Memória

S mostanában úgy érzem, hogy az utolsó memória-morzsákat használom el. Vagy már el is használtam, s most még várok, hátha... Hátha megtalálom a módját, hogy újabb használható területek bukkanjanak elõ, esetleg épp ellenkezõleg: a totális jégmezõ mindenfelé, ameddig a szemem ellát, mert akkor legalább nem nyomasztana ez.

Nemrég beszélgettünk valami olyasmirõl egy barátommal*, hogy az érzelmek el tudják valahogy tömíteni a kiáramlás helyét. Én most azt hiszem, így vagyok a memóriámmal, illetve az agyam befogadóképességével. Mert nem kizárólag az emlékezetem az, ami a nulla felé tendál, hanem kezdek bezárulni. Vagyis, túl sok dolog történik/történt a közelmúltban, amik érdekelnek, nekem fontosak, csak éppen nem értem a nagyrészét, esetleg felelõsnek érzem magam , vagy éppen ellenkezõleg, totálisan tehetetlen vagyok bennük. És ettõl inkább becsukódnék. Visszamegyek az alagútba. Becsukom a szemem, összegömbölyödöm, amennyire szabdalt testem engedi, és csak alszom. Azt hiszem, többet vállaltam, mint amennyit elbírok. A batyuk a vállamon, nehezebbek, mint gondoltam valaha is, pedig tudtam, hogy iszonyú nehéz, de még annál is súlyosabb; és így, hogy percrõl percre folyamatos görcsös küzdelmet kell vívnom önmagammal, illetve azzal a valamivel ami a memóriám helyén van, kezdem elveszteni az önmaghamba vetett hitet.