Kerekesszék

Jó sok idõ eltelt, nap mint nap megy itt a verkli, reggel fáslizás, injekció, gyógyszer osztás, reggeli, kisvizit, aztán ki-ki megy a dolgára. Torna, kondi, ergoterápia, fizioterápia, miegymás, aztán ebéd és unalom. Idõnként egy-egy látogató. Esténként szoktunk páran csoportosulni az emeleti elõtérben és beszéljük át a világ nagy dolgait, de más itt nem történik.
Pénteken ment haza Sanyi, akit még az elsõ –vagy második, de mindenképpen új_életem elején- oori-s létem alatt ismertem meg s most, hogy ennyi idõ után újra találkoztunk, minden reggel ágyba kaptam a kávét tõle… :) Saját szobájában elkészítette nekem a kávét, és a kerekesszékével átgrasszált hozzánk –ahol még olyankor mindenki alszik, hisz ez cirka negyed hetet jelentett- s a lábfejem megkocogtatásával felébresztett, majd az éjjeliszekrényemre rakta poharat.
Szóval, õ most néhány napja már nincs itt, mert elkészült az idei lába és megkapta szabaduló levelét. Ám, ahogy hazament az kritikán aluli. Pontosabban szabályszerû, de maga ez a szabály felháborító.
Az alaphelyzet az –s most maradok az õ eseténél, de tessen ezt széles körben, egyedi részletek nélkül, csak a szabályozás mibenlétére vonatkoztatva érteni-, hogy Sanyi egyik oldalon térd alatt, másikon pedig lábfejben amputált, tehát a kerekesszék az élete része,s nem úgy, mint nekem, aki anélkül nem tud elintézni egy bevásárlást, mert nekem ugye VAN lábam… de vissza… szóval, neki alapvetõ használati eszköz a kerekesszék, s a kórházba befelé is csak úgy hozta el a betegszállító Sándort a csomagját és a székét is, hogy egy ezres ment a „mentõs ”zsebébe, s visszafelé is erre számított. Készítette a pénzt, s mikor jöttek érte, mondta, hogy akkor a székét is el kellene vinni, erre az ápoló közölte, hogy szó sem lehet róla, a szék  marad. Sanyi persze mondta, hogy akkor õ sem megy, mert az a szék a saját tulajdona, s kvázi a lába, tehát nem fogja itt hagyni. Betegszállító el, Sanyi itt maradt és kétségbeesetten szívta a cigiket, hogy most akkor mi lesz. Kisvártatva jöttek vissza, s mondták, megbeszélték, kivételesen elviszik a széket. Sanyi erre megnyugodott, engedte, hogy betegyék õt a kocsiba –nem volt rajta a lába-, majd ahelyett, hogy a székét is felrakták volna, becsapták az ajtót s azt visszatolták az osztályra. Majd Sanyit válaszra sem méltatva irány a cél…
Én errõl semmit sem tudtam, mert éppen az uszodában voltam, csak néhány órával késõbb telefonált Sanyi, hogy nézzek már utána a dolgoknak, mert szerinte a széke itt, az osztály folyosóján leledzik valahol. Én köpni-nyelni nem tudtam, s azonnal mentem a nõvérekhez, hogy kérdezzem mi újság, meg is kaptam a választ: a szék az intézet raktárában van, majd ha valaki eljön érte, s hoz Sanyitól meghatalmazást, vagy esetleg õ maga jön érte, akkor megkaphatja. (Az intézet igazgatója, ahol él Sanyi, jön el a héten s viszi el a széket majd.)

Minden alkalommal, mikor szállítottak s szállítanak elmondják, hogy max egy táskát szíveskedjek magammal vinni… most is kicsit néztek csak, mikor a féltucat ez-az-amazom jött velem a János Ortopédiáról az OORI-ba, de gond nélkül elhozták. (Keret, mankók, nagy bõrönd, kis bõrönd, wc-magasító plusz én.) A kerekesszéket direkt nem vittem be a Jánosba, mert egyrészt az a hely alkalmatlan a használatára, másrészt én alkalmatlan voltam az elsõ idõben bármire is, harmadrészt tudtam a kerekesszék tilalmi szabályról, s megkértem valakit, hogy ha átkerültem, hozza majd utánam a széket.
Csakhogy nekem van kit megkérnem.



Mellesleg most átböngésztem a törvényt és nem találtam benne erre vonatkozó passzust!!!! Tehát most mi is van? Ez egy belsõ rendelet lenne, vagy mi a tök? Vagy mivel szabályozatlan, ezért mindenki úgy dönt, ahogy neki tetszik? S teszem azt ha a betegszállítónak olyan kedve van elviszi, ha meg nem, nem viszi el a beteg székét???

kerekesszek