– Apa? – szólt Johnny, amint bekebelezte Nicky hét nyelven beszélő zöldségleveséből a második adagot, s várta, hogy Bob is elkészüljön.
  – No?
  – Mi a különbség tulajdonképpen a robot és a számítógép között?
  George összevonta a szemöldökét és rosszallóan nézett az ünnepeltre. – Hát nem tudod?
  – Nem én.
  – No, akkor már ketten vagyunk, mert én se.
  Kislányára sandított, aki morcosan nézett vissza rá. – Pedig igazán tudhatnád, apa. Hát össze lehet minket téveszteni?
  Kapott egy barátságos pöccintést az orrára. – Ugyan, gyerekem. De hogy mitől számít az egyik masina még számítógépnek, a másik meg már robotnak, azt bizony nem tudom. Sose érdekelt.
  – De Mrs. Davist érdekli – szúrta közbe Johnny. – Holnapra tudnom kell.
  – Mondd meg neki – mondta Mike a téma legavatottabb szakértőjének, aki közben fölkelt és hozzálátott leszedni a tányérokat.
  – Nagyon egyszerű. Ami a három törvény alapján működik, az robot. Ami nem, az nem. Ennyi az egész.
  S elindult ki a konyhába.
  – És egy takarítóautomata?
  – Abban is benne van a három törvény – szólalt meg a kislányhang a polcon elhelyezett hangszóróból, Mary feje fölött.
  – Nemigen látszik rajta.
  – Tud annyit, hogy eleget tehessen az első törvény előírásainak a maga szintjén.
  – Mit jelent az, hogy „a maga szintjén”?
  – Nos, ha például én látok egy embert puskával a kezében a Kis-Cwmbrian oldalán, akkor ki tudom számítani, hova fog lőni – beszéd közben már jött vissza a malaccal és a körettel, így egyszerre két szólamban kezdett hallatszani a hangja –, mert tudok ballisztikai számításokat végezni, a fegyver típusából tudom a lőtávolságát és egy csomó mindent, ami ehhez kell. – A kis hangszóró elhallgatott. – Ebből tudom, kell-e cselekednem vagy sem. Ezt egy ötödosztályú takarítóautomata nem tudja, csak annyit, hogy a puska veszélyes, és értesíteni tudja a Központi Programozó Irodát. Az elvégezheti helyette a számításokat, de az automata nem tud közbeavatkozni még akkor se, ha az ember tényleg egy másik emberre céloz. Elég lassan gurul a lánctalpain, keze nincsen, tehetetlen.
  – És te?
  – Megvannak az eszközeim az ilyenek ellen – mondta a gyerek sötéten.
  Nevettek.
  – És ha az ember lelő egy másik embert?
  – Az szörnyű lenne.
  – Tudom, de mi lesz a takarítóautomatával?
  – Mi lenne? Kiég az agya.
  – De hát nem akadályozhatta meg!
  – Hát éppen azért.

A Nicky első változatát 1994-ben kezdtem írni, s 1999-ben fél­behagytam. Nem tetszett. Nem fejezte ki, amit mondani akar­tam, a szálakat is összekuszáltam. Publikálni publikáltam ugyan, öt év munkája volt benne, de nem szerettem, s ahogy telnek az évek, egyre kevésbé szeretem. A stílusa olyan nehéz­kes és értelmetlenül cirkalmas, hogy ha nem emlékeznék rá, el se hinném, hogy én írtam.
  2000-ben nekivágtam újra, de ezúttal két és fél év után belát­tam, hogy még mindig nem jó. Ezt is félbehagytam; ezt is pub­likáltam; ezt sem szeretem.
  Azért teszem közzé őket, mert azért mégiscsak sok jó ötlet van bennük, és akadt egypár olvasó, aki gyerekbetegségei elle­nére szerette ezt a regényt.
  172 ezer szó.

Történetünk a 22. század közepén játszódik a vidéki Angliában, ahol a négy fiút nevelő Lane házaspár szeretne most már egy kislányt is. Hát vesznek egyet. R. Nicolette Lane egyike a kor mindenfelé elterjedt, az asimovi három törvényt követő háztartási robotjainak, de van egy különlegessége: őt a gyereküknek tekintik, nem a tulajdonuknak.

  (hamarosan)