volt életében, amikor teniszütőt vett a kezébe, és Kissy hamarosan minden pénzt megadott volna Marty McFly légdeszkájáért, amivel ide-oda tudna siklani a pályán.
  Magától értetődő volt, hogy Vanessa a teniszben is őstehetség. Miért pont abban ne lenne? Ennek ellenére Kissynek erősen az volt az érzése, hogy a játszmájukat nem Vanessa nyerte meg, hanem ő vesztette el. A két fiú nagyjából egyforma színvonalat hozott kettejük között, Vanessa volt a legjobb, és ő a legrosszabb. Vanessa például sose rontott szervát. Azaz rontott, de nem csinált kettős hibát. Ami azt illeti, Martin se, és Nimby is csak kétszer. Kissy ötször csinált kettős hibát.
  Összesítést nem csináltak, mert nem mindenki játszott ugyanannyit, és nem is voltak egyenlőek az erőviszonyok. Nem mindenki játszott párosban, bár igyekeztek így felállni, mert csak négy pálya volt. A zsebeknek nem akadt megfelelő méretű társ, ők egyest játszottak. Blanche először a férjével játszott Jean-Fran és Jean ellen, aztán kiderült, hogy azok ketten túl gyengék, ők pedig túl jók, úgyhogy Georges átment Jean-Fran mellé.
  Szóval inkább csak ütögettek és egérhusit adtak le. Bíró se volt mindig, a négy pályához két bíró jutott, a két tulajdonos, Vincent és Simon, a másik két pályán a játékosok néha még a gémeket se számolták.
  Tizenegyig játszottak, akkor már túl magasan állt a nap, el kellett bújniuk, ha nem akartak sült egerek lenni. Úgyhogy hazamentek és megnézték a tribliket.
  Hatan voltak még mindig, egy kis szőrös kupac az anyjuk lábánál. Ébredeztek. Az egyik mocorogni kezdett, és rögtön nyivákolni is, amivel pillanatokon belül fölébresztette a testvéreit. Úgyhogy rácsatlakoztatták őket a tejcsapokra.
  – Jó étvágyat – mondta Vanessa, és megsimogatta Suzyt. – Szép gyerekek. Mindjárt hozunk valamit neked is.
  A konyhába menet Kissynek eszébe jutott valami. Végeredményben, ha jól meggondolja, Suzy tagja a csapatnak. Egérnek nem egér ugyan, de neki is nagy a füle és farkincája is van, és sokkal inkább közéjük tartozik, mint Macska. Ha ők összegyűlnek Vaucressonban a nappaliban, Suzyt biztosan ott találják valamelyikük lábánál, de Macska vagy kint van a kertben, vagy a ház más részeiben, vagy még legközelebb a polcon. Suzy velük volt, amikor autóval vándoroltak ide, Macskának viszont esze ágában se volt eljönni.
  És nem is oly rég még Suzy is gyerek volt. A csapat nem minden tagja gyerek, a maxik is felnőttek voltak már, amikor belekezdtek, Blanche-ék és Ange néni meg pláne. De ők többiek gyerekek voltak, ez nagyon fontos volt, hiszen a shindyk azokra mozdulnak. Suzy volt a leggyerekebb, ő annyira gyerek volt, hogy még nem is élt, amikor ők már eddegélték a sajtot és verték a shindyket. S most tessék: anya lett.
  A csapat egyik tagjának már saját gyerekei vannak. Az most másodlagos, hogy kutya.
  – Öregszünk… – bökte ki.
  Vanessa rápillantott.
  – Hát aztán – mondta. – Te beszélsz? A laboratóriumi egerek élettartam-világrekordere majdnem öt évet élt. A rokonok a vadonban csak egyet. Te meg most múltál tizenhat, és milyen jól tartod magad.
  Kissy kihúzta magát.
  – Puszta kézzel meghajlítok egy vastag szelet sajtot – jelentette ki.
  – No látod.

Anyáék és Yves bácsiék gépe pontosan érkezett. Az egerek ezúttal nem teljes számban érkeztek üdvözlésükre, mert kellett a hely a mikrobuszban, és Tomék is bármikor befuthattak. Reggel Antibes-ból telefonáltak, és nem mondták meg, mikor jönnek. Jennifer mindenesetre leshelyet foglalt el egy különítménnyel, amiből Kissyék nagy bosszúságára Jean kimaradt: valahol a partvidéken csavargott. Kissy sehogy sem értette, mi érdekes lehet a parton, ha Jennifer nincsen ott. Olyan alakja van, mint egy istennőnek. Illetve ezt évekkel ezelőtt mondta róla valami srác, azóta Jennifer kinövesztette a füleit, megtanult verekedni, kisportolt és ruganyos, most már olyan az alakja, mint egy istennőnek a négyzeten.
  Persze az is lehet, hogy éppen ez a baj. Egyik este meg is kérdezte Martint. A fiú már ágyban volt, ő pedig a hajkeféjével foglalatoskodott. Amióta hagyta jobban megnőni a haját, sokkal jobban tetszik magának.
  – Figyelj csak, egérke… baj az, ha egy lány sportos és erős?
  – Hogyhogy baj-e?
  – Hát a srácok ízlése szempontjából. Nem lehet, hogy akadnak, akik jobban szeretik az átlagos testalkatú lányokat?
  – De, biztosan. Mivel előbb-utóbb minden lány talál párt, nyilván minden fiúnak más az ideálja. Miért, cseréljelek le?
  – Szamár. Jenniferről és Jeanról beszélek.
  – Nincs is olyan, hogy „Jennifer és Jean”.
  – Hát ez az!
  – Értelek. Nos, azt nem tudom, hogy Jeannak milyen lány tetszik.
  – Nem tudnád kipuhatolni?
  – Egérke, Jennifer köztünk az egyetlen korunkbeli szingli. Túl átlátszó lenne.
  – Lehet, hogy igazad van.
  Kissy letette a hajkefét és szemügyre vette az eredményt. Helyes kisegér.
  – Én az ellenkezőjére gondoltam – szólalt meg Martin. – Azt kellene kideríteni, hogy Jennifernek milyen fiú tetszik.
  – Az ugyanolyan átlátszó lenne, nem?
  – Ha odamész és megkérdezed, igen. Én másképp csinálnám.
  Kissy összeráncolta a homlokát.
  – Jennifernek tapasztalatokra van szüksége, hogy tudja, milyen fiúk léteznek egyáltalán. Minket összeköt az egérségi kötelék, természetes, hogy segítek neki.
  Kissy körülnézett, valami alkalmas tárgyat keresett, amit hozzávághat, de a fiú zavartalanul folytatta.
  – Éjjel be is megyek hozzá és segítek tapaszta…
  Kissy fölkapott egy kispárnát.
  – Disznó!

Jennifer tehát még mindig nem jött össze Jeannal, és lehet, hogy a vakáció hátralevő részében nem is fog: a szüleivel foglalkozik. Nem sokkal azután érkeztek, hogy anyáékat elszállásolták Ange néni korábbi szobájában, Yves bácsiékat pedig a villa vendégszobájában. A szörnyeteget beállították a helyére, s feljöttek üdvözölni őket.
  Az ajándékot Chantal és Niala csomagolta ki, tálcákra tették és kihozták a kertbe. Inge saját készítésű sajtos sütije, cicafej formára vágva. Az egerek nevettek és boldogan ropogtatták a cicákat. Végre bosszút állhatnak a sok-sok üldöztetésért!
  Volt egy külön ajándék is Vanessának, egy új darab a gyűjteményébe. Kis plüss egérke, piros masnival a füle között, tehát lány. Vanessán éppen zsebes blúz volt, kicsit nézegette az egeret, aztán beültette a zsebébe, hogy onnan kandikáljon ki.
  – Köszönöm. Cin-cin.
  A szülők hamarosan elvonultak kicsomagolni és hozzálátni ahhoz, ami mindenkinek első foglalatossága, amikor a Côte d’Azurre ér: strandolni. Kissy a maga részéről a hátsó udvart választotta, mert Vanessa a teraszon üldögélt a szintijével és szebbnél szebb dallamokat varázsolt elő. Lent az udvaron minden hang tisztán hallatszott, de gondosan irányba is fordította nagy füleit, hogy semmit el ne mulasszon.
  Azon tűnődött, milyen kár, hogy nem lehet minden gyönyörűséget egyszerre. Itt hever az árnyékban, ahol nincs forróság, de finom meleg van, és olyan a levegő, mint… nem tudta, milyen, de ilyen csak itt tud lenni. Kis hűtőtáskában fekszik mellette a kedvenc narancsléje, és a dobozban süti is akad. Hallgatja Vanessa csodaszép zenéit, és ha éppen szundítani akar egyet, annak sincs akadálya. Ezek mind egyszerre vannak, egyik finomabb, mint a másik. De mennyi nagyszerű dolog van, amit nem tud ezekkel egyszerre csinálni. Például ha most itt lenne Martin…
  Ez a bolond kisegér nem is sejti, mi a jó. Este éppen összeakadtak, ő a saját házukba indult, Marie nénihez, a kislány meg haza, és megkérdezte tőle. Vanessa úgy nézett rá, mintha azt tudakolta volna, hogy ugrott-e már fejest az Eiffel-toronyból.
  – De hisz megmondtam, hogy nincs még itt az ideje.
  – Megmondtad, megmondtad… hol van az már?
  – Legutóbb, ha emlékeim nem csalnak, két hete.
  Ekkor észrevette, hogy nem hallja a zenét a teraszról. Hallgatózott egy pillanatig, aztán elkezdte körbeforgatni bal fülét, minthogy a jobb oldalán feküdt. Suzy is így csinálja, sőt Macska is, neki is jól jöhet. De a szinti csendben volt, hiába radarozott, nem hallotta.
  – No mi az?
  Vanessa hangja volt. Tehát elhívták valahová vagy kérdeztek tőle valamit, ezért nem játszik. Előzőleg Vladimir Cosma szólt a keze alól, a Jákob rabbi kalandjai, régi, jópofa kis bolondos film Louis de Funèsszel. Vanessa szépen játszott Vladimir Cosmát, párszor meghallgatta, és már tudta is. Bár volt olyan, ami nem ment könnyen, a Magas szőke férfi felemás cipőben egyik jelenetében van egy lassú szám, azt egy darabig folyton összekeverte. De aztán már…
  – Hé, egerek! – harsant odafentről Vanessa hangja. – Ide mindenki! A házibulit Sophie Marceau rendezte!

Kissy egy pillanat alatt felröppent az emeletre, nem is a lépcsőn, legalábbis utólag nem tudott visszaemlékezni, hogy használta volna. Alighanem csak csapott párat a füleivel, mint Dumbó, az elefánt.
  – Mi történt?!
  Pontosan egyszerre kérdezte Chantallal. Vanessa ellépett a számítógéptől, magával húzva Nimbyt is.
  – Gyertek ide és nézzétek meg ezt. Ne szólj semmit, egérke. Látni akarom, hogy fölfedezik-e és a saját fejükkel hogyan értelmezik.
  Mindenki fölfedezte és ugyanúgy értelmezte. Teljesen egyformán.
  Amíg ők odavoltak Nizzában a szülőkért, Jenniferék pedig az ő szüleiket várták, a zsebegerek felröptették a Szárnyacskát a villa kertjéből, tettek vele egy kört a hegyek fölött. Az ekkor készített képek egy része volt a monitoron. A város felső részének egy darabja, kacskaringós hegyi utcákkal, szebbnél szebb villákkal, kétszer. Nimby úgy tette ki a képeket, hogy az egymást részben átfedő felvételeket nem illesztette össze helyesen, levágva a kétszer lekattintott szakaszokat, hanem csak egymás mellé rakta őket. Egy jókora sáv kétszer volt meg, más szögből, a gép először közeledett hozzá, aztán távolodott tőle. Kissy ösztönösen ezt a részt kezdte figyelni, a különbségeket kereste – és jól tette.
  Egy villa is esett a dupla területre, illetve csak a kapu környéke. Kis embercsoport volt rajtuk, és egy autó, ami a kapu mögött állt. Az emberek a kocsi felé tartottak. Négyen, az árnyékokból ítélve férfiak. De volt egy kisebb alak is, akinek az egyik képen furcsán állt a lába, az árnyék alapján úgy tűnt, mintha nem járna, hanem vinnék. A másik képen közvetlenül az autó mellett voltak, és a kisebb alak mintha vízszintes lett volna.
  Nimby akkorára nagyította a képet, amekkorára csak lehetett.
  A kicsi alakot fekvő helyzetben tolták be az autó hátsó ülésére. Kiabált, tisztán látszott a nyitott szája, de két férfi hajolt fölé, és csak nyomták be a kocsiba. Az arca nem látszott jól, de Kissy így is felismerte.
  A külföldi kislány volt, a strandlabdával.

– Szia, Nicole vagyok. Add Lucas-t, légy szíves.
  – Szia, Nicole. Valami baj van?
  – Azt mondtam, add Lucas-t.
  Solange hangja kicsit bosszús volt.
  – Megbeszélése van, most nem…
  – Milyen ügyben?
  – Miért akarod…
  – Hogy van-e olyan fontos, mint az enyém.
  – A polgármesterrel tanácsko…
  – Az várhat, kapcsolj be hozzá.
  – Nem érted, hogy…
  – Solange, öt másodpercet kapsz.
  Pillanatnyi csend a vonalban, Solange alighanem megriadt a jéghideg, halk hangtól.
  – Ki az és mit akar? – mordult föl a rendőrfőnök ingerült hangja.
  – Nicole D’Aubisson. Lucas, baj van. Azonnal gyere a villába.
  – Te jó ég, mi történt?!
  – Majd te megmondod. Igyekezz, minden perc drága.
  – Én most a polgármesterrel…
  – Legjobb, ha fölhozod őt is. Mielőtt fölpattansz, kapcsolj át Philippe-hez, légyszi.
  – Ő most nincs szolgálat…
  – Akkor rendeld be. És mozgósíts mindenkit, szükség lesz rá. Öt perc múlva. Szia!
  Niala válaszra sem várva letette, és megint a monitorra nézett.
  – Nimby, szedjetek ki minden elképzelhető infót a képekből. Elke, a Szárnyacska álljon készen újabb felszállásra. Pi, állj ki a kocsival.
  Ezzel Niala lerobogott a lépcsőn, és percek múlva visszatért a gondterhelt rendőrfőnökkel és egy gondterhelt, bajuszos fiatalemberrel. Egy kurta mozdulattal intett a monitor felé, ahol ugyanazok a képek voltak, Nimby már elhozta az alapítványi netbookot és azon dolgozott.
  – Mi ez? – nézett oda a polgármester.
  – Döntsétek el magatok, Robert.
  – Bocsánat, Robert Renard vagyok – biccentett a fiatalember Angélique felé, majd körbetekintve jelezte, hogy a bemutatkozás mindenkinek szól. – Maguk pedig a híres-nevezetes bűnüldöző alapítvány. Mit látsz, Lucas? – lépett oda a társához, aki közben már az asztalra támaszkodva hajolt a monitor fölé.
  – Nicole?
  – Tessék, Lucas.
  – Ugye nem valami megrendezett… beugratós… értesz, ugye?
  – Lucas, azt nem tudjuk, hogy amit a kamera látott, az valóság vagy valami furcsa játék, de hogy a kamera ezt látta, arra mérget vehetsz. Ilyennel még április elsején sem ugratnánk be senkit.
  A rendőrfőnök már Niala első szavainál bólintott, elővette a telefonját és tárcsázott. Niala éppen befejezte, mire fölvették.
  – Touzeau. – Kissy elcsodálkozott: eddig nem is tűnt föl neki, hogy nem tudja a kapitány családnevét. – Gyermekrablásról kaptunk bejelentést. Nem tudunk semmit, csak két fényképünk van. Az alapítványi gyerekek csinálták, tudja… igen, maguknál. A… – Lucas visszasandított a képernyőre – a Volpone-villa. Mikor készültek a képek? – nézett Nialára.
  – Kevés percek tíz óra előtt – felelte Elke, hiszen ők csinálták.
  – Tíz óra tájban. Jó, várom, kösz!
  Lucas kinyomta a telefont és azonnal tárcsázott megint.
  – Touzeau. Nem jelentettek be eltűnt vagy elrabolt gyereket? Tíz óra után. Jó, hívjon, végeztem.
  Kinyomta a telefont, de nem tette el, a kezében tartotta, úgy mustrálta a képet a monitoron.
  – Mivel repültetek?
  – Ezzel – mutatott az összes egér a Szárnyacskára, ami most Vanessa ágyán hevert, karcsún és feketén, és csak a parancsra várt, hogy mikor repüljön ismét.
  – Mi a csoda ez?
  – Ez egy repülőgép – felelte a Jerry Alapítvány kórusban.
  – Hm. Jópofa.
  A polgármester belépett a teraszról, ahova az imént kiment telefonálni.
  – Hát nem tudom. Megtudtam, ki lakik a villában. Egy görög házaspár, Dimitriádisz úrék.
  – Tehát a kislány görög… – cincogott közbe Kissy, de gyorsan elhallgatott.
  – Nekik vannak gyerekeik, de azok már felnőttek és nem jöttek velük. Személyzetük is van, de azokkal se jött gyerek. Néhány napja egyébként átmentek Olaszországba, csak az intéző maradt a feleségével. Nincs gyerekük. Úgyhogy…
  A polgármester széttárta a karját.
  – Akkor ez mi? – kérdezte Vanessa, kurta mozdulattal a kép felé bökve.
  – Nem tudom, kis virágom.
  Kissy fölkapta a fejét. Még soha nem hallotta, hogy Vanessát halandó emberi lény kis virágomnak szólította volna. Vajon mi jár azért, ha valaki megver egy polgármestert?
  – Márpedig meg kell tudnunk – felelte Vanessa; úgy tűnt, a megszólítás egyáltalán nem zavarja. – Ki a gyerek? Hogy került oda? Kik rabolták el? Miért? Hol tartják fogva?
  – Igen, én is értem a szakmámat – mondta Lucas epésen. – De egy kérdést kihagytál.
  – Mert félbeszakítottál! – nyelvelt Vanessa. – Hol vannak a szülei? Miért nem fordultak a rendőrséghez? Netán őket is elrabolták? Vagy maguk akarnak megegyezni az emberrablókkal? Ez esetben hogy képesek életben maradni agy nélkül?!
  Nevettek. Lucas csak mosolygott, aztán fölkapta a telefonját.
  – Touzeau! – Pár pillanatig hallgatta a beszélőt. – Értem. Rendben. Köszönöm. – Kinyomta és kikeresett egy számot. – Lucas Touzeau vagyok, szervusz. Volna egy munka. Tíz perc múlva ott lehetek. Jó, lehet húsz is. Kösz. – Kinyomta, tárcsázott. – Touzeau. Van válasz az iménti kérdésemre? Jó, erre számítottam. Nem tudom. Csak egy fotónk van, most viszem Prévost-hoz. Köszönöm.
  Kinyomta a telefont és a képernyőre nézett. – Jól van, tengerimalacok, kérem a teljes képanyagot eredetiben.
  Vanessa odanyúlt, kivette a gépből a kártyát és Lucas felé nyújtotta, de a keze ökölbe volt szorítva.
  – Csak ha tiszteletben tartod egér mivoltunkat.
  – Legyen hát. Hozok nektek sajtot, jó?
  Később, amikor fölszeletelték a rendőrfőnöktől kapott sajtot, Kissy arra gondolt: akkor már inkább megveszi a boltban, neki ilyen áron nem kell ajándék sajt.
  Vanessa kinyitotta az öklét és átadta a kártyát.
  – Kösz. Remélem, Prévost most is remekel.
  – Bízhatsz benne – felelte Vanessa. – Ő még szebben ki fogja nagyítani az arcot az üvegben, mint mi.
  – Milyen üvegben?
  Vanessa elvigyorodott, kivette a netbookot Nimby kezéből és megmutatta. Az autó volt rajta, illetve csak egy részlete hatalmasra nagyítva, s az ablaküvegben látszott az egyik emberrabló arca, ha homályosan is.
  – Nem rossz – ismerte el a kapitány, s a polgármester is bólogatott. Vanessa visszaadta a gépet, Nimby pedig folytatta a munkáját.
  – Nem küldesz oda egy-két embert? – kérdezte Robert.
  – Rossz ötlet volna – felelte Lucas. – A gyereket onnan vitték el, tehát máshol van… és nem szeretném feladni az előnyünket. Ők nem tudják, hogy láttuk őket. Egyelőre maradjon ez így.
  – Majd mi – vágta rá Vanessa.
  – Mit?… Szó se lehet róla, hogy odamenjetek.
  – Már hogyne mennénk!
  – Vanessa – avatkozott be a polgármester –, figyelj ide, pici szívem. Ha ti most odamentek és durrogtatni kezdtek…
  – Hülye vagy, Robert. Eszem ágában sincs durrogtatni. Narancstortát akarok sütni.
  A polgármester meglepve nézett a kislányra. Sejteni lehetett, mit gondol az elmeállapotáról. Kissy abból sejtette, hogy ő is ugyanazt gondolta. De persze egy Jerry nem adja ki a társát kívülállóknak.
  – Ott a villában?
  – Nyavalyát. Itthon a panzióban.
  – Hát akkor?
  Vanessa hirtelen a kedvesére villantotta a tekintetét.
  – Nimby, ha kiderül, hogy minden pasi ilyen fafejű, az válóok.
  – Légy nyugodt – felelte a fiú, föl se nézve.
  – Vanessa!…
  A mikroegér ránevetett a polgármesterre.
  – Robert, te nagy szamár. Minek ülsz a székedben, ha nem tudod, mi zajlik a városban?
  – Egyrészt az már Villefranche, másrészt tudom, hogy mi zajlik. Csak a te szép kis fejedbe nem látok bele.
  – Egyrészt tökmindegy, hol van a városhatár, mert az emberek számítanak – replikázott a mikró –, másrészt ha tudnád, hogy a Volpone-villa intézője a saját tulajdon másodunokaöcséd és a felesége, és ha tudnád, hogy Cathérine kitűnő narancstortát tud sütni, akkor nem állnál itt mint százhetvenöt centi kék öltönyös bambaság!

Kissy gyors léptekkel haladt az utcán Vanessa mellett, és napszemüvege mögül ide-oda cikázó pillantásokkal figyelte a környéket. A kis hegyi utca csendes volt, nem járt arra senki. Kissy persze reflexszerűen ellenőrizte azt is, nem napozik-e cica valamelyik kőfal tetején, és nem látja-e a magasban köröző egerészölyv árnyékát – de elsősorban a fegyvereseket figyelte. Fekete öltönyös, jól fésült urak éppúgy lehettek köztük, mint szakadt rapperek, a dzsekijük alatt géppisztollyal. És bárhonnan előbukkanhattak.
  De egyelőre nem jöttek, akadálytalanul haladhattak a villa kapujáig. Vanessa cincogott egyet és becsöngetett.
  – Ki az? – kérdezte egy női hang.
  – Vanessa D’Aubisson és a barátnője – felelte a kislány.
  – Az úrék nincsenek itthon.
  – Nem baj, hozzád jöttünk, Cathérine.
  A polgármester áldását adta tervükre, de kérte, hogy ne verjenek meg senkit. Vanessa azt felelte, semmilyen irányban sem kívánja elkötelezni magát. A polgármester leszamarazta, összeborzolta a haját és elment. Vanessa megigazította fürtjeit, cincogott a többieknek, és ők is elindultak.
  Kissy pontosan tudta, hogy soha nem lenne képes felidézni annak a narancstortának a receptjét. Pedig a beszélgetés minden szavát hallotta, az elejét még egyszerre kétfelől, aztán Vanessa szemvillanásának engedelmeskedve megkérdezte, hol találja a mosdót, és onnantól csak a fülében zümmögött a hangjuk. Cathérine barátságos, kövérkés, középkorú asszony volt, ekkor éppen egyedül a házban. Itt a kis házban csak ketten laktak a férjével, a nagy házban ezekben a napokban egy lélek se volt.
  A kis ház akkora volt, mint a D’Aubisson-villa, de abban csak személyzet lakott. A nagy ház valóságos palota. Niala villámgyorsan rajzolt egy vázlatot, és a zár kombinációját is megmondta. Kissynek mindazonáltal a torkában dobogott a szíve, amíg átsurrant a két épület között, közben gumikesztyűt húzva. Megkereste az egyik bejáratot és beütötte a kódot. Hatvankettő, nyolcvanöt, tizenegy, huszonhárom. FB HE AA BC.
  Óvatosan kinyitotta az ajtót és becsusszant a résen. Macska nincs, ezt a lányok biztosan állították. Viszont egypár gengszter maradhatott. Az is lehet, hogy mégiscsak itt tartják fogva a gyereket. Mert mi van, ha nem betuszkolták a kocsiba, hanem éppen kirángatták belőle?
  Kis folyosón állt. Életnek semmi jele. De ez a hátsó traktus, kiszolgáló helyiségekkel, itt nincs is mit keresnie. Jobbra elöl kell lennie a konyhának. Nesztelen léptekkel surrant végig a folyosón, és hangtalanul nyitott be a konyhába. Odabent semmi és senki. Halkabbra vette Vanessáék beszélgetését a fülében, hogy el ne nyomjon semmilyen zörejt, és átment a konyhán. Résnyire nyitotta az ajtót és kikémlelt a hallba. Óriási volt. Minden zugot alaposan szemügyre vett, anélkül hogy a helyéről elmozdult volna, aztán kilépett, becsukta az ajtót és átszaladt a túloldalra. Hálószobák… két kicsi és arrébb egy nagy. Benézett az elsőbe, de rögtön be is csukta az ajtót. Tökéletes rend volt és makulátlan tisztaság, ezt régóta nem használták. A másikkal ugyanez volt a helyzet.
  Következett a gazdáék hálószobája. Ezt láthatóan használták nemrégiben, a takarítás itt is gondos volt, de a takarítónő vigyázott, hogy ne rakja el azokat a tárgyakat, amiket a bérlők hazajövet keresni fognak. Kissy alaposan végignézett mindent, de semmi gyanúsat nem talált. A hálószoba mögött egy kis közlekedőhelyiség volt, onnan nyílt egy dolgozószoba, egy fürdőszoba, egy öltözőszoba… várjunk csak!
  Kissy becsukta az öltözőszoba ajtaját, ott úgysincs semmi érdekes, és visszalépett a fürdőbe. Pipereasztalka… fésű… hajkefe! A fésű tiszta volt, de a hajkefén maradtak hajszálak. Világos, vékony szálak. Kissy zacskót vett elő, kiszedte a hajszálakat és beletette, bár sejtette, hogy ez a görög hölgy haja. Kétségkívül ők laknak most ebben a szobában.
  Átvágott a hálószobán, majd a hallon, most sem mulasztva el az óvatos körülkémlelést. Ha végez a nyomozással, visszajönnek csapatostul, és kilopnak minden sajtot a hűtőszekrényből.
  A szemközti oldalon csak egy hálószoba volt, és az érintetlen. Átment az épület másik végébe, ott van az ötödik hálószoba. A teraszon át rövidebb. Kinyitotta az ajtót, és rémülten meredt a teraszon ülő alakra. A szíve vadul kalapált. Szerencsére háttal ül neki, de ha megfordul…
  Megfordult. Azonnal meglátta Kissyt. Néhány pillanatig farkasszemet néztek.
  – Szia – mondta Kissy rekedten, aztán krákogott egyet –, szia, cicus. Nem baj, ha átmegyek itt?
  A vörös bundás macska nem szólt semmit, de Kissy érezte a hátán a célkeresztet, ahogy benyitott az ötödik hálószobába. Hol marad a Jerryre jellemző profi szervezettség, az akció pontos, hibátlan előkészítése? Niala határozottan állította, hogy a ház macskamentes!
  Az ötödik hálószobát használták. Ez biztos. És a takarítás nem volt tökéletes. Az asztalon elmosatlan poharak, egy bontott palack ásványvíz. Az ágyon egy póló, gyűrött és nedves, valaki csak ledobta oda. Lássuk csak. Alighanem azért nincsen kitakarítva, mert csak adott időközönként takarítanak, és még nem jöttek azóta, hogy a szoba lakója távozott.
  Mitévő legyen? Ha ellopja a pólót, azt vagy észreveszik, vagy nem, de úgyse veszik észre és úgyse jönnek rá, hogy ő volt. De hogyan csempéssze ki?
  Majd kitalálja. Kivette a zacskóköteget, elővett két nagyméretű zacskót, szerencsére ilyet is hozott. Óvatosan összehajtotta a pólót, betette az egyik zacskóba, rácsukta a simítózárat, aztán az asztalhoz lépett és a másik zacskóba tette az egyik poharat, az alján lötyögő folyadékkal együtt. Az ágyhoz vitte és belegöngyölte a pólóba.
  Egy pillanat. Itt ketten ittak ásványvizet, a pohár tartalmából ítélve valami alkoholt is. Miért fognák meg egymás poharait? Elcsomagolta a másik poharat is, megpróbálta közéjük hajtani a pólót, hogy ne ütődjenek össze. Bár ha eltörnek, az se nagy baj.
  Kipillantott az ablakon. A vörös cicát nem látta. Lehet, hogy értesíti a többieket? Mindegy, ezt a kockázatot vállalni kell. Körbesurrant a szobában, nyomokat keresve. Aztán diadalmasan nézte a megtalált bűnjelet.
  Az ágy mellett egy levágott kéz feküdt a padlón.

– Azt mondtad, hogy nem lesz macska! – voltak Kissy első szavai, amikor a kapu becsukódott mögöttük.
  Vanessa nevetett. – És volt?
  – De mekkora!
  – Biztos valamelyik szomszéd cicus átugrott körülnézni. Mesélj, mit láttál. Mi van a csomagban?
  Kissy óvatosan letette zacskóit a járdára, és fújt egyet. Utólag visszagondolva hajmeresz…
  Vanessa megfogta a vállát. – Most nem fogsz lelkifurdalásba esni, egérke. Azt mondd meg, mit láttál.
  Kissy a zacskókra pillantott. Egyszerű volt kihozni őket, csak kockázatos. Letette őket a személyzeti ház falánál, és jelezte Vanessának, hogy ott vannak. Aztán Vanessa úgy búcsúzott el a nőtől, hogy az ne érezze szükségesnek kikísérni őket. Fölkapta a holmit és szaladtak.
  A kislány végighallgatta, hogy mit talált, s már nyúlt is a telefonjáért. Két perc múlva ott volt egy járőrkocsi.
  – No mi van, kis rendőrök – szállt ki egy Kissynek ismeretlen fiatalember –, csak nem sajttolvajokat lepleztetek le?
  Vanessa sóhajtott. – Hát úgy nagyjából. Nyisd ki a hátsó ajtót, Étienne, hadd rakjuk be a szajrét.
  – Szajrééét? Mi van, rendőri segítséggel jártok betörni?
  – Ezt most eltaláltad.
  Vanessa berakta a poharakat és a többit a csomagtartóba. Közben kiszállt a másik rendőr is. Őt Kissy is ismerte, csak a nevére nem emlékezett.
  – Sziasztok. Mit műveltek már megint?
  – Betörni járunk rendőri segítséggel – vágta rá Kissy vakmerően –, ahogy a társa mondta.
  Vanessa lecsapta a csomagtartót.
  – Mire vártok?! Ugrás befelé, és irány a labiba, tűz, Étienne! Ki kell elemezni a folyadékokat, a levágott kezet, mindent!

Persze hogy ezek után Étienne a kapitányságra akarta vinni őket, hogy jól megmossák a fejüket. De ahogy befordult a rossz irányba, Vanessa előkapta a telefonját, pedig két perc múlva ott lettek volna.
  – Szia, Vanessa vagyok. Figyelj, szólj rá Étienne-re, hozzád akar vinni min…
  – Chamard! – dörrent a hang a telefonból. – Itt Touzeau rendőrfőnök. Vigye őket Nizzába, a bűnügyi laborba. A végrehajtásról jelentést kérek!
  – Értettem – sziszegte Étienne Chamard, miközben őrült fékezéssel bekanyarodott egy keresztutcába, hogy megfordítsa a kocsit.
  – Végeztem! – bömbölte a telefon.
  – Sajnálom – mondta Vanessa pár perccel később, hangjában a sajnálat legkisebb jele nélkül. – De a vizsgálatokat mindenképpen meg kell csinálni, éspedig gyorsan.
  – Szóval ezek frankón bűnjelek? – kérdezte Étienne.
  – Talán. Majd kiderül.
  – Milyen ügyről van szó? – kérdezte a másik rendőr.
  – Nem kaptatok eligazítást? Emberrablási ügyben nyomozunk.
  – Kit raboltak el?
  – Egy kislányt. Turista, nem tudunk róla semmit.

A bűnügyi labor nem volt bizalomgerjesztő hely, legalábbis Kissyt nem töltötte el örömmel, hogy itt lehet. Nagy, barátságtalan hodály, rosszul megvilágított, barátságtalan folyosó, egy zsúfolt kis iroda és abban egy mogorva pasas.
  – DNS és ujjlenyomat – adta át Étienne a zsákmányt. – Touzeau kapitánynak Beaulieu-ből, extra sürgős.
  – No persze – morogta a pasas. – Mindig extra sürgős.
  – Ez most különösen – felelte Vanessa. – Egy elrabolt gyereket keresünk.
  A pasast ez nem érdekelte. Kitöltött egy űrlapot, fölcímkézte a zacskókat és odamorgott egy viszlátot. Ők is visszacincogtak valamit, de alig várták, hogy kívül legyenek a kapun.
  – És most? – kérdezte Étienne.
  – Lucas-hoz – felelte Vanessa.
  – Nem azért, de jobb dolgunk is van, mint titeket fuvarozgatni. – Vanessa előkapta a telefonját. – Ahogy kívánod – mondta a rendőr megadóan. Beszálltak.
  Percek alatt Beaulieu-ben voltak megint, a kapitányság egyik eldugott szobácskájában. Az összes egér, Solange, egy fiatal tiszt és egy másik fiatalember tarka ingben és bő sortban.
  – Gyertek – mondta Niala. – Ez itt Marcel Hublau főhadnagy, ő pedig Cesare Castelli felügyelő. Mindketten Nizzából. Ők a társaink, a húgom, Vanessa, és Françoise Chaton, röviden Kissy. Ők törtek be a villába.
  Kezet fogtak.
  – Oké – mondta Castelli, helyet foglalva az asztal szélén –, szóval én vettem át az ügyet, persze Touzeau kollégával is fogunk még egyeztetni. Üljetek le és meséljetek el mindent.
  – A narancstorta receptjét inkább megtartanám magamnak – felelte Vanessa.
  – Legyen hát. Mit láttatok odabent?
  Kissy elmondott mindent. A felügyelő csak a végén hökkent meg.
  – Egy levágott kéz?
  – Igazából egy egész kar. Nimby! – Kissy a zsebébe nyúlt, kivette a fényképezőgépet és elegáns ívben odadobta a fiúnak, aki már intézkedett is. – Ekkora volt – mutatta. – Az áldozat vércsoportját nem tudom, de fehér bőrű csecsemő, testhossza húsz és negyven centi között, puha műanyagból.
  – A frászt hozod az emberre – fakadt ki Castelli.
  Kissy elnézően mosolygott. A srácnak meg kell tanulnia együtt dolgozni a Jerryvel.
  – Ha játékbaba volt, minek vitted a laborba? – kérdezte a főhadnagy.
  Kissy rápillantott.
  – Mert ujjlenyomatok lehetnek rajta.
  – Jó, és? Valaki babázott abban a szobában. Akkor mi van?
  – Balhé – vágta rá Vanessa. – Mert ki volt az a valaki? Se Dimitriádiszéknek, se a személyzet eddig ismert részének nincsen alkalmas korú gyereke. Dimitriádiszék nem hívtak vendéget az utóbbi időben. Tulajdonképpen rejtély, hogy ki lakott abban a szobában. Egyetlen gyerekről tudunk: akit lefotóztunk. Ő pedig éppen az a korosztály, aki még babázik.
  Kissy követte a felügyelő tekintetét Vanessa mellére, ahol a blúz zsebéből zavartalanul nézelődött a Toméktól kapott piros masnis plüssegérke, és pontosan tudta, hogy ha a felügyelő egyetlen rossz szót szól, akkor Blanche hónapokig dolgozhat, mire helyükre teszi a fogait. De Castelli nem szólt semmit. Hublau leült mellé az asztal szélére, úgy mondta töprengve:
  – Ha rajta van a gyerek ujjlenyomata, annak csak akkor vesszük hasznát, ha előkerül és tudni akarjuk, hogy ő járt-e ott. Hiszen a nyilvántartásban nincs benne. Viszont a bizonyítási eljárásban nem használhatjuk.
  – Egyelőre nincs is szó bizonyítási eljárásról – mondta Niala.
  – Mindig szó van bizonyítási eljárásról – felelte Castelli. – De most valóban az az első, hogy kiderítsük, hol a gyerek. Marcel, légy szíves, szólj oda, bármilyen előzetes adatot azonnal közöljenek, és dolgozzanak borzasztó gyorsan. Ez a labinak és a bűnyinek is szól. – Beszéd közben ő is előkapta a telefonját és hívott valakit.
  – A bűnügyi nyilvántartó már dolgozik – magyarázta Niala. – Egyelőre csak azokkal az arcképekkel, amiket Nimby kitermelt a fotókból, de Prévost gőzerővel dolgozik, hogy még jobb képeket csináljon belőlük.
  – Ismered?
  – Persze. Képfeldolgozásra szakosodott, remek szakember. Nem olcsó, de megéri.
  – Eszerint a rendőrség hisz nekünk – bólintott Kissy.
  – Én még saját magamnak se hiszek – fordult oda Castelli, fülén a telefonnal. – Csak be kell bizonyítanom a fölötteseimnek, hogy van értelme utalniuk a fizetésemet… Jó napot, itt Castelli felügyelő.

Aztán egy darabig nem történt semmi. Castelli és Hublau elment a dolgára, az egereket pedig megkérték, hogy maradjanak elérhetőek, mert számítanak rájuk. Úgyhogy kisétáltak a kapitányság udvarára, volt ott néhány pad, azokra telepedtek le.
  – Nem mutattuk meg a helyszíni fotókat – jutott Kissy eszébe.
  – Mi akartuk, Castelli robogott el – mondta Vanessa.
  – Majd megnézi – vélte Chantal. – Egérke, átnézted már őket?
  Ez Nimbynek szólt, aki persze hogy átnézte már a képeket.
  – Nem tudnám megmondani – kezdte –, de valami zavar abban a szobában. Mintha valami nem lenne rendjén.
  Kérdőn néztek rá, de ő csak megvonta a vállát.
  – Nem tudom. Nézzétek meg ti is.
  Kitette a netbookot a kis asztalra, az egerek egy oldalra gyűltek és végignézték a képeket. Többször is. Először csak mintegy fél percig néztek egy-egy képet, hogy megismerkedjenek a helyszínnel, Kissy pedig elmagyarázta, hogy a szoba különböző részei egymáshoz képest hol vannak. Aztán a második ismétlésnél már alaposabban megnézték mindet, sok részletet ki is nagyíttattak. De nem találtak semmi megdöbbentőt, semmit, amin akár csak el kellett volna gondolkodni.
  – Gyerekek – szólalt meg egyszer csak Pi –, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én megéheztem ebben a nyomozásban. Arra gondoltam, átugranék ide a pizzériába, esetleg egypár egeret is… hát téged meg mi lelt?
  Ez Kissynek szólt, aki úgy bámult a férfira, mintha az most nőtt volna ki a földből. Azt persze nem látta, hogyan bámul Pire, de pontosan ezt érezte.
  – A pizzéria – szólalt meg.
  – Aha, a pizzéria. Mi van vele?
  Kissy fölpattant.
  – Vanessa, emlékszel?! Találkoztunk a kislánnyal a pizzériában!
  – Persze. Mindenféle nyelven próbáltál beszélgetni vele, de…
  – Ez nem érdekes. Készült akkor fénykép?
  Az egerek egymásra néztek. Mindenki nézett valakire. Aztán mindenki Elkére nézett, mert a zsebegér lassan bólogatott.
  – Szerintem igen. Folyton csináljuk fényképeket. Én csináltam pizzériák benne sokszor, fényképzettem pizzákat… de hogy pont akkor Kissyt-e is… meg a kislányot… azt nem tudom.
  Nimby azonnal belépett a netre és módszeresen keresgélni kezdett az utóbbi napok fotói között. Szokásuk volt ugyan, hogy a képeket rengetegféle címkével látták el, amik szerint a Jerry-felület keresni tudott köztük, de hát nem azonnal csinálták meg a címkézést, a nyári képek nagy részét majd csak az ősszel válogatják szét. A telefonjaik sajnos nem tesznek a képekre GPS-koordinátákat, pedig azzal nagyon gyors lenne, így maradt az időpont és hogy melyik készülékkel fotóztak.
  Így is meglett. Négy óra tizenhat perckor a kezükben volt egy fotó, amin Strandlabda egész alakja jól látható volt, majdnem szemből, amint érdeklődve néz föl a különféle nyelvekkel próbálkozó Kissyre. Négy óra tizenhat perc egy másodperckor Kissy egy óriási cuppanósat nyomott Elke homlokára, és berohant az épületbe.
  – Hol van Lucas?! – toppant Solange elé, aki most már ellenvetés nélkül megmutatta a megfelelő ajtót. Kissy az utolsó pillanatban fékezett le, hogy legalább kopogjon.
  – Szabad!
  Kissy föltépte az ajtót és egyenesen nekirohant egy rendőrnek.
  – Bocs! – Kikerülte és megállt a kapitány előtt. – Van fotónk a kislányról!
  – Amin jól látszik az arca?
  – A hajszálait is megszámolhatod.
  – Muti meg.
  Kissy előkapta a telefonját, de megállt a mozdulatban. Fák tövében, éléskamrákban bujkáló őseitől örökölt tájékozódási ösztönével a nyitott ablakhoz ugrott és kirikoltott:
  – Nimby!
  – Cin-cin! – jött a válasz teli torokból, s mind fölnéztek.
  – Kérjük a képet!
  – Lucas nézze meg a postaládáját! – harsogta Vanessa.
  A kapitány megnézte.
  – Biztosan ő az?
  – Kilencvenkilenc százalék.
  A kapitány fölkapta a házitelefont.
  – Lejeune százados hozzám! – S letette.
  Fél percen belül ott volt Philippe, aznap még nem is látták, pedig Niala már a kezdet kezdetén parancsba adta a rendőrfőnöknek, hogy hívja be. Civilben volt, nyári viseletben, s minden katonás póz nélkül mondta: – Jelentkezem.
  – Van egy fotónk az elrabolt kislányról – intett Lucas a képernyő felé. – Tudni akarom, kicsoda, hol lakik, mit tudnak róla, kivel van, azokról mit tudnak. Tíz perccel ezelőttre. Átküldöm emailben.
  – Fölösleges, már ő is megkapta – szólalt meg egy hang a háta mögött. Vanessa ült az ablakpárkányon.
  A kapitány hátra se fordult.
  – Akkor nem küldöm. Ez minden, végeztem.
  A százados bólintott és már ment is. A főnök is felállt.
  – Szép munka volt, lányok. Itt már nincsen dolgom, az irodámban leszek, ha van valami.
  – Tíz perc múlva lesz – cincogta Vanessa. – Pizza. Kérsz?
  – Kösz, nem, nincs időm enni. Colli, várjon csak!
  A vége már a folyosóról szólt. Kissy nem indult utána, rövidebb volt az ablakon át. Lehuppant Vanessa mellé az udvarra, s már szaladtak is, de ekkor megszólalt egy hang.
  – Te szent Isten… hát ezek megszöknek! Hé, hallja, maga csak itt áll, hát megszöknek a foglyok!
  Egy vénséges vén nénike volt, az udvar közepén állt és az őrnek mutatta sápítozva a két egeret. Tiszta provanszál nyelven beszélt, egy szó se volt benne franciául.
  Vanessa elnevette magát és odament hozzá.
  – Jó napot, Verany anyó, én vagyok, nem ismer meg?

A pizza utolsó falatjait rágcsálták, amikor valahonnan az emeletről megszólalt Lejeune hangja:
  – Hé, kis patkányok!
  Kissy összerezzent. Alighanem ősi örökség, rosszul reagálnak a fejük fölött megszólaló váratlan zajokra.
  – Egerek – kurjantott föl Vanessa az emeleti ablakból kinéző századosnak. – Mi van?
  – Gyertek föl.
  Hát fölmentek. Philippe megvárta, amíg mind besorjáznak az irodába. Az íróasztala szélén ült – úgy látszik, ezek a rendőrök mind az asztal szélén ülnek –, úgy mondta:
  – A védencetek neve Kerstin Lindström. Finnországból jött, hat és fél éves. Antoine Bourridonnál lakik az apjával és annak barátnőjével. Nem sokat tudunk róluk. Azt se, hogy most hol vannak, Antoine-ék egész nap nem látták őket, sőt tegnap sem.
  – A szobájukban van valami érdekes? – kérdezte Vanessa.
  – Ez jó kérdés, de válasz csak akkor lesz rá, ha megkapjuk a házkutatási parancsot. A főnökség most mérlegel.
  – A villába is kértetek?
  – Igen, oda is. Majd a fejesek eldöntik, megkockáztathatjuk-e.
  – Mi a kockázat? – kérdezte Kissy.
  – Hogy neszét veszik a dolognak és rájönnek, hogy nyomozunk.
  – Ennek mekkora az esélye?
  – Ötven százalék. Vagy így lesz, vagy nem.

Negyedórával később a labor eredményt közölt. Az egyik poháron és a levágott kézen is rajta van egy büntetett előéletű francia állampolgár ujjlenyomata. Christophe Verdier, elítélve betörésért, rablásért, zsarolásért. Sem a poháron, sem a kézen nem találtak más nyomot. A másik poharat még vizsgálják.
  – Furcsa, hogy a baba kezén csak egy felnőtt ujjlenyomata van – mondta Philippe.
  – Talán el akarta venni a babát a gyerektől – vélte Castelli. – A kar kiszakadt, eldobta, a gyerek ujjnyoma pedig letörlődött huzakodás közben. A kérdés most az: mi az összefüggés Verdier, Lindströmék és a Volpone-villa között?
  – Nem tudjuk – mondta Pi.
  – Ez nem nyomozóhoz illő válasz. A munkánk arról szól, hogy kiderítsünk dolgokat, amiket nem tudunk. Két embert már ráállítottam Verdier-re. Itt Beaulieu-ben a Lindström-szálat kell követnünk… Castelli! – kapta föl a megzizzenő telefont. – Igen?! Nagyszerű. Azonnal indulunk, köszönöm. – Már föl is pattant, úgy hívott egy számot. – Castelli. Megvan a házkutatási parancs. Magáé a panzió, enyém a villa. Igen, kihallgatjuk őket. Rendben, vége. – Kinyomta, tárcsázott. – Castelli. Megvan a házkutatási parancs. Szükségem lesz az embereire. Rendben, köszönöm.
  Az ajtóból visszanézett az egerekre. – Hamarosan lesz még néhány mozaikkockánk.
  – Mi is mehetünk? – kérdezte Françoise mohón.
  – Szó se lehet róla. De maradjatok elérhetőek.
  A felügyelő elviharzott, ők pedig ültek a kis irodában és vártak.
  – Szívesen megnéztem volna egy házkutatást – mondta Françoise.
  – Én is – felelte Elke.
  Vanessa Kissyre pillantott, aki érezte, ahogy a kék szemek átható tekintete felnyitja a fejét és elolvassa a gondolatait.
  – Nem olyan vidám dolog az. Az ember betörőnek érzi magát tőle. Én csak Kissynek falaztam, mégis úgy éreztem magam, mint egy tolvaj.
  – Azt hittem – mondta Elke –, Jerry bármiet vállalja, hogy megmentje veszélybe sodrott gyereket.
  – Úgy is van – felelte Vanessa. – Ha nem ütöm meg a fejemet, Hendriksen ma örülhet, ha mankóval járni tud. Pedig akkor már nem is voltál veszélyben.
  Elke rámosolygott. Vanessa visszamosolygott. Kissy elnézte őket, és arra a nyaralásra gondolt, három évvel ezelőtt.
  – Hahó, kicsim! – szólalt meg hirtelen Blanche hangja. – Hahó, kicsim!…
  – Egerészet – kapta föl Vanessa. – A rendőrségen, hol máshol?… Hát persze. Te jó ég, te még nem is tudsz semmit. Elraboltak egy gyereket. Könnyen meglehet. Hatéves kislány. A zsebikék lefotózták a rablást a Szárnyacskával, és most az egész rendőrség a mi segítségünkből él. Nem, de jól hangzik! Jó, gyere csak. Most éppen a földszint hatos irodában.
  Kinyomta, eltette.
  – Azt mondta, tudta, hogy egyszer ez lesz. Mármint hogy a rendőrségen fogunk kikötni.
  Az egerek sötéten bólintottak, mint igazi rovott múltú gazok.
  – Azt kérdezte, shindyk voltak-e. Mondtam, lehet. Azért most már csakugyan nem lenne rossz tudni, miért rabolták el.
  – Ha lehet választani – mondta Martin –, én azt szeretném tudni, hol van.
  De egyelőre távol voltak attól, hogy ezt megtudják.
  A házkutatások semmivel se csökkentették a kérdőjelek számát. Cathérine-t kihallgatták, azt állította, hogy a szobának hónapok óta nem volt lakója, valahányszor vendéget fogadtak, azt a hallból nyíló szobák valamelyikében helyezték el. Értetlenül állt a szobában látható nyomok előtt. Ezen a részen egy hete takarítottak, akkor még makulátlan volt minden.
  A szobában a rendőrök se találtak több érdemleges nyomot, mint Kissy. Lindströmék panzióbeli szobájában nem volt semmi használható. Hublau tudni szerette volna Lindströmék mobilszámát, de a panzió nyilvántartásában nem volt meg. Úgyhogy felhívták a finn rendőrséget, hogy derítsék ki ők. Meg is tették, de a pasas száma is ki volt kapcsolva, a barátnő száma is. Hublau rögtön fölhívott valamilyen központot Nizzában, hogy derítsék ki, mikor és hol használták a telefonokat utoljára. Utánanéznek.
  Közben jelentkezett Prévost az átdolgozott képekkel. Remek munkát végzett. Az ablaküvegben tükröződő arcképből csinált egy jó minőségű rendőrségi fantomképet félprofilból, kicsit felülről, de még a pasas szája is látszott, hiszen az ablak ferde, így sokkal jobb rálátást ad, mint a Szárnyacska objektívje rendes körülmények között. Prévost a kislány arcképét is feljavította, és kétséget kizáróan Kerstin Lindström volt az. Az is egyértelmű lett, hogy kiabál és sír. A kezében egy világoskék ruhás játékbabát tartott, de azt nem lehetett kivenni, megvan-e mindkét karja. Az egyik férfi pisztolyt tartott a kezében, ezt Prévost részben a kéztartásából, részben az árnyékból mutatta ki. És azt üzente, hogy gratulál, mert ha a kamera csak ötven méterrel följebb emelkedik, akkor ezekből a részletekből nem marad semmi.
  A kocsiról a szakember egyelőre csak annyit mondott, hogy az összes képet megvizsgálja, mert máshol is szerepelnie kell.
  Este hatkor az egerek a kapitányság előcsarnokában ténferegtek és várták, mikor jön végre valami adat. És igyekeztek nem gondolni arra, hogy az a szegény kisgyerek már nyolc órája sínylődik fogságban.

Este hétkor már csak ültek a padokon és nem reméltek semmit. Igaz, megjöttek az eredmények a laborból, de nem volt köztük semmi használható. A hajkefén talált hajszálak a görög hölgytől származnak, felhívták, kértek tőle mintát, madame Dimitriádisz berohant az olasz rendőrségre, egy egész tincset vágott ki a hajából, aztán fölhívta Lucas-t, kijelentette, hogy mérhetetlenül fel van háborodva, amiért a bérelt házát gyerekrablásra használták, nem is hajlandó többet visszatérni oda. A férjével együtt részletes vallomást tettek az olasz rendőrségen a semmiről, aztán repülőre ültek, Beaulieu-ben akarták megtenni a feljelentést birtokháborításért.
  Ennél sokkal fontosabb volt, hogy Kerstin járt abban a szobában. A panzióban vett ujjlenyomatok egyikét ott is megtalálták, és azokat apró ujj hagyta. A fürdőszoba kilincsén, az ágy lábán, az asztal lábán.
  A vizsgálat szerint az ágyat senki sem használta szexre. Kerstint tehát ebből a szempontból nem bántották, legalábbis ott nem. De kilenc óra telt el azóta, hogy elvitték onnan.
  Hét órakor Castelli országos keresést indíttatott Sven és Kerstin Lindström, valamint Annika Talonen után, ezzel kiterjesztve a korábbi megyei szintűt. Christophe Verdier és Jean Duroc körözése eddig is országos volt.
  Duroc volt a Volpone-villa kertésze, akit a házkutatás alkalmával ki akartak hallgatni, de nem volt otthon – nem a villában lakott, hanem egy nizzai lakásban –, és nem érkezett meg a másik munkahelyére sem, ahol aznap késő délutánra várták, egy másik hegyi villába. Castelli gyanúja szerint Duroc engedte be Verdier-t és társait, az intézőék tudta nélkül. Volt erre alkalmas bejárat és időpont is. Az emberrablás időpontjára mindegyik alkalmazottnak volt alibije, kivéve Durocot és Cathérine férjét, Jacques-ot, aki éppen a kocsijában ült és hazafelé tartott Antibes-ból. De Jacques megvolt, nem kellett körözni.
  Tizenkilenc óra tizenhárom perc húsz másodperckor Kissy az órájára nézett és kivételesen nem azon töprengett, mit lehetne tenni a gyerek megtalálásáért – meg a két felnőttért is, persze –, hanem azon, hogy megint meg kellene támadni azt a pizzériát. Kezd megéhezni ebben a semmittevésben. Tizenkilenc óra tizenhárom perc harminc másodperckor Kissy szórakozottan nézte a számjegyeket az óráján, és arra gondolt, hogy máskor egész délutánokat tölt az edzőteremben vagy hegyi ösvényeken az egere mellett masírozva, egy korty vízzel és egy falat sajttal – de most, hogy csak ül és nem csi…
  Tizenkilenc óra tizenhárom perc negyvenkét másodperckor kivágódott az egyik iroda ajtaja, és Castelli robbant az előcsarnokba.
  – Castelli! – dörrent a telefonjába, közben a kijárat felé trappolva. – Igen, már tudom. Azonnal indulok, a helyszínen találkozunk. Vége!
  Kissy ültő helyéből gyorsult százra, hogy utolérje. A felügyelő körül már mindenfelől nyüzsögtek az egerek.
  – Megtalálták Verdier-t – jelentette ki, aztán hirtelen lefékezett és kopogás nélkül föltépte egy iroda ajtaját. – Kell még néhány ember, ugorjanak kocsiba és jöjjenek! – Szóval megvan – pillantott Chantalra, aki éppen félreugrott az útjából. – Csakhogy nem fog vallomást tenni. Elütötték.
  – Meghalt? – döbbentek meg.
  – Súlyosan megsérült. Ennyit tudunk.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Veled kell mennünk! – csattant föl Vanessa hirtelen.
  – Jó, de minek?
  – Van egy megérzésem.
  – Akkor gyertek, de gyorsan! Kocsitok van?
  Válasz helyett rohantak a mikrobuszhoz.

Ahogy szirénázva átszáguldottak Villefranche utcáin, jutott idő megbeszélni, mekkora feledékenység volt, hogy nem tettek szirénát a kocsira. Így csak azért tudtak gyorsan haladni, mert a rendőrkocsik oszlopában robogtak. Castelli alighanem parancsot adott, hogy ne hagyják őket lemaradni.
  A helyszín egy utcakereszteződés volt a belváros közelében, girbegurba hegyvidékes utcákon. A környéket már lezárták. Pi teljesen szabálytalanul parkolt le egy csomó rendőrségi jármű között, és ahogy az egerek kirajzottak, megkereste az őrt álló rendőrt. A mikrobuszra mutatott, de nem jutott ideje kinyitni a száját.
  – A felügyelő úr már szólt önökről, uram, legyen nyugodt! – mondta az őrszem, és tisztelgett.
  – Köszönöm – felelte Pi, és futottak a helyszínre.
  – Fél pillanat – intett nekik a felügyelő. – Castelli! A mentőkocsiban utazik rendőr? Akkor kövessék. A sértett ellen elfogatóparancsot adtam ki. Nem, még nem. Rendben, értesítsenek, ha kihallgatható állapotban lesz. Köszönöm, végeztem. Őrmester, a sofőr hol van és hogy van?
  – A nyolcas kocsiban, uram – egy egyenruhás rendőr karjával mutatott a másik utca felé. – Nagyon össze van törve… úgy értem, lelkileg. Fizikai sérülése nincsen.
  – Köszönöm… Castelli!
  Kissy vigyorogva nézte, ahogy megint belevakkant a telefonba, amit soha nem tett le, legfeljebb átrakta egyik kezéből a másikba.
  Közben Nimby kinézte magának egy rendőrkocsi motorháztetejét és kinyitotta rajta a netbookot. Vanessa és Françoise pedig már hozzá is látott a Szárnyacska felröptetéséhez. A gép éppen eltűnt a sarok mögött, amikor odajött Castelli.
  – No halljuk!
  – Körülnézünk fentről – mondta Vanessa. – Lindströméket a közelben tartják fogva. Hátha látunk valamit.
  – Úgy – mondta a felügyelő. – És miből gondolod, hogy a közelben vannak?
  – Mit keresett itt a pasas, ha nem itt vannak?
  – Ez tényleg jó kérdés. Őrmester!
  – Parancs – jött egy másik egyenruhás futólépésben, de nem állt vigyázzba és nem is tisztelgett.
  – Tudjuk már, hol lakik most Verdier?
  – Hivatalosan Nizzában, megkérdezzem a pontos címet?
  – Nem kell. Tudunk bárkiről, aki kapcsolatban áll az ügy szereplőivel, és itt lakik a környéken? Esetleg itt dolgozik?
  – Nem, uram, senki.
  – Találtak valamit?
  – Igen, uram. Bevásárlásból jött, amikor elütötték. Az áru szétszóródott a kereszteződésben.
  Castelli végigjárta a helyszínt és megnézett mindent. Főleg készételek voltak, meg egypár szem burgonya, egy doboz szétmorzsolódott tojás, egy tábla diabetikus csoki… minden ott volt, ahol találták, számozott táblával megjelölve.
  A csokinál a felügyelő megtorpant és egy pillanat múlva már tárcsázott is. Kissy elhatározta, hogy ezt ő is megtanulja. A menüből választja ki a tárolt számokat, de anélkül, hogy odanézne, csak a név első néhány betűjét nyomja meg. Ez is olyan, mint az egész pasas, villámgyors és hatékony. Akár a Jerry.
  – Castelli! Ide figyelj, a gyerek cukorbeteg? És az apja vagy a nő? Mert diabetikus csokit találtunk a helysz… Micsoda?! Kösz!
  Kinyomta a telefont és Vanessára nézett.
  – A gyerek nem cukros, de szereti a diabetikus csokit. Le merem fogadni, hogy neki vette. Castelli! Úton vannak? Jó. A lehető leggyorsabban derítse ki, hogy Verdier cukorbeteg-e. Nekem jelentse. Végeztem! – Kinyomta, azonnal fölvette. – Castelli! Szia. Igen? Az remek lenne, de fogalmam sincs, mikor végzek. Súlyos eset. Oké. Jó. Rendben. Köszönöm, drágám, én is szeretlek.
  Kinyomta a telefont, pedig Kissy már várta, mikor vágja rá a feleségének is: „Végeztem!”
  Aztán hirtelen felpörgött egy motor a fejében. Visszatekerte a szalagot és lejátszotta újra.
  A felügyelő hímnemű névmással mondta, hogy drágám.

– Castelli!
  Kissy szája még tátva volt, amikor megint felcsattant a felügyelő szájából a saját neve, pedig most sokáig nem telefonált, tizenöt-húsz másodperc is eltelhetett. Aztán egyszer csak odanyúlt Martin, megfogta az ő orrát és állát és becsukta a száját.
  Kissy nevetett.
  – Kösz.
  Nem jutott idő elmélkedni azon a névmáson, a Szárnyacska feltűnt a kereszteződésben. Elke elébe szaladt, a levegőben ügyesen elkapta, kivette belőle a kártyát, beletett egy másikat, és újra felbocsátotta. S már jött is vissza a kártyával.
  – Menet közben nem lehet megnézni a képeket? – kérdezte a felügyelő.
  – Egyelőre nem – felelte Nimby. – Talán egy későbbi fejlesztésnél.
  – Oké. Lássuk.
  Nimby kitette a képeket. Városi utcák, háztetők, udvarok, rendőrautók, rendőrök, egerek… Castelli csak néhány pillanatig nézte, és már csóválni kezdte a fejét.
  – Ebben nem nagyon hiszek. Csak egy lakásban lehetnek, esetleg egy pincében vagy garázsban, akkor pedig úgyse látunk semmit. Azért csak fotózzatok, és szóljatok, ha találtok valamit… Castelli! Nem tudom, uram, azóta nem foglalkoztam vele. Mert fontosabb ügyem van, uram. Majd ha ezt megoldottam. Köszönöm.
  – A főnököd? – kérdezte Niala.
  – Aha. Egy másik ügy miatt, de tud rangsorolni. No szóval ha Verdier nem itt lakik, akkor miért itt intézte a bevásárlást, ez volt a kérdés, ugye?
  – Igen – mondta Vanessa.
  – Őrmester! Megvan a bolti számla?
  – Még nincs, uram!
  – Akkor kerítsen egy fotót Verdier-ről és járja végig a környékbeli élelmiszerboltokat. Tudni akarom, mit vett, mikor vett, hogy viselkedett… mindent, végeztem! Őrmester… maga! – mutatott egy másikra. – Nézze végig a közelben parkoló kocsikat. Írja fel a rendszámokat és a tulajdonosok nevét.
  – Nagy munka lesz, felügyelő úr – jegyezte meg az őrmester.
  – Rengeteg ideje van rá, akár öt percig is elszöszmötölhet. Köszönöm, végeztem. Castelli! Szükségem van legalább száz emberre. Hogyhogy, most azonnal! Át kell kutatnunk a környéket. Akkor szerezzen engedélyt! – rivallt a telefonba és dühösen kinyomta.
  Kissy lelkesen vigyorgott. Tetszett neki a fordulatszám, amin a felügyelő pörög. Nincs Isten, ez most már kétségtelen. Nem mintha ez az ő szempontjából… vagy bármelyikük szempontjából számítana, de borzalmas látni, hogy ez a jóképű olasz pasi így kárba veszett. Jóképű és belevaló, az esze vág, mint a borotva, és rendőrök tucatjait ugráltatja. És meleg?! Kissy egyszer hallott egy mondást, most már kezdte érteni. Valahogy úgy szólt, hogy huszonöt és negyven között minden jóképű pasi vagy nős, vagy meleg, vagy alkoholista. Valami ilyesmi. Anya egyik barátnője mondta anyának, még évekkel ezelőtt.
  Castelli közben tovább bűvészkedett a telefonjával, és egyszer csak fölcsattant:
  – Édouard!
  Valahonnan bizonyára odanézett egy rendőr, mert Castelli valamilyen egyezményes kézjelet mutatott. Fél perc múlva odajött egy civil ruhás, hozott neki egy telefonaksit, Castelli egy mozdulattal kettétépte a telefonját, kicserélte az aksit, a régit a civil ruhásnak adta, és már telefonált is megint. Hát szóval így megy ez. Nyilván két telefonja van, az egyiket töltőnek használja, Édouard pedig most fölteszi tölteni a lemerült aksit.
  Nyolc órakor Kissy már egyáltalán nem volt vidám. Verdier bevásárlólistáját megszerezték, nem volt rajta semmi, amiből kiindulhattak volna. Pár konzerv, tojás, zöldségféle, két tábla diabetikus csoki és a La Provence mostani száma. Az újságot is megtalálták közben. A kórházból megjött az infó: a pasas nem cukorbeteg. Nem tudják, mikor lesz kihallgatható állapotban. A sofőrt viszont kihallgatták, aki elütötte, méghozzá egy kisteherautóval. Nem mondott semmi különöset. A pasas egyszer csak előtte termett, féktávolságon belül, neki esélye se volt megállni. A helyszínelés vezetője is így látta. A sofőrt ezért megnyugtatták és hazavitték.
  Prévost jelentkezett újabb eredményekkel. Összeszedett minden infót az emberrablók kocsijáról. Sötétkék Opel Corsa, néhány jellegzetes horpadással és karcolással, ezekről fotót és szöveges leírást küldött. És megmondta a rendszám utolsó két jegyét. Hatvankettő. A környéken nem állt ilyen kocsi, de ez nem lepett meg senkit. Castelli rádörrent valakire a nyilvántartóban, hogy szedje össze a megfelelő rendszámú és színű Corsák listáját, de mindenki tudta, hogy rengeteg lesz belőlük.
  A laborba is telefonált, hogy mi van már az eredményekkel. Sikerült kimutatniuk az apa és a barátnő ujjlenyomatát a Volpone-villában, és még többfélét, amiket egyelőre nem tudtak azonosítani. A személyzet ujjlenyomatai már megvoltak. Dimitriádiszék is adtak mintát. Kissy gumikesztyűben dolgozott, nem hagyott nyomot; még csak az kellett volna, hisz macska is volt a házban.
  A görög házaspár egyébként már megérkezett. Feljelentést tettek és polgári pert kívántak indítani Verdier bandája ellen. A villába csakugyan nem mentek vissza, a személyzettel összecsomagoltatták ott levő holmijukat és kivettek egy szobát a Terence Hiltonban.

– Mit beszélsz? – nézett a felügyelő a legkisebb kisegérre. Françoise bátran szembenézett vele.
  – Azt mondtam, hogy Verdier-t a kocsi alá lökték.
  – Igen, ezt értettem. De honnan szedtétek?
  Végigpillantott az egereken, akik megcsóválták a fejüket.
  – Mi sehonnan – felelte Niala. – Françoise teljesen egyedül jött rá.
  – És miből?
  – Egyszerű következtetés… – kezdte a zsebegér, de a felügyelő fölemelte az ujját.
  – Castelli! Nem. Nem, szó se lehet róla, nekem most ezzel az üggyel kell foglalkoznom. Kérem! Figyelek.
  Françoise most már igyekezett összesűríteni a mondókáját.
  – Ha elraboltál három embert, akkor nagyon óvatos vagy. Háromszor körülnézel mindenütt. Tehát nem sétálsz kocsi alá.
  – Hm. Érdekes. Sajnos az életben nem ilyen egyszerű. Castelli! Micsoda?! – A felügyelő egyre többet kiabált a telefonba, ahogy teltek az órák, de ekkorát még nem rikkantott. – Azonnal látni akarom! Édouard! A laptopot! Megjött a zsarolólevél!

Százezer fejenként. Semmi rendőrség. Három napot kapnak.
  Ennyi volt a szöveg, angolul. Hozzá egy kép, amin egy negyvenes férfi és egy valamivel fiatalabb nő ül székeken, fehér háttér előtt. A férfi ölében a kislány, az ő arcát már jól ismerték. Nem volt nagyon riadt, bizonyára nem fogta föl a helyzetet. A nő a Le Matint tartotta a kezében, jól látszott a címlap.
  Mindezt emailben küldték a gyerek anyjának, akinek persze nem kellett szólnia a rendőrségnek, hiszen ők már korábban kapcsolatba léptek vele. Édouard egyből mondta, hogy a finnek már nyomoznak a feladó után.
  – Jó estét, Castelli felügyelő vagyok – hallotta Kissy pont a feje fölött. – Igen, ugyanaz az ügy. Kaptunk egy fotót az elrabolt… Rendben. Köszönöm. Kérem, siessen, minden perc drága lehet. Édouard! Küldje el a képet Prévost-nak! Tessék?
  Kissy végre elszakította tekintetét a fényképtől és megfordult. Castelli éppen lehajolt Elkéhez.
  – Mondjad meg, főrendőr bácsi – kérdezte a kislány –, gyerek anyája miért fizetné váltódíjat exférjének új nőjébele?
  A felügyelő nevetett.
  – Hát te hol tanultál franciául?
  – Németország benne, odahazában.
  A következő mondatokat Kissy nem értette, nagyon gyorsan beszéltek. Azt eddig is tudta, hogy Elke folyékonyan beszél németül, pedig mennyivel kisebb nála és ő még mindig nem tudta megtanulni. Most kiderült, hogy Castelli is éppen olyan jól tud. Vagyis egy komplett Svájc van a fejében, mert a kiejtésén érződött, hogy nemcsak a neve olasz, hanem szoros kapcsolatban áll az olasz nyelvvel, valószínűleg az is az anyanyelve.
  – Castelli! – szakadt félbe a kis párbeszéd. – Igen, még itt vagyunk. Dehogynem. De igen. Miért, magának van jobb ötlete? Igen. Megkapom az engedélyt vagy sem? Jó, hívjon. Nem tudom – folytatta lélegzetvétel nélkül, Kissy csak késve értette meg, hogy ez már Elkének szól –, semmit se tudok az érzelmi viszonyaikról. Az is lehet, hogy a nő családjának is van pénze, és a harmadik százast tőlük várják. Vagy hogy nekik nincs pénzük, és a feleség kénytelen-kelletlen fizet a férje nőjéért is, mert nem hagyhatja… Castelli! Igen… igen… értettem! Őrmester! A környék ugye továbbra is le van zárva?
  – Igen, uram – futott oda egy egyenruhás.
  – Erősítse meg az őrséget. A lezárt területről távozni csak a személyazonosság igazolásával lehet, járművet kivinni csak alapos átvizsgálás után. Köszönöm, végeztem. Nemsokára itt az erősítés, megkaptuk az engedélyt a környék átkutatására.
  – Felügyelő úr – érkezett egy másik egyenruhás.
  – Tessék.
  – Ez az úr mindenáron beszélni akar önnel.
  A mondott úr egy tekintélyes megjelenésű, idősebb férfi volt, jól szabott öltönyben.
  – Jó estét, uram, Castelli felügyelő, mit óhajt?
  – Billard vagyok, és tudni óhajtom, milyen okból zavarják önök a nyugalmamat és korlátoznak mozgá…
  – Köszönöm, ne folytassa, erre nincs időm. Őrmester, magára bízom. Castelli! Nem tudom, uram, egész délután a másik üggyel foglalkoztam. Még nem tudok semmit, az erősítést várjuk. Igen. Rendben. Köszönöm! – Kinyomta, tárcsázott. – Castelli felügyelő, az imént hívtak erről a számról. Igen. Értem. Valóban? Ez hamar ment. Máris jegyzem. – Noteszt és tollat vett elő és lefirkantott valamit. – Rendben, köszönöm!
  Kinyomta és az egerekre nézett. A jól öltözött, tekintélyes úrnak már nyoma se volt a közelben.
  – Szóval a zsarolólevelet visszanyomozták egy saint-jeani címig. Rue du Vallon harminchét. Már úton van oda egy különítmény.
  – Senki nem fog ajtót nyitni nekik – vágta rá Vanessa.
  – No és miért nem?
  – Mert Demaeght úr üzleti úton van Amerikában, és az unokahúgát is magával vitte. Igazából ugyanis nem az unokahúga. Vonatkozó szakirodalom: a Micsoda nő című film.
  Castelli jót nevetett.
  – És te honnan tudod mindezt?
  – Kisvárosban élek – felelte a kislány tömören. Kissy boldog vigyorral nézett rá. Mohinak pár nap elég volt, hogy mindenkiről mindent tudjon. Három év telt el, Vanessa mostanra azt is tudja, hogy az az úriember mit reggelizik Amerikában.
  – Értem – felelte Castelli. – Akkor majd átmásznak a kerítésen. Valami nyomot ott is hagyhattak a barátaink.
  – Egyetlen incifinci nyomot se fognak találni – állította Vanessa magabiztosan.
  – Ugyan már, a villában minden tele volt nyomokkal.
  – Persze, mert eszükbe se jutott, hogy a levegőből pont lefotózzuk őket és odamegyünk, mielőtt a takarítónő eltüntet minden nyomot. De Demaeght úrnál nem jártak. Csak megálltak a ház előtt, a kocsiban ülve rákapcsolódtak a wifijére és elküldték a levelet.
  Castellinek megnyúlt a képe.
  – Ez biztos?
  – Mint lyuk a sajtban.
  A felügyelő csak pár pillanatig gondolkodott.
  – Castelli! Ne hatoljanak be a telekre. A kapu előtt állva próbáljanak rákapcsolódni a ház wifihálózatára. Jelszó nincs is? – nézett le.
  – Hogyne lenne. Az „unokahúg” keresztneve. Juliette.
  – Jelszó juliette. Csatlakozzanak be és azon át küldjenek emailt. Rendben, végeztem! Mondd, hányan tudják a jelszót?
  – Legfeljebb ha tizenötezren, nem számítva azokat, akik ötperces próbálgatás után maguktól jönnek rá.

Aztán megjöttek a rendőrök és Castelli eligazítást tartott nekik. Azt mondta, mindent kutassanak át. Minden lakásba csengessenek be és udvariasan kérjenek engedélyt a lakás átvizsgálására. Ha nem kapják meg, közöljék, hogy házkutatási paranccsal fognak visszajönni. Minden lakásról írják fel, hogy otthon voltak-e, beengedték-e őket, nem volt-e valami gyanús.
  Kissy csak fél füllel figyelt oda, bár az a fél fül elég nagy volt. A Szárnyacska fotóit tanulmányozta egy laptopon, egy rendőrségi mikrobusz ajtajában ülve. Édouard kerített nekik hat laptopot, hogy gyorsabban haladjanak a fotókkal. A Szárnyacska közben egyfolytában a levegőben volt, addig kellett fotózni, amíg volt fény. A zsebegereket nevezték ki légiforgalmi irányítóknak, azaz ők jelölték ki az útvonalat a Jerry-netbookon, ők cserélték ki negyedóránként a memóriakártyát és tették föl a képeket a rendőrségi hálózatra.
  – Hé, hol van az az éles eszű kis szöszi?
  Kissy fölpillantott. Castelli már befejezte az eligazítást és feléjük tartva tette föl a kérdést.
  – Vanessa itt van – lépett ki a nevezett egy kocsi mögül. – Mit kívánsz, idegen?
  – Ide hallgass. Átgondoltam az elméletedet. Azt mondd meg nekem, mi szükségük volt annak a pasasnak a wifijére, amikor a környék tele van ingyenes hotspotokkal?
  – Mert nem értenek a számítástechnikához.
  – No és?
  – Nem tudják, hogy a nyilvános hotspotok milyen adatokat rögzítenek róluk, és nem akartak kockáztatni. Gondolom, valami egyszerű kis titkosítóval rejtették el az IP-címüket, azért fejtették meg ilyen gyorsan.
  Castelli egy másodpercig gondolkodott.
  – Édouard!
  – Itt vagyok, főnök – jött valahonnan messziről, a háta mögül. Castelli megvárta, amíg odaér hozzá.
  – Tudni akarom, hogy a zsarolólevél feladóját mennyire fejlett technikával titkosították. Hívja föl a finneket és derítse ki.
  – Meglesz.
  – Castelli! Igen? Azzal a jelszóval? Értem. Jó. Akció lefújva, jöjjenek át ide és vegyenek részt az itteni munkában. Végeztem. Igazad volt, Vanessa, a pasas wifije egyből működött.
  – Vanessának mindig igaza van – jegyezte meg Kissy.

A net szerint negyed tízkor ment le a nap, de itt a hegyek és házak árnyékában már jóval korábban lehetetlenné vált a fényképezés. Az egerek mégis makacsul felküldték a Szárnyacskát újra meg újra, már a második aksi is a végét járta.
  A fényeket látja a kamera. S mi van, ha egyszer csak fény gyullad valami olyan helyen, ahol nem várható, ahol tudtukkal nem lakik senki? Hogy ezt miből fogják tudni, arról sejtelmük se volt, de mi mást tehettek volna?
  Fél tízkor a rendőrök visszamentek a kocsikhoz, beszálltak és elmentek. Castelli odajött hozzájuk.
  – Hát, srácok, ez van. Mi megtettünk mindent, de csodák nincsenek. Az embereink nem itt vannak.
  – És most? – kérdezte Françoise. A felügyelő az órájára nézett.
  – Most hazamegyek szépen és megeszem a vacsorámat. Hé, ne nézzetek így rám, nekem is kell enni meg aludni. Egyébként nyolckor ért véget a munkaidőm. A rendőrség éjszaka sem alszik, ha történik valami, azonnal ugranak. Ha bármi adódik ebben az ügyben, minket hívjatok, mármint a nizzai kapitányságot. Jallet felügyelő van szolgálatban, mindenről tud, rólatok is. No sziasztok, jó éjszakát.

Rosszkedvűen ültek a kocsiban. Hallgattak, még az esti kivilágításban fürdő városra is alig vetettek egy-egy pillantást. Pi fölhajtott az utcájukba; a villa kapuja nyitva állt, a kapuban és az udvaron kisfülűek. A mikrobusz begördült és megállt.
  – Hát ti? – szólt ki nekik Pi.
  – Benneteket vártunk – felelte Georges. – Mi ez az emberrablási história?
  Pi lemondóan legyintett és behajtott a garázsba.
  Kissy nem így képzelte hazatérésüket a nyomozásból. Kudarccal… Legszívesebben visszarohant volna a villába és torkon ragadta volna azt a vörös bundájú cicát. Ott lehetett már korábban is. Bármit láthatott. Egy Jerry markában azonnal elköpne mindent.
  Az udvar dugig volt kisfülűekkel. Az összes itt levő egérszülő, Isabelle néniék, Andreas, Jean. És itt volt a Dimitriádisz házaspár is, akik megkérték a nénit, hogy szóljanak nekik, ha a csapat hazatér, mert első kézből szeretnék hallani a beszámolójukat. Már elmúlt tíz óra, az ég sötét volt, de az udvaron olvasni lehetett volna a villa homlokzatán levő lámpák fényénél.
  Az egerek összefoglalták a történteket, a Szárnyacska felvételeivel kezdve. Főleg Vanessa, Niala és Nimby vitte a szót, Kissy nemigen szólt hozzá, fáradt volt és kedvetlen.
  A hallgatóság hümmögésekkel fogadta az elbeszélést. Hiszen mi mást is mondhattak volna egy olyan történetre, aminek hiányzik a vége? Mintha egy izgalmas krimi végéről letépték volna az utolsó fejezeteket. Azzal a különbséggel, hogy ez nem krimi. Ez a valóság. A kislány és a két felnőtt már tizenkét órája ül valahol bezárva. De az is lehet, hogy sokkal régebben. Hiszen tegnap se látták őket egész nap. És ma délelőtt tízkor nem azt fotózták le, hogy elrabolják a gyereket, csak azt, hogy másik helyre szállítják. A Volpone-villában is csak fogva tartották. Meg a két felnőttet is persze.
  Utoljára valamikor tegnap délután telefonáltak, azóta nem használták a telefonjaikat. A bérelt kocsijuk a panziójuk parkolójában áll, az óra tanúsága szerint alig harminc kilométert mentek vele. Átkutatták, de hiába.
  Castelli szerint nincsen abban semmi különös, ha egy emberrabló csokit vesz az áldozatának, és pont olyat, amilyet az szeret. A gyerek nyilván nyűgösködött, és az apja megmondta, mivel lehet lecsillapítani. Egy gyerek figyelmét a kedvenc csokijával könnyen el lehet terelni. Csak hát azóta se kapta meg, mert az összetört csokik a rendőrségi laborban végezték.
  Vajon nem kellett volna figyeltetni a környékbeli boltokat, ki vesz diabetikus csokit? Ha Verdier-t hiába várták, valakinek el kellett mennie bevásárolni. De hát ez persze hülyeség, lehet, hogy azóta két várossal arrébb költöztek, és lehet, hogy nem is olyan csokit vesz, hanem közönségeset vagy éppen semmilyet. Legfeljebb bőg a gyerek. Mit érdekel az egy emberrablót?
  Castellinek nem volt nagy véleménye Françoise ötletéről, hogy Verdier-t a kocsi alá lökték. Az életben nem ilyen egyszerű, ezt mondta. Jó. Tegyük föl, hogy Verdier magától sétált az autó alá. Akkor a társai hiába várták haza a cuccal. Talán megtudták, hogy elütötték, talán nem. És csak ültek otthon, vagyis ahol a foglyokat tartották, és vártak? Nem, nyilván nem. Éhesek voltak, enni akartak. Azaz pillanat, várjunk csak. Ha nem tudták meg, hogy Verdier-t baleset érte, akkor azt is hihették, hogy valamivel elárulta magát és lekapcsolták. De ha a balesetről tudomást szereztek, akkor is hihették, hogy Verdier köpött a kórházban, mert az állapotáról biztosan nem tudhattak meg semmit. Márpedig ha gyanakodnak, hogy a rendőrség tudhat valamit, akkor mi az első lépés, a legeslegelső? Elszelelni!
  Igen. Sokféle szempontból nem mindegy, hogy ők lökték-e a kocsi alá Verdier-t vagy sem, de abból a szempontból teljesen, hogy akár tudják, akár csak tartanak tőle, hogy a pasas élve került rendőrkézre, mindenképpen el kell tűnniük. Vajon Lindströmékkel együtt vagy inkább nélkülük? Nem, aligha engednék őket szabadon. Ők most már az életbiztosításuk. A zsarolás még mindig működhet, főleg ha találnak olyan rejtekhelyet, amiről Verdier nem tud. Ha pedig rajtuk ütnek, akkor jön a túszdráma…
  – De érdekes – szólalt meg egy hang a füle mellett. Nimbyé. Kissy fölkapta a fejét. A fiú ott ült mellette, s éppen a netbookot tanulmányozta. – Hé, egérke!
  – Melyik? – kérdezte Chantal, jogosan. Az udvar tele volt egérkékkel.
  – Az a kis szöszi ott, a nagy fülekkel. Ide figyelj, egérke, Valentinék gyakran megfordulnak a Volpone-villában?
  Vanessa megütközve nézett a kedvesére.
  – Valentinék?! Nem hiszem, mit keresnének ott? Madame Dimitriádi, ön ismeri Valentinéket?
  Kissy rémülten meredt a hölgyre. Ez egy tekintélyes üzletasszony, a férje is az, milliomosok, ezek nincsenek ahhoz szokva, hogy eltévesszék a nevüket! Vanessa soha nem követett még el ilyen faragatlanságot. Mi ütött most bele?
  De nem szólt. Fenntartás nélkül bízott harcostársában. Vanessa mindig mindent okkal tesz.
  – Nem, ez a név egyáltalán nem ismerős – felelte a hölgy, a legcsekélyebb megütközés nélkül. – Miért?
  – Még egy pillanat – kérte Nimby. – Megkérdeznéd az urat is?
  – Persze – felelte a kislány, s már ott sem volt. Egy pillanat múlva már az udvar túlsó felén libbentek meg nagy fülei, ahol a görög milliomos Marióval és Georges-zsal beszélgetett. Gyorsan váltottak két mondatot, s Vanessa nyomban jött vissza. – Nem, Dimitriádisz úr sem ismeri őket. Ő is azt kérdezte, hogy miért.
  Kissy egyheti sajtadagját odaadta volna, ha valaki megmagyarázza neki, hogy a kislány miért hibázta el a hölgy nevét, ha az úrét tudta.
  – Csak egy kicsit gondolkodóba estem – felelte Nimby. – Valami azóta zavart, amióta először néztük meg a képeket, de csak mostanra jöttem rá, hogy mi. Ismerős tárgy ismeretlen környezetben. Te, egérke – mutatott Kissyre olyan hirtelen, hogy majdnem fölpattant ijedtében –, te ott voltál. Meg tudod magyarázni, mit keres az asztalon Gérard Valentin könyve?
  – Miféle…
  – Bernard Werber: A hangyák. Itt van a fotón.
  – Bolond vagy, egérke – állította Kissy.
  – Ehhez sose fért kétség, de hogy függ most ide?
  – Százezer példány lehet abból a könyvből.
  – De csak egynek a sarka ért bele Gérard kiöntött kávéjába, a múlt héten a pizzériában.
  Kissy pislogott. Vanessára nézett, aztán megint Nimbyre. A netbookra. Ismét Vanessára, azaz csak a hűlt helyére, mert a kislány már rohant is, egy pillanat múlva föltépte az ajtót és eltűnt a házban. Persze, Niala bent van Blanche-sal, készítenek valami harapnivalót. De már jött is gyors léptekkel a húga után, és tudni akarta, mi történt.
  Nimby elmondta még egyszer.
  – Te láttad, amikor lekávézta a könyvét?
  – Nem ő volt. Egy turista ment neki az asztalának és borította ki a kávét. Sokáig mentegetőzött és valami pénzt is adott, de ez most nem érdekes.
  – Nem hát – vágta rá Vanessa. – Egérke, a fotókat! Amiket Prévost már följavított… a gyerekrablásról!
  Nimby pillanatok alatt előszedte őket. Vanessa és Niala egyenként vizsgálta meg a felülnézetben látszó fejeket. Ebből a nézetből nem könnyű valakit fölismerni, de ha már sokszor látták, esetleg sikerülhet. Ami Kissyt illeti, neki természetesen fogalma se volt róla, ki az a Gérard Valentin. De nem lepte meg, hogy Nimby ismeri az illetőt. Mindenben egy húron pendül a kedvesével, persze hogy mostanra ő is mindenkit ismer Beaulieu-ben.
  – Szerintem ez lehet itt Gérard – mondta Vanessa egy idő után egy fejtetőről.
  – Szerintem is – felelte Niala tűnődve –, éppenséggel ő is lehet…
  Vanessa ránézett a nővérére. Elmerültek egymás tekintetében, sokadszor keltve Kissyben azt a benyomást, hogy telepatikus kapcsolatban állnak egymással.
  Aztán a kicsi lassan előhúzta a telefonját. A nagy bólintott. A kicsi hirtelen megelevenedett és villámgyorsan kikereste a számot.
  – Szia, Vanessa vagyok. D’Aubisson! Ide figyelj, láttad ma Gérard Valentint? Igen, ezért hívtalak. Az sem érdekelne, ha hajnali három lenne. Láttad vagy sem? Egészen biztos? Oké. Jó, kösz, aludj tovább. Szóval Françoise Laval egész nap nem látta Gérard-t.
  – És ez mit jelent? – érdeklődött madame Dimitriádisz.
  – Françoise-nak ma szabadnapja van, asszonyom – fordult hozzá Vanessa, Kissynek pedig olyan érzése támadt, mint egy krimi végén, amikor Poirot sorban elmondja azokat az adatokat, amiket eddig csak ő ismert, és nélkülözhetetlenek a rejtély megoldásához. – Azt tervezte, hogy a kertben dolgozik egész nap, és meg is tette. A házuk éppen Valentinéké fölött van. Minden mozgást lát onnan. Csak a felesége volt otthon.
  Elhallgatott, Niala pedig úgy folytatta, gondolatnyi szünet nélkül, mintha összebeszéltek volna.
  – Gérard-nak most nincs munkája. Otthon készít faragott tárgyakat a kis nyitott műhelyében. Françoise minden mozgást lát. Lehetetlen, hogy Gérard úgy dolgozzon, hogy Françoise ne látná, ha a kertben van.
  Kissy elképedve hallgatta. Emlékezett Françoise Lavalra a Hendriksen-ügyből. Saint-Jeanban lakik. Van egyáltalán egy talpalatnyi hely ezekben a városokban, amit ezek ketten ne ismernének, mint a tenyerüket?
  – Gérard tehát egész nap nem volt otthon – vette vissza a szót Vanessa. – Ez már önmagában is furcsa. Hol volt?
  – Bárhol lehetett – jegyezte meg Jean-Fran. – Mondjuk meglátogatta a szüleit.
  – Nincsenek neki – mondta Niala halkan. Átvett egy tálcát anyjától és letette az asztalra. – És ötéves koromban kihúzott a tengerből. Megmentette az életemet. Úgyhogy találjatok ellene sziklaszilárd bizonyítékot, mert addig egy ujjamat se mozdítom. Ha bűnös… – egy pillanatra elhallgatott – ha bűnös, akkor kitépem a szívét és a szeme láttára égetem el. Találjatok bizonyítékot!
  Sarkon fordult és visszament Blanche után a házba.

– Oké, emberek – szólalt meg Nimby, megtörve a csendet. – Hallottuk az utasítást. Egérke, mit tudunk kideríteni Gérard hollétéről?
  – Semmit – mondta Vanessa elgondolkozva. – Azt éppenséggel nem lenne rossz tudni, hogy most otthon van-e… sose marad ki éjszakára, de ha benne van ebben a dologban…
  – Hívjuk föl – javasolta Françoise.
  – Semmi szín alatt, egérke. Gérard felesége venné föl a telefont és kiderülne, hogy megorrontottunk valamit. Viszont…
  Vanessa töprengve fölemelt egy aprósüteményt, de nem ette meg, a kezében forgatta. Kissy ügyesen odanyúlt lelki szemeivel és belenézett barátnője fejébe. Megcsodálta az őrülten pörgő fogaskerekeket, és tudta, hogy meglesz a megoldás.
  Vanessa hirtelen visszadobta a sütit és bevágtatott a házba.
  Egerek, kisfülűek és görög milliomosok egymásra néztek.
  Vanessa egy percen belül megjelent újra, a nyakába akasztva egy távcső tokostul. Szó nélkül berobogott a garázsba. Nimby követte. Chantal fölvette az asztalon fekvő házitelefont és beütötte a kódszámot. A kapu kinyílt. A két egér egy pillanat múlva előjött a biciklikkel, Vanessa fején az elmaradhatatlan védősisak. Fölpattantak a járművekre és már ott se voltak.
  – Hová mennek? – kérdezte monsieur Dimitriádisz.
  – Azt csak ők tudják – sóhajtotta Chantal. – Lehet, hogy még Nimby se.
  – Ha távcső van náluk – vélte Andreas –, akkor nyilván be akarnak lesni Valentinékhez.
  – Vanessa holtbiztosan tudja, kihez honnan lehet bekukucskálni – mondta Kissy. – Mindent tud a környékről. Az összes fűszálat ismeri.
  – Én is így vagyok a szülővárosommal – bólintott az üzletember.
  Az egerek egymásra vigyorogtak.

Húsz perc múlva megszólalt Martin telefonja. Nimby volt az.
  – Egérkék, ugorjatok autóba és gyertek! – rikkantotta a kihangosított készülék. – A házibulit Sophie Marceau rendezte!
  – Történt valami? – Martin már az első szavaknál fölpattant, s vele mindannyian.
  – Van egypár gondolatunk. Gyertek át Saint-Jeanba, a marina környékén találkozunk.
  – Vettük – felelte Martin. Közben Blanche nyitotta a kaput, Angélique pedig beszaladt a garázsba a mikrobuszért. – De egérke, azokat a gondolatokat útközben is el tudjátok mondani, nem? Fél perc és bent ülünk az autóban.
  Kissy rántotta föl a tolóajtót, s a befelé masírozó egerek tömegét megvárva ő is beugrott. Becsapta az ajtót, becsatolta magát, intett az odakint maradt kisfülűeknek, és már indultak is. Angélique nem szeretett tolatni, de szépen kivitte őket hátramenetben az utcára, Georges integetett hátulról. Kissy megtapogatta a zsebeit. Kés, Nimbusz, acélgolyók, minden megvan. Jöhetnek az emberrablók.
  Persze ez a gondolat csak félig-meddig volt komoly.

– Szóval a következőt gondoltuk – kezdte Nimby, mialatt Angélique kirakta az indexet az utcájuk bejáratánál –, hogy Gérard Valentin és Jean Duroc jóban vannak. Persze egyikről se tudjuk még teljes bizonyossággal, hogy benne van a keze, de nagyon gyanúsak. Márpedig ha… tessék.
  – Niala – szólalt meg most Vanessa a telefonokban –, vezesd el őket a Saint-Croix-villához!
  – Oké – mondta nővére, kicsatolta magát és előrement Angélique mellé, ügyesen egyensúlyozva a mozgó kocsiban.
  – Szóval ha Duroc és Valentin – folytatta Nimby –, akkor van egy tippünk, hogy ki lehet benne még.
  – Charles Paré – vágta rá Niala.
  – Úgy van. Nomármost. Duroc a Volpone-villában dolgozik, és ott rejtették el a túszokat. Valentin nem dolgozik sehol. Duroc többi munkahelye nem alkalmas, emberek jönnek-mennek. Paré munkahelye viszont…
  – De hisz ő az állatkertben dolgozik – felelte Niala.
  – Hát ez az – vette át a szót Vanessa. – Az állatkert tavalyig használta a Saint-Jacques-villát, csak a felújítás után adták vissza. A Saint-Jacques most üres.
  – És gondolod, hogy ott vannak?
  – Én nem gondolok semmit. Csak próbálok logikus következtetési láncokat felállítani. Paré megszerezhette a Saint-Jacques összes kombinációját, lemásolhatta a kulcsokat, megtudhatta a villa újrahasznosításának ütemtervét. Ezeket még én se tudom.
  Kissy döbbenten nézett össze Chantallal. Valami, Amit Még Vanessa Sem Tud.
  Chantal elvigyorodott. Kissy visszavigyorgott rá.
  Közben már felfelé kaptattak a félszigeten, Niala időnként rámutatott az egyik irányra, ahol a keskeny, kanyargós hegyi utcácskák elágaztak, Angélique pedig szépen kormányozta a nagy autót a rengeteg parkoló kocsi mellett. A kétoldalt az utcalámpák fényében zöldellő növényrengeteget itt-ott egy-egy pazar villa szakította meg.
  – Nem tudom, én valahogy nem hiszek ebben – mondta Niala –, de persze meg kell róla győződnünk.
  – Meg hát. Hol vagytok?
  – Germaine néniék házánál.
  – Akkor lássunk munkához, egérke.
  Ezt nyilván Nimbynek mondta, mert letették a telefont.

Pár perc múlva kiderült, mi volt az a munka: szétszedték a bicikliket. Mikor Angélique megállt mellettük, Vanessa üdvözlésképpen fölmutatott egy kereket. Pi és Martin már nyitotta is a hátsó ajtót és segített berakodni. A kocsi hátuljában leszíjazták a vázakat és kerekeket, a két mikró pedig helyet foglalt elöl.
  – Én se tenném rá a jövő heti sajtadagomat – mondta Vanessa –, de meg kell győződnünk róla.
  – Az biztos – bólintott Niala. – Jean-Philippe-nek sajnos pont ma jutott eszébe színházba menni.
  – Miért sajnos? – cincogta Vanessa. – Így legalább van egy kis izgalom az életünkben. Első fejezet: huszonkét pár puha tappancs surranása az éjszakában. Második fejezet: világító szempárok a háztetőn!
  Jót nevettek a drámai hangon előadott címeken. Françoise nem értette.
  – Hogyhogy huszonkét pár?
  – Amióta kisegér lettél, négykézláb jársz – világosította föl Nimby. – Nézd csak meg a lexikonban.
  – Ó… nem vettem észre.
  Most meg ezen nevettek.
  – Ott állj meg – mutatta Niala –, a kapu előtt.
  – Közvetlenül a kapu előtt akarsz megállni? – kérdezte Angélique.
  – Ez nem az a ház, egérke. Az több emelettel lejjebb van a hegyoldalon. Innen csak megfigyeljük.
  – Vagy úgy.
  Kirajzottak a kocsiból és megálltak egy kicsit távolabb a kaputól, mert Niala tiltó mozdulattal emelte föl a kezét.
  – Még ne gyertek közelebb. Belle már elég öreg és rigolyás. Vanessára aligha emlékszik, mert fiatal korában nem látta, de engem remélhetőleg még megismer. Mivel Jean-Philippe nincs itthon, egyedül kell megbirkóznom vele.
  Kissynek nagyon tetszett a dolog. Nyilván egyetlen ház sincs a félszigeten, amit Niala ne ismerne. A zár kombinációját, a lakók természetét és esti programjait… mindent. Az öregasszony miatt nem aggódott különösebben. Majd elrejtik a nagy füleiket, nehogy megijedjen tőlük, és elmagyarázzák, hogy…
  Ekkor Niala beütötte a kódot, és neki leesett az álla. Senki nem szólt, hogy Belle is négykézláb jár, akárcsak ők.
  Már ott állt a kapu mögött, amikor az kinyílt. Kíváncsian szimatolt, méregette az egereket, alighanem töprengett, hogy bebocsássa-e őket.
  – Szia, Belle – guggolt le hozzá Niala, és megsimogatta, magához is ölelte a fejét. – Szia, hát hogy vagy? Megismersz még, ugye? Megismersz, hát persze hogy meg. Nagyon jó, kedves kiskutya vagy. Jól van, kicsi Belle, jól van – ez annak szólt, hogy Belle képen nyalta –, drága kiskutya.
  A „kiskutya” majdnem olyan magas volt, mint a guggoló Niala, és amikor Vanessa is letérdelt melléjük, nála már valamivel magasabb is; főleg amikor leült, hiszen a kutyák ülve magasabbak. Nagydarab, fehér bundájú kutya volt, hasonlított egy kisebb jegesmedvére, csak barátságosabb volt. Remélhetőleg. De ha a lányoknak nem sikerül megnyerniük a jóindulatát, akkor lehet bármilyen öreg, tizenegyüknek tizenkétfelé kell szaladniuk. Belle egy gyengéd mancscsapással egy kengurut is leterít, nemhogy egy egeret.
  Azért elég bátran ment oda hozzá, amikor a lányok szóltak, hogy egyenként jöjjenek bemutatkozni. Schneiderék kutyáitól is mennyire tartott, aztán még birkózott is velük. Belle megszaglászta a kezét, megnyalta, megcsóválta hatalmas farkát – ez utóbbit nem az ő tiszteletére, hanem állandóan csóválta –, s ezzel Kissy elfogadtatott. Ahogy a többiek is. Elke úgy borult a nyakába, mintha ezer éve barátok lennének, Belle pedig vigyorgott, megmutatva hatalmas fogait, és nagyon örült a viszontlátásnak. Függetlenül attól, hogy még sose találkoztak.
  – Jól van, gyerekek – mondta Niala, és felállt. – Ugye beengedsz minket, Belle?
  A kérdést Belle is világosan értette, mert Niala közben elindult a kapu felé. A kisebbfajta jegesmedve farkcsóválva nézett utána, boldogan fogadta Elke babrálását a füle tövén, és felőle oda mehettek, ahova akartak.

– Pireneusi hegyi kutya – felelte Niala Chantal kérdésére, amikor a csapat végighaladt az óriási kerten. – Igazi hős, ugye, hogy az vagy, Belle? – A hős lelkesen csóválta a farkát. – Egyszer betörőt is fogott, még fiatal korában. A betörő kést rántott és meg is sebesítette, de Belle volt az erősebb.
  – A betörő életben maradt? – kérdezte Kissy.
  – Igen, de nem sokon múlott. Az egyik keze örök életére megbénult. Ami pedig a környékbeli macskákat illeti… ebbe a kertbe egy se teszi be a lábát.
  Kissy csodálata mondatról mondatra növekedett Belle iránt. Mostantól úgy lépkedett a kerti ösvényen a D’Aubisson lányok nyomában, hogy tökéletes biztonságban érezte magát.
  A tizenegy egér és Belle áthaladt a kerten. Alacsony kőfalhoz értek, aminek túloldalán egy utca volt, legalább tízméteres mélységben. Elnéztek az utca túloldalán álló ház teteje fölött és további házakat láttak, egyre mélyebben. Aztán a tengert.
  – Nem rossz – mondta Angélique.
  Vanessa megindult a fal mentén, s néhány méter után megállt. A szeméhez emelte a távcsövet és keresgélni kezdett a távolban.
  – Megvan… de takarásban van. Egy épületszárny takarja. Nem látok át fölötte… túl kicsi egérke vagyok.
  – No gyere – lépett oda Pi, megfogta a kislány derekát és vagy egy méterre fölemelte. – Elég ennyi?
  – Nem. Jóval magasabbról kell. Tegyél le, be kell mennünk a házba.
  Kissy ijedten nézett Martinre.
  – No de… – szólalt meg Jennifer.
  – Tudom, egérkék, de mi mást tehetünk?
  – Idehívhatjuk a rendőrséget – mondta Françoise.
  – Házkutatási parancs nélkül nem lépnének be – felelte Niala, és odalépett húgához. – Add azt a messzelátót. Engem Jean-Philippe régóta ismer, majd én megyek be a házba.
  – De a rendőrségnek nem kellene ide belépnie – ellenkezett Kissy –, egyből abba a házba is mehetnének, ahol sejtitek őket.
  – Túl bizonytalan a spekuláció – mondta Niala. – Ha potyára kihívjuk őket, másodjára már nem fognak hinni nekünk.
  Elballagott az épület felé, s két perc múlva kinyílt egy ablak a fejük fölött. Kissy összerezzent, pedig tudta, hogy Niala az. De betörőnek érezte magukat. A háztulajdonos persze tudja, hogy D’Aubissonék ismerik a biztonsági kódjait, és rég megváltoztatta volna, ha nem akarja, hogy bejöjjenek. Nyilvánvaló, hogy reggel Niala föl fogja hívni és megmondja neki, hogy járt a házában. Nem kell különösebben ismerni Nialát, hogy az ember ezt tudja. Most azért nem hívta, mert színházban van.
  – Látom a Saint-Jacques-ot – szólt le barátnője, szemén a távcsővel. – Teljes sötétség mindenütt.
  – Attól még ott lehetnek – vélte Vanessa. – A redőnyöket figyeld.
  – Nem tudom kivenni… túl sötét van. Várjatok, fentről jön egy kocsi, hátha odavilágít… Ez az! – mondta Niala kisvártatva. – A redőnyök fent vannak.
  Vanessa nekidőlt hátával egy fának, és Belle jobb fülét morzsolgatva töprengett.
  – Akkor nincsenek ott. Képtelenség, hogy befészkelték magukat és nem engedték le a redőnyöket. Nem lehetnek meg egész éjjel egy csepp fény nélkül, márpedig ha betekintést nyújtanak… nem, biztos, hogy nincsenek ott. Hát akkor ez nem jött be. Menjünk, egérkék.
  – Várj egy kicsit – felelte Niala. – Hadd nézzek még meg valamit.
  Vártak. Kissy a falra támaszkodott és a tájat szemlélte. A kivilágított tengerpart meseszép látványt nyújtott. A villák mint szikrázó kis ékszerek csillogtak végig a félszigeten, illetve ameddig látszottak, s velük szemben a szárazföldi partszakasz millió fénye ragyogott. Köztük itt-ott kishajók, valamivel távolabb egy nagyobb luxusjacht fénylett, több tucat lámpa is lehetett a fedélzetén. Éjszaka is gyönyörű vidék lenne, valóságos drágakő a tengerparton – ha két felnőtt és egy gyerek nem sínylődne valahol bezárva.
  – Ez érdekes – dünnyögte Niala. Kissy fölnézett; édeskeveset látott belőle. Niala nem gyújtott villanyt a szobában, ahol volt, nyilván hogy jól lásson odakint, így ő maga csak egy világosabb folt volt.
  – No mi az? – szólt föl Vanessa.
  – Várj még egy kicsit.
  Vártak.
  – Várjunk csak – szólalt meg Niala egy perc múlva, mintha nem vártak volna még eleget. – Azt hiszem, Jean-Philippe-nek van valahol egy erősebb távcsöve, megkeresem.
  – Én is jövök! – kurjantott föl Vanessa, és már szaladt is.
  – Mi ne jöjjünk? – kérdezte Françoise.
  – Jobb, ha nem – szólt vissza a kislány. – Mégiscsak engedély nélkül vagyunk itt, és benneteket egyáltalán nem ismer. Kerüljük a fölösleges komplikációkat.
  Így hát vártak tovább, nézték az éjszakai fényeket és hallgatták a kert lombsusogását a lágy fuvallatban. Édenkert, kétségtelenül. Hát még ha betoppan a tulajdonos és itt éri őket…
  Kissy ijedten az órájára nézett. Negyed tizenkettő. Vajon meddig tart az a színdarab?
  – Megvan a távcső – szólt ki Vanessa az ablakon. – Egérke, most már áruld el, mit figyelünk.
  – Várj egy kicsit – dörmögte Niala, s amennyire ki lehetett venni a homályban, már a távolba kémlelt.
  – Hé, egérkék odafent! – kiáltott föl Kissy, azon igyekezve, hogy ne legyen túl hangos. – Mikor ér véget az a színdarab?
  – Még nagyon soká – felelte Vanessa –, de aztán még egész biztos elmennek inni valamit, esetleg táncolni, és csak aztán hozza haza a kislányt. Ne aggaszd magad. Ha bármiért korábban hazajönnének, akkor sincsen semmi vész.
  – Megverjük – bólintott Elke automatikusan.
  – Dehogy verjük… mi az, látsz valamit?
  A folytatást nem hallotta, a testvérek susmorogva tárgyaltak valamit odafenn. Kissy már tűkön ült. Mit néznek ezek, csak nem titkos sajtgyárat fedeztek föl?

De nem: az ügyben nem volt több sajtnak szerepe, mint amit jutalmul kaptak Lucas-tól. Egy szép nagy brie sajt volt, igazi ínyencfalat, de Kissy nem tudta zavartalanul eszegetni. Túl sokba került.
  A D’Aubisson lányok percekig szemlélődtek a távcsővel, aztán szó nélkül lejöttek és bezárták a házat. Ők a bejáratnál vártak.
  – A távcső – nézett Jennifer Vanessa kezére.
  – Magunkkal visszük, még szükség lehet rá. Majd holnap visszahozzuk.
  – Elmondjátok végre? – kérdezte Pi. Az egere odalépett hozzá, fölpillantott rá és hagyta, hogy átkarolja a vállát. De csak egy pillanatra.
  – Mennünk kell. A Bouriant-villában vannak.
  – Mit láttál? – kérdezték egyszerre, hatalmas szemekkel.
  Niala sóhajtott.
  – A villa udvarán ott áll a kék Corsa.
  Az egerek egymásra néztek.
  – No de… az a kék Corsa? – kérdezte Angélique, követve Nialát a kapu felé.
  – Mi más lenne? A gondnok nem jár oda késő éjszaka, és különben is Berlingója van. Bouriant most Nizzában lakik, és neki se ilyen a kocsija. Szia, Belle. Jó kiskutya vagy. Holnap találkozunk, jó? Visszahozom a gazdád távcsövét. Mondd meg neki, hogy vau-vau, én üzenem. Szia!
  Elbúcsúztak Belle-től, bezárták a kaput és beugráltak a kocsiba.
  – Hogy vetted észre? – kérdezte Kissy.
  – Véletlenül. Ahogy mozgattam a távcsövet, megláttam valamit a villa udvarán, de a mienkkel nem lehetett kivenni, hogy mi az.
  – Akkor hívd föl azt a… Zselé felügyelőt – mondta Françoise.
  Kissy látta, ahogy Niala ránéz a húgára, aki visszanéz rá. A vonásaikat nem tudta kivenni, hiszen a kocsiban sötét volt, de tudta, hogy megint az a telepatikus kifejezés van az arcukon.
  – Jobb, ha nem – mondta Vanessa.
  – Jobb – bólintott Niala, és fennhangon folytatta: – Nem, egérke, a felügyelőt Jallet-nak hívják, nem Zselének, de jobb, ha nem hívom föl.
  – No miért? – kérdezte Pi.
  – Mert az ott Bouriant tábornok villája.
  Kis csend lett.
  – Az ki az? – kérdezte Elke.
  – Egy magas rangú rendőrtiszt. Jallet nem fog odamenni bizonytalanra. Meg kell tudnunk, hogy csakugyan ott vannak, és akkor hívni.

Kissy szívdobogva surrant végig a kerteken, és jobb szeretett volna máshol lenni. Öt perce még nem érezte ezt, a parkolóban, ahol letették a kocsit, világos volt, jöttek-mentek az emberek. Ott normálisan folyt az élet. De itt a kertek végében lopakodni a sötétben…
  A zsebegereket ott is akarták hagyni a kocsiban. Niala azt mondta, az útvonal veszélytelen, de koromsötét lesz. A zsebek közölték, hogy ha a többiek velük vannak, ők nem félnek semmitől. Így hát jöttek ők is, de parancsba kapták, hogy nem távolodhatnak fél méternél messzebb a maxiktól. Elkét Pi, Françoise-t Angélique őrizetére bízták.
  Nem jöhettek az úton. Ha csakugyan ott vannak az emberrablók, nyilvánvaló, hogy figyelik mindkét utcát, a telek fölött és alatt levőt is. Ráadásul ott magasabb a fal, mint a szomszéd házak felől, és muszáj megmászni, nem nyithatnak kaput. Azt jelezné a riasztó.
  Három jókora kerten kellett átvágniuk, ami egy cseppet se volt könnyű a sötétben. Niala ment elöl, időnként felvillantva egy kis tompa fényt a telefonjából. Koromsötét nem volt ugyan, bár az utcai lámpák fényét a fal árnyékolta, de némi szórt fény azért ide is jutott.
  – Itt nincs összekötő ajtó – mondta Niala, amikor a csapat összegyűlt a Bouriant-villa falának tövében –, de ha lenne, akkor se használnánk. Átmászunk a falon, de nem itt. Amarra a fák teljesen takarnak minket.
  Így is volt, közvetlenül a fal mellett két nagy fa állt, amiknek a lombjai ráborultak a falra. Itt már csakugyan sötét volt.
  – Mindenki megvan? – suttogta Vanessa.
  – Niala megvan – felelte Niala.
  – Nimby is – szólalt meg a fiú az utolsó pillanatban, mielőtt Kissy nekiment volna. Megállt, megpróbálta hozzáedzeni szemét a sötéthez, és minél hatékonyabban hasznosítani a hallását és a szaglását. Közben gyorsan bemondta, hogy ő is megvan.
  A többiek is mind megvoltak. Pi bakot tartott Vanessának, aki óvatosan fölhúzódzkodott a falra, de még nem mászott föl, csak körbekémlelt. A feje körvonala kirajzolódott a fal tetején. Kissy látta, hogy lehajtotta nagy füleit, igaza van, azokkal borzasztóan feltűnő lenne.
  – Sehol senki – szólt le suttogva, és elkezdett fölmászni a falra. – Akarom mondani, macskamentes, cin-cin.
  Kissy megkönnyebbült; a „sehol senki” nem volt előírásszerű, ilyet akkor mondanának, ha kényszerítenék őket. De a helyesbítéssel már rendben van.
  Vanessa megült a fal tetején, az ágak közé rejtőzve, és intett, hogy jöjjön a következő. Niala megcsókolta Pit és belelépett a tenyerébe. Egy pillanat múlva már fönt is volt a falon.
  – Lámpafény – susogta.
  – Igen – felelte Vanessa. – A házban emberek vannak. Persze lehet, hogy a tábornok hazaugrott. Minden lehet. Meg kell győződnünk…
  Kissy idáig hallotta a szavait. Ekkor tett egy lépést a sötétben. Valaki megragadta a bal lábát, szisszenő hang hallatszott, ő pedig elsikoltotta magát.

– Mit műveltek odalent?!
  – Mi történt?
  Kissy nem is hallotta a több irányból érkező kérdéseket. A lábát tapogatta, közben némi üggyel-bajjal fényt gyújtva a telefonján, de addigra többen is odavilágítottak.
  – Mi van?!
  – Valami megmart…
  Leguggolt, hogy megnézze sebeit. A szíve már nem volt meg, az imént kiugrott a helyéből és eltűnt a bokrok alatt. Majd nappal visszajön és megkeresi.
  – FFFFFFFFFFF!
  Kissy megdermedt. A sziszegő hang pontosan szemből jött, egészen közelről. Odavilágított, és megfagyott az ereiben a vér. Borzalmas, hideg szempár meredt rá. Kivicsorított, tűhegyes fogak… rózsaszín nyelvecske…
  – Kiscica – mondta ki Françoise.
  – FFFFFFFFFFFFF! – mondta a rémalak. Kissy nagyot nyelt. Ez ma már a második. Az első nem bántotta…
  Megint a lábára nézett. Megtalálta a karmolásokat, három vonalat szántottak a bőrén. Szóval a második megtámadta. Kissy tudta, hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés. A harmadik megeszi.
  – Hé, cicus – lépett oda Chantal, de az ellenség nem barátkozott.
  – FFFFFFFFFFF! – ismételte harmadszor is.
  – Mi folyik ott? – kérdezte Vanessa fojtottan.
  Françoise fölnézett.
  – Kissy össze…
  – Halkabban, az istenit!
  – Kissy összeakadt egy helybeli vadállattal – suttogta Françoise.
  – Mifélével?!
  – Cirmoscica – mustrálta Jennifer az ellenséget. – Még kék a szeme, pár hónapos lehet.
  – És ezért csaptok ekkora lármát? – Vanessa most már nagyon dühös volt. – Vágjátok el a torkát és írjátok a vérével a falra, hogy így jár minden áruló. Vagy csináljatok, amit akartok, de nem érünk rá itt szobrozni! Akármikor kinézhet valaki a házból. Mozgás!
  Jennifer nevetett és odalépett Kissy mellé. A keze mint a villám csapott le a cica nyakára. Ahogy fölemelte, a ragadozó elernyedt, elengedte kezét-lábát, nem ellenkezett. Kissy elismerően bólintott egértársa bátorságát látva. Megfogni se csekély teljesítmény… de elengedni sokkal veszedelmesebb…
  Jennifer arrébb sétált néhány métert és eltűnt a homályban. De a hangja jól hallatszott.
  – Aztán el ne járjon a szád, világos? No szia, és mindig csak madarakra vadássz.

A házban és körülötte csend volt. Nem mozgott senki. Kissy osztaga a hátsó traktust próbálta megvizsgálni, mialatt a másik csapat elölről került. Kicsit aggódott, ami azt illeti. Éjfél volt, az az időpont, amikor a macskák kiülnek a háztetőre és arról énekelnek, hogy a holdfény derűs emléket ébreszt, újra ébred a régmúlt, minden gyönyörűség, boldog órák az ifjúságom szép idején, gyertek hozzám vissza mééég! – amivel csak az egyik baj, hogy közben észreveszik az odalenn surranó egérkéket, de ráadásul azokkal az iszonyú magas hangokkal az egész várost fölébresztik.
  De az aggodalom csak addig tartott, amíg Kissy meg nem találta azt a helyet, ahol kicsit laza volt a redőny és bekukucskálhatott.
  Nagy, majdnem üres szobába látott. Egy kis asztalon állólámpa, tompa fénye megvilágította a földre terített matracot. Egy férfi feküdt rajta, furcsa helyzetben, nem természetes tartásban. Nagydarab férfi kék ingben és szürke öltönynadrágban, háttal az ablaknak.
  Kissy halkan cincogott a többieknek és odaintette őket. Vanessa, Nimby és Martin sorban bekukucskált a résen. Aztán Nimby megkereste a zsarolók által küldött képet a telefonján. Egyezett. Sven Lindström nagydarab volt, kék inget és szürke nadrágot viselt. Martin suttogva értesítette Niala csoportját.
  – Gondoljátok, hogy… – Kissy elhúzta a kezét a nyaka előtt.
  – Szó sincs róla – felelte Vanessa. – Szerintem azért fekszik így, mert a csőhöz van kötözve. Ott van mögötte a radiátor.
  Kissy újra benézett. Csakugyan, a radiátor éppen a férfi mögött volt, akkor alighanem tényleg a csőhöz kötözték. Esetleg bilincselték.
  Nialáék a másik irányból érkeztek, ezzel a csapat körbejárta a házat. Idekint egy lélek se.
  – Innentől állandóan fotózzunk és videózzunk – mondta Chantal. – Zsebikék, ti még nem harcolhattok, a ti feladatotok lesz mindent megörökíteni.
  – Hívom a rendőrséget – mondta Angélique. – Hogy is hívják, Bouriant?
  – Igen – felelte Vanessa, a fiúkat figyelve, akik az ablakot tanulmányozták. Nagy panorámaablak volt, alig fél méter magasan kezdődött, több méter széles volt, és többrészes redőny takarta. Valamivel arrébb néhány fémvázas kerti szék volt; Pi odavitte az egyiket, fölállt rá és megvizsgálta az ablak felső szélét is.
  – Ez jól meg van csinálva – mondta. – Nem hiszem, hogy ki tudnánk nyitni. Még szerszámaink sincsenek.
  – Egy-két apróság van a zsebemben – szólt föl Nimby. – Megnézhetnénk azt a zárat.
  – Szia – szólalt meg Niala. Kissy megfordult: barátnője ekkor vette át a telefont Angélique-től. – Amélie-ék felől. Hát a falon át. Hülyeség, Lucas, túszdrámát akarsz? Ti is erről gyertek, ki kell őket szabadítani és elkerülni a konfliktust. Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Jó, szia.
  Visszaadta a telefont Angélique-nek, aki megkérdezte: – Mi az, ami nem érdekel?
  – Hogy mekkora munka éjszaka engedélyt kapni, hogy a szomszédokon át jöjjenek.
  – És akkor mit csinál?
  – Megszerzi.
  Nimby és Pi ezalatt már a zárnál matatott, Martin tartott nekik telefont zseblámpa gyanánt.
  Kissy megint belesett a szobába. A férfi megmoccant, fölemelte a fejét.
  – Meghallott minket.
  – Igen? – lépett oda Vanessa. Benézett, aztán halkan megkocogtatta az ablakot. A férfi megint megmozdult, de nem úgy, mint aki föl tudna kelni, csak nem akar. Nyilván csakugyan meg van kötözve.
  Aztán a férfi mögül egyszer csak fölemelkedett egy szőke fejecske. Megpróbált az ablak felé fordulni, de nem tudott.
  – Ez Kerstin – mondta Vanessa. – A fal és az apja között fekszik megkötözve. De hol lehet a nő?
  – Bárhol – felelte Niala. – Akár két méterrel arrébb, ahova a lámpafény már nem ér el. Vagy éppen…
  Nem folytatta. Szavak nélkül is értették egymást. Az emberrablók férfiak és nem pedofilok. Ezek ketten nem érdeklik őket, de egy védtelen nő…
  Kissy zsebében viszketni kezdett a Nimbusz nyele. Ha elkapja ezeket a férgeket, egy életre elveszi a kedvüket minden efféle szórakozástól.

– Nézzünk körül máshol is – mondta Chantal, amikor a fiúk már percek óta küzdöttek a zárral. Csavarhúzót, bicskát, fogót, mindent bevetettek. – Lehet valahol egy ablak, ami nincs így bezárva.
  – Elkísérlek – felelte Jennifer –, nem mászkálhatunk itt egyedül.
  – De még párban sem – tette hozzá Niala. – Jövök én is.
  A lányok elsurrantak, Martinék tovább feszegették a zárat, Kissy pedig folytatta, amit eddig csinált: az épület sarkánál őrködött, hogy meg ne lepjék őket.
  – Ez az életben nem fog így kinyílni – mondta Pi kisvártatva. – Feszítővas kellene hozzá, de félek, hogy odabent meghallanák a recsegést.
  – Vigyázzatok! – szisszent föl Angélique. – Valaki bemegy a szobába!
  Az egerek kétfelé szaladtak. Vanessa maradt csak ott, lelapulva az ablak alatt. Pár pillanat múlva óvatosan fölemelte a fejét és belesett.
  – Egy férfi – lehelte a telefonba. – Fegyver van nála… megnézi őket. – Egy darabig hallgatott. – Indul kifelé. Kinyitja az ajtót… kimegy… becsukja. Tiszta a levegő, a helyiség macskamentes, cin-cin!
  Visszaszivárogtak, kivéve azt a hármat.
  – Chantal, minden rendben? – suttogta Kissy.
  – Minden rendben, cin-cin – jött a válasz. – Már visszafelé jövünk, minden nagyon jól be van zárva. A kert macskamentes. Cin-cin!
  – Tennünk kell valamit – nézte Vanessa csípőre tett kézzel az arcokat. – Nem állhatunk itt, mint akiknek elvették a sajtját.
  – Mindjárt itt lesznek a rendőrök – vélte Kissy.
  – Mindjárt, egérke?! Legalább negyedóra, amíg Lucas megszerzi azt az engedélyt. Tíz perc, hogy ideérjenek, tíz, hogy átvágjanak a kerteken… legalább félóra, de lehet sokkal több is.
  A felderítők ekkor értek vissza.
  – Csak kibírik most már az a kicsi idő – vélte Elke meggondolatlanul. Vanessa csak ránézett, s a kislány zavartan lehajtotta a fejét.
  – Szó se lehet róla – felelte Vanessa, azzal odament a kerti székhez, fölkapta, meglendítette és belevágta az ablakba.

Utólag meggondolva ez a legnagyobb őrültség volt, amit bármelyikük tett életében, alighanem nagyobb, mint amit bármikor ezután még elkövethetnek, a századik születésnapjukig. Hiszen Annika hollétéről nem tudtak semmit, amazoknál pedig fegyver van. De ha Vanessa megdühödött, nem lehetett bírni vele.
  Kissy mintegy lassított felvételben nézte végig, ahogy a kerti szék becsapódik a hatalmas ablaktáblába, s az millió darabra robban. Mire Vanessa elengedte a széket, s az lehullott a fűbe, Kissynek már töltött fegyver volt a kezében, a szoba ajtajára célzott vele, és várta, hogy feltépjék. Ez egyelőre késett. Pi fölkapta a széket és végigsöpört vele az ablak aljának egy szakaszán, letördösve a cseppkövek módjára kiálló üvegdarabok nagyját. Aztán letépte a félig már leszakadt redőnyt és beemelte az ablakon a legközelebb állót, Chantalt, aki rögtön elhúzódott jobbra, ki a lővonalból. Pi nem várt, azonnal nyúlt Nimbyért, s átemelte őt is a cserepeken. A fiú ugrott egyet balra, de akkor már hallották a lábdobogást, s egy pillanat múlva feltárult az ajtó.
  – Ne mozduljon! – üvöltöttek a belépőre, gyorsabban, mint ahogy megnézhették volna, ki az. – Dobja el a fegyvert!
  Köpcös férfi volt, Kissynek nem ismerős. Bután nézett rájuk, és fölemelte a kezében tartott pisztolyt. Kissy csak addig várt, hogy a mozdulat irányát lássa, és elengedte a gumit. A többiek is. Ahogy utólag kiderült, mindenki lőtt, kivéve Pit, aki arra készült, hogy Jennifert is beemelje a szobába, Jennifert, aki már várta, hogy a fiú nyúl érte, és Nimbyt, akinek még nem volt ideje elővenni a fegyverét. Françoise-nak úgy tűnt, hogy az ő lövése nem talált. De hét biztosan. A pasas felordított és végigzuhant az üvegszilánkokkal borított padlón. Kissy szemernyi részvétet sem érzett iránta.
  Chantal mozdult elsőnek. Odaugrott és elvette a pasas pisztolyát. Aztán megint oldalra lépett, mert a következő is ott volt már az ajtóban. Ráüvöltöttek, hogy ne mozduljon, ő tétován fölemelte két kezét, jól látszott, hogy nincs bennük semmi.
  – A falhoz! – harsogta Vanessa, akit Jennifer után Pi ekkor tett be a szobába. A mikró kilépett oldalra, hogy a többiek lövései szabadon érhessék a pasast, és megismételte. – Azt mondtam, a falhoz! Chantal, a pisztolyt fogd rá, ne a csúzlit!
  – Ne mondd ki a nevemet – sziszegte a másik, és két kézzel, kinyújtott karral előreszegezte a fegyvert.
  – Ezek helybeliek, úgyis tudják, kik vagyunk. Mozdulj már, Duroc, vagy úgy jársz, mint Paré! – Vanessa oldalba rúgta a padlón fetrengő köpcöst, aki felnyögött.
  Duroc lassan az ajtó mellé lépett és megfordult.
  – Így már jobb. Térdre!
  – De… minden csupa üveg…
  – Kit érdekel? Chantal, lejjebb célozz, akkor sokkal fájdalmasabb.
  Duroc óvatosan letérdelt. A két lány odalépett mellé és gyorsan megmotozta, miközben Nimby az ajtót biztosította.
  Akkor már bent voltak valamennyien, csak a két kicsi maradt kint, meg a maxik, hogy vigyázzanak rájuk. Kissy, Martin és Niala csatlakozott Nimbyhez, és megindultak a folyosón, minden ajtót kinyitva, mindenhova benézve, mint mini kommandósok. Most már a füleiket se hajtották le.
  Félúton járhattak a ház terjedelméből ítélve, amikor kinyílt egy ajtó. Kissy beugrott az egyik hálószobába, amit már megvizsgáltak. Szemközt a fiúk ugyanezt tették, de Niala kint maradt. Intett nekik, hogy jöjjenek utána.
  Mulatságos volt, ahogy nesztelen léptekkel osontak a félmeztelen pasi mögött, akinek eszébe se jutott hátranézni. Álmosan botorkált a fürdőszobáig, és éppen a küszöbre lépett, amikor közvetlenül a háta mögött Niala megnyomta a gombot a bicskáján. Az előugró penge kattanására a férfi meg akart fordulni, de a kés hegye a hátának szegeződött, és egy hang szólalt meg a füle mellett.
  – Ne mozdulj – mondta Niala nagyon halkan.
  A pasas összerezzent. Alighanem nagyon gyorsan fölébredt, gondolta Kissy. Az ablak bezúzásától csak a szemét nyitotta ki, de nem tudta, hogy mit hallott, hát kikászálódott az ágyból és félálomban elindult pisilni. De egy késpenge hideg érintésétől hamar észre tér az ember.
  – Fordulj meg – suttogta Niala.
  A pasas megfordult. Lassan. Kissy utálkozva nézte csupasz mellkasát. Mint egy meztelen csiga. Hát férfi az ilyen?
  – Gérard Valentin – mondta Niala.
  A férfi nem állta a tekintetét. Lehajtotta a fejét és a padlót bámulta. Nem tehette sokáig. Niala az álla alá nyúlt a késsel és kényszerítette, hogy fölemelje a fejét. A pasas kidülledt szemekkel bámult a pengére.
  – Megmentetted az életemet – suttogta Niala.
  – Ühüm – szűrte a foga között Valentin.
  – Életben hagylak. Kvittek vagyunk.
  Niala elvette a kést, megfordult és elindult visszafelé. A társaik akkor szabadították ki Annika Talonent az egyik hálószobából.
  Kissy néhány pillanatig gondolkodott. Aztán döntésre jutott. Ellazította a gumit, bal kézbe vette a fegyvert golyóstul, a jobbal pedig lekevert Valentinnek egy akkora Jerry-pofont, hogy a pasas nekivágódott a falnak.
  – Gyerünk, lódulj!

Mire visszaértek a szétrombolt ablakú helyiségbe – veranda lehet, gondolta Kissy –, a többiek már elvágták a férfi és a kislány kötelékeit. Annika Talonen egy méterrel előttük lépett be az ajtón. Csak egy törülköző volt rajta.
  Kissy boldogan nézte a család egymásra találását. Több mint két másodpercig. Aztán Sven Lindström elengedte kislányát, odalépett a barátnőjéhez, és teljes erejéből szájon vágta. Kissy leesett állal bámulta, ahogy Annika Talonen nekiesik a falnak és nyüszítve lecsúszik a földre – és nem értett semmit. De ez nem tartott sokáig. Egykettőre rájött mindenre. Dühösen a falhoz penderítette Valentint, és csak a kiáltozásra fordult vissza.
  Senki se tudta összerakni, mi történt. Duroc az egyik pillanatban még a padlón térdelt, a következőben viszont már állt, maga elé rántva Vanessát, és kést szegezett a nyakának. Az egerek egyik kése volt, hogy honnan szerezte, nem tudni. A kislány arcán már megjelent a jéghideg düh, de a pasasnak még nem volt ideje megszólalni, amikor Kissy már cselekedett. Egyetlen, villámgyors, tökéletesen koreografált mozdulattal nyúlt a késéért, az előhúzás pillanatában kinyitotta, és két méterről, kivédhetetlen ívben Duroc bicepszébe vágta.
  A pasas felüvöltött és elejtette a kést, de az még földet sem ért, amikor Vanessa már kipördült az elengedő szorításból és a fordulatot befejezve tökön rúgta támadóját. Duroc úgy csuklott össze, mint egy rongybaba.

– Mi az úristen ez a vérfürdő?!
  Kissy fáradtan nézett a felügyelőre. Nem számított rá, hogy ezen az éjszakán még viszontlátja Castellit, de örült neki. A rendőrség megérkezése azt jelenti, hogy vége az egész őrültségnek és mehetnek haza.
  Lucas másnap, amikor elhozta nekik a sajtot, azt mondta, addig volt nyugodt, amíg Angélique nem telefonált, hogy már bejöhetnek egyenesen a főkapun, és kell két mentőkocsi. Vanessa leszamarazta, tudnia kellett, hogy nekik nem eshet bajuk. Lucas közölte, hogy az első itteni ügyüknél nem így volt, és neki a gyanúsítottak testi épsége is fontos. Vanessa úgy nézett a rendőrre, mintha idegen nyelven beszélne, és nagyra nyitva kék szemeit megkérdezte:
  – De hát mi a csodának?
  Castelli és Lucas ért elsőként a helyszínre, egy sereg fegyveres rendőrrel. Köztük volt Lejeune, Hublau, Édouard – úgy tűnt, ezek az emberek sosem alszanak, pedig éppenséggel Castelli már órákkal ezelőtt hazament. A… a pasijához? Valószínűleg. Utánuk jöttek a mentők. Aztán két polgármester, a saint-jeani és a beaulieu-i, Robert. Aztán Bouriant tábornok.
  A ház tulajdonosa pont olyan volt, amilyennek az ember egy tábornokot elképzel. Bikatermetű, bulldogképű, és úgy közlekedett, mint egy tank. Becsörtetett, végignézett az egereken, az emberrablókon és a sebeiket kötöző mentőkön, a szétrombolt ablakra csak odapillantott, és Castellihez fordult.
  – Tudjuk már, mi történt?
  – Hogyne, uram – felelte a felügyelő, kényelmesen nekitámaszkodva a falnak. – Az ifjú hölgy egy kis különjövedelemre akart szert tenni. A pasijából inkább csak a pénzét szerette. Talált magának partnereket – intett a megvert emberrablók felé. – Az egyikkel össze is jött, a gyerekek az ágyból rángatták ki őket. – Ez végeredményben igaz, gondolta Kissy, hiszen ágyban voltak, éspedig együtt, amikor ők megérkeztek. – Persze három emberért követeltek váltságdíjat.
  A tábornok ekkor megállt Duroc fölött, akinek éppen injekciót adtak.
  – Maga Duroc – mondta. – Maga kertészkedett nálam nemrég. Így jutottak be?
  Az emberrabló elgyötörten bólintott.
  – Honnan tudta, hogy egy hétig nem vagyok itthon?
  – Kisváros – nyögte Duroc. – Mindenki mindent tud…
  Bouriant bólintott és továbblépett a másik két férfihoz, aztán a nőhöz. Már fel volt öltözve, Angélique visszament vele rendőri kísérettel, hogy fölvegye a ruháját.
  – Szóval maga az értelmi szerző?
  Válasz nem érkezett, Annika Talonen üres tekintettel bámult a levegőbe.
  – Maga – bólintott a tábornok, mintha választ kapott volna. – Az okozott kárt maga fizeti.
  Sarkon fordult, majdnem úgy, mint aki hátraarcot csinál, pedig civilben volt, jól szabott sötét öltönyben.
  – Lindströmék?
  – Úton a kórházba – felelte a mentőorvos, anélkül hogy felnézett volna Paré sebeinek ellátásából. – Nincs semmi olyan bajuk, amit pár nap fekvés, némi folyadék és egy kis vitamin rendbe ne hozna.
  – Köszönöm. – A tábornok tett öt nagy lépést és megállt az egerek félköre előtt. – Szóval ti vagytok azok a híres Jerry Alapítvány.
  Az egerek bólintottak.
  – Már terveztem, hogy meglátogatlak benneteket, csak sose volt időm.
  – Hát eljöttünk mi – cincogta Françoise.
  A tábornok lenézett rá.
  – Te vagy az a német kislány, akit pár éve megmentettek?
  – Nem, az én vagyok – mondta Elke, még az ujját is föltartotta.
  – Gratulálok.
  – Kösz.
  A tábornok még egyszer végignézett az arcokon.
  – S melyikőtök zúzta be az ablakot?
  Kissynek eszébe se jutott a fegyvere után nyúlni. Vanessa nyilván évek óta ismeri már a tábornokot.
  – Én – felelte a mikró.
  – Sejtettem. D’Aubissonék híres-nevezetes nevelt lánya. – A tábornok tekintete megállapodott a blúz zsebéből kikandikáló plüssegéren.
  – Örökbe fogadott lánya – javította ki a kislány szelíden, Kissy keze pedig mégiscsak elindult a dereka felé. Ezek szerint mégsem ismeri?
  – Mi a különbség?
  – Ég és föld.
  – Értem. És ki késelte meg Durocot?
  Kissy ijedten elkapta kezét a zsebéről, és zavartan jelentkezett. Megszólalni nem mert. Hisz joga van hallgatni, de ha nem él ezzel a jogával, bármi, amit mond, felhasz…
  – Azt mondják, szép dobás volt – nézett rá a tábornok valahonnan a magasból.
  Kissy megköszörülte a torkát.
  – Gyönyörű… dobás volt – cincogta.
  – Ezt el is várom. Jól van. Majd még beszélünk. Jó éjszakát. Castelli, vitesse haza őket.
  – Rendben.

Éjjel kettőkor értek haza, rendőrségi csapatszállítóval. A mikrobuszt egy rendőr hozta utánuk, bevitte a garázsba, jó éjszakát kívántak és elmentek.
  Az összes kisfülű, görög milliomos, mindenki ugyanúgy várta őket az udvaron. Már tudtak mindenről, Lucas fölhívta Georges-ot és elmesélte.
  Az egerek fáradtan lehuppantak az asztalokhoz és elfogadtak néhány falatot. Kissy a maga részéről rácsatlakozott egy palack narancslére, akár infúzióban is elfogadta volna, és elhatározta, hogy addig nem kel föl, amíg tart belőle.
  – Szörnyű – mondta madame Dimitriádisz. – Szóval igazából nem is három embert raboltak el, csak kettőt.
  – Igen, madame Dimitriádi – felelte Vanessa –, és különféle villákban bujkáltak, ahol nincs otthon a tulajdonos, a személyzet pedig nem takarítja naponta az egészet.
  Kissy összenézett a narancslével. Vanessa már megint elhibázta a hölgy nevét. De ezúttal ő is fölfigyelt rá.
  – Te tudsz görögül, Vanessa?
  A kislány lenyelte a sütit és tűnődve nézett a következőre.
  – Édeskeveset. Annyit, hogy kaliméra… kaliszpéra… szasz parakaló… efharisztó… ilyeneket.
  – Ennyivel már Görögországban is elboldogulnál… de mégiscsak többet kell tudnod, ha ismered a családnevek nőnemű végződéseit.
  Kissynek leesett az álla, és úgy maradt.
  Vanessa elmosolyodott.
  – Ez egy panzió, asszonyom. Igyekszünk megtanulni mindent, amivel kifejezhetjük vendégeink iránt érzett nagyrabecsülésünket.
  Ezzel fölkapta és megette a következő sütit, Kissy pedig megállapította, hogy a kislány nem igazi. Ilyen nincs. Ez egy mesealak. Az imént még bezúzott egy ablakot, majdnem megölték, most meg itt ül, fölmondja a görög szótárat, és csiszolt mondatokban udvarolja körül a vendéget. Az éjszaka közepén.
  De aztán már nemsokára véget ért ez a hosszú nap. Fölmentek a szobáikba, bebújtak az egérlyukakba és aludtak.
  Reggel Kissy félig alva kiballagott a fürdőszobába. Elhaladt az összeölelkező Jennifer és Jean mellett, elbotorkált a fürdőszobáig, benyitott, belépett, megnézte a tükörben az álmos egeret, aztán hirtelen hátracsapódtak a fülei.
  Jennifer és Jean?!

Igen. Jennifer és Jean. Hajnalban történt, fél három után, amikor ők aludni mentek. Jean elkísérte Jennifert és bevallotta neki, hogy féltette őket. Elég rémisztő egy kaland volt, még így elbeszélésből is. Főleg az egyiküket féltette: ezt itt, ni. És megcsókolták egymást.
  Jeant eléggé zavarta a rászegeződő figyelem a reggelinél. A villa udvarán ettek, összetolt asztaloknál, másként el se fértek volna, ott volt az összes kisfülű, és rengeteg ennivaló. Az egerek megéheztek a nagy verekedés után, és annyit ettek, mintha legalábbis vízilovak lennének. Ott voltak természetesen a Ford szülők is, és az ő tekintetük még jobban zavarta Jeant. Sietve közölte, hogy természetesen semmi olyasmi nem történt, és a szándékai igazán tisztességesek.
  – Ez elég nagy baj – felelte Chantal, és bátran szembenézett a Ford szülőkkel, akik szemlátomást nem értettek egyet vele.
  De aztán ezt a témát félre kellett tenni, mert befutott Lucas. Elhozta azt a bizonyos sajtot, és elmesélt egy-két dolgot.
  – Szóval igazatok volt. Verdier-t bizony a kocsi alá lökték. Valentinnel együtt mentek bevásárolni, szándékosan jó messze onnan, ahol a túszokat őrizték. Verdier egyedül ment be és a kocsiban hagyta a telefonját. A telefon megszólalt és Valentin fölvette.
  Kissy észrevette, hogy Vanessa a kése hegyével betűket rajzol a szendvicsére. A. T.
  – Annika Talonen volt az – folytatta Lucas, aki nem látta a szendvicset. – Azt hitte, hogy Verdier-vel beszél, és a szövegből világos volt, hogy összejött a pasassal. Valentin kiszállt a kocsiból és lesbe állt a társára. Meg akarta verni, de amikor meglátta a közeledő teherautót, inkább alálökte. Szerencséje van, a sértett fel fog épülni, már magához tért.
  Itt kis szünet állt be az elbeszélésben, a rendőrfőnök elfogadott egy pohár narancslevet Blanche-tól. A hirtelen csendben Vanessa szólalt meg. Világosan és félreérthetetlenül mondta ki, többféle jelzővel, hogy Annika Talonen micsoda. Kissy rosszallóan csóválta a fejét, bár a kislány vadságát régóta ismerte. Az egykori utcagyerek ma is gyakran előbukkant a jólneveltség burka alól.
  – Szóval – folytatta Lucas, nem zavartatva magát a közbeszólástól – Valentin gyilkossági kísérletet is beismert. A feleségével már beszéltem, neki nem ez volt a legsúlyosabb baja, nem mondta ugyan, de gyanítom, hogy válás lesz a dologból. Paré és Duroc ügyvédje azzal fenyegetőzik, hogy följelent titeket testi sértésért, de fogadok, hogy hamar alábbhagy a szenvedélye. Duroc drámaian forgatja a fejét és zengzetes szavakat mennydörög, hogy mi lesz, ha megbénul a karja. Az orvos szerint ha most tudja mozgatni, akkor ezután már nem bénul meg.
  – És tudja? – cincogott közbe Kissy.
  – Hát persze, csak fáj a válla. Ami azt illeti, a másik sérülése sokkal több gondot okoz neki.
  Vanessa sátáni vigyorát tanítani lehetett volna az ördögképzőben.
  – Jó nagyot rúgtam, mi?
  – Hát nagyot, annyi szent, a doki szerint nem sokon múlott, hogy műtét nem lett a vége. Annak pedig Duroc nagyon, de nagyon nem örült volna.
  Vanessa dühösen pattant föl.
  – A francba, Lucas! Honnan tudhattam volna? Egyetlen másodpercem volt rá, hogy cselekedjek, és egyszerűen nem tudtam több erőt beleadni. Ennyi telt tőlem és kész!
  Az egerek majdnem az asztal alá estek nevettükben. A kisfülűek nem annyira.
  Vanessa hirtelen a rendőrfőnökre nézett, és fölcsillant a szeme.
  – De hisz még nincs veszve minden. Bemegyek hozzá és megrúgom újra. Jó?
  Kissy elkapta Lucas mosolyában azt az ismerős kifejezést, amit Vanessa egész sor emberből kiváltott már: „Édes kis kölyök vagy. Elfogadnálak.” De aztán szigorúra igazította az arcát és mással folytatta.
  – Hanem a csúzlijaitokkal jó lesz, ha vigyáztok. Paré vagy féltucat golyót kapott, kettőt a kórházban szedtek ki. Szabályosan belementek, mintha tűzfegyverből lőttetek volna. Csak húst értek, se csontot, se belső szervet, de nem lesz mindig ilyen szerencsétek.
  – De igen! – csattant föl Vanessa. – Nagyon is remélem, hogy mindig ilyen szerencsénk lesz. Annál a féregnél fegyver volt és éppen ránk akart lőni. Sajnos nem volt időnk megbeszélni, hogy hányan lőjünk és milyen erővel, sürgősebb volt megvédeni egymás életét meg a sajátunkat.
  Lucas nem felelt, latolgatta a választ. Kissy szerette volna elkapni a tekintetét, hogy a sajátjával megüzenhesse a diagnózist. De a rendőrfőnök egyedül oldotta meg a problémát.
  – Szerencsétek volt, hogy nem okoztatok súlyosabb sérülést. Akkor sajnos kénytelen lennék titeket is átadni a vádhatóságnak, bár nem kétlem, hogy felfüggesztettel megúsznátok. No mindegy, a lényeget elmondtam…
  – A fenét – mondta Niala. – A banditák hogyléte huszadrangú. Azt mondd, mi van Lindströmékkel.
  – Fogalmam sincs, Nicole. Nem beszéltem senkivel, aki tudná. Nekem ugyanis a ti banditáitokra kell gondot viselnem. De ideje mennem, a sajtot és a híreket átadtam. Egy óra múlva jó nektek?
  – ?…
  – Vallomást tenni, természetesen. Azt hitted, megúszhatjátok?
  – Mi olyan sürgős? – kérdezte Vanessa. – A Hendriksen-ügyben egy évszázad telt el, mire méltóztattatok fölvenni a vallomásunkat.
  – Azok más idők voltak. Emberhiány volt, és akadt még pár fontos ügyünk. Most ez a legfontosabb. Tudod, a tábornok, a görög házaspár… túl sokan sürgetik a vádemelést. Castelliről nem is beszélve.
  – Miért, mi van vele? – kérdezte Chantal.
  – Neki is fontos ez az ügy, és elég nagyágyú ahhoz, hogy néha a kedvében járjunk egy kicsit. No megyek, még rengeteg a dolgom. Sziasztok, és vigyázzatok a macskákkal.

Persze hogy vigyáztak velük. De az a srác se volt macska, akivel Kissy összeakadt a rendőrségen, míg a sorára várt. A többiek nem voltak ott, a folyosókon kóboroltában az épület egy másik részére keveredett, ahol még sose járt. De nem aggasztotta magát, hisz bármilyen labirintusból kitalál: csak arra kell gondolnia, hogy a végén elhelyeztek egy darab sajtot.
  Először a hangokat hallotta, aztán ahogy befordult, meglátta a lányt és a fiút is. A lány táskája a fiú kezében, magasra tartva. A fiú röhögött és úgy ugrált, mint egy kosárlabdázó. Jó magas is volt. A lány kérlelte, hogy adja vissza. A lány kicsi volt, talán egyidős Kissyvel, de jóval alacsonyabb. Fekete haj, távol-keleti arcvonások.
  – Add vissza neki – mondta Kissy csendesen. A fiú rá se hederített. Kissy megindult felé. – Azt mondtam, add vissza neki!
  A srác odanézett.
  – Szóltál, tökmag?
  Kissy megállt a másik lány mellett, másfél méterre a fiútól. Abban a jól beidegzett, lezser Jerry-tartásban, amiből egy szempillantás alatt úgy robbannak ki, mint az elengedett íj.
  – Add vissza neki. Nem mondom el többször.
  A srác gúnyos tekintettel végigmérte Kissyt, aki fapofával várakozott. Ha a lakli tudná, hogy ő két lábra ágaskodva is csak tíz centi magas, még gúnyosabb lenne a képe. De a kis dolgok sokszor veszélyesebbek a nagyoknál. Például a vírusok igazán kicsik, mégis…
  – Mi folyik itt?
  Lejeune százados hangja közvetlenül Kissy mögött szólalt meg, de neki arcizma se rezzent és nem vette le a szemét az ellenségről. Így nem látta, milyen arccal érte el Philippe, hogy a srác visszaadja a táskát az ázsiai lánynak.
  – Bocsánatot kérek, kisasszony – motyogta.
  – Így már jobb – felelte a százados. – Ez még egyszer elő ne forduljon. Tűnés befelé.
  A srác elkotródott. A lány is elindult az ellenkező irányba, odadobva Philippe-nek egy köszönömöt.
  Kissy megfordult, a Jerry-kiképzésben szerzett minden fegyelmét összeszedve, hogy higgadt maradjon. A százados mosolyogva nézett szembe vele.
  – Meg akartad verni, mi?
  – Elrontottad a vadászatomat – közölte Kissy zordonan.
  Philippe nevetett.
  – Ne törődj a kölyökkel. Egy primitív csirkefogó, de tart tőlünk, mert van már egy s más a rovásán. Amúgy ártalmatlan.
  – Viszont jó magas – jelentette ki Kissy.
  – És ez miért fontos?
  – Komoly teljesítmény lett volna orrba rúgni.
  Philippe megcsóválta a fejét és elment a dolgára. Kissy sóhajtott és ő is továbbment. Az élet kihagyott lehetőségek sorozata.
  Még Vanessa is kis telhetetlennek nevezte, amikor elmesélte kalandját a többieknek, és emlékeztette, hogy alig néhány órája még egy emberrabló vérében fürösztötte a pengéjét. Így mondta. Kissy nem tudta, milyen képet vág, de Vanessa leolvasta róla a gondolatait, még mielőtt ő maga rájött volna, hogy mik a gondolatai.
  – Jaj, ne vágj már ilyen képet, egérke. Ott hemzsegtünk tizenegyen, kizárt dolog, hogy bajom eshetett volna. Ha nem vágod bele a kést, elővettem volna a sajátomat és mintát hasítok a mancsába. Aztán lehet, hogy nem is rúgom meg, hanem ha már úgyis a kezemben van a kés…
  – Hagyd már abba – szólalt meg Angélique. – Éppen elég véres volt az éjszakánk enélkül is.
  A kislány döbbenten nézett egyikükről a másikukra. Kissy megkönnyebbülten látta, hogy olyasmi történt vele, ami nagyon ritkán fordult elő: elakadt a szava. Egyszerűen nem tudta, mit mondjon. Hosszú másodpercekig.
  – De hiszen – szólalt meg jó negyed percnyi áldott csönd után – mi Jerry-egerek vagyunk.
  – Ha így bánsz a késsel – jegyezte meg Niala –, nem sokáig leszünk már azok.
  – Hát mik leszünk?! – csattant föl a mikró, odapördülve nővéréhez.
  – Bennlakók a fiatalkorúak börtönében.
  Kissy gyorsan oldalt lépett, hogy láthassa Vanessa tekintetében azt az ismerős, jéghideg dühöt, amint keresztülfúrja Niala fagyott testét és grönlandi klímát idéz elő az épületben. A folyosót már tízcentis hóréteg borította, az elhaladó rendőrök nagykabátban vacogtak, Kissy háta mögött elrohant egy riadt pingvincsapat, és már az őket üldöző jegesmedve is közeledett, amikor Vanessa váratlanul elmosolyodott, és szertefoszlott az egész látomás. Nyár volt megint.

Később, amikor visszagondolt erre a nyaralásra, megállapította, mennyire relatív az idő, Einsteinnek tökéletesen igaza volt. Az éjszakai harc a tábornok villájában úgy az emlékezetébe vésődött, mintha filmre vette volna. Minden másodperc, minden mozdulat. A délutánnak és az estének csak egyes részletei, percről percre. A nyomozást megelőző és a rákövetkező napokról – édeskevés.
  Lustálkodás a napon vagy az árnyékban, a tengerparton, a hátsó udvarban, a kertben. Kirándulás a hegyekbe, erdőbe, fáramászással. Teniszmeccs. Edzések. Az egyik edzésről megmaradt egy nagyszerű pillanat, amikor három plusz találatot tudott bevinni Vanessának, és a következő összecsapásban a lábát is kirántotta alóla. Utána külön sajtos szendvicset kapott tőle, zöld fűszerekkel. Nimbynek annyira megtetszett, hogy ott az asztalnál ki akarta rántani Vanessa alól a lábát, úgyhogy inkább csinált neki is. Céllövészetet is tartottak megint, a múltkori airsoft fegyverekkel, és megcsodálták Elke szép fejlődését.
  És persze a triblik. Róluk azért jobban megmaradtak az emlékek. Naponta többször meglátogatták Suzyt és a gyerekeket, vittek nekik ennivalót – azaz persze csak Suzynek, de hát a kicsiknek is abból lesz a tej. Suzy azelőtt sem vetette meg a tejet, de nem tartozott a kedvencei közé – most lelkesen itta, fél liter meg se kottyant neki. De persze először is befalta a húst, éppen úgy, ahogy Nimby véleménye szerint a szánhúzó kutyák a sarkvidéken, miután leterítették a nagy jávorszarvast. Hát Suzynek jávorszarvast nem vittek, de csirkét és marhát igen. Disznót nem, mert az veszélyes, Niala közölte, hogy a legritkább esetben ad kutyának disznóhúst, és másnak sem ajánlja. Ez még akkor volt, amikor Suzy kicsi volt. A disznóhúsban olyan kórokozók lehetnek, amik veszélyesek, emberre is, kutyára is. Ezért tiltotta be több vallás az ókorban, mert megfigyelték, hogy disznóhús fogyasztása után gyakran megbetegszenek – hiszen a higiéniát még nem ismerték, ráadásul meleg égövön éltek.
  Mindenki tudta, hogy Suzynek nincsenek ilyen aggályai, és ha disznót vinnének neki, azt is élvezettel behabzsolná. Akár egy egészet. Mostanában rengeteget evett, ami nem csoda, a hat pici szivattyú naponta többször követelte a tejet, és ha úgy nyúlt hozzájuk az ember, rögtön bekapták az ujját is, egy pillanat alatt le is nyelték, úgy kellett kihúzni a torkukból. Vanessa szerint egy-két héten belül az egész karjukat le tudják nyelni, egy hónap múlva pedig csak úgy nyúlhatnak hozzájuk, ha előtte egy biztonsági övvel a falhoz erősítik magukat. Ő legalábbis nem akarja, hogy a farkincájánál fogva rángassák vissza.
  Jenniferékről több részlet maradt meg az emlékeiben. Egyfolytában azon igyekeztek, hogy választ kaphassanak a kérdéseikre. Egyik nap össze is írták őket.
  1. Szerelmes-e Jennifer csakugyan?
  2. Szereti-e a srác az egeret?
  3. Megérdemli-e egy valódi Jerry szerelmét?
  4. Hol tartanak?
  5. Mikor fognak előrébb tartani?
  A kérdések nehezek voltak. Nem látszott, hogy bármelyikük tíz centivel a föld fölött lebegne, virágok sarjadnának a lépte nyomán vagy pici, szivárványszínű tündérek rajzanák körül, márpedig ezek egyértelmű jelei a szerelemnek – Chantal szerint. Amikor ezt mondta, Kissy összenézett Nialával a háta mögött, és szavak nélkül megbeszélték, hogy nem tesznek föl kérdéseket.
  Egypár kérdés azért elhangzott még ugyanaznap, vacsorához készülődve, amikor Tom tekintete megpihent a lányán, amint összenéz a fiúval. A nagy kék macska, ahogy Tomot most már gyakran becézték, kicsit gyanakvó vagy talán szkeptikus arcot vághatott, mert a tálalással foglalatoskodó Niala megnyugtatta.
  – Semmi vész, cicus. Jean tudja, hogy egy valódi Jerry nem akárki, és be kell tartani a játékszabályokat, ha egerezni akar vele.
  – És mik azok? – kérdezte a cicus. Főleg azért szólították szívesen cicusnak, cicának vagy nagy kék macskának, mert nem volt benne semmi macskaszerű.
  – Tisztelet és megbecsülés. Odafigyelés és odaadás. Egymás problémáinak, gondjainak figyelemmel kísérése és maximális segítség a kezelésükhöz. Feltétlen hűség, amiben nem az a lényeg, hogy nem bújunk össze a szomszéd mezei pocokkal, hanem hogy mindig vállaljuk egymást, az egymásnak adott szavunkat, nem döntünk egymás nélkül fontos kérdésekben. Bizalom. A féltékenységi drámáknak jó helyük van a vígjátékokban, lásd például a kishúgom névadóját Pierre Richard-ral, A magas szőke plusz két szőke.
  – Vanessa játszott Pierre Richard-ral? – csillant föl az ő Vanessájuk szeme. Igazán szólíthatta Guedjet a keresztnevén, első találkozásuk óta leveleztek. – Nem is tudtam.
  – Nem, a másik névadód, Richard Bohringer. – Niala beszéd közben várakozóan nézte Jeant, aki mostanra szánta el magát, hogy megszólaljon.
  – És végeredményben mit vártok tőlem, egérkék? Tegyem le a nagyesküt, hogy megfelelek a normáitoknak?
  – Szó sincs róla – rázta meg a fejét Niala. – Felelj meg nekik. Ha megfelelsz, fölösleges az eskü. Ha nem felelsz meg, akkor is.
  – Megpróbálok – mondta Jean kicsit bizonytalanul. – De mi lesz, ha nem si…
  Nem fejezte be. Vanessa lelkesen csillogó szemekkel meredt rá, kicsit kilógatva a nyelvét, pont mint Suzy egy ígéretes falatra. Nem lehetett megnyugtató látvány olyannak, aki nem tud verekedni.
  Jennifer később szavukat vette, hogy nem szedik le Jean fejét, ha nem sikerül minden tökéletesen a kapcsolatukban. Elvégre ezt is meg kell tanulni, és neki még nem volt igazán komoly kapcsolata, csak amolyan együtt mászkálások. Szíves örömest megígérték, hogy nem bántják a srácot. Hiszen ha aggódik érte, az jó jel.

És hát maradt egy további emlék ezekből a napokból. Másfél nappal a nagy verekedés után Lindströmék eljöttek köszönetet mondani. A férfi már teljesen jól volt, a kislány még gyengécske kicsit, de aznap hazaengedték mindkettőjüket.
  Strandlabda egyből meglátta Kissyt az egérhadban és rögtön őhozzá sietett. Megállt előtte, fölnézett rá, és pontosan egyszerre, ugyanazzal a mozdulattal ütögették meg az orruk hegyét. Aztán Kissy nyakába ugrott, ő pedig fölkapta és boldogan magához szorította.
  A találkozó többi része nem volt érdekes. Leültek a kertben és elbeszélgettek Lindström úrral, aki tudott franciául, meg Kerstinnel, aki nem. De Niala megoldotta, hogy vele is megértsék egymást, talált egy lányt a panzióban, aki jól tudott svédül. Lindströmék ugyanis nem finnek voltak, hanem finnországi svédek, bár persze ha Niala finn vendéget talált volna, Kerstin azzal is szót értett volna.
  A tolmácsnak nem volt sok dolga, a legtöbbször szavak nélkül is értették egymást. Kerstin segített megetetni a tribliket, mert éppen itt volt az ideje, gyönyörűséggel rakosgatta őket Suzy mellé, és dumált is nekik, de a kölykök nem igényelték a tolmácsolást. Hisz franciául se tudtak. Aztán megmutatták a Szárnyacskát, mert Kerstin kíváncsi volt, hogy mivel fényképezték le, s az apját is érdekelte. Strandlabda röpíthette föl a gépet, ami végrehajtotta Nimby egyik repülési programját, többször is elszállva fölöttük. Aztán megnézték a képeket, ahogy felülnézetből integetnek neki.
  A kislány rengeteget sütit képes volt megenni, a panzió csokis keksze el is fogyott, pedig ők alig csipegettek belőle; szerencsére a vaníliásból még maradt a vendégeknek, és majd Isabelle néni rendel készen. Vanessa még reggel csinált narancsos sütit, abból volt még, Kerstinnek nagyon ízlett. Vanessa megígérte, hogy süt még, amíg itt lesznek Franciaországban. Egy ideig maradnak, a kislány anyja persze látni szeretné a gyereket és meggyőződni róla, hogy épségben van, de ő jön ide, az esti géppel érkezik. Kissy legnagyobbrészt Kerstinnel foglalkozott, a felnőttek – Blanche, Georges, a maxik, Niala, időnként még egy-két mini – beszélgetése nem érdekelte annyira, de később a többiek elmondták, hogy a szülők elváltak; ezt persze eddig is sejtették. Jól menő cégük van Tammerforsban, finnül Tamperében, továbbra is társtulajdonosok benne, de az asszony vezeti. Valamilyen csomagolóanyagokat gyártanak. Kissyt ezek után nem lepte meg, hogy Lindström úr szabadkozó mozdulattal egy borítékot helyezett az asztalra, mondván, hogy ez csak egy jelentéktelen apróság.
  Hát terjedelemre csakugyan kisebb volt, mint a virágcsokor, a több doboznyi csokibonbon és a díszpapírba csomagolt palack. De a csekk ötvenezerre volt kiállítva, úgyhogy Georges be is tette a széfbe, miután a vendégek elmentek, addig is, amíg elviszi beváltani. A palackot se nyitották fel, Lindström úr vezet, de a bonbonból majdnem egy egész dobozt Kerstinnel etettek meg. A virágok csak négy vázában fértek el, pedig Niala jó nagyokat keresett.
  A beszélgetés főleg a történet következményeiről szólt, de ez Kissyt egyáltalán nem izgatta. Magától értetődően mindenki mindenkit be fog perelni. Georges már közölte az ügyvédjével – Brigitte-tel, akivel egyszer Kissy is találkozott –, hogy írjon egy beadványt, kártérítést akar, amiért Duroc túszul ejtette és életveszélyesen megfenyegette Vanessát.
  De hát kit érdekel mindez? Semmi köze a lényeghez, a lényeg pedig a verekedés. Különben is, még a Hendriksen ellen indított per sem ért véget, pedig tudni lehet a végét. Majdnem egészen biztos, hogy Georges fog nyerni. Lesz a kezében egy ítélet, ami csillagászati összegű kártérítésre kötelezi a shindyt. Pénzt ebből Mohi, azazhogy Vanessa soha nem fog látni. A Hendriksen rabkeresményéből letiltható összeget Schneiderék kapják, Johann azt mondta, bankszámlára teszi Elkének, talán kijön majd belőle az esküvői csokra. Ha jó sokára megy férjhez.
  Vanessa azt mondta, ha még pár tucat shindyt és emberrablót megfékeznek, egész komoly havi apanázsra tehetnek szert, talán reggelenként croissant-t is vehetnek belőle.

Kissy sajnálta, hogy a vakáció hátralevő részében már nem akadtak össze senkivel, akit meg kellett volna verni, le kellett volna lőni, vagy legalább nyakon ragadni és arrébb hurcolni, ahonnan már hiába magyarázza, hogy ffffffffffff. De… ha őszintén belegondolt, akkor annyira mégse sajnálta. Nem bánta, hogy nem kell verekedni, illetve csak az edzéseken, nem kell megkéselni embereket, nem kell ablakot szétverni, nem kell félni senkitől.
  Azért utólag eléggé megijedt. Alighanem mindannyian, kivéve Vanessát. Akkor, a kést meglátva nem jutott ideje megijedni, csak előkapta a sajátját és gondolkodás nélkül elhajította, még célozni se nagyon volt ideje, csak ösztönösen csinálta. Ha az emberrablók pisztolya az ő kezében lett volna, azt süti el, éppen úgy gondolkodás nélkül. És lehet, hogy megölte volna a pasast. Bár persze ha valakit vállon lőnek, abba nem hal bele. De ha más lett volna a helyzet, akkor máshol kellett volna rálőnie. Nem tudta, hogyan érezné most magát.
  Hála az égnek, hogy Vanessa legalább az ő késétől nem forgott veszélyben. Annyit gyakorolták a dobálást, hogy ebből a távolságból nem hibázhatta el. Pedig sokféleképpen lehetett volna. Ha tétovázik, akkor Durocnak van ideje úgy fordulni, hogy Vanessa kerüljön a kés útjába. Ha rosszul fogja meg a fegyvert, akkor a nyelével találja el a pasast, aki csak röhög rajtuk. Ha túlságosan vigyáz, nehogy Vanessát találja el, akkor még elhajítja a kést a pofa mellett.
  Eszébe jutott a Sheila-ügy… milyen régen is volt. Amikor megérkeztek a házhoz, Nimby elővett mindenféle holmit, egy kést is, vagy talán kettőt? Erre már nem emlékezett. Persze nem használták se a késeket, se mást, Nimby valamilyen önvédelmi sprayt is hozott, azt se. Amikor elkezdték a Jerry-kiképzést, egyszer valaki említette azt a sprayt, hogy hordhatnának magukkal, de Vanessa, vagyis még Mohi lefitymálta, azt mondta, ha kifogy belőle a gáz, az csak akkor derül ki, amikor már késő. A kés viszont nem merült föl akkoriban, alighanem mindenki megfeledkezett róla, Mohi pedig többre tartotta a kezét meg a lábát. Csak jóval később kezdtek fölfegyverkezni, amikor a padlásukon talált íjaknak köszönhetően kiderült, hogy Mohi mesterlövész, ezeket a rémületes késeket pedig csak sokkal később vették használatba. Micsoda szerencse, hogy mostanra így megtanult bánni velük.
  Jennifer kése volt az, amit Duroc Vanessa nyakának szegezett, egyszerűen kikapta a lány kezéből, amikor annak másfelé fordult a figyelme. Jennifer utólag visszaemlékezett, hogy túlságosan a végénél fogta a kést, és nem is figyelt a pasira. Sajnálta a dolgot, és azt mondta, még egyszer nem követ el ilyen hibát. Egyikünk se, felelte Vanessa. Ennek az esetnek az a tanulsága, hogy a pácienseket egy pillanatra sem szabad felügyelet nélkül hagyni, akkor sem, ha már leterítették őket.
  Így mondta. Leterítették. Ugyanazzal az ártatlan tekintettel, amivel egy pillanattal korábban megvakargatta Suzy füle tövét.
  A La Rochelle-i utat egy rövid megbeszéléssel elintézték. Nem mennek. Semmi garancia, hogy Vladek otthon töltötte a nyarat, és csak a strandra jár gyerekeket bámulni. Ninót odaküldték, de miért is ne, kelljen csak a rusnya shindyjének útiköltségre költeni meg ürügyet kitalálni. A feleségénél, Vladeknél, akárhol.
  Ők inkább itthon töltötték az utolsó napokat. Marie néninél és a villában, meg persze a panzióban, bár most nem ott laktak, de a nap egy részét mindig ott töltötték. Isabelle néninek jól jött egypár kukta, no meg Vanessának is, aki már olyan természetesen főzött a vendégeknek, mint egy igazi szakácsnő. De mivel mégsem volt az, csak a néni felügyelete alatt dolgozhatott, hiszen a panzió konyháját rendszeresen ellenőrzik, ott nincs helye szabálytalanságnak.
  De hamarosan munkába áll a főállású szakácsnő. Szeptemberben telik le a jelenlegi szerződése egy nizzai étteremben, akkor áll itt munkába. Már megállapodtak a néniékkel. A hölgyet Marie-nak hívják, negyvenéves és ért mindenhez, amihez itt érteni kell. Isabelle néni két hétig felügyeli a munkáját, az lesz a próbaidő, azután leteszi a serpenyőt és a kanalat. Az üzlet irányításában továbbra is tevékenykedik, vagyis nyugdíjba még nem megy.

– Gyerekek! – lépett be Niala. – Mindenki vegye föl a legszebb mosolyát, jön Nimby bácsi választani!
  A gyerekek egyáltalán nem mosolyogtak, fogalmuk se volt, hogy azt hogy kell. Sokkal jobban foglalkoztatta őket, hogy a világ egyszeriben nagyon bonyolult lett: kinyílt a szemük. Meg kellett barátkozniuk az új helyzettel.
  Kissy mosolygott helyettük is, ahogy a bukdácsolásukat figyelte. Még nem tudtak megállni a lábukon, kúszva közelítették meg az emlőket, de a pokróc minden egyes ráncával meg kellett küzdeniük. Látni láttak ugyan, de nem tudtak még mihez kezdeni a képpel – Niala szerint még csak foltokat láttak –, csak a szaglásukkal boldogultak. Az egerek már csak akkor segítettek nekik, ha nagyon elakadtak.
  Már túl voltak a hosszas tanakodáson, hogy végül is milyen kiskutya legyen. Niala kijelentette, hogy ezt Nimbynek kell eldöntenie, ők nem szólhatnak bele. Akkor legyen kislány, felelte Chantal habozás nélkül. Fiú, vágta rá Vanessa. Elke csatlakozott a lánypárthoz, Martin szintén a fiú mellett kardoskodott, amire Niala közéjük lépett és megpróbálta lecsitítani őket, mondván, ezen igazán nem veszhetnek össze.
  – Dehogynem – vágta rá Elke. – Verekedhetjük össze is magunkat!
  Azzal rávetette magát Kissyre, aki ezúttal hagyta magát földre dönteni, de egykettőre megfordította a helyzetet és két vállra fektette az izgága kisegeret.
  – Azt hiszel, nyertélsz?
  – Azt – nevetett Kissy.
  – Téveded magadat. Mert most összes kezeidek szükséges, hogy lefogva tartjad zsákmányodat. Amint elnyúlod a fűszertartóért, én kiszabadulom és győzlek.
  – És ha nem nyúlok a fűszertartóért?
  – Egérhusi sónélkültelenül nem jó. Sőt kell mustár is.
  Kissy még jobban nevetett, aztán összeborzolta a kislány haját és fölkelt. Elke talpra ugrott és nekirontott Pinek.
  Elkére jellemző, hogy úgy támadta meg Kissyt, hogy még nem is tudta, milyen párton áll. Ha tudta volna, hogy mindketten kislánykutyát javasolnak, akkor is megtámadta volna.
  A lányok mind kislányt mondtak, csak Vanessa fiút, Niala és Angélique pedig komolyan vette, hogy ne szóljanak bele, akárcsak Pi. Így a lánykutya nyert öt szavazattal kettő ellen, három tartózkodással. De a tizenegyedik szavazat döntött.
  – Fiú lesz – mondta Nimby.

Most tehát összegyűltek mind a kiskutyaszentélyben, halk cincogással figyelték a táplálkozó apróságokat, és megpróbáltak tanácsokat adni Nimbynek, hogy melyiket válassza. A hat közül, mert bár Nimby fiút akart, a lányokat változatlanul ajánlgatták neki.
  – A bal szélsőnek nagyon helyes farkincája van – mondta Jennifer. Suzy válaszul megcsóválta a sajátját, ami szintén nagyon helyes volt; nyilván örült neki, hogy csemetéjét dicsérik.
  – Balról a harmadik egy igazi kis farkas – állította Vanessa. – Már átmászik a többieken és nemegyszer elsőként ér célba.
  – Ennek nagyon szépek a foltjai – mutatott Chantal az egyikre, aki éppenséggel lány volt.
  – Ez itt szép kövér, életrevaló – mutatta Niala a legnagyobbat.
  – Csak azt ne válaszd! – sikkantotta Françoise, és a melléképület végébe mutatott. Egy csomó régi bútor állt ott, s mellettük éppen feltűnt Macska Öt. Vagy ki tudja, melyik. Kissy nem nagyon tudta már megjegyezni az évente újrakezdődő számokat. Mindenesetre egy fekete-fehér foltos kiscica volt, aki úgy bámult rájuk, mintha még sose látta volna őket.
  – Szia, Macska Három – mondta Vanessa. Úgy, szóval Három. – Nem, nem hiszem, hogy Nimby hasznát venné egy cicának. Neki kutya kell.
  Kissy észrevette, hogy Françoise keze a derekára csúszik. Hát igen, ő a legkisebb köztük, neki van a legtöbb félnivalója egy ekkora hatalmas macskától. Ez itt legalább fél kilót nyom, de lehet, hogy hetven-nyolcvan dekát is. Françoise alig harminc kiló.
  A veszély hamar elmúlt, a cica visszavonult belső termeibe. Ők megvárták az étkezés végét, aztán Nimby egyenként szemügyre vette a jóllakott, elégedett kölyköket. A legnagyobbat választotta, akinek szép barna foltjai voltak, fehér volt a hasa, és ő szaglászta Nimby kezét a legnagyobb érdeklődéssel.
  – Jól van, gyerekek, ideje aludni menni – mondta Niala. Visszatették őket a puha fészekbe, megvárták, míg elalszanak, és sorban mind megsimogatták Suzyt.
  – Név is kell neki – mondta Vanessa már a konyhában, míg elkészített néhány falatot Suzynek. Még mindig a kicsik mellett kapott enni, de már ott merte hagyni őket, és élénk farkcsóválással figyelte Vanessa tevékenységét.
  – Kell bizony – felelte a leendő kutyatulajdonos. – Szívesen elneveztem volna Cöveknek, hogy megvédjen minket Tomtól, de hát ez a név már foglalt.
  – Hm. Elképzeltem, ahogy odahívod, és vele együtt rohan Kissy kulcstartója is.
  – Ugye?!

Kissy döbbenten nézett végig a reggelizőasztal mentén a döbbent egérarcokon. Döbbent Chantal, döbbent Vanessa, döbbent Nimby, egy nyugodt és elszánt Angélique, döbbent Elke, döbbent Blanche… aztán vissza Angélique-re, aki az általános döbbenetet okozta.
  – De hát miért?! – kérdezték egerek és kisfülűek rengeteg szólamban.
  – Nézzétek – felelte Angélique határozottan. – Elég sokáig töprengtem ezen. Vannival többször is átbeszéltük… egyszerűen az a véleményem, hogy elég volt. Gyönyörű tudomány, ez kétségtelen, és rengeteget tanultam is, de belőlem nem lenne jó csillagász. Akkor meg minek porosodjak még egy évig a padban? Egy diplomáért, amit nem fogok használni?
  Egerek és kisfülűek egymásra néztek. Kissy előbb Martinre, aztán Jenniferre.
  – Kevés női csillagász van – jegyezte meg Françoise.
  – Ma már egyáltalán nem, de semmi sem akarok lenni pusztán azért, hogy javítsak a statisztikákon.
  – Egér csillagász még kevesebb van – szúrta közbe Nimby.
  – Ez igaz, csakhogy a statisztikákba így sem szeretnék bekerülni, mert macska csillagász már jó néhány van – állította Angélique határozottan.
  Ez komoly érv volt. Hallgattak. Ették tovább a reggelijüket.
  – Az egerekből nagyszerű csillagászok lennének – jelentette ki Nimby kisvártatva. – A csillagok is kicsik, mint mi.
  – A csillagok óriásiak, csak messze vannak – felelte Angélique automatikusan; alighanem szóról szóra így tanították az első órán.
  – Közelről az egerek is sokkal nagyobbak – vágta rá a fiú.
  Blanche elunhatta az egerezést.
  – És akkor mihez kezdesz? – kérdezte.
  – Még nem tudom. Keresek valami munkát; nem ijedek meg az árnyékomtól. Mert nincs háromszögletű füle – emelte föl az ujját és nézett Nimbyre, aki gyorsan a szájára szorította a tenyerét. Derültség suhant végig rajtuk. – Aztán majd kigondolom. Valahova biztosan be fogok iratkozni.
  – És hol keresed azt a munkát? – kérdezte Yves bácsi. Az arcára voltak írva a gondolatai. Ha abbahagyja az egyetemet, Angélique-et semmi se köti már Île-de-France-hoz. A Côte d’Azurhöz viszont igen.
  – Hát… – Angélique kicsit lekonyult fülekkel nézett az autószerelőre. – Tudom, hogy ti mindig szívesen láttok, Yves bácsi…
  Kissy érezte, ahogy a saját fülei is elindulnak lefelé.
  – Vanni feltehetően továbbra is itt fog dolgozni valamelyik szállodában. Valamennyire ez is szempont volt a döntésben. Titeket, egérkék, eddig is láthattalak hetente egyszer-kétszer, de őt ideköti a munkája.
  No meg, gondolta Kissy, Vanni nem is keres annyit, hogy hetente repülőre ülhessen. Vonaton meg egy évezred.
  – Azért jövök majd Franconville-be, Julie néni, Yves bácsi. Hozok magammal egy sereg kisegeret, és kieszünk minden sajtot a hűtőszekrényből!
  Az utolsó szavakat már kórusban mondta az egész csapat. Nevettek.
  Végül is kompromisszumos döntés született. Angélique-nek továbbra is meglesz a szobája Nimbyéknél, és ha nem válna be idelent, akkor „a fiam barátainak mindig akad egy zug meg egy tányér leves”. Yves bácsi így mondta, Kissy pedig elkapta a villanást Vanessa tekintetében, aztán elgyönyörködött benne, ahogy a kislánynak fölragyog az arca. Igen, Yves bácsi – akkor még Blanchard úr – szóról szóra így mondta három évvel ezelőtt is, amikor Mohi egy szál maga maradt a világban, vagyis hát nem maradt, éppen ezért. Most pedig Angélique-nek mondja.
  Kissybe hirtelen belevillant egy gondolat. Yves bácsi, de Julie néni még inkább, egy kicsit úgy beszél Angélique-kel, mintha a lánya volna. Végül is egy éve náluk lakik, és azelőtt is jól ismerték már. Ha ők a tiszteletbeli lányuknak tekintik Angélique-et, még ha ezt nem is mondták ki szavakkal, akkor Nimbynek is, Vanessának is tiszteletbeli testvére lett. Vagyis neki, Kissynek is, hiszen ő is Vanessa testvérének számít, akárcsak Françoise. Nialának is. Martint és Pit szerelmi szál kapcsolja hozzájuk, Jennifer az amerikai dokin keresztül rokona D’Aubissonéknak, Chantal pedig Andreas kedvese. Most már Elke az egyetlen, akit csak az egérségi kötelék köt hozzájuk, rokonság nem, se igazi, se tiszteletbeli… ámbár…
  Ámbár igazság szerint Elkét mindig valahogy a kishúguknak tekintették, vagyis hát voltaképpen a lányuknak kellene, mert az életét köszönheti nekik. És akkor az összes egér egyetlen családot alkot, mind a tizenegy!

Lakni továbbra is Vannival fog a panzióban, mint a nyáron. Ez magától értetődő. Viszont hogy miből fog élni, az már nem annyira.
  Niala közölte, hogy Angélique nem fog munkaadóknál kilincselni, mint egy idegen, hiszen tömérdek munkaadót ismer Beaulieu-ben és környékén – ha nem is személyesen, de rajtuk keresztül mindenképpen. Ezért felhívott egypár munkaadót, de minden állásuk szakképzettséghez volt kötve.
  – Legföljebb elmegyek mosogatni – felelte Angélique. – Az se rosszabb, mint a húrelmélet.
  – Azt talán mégse – felelte Niala a telefonkönyvet tanulmányozva. – Majd ha minden egyéb csődöt mond. – És megint fölhívott valakit, de az illető nem vette fel. Hívott helyette mást.
  Jó darabig keresgéltek, de szakképzettség nélkül sehol sem akadt jobb a konyhai kisegítésnél, felszolgálásnál, takarításnál. Angélique-nek ezek megfeleltek volna, de Niala megkötötte magát. Egy Jerry nem fog pizzákat hordani kövér turisták elé. Nemcsak azért, mert bármelyik akarhat egeret a pizzájára, hanem mert rosszul fizetett és bizonytalan munkák. Főleg most, vége a szezonnak, sok száz idénymunkás hagyja el a partvidéket napokon belül. Vannak, akik az ország túlsó végéből jöttek egy-két hónapra, főleg huszonévesek, hogy keressenek egy kicsit, a szabadidejükben megnézzék a Côte d’Azurt, aztán hazamennek tanulni vagy amit addig csináltak. Ha Angélique is köztük lenne, most egyszerűen kirúgnák, mert nincs már annyi vendég, nem kell az ember.
  Tom azt mondta, Angélique-nek vállalkoznia kellene. Szépen vezet, a partvidéket jól ismeri, vehetne egy kocsit és taxizhatna. Niala elgondolkodott az ötleten és azt mondta, végeredményben nem is olyan hülyeség… de ő azért keresgél tovább.
  Már egypár órája keresgélt, amikor hazaért Georges, aki éppoly döbbenettel hallgatta a fejleményeket, mint a többiek. Aztán megkérdezte:
  – És mikortól szeretnél dolgozni?
  Angélique határozatlanul megvonta a vállát.
  – Bármikortól. Amíg az egérkék itt vannak, még szívesebben lennék velük, de aztán már akár munkába is állnék.
  Georges pár pillanatig tűnődött.
  – Hát olyan hamar nem tudom megoldani, de azt hiszem, lenne itt valami.

Bár egy éve nem dolgozott, Georges valójában nagyon is sokat dolgozott. Csak egyelőre nem származott belőle jövedelme.
  Időnként beszámolt az eredményeiről, de csak úgy vázlatosan, az egerek úgyse sokat értettek a dologból. Pontosabban – semmit. Repülőgépet vezetni megtanultak ugyan, még az első közös nyarukon; igaz, Kissynek az egész repülésnél emlékezetesebb volt, hogy Mohi tökéletes provanszál nyelven tudott karattyolni a reptéri emberekkel, anélkül hogy tudott volna ennek a nyelvnek a létezéséről.
  De a repülőgép működéséről ma se tudtak sokkal többet annál, amit Niala magyarázott nekik annak idején a reptérre menet. Persze nem is az volt a fontos, hogy részleteiben értsék Georges magyarázatait, ezt ő se várta el tőlük. Elég volt, ha annyit tudnak, hogy a cél a repülés biztonságának javítása.
  – Úgy néz ki, hogy hamarosan elkezdhetjük a gyakorlati teszteket. Nemsokára cég leszünk, lesz költségvetésünk meg minden. És emberekre lesz szükség. De azt hiszem, tudunk használni egeret is.
  Angélique mosolygott.
  – Én édeskeveset tudok a repülésről.
  – Majd megtanulod, ami kell. Igazából nem is a repüléshez kell érteni, hanem a mi találmányainkhoz. Azokat meg úgyis csak mi hatan ismerjük. No szóval. Te lehetnél a cég titkárnője. Ez eleinte főleg szervezés lesz, találkozók, megbeszélések, a tesztek eredményeinek követése, ilyesfélék. Aztán majd kialakul.
  Angélique Vannira nézett.
  – Jól hangzik – mondta ez.
  – Elfogadom – pillantott vissza a lány leendő munkaadójára. – De mit jelent az, hogy hamarosan?
  – Azt csak a jó ég tudja. A cégbejegyzés még hónapokba telik, de munka addig is van bőven. Várjunk csak. Mi lenne, ha elsejétől fölvennélek mint magántitkárt?
  – Akkor lenne egy jól fizetett magántitkárod – mosolygott Angélique ravaszul –, akinek nagy a füle, viszont sejtelme sincs, mi a dolga.
  – Az nem gond – felelte a pilóta ugyanolyan ravasz mosollyal –, a fülek mérete csak javítja a nem olyan nagyon jól fizetett magántitkár esztétikumát, a munkára pedig egykettőre betanítalak. Sőt, voltaképpen ebben a percben meg tudom tenni. Lássuk csak. Két feladatod lesz. Az első: ha azt mondom, hogy intézd el ezt meg azt, akkor szaladsz és elintézed.
  – Surranok.
  – Ahogy kényelmes, csak legyen meg.
  – Oké, és mi a másik?
  – Azt már most is kezdheted. Drukkolsz, hogy sikeresen vegyük az akadályokat és létrejöjjön a cég, mert a te állásod is ettől függ.
  – Drukkolni mi is tudunk – cincogta Vanessa –, ez fizetett munka?
  – Hogyne – felelte apja, azzal odament és adott egy puszit a feje búbjára.
  – De ez ugye nem havibér? – érdeklődött a kislány.
  Erre rögtön kapott még egyet.

Végül is ezerötszázban állapodtak meg, ami igazán nem rossz, különösen hogy Angélique ezentúl nem Vanninál lakik. Vanni lakik őnála. Isabelle néni kijelentette, hogy az egerek hozták Vanessát, és továbbra se fogad el tőlük pénzt. Vanni ugyan a nyarat kifizette, de elsejétől az megint ingyenszoba, és erről több szó ne essék.
  Nem is esett. Amikor a néni ezt mondta, már délután volt, és mindenki Vanessa előkészületeinek megfigyelésével volt elfoglalva. Négy órakor befutott egy furgon a panzió elé, egy japán fiatalemberrel, aki meghajolt Vanessa előtt, majd a többiek előtt is. Ők viszonozták, a fiatalember pedig hűtőtáskákat szedett ki a kocsiból, és bevitte őket a konyhába. Egész sereggel.
  – Köszönöm, Furanku-szan – mondta Vanessa, és meghajolt megint.
  – Részünkről a megtiszteltetés, Vanessa-szan – hajolt meg a japán is. – Bearanyozta napunkat kitüntető figyelmével.
  Kissy igyekezett kőmerevre dermeszteni az arcát és igazi japán módra meghajolni, de aztán megkönnyebbülve engedett ki, ahogy a japán beugrott a furgonba és szélsebesen letolatott a kacskaringós utcácskán.
  – Furanku-szan? Ez nem a Frank japán változata?
  – De – felelte Vanessa, s visszaindult az épületbe. – Az igazi neve François Tomita. Az anyja ugyanis francia. Helyes, akkor hát lássuk csak. Szükségem lesz néhány egérre kuktáskodni. Vagy inkább néhány tucatra.
  Kissy azonnal jelentkezett. Akárcsak mindenki más. Senki nem akarta kihagyni az élményt, ahogy Vanessa szusit készít, életében először. Nimby közölte, hogy semmi pénzért nem hajlandó lemondani arról, hogy láthassa és lefényképezhesse első szusijával. A képeket majd be akarja mutatni a díjátadáson, amikor a svéd király kezet ráz vele.
  – Szakácsoknak nem adnak Nobel-díjat – felelte Vanessa.
  – Most még nem!
  A nagy konyhaasztal egészen tele lett a korábban hozott szerszámokkal meg a rengeteg hűtőtáskával, palackkal, zacskóval. Isabelle néni az egyik sarkánál foglalt helyet kötényben, sapkában, de kesztyű nélkül: ő csak megfigyelő lesz. Az egerek előírásosan be voltak öltözve.
  A rizst már egy órával ezelőtt átmosták, óriási mennyiséget, hiszen ők is sokan vannak, és ha jó lesz, a vendégeket is megkínálják belőle. Most föltették főni.
  – Lássuk az ecetet – mondta Vanessa. – Kell szu, cukor és só.
  Egy egérként ugrottak volna, de megakadtak.
  – Mondd még egyszer – kérte Chantal.
  – Szu, cukor…
  – Ó – mondta Chantal. – Teljesen úgy hangzott, mintha azt mondtad volna, hogy „szu”.
  – Hiszen azt is mondtam – nevetett Vanessa, átsétált az asztal másik oldalára és kiválasztott egy palackot. – Nézzétek, mindenen rajta van a felirat.
  Megnézték, valóban rajta volt. A japán feliratos bolti címke mellé kis fehér öntapadós cédulát ragasztottak, amin közönséges latin betűkkel, angol helyesírással ennyi állt: SU.
  – Tehát ez a szu – állapította meg Pi. – És mi az a szu?
  – Rizsecet – vigyorgott Vanessa, és kitöltötte az üveg tartalmát egy nagy edénybe. Cukrot és sót öntött bele, s addig forralta, amíg a folyadék víztiszta lett. Akkor kiemelte és jégkocka közé rakta. – Jól van. A rizsnek még kell idő, ez majd lehűl, jöhet a tamago. – Böngészni kezdték a feliratokat, de a mikró megrázta a fejét. – Olyan itt nincs, azt mi készítjük. A tamago az omlett. Kell húslevessűrítmény, tojás, szójaszósz, só, mirin. Ja, és növényi olaj.
  Angélique volt a kamraegér, szaladt a kellékekért. Kissy közben észrevette, hogy a zsebek összesúgnak, előveszik a telefonjaikat és elindulnak az asztal mellett kétfelé.
  – Hát ti mit csináltok? – kérdezte, mikor azok befordultak a sarkon.
  – Feljegyező írást – felelte Elke büszkén. – Vanessa fogja hozzánk vagdosni fura japáner szavakat, mi meg surranhatjuk magunkat körbekörbe, amíg megtalálsz rendes konyhakajákat. Úgyhogy fölíromjuk, mi hol van. Vanessa mondhati teljes nyugalommal, hogy kéri egy üveg micubisi vagy egy doboz daihacu, nem fogjuk helyette hondát vinni.
  – Itt nincs is honda – nézett rá Vanessa szeretettel –, én csak szudzukit rendeltem.
  Az omlett eléggé hasonlított a közönséges európaira. Vanessa összekeverte a tojások fehérjét és sárgáját, beletette a szójaszószt, a levessűrítményt, sót és a mirint, amit Nimby lelt meg egy üvegben: főzéshez való rizsbor volt, szaké. Egy négyszögetes serpenyőben olajat forrósított, kiöntötte, egy tiszta ruhát beolajozott vele és összehajtogatva félretette. Aztán vékony sugárban omlettmasszát öntött a serpenyőbe, amíg a massza ki nem töltötte az alját, nem többet. A tészta hamarosan apró buborékokat formált, amiket Vanessa gondosan kipukkasztott egy evőpálcikával, már az is oda volt készítve. Amikor késznek ítélte, a pálcikát körbehúzta a széleken, óvatosan fölemelte az omlett sarkát, ami lecsúszott a pálcikáról és ráborult az omlettre. A kislány visszasimította és megpróbálkozott egy másik sarkával. Az is ugyanezt tette.
  – Hé! Hagyd ezt abba, össze akarlak hajtogatni!
  Kissy elvigyorodott, aztán gyorsan komolyra igazította az arcvonásait. Az omlettnek erre nem volt szüksége, az omlett egy pillanatra se vigyorodott el, csak feküdt a serpenyőben. Kissy úgy gondolta, ha ő feküdne egy forró serpenyőben, ő se vigyorogna. Lelki szeme előtt egy pillanatra fölvillant két háromszögletű fülecske, de elűzte a rémlátomást.
  A kislány tortalapátot kért, ezzel már sikerült ráhajtania az omlett szélső egyharmadát a középső harmadára, aztán ezt a kettőt a harmadik harmadára. Eligazgatta és elégedetten nyúlt az olajos ruháért. Kissy meglepve nézte, ahogy egértársa nyugodt mozdulatokkal végigtörli a forró serpenyő szabad kétharmadát. Aztán a lapáttal áttolta a tésztát a serpenyő másik végébe, és az innensőt is beolajozta.
  Újabb vékony réteg masszát öntött a serpenyőbe, a lapáttal fölemelve az előzőt, hogy alá is jusson. Megsütötte, kiszurkálta a buborékokat, összehajtogatta. Olajozott, töltött, sütött, hajtogatott. Csakhamar kis sárga tésztakupac feküdt a serpenyőben.
  – Elég formátlan – állapította meg Vanessa –, de először csinálom. Jól van, egy tamagónk már van. Kérek egy kuktaegeret, aki folytatja a gyártást.
  – Én megpróbálnám – mondta Pi.
  – Harcra föl, én pedig folytatom a rizzsel. Kérek néhány hangirit… ja, az edényeken nincsen felirat. Azok a kis kerek fadézsák.
  Martin máris hozta őket. Vanessa apránként rizst terített az egyik aljára, elegyengette egy fakanállal és megöntözte egy kis rizsecettel… szuval, Kissy már emlékezett.
  – Van az asztalon egy legyező is, ucsivának hívják, kérek ide egy egeret, aki hűti a rizst.
  Kissy fölfedezte a kis barna legyezőt egy palack tövében.
  – Legyezni kell a rizst?
  – Legyezni kell a rizst – vágta rá a mikró.
  Kissy elhelyezkedett Vanessával szemben és odaadóan legyezte a rizst.
  – Jut eszembe – szólalt meg Nimby –, nem tudom, gondoltatok-e rá, de hamarosan olyan nehézségeink lesznek, amik eddig nem voltak.
  – Nem bízolsz mesterszakács egeredbele? – kérdezte Elke.
  – Nem konyhaiak. Közlekedésiek.
  – Persze, mert megeszjük sok szusit és ilyen kövér egérkék…
  Elke már mutatta is, két karját eltartva a testétől, hogy milyen kövérek, de gyorsan elhallgatott, mert a két mikró egyforma szigorú arccal nézett rá.
  – A szusi nem hizlal – mondta a kislány.
  – Nem erre gondoltam – mondta a fiú. – Ha nem csacsognál folyton, meg is tudnád, hogy mire.
  Elke villámgyorsan behúzta száján a cipzárat és a kulcsot is ráfordította. Kissy vigyorgott: ezt tőle tanulta.
  – Helyes – bólintott Nimby. – Szóval ha Angélique ideköltözik, Pi pedig dolgozó egérként éppen olyan elfoglalt lesz, mint eddig, akkor ki fogja vezetni a kocsinkat?
  Az egerek meglepve néztek össze.
  – Pi dolgozni fog? – kérdezte Françoise.
  – Nyilván. Nem azért szerezte meg a diplomáját, mert éppen akkora az üres hely a falon.
  Közben a hangiri megtelt rizzsel. Letakarták egy ruhával, Vanessa pedig a rizsre és a következő hangirire mutatott. Chantal átvette tőle a rizst, Jennifer pedig Kissytől a legyezőt, akárhogy is hívják; kicsit fárasztó volt kezelni.
  – Egy pillanatra váltsunk témát – kérte Vanessa –, szeretnék egy nigirit próbának. A magurót kérem.
  – Kék hűtőtáska, Isabelle nénitől balra – mondta Françoise késedelem nélkül.
  – Cin-cin – pillantott rá Vanessa –, hasznos kisegerek vagytok. Ti vagytok a tartalomjegyzék.
  – És a tárgymutató – tette hozzá Angélique.
  A maguro piros halhúsnak bizonyult. Tonhal, mondta Vanessa, kért egy szasimi-bócsót, köznapi nevén kést, és fölszeletelte a halat.
  – Kell vaszabi, egy edényben ecetes víz, meg az első hangiri, amibe én tettem a rizst – mondta közben. – Meg szójaszósz.
  – Több helyen is találtunk vaszabit – jelentette a tartalomjegyzék.
  – És többféléket – tette hozzá a tárgymutató. – Azt is kell megeszünk? Az nagyon harap, hülye fülű ember mondta Jean Renónak.
  Nevettek. Igen, Michel Mullernek tényleg nagyon muris füle van, a kajla cimpáival.
  – Nyugodt lehetsz, megesszük. Egy Jerry nem fél semmitől.
  – Kivéve a ci… – csúszott ki Kissy száján, de gyorsan lenyelte a folytatást. Nem, azoktól se!
  – Melyiket kéred vaszabi? – kérdezte Elke. Kissy megkönnyebbülten látta, hogy senki nem figyelt föl a közbeszólására.
  – Bármelyiket. Mindegyik igazi vaszabi, Tomita-szan külön nekem hozatott Japánból. Ők az üzletben többnyire gyárit használnak.
  – Miért, az miből van? – kérdezte Nimby.
  – Közönséges torma, mustár és némi színezék.
  – És az igazi miből? – érdeklődött Elke.
  – Vaszabiból. Az egy egész másik növény. No hadd lám csak.
  Fölvett egy halszeletet, bal keze ujjaira fektette, jobb kézzel kiemelt egy kis adag rizst, s a hangiri oldalához nyomva gombóccá formálta. Tenyerébe vette, jobb mutatóujját finoman rányomta a tányérra tett zöld vaszabikrémre, aztán a halra. Ráhelyezte a rizsgombócot, szépen összenyomkodta, megformázta. Aztán letette a vaszabi mellé, a hallal fölfelé.
  – Íme: egy nigiri-dzusi.
  Megtapsolták. A szusi pontosan olyan volt, mint az étteremben.
  – És most? – kérdezte Elke, miután a fényképezőgépek megörökítették Vanessa első szusiját és őt magát is. – Csinálsz mit ezzel?
  – Ezt – felelte a mikró, fölkapta a szusit, ügyesen belemártotta a szójaszószba, s egy pillanat múlva már be is kapta. Tizenegy szempár figyelte lélegzet-visszafojtva, ahogy nyugodt mozdulatokkal megrágja és lenyeli.
  – No? – kérdezte végül Isabelle néni, amikor a kislány már öt másodperce állt mozdulatlanul.
  – Ez nagyon jó – suttogta. – Tudok szusit készíteni!
  Az egerek körbeugrálták az asztalt boldogságukban. Elke rárontott Françoise-ra és földre teperte, de Angélique szétválasztotta őket.
  – A konyhában nem verekszünk. Új sapkát, új kötényt, nyomás!
  A zsebek rohantak öltözni.

– Akkor most csináljunk egyet-egyet mindenkinek – mondta Vanessa, és munkához látott. – Kérek egy tálcát, amin elfér tíz nigiri.
  – Azt hittem, vacsorára szánod – mondta Isabelle néni.
  – Úgy is van. De az első alkotásokat csak megkóstoljátok? Mindjárt megcsinálom, addig halljuk, miért lennének nekünk közlekedési nehézségeink. Hisz a maxik is velünk vannak szünnapokon.
  – Szerdánként aligha fog leállni Georges-ék cége – vélte kedvese. – De nem is ez a lényeg. A shindyk munkanapokon is garázdálkodnak. És nem mindig a vasútállomások mellett.
  – Akkor mit tegyünk? – kérdezte Jennifer. – Talán szerezzünk jogsit?
  – Úgy bizony, egérke.
  – Nekünk még nem adnak, egerentyű. Ha nem tűnt volna föl, mi gyerekek vagyunk.
  – Hát, egérke, ha nem tűnt volna föl: már nem vagyunk gyerekek. Ti biztosan nem. Tizenhat éves kortól az embernek már megadják a jogsit.
  Kissy döbbenten nézett a tálcán fekvő egyik szusira. A szusi éppoly döbbenten nézett vissza rá.
  Neki már lehet jogosítványa? Vezethet?! Legálisan? Hirtelen úgy érezte magát, mint Lindsay Lohan abban a filmben, ahol kamaszlányból a saját anyjává változik.
  – Csak motorbiciklire – szólalt meg ekkor Pi.
  – Úgy van. Motorbiciklire. Az is gurul, nem?
  Egerek és szusik egymásra néztek.
  – Gurul – ismerte el Vanessa. – De mi és a zsebek még nem vagyunk tizenhat évesek.
  – Viszont utasok már most is lehetünk – mondta Nimby.
  – Ami azt illeti – szólt Angélique –, nektek mikróknak is lehet már jogosítványotok: mopedre.
  – Mipedre? – hökkent meg Elke.
  – Moped. Kis motor, vagy ha úgy tetszik, motorral fölszerelt bicikli.
  – Az is gurul? – tudakolta Françoise.
  – Nyugodt lehetsz.
  Közben elkészültek a nigirik, s Vanessa személyesen vitte oda a tálcát Isabelle néninek. A néni kivett egyet, megköszönte, megette és jóváhagyólag bólintott.
  – Nem vagyok nagy kedvelője a japán konyhának, szakértője sem, de ez állja a versenyt az igazi szusival.
  – Te még sosem ettél igazi szusit, Isabelle néni – felelte Vanessa, és körbejárt a tálcával. – A bolti szusi csak utánzat. Gyorskaja. Japánban a szusi az, ami Amerikában a hamburger, az elfoglalt ember berohan az étterembe, bekap egy előregyártott, fogyasztásra kész szendvicset, fizet és elrohan. Tudjátok, mi a kurukuru szusi?
  Nem tudták.
  – Körhintát jelent. Vannak olyan éttermek, ahol futószalag megy körbe-körbe, különböző színű tányérokkal. Nyugaton szusivonatnak hívják, és tényleg vannak helyek, ahol kis villanyvonat viszi körbe a kaját. Leülsz, kiválasztasz egy tányért, a tartalmát megeszed, még egy tányért… egészen kicsi adagok vannak, hogy ne legyen maradék, lehet, hogy a végén egy tucat tányérod lesz. Akkor hívod a kiszolgálót, de van, ahol egy gépbe kell dobni a tányérokat, az számolja meg. A tányérok színe jelenti az árat, ki van rakva kis táblázatban, hogy tudd, mennyit költöttél.
  Közben ő is körbejárt a tálcával, aztán visszatért az asztalhoz. Kissy jól megnézte a szusiját, mielőtt megette. Szépen volt megformázva, és ízletes is volt. Érződött rajta a csípős vaszabi, de épp csak amennyire kell. Csettintett a nyelvével. Élmény lesz a vacsora.
  Vanessa visszatette a tálcát.
  – Szóval igazi japán profizmus. Van egy mikrofon, amivel rendelni tudsz, és megjelölik a rendelésedet, például magasított tányérra teszik. Van, ahol vonalkódozzák a tányérokat, és ha valamit túl sokáig nem vittek el, akkor leveszik. De hát ezek a helyek a legolcsóbb szusit adják, még a rák se rák, csak szurimi. – Hát az meg mi lehet, gondolta Kissy, de Vanessa ekkor elkészült a nigirivel, amit az utolsó mondatok alatt formázott, letette a tálcára, és rámutatott. – Nálunk viszont igazi különlegesség lesz a szusi, a legjobb anyagokból. No, egérkék, ki csinál nekem ilyeneket?
  – Én – mondta mindenki, de elég bizonytalanul.
  – Jól van. Két embert betanítok, aztán ti tanítjátok tovább. Te és te – mutatott a két legközelebb állóra, Nimbyre és Angélique-re. – Az ujjadat bemártod az ecetes vízbe. Ráfekteted a halat, nem a tenyeredre, az ujjadra. Kiveszed a rizst, golyót formálsz belőle. Vaszabiba mártod az ujjadat, csak egészen finoman, és rákened a halra. Aztán ráteszed a rizsgombócot és megformázod. Így ni.
  Lassan mutatta a mozdulatokat. A két egér figyelt és utánozta. Egyszer csak ott volt két nigiri a tálcán. A mikró alaposan megnézte őket.
  – Szépek. Kicsit csálé mindkettő, de az enyém is – mutatta föl a sajátját, és letette a többi mellé. – Jól van, ti ketten csináljatok ilyeneket, közben tanítsatok be még egypár egeret. Pi, mi a helyzet a tamagóval?
  – Rengeteg van már, legalább húsz – felelte a fiú.
  – Az pedig nem sok. Egy nigiri egyetlen falat, ne feledd!
  – És hány nigiri lesz egy ilyen omlettből?
  – Egy.
  – Hm. Akkor csakugyan nem csináltam még sokat.
  – Nem, de nem is baj, ideje megkóstolni. – Vanessa levett egyet a tányérról, aztán megállt a mozdulattal. Visszatette. – Pillanat. Kérek egy csomag norit… köszönöm – mondta saját magának, mert ugyanekkor fölfedezte keze ügyében a norit. Fekete lapok celofánba csomagolva. Felbontotta, egyet kiemelt, kést fogott és lehasított egy csíkot a széléből. Így már látszott, hogy az anyag igazából sötétzöld.
  – Ez a tengeri fű – jutott Kissy eszébe.
  – Úgy van, egérke, és hogy feleljek a korábbi szavaidra, nem, nem félünk a cicáktól. Megverjük őket és kész.
  Kissynek lekornyadt a füle. Ismerhette volna már annyira Vanessát, hogy tudja, semmi nem kerüli el a figyelmét és semmit nem felejt el.
  A mikró elkészített egy nigirit a tamagóval, aztán csinosan körbetekerte a norival. A sötétzöld öv remekül mutatott a sárga omletten. Miután lefényképezték, megette.
  – Ez is jó! Majd vigyázzatok, hogy legyen benne elég vaszabi. Mostantól nem csinálok senkinek nigirit, mindenki a sajátját kóstolja meg. Kérem a mekadzsikit!
  Elke rögtön mutatta a megfelelő hűtőtáskát.
  – Ez a kardhal – látott hozzá Vanessa a szeleteléshez. – Mivel nyár van, mekadzsikit eszünk. A makadzsiki húsa viszont ősszel jó.
  – És az mi? – kérdezte Jennifer.
  – Kardhal.
  – Akkor mi a különbség?
  – Hogy ez mekadzsiki, az meg makadzsiki. Másik hal.
  – Ősszel muszáj másik hal megeszjük – érvelt Elke –, mert ezt megeszünk most. Semmi is nem marad.
  – Így van. Rendben, egérkék, a mekadzsikit fölszeleteltem, csináljatok belőle nigiriket. A maguróból meg a tamagóból is, de a tamagót körbe kell kötözni norival. Majd mindjárt fölvágok párat.
  Kissy döbbenten észlelte, hogy érti a szöveget. Pedig már minden főnév japánul volt. Kivéve az egérkéket, szerencsére.

– De eszünk ám kacuót is – jelentette be Vanessa büszkén, a zsebek pedig indultak a dobozért. Kissy rajongva nézett a séfre. Csodálatos! Mindig is kacuót szeretett volna enni. Hát még ha lenne róla sejtelme, hogy az micsoda!
  A hűtőtáskában ezúttal is halhús volt. Vanessa fölszeletelte és átadta a nigirikészítőknek.
  – Ez a bonitó – világította meg. – Finom csemege, rendkívül értékes hal. Jól van, jöhet a szudzuki. Elkének megígértem.
  – Nekem? – nézett rá a kislány meglepve.
  – Neked hát. Azt mondtam, nincsen se micubisi, se daihacu, se honda, csak szudzuki. Sőt elárulom, hogy nincsen se nisszan, se hitacsi, se tosiba.
  – Legalább egy kis panaszonik?… – kérdezte Elke mélyen átélt kétségbeeséssel, aztán elnevették magukat. Vanessa fölszeletelte és közreadta az egészen fehér húsú szudzukit, vagyis tengeri sügért.
  – Visszatérve a hondára – mondta közben –, azt mondod, nagyfülű, hogy le kellene tennünk a jogsit kétkerekűekre?
  – Azt – bólintott Nimby, gondosan megformázva egy rizsgombócot. – Az alapítvány megvenné őket, hiszen ez a shindyk üldözéséhez kell.
  – Úgy. De nincs bőrdzsekink.
  Egy pillanatra csend lett. Mindenkiben fölrémlett az a nagyszerű pillanat, amikor a pöttöm, szöszke kislány odament a nagydarab motoroshoz és úgy kiosztotta, mint egy kölyökkutyát.
  – Hát majd szerzünk – felelte Nimby, szemlátomást osztozva párjának meggyőződésében, hogy bőrdzseki nélkül a motor el sem indul.

– Így ni. Az utolsó az ebi, vagyis a garnéla. Persze nem konzerv, friss.
  Françoise már éppen nyitotta volna a hűtőtáskát, de az utolsó szó hallatán gyorsan visszacsukta.
  – Csacsi egér vagy – nevetett Vanessa. – Friss, de nem él már. Leforrázták sós vízben, lefejezték felségsértésért, kizsigerelték, kivetkőztették a páncéljából. Tomita-szan gondos kiszolgálást nyújt, az ilyen feladatoktól megkímélt minket. Ehhez ráadásul gyakorlat is kell, az meg nekem nincs.
  A rákok csakugyan nem éltek, nem volt fejük se, viszont egyenesek voltak.
  – Miért nincsenek összetekeredve? – kérdezte Niala.
  – Egy pálcával kimerevítik őket. Tessék, egyből mehetnek nigiribe.
  A rák Kissynek jutott. Ebinigiri, gondolta. A tenyerére tett egy rákot, rizsgombócot formált, belemártotta ujját a vaszabiba, és tökéletes ügyességgel elkészítette a nigirit. Megszemlélte, megmutatta mesterüknek is, aki bólintott.
  – Klassz, csak kétszer ennyi rizs kell hozzá.
  Kissy gyorsan pótolta a hiányt, így viszont a gombóc már nem maradt egyben. Sebaj, az elsőt úgyis megette volna.
  Finom volt. Kissy gratulált magának és hozzálátott a nigirigyártáshoz.
  – Akkor ezzel megvagyunk – mondta Vanessa, végignézve csapatán. Pi és Niala sütötte a tamagót, Angélique a maguróval foglalkozott, Nimby a mekadzsikivel, Martin a kacuóval, Jennifer a szudzukival, Kissy pedig az ebivel. Chantal volt most a kamraegér, ami ezúttal nem kamrai szolgálatot jelentett, hanem általános nyersanyagellátást. E pillanatban éppen kicserélte Angélique előtt a hangirit. A zsebek pedig lesben álltak, hogy mit hozzanak. Vanessa egyenesen rájuk nézett, előbb Françoise-ra, aztán Elkére.
  – Ideje komolyabb feladatokkal foglalkozni. A gunkan-maki következik. Kérek egy kis rizst, ikurát és vaszabit.
  Elkének már csattant is a füle, ahogy megpördült és hozta. Kissy megfigyelte, hogy meg se nézte a „feljegyező írást”, mostanra alighanem tudta fejből, mi hol van az asztalon.
  Az ikura egy halom csillogó, piros gyöngynek bizonyult.
  – Egy rizsgombócot megformázok – mondta séfjük –, kis henger alakra. Körbetekerem norival, magasabban, mint a rizs, és a tetejére teszem az ikurát. Ez lazackaviár. Egy csöpp vaszabi… tessék, egy gunkan-maki készen is van.
  – No lám csak – mondta Isabelle néni –, hát kaviár az a piros? Minálunk inkább csak fekete szokott megfordulni.
  Vanessa tányérra tette a gunkan-makit és odavitte a néninek.
  – Tomita-szan azt mondta, az ikura nem régi jövevény a japán konyhában. A neve se japán, oroszul ikrának mondják, ezt vették át. A fekete kaviár viszont egyáltalán nem való szusiba. Túl drága.
  – És annyira nem jó – mondta a néni, lenyelve a falatot. – Én ettem belugát, az árától lehetett volna tömör aranyból is, de az íze egyáltalán nem olyan különleges.
  Kissy odapislantott az ikurára. Egyetértett Isabelle nénivel, a kaviár egyáltalán nem olyan elképesztően finom, de neki a pirosról is ez volt a véleménye. Ha az ember kettévág egy paradicsomot és kiveszi a magokat az őket tartalmazó nedves anyaggal együtt, az látványra pont olyan, mint a piros kaviár, és ízre se sokban különbözik.
  Persze ez nem vonatkozik egy eredeti, Vanessa Pif Jerry Bohringer-Chandeau-Morin D’Aubisson Blanchard séf által készített ikurás-vaszabis gunkan-makira, amiről már kóstolás nélkül is tudja, hogy igazi ínyencfalat.

A konyha kezdett igazi japán külsőt ölteni. A tálcákon egyre több nigiri sorakozott, bár amikor egy-egy megtelt, akkor Chantal bevitte a kamrába, Isabelle néni speciális hűtőjébe, amit kimondottan arra gyártottak, hogy rengeteg lapos tálcát tarthasson benne az ember. Elke hozzálátott gunkan-makit készíteni, hisz úgyse kellett ugrálniuk, ha Vanessa kért valamit, csak megmondták, hol van, Chantal máris hozta.
  – Françoise, te kapod a makidzusit – mondta Vanessa. – Gyere és figyelj. Egérke, add csak ide azokat a gyékényeket… kösz. Ez a makiszu, ezzel csináljuk a tekercseket.
  – Azt szeretem – mondta Nimby.
  – Akkor jó, még rengeteg nyersanyagunk van. Kezdjük a tekka-makival. Kiterítesz egy makiszut és ráteszel egy fél norilapot. – Françoise hűségesen utánozta mesterét a saját gyékényével. Kissy kicsit arrébb tolt egy hűtődobozt, hogy jobban lásson. – Most a közepére terítesz egy csíkban rizst, nagyjából ennyit. A közepén húzol egy mélyedést az ujjaddal, és belefektetsz pár csík tonhalat. Igen, jó lesz, és most finoman kenj vaszabit a tetejére. Most föltekerjük. Magad felől indulva szépen csavard föl. Most óvatosan nyomd össze, hogy négyszögletes legyen. Vedd le a gyékényt és szeleteld föl, csak vigyázz, a kés nagyon éles.
  Megszemlélték a szeleteket. Gyakorlatilag hibátlanok voltak.
  – Ügyes a kisegér – mondta Vanessa. – Most csinálj kappa-makit. Chantal, kjúrit kérünk! Ez ugyanolyan, mint a tekka, csak nem hal van a közepében, hanem kjúri.
  Chantal közben Elke útmutatásával megtalálta és kinyitotta a megfelelő hűtődobozt.
  – De hisz ez pont olyan, mint az uborka – nézett bele.
  – Ez nem olyan, mint az uborka. Ez uborka. Tomita-szan külön a kedvemért hozatta Japánból, igazi méregdrága különlegesség, összesen egy tonnát termelnek belőle évente.
  Volt valami a mikró hangjában, amitől Kissy és vele együtt még néhány kisegér szükségesnek érezte megkérdezni:
  – Tényleg?!
  – Nem, de jól hangzik! A nizzai piacról van. Tomita-szan csak átválogatta és meghámozta. Csíkokra vágjuk, egérke, úgy tesszük a szusiba.
  – És a hal?
  – Ebben nincsen hal. Sőt a kampjó-makiban se… – Vanessa elharapta a mondatot és meghökkenve nézett valahova Kissy mögé.
  Kissy tudta, hogy a háta mögött egy óriási macska bújt elő a földből, és ha megfordul, széttépi. Neki most az a dolga, hogy moccanás nélkül várakozzon, amíg Vanessa közvetlenül az ő füle mellett elsüvítő lövései leterítik a ragadozót.
  – Ejnye – szólalt meg a kislány –, elfelejtettem előkészíteni a kampjót meg a többit. Pedig azoknak idő kell. Kérek húslevest, szójaszószt és cukrot.
  Összekeverte az anyagokat és beleáztatta a kampjót, amit senki sem ismert föl: egy köteg rózsaszínű fonal volt. Miután mindenki megszemlélte és a vállát vonogatta, Vanessa elárulta, hogy ez tök, csíkokra vágva.
  – Ez fürdik húsz percig, addig nem csinálhatunk futo-makit se, mert abba is kell. Kérem a siitakét.
  Ez gomba volt, teljesen jól fölismerhető, csinos kinézetű barna gomba. Nimby, aki a legközelebb volt hozzá, érdeklődve szimatolni kezdett.
  – Hagyma van benne?
  – Nem, a gomba illata emlékeztet a hagymára. A mirint is kérem. Egy egér mossa nekem ki a gombát langyos vízben. Én összekeverek szójaszószt, húslevest és mirint, kis cukrot is kérek, Chantal, ha kimostad, ebbe tedd. Most pedig jöhet a haszu.
  Ez egy köteg helyes kis keréknek bizonyult, küllőkkel.
  – Biciklit eszünk! – rikkantotta Nimby boldogan, Kissy pedig majdnem szétlapította nevettében az utolsó rákot.
  – Ez lótuszgyökér, drága szamaram – nézett rá Vanessa szerelmesen. – Szépen karikára vágták, de ez ilyen. Kérek szut és szójaszószt, sót, cukrot, ez majd ebben fog fürdeni. Kell nekik vagy félóra, addig pedig mi legyárthatunk mindenki mást.
  – Ikura kevés csak már – jelentette Elke.
  – Helyes. Ha elfogyott, cserélj kesztyűt és láss hozzá makit csinálni, abból is rengeteg lesz. Hé, te ott, a nagy fülekkel! A tied is elfogyott?
  – De el ám – bólintott Martin.
  – Akkor fogj egy makiszut és csavargass. Egy hadseregnek elegendő, amit Furanku-szan hozott, gyerünk!

Végül aztán sorra került a tök is. Addigra már elfogyott a nigirinek való, s a tekercsekkel is fölhagytak.
  – Jól van – szemlélte meg séfjük az uborkát és a tonhalat –, a maradékot beletesszük a futo-makiba. Kérek néhány egeret a kampjó-makihoz, mondjuk a felét használjátok föl. Ugyanúgy készül, mint a tekka és a kappa, csak nem kocka alakú, hanem az egyik vége lapos, a másik ívelt.
  – Miért? – kérdezte Françoise meggondolatlanul. Vanessa rosszallóan nézett rá.
  – Mert ez a hagyomány.
  – Értem…
  – Akkor hát, egérkék, utolsó felvonás: futo-maki! – hordozta végig tekintetét a séf csapatán. – Csinálhatnánk még rengeteg mindent, temakitölcsért, kaliforniai tekercset, fölhasználhatnánk százféle halat, de elég mostanra ez a választék. Tehát a futo-maki. Kelleni fog jó sok tamago – nézett az omlettes tálcára –, igen, ez így nem rossz, azért egy párat még süssetek, jó? Kérem az oborót, tonhalat, uborkát meg a beáztatott növényeket.
  Utóbbiak már nem voltak beáztatva, valamivel korábban kivette őket a mártásból és hagyta pihenni. Az oboro üvegbe zárt rózsaszínű, darabos pép volt, Kissy nem tudta beazonosítani.
  – Ez is hal – árulta el mesterük. – Különféle halak húsát törték össze, mártásban megpárolták, és egy kis színezéket tettek bele. Lássuk azt a futo-makit. Az alapja ugyanaz, nori és rizs, aztán jönnek a kellékek sorban. Tök… oboro… uborka… omlett… lótuszgyökér… gomba… és megint tök. Ja, és tegyünk egy csík tonhalat a gomba mellé. Föltekerjük… ez már nem olyan könnyű, mert vastagabb lesz a tekercs…
  Egy percbe is beletelhetett, amíg megbirkózott vele, addig senki nem mert levegőt venni a konyhában. Legfeljebb talán a néni. A tekercs elkészült és szilárdan állt akkor is, amikor Vanessa levette róla a gyékényt.
  – Cin-cin – szemlélte meg művét, mialatt hozzálátott a szeleteléshez –, igazi szusimester vagyok! Én vagyok az egyetlen itamae-szan, akinek nagy kerek füle van!

Kissy elégedetten hevert végig a matracon. Esteledett, ilyenkor volt a legfinomabb a teraszon. Mellette ott feküdt Martin, éppoly elégedetten. Nézték a már feltünedező csillagokat, amiket Angélique nem fog ezentúl tanulmányozni, de attól még világítanak.
  Remek vacsi volt. Vanessa kis tálakat állított össze, amiken mindenből volt egy, hatféle nigiri, háromféle makitekercs, gunkan-maki és futo-maki, továbbá egy tálka szójaszósz, egy kevés vaszabi és egy kis halom gari, vagyis rózsaszínű pácolt gyömbérgyökér, csinosan rózsaformába rendezve. Egy ilyen tálat a vendégek húsz euróért kaphattak meg. De lehetett egyenként is kérni mindenből, Jeanne az összes szobába kivitte az árlistát, amin ott állt, hogy csak ma, rendkívüli ajánlat.
  Estére nem maradt egy morzsa se, és a vendégek még sajnálták is, hogy nincs több. Pedig az egerek igazán nem falták föl előlük… az egészet. Kissy például először is végigevett egy tálat, csak a vaszabit hagyta meg elővigyázatosan, aztán töprengeni kezdett, hogy melyik ízlett neki a legjobban. A töprengésből kóstolgatás lett, abból pedig még egy tál, aminek a végére legalább annyit el tudott dönteni, hogy a legkevésbé az uborkás tekercs – a kappa-maki, vagy felőle akár epszilon-maki – és az omlettes nigiri ízlik, nyilván mert azokban nincsen hal. De hogy melyik a legjobb, azt nehezen tudta volna megmondani. Végül aztán négy üres tálat talált maga előtt, és amikor felelősségre vonta Vanessát, hogy miért pakolja az ő orra elé az üres tányérokat, akkor a kislány vigyorgott és azt állította, hogy amikor odatette őket, még tele voltak. Ami felháborító, ő nem evett ennyit. A többiek igen, ő nem.
  Csinos kis bevételt hozott a szusi, csak a teli tányérokból eladtak vagy húszat, és egész halommal külön. Öt-hatszáz euró is meglehet. Persze így is veszteséges, hiszen Vanessa megvette Tomita-szantól az összes kellékeket, a sok hangirit, makiszut, szusihoz való borotvaéles késeket, a Japánból hozott valódi vaszabit, meg hát az se volt ingyen, hogy előkészítették a halat meg a rákot. Egyedül a hűtődobozokat nem vette meg, azokat Furanku-szan majd elviszi. De hát nem is az volt a cél, hogy hasznot hozzon a szusi. Vanessa meg akarta tanulni és be akarta mutatni a tudását az egereknek, meg ha már közönsége van, akkor legyen minél nagyobb. A panzió visszatérő vendégei hozzá vannak szokva, hogy a család időnként készít vagy kap valami különlegességet, amiből több van, mint amennyit ők megesznek, és akkor a vendégek is kaphatnak belőle. Persze pénzért. De máskor sem az a cél, hogy haszon legyen belőle, arra ott van a panzió rendes konyhája.
  Kissy az oldalára fordult és elfészkelődött Martin mellett.
  – Lassan ideje menni, egérke – nézett rá a fiú.
  – Tőlem alhatunk itt is.
  – A teraszon? Bolond vagy? Éjszaka bármi felugorhat ide.
  Kissy mosolygott. Pontosan tudta, hogy a fiú nem azért akar négy fal között aludni vele, mert fél a macskáktól. Ami azt illeti, nyitott ablaknál alszanak, a szúnyoghálót egyetlen puha mancsmozdulattal végig lehetne hasítani, mégse gondolt rá soha senki, hogy cicaháló kellene helyette.
  Hallgatagon bandukoltak vissza a szobájukba. Az utolsó éjszakájuk Beaulieu-ben, reggel indul a gép haza, északra. Egy remek nyárnak megint

VÉGE.

De északon is találnak sajtot meg shindyt bőven.


←12. ROKONOK       Kissy       14. A FACEBOOK→