Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools



Az ókor monstrumai

Titkos is és misztikus

Mindössze hetven éve ért véget a számítógépek őskora és vette kezdetét az ókor. Ekkortól beszélhetünk valódi számítógépekről. Amikor e sorokat írom, még néhány hónap hiányzik 1945. június 30-a kerek hetvenedik évfordulójáig. Ezen a napon jelent meg a számítógépek negyedik atyjának, Neumann Jánosnak rövid, befejezetlen tanulmánya, amely Az EDVAC-jelentés első vázlata címet viselte. Persze matematikai nyelven volt írva, hiszen a szerző – a szakirodalomban John von Neumann, apja ugyanis osztrák nemesi címet kapott – matematikus volt, a Princetonon tanított. De mi volt a címszereplő?
  Elektronikus Diszkrét Változós Analóg Számítógépnek hívták, 1944-ben kezdték meg a tervezését és ’46-ban épült meg, közel félmillió dollárból. Egy marylandi katonai létesítményben készítették, s itt is maradt egészen 1960-ig, amikor lebontották. Nem szállítgatták ide-oda. Közel nyolc tonnát nyomott, negyvenöt négyzetméteren helyezkedett el hatalmas szekrényekben, műszakonként harminc ember kellett a kiszolgálásához, meg ötvenhat kilowatt, több, mint némelyik autó fogyasztása. De ez már igaziból tudott számolni. Ezer darab negyvennégy bites számot tudott tárolni, ami mai mértékegységben 5500 byte-nak felel meg; később a tárkapacitást 1024 számra bővítették. Több száz műveletet végzett másodpercenként. 1946-ban ez szenzációsnak számított. Nem az, hogy milyen sok számot tárolt és milyen gyorsan tudott velük számolni. Maga a tény, hogy létezett.
  Ámbár nem az EDVAC volt az első elektronikus számítógép, hanem közvetlen elődje, az ENIAC. Ez még nagyobb volt, huszonhét tonnát nyomott egy jókora lakásnyi területen, és százötven kilowattot fogyasztott; a pletyka szerint ha bekapcsolták, Philadelphiában elsötétültek a lámpák. Ott épült, a philadelphiai egyetemen, teljes titokban 1943-tól, s csak a háború után, ’46-ban szállították át végleges helyére, ugyanabba a katonai létesítménybe, ahol az EDVAC működött. Arról nincs adat, mekkora munka volt a törékeny monstrumot szekrényekre szedni, elfuvarozni és újra összerakni.
  eniac.jpg

Az első számítógépek mind egyedi példányok voltak, sorozatgyártásról még jó ideig nem lehetett szó. Rendkívüli dolog volt akkoriban egy számítógép, és sokáig egészen titkos is, hiszen még a háború idején, katonai fejlesztésként indultak. Később titkosak már nem voltak, csak misztikusak. Néha megjelent róluk egy-egy fotó a magazinokban, s az újságírók lelkendeztek egy sort a nagy tudású elektronikus agyról, amely hamarosan képes lesz, netán már most is az, arra, hogy – és következett valami tökéletesen abszurd jóslat a mesterséges agyak tudásáról, nem ritkán olyasmi, amit a mai számítógépek se tudnak még. A laikusoknak természetesen fogalmuk se volt, hogy mi az a számítógép és mire jó. Azt hitték, hogy gondolkodik, úgy, mint egy ember, vagy még fejlettebben, hiszen akkora hatalmas.
  Sokszor a szakemberek is elvetették a sulykot, egyes problémákat egyszerűbbnek gondoltak, mint amilyenek. Csató István 1964-ben megjósolta, hogy hamarosan akkora számológépeket állítanak majd elő, amiket bárki a zsebében hordhat – s ez így is történt, 1971-ben megjelentek az első zsebszámológépek –, de azt is hozzátette, magától értetődő természetességgel, hogy a gép élőszóban is megérti majd az embert. Ez azonban 2011-ig, az Apple Siri programjának megjelenéséig váratott magára, és az élőszó ma is ritkán használt módja a gépek irányításának. Ma, 2015-ben legjobb tudomásom szerint nem jellemző, hogy az emberek diktálni akarnának a zsebszámológépüknek. Nyugodtan nyomkodják a gombokat.
  De nemcsak túlzott elvárások és elképzelések voltak, az ellenkezője is. 1943-ban az IBM elnöke úgy vélte, a világpiacon öt számítógépre lehet igény – ez talán nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, mibe került akkoriban egy számítógép felépítése és működtetése. A DEC elnökének híres kijelentése azonban finoman szólva is megdöbbentő: „Nem hiszem, hogy az emberek számítógépet akarnának az otthonaikba”, mégpedig azért, mert 1977-ben mondta. Látni fogjuk, hogy akkoriban, a számítástechnika középkorának kellős közepén mennyire rövidlátó volt már egy ilyen jóslat.

650-2.jpg1954-ben ugyanis megjelent az első tömegtermeléssel előállított számítógép, az IBM 650-es. Nyolc év alatt közel kétezer darab készült belőle. Kicsi volt, alig kilenc mázsa, s külön-külön berendezésekkel tetszés szerint bővíthető. Dobtáras memóriája teljes kiépítésben húszezer betűt tárolhatott. S egyre jobb, gyorsabb, olcsóbb típusok követték, amiket persze még mindig csak vállalatok, egyetemek engedhettek meg maguknak, magánemberben föl se merült a gondolat, hogy számítógépet vegyen. Pedig akkor is voltak gazdag emberek, de mihez kezdtek volna vele?
  A technika azonban tovább fejlődött. 1955-től a nagyméretű, drága, lassú, folyton cserére szoruló, nagy fogyasztású vákuumcsöveket (a lenti első képen) fölváltották a tranzisztorok (a második képen), amik sokkal kisebbek, olcsóbbak és gyorsabbak voltak. 1968-ban pedig a nagyméretű és drága tranzisztorokat fölváltotta a mikroprocesszor. Ekkor vált lehetségessé az a technológiai forradalom, amely véget vetett a számítástechnika ókorának. De kellett hozzá egy szemléletbeli forradalom is.
  elektronenroehren-auswahl.jpg
  electronic_component_transistors.jpg

Kicsit utópisztikus

A hatvanas években a számítógép-használat szokásos menetrendje a következő volt: a programozó megírta és meglyukasztotta programját, majd a nagy köteg lyukkártyával besétált a számítóközpontba. Itt a programját besorolták a még nagyobb kötegbe, amit folyamatosan adagoltak a gépnek, egymás után a feladatokat. Amikor a programozó munkája sorra került, a technikusok „betáplálták” a gépbe (ez az ige a szaknyelvben gyorsan feledésbe merült, de a laikusok még sokáig használták), a gép végrehajtotta, s a kapott lyukkártyákat, lyukszalagdarabot vagy akár nyomtatott papirost átadták a programozónak. Így a programozó voltaképpen nem is látta a gépet, amit programozott, és sokszor huszonnégy órát várhatott az eredményre – persze még így is elégedett lehetett, hiszen olyan problémákról volt szó, amiket gép nélkül megoldani hetekbe is beletelt volna.
  Ezt a módszert kötegelt feldolgozásnak hívták, és nagyon gazdaságosnak tartották, hiszen a gépnek nem kellett várnia az újabb feladatra, az ideje maximálisan ki volt használva. Akadtak azonban, akik szerint ez csak a gép szempontjából volt gazdaságos, az emberek ideje szempontjából nem. A programfuttatások tekintélyes hányada nem azzal végződik, hogy a programozó megkapja a kívánt eredményeket, hanem csak annyival, hogy a gép leáll hibaüzenettel. A programozó ezután kijavítja a hibát, a gép talál helyette egy másikat… ez így mehet egy összetettebb probléma esetén akár heteken át, ha a gép kellőképpen le van terhelve.
  A kötegelt feldolgozás lassúságát forradalmi ötlettel küszöbölték ki. Időosztásos rendszernek nevezték. A gép nem technikusoktól kapta a feladatokat kötegekben, hanem maguktól a felhasználóktól közvetlenül, pontosabban egyszerűbb gépek közbeiktatásával. A felhasználó egy terminálnak nevezett készülék előtt ült, ami általában papírra dolgozó elektromos írógép volt, de összeköttetésben állt a számítógéppel. A felhasználó leírta, hogy mit kíván, és a számítógép végrehajtotta. A géphez rengeteg terminál volt kötve, amik előtt mások ültek, és a gép az ő parancsaikat is ugyanúgy végrehajtotta. A gép valójában csak töredék másodperceket tölt egy-egy felhasználóval, aztán megy tovább a következőhöz, de a gép gyors, az emberek pedig lassúak, ezért az ember úgy érezte, hogy a gép egyedül ővele foglalkozik.
  Az időosztásos rendszerek jelentős hatást gyakoroltak a számítástechnika történelmére. Sok ezer embert – jórészt egyetemistákat, köztük a következő korszak számítástechnikájának formálóit – megismertettek azzal az élménnyel, hogy közvetlen kapcsolatban állnak a számítógéppel, és azt csinálnak vele, amit akarnak. Ezáltal megszülethettek az olyan alkalmazások, amik nem szolgáltak roppant fontosságú katonai vagy tudományos célokat, egyszerűen csak valakinek éppen ahhoz volt kedve, hogy kikísérletezze mondjuk a napkelte időpontjának számítógépes kiszámítását, másvalaki pedig játékprogramot írt. Megszülettek a számítógépes játékok. Valamint 1964-ben a Dartmouth egyetemen John G. Kemeny és Thomas E. Kurtz elkészítette a BASIC programnyelvet, amely a számítástechnikai középkorban rendkívüli jelentőségre tett szert.

Az ókor alkonya

A gépek egyre kisebbek és olcsóbbak lettek, és megvolt már az igény arra, hogy olyan gépek szülessenek, amiket az emberek meg tudnak venni a saját pénzükből, hazavinni és otthon vagy az irodájukban használni. John G. Kemeny 1972-ben írt könyvében még egy olyan világot képzelt el, ahol az emberek egyre nagyobb hányada kérhet terminált az otthonába, és telefonvonalon éri el a számítógépet. De 1973-ban megszületett az első házi számítógép, és ezzel kezdetét vette a számítástechnika középkora.