Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools





  



12. ROKONOK

– Azok kedvéért, akik csak most kapcsolódtak be adásunkba, megismétlem. A határozat szerint…

Kissy dühösen intett a kezével, és a kommentátor rögtön elhallgatott. Tessék, ilyen hatalmat ad az embernek egy apró távirányító, el tudott hallgattatni egy közismert riportert, de egy marék porral szemben egész Európa tehetetlen. Ő már régesrég bekapcsolódott az adásba és semmi kedve nem volt még egyszer végighallgatni ezt az átkozott határozatot.
  Mérgesen lecsapta a távirányítót. Martinnek most ér véget az utolsó órája, ha nem jön közbe ez a katasztrófa, ő már a suli előtt várná, de így csak ül itthon, nézi a híreket és vár, hogy a többiek mikor csatlakoznak be. Jennifer és Nimby már a felületen volt, Vanessáék hazafelé tartanak az iskolából, bármikor…
  – Kissy, telefon! – rikkantotta ekkor a telefon Martin hangján. Fölkapta és rácsapott.
  – Én!
  – Mi a helyzet?
  – Változatlan. Marad a teljes leállítás. Nem repülünk, egérke.
  Martin dühösen meredt a telefonra. Kissy nem látta ugyan, de érezte.
  – No jó. Akkor hazasurranok és mehetünk.
  – Hová?…
  – Bevásárolni. Nem akarsz enni a hétvégén, egérke?

Dehogynem akart. Vanessa-féle szendvicset akart enni, személyesen az alkotó kezéből, és gyönyörködni a villámgyors mozdulatokban, ahogy elkészíti. Erre kitör egy vulkán és keresztülhúz mindent, ráadásul nem is Beaulieu közepén, mint az, amivel Tommy Lee Jones akadt össze. Izlandon! Miért nem mindjárt a Jupiteren?
  – A Jupiteren nincsenek vulkánok – felelte Nimby, amikor a csapat jelenlétében adta ki a mérgét. Azaz dehogy csapat, hol vannak ők már a csapattól, Pi otthon írta a dolgozatát, a D’Aubisson lányok meg lekonyulva néztek rájuk a monitorról. Angélique se volt velük, de itt volt a házban, azért jöttek Franconville-be, hogy legalább őt lássák.
  – Hát akkor ezt az egyet oda lehetett volna teremteni! – vakkantotta Kissy dühösen.
  – Nem lett volna semmi haszna, rengeteg vulkán marad Izlandon – felelte Nimby higgadtan. Az egerétől tanulja ezt a vérlázító nyugalmat, annak maradt ki gyártáskor az idegrendszere, állapította meg Kissy fortyogva.
  – Bánom is én, ha a többi nem tör ki.
  – Csigavér, egérke – felelte Vanessa pontosan azzal a vérlázító nyugalommal, amire Kissy gondolt az előző pillanatban. – Nem tarthat ez soká, a jövő héten együtt leszünk megint.
  – És ha az ellafala… még akkor is füstölög?
  – Nem Ella, Eyja… – felelte Nimby, és nyilván folytatta volna, de Niala közben a kérdés fontosabbik részére válaszolt.
  – Akkor szerzek sofőrt és fölmegyünk hozzátok. Vagy vonatra ülünk, az két órával kevesebb.
  Azért persze Nimby kitanította őket vulkánügyben. Fölírta a felületre jókora betűkkel, hogy Eyjafjallajökull, és megkereste a Wikipédián a kiejtett változatot mutató hangfelvételt.
  – Ejjafjatlajökütl – ismételte a gép után, valamivel lassabban, mert a felvétel nagyon gyors volt. – Az eyja szigeteket jelent, egyes száma ey, ami rokon az angol island szóval.
  – Meg a franciával, gondolom – mondta Niala.
  – Kicsikét – felelte Nimby. – Az angolban egy régi germán szót használnak, ami eredetileg igland volt, aztán francia hatásra került bele a g helyett az s. De amúgy az ő szavuk germán eredetű, a mienk meg latin. Szóval a fjalla azt jelenti, hogy hegyeké. Egyes szám alanyeset: fjall, ez rokona az angol fell szónak, ami sziklás hegygerincet, hegyláncot jelent. A jökull pedig gleccser, illetve jégtakaró. Vagyis ez a hegyek szigeteinek jégtakarója.
  – De ennek mi értelme van? – kérdezte Chantal.
  – Hát csak az, hogy pontosan így is néz ki. – Nimby lendített egyet a székén és átgördült a másik géphez. Fotók kezdtek záporozni eléjük, aztán automatikusan albumba rendeződtek, a felület egyik új szolgáltatása volt, hogy ha sok kép érkezik, akkor albumot csinál belőlük. – Azon a tájon elszórt hegyecskék vannak, szigetformán, innen kapta a nevét. – Elébük dobta a Google Earth Izland-térképét és bekarikázott egy nagy fehér foltot keleten. – Izlandnak több nagy gleccsere van. A legnagyobb, a Vatnajökull a második legnagyobb jégsapka Európában, nyolcezer négyzetkilométer; csak a Spitzbergákon van ennél nagyobb. – Ránagyított egy másik fehér foltra egészen délen. – A Mýrdalsjökull sokkal kisebb, hatszáz négyzetkilométer. A jég alatt fekszik a Katla vulkán. Fekszik, de nem alszik, utoljára úgy száz éve tört ki, és bármikor kitörhet megint. Tizenhatszor tört ki az elmúlt ezer év alatt. Nos, közvetlenül mellette van az Eyjafjöll, mintha egy nagy nyúlványa lenne neki – kicsit balra vitte a képet és tovább nagyított, egy jéggel borított területre, ami csakugyan mintha kinyúlt volna az előző jégsapkából –, de ez igazából egy másik gleccser. Ez alatt is van vulkán, és ez tört most ki.
  Az egerek rosszallóan nézték a képet. Kissy a másik monitoron látta a D’Aubisson lányok arcát, ami arról tanúskodott, hogy a látvány egyáltalán nem szimpatikus nekik.
  – A nagy gleccser alatt nem mondtál vulkánt – szólalt meg Vanessa.
  – A Vatnajökull alatt? – Nimby visszakicsinyített és átvitte a képet a hatalmas jégmezőre keleten. – Ott is van, hogyne lenne. Itt van Izland legmagasabb hegye, a Hvannadalshnúkur. – Kissynek nagyon tetszett, hogy Nimby milyen könnyedén ejti ezeket a nyelvtörő neveket. – A térképen sh olvasható, de vigyázat, ők nem angolok, azt sz-nek kell ejteni: kvannatalsznjúkür. Kétezer-egyszáz méter magas, és voltaképpen csak része az Öræfajökull gleccservulkánnak. És itt vannak a Grímsvötn gleccsertavak, amik föltalálták azt a jelenséget, hogy jökulhlaup.
  – Mi az ördög? – kapta föl a fejét Kissy és vele együtt a többiek.
  – Jökulhlaup. Szubglaciális kitörés. A Grímsvötn alatt egy magmakamra van, ami többnyire teljes nyugalomban van, de állandó feszültség alatt, és amikor úgy tartja kedve, akkor kitör. Vagyis pont olyan, mint a kisegerem. – Vanessa büszkén fölszegte a fejét. – Néha valamivel arrébb, a Laki hasadékvulkánban, máskor a tavak alatt. Ez a jökulhlaup, ami legutóbb 1996-ban okozott árvizet azon a vidéken. A kitörés megolvasztja a jeget, és a kráter megtelik vízzel. A nyomás fölemeli a jégsapkát és a fölösleges víz lezúdul a hegyoldalon. Merthogy, amit elfelejtettem mondani, ezek a krátertavak magasan vannak, ezerhétszáz méteren, ha jól emlékszem a számra. Egy utat is elmosott, de senki se sérült meg, az utat előtte lezárták.
  Az egerek döbbenten ültek. Kissy úgy érezte, a világ sokkal bonyolultabb, mint hitték. Az ő életükben minden olyan egyszerű: sajtot lopnak, rohannak a cica elől, megvernek egy-egy csirkefogót, s közben igyekeznek helytállni az iskolában. De most Izland, ami korábban csak egy földrajzi név volt, átváltozott bonyolult és életveszélyes fizikai jelenségek tárházává.
  – Nálunk nincsenek ilyen jökulhlaupok? – kérdezte Vanessa, minden nehézség nélkül követve a Nimbytől hallott kiejtést.
  – Nincsenek, mert gleccsereink és vulkánjaink sincsenek, márpedig a kettő egyszerre kell hozzá. Európában csak Izlandon húzódik elég északon a tektonikus lemezek határa. A másik lemezhatár délen van, a Földközi-tenger alatt, ott pedig nem élnek gleccserek.
  Kissy bólintott. „Nem élnek.” Mintha a gleccser valamilyen apró állatka volna.
  – Apropó lemezhatár – folytatta Nimby –, Izland egyike a néhány helynek, ahol a lemezhatár megszemlélhető. – Előkapott még egy sor fényképet. – Íme Þingvellir, a Világ-hasadék.
  A képeken egy jelentéktelen árok volt, az alján emberek sétáltak, méretükből ítélve az árok úgy tíz méter széles lehetett, és nem is túl mély. Hidacska vezetett át rajta. Az alját sima, szürke talaj borította, itt-ott neveket raktak ki kavicsokból.
  – Itt szakad ketté Izland – jelentette ki Nimby. – Az árok keleti partja az Eurázsiai-lemez, a nyugati az Észak-amerikai. A két part folyamatosan távolodik egymástól.
  Döbbentek néztek a monitorra. Mostanáig haragudtak Izlandra, amiért ilyen helyzetbe hozta őket, de hirtelen kiderült, hogy ők még nagyobb bajban vannak.
  – És aztán? – kérdezte Jennifer. – Két félbevágott sziget lesz?
  – Talán nem – mondta Nimby –, de ezt nem tudhatjuk biztosan. Izland ugyanis egy óceánközepi hátságon van, ahol a tengerfenék szétválik és a rést folyamatosan feltölti a mélyebb rétegekből kiáramló anyag. A Világ-hasadék feneke is egyenletes, hiába tágul a hasadék, mert alulról mindig újabb kőzetrétegek érkeznek. Úgyhogy valószínű, hogy Izlandból nem két fél lesz, hanem megnyúlik a sziget, mert a két felét szárazföld köti össze. De ha olyan helyet szeretnétek látni, ahol kétfelé hasad a föld, azt is mutathatok. Afrika – kapott elő egy földrésztérképet. – Itt van egy nagy vetődés, ami az afrikai nagy tavak láncát létrehozta. Ennek a vonalnak a mentén Kelet-Afrika le fog szakadni a kontinensről, és a mai Szomália, Kenya és Tanzánia egy nagy szigetet alkot majd. Méghozzá nagyon hamar, egymillió év és két hónap múlva.
  Az egerek meglepve néztek.
  – Ugyanis a neten olvastam, hogy egymillió év múlva szakad ketté Afrika. És ez két hónapja volt!

Kissy eltűnődve tanulmányozott egy dobozt. Ezt a fajtát még nem ismerte. Átolvasta az összetételt és jóváhagyólag bólintott. Kipróbálják, vesz belőle mondjuk három dobozzal, de kell a régi fajtából is, mert Vanessa a hétvégén használni akarja. Nagyon reméli, hogy most már nem lesz légiforgalom-korlátozás, mert ki van éhezve Vanessa szendvicseire. Különösen egypár szardellapasztás szendvicsre.
  A kocsiba tette a dobozokat és levett féltucatot a másik szardellából. Másféle halak is kellenek, amióta Vanessa kikötött a délfrancia partvidéken és főzőkanalat vett a kezébe, azóta egyre több halat esznek, meg mindenféle mediterrán ételeket. Ami őt magát, Kissyt illeti, azelőtt is nagyon szerette a halat, de voltak a csapatban, akik nem sokat ettek. Azokat a salátákat például egyáltalán nem ismerték, amikben mindenféle növények és tojás mellett hal is van. Maga Vanessa se, hiszen itt kölykösködött az északi vidéken, meg amúgy se volt alkalma elmélyedni a gasztronómiában, azt evett, amihez hozzájutott. Hát most bepótolja. Már teljesen egy hullámhosszon van a provanszál konyhával…
  Levett a polcról négy heringkonzervet, a kocsiba tette, aztán egy ötödikért nyúlt, de az váratlanul megszólalt:
  – Szia, Kissy!
  Kissy agyán villámként cikáztak át a gondolatok. A konzerv nem tudhatta az ő nevét. Ez biztos. A többi konzervtől se hallhatta. Ha egy halkonzerv ővele összeismerkedik, akkor azt föl is bontja és meg is eszi, vagy átadja feldolgozásra. Az a konzerv többé már nem fecseg. Ezt tehát valaki más mondta.
  Megpördült, fordulat közben kibiztosítva a tenyerét, mert a hang nem egéré volt. Különben is, az egerek mind a saját városaikban vannak, holnapig egyet se lát közülük, csak Martint, de ő is csak este jön meg Neuillyből.
  Nyurga fiú állt előtte, vörösesszőke, szeplős képű.
  – Tényleg te vagy – vigyorgott. – Hátulról nem voltam egész biztos.
  Kissy azonnal fölismerte. Masoudi doktor fogadásán vágta gyomron a srácot, aztán alkoholmentes narancskoktélt ittak. Német is, francia is… és valakije arab. Tud arabul. Mindent tudott erről a srácról, egyetlen dolgot kivéve. Hogy az ördögbe hívják?!
  – Én vagyok – cincogta, hogy időt nyerjen. – Hát te? Nem is tudtam, hogy ide jársz.
  – Nem is járok. Saïd bácsinál voltam, aztán beugrottam pár dologért. Örülök, hogy látlak.
  Német neve van, jutott Kissy eszébe hirtelen. Nem Hans vagy Johann vagy ilyesféle. Gerhard?
  – No miért?
  – Csak jólesik a szemnek – vigyorgott Gerhard.
  Kissy kicsit fölhúzta az orrát.
  – Legfeljebb messziről csodálhatsz – jelentette ki.
  – Kicsivel is beérem – nevetett Jürgen. Kissy ekkor jött rá végre a nevére. Jürgennek hívják, hát persze!
  – Látom, szereted a halat – folytatta a fiú. Lehet, hogy mégse Jürgen? De nem is Heinrich, azt megjegyezte volna, ha ugyanúgy hívják, mint Elke bátyját.
  – Szeretem. De ezt közösen esszük meg.
  – Á, a híres csapatoddal, igaz? A bácsikám mesélt rólatok.
  Kissynek a fiú kocsijára villant a tekintete – alighanem Gustav lesz –, és rögtön kész volt a válasszal.
  – És te is mesélsz neki arról, hogy miket veszel?
  Gustav követte a tekintetét. A kocsiban némi édesség volt, egy karton dobozos sör és egy rúd kolbász.
  – Miért kellene?
  – Az a kolbász valaha röfögött – közölte Kissy olyan hangon, mint egy nyomozó, amikor azonosítja a tettest. – A dobozokban pedig alkohol van.
  Konrad lebiggyesztette az ajkát.
  – Nem, nem mondhatnám, hogy érdekli. Én nem vagyok muszlim, viszont felnőtt ember vagyok, senki se szól bele, hogy mit eszek. A bácsikám se muszlim.
  Ez melléütés volt, állapította meg Kissy, amíg Klaus mellett megindult a bevásárlókocsival. És csak azért, mert még mindig nem tudja a krapek nevét. Ha tudná, akkor nem a töprengésre koncentrálna, és nem mondana hülyeségeket.
  Aztán egy szembejövő nő kocsijában meglátott egy diétás Pepsit, és majdnem fölcincogott a megkönnyebbüléstől. Dietrich!

– Mesélj, hogy megy a bolt.
  – A bolt? – Kissy körülnézett a hipermarketben, de semmilyen jelből nem lehetett megállapítani, jól megy-e vagy veszteséges.
  – Hát hogy rossz fiúkat vertek agyon.
  Kissy elmosolyodott.
  – Agyon azért nem verjük őket. Vannak, akik egyáltalán nem is kapnak pofont.
  – Kár. Mármint úgy lenne igazságos, hogy őket minimum lilára verjétek, ha már én egy lórúgást kaptam, pedig én igazán jó fiú vagyok. Csak ön után, szép hölgyem.
  Kissy nevetett és bemanőverezte kocsiját a pénztárba. A beszélgetés fonalát csak azután vették föl ismét, hogy fizettek és elköszöntek a pénztárostól.
  – Nem az a szempont, hogy ki milyen fiú. Annyit kapnak, amennyivel ártalmatlanná lehet tenni őket.
  – Hát én nem értek hozzá, de amit én kaptam, annak a felétől is ártalmatlan lettem volna…
  Kissy elpirult.
  – Ne emlegesd folyton. Így is elég zavarban vagyok miatta.
  – Jó – mondta Dietrich, és megállt egy kocsi mellett. Gyönyörű fehér Mercedes volt. Kinyitotta és kivett egy hűtőtáskát, amiben elhelyezte a kolbászt. – Nem emlegetem – mondta közben –, de akkor meghívhatlak valamire, oké?
  – Dehogyis…
  – Persze előbb hazavisszük a kis halkereskedésedet – azzal Dietrich elvette tőle a csomagot és betette a hátsó ülésre.
  – Hé!…
  – Nyugi, nem eszi meg senki. Ugorj be, egykettőre hazaviszlek, aztán…
  – Dietrich! Én…
  Hogy mi lett volna a mondat folytatása, azt már ő maga se tudta. Mert a fiú meglepve nézett rá és azt mondta:
  – Günther.

Kissy döbbenten meredt a srácra. Mindenre számított, csak arra nem, hogy álnéven mutatkozik be.
  – Én… én…
  – Á, ne törődj vele. Idegen név, én is nehezen jegyezném meg, ha nem az enyém volna. – A fiú nevetett, rácsapta az ajtót Kissy csomagjára és kinyitotta az első ajtót. – No, ne kéresd már magad!
  Kissy az ajtóra nézett, aztán Günther vigyorára. Pontosan tudta, mit mondanak erről az elemi óvatossági szabályok. Nem megyünk át az úton anélkül, hogy körülnéznénk, nem iszunk forró teát elővigyázatlanul és nem ülünk be idegenek autójába.
  Másrészt viszont Günther voltaképpen nem idegen, főleg amióta a nevét is tudja, vagyis több mint tizenhét másodperce. Azonfelül… ugyan, mit tehet egy Jerry ellen? Kissy pontosan tudta, hogy a srác mit akar. Lehet, hogy a szendvicsébe is beletenné, de az ágyába egész biztosan. Remek ötlet!
  Teljes nyugalommal foglalt helyet és csatolta be magát. A fiú persze nem Vaucressonban lakik, hanem valahol messze, és bár falból megkérdezte az ő címét, nyilvánvaló volt, hogy előbb gyorsan be kell ugraniuk a fiúhoz, például hogy a kolbászt és a sört elrejtsék a muszlim rokonság elől, vagy valami hasonló. Városi utcán lakik, második emeleti bérlakás, ilyen egérvadász kandúroknak való. Kis hálószoba, piros hangulatfényekkel. A fiú tölt neki egy száraz martinit, vagyis hogy güntherit, aztán az ágyhoz vezeti és kigombolja a felső gombot a blúzán. Aztán a második gombot is, Kissy pedig ezalatt egy gyengéd, de határozott mozdulattal tűhegyes pengévé alakítja a güntheris poharat. Közben egy gyors pillantást vet a padlóra. Perzsaszőnyeg, isteni! Süppedős, bolyhos perzsaszőnyeg, arra találták ki, hogy jókat hancúrozzanak rajta, de most másra fog kelleni. A hosszú, vastag szálak jól fölszívják a vért! Günther kigombolja Kissy blúzán az utolsó előtti gombot is, ő pedig fölemeli a fegyvert.
  Egy pillanattal azelőtt, hogy a penge lecsapott volna, Günther megkérdezte:
  – Ez az a ház?
  Kissy fölriadt. A házuk előtt álltak.

– Szeszes itallal nem tudlak megkínálni – mondta Kissy, elhelyezve a halakat a konzerves polcon. – Ilyesmi nincs a háznál.
  – Aha, emlékszem – nevetett Günther. – Ibrahim úr úgy állított be, mint valami alkoholistát. Persze az ő elvei szerint az is vagyok, ő akkor se inna, ha a vallása nem tiltaná. De biztos lehetsz benne, hogy ha ittam, nem ülök volán mögé. Nem őrültem meg.
  Kissy bólintott, elraktározva ezt a mondatot akkorra, ha a srác próbálkozik. Közli vele, hogy részegen vezetni kevésbé veszélyes.
  – Hát a krapekod? – pillantott körül Günther. Csak hárman voltak a konyhában, az elmaradhatatlan Suzyvel, aki fáradhatatlanul csóválta a farkát. Macska nem mutatkozott.
  – Elugrott a szüleihez, majd csak este jön.
  – Kár.
  – Nocsak, beszélni akartál vele?
  – Ja, nem, nem arra értettem. Eszerint még együtt vagytok.
  – Persze hogy együtt vagyunk.
  – Látod, ez a kár. Nem szokásom rámoccanni más barátnőjére.
  Kissy bólintott.
  – Sokáig fogsz élni.
  Günther vigyorgott.
  – Gondolod, hogy másként összeszednék egypár puskagolyót?
  – Martinnek még puskára sincsen szüksége. Sőt még maga Martin se kell hozzá, egyedül is elintézlek, ha próbálkozol valamivel.
  – Hm. Barátságos vendéglátó vagy.
  – Az vagyok, de jobb, ha tisztázzuk az elemi óvatossági szempontokat. Ha a házat most tataroznák, akkor figyelmeztetnélek, hogy az állványokról a fejedre eshet egy tégla, és ebben nem lenne semmi barátságtalanság. Ellenkezőleg, az életedet védem.
  – Világos beszéd. Esetleg egy korty gyümölcslét elfogadok, ha akad a háznál.
  Kissy kivett a hűtőből egy narancslés palackot és két poharat. Kinyitotta az üveget, töltött az egyik pohárba, aztán a másik pohár fölé tartotta és hirtelen lecsapta az asztalra. Jó, hogy nem öntötte ki.
  Mert abban a pillanatban szólalt meg az övén a riasztás.

6783-as felhasználó. Volt már 32, férfi, most 13, fiú. 0,87 shindy. 2392-es felhasználó, 13, lány. 0,02 shindy. 6783-as képet küldött 2392-esnek és randira hívta.
  Így szólt a Cirrus jelentése, Kissy pedig esze nélkül robogott le a főhadiszállásra. De nem ért le olyan gyorsan, hogy Martin ne hívja máris.
  – Mit tudunk?
  – Pillanat – vágódott Kissy az egyik ülésbe. A képernyőn már ott volt a riasztás minden adata, a Cirrus már automatikusan kiteszi a riasztással egyidőben. – Mondom, mit látok. Alfa Uniform egyes: Foxtrot Golf Hotel Charlie. Kettes: Bravo Charlie India Bravo. Egyes November pont Hotel Golf shindy, Charlie Foxtrot Charlie Kilo. – CF a képküldés, CK a randira hívás kódja, milyen jó, hogy ezeket is fölvették a táblázatba.
  – Charlie Papa? – érdeklődött Vanessa, hogy gyerekpornó-e.
  – Nincs infó, India India. Már fut a keresés.
  – Papa Quebec X-ray Charlie? – kérdezte Martin, egy pillanatra megállítva Kissy fejében a fogaskerekeket. PQ XC, mi lehet az? Aztán a kerekek visítva felpörögtek újra. Világos. PourQuoi X-Code, miért beszélnek X-kódban?
  – Vilma Hotel Quebec tátiti titá titátá titáti titátitá tá titititi – morzézta Kissy élőszóban, rakétasebességgel Günther nevét, aki ott állt a szerverterem ajtajában, és érdeklődéssel figyelte a monitort és Kissyt.
  – Charlie Delta? – kérdezte Martin, hogy veszélyben van-e.
  – Negatív – felelte Kissy. – Keresés kész – pillantott a jelzésre, és rákattintott a képre, amit Foxtrot Hotel Golf Charlie küldött Bravo Charlie India Bravónak. Fiatal srác mosolygó arcképe volt, felöltözve. – Charlie Papa negatív, Charlie Romeo is negatív.
  Az X-kódtáblában külön jelet kapott a gyerek- és a felnőttpornó, hiszen utóbbi legális, csak gyereknek nem szabad küldeni belőle, mert az megrontás, de birtokolni nem tilos.
  – Hahó – jelentkezett Nimby –, mi újság?
  – Charlie Kilo esetünk van – felelte Kissy –, November pont Hotel Golf shindy kontra Alfa Golf, Alfa Charlie.
  – Mi van az arcán? – lepődött meg Nimby.
  – Mármint az az életkora – felelte Kissy, kiesve a ritmusból.
  – Értem. És miért beszélünk X-kódban?
  – Hogy én ne értsem – szólalt meg ekkor Günther, közelebb lépve a telefonhoz. – Fantasztikusan csináljátok, tényleg egy árva szót se lehet érteni. De ti most igazán megbeszéltetek valamit, igaz?
  – Hát te ki az ördög vagy? – kérdezte Nimby. – Charlie Delta, India Kilo?
  – Negatív – nevetett Kissy. – Ő Günther, az ősszel találkoztunk Masoudi doktornál. Hazahozott a halaimmal és ivott volna egy narancslét, de közbejött a riasztás. De foglalkozzunk ezzel. Alfa Uniform Foxtrot Hotel Golf Charlie Charlie Mike titi titátá titáti táti titátá tátá, Uniform Whisky Alfa Golf, Oscar Papa titátitá tá tátitá tátitá tá titititi. Mit szóltok hozzá?
  Remekül szórakozott Günther bamba képén. A srác egy hangot sem értett semmiből, ő viszont úgy szövegelt X-ben és morzéban, mint a vízfolyás. A 6873-as felhasználó koordinátái Antonyban vannak, tizenhét órakor az Heller-parkban fog várakozni.
  – Alfa Golf? – kérdezte Nimby. – India Yankee negatív.
  Kissy az órára nézett, ami negyed ötöt mutatott, vagyis Alfa Foxtrot Alfa Echót. Igen, India Yankee, aki most hazafelé tart, nem fog Antonyba érni háromnegyed órán belül.
  – Alfa Golf, pozitív.
  – Uniform Whisky – kért egy kis türelmet Jennifer, aki eddig csendben hallgatta őket; már az összes mini vonalban volt. – A Charlie Kilón kívül van valami konkrétum?
  Kissy egy pillanatig habozott. Igen, ez jó kérdés, elvégre randit megbeszélni nem törvényellenes. Az ujjai villámsebesen írták a CQ parancsot.
  – Charlie Quebec – mondta. – Egy pillanat…
  Egy percig elmélyülten olvasgatta a két felhasználó chatlogját, meg is feledkezve Güntherről, aki egy idő után megszólalt:
  – Végre valami, amit én is értek.
  – Jaj – kapta föl a fejét Kissy –, nem lenne szabad ebbe beleolvasnod. Ez bizalmas beszélgetés.
  – És neked szabad?
  A válasz Vanessától jött.
  – Nem, nekünk se szabad, de muszáj. Azért tesszük, hogy megvédjük a netező gyerekeket.
  – Ez nagyon érdekes – mondta Nimby. – Szerintem messziről bűzlik.
  – Te is azt olvasod, amit mi? – kérdezte Günther.
  – Azt hát. Figyeljetek. Foxi a Romeo nicket használja, vagyis szerelmes ifjúnak nevezi magát. Ő küldött képet, ő kezdeményezte a randit. Ő kérdezte meg, hol lakik Betty, ő választott helyszínt, és ami a legfontosabb, ő mondta, hogy Bettynek legyen ismertetőjegye. Saját magának nem akart. Várjatok egy percet.
  – Így egész más, hogy közönséges földi nyelven beszéltek – nevetett Günther.
  Kissy nem figyelt rá, a logot pörgette. Egy helyen megállt, a számláló szerint Romeo, avagy Foxi háromszáznegyvenedik üzeneténél.
  – Nimby, nézd csak meg a Charlie Delta November után!
  – Aha – jött a válasz Vanessától, aki gyorsabb volt. – Itt pasi, ugye?
  – Már én is látom – mondta Nimby. – Ne vesztegessük az időt. Shindyt fogtunk, emberek! Ez nem gyakorlat!
  Kissy fölkapta a telefont és az övére tűzte, fölpattant és elkapott egy másikat az asztalon. Ezen hívott rögtön egy taxicéget.
  – Jó napot, szükségem van egy kocsira…
  – De hisz itt az enyém – szólalt meg a háta mögött Günther.
  Kissy meglepve fordult meg. Átmenetileg teljesen megfeledkezett a srác jelenlétéről.
  – Mit… hogy… elvinnél?
  – Persze. Ha nem marslakóul mondod el, hogy hova és miért.
  – Halló – mondta a telefon. Kissy könyörtelenül kinyomta és fölszáguldott a lépcsőn.
  – Akkor nyomás! Öt óra előtt Antonyban kell lennünk!

– Szóval a srác egy pasi – mondta Kissy már a kocsiban. – Korábban harminckét éves pasinak mondta magát, és találtunk rá példát, hogy olyankor is ugyanazokat a rövidítéseket használta, mint most, amikor állítólag tizenhárom éves fiú. Randira hívott egy tizenhárom éves lányt, de mindent ő határozott meg. A lánynak fogalma se lesz, hogy a muki melyik.
  – És a fénykép?
  Kissy vállat vont.
  – Akárkit ábrázolhat. Egy fotó valahonnan a netről. Igyekezz!
  – Félóra alatt ott vagyunk – felelte Günther.
  Egészen a Szajnáig futottak a sztrádán, aztán a pont de Saint-Cloud-nál Günther lement a rakpartra, gondolkodás nélkül választva ki útvonalát a bonyolult kereszteződésben. Szemlátomást tudja, merre van Antony, állapította meg Kissy. Ő maga csak annyit tudott, hogy valahol Párizstól délnyugatra. A pont de Sèvres-nél a kocsi fölszaladt a másik sztrádára, átvágott a meudoni erdőn, majd egy még bonyolultabb csomóponton átkerült a külső Périphérique-re. Nemsokára arról is letértek, és néhány városi utcán át elérték a parkot.
  Itt már a Mapset is használták, azt Günther se tudta, hogy a park hol van. Voltaképpen két-három sportpálya volt, egy város felőli és egy erdei sétánnyal. Romeo útmutatása az volt, hogy az erdei sétányon találkozzanak. Mert az olyan romantikus, azt mondta. Útközben az egerek megállapodtak benne, hogy csakugyan, a romantika netovábbja, amikor az embert berángatják az erdőbe és egy fa tövében ledöntik. Az eredeti Romeo is így tett volna a drámában, ha nem hal meg olyan fiatalon. Günther jókat derült a szövegükön.
  Hamar megtalálták az erdei sétányt, és gyors léptekkel megindultak rajta.
  – Ha meglátod Bettyt, egy árva szót se szólj – mondta Kissy. – Menj el mellette. Ja, és egyáltalán ne csinálj semmit, mindent bízz rám.
  – Nem úgy van, hogy veszélyes helyzetben a férfi dolga megvédeni a nőt?
  – Addig voltál férfi, amíg ilyen marhaság eszedbe nem jut – sziszegte Kissy dühösen. – Ha elrontod a vadászatomat, ágyelőt csinálok a bundádból!
  Azzal továbbmasírozott, nyomában Güntherrel, aki ahelyett, hogy megrettent volna, röhögött.

Bettyt hamar megtalálták. Szembejött velük, messziről fölismerték a kezében tartott rózsáról. Tényleg tizenhárom körüli lány volt, sárga pólóban, kék nadrágban és várakozásteli kifejezéssel az arcán.
  Kissy hirtelen kilépett az útról a pályák felé és magához húzta Günthert.
  – Ölelj át, de meg ne próbálj visszaélni a helyzettel, mert akkor taxival megyek haza – közölte vele. – Te nem leszel már itt.
  – Hát hol leszek? – karolta át a fiú.
  – A baleseti sebészeten.
  – De onnan átvisznek az intenzívre – szólalt meg Martin a telefonból –, mert én bemegyek hozzád.
  – Csendet!
  Betty csak néhány méterre volt tőlük, amikor az erdőből kilépett Romeo. Pasi volt, nem is harminckettő, hanem inkább negyven. Vagy negyvenöt.
  – Szia – kapták el a hangját Kissy nagyra kerekített fülei –, téged vár az a piros sapkás fiú?
  – Nem tudom, milyen sapkája van – felelte Betty. – Romeónak hívják.
  – Aha, ő lesz az. Azt mondta, egy kislány virággal a kezében. Szóval alighanem kificamította a bokáját. Itt van az erdőben.
  Kissy döbbenten nézett egy falevelet. Elképesztő! Az egerek között egy sem akad, akit ilyen primitív, átlátszó dumával meg lehetne vezetni, ez az idióta pedig gondolkodás nélkül elindul a pasas nyomában. Ez ugyanaz a trükk, amivel Sheila becsalta őt a kamionba. Három év alatt semmit nem tanult az emberiség?
  – Indulok – suttogta a telefonba. – Günthernél lesz a videó. Vegyél föl mindent – utasította a fiút –, ez bizonyíték lesz. Ki ne kapcsold, amíg nem mondom! És maradj mögöttem. Amíg le nem csapok a pasira, teljes csönd. Gyerünk!
  Ahogy fától fáig surrant az erdőben, érezte, hogy pontosan úgy csinálja, ahogy az ősei. Egykor szabadon éltek az erdőkben, apró gyümölcsöket ettek, terveket szövögettek, hogy fognak beosonni a házak éléskamráiba, és mindig meglapultak valahol, egy-egy gyökér vagy bokor védelmében, mert bármikor jöhetett a cica. De mire ezt végiggondolta, meg is látta a pasit. Egy fának nyomta a lányt, aki nem is látszott, csak a shindy testtartásából lehetett tudni, hogy egyik kezével a lány száját fogja be, a másikkal a nadrágját próbálja lehúzni. De lehet, hogy a sajátját.
  Kissytől most már vadmacska is jöhetett volna. Átvágott a köztük levő területen, intett Günthernek, hogy maradjon le és filmezzen, aztán megállt a pasas mögött. Egy másodperccel korábban még azt tervezte, hogy rákiált, de mást gondolt. Fölkapott egy letört ágat és a shindy hátába nyomta.
  A következő események rettentő gyorsan zajlottak le. Szinte egyszerre. A shindy összerándult és fölemelte mindkét kezét, de nyomban kezdett is megfordulni. Az erdőt betöltötte Betty kétségbeesett sikoltozása. A shindy feje gyorsabban fordult, mint a teste, és hamar meglátta, hogy nem egy fegyveres rendőr áll a háta mögött. Mire Kissy megszólalt volna, a shindy feléje lendült. Kissy elengedte az ágat és állon vágta a pasast, aki elterült az erdő talaján.
  – Jól van, semmi baj – lépett oda Bettyhez, aki a sikoltozást hüppögésre cserélte és Kissy vállára borult, de ugyanekkor „vigyázz” hallatszott a háta mögött, és megragadták a bal bokáját. Jobb lábbal hátrarúgott, de nem talált, a balt pedig a pasas kirántotta alóla. Egy-két másodpercig nem tudta követni az eseményeket, aztán hanyatt fekve találta magát a földön, a pasas pedig rajta térdelt.
  – Ki vagy… – lihegte, hátracsavarva Kissy bal kezét. A mondat nem folytatódott, mert a melle előtt megjelent Kissy jobb keze, és hideg acél nyomódott a torkának.
  – Engedd el a karomat – mondta Kissy jéghideg dühvel. A pasas habozott. – A penge borotvaéles. Még egy mozdulat, és vágok.
  A shindy elengedte a bal kezét.
  – Most nagyon lassan fölállsz.
  A pasas emelkedni kezdett. Amikor már nem érezte a súlyát, bekattintotta a bicskát és ledöntötte a pasast a földre. A shindy támadni próbált, de most Kissy térdelt őrá, és megint a torkának nyomódott a kés.
  – Nem vágok akkorát, hogy belehalj. Az túl könnyű lenne. Összevarrnak, aztán a börtönben lábadozhatsz. Hasra!
  A shindy habozva elkezdett hasra fordulni, de mozdulat közben elkapta Kissy kést tartó kezét. Válaszul oldalba rúgta, de csak ordítást kapott, a kéz még mindig szorította, ezért megint rúgott. A shindy elengedte a kezét és hörögve fetrengett a földön.
  – Így is jó – mondta Kissy, és tökön rúgta. Ezt a világért se hagyta volna ki. – Ugye mindent fölvettél, Marcel?
  Günther már ott állt mellette.
  – Hogyhogy…
  – Csend legyen! Azt kérdeztem, mindent fölvettél-e.
  – Persze…
  – Jó. Ülj a hátára és hívd a mentőket. Ha megmozdul, ordítsd a nevemet. Yvette. El ne felejtsd!
  És indult Betty felé, hogy megvigasztalja.
  – Én nem merek a hátára ülni – érkezett Marcel hangja.
  – Nem bánt – kuncogott Yvette.
  – Nem azért… szerintem eltörted pár bordáját. Belehalhat.
  Yvette vállat vont.
  – Akkor ülj a fejére.

Aztán jött a szokásos ramazuri a rendőrökkel. Antonyban nem ismerték a Jerryt, s a helyszínelő tisztet nem hatotta meg Betty sírós követelése, hogy hagyják Yvette-et békén, ő mentette meg őt.
  – Először is mi az, hogy Yvette? – kérdezte a hadnagy Kissy igazolványát tanulmányozva.
  – Álnév, az ő számára – bökött Kissy a háta mögé, ahol a mentők foglalatoskodtak a shindy romjaival. – Szeretek nyugodtan aludni. Majd ha ő már nincsen itt, szólíthat a rendes nevemen.
  – Értem. Akkor beszéljünk arról, ami történt. Hogy szereztek tudomást arról, mire készül ez az ember?
  – Már elmondtam. A net megfigyelésével foglalkozunk.
  – Van rá engedélyük?
  Kissy fölvonta a szemöldökét.
  – Hogyne lenne.
  – Láthatnám?
  – Persze, otthon van a páncélszekrényben.
  A hadnagy beszélgetés közben odalépett a mentőkhöz és a shindyt tanulmányozta.
  – Miért vérzik a nyaka?
  Kissy is odanézett.
  – Biztos megkarcoltam egy kicsit.
  – Mivel? – csapott le a hadnagy.
  Kissy higgadtan elővette a kését és átnyújtotta.
  – Ezzel.
  A hadnagy elvette, kipattintotta a pengét, jól megnézte, visszacsukta és zacskóba rakta.
  – Ezt lefoglalom mint bizonyítékot. Van más is?
  – Mi a csodának?
  – Tessék?
  – Mit akar vele bizonyítani?
  – Akár azt, hogy tényleg úgy volt, ahogy mondja. Szóval van más is?
  Kissy elmosolyodott.
  – Semmi másra nem volt szükségem. Még a kés is csak azért kellett, mert leegyszerűsítette a dolgokat.
  – Értem. Legyen szíves, jöjjön a kocsihoz és ürítse ki a zsebeit.
  Kissy sóhajtott és megtette. A rendőr nagyon rosszallóan nézte a Nimbuszt és a golyókat, amiknek Kissy tőle kért zacskót, hogy ne guruljanak szét.
  – Miért fegyverkezik így föl?
  – Szeretnék öregasszony lenni.
  – Rálőtt ezzel a sértettre?
  – Ha a pedofilra gondol, nem. Az én szememben a kislány a sértett.
  – A maga tettének sértettje a férfi, az övé meg a kislány. Tessék?
  Egy rendőr jött oda és elhívta. Kissy és Günther addig ott téblábolt a kocsinál. Kissy némi tűnődés után visszarakta a holmiját a zsebeibe. A hadnagy persze rögtön a Nimbuszt kereste, amikor visszatért.
  – Eltettem.
  – Nem adtam rá engedélyt.
  – De meg se tiltotta. Az én holmim, eltehettem.
  – Csak nem fog itt egy csúzlival mászkálni? Azonnal adja elő!
  Kissyt elfutotta a méreg.
  – Mit akar tőlem, hadnagy, mondja?! Csak nem hiszi, hogy lövöldözni fogok magukra? Feltűnt már, hogy egy oldalon állunk? Maguk most elkaptak egy netes gyerekmolesztálót. Azazhogy én kaptam el, de nem vittem haza, hogy bezárjam a pincébe, tálcán adtam át maguknak. Annyi se jár ezért, hogy parancsolgatás helyett kérjen?
  A hadnagy ránézett és nagyot sóhajtott.
  – Mondja… még senki se mondta magának, hogy szemtelen?
  – Dehogynem – vágta rá Kissy. – Rengetegen, de csak annyit érnek el vele, hogy megpróbálok még szemtelenebb lenni.

Bent a kapitányságon egészen más hangnem fogadta őket. A hadnagy egy szobába irányította Kissyt, Günther kint maradt a folyosón. Kissynek annyi ideje se volt, hogy eldöntse, leüljön-e vagy állva maradjon, máris belépett egy magas férfi. Ez is civil ruhás volt, akárcsak a hadnagy, de ennek se volt ballonkabátja.
  – No, hát szóval maga verte meg az erdei szatírt?
  – Én.
  A rendőr kezet nyújtott.
  – Boisjourdain őrmester vagyok.
  – Chaton a Jerry Ala…
  – Tudom, maga Kitty, ugye?
  Kissy döbbenten nézett rá. A másik hadnagy előtt nem hangzott el a beceneve, még csak az kellett volna, amikor ott volt a shindy is.
  – Kissy… de honnan…
  Az őrmester az órájára nézett.
  – Hallgasson ide. Itt nálunk bolondokháza van, és nincs elég emberem. Mi lenne, ha szépen leírná, hogy mi történt, apróra, részletesen?
  – Szíves örömest, kérek egy gépet, és…
  Az őrmesternek már a kilincsen volt a keze.
  – Használja csak az otthonit. Mondja, haza tud menni? Mert kocsit még órákig nem tudnék adni.
  – Haza tudok menni.
  – Jó. Jöjjenek ide, tizedes! Menjen, ez a szoba másra kell. Ha lehet, minél előbb küldje el a vallomását… várjon csak… ide címezze.
  Előkotort egy gyűrött névjegyet, azzal elszáguldott a folyosón, ugyanúgy köszönés nélkül, ahogy bejött. Kissy meglepve állt az ajtóban, kezében a névjeggyel. Két rendőr lépett elé, elnézést kérve félretolták az útból és bevezettek egy megbilincselt kezű férfit. Az ajtó becsukódott.

– Gondolom, ez nálatok mindennapos – mondta Günther, mialatt visszafelé ballagtak a parkolóba. Még szerencse, hogy a hadnagy megengedte nekik, hogy a saját kocsijukkal jöjjenek, így az is itt van.
  – Hát megesett már néhányszor – nevetett a telefonból Vanessa; amíg rendőrök vették őket körül, a távollevők csendben voltak, de most már nyugodtan beszélhettek. – De nekünk nincs okunk az aggodalomra. Szerintem az őrmester semmiképp se vacakolt volna sokáig, akkor se, ha Niala nem telefonál. Örült, hogy kívül tudott titeket a…
  – Niala? – kapta föl a fejét Kissy. – Kinek telefonált?
  – Raymond bácsinak, természetesen. A hadnagy túlságosan szőrszálhasogatónak tűnt, nem akartuk, hogy a bentiek is ilyenek legyenek. De utólag úgy látom, fölösleges volt.
  Hm, gondolta Kissy. Raymond bácsi. Eszébe jutott a két vígjátéki figura Neuillyben, amikor Nialát megbilincselték, és a semmiből előbukkant Lemire ezredes számonkérő telefonja. Nem, ezredesi telefon nélkül se lett volna valószínű, hogy ez az őrmester nekiesik és vadul letartóztatja, de persze jobb, hogy Niala biztosra ment.
  Günther megint hazavitte, aztán elbúcsúzott és elment – de előbb most már megitták azt a narancslét.

– Figyelem! – harsant Vanessa hangja a megafonokból. – Akció indul! Alfa csapat, vétel!
  – Alfa csapat kész! – csattant Nimby hangja.
  – Béta csapat, vétel!
  – Béta csapat kész! – vágta rá Kissy.
  – Gamma csapat, vétel!
  – Gamma csapat kész! – felelte Niala.
  – Alfa csapat készüljön a kriogén kamra nyitásához! Figyelem a vezérlőteremben, jelentést kérek a kinti hőmérsékletről!
  – Kinti hőmérséklet huszonnégy egész két tized fok – olvasta le Chantal.
  – Vettem, vezérlő, huszonnégy egész két tized fok. Alfa csapat! Kriogén kamrát felnyitni!
  Nimby kinyitotta.
  – Kriogén kamra nyitva!
  – Félfolyékony szubsztanciát kiemelni!
  Nimby kivette a dobozt és jelentette:
  – Félfolyékony szubsztancia kiemelve!
  – Kriogén kamrát lezárni!
  – Kriogén kamra lezárva! – vágta rá Nimby és becsukta.
  – Félfolyékony szubsztanciát a munkaasztalra! Vezérlő, mennyi a kinti hőmérséklet?
  – Huszonnégy egész két tized fok – jelentette Chantal. – Hőmérséklet-változás nem észlelhető.
  – Béta csapat a szilárdnyersanyag-konténerhez!
  Kissy nem mozdult, hiszen már ott volt. Egyhelyben állva felelte:
  – Béta csapat a szilárdnyersanyag-konténernél!
  – Konténert felnyitni!
  – Konténer felnyitva!
  – Nyersanyagot kiemelni!
  – Nyersanyag kiemelve!
  – Nyersanyagot a particionátorba helyezni!
  – Nyersanyag behelyezve!
  – Figyelem! – hirdette ki Vanessa. – Particionálási művelet következik. Biztonsági készültség! Senki ne közelítsen a berendezéshez! Béta csapat, egyes számú partíciót leválasztani!
  Kissy üzembe helyezte a készüléket, sivító hang hallatszott, aztán elnémult.
  – Egyes számú partíció leválasztva!
  – Biztonsági készültség feloldva! Egyes számú partíciót a munkaasztalra!
  – Egyes számú partíció a munkaasztalon!
  – Gamma csapat a munkaasztalhoz! Harmadik fázis következik. Biztonsági készültség! Senki ne közelítsen a munkaasztalhoz! Gamma csapat, kézi leválasztót!
  – Leválasztó a kézben – felelte Niala, fölvéve egyet.
  – Első adag félfolyékony szubsztanciát leválasztani!
  – Leválasztva!
  – Ráhelyezni! Ügyeljenek a bevonat minőségére! Jelentést kérek a feladat elvégzéséről, vétel!
  – Gamma csapat a központnak, vétel!
  – Gamma csapat, itt a központ, vétel!
  – Gamma csapat jelenti, a feladatot két adag leválasztásával elvégeztük!
  – Ellenőrizték a bevonat vastagságát?
  – Jelentem, a bevonat vastagsága egyenletes és a határértékeken belül van.
  – Vettem, Gamma csapat. Helyezzék a munkadarabot a konténerbe és távozzanak a munkaasztaltól! Központ mindenkinek. Feladat végrehajtva. Készültségi állapot lefújva! Küldetés teljesítve, emberek! Vége!
  Vanessa ezzel az asztalhoz lépett, kiemelte a konténerből a munkadarabot és fölmutatta.
  – Hölgyeim és uraim: így kennek a NASA-nál vajas kenyeret.

A közönségnek nagyon tetszett a bemutató, mindenki tapsolt. Vanessa röviden elmondta, hogy ez természetesen csak leegyszerűsített szimuláció volt, hiszen valódi NASA-létesítmény nem állhat egy kisvárosi utcán, csak eldugott vidékeken, többszörös szögesdrót mögött. És persze rengeteg villogó lámpa, képernyő, hangjelzés és visszaszámlálást végző LED-kijelző is kellett volna. No meg őrajta aranyozással és kitüntetésekkel telehintett egyenruhának kellett volna lennie, de most nem volt kedve kivenni a naftalinból.
  A kis bemutatónak az volt az előzménye, hogy akkortájt láttak két régi űrhajós filmet, az Armageddont Bruce Willisszel és az Apollo 13-at Tom Hanksszel, és megállapították, hogy a NASA hajlamos túlbonyolítani a dolgokat. Anya szerint csak óvatosak, az űrutazásnál sok minden van, amire oda kell figyelni, ezért beszélnek ennyit és osztogatnak parancsszavakat. Erre Vanessa áthívta őket a konyhába és villámgyorsan megszervezte a bemutatót.
  De nem folytatták ezzel a módszerrel, mert akkor soha nem reggeliznek. Nemcsak mert egy szelet vajas kenyér öt percbe telt, hanem mert háromnál több szeletet nem is tudnak elkészíteni, nincs hozzá kellő számú legénység. Az természetesen szóba se jöhet, hogy a későbbi szeleteket ugyanazok készítsék, akik a korábbi szeleteknél is közreműködtek, erre szigorú biztonsági előírások vannak. Úgyhogy ehelyett feloszlatták a NASA-t és Vanessa személyesen látott munkához.
  És tényleg nem viselt kitüntetésekkel teleaggatott egyenruhát, az új világoskék nadrágja volt rajta, és egy világoskék blúz. Már előző nap is ezt a nadrágot vette föl, és reggel a fürdőszobában elmondta, hogy Nimbynek nagyon tetszik a nadrág.
  – Igen? Mit mondott?
  – Hogy szép benne a fenekem.
  – És nélküle nem szép a feneked? – vigyorgott Kissy.
  – Én is ezt kérdeztem – vigyorgott vissza a kislány.
  – És?
  – Azt mondta, nem tudja, össze kell hasonlítania.
  – És összehasonlította?
  Vanessa boldogan sóhajtott.
  – Össze.
  Szóval minden egér boldog, állapította meg Kissy elégedetten. Az egy szem Jennifert kivéve mindenki a párjával boldog. Még Chantal is, aki következetesen állítja, hogy Andreas és őközötte csak szex van, és semmi komolyabb érzelem, közben viszont folyton a srácról beszél és majdhogynem az órákat számolja, hogy mikor lehet együtt vele megint. És nem is azért, mert ennyire sürgős, hogy ágyba bújjon vele, jó ideje egyáltalán nem siettek lefeküdni. Akkor mentek, amikor a többiek, még csak nem is elsőként. És nem aludtak délig, normális időben fölkeltek. A lányoknak szent meggyőződésük volt, hogy Chantal fülig szerelmes Andreasba, csak nem vallja be még magának se. Nyilván mert korábban közhírré tette, aztán nem sikerültek a kapcsolatai, hát most így védekezik. Niala szerint logikus gondolat, ha nem szerelmes Andreasba, akkor nem sikerülhet félre a szerelem, ami nincs is.
  Az utóbbi időben kivételesnek számító hétvégéjük volt, mert mind együtt voltak, pedig nem volt beteg senki. Pi ezen a hétvégén is dolgozott, de azért eljött Vaucressonba, sőt többször látható is volt köreikben. Angélique is, bár őt kevesebbet látták, szombat délután például végig tanult.
  Jean-Fran is velük töltötte a hétvége egy részét, ámbár Vanessa megmagyarázta neki, hogy még kímélnie kell magát.
  – Sajnálom, de szigorú orvosi utasítás. Még hetekig eltarthat, amíg egészségesnek nyilvánítanak.
  A férfi nevetett és kinyitotta a táskáját.
  – Helyes. Akkor csak beszélgetni fogunk a hangtanról, jó? Nem várom el tőled, hogy másodpercenként több száz rezgést végezz, mert kímélned kell magadat.
  Vanessa morcosan nézett rá, de nem tehetett semmit.
  Az a nap, amikor kórházba került, csak annyiban változtatta meg az életét, hogy Jean-Frant nem nevezte többé vér szerinti apjának. Korábban többször bemutatta így, ettől fogva nem. Egyszerűen csak a nevét mondta.
  A kapcsolatuk nem változott semmit. Kissy emlékezett arra a beszélgetésre, amit Jean-Frannal folytattak egyszer hazafelé, a gépen, még tavaly. A férfi azt mondta, Vanessa nem tekinti őt az apjának, csak egynek a sok barátja közül. Amióta kiderült, hogy tényleg nem az apja, érezhető lett, hogy csakugyan nem tekintette annak, mert pontosan ugyanúgy beszéltek egymással, mint korábban.
  De mégis hozott változást az az időszak, amíg Jean-Frant hitte az apjának: ekkoriban vált általánossá, hogy a fogadott szüleit anyának és apának szólítja. Mire kiderült a tévedés, Vanessa talán minden ötvenedik alkalommal mondott Blanche-t vagy Georges-ot.
  Ez pedig remek dolog, gondolta Kissy, elnézve Vanessát, amint gyors, határozott mozdulatokkal gyártja a csapat vasárnapi reggelijét. Már első perctől tökéletesen beilleszkedett, de mostanra kiderült, hogy a tökéletesnél is van még tökéletesebb.
  – Ja igen – fordult Jean-Fran Kissyhez, mielőtt félrevonult volna tanulni a lányával… azazhogy Vanessával. – Françoise azt kérdezte, nem jöhetne-e el valamelyik hétvégén.
  Kissy összehúzott szemöldökkel nézett rá.
  – Hát kérdés ez?
  – Értem. Jó, akkor elhozom.
  – Állandóan ilyen hülyeségeket kérdez – panaszolta Vanessa Suzynek, aki éppen ott ült mellettük és rajongó tekintettel bámult föl rá. A farkát is elkezdte csóválni.
  – Ez nem hülyeség – felelte Jean-Fran. – Ez egy olyan viselkedésforma, ami sokat segíthet az emberek közötti érintkezésben. Udvariasságnak hívják. Hallottál róla?
  Jeges fuvallat csapott ki Vanessa tekintetéből, s a hangja is fagyosra váltott.
  – Hallottam, Jean-François Chandeau. Néha komolyan fontolgattam, hogy kipróbálom. De mondd, mi szükség van egymás között ilyen udvariasságra?
  – Nos, tudod, ez Kissyék háza, és…
  – Akármelyikünk idehozhat bárkit. Főleg olyat, akit már mind ismerünk. Françoise a Jerry egyik kisfülűje, hogyne jöhetne.
  – Már hogy lenne?
  – Elvégre egy egér hozzátar…
  A mondat félbemaradt; Vanessa hirtelen rájött, hogy se Jean-Fran, se Françoise nem hozzátartozója egyetlen egérnek sem. Kissyre nézett, aki egy „hát ez van” grimasszal válaszolt, aztán vállat vont.
  – Tozója – fejezte be határozottan, megint a férfira nézve. – Mert egyszer már az volt, és egy Jerry-egér soha nem másítja meg a véleményét.
  Kis szünetet tartott és elvigyorodott, a jéghideg szélnek már nyoma se volt.
  – Legfeljebb ha a cica elől iszkolva zsákutcába kanyarodik.

Az egerek csendben ültek a panzió kerti asztala körül és elégedetten elnyújtóztak székeiken. Jó nagy edzést tartottak, Vanessa többször is földre küldte mindannyiukat, aztán óriási lakomát csaptak. Isabelle néni rengeteg halat sütött nekik, amit kineveztek cápának, és óriási adag krumplikat meg salátákat ettek hozzá.
  A halakat Mario vette a piacon, de ez nem volt elég romantikus, ezért úgy döntöttek, hogy ők maguk ejtették el a strandon, éppen kigázolt a vízből és a turistákat mustrálta, mert emberevő cápa volt, nagy fehér cápa, és éppen tízóraizni akart. Már ki is szemelt egy szemüveges pasast és hozzálátott, hogy megsózza, hiszen a cápák sós vízben élnek és a sótlan kaját utálják, amikor ott termettek az icipici egerek és rátámadtak. A cápa egyetlen uszonycsapással több ezer egeret lett volna képes a homokba passzírozni, de nem volt elég gyors, így az egerek sértetlenek maradtak. De a cápa is, mert nekik ugyan minden ütésük és rúgásuk talált, de túl kicsik voltak, hogy kárt tegyenek benne. Akkor nimbuszlövedékekkel próbálkoztak, de a cápa csak megvakarta a találatok helyét és megnyalta a szemüveges pasast, hogy elég sós-e már. Erre az egerek hoztak egy oxigénpalackot a közelben gyakorlatozó búvároktól, odaadták a cápának, aki a fogát piszkálgatta vele, ők pedig kilenc egyszerre kilőtt nimbuszgolyóval fölrobbantották a palackot. Roy Scheider személyesen gratulált nekik.
  Amikor a szemüveges pasas hálálkodni kezdett, akkor derült ki, hogy ügyvéd. Az egerek megállapították, hogy nyugodtan megvárhatták volna, amíg a cápa befejezi az étkezést, de most már mindegy, és hazavitték a cápát, a vállukra vetett rúdra kötve. Útközben megtámadta őket egy vérszomjas krumpli meg a saláta is, de persze ők voltak a jobbak, ebből van az ebéd.
  Még egy darabig üldögéltek, néha bekaptak egy falat sajtot vagy kortyoltak egyet, és igyekeztek minél több hülyeséget összedumálni. Ez négy óráig tartott, amikor megszólalt a villa kapucsengője; úgy volt megszerkesztve, hogy a panzió személyzeti részén is szóljon, hátha itt vannak mind.
  Éppen Kissy háta mögött volt a kisasztal a házitelefonnal. Megfordult, beütötte a 4127-est és beleszólt:
  – Ki az?
  – Jean-Fran – volt a válasz.

Kissy meglepve ütötte be a nyitókódot. Megint 4127, aztán három nulla és egy egyes. A három nulla után kettessel egészen ki lehet nyitni, hogy kocsi is áthajthasson, olyankor négy nullával lehet visszazárni. Vagy távirányítóval, vagy a beépített kapcsolók valamelyikével. A három nulla után nyomott hármas pedig működésbe hozza a kapu riasztóját és hívja a rendőrséget.
  – Hátul vagyunk, a néniék kertjében – mondta. A telefon csipogott, magas, mély, még mélyebb: Jean-Fran megnyomta a kaput visszazáró gombot. Martin fölkelt és kinyitotta a kiskaput a két telek között, Jean-Fran nemigen tudja a számokat.
  – Sziasztok – lépett közéjük a férfi.
  – Szia, szia – felelték az egerek, és páran megkérdezték, hogyhogy ilyenkor.
  – Mi történt? – kérdezte Niala feszülten. Igen, ő persze egyből leolvasta az arcáról, hogy nemcsak úgy ideugrott Párizsból.
  Jean-Fran odalépett Vanessához és letett elé egy borítékot.
  A kislány nem nyúlt érte.
  – Ez mi? – kérdezte.
  – Az édesanyád születési anyakönyvi kivonata – felelte a férfi. – Továbbá a nagyszüleid neve és mostani lakcíme.
  Vanessa némán nézte a borítékot.
  – Ezek csakugyan a nagyszüleid, Vanessa. Kétség sem férhet hozzá, hogy az édesanyád az a Giselle Morin, akit én ismertem. Ők pedig az ő szülei. Életben vannak. Méghozzá nem is olyan messze innen.
  – Hol? – kérdezte Niala.
  – Cannes-on túl, egy hegyi falucskában.
  – Hiszen az Provence – mondta Isabelle néni.
  – Ezt miért tetszik mondani? – nézett rá Jean-Fran.
  – Mert eszerint Vanessa mégiscsak erre a vidékre valósi.
  – Nem biztos. Az adatok szerint Giselle Párizsban született, és a szülei akkoriban Créteilben laktak. Persze lehet, hogy innen származnak. Majd megkérdezzük tőlük.
  Csend volt az asztalnál. Mindenki Vanessát nézte, aki le nem vette a szemét a borítékról. Kissy arra gondolt, hogy nem volt jó ötlet borítékba tenni az iratokat. Vanessa hajlamos rá, hogy soha ne nyisson fel fontos borítékokat. Igaz, ez nincs leragasztva.
  Kis zörgés támadt, ahogy Pi átadta a székét Jean-Frannak, aki megköszönte és leült. Pi bement a házba egy másik székért.
  A kislány sóhajtott.
  – Eszedbe ne jusson – mondta Kissy.
  Vanessa ránézett.
  – Micsoda?
  – Betenni a papírokat a széfbe, és soha nem nézni meg – felelte Kissy vakmerően. Végül is mi történhet? Legfeljebb nimbuszlövedékek záporában menekül végig a városon.
  Vanessa halványan elmosolyodott, aztán rátette egy ujját a borítékra és odatolta apja elé.
  – Úgy? – mondta Georges. – Rendben van. – Fölvette és kihúzta a papírokat. Kihajtogatta és néhány pillanat alatt áttanulmányozta őket. – Tehát Jean-Jacques és Sonia Morin. Les Chaumettes-ben laknak… tudom, hol van. Van a közelben egy szép nagy tó.
  Kissy figyelt, hogy a tó említésére Vanessának fölcsillan-e a szeme. Nem csillant, vagy ha igen, fényszűrőt rakott rá. Tökéletes pókerarc.
  Nimby odahúzta a netbookot és beütötte a címet, Georges odatartotta elé a papírt.
  – Kösz. Szóval megvan a telefonszámuk. – A pilóta elővette a telefonját. – Beszélhetek velük?
  Vanessa bólintott.

– Tessék – mondta egy női hang. Nem fiatal, de nem is túl öreg.
  – Madame Sonia Morin?
  – Én vagyok, tessék.
  – Jó napot, asszonyom. Elnézést a zavarásért. Georges D’Aubisson vagyok. Fontos ügyben szeretnék beszélni önnel és a férjével.
  – Itt Morin – felelte egy férfihang. – Üzleti ügy?
  – Nem, uram. Családi.
  – Családi?…
  – Igen.
  – Hallgatjuk.
  Georges az iratokra pillantott.
  – Önöknek volt egy lányuk, Giselle, aki 1977. augusztus 14-én született Párizsban. Így van, uram?
  – Igen. – A hang nem volt kimondottan mogorva, csak bizalmatlan. – Miért fontos ez?
  – Azért, monsieur Morin, mert a feleségemmel örökbe fogadtunk egy csodálatos kislányt, akinek minden jel szerint Giselle az édesanyja. Vagyis az önök unokáját, uram.

Végighaladtak a tengerparton, túl a reptéren, aztán felhajtottak a La Provençale autópályára, amin egy erdő borította hegyvidékre értek. Egy helyen a sofőr lekanyarodott. A bérelt busz utasterét sokszólamú, izgatott cincogás töltötte be.
  Hamarosan meglátták balról, a mélyben a hosszúkás tavat, amiről kiderült, hogy csak egy öble az egész tónak. Nyilván víztároló, állapították meg az egerek, éppolyan elárasztott völgynek tűnik, mint amiket tavaly láttak a túrán. Ezen is áthaladtak egy hídon, ami nem volt olyan hosszú, mint a Serre-Ponçoné. Ennek a tónak Saint-Cassien volt a neve. Aztán maguk mögött hagyták, fölkaptattak a hegyre. Kis településhez értek. A sofőr befordult egy utcába és fölmászott rajta.
  Apró terecske, ahonnan két ház nyílik, az egyik balról, az elkanyarodó utcán, a másik kicsit följebb.
  – Az lesz az, a távolabbi – mutatta Jean-Fran. – Álljon meg előtte.
  A nagy szusszanással megálló busz és a kirajzó egérsereg zaja előcsalta a háziakat, nem is kellett csengetniük. Mire a sor vége is kiszállt, ők már ott voltak és furcsálkodva nézték a sokadalmat. Középkorú házaspár, ötven körüliek; az asszonynak szőke haja van, a férje világosbarna, alig őszül. És ők azok, állapította meg Kissy, mert az asszony vonásai nagyon emlékeztetnek Vanessára. Döbbenetesen.
  – Jó napot – lépett elő Georges –, madame Morin, uram? – Kezet nyújtott a férfinak. – Georges D’Aubisson. Dr. Blanche Claudel, a feleségem… ő pedig… gyere csak elő… ő Vanessa.
  A kislány kicsit nehezen került ki a mindenfelé kavargó egerek közül, és most megbűvölve nézte a nagyszüleit. Persze hogy ő is rögtön látta a hasonlóságot. Vagy öt méterre állt meg tőlük, azzal a testtartással, amivel Suzy szokott megtorpanni az állatorvosi rendelő ajtajában: megveti a kis lábait és ő márpedig nem megy tovább. Kissy ekkor profilból látta Vanessát, és lerítt róla, hogy ha azt akarják, hogy közelebb menjen, akkor vonszolni kell.
  Nagy csend ült rájuk. Kilenc egér, két szülő, Jean-Fran és a Morin házaspár, az tizennégy ember, mégis olyan csend volt, mintha egy lélek se lenne a kis téren.
  Valaha régen Kissy megállapította, hogy minden problémájukat a D’Aubisson nővérek oldják meg: Vanessa azokat, amikhez verekedni kell, Niala az összes többit. Ez jutott eszébe rögtön, ahogy Niala határozottan előlépett és megtörte a már egy perce tartó csendet.
  – Jól van hát – mondta. – Ez mindenkinek megrendítő pillanat, de használjuk a józan eszünket. Gondolom, önök nem… azaz miket beszélek, csak nem fogom önözni a húgom nagyszüleit, szóval gondolom, ti nem tudtatok semmit arról, hogy Giselle-nek gyermeke született.
  – Nem – felelte a nagymama tompán. – Semmit sem szólt róla. Megdöbbentő a hasonlóság…
  – Igen – bólintott a nagypapa. – Megdöbbentő… de… – Megköszörülte a torkát. – Voltaképpen hogyan találtak ránk?
  Jean-Fran odalépett Niala mellé.
  – Én voltam az, uram. A nevem Jean-François Chandeau, és valaha ismertem az önök lányát. Rövid kapcsolat volt… Véletlenül tudtam meg, sok év múlva, hogy gyereke született, és kinyomoztam, hol van. Rátaláltam Vanessára, aztán kiderült, hogy én nem lehetek az apja. De az édesanyját akkor már biztosan tudtuk, és folytattam a kutatást önök után.
  Két órát maradtak Les Chaumettes-ben. Elmesélték, mint már annyiszor, az alapítvány és Mohi otthonra találásának történetét, ami meghatotta a nagyszülőket. Ők pedig megmutatták Giselle néhány holmiját, fényképeket, és elmesélték az életéből, amit tudtak. Nem volt sok.
  Giselle tizennyolc évesen elköltözött hazulról egy fiúhoz, de nem sokáig maradtak együtt. Ők akkoriban Créteilben éltek, de eredetileg Párizsba valósiak, nem, nem Provence-ba, csak hat éve költöztek ide. Giselle egy ideig a Montmartre-on élt, aztán Saint-Germainben, hol itt, hol ott. Néha egy fiúnál, máskor albérletben. Többnyire felszolgált valahol, máskor takarított, de olyan is volt, egyetlenegyszer, hogy pénzt kért a bátyjától, annyira úszott az adósságokban. Pedig nem jöttek ki egymással.
  – A bátyja? – formálták a szót Vanessa ajkai majdnem hangtalanul.
  – Igen – mondta Jean-Jacques bácsi. – Van egy fiunk is. Harminckilenc éves, Jean-Pierre-nek hívják. Ezek szerint ő a nagybátyád.
  – Családja van? – kérdezte Niala.
  Volt neki, egy Juliette nevű felesége és egy Pascal nevű, tizenöt éves fia. Az ő révükön kerültek a nagyszülők – akik eszerint mégiscsak idősebbek ötvennél – erre a környékre, ugyanis volt egy családi vállalkozásuk Cannes-ban, ami részben a feleség, részben a szülei és a saját pénzéből állt össze, és jól jött hozzá Jean-Jacques bácsi szakértelme. Ő ugyanis mechanikai mérnök volt, Jean-Pierre pedig elektromérnöknek tanult, és a gyár elektromos készülékeket gyártott, amikben mechanikus részek is voltak. Így aztán Jean-Jacques bácsi lett az egyik igazgató, ezért leköltöztek délre. De nem akartak a partvidéken lakni, túl lármásnak találták – addigra elegük lett Párizs nyüzsgéséből, ez is szempont volt a költözésben –, és kapóra jött, hogy egy ismerősnek volt egy eladó háza itt, félórás autóútra Cannes-tól.
  Kissy nagyon megértette őket. Az utolsó időkben ők is túl lármásnak találták Neuillyt, és nagyszerű volt, hogy Vaucresson ilyen nyugalmas. Alig pár perc gyalogútra laknak a forgalmas belvárostól, s mégis mintha falun élnének. Franconville-ben is így van, de még inkább Beaulieu-ben, ahol minden helybeli lakosra egymillió turista jut, de ők alig pár méterre tőlük úgy élnek, mint egy lakatlan szigeten, ha éppen ahhoz van kedvük.

Giselle nagyon gyéren tartotta a kapcsolatot a szüleivel. Volt úgy, hogy két évig nem látták. Teljesen az ellentéte volt a bátyjának, aki mindmáig jóban van a szüleivel, és természetes volt, hogy az apjával közösen alapítanak céget. Giselle-ről sokszor évekig nem tudták, hol és miből él, legalábbis amíg élt. Miután meghalt, a barátai megkeresték őket és elmeséltek mindent. Giselle életében nem volt semmi különös vagy kiemelkedő, se jó, se rossz. Rengeteg munkahelye volt, a barátai sose csodálkoztak, ha egy hétig nem látták és ő már máshol dolgozott. Azt a barátaitól tudták meg, hogy megpróbálkozott a titkárnősködéssel is, pedig nem értett a számítógéphez, és jelentkezett egy taxivállalathoz is, holott évekkel azelőtt tette le a jogsit és azóta nem vezetett. Erre a taxicég is rájött és nem vették föl, a titkárnői állásból viszont csak két hét után rúgták ki.
  Vanessa minden érzelem nélkül hallgatta az elbeszélést az anyja életéről. A Morin-ház jókora nappalijában ültek, a nagy családi asztal körül.
  – Azt hiszem – mondta –, annyi mindent elrontott az életében, hogy attól félt, engem is csak elrontana. Ezért nem tartott meg.
  – Biztos vagyok benne – mondta Sonia néni szomorúan. – Nem lett volna szabad olyan korán a saját lábára állnia, nem volt még elég érett rá. De hát nem tudtuk megállítani.
  – Őrá ütöttél – mondta Jennifer Vanessának. – Téged se lehet megállítani, ha a fejedbe veszel valamit.
  Jean-Pierre-rel és a családjával nem tudtak találkozni, mert Genfben töltötték a hétvégét, de megállapodtak, hogy tartják a kapcsolatot, és a jövő héten összeismerkednek velük is, alighanem ők látogatnak majd Beaulieu-be.
  Ez már másnap megtörtént. Vanessáék este elmesélték a felületen, hogy a nagybácsi teljesen megdöbbent a hírtől, hogy van egy unokahúga, és délután eljöttek mindannyian. Mutatott fényképeket. A nagybácsi kövérkés, nagydarab ember, göndör haja van, egy csöppet se hasonlít Vanessára. A felesége viszont vékony nő, vörös hajú, sok festéket használ. A fiuk egy átlagos, normális srác, a lányok szerint jó fej, és mintha hasonlítana a nagyapjára. Vanessára nem annyira.
  – Akkor most halljuk – mondta Kissy. – Mi a baj?
  Nagyon büszke volt magára, amiért kivételesen ő vette észre a D’Aubisson lányokon, hogy van valami, és nem azok őrajta, de nem igazán tudott a sikerére figyelni.
  Niala sóhajtott.
  – Hát jó. Jean-Pierre DNS-vizsgálatot akar.

Jean-Pierre nagyon kedves volt meg minden. Azt mondta, ő igazán igyekszik majd jó nagybácsi lenni, bár nemigen tudja, hogy azt hogy kell, de beletanul. Csak – biztosat szeretne tudni.
  Vanessa természetesen elzárkózott. Őt egy pillanatig sem érdekelte, hogy Giselle lánya-e csakugyan, illetve az iratokból ez már száz százalékig biztos, ő ennyivel bőségesen beéri. Az iratok tévedhetnek, felelte Jean-Pierre. Vanessa megvonta a vállát. Amikor a bácsi ezzel nem érte be, akkor pedig közölte, hogy ő Vanessa D’Aubisson és kész. Eddig már összeszedhette volna magának azt a nevet, hogy Vanessa Bohringer Chandeau Morin Claudel-D’Aubisson (Blanchard, tette hozzá Kissy gondolatban), és még lesz egy, ha Jean-Fran megvalósítja, amit Morinéknél mondott és megkeresi a vér szerinti apát is, de neki a D’Aubisson bőven elég. Imád D’Aubisson lenni.
  Akkor Jean-Pierre előbb a feleségére, aztán Georges-ra nézett és megkérdezte, válthatnának-e néhány szót kettesben. Georges erre megcsóválta a fejét és azt mondta, ennek semmi értelmét nem látja. Bármi, amit Jean-Pierre mond, sokkal inkább tartozik Vanessára, úgyhogy egyszerűbb, ha itt beszélnek, és nem neki kell utána elismételnie. Kérlek, mondta Jean-Pierre, és nagyon tárgyilagosan kifejtette, hogy Giselle után gyakorlatilag nem maradt semmi, pár apróság csupán, amiket ő készséggel átenged Vanessának, egy-két holmi nála is van, majd elhozza. De van egy jól menő cégük, amiben az apja is társtulajdonos; hogy a cég mennyit ér és milyen arányban részesedik benne, az most nem érdekes, mert a helyzet még sokszor változhat, hiszen remélhetőleg nagyon messze van még az a nap, amikor megöröklik. De az élet tényeivel nincs mit tenni. Márpedig ő kénytelen szem előtt tartani a fia érdekeit. Ha Vanessa Giselle lánya, akkor ő, Jean-Pierre tiszteletben fogja tartani ezt és az utolsó centig átadja Vanessa törvényes örökségét. De ha nem az, akkor ugyebár nem az.
  – Míg ezeket mondta, a feleségére nézett – mondta Niala. – Szemlátomást a nő dumálta rá, hogy ezt a gusztustalan témát rögtön az első alkalommal hozza szóba. A nőnek nagyon nem tetszett, amit Jean-Pierre arról mondott, hogy kiadja az örökséget, pedig ez olyan, mintha azt mondaná, hogy megáll a piros lámpánál. Aligha tehet mást. No, erre ez meg mit felelt? Ismételd csak el, egérke!
  Vanessa a nővérére pillantott, aztán a kamerába nézett és kicsit fölhúzva az orrát azt mondta:
  – Kérlek. Lemondok az örökségről.
  – Akkor olyan fejvakarós csend lett – vette át a szót Niala. – Jean-Pierre apára nézett, apa anyára, mindenki mindenkire nézett. Én a nőt figyeltem, nagyon fölcsillant a szeme. Aztán lekókadt, mint a kéthetes virágcsokor, mert a férje azt mondta, hogy amíg kiskorú, addig nem hozhat döntéseket, és láttam rajta, hogy belül vigyorog. Úgy látom, nincs köztük nagy egyetértés. Apa azt mondta, hogy ők ugyan bármiről dönthetnek Vanessa helyett, de DNS-vizsgálat akkor lesz, ha ő akarja. Az örökségről természetesen nem mond le, és ezzel ezt a témát lezártuk. A nő majdnem megpukkadt, amikor a következő mondatban apa meghívta őket a születésnapi ünnepségre.

Igen, a születésnapot akkor már szervezték. Vasárnap tartják, két nappal korábban, a kislány kívánsága szerint közepes felhajtással. Nem kell nagy vendégsereg meg ilyesmi, de egy-két embert szeretne meghívni. Lesznek, akik nem tudnak eljönni: Takada-szenszej Amerikában van, a lányával együtt, azazhogy most van csak igazán együtt a lányával, ugyanis ők is ünnepelnek: Mariko-szan a jövő héten férjhez megy New Yorkban, egy japán fiatalemberhez. Így kölcsönösen gratuláltak egymásnak. Akárcsak a „keresztanyjával”, hiszen egyszerre van a születésnapjuk. A két Vanessa csak egyszer találkozott két évvel ezelőtt, de azóta rendszeresen váltottak levelet és általában tudták, mi van a másikkal.
  Elke viszont eljön, biztosra ígérte. Lehet, hogy Anne nem tud jönni, Johann pedig üzleti úton lesz, ő biztos nem, de Louise kisasszonnyal eljön, vagy ha nem ővele, akkor egyedül.
  – Nincs féljek mitől – jelentette ki. – Akárki rossz ember támadja, elintézlek. Nem probléma. Erre mondják, hogy bagatell?
  – Mondhatják erre is – nevetett Nimby.
  – Akkor Bagatell, Wilhelm, mesterlövő!
  Ezzel a kislány előkapta a Nimbuszát és ízzé-porrá lőtt valamit a szobájában, szerencsére lövedék nélkül.
  Ange néni is eljön, és Marcel. Chantalnak jutott eszébe, hogy Vanessa olyan szépen játszik már, igazán megmutathatná a tudományát egy valódi zenésznek. Úgyhogy meghívták Marcelt, elég bonyolult módon, mert Pi is, Angélique is el volt temetkezve a tanulásba, ezért Nimby beosont Angélique szobájába, lábujjhegyen, nehogy megzavarja, és elcsente a telefonját. Angélique észre se vette. Ez biztos, ő maga mondta.
  – Nem, egyáltalán nem vettelek észre. Azt se láttam, amikor a könyököddel meglökted a könyvtornyot és szívinfarktust kaptál, hogy ledől és észreveszlek.
  Kissy elképzelte, amint Nimby besurran a lány szobájába, aki belemélyed egy könyvbe és meg se moccan, de az egyik füle mindig Nimby felé fordul. Ez arról jutott eszébe, hogy pár perccel korábban figyelte meg Macska szokásos radaros trükkjét, ahogy ő áthaladt a nappalin, az édesdeden alvó cicus egyik füle mindig őfelé fordult. De nem veszélyes, Macskát kizárólag az ornitológia érdekli. Naponta megpróbálkozik egy kis madarászással, de mindmáig nem tudnak róla, hogy egyet is elkapott volna. Niala szerint ha nem is dicsekszik el a zsákmányával – ez valószínűtlen lenne, ismerve Macska zárkózottságát –, azt biztos látnák, ahogy bejön a fűszerekért.
  Marcel eljön, a hétvégén pont nincs fellépése, semmije. A D’Aubisson nagyszülők nem jönnek, ők repülnek Bretagne-ba jövő szerdán. A Morin nagyszülők eljönnek, és a nagybácsiék is. Niala azt mondta, a meghívásra válaszul bólintott, azt mondta, köszönik, itt lesznek, és figyelmeztetően nézett a feleségére.
  Szörnyű lehet, ha valaki rosszul él a feleségével, gondolta Kissy. Aztán ki is mondta.
  – Rengetegen vannak így – felelte Niala. – Ott van Yvette, akit mi térítettünk el a válástól a La Baule-lal. Azóta is együtt vannak, de nem jól. Meg Guillaume-ék se… – Legyintett. – Föl se tudom sorolni, hány zátonyra futott kapcsolatot látok csak itt a környéken. Ezért döntöttünk úgy az egeremmel, hogy a mienk nem fog zátonyra futni.
  – A mienk se – jelentette ki Nimby, láthatóan csak szempillantásnyival előzve meg kedvesét, aki ugyanezt akarta mondani. Összemosolyogtak.
  – A mienk se – mondta Kissy határozottan, és Martinre nézett, aki bólintott.
  – A mienk se – csatlakozott Chantal, akinek a párja nem volt jelen, de nyilván egyetért. – Ha más lány is kell neki, felőlem nyugodtan. Én is lefekszem más pasikkal, ha találok olyat, aki megtetszik.
  Fekszel a fenét, gondolta Kissy. Bolondulsz a srácért és élni se tudsz nélküle, csak letagadod.
  De ezt nem mondta ki.

Amikor négy egérpár egy-egy tagja úgy nyilatkozott, hogy az ő kapcsolatuk nem fog zátonyra futni, Angélique nem volt jelen, Vanni meg persze még kevésbé. De azért ők is jól megvoltak. Vanni még nem aludt Franconville-ben, mostanában nem is járt északon. Továbbra is testőrködött és sofőrködött, és állás után kutatott. A hétvégeket pedig nagyrészt Angélique-kel töltötte.
  A problémás családi viszonyok, amikről este beszélgettek, már másnap reggel jelentkeztek, bár jó ideig nem tudhatták, hogy miről van szó. Kissy éppen az iskola kapujához ért, amikor egy hang azt tudakolta, hogy melyik az a Françoise nevű. Nem tőle, arrébb másoktól. A hang forrása egy nagydarab, vörös képű pasas volt. Többen mutattak Kissy felé, aki nem lassított, de kicsit változtatott az irányán, hogy közeledjen a pasashoz.
  – Engem keres?
  – Te vagy az a Françoise? – kérdezte a nagydarab fenyegetően.
  – Én Françoise vagyok. Mit óhajt?
  A pasas odaplántálta magát közvetlenül Kissy elé és fenyegetően az orra alá dugta a bal mutatóujját.
  – Vigye innen a…
  – Tudom, hogy hozzád ment – kezdte a pasas valami mély morgásnak is beillő hangon. – Azt ajánlom, sürgősen mondd meg, hol van!
  Kissyt egyelőre nem érdekelte, kire utalnak a nőnemű névmások. Idegesítette ez az alak és még jobban az orrától öt centire levő rövid, vaskos mutatóujj. Odanyúlt és félretolta, amire a pasas válaszul meglendítette a jobb kezét.
  Kissy mintegy lassított felvételben látta, amint a széles tenyér közelít hozzá, és kielemezte a röppályáját. A bal fülét találja el, olyan erővel, hogy a feje tíz-tizenkét teljes fordulatot fog tenni. De a bal füle gyorsabban kering a nyaka körül, mint a jobb, hiszen balról jött a találat. Ettől a bal füle átvándorol egészen a jobb füléhez, magával sodorva az orrát. Ettől rendkívül bizarr lesz az ábrázata, ami árt a szépségének. Úgyhogy ő ezt nem akarja.
  Hirtelen lebukott, a lapátkéz sodra fölborzolta néhány hajszálát. A lendület akkora volt, hogy a pasas kissé kibillent bal felé, ő pedig tenyéréllel oldalba vágta. Csak nyögést kapott válaszul, nem ordítást, de két lépéssel a háta mögött termett és újra ütött, nagyjából ugyanoda. Aztán megpördült és fenékbe rúgta, majd még egyet pördült és a hátába rúgott. Egy másodpercre leállt és megszemlélte művét. A pasas állva maradt, s imbolyogva fordulni kezdett. Kissy elismerően biccentett. Jól bírja a gyűrődést. Két ütés és két rúgás egy Jerrytől egy lovat is leterít. De ez bölény. Az amerikai bölény egy elég ronda állat. Sokkal szebb a francia se lehet.
  A párviadal nem folytatódott, mert a megforduló bölény egy rászegezett fegyver csövébe bámult. A Nimbuszoknak ugyan továbbra se volt csövük, de ez Kissyt nem zavarta a drámai hatáskeltésben.
  – Ha ezt elsütöm, úgy omlasz össze, mint a World Trade Center – közölte. – Csak kisebb lesz a sajtóvisszhang. És most halljam, mit akarsz tőlem.
  A bölény válasz helyett káromkodott, de Kissyre ezzel nem lehetettt hatni.
  – Én meg majd lecsavarom az orrodat. Ki vagy és mit akarsz?!
  A felelet máshonnan érkezett. Mostanra gyűrűt formáltak körülöttük a kíváncsiskodók, és kivált közülük egy lány.
  – Rouvel úr… mi történik itt?
  – Szóval a neved Rouvel? – kérdezte Kissy. – Helyes, idáig már eljutottunk.
  – Miért fenyegeted csúzlival? – kérdezte a lány. Kissy nem ismerte, csak látásból.
  – Megtámadott – felelte. – Pofon akart vágni.
  – Hát azt nem csodálom – mondta a lány.
  Kissy meglepve nézett rá.
  – Miért, mi rosszat tettem?
  – Jaj, nem, nem úgy értettem. Csak Rouvel úrnak gyakran eljár a keze. Másokat is megütött már.
  – Igazán? – kérdezte Kissy vészjóslóan. De a bölénynek ez lehetett a végszó.
  – Igen, és te is megkaphatod még a magadét. Hol van a lányom?!
  Kissy nem értette a kérdést. Hát farkas ő, akit időnként elfogyaszt egy-egy piros ruhás kislányt az erdőben?
  – De Rouvel úr – mondta a másik lány –, ez a lány nem is ismeri Solange-ot, másik osztályba jár.
  A bölény meglepve és gyanakodva nézett egyikükről a másikukra. Kissy kezdte érteni. A pasas egy Françoise nevű lányt keresett, de meg se próbált meggyőződni róla, hogy a megfelelővel találkozott-e, egyből meg akarta ütni.
  – Szóval így állunk – eresztette le a Nimbuszt. – Ez a hobbid, igaz? Elkapsz Françoise nevű lányokat és megpofozod őket. Hát most rajtavesztettél.
  Rouvel a másik lányhoz fordult, már nem foglalkozva Kissyvel.
  – Hol van Françoise?
  – Én nem…
  Rouvel előrelépett, a lány ijedten hátrálni kezdett, Kissy pedig hátulról elkapta a pasas jobb karját. A kar meglendült, ő pedig ívet írt le a levegőben. De talpra érkezett, nekiütközve a másik lánynak.
  – Mit akarsz tőlem? – dörrent rá a bölény.
  – Ezt – felelte Kissy, azzal megpördült és rúgott. Kétszer.

Az igazgatónő csak a második szünetben hívatta Kissyt, aki addigra megtudta a történet hátterét is.
  – Azt hallottam, hogy reggel a mentők vitték el az egyik hallgatónk apját az iskola elől – kezdte. – Elmondanád, mi történt?
  – Egyszerű választás volt, madame Deseille. Vagy őt viszik el a mentők, vagy Anne-Marie Morlet-t és engem. Ő támadott ránk.
  – Megtámadott?
  – Azzal kezdte, hogy le akart kenni nekem egy gigantikus pofont a nevem miatt. Azt hitte, hogy én egy másik Françoise vagyok. Ja igen, ha nem állítom meg, akkor a másik Françoise-t is megkeresi és megveri. És mindenkit, aki az útjába áll.
  – Miért nem szóltál a biztonsági őrnek?
  Kissy elmosolyodott és nem válaszolt. Az iskola biztonsági őreivel már régen összeismerkedett, de még arra se voltak jók, hogy edzőpartnernek meghívja őket. Jóravaló fickók voltak, akiknek az egyenruha és a mobiltelefon volt minden fegyverük.
  – Értem – mondta madame Deseille. – Tegyek feljelentést?
  Kissy vállat vont, neki mindegy.
  – Mit akart Rouvel úr voltaképpen?
  – Hát ez érdekes történet – élénkült meg Kissy. – A lánya egész hétvégén nem ment haza. Többször kereste a barátnőjénél, Françoise Villeminnél, de ők nem voltak otthon. Tegnap is idejött, de akkor már mindenki bent volt; ma korábban jött.
  – A lánya bejött ma az iskolába?
  – Nem, madame. És tegnap sem.
  Az igazgatónő felhúzta a szemöldökét.
  – Akkor miért nem szól a rendőrségnek?
  Kissy lebiggyesztette az ajkát.
  – Nem biztos, hogy hallott már róluk. Ahhoz szokott, hogy mindenkinek ad egy pofont, és ezzel megoldja a problémáit.
  Madame Deseille rosszalló fejcsóválás mellett elküldte őt. Kissy először arra gondolt, hogy bejelentette Solange eltűnését, mert őt két órával később egy rendőr hívta ki a földrajzóráról.
  – Fogalmam sincs – mondta Kissy, ahogy kilépett a folyosóra.
  – Miről? – nézett rá a rendőr.
  – Hogy hol van Solange. Nem is ismerem, másik osztályba jár. Akkor én vissza is megyek, jó?
  S nyúlt a kilincsért, de a rendőr csak a fejét csóválta.
  – Nem ezért jöttem. Valaki följelentett téged testi sértésért.
  Kissy döbbenten meredt a rendőrre. Aztán a döbbenet helyét metsző pillantás vette át, jéghideg sugarakkal fúrta keresztül a rendőrt – hasztalan. Semmi eredmény. Lehet, hogy ezt barna szemmel meg se lehet csinálni?
  – Úgy megverted, hogy kórházba került. A neve Rouvel… – a rendőr belenézett az irataiba – Joachim Rouvel. Ismered?
  – Ma reggel láttam életemben először. Még a nevét se mondta meg, azzal kezdte, hogy megpróbált pofon vágni.
  – És aztán?
  – Védekeztem. Épségben maradt. Egy lány közölte vele, hogy nem is engem keres. Akkor megtámadta a másik lányt is. Hát megvédtem.
  – És Rouvel urat a mentők vitték el.
  – Ha nem nyúlok hozzá, akkor is jönnek a mentők, csak engem visznek el meg a másik lányt. Rouvel urat meg maguk. Látja, mennyi benzint megtakarítottam a városnak?
  A rendőr arcán átsuhant egy mosoly, de csak egy pillanatra.
  – Nos, be kell jönnöd a kapitányságra és vallomást tenned.
  – Most? Földrajzóra van, én pedig nem vagyok elég jó földrajzból. Majd tanítás után bemegyek. És nem kell értem jönnie, odatalálok.
  Ezzel Kissy a kilincsre tette a kezét, de a rendőr megállította.
  – Nem értettél meg. Parancsot kaptam, hogy vigyelek be. Velem kell jönnöd.
  Kissy sóhajtott és lenyomta a kilincset.
  – Akkor hívja föl a felettesét…
  – Én nem…
  – Ne vágjon a szavamba! Láttam én már magánál nagyobb rendőrt is. Hívja föl és mondja meg neki, hogy ha mulasztanom kell az iskolából miatta, akkor nem a rendőrséget perelem, hanem az ő nyakát töröm ki. Jó ügyvédem van, ne aggassza magát. Délután bemegyek. De előbb javasolni fogom az igazgatónőnek, hogy indíttasson eljárást Rouvel ellen, az én alapítványom is megindít egyet. Viszlát.
  Ezzel fölrántotta az ajtót és belépett. Breillard és az osztály némán, döbbenten meredt rá; hát persze, résnyire nyitva volt az ajtó, ők is hallották. Rávigyorgott Breillard-ra és a helyére masírozott.

Az egerek gratuláltak a remek blöffhöz, de Kissy azt felelte, minden szava színigaz volt. Még az ügyvéd is. Az alapítványnak van ügyvédje – hogy remek-e, azt persze nem tudják, hisz még sose vették igénybe a szolgálatát, de Masoudi doktor csak nem hozza őket össze valami fajankóval. Meg különben is, ők mindig minden problémát megoldanak, pont ügyvédet ne tudnának keríteni?
  Tudtak. Kissy éppen befordult a kapitányság felé, amikor megcsörrent a telefonja. Leállt az út szélén és megnyomta.
  – Én!
  – Kissyt keresem – mondta egy női hang.
  – Megtalálta.
  – A nevem Brigitte Martin, én vagyok az ügyvéded. Hol vagy most?
  – Ki küldte?
  – Nicole és Vanessa D’Aubisson. Mindjárt a kapitánysághoz érek. Bent vagy már?
  – Nem. A kapuban találkozunk – felelte Kissy, és letette.
  Brigitte Martin vékony volt, szőke és iszonyúan fiatal ahhoz képest, hogy ügyvéd. Kissy gyanakodva nézte és kapásból letegezte.
  – Biztos, hogy ügyvéd vagy?
  – Biztos. Tavaly vettem át a diplomámat.
  – D’Aubissonék rokona vagy?
  – Nem az övék. Az unokatestvérem szobalány a panziójukban.
  – Jeanne?…
  – Jeanne. Oké, akkor figyelj. Egyetlen dologban kell megállapodnunk: csak akkor beszélj, ha én bólintok. Egyébként mindig én beszélek.
  – Felőlem – mondta Kissy. – De egy ilyen piszlicsáré ügyet egyedül is megoldok.
  – Fenét – sóhajtott Brigitte, és az ajtó felé indult. – Vanessa közölte velem, hogy ettől az ügytől függ, hogy ügyvéd leszek vagy macskaeledel. Nem tudom pontosan, hogy értette, de nagyon fenyegetően hangzott.

Pontosan negyven percet töltöttek a rendőrségen, ebből huszonötöt várakozással, ötöt adminisztrációval és tízet azzal, amit érdemi vallomástételnek lehetett nevezni. De ő alig beszélt. Brigitte mindenbe belekötött, minduntalan leállította a kihallgató civil ruhást, a kérdések felére rávágta, hogy Kissy nem válaszol, a másik felére meg azt, hogy majd a Rouvel elleni perben. A nyomozó szemlátomást a pokolba kívánta őket, és egykettőre kívül kerültek az ajtón.
  – Hálistennek – mondta Kissy. – Az agyamra mentél, ugye tudod?
  – Persze hogy tudom, de az a dolgom, hogy védjelek. Ennek ez a módja. És el kellett kápráztatnom a lányokat.
  – Itt se voltak.
  – De te majd elmeséled nekik, hogy milyen teljesítményt nyújtottam.
  Nem beszélgettek sokáig, Brigitte-nek rohannia kellett egy ügyfeléhez, de aznap délután Kissynek bőségesen jutott beszélgetőpartner. Először Chantal és Martin futott be, aztán Pi, majd Angélique és Nimby, akinek boldog csókjai még ki se hűltek az arcukon, amikor beállított madame Faubourg. Már járt itt egy órája, de Kissy akkor volt a rendőrségen. Madame Faubourg teljesen el volt képedve Rouvel miatt és egyfolytában köszöngette, hogy Kissy megmentette a lányát attól a rémes alaktól.
  – A lányát?
  – Igen, Anne-Marie az én lányom. Faubourg a második férjem neve. Elgondolni is szörnyű, hogy…
  Kissy lehajtotta nagy füleit, hogy ne hallja az asszony sopánkodását, és megállapította, hogy hát hiszen tudta ő, hogy madame Faubourg lánya is a Suger-be jár. Még a keresztnevét is tudta, Anne-Marie így, Anne-Marie úgy, folyton emlegette. De soha nem találkozott vele, és eszébe se jutott, amikor hallotta a reggeli lány nevét, hogy ő lehet az. Egyébként is egy Anne-Marie Faubourg-ra számított.
  Délután ő is átjött megköszönni, de Kissy csak vállat vont és azt mondta, rutinmunka, sőt testedzés. Ami nem volt egészen igaz, mert Rouvel elég kemény diónak bizonyult, de csak nem fogja hagyni, hogy a nyakába boruljanak?
  Vanessának persze igen. A kislány magához szorította, aztán kicsit eltartotta magától és jól megnézte.
  – Sértetlennek látszol.
  – Az is vagyok.
  – Nem karmolt, nem harapott?
  – Nem hagytam rá időt neki.
  – Ügyes vagy.
  Kissy vigyorgott. – Tudom.
  – Akkor beszélgessünk – mondta Niala, helyet foglalva Anne-Marie-val szemben. – Szóval ez a derék bantha a lányát keresi.
  Hm, gondolta Kissy. Bantha, ez se rossz.
  Anne-Marie nem felelt. Niala bólintott.
  – Értem. Tehát te tudod, hol van és miért nem jár iskolába.
  – Én ilyet nem mondtam – tiltakozott Anne-Marie.
  – Nem is kellett mondanod, rá van írva az orrodra. Halljuk a történetet. Fiú vagy gyerek?
  – Tessék?
  – Mi nem érthető? Egy fiúnál van vagy terhes? Esetleg mindkettő?
  Anne-Marie kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – Hülyeség – felelte Vanessa, könnyedén elolvasva a lány gondolatait; igaz, ezúttal Kissy is képes volt rá. Elég nyilvánvaló. – Mi a Jerry Alapítvány vagyunk, az a dolgunk, hogy segítsünk. Ki vele. Miért lépett meg és hová?
  Anne-Marie a változatosság kedvéért újra kinyitotta a száját, aztán ismét becsukta.
  – Igen! – csattant föl Jennifer. – Az állkapcsod tökéletesen működik! Fejezd be a tesztet!
  Ezen mind együtt nevettek. Aztán Anne-Marie sóhajtott egyet és elmondta.
  – Oké. Bízom bennetek… de tudnotok kell, hogy Solange a lelkemre kötötte, hogy senkinek egy szót se. Szóval az apja… hiszen te láttad, Françoise… egyre erőszakosabb. Mindig az volt, de van valami családi problémájuk, amit Solange nem mondott el, csak annyit, hogy egy hónapja tart. Azóta folyton veri őket. Akkor is, ha józan, de egyre ritkábban az. Solange-nak már több barátját megütötte, néhány fiú szembeszállt vele, de hát bivalyereje van.
  Csend. Jó fél percig. Aztán Pi hangja:
  – Téged is megütött?
  – Nem – sóhajtott Anne-Marie –, engem nem. A barátom nem ijed meg az árnyékától, azt mondta neki, hogy ha tőlem egyszer azt hallja, hogy hozzám ért, szó nélkül leönti benzinnel és meggyújtja. Azóta tartja tőlem a távolságot.
  Vanessa csettintett a nyelvével.
  – Benzinnel, ez tetszik. Én először Gérard bácsi öreg vadászpuskájára gondoltam. De a benzin sokkal jobb.
  Kissy rosszallóan nézett rá, de ha a kislányban fölébredt a vadászösztön, nem lehetett bírni vele.
  – Gyáva féreg ez a ti emberetek – vette át a szót Niala. – Csak azzal nagy legény, aki nem mer visszaütni, de elég egy kis ellenállás, és máris kikerüli az embert. Szerintem elég ide Vanessa B terve is.
  Kissy fölkapta a fejét. Eddig nem tudta, hogy Vanessának bármiféle terve lenne, nemhogy mindjárt több is.
  – Az micsoda? – kérdezte Anne-Marie.
  – Jól megverni, hogy behúzza fülét-farkát.
  – És mi az A terv?
  – Iszonyatosan megverni – mondta a kislány átszellemülten. Nevettek. Vanessa kétségkívül már látta lelki szemei előtt, amint villámgyors ütések és rúgások végeérhetetlen záporával borítja el a pasast.

De mégis lett egy C tervük is. Pi találta ki, ők pedig megállapították, hogy nem hiába fizeti a tandíjat azon az egyetemen.
  Anne-Marie összegyűjtötte a barátait, az iskola előtt találkoztak velük másnap tízkor. Az egerek csak maguk jöttek, kilencen, amazok tizennégyen voltak. Solange is köztük volt, de meghagyták neki, hogy maradjon mindig hátul.
  Végigmasíroztak a fél városon, Rouvelék elég messze laktak. Végül Anne-Marie megállt egy kertkapu előtt. Megvárták, míg az egész csapat odaér, aztán Vanessa becsöngetett.
  Rouvel csak sokára cammogott elő. Úgy tűnt, ivott már, ami hétköznap délelőtt nem szép dolog, főleg hogy elvileg betegszabadságon van a tegnapi rúgások miatt. De nem úgy nézett ki, mint akinek bármi baja van.
  – Mit akartok? – nézett rájuk bambán. Vagy bizalmatlanul? Nehéz volt eldönteni, az arca annyira volt kifejező, mint egy sörösüvegé.
  – Beszélni Solange-ról – felelte Vanessa.
  – Solange? Mi van vele? Mondjátok meg neki, hogy jöjjön haza, a többi engem nem érdekel.
  Elfordult és dünnyögött valami olyasfélét, hogy „bár tőlem maradhat az utcasarkon is”.
  – Nyisd ki – felelte Vanessa, megrázva a kaput, de Rouvel elindult vissza a házba.
  Vanessa hátralépett, megpördült és hatalmasat rúgott a zárba. Aztán helyet adott Chantalnak, aki gyönyörű szépen pördült meg és akkorát rúgott az ócska szerkezetbe, hogy az egész utca zengett tőle. Utána Nimby jött, aki levette a szemüvegét, ezúttal nem adta oda senkinek, és villámgyors, tökéletes rúgást mutatott be. A kapu még bírta, Kissy magában gratulált a készítőjének.
  Rouvel tudatáig ekkorra jutott el a ricsaj, nagy nehezen megfordult és Nimby rúgása után kezdett ordítozni. Senki nem foglalkozott vele, azt figyelték, hogyan rúg Pi. Remekül csinálta, nem volt olyan gyors, de nagyon erős. A kapu nyögdécselni kezdett, Martin rúgásától pedig már jajgatni is. Utánuk Jennifer következett, aki nem a zárat támadta meg, hanem az alsó zsanért. A kapu erre nem számított. Félig behajolt a kertbe, és egyértelműen kinyilvánította, hogy ő itt tovább nem akar kapu lenni. Angélique odalépett, belerúgott a felső zsanérba, s a szerkezet elterült a kövezett kerti úton.
  Rouvel elhűlve nézte a beözönlő tömeget, és ordítozni kezdett valamit arról, hogy ez az ő háza.
  – Szó sincs róla – lépett elé Vanessa. – Ez Solange háza. Bocs a kapuért, de itthon felejtette a kulcsát. Most pedig beszélgessünk.
  – Nincs veletek semmi beszélnivalóm! – üvöltötte Rouvel.
  – Rendben van – mondta Vanessa, és sarkon fordult. – Hallottátok, emberek! Indulás haza, mindenki, gyerünk! Solange, te is! Én itt maradok és hívom a rendőrséget. Mozgás!
  A csapat engedelmesen megindult a kapu felé, várva, mi lesz a válasz. Nem kellett csalódniuk.
  – A rendőrséget? Mi a fenének?
  Vanessa félig visszafordult.
  – Mégiscsak van beszélnivalónk, Rouvel úr?

Két fiú hozott egy-egy széket, és Vanessa meg Rouvel letelepedett egymással szemben az udvaron.
  – Akkor hát a szabályok – kezdte a kislány. – Maga most értelmesen fog beszélni velünk. Nem pattan föl, nem ordítozik. Ha megteszi, akkor először is péppé verjük…
  – Péppé – mondta Rouvel gúnyosan.
  – Péppé. Mi huszonöten vagyunk, te meg egyedül.
  Csend. A pasas nem tudott mit felelni. Kissy elnyomott egy vigyort Vanessa összeadási technikája hallatán. Tizennégy meg kilenc az huszonöt, mi?
  – Azután pedig átadjuk a rendőrségnek – kapcsolt vissza a kislány megint magázásra. – Hagyja, tudom, hogy mit akar mondani. Ne fárassza magát. Biztosíthatom, hogy le fogják sittelni.
  Rouvel zavartan hallgatott.
  – Kezdjük ott, hogy maga ellen már megindult egypár eljárás testi sértésért, garázdaságért és zaklatásért. Lesz még több is. Egyenként szóra sem érdemesek, de össze fogják vonni őket, és együtt már kinéz értük úgy egy év. Bár lehet, hogy felfüggesztettel megússza.
  Kissy imádta Vanessa szemérmetlen blöffjeit. Soha nem néztek utána, hogy voltaképpen hány eljárás indult Rouvel ellen, lehet, hogy az iskola se adja be a sajátját, és sejtelmük se volt, mit mond erre a törvény. Vanessa egyszerűen kitalált egy időtartamot. Ezzel az erővel tíz évet is mondhatott volna.
  – De erre csak akkor van esélye, ha mostantól átmegy kisangyalba. Az életében leadható pofonkészlet kimerült. Ha még egyszer megütöd Solange-ot vagy valaki mást, börtönbe juttatunk, és ráadásul hülyére is verlek. Mármint a mostanihoz képest. Minden világos?
  Rouvel bíborlila fejjel hallgatta végig, aztán tompa, mély mordulással felelt.
  – Eeen.
  – Tessék? – kérdezte a kislány udvariasan.
  – Eegen! Világos! És most én is mondok valamit, jó?!
  – Persze, csak mérsékeld a hangerőt, nem vagyunk sü…
  – Nem mérsékelem! – üvöltötte Rouvel, és megpróbált talpra kecmeregni. – Most én beszélek! Takarodjatok a házamból!
  Vanessa meg se mozdult, amint az idomtalan alak feltápászkodott és két lépéssel előtte termett. Föl se nézett rá.
  – Nem tetszik ez a hangnem – közölte csendesen. – Illetlennek találom.
  Rouvel artikulálatlan üvöltéssel az egykedvűen üldögélő kislányra vetette magát, de az egy hirtelen mozdulattal kicsusszant a székből, és a pasas egyensúlyát vesztve rázuhant az öreg bútorra. Az úgy roskadt össze alatta, mint a kártyavár.
  Vanessa megállt fölötte és megcsóválta a fejét.
  – Solange, mutasd meg a srácoknak, hol van egypár vödör meg a kerti csap.

Három vödör víz után Rouvel már kevésbé volt lila, bár iszonyúan dühös volt, és persze csurom víz. Ült a földön, nézte őket és alighanem azon dühöngött, miért nincs egy jó macskája. Azaz mégse, hiszen a füleiket gondosan elrejtették a hajuk alá, a farkincájukat is behúzták.
  – Ott tartottunk, hogy nincs több verekedés, Rouvel úr – mondta Vanessa, szemrehányóan megállva fölötte. – Erre te fogod magad és rám ugrasz. Hát szabad ezt? Van róla fogalmad, mennyire fájt volna nekem, ha összemorzsolsz a hatalmas mancsaiddal?
  Rouvel morgott valamit.
  – No várj, megmutatom. Ennyire.
  Azzal már villant is a keze a levegőben, a pasas pedig eldőlt, mint egy zsák. Kissy gyönyörködve szemlélte az ütést. Csodaszép volt, Rouvelnek pedig teljesen mindegy, hogy tovább deformálódik-e az a ronda krumpli, amit az orrának nevez.
  Egy újabb vödör víz kellett, hogy a pasas magához térjen, és két fiúnak kellett visszatámogatni ülőhelyzetbe.
  – Solange még kiskorú és nincs saját jövedelme – közölte Vanessa. – De utál téged, és ez az ő háza. Soha ne feledd, hogy ezt a házat ő örökölte az anyjától és nem te. Amikor akar, kidob téged. Ha magadtól nem mész, jövünk mi huszonöten és megverünk. Ez a történet egyik fele. Tud követni, Rouvel úr?
  A pasas bólintott és dörmögött valamit.
  – Helyes. A másik fele az elmúlt hónap. Minden részvétem a magáé, amiért az élettársa lelépett, de nem nagyon értem, hogy választhatta magát egyáltalán. Viszont akinek bánata van, az sírjon, ne verekedjen. És főleg ne nőket és gyerekeket verjen. Egyáltalán, Rouvel úr, hogy képzeli, hogy megüt egy nőt? Férfi maga?
  A nyomatékos kérdés válaszra bírta a pasast.
  – Én nem… vertem… nőket…
  Vanessa kinyúlt oldalra és odahúzta Solange-ot.
  – Szóval ez itt egy szakállas kamionsofőr?

Mindannyian tűkön ültek, úgy tűnt, valaki tekert egyet a Föld forgásának szabályozóján és sokkal lassabban telik el a csütörtök és a péntek. De nagy nehezen mégiscsak véget ért a tanítás, Kissy pedig lobogó fülekkel sietett haza. Gyorsan átöltözött, fölkapta a csomagját és már indult is a vonathoz boldog útitársával, aki mintha eldöntötte volna, hogy nem a lába fogja előrevinni, hanem propellermeghajtással halad: egész úton pörgött a farka.
  Neuillyben csatlakoztak a többiekhez és meglobogtatták a füleiket a metróban, a reptéren pedig Nimby ugrott a nyakukba. A két maxi is jött, de ők nem ugrottak, beérték a szokásos üdvözlésekkel. Ange néni és Marcel már előttük odaért, s pár perccel felszállás előtt befutott Jean-Fran is Françoise-zal.
  Hét egér, öt kisfülű és egy túlfűtött, állapította meg Kissy, mialatt végigmasíroztak a beszállófolyosón; igaz, a túlfűtött ekkor már nem volt velük, a poggyásztérben üldögélt a kutyaszállító ládában. Már hozzászokott. Így is tizenketten vannak, pedig még csak egy részét teszik ki a majdani vendégseregnek.
  Az utolsó pillanatban, előző este derült ki, hogy voltaképpen mehetnek együtt is, hisz mindenki szívesen tölt egy egész hétvégét a Côte d’Azurön. Jean-Fran eleve így készült, Françoise-t is megszervezte, csütörtök este viszont fölhívta őket Ange néni és megkérdezte, hogy melyik géppel menjen. Akár már a péntekivel is, felelte Niala, s ekkor eszükbe jutott, hogy Marcel is jöhetne azzal. Hát megszervezték, s most ők is itt repülnek velük. Andreas persze csakis ugyanezzel jöhetett, hiszen őneki Chantal mellett van a helye. Mindig igyekeznek úgy tenni, mintha az ágyon kívül egyáltalán nem érdekelnék egymást, de valójában folyton együtt vannak.
  Nem, nem csak Suzy a túlfűtött, állapította meg, amikor a csapat kivágtatott a Promra és föltépte a legelső taxik ajtaját. Már mindenki Beaulieu-ben akart lenni és fürödni Vanessa születésnapos ragyogásában, akkor is, ha még napokba telik, míg valójában betölti a tizennégyet.

Tizennégyet, ismételte magában, mikor körberajzották a kisegeret és átadták jókívánságaikat – afféle hagyomány már, hogy Vanessa születésnapja egy egész hétvégén tart, vagyis már a pénteki találkozástól kezdve, és persze két születésnapja van. Októberben múlt kétéves, most pedig tizennégy.
  Annak idején, amikor először látta, nem hitte volna el, ha valaki azt mondja, hogy Vanessa tizennégy éves lesz. Márminthogy persze hogy lesz tizennégy éves, senki se változik tizenháromból rögtön tizenötté, de Mohi kölykös lényét valahogy nehéz volt elképzelni tizenegynél nagyobbnak. Ez azért már nem kiskölyökkor, mint ahogy Vanessa sem kiskölyök. Az volt valaha? Kissy már nehezen tudott visszaemlékezni, de úgy tűnt neki, mintha a kölykösség Mohi sajátja lett volna, amit a kislány maga mögött hagyott, mikor átalakult Vanessává.
  Ezekről a gondolatairól nem volt alkalma beszélni a többieknek, a megérkezés nyüzsgése neki is elterelte a figyelmét. Különös, hogy régesrég úgy jönnek Beaulieu-be, mint akik hazajönnek, egész csomó holmit tartanak itt, alig kell magukkal hozni valamit, és mégis mindig olyan zsivajjal érkeznek, mint akiknek hatalmas bőröndöket kell becipelniük és kirakodniuk. Az érkezés utáni első órában mindenfelől az ő cincogásuk hallatszik, és bármerre néz az ember, a társait látja, amint éppen jönnek-mennek, és persze az ember maga is jön-megy folyamatosan, időnként egy-egy ajtóban szembetalálkozik saját magával, de ez is hozzátartozik, nem lepődik meg rajta senki. Ahogy azon se, ha végigmegy a panzió folyosóján és Vanessa kétszer is szembejön. Vanessa tud kétszer szembejönni ugyanazon a folyosón. Rajta kívül erre csak Macska képes.
  Aha, meg erre is, gondolta Kissy, amint a kislány éppen felnyúlt egy vastag faágra, fölhúzódzkodott és kényelmesen helyet foglalt. Macska is tud ilyeneket csinálni, félelmetes ereje van, de nem szereti használni, inkább csak üldögél valahol vagy alszik. És ő is ilyen hajlékony, végig tudja húzni a nyelvét a saját hátán, akárcsak Vanessa. Illetve ami azt illeti, sose látta, hogy Vanessa képes lenne végighúzni a nyelvét a hátán, de miért ne lenne képes rá? Zongorázni is egyből tudott, amint megpróbálta.
  – No mi az? – szólt le a kislány. – Nem láttál még fán ülő egeret?
  – Hogy?… ja, de, láttam. Csak elgondolkoztam.
  – Ugyan min?
  Kissy elmondta. Vanessa nevetett.
  – Nem, nem hiszem, hogy meg tudnám nyalni a saját hátamat. Ide fölkapaszkodni pedig sokkal könnyebb, mint hiszed.
  Alighanem látszott az arcán a kétkedés, mert barátnője intett neki.
  – Próbáld meg, gyere föl!
  Kissy csak a fejét csóválta válaszul. A törzsön, rendes fára mászással fölkapaszkodni, az tényleg nem nehéz. De ez… azt se tudná, hogy kezdjen hozzá, pedig látta százszor. Neki az ág olyan magasan van, mint a homloka. Vanessa át tud alatta sétálni.
  Közben feltűnt Nimby, a panzióból jött, és cincogással üdvözölte őket.
  – Bocs a késésért, számítástechnikai tanácsot adtam egy vendégnek. Régóta fönt vagy?
  – Fél perce. Most kapacitálom Kissyt, hogy jöjjön ő is.
  Nimby már emelte a kezét, de most visszahúzta és hátralépett.
  – Csak utánad.
  Kissy nevetett.
  – Kösz, nem. Maradjatok csak kettesben.
  Míg Nimby megfogta az ágat és fölhúzta magát, éppen úgy, mint Vanessa, Kissy tovább-ballagott és csendben gratulált magának, hogy milyen ügyesen megúszta az erőpróbát. Átsétált egy hasonló ág alatt, s arra gondolt, milyen sokat veszít az ember két év alatt. Ők persze hogy fel tudnak mászni, kisebbek, kisebb a súlyuk…
  – Várjunk csak – dörmögte és visszament az iménti ághoz. Fölnézett rá, aztán magasra emelte mindkét karját és megkapaszkodott. Most jön az a része, amit már csak mikroegerek tudnak megcsinálni, gondolta, miközben fölemelte a testsúlyát a földről és egy erőteljes mozdulattal felhúzta magát. Aha, de az a része már nem fog menni, hogy olyan magasra kerüljön, hogy a lábát is átvethesse az ágon. Ezzel átvetette a lábát és lovaglóülést foglalt el az ágon. Körülnézett.
  Lám csak. Nem is rossz ahhoz képest, hogy ő ezt meg se tudja csinálni.

Más, gondolta Kissy, elnézve Vanessát, amint kifordít egy újabb lapát földet. Ez lehet a legjobb szó rá. Vanessa nem olyan, mint bárki, Vanessának másképpen jár az agya, valami különleges módon. Ezt már sokszor megfigyelte. Első nyarukon, amikor napok alatt megtanulta a várost és a nyelvet, aztán amikor azonnal beilleszkedett új környezetébe… és tessék, most is valami rendhagyót, furcsát csinál, ami soha senkinek nem jutott volna eszébe, pedig milyen jó ötlet.
  Reggeli után kezdődött, Isabelle néni megkérte, hogy ugorjon föl a padlásra egy doboz babaruháért, mert Kowalik úrék kifogytak, minden mosásban van. Vanessa bólintott, fölvágtatott, két perc múlva lehozott egy nagy dobozt, amit Jeanne elvitt a lengyel vendégeknek, Vanessa pedig visszament. Jó pár perc múlva jött csak le megint, bement Isabelle néni után a konyhába, s egy perc múlva kijött. Aztán megint fölment a padlásra. Kissy magában megállapította, hogy ha mondjuk Chantal viselkedne ilyen rejtélyesen, alighanem napszúrásra gyanakodna, esetleg hogy az ételben volt valami. De már ősidők óta tudja, hogy Nialának minden megmagyarázhatatlan cselekedete mögött cél és értelem rejlik, Vanessa pedig ebből a szempontból a nővére kicsinyített másolata.
  A kislány megint megjelent, ezúttal egy hatalmas, zöld műanyag lavórral. Lehetett vagy egy négyzetméter. Kissy elismerően bólintott, remek ötlet, ebben az egész csapat elfér, csak fölállítanak egy árbocot és áthajókáznak Afrikába.
  – Hát ez mi? – kérdezte Andreas, amikor Vanessa megjelent szerzeményével a kertben, Kissy nyitogatta neki az ajtókat.
  – Ez egy öreg lavór – mondta Vanessa közlékenyen.
  – Azt látjuk – nevetett Chantal –, de mire kell?
  – Békauszoda lesz belőle.
  Ezzel Vanessa továbbment, ők pedig csak álltak földbe gyökerezett lábbal. Békauszoda?
  – Honnan szed ilyeneket? – kérdezte Andreas.
  Kissy bizonytalanul a halántékára mutatott.
  – Az biztos – mondta Chantal. – Utána!
  Az egész csapat nézte, ahogy Vanessa kiválasztja a helyet a villa kertjének végében, két fa között. Közben magyarázott.
  – Olyan hely kell, ahol árnyék is van meg napsütés is. Ennek a fának az árnyéka reggeltől délig így halad végig – mutatta lábával a talajon. – Délutántól már árnyékban van a fele. Úgyhogy aki napozni szeret, reggeltől estig jöhet, aki árnyékra vágyik, az inkább délután jöjjön.
  Kissy szaladt el ásóért, tudta, hol tartják a kerti szerszámokat, a garázs utcai oldalánál volt egy benyíló, ott volt minden ilyesmi. Közben eszébe jutott valami, és meg is kérdezte, amikor visszaért.
  – Miért nem a kerti csaphoz teszed?
  – Mert egész nap ott mászkálunk mellette. Te szívesen fürdenél olyan medencében, ami mellett ötszáz méter magas lények sétálgatnak?
  Kissy megcsóválta a fejét, ő bizony nem.
  – Én lenném magamat bátor béka – állította Elke, de szkeptikus tekinteteket kapott válaszul.
  Nimby fölajánlotta segítségét az ásásban, de Vanessa azt mondta, semmiség, öt perc alatt megvan. Inkább tíz volt az az öt, de könnyedén kiásta, nem kellett mély gödör, mert a lavór csak tíz centi mély volt. Isabelle néni azért is selejtezte ki és adta most Vanessának, mert alkalmatlan volt minden hasznos célra. Hogy eredetileg mire szánhatták, nem lehetett tudni.
  Amikor a mélyedés elég nagy lett, Nimbyvel kétoldalról megfogták a lavórt és lehelyezték, aztán jól lenyomkodták, hogy beleszoruljon.
  – Eddig jó. Mindjárt jövök.
  Pár percig találgatták, hova mehetett, mert nem vízért a kerti csaphoz, átment a panzióba. Aztán visszajött két vastag ágdarabbal, nyilván azok közül, amiket levert valamelyik vihar és a melléképületben várták felhasználásukat.
  Az ágak fél méter hosszúak lehettek, görbék voltak, mindenfelé kisebb-nagyobb ágdarabokkal. Vanessa ledobta az egyiket, a másikat pedig betette a lavórba úgy, hogy a fele kilógott a szárazra. Kicsit igazgatott rajta, aztán megfordította, kereste a megfelelő helyet.
  – Ez lesz a lépcső – mondta, fölpillantva és látva a meglepett tekinteteket. – A békák nem tudnak repülni, és kicsik is. Kell nekik valami, amin ki tudnak mászni.
  – Brekeke – mondta Nimby egyetértően.
  – Úgy van, akkor hozd az ásót és tegyél egy kis földet az ág végére, hogy így is maradjon.
  Nimby gyors mozdulatokkal betemette az ág kinti végét. Vanessa ezután helyet keresett a másik ágnak a lavór túlsó végében, Nimby rögzítette azt is.
  – Eddig jó – mustrálta művét Vanessa kritikusan. – Szerintetek tegyünk földet az aljára?
  – Mi az ördögnek? – kérdezte Niala.
  – Hát hiszen egy valódi tó alján is az van.
  – Szerintem csak összekoszolnád vele a vizet.
  Húga kétkedve nézett rá néhány pillanatig, de végül bólintott.
  – Jól van. Akkor jöhet a víz.
  Míg vödrökért mentek, Kissy gyorsan kiszámolta: ha a tó területe tényleg egy négyzetméter, a magassága pedig tíz centi, az száz liter víz. De közben rájött, hogy nem lehet annyi, mert négyzet alakú, és amikor Vanessa maga előtt tartotta, nagyjából a mellétől a térdéig takarta el. Talán fél méterszer fél méter lehet, ötvenszer ötvenszer tíz az huszonöt liter. Az is éppen elég.
  A vödrökkel persze nem lehetett megmérni, nem töltötték tele őket, meg különböző méretűek is voltak, mindenesetre öt perc alatt megtelt a lavór, azaz most már medence. Jól nézett ki.
  – Jó, hogy zöld a feneke – mondta Jennifer. – Illik a tájba.
  – Hát azért választottam zöldet – vigyorgott Vanessa.
  – Nincs is több ilyen lavór a padláson – kapta föl a fejét Niala.
  – Nincs hát, de én akkor is zöldet választottam!

A jól végzett munka örömével tettek meg mintegy tizenkét lépést, amikor Vanessa megállt és azt mondta:
  – Nem jó.
  Ezzel sarkon fordult, visszament a medencéhez és leguggolt a partján.
  – Nézzétek, hát hiányzik a legfontosabb.
  Kissy nézte. A többiek is.
  Vanessa sóhajtott, látva értetlenségüket.
  – Láttatok ti már strandoló békákat?
  Bizonytalanul bólintottak. Persze hogy láttak.
  – Öltözők?… – puhatolózott Jennifer.
  – Zuhanyozók? – érdeklődött Angélique.
  – Fagyiárus – mondta Françoise.
  – Hülyék! Gondolkozzatok. Próbáljátok beleélni magatokat a helyzetbe. Most békák vagytok. Beleugrotok ebbe a helyes kis medencébe és úsztok egy jót. Aztán kiültök napozni. Mi az, amit hiányoltok?
  Megpróbálták beleélni magukat. Nimby azt mondta, brekegjenek egy kicsit, hátha segít. Hát brekegtek, sőt megpróbáltak minél zöldebbek lenni. Ez Kissynek ment a legjobban, mert végül ő jött rá:
  – Levelek!
  Vanessa helyeslően bólintott.
  – Levelek, ez az. Jó béka vagy. Napozni úgy a jó, mármint ha béka az ember, hogy kiülünk egy levélre és ringatózunk a hullámokon. Az evolúció ezért találta ki a nagy levelű vízinövényeket.
  – Hogy a békáknak legyen hova kiülni? – érdeklődött Martin.
  – Úgy van. Ahogy a macskák is azért jöttek létre, hogy mi el ne hízzunk. – Kissyben kezdtek kétségek ébredni, hogy Vanessa le tud-e majd vizsgázni biológiából; ámbár amit mondott, kétségtelenül jól hangzott. – Nos hát, kis zöld egerek, honnan lesz nekünk nagy levelű vízinövényünk?
  – Sehonnan – mondta Angélique. – Azok nem élnek meg ilyen kevéske vízben, ami ráadásul nem is cserélődik.
  – És ha kisebb az oxigénigényük?
  – Mennyivel?
  – Mondjuk annyival, hogy műanyagból vannak.
  – A műanyag növényeknek nagyon kicsi az oxigénigényük – mondta Nimby Angélique-nek olyan arccal, mint aki valami különösről akarja meggyőzni a másikat.
  – Azok jobban megélnének itt – nevetett Angélique. – És honnan lesz ilyesmid?
  – Még nem tudom. De kitalálom.

Vanessa ezután fogta a biciklijét és elkarikázott Nimby társaságában, aki Georges biciklijével ment. Kissy helyeslően nézte, ahogy a kislány fölteszi a sisakot. Nimby nem hordott, ahogy egyikük se, de Vanessa mindig fölvette, ha biciklire ült. Vaucressonban és Franconville-ben is volt egy-egy sisak a garázsban, több nem, mert senki nem érezte szükségét bármilyen védekezésnek, de Vanessa jól tudta, hogy nem kockáztathat.
  Egy óra múlva tértek haza egy jókora zöld műanyag lappal, amivel bevonultak a melléképületbe és munkához láttak. Félórával később összetrombitálták a csapatot.
  – Ha problémája van, csak hívja a kisegeret – hirdette ki Nimby. – Íme!
  Letrappoltak a medencéhez és a víztükörre helyeztek hat különféle méretű, kerek műanyag levelet. Azazhogy csak sima lapokat, de színes műanyag virágok is voltak a közepükön. Két rózsaszín, két fehér, egy sárga és egy piros. A medence egyszeriben tóvá változott, ahogy a levelek úszni kezdtek a vízen.
  – No lám csak – mondta Vanessa elégedetten. – Megy ez.
  Azzal a zsebébe nyúlt, kivett egy békát, és letette a medence szélénél. Jó tízcentis műanyag béka volt, vigyorogva nézte a vizet.
  – Útjelzőnek és reklámtáblának – magyarázta a kislány. – Hogy a többi béka tudja, hova kell jönni.
  Igen, gondolta Kissy pár perccel később, amikor ebédhez terítettek, és látta Vanessa arcán a jól végzett munka utáni elégedettséget, igen, kétségtelen, hogy a kislány nem egészen normális, ami voltaképpen dicséret. A normális emberek szürkék, ő meg nem az. Bolond, persze, kétséget kizáróan az, de kedves bolond, olyanfajta, akinek a bolondsága szebbé teszi a világot. Hogy a medencében csakugyan fognak-e fürdeni a békák, azt nem lehet tudni, de ugyanekkor egy csinos kis kerti tavat varázsolt a kert végébe, úgy, hogy egy centet se költött rá; amit biciklis körútjukról hoztak, úgy szedték össze az ismerősöktől, nekik már nem kellett. Hogy nem igazi? Igazira itt nem lenne hely, és a lényeg úgyis a víz, az meg igazi.
  Délután Vanessa észrevett egy levelibékát a kertben, óriási távolságra a tótól. Kissy is meglátta rögtön, és tudta, hogy ez a béka fogja fölavatni a strandot, hacsak persze már meg nem előzték. De arra nem számított, hogy Vanessa leguggol a békához és elmondja neki, hogy mostantól ingyenes uszodájuk van a kert végében, kimondottan békaigényekre berendezve, és az irányt is megmutatja neki, sőt a távolságot is közli.
  – Innen másfél békakilométer. De szívesen elviszlek, ha akarod.
  A leveli szótlanul ült a fűben, de most elindult, nagyjából abba az irányba. Ezt a kislány beleegyezésnek vette, azt mondta, oké, és óvatosan fölkapta a békát. A tóhoz vitte és letette a parton, az útjelző és reklámtábla mellé. A béka némán figyelte a vizet. Mind a kettő.
  Vanessa egy méterrel odébb helyet foglalt a fűben, és várta, hogy mi lesz. Akárcsak a többiek, mert persze hogy nyitva tartották a nagy füleiket, és rögtön összesereglettek a strandavatóra.
  A két béka mozdulatlanul bámulta a vizet. Aztán a kisebbik előrelépett és belecsusszant. Ahogy tempózni kezdett, ők lelkesen elénekelték a Tom és Jerry főcímzenéjét.

A nagybácsi és a családja pont olyan volt, mint a fényképeken, a viselkedésük pedig olyan, amilyennek Niala leírta. A feleség szemlátomást nem érezte jól magát, egyszerűen azért, mert úgy találta, hogy Vanessa léte sérti az ő érdekeit, és innentől mindent utált, ami vele volt kapcsolatos. De a látható rosszkedv csak pár percig tartott, mert amikor a nő bement ebéd előtt kezet mosni, Niala félrevonta. Ez úgy történt, hogy belépett utána a fürdőszobába és elállta az ajtót.
  – Most nagyon figyelj. Engem nem érdekel, hogy tetszünk-e neked vagy sem. De ha elrontod a húgom születésnapját, akkor Isten irgalmazzon neked, mert én nem fogok. Választhatsz, hogy vidám pofát raksz föl egész napra, vagy ebéd után hirtelen elhív egy barátnőd, engem nem érdekel. De amíg itt vagy, ragyogsz a boldogságtól és imádod Vanessát. Megértettük egymást?
  Erről persze Kissy akkor még nem tudott semmit, Niala csak este mondta el neki négyszemközt. De azt megfigyelte, hogy Juliette ebéd alatt látszólag már feloldódott valamennyire, és a társaság jó hatásának tulajdonította.
  Igen, még Niala is életveszélyes, pedig ő a legszelídebb közülük, ő a legritkább esetben oldja meg erőszakkal a problémákat. Még az autótolvajt is épp csak megpaskolta.
  A kertben ettek, összetolt asztaloknál, és ebéd után is itt maradtak. A vér szerinti család is; Vanessa következetesen visszautasította, hogy családjának nevezze őket, ők legfeljebb a vérrokonai lehettek. Jól elbeszélgettek, mintha időnként még Juliette rosszkedve is enyhült volna. Elmesélték a kis balhéjukat Rouvellel, a rokonok csak csóválták a fejüket, hogy milyen emberek vannak.
  – És aztán mi lett? – kérdezte Pascal, az unokatestvér.
  – Solange hazaköltözött, de nem egyedül – mondta Niala. – Mindennap két-három barátjával megy haza, akiket később mások váltanak föl, állandóan van ott valaki. Ha Rouvel leissza magát vagy verekedni kezd, hívják a rendőrséget. Meg minket. De nem lesz vele gond, nem iszik többé.
  – Nem? – kérdezte Sonia néni kétkedve.
  – Nem, a kishúgom megmagyarázta neki, milyen egészségtelen. Keresni fognak elvonókúrát is.
  Lejátszották a felvételt a netbookon. Kissy imádta ezt a jelenetet. Rouvel a kerti széken ült, Vanessa pedig kiselőadást tartott neki az alkohol ártalmairól, hogy tönkreteszi az ember máját, a pénztárcáját, a családi életét, és ráadásul fáj.
  – Nem hiszed? – kérdezte a kislány, és válaszra sem várva odaszólt Solange barátainak: – Nézzétek meg, van-e valami szeszes ital a házban.
  Hoztak is egy üveg bort. Vanessa kitöltött egy pohárral és megmutatta Rouvelnek.
  – Nézd meg alaposan. Szép aranysárga, ártatlannak tűnő bor egy közönséges pohárban. Ami azt illeti, elég silány szemétbor, még neve sincsen, de kétségkívül bor. Gondolnád róla, hogy milyen kellemetlen gyomorbántalmakat okoz? Rosszabb a kénsavnál. Próbáld ki, ha mered.
  A pasas bizonytalanul nyúlt a pohár után, elvette és a szájához vitte. Lassan. Szemlátomást nem az ital volt most a fontos, hanem a kíváncsiság.
  Vanessa várt, amíg a pasas szája a folyadékhoz ér, akkor megpördült és rúgott. Rouvel hanyatt esett a székkel, a pohár a fűbe zuhant.
  – Látod, én megmondtam, de te nem hittél nekem. Még bele se kortyoltál, és máris fáj. Ez azért van, mert olyan sokat ittál már életedben, hogy a szervezeted azonnal reagál, és jönnek a gyomortáji fájdalmak, erős cipőtalpérzéssel. Hozzatok egy másik poharat, megpróbáljuk újra. Azt akarom, hogy értse a dolgot.
  Másik próba nem lett, mert Rouvel az alkoholisták szokásos módján bőgni kezdett és követelte, hogy hagyják békén. Úgyhogy betuszkolták a fürdőszobába és meghagyták neki, hogy vegyen meleg fürdőt, az sokat segít.
  Az elbeszélés és a felvétel nem váltott ki lelkesedést a vérrokonokból. Sonia néni azt mondta, lelketlenség így kínozni egy beteg embert.
  Vanessa felrobbant és gombafelhőként terült szét a napsütésben fürdő tengerpart fölött.
  – Lelketlenség?! Te nem láttad, mekkora pofonokat osztogat ez az alak úton-útfélen mindenkinek, aki az útjába kerül. Én egy kis pavlovi reflexszel megpróbáltam szeszundort kelteni benne, vagy legalább némi rossz érzést, amikor legközelebb a pohárhoz nyúl. Te mit tettél volna? Sajnálkozol, hogy szegény beteg ember?! És még? Elnézed, ahogy legközelebb esetleg agyonveri vagy megerőszakolja a lányát? Egyik se lenne az első eset a történelemben. A gyerekekkel szembeni erőszakot legnagyobbrészt közeli rokonok követik el, csak ugye mi a netet tudjuk figyelni, ott meg nem ez van jelen. Én ott és akkor azt tudtam tenni, hogy jól megvertem, mert a lánya, a lányának a barátai, a szomszédok, a szomszédok gyerekei és az olyan vadidegenek, mint Kissy, egy kicsit többet számítanak, mint az ő egy szem emberi jogai. Gyanítom, hogy nem vittem csodát véghez, de újra és újra megverem, ha nem megy el az elvonóra vagy nem csinálja végig. Mert az alkoholistának a pia kényszer. Azzal csak egy erősebb kényszert állíthatsz szembe. Beteg ember… hogy oda ne rohanjak! Ön- és közveszélyes, sajnos a törvény nem tekinti annak, mégis az.
  Kissy biztos volt benne, hogy a nagymama vagy valamelyik másik rokon itt véget vet a beszélgetésnek és kifejezi vágyát, hogy haza akar menni. De nem. Vanessa lényében volt valami, amitől nehezükre esett igazán haragudni rá.
  A DNS-vizsgálat jó háromnegyed órával később került szóba, és érdekes módon Vanessa hozta föl.

Jean-Pierre mesélt a gyárukról, hogyan alapították, mivel foglalkozik. Gyárt például speciális motorokat, amik alkatrészek mozgatását végzik különféle készülékekben, a legnagyobb is csak pár centis. Meg mindenféle áramköri paneleket, elektronikai alkatrészeket és hasonlókat.
  – Mi afféle mindennel foglalkozó kisipar vagyunk. Ezeket a holmikat általában kis tételben rendelik, a nagy cégeknek nem éri meg átállni a gyártásukra, mert ők csak sok millió darabnál találják meg a számításukat. Mi az egyszerűbb gépeinket pár nap alatt ráállítjuk egy-egy feladatra, legyártunk néhány tízezret vagy százezret az alkatrészekből, aztán másik feladatot vállalunk. Csak így lehet megélni, minél többfélét kell vállalni és nem szabad függőségbe kerülni semmilyen cikk piacától.
  – Egyszer szívesen megnézném.
  – Nincs akadálya, csak lehetőleg délután gyere, akkor jobban ráérek, és hívj föl előtte.
  – Hány embert foglalkoztattok? – kérdezte Georges.
  – Húszat, apámmal és velem együtt – felelte Jean-Pierre. – Ebből egy csak az üzleti részével foglalkozik, megrendeléseket szerez, adminisztrál. Van egy sofőrünk, több nem kell, a szállítás nagy részét a megrendelők végzik vagy futárszolgálattal küldjük. Nyolcan vagyunk a tervezésnél, hatan a gépeknél, két művezető meg két segédmunkás. Csak a legszükségesebb.
  – És jól megy? – érdeklődött Nimby.
  – Hát ment már jobban is, köszönöm kérdésedet. Tönkre nem megyünk, de megérezzük a válságot. Ezért igyekszünk minimalizálni a költségeket és minél többféle cikkben megkapaszkodni.
  – Érdekes – mondta Vanessa csendesen, inkább csak úgy magamagának.
  – Micsoda? – pillantott rá Jean-Pierre.
  – Csak… eszembe jutott, mennyire fontosnak tartottad a DNS-vizsgálatot, és a cégre hivatkoztál. Ha ilyen gyengén megy… akkor minek?
  Jean-Pierre a feleségére nézett, és indulat volt a tekintetében. Kissy lelki szemeivel hozzálátott elolvasni a gondolatait. „Tessék, ez is miattad van. Nem fértél a bőrödbe, muszáj volt rögtön az első találkozásnál szóba hozni?”
  – Hát… – szólalt meg közben – ha azt veszed… valójában éppen ezért. – Időt akar nyerni, állapította meg Kissy. – A cég nem hoz olyan sokat, hogy megengedhetnénk magunknak… hogy idegenekkel osztozzunk. Ne haragudj.
  Kissy Vanessára villantotta a tekintetét, aki most fölemelte a fejét és farkasszemet nézett a nagybátyjával. Jéghideg szélroham söpört végig az asztalon, megfagyasztva a rokonokat. Két percen belül lent lesz a parton, és a strandolók télikabátot húznak.
  – Nekem ti semmit sem jelentetek, Jean-Pierre Morin – mondta a kislány fagyosan. – Nem én kerestelek meg titeket, az iratokból kerültetek elő. De ha neked már rögtön az első találkozásunknál a cégen való osztozkodáson jár az eszed, hát én sem maradok adósod. Tessék. Megcsináltatjuk a DNS-vizsgálatot. És ha én vagyok Giselle Morin lánya, akkor igényt tartok az örökségemre.
  Kissy bólintott. Jean-Pierre-nek most ujjongania kellene, amiért ilyen szerencsésen megúszta Vanessa fölbosszantását. De nem tette, csak szembenézett a kislánnyal.
  – Biztosan ezt akarod?
  – Amit egyszer kimondok, az úgy van.
  – Kemény kislány vagy.
  – Még Rouvelnek is csak halvány képzetei vannak arról, hogy én milyen kemény kislány vagyok.
  A mérnök elmosolyodott.
  – Tetszel nekem. Remélem, pozitív lesz az eredmény.
  Úristen, gondolta Kissy. Jean-Pierre tényleg Vanessa nagybátyja. Csak ezzel magyarázható, hogy nem fél tőle.

Sokáig beszélgettek ezen a délutánon is, alighanem azért, mert sokan voltak, és sok embernek sok témája van. Kicsit olyan volt, mint a téli szünetben, csak most nem bent voltak, hanem kint, és sütött a nap. A társaság se volt teljesen ugyanaz, hiszen Elke nem a szüleivel jött, hanem Louise kisasszonnyal, Vanessa apai nagyszülei helyett a vér szerintiek jöttek a nagybácsival meg a családjával, és hát hiányzottak Takada-szenszejék meg mások is.
  Viszont itt volt Marcel, meghallgatta Vanessa játékát, aki különböző darabokat adott elő, és azt mondta, hogy senki meg nem mondaná, hogy nem is volt semmiféle tanára. Vanessa azt felelte, ha érdemén felül dicséri, legyen elkészülve minden rosszra, de Marcel azt mondta, nem állított semmi olyasmit, amit kénytelen lenne a kivégzőosztag előtt visszavonni. Ő csak azt mondja, hogy Vanessa játéka nagyon klassz ahhoz képest, hogy nincsen tanára és aránylag nem is régóta zenél, de csak ahhoz képest. A család és a barátok előtt nyugodtan felléphet, nem fog szégyent vallani, de a nagyközönség elé még ne lépjen.
  – Úgy – mondta Vanessa –, akkor ne szervezzek koncertet a Madison Circle Gardenbe?
  – Lehetőleg ne – nevetett Marcel –, főleg mert azt Madison Square Gardennek hívják.
  – Kör vagy négyzet, egyre megy. Nem vagyok valami nagy geometrikus.
  – Akkor te már megvalósítottad a kör négyszögesítését – mondta Nimby.
  – A mit?
  – Régi matematikai probléma. Adott méretű körhöz körzővel olyan négyzetet kell szerkeszteni, aminek az oldalhosszúsága a kör átmérőjével egyenlő. Szegények nem értették, hogy az ő négyzetgyöke – Nimby rámutatott Pire – irracionális szám, és nem fog menni.
  – És mennyi az? – érdeklődött Kissy.
  – Egy egész hét, hét, kettő, négy, öt, három, nyolc, öt – vágta rá Nimby kapásból.
  A vendégek nevettek és nemigen hitték, hogy tényleg annyi, de Nimby elővette a telefonját, a számológépbe beírta a számot, aztán megnyomta a négyzetre emelés gombját és fölmutatta. Akkor mindenki arra volt kíváncsi, hogyan jegyzi meg az ilyesmit, Nimby pedig azt felelte, csak összpontosítás és megfelelő mnemonikrendszer kérdése. A mnemonikokat az egerek már ismerték Vanessa fizika- és kémiatanulásából, azóta is sokat foglalkoztak vele, hogy legyenek olyan emlékeztetők, amikkel meg tudja jegyezni a képleteket meg mindenféléket.
  – És például számokat hogy jegyzel meg? – kérdezte Pascal.
  – Sokféleképpen. Egyrészt van a régi módszer a digitális órákkal és számológépekkel. A hétszegmenses kijelzőkön minden számjegy megfordítva betűnek is olvasható. – Beszéd közben nyomogatott kicsit a telefonján, aztán fölmutatta. Az állt rajta: 31907039. Körbemutatta, aztán megfordította. Nevetve olvasták ki: GEOLOGIE. – Meg van nekünk egy saját kódunk is, ami egyszerűen arra szolgál, hogy telefonon egyértelműbben lehessen mondani a számokat. Ebben A-tól I-ig vannak a számjegyek, N pedig a nulla. Például az egértársam négyzetgyöke – bökött Pire – a számológépes módszerrel ELLZHSEBS, mármint egyenesen olvasva, nem visszafelé, mert az csak zavart okoz. Jerry-kódban AGGBDECHE. Bármelyiket ki lehet egészíteni kis mondókákká, csak fantázia kérdése.
  – És milyen mondókává egészítetted ki? – érdeklődött Françoise.
  – Őszintén szólva semmilyenné. Ezek a fontos matematikai konstansok egyszerűen megragadtak a fejemben, mert gyakran volt rájuk szükség.

De aztán Nimby maga terelte vissza a szót a zenére, mert Vanessa még nem játszotta el a szerzeményét. A kislány röviden elmondta, hogy a dal a hegyekről szól, és előadta.
  Kissy egyszerre gyönyörködött a dallamokban és őbenne. Vanessa igazán szép volt ezen a napon, bár nem vett föl ruhát most se, de igazából nem is hiányzott. Egy nagyon ízléses világoskék blúz volt rajta, fehér virágdísszel, hozzá sötétebb kék nadrág, sötétkék cipő és halványkék hajszalag. Mindet erre az alkalomra vette, ő maga választotta őket, Nialát csak társaságnak vitte magával. Mert a világoskék jól áll neki, és már egy ideje ügyel az öltözködésére. Továbbra is nadrágot hord ugyan, de már nem öltözik fiúsan, főleg különleges alkalmakkor nem. Kissynek főleg az tetszett, hogy Vanessa megtalálja a módját, hogy se fiús ne legyen, se a nagyobbak divatját ne kövesse, se pedig olyan cukorfalat kislánynak ne öltözzön, habos csipkékbe meg fodrokba. Ami a nagyok divatját illeti, ők többiek már akár követhetnék is, de senkiben nem élt közülük vágy, hogy feketére fesse a száját vagy kilyukasztassa az orrát. Ami azt illeti, az egy szem Angélique-en kívül senki nem használt festéket, éspedig Niala hatására, akinek határozott és finom ízlését kezdettől ismerték, és ő minden ilyesmit visszautasított. Bőséges készlete volt kozmetikai szerekből, amiket megosztott egértársaival is, de ez mind bőrradír volt, hidratáló krém és hasonlók. Volt ugyan a fiókjában némi körömlakk meg szempillaspirál is, bontatlanul, ajándékba kapta olyanoktól, akik nem tudták, hogy nem használ ilyet, és Niala soha nem utasított vissza és nem is dobott ki ajándékot.
  Vanessától a krémes dobozok is nyugodtan alhattak, nem érdekelték. Persze nem csoda, a bőre selymes és makulátlan, leszámítva a rengeteg karcolást és horzsolást, amiket beszerez, persze nem harc közben, mert egymással védőfelszereléssel küzdenek, a páciensek közül meg Hendriksen óta senkinek nem sikerült kárt tenni benne. Nem, a karcolásokat fára mászás közben szerzi, meg a shindy tudja, hol. Eszébe jutott egy eset, már nem is tudja, mikor, ugyanitt ment át az udvaron, és a garázs tetején pillantotta meg őket, ott üldögéltek hat méter magasan nagy egyetértésben. Kissyt kilelte a frász, nem mintha tériszonya lenne, csak hát ezek a tetők macska járta helyek, ott vigyázni kell. Meg se merte kérdezni, hol másztak föl oda.
  A dal véget ért, Vanessa kilépett a szinti mögül és meghajolt, jellegzetes vanessásan, gyors és kurta, egyáltalán nem kecses mozdulattal. Inkább mint aki ahelyett, hogy sütkérezne a dicsőségben, restelkedik, amiért megtapsolják, ugyan hagyják már abba, minek ez a felhajtás. Pedig valójában imádja, ha ünneplik, ragyog tőle, mint a karácsonyfa.
  Marcel megdicsérte, azt mondta, szép zene, tényleg kifejezi azt, amit mondani akart vele, csakugyan ott van a hegyi patak meg a kopár sziklák, és érzékelhetően nincs benne zerge.
  Vanessa innentől úgy ragyogott, mint egy atombombákkal földíszített karácsonyfa.

Hazafelé menet a gépen jóval többen voltak, mint szoktak. Velük együtt tért haza Ange néni, Marcel, Jean-Fran és Françoise, de jött Elke Louise kisasszonnyal, valamint Georges is. A pilóta reggelre találkozót beszélt meg a találmánya ügyében, valaki valami hasonlón dolgozik Pontoise-ban, úgyhogy Nimbyéknél alszik, onnan csak egy lépés. Elkének pedig holnap nincs tanítása, és Johann a hajnali géppel Párizsba jön, gépeket akar eladni egy itteni cégnek.
  – Aztán elkapja tiszteletbelit nagy füleimeknél fogva és viszi haza – fejtette ki Elke. – Csak aluszni kell valahol éjszaka.
  – Nálunk – mondta Kissy rögtön.
  – Nálunk – mondta Jennifer ugyanakkor.
  – Nálunk – mondta Chantal is.
  – Nálunk – mondta Martin. – Mármint nem nálunk nálunk, hanem Kissyéknél nálunk – tette hozzá.
  – Nálunk – jelentkezett Nimby kicsit megkésve, mert éppen ivott, amikor a többiek kórusa meghívta Elkééket.
  A kislány megrázta fejét, éppúgy röpködtek a fürtjei, ahogy Vanessának szoktak, csak a színük volt más, vörösesbarna, nem szőke.
  – Én csak kisegér, annak is csak tiszteletbeli. Ennyi helyen alud egyetlen éjszaka csak Batman tudja, kicsit röpül, kicsit alud, megint röpül…
  Úgyhogy kisorsolták. Először persze tisztázták, hogy Jennifer is, Chantal is szíves örömest átengedi az ágyát Louise kisasszonynak, ők elalszanak matracon. Nimby azt mondta, ha négy hely közül kell választani, azt a legegyszerűbb két különböző érmével, és elő is kotort egy eurót, Marcel meg adott egy kettest.
  Nimby végigmutatott a jelentkezőkön.
  – Két fej Kissy, két írás Chantal. Ha csak a kettes fej, az Jennifer, ha meg csak az egyes fej, az leszek én. Jó lesz?
  Bólintottak, Nimby pedig az egere elé tolta a pénzdarabokat. Vanessa földobta az egyest, elkapta, a kézfejére csapta. Írás volt. Tehát Chantal vagy Jennifer. Vanessa földobta a kéteuróst is, és megcsodálták a bika hátán lovagló Európét. Ez egy görög kéteurós.
  Andreas azt mondta, ő is szívesen átengedi az ágyát a vendégeknek, amire Elke ránézett és csípőre tette a kezét.
  – Ha én otthon elmondom, hogy aludtam magamat Andreas ágyában az éjszakacht, anyu csinálja egérburgeret mit Rohscheiben, tiszteletbeli.
  – Hát ne mondd el – vigyorgott Vanessa.

Kissy igazából nem bánta, hogy Elke nem aludt náluk ezen az éjszakán. Biztosan még jó darabig beszélgetni akart volna, Elke képes éjjel kettőkor is még cincogni. Csivitelni, ahogy ő mondja. Vagy cseverészni? Kissy hirtelen nem emlékezett, hogy mondja Elke, hogy be nem áll a szája, de mindegy is, a lényeg az, hogy az egyetlen mód, hogy az ember megszabaduljon tőle, az, ha a hátára fekteti, fölnyitja és kiveszi belőle az elemet.
  Ez persze amúgy nem lenne probléma. Bármikor képes lenne huszonnégy óráig megállás nélkül hallgatni Elke kifogyhatatlan szövegelését azon az édesen kerékbe tört francia nyelvén, ameddig még lehet. Mert előbb-utóbb Elke óhatatlanul meg fog rendesen tanulni franciául. Ha Louise kisasszony nem beszélne jól németül, alighanem már rég megtanult volna.
  Szóval bármikor boldogan végigcincogja Elkével az éjszakát, de ma nem. Ma éjjel más dolga van. Igazából akkor jött rá, amikor beszálláshoz készülődtek, már elbúcsúztak a többiektől, illetve akkor még csak úgy mocorgott a dolog, ha jól meggondolja, már Nizza felé a taxiban is. Akkor kezdte határozottabban érezni, amikor becsatolták az öveket. Érdekes, milyen hirtelen jött az elhatározás, miután annyi sok ideig nem tudta eldönteni. Három éve. Három éve várnak mindketten erre a pillanatra.
  Martinnek persze nem mondja meg, amíg haza nem érnek, semmi értelme türelmetlenné tenni őt is, elég neki a saját türelmetlensége.
  Jobbra sandított, ahol Françoise az ablakon kinézve az alkonyati ragyogásban fürdő Nizzát csodálta, és bal kézzel kopogni kezdett Martin csuklóján.
  Eldöntöttem. Itt az idő. Ma éjszaka.
  A fiú ránézett. Kérdés volt a tekintetében.
  Kissy bólintott.
  Biztos? – kopogta Martin az ő kezén.
  Biztos.
  Nem lenne jobb kedden este?

  Kissy meghökkenve nézett rá.
  Miért pont…
  Hogy másnap élőben mesélhesd el a lányoknak.

  Kissy felháborodva nézett rá, aztán kört rajzolt Martin csuklójára, benne két ponttal. Disznó!
  Martin vigyorogva bólintott.
  Persze. Miért, nem disznót rendeltél?
  De igen, döbbent rá Kissy hirtelen. Neki ma éjjel a leghatározottabban egy disznó Martinre van szüksége. Sokkal disznóbbra, mint valaha.

Hát szóval ilyen ez. Másnap persze igenis elmesélt mindent a lányoknak, csak a felületen, de elmondta. Tetszett nekik. Gratuláltak is, Niala azt mondta, legfőbb ideje volt, Chantal egyetértett vele, hát igen, ők már átestek rajta, könnyen beszéltek. Kissy hazafelé végig úgy érezte magát, mint aki különlegesen fontos és nehéz vizsgára készül, és ezt a vonaton egy hirtelen sugallatra elmondta Martinnek is. A fiú elgondolkodott és azt mondta, neki is ez az érzése.
  De aztán jelesre vizsgáztak mindketten, annyira, hogy Kissy végül bekarikázta Jennifert a képernyőn és rajzolt mellé egy kérdőjelet.
  – Mit akarsz, egérke? – kérdezte barátnője. Majd éppen elhiszi neki, hogy nem tudja. Válasz helyett kinyitotta a dobozt, elővette Jerrynek egy olyan képét, amin csípőre tett kézzel, türelmetlenül toporog, és kitette a felületre.
  Jennifer sóhajtott.
  – Nézd, én elhiszem, de ha egyszer nincs pasim, akkor nincs pasim.
  – Találhatnál, csak körül kellene nézni – mondta Niala. – A sulidba csak lányok járnak?
  – Csodákat. De az osztályban csupa olyan srác van, aki akkor se kellene, ha különben a macska elé vetnének.
  – Nem egy nagy dráma – vélte Vanessa. – A macskát csak megvered és kész.
  – No jó, szóval nem kellenek.
  – Máshol is vannak srácok – szögezte le Vanessa. – Île-de-France-nak lehet vagy tízmillió lakosa, annak a negyedrésze srác.
  – Ez hogy jött ki? – érdeklődött Kissy, tudva, hogy a válasz Nimby stílusában fog érkezni. Nem is kellett csalódnia.
  – Nos hát, hölgyeim, az ember lehet hímnemű vagy nőnemű, és lehet öreg vagy fiatal. Ez összesen négy kategória, mindenki ennek a négynek egyikébe tartozik. Vagyis bármely egyén huszonöt százalékos valószínűséggel srác, ami azt jelenti, hogy bármely területnek huszonöt százalék a várható sráctartalma.
  Nevettek. Igen, Nimby imád keresztülgázolni a tényeken és úgy tenni, mintha a világ matematikai összefüggésekkel vagy természeti törvényekkel maradéktalanul leírható lenne.
  – Á, igaz is – folytatta Vanessa –, neked nem elég, ha valaki srác, mert vonzónak és szabadnak is kell lennie. Egy srác vagy vonzó, vagy nem, vagy szabad, vagy nem, mindkét szempont felezi a rendelkezésre álló mennyiséget. Vagyis a népesség egytizenhatod része felel meg. Ha tízmillió lakossal számolunk, az mennyi, Kissy?
  – Hatszázhuszonötezer.
  – Kösz. Ennyiből választhatsz, egérke.
  – Szamár vagy, egérke – felelte Jennifer. – A legtöbbjével nem is találkozom.
  – Well, ez igaz. Bármely adott sráccal vagy találkozol, vagy nem, tehát a kikalkulált srácok ötven százalékát kell venni. Az háromszáztizenkétezer-ötszáz, ha jól számolom, de mielőtt megint közbecincogsz, szólok, hogy kell a közös érdeklődés is, ami vagy van, vagy nincs, tehát feleződik a szám. És kell a kölcsönös vonzalom, de vigyázat, mert itt négy eset lehetséges – hadarta Vanessa ide-oda mutogatva, pont ahogy Nimby szokott, ha föllelkesül. – Neked tetszik srác, te is tetszel srácnak. Neked tetszik srác, de te nem tetszel srácnak. Srácnak te tetszel, neked srác nem tetszik. Se te nem tetszel srácnak, se srácnak nem tetszel te. Csak a legelső változat a jó, tehát még negyedelődik a szám, Kissy, hol tartunk?
  – Harminckilencezer-hatvankettő és félnél – törölgette Kissy a könnyeit.
  – Fél pasi nem kell – pirított rá Vanessa –, a vasúti szerencsétlenség áldozatának elszállításáról később intézkedünk. Tehát harminckilencezer-hatvanegy sráccal több van raktáron, mint amennyit hasznosítani tudsz. Tessék fogni magad és levadászni őket!

Valamikor hónapokkal ezelőtt jutott Niala eszébe, hogy Kissy éjjeliszekrényére letegyen egy doboz gyógyszert, amit ő gyorsan elrekkentett a fiókba, még csak az kellene, hogy Martin meglássa és vérszemet kapjon. De most jól jött, hogy kéznél volt, este meg is evett egyet, Martin tekintetétől kísérve. A tabletta fehér volt, amire Martin azt mondta, lilának kellene lennie. Miért, kérdezte Kissy, a fiú pedig magától értetődően válaszolta, hogy az a piros és a kék keveréke. A piros tabletták kislány ellen vannak, a kékek pedig kisfiú ellen. És mire valók a zöld tabletták, nevetett Kissy. Azok űrlény ellen, volt a válasz. Erre viszont Kissy kapásból rávágta, hogy RGB színkeverésben a fehér ennek a háromnak az összetétele, vagyis a fehér tabletta mindhárom ellen jó.
  Szóval Nimby nemcsak Vanessát fertőzte már meg, ők is tudnak pontosan ilyen tudományosan hülyék lenni.
  Azért persze reggel bejelentkezett a nőgyógyászhoz, mert most már igenis itt az ideje a rendes tablettaszedésnek, mielőtt mindent elözönlenek a kisegerek. Másnapra kapott időpontot, és a hallban éppen Solange Rouvellel futott össze.
  – No lám csak – mondta. – Valamelyik nap már rád akartam telefonálni, hogy mi a helyzet.
  Solange körbepillantott, de csak ketten voltak a kis előtérben.
  – Nincs semmi változás – felelte. – Nyugi van, persze állandóan van nálunk valaki.
  – Előbb-utóbb ki kell próbálni, mi lesz, ha nincs ott senki – gondolkodott el Kissy. – Kitaláljuk a módját, jó?
  Solange láthatóan nem örült az ötletnek.
  – Nézd, nem élhetsz úgy a végtelenségig, hogy mindig ott van egy barátod. Előbb vagy utóbb függetlenedned kell tőlük.
  – Tudom…
  Ez elég bizonytalanul hangzott. De Solange kis hallgatás után folytatta.
  – Tudod, nem hiszek abban, hogy az apám meg tud változni. Már próbálta. Elvonókúrán is volt… abbahagyta. Most féken tartja magát, mert mindig ott vannak a barátaim, de előbb-utóbb ki fog törni rajta a természete. Nem lesz más választásom, mint elköltözni. Csak ahhoz találnom kell valami munkát.
  – Nyavalyát – mondta Kissy mérgesen. – Az a te házad. Neki kell elköltöznie.
  – Nincs hová…
  Nyílt az ajtó és kilépett az asszisztensnő.
  – Kisasszony?
  Kissy fölállt.
  – Neked sincs – felelte. – Délután gyere át, beszéljük ezt meg. Tudod, hol lakom, ugye?
  – Tudom – mondta Solange. – Az egérlyukban.
  Kissy büszkén bólintott és besétált a rendelőbe, ahol a doktort jobban érdekelte, hogy ő miért lakik egérlyukban, mint az, hogy miért jött. De azért megkapta a receptet, kifelé menet fölemelt ujjal figyelmeztette Solange-ot, hogy feltétlenül jöjjön el, és elment a gyógyszertárba. Muszáj minél előbb megvennie a gyógyszert, mert időbe telik, amíg a védettség kialakul. Neki pedig szüksége lesz a védettségre. Már ma éjszaka is védve akar lenni. Lesz mitől.
  Gumi is kell, állapította meg, ahogy a kirakott dobozkákra esett a pillantása. Niala adott egy dobozzal, de hát semeddig sem elég az, ő meg éjszaka nem fog patikába járni. A macskák éjszaka járnak zsákmány után. Nyúlt volna egy doboz után, de mellette ott volt egy másik, másmilyen. Meg egy harmadik, negyedik, még többféle. Hm. Végeredményben milyen gumit akar ő venni?
  Előkapta a telefonját és kilépett az ajtón.
  – Mouse Headquarters – mondta Vanessa.
  Kissy vigyorgott.
  – Hahó, egérke. Ott van a nővéred?
  – Mi, én már nem is vagyok jó?
  Kissy még jobban vigyorgott.
  – De, végül is miért ne? Tanácsot szeretnék kérni, hogy milyen gumit vegyek.
  Még hallatszott a halk szitkozódás, ahogy a kislány elvette a szájától a telefont és elindult megkeresni Nialát. Kissy nevetett. Az élet csodaszép. És pontosan tudta, hogy két perc múlva visszamegy a patikába és a legteljesebb lelkinyugalommal megveszi, amit Niala ajánl. Jól emlékezett korábbi rémüldözéseire, hogy ő ezt hogy fogja megcsinálni, hiszen a farkincája hegyéig elpirulna tőle. Ugyan már, dehogy pirul.
  – Szia – szólalt meg Niala a telefonban. – Vegyél négy évszakos Michelin radiált, az mindig jó.

Délután tényleg eljött Solange, és leültek a nappaliban. Solange az egyik barátnőjével, Jeanne-nal, ők Martinnel, a Nimby által nemrég a nappaliba rakott Jerry-gép meg Suzy. Macska kétszer is átvonult a nappalin, amíg beszélgettek, de nem ereszkedett le hozzájuk.
  – Szóval azt mondtad, hogy el akarsz menni hazulról – nyitotta meg Kissy a beszélgetést. – Én pedig erre azt feleltem, hogy az a te házad. Te azt mondtad, hogy apádnak nincs hova mennie, én meg azt, hogy neked sincs. Itt tartunk.
  – Itt – felelte Solange. – Mit lehet ehhez még hozzátenni?
  – Marhaság – cincogta a hangszóróból Vanessa. – Az tényleg a te házad, és nem te tetted lehetetlenné az együttélést, hanem ő. Neki kell elmennie.
  – Hová mehetne?
  – Az már nem a te gondod.
  Solange megrázta a fejét.
  – Én erre nem vagyok hajlandó.
  – Akkor aligha tudok segíteni neked.
  Solange bosszúsan nézett Kissyre, aki széttárta a kezét.
  – Sajnálom. Vanessa ilyen. Abban nőtt föl, hogy amit nem harcol ki magának, azt nem harcolja ki neki senki. Vanessa könyörtelen, jobb, ha tőlem tudod.
  – Már nem kell bemutatnod. Ne haragudj, Vanessa, de nem lehetne, hogy ne te legyél a szóvivő?
  – Dehogynem, semmi akadálya – felelte a kislány mosolyogva –, ha azt hiszed, hogy így jobb…
  Solange bizonytalanul nézett Kissyre, aki hamar megfosztotta illúzióitól.
  – Tudod, mi Vanessa tanítványai vagyunk. Olyan könyörtelenek, mint ő, nem tudunk lenni, de tudjuk, hogy ha a shindy megkaparint minket, az életünkért harcolunk. Hát kemények vagyunk.
  Solange sóhajtott.
  – Akkor nem fogtok tudni többet segíteni nekem, mert én nem teszem utcára az apámat, akármilyen is.
  – Hátha mégis tudunk – szólalt meg Niala. – Nemcsak a verekedéshez értünk. Ha otthagyod az apádat, szállásra és munkára lesz szükséged. Mindkettőt meg lehet oldani.
  – Szállásom lesz a barátaimnál.
  – Meddig?
  – Egy darabig biztosan, és nem kerül pénzbe.
  – Mikor akarsz eljönni otthonról? – kérdezte Vanessa.
  – Még egy ideig nem… amíg a barátaim vállalják ezt a bébiszitterkedést.
  – Mielőtt költözködsz, hívj föl, hogy odamehessünk. Apád balhézni fog, nekünk pedig jól meg kell majd verni.
  Félreérthetetlen vágyakozás csengett a hangjában. Kissy csak amiatt aggódott, hogy mi lesz, ha Rouvel beleegyezik a lánya távozásába, és a kislány nem élheti ki vad ösztöneit.
  Solange is észrevette.
  – Nagyon szeretsz verekedni, úgy látom.
  – Igazából egyáltalán nem – felelt Vanessa tökéletes képtelenséget. – Én voltaképpen egy szelíd lény vagyok. Szeretek barátságosan elbeszélgetni az emberekkel és átadni nekik a tudásomat. Ez amolyan tanárjellem. Szeretem az embereket megtanítani dolgokra, például egy-egy klassz kaja receptjére, vagy hogy milyen káros hatást gyakorol az ital a gyomrukra. Meg az orrukra. Sőt a homlokukon is fölrepedhet a bőr, ahogy nekivágódnak a falnak vagy kirepülnek az ablakon. Az alkohol ízületi bántalmakhoz vezethet, főleg ficamokhoz és zúzódásokhoz, amikor az embert ide-oda csapkodják a karjánál vagy a lábánál fogva. Szóval csupa ilyen egészségmegőrzési jótanács.
  – De az alkoholnál vannak veszélyesebb dolgok is – nevetett Kissy.
  – Ó, de mennyire! – helyeselt Vanessa lelkesen. – Kevesen tudják például, mekkora különbség van a felnőttek és a gyerekek bőrének szerkezete között. Ha egy felnőtt túl szorosan érintkezik egy gyerekkel, kémiai kölcsönhatás lép föl, ami súlyosan károsíthatja a felnőtt bőrét. Vörös foltok, hólyagok, tépett-vágott sebek keletkezhetnek, sőt szélsőséges esetben az is megeshet, hogy másnap már az illető bőrére lépek, amikor fölkelek az ágyból.

Az ötlet lenyűgözte, elbűvölte, csodás álmokba ringatta valamennyiüket. Nem az a része, hogy ha sok-sok macska szőrét jól megdörzsöljük, akkor ezzel rengeteg áramot lehet fejleszteni – ez kétségkívül roppant vonzó egy őrült tudós számára, de az ő gyakorlatiasabb gondolkodásukat nem izgatta föl. Ez nem. De az, hogy evégett rémisztő robotkutyákkal be kellett gyűjteni rengeteg macskát, és az egerek háborítatlanul élhették világukat – hát ez meseszépen hangzott. És döbbenten néztek egymásra, amikor Sziporka kijelentette, hogy márpedig valamennyi macskát kiszabadítják.
  Azért a csodálatuk nem rendült meg. Sziporka lett rajongásuk új tárgya, hiszen fantasztikusan hasonlított rájuk, és imádnivaló volt. Derékig érő aranyszőke haja volt, akárcsak Nialának. Világoskék kezeslábasban járt, s ezt a színt mindkét D’Aubisson lány kedvelte. Pilóta volt, mint Georges. És bármit össze tudott bütykölni, mint Nimby. De legfőképpen – egér volt.
  Nem mintha a többiek nem lettek volna rokon lelkek. Kicsik és fürgék voltak, és Kvarg Lipi éppenséggel megőrült a sajtért. De több hasonló vonás nem volt köztük, csak annyi, hogy ő is egér volt.
  Azelőtt soha nem hallottak a Chip és Dale sorozatról, a húszéves rajzfilmet Nimby találta valahol. Csillogó szemekkel nézték, és érezték, hogy a fülük nagyobb, mint valaha. Ezek öten éppen olyan csapat voltak, mint ők, csak nem csupa egér volt, hanem két amerikai mókus, két egér és egy légy. De ők is elszánt bűnözők ellen harcoltak. Csatakiáltásuk is volt: „Csipet csapat, hajrá!” – ami rögtön fölvetette a kérdést, hogy nekik miért nincsen csatakiáltásuk.
  – Hát éppenséggel van egy – mondta Chantal, és Niala modorában folytatta: – Gyerünk, emberek, ez nem gyakorlat!
  Nevettek.
  – Lehetne „Jerry csapat, hajrá” – vélte Vanessa.
  – Nem jó – mondta Nimby. – Nem vehetjük át az övéket. Az első jamaikai bobcsapat is vacakul szerepelt az elején, amikor a svájciakat utánozva azt kiáltották, hogy ein, zwei, drei. Csak akkor értek el jobb eredményt, amikor kitalálták a saját kiáltásukat.
  – Jerrynimoooo! – rikkantotta Elke, Kissy pedig Martin vállára borult nevettében.
  A Jerrynimo sikert aratott, de szó se volt róla, hogy eztán ez legyen a csatakiáltásuk. Nimby elmesélte az amerikaiak „Geronimo” kiáltásának eredetét. Egyik este az ejtőernyősök megnéztek egy filmet a tábori moziban, ami Geronimóról, az indián főnökről szólt, és a filmben a főnök egy magas szikláról a folyóba ugrott. Másnap a katonákat bevetették – ez a második világháborúban volt –, és mivel ők is magasról ugrottak, a főnök nevét kiáltották. A bevetés nyilván sikeres volt, elegen visszatértek ahhoz, hogy elterjedjen az ötlet, és később már kabalából is ezt használták. De hát ők nem amerikaiak és nem katonák, nekik ez nem jó.
  Egyelőre nem is lett csatakiáltásuk; ehelyett számba vették, hogy mi mindent nem tudnak még, ami pedig jól jöhetne az ellenséggel folytatott harcban. Chantal kezdte azzal, hogy ha valakit titokban akarnak meglesni, milyen jól jönne, ha képesek lennének plüss játékegérnek tettetni magukat. Erre Kissy nevetőgörcsöt kapott, mert elképzelte, hogy az utcán surran egy shindy nyomában, az hirtelen hátrafordul, ő pedig átváltozik plüss játékegérré, és a shindy közömbös tekintettel elnéz a feje fölött.
  Nimby viszont azt mondta, ő ezt igenis meg fogja tanulni, mert ha plüss játékegérnek néznék, akkor észrevétlenül elüldögélhetne és bármit láthatna érdekes helyeken, például Vanessa szobájában.
  – Ugyan mit láthatnál, amit még nem láttál? – kérdezte Vanessa csillogó szemekkel, Kissy pedig lelkesen vigyorgott. Igen, már öt hónapja, hogy Nimby mindent megnézhet Vanessa szobájában.
  – Vagy Jenniferében – mondta Nimby, amire persze Jennifer fölpattant és közölte vele, hogy az életét köszönheti annak, hogy nincs a közelében.
  Vanessa csak nevetett, amitől Kissy fejében kérdés formálódott, és föl is tette később, amikor kettesben voltak.
  – Miért nem tépted le a füleit, amikor arról ábrándozott, hogy plüssegér lenne Jennifer szobájában?
  Vanessa mosolygott.
  – Szamárság. Nagyon helyes fülei vannak, kár lenne értük. És ha kíváncsi, akkor mi van? Apáék szokták mondani, hogy csak hűséget fogadtak, nem vakságot. Jennifer gyönyörű lány, miért ne tetszhetne neki? Különben is a felülete legnagyobb részét már látta.
  Ez így volt, Jennifer elég kicsike fürdőruhákat hordott már tavaly nyáron is.
  – A te felületed érdekelje, ne Jenniferé.
  – Azt már látta. Nemcsak a legnagyobb részét: az egészet. És újra meg újra megnézheti.
  Kissy rávigyorgott a kamerára. Vanessa visszavigyorgott a képernyőről.
  Jennifer tette a második javaslatot az ellenséggel folytatott harchoz: azt mondta, a Csipet csapat legtöbbször repülőgépen jut a tetthelyre és ered a gazfickók nyomába, tehát nekik is ezt kellene tenniük.
  – És akkor mi a teendő – kérdezte Vanessa –, kérjek apától egy Airbust és helyezzük el indulásra készen a padláson?
  – Nem érted a lényeget – felelte Jennifer. – Sziporka bármikor bármiből képes repülőgépet építeni. Ahogy kocsit, sínautót és űrhajót is. Ezt kell eltanulnunk.
  Elismerték, hogy ez remek ötlet.

Vanessa egyik csütörtök délután nem ment haza az iskolából, hanem vonatra ült és elment Cannes-ba. Jean-Pierre már várta. A kislány azt mondta, kicsit zavartan fogadta, mert hát az ember nem mindennap látja vendégül a gyárában az unokahúgát.
  Aznap reggel jött meg a levél a DNS-vizsgálat eredményével. Igen, Vanessa kétséget kizáróan a Morin házaspár unokája.
  Jean-Pierre körbevezette a gyárban; egy óriási csarnok volt mindenféle gépekkel, amiknek a háromnegyede állt, hiszen mindenféle munkákra vannak gépeik, és mindig azt indítják be, amire szükség van. Jean-Pierre azt mondta, az álló gép nem hoz hasznot, de a mostani állapot elég jó kihasználtságnak számít. A gépek mellett egy-egy ember, Jean-Pierre mindegyiket bemutatta, azt már mindenki tudta, hogy Vanessa kicsoda. A csarnok mellett volt egypár iroda, egy nagyobban terveztek, egy kisebben adminisztráltak, egy meg afféle tárgyaló volt egy nagy asztallal meg rengeteg székkel. Volt egy öltöző zuhanyozókkal meg egy pihenő. És egy kicsi udvar, ahol fölrakodták az árut. Ez volt az egész.
  Vanessa megkérdezte, hogy a család mit szól a hírhez. Jean-Pierre persze egyből tudta, hogy ez Juliette-et jelenti. Azt, hogy Jean-Jacques bácsi mit szól, nem kellett megkérdeznie, ő ott volt a gyárban és megölelte az unokáját, aki szelíden, de határozottan elhárította a gyengédséget.
  Juliette nem örült a hírnek, ezt Jean-Pierre kerek perec megmondta. De hát nem tud mit tenni, Vanessának most már papírja van arról, hogy Giselle örököse, tehát a szüleié is, és ha egy nap a bíróság előtt követeli a nagyszülei örökségének a felét, meg fogja kapni. De ha akkor ő, Jean-Pierre életben lesz, akkor nem lesz bíróság, mert ő a családon belül nem pereskedik.
  – Erre megkérdeztem – mesélte Vanessa –, hogy ez Juliette-re is vonatkozik-e. Rám nézett, hallgatott egy kicsit, aztán azt mondta, hogy odafigyelek a dolgokra. Azt feleltem, mindig is létkérdés volt, hogy tudjak olvasni a cica tekintetéből. Sóhajtott és azt mondta, hogy Juliette-nek negyven százaléka van a cégben, és nem tudná kifizetni, ha elválnának. Juliette se tudná kifizetni őt meg az apját, de nem is akarná, neki nem kell a cég, van egy étterme Cannes-ban, ahhoz ért.
  Aztán a nagypapa és a nagybácsi elvitte az új rokont a nagymamához, aki ekkor szintén a városban volt, esténként néha kisegít egy barátnője butikjában. Nem a pénz miatt, barátságból, egyébként Sonia néninek köze sincsen a kereskedelemhez, ő biológus, növényekkel foglalkozik.
  Meghatottan fogadta a kisunokát és meg is puszilta, de ezen túl nem erőltette a szeretetet, látta Vanessán, hogy nem veszi jó néven, ha túlzásba viszik az ilyesmit.
  Azért jól elbeszélgettek, a néni fölhívta a barátnőjét, hogy jöjjön be helyette, s amikor az megjött, leültek egy cukrászdában. Vanessa öntudatosan sajtos pogácsát evett.
  Beszéltek a múltról, Giselle-ről mondtak el mindenféléket, meg a saját életükről, ami éppen szóba került. Aztán beszéltek a jövőről is, a néni azt mondta, szeretné, ha minél gyakrabban láthatná. Erre Jean-Jacques bácsi azt mondta, ez leginkább hétvégén lehetséges, mármost Vanessáék a hétvégék egy részét északon töltik, a többi hétvége jöhet szóba, de nem mind, mert a gyár gyakran ad munkát hétvégén is. A gyárról is beszéltek, bár csak pár mondatot. Sonia néni azt mondta, gondoskodni kell róla, hogy Vanessa majd megkapja, ami őutánuk megilleti, Jean-Pierre meg rábólintott, hogy majd beszél az ügyvédjükkel. Azt is mondta, hogy elő fogja szedni a Giselle-től maradt holmikat, amikor legközelebb meglátogatja Vanessát, de a kislány erre azt mondta, inkább majd ő megy el Jean-Pierre-ékhez és megnézi ott, nem biztos, hogy azok őneki kelleni fognak.
  Vanessának retúrjegye volt, de Jean-Pierre azt mondta, csak nem fog a vonaton zötykölődni, váltassa vissza a jegyet, ő hazaviszi. Vanessa kifelé menet odalépett egy egyetemista külsejű sráchoz, aki éppen minyont evett, és megkérdezte, járt-e már Beaulieu-ben. Angolul értettek szót, a srác külföldi volt és még nem járt ott. Gyönyörű város, nézze meg, felelte a kislány, és az asztalra tette a jegyet.

Kissy jóváhagyólag bólintott, ez a nézőpont jó lesz, és csinált egy sor képet. Aztán továbbment az utcán, jobb, ha több helyről is fotóz, nem árt az, ha van miből választani.
  A Bois-t fotózta a Jerrypoly számára, az erdő értékes ingatlan lesz a játékban, bár persze nem a legértékesebb Párizsban. Az alighanem az Eiffel-torony lesz.
  Elindult az egyik sétányon, további témákat keresve, nem tudni, mi fog végül megtetszeni nekik. Időnként kattintott egyet.
  Azért, ami azt illeti, valamelyik fa mögül igazán előugorhatna egy shindy. Szép dolog, hogy legutóbb is ő kapott el egyet, de hol van az már? Például ha a mögül a fa mögül… választott ki egy fát, és összerezzent, mert abban a pillanatban a fa mögül előugrott valaki. Egy gyerek volt, elrohant Kissy mellett. Bosszúsan legyintett és továbbment.
  Csak egy óra múlva van találkozójuk Martinnel Auteuilben, úsznak egyet abban a bizonyos uszodában. Addig csinál egy sor képet az erdőről, Neuilly felől már vannak, most belülről is, aztán majd Auteuil felől. És mellesleg jó kis gyalogtúrát tesz.
  Vagy félórája ment már az erdőben, amikor észrevette a rablókat. Rögtön látszott rajtuk, hogy rablók, az út mentén ácsorogtak négyen, beszélgettek, megszemléltek egy szembejövő pasast, és pont úgy voltak öltözve, mint a rablók. Közelebb érve jó pár tetkó is láthatóvá vált. Ez bizony baj, gondolta Kissy, mert ha ennyire rablószerűek, akkor aligha lehetnek rablók. A rablók általában mintaszerű külsejű, megnyerő modorú úriemberek. A sztereotípiák ugyanis fabatkát sem érnek.
  Ezek a srácok ezt valószínűleg nem tudták, mert mégiscsak rablók voltak. Amikor Kissy elhaladt előttük, kettő kilépett elé. Kissy megállt és hátsó szemeivel a másik kettőt figyelte, akik mögötte álltak meg.
  – Helló – vigyorgott az egyik. Nyurga volt, kopott pólóban, kendővel a loboncos haján. Remek csemege. Kissy majdnem csettintett a nyelvével.
  – Helló – felelte.
  – Figyelj, kislány, nincs egy kis apród? Eléggé le vagyunk égve.
  Kissy nem szólt semmit.
  – Lehet nagyobb is – vigyorgott a mellette álló, aki pár centivel alacsonyabb volt Kissynél, de jó izmos. – Bankjegyet is elfogadunk.
  – Esetleg értéktárgyakat – mondta Nyurga. – Muti, milyen géped van.
  Kissy továbbra se szólt semmit.
  – Hé, kisanyám, süket vagy? – kérdezte az egyik a háta mögül. Kissy félig hátrafordult. – A bácsi a masinádat szeretné látni!
  – En nem erteni – mondta Kissy. – Ich nicht französisch.
  – Mi? – kérdezte Kicsi.
  – Ez valami külföldi – mondta Nyurga. – Nem ért minket.
  – Nein – rázta meg Kissy a fejét. – Das augen sind strasse der zwölf.
  – Mit mond? – kérdezte Kicsi.
  – Honnét tudjam? – vont vállat Nyurga.
  – Der hauptgeschwindigkeit – magyarázta Kissy szolgálatkészen –, das ist mit wissenschaft hundert geprüft. Noch das zimmer? Ja?
  – Aha, persze hogy ja – bólintott Nyurga, és a zsebébe nyúlt. – Fogjátok le. – Elővett egy bicskát, és Kissy felé lépve kipattintotta.
  – Ó, de helyes bicska – mondta Kissy, és egy mozdulattal kicsavarta a kezéből. Előbb Nyurga ordított föl, aztán az egyik hátsó, mert Kissy kinyújtott karral körbepördült, és a kés hegye piros vonalat rajzolt a karjára és a mellére. – És jó éles is. Kösz, elteszem a gyűjteményembe.
  A rablók nyugtalanul néztek egymásra, valahogy mintha nem lett volna kedvük nekirontani Kissynek. Borzasztó. Egyszer akad össze erdei haramiákkal, és azok is megijednek az első mozdulatától.
  – Hé – mondta Kicsi –, minek karattyoltál svédül, ha tudsz rendesen beszélni?
  – Játsszuk azt – felelte Kissy –, hogy akinél a kés van, az kérdez. Miért raboljátok ki a járókelőket, amikor kereshetnétek tisztességes munkát is?
  A rablók hallgattak.
  – Szóval ti tudtok rendesen beszélni, mi? Nem látszik. Akkor mást kérdezek. Mi lett volna a terv? Elveszitek a fényképezőgépemet és a pénzemet, aztán utamra engedtek, vagy lett volna más is?
  – Hát – dörmögte a negyedik, aki eddig nem szólt –, ami azt illeti…
  Kissy lépett egyet a srác felé. Az rövidnadrágban volt, olyanban, aminek gumija van.
  – Úgy? És nem gondolod, hogy ahhoz túl vagy öltözve? Ez a naci itt fölösleges. Játsszuk azt, hogy ha lekerül rólad a nadrág, akkor nagyon, nagyon nagy bajba kerülsz. Oké?
  Azzal előrelendült és elvágta a srác derekán a gumit. Meg persze a bőrét is az oldalán. A srác ordított és a csípőjére szorította a kezét.
  Kissy hirtelen megpördült és fölemelte a kést. Jól számított, Nyurga megpróbálta hátulról megtámadni, és majdnem beleszaladt a saját bicskájába.
  – Nocsak – mondta Kissy –, de sürgős! Minél hamarabb ki akarod lyukasztatni a bőröcskédet, igaz-e? Hát nem bánom. Hova kéred a lyukat?
  Nyurga öt lépést hátrált előle, aztán Kissy Kicsihez fordult.
  – Közben te is nyilatkozhatsz nyugodtan. Esetleg átszabhatom a tetkót a karodon, mit szólsz hozzá?
  – Nem lenne ekkora pofád – sziszegte Kicsi –, ha ez a balfék nem hagyja, hogy elvedd a kését.
  Kissy szempillantás alatt bekattintotta és eltette a bicskát.
  – Most jó? – Azzal odalépett Kicsihez és lekevert neki egy iszonyatos pofont. – Illetlen a stílusod – világosította föl. Aztán balra nézett, és a közeledő Nyurgát orrba vágta.

Martinnek tetszett a történet és a bicska, csak azt sajnálta, hogy nem volt ott.
  – Ha ketten vagyunk, biztos nem húzzák föl a nyúlcipőt.
  – Dehogynem. Négyen ötfelé rohantak, az egész csapat kellett volna, hogy utolérjük őket. Nocsak, Vineuil úr! Jó napot.
  Az előcsarnokban voltak, a biztonsági főnök éppen szembejött. Kicsit gyanakodva nézte őket.
  – Jó napot – nyújtott kezet Martinnek –, hát maguk? Csak nem…
  – Ugyan – nevetett Kissy. – Mi se dolgozunk mindig. Egyszerűen csak úszni jöttünk.
  – Megnyugtat. Sokaknak szereztek itt álmatlan éjszakákat annak idején.
  – Mi ugyan nem – Martin elhárító mozdulatot tett. – Grevin a hunyó, mi csak megfogtuk.
  – Hát meg – bólintott Vineuil. – Ne tudják meg, mennyi jelentést kellett lekörmölnöm emiatt. No de mindegy. Érezzék jól magukat, és… ha megint összeakadnak nálunk valami gonosztevővel, csak fogják meg bátran.
  Bólintottak és mentek az öltözőbe. Megfogják, persze. Bárkit megfognak szívesen, ha tudják, de hát – nem tudják. Ezek is hogy elszaladtak. Martinnel megegyeztek, hogy ez volt a történelem legócskább, legélvezhetetlenebb verekedése, kimondottan unalmas volt, hogy mindegyiken egyetlenegyet üthetett vagy karcolhatott csak, és máris elrohantak. Martin később, már a medencében javasolta, hogy tanulják meg a lasszóvetést, akkor legalább egyet el lehetne csípni közülük és kivallatni, hogy hol találni a többieket, de Kissy közölte, hogy semmi kedve a lasszó mellé még tüzes fogókat is magával cipelni, hogy kiégessék a zsebét.
  A kétszemélyes úszóversenyben Kissy hatszor nyert, Martin négyszer. Este Vanessa az időeredményeket tudakolta, de megmondták, hogy egyikük se vitt magával órát a vízbe, és nem is ültek úszás közben odakint a medence mellett. Ez baj, felelte a kislány, és megszervezte, hogy legközelebb cápával úszhassanak együtt, az javít az idejükön. Legalábbis azt mondta, hogy megszervezi, és tudták, hogy amit Vanessa mond, az úgy is van. Kissy mindenesetre megkérte Martint, hogy ha legközelebb úszni mennek, figyelmeztesse, hogy vigyenek citromlevet. Anélkül a hal nem az igazi.

Unalmas volt az életük ekkoriban. Legalábbis részben. Angélique-et alig látták, teljesen el volt merülve a vizsgaidőszakban. Pit már egyáltalán nem látták, hétvégenként Nialát se, mert a reptérről egyenesen a kedveséhez ment és legközelebb már csak Vanessával találkozott, amikor hazaindultak. De minden hétvégén csinált Piről legalább egy fotót, hogy bizonyítsa, még megvan, bár sose adta a kezébe az aznapi újságot. Pi a legtöbb képen vagy könyvek fölé hajolt, vagy a számítógép előtt ült, vagy éppen váltott könyv és számítógép között.
  A szakdolgozat tartalmát mindmáig nem ismerték, de Niala azt mondta, örüljenek neki, ritka borzalmas dolgok vannak benne. Ő annak örül, hogy valahányszor megfékeznek egy-egy shindyt, azzal egy csomó gyereket mentenek meg ilyesmiktől.
  Ha csak három egér hiányzott volna az összes valóságos és a legtöbb virtuális összejövetelükről, az is elég baj lett volna – de mind hiányzott. Ott voltak, persze, de tele voltak tanulnivalóval. Hol az egyik, hol a másik mélyedt el egy könyvben, gyakran kettesével-hármasával, mert ha valaki nem értette az anyagot, mindig akadt bőven segítsége. Ez jó volt, Kissy szeretett segíteni a többieknek a matekban vagy segítséget kapni a bioszhoz, de sokkal jobb lett volna könyvek helyett inkább egy fogvacogva reszkető shindy fölött összedugni a fejüket.
  Másrészről viszont rengeteg újszerű, izgalmas élményben volt része, de nem az egerekkel. Csak eggyel közülük. A lányoknak sokat mesélt róla, és Nialától meg Chantaltól nemegyszer kapott tanácsokat, hogy mit csináljanak másképpen. A D’Aubisson-villa könyvespolcán levő szakkönyveket már régebben kiolvasta, és tudta, hogy Martin is – most újraolvasták őket együtt. Egyik nap, mikor erről mesélt, Vanessa megjegyezte, hogy ebből kellene vizsgáznia, biztosan színjeles lenne.
  – És te hányas lennél, egérke?
  Vanessa nevetett és azt mondta, ő is tudja az anyagot, csak ők még nem járnak abba az osztályba.
  – És nem is fogtok? – kérdezte Jennifer.
  Vanessa ránézett – ekkor személyesen voltak együtt, Kissy szobájában –, rosszallóan megcsóválta a fejét és azt mondta:
  – Neked pasit kellene újítanod, egérke, nem engem sürgetned.
  – Ne tereld másra a szót – mondta Niala.
  – Jó. De fogunk. Egészen felső osztályokba is fogunk járni. Majd egyszer.
  Csodálatos, gondolta Kissy. Valaha kerek perec tagadta még a lehetőségét is, hogy Nimby egyszer hozzáérjen. Amióta hozzáérhet, végre megváltozott a véleménye.
  – Azt hiszem – mondta Vanessa félpercnyi tűnődés után –, egyszer talán egereink is lesznek.

Jennifernek hetente többször elmondták, hogy be kellene végre pasiznia, de inkább csak azért, hogy mondjanak valamit. Elvégre nem egy állapot, hogy Jennifernek mindmáig nincs fiúja. Az okát jól tudták. Válogat. Az osztályában már talán az összes fiútól kapott ajánlatot, olyan is akadt köztük, amelyik belül maradt az illendőség határain, de Jennifernek egyik se kellett. A környékükön meg a Jerry-bázisok környékén is akadtak nyálcsorgatók, de ő csak keresztülnézett rajtuk. Egérhusi, még mi nem kellene?
  De a szerelem sötét verem, és valaki mindig beleesik. Erre Niala jött rá, június első hétvégéjén, amikor kivételesen beugrott hozzájuk, épp csak pár órára, amíg Pi elintéz néhány ügyet, aztán megy is hozzá.
  – Nyolcra beszéltük meg – pillantott az órájára, aztán egy kicsit elhallgatott, mert Nimby rohant oda lelkesen üdvözölni, már harmadszor. – Jól van, egérke, inkább menj és hívj nekem egy taxit pontban háromnegyed nyolcra. Előbb ne érjen ide.
  – Negyedóra alatt nem vagy ott – mondta Chantal.
  – Nem baj, viszont viszek a nagyfülűmnek Vanessa-féle szendvicset. Meg magamnak is persze. – Egérke – szólt át Niala hangosan a konyhába –, légy szíves, csinálj valami halasat is, és nyugodtan rendezz mészárlást a paradicsomok között. Azt én ennék, Pi halasat kért. Majd kell nekik valami jó nagy doboz.
  Vigyorogtak. A hangsúlyból világos volt, hogy Niala fontosnak tartja, hogy a doboz nagy legyen, és tele.
  – Hűtőláda – mondta Vanessa határozottan. – Egy ember jöjjön kuktának, egy pedig mossa ki a hűtőládát. Nem, két kukta jöjjön, ha ma még vacsorázni is akartok.
  Akartak. Chantal és Jennifer ment segíteni, Martin pedig hűtőládát mosni. Azt persze már kimosták akkor is, amikor legutóbb eltették, de Isabelle néni szigorú tisztaságot tartott – még Kissyék konyhájában is.
  – Apropó doboz – mondta Niala –, hova teszitek majd a dobozt?
  – Melyiket? – kérdezte Kissy.
  – Amelyikben a gyerekek gőgicsélnek majd.
  Vanessa kezében megállt a sajtkés. Nimbyében a telefon. Öt egér dermedt meg egy pillanat alatt.
  – Miféle…
  – Milyen…
  – Kicsodák…
  Niala csaholt egyet válaszul.
  Öt szempár meredt a nappali közepén üldögélő Suzyre, aki nem figyelt rájuk, a konyhából jövő illatokat elemezte.
  – Tessék?!
  – Nem vettétek észre? Pedig a kiskutya bizony már nagy kutya. Nagymama leszel, Kissy.
  Kissy nem értékelte a szellemességet.
  – De hát mikor… vagyis hát ki az apjuk?
  – Azt én nem tudhatom. Valószínűleg egy másik kutya. Talán egy hímnemű.
  Kissy sóhajtott, leguggolt Suzy mellé, kirántotta alóla a mancsait és hanyatt fordította. Suzy lelkes farokcsapkodással fogadta, és tartotta a mellkasát dögönyözésre. Kissy megdögönyözte, és közben a hasát tanulmányozta. Tényleg domborodott. Nialának jó szeme van, hogy észrevette. De hát Niala mindig észrevesz mindent.

Sok mindent meg kellett beszélniük ebben az új helyzetben. Ezek a gyerekek nem lesznek macskák. Niala ezt határozottan állította, és ő értett hozzá. Ha pedig nem lesznek macskák, akkor nem lehet náluk számottevő csecsemőhalandóságra számítani. Lehet, hogy nyolc kiskutya fogja elözönleni a házat.
  Ez pedig számos problémát fölvet. Az anyagiak nem annyira, ahol ennyien esznek, egypár kiskutya kosztja nem tétel. Különben is, nem sokkal az elválasztás után ideje gazdát találni nekik. De az nem lesz nagyon egyszerű, mert törzskönyvezetlen, keverék kölykök lesznek, az emberek nem kapkodnak majd utánuk.
  Felügyeletre is szükség lesz, mert hamar elkezdenek rohangászni, és Nimby kiszámította, hogy ha egy kiskutya egy nap alatt egy pár cipőt eszik meg, akkor hat kiskutya egy nap alatt tizenkét pár cipőt eszik meg, s mellé köretnek egy szőnyeget. Tévedés kizárva, a kiskutyák cincálóereje a létszámukkal hatványozottan növekszik.
  És itt kezdődnek a gondok. Merthogy ugye kétségtelen, hogy a kutya az egér legjobb barátja, a filmen is Cövek mindig Jerry pártját fogja és Tomot püföli el állandóan. De hát az csak film, és a forgatási szünetekben Cövek alighanem Tommal kártyázik. És honnan tudná egy csapat újszülött kiskutya, hogy ők az egér legjobb barátai? Suzy még kezdő anya, nem biztos, hogy el tudja magyarázni nekik.
  Vanessa kijelentette: szó se lehet arról, hogy Kissy, aki nem csekély bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor befogadott egy eleven macskát, mostantól rettegésben éljen: a kicsiknek apró koruktól egérszeretetben kell felnőniük.
  Kissy nem mondta, hogy amikor Macska hozzájuk került, ők még nem is voltak egerek. Ezt Vanessa is éppen olyan jól tudta.
  A kutyaszülőszobát, ami egyúttal kutyabölcsődeként is szolgál majd, az alagsorban rendezik be, az edzőtermük sarkában. Edzeni jó lesz nekik a szabadban is. A földszinten és az emeleten nem volt alkalmas hely, az alagsor többi része pedig túl sötét. Az alagsor hátsó részébe vezető folyosóra tesznek egy ajtót, hogy a kicsik ne kószáljanak el arra, a gépterem csukva lesz, és a lépcsőt is eltorlaszolják majd, ha a kölykök már meg tudják mászni.
  Chantal azt mondta, a cégüknél van egypár jó asztalos, majd szól nekik, az ajtót is megcsinálják, a lépcsőtorlaszt is. A biztonságtechnikai kiskutyafölmászás-gátlót, magyarázta Nimby, amire Kissy azt felelte, tőle hívhatják bárhogyan, de ha a lakást elözönli egymillió kutyakölyök, akik még nem szobatiszták és túlteng bennük a marcangolhatnék, akkor itt nagyon sokan fognak szívinfarktust kapni. Ami azt illeti, anyáékat még szembesíteni kell a ténnyel, hogy növekszik a család.
  S amint ezt kimondta, meghallották, hogy nyílik a kapu.

Anyáék nyugodtan fogadták a hírt, hogy Suzy tudtukon kívül férjhez ment. Anya azt mondta, ha a kicsiket kizárják a ház emberlakta – és egérlakta, persze – részéből, akkor ő nem idegeskedik, elvégre egész csapat nyüzsög náluk folyton, lesz, aki gondoskodjon róluk. Ő nem vállalja – mármint nyilván ad nekik enni, ha éppen ráér, de ne számítsanak rá, hogy gyakran rá fog érni. Apa, aki egy órával később ért haza, hasonlóan nyilatkozott, hozzátéve, hogy az etetést is csak akkor vállalja, ha fölírják neki, hogy mikor, miből és mennyit.
  Suzy terhességének híre nem dúlta föl a szünidei terveiket, mert még nem is voltak terveik. Így nem is igen lesznek. A kicsik július közepén vagy végén várhatók, és a nyár hátralevő részét cseperedéssel töltik. Nem időszerű a dolog, Niala szerint tavasszal vagy ősszel kellett volna jönniük, de néha ebbe is becsúszik némi gikszer.
  Éppen azt tervezgették, mit tegyenek, ha az egész nyarat Vaucressonban kell tölteniük, amikor a Cirrus végre megint shindyt kiáltott. Öt másodperc múlva egyikük sem emlékezett rá, hogy kutya is van a háznál.

Vladek és Nino szexről beszélgetett. Vladek volt már tizennégy éves fiú, most negyvenéves férfinek mondta magát. Nino tizenegy éves fiú és harmincéves férfi is volt már, most harminckettőt mondott.
  – És melyik a rossz fiú? – tört ki Vanessa, miután vagy fél percig pásztázta tekintetével a képernyőt.
  – A Cirrus szerint mindkettő – felelte Nimby. – De szerintem családi accountot használnak mindketten. Most a két apuci beszélget, korábban meg a gyerekek használták a regisztrációt.
  – Várjatok csak – mondta Chantal. – Nézzétek meg húsz-hat-harminckor. Vladek tanácsokat ad Ninónak, aki szemlátomást rászorul. Akkor nem lehet harminckét éves apa.
  Kissy odalapozott és olvasni kezdett. Érezte, ahogy pirosodni kezd a füle.
  – Miért – szólalt meg Martin –, talán abban a korban már mindent tudnak?
  – Ezeket nem kell tudni ahhoz, hogy gyereke legyen az embernek – jegyezte meg Nimby, Kissy füle pedig még pirosabb lett.
  – Viszont ha Nino gyerek – mondta Vanessa –, akkor nem pont ezekre kíváncsi.
  – Miért ne lehetne? – vitatta Nimby. – Vannak itt dolgok, amiket szívesen…
  Vanessa odanyúlt és befogta kedvese száját.
  – Én nem hiszem, hogy Nino gyerek – mondta.
  – Vladek biztosan nem az – vont vállat Chantal. – Akkor itt nincs megrontás, és felnőttekről beszélnek.
  – Nem, nem – tiltakozott Nimby, kibontakozva párjának tenyere mögül. – Korábban gyerekekről beszéltek. Nézzétek meg húsz óra négy negyvenkor!
  Szófogadóan odalapoztak. Tényleg. „Nekem a tíz év körüliek a kedvencem”, mondta Vladek, amire Nino azt felelte: „Úgy tizenkettőig még igazán kívánatosak”.
  Vanessa fölvakkantott.
  – Ez az! Dupla shindyt fogtunk, emberek! Mindenki a helyére, ez nem gyakorlat!
  – Csigavér, egerentyű – mondta Nimby. – Nyavalyát fogtunk mi shindyt. Még egy felet se.
  – Hogy érted ezt, egérke?
  – Felnőtt mind a kettő. Gyerekpornót nem cseréltek. Csak beszélgetnek valamiről. Semmi törvénybe ütközőt nem követtek el.
  Erre zavart csend lett. Kissy döbbenten meredt Nimbyre, akárcsak a többiek.
  – De hát gyerekekről… – kezdte Jennifer, aztán elhallgatott.
  – Igen, azokról. És? A törvény nem tiltja. Olvasd tovább, mind a kettő azt írja, hogy még nem volt alkalmuk hozzányúlni egyetlen gyerekhez se.
  – És te ezt elhiszed? – kérdezte Vanessa fölháborodva.
  – Ha a többit elhiszem, miért pont ezt ne hinném?
  Kissy érezte, ahogy lekonyulnak a fülei. Ő shindyt akart fogni. Még ma este.
  – Akkor most mi lesz? – kérdezte Jennifer. – Futni hagyjuk őket?
  – Azt éppen nem – felelte Nimby. – Összegyűjtünk róluk minden adatot. És teszünk róla, hogy ne legyen kedvük valóra váltani a vágyaikat!

A Vilma főhadiszállás olyan volt, mint egy megbolydult méhkas. A központi vezetőség egyszerre három fontos terven dolgozott. Félpercenként csörögtek a lehallgatásbiztos, szuperbiztos telefonok. A parancsnokok mellé pillanatonként lépett oda egy-egy szárnysegéd, mindenféle jelzésekkel tarkított egyenruhában, hátul a nadrágján egy lyukkal a farkincájának, a sapkáján két lyukkal a füleinek. Chipnek is lyukas kalapja van, Indiana Jones-stílusú férfikalap, kétoldalt lyukkal a karimáján, hogy kidughassa a füleit.
  Miután megbeszélték, hogy a főhadiszállás hogy fest, rátértek a három fontos tervre, egyszerre. Egyes számú terv: lenyomozni Ninót. Kettes számú terv: lenyomozni Vladeket. Hármas számú terv: vacsorát készíteni.
  – Nino Créteilben van – mondta Nimby. – Ott könnyen elkapjuk. De La Rochelle elég messze van az összes bázisunktól.
  – Haladéktalanul egércsapatokat indítunk a térségbe – közölte Vanessa –, csak előbb egy szárnysegéd rohanjon a Tango részlegbe.
  – Parancsára – felelte Nimby –, az hol van?
  – A tojásfőzőnél. Tíz kemény tojásra van szükségem.
  – Értettem. Egy tucat kemény tojás, hámozva, fölszeletelve.
  – Tízet mondtam.
  Nimby visszanézett kedvesére, már tojástartóval a kezében.
  – Láttál te már igazán éhes egeret?
  Vanessa fölnevetett.
  – Csak olyat láttam. Három éve főzök rátok, nekem éhes egerekről már nem tudsz újat mondani. Kettővel több tojással se lesz bőségesebb a vacsora. Te csak főzz annyit, amennyit a főegér mond neked, és bízd magad rám.
  – Igenis! – vágta rá Nimby lelkesen, és már töltötte is a vizet a tojásfőzőbe.
  – Kissy, szeletelj paradicsomot vékonyra, te pedig, egérke, pirítsd meg a kenyér harmadrészét.
  Ez utóbbi utasítás Jennifernek szólt, aki éppen elkészült az uborkával. Most fölkapott nyolcat a már levágott huszonnégy szelet kenyérből, és berakodta őket a nagy pirítóba.
  – Ja, narancslé is kell – folytatta Vanessa –, valaki hozzon nekem, és meséljétek el, mihez kezdünk Créteilben, ha egyszer az ürge semmi törvényelleneset nem csinált.
  – Azért megverhetjük – vélte Kissy.
  A kislány bólintott. – Meg.
  Pár pillanatra átengedték magukat az ábrándozásnak. Kissy, miközben szorgalmasan hasogatta a paradicsomot, arra gondolt, milyen érdekes lenne hátulról orrba rúgni Ninót. Ezt a technikát most találta ki. Úgy megy, hogy fenékbe rúgja, amitől nekiszáll a falnak és belapul az orra. Vagy éppen ellenkezőleg, hasba rúgni, miközben a háta mögött fekszik egy gereblye. Vagy amit most csinál. A paradicsomok vékony szeletekre vágva fekszenek a deszkán, némi nedv már elfolyt a testükből, és nem mozdulnak. Nino is meg tudná csinálni ugyanezt. Legfeljebb nem jó a szendvicsbe.
  Arra riadt föl, hogy Martin odahajol hozzá és megnyomja az orrát.
  – Hé…
  – Úgy láttam, lefagytál. Újraindítottalak.
  Kissy nevetett.
  – Csak elgondolkodtam.
  – Vér volt benne?
  – Rengeteg.
  – Akkor jó. Vanessa azt kéri, hogy keverd ezt össze.
  Kissy szófogadóan átvette az edényt és lendületesen kevergetni kezdte az illatos masszát, amit Vanessa szendvicskrémnek nevez, és már a sokadik változatot találja ki. Isteni finomak.

Nino és Vladek problémája a vacsora mellett is fő téma volt; apáéknak ekkor mondták el, milyen shindykre bukkantak.
  – Nemigen hiszem, hogy bármit tehetnétek – mondta anya. – Nialának igaza van, tényleg nem tettek semmi törvényelleneset.
  – Vanessának – javította ki Kissy. – Niala már elment, amikor a riasztás jött, és föl se tudtuk hívni, foglalt volt.
  – Igen, de egy példánya ott ül Vanessa fejében – nevetett anya. – Vagy szerinted őrá vall, hogy nem rohan azonnal shindyt verni? Nem, ez Nialára vall.
  – Én rohanok – állította Vanessa. – Lélekben már félúton vagyok Créteilbe. De mit tehetnénk, ha egyszer nincs mit számon kérni rajtuk?
  – Majd lesz – mondta Nimby. – Csapdát állítunk nekik.
  Apa homlokráncolva nézett rá.
  – Nem tetszik a gondolat, hogy egy gyereket kitegyetek a veszélynek.
  – Dehogyis, én leszek a csali – felelte Vanessa magától értetődően.
  – Azt mondtátok, a pasit tizenkét évesig érdeklik a gyerekek.
  – És azt hiszed, hogy én nem tudok tizenkét éves lenni? Jean-Jacques bácsi, ezt igazán nem vártam volna tőled!
  Nevettek. Apa is, aki fejcsóválva nézett a kislányra.
  – No lám, még a végén érzékeny leszel a korodra?
  Vanessa jeges tekintetet lövellt rá, de csak egy pillanatig. Elszánt mozdulattal fölemelte a pirítóst és beleharapott.
  – No jó – mondta anya. – Halljuk a haditervet.
  – Az nem nagyon van – felelte Kissy. – A helyzettől függ. Vanessa átváltozik tizenkét évessé, és fölhívja magára a pasi figyelmét. Ha berángatja a házba, akkor…
  – A véres részt kihagyhatod…
  – …ha nem rángatja be a házba, akkor is esetleg megtetszik neki, és legközelebb rámozdul a csalira. Ha nem, akkor bedobunk egy kisebb gyereket. Ne aggódjatok, időzített bomba lesz a zsebében. Mi majd a közelben lapulunk a mikrobuszban és kihallgatunk mindent.
  – Szép – mondta apa. – S mikorra tervezitek mindezt?
  – Holnap délelőttre, természetesen.
  – És hogy jut oda a mikrobusz? – kérdezte anya. – Mert nekünk apáddal üzleti ebédre van meghívásunk, a nagy egereitek meg tanulnak.
  Döbbenten néztek egymásra. Mostanáig teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kocsi megáll néhány házzal arrébb, és a csali útnak indul. Senkinek nem jutott eszébe, hogy azt a kocsit el is kell vezetni odáig valakinek.
  Kissy dühösen nézett egy tojáskarikára a szendvicsén. Az elképzelés remek volt, minek kellett anyának szétzúznia ilyen hülyeségekkel, mint tények?!
  – Miért nem vagyok én két évvel idősebb? – morgott Martin.
  – Mert két évvel később születtél – világosította föl apa. – De a mikrobuszt nem vezetheted két év múlva se.
  – Hogyhogy?
  – Tizennyolc évesen csak B kategóriás jogsid lehet, ami közönséges autóhoz jó. A mikrobuszhoz D1-es kell, azt pedig csak huszonegy évesen kaphatod meg.
  Kissy lassan bólintott. Igen, ez a D1 nevű dolog rémlett neki, amikor Angélique letette a jogsit, szó volt róla, hogy olyat szerez, amivel mikrobuszt is vezethet, hiszen sokan vannak. De Angélique már elmúlt huszonegy éves. Akkor volt annyi, amikor összeállt a csapat.
  – No jó – mondta Vanessa. – Akkor megyünk vonattal, a mikrobuszt meg fölosztjuk egymás között, mindenki visz egy darabot hátizsákban, és ott összerakjuk. Nem probléma. A lényeg úgyis az, hogy Ninónak a nyála csorogjon utánam. Olyan jelmezt akarok, amitől kidülled a szeme és azt találgatja, hogy egyáltalán betöltöttem-e a tizenkettőt!

De nem sikerült a dolog, pedig remekül eltervezték. Reggel elrohantak a hipermarketbe, vettek egy kölykös mintájú, fehér pólót, egy rózsaszín sortot és egy piros hajcsatot, amin egy maci volt. Vanessa átöltözött a hipermarket mosdójában, a ruháit betették Jennifer hátizsákjába. A mikrobusz nem volt náluk, egyszerűbbnek találták otthon hagyni. Vanessa a pénztárnál elgondolkodva nézegette a rágógumikat, meg is kérdezte, mit gondolnak, ne fújjon-e lufit rágógumiból, az olyan gyerekes, de Kissy azt mondta, semmi kedve egy ragacsos malacot hazavinni, Chantal meg azt, hogy mi van, ha a pasi pont visszataszítónak találja és nem kezd ki vele. Úgyhogy rágógumit nem vettek.
  A pasi kertes házban lakott Créteilben, a Préfecture állomástól pár utcányira. Vanessa először megállt egy lámpaoszlopnál, éppen a házzal szemben, a másik oldalon, és egy képregénybe mélyedve várakozott. A barátnőjét várta, akivel a neten ismerkedett meg, az illető valahol itt lakik, itt adott neki találkozót. Így szólt volna a mese, ha van kinek előadni. De nem volt. Ninónak az lett volna a dolga, hogy előjöjjön az odújából, szóba elegyedjen vele – találja meg ő, hogy milyen ürüggyel –, és amikor a kislány a barátnőjét említi, akkor lelkesen mondja, hogy hiszen az az ő lánya, bent van a házban, jöjjön csak!
  De Nino nem jött. A csapat a két legközelebbi keresztutcában várakozott, az egyikben Kissy Martinnel és Nimbyvel, a másikban Chantal és Jennifer. A két osztag nyugodtan beszélgetett egymással, mert Vanessa telefonján ki volt kapcsolva a hangszóró, ő nem hallotta őket, tehát Nino se, ha odamegy. Ők viszont hallották Vanessát, jó félóra elteltével.
  – Hello Kitty Alfának és Bétának, vétel – szólalt meg halk hangja. Kissy elvigyorodott. A pólóján volt Hello Kitty cica, arról választott fedőnevet, ebben a pillanatban.
  – Tisztán hallunk, Kitty – felelte Nimby.
  – Teljes csend mindenütt. Már kívülről tudom a képregényt. Ha a pasi délelőtti álmát alussza vagy moziba ment, ősz szakállam nő, mire előkerül.
  – Vagy ha szimplán csak nem jut eszébe kinézni az ablakon – mondta Chantal.
  – Mi lenne, ha becsöngetnél? – kérdezte Martin.
  – Nincs akadálya – felelte Kitty. Átsétált az utcán, hallották a lépéseit. A csengőt nem hallották, csak jó fél perccel később azt, hogy beleszól a készülékbe. – Senki. Nincs itthon. Levonulok a területről észak felé, kerüljük meg a tömböt és ott találkozzunk.
  Öt perc múlva helyet foglaltak valakinek a háza előtt a gyepen, és tanácskozni kezdtek.
  – Nincs értelme itt várni – mondta Jennifer. – El is utazhatott hétvégére.
  – Egyetértek – bólintott Vanessa, és levette a macis hajcsatot. – Mást kell kitalálnunk.
  És ki is találtak.

Vanessa visszament megfigyelni a házat, Chantal és a fiúk pedig ott maradtak a keresztutcában fedezetnek. Ők pedig kerestek egy üzletet, ahol vettek egy csomag levélpapírt, egy csomag gumikesztyűt és egy fekete filctollat. Aztán bementek egy étterembe, a vécébe, hogy kevésbé legyenek kitéve kérdéseknek. Kibontották a kesztyűket és fölhúztak egy-egy párat. Kissy kicsomagolta a papírt és kivett egy lapot, Jennifer pedig jellegtelen nyomtatott betűkkel megírta a levelet.

Kedves Nino!
  
  Okvetlenül találkoznom kell veled. Szerdán tizenhárom óra tizenötkor a Monceau parkban. Menj Maupassant szobrához és ülj a lány ölébe.
  Szörnyű lenne, ha nem lennél ott. Ugye tudod, miért?

  

Vladek

A szöveg nagyrészt Chantal krimiszerzői tehetségét dicsérte. Kellőképpen homályos volt ahhoz, hogy a pasas bármit hihessen, és tartalmazta a két nicket, amik láttán Ninót okvetlenül kiveri a víz. Valószínű, hogy ezt a nicket sehol máshol nem használja, csak shindyskedéshez – de ha mégis, akkor se futhatott máshol össze egy Vladekkel.
  A levelet kesztyűs kézzel tették vissza a csomagba, aztán visszamentek a többiekhez, és Kissy kesztyűs kézzel vette ki és dobta be a postaládába. Ujjlenyomat egy szál se. A kapuhoz se nyúltak, és Vanessa előzőleg megint becsöngetett, az ujját becsavarva a hátizsákból kivett blúzába, s alaposan letörölte az ujjlenyomatát onnan is.
  Hazafelé beugrottak Jenniferékhez, mert Andreas már hazaérhetett, és mert volt egy köteg farsangi álarcuk. Andreas valóban otthon volt, segített megkeresni az álarcokat, de csak szóban, mert a keze közben Chantal derekán volt. Chantal úgy simult hozzá, hogy Kissy, aki nem az álarcokat keresgélő Jenniferre figyelt, sokadszor is megállapította, hogy egy árva szavukat se szabad elhinni, hogy csak az ágyban kellenek egymásnak.
  Mintha a gondolatában olvasna, Andreas egyszer csak a szerelmére nézett és azt mondta: – Ha a kis sajtzabálók hazamennek, itt maradhatnál. Rendbe hoztam az ágy lábát, szívesen megmutatnám.
  – Majd megmutatod Vaucressonban – nevetett Chantal. – Nekem hétvégenként kell az egérszag meg a rágcsáló neszek.
  – Úgy is jó. Ki is volt, aki plüssegeret akart az ágyába?
  – Philippe – mondta Vanessa. – De nem kapott.
  – Sajnálhatja. Klassz dolog plüssegérrel aludni, sokkal jobb, mint macival.
  – Hát te aztán meggyőződtél róla – nevetett rá Chantal, és közben olyan szerelmesen nézett, hogy Kissynek beledobbant a szíve. Tényleg bolondul a srácért.
  Persze el kellett mondani, mire kellenek az álarcok. Andreas végighallgatta a tervet, és azt mondta, ő nem nagyon érti, hogy miért pont ezt eszelték ki, de jobbat ő se tudna mondani. Csak azt az egyet árulják el, hogy miért pont a Monceau-park és miért a lány ölébe.
  – Egyszerű – mondta Chantal. – Olyan helyet akartunk, ami közelebb van, semmi kedvünk megint kibumlizni Créteilbe. De nem is túl közelit. Úgyhogy fogtuk a térképet és ráböktünk valahol, aztán azon a tájon kerestünk valami ismert helyet. Ez lett a Monceau-park. De még egyikünk se járt ott, ezért kerestünk róla fényképeket a neten, megtaláltuk a szobrot, és akkor jött az ötlet, hogy üljön be a lány ölébe. Az elég egyértelműen jelzi majd, hogy ő az.
  Világos, felelte Andreas, és fölkapta a táskáját, hogy indulhatnak. Aztán letette megint.
  – Várjunk csak. És ha másvalakit küld maga helyett?
  – Miért küldene? – néztek rá az egerek.
  – Mert fél a rendőrségtől.
  – Nem, nem így értettük – emelte föl a kezét Vanessa. – Mit mondana a másvalakinek, hogy miért üljön bele a lány ölébe?
  – Mit tudom én – vont vállat Andreas –, például hogy fogadott valakivel, hogy rá tud venni valakit, hogy odaüljön. Akármiért. Ha ez az ember a leleplezéstől fél, akkor elhihetitek, hogy találékony lesz. Vagy egyszerűen el se megy.
  – Akkor meglátogatjuk otthon – mondta Vanessa –, de igazad van, kisfülű, szereznünk kell egy fényképet az emberünkről.

Amíg hazaértek, Vanessa meghányta-vetette magában a dolgot, és otthon elővette a telefonját.
  – Szia, Philippe, Vanessa vagyok. Szükségem van a segítségedre… Persze… Még szép!… Nem, nem vertük meg. Még nem is láttuk. Elmondhatom?… Kösz. Szóval van egy emberünk, pontosabban kettő, de most az egyikkel foglalkozunk. Tudjuk a nevét és a címét. Szeretnénk tudni, szerepel-e a nyilvántartásotokban és van-e róla fénykép… Hát csak azért, mert randevút adtunk neki pár nap múlva. Nem, mert semmi törvényelleneset nem követtek el. Csak arról beszélgettek, hogy vonzódnak a gyerekekhez. Képet se cseréltek, semmit. – Most Vanessa vagy fél percig hallgatott, aztán felcsattant. – Nem értettél meg, Philippe! Te nem érted, hogy a Jerry mire való. A megelőzés legalább olyan fontos, mint a büntetés. Igazából még fontosabb kellene hogy legyen. Szóval segítesz, igen vagy nem? Jó. Rendben. Várom.
  Kinyomta a telefont és dühösen meredt az egerekre, akik szemrehányóan néztek vissza rá.
  – Elfelejtettem kihangosítani, mi?
  Bólintottak.
  – No jó. Szóval kiselőadást tartott nekem, hogy nem eshetünk neki embereknek, akik semmilyen törvényt nem sértettek meg. Nem érdekes, majd a szabadnapján megverem. Mindenesetre kapcsolatba lép valakivel az országos nyilvántartóban és majd visszahív, hogy megadjam az adatokat.
  Egy órába is beletelt, hogy jelentkezzen, akkor viszont tíz perc alatt kiderült, hogy a nyilvántartóban nem szerepel se Robert Codet, se senki azon a címen.
  – Hát jó – mondta Vanessa –, akkor nekünk kell utánajárnunk. Ötleteket kérek.
  – Hétvégén nincs értelme odamenni – mondta Kissy. – Elutazhatott, csak az időt vesztegetnénk.
  – Akkor viszont hét közben kell. Két munkanapunk van.
  – Nem megy – mondta Martin. – Nekünk az a világ vége, este lesz, mire suli után odaérünk. Addigra jó eséllyel hazamegy, tévét néz a szobájában és leánykákról álmodozik.
  – Kit tudunk megkérni, hogy hétfőn odamenjen? – tűnődött Chantal.
  – Senkit – felelte Vanessa; most tényleg pont olyan volt megint, mint a nővére. – Nem odamenni kell, hanem órákon át lesben állni. Egy ember a géphez! Szükségem van a telefonkönyvre.

– A feladat nagyon egyszerű, Mansy úr – mondta Vanessa. – Van egy ember Créteilben. Szükségünk van a fényképére, tudnunk kell, mit dolgozik és hol, milyen időbeosztással jár a munkahelyére. Ugyanezt mindenkiről, aki a házban lakik. És kedd estére kell. Vállalja?
  Kis csend a telefonban.
  – Ugye viccelsz velem? – jött végül a válasz.
  – Nem tudtam, hogy tegeződünk, Mansy úr – felelte Vanessa jegesen.
  – Gyerekekkel azt szoktam pedig. Hány éves vagy?
  – Ez nem tartozik önre. A számlát egy alapítvány fogja fizetni. Tehát? Ha a válasz nem, akkor keresek mást, úgyhogy hamar döntsön.
  Némi derültség bujkált a férfihangban.
  – Hát jó. Az alapítvány faxoljon el egy megbízólevelet, és elvállalom.
  – Milyen számra?
  – Ugyanerre.
  – Mi legyen benne?
  – Az alapítvány adatai, a megbízás leírása a célszemély ismert adataival, cégszerű aláírás.
  – Meglesz – vágta rá Vanessa.
  – És ötszáz euró előleg.
  – Hogy juttassuk oda? A bankok zárva vannak.
  – Viszont van busz, metró, taxi, vagy felőlem gyalogolhatsz is.
  – Jó. Hívjon vissza, ha elolvasta a faxot. Visszhall!
  Ezzel Vanessa kinyomta a telefont, és dühösen meredt rá néhány pillanatig.
  – Honnan szerezzek én ilyenkor faxot?!
  – A panzióban van – cincogta Kissy.
  – Van, van… de apa elutazott, anya is mászkál valahol estig. A néniék meg nem tudják cégsze… illetve mi az, hogy cégszerű aláírás?
  – Az alapítvány pecsétje és egy kuratóriumi tag aláírása – felelte Chantal.
  Vanessa latolgatott néhány pillanatig.
  – No jó. Egerek, telefonra! Mindenki hívjon föl egy kuratóriumi tagot, hol van és van-e ott fax. Jennifer, te kérdezd meg Tomot, dolgozik-e még. Nimby, ülj le a géphez és írd meg a megbízólevelet. Állj, nem jó. Ebből az lesz, hogy hárman hívjátok föl ugyanazt. Minden tagot a saját egere hívjon föl. Én hívom Ange nénit, bár neki aligha van…
  És pont Ange néninek volt, azazhogy a szomszédjának. A néni kicsit csóválta a fejét, hogy miért akarnak magánnyomozót felfogadni, de azt mondta, ő már nem lepődik meg semmin. Nimby öt perc alatt megírta a megbízólevelet, másik öt perc alatt elkészítette a fejléces levélpapírt – most már ilyenjük is lesz –, aztán elküldték a szomszédnak emailben, ő kinyomtatta, a néni aláírta, és mehetett a fax. A néni neve alatt ott volt, hogy kuratóriumi elnök. Pecsét helyett pedig Nimby a levél aljára is odatette az alapítvány logóját.
  Tom már nem dolgozott, egy jó órája hazaért.
  – Miért, fuvar kellene? – kérdezte. – Kifogyott otthon a sajt?
  – Nem fogyott ki – nevetett Vanessa –, arra mindig vigyázunk.
  – Szombat esti program? Netán valami egérkongresszus? Esetleg ausztrál földimalac-küldöttség érkezik?
  – Semmi ilyesmi. Alkalmazottat vettünk föl, és az előleget célba kellene juttatni minél előbb, különben nem vállalja.
  – Á, értem. Nagy összeg?
  – Mihez képest… ötszáz euró.
  – Jó. Akkor fölhívok egy kollégát, mondjátok a címet.
  Megmondták. Tíz perc múlva Mansy úr csörgött.
  – Szóval komoly a dolog – állapította meg. – Itt van a fax is, a pénz is. És tényleg van ilyen alapítvány. Megállapodtunk, jelentkezni fogok az adatokkal.
  – Vigyázzon, hogy ne vegyék észre – figyelmeztette Vanessa.
  – Nem vagyok kezdő.
  Két perccel később pedig Tom jelentette, hogy a barátjának egy elismervény lapul a zsebében.
  – Hétfőn találkozom vele, akkor ráérek odaadni.
  – Fantasztikusak vagytok, Tom, ugye tudod?
  – No hallod, nekünk rajzfilmfiguráknak össze kell tartanunk!

A fejléces levélpapír eszükbe juttatta, hogy ezer éve nem volt kuratóriumi ülés. Az alapszabály szerint évente kettőt kell tartani, de eddig csak egyet tartottak – összesen. De ez valahogy soha nem foglalkoztatott senkit. A kuratóriumra semmi szükség, csak egy-egy tagjára, ha nagy ritkán alá kell írni valamit, mint most. Vagy ha el kell menni valahová az alapítvány nevében, azazhogy az uszodába pont apa ment a kameraügy miatt, aki nem is kuratóriumi tag. De hát ez senkit sem érdekel. A Jerryt a csapat működteti, ahogy kezdettől fogva tervezték, az egész bürokratikus marhaságra semmi szükség.
  A szombat estét és a vasárnapot azzal töltötték, hogy forgatókönyveket dolgoztak ki szerdára. És a nyárra. Vasárnap reggel, amikor meglátták az üdvözlő farkcsóválásokat, hirtelen eszükbe villant, hogy ez a kutya már nem egyetlen kutya, és meg kell oldaniuk ezt a problémát is. A Millió Csaholó Szájacska Problémáját, ahogy Nimby elnevezte.
  A korábbi megoldás teljesen jónak tűnt: a kicsik szépen megszülethetnek az alagsorban, a lépcsőt el lehet zárni előlük, és ha már nagyocskák, akkor semmi akadálya, hogy reggelenként levonuljanak, mindenki felkapjon kettőt-kettőt a nyakbőrénél fogva, és fölvigye őket a kertbe, ahol rohangászhatnak, virágot és bogarat szimatolhatnak, sőt esetleg mászókákat is lehet építeni nekik. Tökéletes megoldás volt. Egyetlen baj volt vele: ehhez a csapatnak Vaucressonban kellett maradnia. Ők pedig vagy Beaulieu-ben akarták tölteni a nyarat, vagy mászkálással.
  A problémát a Vanessa fejében található Niala oldotta meg egy szempillantás alatt, megejtő könnyedséggel. Közölte, hogy az egész kutyacsaládot elviszik Beaulieu-be, méghozzá akkor, amikor még egy darabban vannak. A panzió és a villa melléképületei remek szülőotthonokat kínálnak, és ha aztán kiskutyaáradat hömpölyög végig a kerteken, hát annyi baj legyen. Suzy otthon érzi magát ott is, Isabelle nénit és Jeanne-t csodálatos falatok forrásaként tiszteli, Luigiért is rajong, Mariónak mindig a nyakába borul, Blanche-ék pedig apáék és az egerek után az elsők a szívében. Még a macskákkal is kijön, sőt azt is tudja, hogy a két majdnem egyforma testvér közül melyik Mouchi és melyik Michou. Nem mindegy, mert Mouchi sokkal közvetlenebb Suzyvel, mint Michou.
  Úgyhogy a Millió Vibráló Farkinca – ahogy Jennifer nevezte őket – Beaulieu-ben gyerekeskedik majd. Ott gazdát is könnyebben találnak nekik, jelentette ki Vanessa. Amikor megkérdezték, hogy miért, fölszegte a fejét és közölte:
  – Csak. Istenségem ezt mondja.
  Fenntartás nélkül elhitték neki.
  Legalább egy kiskutya biztosan repülőre ül majd, mert Nimby azt mondta, hogy megbeszélte a szüleivel és kérnek egyet. Négy lába és egy farka legyen. Talán még sorolta volna a kívánságait, ha Kissy le nem állítja: neki nincs beleszólása, hogy a kicsik milyenek legyenek, forduljon Suzyhez, imádja Nimbyt, talán még arra is hajlandó, hogy a kölyköt a kívánt színben szállítsa.
  Suzy tudomást se vett az eszmecseréről, amit róla és a gyerekeiről folytattak. A kanapé mellett összegömbölyödve aludt. Jennifer szerint édes apróságokról álmodott, akik fölmásznak az ő hátára és lebukfenceznek a másik oldalon, vagy belekapaszkodnak a farkába és vonszolósdit játszanak vele. Vanessa viszont meg volt róla győződve, hogy jókora húsokat fal föl álmában. A vita eldöntetlen maradt.

Ha Beaulieu-be viszik, lesz társasága: a kapu mellett már új kutya silbakol, egy fiatal, ügybuzgó tanonc, aki a Belle névre hallgat, minthogy ő is kislány. Új házat is kapott, mert Lulu a házával együtt költözött át a családi kertrészbe, a melléképület közelébe. Itt csend van, reggeltől estig heverészhet, és csak egy méterrel kell arrébb sétálnia, ha napsütésre vagy árnyékra vágyik. Megkötve persze most sincsen, ahogy Belle sem, hiszen éppen az a házőrzés lényege, hogy ha valaki rosszat tenne, ott teremhessen és lekaphassa a tíz körméről. Belle egyébként kilenc hónapos, és valószínűleg leszármazottja Lulunek, bár törzskönyv hiányában ezt nem tudni biztosan, de ha Belle-nek az az apja, akit gondolnak, és az apának is az az apja, akkor ő Lulu dédunokája. Dédkutyája, mondta Niala.
  Niala elismeréssel nyilatkozott a fogásukról, még ha ilyen sikerületlen is – azt mondta, így a jó, csírájában elfojtani. Majd csak meglesz az a shindy. Ami pedig Vladeket illeti, ő is bejöhet még a csőbe.
  Hétfőn délután jelentkezett Mansy úr, és elmondta, hogy mit tudott meg. Robert Codet eladó egy kis boltban, mobiltelefonokat és hasonlókat árul. Harmincöt éves, nős, gyermeke nincsen. És küldött SMS-ben hat fényképet. Kettő az üzletben készült, három az utcán, egy az üzlet portálját ábrázolta. A feleségről még nincs információja. Nimby, akivel beszélt, azt kérte, hogy csináljon jobb minőségű képeket.
  Kedden Mansy megint telefonált. Camille Codet felszolgál egy étteremben. Huszonkilenc éves. Róla már elég jó képek jöttek, az étteremről is egy. Nino jó minőségű képeit is megkapták hamarosan, és mellé az információt: Nino hétfőtől péntekig reggel nyolcra jár és este hatig dolgozik. A felesége kilenctől hétig.
  – Újabb feladatunk van az ön számára, Mansy úr – közölte Vanessa kedden öt órakor. – Robert Codet-nak holnap tizenhárom óra tizenötkor a Monceau-parkban kell lennie. Ehhez el kell kéredzkednie a munkahelyéről. Tudni akarjuk, hogy mikor indul el onnan, ha ugyan megteszi, és hogy ott lesz-e a parkban időre.
  – A ti pénzetek. Követem és telefonálok. Ezzel végeztünk?
  – Valószínűleg. Holnap délután megmondjuk.

Kedden este Franconville-ben gyűlt össze nyolc kisegér: Angélique itt volt, hiszen itt lakott, Niala pedig idejött, mert Pi majdnem biztosra mondta, hogy holnap szabaddá tudja tenni magát és velük egerezik. De lehet, hogy késő estig eltart a dolog, csak aztán jön ki a többiekhez.
  Már majdnem kész volt a dolgozat. Niala azt mondta, Pi állítása szerint két időszak van, amikor jól halad: ha ő, Niala nincsen ott, mert akkor nem vonja el a figyelmét, és ha ott van, mert akkor viszont segíti és inspirálja. Kissy boldogan nézte Nialát és itta a szavait. Igazán megérte a várakozás. Niala két évig tartó, hősies várakozása Pire, és az ő többhetes várakozása, hogy újra láthassa Nialát. Meg Pit. Őt még hosszabb ideje nem látta.
  Pi este kilenckor érkezett, mindkét kezében csomagokkal, amiket Martinnek adott azzal, hogy az élete árán is védelmezze, és végigölelgette a lányokat. Nem úgy csinálta, mint Nimby, aki a végére hagyta Vanessát, hogy aztán onnantól állandóan őt ölelgesse. Pi először is hosszan magához szorította Nialát, meg is csókolta, aztán sorban kaptak egy ölelést mind. A fiúk vállveregetést. Közben előkerültek Nimby szülei, őket is üdvözölte, aztán megállt az egerek gyűrűjében és azt mondta:
  – Cin-cin, kész a dolgozat.
  Megéljenezték és megtapsolták, amikor pedig elkérte Martintől az egyik csomagot és kivett belőle két bőrbe kötött könyvet, az ujjongó tömeg rohangászni kezdett körülötte, csakhamar kört formálva. Mindenki megfogta két szomszédja kezét, úgy szaladtak Pi körül, és a Tom és Jerry főcímzenéjét énekelték.
  Amikor vége lett, Pi elkiáltotta magát:
  – Állj! – és Martinre mutatott.
  Rögtön megtorpantak mind. Az életük múlt a gyors, fegyelmezett reakciókon, főleg ha egyszerre több cica elől kell menekülni.
  – Hol a másik csomag?
  – Nálam – mondta Yves bácsi Pi háta mögött.
  – Hű. Szerencse. Vigyázz rá, ennivaló van benne.
  – Sajt! – kiabálta Kissy a többiekkel együtt boldogan, és rohantak a csomaghoz, de Yves bácsi nevetett és a feje fölé tartotta.
  – Adta mohó egerei! Hess innen! Sicc! Sicc!
  – Nem, nem sajt – mondta Pi már befelé menet; a csomagot Yves bácsi letette a konyhaasztalra, Vanessa pedig mint konyhafőnök bontogatni kezdte. – Szóval a barátomnál voltam, aki a dolgozat nyomását és kötését vállalta, és ő rendelte magának meg a barátnőjének. Csak aztán a barátnője hazaállított egy fácánnal, amit okvetlenül meg akart sütni, úgyhogy ezt nekem adták. Én meg elhoztam.
  A nagy papírcsomagból japán kaja került elő. Szusi. Többféle, nagyon hasonló ahhoz, amit Kissy többször evett már. Sajnos a terjedelem nagy részét a papír tette ki, és mire Vanessa kicsomagolta, a kaja már alig látszott az asztalra halmozott szendvicsek és hozzávalók között.
  – Ez lehet a desszert – mérte föl Vanessa a mennyiséget. – Mindenkinek jut másfél maki és egy nigiri… meg van még egypár temakink is. Azokat majd kisorsoljuk.
  Kissy lenyűgözve hallgatta. Ő is ismerte a szusifajták elnevezéseit… elméletben. A gyakorlatban képelen volt fölidézni őket, csak ha hallotta, akkor tudta, hogy az valamilyen fajta szusi. De Vanessa úgy beszélt róluk, mint aki naponta szusit eszik. Biztosan a szenszejnél tanulta.
  – A dolgozatot mondd – kérte Niala Pit.
  – Nincs mit mondani. Kész, reggel beviszem, aztán visszanövesztem a füleimet és a tietek vagyok.
  – Akkor jössz velünk shindyt fogni? – kérdezte a csapat szinte kórusban.
  – Jövök, csak meséljétek el a történetet, mert Niala csak néhány részletet tudott elmondani, és az se maradt meg a fejemben.
  A vacsora alatt elmeséltek mindent apróra. Vanessa szendvicsei most is egyöntetű sikert arattak – a szusi nem. Kissynek éppenséggel ízlett, három tekercset is megevett, meg egy rizsgombócot és egy tölcsért – ördög tudja, melyiket hogy hívják –, mert Vanessa csak egy gombócot evett meg, aztán kijelentette, hogy ez nem szusi. Ez valami ócska, vacak utánzat, ő lemond az adagjáról. Ők meg csak néztek döbbenten.
  – Jobbhoz van szokva a kisasszony – mondta Angélique elhűlve.
  Vanessa fölpattant.
  – Igenis jobbhoz vagyok szokva! – csattant föl. – A szenszejnél sokszor ettem szusit. Az mindig házi készítésű, igazi mestermunka volt, és a szenszej sokat mesélt róla, hogy a szusi mitől jó és hogyan jó. Ezt az ízetlen vacakot a szenszej csak azért enné meg, mert különben megsértené a vendéglátót.
  Beszéd közben lendületes léptekkel rótta az ebédlőt föl és alá. Kissy követte a tekintetével, és észrevette, hogy Yves bácsi hogy fegyelmezi az arcizmait. Andreas nem ezt tette, ő a tenyere mögé rejtette a vigyorát, ámbár háttal ült a kislánynak.
  – Csak nevessetek – vakkantotta Vanessa, ámbár senki nem volt olyan vakmerő, hogy erre vállalkozzon. – A szusi komoly dolog. Minden étel komoly dolog. Aki ezt a gasztronómiai merényletet legyártotta, legfeljebb a tévében látott szusit, sőt japánokat is. Bele se merek gondolni, mit művelhet az ilyen a provence-i konyhával.
  Kissy némán könyörgött egy rizsgombócnak, segítsen, hogy megőrizhesse a komolyságát. Látott már efféle szent borzadályt, filmekben, előkelő modorú mesterszakácsoktól, az is éppen elég komikus volt. De Vanessa egy cseppet sem előkelősködött, inkább úgy dühöngött, mint egy maffiavezér, amikor kiderül, hogy a zsaruk szagot fogtak. A modora egyáltalán nem illett a tárgyhoz.
  A mesterszakács hirtelen kirohant a konyhába. Ők egymásra néztek és elnevették magukat.
  A sértett mester csak negyedóra múlva jött vissza egy tányérral. Addigra gondosan eltüntettek minden morzsát a leszólt készítményből.
  – Ennek semmi köze a szusihoz – állt meg az asztalnál. – Nem tudom, hogy kell készíteni, és a hozzávalók sincsenek meg. Ez egyszerűen egy kis főtt rizs, plusz pár csipet fűszer és egy kis odafigyelés. Mindenkinek jut egy kanállal. Kóstoljátok meg, aztán mondhatjátok, hogy kicsinyes vagyok.
  Nem mondták. A rizs varázslatos volt. Kissynek sejtelme se volt, hogy mit rakhatott bele, de nagyon különleges dolgokat nem, mert igazán egzotikus fűszereket Nimbyék nem tartottak. Az adagolásban lehet a titok.
  Kissy ekkor kezdte sejteni, hogy Vanessa tényleg mesterszakács. Lehet, hogy még nem tud annyit, de a tehetsége megvan hozzá.

Mansy úr délben telefonált: Codet elindult a munkahelyéről és buszra szállt. Követi és jelent. A ruházatát is leírta: sötétszürke öltönynadrág, kék ing, sötétkék baseballsapka. Kissy a fejét csóválta, hogy lehet így öltözni, de hát majd úgyis megverik.
  Ők akkor már régen a helyszínen voltak. Fölmérték a terepet, bejárták az egész parkot, megismerkedtek a búvóhelyekkel, kijáratokkal. Angélique vitte ki őket, a shindyvadászat kedvéért szabaddá tette ezt a napját, később pedig csatlakozott hozzájuk Pi is, miután leadta a dolgozatot.
  Mansy tizenhárom óra ötkor jelentette, hogy Codet belépett a parkba. A szobor felé tart. Mansy a rondellánál várakozik. Chantal, Niala és Pi is a rondellánál volt.
  Vanessa, Nimby és Jennifer a szobron túl várakozott, a tavon át vezető lépcsős hídnál. Angélique, Kissy és Martin pedig a tó túlsó végén, az oszlopsor tövében.
  Egyforma viseletben voltak. Fekete póló, fekete nadrág, alatta utcai ruha, ezeket egy pillanat alatt le lehet dobni és elvegyülni a forgalomban. Fekete kesztyű és álarc. Igazából nem farsangi álarcok voltak, hanem állatos maszkok, de nem számít, az a lényeg, hogy elrejtette az arcukat. Niala és Jennifer a haját is feltűzte és hátrafordított ellenzőjű baseballsapka mögé rejtette.
  Pi volt az oroszlán, mert az volt a legnagyobb álarc. Niala cica, de közölték, hogy ne élje bele magát. Angélique majom, Jennifer medve, Chantal róka, Vanessa kutya, Nimby nyuszi, Martin disznó, Kissy pedig elefánt. Fordéknak csak hat álarcuk volt, így is több, mint ahányan ők voltak; a maradékot este vették gyorsan. Új, vastag és erős gumikat fűztek beléjük, hogy biztosan tartsanak.
  – Itt Róka – érkezett Chantal hangja a fülükbe. – Célszemély bemérve. Úton a célponthoz. Columbo tíz méterre tőlem áll és figyel, nem tudja, hogy őt is figyelik. Vétel.
  – Itt Medve, látom közeledni.
  – Itt Malac, vettük.
  A rondellától a szoborig, ha az ember tudja az utat, két perc. Úgy tűnt, Nino járt már itt, mert Oroszlán hamarosan jelentette, hogy a szobornál van. Nézegeti, járkál körülötte. Maupassant mellszobra egy posztamensen áll, aminek a tövében egy lány fekszik, kényelmesen egy párnára támaszkodva. A párna ugyan kőből van, de ez nem zavarhat egy olyan lányt, aki szintén kőből van.
  – Itt Elefi – szólt a rádióba Kissy –, elindultunk. Egyes fázis?
  – Pozitív, Elefi – felelte a Cica. – Gyerünk!
  Pár pillanat múlva meghallották az Oroszlán nyugodt hangját.
  – Szervusz, Nino. Csak nem a hölgy ölébe akartál beleülni?
  Nyugtalan csend. Nino most három fekete, álarcos alakot lát maga előtt. Egy oroszlánt, egy cicát és egy rókát. A magasságukon és a mellük formáján kívül semmi egyéni jellegzetesség.
  – Gyere. Üljünk le inkább ott.
  – Kettes fázis indul – lehelte a mikrofonba a Kutya. Vagyis ahogy Nino túlmegy a szobron és a padok felé tart, ők is elindulnak és szembetalálkoznak vele. Elefi intett Majomnak, hogy húzódjanak be egy-egy fa mögé. Innen jól láttak mindent, de Nino azt fogja hinni, hogy csak hatan vannak.
  Nino középtermetű, vékony pasas volt. Korán kopaszodott, kicsit hajlott háttal mozgott. És nagyon ideges volt.
  – Hármas fázis készenlétben – jelentette a Majom.
  Nino falfehéren rogyott le a padra. Az álarcosokat nézegette, egyikről a másikra kapta a tekintetét. Négyen előtte álltak meg, a Róka és a Cica a pad mögött.
  – Ti… maguk… én…
  – Elég is a névmásokból – mondta kaján örömmel a Nyuszi. – Mesélj valamit a kislányokról. Vladeknek olyan szépeket meséltél róluk, élőszóval is szeretnénk hallani.
  – Én nem… én nem…
  – Te nem mit?
  – Én nem bántottam senkit!
  – És azt várod, hogy ezt elhiggyük?
  – Én… én csak…
  – Hallhatnánk végre egy komplett mondatot? – csattant föl a Kutya. Nino ijedten kapkodta a tekintetét egyikről a másikra. Hát persze, ha az ember nem mozog beszéd közben, nem is látszik, hogy ő szólalt meg vagy a mellette álló.
  – Maguk… rendőrök?… Micsodák maguk?
  – Azzal most ne foglalkozz – mondta az Oroszlán. – Azzal foglalkozz, hogy olvastuk az egész beszélgetésedet Vladekkel, és magyarázatot várunk az olyan megjegyzésekre, mint „tizenkét évesig kívánatosak”, meg „a szomszéd kislány már ovis korában is nagyon tetszett”. Tudjuk, hol laksz, hol dolgozol, van fényképünk a feleségedről a munkahelyén, meg persze rólad is. Van elképzelésed, mit idézhetsz ezzel a kis beszélgetéssel a fejedre? Várj, ne szólj közbe. Te nem csináltál semmit, ezt tudjuk. Börtönbe tényleg nem kerülsz, még őrizetbe se vesznek. Csak kirúgnak az állásodból, a szomszédaid utálni fognak, a feleséged elhagy… vagy ő tud róla?
  Nino lassan ingatta a fejét.
  – Nem. Senki nem tud róla… csak maguk.
  – Halljuk a részleteket – mondta a Cica. – Azt állítottad, hogy még soha nem bántottál gyereket. Szeretnénk elhinni, de elég nehéz.
  – Én tényleg nem… tudják, nem akarok börtönbe kerülni. Meg igazából… sajnálnám is a gyerekeket. Szeretem őket… tudom, hogy nem helyes módon, de szeretem… és nem lennék képes bántani őket. Egynek megmentettem az életét… ellenőrizhetik, az utcánkban laknak most is… két éve, kiszaladt egy kocsi elé és én kaptam el. Ötéves volt… a szülei azóta is rajonganak értem, én pedig nem győzök gyönyörködni a kislányban. De amikor… amikor elkaptam, akkor nem gondoltam semmi olyasmire, csak hogy ne essen baja.
  Az Oroszlán és a Cica egymásra nézett, voltaképpen fölöslegesen, bár egymás szemét azért láthatták az álarc alatt. De nem ők szólaltak meg, hanem a Kutya.
  – Ellenőrizni fogjuk ezt is, meg még sok mindent. Eddig is nyomoztunk már utánad. Azt tudjuk, hogy a rendőrségi nyilvántartóban nem szerepelsz. – Meg azt is tudjuk, vigyorgott az Elefánt magában, hogy ezt csak azért mondtad el, hogy értésére add: hozzáférünk a rendőri nyilvántartáshoz. – Azt tanácsoljuk, hogy nagyon húzd meg magad. És most szép lassan vedd elő a házad kulcsát.
  – A ku…
  A Kutya kesztyűs keze villámgyors mozdulattal a derekához kapott, és a hátrahőkölő Nino orra előtt egy hatalmas késpenge jelent meg.
  – Gyorsabban fölmetszem a hasadat, mint ahogy te kidülleszted a szemedet a gyerekekre. Nagyon lassú, megfontolt mozdulatokkal vedd elő a kulcsodat. Lássam a kezedet. Nézd, a Nyuszinak is van kése. Ő még nálam is gyorsabban bánik vele.
  Milyen okos, gondolta az Elefánt. A bicskaforgatásban valamivel gyengébb Nyuszit veszélyesebbnek tünteti föl, saját magát pedig a valóságosnál könnyebb ellenfélnek. Nino bármelyikükre támad, végzetes csalódás fogja érni.
  A shindy reszkető kézzel húzta elő a kulcscsomót a farzsebéből, és a Kutya parancsára megmutatta, melyik a kapukulcs, melyik nyitja a házat. Nem, riasztó nincsen. Semmi ilyesmi.
  – De miért…
  – Át kell vizsgálnunk a számítógépedet – közölte a Kutya ellentmondást nem tűrően. – A házban is körülnézünk. A kulcsot otthagyjuk, majd a feleséged beenged és hazudsz neki valamit. A gépet elvisszük. Majd később visszakapod.
  – De… de ha… a feleségem látja, hogy… eltűnt…
  – Majd kitalálsz valami hazugságot. Ha eszedbe jutna odaküldeni a rendőrséget, amíg ott vagyunk…
  – Én nem…
  – …lebeszélnélek róla – emelte föl az ujját a Kutya. – Igazolnánk magunkat és elmondanánk, miért mentünk oda. Este már benne lennél a híradóban.
  – Mit tudsz Vladekről? – kérdezte a Róka abban a pillanatban, ahogy a Kutya elhallgatott.
  – S… semmit…
  – Hányszor beszéltél vele?
  – Egyszer… csak egyszer… megismerkedtünk, be… beszélgettünk… ennyi.
  – Úgy – mondta az Oroszlán. – Most kelj föl és sétálj vissza a metróhoz. Valaki figyelni fogja, hogy visszamész-e a munkahelyedre. Máskor és máshol is figyelni fogunk. És ha bárhol támadás ér egy gyereket, neked legyen nagyon jó alibid.
  A Majom közben már hívta Mansy urat, aki alig száz méterre volt tőlük és a kis jelenetet szemlélte. Utasította, hogy kövesse Codet-t és győződjön meg róla, hogy visszamegy a munkahelyére.
  Elégedetten figyelték, ahogy Nino elbotorkál a rondella mellett, Mansy pedig a nyomába szegődik. Összegyűltek a padnál és levették a maszkokat.
  – Ügyesek voltunk – mondta a Vanessává visszaváltozott Kutya. – Jöhet a házkutatás.

A shindy házához már maszkok és fekete viselet nélkül mentek, de gumikesztyűt húztak még a kocsiban. Vanessa becsöngetett, vártak egy percet, aztán Chantal kinyitotta a kaput. Vanessa és Nimby berobbant a kapun, előreszegezett fegyverrel, kétfelé tekingetve. Kissy vigyorogva nézte őket. Tízcentis kommandósok nagy kerek fülekkel.
  – Macskamentes – jelentette az előőrs, és a csapat benyomakodott a kapun. Chantal bezárta és ott maradt hátvédnek.
  Gyorsan földerítették a kertet, nem volt nagy, és macskamentes volt. Aztán bementek a házba és végigjárták. Előszoba, nappali, háló, konyha, fürdőszoba, kamra. Mind macskamentes. És elég rumlis.
  – Helyes – mondta Pi, amikor összegyűltek az előszobában. – Osszuk föl. A nappaliban van a legtöbb holmi, oda minél több egér kellene. A hálóba mondjuk kettő. Én vállalom a fürdőszobát. Niala, tied a kamra. – A lány bóintott és már ment is. – Legyen Angélique-é a konyha, Kissy és Martin menjen a hálóba, Jennifer az előszobába, a maradék pedig a nappaliba. Aki végez a részével, segítsen Nimbyéknek. Cin-cin!
  Visszacincogtak és már surrantak is.
  A hálóba lépve körülnéztek. Kissy végignézett a két szekrényen és rámutatott a közelebbire.
  – Ezt kérem. Te kutasd majd át az ágyat, én meg a könyvespolcot.
  Tíz perc alatt megvoltak vele. A ruhásszekrényben semmi gyanús. A másik szekrényben se. A polcon jórészt ponyvaregények és egy köteg pornólap. Kissy kettéválasztotta és a felét odaadta Martinnek.
  – Mind legális – állapította meg a saját feléről egy percen belül. – Egérke, igyekezz, te se kaptál többet, mint… Hé! Ki mondta, hogy leállhatsz nézegetni?
  – Az álarcom – vigyorgott rá a fiú. Kissy két másodpercig bambán nézett rá, aztán megértette.
  – Disznó! Fejezd be a szórakozást és nézd át a maradék holmit.
  – Jó, csak csinálok egypár fotót.
  – Mi a shindynek? A neten annyit találsz ilyet, amennyit csak akarsz. Ismered a viccet: „Képzeld, kiírtam az egész netet egy CD-re. – Hogy csináltad? – Kihagytam a pornót.”
  Martin nevetett. – Igen, de van itt valami, amit ki akarok majd próbálni.
  Kissy már a nappali ajtajában volt. Most megtorpant és visszanézett. Nem, szó se lehet róla, hogy megkérdezze, mi az. Úgyis meg fogja tudni, a kérdéstől viszont ez a disznó csak vérszemet kapna. Ráadásul az ajtó persze nyitva volt, s a nappaliban ott állt Vanessa és leplezetlenül vigyorgott.
  Martin legközelebb a nyuszis álarcot kapja.

A nappali átvizsgálása is megvolt egy negyedóra alatt; mire elkészült, a többiek is visszatértek a területükről.
  Azt már idefelé útközben tisztázták, hogy fölösleges a padló alá rejtett lemezek után kutatni vagy fémkeresővel végigpásztázni a házat. Ha Nino annyira balfácán, hogy titkosítatlan IP-címmel cseverészik a vágyairól egy idegennel, akkor bármilyen cucca van, azt ott tartja a gépén – bár az megeshet, hogy alaposan letitkosítva. Ezt a szót, hogy cucc, Nimby mondta. Kissynek egyáltalán nem tetszett, de ezt nem mondta ki. Túl könnyednek találta ilyen komoly dologhoz.
  – Sehol semmi – összegezte Nimby. – Se gyerekpornó, se névjegy leánykereskedőtől, semmi. Úgyhogy ez kész. Szétszedem a gépet.
  A számítógép a nappali sarkában állt egy asztalkán, meglehetős rumliban, mint minden a házban. A környékét már átnézték. Nimby néhány gyors pillantással áttekintette a kábeleket, kihúzta őket és fölkapta a masinát.
  – Mehetünk.
  Elindultak az ajtó felé. Már az előszobában voltak, amikor Vanessa fölvakkantott.
  – Hülyék vagyunk! Az az asztal tele van lemezekkel! Egy egér hozzám!
  Kissy visszament vele, mialatt a csapat egy része kiment a géppel.
  – A külön csomagolt zenei lemezeket hagyhatjuk – mondta Vanessa, félretolva egy CD-t. – De itt egy tok házi írású lemezekkel, ezeket meg kell néznünk.
  Kissy is talált egy tokot házilag írt lemezekkel, egy harmadikban pedig vegyesen voltak. Egyik se volt tele, összesen talán húsz darab.
  – Oké – mondta Vanessa. – Ideje eltűnnünk innen, mert már úgy érzem magam, mint egy betörő.

Míg odabent voltak, telefonált Mansy úr és közölte Pivel, hogy Codet bement a munkahelyére és beállt a pult mögé. Pi azt felelte, ezzel végeztek. Küldheti a számlát. Mansy úr megköszönte. Pi úgyszintén.
  A számítógépet és a lemezeket letették a ládába. Chantal addig bezárta a kaput és a kulcscsomót áthajította a kerítésen.
  – Hát ez is megvolna – mondta Pi, és elindította a kocsit. – Mi a következő állomás?
  – Mi lenne – nézett rá Martin, aki most elöl ült a jobb szélen –, hát Franconville!
  – Az nem lesz jó – felelte Pi, és megcsóválta a fejét. Kétszer is. – Az nagyon nem lesz jó.
  Kissy gyanakodva tanulmányozta az arcát. Hiszen nem követi őket senki…
  – Hé, egérkék ott hátul! – mondta Pi hangosan. – Van köztetek szőke?
  – Kettő is – cincogta Jennifer.
  – Az baj – mondta Pi. – Az nagy baj. Mert akkor senki se maradt otthon, aki ebédet főzzön.
  A mikrobusz gondterhelt hallgatásba burkolózva haladt Créteil utcáin. Igen, erre csakugyan nem gondoltak. Már órákkal ezelőtt eljöttek hazulról, jóval ebédidő előtt, és a parkból egyenesen idejöttek. Fél három elmúlt. Kissy hirtelen ásító űrt érzett a gyomrában.
  Nimby szólalt meg a hangszóróban.
  – A fejlődésben levő kisegereknek sokat kell enniük. Régen, amikor az egerek még a vadonban éltek és nem jutottak be éléskamrákba, erdei tisztásokon gyűltek össze, tábortüzet raktak, és mindenki annyi sajtot hozott, amennyit csak szerezni tudott.
  – Minek a tábortűz a sajthoz? – tudakolta Chantal.
  – Az a pizzasütéshez kellett.
  – No, akkor kapd elő a netet – mondta Pi –, és keríts egy pizzériát.

Mindenki ugyanazt kérdezte, amikor elmesélték a Monceau parki bevetést. Mindenki! Nimby szülei, amikor este elmesélték nekik. Anya, amikor elmondta neki másnap reggel, és félórával később apa is. Blanche-ék a lányaiktól, aztán Isabelle néniék. Jennifertől Inge. A hétvégén Jean-Fran. Kivétel nélkül mind ugyanazt akarták tudni.
  – És melyikőtök viselt egeres maszkot?
  Yves bácsiéknak Niala adott választ, és ezt ismételték el később mindegyik alkalommal.
  – Egyikünk sem. Nem vagyunk bolondok egérképpel odamenni, hogy aztán fölismerjen minket az utcán.
  A lemezeket még aznap végignézték. Nem tartott soká. Főleg családi fotók, zenék, néhány hivatalos levél, ilyesmik. Néhány képen gyereklányok, de azok is lehettek családi képek; bár még ha a netről valók voltak is, abban se volt semmi törvényellenes. Föl voltak öltözve. Egy kislányról vagy egy tucat képet találtak, és néhányon Nino feleségével együtt szerepelt, tehát tényleg családi képek.
  – De azért ennek a kislánynak nézzünk utána – mondta Niala. – Ha rokon gyerek, annál nagyobb veszélyben van, mert gondolkodás nélkül kettesben hagyják őket.
  – Nino még dolgozik – pillantott az órára Vanessa. – Nimby!
  – Parancs, cin-cin!
  – Van olyan telefonunk, amin le van tiltva a számkijelzés?
  – Csak olyan van, ha hívás előtt letiltod. – A fiú előkapta a készülékét, valamit matatott rajta és átadta. A kislány megköszönte és elővette Mansy jelentését. Beütötte a munkahelyi számot. Felismerték Nino hangját, amint bemondta a cég nevét, a saját nevét és megkérdezte, miben segíthet.
  – Szia – mondta Vanessa közvetlenül.
  – Szia… Betty, te vagy?
  – Betty hány éves? – érdeklődött Vanessa.
  – Ki beszél?!
  – Nem tudod? Ma már beszéltünk egyszer, a Monceau parkban.
  Csuklásszerű hang, aztán csend.
  – Ott vagy még?
  – Igen…
  – Csak egypár gyors kérdés. Ki az a Betty és hány éves?
  – Ez… ez miért…
  – Nino, eddig mi kérdeztünk és te válaszoltál. Maradjon eztán is így. Jobban jársz. Tehát?
  – A… a feleségem húga. Tizenkét éves.
  – Csináltál vele valamit?
  – Jaj, dehogyis!
  – Teljes neve, lakcíme?
  Nino hatalmasat sóhajtott.
  – Élisabeth Labousse. Saint-Germainben lakik… ööö… nem tudom fejből a címet. Ritkán jártam ott. Inkább csak telefo…
  – Ki az a kisiskolás korú lány, akiről egyedül és a feleséged társaságában vannak képek a CD-iden?
  – Az a… a feleségem unokahúga. Sandra… Dijonban…
  – Vele se csináltál semmit, ugye?
  – Nem, nem, dehogy!
  Vanessa kinyomta a telefont, mielőtt a shindy még egyet nyikkanhatott volna.
  – Cin-cin – állapította meg.

A géphez aznap már nem nyúltak, Nimby azt mondta, idő sincs rá meg egyedül nem is mer nekikezdeni. Nem értették, hiszen többet tud a számítástechnikáról, mint ők együttvéve, de Nimby megcsóválta a fejét és azt mondta, ide igazi szakember kell. S már telefonált is, Skype-on. Az ismerős, nagydarab figura megint rágcsált valamit.
  – No nézd csak, öreg, hát te? Megy még a szekér?
  – Szia, Shrek. Igen, kösz. De lenne egy kis meló.
  – El van vállalva. Énekelj.
  – De nem programozói feladat.
  – Seráfütty. Kagylózok.
  – Szóval van nálunk egy gép. A tulaj kislányokra bukik. Azt állítja, hogy nem csinált semmi törvénybe ütközőt, de át akarjuk nézni a gépét. Alaposan.
  – Hm. Mi fut rajta?
  – Nem gondolod, hogy bekapcsoltam!
  Shrek elvigyorodott.
  – Oksesz. Nem vagy elveszett gyerek. Akkor ne is kapcsold be. Várj csak, ki kell tipliznem, mikor tudunk rámoccanni. Mennyire sürgős a dolog?
  – Egyáltalán nem. A pasinak addig nincs gépe, de az kit érdekel?
  – Pöpec. Akkor valamelyik hétvégén cuppanhatunk. Ti hozzátok a gépet vagy mi menjünk?
  – Átvisszük szívesen.
  – Hagyd, Nimby – szólt közbe Vanessa. – Maszat vigasztalhatatlan lenne, ha nem ehetne a főztömből.
  Shrek döbbenten nézett a kamerába.
  – Miii, hogyhogy csak Maszat?!

Kissy egy pillanatig se bánta, hogy egyelőre nem nyúlnak Nino gépéhez. Vendégük volt, és ővele akartak foglalkozni.
  Váratlanul jött, még a reptérről se telefonált. Egyszer csak becsöngetett, Vanessa kiballagott az előszobába, és harsány kurjantást hallatott:
  – Hé! Ide mindenki, Elke van itt!
  A kislány már a kapuban a nyakukba ugrott, de persze csak azután, hogy Suzy ugrott az ő nyakába. Sorra ölelte őket, és közben be nem állt a szája.
  – Hát megjöttelek titeket. Vagyok egy meglepetés? Üzleti hétvége nehéz kimondani nevű helyen, Párizs mellett. Apa mondta, bőröndje nagy, benne csak laptop, kevés ruha meg apró dolgok. Kisegér is elfér benne, főleg ha csak tiszteletbeli. Sőt kisasszony, ha akarja meglátogat apaországját neki. Akarta. Én is akarta lássam nagy-nagy füleket egész hétvégében. No, mit szóljátok? Mikor derülte dolog, enyémek lettek sokkal nagyobbja füleimek, örömből, hogy jöhessem magamat, eszik Vanessa, játszik Suzy, menekül Macska. Miért nem szóljátok semmit is?…
  Kissy valahol a közepén került sorra, jól magához szorította, beszívta a haja illatát, és Elke már rohant is tovább a következőhöz. Jó kérdés, miért nem szólnak, mégis mikor? Elke levegőt se vett két mondat között.
  – Hé… állj már meg… – Vanessa utánakapott, sikerült is megragadnia a blúza ujját, amire Elke megpördült és ő is elkapta Vanessa karját. Egy pillanat múlva már a fűben birkóztak. Nem sokáig, Vanessa csakhamar két vállra fektette Elkét, aki rémült képet vágott, amikor fölé térdelt.
  – No mi lelt?
  – Sajt vagyok – mondta Elke. – Rémisztő nagy egér legyőzt és megeszje, jaj, jaj!
  Nevettek, Vanessa is, de nem mozdult a sajt fölül.
  – Ha elengedlek, megnyugszol?
  Fejcsóválás volt a válasz.
  – Nem? Hanem?
  – Fogok tovább rohangálik összevissza, csóvál a farkam és hülyeségeket beszélje. És amikor nem figyeled magadat, rád ugrok és én birkózja le tégedet.
  – Az előbbieket elhiszem, ezt az utolsót nem.
  – Én se, de jól hangzik!
  Vanessa elnevette magát. Talpra álltak és leporolták egymást.
  – Ez az összes csomagod? – emelt föl Jennifer egy vékonyka táskát, amit az elején a kislány ledobott a kapu mellé.
  – Ez. Kicsi egérnek nem kell sok, tiszteletbeli. Pár darab ruha meg fog… fog… ej, kisasszony megmondta, de elfelejtettem.
  Mutatta a kezével a húzogató mozdulatokat.
  – Fogkefe – mondták kórusban.
  – Az az. Meg ezek – s nyúlt a táskáért. Kivett belőle egy köteget és szétosztotta.
  Matricás lapok voltak, legalább harminc, laponként néhány matricával. Egerek. Rengeteg pici egérmatrica. Nem volt mind az, néhány lapon más figurák is akadtak, de mindegyikről egerek vigyorogtak.
  – Tiszteletbeli ajándéka Jerrynek. Lehet egeret ragaszjatok mindenhovára!

Elke bearanyozta a hétvégéjüket. Velük kuktáskodott a konyhában, velük edzett odalent, megszemlélte Nino fóliába csavart gépét, kivette a részét a takarításból, együtt vadászott Suzyvel a kertben és megsimogatta Macskát. Macska megengedte. Írásba nem adta ugyan, hogy ezentúl szabad neki, de hagyta, hogy Elke a fejét simogassa és különféle irányokba csavargassa a füleit.
  – Hát igen – mondta Martin. – A legtöbb Macska így van ezzel. Csak kislányokat engednek a közelükbe.
  – De miért? – kérdezte Kissy.
  – Mert a nagyok túl nagyok, a fiúkban pedig túlteng a vadászösztön. Ha elkezdesz előttem rohanni cikcakkban, meg is mutatom.
  Kissy nevetett és nem mozdult; a kanapén ült és a kedvese vállára hajtotta a fejét. Esze ágában se volt fölemelni onnan.
  – Ne őrá vadássz – mondta Jennifer. – Shindyre kell vadásznunk.
  – Mindkettőnek megvannak az előnyei. Kissyvel egész mást csinálnék, ha elkapnám, mint a shindyvel.
  Pi figyelmeztetően Elke felé biccentett, de a kislány pont akkor nézett föl a simogatásból.
  – Aha! Láttam ám! Akarod elcsukni beszédet, nem gyereknek való, mi? Azt hiszed, én nem tudsz, mit csinálják éjszakacht? Hiszjed, de csak tovább fogja nőni füleideket. Mert szamár vagysz.
  Nevettek. Kissy is, de kicsit zavartan. Elke még túl kicsi az ilyen dolgokhoz.
  – Pi remek egér – magyarázta Elke Macskának –, csak azt hisz, kis tiszteletbeli mindig marad nyolcéves. Hát nem. Vagyok most akkora, mint Mohi, amikor engemet csináltátok szabadra shindy karmának belőle. Tizenegy. Egérben az már tizenhetet számítja. – Hát ezt az átszámítási kulcsot meg honnan vette, képedt el Kissy. Alighanem ebben a pillanatban találta ki. – És már feküdtem együtt enyémnek pasival.
  Kilenc megrökönyödött egér nézett rá. Elke vigyorgott.
  – Ach ja. Uszoda gumimatracon. De egészen kevés ruha.
  Kissy kezdte érezni, hogy Elke nem fog vasárnap hazautazni. Addigra rég földarabolják és beleteszik a szendvicsekbe.

– Hülyeség – mondta Niala, és ennek nem volt semmi értelme. Kissy körbepillantott, hogy vajon mire gondolhat. A csapat békésen üldögélt a nappaliban, reggeli utáni pihenőjük utolsó perceit töltve az edzés előtt. Elke a szőnyegen üldögélt Macskával. Suzy Jennifer lábánál szundikált a padlón.
  – Mi hülyeség? – Nem látott jobb megoldást, mint hogy megkérdezze.
  – Hogy visszafogjátok magatokat, ha Elke előtt szóba kerül a szex. Nem kiskölyök már, mi pedig nem élünk a középkorban. Ráadásul franciák vagyunk.
  – Én nem – mondta Elke meglepő tömörséggel.
  – Ebből a szempontból ugyanaz. Nézd meg a német filmeket, nagyjából ugyanaz a viszonyuk a szexhez, mint a franciáké. És egy társadalmat mindig jól jellemeznek a filmjei.
  – Tiszteletbeli nem érti semmit ebből, kéri megmagyarázást.
  – Tudod, hogy születik a kisbaba, tiszteletbeli?
  – Még szép! Hátha nekem is már lenne egy, ha tik nem kiszabadítjátok engemet shindykarmoknak belőle. – Elke elgondolkodott egy pillanatig. – Vagy kettő.
  Nevettek.
  – No látod – felelte Niala. – Akkor miért kellene titkolózni előtted?
  – Értem. És különben is, én a Jerry Alapítvány tiszteletbelije, nekem szexet muszáj ismerje. Különben nem tudja elkapni gonosz férfieket. Nem indulunk lentbe… oda? – A padlóra mutatott. – Jól megverni.
  – Alagsornak mondják – felelte Vanessa, és föltápászkodott. – De, ideje menni. Gyere, Elke, jól megverjük.

Úgyhogy lementek és „megverték”, vagyis megverekedtek. Elkével Vanessa személyesen foglalkozott, ahogy korábban Beaulieu-ben is. A kislány váratlan meglepetést okozott. Folyton a bal kezével támadott, nagyon erőszakosan, és amikor Vanessa már ballal is odanyúlt, hogy leállítsa, akkor hirtelen behúzott neki jobb kézzel, de akkorát, hogy csattant.
  Vanessa meglepve nézett a találat helyére, valahol a köldökétől balra. Aztán Elke diadalmas vigyorára.
  – Hát ezt hogy csináltad?
  – Nem láttad?
  – Hogy láttam volna? Ha látom, akkor nem tudtad volna megcsinálni. Ismételd meg. Csak az ütést.
  Elke megismételte. Vanessa nem hárította el, s a kislány ökle megint nagyot csattant a hasán.
  – Szép. Majd kapsz jutalomsajtot. Gyors voltál és erős. Ilyen ütéssel egy felnőtt férfit is kifektethetsz. Pi, idejönnél egy pillanatra? Csináljátok meg. Elke, üsd meg ugyanígy, ő majd úgy reagál, ahogy szivacsok nélkül tenné. Látni akarom, hogy folytatod utána. Világos? Akkor lássuk.
  Elke hasba vágta Pit, aki összegörnyedt. A kislány térddel mellkason rúgta, majd egy pillanattal később állon vágta. Pi szerepéhez illően elterült a padlón. Elke még egy ütést mért a tarkójára, elégedetten megszemlélte, és a hátára tette a talpát.
  Megtapsolták, sőt le is fotózták a zsákmányával együtt. Aztán Pi felült, Elkét a vállára ültette, úgy várták Vanessa értékelését.
  Az értékelés ezúttal késett. A szenszej összehúzott szemekkel tanulmányozta a tiszteletbelit, aki vigyori képpel nézett vissza rá.
  – Te valakivel gyakoroltál, egérke – szólalt meg végül Vanessa. – Ezt nem lehet egyedül így kidolgozni.
  Elke bólintott.
  – Ki vele!
  A kislány elnevette magát.
  – Ez nektek meglepetés. Franz. Gyakoroljuk verekszéset háromszor. Háromszor egy hétben.
  – Franz az valakinek a neve?
  – Igen. Tréningember nekem. Apától kaptam.
  – Hány éves?
  – Azt nem tudom. Lehet harminc. Fantastisch pasi. – Elke boldogan sóhajtott, a mennyezetre nézve. – Rengeteg szőke hajai vannak, kék szeme, és több izomja, mint svacnek.
  – Mint minek?
  – Svacnek!
  – Schwarzeneggernek – tagolta Jennifer. – Németül kicsit másképp ejtjük, mint franciául.
  – Hé, egérke – felelt Elke Vanessa gyanakvó tekintetének –, ne nézzed ekkora szemeket. Nem zúgtam bele. A szívem Andersé örökre.
  Kissy elismerően bólintott. Szép dolog a szerelem. Elke már ilyen fiatalon kiválasztotta élete párját. Igaz ugyan, hogy félévenként másikat, de mindig örökre.
  – Mióta gyakorolsz ezzel a szőkével?
  – Két hónapot. Előtte kevésszer neki barátjável, de Franz jobb.
  – A rengeteg szőke hajak miatt?
  – Azért is – nevetett Elke. – Meg mert jobban magyarázik. Türelemesebb.
  – No jó – mondta Vanessa. – Akkor talpra, egérke! Lássuk, mit tanultál. Ti meg itt körben ne csak a füleiteket meresszétek, hanem harcoljatok, mert jön a shindy a mustáros tubussal!

Hát harcoltak, és sikeresen vissza is vertek rengeteg képzeletbeli shindyt. Elke is. Vanessa többször megdicsérte, és azt mondta, csak így tovább, igazi Jerry lesz belőle, mire kiveri Franz összes fogát.
  – Sok foga van – volt a felelet.
  – Jerrynek lenni is sok munkával jár. Ezentúl rendszeresen számolj be az edzéseitek eredményeiről. És Franzcal is beszélni akarok majd.
  – Aligha. Semmit tud franciául.
  – Hát aztán, van nekünk eredeti német egerünk, majd fordít.
  – Ach ja. Úgy lehet.
  Vanessa zuhanyozott először, mert amíg a többiek tisztálkodtak, ő már sütötte a krumplit. Most félkészet vettek; mire Kissy a konyhába ért, már egy nagy edényben illatozott egy halommal. Jean-Fran ebédre ígérkezett, Andreas is hazaér addig – haza, hiszen itt volt már az éjszaka, csak az ő edzésük idejére ugrott el ezt-azt bevásárolni –, apa valószínűleg megjön, talán anya is. Lesz itt éhes száj bőven. Kissy a maga részéről négy helyett tudott enni.
  – Jean-Fran, Andreas, apa, anya, meg negyven egér, az negyvennégy – számolta Kissy. – Kell még sütni jócskán.
  Vanessa mosolygott, bólintott és úszó mozdulatot tett a levegőben. Á, igen, a hal, Kissy máris indult érte a kamrába. Sütni való hal, kilós csomaggal, egy egérnek fél kiló, az huszonkét kiló, plusz… azaz dehogyis, azért igazából csak tízen vannak. Öt csomag nekik, a többieknek meg…
  Megdermedt. A hűtőládában csak három kiló hal volt. Egy pillanatig vadul pásztázta a polcokat, aztán fölkapta a három csomagot és visszavágtatott velük a konyhába.
  – Csak ennyi van – csapta le az asztalra. – Túl sokan vagyunk, ennyi hal nem elég!
  Vanessa odavillantotta a tekintetét, aztán visszatért a krumplijához.
  – Számolj csak tíz egérrel – felelte.
  – Azt teszem. Három kiló osztva tizennéggyel az alig több mint húsz deka fejenként.
  – És szerinted mennyit eszünk?
  – Most vertünk meg több tucat képzelt shindyt. Nekem kilyukad a gyomrom, ilyen kicsi halszeletekből fél kilót gond nélkül elnyelek!
  Vanessa fölnevetett. – Miért, kétszer ekkora szeletekből mennyit ennél?
  – Azokból lehet, hogy elég negyed kiló is.
  – Halat? – toppant be Nimby, amíg nevettek. – Azt én is kérek. Kell még kukta?
  – Kell. Hívd Andreast és hozass vele még egypár zacskó mirelit halat. Aztán csináld meg a salátát, de te addig el is kezdheted – nézett Vanessa a belépő Pire. – Tudjátok a receptet, lobogjon a fületek!

Tényleg sokat ettek, ráadásul apa is, anya is hazaért, és az ebéd közepén beállított Solange. Vanessa hozott neki tányért, Martin széket, és már tálaltak is.
  – De én nem enni jöttem – szabadkozott Solange, de csak annyit kapott válaszul, hogy Darth Vaderrel még csak-csak ellenkezhet, de Vanessával őrültség.
  – Halljuk – mondta Niala, amíg Jennifer szedett a salátából.
  – Hát… elköltözöm hazulról.
  – Mikor?
  – Úgy gondoltam, holnap.
  – Nem szóltál arról, hogy mikor mentek el tőletek a barátaid.
  – Mert nem is mentek el. Most is minden éjjel nálunk alszik valaki, de nekem elég már ebből. Elmegyek otthonról.
  – Hová?
  – Claudette-hez.
  – Úgy – mondta Niala. – Jó. Majd átballagunk holnap, és segítünk pakolni.
  – Kösz… de abban segítenek a barátaim. Ti azért kellenétek…
  – Szamár – mondta Jennifer. – Hát éppen azért megyünk. De ahhoz nem kell tíz egér. Egy, maximum kettő. Az egyik lefogja, a másik üti.
  – Nem hiszem, hogy meg kellene verni.
  – Nem, én se – mondta Vanessa sajnálkozva.
  – Tíz? – szólalt meg Elke. – Akkor már én is egér vagyok?
  Niala megcsóválta a fejét.
  – Továbbra is csak tiszteletbeli, de ezt a pácienseknek nem szabad tudniuk. Igazi egér akkor leszel, ha már le tudsz teríteni egy igazi shindyt.
  – Az ősidőkben – kezdte Nimby élénken –, amikor az egerek még a dzsungelben éltek, csak az számított felnőtt harcosnak, aki igazi ellenséggel szemben diadalmaskodott. Shindyk persze akkor még nem voltak, de voltak Szörnyetegek. Aki legyőzött egy Szörnyeteget, a fülére akasztva hordhatta a Szörnyeteg agyarát, és elsőként kapott a sajtból.
  A tekintetek a nappali felé fordultak, ahol egy Szörnyeteg aludt összegömbölyödve az egyik fotelban, és megvolt minden agyara. Aztán visszafordultak a tányérjaikhoz és ettek tovább.
  Kissy levágott egy darabot a rántott sajtból. Vanessa Elkének ígért jutalomsajtot, de annyit csináltak, hogy bőven jusson mindenkinek. A halból – Andreas akkor már hazafelé tartott, Nimby Jean-Frannal hozatott – azért megsütöttek még fél kilót.
  Ahogy a sajtot ette, az jutott eszébe, hogy az ősidőkben az egerek csakugyan vadon éltek. Most már tudja. De az ősidők nem voltak olyan régen, alig három éve. Mielőtt a csapat összegyűlt, ő egy magányos gyerek volt, akinek állandóan dolgoztak a szülei, hát a neten keresett magának barátokat. Mind ilyenek voltak, kivéve Nialát, aki nem volt magányos, csak szórakozásból járt a Kölyökklubba, meg Pit, aki nem volt már gyerek, csak gyerektársaságot keresett a tanulmányai miatt. De Mohi három helyett is magányos volt.
  Akkor még nem voltak egerek, vagyis hát nyilván csak nem tudták magukról. Ma már így látja. Egerek voltak ők világéletükben, csak három évvel ezelőttig nem került elő olyan tükör, ami a nagy füleiket mutatta volna. Akkoriban csakugyan vadon éltek. Mohi a legvadabbul, ő mindig cicák elől menekült, de vadon éltek mindannyian.
  Eszébe jutott, hányszor evett egyedül, mert anyáék mindketten dolgoztak. Ma is egyedül enne persze, ha nem lakna itt Martin, hiszen a többiek csak iskolai szünnapokon jöhetnek, anyáék pedig semmivel se dolgoznak kevesebbet. De a kétszemélyes étkezéseik mellett itt van ez a rengeteg csapatos lakoma, amik fantasztikus dolgok. Régen ezek helyett az üzleti vacsorák és néha ebédek voltak, amikre apa vagy anya üzlete miatt volt szükség; klassz dolgok voltak, de nem hiányoznak. Anyáék ma is elvinnék, de hát amikor ezeket tartják, akkor ő legtöbbször a csapattal van, és az fontosabb. Utoljára La Fontaine úréknál volt üzleti vacsorán, nagyon finom rókagombát evett és zamatos, ízlésesen tálalt shindyt telefonált orrba, ami után seregestül jöttek az adományok a Jerrynek. Ezt nem lehet felülmúlni…
  – Kissy!
  – Tessék – riadt föl hirtelen.
  A csapat nevetett.
  – Elgondolkodtam, no. Mindenkivel megesik. Folytathatom vagy akartok valamit?
  Martin odahajolt hozzá és csókot nyomott a feje búbjára.
  – Aranyos, vagy, egérke. Igen, akarunk valamit. Vanessának támadt egy ötlete, és tudni szeretnénk róla a véleményedet.
  Kissy rámosolygott az egerére.
  – Akkor meséljétek el megint, most, hogy köztetek vagyok.

Jerry némileg aggodalmasan surrant egyik fától a másikig. Nem mintha komolyan tartana attól, hogy Mézescsupor bajba kerülhet. Egyedül még biztos nem bánik el velük, de minden irányból körülveszik, alig pár száz méterre vannak tőle. Pillanatok alatt ott teremnek.
  De azért mégiscsak aggódott. Ez persze nem baj, kell az adrenalin, attól tud az ember akkorát rúgni, hogy a shindynek újra be kelljen mutatkoznia a családjának.
  Megigazította fülében a dugót. Mézescsupor továbbra is a Darth Vader-indulót dudorászta, több oktávval magasabb hangon, tehát egyenesen halad és minden rendben.
  – Hercules figyel – jött egy halk hang.
  – Maci Laci figyel – szólt a következő.
  – Tintin nem figyel, Tintin nem figyel – érkezett fojtott hangon –, balra távozott.
  Jerry átgondolta a helyzetet. Hercules és Maci Laci látja Mézescsuprot, Tintin most nem. Ők balra vannak tőle. Ha Tintin balra vesztette el Mézescsuprot szem elől, akkor ő még balrább van.
  Hirtelen észrevette Tomot messze elöl, lassú tempóban kocogott az ösvényen.
  – Jerry figyeli Tomot – szólalt meg. – Messze mögötted vagyok. Balra kanyarodok.
  – Tom is balra kanyarodik – felelte Tom. Ugyanekkor Mézescsupor átváltott egy német népdalra, vagyis jobbra kanyarodik. Pár pillanat után megint a birodalmi induló szólt. Egyenesen halad.
  – Asterix figyeli Pifet, balra mögötted vagyok.
  – Törpilla figyeli Obelixet, tőled jobbra vagyok.
  Jerry újra átgondolta a tíz objektum helyzetét. Mézescsupor most előtte, kicsit balra van, de még elég messze. Köztük van Hercules és Maci Laci, Tintin is, de az ő pozíciója bizonytalan. A túloldalon Törpilla és Obelix egyvonalban, arrébb lesz Pif és távolabb Asterix. Ezen az oldalon ketten vannak Tommal, illetve Asterix is az ő oldalukhoz sorolható, hisz kört alkotnak Mézescsupor körül.
  Hirtelen felhangzott a jel, amire mindenki várt.
  – Tintin riaszt, Tintin riaszt!
  Jerry lélegzet-visszafojtva várta a folytatást.
  – Négy bandita nyolc óránál, Törpilla közelében. Zokni. Ők nem látnak. Figyelem Maci Lacit, négy óránál látom. Banditák leírása egyezik. Mézescsupor, kanyarodj hét óra felé!
  – Csupor oké – jött a válasz, aztán megint a birodalmi induló, kicsit izgatottan. Tintin most a füvön térdel és a zokniját igazgatja, hogy ne kelljen továbbmennie a banditák felé.
  – Jerry gyorsít – szólt a rádióba, és meg is tette. Elszáguldott néhány fa mellett, aztán beugrott az egyik mögé és fékezett. – Jerry figyeli Herculest, mögötted vagyok.
  – Tom is figyeli Herculest, jobbra mögötted vagyok.
  – Hercules keresi Tintint, merre vagy?
  – A tizenkettes pont közelében – felelte Tintin. Jerry gyorsan előkapta a térképvázlatot, mindenkinek a kezében volt összetekerve.
  – Hercules egy óra felé indul – mondta Hercules, Jerry és Tom pedig követte.
  – Obelix figyel – hallatszott a túloldalról. Oké, gondolta Jerry. Minden irányban van vagy pillanatokon belül lesz valaki, akinek a látókörében van a Mézescsupor. A kör bezárul.
  A Darth Vader-dal hirtelen megszakadt. Csend, egy vagy két hosszú másodpercig. Aztán a dudorászás új dallammal folytatódott. Francia népdal, Alouette. Tehát balra fordul. De csak fél sornyit énekelt belőle, aztán átváltott az Axel Foley-dalra. Meglátta őket!
  – Vigyázat! – sziszegte Pif. – Ne közelítsetek!
  – Hercules figyeli Tintint.
  – Asterix figyeli Pifet és figyel, leül.
  – Maci Laci is leül.
  Mézescsupor kettőt köhögött. Rádiócsend! Innentől csak Csupor dúdolását hallották, meg néha egy-egy lépés neszét.

– Helló, kislány! – hangzott föl olyan váratlanul, hogy Jerry összerezzent.
  – Helló – felelte Mézescsupor vidáman. – Was kuckst du?
  – Külföldi vagy? – Ez egy másik hang volt.
  – Bitte?… ach ja. Ich bin von Deutschland, v’stehest du? Deutschland. Berlin.
  – Aha, Berlin. Értjük ám. Helyes kiscsaj vagy. Milyen az a kamera?
  – I’steh’ nicht… Kamera?… Mein Fotoapparat? Japan… Sony! Warum?
  – Sony? Az klassz, nekünk adod?
  – Bitte?
  – Nem baj, ha nem érted. Figyelj, errefelé sokan járhatnak, gyere kicsit be oda, jó? Van egy kis meglepetésünk. Gyere csak szépen…
  Megy velük, ez kétségtelen, esze ágában sincs ellenkezni. A tervezés alatt azért könyörgött Vanessának, hogy várják meg, amíg lehúzzák róla a nadrágot, ő nem bánja, ha Martinék bugyiban látják, de akkor tíz évet is kaphatnak, amiből az elsőt kórházban töltik. Anne viszont hajthatatlan volt, azt mondta, ha már beleegyezik ebbe az őrültségbe, akkor csak úgy, ha Elke teljes biztonságban lesz. Vanessa erre közölte, hogy akkor is teljes biztonságban tudhatja, ha anyaszült meztelenül áll a Bois közepén, amire Martin csak azután válaszolt, hogy letették a telefont, azt mondta, erre föl kell készülni, nem gyerekjáték egy teljesen meztelen kislányt megvédeni, rögtön tartsanak főpróbát a kertben. Elke gurult a nevetéstől, de Kissy nem, többször körbekergette Martint a nappaliban, és Vanessától a bicskáját követelte.
  – Felém jönnek – suttogta Asterix a rádióban, aztán megint csend, csak a Mézescsupor mikrofonjából érkező zajok. Jerry fölpattant és a többiekkel együtt utánuk vetette magát. Igyekeztek minden irányba figyelni, mert nem biztos, hogy a rablók mind együtt vannak. De persze együtt voltak, csakhamar meglátták a kis csoportot. Mézescsupor nem látszott, hisz jóval kisebb náluk. Hercules lelapult a fák védelmébe. Várniuk kell. Még csak annyi történt, hogy betuszkolták a fák közé. Két hét felfüggesztett.
  Zörejek a rádióban. Valószínűleg leakasztják a nyakából a fényképezőgépet. Az már két hónap.
  – Was machst du? Das ist… – ennyi hallatszott, aztán megint zörgés. A hátizsákja lehet. A mikrofon Csupor jobb vállán van, a pólója alá csíptetve. Hercules intett, hogy húzódjanak közelebb. Elindultak.
  – Mik ezek a vacakok?…
  Jerry elvigyorodott. Szóval belenyúltak a hátizsákba. Lesz nagy meglepetés. Vanessa azt mondta, szíve szerint vaddisznócsapdát rakna bele, ami rávágódik annak a kezére, aki hozzányúl, de hát négyen vannak, csak az egyiket kapná el.
  Már ő is látta az egyik banditát. Háttal állt neki és valamit forgatott a kezében. Nem bírják ki, hogy rögtön játszani ne kezdjenek az új játékaikkal.
  – No gyertek – szólalt meg Mézescsupor franciául, lemondó hangon. Jerry előrelendült, és már tudta, hogy gyerekmolesztálás itt sajnos nem lesz. Csak rablás. Pár évvel megússzák. De azalatt lesz idejük protézist csináltatni.

A rablók rémülten kapkodták a fejüket mindenfelé, ahogy a kilenc egér minden irányból körbefogta őket. A késpengéket bámulták és szemlátomást nem értették, mi történik, kik ezek és hogy kerülnek ide.
  – Sziasztok – állt meg Jerry két méterre Szőkétől. – Emlékeztek még rám?
  Bambaság, üres tekintetek.
  – Szóval nem. És erre?
  Elővette a tőlük zsákmányolt bicskát. Arra is csak bambaság. Az is csak nézett, amelyiknek a kezében volt a fekete doboz, és egyre feketébb volt. A pólójáról már nem is lehetett tudni, hogy milyen színű volt eredetileg. A nadrágját még nem érte el. De még nem vette észre.
  – Beszélgessünk – lépett elő Pif. Neki nem volt bicska a kezében. – Úgy tűnik, mintha erdei rablók lennétek. Nem olvastatok ti túl sok Grimm-mesét?
  Az egyik elszánta magát a válaszra. Kicsi, ha jól emlékszik, így becézte.
  – Mink csak… csak…
  – Igen?
  – Csak beszélgettünk.
  – Kivel?
  – Vele… – bökött Kicsi Mézescsupor felé, de a mozdulat közben ráeszmélt, hogy rossz magyarázatot választott.
  – Igazán? – Pif Csuporhoz fordult. – Te idejöttél beszélgetni ezekkel a kedves fiatalemberekkel?
  – Was ist los? – kérdezte Csupor. – I’steh’ keine französisch. Was sagst du? Ich bin deutsch, von Berlin, Hauptstadt…
  Pif egy szemöldökrándítással elzárta a vízcsapot.
  – Szóval ti ilyen jól beszéltek németül?
  Kicsi hápogott valamit, hogy igen.
  – Kérdezd meg tőle, mikor érkezett az országba, hol lakik és hogy hívják.
  A rabló lehorgasztott fejjel bámulta az aljnövényzetet és nem szólt semmit.
  – Ha ezt nem tudod, akkor mondd meg, hogy hány fogad volt mostanáig.
  – Fo… fo… fo…
  – Kétszer hazudtál – közölte Pif jegesen. – Hogy beszélgettetek és hogy tudtok németül. Két hazugság, két pofon. Kérlek, Vérfagyasztó, írd föl a listára.
  – Ahogy kívánod, Rémítő Borzalom – felelte Asterix, bekattintva bicskáját. Odalépett Kicsihez és lekevert neki egy iszonyú pofont. Kicsi bezuhant a bokrok közé. Maci Laci odalépett, hogy kihúzza. Asterix közben Szőke elé állt, akinek a dosszié volt a kezében.
  – Ez kell neked? – mutatott rá.
  Szőke bizonytalanul megrázta a fejét és odanyújtotta. Asterix hátraadta Pifnek, és szájon vágta Szőkét. Ő talpon maradt, de felháborodva tiltakozott.
  – Mof mé üff meg, hé! – kiabálta a száját tapogatva. – Én nem if hafuttam!
  – Rémítő Borzalom két pofont rendelt fejenként – felelte Asterix, és továbbment a harmadikhoz, akinek a fekete doboz volt a kezében. Mire annak eljutott a tudatáig a szavak értelme, már csattant is a pofon. – A zsákmányon is osztoztatok volna, nem?
  A negyediket, aki az egyik kezében a fényképezőgépet tartotta, a másikban a barátságos dobozt, nem bántotta, úgy tett, mintha kifelejtette volna.
  – A másikat később, nem strapálhatom magam miattatok egész nap.
  – Akkor újra megkérdezem – lépett Pif Szőkéhez. – Mik vagytok ti, ha nem erdei rablók?
  Szőke nem felelhetett, mert hirtelen Kicsi zuhant be a csoport közepébe.
  – Hogy jutott az eszedbe?! – méltatlankodott Maci Laci. – Nézzétek, mit szedett elő!
  Egy bicska feküdt a tenyerén. Hasonló méretű, mint az övéik.
  – Ha nem figyelek oda, megkarcolta volna a bőrömet.
  – Micsoda dolog ez? – lépett oda Tom a felkönyökölő Kicsihez. – Apád nem mondta, hogy nőkre nem illik kezet emelni? Rondán viselkedtél, mindenki kap két pofont.
  Asterix hirtelen megpördült és rábámult a negyedikre, aki a legnagyobb volt köztük, és ezer méterről virított róla, hogy nem észkombájn.
  – Te megkaptad már az elsőt?
  Az pislogott és megrázta a fejét, de a mozdulat közben észbe kapott és gyorsan bólogatni kezdett. Asterix közelebb lépett hozzá.
  – Ha megütnélek – mondta –, elejtenéd a fényképezőgépet, és az eltörne. Kár lenne érte.
  A melák bólogatott.
  – Tedd le szépen a kamerát a fűbe.
  Dinó lassan megcsóválta a fejét. Jerry ebben a pillanatban találta ki neki ezt a nevet. A hatalmas dinoszauruszoknak csak diónyi agyuk volt.
  – Nem teszed le? – kérdezte Asterix barátságosan.
  – Nnnem.
  – És miért nem?
  – Me… akkó megücc.
  – Értem. Jó. Rendben van, megértem a szempontjaidat. Tehát azt választod, hogy inkább döfjem ezt a hasadba. – S Asterix kipattintott egy pengét.
  Dinó elég hamar döntésre jutott. Lehajolt jobbra, és letette a gépet meg a barátságos dobozt. Aztán meglepő gyorsasággal fölegyenesedett és rávetette magát Asterixre. Jerry fölnevetett. A támadás lehengerlő volt, Dinó úgy terült el a füvön, mint egy asztalról leesett tojás. Asterix pedig érdeklődve állt fölötte és várta, hogy fölfedezze: ő nincsen alatta. Amikor ez nagy nehezen bekövetkezett, átadta Dinónak is a pofonját.
  – Nehéz veletek beszélgetni – mondta Pif. – Állandóan nyüzsög valaki. Most már halljuk: erdei rablók vagytok?

Igen, erdei rablók voltak. Pontosabban erdei meg utcai meg mindenféle, de a leggyakrabban itt raboltak a Bois-ban. Fél éve kezdték, és mostanában már mindennap itt lógnak.
  Szőke mondta el mindezt, miután Mézescsupor megrúgta. Pif előzőleg hosszasan ecsetelte, mi vár rá, ha nem beszél; a történet nagyon véres volt, és hosszú kórházi kezeléssel végződött. Az első tétele egy rúgás volt, amit inkább csak úgy előlegbe fog kapni. Miután Szőke nem szólalt meg, Pif megkérdezte, kinek van kedve megrúgni egy kicsit. Persze mindenki jelentkezett, nem mintha Szőke vagy bármelyikük olyan vonzó célpont lett volna, de ez is hozzátartozott a rémisztgetéshez, és különben is, akármilyen vacak gonosztevőt jólesik rugdosni egy kicsit.
  Pif Csuprot választotta, akinek még nem volt alkalma ilyesmire, és azt mondta, nem kell vacakolnia a célzással, az se számít, hogy az erősség milyenre sikerül, ne törődjön semmivel, csak rúgjon. Csupor odasétált a sráchoz és az ujjával céltáblát rajzolt a hasára, az egerek nem kis derültségére. Szőke eléggé nyugtalankodott, de nem tehetett semmit, Tom és Tintin szorosan fogta a karját.
  Csupor megpördült és rúgott. Jóval a céltábla mellé, vesetájon, ha még egy-két centit mellémegy, már el sem éri a srácot. Így persze gyenge is lett a rúgás, csak megijesztette, de kárt nem tett benne.
  – Ez vacak lett – mondta. – Adjatok egy géppisztolyt!
  Nem kapott, Pif megnyugtatta, hogy ez még csak pszichológiai rúgás volt, később majd rúghat igaziakat, ha a srácnak nem ered meg a nyelve. Ez persze valójában Szőkének szólt, aki ki is tálalt mindent rablói működésükről. Egy darabig hallgatták, aztán Obelix javasolta, hogy látogassák meg egyenruhás barátaikat. A rablók szemlátomást nem rajongtak az ötletért, de összeszedették velük a játékaikat és indulást vezényeltek.
  A fekete ekkor vette észre, hogy néz ki. Hápogni, majd kiabálni kezdett, de Asterix adott neki egy pofont.
  – Mi bajod? Közönséges kálium-tetrahexidin-hidrogén-nyuszifüle-szulfát. Egy éven belül magától lekopik. Az igaz, hogy addig rettentően fogsz viszketni, de állítólag volt már, aki túlélte.

Amikor elindultak a kapitányság felé, Jerry egy pillanatig se gondolta, hogy ismerőssel fognak találkozni. Hiszen az auteuili rendőrségen még nem jártak, Grevin elfogásakor sem ide jöttek tanúskodni.
  És mégis így történt. Az első rendőr, aki szembejött a folyosón, ismerős volt. Az a köpcös, kopaszodó őrmester, akivel annak idején a Roger-ügyben akadtak össze. Aki megbilincselte és bezárta Nialát. Akit a parancsnokával együtt megaláztak Lemire ezredes előtt.
  Ez baj, gondolta Kissy, de volt még nagyobb baj is. Az őrmester is felismerte őket, a folyosón pedig nem lehetett elbújni sehová. Ebből nagyon nagy baj lesz. Egy rendőrt megverni, ráadásul bűnszövetkezetben… ez több év szigorított, sajtmegvonással.
  – Hát maguk? – kérdezte az őrmester, és kezet nyújtott Pinek. – Hogy kerülnek ide?
  – Ezt mi is kérdezhetnénk – nevetett Niala, és ő is kezet nyújtott neki. – Áthelyezték?
  – Igen, de csak egy kis időre, egy ügyön dolgozunk. Csak nem megfogtak megint valakit?
  Chantal, Vanessa, Nimby és Martin előretuszkolta a négy srácot, akik teljesen elmerültek a padló szemlélésében.
  – Ali Baba nincs itt, de rablóinak tíz százalékát elhoztuk – közölte Vanessa.
  – Hát maguk rablókkal is foglalkoznak?
  – Csak másodállásban.
  – No, várjanak egy cseppet. Ide jöjjenek be – az őrmester kinyitott egy irodát –, foglaljanak helyet, nekem el kell mennem engedélyt kérni, mert nem ez az állomáshelyem, de én szeretném kihallgatni magukat. Ha lehet.
  – Semmi akadálya, Bergeron úr – felelte Niala, elismerő mosolyt váltva ki Kissyből. Ő már nem emlékezett az őrmester nevére.
  A helyiségben nem volt ennyi szék, csak Angélique, Niala, Chantal és Jennifer ült le, meg Vanessa, aki teljes lelkinyugalommal helyet foglalt az íróasztal szélén. A rablókat beállították a hátsó falhoz, a feketét jóindulatúlag figyelmeztetve, hogy ha összekeni a berendezést, az fájni fog.
  A fekete volt Bergeron érdeklődésének tárgya, amikor visszatért.
  – Mi történt vele?
  – Kinyitotta a fekete dobozt – nevettek az egerek, és megmutatták a különleges játékszereket, amikkel Mézescsuprot ellátták. A nyakában lógó fényképezőgép természetesen folyamatosan videózott. A hátizsák tartalmából végül is csak a fekete dobozt és a dossziét sikerült elsütni, de az is bőven elég. A fekete dobozban festékpor volt, ami kiömlött, amikor kinyitották a dobozt, és tetőtől talpig befeketített egy rablót.
  – Arra az esetre szántuk, ha meglógnának – magyarázta Niala. – Ha később megtaláljuk őket, meg kell magyarázniuk a festéknyomokat.
  – A dosszié is erre kellett volna – mutatott Vanessa az asztalon heverő kötegre. – Ez egy köteg papír egy lezárt fóliában. A fólián rajta vannak barátaink ujjlenyomatai. Bent az üres papírok közt pedig van egy kitalált üzleti levél egyikünk aláírásával. Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy került hozzájuk, vagy ha nálunk marad, akkor honnan van rajta az ujjlenyomatuk.
  – És az? – mutatott Bergeron a hengeres fémdobozra. Nimby fölvette, kinyitotta és megmutatta neki.
  – Ez a barátságos doboz. Látja az alján a bankjegyet?
  – Látom.
  – Akarja kivenni?
  – Valami azt súgja, hogy ne akarjam.
  – Igaza van annak a valaminek. A doboz csakugyan roppant barátságos. Sőt ragaszkodó természetű. A belsejét bekentük ragasztóval. Ha belenyúl, alighanem csak az ambulancián szedik le a kezéről a dobozt.

Miután a rablók dolgát elrendezték, visszamentek a mikrobuszhoz. Előrelátóan a kapitányság közelében parkoltak, bízva abban, hogy a rablók ott lesznek és kézre kerülnek.
  Bergeron velük tartott. Shindykről, rovott múltúakról beszélgettek, régi ügyeket elevenítettek föl. Szakmabeliek egymás között. Az őrmester azt se tudta, mi lett a Roger-ügy vége, nekik nem mondják el az ilyesmit; most elmesélték neki. A pasas megúszta felfüggesztettel, és elköltözött Marseille-be.
  – Maguk nem voltak ott a tárgyaláson?
  – Nem – felelte Jennifer. – Sose megyünk el a pácienseink tárgyalásaira.
  – Pácienseik? Ez jó.
  – Persze hogy azok – bólintott Vanessa. – A pedofília nem bűncselekmény, ne feledje. Betegség, ami egyszerűen kialakul egyesekben. Bűncselekmény csak akkor lesz, ha engednek a vágyaiknak. Észlelni csak a bűncselekményt lehet, de a büntetés nem elég. Gyógykezelésre van szükség, hogy megszűnjön a betegség, a kiváltó ok. Mi ebben igyekszünk segíteni egy kicsit.
  A szépen csiszolt mondatok jelentését pontosan az ellenkezőjére fordította az a vérszomjas ragadozópofa, amit a kislány vágott a szöveghez. Az őrmester nevetett, aztán kezet nyújtott neki.
  – Ideje mennem, a főnökeim már visszavárnak. Azért jó volt megint látni magukat.
  – Várjon már – mondta Nimby –, nem azt mondta, hogy busszal jött?
  – De.
  – Hát akkor ugorjon be, elvisszük. Mi is arra megyünk, jöjjön!

Még nem volt öt óra, amikor a mikrobusz megállt a ház előtt. Kissy fölrántotta az ajtót és ki akart ugrani, hogy becsengessen, de megállt.
  – Jön már.
  – Helyes – felelte Vanessa. – Jól fog esni még egy kis testgyakorlat.
  Kissy soha nem fogja megbocsátani Rouvelnek azt a csalódott képet, amit a kislányon látott, amikor Solange megállt a kocsi mellett és közölte, hogy az apja negyedórája elment egy barátjához. Ivócimborájához, tette hozzá. Estig nem várható, hogy előkerül.
  – És akkor mit fogjuk csinálja? – jelent meg Kissy mellett egy vörösbarna fejecske. – Üljük és vársz?
  – Hát te ki vagy? – nézett rá Solange.
  – Elke tiszteletbeli – húzta ki magát ez –, alapítvány reménysége jövőre.
  – Úgy érti, a jövőben – javította ki Kissy szelíden.
  – Értem. Nem, nem hinném, hogy ülni kellene és várni. Egyszerűen elköltözöm és kész. Már mindent becsomagoltunk.
  Persze elfuvarozták őt is – de hát ez lényegtelen volt a tervezett verekedéshez képest. Solange papírdobozait berakták a kocsi ládájába, két bőröndöt hátul a padlóra, Nimby és Martin pedig elöl ült a szőnyegre, hogy Solange két barátnőjének is jusson hely.
  Nem mentek messzire, Solange nem akart elbújni az apja elől – nem is tehetné, az iskolában megtalálja. De ott aligha lesz verekedés, Rouvel ellen az iskola már tett egy feljelentést, ha még egyszer botrányt csinál ugyanott, biztos nem hagyják szabadlábon.
  – Hát ez az – morgott Vanessa. – Ezt ő is tudja, és nem fog balhézni a suliban. Ez a verekedés is elmarad.
  – Nem mondhatnám, hogy sajnálom – mondta Solange.
  – Világos. De te is értsd meg a mi szempontjainkat. Apád nagy, puha felület. Kényelmes edzőeszköz, mert nem kell a célzásra koncentrálni, bárhova ütök, úgyis van ott belőle. És sokkal jobb, mint a bokszzsák, mert nyüszít.
  Kissy összenézett Solange-zsal és egyezményes jelek segítségével tájékoztatta a kislány pszichiátriai kórképéről.
  – Te mit művelsz ott a hátam mögött, egérke?
  Kissy megszeppent. Hogy felejthette el, hogy barátnőjének hátul is van szeme?
  Solange holmiját fél perc alatt kitették a barátnőjénél, aztán sok sikert kívántak és elszáguldottak, mert Johann kevéssel azelőtt telefonált, úton van Vaucressonba az egeréért.
  Ahogy hazaértek, Vanessa és Nimby lerobogott a gépterembe. Johann csak jó tíz perc múlva jött meg; a csapat a kapuban várta. Nimby Elke háta mögött állt, kezében egy papírból kivágott, hatalmas nyíllal, ami lefelé, a kislány fejére mutatott. A nyíl szárán felirat: EZ AZ.

Johann mindazonáltal egyáltalán nem sietett. A taxiját elküldte, helyet foglalt a nappaliban és meghallgatta a délutáni vadászat történetét, gratulált nekik és főleg Mézescsupornak, aztán viszont kifejezte reményét, hogy ez nem lesz gyakori.
  – Micsoda? – érdeklődött Vanessa, aki ezalatt a konyhában szorgoskodott, elvégre nem engedhették el Johannt üres gyomorral.
  – Hogy Elke lesz a Mézescsupor. Éppen elég nekünk értetek aggódni.
  – Nem értünk kell, a shindykért és rablókért kell – Vanessa rávigyorgott egy paradicsomra és szeletelni kezdte –, most is ők reszketnek a cellában és várják, hogy mikor állítunk be az át nem adott pofonokkal.
  – Akkor is. Tudod, hogy miről beszélek.
  – Csalánba nem üt a mennykő – felelte mesterük –, nekünk nem eshet bajunk. Nem azért, mert a shindyk ügyetlenek. Azért nem, mert én megtiltottam, hogy bárkinek baja essen közülünk.
  – Nyomós érv.
  Vanessa bólintott, aztán szemlét tartott a tálca fölött és jóváhagyólag bólintott megint.
  – Tálalhattok, egérkék.

Johann-nak nagyon tetszett a gépterem, azt mondta, látszik, hogy sok időt töltenek itt és ízléssel rendezik be. A gépterem persze a szokott rendetlenséget mutatta, az asztalon mindenfelé apró csecsebecsék és használati tárgyak kusza összevisszasága, a polcon a könyvek minden rendszer nélkül, köztük plüssállatkákkal és egyéb hasznos dolgokkal. De Johann azt mondta, ő ebben nem lát semmi különöset. Nem attól szép egy szoba, ha a dolgok takaros rendben állnak. Ő ugyan elég rendszerető, de nem mindenáron, és a rendetlenségben mindig is érzett valami otthonosat. Ők nyilván mindenről tudják, hogy hol van a helyiségben. Hát persze, felelték. No ugye, mondta Johann, itt bizony rend van, de az ő saját külön rendjük, amit más nem ismer.
  Végignézte a falon levő képeket; mostanra jó néhányat összegyűjtöttek. Nimbynek volt egy ideje szokása, hogy valamelyik barátjánál kinyomtatott egy-egy képet lézernyomtatóval, aztán Vanessával kartonra ragasztották és fölakasztották a falra. Johann éppen a legújabbal kezdte, mert az volt az egyes monitor fölött. Fekete-fehér kislányarckép, nem túl jó minőségű, Nimby nem is nagyította túl nagyra.
  – Hát ő ki? – kérdezte Johann rövid tanulmányozás után.
  – A jelszó – mosolygott Niala. – Sophie Marceau.
  – Nocsak. Meg sem ismertem. Honnan szereztetek ilyen kicsi kori fotót?
  – A házibuliból – felelte Nimby. – Egyszer megjelenik egész rövid időre Vic kislánykori fotója. Azt vettük ki és raktuk ide.
  – Úgy is lehet mondani, hogy azok jelképeként, akiket meg akarunk védeni – tette hozzá Vanessa. – Egy gyerek.
  Johann megnézte a következő fotót is, a kettes monitor fölött. Fiona, azaz Madeleine arca arról a bizonyos meztelen képről, alatta az öltözőszekrény kinagyított képével a szeméből. A hármas fölött egy családi fotó volt, a csapat a D’Aubisson-villa kertjében. Álló sor balról jobbra: Angélique, Niala, Pi, Jennifer. Guggoló sor: Vanessa, Nimby, Chantal, Martin, Kissy. Fekvő sor: Suzy és Jerry, méretarányosan odamásolva Suzy mellé, Chantal térdén ülve.
  A négyes monitor fölött is ilyen kép volt, ez még tavalyi, az itteni kertben, Jerry helyett Macskával, aki hajlandó volt Vanessa kedvéért kijönni fényképezkedni, de kikötötte, hogy a hétköznapi bundáját veszi föl.
  Az ötös monitor fölött egyelőre nem volt kép, ezen a részen nemrég rendezkedtek és nem jutott rá alkalom. Viszont volt még egypár fotó a falakon, közös programjaikról, kirándulásaikról. A dívány fölött Île-de-France nagyméretű közlekedési térképe, mellette pedig egy kis családi fotó: Mouchi, Michou és tizenhat kiscica, akiket hosszas munkával tereltek össze a fényképezéshez. Macska rokonságának jókora hányada ott volt, az anyja is. Talán az apja is, bár nem tudni biztosan, hogy az kicsoda. Niala szerint az is egy macska.
  Az ajtó melletti polcocskán voltak Nimby logikai játékai; így hívták őket, mert Nimby gyűjteményébe tartoztak, némelyiket még kicsi korában szerezte, de a csapat rendelkezésére bocsátotta őket. Hat Rubik-kockájuk volt, meg mindenféle tekergetős valamik; Kissy főleg azért kedvelte őket, mert lefoglalták a kezét, amikor éppen nem volt mit csinálnia. Egy dobozkában lakott Nimby pentominókészlete. Tizenkét különböző figura, amik mind öt-öt négyzetből állnak, és a legkülönbözőbb alakzatokba lehet őket elrendezni. Elméletileg. A dobozban szépen el voltak rendezve egy hatszor tíz négyzet területű téglalapba, de ha Kissy kivette őket a dobozból, soha nem tudta többé visszarakni. Másféle méretű téglalapba rendezni se. A neten számtalan megoldást látott, de ha nem nézte a rajzot, már nem tudta megcsinálni.
  Johann mosolygott, amikor mindezt elmondta neki, és elárulta, hogy neki is volt pentominója gyerekkorában, és ő se boldogult vele jobban.
  Nimbynek persze az ilyesmi nem volt gond. Egyszerűen fogta a pentominókat, berakta a dobozba, aztán vigyorgott és az ujját mögéjük téve meglengette a füleit. Az egerek visszavigyorogtak és ők is meglengették. Még Johann is!

– Szia, egérke – ölelte át Kissy Elkét.
  – Szia, egérke. Én csak tiszteletbeli, nem?
  – Attól még szólíthatunk egérkének.
  – Különben is – mondta Nimby –, már részt vettél egy igazi bevetésen.
  – Azért igazi egérnek még ne tekintsd magad – szólalt meg Niala gyorsan. – Nem szeretném, ha rárontanál a kieli shindykre és egymagad megpróbálnád összeverni őket.
  – Pedig lett volna klassz – vigyorgott a kislány. – Hoztam volna nektek egyik fülüket szuvenírban. Hogy mondják franciául?
  – Franciául is úgy mondják. Légy szíves, ne kockáztass. Jerrynek lenni nem annyi, hogy nekiesel a rossz fiúknak. Gondolkodni is kell.
  – Vanessának szóltad erről már?
  Vanessa a tiszteletbelire meredt, aki rávigyorgott és átadta a puszijait Jennifernek is.
  A csapat a kapuban állva nézett a gyorsan zsugorodó taxi után.
  – Csak nem lesz baja – mondta Vanessa.
  – Persze hogy nem – felelte Nimby. – Okos kislány, nem ront rá a shindykre, mint a gyorsvonat. Egyébként nagyon szépek a rúgásai.
  – Tenyéréllel is ügyesen üt – tette hozzá Kissy.
  – Biztosan meg tudja védeni magát – sóhajtotta Vanessa. – No, gyertek, ideje készülődni nekünk is.
  Míg visszamentek a házba, Nimby azt mondta, legfeljebb kiterjesztik a Jerry fennhatóságát Elkére is.
  – S akkor mi lesz? – tudakolta Vanessa.
  – Senki se bánthatja, hiszen területenkívüliséget élvez.
  – Világos. És ezt a shindyk honnan tudják?
  Nimby vállat vont. – Zászló, címer, határőr sorompóval, bármi megfelel.
  Chantal azt mondta, a határőr a legjobb. Elke megy az utcán, szembejön a shindy, visszaél, erre Elke előránt egy határőrt a zsebéből, sorompóval. S akkor már mellé egy diplomatát is, aki éles hangú jegyzéket fogalmaz meg a határsértés miatt.
  – Meg egy vámost – tette hozzá Nimby. – Határon az is kell.
  – Németország Schengen-tag – jegyezte meg Kissy.
  – Kisegérföld viszont nem az – felelte Nimby. – Lassan ideje lenne kikiáltanunk a függetlenségünket, nem gondoljátok?
  – Nem – felelte Angélique nagyon komolyan. – Amint bekerülünk a hírekbe és berajzolnak a térképekre, elözönlenek minket a turisták.
  – Hát aztán, legalább lesz bevételünk az idegenforgalomból.
  – Főleg a turista macskák – folytatta Angélique. – Ha létrejönne egy olyan ország, hogy Sajtföld, te nem rohannál megnézni?
  A beszélgetés itt félbeszakadt, mindenki ment csomagolni. Öt perccel később folytatták, amikor a kocsihoz indultak. Most Pi viszi a lányokat a reptérre.
  – Nem hiszem, hogy Franciaország egykönnyen átengedi városait az alakuló kisegér államnak – mondta Vanessa, és fölcsillant a szeme. – Alighanem harcolni kell.
  Vigyorogtak. Vanessának persze a harc legalább olyan fontos, mint a cél, amiért folyik. Ha épp nem fontosabb.
  – Nem kellenének az egész városok – mondta Nimby. – Csak azok a házak és lakások, ahol lakunk. Az egereknek sehol a világon nincsen saját államuk. Sőt egyetlen rágcsálófélének sincsen – tette hozzá olyan arccal, mintha amúgy állatfajok sokaságának lenne már saját állama, csak pont a rágcsálók maradtak volna ki. – Gesztusértékű lenne a francia kormánytól, ha átengedné ezeket a területeket.
  – Attól tartok, erre még várnod kell – mondta Pi, és kinyitotta a kocsiajtót.
  – Lobbizni kell érte. Ennél különb dolgokat is megtesznek a nagyhatalmak, hogy egymás kedvében járjanak. Például eltüntetik az országból a szülészetet, mint a kanadaiak tették a világháborúban.
  Összenéztek. Vanessa kedvese homloka felé nyújtotta a kezét, hogy kitapintsa a lázát, de Nimby elkapta és magához ölelte.
  – Azt hiszed, bolond vagyok, ugye?
  A kislány megrázta a fejét.
  – Mindig is tudtam.
  Az egerek türelmesen kivárták a csók végét.
  – Nos hát, nagyfülű hölgyeim és uraim – mondta Nimby élénken, továbbra is átölelve kedvesét –, a holland királyi család Kanadába menekült a nácik elől, és ott született a harmadik gyerek, Margit hercegnő. Az első kettő is lány volt, úgyhogy ha fiú jön, ő lett volna a király, szóval nem babra ment a dolog. Ha kanadai földön születik, akkor az ottani törvények szerint kanadai állampolgárságot kap. Kettős állampolgár viszont nem lehet király Hollandiában. Ezért a kanadai kormány arra az időre területenkívüliséget adományozott a szülészetnek. A néni a senki földjén született, így csak a szülei állampolgárságát örökölte. Ezt kell átvennünk, területenkívüliséget mindenhová, ahol éppen vagyunk, és akkor határsértés nélkül nem lehet ránk táma…
  Vanessa befogta a fiú száját.
  – Fejezd már be a dumálást. Mindjárt indulunk, még meg kell csókolnod az egeredet.

Öt nappal később ugyanazon a helyen csókolóztak, csak akkor nem elváltak egymástól, hanem újra találkoztak. Kedden beesett egy nagy létszámú orosz turistacsoport, amiről hirtelen kiderült, hogy csak a fele egy még nagyobb csoportnak; a másik fele szerdán érkezik. A lányok ezért kivételesen föláldozták az egeres szerdájukat, hogy segítsenek a néniéknek, így Nimby csak pénteken csókolhatta meg ismét Vanessát. De annál alaposabban, a taxi rég elment már, amikor azok ketten még mindig teljesen el voltak merülve egymásban. Kissy boldogan nézte őket, és azt se bánta, hogy Nimby nem borul a nyakába és nyalja össze, mint egy kiskutya. Egy órával ezelőtt már megtette, de hajlamos volt megismételni, amikor Vanessáék is megjönnek.
  Miután kiörömködték magukat, letették a hátizsákokat és fölkaptak egy-egy üreset. Mindenki fölvett egy cédulát, és elmasíroztak a hipermarketig, ahol cincogtak egyet és szétspricceltek. Ugyanazokkal a magabiztos, eltökélt léptekkel masíroztak végig a polcok között, mint a Nakatomi-toronyba induló gengszterek.
  Kissy listáján volt a fagyasztott holmi, hal meg félkész zöldség. Az ő hátizsákjában ezért hűtőtáska is volt, dupla jégakkuval. Pillanatok alatt megvett mindent, és már surrant is a pénztárhoz. Harmadikként ért oda: megelőzte Niala a tisztítószerekkel és Jennifer a macska- és kutyakajával. Mire berakodtak a hátizsákba, már újabb három egér ért célba, s a maradék is megjött két percen belül. Komplett bevásárlást csináltak alig negyedóra alatt.
  – A pénztárban töltöttük a legtöbb időt – mondta Nimby. – Ha azt kihagytuk volna, sokkal hamarabb végzünk.
  Vanessa csettintett a nyelvével.
  – Remek ötlet. Legközelebb így csináljuk és rekordot javítunk. Sőt tudod mit? Éjszaka jövünk, hogy ne kelljen a többi vásárlót kerülgetni.
  Hazafelé menet megbeszélték, hogy ki kell dolgozni a csapatos villámbevásárlás nevű sportot. Természetesen rögzített árukészlettel, mindig azonos berendezésű áruházzal, hogy egyenlőek legyenek a feltételek. Több versenyszám is lehet, aszerint, hogy vannak-e más vevők és vannak-e pénztárosok meg biztonságiak.
  Otthon egyszeriben vége szakadt a hülyéskedésnek. A konyhában kirakták a zsákokat, aztán mindenki ment a dolgára. Kissy a konyhai különítményben volt, a holnapi ebéd egy részét már most előkészítették. Vanessa legújabb salátakölteményét és a süteményt. Mert most azt is ők maguk készítik. Jerry-féle sajtos sütit Isabelle néni receptje alapján. Vanessa azt mondta, szeretné megtanulni a cukrászatot is, ők pedig lelkesen, egy egérként bólogattak hozzá.
  Volt egy géptermi különítmény is, a fiúk, ők készítették elő a terepet. Shrek egy asztalt kért, hogy legyen hová kirakni a játékaikat, úgyhogy lehozták a padlásról Boulanger-ék régi kempingasztalát. Nem volt nagy, de a célnak megfelelt. Viszont elromlott, nem maradt állva, úgyhogy a fiúk megjavították. Nino gépéhez nem volt monitorjuk, az egyik szerverét tették át az asztalra, hozzá elosztóval, hálózati kábellel. Mire Kissy kuktáskodás után lement megnézni, minden el volt rendezve, a gépterem közepén az asztal, a monitor meg a gép. De a gépbe semmit se dugtak be, úgy hagyták lefóliázva.

A fólia meglepte Shrekéket, amikor másnap lementek és megnézték. Az egerek vigyorogtak.
  – Mi az ördög – mondta Shrek. – Honnan hoztátok ezt, egy plutóniumfelhőből?
  Pontosan érkeztek, öt perccel kilenc után. És nagy meglepetésre hárman voltak. S ki más volt a harmadik, mint – Jean-Pierre Leblanc.
  Kissy döbbenten nézte, amint kilép az ismeretlen, elég viharvert kocsiból.
  – Nahát, Jean-Pierre – mondta Niala; ő persze már akkor meg tudott szólalni, amikor Kissy még azzal volt elfoglalva, hogy a száját tátsa. Mellette Nimby rálehelt a tenyerére, aztán megdörzsölte az egyik szemét; utána megint lehelt és megdörzsölte a másikat is. – Hogy kerülsz te ide? Több mint egy éve nem láttunk.
  – Hát én csak úgy – mosolygott a hadnagy. – Tudjátok, néha együtt dolgozunk a fiúkkal, és mondták, hogy hozzátok készülnek. Igazán el kellett jönnöm. Megint pedofilt fogtatok, mi? Hova zártátok be?
  – Nem zártuk be – felelte Vanessa. – Hátul a kertben kapaszkodik egy szál kötélen, húsz méter magasan az úszómedence fölött. A medencébe áramot vezettünk, egy raj piranha úszkál benne, a kötél pedig lengés közben egy éles pengéhez súrlódik.
  Jean-Pierre nevetett és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kislány fejét, de aztán inkább visszahúzta. – Látom, a szelídséged megmaradt.
  – Meg hát. Hogyhogy együtt dolgoztok?
  – Hát, tudjátok, én már nem vagyok rendőr. Egyelőre egyéni vállalkozó vagyok, gépeket javítok, szoftvert installálok, ilyesmiket. És egy-egy nagyobb projektnél összejövünk a fiúkkal. Most, hogy hozzátok jönnek, nem hagyhattam ki.
  Kissy elégedetten bólintott. Lám csak, a Százas-ügynek milyen haszna lett. Akkor ismerkedtek meg, az egerek révén.
  A gépterembe érve a három szaki tehát meglepve nézte a lefóliázott gépet, amiről Shreknek egy plutóniumfelhő jutott eszébe – bár hogy az ellen a csomagolófólia hogyan véd, az rejtély.
  – Nem – felelte Nimby –, plutónium nem volt a helyszínen. Vagy csak nem látszott a sok lila csápos űrlénytől. Azért csomagoltuk be, hogy ne kerüljön rá az ujjlenyomatunk.
  Shrek bizalmatlanul méregette a gépet.
  – És a mienk rákerülhet?
  – Jobb, ha az se; nem tudni, hova viszi majd a gépet a muki. Találtok ott egy csomag gumikesztyűt.
  Shrek és Maszat összenézett Jean-Pierre-rel.
  – Okosak a kis patkányok – mondta az exhadnagy.
  – Egerek – méltatlankodott Vanessa. – No mi lesz? Sose láttok hozzá?
  – De – mondta Maszat, és lerakta a vállán cipelt nagy piros sporttáskát az asztalra. – Oké, akkor hadd halljam még egyszer a sztorit. Szóval megfújtátok csórikám gépét, és azt hiszitek, hogy forró stuff zizeg rajta. Frankón?
  – Nem fújtuk meg – mondta Nimby –, teljesen önszántából adta ide, egyébként frankón.
  – Aha, miután jól megagyaltátok, mi? – kérdezte Shrek, és fölvett egy pár kesztyűt. A legnagyobb méretet vették, ami volt.
  – Szó sincs róla. Hozzá se nyúltunk. Csak nem akart magának bajt.
  – Milyen bajt? – kérdezte Maszat.
  – Öreg – mondta Jean-Pierre –, a csávó pedofil. Képzeld el, ha ez kiderül róla, nagy ívben repül mindenhonnan. Ezek a kedves kis vérszívók megzsarolták, hogy szétkürtölik az infót, ha nem gazsulál.
  Kissy gyanakodva nézett a volt zsarura. Jean-Pierre valaha teljesen normális francia nyelven beszélt.
  – Aha – vigyorgott Maszat –, csípem őket. Oké, akkor lássuk, miből élünk.
  Elkezdett kipakolni a táskából. Volt benne egy külön hordtáskába rakott laptop, egy kis szerszámkészlet, egy külső merevlemez, egy fényképezőgép, egy fejlámpa és két henger alakú tárgy puha, fekete anyagból; de ahogy letette a táskát az asztal alá, látszott, hogy még nem üres. Kissy elismerően bólintott. Ezek aztán föl vannak szerelve.
  Ők is föl voltak. Nimbyék még tegnap elhelyeztek három webkamerát az asztal fölött, különböző szögekben, hogy mindent rögzítsenek. Bármiről kiderülhet később, hogy fontos volt. Egy mikrofon is lógott a mennyezeti lámpáról, ami mindent vett.
  Shrek kesztyűs kézzel kibontotta a gépet a fóliából és hanyatt fektette. Maszat felé nyújtotta a kezét.
  – Szikét!
  A társa kis motoros csavarhúzót adott neki, ő pedig levette a gép oldallapját.
  – Oké. Lássuk a kiscsillag bélését. Elég szokványos vas. Olcsó tucatáru. Fölírjuk a konfigot?
  – Fölösleges – mondta Nimby. – Minket csak a stuff érdekel.
  – Oksesz. Hát akkor nézzük.
  Shrek föltette a fejlámpát és a gép fölé hajolt.
  – Pöpec – jött a hangja a kártyák és kábelek közül. – Minden szépen a helyén. Öreg, ebben ugyanaz a deszka van, akit a múlt héten nyomtunk annál a spinénél.
  Kissy tudta, hogy most egy aránylag érthető mondatot hallott.
  – Akkor simán fölnyomjuk USB-ről – felelte Maszat, és az egyik hengeres tárgyért nyúlt. Kinyitott rajta egy patentot és kiterítette. Hosszú csík lett belőle, sok kis átlátszó műanyaggal fedett zsebbel. Pendrive-ok voltak bennük, rengeteg apró, színes pendrive. Kissynek nagyon tetszett a tárolási technika. Rögtön elkezdte számolni őket.
  Maszat kiválasztott egy piros pendrive-ot és átadta Shreknek a másik hengerrel együtt. A kövér szaki megköszönte és a gép mellé tett billentyűzetre mutatott.
  – Ez kié?
  – A Jerryé – felelte Nimby. – Miért?
  – Akkor ez nem kell – adta vissza Shrek a hengert; eszerint gumibillentyűzet lehetett. A pendrive-ot bedugta, ellenőrizte a csatlakozásokat, aztán Nimbyre nézett.
  – Hát a táp?
  A fiú meglepve nézett Shrekre, aztán a gépre, majd megint vissza a férfira. A monitort már tegnap bedugták a konnektorba. De a gépet…
  – Minden nekünk se juthatott eszünkbe. Van a fiókban, ott a…
  De Maszat addigra már leguggolt a táskához, kivett egy kábelt és összedugta.
  – Akkor hadd szóljon – mondta Shrek, és elindította a gépet.
  Kissy tizenhat pendrive-ot számolt a tokban, és négy zseb üres volt. Sejtelme se volt, mire kellhet valakinek tizenhat pendrive, a Jerrynek összesen nem volt ennyi. Talán öt-hat, legfeljebb.
  – Hogy miért? – szólalt meg Shrek, belépve a BIOS-ba. – Hallottunk már esetről, amikor valaki érdekes dolgokat művelt a billezetével. A gépet nyugodtan át lehetett nézni, zsír frankó volt, csak hiába nyomattad szűz oprendszerről, a kis Chiconyban levő csipike befigyelt és ráizzította a védelmet. Onnantól lejátszottál.
  – Miből látta? – kérdezte Vanessa.
  – Édes gazdámnak volt egy speckó billikombija, amit bootkor mindig benyomott, és ez elmaradt.
  – Hát… ilyet ez a fószer aligha csinált – mondta Nimby.
  – Rátennéd az életedet? – kérdezte Niala.
  – Nem…
  – És az ő életét? – koppintott Niala Maszat fejére.
  – Hé, ez a Doktor Szöszi!
  Nevettek.
  – És honnan tudod – kérdezte Nimby –, hogy a gépben nincs ilyen csipike?
  – Ezért sasoltam bele lámpával. Akárhova rejted a kézi berhelést, valahol föl kell dugni. Okésak vagyunk, a BIOS frankó. A bootot átraktam USB-re, amúgy zsír. Na zúzzunk, srácok.

És zúztak – bármit jelentsen is ez. Először elindították a gépet a pendrive-ról, amin valami speciális rendszer volt, így bármilyen védelem volt a gépen, az nem indulhatott el. Aztán bedugták Daisyt, a külső merevlemezt. Ez volt a neve, rá volt írva egy matricán és ők is így hívták.
  – Miért Daisy?
  – Mert ez volt éppen üres – felelte Shrek. – Van Amélie, Béatrice és Céline, de azok most tele vannak.
  Daisy egészen kicsi volt, de óriási kapacitású, egy terabyte. Kissy soha nem látott még ekkora lemezt. Nino gépének kétszáz gigáját könnyedén elnyelte, pedig nem az adatokat vitték át, hanem a teljes kétszáz gigáról másolatot csináltak, az üres területről is, hiszen ott is lehet adat: az, amit korábban letöröltek, de nem írtak felül.
  Amikor kész volt, kikapcsolták a gépet és Daisyt bedugták a laptopjukba.
  – Oké – mondta Maszat –, innentől szól a buli. Összenyomunk?
  – Persze – mondta Shrek, aki közben már elővett egy netbookot a zsebéből. – A farok nálad van, nem?
  Maszat a táskába nyúlt és kivett egy kábelt, amivel összekötötték a két gépet.
  – Szóval ablakos jószág a kiscsillag – mondta Maszat –, mint a selyem. Ide a bökőt, hogy nincs rajta… jaj!
  A semmiből hirtelen megjelent egy hatalmas penge, ami dárdaként szegeződött a mellének.
  – Nyugi! – szólt Niala a húgára. – Nem szó szerint értette.
  – Ja, az más – felelte a kislány, és egy szempillantás alatt eltüntette a kést.
  Nevettek, de kicsit rosszallóan is néztek rá; nem mintha ez bármin is változtatott volna. Vanessa vadon nevelkedett, s bármennyire sokat szelídült azóta, végeredményben akkor is vad maradt.
  – Sz… szóval – folytatta Maszat nyugtalanul a kislányra sandítva – csak azt akartam mondani, biztos vagyok benne, hogy nincs rajta semmilyen trükkös dolog, például rejtett partíció vagy ilyesmi.
  – Nem, szerintem se – mondta Shrek. – Oké, fölcsináltam. Mivel kezdjük, gyorsan fussuk át vagy egyből a zsigereibe?
  – Fussuk át – mondta Jean-Pierre és Maszat egyszerre. Ez utóbbi folytatta. – Szerintem a csóka annyira harmatos, hogy első menetre ki kell szaszerolnunk valamit.
  – Egyetértek – bólintott az exzsaru, aki közben egy másik helyes kis netbookot vett elő a zsebéből és ő is bekapcsolta. – Légyszi, harapj kéket, rád akarok röfögni.
  Kissynek ez már sok volt.
  – Jean-Pierre?
  – Tessék.
  – Te mégis mikor felejtettél el franciául?
  A férfi ránézett és nevetett.
  – Ne aggódj, nem felejtettem el. De a srácok mellett az embernek föl kell szednie a nyelvüket. Ha azt mondanám, hogy kapcsold be a Bluetootht, hülyének néznének. Harapj kéket, így mondják.
  – Mert ennek van értelme – jelentette ki Maszat. – Pont mi tudunk rendesen franciául. A Bluetooth angolul van, kék fogat jelent, a világon mindenhol így mondják. De franciául a software is logiciel, mert annak értelme van… No né csak, mit talált Maszat bácsi? C-c-c! Hát szabad ilyet?
  Egy egérként rohantak az asztal másik oldalára, hogy láthassák a laptop monitorát. Egy albumnyi fotó volt rajta, két kislányról. Rengeteg. Kissy boldogan nézte őket, és már látta lelki szemeivel, amint lekötözik Ninót és előveszik a nagy késeket, amikor megszólalt Niala.
  – Ilyet? Persze hogy szabad. Fölöslegesen ábrándoztok vérontásról, egérkék, ezeket legális szerverről töltötte le.
  Kissy ekkor fedezte föl, hogy a kislányok a legtöbb képen fürdőruhát hordanak, néhányon pedig teljesen föl vannak öltözve. Vanessa odanyúlt és pörgetni kezdte az albumot.
  – De ennyi képet akkor se tölt le normális ember – mondta Martin –, csak shindy.
  – Ugyan már – felelte Jean-Pierre. – Az ember talál egy érdekes galériát, odaadja a letöltésvezérlőnek, hogy majd később megnézze. Aztán megnézi a felét és letörli az egészet. Ezzel még a pedofília gyanúját sem igazoltad.
  – Én csak a linket szoktam eltenni – mondta Kissy.
  – Én viszont letölteni szoktam – mondta Nimby, teljesen fölöslegesen. Jól ismerték Nimby letöltési mániáját. Szinte naponta lepte meg őket valami érdekessel, amit éppen leszedett a netről.
  – Azért én megnézném, hogy honnan szedte őket – mondta Vanessa. – Van erre utaló nyom?
  – Az majd a böngiből kiderül – felelte Maszat. – Elsőre csak gyorsan átnézünk mindent. Á, van itt még fotó. Van a havernak ízlése.
  Kissy dühösen meredt az újabb albumra, ami egy tíz év körüli lányt ábrázolt lenge öltözékben. Ízlése?!
  – Ne hergeld Vanessát – tanácsolta Shrek.
  – Én nem hergelem – tagadott Maszat. – Csak megállapítottam, hogy helyes kiscsaj. Talán nem? Nicsak, van itt még. Ez is jól néz ki, nem elveszett gyerek. Jut eszembe, él még egyáltalán?
  – Miért ne élne? – nézett rá Kissy gyanakvóan.
  – Gondoltam, mielőtt elszedtétek a gépét, péppé vertétek.
  – Nem vertük.
  Vanessa megnyalta az ajkát.
  – Az majd akkor következik, ha megtaláljátok az igazi pornót.
  – Á, az ördögbe – mondta Jean-Pierre, aki lendületesen kopogott valamit a gépén. Most fölnézett. – Ez vacak. Tudtok adni egy egeret?
  Kissy kinyitotta a száját, de Shrek megelőzte.
  – Ez itt mind az – mutatott végig a csapaton. – Egyik szebb, mint a másik, és Plug and Play rendszerűek. Dugd be és játssz!
  Ezzel elkapta Kissyt, aki persze sivalkodott, de igazából nem védekezett, s rövid dulakodás után ott állt Jean-Pierre előtt. Rávigyorgott, kinyúlt oldalra és kivett a fiókból egy zebramintás kisegeret. Átadta.
  – Kösz.

– Még hogy Plug and Play – dohogott Kissy később a konyhában, míg a salátaöntetet keverte. – Honnan lett ezeknek ilyen disznó fantáziájuk?
  – Sehonnan – felelte Niala. – Azaz mindig is ilyen volt nekik. Kanok, hisz tudod.
  – Amikor megismertük őket, nem voltak ilyenek.
  Niala nevetett.
  – De, csak nem mivelünk. Az három éve volt, kiskölyköknek tartottak minket.
  Chantal vigyorgott. – Ebédre megjön Andreas is, akkor végképp látszani fog, hogy már felnőttünk.
  Kissy fölvonta a szemöldökét.
  – Élő bemutatót akarsz tartani nekik?
  – Hm. Nem is rossz ötlet.
  Kissy sóhajtott és átadta művét Vanessának.

Shreken végül nem álltak bosszút a megjegyzéséért – valahogy nem tudták komolyan venni. Sem a megjegyzést, sem Shreket. Mert a dolog folytatódott.
  – Ez az – mondta Maszat két pillanattal azután, hogy Kissy átadta Jean-Pierre-nek a csíkos rokont –, meg is van. Mi jár a szerencsés megtalálónak?
  – Semmit se találtál szerencsésen – felelte Niala. – Ez a Vladekkel folytatott beszélgetése, nekünk is megvan a szöveg.
  – De hát ez bizonyíték!
  – Aha, csak nem bűncselekményre.
  Maszat pislogott. Shrek magyarázta meg neki.
  – Öreg, a szép szőke rágcsálónak igaza van. Dumálni szabad bármiről, azt nem tiltja a törvény. Nekünk éles stuff kell, hogy a csókát bevarrhassák. Meztelen kiskölykök vagy hasonló.
  – Félek, hogy nem fogunk találni semmit – szólalt meg Jean-Pierre.
  – Miért? – kérdezték többen is.
  – Én beljebb járok, mint a fiúk, a gyors átnézést rájuk hagytam. Letöltöttem a muki által meglátogatott oldalak listáját. Egyáltalán nincsenek köztük pedofil lapok.
  – Hogy tudtad ezt ilyen gyorsan megállapítani?
  – Van egy rendőrségi program, ami ezt ellenőrizni tudja. Amikor leszereltem, a parancsnokom engedélyével megtartottam. De megnéztem a levelezését is. Azt már tudom, hogy nem kapott és nem is küldött tilos anyagot. Most fogom átnézni a címjegyzéket.
  – Hát – mondta Shrek a fejét vakarva –, akkor nincs más hátra, nekünk kell gyártani valami szaftosat. Te meg is felelsz – nyúlt Kissy felé –, Maszat meg majd fotóz, jó?
  Kissy kibiztosította a tenyerét, és pontosan tudta, mit fog tenni. Amikor Shrek keze odaér hozzá, hátracsavarja és nekivágja a pasast az asztalnak. Az persze összeroskad és a sok drága holmi mind rázuhan. Épp ez a dolog szépsége.
  De a verekedés elmaradt. Shrek nevetve visszahúzta a karját, Kissy pedig bosszúsan állapította meg, hogy a bolondját járatták vele.

Két óra alatt megvolt a gyors átnézés. Megnéztek minden képet és videót, szöveges dokumentumot, programmal ellenőriztették a meglátogatott oldalak listáját és a levelezést. Aztán Jean-Pierre netboookjáról ráküldtek egy programot az üres lemezterületre, hiszen Nino bármit le is törölhetett. Ha nincs nyoma törlésnek, az is gyanús, mert akkor megsemmisítést végzett egyszerű törlés helyett, és nyilván oka volt rá. Igaz ugyan, hogy a Vladekkel folytatott beszélgetést nem törölte le; de talán nem is tudta, hogy a gép rögzíti.
  A laptopon Maszat elindított egy programot, ami a meglátogatott oldalakat újra letöltötte és egyetlen végeláthatatlan listában bemutatta. Nagyon fárasztó volt bámulni, de Maszat, miközben le se vette a szemét a képről, elmagyarázta, hogy miért kell.
  – Ezt pöpecül erre a bulira csináltuk. Jean-Pierre tudja, hogy az a rendőri cuccos nem ezer százalék, ha valahol új hely nyílik, a spanok rég tudnak róla, mire a jard listájára fölkerül. Úgyhogy megnézzük szemmel is. Lehet, hogy hosszú lesz, de azért fizettek, hogy mindent megnézzünk. – És vigyorgott, mert a képernyőn éppen pornóképek vonultak sietősen. Legális volt mind, de meg kellett állapítani, hogy azok-e, és ezt csak úgy lehetett, ha az ember megnézi őket.
  Kissy a monitor fölött Vanessára pillantott. A kislánynak baljósan csillant meg a szeme, de egyelőre láthatóan életben akarta hagyni a srácot. Maszat szerencséjére közben a képeket normális oldalak követték.
  A három szaki félóránként váltotta egymást a szemfájdító feladatban. Az egerek nem segítettek nekik. Éppen eleget fognak fizetni a végén. Pornó sokszor akadt a több mint három óra alatt, de az mind legális. Viszont többször láttak olyan eseteket, amikor Nino gyerekekkel kapcsolatos tartalmakat nézett meg, persze az is mind legális volt. Míg egyikük a vége-hossza nincs listát figyelte, a másik kettő folytatta az egyéb vizsgálatokat, többek közt alaposan elolvastak fórumokat, ahol Nino megfordult – és minden ugyanoda mutatott. Nino egy rosszul értesült pedofil, akinek fogalma sincsen, hol talál a neten valóságos gyerekpornót.
  – Cin-cin – mondta Kissy letörten.

Kevéssel később, fönt az ebédlőben már kezdett felcsillanni a remény. Hátha mégsincs minden veszve. Hogy miért, arról egyelőre sejtelme se volt. De vakon bízott Nialában, aki azt mondta:
  – Azért ezt is a javunkra fordíthatjuk. Majd elmondom, hogyan. Egérkék, hozzatok még salátástálakat. Két kenyértartó nem lesz elég, legalább négy kell. Hé, te ott, a nagy füleiddel! Igen, te. Szaladj le és szólj az embereknek, asztalhoz. Nem várunk senkire!
  Françoise csodálkozva nézett Nialára és a fejéhez emelte a bal kezét.
  – De hisz nekem nincs is nagy fülem.
  – De jól hangzik! És akkor már szaladni se tudsz?
  – Hát… de tudok.
  S már ott sem volt. Mintegy vezényszóra a másik irányból megérkezett Martin és Nimby az evőeszközökkel, két nagy műanyag dobozban. Gyors mozdulatokkal hozzáláttak szétrakni őket. Kissy követte Nialát a konyhába, ahol Vanessa a végső simításokat végezte a salátán.
  – Cin-cin. Minden kész, tálalhattok.
  Az egerek kellően nagy létszáma miatt az olyan műveletek, mint a tálalás, villámsebességgel folytak le. Angélique és Nimby fölkapta egy nagy tálca két végét, kivitték és az asztalsor vége mellett tartották, amíg Jennifer és Niala átrakodott róluk az asztalokra. A másik végén Martin és Pi tartotta a tálcát, Chantal és Kissy pedig tálalt. Vanessa mint séf természetesen nem csinált semmit. Aztán Pi visszavitte az üres tálcákat, a csapat pedig összehangolt, pontos gépezetként szedett mindenkinek csirkehúst, halat, sült krumplit, rizst és salátát.
  Jó döntés volt, hogy kétféle állatot és kétféle köretet is felszolgáljanak. Persze lehetett akár mind a négyből kérni, és a legtöbben kértek is. Maszaték tányérját jól megrakták, és Andreasét is, mert focizni volt, alaposan megéhezett. Françoise azt mondta, ő még sose evett egyszerre rizst és sült krumplit, Vanessa pedig azt felelte, próbálja ki, ízleni fog. Így is lett.
  – Klassz meló – dünnyögte Maszat, végigtekintve a terített asztalon. Az egerek nevettek és jó étvágyat kívántak neki.
  Persze azért beszélgettek is az ebéd alatt. Elmesélték, mi történt velük, amióta megszakadt a kapcsolatuk Jean-Pierre-rel; igazán mozgalmas évük volt, Kissy csak így utólag fedezte föl, mennyire.
  Elmondták a shindykalandjaikat: a kempingbeli pasast, persze az egész nyári túrával együtt, Pellat szerencsétlen hamisítási ügyét és a hegyen fogva tartott kisfiút. Ez volt az eddigi legkomolyabb és a legrosszabbul sikerült ügyük, mondta Pi, legalábbis a sértettek szemszögéből. Az ő számukra persze Mohi sérülése volt a legrosszabb.
  Jean-Pierre is mesélt, bár sokkal kevesebbet. Röviddel az utolsó közös kalandjuk után leszerelt a rendőrségtől és belefogott ebbe a számítástechnikai vállalkozásba. Már most is jobban keres, mint a rendőrségnél, pedig még igazán új a cég. Főleg mert nincsenek alkalmazottai, akikre költenie kellene.
  Már befejezték az ebédet, amikor Niala elmondta az elképzelését. Igazán egyszerű volt.
  – Ha Ninónak nincsen semmi a gépén, akkor van vesztenivalója. Tehát neki kell megfognia Vladeket.
  Kissy értetlenül nézett a kóláspoharára. Ninónak? Vladeket? Hogyan?

Niala ötlete a legegyszerűbb dolog volt a világon. Ezt onnan lehetett tudni, hogy ő mondta.
  – Figyeljetek ide. Ez a legegyszerűbb dolog a világon. Ninónak egyelőre semmi oka rácsokról álmodni, igaz?
  – Hacsak otthon nem figyel neki valami – szólt közbe Maszat. – Mondjuk pár teramaci a kredencfiókban.
  – Átnéztük az egész lakást – felelte Nimby.
  – Ne csináld, öreg – felelte Maszat, ezzel meglepve Kissyt. Maszat eddig csak a társait szólította öregnek. De nyilván azért mondja, mert magukhoz hasonlónak tekinti. – Föltéptétek a kertet meg fölástátok a padlót meg minden?
  Csend volt a válasz. Hát azt éppen nem.
  – Oksesz. Csak mert én is így gondoltam. Folytasd, hugica, iszom a szavaidat.
  Niala egy pillanatra megakadt. Még soha senki nem szólította hugicának. Kissy keze a csípőjére siklott. Ha Niala úgy dönt, hogy agyoncsapja Maszatot, ő készen áll a harcra.
  De Niala nem ontott vért.
  – Szóval Ninóról eddig még nem tudunk semmi törvénybe ütközőt. Rácsokról tehát nem álmodik. Viszont tudjuk a titkát, és ha énekelünk, akkor ő repül. A munkahelyéről, a barátnője mellől, a baráti társaságából… mindenhonnan. Elég egy telefon, és…
  Mintegy végszóra szólalt meg Vanessa telefonja. A saját szerzeményét játszotta.
  – Bocs – mondta a kislány, és benyomta a gombot. – Szia, Isabelle néni, mondd!
  – Szervusz, kicsim. Ne haragudj, hogy emiatt zavarlak, de már öt perce próbálok szót érteni a moszkvai hölggyel. Valamit magyaráz, de csak abban tudtunk megegyezni, hogy fölhívlak.
  – Persze, semmi gond, add át neki!
  Kissy értetlenül nézett Martinre. Martin értetlenül nézett vissza rá. Az asztal túloldalán Chantal ugyanúgy nézett össze Andreasszal. Talán még Suzy is összenézett Macskával. Ugyan milyen nyelven tud Vanessa, amin Isabelle néni nem?
  – Halló? – hangzott a telefonból idegenes kiejtéssel.
  – Dabroje utro, Maria Petrovna. Ja Vanessa. Kak magu vam pamagaty?
  Orosz nyelvű szóáradat volt a válasz. Kissy egyetlen szótagot se tudott elkülöníteni. Günther jutott eszébe, amikor megszólította őket azon az összejövetelen. Azóta se tudja, hogy mit kérdezett.
  – Pazsálszta, Maria Petrovna – harsogta túl a kislány a hölgyet, aki így hallomás alapján ötvenéves lehetett és jól megtermett. Kissynek fejkendős nénikék jutottak eszébe, széles, kerek mosollyal; valami filmben látta őket. – Medlénnyeje, pazsálszta, nye panyimáju!
  Talán azt mondja, hogy lassabban. Ő, Kissy, biztosan ezt mondaná. Legjobb, ha olyan lassan, hogy két szó között elszaladhasson egy tolmácsért. Nem mintha tudná, hogy lehet Beaulieu-ben orosz tolmácsra akadni. Vanessa nyilván tudja. Sőt már Mohi is tudta, egészen biztos, hogy már az emlékezetes nyaralás első hete után bármilyen tolmácsot megtalált volna Beaulieu-ben. Vagy ha éppen űrkikötő kell, akkor azt.
  Fölriadt. Az orosz hölgy beszélt éppen, Vanessa pedig mosolygott.
  – Á, da, uzsé panyátno. Minútocsku… ja dumáju… – Csend. A telefon nem válaszolt, Vanessa pedig töprengve nézte a sütis tányérját.
  Az asztal körül cincogás se hallatszott. Mindenki várta, hogy mi lesz. Vanessa nyilván azon gondolkodik, elvállalja-e, hogy közli Sarkozy elnökkel az orosz hadüzenetet.
  Vanessának néhány másodperc után felcsillant a szeme.
  – Ja vam pa… poz… pozzsé pozvanyu – közölte a telefonnal, nyelvileg bizonytalanul, de szándékában határozottan, mert válaszra se várva kinyomta a hölgyet. Aztán előkeresett egy számot és felhívta.
  – Szia, hát te? Azt hittem, elutaztál a hosszú farkú barátaidhoz.
  Férfihang volt, a korát nehéz lett volna megmondani. Kissy mintha hallotta volna már a hangját. Kétségkívül beaulieu-i, ha tud az egerekről.
  – Szia, André. Figyelj csak, jól tudom, hogy neked van egypár orosz szótárad?
  – Jól… de honnan?
  Vanessa elmosolyodott.
  – Ugyan már. Megszokhattad volna, hogy én mindig mindent tudok. Nélkülözni tudod őket egy-két hétig?
  – Persze. Nyelvet tanulsz?
  – Csodákat. Van a panzióban egy orosz hölgy, aki csak annyit tud franciául, hogy good morning. Égre-földre keres valami szótárat, hogy boldoguljon.
  – Ha ráér délután, fölvihetem, úgyis benézek Gérard bácsihoz… de várj, hisz a panzió éppen dugig van oroszokkal. Véletlenül tudom. Azok miért nem tolmácsolnak?
  – Ha akarod, kérdezd meg a hölgyet, úgyis ott lesz a kezedben a szótár. Meg azt is, hogy miért nem hozott egyet magával. Jó, akkor megmondom, hogy délután kap egyet. Szpasziva, André. Majd beugrunk hozzád valamelyik héten.
  – Bármikor, ha nem kell oroszul beszélni. Már csak annyira emlékszem, hogy daszvidányije.
  – Neked is – vágta rá a kislány, és kinyomta a telefont. Tárcsázott. – Eta já, Maria Petrovna. Ja ras… resila vam problému. – Kérdő hangok a telefonban. – Poszli abéd kto… to… hogy az ördögbe mondják?! – Számonkérően az egerekre nézett, akik nem mertek nyikkanni se. Fogalmuk se volt róla, hogy mondják, és főleg hogy mit. – Prinyeszjot, ez az! Prinyeszjot vam adnavó.
  Újabb szóáradat volt a válasz. Vanessa mosolygott.
  – Pazsálszta, nyicsevó, Maria Petrovna. Nye za sto. Zdravsztvujtye.
  Letette a telefont, visszaakasztotta és elégedetten bekapott egy darab sajtot.
  Az egerek el voltak bűvölve. Vanessa sokadszor bizonyította be bámulatos sokoldalúságát. Kissynek eszébe jutott az első este, amikor Mohi satuba szorította Pi kezét, meg amikor Niala vizsgáztatni kezdte a rokonok és ismerősök kilétéről… még a könnycseppre is emlékezett, arra a legelső könnycseppre, ami az egész életüket megfordította, ha akkor még nem is sejtette senki…
  Maszat hangja törte meg a csendet.
  – Zdravsztvujtye olyasmit jelent, hogy szia. Ezt nem mondhatod olyasvalakinek, akit kereszt- és apai néven szólítasz.
  Vanessa döbbenten meredt rá, aztán hátralökte a székét és fölpattant, villámgyorsan, ahogy az egérfogó rugója csapódik le. És éppolyan rémisztő is volt.
  – Maszat! Te értesz oroszul és elnézed, ahogy itt kínlódok?!
  – Jézusmária! – sikkantott a másik, nevetséges rémülettel húzódva közelebb Shrekhez. – Én nem… én nem tudok… ne üss meg! Én csak köszönni tudok oroszul, ez minden! Kegyelem! Macska, gyere már, védj meg!
  Az egerek nevettek. Vanessa is, ahogy visszaült a helyére.
  – Macska soha nem emelne mancsot rám. Én vagyok a kedvenc egere. Életben hagylak, mert hasznos vagy a Jerry számára. De ha kiderül, hogy becsaptál és perfekt orosz vagy…
  Vészjóslóan fölemelte az ujját, és együtt nevetett a többiekkel.

– Tehát azt gondoltam ki – vette vissza a szót Niala –, hogy mi éppen eleget tudunk Ninóról, hogy egy életre tönkretegyük, viszont semmi olyasmit, amit állampolgári kötelességünk lenne bejelenteni. Úgyhogy ő fogja elkapni Vladeket. Nem mi állítunk neki csapdát: Nino csinálja. Mi csak leadjuk a rendelést, ő pedig tálcán hozza a pasast, szalaggal átkötve. That’s all, mice.
  – Van ezzel egy-két problémám – felelte Jean-Pierre, de Niala csak mosolygott és bólintott.
  – Fogadjunk, hogy kitalálom őket. Az egyik az, hogy esetleg Vladek is ugyanolyan tiszta, mint Nino. Annál jobb; neki is, a gyerekeknek is. Akkor két ember lesz majd, akiket bármikor bevethetünk a társaik ellen. A másik problémád nem úgy kezdődik, hogy „zsar”?
  – De, éppen úgy.
  – Felejtsd el. Mi nem fogjuk megzsarolni Ninót. Pusztán megkérjük valamire. Ő pedig örülni fog, hogy teljesítheti a kívánságunkat. Mert egy perverz disznó ugyan, de egy előzékeny, udvarias perverz disznó. Te is az lennél, ha lenne egy titkod, amin az egzisztenciád múlik, és lenne valaki, aki ismeri.
  Niala elhallgatott, és abban a pillanatban megszólalt Vanessa. Már megint mintha telepatikus kapcsolatban állnának egymással.
  – Úgyhogy nektek is bővül a feladatkörötök, srácok. Kell egy pici szoftver erre a gépre.
  Shrek és Maszat egymásra nézett, aztán megint a kislányra.
  – No miféle?
  – Ami folyamatosan követi, hogy az ürge mit csinál a neten, és jelenti nekünk.
  – Hé, hé, álljunk csak meg – emelte föl Maszat a kezét. – Ez brutál kukucs, ezért minket bevarrnak. Nyomj rá Delete-et.
  – Hagyod, hogy végigmondjam?
  Vanessa tekintete olyan szelíd volt, hogy a srác zavartan elhallgatott. Alighanem képtelen volt eldönteni, mire számítson a következő pillanatban, simogatásra vagy arra, hogy orrba vágják.
  – Ninóval közölni fogjuk, hogy a cuccost rátettük a gépére. Nem kell bele semmiféle védelem. Ha akarja, lelőheti, akár le is törölheti. De ha ezt teszi, észre fogjuk venni, hogy nem jön többet jel a programtól.
  – De hát ennek mi értelme? Hazaviszi a gépet és leszedi a stuffot.
  – Nem, várj csak – szólt közbe Shrek. – Igaza van a kiscsajnak, nemhiába eszik olyan sok sajtot. A csóka jóra akarja hozni magát, úgyhogy igenis fönt hagyja a programot. Még örülni is fog, hogy bebizonyíthatja, milyen kisangyal. Szerintem ezzel kihúzzátok a méregfogát. Le a kalappal.
  – Kösz. Megírjátok a programot?
  A két szaki egymásra nézett. Maszat tűnődve megdörzsölte az orrát.
  – Szerintem egy készet kellene rácuppantani. Megírhatjuk, persze, de az óriási guba és hatalmas elmozdulás a negyedik dimenzióban. Mármint rengeteg idő – fordította emberi nyelvre, ezzel igencsak meglepve Kissyt.
  – Van ilyen készen? – kérdezte Chantal.
  – Persze – felelte Jean-Pierre. – Alkalmazottfelügyeleti szoftverek. Vagy éppen gyerekfelügyeleti, ha az kell. Beállíthatod, hogy a kissrácok naponta mondjuk hat órát csimpaszkodhatnak a neten, és nyolckor lámpaoltás. Vagy megfigyelheted, hogy az alkalmazott munkaidőben tényleg dolgozik-e, vagy flashjátékokkal üti agyon az időt.
  Az egerek villámgyors tanácskozást tartottak. Ez abból állt, hogy Niala végignézett a csapaton, és az arcokon helyeslést látva bólintott.
  – Rendben van. Vegyétek meg a programot, rakjátok föl és állítsátok be. Nyissatok egy anonim postafiókot, és oda menjen minden értesítés az ürge gyerekgyanús mesterkedéseiről. Engedélyezzétek Ninónak a program leszedését, de azt ne, hogy ki-be kapcsolgathassa. Ha kibújik az őrizet alól, az végleges legyen.
  – Vau – mondta Maszat, és elismerően nézett Nialára. – Van sütnivalód, kár, hogy már elkeltél. Ámbár – fordult Pihez – lehet, hogy érdemes lenne elcsaklizni tőled.
  – Nyugodtan – mondta a fiú. – De csak ha Shrekék nélküled is be tudják fejezni a munkát.
  Kissynek fölcsillant a szeme, és baljós vigyor jelent meg az arcán.

– A pasas kivesz egy szobát a szállodában, de ahogy belép, mindenfelé egereket lát. Lerohan a recepcióra. „A szobámban egerek kergetőznek!” „De uram, mit várt tíz euróért? Bikaviadalt?”
  Kissy együtt nevetett a többiekkel. Shrek borzasztó volt, talán az ebéd hatása lehetett, mert délelőtt legalább egeres vicceket nem mondott. Amíg megvette a programot, még nyugalom volt, de aztán rákezdte az egérviccekkel, mialatt Maszat hozzálátott a konfiguráláshoz. Neki ezalatt nem akadt már dolga, csak ült hátradőlve és hülyeségeket beszélt. Jean-Pierre-nek se, de ő legalább nem cukkolta őket.
  – Az egérkislány hazavisz egy fiút. „Papa, mama, bemutatom az udvarlómat.” „De hisz ez egy denevér!” „Denevér? Nekem azt mondta, pilóta…”
  Nevettek. Aztán Niala persze válaszolt neki.
  – Nálunk ilyen probléma nincsen. A húgom is, én is valódi egeret mutattunk be a szüleinknek, nekünk a pilóta nem újdonság.
  Megint nevettek. Niala olyan átéléssel mondta, hogy „valódi egeret”, mintha Pi és Nimby bölcsője egérlyukban ringott volna.
  – Talán nem? – kérdezte Nimby, amikor ezt többen ki is mondták. – Fél dióhéjból készült bölcső, benne kozmetikai vattakorong matracnak. Már nem úgy van, mint régen, amikor a várandós anyák bebújtak az istállóban a szalma közé, a férfiak meg körbeállták késekkel és botokkal, ha macska jönne.
  Csak idő kérdése, gondolta Kissy, és létrejön az összefoglaló kisegér-történelem, itt, az ő ajkukon. Népszokások és hagyományok, ősi legendák és mesék, amiket nemzedékek meséltek gyermekeiknek, amikor a cica éppen nem járt arra.
  S ebben a pillanatban, amikor ezt kigondolta, a gépterem ajtajában megjelent a cica. Jean Reno, gondolta Kissy hirtelen. Jean Reno, Jean Reno, jeanrenojeanreno. De nem használt, Jean Reno nem jelent meg. Úgy látszik, csak Macskára hat.
  Niala leszamarazta, Maszat pedig az asztalra borulva röhögött, amikor elmesélte a gondolatait. Macska eközben átsétált a termen, megnézte a különféle lábakat, aztán visszaballagott és leült Vanessa lába mellett.
  – Ja igen – pillantott rá Shrek. – „Doktor úr, van egy nagy bajom: macskának képzelem magamat.” „És mióta áll fenn a probléma?” „Hát úgy kiscica korom óta.”
  Kissy eddig nem is sejtette, hogy az egeres vicceknél van rosszabb is. De volt: a macskás viccek.
  – Udvarol a kandúr – folytatta Shrek –: „Cicus, meghalok érted!” Mire a lánycica kacéran: „No jó, de hányszor?”
  Nevettek, de Vanessa figyelmeztette mókamesterüket, hogy ha olyan viccet talál mondani, amiben az egér húzza a rövidebbet…
  De végül nem mondott ilyet, és hamarosan Maszat is elkészült a programmal. Gyors tesztet csináltak, aztán Shrek kesztyűt húzott, összeszerelte a gépet és újra betekerték fóliába. A lemeztartó tokokat is hozzáfogták, így egyszerűbb cipelni.
  – Hát ezzel megvagyunk – mondta Maszat, miután elpakolta a játékaikat.
  Nem sokat búcsúzkodtak. Néhány gyors kézfogás, sziasztok, és már kint is voltak a kocsinál.
  – Azért legyetek óvatosak ezekkel az alakokkal – mondta Jean-Pierre, mielőtt beszállt.
  Chantal mosolygott.
  – Ne aggódj. Emlékszel Grevin orrára, igaz?
  Az exrendőr fölsóhajtott.
  – Jobban, mint szeretnék.
  – Akkor jó.
  Chantal arcán megjelent a közkedvelt ragadozóvigyor. Jean-Pierre legyintett, a lány fejére tette a kezét és összeborzolta a haját, s beszállt a kocsiba.
  Amikor visszamentek a házba, Chantal odasúgta Kissynek:
  – Összeborzolta a hajamat.
  – Láttam.
  – Szerinted tetszem neki?
  Kissy elképedve nézett barátnőjére, aki nevetett.
  – Jól van, no, csak megfordult a fejemben. Ne féltsd az erkölcseimet.
  – Nem féltem, de keresd meg Andreast és sürgősen csókold meg.
  – Mi az ementálinak?
  – Hogy ne más pasikon járjon az eszed.

A tanács bevált, Chantalnak hosszabb ideig egyértelműen Andreason járt az esze. Annyira, hogy amikor valamivel később lementek és hozzáláttak beöltözni a szivacsokba, akkor derült ki, hogy ő hiányzik.
  – Megkeressem? – kérdezte Françoise.
  – Hogyisne – felelte Vanessa. – Még a végén megtalálod.
  – És az miért baj? – kérdezte a kislány gyanútlanul.
  Az egerek egymásra néztek. Szemlátomást mindenki arra gondolt, amire Kissy: hogy Françoise még nagyon gyerek.
  – Egymással vannak elfoglalva – szólalt meg Niala, megelőzve a fiúk esetleg szókimondóbb válaszát. – Nem lenne jó ötlet, ha rájuk nyitnál. Érted?
  – Ja, így már értem – bólintott Françoise. Aztán, kis szünet után: – Remélem, védekeznek.
  Nevettek. Hát igen. Françoise se tudatlan kiskölyök már. Elke se.
  Françoise megjegyzése csak egy jó órával később jutott eszébe, amikor viszontlátta Chantalt. Éppen pihenőt tartott, amikor barátnője lejött és megszemlélte az egymást püfölő egereket.
  – Öltözz be, megverlek – mondta Kissy.
  Chantal leült mellé és legyintett. – Á, én már éppen eléggé elfáradtam. Csak lejöttem, hogy ne zavarjam Andreast.
  – Miben?
  – Alszik.
  No persze, gondolhatta volna. Andreas nincs edzésben, az a kis focizás meg futkározás kutyafüle.
  – Meg kellene dolgoztatni, ha ennyire nem bírja a kiképzést.
  – Hogyhogy nem bírja?
  – Ha mi bújtunk volna egérlyukba egy órára, Martin most nem aludna, hanem föltenné a szivacsokat és kenne magának nimbys vagy jenniferes szendvicset.
  – Úgy. És honnan tudod te azt, egérke, hogy Andreas mitől ennyire fáradt?
  – Sejtem.
  – Nem sejtesz te semmit – mosolygott Chantal, és mesélni kezdett. Kissy néhány mondat után megérezte azt az ismerős érzést a fülein. Már megint pirosak. Mint két féklámpa, úgy világítanak.
  Chantal folytatta az elbeszélést, és egykettőre világos lett, miben fáradt el Andreas. Ami azt illeti, kész csoda, hogy Chantal nem alszik ott mellette. Elég zsúfolt program délutánra.
  – De hát hogy jutott eszetekbe? – préselt ki egy gyámoltalan kérdést, amikor a történet véget ért. Elmondva nem volt hosszú, de végigcsinálni…
  – Sehogy. Csak úgy jött. Azt mondtad, csókoljam meg. Hát megcsókoltam, aztán egyszer csak az ágyban voltunk.
  – De ezek…
  – Ja, hát kísérletezni is szoktunk. Andreas időnként vesz egy-egy lapot… azokból merítünk ötleteket.
  Kissynek eszébe jutottak a Ninónál talált pornólapok, amikben Martin látott valamit, amit feltétlenül ki akart próbálni. Még aznap éjjel ki is próbálták. Két változatban is. Pár éve még attól is tűzpiros fáklyák gyulladtak volna kétoldalt a fején, ha valaki elmeséli, hogy ilyesmik is léteznek, most meg már…
  – Cin-cin – lépett oda Vanessa, és fölvette az ásványvizes palackot. – Egérke, ne tarts mesedélutánt, gyerünk dolgozni!
  – Azt mondja, ő már kidolgozta magát – csúsztatta oda Kissy a V betűs poharat.
  – Kösz. El is hiszem, olyan a füled, mint két paradicsomreklám. Mit gondoltok, mi végigszundikáltuk az éjszakát az egeremmel?
  – Az más – mondta Chantal.
  – Miért lenne más?
  – Amit ti csináltok, az nem akkora fizikai megterhelés.
  Vanessa kiitta a vizet, visszahúzta a kesztyűjét és hirtelen odasózott Chantal combjára.
  – Ez a fizikai megterhelés, egérke! Amikor egy vérszomjas shindy támad rád, és harcolnod kell az életedért! – Másodszor is megütötte. – Mi lesz? Megsüsselek nyárson?
  Chantal unottan legyintett.
  – Á, hagyd a csodába. Én ma nem verekszem. Megyek, fölébresztem Andreast és kezdjük elölről.
  Föltápászkodott, megfordult és az ajtó felé indult. Vanessa döbbenten nézett rá, aztán Kissyre. Kissy lebiggyesztette a száját. Nem lehet mit tenni. Szerelmes. Pontosabban nimfomániás, de az előző sokkal jobban hangzik.
  Vanessa csalódottan visszafordult a többiek felé, de ekkor Chantal villámként megpördült és rávetette magát. Együtt zuhantak a padlóra. Chantal ráfeküdt a társára és leszorította a karját.
  – Nem voltál résen, egérke!
  – Szabálytalan – sziszegte Vanessa. – Nem vagy beöltözve.
  – A shindynek is ezt fogod mondani?
  Vanessa dobott egyet magán, amitől Chantal legurult róla és beverte a fejét a padlóba.
  – Tessék – mondta a kislány szemrehányóan. – Ez a következménye, ha a szőnyegen kívül és sisak nélkül jössz.
  – Ugyan már, csak koppantam egyet, nem érdekes. Fölveszem a szivacsokat, te meg addig válaszd ki, milyen szendvics akarsz lenni. Nem kell mindig mustáros, a vanessahusi finom majonézzel is.
  – Nagy a szád, egérke. Chantalos szendvics lesz az!
  – Tudom, de jól hangzik.

És úgy is lett, méghozzá pillanatok alatt. Vanessa kitűnő chantalos szendvicset készített, olyan gyorsan, hogy áldozata nyögött bele.
  – Ez neked verekedés? Ha ezt tudom, előtte lecsavarozom a fél karomat. Két ujjal áthajítalak a ház fölött!
  – Hát ez az – fújtatott Chantal a padlón ülve. – Mondtam, hogy én már éppen eléggé elfáradtam.
  – Fenét! Azt mondtad, hogy majonézes vanessahusit csinálsz belőlem!
  Chantal sóhajtott és levette a kesztyűit.
  – Igen, azt is mondtam… de tudtad, hogy csak a szám jár.
  – Hát ez az! A kezednek és a lábadnak kellett volna járnia! Megyek, megverem Andreast, amiért így kifárasztott.
  Azzal a kislány fölpattant és indult volna. Kissy szólni akart, hogy a fiún aligha van bármi ruhaféle, és lehet, hogy be sincs takarózva, de két dolog is történt egyszerre, amiért nem mondta. Rájött, hogy ha mesterük csakugyan meg akarná verni a srácot, ez egy pillanatig se zavarná, Chantal pedig ugyanakkor mozgásba lendült, elkapta Vanessa nadrágját és maga felé rántotta. A kislány majdnem ráesett, bal kézzel Chantal feje felé ütött, de az előrehajolt, így az ütés csak a sisakja tetejét súrolta. Megint rántott egyet Vanessán, amitől az fenékre ült az ő ölében. Nevettek.
  – Jól van, egérke – mondta Vanessa. – Föltalálod magad szokatlan helyzetekben, és megvéded a társadat. Megérdemled a jutalomsajtot.
  – Az is van? – tudakolta Françoise.
  – Ha valaki ügyes, van. Te például még nem érdemelted ki.
  – Én még csak most kezdtem!…
  Vanessa megcsóválta a fejét.
  – Megmondtam, hogy nem azt várjuk tőled, amit a többiektől. Kaphatsz jutalomsajtot már ma is, csak ki kell érdemelned.
  Françoise már sokszor látta őket verekedni, de mostanáig nem kapott kedvet, hogy kipróbálja. Amikor végül azt mondta, hogy mégiscsak, Vanessa bólintott és rövid kiselőadást tartott.
  – Mindenkinek jó, ha meg tudja védeni magát. Ezt egy életen át lehet gyakorolni, de ha csak az alapokat tanulod meg, az is több a semminél. A legtöbb támadó az ellenállás legkisebb jelére föladja és elszelel. Hamar meg tudlak tanítani néhány alapfogásra, amikkel fájdalmat okozhatsz, rémületet kelthetsz és veszélyesebbnek mutathatod magad, mint amilyen valójában vagy.
  Françoise akkor érdemelte ki az első jutalomfalatot, amikor földre küldte Nimbyt. Bonyolult helyzet volt. A fiú támadott, neki csak védekeznie kellett. Nimby szemből jobbegyenest mért a bal vállára, amit Françoise nem tudott elhárítani. Az ütés ereje kilencven fokban megpördítette. Hanyatt billent, közben jobb karjával Nimby felé csapott, aki viszont ösztönösen kinyújtotta a bal karját, hogy elkapja estében a kislányt. Emiatt nem figyelt Françoise jobb karjára, ami mellbe vágta, és most ő billent ki az egyensúlyából. Részben azért is, mert egy tizedmásodperccel korábban Françoise háta már ránehezedett a bal karjára, így egyszerre kétfelől érte lökés ugyanabba az irányba. Nimby fölbukott bal felé és elterült a szőnyegen, Françoise-t viszont az ellenirányú erő ismét talpra segítette.
  Megtapsolták és megnézték a felvételt. Megállapították, hogy a dolog sokkal inkább volt baleset, mint Françoise verekedő tehetségének gyümölcse, hiszen villámgyorsan játszódott le, és neki egyszerűen nem jutott alkalma, hogy bármit eltervezzen. De akkor is padlóra küldte Nimbyt, aki több mint kilencvenkilenc milliméter magas – pontosan tíz centi –, és egyetlen csapással képes leteríteni egy nagydarab shindyt.
  – Ámbár ezt a képességemet nem szeretem használni – mondta Nimby a Jerry-féle ragadozóvigyorral. – Sokkal jobb, ha három-négy csapással terítem le. Esetleg egy-két tucattal is.
  – Nem érzed egy kicsit szadistának magad? – érdeklődött Françoise.
  – Sajnos még nem eléggé. De próbálok fejlődni.

A csapat a szomszéd utcában szállt ki a mikrobuszból. Körülfogták Pit, aki fölkapta Nino gépét, és elindultak. Szerda volt, délelőtt tíz óra. Alig húsz perce beszéltek a pasassal, még a kocsiból.
  – Van az üzletnek hátsó bejárata? – kérdezte Niala, köszönés vagy bármi bevezető nélkül.
  – Hogy… mit… ki beszél?
  – Tudod te azt nagyon jól.
  – Én… izé…
  – Ezt a részét már elmondtad a Monceau parkban. Van hátsó bejárat?
  – Igen… igen, van. Az udvarból… a keresztutcából nyílik… nem lehet eltéveszteni.
  – Félóra múlva legyél ott – felelte Niala, és letette.
  Csak a sarkon túl vették föl az álarcokat. Pi addig átadta a gépet Martinnek, aki most fejet cserélt Chantallal, Kissy kifejezett kérésére. Azt mondta, Martinnek a múltkor megártott a disznóarc, és most valaki máson legyen. Nimby azt felelte, ő szívesen cserél vele, amire Vanessa kikelt magából, hogy még mit nem, akkor nem alszanak együtt az éjszaka, és később sem, ameddig a hatás tart. Ez pedig nem tetszett volna Nimbynek, mert ez a beszélgetés még az este volt, amikor ellenőrizték a gumikat az álarcokon.
  Chantal önként jelentkezett. Azt mondta, sajnos Andreas nem lesz itt az éjszaka, de hátha kitart a dolog hétvégéig; vagy legfeljebb fölveszi újra. Ő igazán örömmel lesz disznó. Miután fölpróbálták és levették az álarcokat, Nimby odament Chantalhoz és megvakargatta a füle tövét. Chantal lelkesen és élethűen röfögött.
  – Helyes – mondta Nimby.
  – Látod, mit szalasztottál el, Vanessa? – kérdezte Chantal. – Egy remek kis disznód lehetett volna az ágyban az éjszaka.
  Vanessa tűnődve nézett rá egypár pillanatig.
  – Tudod, mi a különbség közted és Schuyler úr között?
  – Nem én; azt se tudom, ki az.
  – A panzió egyik vendége, amerikai bútorgyáros. Az, hogy neki foteleken, szekrényeken és asztalokon is jár az esze… neked meg csak az ágyon.
  Nehéz lett volna nevet adni annak az arckifejezésnek, amit Ninón láttak, amikor megpillantotta őket és a gépét. A Kutya, a Disznó, a Róka és az Elefánt ment elöl, a Jerryk szokásos lezser tartásában, amiből egy pillanat alatt oda tudnak vágni, tüzet nyitni vagy amit kell. Utánuk jött az Oroszlán a géppel, mellette kétoldalt a Cica és a Nyuszi. A Majom és a Medve kint maradt az utcán, közvetlenül a kőfal mellett, hogy bármikor beavatkozhassanak.
  Örömnek is lehetett értelmezni a pasas arcát, amiért visszakapja a gépét. De inkább a félelem uralkodott rajta. Tart tőle, hogy mi következik, állapította meg az Elefánt, míg a Rókával az oldalán elkanyarodott jobbra. A Kutya és a Disznó ugyanakkor balra fordult. Nino most két tűz között állt, mindkétfelől két Jerry figyelte, szemközt pedig újabb kettő közeledett kibiztosított kézzel. Aztán az Oroszlán letette a gépet, jó két méterrel Nino előtt, és már három harcra kész állatfigura nézett szembe a shindyvel.
  – Emeld föl a kezedet és állj a falhoz – mondta az Oroszlán, persze köszönés nélkül. – Kezeket a falra!
  Alaposan végigtapogatta a pasast.
  – Se fegyver, se magnó. Helyes. Megfordulhatsz és leengedheted a karodat. Az üzletben van valaki?
  – Van… a főnököm… meg még ketten. Előbb-utóbb szemet szúr, ha nem megyek vissza…
  – Majd hazudsz valamit – mondták egyszerre többen is.
  – De ki is jöhet valaki utánam…
  – Akkor is hazudsz valamit – felelte a Róka. – Mi nem fogunk. Megmondjuk, hogy miért jöttünk. Ha ezt nem akarod, akkor neked kell válaszolnod. Világos?
  – Iiigen…
  – Akkor most jól figyelj – szólalt meg a Kutya. – A géped tiszta. Az látszik rajta, hogy mi az érdeklődési köröd, de a törvényt nem sértetted meg. Így is marad?
  – Persze – sietett felelni a pasas –, én nem sértek törvényt… nem akarok börtönbe kerülni…
  – Helyes – vágta rá a Cica. – Az összes adatodat lementettük, és a gépeden elhelyeztünk egy programot, ami figyeli, hogy mit csinálsz. Ha olyasmit – jól megnyomta a szót –, azonnal értesít minket.
  – A programot nem lehet kikapcsolni, de egyszerűen eltávolíthatod, ha akarod – folytatta az Oroszlán. – Visszarakni azonban nem tudod többé. Ha úgy döntesz, hogy nem akarsz ellenőrzést magad fölött, az végleges lesz.
  Az Elefánt közelebb lépett.
  – Választhatsz, hogy együttműködsz velünk – mondta –, vagy tovább táplálod a gyanúnkat. Most azonnal döntsd el.
  – Én… én együtt… együttműködöm, persze…
  Az Elefánt átnyújtott a shindynek egy összehajtogatott papírlapot. Ujjlenyomat-menteset; mindannyian kesztyűt viseltek, de már nem gumit, hanem rendes kesztyűt, feketét, amilyen a ruhájuk is. A D’Aubisson lányok vették őket Nizzában; a hétvégén mindenkinek a kezét lemérték.
  – Ez Vladek neve és címe – közölte vele. – Keresd meg és deríts ki róla mindent.
  – Mi… mi… ho…
  – A részleteket majd kitalálod – fojtotta bele a szót a Róka. – A közös érdeklődési körötökre hivatkozva összebarátkozhatsz vele személyesen is. Vagy betörhetsz hozzá. Ahogy tetszik.
  – De hát…
  – Nincs de hát! – csattant fel a Nyuszi. – A feladatot megkaptad. Oldd meg. Vagy ha nem akarod, ne oldd meg. Akkor tudni fogjuk, hogy nem vagy megbízható, és jobban figyelünk.
  – Egyébként is figyelünk – kapta föl a végszót a Kutya. – Soha nem tudhatod, hogy valamelyik szembejövő nem hozzánk tartozik-e. Ha találkozol egy gyerekkel… jól gondold meg, mit teszel. Lehet, hogy mikrofon van rajta. Ez akár olyan gyerekkel is megeshet, akit már ismersz. Lehet, hogy ő maga nem is tud róla. Nem tudhatod.
  – Soha nem bántanék egy gyereket – bizonygatta a shindy.
  – Ahogy arról se tudsz, hogy eddig is felvettük minden beszélgetésünket – tette hozzá a Kutya.
  – Egy telefonszám is van a papíron – vette át a szót a Róka. – Ha megtudtál valamit Vladekről, ott jelentheted a megadott időpontokban.
  – Kérdés van? – vakkantotta a Kutya, pont olyan kurtán és élesen, mint egy valódi kutya. Persze származására nézvést…
  – Nem tudom… azt hiszem… illetve… mi lesz, ha nem sikerül?
  – Akkor magunk járunk utána Vladeknek – felelte a Disznó –, illetve ezt akkor is megtesszük, ha te jelentesz, mert ellenőriznünk kell az adataidat. Ha nem jönnek a jelentések vagy hamisak, akkor tudni fogjuk, hogy rosszban sántikálsz.
  – És… akkor mi lesz?…
  – Nagyon fogunk rád figyelni – mondta a Kutya sötéten. – És tesszük, ami a dolgunk. Talán börtönbe juttatunk. Talán nyilvánosságra hozzuk, amit tudunk rólad. Vagy egyszerűen valami ilyesmit.
  Ezzel villámgyorsan előrelépett, megvillant a keze, és a shindy egy jajdulással összecsuklott.
  Az Elefánt a kapuból még visszanézett; Nino akkor kezdett éledezni. Remek. Mire fölnéz, senkit se lát az udvaron.

– Nem gondoljátok, hogy célszerű lenne megfigyelés alatt tartani? – kérdezte Nimby, mialatt a mikrobusz a Périphérique felé vette az irányt.
  – De, az jó lenne – mondta Niala. – De nemigen látom a módját, egérke, hacsak nem akarsz naponta hazarepülni.
  – Nem nagyon van kedvem hozzá – ismerte el a fiú. – Inkább süttetem a füleimet a napon.
  – No látod.
  – Viszont egy kirándulás Vladekhez…
  – Mikor?
  – Valamikor a nyáron. Amikor Ninónak már volt némi ideje, hogy adatokat szerezzen. Elvégre azt mondtuk neki, hogy ellenőrizni fogjuk.
  – Persze hogy ezt mondtuk – szólalt meg Angélique –, de el akarsz ezért utazni La Rochelle-be?
  – Miért ne? Jártál már ott, egérke?
  – Még nem.
  – No látod – mondta Nimby ugyanolyan hangon, mint az imént Niala.
  – De mi a nyáron csecsemőgondozunk – szólt közbe Kissy.
  Niala legyintett.
  – Arra ott van az egész család. Luigi egy csomó kutyát fölnevelt már, Joséphine állatorvos… nem kellünk mi oda. Csak útban lennénk, amikor oltani kell a kicsiket, még a végén ránk lépne valaki.
  Kissy nevetett. Elképzelte magukat, amint ott szaladgálnak Suzy és a náluk valamivel nagyobb kölykök között, meg Joséphine lába körül, akiről ugyan nem tudta, hogy ki, de az elképzelésben fehér köpenyt viselt és megpróbálta két ujjal félretolni őket, hogy hozzáférjen a kiskutyákhoz.
  Alighanem tényleg túl sok sajtot eszik.

Csodálatosképpen most mintha pillanatok alatt repült volna el az évzáróig hátralevő néhány nap. Kissy az egyik pillanatban még elefántfejet viselt és fenyegetően nézett Ninóra, a másikban már az osztályától búcsúzkodott, a harmadikban pedig rámosolygott a stewardessre, gondosan elrejtve egérfogait. A gép zárt terében nem törhet ki pánik.
  – Egy kis narancslevet legyen kedves.
  A negyedik pillanatban pedig kisétáltak a reptér személyzeti parkolójába, ahol Niala és Vanessa ugrott a nyakukba, aztán egy kocsihoz vezették őket. Szürke mikrobusz volt, de nem Mathieu bácsié, egész másik, sokkal jobb állapotú.
  – Hát ez kié? – pillantott rá Angélique, s már fordult is a csomaghordó kocsi felé.
  Kissy éppen szemben állt Vanessával, jól látta, ahogy a kislány arcán átsuhan egy jellegzetes mosoly. S mintha már sejtette is volna, mi lesz a válasz.
  – A miénk. Apa most vette.
  A csapatnak földbe gyökerezett a lába. Visszafordultak a csomagoktól a kocsihoz. Niala elhúzta a tolóajtót.
  Nagyobb volt, mint a Ford. Tizenhét üléses, hosszú Citroëen mikrobusz, magasított tetővel, tolóajtóval, hátul kétszárnyú ajtóval. Elöl három ülés, hátul négy sorban három, négy, négy és megint három. Az ülések között ferde vonalban hagytak ki egy-egy üres helyet. Légkondi, GPS, tolatóradar – minden, ami kell.
  – De hát… de hát… hogyhogy… – hápogta Angélique.
  Niala nevetett.
  – Kapott egy jó ajánlatot. Úgyis akartunk egy egerezős mikrobuszt, hát megvette. Jean-Marie szerint remek állapotban van, nem is sokat futott, alkalmi vétel.
  – Mit fizetett érte? – tudakolta Nimby.
  – Ötezer körül, de egy többszörös tranzakció része volt, nem tudom a részleteket. No! Egérkék! Ébredjetek! Rakodjunk be, aztán irány haza!
  Munkához láttak. Sok csomagjuk volt, hiszen egész nyárra jöttek.
  – De ki hozta ide? – kérdezte Jennifer, körbepillantva a parkolóban. – Hisz csak ti vagytok itt.
  – Jean-Marie. Nála volt pár napig, amíg átnézte meg ezt-azt igazított rajta, aztán kihozta. Ki ül először a volánhoz?
  – Pi – mondta Angélique, egy kicsit bizonytalanul tekintve végig a kocsi hatalmas testén. Lehetett vagy hat méter hosszú, de ahogy Kissy megállt mellette, úgy tűnt, van az kétszáz méter is. Kétszáz méter hosszú, nyolc fedélzete van, négy hatalmas kéménye…
  – De reméljük, jéghegyek nem kószálnak a Promon – felelte Vanessa, amikor elmondta, mire gondolt. – Idefelé nem voltak. Igaz, reggel beletettem néhányat a vendégek italaiba. No, mehetünk.
  Kissy beszállt valahova középre és becsatolta magát. Képzeletét teljesen rabul ejtette egy gigászi jéghegy képe, aminek peremén fókák sziesztáznak, másik oldalán pingvinek, a tetején jegesmedvepár üldögél, aztán ezt az egészet Vanessa fölkapja és beleteszi egy pohár kólába, a vendég pedig két korty között lenézeget és a halászó állatokat figyeli.
  – Állati klassz – dünnyögte Chantal, ahogy körülnézett a kocsiban. – Itt akár táncolni lehet.
  – Aha, elég nagy kocsi – felelte Vanessa. – Gondolnunk kellett a hosszú nyári sziesztákra és a sok sajtra, amit megesztek.
  Chantal fölpattant az ülésről.
  – Micsoda?! – szisszent föl. – Hogy jut ilyen eszedbe? Még hogy mi kövérek vagyunk?! Pi, azonnal állj meg, szét akarom tépni ezt a pimasz egeret!
  Nevettek. Hisz a kocsi még el sem indult. Vanessa fölkelt és odalépett Chantal elé.
  – Nem vagytok kövérek – most még. Majd meglátjuk, mi lesz belőletek szeptemberre. És most lássuk, hogyan tépsz szét. Minden támadásod után leveszem egy füledet és odaadom valakinek megőrzésre. Ha mindenkinek jut egy fül, akkor én nyertem.
  Chantal nevetett és megveregette barátnője vállát.
  – Ha mindenkinek jut egy a füleimből, akkor nem te nyersz, hanem a biológusok. Nyolcfülű egér, új fejezet leszek a szakkönyvekben. Aztán mondjátok, hány ló van ennek a motorjában?
  – Van egy pár – felelte Niala. – Amikor Jean-Marie beletöltötte a zabot, ugyancsak élénk csámcsogás kezdődött.

Kissy hátradőlt az ülésen és boldogan nézte, ahogy odakint elsuhannak a Prom szállodái és pálmafái, jobbról pedig ott ragyog a tenger. Semmit se szeret jobban, mint Beaulieu-ben vakációzni. Az iskolaévnek végre-valahára

VÉGE.

S mondjon Vanessa bármit, ő mostantól két hónapig napozik és sajtot eszik!