Hanka

Elkezdtem hát azt a regényt, már három napja. A kiindulópont Barča Hrdinová, s hogy hova érkezünk – azt még nem tudom. Persze nem Barčának hívják, hanem Hankának, és egyébként is minden más. Két dolog maradt változatlanul, a hely (nem Liberec, de Csehszlovákia) és az időpont, legalábbis körülbelül. Ilyesmiket érdemes megtartani, Sophie sem azért lett francia, mert nem bírtam volna ki, ha olasz vagy dán lett volna, hanem mert Frédérique francia lévén nem lehetett más. De az időpont ott megváltozott, 1958-ban nem játszódhatott, hiszen a diáklázadásoknak köszönhető Sophie születése. Hanka megmaradt ugyanabban az időben, amikor Barča, mert nem láttam okot más időbe költöztetni.
  A történet persze teljesen más, nem a Mindenki tankötelest írom meg még egyszer és nem is annak forgatásáról írok. Azt írja meg valaki, aki ott volt, ha akarja. Hogy miről írok és mi lesz belőle, azt ugyanúgy nem tudom, mint ebben a szakaszban még egyetlen más regénynél sem, de kivételesen egy előzetest már hoztam.

És most itt a szombat és ülhet itthon.
  Nem így lett volna, ha Karel bácsinak nem kellett volna elutaznia, de így az egész hétvége kiesik. Hanka ma délelőtt ment volna ki a hegyekbe a szüleivel, ahol megismerkedik Ondřejjel, akinek a nagyapja vasutas, de hát ez most kútba esett, mert Karel bácsi kapott egy telefont és most már Berlinben jár. Hankának ez nem lesz veszteség, majd elmegy a jövő héten, Ondřej akkor is véletlenül pont arra fog járni, illetve nem akkor is, hanem csak akkor. Hanka a jövő héten sült halat eszik a vasutas nagypapával, ő rágondolni se szeret, de Karel bácsi csak nevetett és megígérte, hogy mire megeszi azt a halat, már egyáltalán nem az lesz a tányérján. Az ilyen dolgokat Karel bácsi megoldja pillanatok alatt, int egyet és Gabriela előteremt valamit a sült hal helyett. Csak azt nem tudja megoldani, hogy ő most mit csináljon egész nap.
  Járkált a lakásban, levett egy könyvet, belelapozott, visszatette. Ez a harmadik… nem is, már a negyedik hétvége, amit teljes egészében Hankának szentelt, és nem is gondolt rá, hogy valami programot szervezzen helyette. Anya dolgozik. A lányok az osztályból… ki tudja, biztos mindegyiknek van valami családi programja, kimennek a hétvégi telekre, meglátogatják a nagyszüleiket. Elmennek moziba. Oda voltaképpen ő is mehetne, de nincs kedve hozzá, egyedül biztos nem.
  Viszont…
  Hiszen nemcsak neki borult föl a hétvégéje azzal, hogy Karel bácsi elutazott. Mindenki másnak, tehát Janának is. Talán ő is csak ül otthon és nem tud mihez kezdeni magával. De hol van az az otthon? Fogalma se volt róla, hol lakik Jana, még azt se tudta, hova jár iskolába. Még a családnevét se tudta. Azt se, hogy itt él-e Prágában. Bár nagyon messze biztosan nem lakik, volt már, hogy kora reggel hozta a kocsi.
  Van egy telefonszám, amit Karel bácsitól kapott, azt kell fölhívnia, ha bármilyen kérdése vagy gondja van, nem ő fogja fölvenni, de reggeltől estig van ott valaki. Azt a számot Jana is megkapta. Ő még soha nem hívta föl azt a számot, sejtelme sincs, van-e ott valaki szombaton is, de ha igen, akkor az biztosan tudja Jana számát.
  Bement a szobájába, fölvette a könyvet, az hat hete mindig ott van az asztalán, amikor épp nem a táskájában. A borítóra volt írva a szám, rápillantott, aztán belelapozott. Ott nyitotta ki, ahol Věra és Miloš az étteremben összeakad Jiřinával, ez az ő szempontjából nem fontos, ámbár Hankának erről is meglesz a véleménye. Hankának mindenről van véleménye, de nem mindenről mondja el, sokszor csak a tekintetéből lehet kiolvasni. Nagyon sokatmondó pillantásai vannak, például a múlt héten, amikor az apja becsípve ment haza, akkor sem szólt semmit, csak a szeméből sütött a véleménye. Karel bácsi mondta így, azt mondta, szép volt, kislányom, valósággal süt a szemedből a véleményed. Karel bácsi ritkán szólítja kislányomnak, de olyankor lehet tudni, hogy valamit nagyon jól csinált. Jana is kapott ilyen dicséretet, alig egy órával később, mert Anežka úgy vágta hozzá a tolltartóját Pavelhez, hogy a cipzár szétment és a ceruza kettétört, Gabriela állhatott neki pontosan ugyanolyan tolltartót keríteni, de a dicséret persze nem ezért volt, hanem mert Anežkának szikrázott a szeme, ahogy kiosztotta a srácot, Karel bácsi azt mondta, ilyet felnőttektől is ritkán lát.
  Összerezzent, ahogy megcsörrent a telefon. Persze, ő eredetileg telefonálni akart, aztán belemerült a könyvbe, de… ki lehet az? Anya nem szokta ilyenkor hívni.
  Kisietett, fölvette.
  – Černý lakás.
  – Eliška?
  Megismerte a hangot. Zuzana. Kezdődik megint.
  – Én vagyok…
  – Zuzana vagyok, szervusz. Hallottam, hogy Havlíček elutazott és az egész hétvégéd oda. Ide figyelj, mi lenne, ha délután beiktatnánk egy rendkívüli órát?
  Sóhajtott. Zuzanának nem lehet nemet mondani, azt is igennek veszi. Borzasztóan unja az angolt, de Hanka két évet töltött Londonban és úgy beszél, mint egy bennszülött brit. Azt muszáj megtanulnia, amire Hankának szüksége van, a legszívesebben nem is tanulna többet egyetlen szóval sem, és a legkevésbé sem szavakat meg nyelvtant. Az ég szerelmére, miért akarja Zuzana folyton, hogy ő értse is, amit Hanka angolul mond?! A tökéletes kiejtés bőven elég volna, az is éppen elég nehéz. A többire semmi szüksége. És végképp nincsen szüksége azokra a szavakra, amiket Hanka nem is használ.
  – Hát…
  – Mondjuk négy órára ott lehetek. Tudod, hogy Havlíček a lelkemre kötötte.
  Ez is milyen hülye dolog, hogy Havlíčeknek hívja Karel bácsit, mintha nem dolgoznának együtt ősidők óta. Zuzana borzasztóan öreg, Karel bácsinak az anyja lehetne.
  – Én… Zuzana, kérem…
  – Pardon?
  Ezzel az agyára megy. Úgy ejti, hogy phádn, se az r-et, se az o-t nem mondja, de egész hosszú á-t használ és a pét péhának mondja. Így kell udvariasan mondani angolul, hogy tessék. Csakhogy Hanka nem előkelő lédikkel töltötte az idejét Londonban, és ezt a szót egyáltalán nem használja. Neki semmi szüksége erre a szóra, de Zuzana úgy sulykolja a fejébe, mintha ő meg akarna tanulni perfekt angolul. Pedig esze ágában sincs.
  – Zuzana… nem tudja véletlenül… Jana telefonszámát?
  Kis csend a vonalban.
  – Jana? – kérdezte aztán Zuzana, mintha fogalma se lenne, hogy az kicsoda. Az igaz, hogy Jana nem tanul angolul, és lehet, hogy Zuzana éppen ezért nem is tudja a számát, de a nevét azért tudhatná. Jövőre az egész ország tudni fogja. – Jana… várj csak, van itt valahol egy füzet. Mi is a családneve?
  – Halvány fogalmam sincs – ismerte be. Végül is mi történhet? Legfeljebb Zuzana nem találja meg. Az is lehet, hogy nyolc Jana van abban a füzetben.
  – Meg is van – hallotta Zuzana hangját. – Jana… Jana… Jana Javorská, igaz? Ő lesz az, mert ide van írva Anežka neve. 892-797. Szóval négykor, rendben?
  – Rendben – felelte most már felszabadultabban, miután gyorsan lefirkantotta a számot. Anya mindig tart egy kis noteszt meg egy tollat a telefon mellett.
  Zuzana szokás szerint egy kurta szervusszal letette a telefont, ő pedig rámeredt a számra a noteszen. Odaírta mellé a nevet is. Jana Javorská. Most legalább ezt is tudja. Csak…
  Leült a telefon mellé és nézte a számot. Most föl fogja hívni, és kiderül, hogy Jana egyáltalán nem ér rá, örül a szabadon maradt hétvégének, vidám családi életet él a szüleivel. Mint Anežka. Ő pedig egyszer csak rátelefonál, mert egyedül van és nincs mit csinálnia… ahogy Hanka teszi folyton Anežkával. Csakhogy Hankának Anežka tényleg a barátnője. Az egyetlen. Anežkának más barátnői is vannak, de Hankát azok nem érdeklik. Ők viszont Janával voltaképpen nem is ismerik egymást. Igaziból egymással alig beszéltek még, csak köszöntek, aztán meghallgatták az utasításokat, néha közbekérdeztek, olyankor egymástól is kérdeztek és válaszoltak, de minden Hankával és Anežkával volt kapcsolatos, ők maguk mintha ott se lettek volna. Ezt megfigyelte többször, például amikor Hanka bevallotta az apjának, hogy ő törte be az ablakot, és majdnem elsírta magát, az apja meg elhitte az egész maszlagot, Karel bácsi el volt ragadtatva… szóval akkor mintha ő maga ott se lett volna, mindenki más igen, Karel bácsi, František bácsi, Filip, Gabriela, Josef, a többiek, mindenki ott állt körülötte, illetve František bácsi a karosszékben ült és el volt képedve, és ott volt Hanka… de neki magának akkor nyoma veszett, úgy érezte, csak Hanka van ott, nyomja a szenvedélyes bocsánatkérő szöveget az apjának és már könnyesen csillog a szeme, de Eliška nincsen ott, valahol eltűnt valami varázslatban.
  És Anežkával is rengeteget beszélt már. Janával szinte semmit, ami ne Hankáról és Anežkáról szólt volna.
  S akkor most egyszerre hívja föl? De hisz voltaképpen idegenek egymásnak. Anežka mindent tud Hankáról, ők együtt nevelkedtek, Anežka valószínűleg idősebb Hankánál, hiszen Jana már egészen nagylány, de nem sokkal, mert együtt jártak óvodába, ezt František bácsi említette valamikor, most egymás mellett ülnek a suliban. Jana meg ő nem is hallottak egymásról egy hónappal ezelőttig.
  Ostobaság. Majd eltölti a hétvégét valamivel, és legközelebb kipuhatolja, hogy Jana hajlandó-e beszélgetni vele. Esetleg fölhívja inkább valamelyik lányt az osztályból. Legfeljebb nem ér rá.
  Megpróbálta Květát, igazából azért, mert az ő számára emlékezett. Nem vették föl. Květa most ugyanazt csinálja, amit minden más hétvégén, bármi legyen is az. Květa hétvégéje nem futott zátonyra azáltal, hogy Karel bácsi elutazott, Květa nem tud többet Karel bácsiról, mint amennyit ő mesélt róla óraközi szünetekben.
  Talán Alžběta. Felütötte a telefonkönyvet, lapozgatni kezdte, aztán becsukta. Dehogyis. Alžběta nem ér rá. Katonáskodik. Egy igazi katona udvarol neki, azzal lóg folyton, állítólag azt mondta neki, hogy tizenhat éves. Ezt nem mindenki hiszi el a lányok közül, mert amúgy Alžběta nem éppen az igazmondásáról híres, de a katona az valóság, ketten is látták őket kézenfogva sétálni.
  Ahogy töprengett, kit hívjon fel, egyszer csak… megcsörrent a telefon ismét. Zuzana. Megismeri a csörgésről. Biztos át akarja tenni az angolórát négyről kettőre, hogy még két órával tovább kínozhassa. Hanka egyik legszörnyűbb tulajdonsága, hogy ilyen jól beszél angolul.
  – Černý lakás.
  – Eliškát keresem.
  Nem Zuzana hangja volt. Sokkal fiatalabb.
  – Én vagyok…
  – Szia, itt Jana beszél. Jana Javorská.
  Döbbenten meredt a faliszőnyeg színes köröcskéire. Valamit motyoghatott válaszul, mert a hang folytatta.
  – Az angoltanárnőd hívott, azt mondta, hogy beszélni szeretnél velem és hívjalak föl, megadta a számodat. Ott vagy még?
  – Itt… – krákogta, aztán megköszörülte a torkát. – Itt vagyok. De hát hogyhogy…
  – Azt nem tudom, csak ennyit mondott és letette. Te, figyelj, ez tényleg jó ötlet, egy csomó mindent meg akartam veled beszélni. Anežka rengeteg fejtörést okoz.
  – Nekem is Hanka – mosolyodott el most már, és hirtelen eszébe jutott a telefonbeszélgetés, amikor Hanka fölhívta Anežkát, mert…
  – De telefonon ez nem fog menni, tudod, mit mond Karel bácsi mindig az arcjátékról. Találkozhatnánk, ha már kútba esett a hétvégi munka. Merre laksz?
  – Smíchovban…
  – De jó, az nincs messze tőlünk. Hol találkozzunk?… tudod mit? Odamegyek hozzád, mondd a címet!

»»»»»»