Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools



A három törvény kora

Már a spájzban vannak a robotok

Nem, igazából nem valószínű, hogy a következő korszakot, amelyet vadonatúj kornak neveztem el, az asimovi három törvény fogja jellemezni. De az elképzelhető, hogy valamiféle robotok korszaka lesz, hiszen mi más következne logikusan a számítógépek → kisméretű számítógépek → kompatibilis számítógépek → kompatibilis és hordozható számítógépek sor következő felvonásaként, mint a kompatibilis és mozgó számítógépek? Ha pedig netán így lesz, akkor az a sajátos helyzet állhat elő, hogy miközben a legújabb kor kezdő évét 1996-ban jelöltem meg, a vadonatúj kor egyik lehetséges kezdő éveként 1994 kínálkozik, két évvel korábban. Ebben az évben jelent meg ugyanis az első olyan robottechnikai rendszer, amelytől azt lehetett várni, hogy már nemcsak robotikai laboratóriumokban folynak majd elszigetelt kísérletek, hanem nagyszámú közember is végezhet efféléket – és ez be is következett, mert a rendszer viszonylagos olcsósága mellett jól programozható, a célnak megfelelő képességű számítógépet tartalmazott, a mechanikus alkatrészek kínálata pedig gyakorlatilag végtelen volt. A rendszer továbbfejlesztett, még többet tudó változatai ma is forgalomban vannak, a velük épülő robotok pedig egyre összetettebb, sokrétűbb feladatokat látnak el. Viszont nem alkalmasak számottevő erőkifejtésre – néhány kiló lehet a legnagyobb súly, amit képesek megmozdítani –, és a mainstream számítástechnikusok nem tekintik őket a szakma részének, ezt a rendszert ugyanis egy játékgyár készítette, a Lego.
  mindstorms_v2_6.jpg

Jöhetnek a robotok?

De képzeljük el, hogy valaki átalakítja a Lego Mindstorms rendszert. Erősebb mechanikát tervez. A legó alapanyaga, az akrilnitril-butadién-sztirol nagyon erős anyag, de a mechanikai illesztések mégiscsak egy játékhoz lettek tervezve. Képzeljük el ugyanezt sokkal erősebb illesztésekkel, esetleg egyes elemeket még teherbíróbb anyagból, például a tartóvázhoz valókat fémből, nagyobb méretben. Nagyobb kerekeket is, hiszen a jelenlegiek játékautókhoz valók. De mindez összeilleszthető a meglevő legóelemekkel, azok alkothatják a finommechanikát. Azután ez a valaki kibővíti a külvilág érzékelésére szolgáló szenzorok eszköztárát, újfajtákkal és nagyobb érzékenységűekkel. Esetleg mindezt kombinálja egyéb modern robottechnikai rendszerekkel, például a ma lendületesen terjedő tri- és kvadkopterekkel. Egyszóval olyan berendezések megépítésére nyújt módot, amik nagyjából hasonlóak a mai legórobotokhoz, de nagyobbak és erősebbek lehetnek, és jobban érzékelik a világot.
  Az első kérdés ekkor az, hogy mit tudhatnának az ilyen robotok. A második pedig hogy vajon új korszakot jelentenének-e abban az értelemben, ahogy könyvemben a számítógép-történelmet felosztottam, s vajon őáltaluk válhat-e a számítógép-futurológia a számítógép-paleontológia folytatásává.
  Hogy mit tudhatnak? Potenciálisan magasabb szintre emelhetik kényelmünket, ahogy tették ezt az eddigi korszakok új gépei is. Intelligens robotokról még nem beszélünk, mert a számítástechnika nem áll azon a szinten – a mesterséges intelligencia jelenleg azt tudja, hogy egy behatárolt világban az algoritmus ki tudja választani a legjobb megoldásokat, például a sakkban vagy a Rubik-kockán. Az azonban még nem várható, hogy olyan robotot építhessünk, amely ezt nem egy behatárolt világban tudja, hanem a nagyvilág háromdimenziós valóságában.
  A robotika eddig elért egyik csúcspontjának tekinthető az automata autó, amelyet a Google fejleszt. Elméletileg önállóan tud közlekedni a városi forgalomban. De látnunk kell, hogy kétszeresen is behatárolt világban mozog: csak a világnak azon a részén tud közlekedni, ami szerepel a térképén, és ezen a térképen csak az utaknak kell rajta lenniük. A Google-autónak nem kell tudnia, hogy kell közlekedni egy épület belsejében, a metróhálózatban vagy az erdőben, mert ezek kívül esnek a világán.
  A fentebb leírt robotikai rendszerrel is csak olyan gépeket alkothatunk, amelyek a maguk behatárolt világán belül jól használhatók, de azon kívül nem, illetve csak ha adaptáljuk őket.
  Így például egy nagyméretű épületben tevékenykedő cég robotküldöncöket alkalmazhat, ha gyakran van szükség arra, hogy tárgyakat – például dossziékat – egyik helyiségből a másikba szállítsanak. Ahelyett hogy egy titkárnőt, gyakornokot, kifutófiút szalajtana, a feladó gombnyomással hív egy robotküldöncöt, amely akár úgy is kinézhet, mint egy játék teherautó. (Sőt ténylegesen lehet egy elektronikával ellátott játék teherautó.) Erre ráteszi a küldeményt és elküldi a címzettnek, aki leveszi róla. A robot irányítására legcélszerűbb egy mobiltelefonos alkalmazást írni, hiszen a telefonjuk mindig náluk van; ennek van egy gombja robot hívására, a címzettet pedig egyszerűen kiválasztja az alkalmazottak névsorából. Az persze túl egyszerű lenne, ha a robot ezután a címzett irodájába vinné a csomagot – nem, a robot megkeresi a címzettet az épületben és a kezébe adja. Vagy azért, mert a falakba épített szenzorok követik az alkalmazottak mozgását a mobiljuk alapján – a munkaadónak végeredményben joga van tudni, hogy munkaidőben hol vannak az alkalmazottai a munkahelyükön belül –, vagy mert előzetesen beszél a címzettel, aki a saját mobilján jelzi, hogy hol van éppen.
  Ez még nem egészen robottechnika, éppen mert egy átalakított játékautóval is megcsinálható, de jól példázza, hogy az ilyen technika csak egy behatárolt világban, adott esetben egy bizonyos épületen belül alkalmazható. Robottechnikává akkor válik, ha a játékautó ugyanazokon a folyosókon közlekedik, mint az emberek – ami logikus – és figyeli maga körül a világot. Minden bizonnyal az egyik fő ok, amiért sokemeletes irodaházakban is inkább emberi küldöncöket alkalmaznak, az, hogy senki sem szeretne hasra esni ezekben az autócskákban, mialatt iratokat lapozgatva siet a folyosón. Legalább két kamerával kell figyelniük a világot, előre és hátra, sokkal gyorsabbnak kell lenniük, mint egy ember, nagyon jól kell manőverezniük, és ami itt a legnehezebb: az egyik ember elől kitérve nem szabad egy másik lába alá szaladniuk, akkor sem, ha tömeg van a folyosón. A túlélésért – a kiselejtezés elkerüléséért – folytatott harcban az a robotküldönc nyerne, amelyik behúzódik a falmélyedésekbe, amikor nagy tömeg jön szembe például az ebédidő végén, és ha kell, másik útvonalra tér, ha az épület forgalomfigyelő rendszere tud olyat, amelyik kevésbé zsúfolt.
  Persze ha az emberek lába alatt szlalomozó kisautókat veszélyesnek ítéljük, fölvihetjük őket az emberek feje fölé. A folyosók mennyezete alatt kis utak húzódhatnak, két autónyi szélesek, azokon is futhatnak a robotküldöncök, mint sok nagyvárosban a magasvasút. Nem fognak leszédülni onnan. Ekkor már sokkal egyszerűbb a navigációjuk, viszont csak olyan helyeken lehet csomagot feladni és átvenni, ahol a kisautóknak lejárat van kiépítve, rámpa vagy lift – vagy kéznél van egy hórihorgas alkalmazott.
  ac231bjlnh.jpgDe megtehetjük azt is, hogy kopterekre bízzuk a csomagokat, ezeknek nem kell felüljáró és nem keverednek senki lába alá. Ha megoldjuk, hogy soha ne induljanak el kellő feltöltöttség nélkül, kiismerjék magukat a folyosókon és ne jöjjenek zavarba, ha elvesztik a wifijelet, akkor nem fognak az emberek fejére esni. A koptereket pedig sokkal könnyebb kitanítani arra is, hogy a cég külső telephelyére hogyan vihetnek csomagot – a kisautóknak ehhez a városi navigációval is meg kellene birkózniuk, és ki lennének téve annak, hogy ellopják őket.
  A robotküldönc azonban csak a magas szintű számítógépes vezérlésre példa, maga a berendezés közlekedik ugyan, de amúgy egy merev szerkezet. Az eddig vázolt technikával ennél összetettebbet is építhetünk. Például robotinast? Esetleg. Nem kell ember formájúnak lennie, bár akár olyan is lehet. Mindenesetre tud mozogni, gazdájának otthonában mindenképpen, és van legalább egy manipulátora, amivel a legórobotoknál sokkal nehezebb tárgyakat is mozgathat. A kérdés az, hogy milyen feladatokra lehet képes.
  A gazda távollétében nyilván őrzi a házat. Egy esetleges tolvaj ugyan könnyedén legyűri, például felborítja; bár lehetséges, hogy fel tudjon állni, de verekedni nem fog tudni. Viszont mire a tolvaj észreveszi, addigra már a hang- és mozgásérzékelők segítségével fölfedezte, lefényképezte és értesítette a rendőrséget, a tolvajról készített jó minőségű fotókat is elküldte emailben. Ha ezt kombináljuk azzal, hogy a tolvaj nyilván azért tört be, mert a gazdának van mit a tejbe aprítania, akkor biztonsági berendezés nyilván a robot üzembe helyezése előtt is volt, a robot ezzel összeköttetésben áll, és a tolvaj még a kertben oson, amikor a rendőrségnek már a kezében van az értesítés fotókkal együtt – de ez a része nem robottechnika. Ha viszont a robot a gazda távollétében őrjáratozik a kertben, az már igen. De erre a célra alighanem jobb egy kis kopter, ami ide-oda röpköd a terület fölött, tehát mögé lopózni és leütni lehetetlen, s amíg visszamegy a töltőre, addig fölszáll a helyettese. Ez már robottechnika, hiszen a mai koptereket embernek kell irányítania.
  Amikor a gazda hazaér, a robot felismeri – arcfelismerő technikák már léteznek – és ajtót nyit neki. Átveszi a gazda kabátját, táskáját, a helyükre teszi őket. Egyes tárgyakat felismerhet, de csak akkor, ha előzetesen megtanították neki, hogy az a tárgy micsoda (mármint nem „táska”, hanem egy adott azonosítójú tárgy, ID 113 = a gazda barna táskája) és mi a teendő, ha azt odaadják neki. Kell hogy legyen a tárgynak valamilyen egyedi jellegzetessége, a robot alakfelismerő képességeinek függvényében. De az is lehetséges, hogy ha azt a parancsot kapja: „táska”, akkor a felé nyújtott tárgyat elveszi és oda rakja, ahol a gazda táskájának helye van, akármi is az a tárgy. A hangfelismerő rendszerek mai fejlettségi szintjén elvárható, hogy rövidebb parancsokat szóban is megértsen, legalábbis egy bizonyos személy hangján, előzetes hangmintarögzítés után mindenképpen.
  el-e-robot-butler.jpgNézzük tovább. Ha a gazdának vannak rutincselekvései, azokban a robot nagy segítség lehet. A gazda például kávézni szokott, amikor hazaér. A robot automatikusan vagy parancsra elkészítheti a kávét, egy modern kávéfőző kezelésére megtanítható. A kávénak vagy mindig ugyanott kell lennie, vagy ha mindig másik fiókban van, akkor a robot jelenlétében kell eltenni – vagy esetleg a robotnak meg kell mondani, hogy mely fiókok jöhetnek szóba, húzza ki, keresse a kávé dobozának jellegzetességeit, és ha nem találja, tolja vissza. Úgy kell tanítani, mint egy kisgyereket, viszont nem felejt el semmit, de nincs intuíciója és a tanultakat általában nem tudja extrapolálni másféle helyzetekre. Például ha a gazda elviszi egy barátja konyhájába, nem biztos, hogy ott is meg tudja főzni a kávét. Ha pedig a gazda a teát is szereti, annak elkészítésére külön kell megtanítani.
  A mai precíziós mechanikai készülékek korában elvárható, hogy a robot képes legyen a kávéfőző gombját úgy megnyomni, hogy nem tolja arrébb a készüléket, viszont a gombot benyomja; kiemelje az edényt a készülékből és kitöltse a kávét csészébe, nem mellé, ne döntsön fel semmit, az edényt biztonságban tegye vissza az asztalra, és a csészét úgy vigye be a szobába, hogy nem ejti el és nem is lötyögteti ki. Az ilyen dolgokban általában ár per teljesítmény típusú alkukat kell kötnünk. Építhető olyan robot, amely akkor sem lötyögteti ki a kávét egy közönséges csészéből, ha hirtelen nagy erővel megtaszítjuk a robotot – vagy akár egyenesen a csészét – olyan irányból, amelybe nem is lát. Ez csak precíz giroszkópos manőverezés kérdése, csak nyilván túl drága lenne erre a célra. Átlagos árú berendezéstől az várható el, hogy a konyhából a szobába vezető útvonalon biztonságosan végigmenjen a csészével a kezében, és a küszöbön is átlépjen vagy átguruljon baleset nélkül, hiszen tudja, hogy a küszöb ott van és hogy mit kell tennie. Talán, de nem egészen biztosan az is elvárható egy ilyen robottól, hogy ha a gyerek eldobott egy legókockát a szőnyegen, azt észrevegye és kikerülje vagy átlépje. Ha a robot kerekeken vagy lánctalpakon halad, és az akadályt nincs helye kikerülni, akkor az biztosan elvárható tőle, hogy megálljon és jelezze, hogy nem tud továbbmenni; az is, hogy ez esetben tudja, hová teheti le a csészét ott, ahol éppen áll; de az nem biztosan várható el, hogy képes legyen a másik manipulátorával felvenni a legókockát és ezután továbbhaladni. Nem azért, mert ekkor esetleg kiönti a csészét, nem önti ki, viszont feltehetően csak annyit tud megállapítani a legókockáról, hogy az ott egy rendellenesség, de azt nem, hogy el tudja-e távolítani. Nem ismeri az anyagát, a súlyát, nem tudja, hogy a padlóhoz van-e rögzítve. Hacsak persze a gyerek nem hagy szét legókockákat elég gyakran ahhoz, hogy érdemes legyen egyszer nekiülni a robottal és megtanítani neki azok jellegzetes formáit és színeit. Ebben az esetben viszont kiválóan alkalmas arra, hogy a szétszórt kockákat robottürelemmel összeszedje és akár szétválogatva tegye a helyükre. Az, hogy az ágy alá esett kockát is megtalálja-e, attól függ, hogy mennyire képes benézni oda – ha a kamerája magasan van, akkor le tud-e hajolni –, mennyire tud benyúlni oda, valamint hogy megtanítjuk-e arra, hogy ott is keresni kell.
  Ha ilyesmiket megtanítottunk neki, akkor már elég jól fog tudni takarítani. Az logikus elvárás, hogy miközben széles mozdulatokkal törli a port a polcról, egy lendületes karmozdulattal ne verje le a polc mellett álló vázát, feltéve, hogy a kamerája mindig látja a manipulátorát. Az ember úgy van megépítve, hogy a kamerája nem mindig látja a manipulátorát, ráadásul a reflexei is cserben hagyhatják – a robotnak tökéletesek a reflexei, és ha mindig oda lát, ahova nyúl, akkor ilyen bajt nem okoz. Ehhez nem kell minden egyes tárgyat külön megismertetni vele: ha lát egy tárgyat, akkor megáll a mozdulattal. Viszont szüksége van a sztereoszkopikus látásra ahhoz, hogy tudja, hol van a tárgy a térben. A polcon levő tárgyakat csak akkor fogja tudni levenni a helyükről, ha mindegyikről megmutatjuk, hogy kell megfogni – persze kategóriánként, például ha tartunk a polcon egy köteg egymásra fektetett magazint, akkor a robotot meg kell tanítani arra, hogy kell köztük megkeresni a határt (ez nagyon bonyolult mozgássorozat, rendkívül precíz manipulátor kell hozzá, amely különálló papírlapokkal is elboldogul), de ha ez megvan, akkor már nem gond kivetetni vele felülről a nyolcadik magazint. Ha egy porcelán tárgyról megmondtuk, hogy mekkora erővel szabad megfogni, akkor a többi porcelánról már csak annyit kell mondanunk, hogy az is porcelán, mert magától nem fogja tudni – de így már tudja, hogy ugyanaz a kategória, mint az első tárgy. Persze egy vaskos korsót és egy papírvékonyságú kínai vázát ne soroljunk ugyanabba a csoportba.
  Az egyik legfontosabb feladat, amit tárgyakkal végezni kell, az lesz, hogy menjen el értük és vigye őket a gazdához; bizonyos tárgyaknál a „hozd ide” már egy kiskutyának is megtanítható. Logikus, hogy a robot képes a házban található összes tárgy hollétét megjegyezni, de a gazda nem tud mindegyiknek olyan egyedi azonosítót adni, ami alapján a robotot utasíthatja, hogy azt a tárgyat hozza. Ez csak a fontosabbaknál fog kelleni. Vegyük a könyveket, amiknél nem mindegy, hogy a robot melyiket hozza. Ahhoz, hogy a gazda az íróasztalánál ülve azt mondhassa: „hozd ide a spanyol szótáramat”, először is meg kell tanítani a robotot arra, hogyan vehet ki a polcról egy állítva, fektetve, könyvtorony közepében elhelyezett könyvet, aztán arra, hogy melyik a spanyol szótár. Ha a gazdának tizenötféle spanyol szótára van, akkor ez nem elég. A szótárnak van egy helye, és a robot ezt megjegyzi, de ez csak arra kell, hogy először is ott kezdje keresni. Ha látta, hogy a gazda valahová máshová tette a szótárat, akkor a másik helyre kell mennie. Persze megtanítható arra is, hogy az elöl hagyott dolgokat vigye a helyükre, ha kétszer egymás után látja őket mondjuk félórás időközzel, és ezalatt senki nem nyúlt hozzájuk. Ha ilyen parancsa nincsen, és nem látta, amikor a gazda máshová vitte a szótárat, akkor közölni kell vele annak pillanatnyi hollétét. Ehhez az kell, hogy a ház egyes részeinek nevét megtanítsuk neki, például „hálószoba, éjjeliszekrény”. Ha ezt mondtuk a könyv lehetséges helyeként, és ott nem találja, akkor nyilván körülnéz és keresi; ha alakfelismerő rendszere elég fejlett ahhoz, hogy egy üres asztalon fekvő két könyv közül ki tudja választani, melyik a spanyol szótár, akkor a polcon is észre fogja venni. (Maga a könyv felismerése történhet úgy, hogy elolvassa a címét, de ha mondjuk nincs ráírva a borítóra, akkor a gazdának közölnie kell: „ez a spanyol szótár”.) Ha a szótár nincs a hálószobában, akkor nyilván visszamegy és közli. Ekkor kaphat olyan parancsot: „keresd meg”, de csak ha előzőleg megtanítottuk a házban levő tárolóhelyek – fiókok, szekrényajtók – kezelésére, amivel az is jár, hogy megmondjuk neki, hova ne nyúljon, mert még nincs megtanítva az ott található tárgyak speciális kezelésére. A keresés egyrészt nagyon hosszúra nyúlhat, hacsak nincs megtanítva arra, hogy mik azok a polcok, szekrények, helyiségek, ahol kizárt, hogy a spanyol szótár megtalálható legyen, másrészt viszont lerövidíti, hogy nem fogja ugyanott kétszer keresni, az algoritmus megjegyzi, hogy hol keresett már.
  Hogyan utasíthatjuk a robotot? Az élőszó mellett, amelynek felismerését már említettem, jó szolgálatot tehet a mobiltelefon vagy egyéb távközlés, ha a robot nincs hallótávolságban. Lehet egy rádiós távirányítónk, amelyen a gombot megnyomva a robot odajön – esetleg gyakoribb parancsoknak lehetnek külön gombjai –, de felhívhatjuk telefonon vagy küldhetünk neki parancsokat számítógépről, a neten át.
  Hogyan szólhatnak a parancsok? Csak egy nagyon egyszerű nyelv értelmezését várhatjuk el, ami parancsokból, személyek, tárgyak és helyek nevéből és esetleges módosító szavakból áll. Nyelvtani elemzés alapszinten lehetséges, de nem lesz különösebb haszna. A „hozd ide a papucsomat” parancsban a „hozd ide” parancsszóként értelmezendő, a robotnak nem lesz szüksége a két szó szétválasztására. „Papucsomat” egy tárgy neve, a robot szemszögéből ez a „papucs” és „papucsot” szinonim megjelölésű tárgycsoport egyik eleme. Csoport, nem kategória. Ha vendégünk jön és hozza a saját papucsát, azt a robot nem fogja felismerni mint papucsot, amíg külön meg nem tanítjuk neki, hogy az is papucs, éspedig ezé a vendégé. Az alakfelismerés mai állása szerint csak annyit feltételezhetünk, hogy a robot képes lesz egy egyszer látott és több oldalról megszemlélt tárgyat újra felismerni, mert a másodszor látott képet le tudja választani a háttérről és összehasonlítani a tárolt tárgyleírások százaival. Az nem várható el, hogy meg lehessen tanítani, mi az, hogy papucs.
  Célszerű, hogy a robot tudjon beszélni, a beszédszintetizálás sokkal magasabb szinten áll, mint a beszédfelismerés. Praktikus, ha mindig elismétli a parancsot a saját hangján, vagyis nem a gazda hangját visszajátszva, ebből tudjuk, hogy megértette. Mivel az ismert igék száma nem túl nagy, a programban benne lehet, hogy mindnek két alakja van, s ha az elsőt hallja, a másodikat kell mondani: „hozd ide a papucsomat” – „idehozom a papucsomat”, hiszen „papucsomat” egy tárgy neve.
  Mindebből egy meglehetősen sokoldalú, ám hihetetlenül buta gépezet képe rajzolódik ki, de jelenleg ez lehet a robotika teljesítőképessége. Léteznek persze ennél sokkal szofisztikáltabb robotok is, de csak egy-egy részterületen. Az egyik az emberi járást modellezi és úgy gyalogol két lábon, hogy nem lehet feldönteni. A másik emberi arccal van ellátva és ember módjára mosolyog. A harmadik csak egy karból áll, de összerak bármilyen bútort az Ikea cégnél, ahol alkalmazzák. De ezek ennél többet nem is tudnak. A robotika következő nagy kihívása az lesz, hogy olyan robotokat alkosson, amelyek elboldogulnak a világban. Itt nem az a nehéz, hogy minél többféle feladatra tegyük képessé a robotot, hanem hogy értelmeztetni tudjuk vele a világot. Vegyük azt a jogos elvárást, hogy a robot ne tiporjon rá a földön heverő dolgokra, amik között lehet háziállat és kisgyerek is. Azt borzasztóan egyszerű megtanítani, hogy „ne lépj rá tárgyakra”, de honnan tudja, mi tárgy és mi nem? Kétféleképpen ismerheti fel: mozgás közben a tárgy kiálló részei a padló más-más részleteit takarják – de egy fekvő papírlapra ez nem igaz –, illetve a tárgy elüt a padló mintájától, de ismeretlen, nem egyenletes mintájú terepen (utcán) ez nem használható. De ha a tárgyat mégis felismerte, jön a kérdés, hogy mit tegyen. Ha lába van, átlépheti; ha kereke van, csak kikerülni tudja, de nem biztos, hogy erre talál helyet mondjuk egy előszobában. Nem lenne jó, ha egy-két földre helyezett könyvvel teljesen meg lehetne bénítani a robotot, márpedig kerekeken gurulót sokkal könnyebb készíteni és működtetni, mint lépkedőt. Az azonban csak az egyes konkrét tárgyaknál várható el, hogy a robot megjegyezze: ezeken áthajthat, nem esik bajuk. Ugyanakkor viszont jogos elvárás, hogy ha már van egy manipulátorral ellátott, mozgóképes robot a háznál, akkor ne a gazdának kelljen hajlongania minden leejtett holmiért, de az megint csak az egyes konkrét tárgyaknál közölhető, hogy melyiket hogyan kell fölemelni. Aki olyan programot ad a robotjának, hogy a földön fekvő tárgyakat föl kell vennie, akárhogy, ahogy tudja, az először is vegye föl a kivétellistára a macskáját, mert szinte bizonyos, hogy a robot a fülénél fogva akarja majd fölemelni.

Robot-gyereknevelés

Eddig vegyesen emlegettem azokat a robotokat, amelyeket a felhasználó magának rak össze, azokkal, amelyeket készen vesz meg a boltban. A nagy irodaházban szaladgáló sok-sok robotküldöncöt nyilván nem ott barkácsolják, megveszik készen, ezerdarabos készletben olcsóbb, a forgalmazó szereli fel a forgalomirányításhoz szükséges fali szenzorokat és üzemeli be a forgalomirányító számítógépet.
  A robotinast már el tudom képzelni mindkét változatban, olyat is, amit készen adnak a boltban, de olyat is, amit a felhasználó a maga ízlése szerint épít meg, legómódra, olyan építőkészletből, amiből rengetegféle robot építhető. De mindkét fajta robotot tanítani kell majd. Készülhetnek majd olyan programok, amik megkönnyítik a tanulást, például tájékozódást segítő, arcfelismerő, tárgy és háttér szétválasztását végző programok, amik egy robotikus operációs rendszeren futnak. A rendszer gondoskodik a robot részeinek működtetéséről, és olyan rutinokat is tartalmaz, amelyek a „vidd a manipulátort az x, y, z pontra” típusú alacsony szintű parancsokat lefordítják a mozgatómotoroknak küldendő impulzusokra. Ezt a rendszert profiknak kell megírni, ezért ha a robotot a gazdája építi is, alighanem készen tölti le rá az operációs rendszert. Lesznek egymással vetélkedő robotikus operációs rendszerek, mint a mozdulatlan gépeken a Windows és a Linux. Lesznek vállalkozások, amelyek részegységeket terveznek a robotokhoz – ilyen a legónál is van már –, mások pedig komplett robotokat gyártanak majd azoknak, akik csak használni szeretnék, megépíteni nem.

A valódi világban tevékenykedő, valóságos tárgyakat kezelő robotok primitív előfutárai már köztünk vannak. Még csak a világ leegyszerűsített változatában tudnak mozogni és csak egészen egyszerű műveletekre képesek, de így volt ez a számítógépekkel is, és lám, mi lett belőlük. Nem tudom és nem is próbálom megjósolni, hogy különféle áttörések mikor következnek be, csak arra szorítkozom, hogy megnevezzek néhányat közülük.
  Egyáltalán nem biztos, hogy a fentebb leírt vállalati robotküldöncöket bárhol is megvalósítanák – kicsi cégnek nincs rájuk szüksége, nagyoknál meg mindig van kéznél olcsó munkaerő. Viszont a robotinas reálisabb lehetőség. Egy cégnél egész sor főnök jóváhagyása kell egy új rendszer bevezetéséhez, s aztán még az alkalmazottak is ellenszenvesnek találhatják – otthon csak a családtagok beleegyezése kell. S ha a gyerek bütyköl magának egy inast, a szülők legfeljebb nem használják, eggyel több játékot kerülgetnek csak.
  hto_robot_nurse.jpgA házi robotinasnak lehetnek változatai is, például a műhelybeli – logikus gondolat, hogy az első robotinasokat olyan emberek fogják elkészíteni, akik amúgy is barkácsolnak, elektronikai szereléseket végeznek. Az ő robotjuk nemcsak odahozza a csavarkulcsot vagy a pákát, de el is végzi a műveleteket, amikkel a gazdája megbízza. Persze nyilván jó bonyolult megmondani neki, hogy mit csináljon, egyenként meg kell mutatni a csavarozandó helyeket és más effélét, de egyre könnyebb lesz, ahogy a szoftverek fejlődnek. Kórházban is jól jöhet egy gyors mozgású, kis helyen elférő gép, amelyiknek csak odavetik a parancsot: „hozz oxacillint”, megy és hozza. Egy átlagos nővérke munkaidejének felét szaladgálással tölti, olyan dolgok után, amiket egy gép is elhozhat, ha gyorsan tud közlekedni, eligazodik az épületben, megtalálja, felismeri és tudja kezelni a kellékeket, és nem akkora, hogy folyton útban legyen. Azalatt a nővérke csinálhat mást, olyat, amihez valódi intelligencia vagy kifinomult kézügyesség kell. Vagy foghatja a beteg kezét. Robotpincérek már régóta vannak, de ezekben nincs valódi mesterséges intelligencia, valójában csak tálcahordozó gépek – intelligenciának akkor lesz értelme, ha a beszédfelismerés olyan szintre jut, hogy a robot fölveheti a rendelést is. Robotstewardessek viszont valószínűleg sose lesznek, nem várna rájuk nagy jövő, mert az utasok jelentős része megnyugtató mosolyt is vár a repülőgépen, nemcsak pezsgőt.