Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Bloglottó

Ez az oldal a blog sorsolásos változata. Öt véletlenszerűen kiválasztott cikkünk jelenik meg minden alkalommal. Ha az oldal alján levő lapozót használja az olvasó, mindig újabb öt cikket sorsolunk ki.



Hannibál nem volt portás

Találkoztunk azzal a portás bácsival, aki a hetvenes években kivárta a tizennégy óra nulla perc nulla másodpercet, akkor komótosan megfordította a nagykapu zárjában a kulcsot, és az anyukák bemehettek a beteg gyerekeikhez. Semmit sem öregedett, csak áthelyezték. Most a körúti főkapunál teljesít szolgálatot, és az a dolga, hogy a közlekedést akadályozza. Van neki egy kétsávos sorompója, amivel imád játszani. Ha egy autós (ezek voltunk mi) valami renitens módon jutott be a klinikaudvarba, akkor nem mehet ki. Irgumburgum! Hörrömbörröm! Lesz itt rrrrrrend!
  Vagyis ott áll a kimenő sávban egy másfél tonnás, négyméteres autó, és a bejövő sávban ezalatt jönnek befelé, nagyrészt mentőautók, amíg tudnak, csakhogy az út kanyarodik, és bár a Rrrrenitens Bajkeverrrrő nem állja el a bejövők útját, a kimenőkét igen, és azok aztán elállják a bejövők útját is. És hát akarhat kimenni mentő is, sürgősen is. Nem számít. Dörr-dörr! Reccs! Hátra arc, vissza az egész agyonzsúfolt klinikaudvaron pótdíjat fizetni! Ötezerrrrr forrrrint!
  És amíg a renitens próbál félreállni, a portás ledörgi a következő renitenst. Este pedig a jól végzett munka boldogító tudatában ballag haza. Megfegyelmezett kétezer felnőtt embert, szétkúrt háromezer idegrendszert, betegekét, akik gyógyulni jöttek, hozzátartozókét, akik sokat küzdenek őnélküle is, egészségügyisekét, akiknek járna a szabad út, csak nem férnek el, rendőrrel fenyegetett háromszáznegyvenötöt, de – őt ma csak ezerhétszáznegyvenketten küldték el a jó kurva anyjába.
  No mindegy. A kis sikereknek is örülni kell. Hátha holnap jobban megy.


Láng Attila D., 2017.6.9., 17:01:28

egészségügy fogyasztóvédelem politika

Kettős burkolatSzereplőválogatás




Az elektromos agyak kora

A számítástechnika őskora az az időszak volt, amikor még nem voltak valódi számítógépek. Ókorról akkortól kezdve beszélek, amikor a valódi számítógépek megjelenhettek: a két korszak között pedig a Neumann-elv jelenti a határkövet.
  Neumann János Egyesült Államokban élő magyar matematikus (az angol nyelvű szakirodalomban John von Neumann, mert apját nemesi rangra emelték, amikor ő tízéves volt) 1945. június 30-án publikált egy rövidke, befejezetlen tanulmányt Az EDVAC-jelentés első vázlata címmel. Ezen a matematikai szaknyelven írt művecskén alapszik a számítástechnika tudománya – ámbár a legtöbb számítástechnikus soha nem olvasta, még csak nem is hallott róla.
  A Neumann-elv vagy Neumann-architektúra szerint felépülő számítógép négyféle részből áll: beviteli és kiviteli egységből, memóriából és központi egységből. A beviteli egység arra szolgál, hogy az adatok bejussanak a memóriába; a kiviteli egység arra, hogy kijussanak onnan. A memória tárolja az adatokat és a programokat, a központi egység pedig végrehajtja. Ez az elv nemsokára hatvanöt éves lesz, de mindmáig ezen alapul a számítástechnika és az összes számítógép, a digitális órától a legnagyobb szerverig.

Az ókor első számítógépe mégsem egészen a Neumann-elv szerint épült fel, az ugyanis bináris gépekről beszél, az első gép pedig még decimális volt. Ráadásul nem tárolt programot. Háromévi munka után 1946-ban jelentették be elkészültét, a neve ENIAC, és az amerikai hadsereg megbízásából a pennsylvaniai egyetem építette; később a marylandi Ballisztikai Kutatólaboratóriumban helyezték üzembe, ahol 1955-ig folyamatosan dolgozott. Tüzérségi ballisztikai számításokra szánták, de a hidrogénbombával kapcsolatos képletekkel próbálták ki.
  Nagyon büszkék voltak az új „elektronikus agyra”. Ezerszer gyorsabban számolt, mint bármilyen elektromechanikus szerkezet. Legismertebb fotója itt látható, persze csak a gép egy részét ábrázolja, hiszen az egész monstrum nem fért egyszerre a kamera elé. Huszonhét tonnát nyomott és akkora helyet foglalt el, mint egy közepes méretű lakás: 63 négyzetmétert. De a negyvenes években senkit se lepett meg, hogy egy számítógépnek nemcsak a képességei hatalmasak, hanem a méretei is. Később a képességek mintha zsugorodtak volna, de a méretek maradtak.
  Még adok egy linket, ahol „élőben” meg lehet nézni az ENIAC működését, egy csinos kis szimulációban, ahol az ember csak kiválasztja a futtatandó programot, a beépített kezelőszemélyzet bedrótozza azt a java-ENIAC-ba, és máris villoghatnak a lámpácskák. És nem kell benne vákuumcsövet cserélni. Az igazi ENIAC-ban átlag kétnaponta kiégett egy vákuumcső, és akkor az egész gép leállt, de negyedóra alatt megtalálták a hibásat és kicserélték. Ügyes szakemberek voltak, mert a gép több mint tizenhétezer vákuumcsövet tartalmazott.

Az első Neumann-elvű, bináris számítógép az EDVAC, amelynek tervezésekor Neumann János megírta azt a bizonyos füzetkét. A gép ugyanabban a marylandi laboratóriumban üzemelt, ahol az ENIAC, 1946-tól 1961-ig. Ennek már a memóriaméretét is meg tudom mondani: mai mértékegységgel 5,5 kilobyte volt. Már csak egy kisebb lakás alapterületét foglalta el (45 és fél négyzetmétert), és kevesebb mint nyolc tonnát nyomott. Harminc ember kellett a kezeléséhez. A felépítése, akárcsak az ENIAC-é, félmillió dollárt emésztett fel.
  2301-1.jpg
  Ez a remek fotó az UNIVAC–I gép modelljéről készült, és remek áttekintést ad a múlt század közepének számítógépeiről. Balra fent látható a központi komplexum, amely 430-szor 240 centis alapterületű és 260 centi magas volt; ez tartalmazta a processzort és a memóriát. A modellt a Smithsonian intézet készítette, a számítógépet pedig 1951-ben az ENIAC tervezői alkották; ez volt az első kereskedelemben kapható számítógép. Számos példányt eladtak belőle; konkrétan meg tudom mondani, milyen számos példányt. Negyvenhatot, mindet amerikai kormányhivataloknak és nagyvállalatoknak; közembernek nem volt rá se pénze, se üzemeltetési költségvetése, se szüksége. A gép ára 159 ezer dollárról másfél millióra emelkedett. Központi memóriája 12 kilobyte-ra rúgott. Ennek is van szimulátora, de ez nem weben fut, hanem letölthető shareware.

2301-2.jpgCsakis az ókorban épülhetett meg minden idők legnagyobb számítógépe, az AN/FSQ–7. Ötvenötezer vákuumcső, kétezer négyzetméter alapterület, 275 tonna összsúly. Az IBM és az amerikai légierő ötvenkettőt épített belőle az ötvenes években, a bombázógépek földi támogatását végző informatikai rendszer számára. A képen persze csak a gép egy kis része látható. A szekrény végében van a telefon, amivel segítséget lehetett hívni, ha a gép elromlott. Minden szekrény végében volt egy.

Az utolsó vákuumcsöves gépek egyike az 1961-ben készült ANITA Mk VII-es és VIII-as volt (utóbbi képe látható itt), amik igazán nem voltak nagyok. Elfértek az asztalon. Viszont nem is voltak programozhatóak, nem tudtak többet a négy alapműveletnél, és egy meghökkentő külsejű billentyűzeten lehetett beírni a számokat. Ez is óriási előrelépés persze az előző évtizedekhez képest.

2301-3.jpg1955-től a vákuumcső helyét átveszi a már 1947-ben feltalált tranzisztor. A gépek gyorsabbak és okosabbak lettek, de kisebbek még nemigen. Az utolsó tranzisztoros gépek egyike, az 1968-as évjáratú PDP–10-es képe mutatja, hogy szebbek viszont igenis lettek. Ilyen ízléses szekrényekbe költöztek; a képen persze csak egy részlet látható, a processzor és hat memóriamodul.
  Aztán jött az integrált áramkör és vele a következő korszak, de ne szaladjunk ennyire előre. Nézzük meg, hogyan használták ezeket a gépeket.
  Az egyik fontos probléma az idő volt. Az óriási gépek működtetése rengeteg pénzbe került, az áram is, a kezelőszemélyzet fizetése is, meg hát a termeket fűteni és világítani kellett. Eleinte arra is rengeteg idő ment el, hogy a programot „betáplálják” (valaha ez volt a világ legismertebb számítástechnikai szakkifejezése, ami néha ma is felbukkan, pedig a számítástechnikusok régesrég nem használják). Az operátor kapcsolókat nyomkodott és csatlakozókat dugdosott, és a program hipp-hopp, benne volt a gépben – néhány órába telt csupán. De ez nem volt nagy baj, mert utána úgyis hetekig tartott lefuttatni.
  Aztán a gépek gyorsabbak lettek, az operátorok viszont nem, hiszen ők továbbra is emberek voltak. Meg kellett oldani, hogy a programok gyorsabban bekerüljenek a gépbe. Bevezették a kötegelt feldolgozást. A programozó megírta és „meglyukasztotta” a programot, aztán egy köteg lyukkártyával vagy egy tekercs lyukszalaggal besétált az operátorokhoz, akik átvették és besorolták fontosság szerint. Hogy egy-egy program fontossága mitől függött, azt bizonyára sokféle szempont határozta meg – napokba telhetett, míg egy program sorra került. Amikor egy programfuttatás véget ért, az operátor betette a következőt a kártya- vagy szalagolvasóba, és máris lehetett beolvasni és futtatni. Amikor lefutott, az eredményt az operátor átadta a programozónak, aki hazavitte, áttanulmányozta, megtalálta a hibát, kijavította, újralyukasztotta…
  A programozó ekkoriban nem is látta a számítógépet. A következő időszakban sem, amikor már közvetlenebb kapcsolatban állt vele. Ez az időosztásos rendszerek kora, ami a hatvanas évek elején jött el. A programokat ekkor már nem az operátor, hanem maga a programozó etette meg a számítógéppel – de nem közvetlenül. A programozó egy elektromos írógép előtt ült, amit teletype-nak hívtak, ezen írta le a programot.
  2301-4.jpeg
  Ilyen volt egy teletype. Képernyőről persze szó se lehetett, a teletype mindent leírt a papírra, mielőtt továbbította volna a számítógépnek, és a számítógép is a papíron válaszolt. Jó sok papírt fogyasztottak, főleg mert sok ilyen teletype volt, mindegyik előtt ült egy felhasználó és egyszerre kommunikáltak a számítógéppel. Ez az időosztásos rendszer: a gép idejét felosztották a sok felhasználó között, ami gazdaságosabb volt, mint ha a gép egyetlen felhasználóval foglalkozik, akire az idő túlnyomó részében csak várnia kell.
  Az első időosztásos rendszer, ami kereskedelmi sikert is aratott, a DTSS névre hallgatott, és a New Hampshire-i Dartmouth College-ban helyezték üzembe 1964-ben, egy General Electric gyártmányú számítógépen. Ennek a rendszernek különleges jelentősége van: itt született a következő évek nagy hatású – és a középkor legjelentősebb – programnyelve, a BASIC. Erről a programnyelvről néhány évvel ezelőtt írtam egy könyvet, s úgy gondolom, most jött el az ideje, hogy a blogban folytatásokban közzétegyem. Történeti ismertetésünk tehát itt kettéágazik, az általános számítástechnika-történeti és a BASIC-történeti részre.
  2301-5.jpegEkkoriban a számítógépek persze nemcsak lyukkártyán és -szalagon tárolták az adatokat, hanem a legmodernebb technikát, a mágneslemezt is alkalmazták. A képen két IBM 350-es típusú merevlemez, magyar nevén wincsi látható, alig 152-szer 74 centis, 172 centi magas szekrényke, ekkoriban ugyanis szigorú szabály volt az IBM-nél, hogy minden terméküknek be kell férnie egy közönséges ajtón. A berendezés kis méretéhez nagy tárolókapacitás tartozott: mai mértékre átszámítva közel 4 és fél megabyte.

A számítástechnika ókorának végét a mikroszámítógépek megjelenése jelenti. Az első mikroszámítógép 1973-ban látott napvilágot, vagyis az évezredeken át tartó őskort mindössze huszonnyolc évig tartó ókor követte. Persze a nagy kutatóintézeti számítógépek még sok évig üzemben maradtak, de a történelem kerekét már a kicsi gépek forgatták tovább.


Láng Attila D., 2009.10.16.

tagpage

Csúsztass és tekerj, számolni tudszIndítson Ön is szavazatgyárat!




Kérjük, szépen kérjük, igazán

Netreklám-bámulástanilag kétféle ember létezik. Aki utál reklámokat bámulni a neten, és aki nem. Aki utál, az utál. Innentől bármiféle ráhatást, ami arról szólna, hogy mégis bámuljon, zaklatásnak vesz és borzasztóan be tud pöccenni miatta.
  Én is bepöccentem, amikor egy-két napja megjelent egy felirat a Moly képernyőjének tetején. Kérjük, engedélyezd a Molyt a reklámblokkolódban, vagy a valódi reklámmentességért! A mondat második fele megcsonkult, helyesen úgy szólna, hogy vagy légy pro tag a valódi reklámmentességért, és a kimaradt három szó egy link, a pro tagságról szóló oldalra. Úgy látszik, azt kivágta a reklámblokkoló…
  Azért pöccentem be, mert
  1. utálom a reklámokat, természetesen;
  2. utálom, amikor megpróbálnak rábírni, hogy olyasmit tegyek, amit nem akarok;
  3. utálom, amikor értelmetlenségeket beszélnek, és nem az értelmetlenné vált második félmondatra gondolok.
  Azért értelmetlenség, mert ha reklámblokkolót használok, annak oka van. Mivel a cikket esetleg a Moly marketingmenedzser-válságstábja is olvassa majd, jobb lesz, ha feltárom az okát, mert maguktól nem fognak rájönni. Nem akarok reklámokat bámulni, az az oka! A reklám maga a fenti harmadik pont, az értelmetlenség, mert nyilvánvalóan nem fogok kotongumit venni, se antialkoholista létemre sört, se minden héten egy autót, de könyvet se; gondolom, a Molyon a reklámok főleg könyveket reklámoznak, könyvet venni se fogok. Szimplán azért, mert
  1. attól, hogy a marketingmenedzsernek okvetlenül muszáj eladnia még a héten legalább tízezer példányt Hózentróger Maceratívusz legújabb alanyi költeményeiből, az engem még nem fog érdekelni (ha pedig mégis érdekel, akkor reklám nélkül is megveszem);
  2. nincs pénzem.
  Semennyi. Ez teljesen romba dönti az összes marketingmenedzser összes terveit a hétvégi barbecue-partiról, amit a sikeres kampány után terveztek. Belőlem akkor se lehetne engedelmes customert faragni, ha olyan jellem(telen) lennék, mert akkor se tudom megvenni a legújabb hiperszuper vécékefét, ha akarom. Nincs rá pénzem. És ha most az olvasóban föltolul a gondolat, hogy de netezni bezzeg van pénzem, akkor sürgősen keressen egy piros gombot a számítógépén és nyomja meg. 1. A net kell, a marketingmenedzser barbecue-partiját biztosító hiperszuper csodatermék meg nem kell. 2. Ha lemondom a netet, akkor az árát szabadon eldorbézolhatom ugyan, de nem látom a marketingmenedzser barbecue-partiját biztosító hiperszuper csodatermék reklámját sem, ezért fennáll a veszély, hogy a net árát a sarki zöldségesnél költöm el krumplira.

Szóval bepöccentem, csináltam Stylishban egy sorocskát, ami eltünteti ezt a tökéletesen értelmetlen, zaklató feliratot, és mivel tényleg bepöccentem, vettem magamnak a pofát és kitettem a Molyra, még az éccaka. Mára itt volt a letolás. Tettem magyarázatával kezdődik, mert a közleményem csak a Stylish linkjéből és egy sor CSS-kódból áll, magyarázat nincsen mellette, és megkérdezték, hogy ez mi. Hát megmagyarázták nekik.

Ha nem vagy Pro, és van fenn AdBlock, akkor megjelenik egy ilyen csík az oldalon: „Kérjük, engedélyezd a Molyt a reklámblokkolódban, vagy légy pro tag a valódi reklámmentességért!”. Attila arra kíván egy megoldást kommunikálni a közösség felé, hogy ezt a csíkot (Pro tagság nélkül) eltüntethesse, akinek nem tetszik. Hogy ezt miért a Súgunk! zónába rakta, miért nem írta le, hogy mi ez, és miért gondolja, hogy a Molyon rendben van az, ha a bevételt hozó hirdetések letiltásának módját reklámozza, az előttem is rejtély.

Nekem pedig az a rejtély, hogy miért hiszik weboldalak egyre többen, köztük újabban a Moly is, hogy aki nem akar reklámokat nézni, az majd egy ilyen felirat hatására hirtelen pált fordul és mégis reklámokat akar nézni. Reklámblokkolót azok raknak a böngészőjükbe, akiknek elegük van abból, hogy ömlik a reklám az arcukba, és akinek elege van, annak elege van, nem tudsz mit csinálni, hiába kéred szépen, hogy mégiscsak bámuljon naphosszat reklámokat, nem fogja megtenni.
  Amíg rajta áll. Néhány éven belül a reklámozók megtalálják a módját, hogy már ne rajtunk álljon, hogy bámulunk-e reklámokat. Az oldalak csak akkor fognak működni, ha nincs reklámblokkoló. Természetesen az emberek meg fogják találni a módját, hogy valamit még megőrizzenek a józan eszükből – nem tudom, mi lesz az, megoldják –, és a reklámozók észre fogják venni, hogy ugyanannyi kotongumit adtak el, mint korábban, és ki vannak rúgva. Ezért az oldalak már csak akkor működnek majd, ha az emberek megnézik a reklámokat, amit onnan tud majd a reklámrendszer, hogy a nézők helyesen válaszolnak a reklám megnézése után föltett kérdésekre (hogy hívják helyesen, Ultra Super Bright White vécékefe vagy Ultra Gigamega White Bright vécékefe?).
  Ekkor ezek az oldalak elvesztik a látogatóik tetemes hányadát, és a maradék is utálni fogja őket. Hirtelen föllendül azoknak az oldalaknak a forgalma, ahol nincsenek reklámok, más forrásból tartják fenn magukat.

Hogy miért nem írtam le, mire való? Jó kérdés, nem is tudom. Siettem is, meg úgy is gondoltam, hogy aki tud vele mihez kezdeni, az úgyis látja.
  A rejtélyt viszont megpróbálhatom oszlatni. Nem a „hirdetések” (valójában: reklámok) letiltásáról van szó, hanem a reklámblokkoló kikapcsolására buzdító barátságos kérés eltüntetéséről. Attól, hogy a sorocskámat nem írja be valaki a böngijébe, a reklámozók nem adnak el több kotongumit. Csak ott éktelenkedik az a sor. A reklámblokkoló attól még működésben van. Ha nem lenne, az a sor se jelenne meg.
  Az pedig, hogy a Molynak miből van pénze fenntartani az oldalt, hadd érdekeljen engem pontosan ugyanannyira, mint a Molyt az, hogy nekem miből van pénzem netezni.

Érdemes talán itt egy mondat erejéig kitérni a zárójeles pontosításra. Igen, reklámok, nem pedig hirdetések. Ez különbség. A hirdetés arra szolgál, hogy egy adott üzlet, amely egyébként nem jöhetne létre, létrejöhessen. Eladnám a lakásomat, elveszett a papagájom, ezek egyszeri esetek, az üzlet létrejötte után a hirdetés értelmét veszti. A reklám egész más. Ott üzletkötések sokaságáról van szó, a reklámnak az a célja, hogy minél több eladás legyen, de eladások a reklámtól függetlenül is vannak.

Egyébként már nem működik a sorocskám, újra megjelent a barátságos kérés, a kreatív menedzserek rohantak megváltoztatni a div nevét. Amúgy nekem másképpen szól a szövege. „Kérjük, engedélyezd a Molyt a reklámblokkolódban, vagy a valódi reklámmentességért!” Tegnap is így szólt. Ennek pedig se füle, se farka.
  Helyesbítek, nem változtatták meg a nevét. Fogalmam sincs, hogyan érték el, hogy én ezt a szöveget még mindig lássam. Ők ügyesebbek, okosabbak, többet tudnak a CSS-programozásról. Én csak ugatom ezt a műfajt. Kidobom a sorocskát a Stylishból, a Moly meg legyen boldog, hogy ezt a feliratot az arcomba tolhatta.

Átfogalmazom akkor a mondandómat. Tudom, hogy sokan használnak reklámblokkolót, és a kikapcsolására buzdító felirat elég értelmetlen szerintem is. Mint azt a fenti SF szösszenetedben vázoltad, a reklámblokkoló elleni védekezés nem igazán életszerű az oldalak számára.
  Node: a reklám azért van ott, mert a Molynak szüksége van rá. Véleményem szerint eléggé bunkó dolog a Molyon reklámozni egy olyan lehetőséget, ami arra való, hogy ha nem akarsz fizetni a Molynak, akkor azt hogy teheted minél kényelmesebben. Értsd: írj róla blogot, rakd ki facebookra, stb., de ne itt oszd meg, pláne ne a Súgunk! zónában, ami kérdésekre való.

A Moly egy ingyenes oldal. Ha nem akarok fizetni neki, akkor nem fizetek. Oldalak tömegei kérnek pénzt a puszta tagságért, ez a lehetőség a Molynak is adott; ha nem ezt az utat választotta, annak oka volt. Például hogy akkor nem működne. A Moly azért működik, mert a felhasználóknak nem kell fizetniük. És a reklámbámulás is fizetség ám! Éppen azért van ott az az üzenet!
  Igen, bunkó dolog. De nem én kezdtem a bunkóskodást. A blogcikket már elkezdtem, majd megkapjátok a linket, egyébként pedig a zóna neve az, hogy Súgunk! – hát én súgtam.

[Elfogadom a „reklámbámulás is fizetség” premisszát, azaz fizetni = Pro vagy reklámnézés az én szóhasználatomban.]
  Nem igaz, hogy nem érted. Az a te szíved joga, hogy ne akard a reklámokat ill. a feliratot nézni, és ezt el is érd (mondjuk az Adblock+Stylish kombóval). Az a bunkó rész, hogy a Molyon leírod, hogy hogyan kell ezt elérni, ezzel kárt okozva a Molynak.
  Máshogy: te nem akarsz fizetni, és nem is fizetsz. Ez rendben van, nem veszteség, mert semmiképp nem is fizettél volna. (Ld. még „a torrentezők elveszik a moziktól a pénzt” -> túrót, moziban nem néztem volna meg a filmet.) A probléma az, hogy ha ezt elmondod másnak, akkor ugyan neki eddig nem jutott eszébe, hogy ingyen is Molyolhat, vagy kényelmetlennek gondolta, most lehetősége nyílt rá – na ez az a pont, ahol te kivetted a Moly zsebéből annak a felhasználónak a pénzét. És ez az, ami ha nem is elítélendő (vagy legalábbis értelmetlen vitázni róla, hogy elítélendő-e), de biztosan bunkóság, ha a Molyon teszed.

De hisz én is elismertem, hogy bunkóság volt, amit tettem. Miért magyarázod el, hogy igenis bunkóság, ha pont ebben a részében egyetértünk?
  Amiben hátha nem értünk egyet, az az, hogy bunkóságra bunkósággal válaszolni milyen dolog. Szerintem vegetatív reflex. Ha orrba vágnak, visszaütök. Ha termékként használnak egy oldalon, akkor megtalálom a módját, hogy mégse legyek az. Nézhetnéd a felhasználók szemszögéből is, mindjárt nem tűnne bunkóságnak: kis lépés a Moly reklámtalanítására, de nagy ugrás az emberiség felszabadítása felé a reklámok zsarnoksága alól. Elnézést a pátoszért, direkt volt.
  És ha a blogomon meg a Facebookon teszem közzé azt a sorocskát, ahogy korábban javasoltad, és ugyanaz a felhasználó, akinek eddig nem jutott eszébe, hogy ingyen is molyolhat, a blogomon vagy a Facebookon talál rá, akkor nem vettem ki a Moly zsebéből annak a felhasználónak a pénzét? Akkor benne marad? Nem marad benne. Akkor mi a különbség? Hogy a blogomat kevesebben olvassák, mint a Molyt? Hát a Facebookot meg többen, és kézről kézre adva több emberhez juthat el, mint a Súgunk zóna olvasói. Azért nem rakom ki, mert már nem működik.
  Szóval hol vagyok én pont attól olyan nagyon bunkó, hogy ide raktam ki?

4. Utálom, amikor embereknek szent teheneik vannak, és nekem úgy kell manővereznem, hogy azokat nehogy megsértsem. Ebből a szempontból mindegy, hogy az vallás, politikai nézet vagy a bevételistenség. Egyszerűen nem tudok hinni abban, hogy a Moly puszta fennmaradása azon áll vagy bukik, hogy olyan emberek, akik tudják magukról, hogy nem fognak vásárolni, egész nap a reklámokat kerülgetik az oldalon. A televízió egész műfaja tönkre fog menni a reklámhisztéria miatt, mi szóltunk, sajnálom, ez lesz.
  Ha a Moly azért kapja a reklámdíjat, mert megjelenik a reklám, akkor örüljön, mert ez nem lesz sokáig így – a reklámozók előbb-utóbb észbe kapnak és csak akkor fizetnek majd, ha eladás is van. De engem a Moly reklámdíja nem érdekel, én nem kapok semmit azért, hogy bámulom a reklámot, tudniillik a szolgáltatást nem a reklámbámulásért cserébe kapom. Ugyanis ha nem bámulom a reklámot, akkor is megkapom a szolgáltatást.
  De ez se lesz mindig így. Nem fogom bámulni a reklámot és nem fogom igénybe venni a szolgáltatást, mert ahol már a reklám reklámozása is ennyire fontos, ott én nem érzem jól magamat. Lassan két éve vagyok tag, a Moly azóta kinyitva volt egy böngifülön, most majd nem lesz.

Két órával később. A beszélgetést törölték titkosították. Bár a kód már tényleg nem működik. De egy bevételért lihegő cég nem tűrhet ellentmondást.

Még két órával később. A baj nagyobb, mint hittem, nem egyszerűen arról van szó, hogy a Moly közösségből céggé változott, amely nem bírja ki, ha nem tunkolhat le kellő mennyiségű reklámot a termékek torkán. A baj az adminisztrátor hozzáállásával van, akivel… hát nem a legjobb szó, hogy vitatkoztam. Szavak mentek el egymás mellett, céltalanul. Szerinte nekem kell szólnom az illetékeseknek, mert neki van elég dolga, és ez az én bajom.

mindegy, már jeleztem, de továbbra is fenntartom, hogy nem az én feladatom a te bajodat közvetíteni az illetékeseknek, hanem a tied, mert a te bajod.
  Tegyük hozzá, hogy te se tetted meg. A lehetőség ugyanúgy adott neked is. Nem mered? Én is írhatom neked, hogy nem mered. Ettől nem érzem jobban magam.
  Menjek én is duzzogni a sarokba? Hát jó.

Úgyhogy kapott kis tengerészeti példát, szerintem végszónak jó is lesz.

Még mindig nem értesz semmit, és éppen ezért megyek el. Mert semmi keresnivalóm nemtudomkák és értetlenkék között. Te itt Valaki vagy. Most vagy elhiszed, hogy nem tökéletes baromság, amit mondok, és akkor a Te feladatod cselekedni, mert Te értesültél arról, hogy baj van, vagy nem hiszed el, és akkor még nagyobb a baj. A Titanic kapitánya se hitte el, hogy jégveszély van.
  Nekem nem dolgom a Molyt figyelmeztetni bármire. Ha ez egy közösség lenne, aminek mondja magát, akkor mindenkinek dolga lenne, de már nem az, ezért már csak azoknak a dolga, akik pozícióban vannak – tökmindegy, hogy Neked fizetnek-e ezért vagy sem, nekem nem fizetnek, nekem nem dolgom. Semmi sem dolgom, azon kívül, hogy mint regényíró felhívom a figyelmet a társadalom visszás dolgaira, ezt viszont a blogcikkel megtettem, az csak egy plusz, hogy Nektek is szóltam róla. Az már nem volt része a feladatomnak.
  Teljesen mindegy lenne, hogy ki szól az illetékeseknek. Az a baj, hogy ezt az egészet az én privát dilimnek fogod föl, és nem érzed, hogy jön a jéghegy. Én nem leszek a hajón, mire odaér. Nekem nem kell merni odamenni a kapitányhoz, hogy hé, baj van, mert ugyanúgy nem leszek a fedélzeten, ahogy nem voltam akkor, amikor az Iwiw ment tönkre, amikor az Internetto, meg a jó ég tudja, mik még. Egyszerűen nem az én problémám. A Te problémád. Nem azért, mert én Rád lőcsöltem, hanem mert Te leszel a fedélzeten, amikor odaér a jéghegy.
  És nem a sarokba megyek duzzogni. Csak nem használok többé egy olyan szolgáltatást, ami az én értékrendem szerint többe kerül, mint amennyit ér.


Láng Attila D., 2015.11.23., 16:26:24

fogyasztóvédelem Moly reklám Stylish számtech

Véletlen Kissy-szakaszElmaradt interjú




A Toller László-probléma

Egy kicsikét meglepett a Deport ’56 nevű intézmény feljelentése Toller-ügyben. Azt mondják, hogy azért kell visszaadni a fölvett pénzeket, mert szabálytalan a vagyonnyilatkozat, mivelhogy azt a feleség írta alá. De illetékes elvtárs szerint a törvény nem írja elő kötelezően, hogy a vagyonnyilatkozatot sajátkezűleg kell aláírni.
  Én a magam részéről megvárom, amíg ezek egymás torkának esnek, a világért meg nem fosztanám őket a gyönyörtől, hogy apróra kivesézzék a kérdést, hogy milyen kezűleg kell aláírni a vagyonnyilatkozatot, ami speciel az aláírás kezűségétől függetlenül ugyanazokat az adatokat tartalmazza. (Egyáltalán nem erről jut eszembe, hogy most ünneplik ötvenedik születésnapjukat a hupikék törpikék.)
  Inkább szólnék egy szót Toller Lászlóról, akinek jó esélye van rá, hogy hamarosan kiesik a saját történetéből, mert arról fog szólni, hogy írható-e alá vagyonnyilatkozat meghatalmazott útján, írható-e alá elektronikusan, írható-e alá három nagy X-szel és egy kicsivel, ami a doktorátust jelzi. Nagyon érdekes kérdés, de a kórházban fekvő Toller Lászlót egyáltalán nem érdekli.
  Szóval beszéljünk Toller Lászlóról, akinek a parlamenti oldalához tizenkét éve nem nyúlt senki, és még mindig azt hirdeti, hogy minden hónap utolsó péntekén 14 órától fogadóórát tart Pécsett, a képviselői irodaház 110-es szobájában. Én attól tartok, hogy nem teszi, de a parlamenti webmesterek vagy újságot nem olvasnak, vagy egyáltalán nem is dolgoznak 1996 óta.
  Elég baj az, ha az embert ilyen súlyos baleset éri, ámbár a dolognak ez a része láthatóan nem érdekel senkit. Én nem is sajnálom Tolleréktől azt a pénzt. Az elképzelhető legjobb jövőkép az, hogy Toller László majd felépül, de addigra hosszú időre kiesik a munkából, hosszú rehabilitációra lesz szüksége, pénz, pénz, pénz. Szóval ha kapja a járandóságait, hát kapja. Ott egye meg a fene azt a pénzt.
  Egy bajom van. Ha Kovács Jenő hipermarketi árufeltöltő leesik a létra tetejéről és három napot betegeskedik, a negyedik napon már nincs állása, amibe visszamenjen. Senki nem kérdezi meg, hogy alá tud-e írni bármiféle papírokat, az érdekli őket, hogy árufeltölt-e vagy sem. Az, hogy Toller László kórházi fektében is megkapja a járandóságait, speciális, kizárólag parlamenti képviselők számára fenntartott privilégium, ami nekem nem tetszik. Szerintem egy demokráciában nincsenek privilégiumok.
  Én értem, hogy senki nem akarta a képviselőket ilyen privilégiumokkal fölruházni, pusztán csak nincsen a törvényekben olyan paragrafus, aminek alapján elvehetnék tőle azokat a járandóságokat. Csakhogy Toller Lászlót másfél éve érte baleset. Másfél év alatt legalább tizennyolcszor meg lehetett volna oldani a problémát, ha meg akarták volna oldani. De módot teremteni arra, hogy egy képviselőtől elvegyék a járandóságait, az nem népszerű dolog képviselői körökben.
  Ha engem kérdeznének, én a következőt csinálnám. Abban a szent pillanatban, hogy egy képviselő képtelenné válik arra, hogy viselje a képet, elvenném a járandóságait. Nagyon sajnálom, de egy piacgazdaságban a munkához kötődő juttatások az effektív munkavégzéshez kötődnek, nem ahhoz, hogy valaki nem írta alá a papírt, hogy lemond a juttatásairól. Ha nem dolgozik, ne egyék!
  Ugyanakkor viszont azt mondanám, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget vállal azokért az emberekért, akikre rábízta az állam gépezetének irányítását. Egy egyszerű balesetbiztosítást be lehet iktatni a képviselők járandóságai közé, ámbár meglepne, ha nem lenne nekik. Egy képviselő természetesen nem utcaseprő, ha ilyen súlyos baleset éri, akkor a biztosító sok-sok milliót fizet. Sokkal kevesebbet persze, mint amennyit megkeresne, ha tudna dolgozni, de Kovács Jenőnek is sokkal kevesebbet fizet a biztosító. Ez van. Az élet nem habostorta.
  Mindaddig, amíg a képviselők még az intenzív osztályon fekve is milliókat keresnek, nekem óhatatlanul az az érzésem támad, hogy X. Y. azért jelölteti magát képviselőnek, mert pénzt akar keresni. „Mert abban van a nagy pénz!” (Eddie Murphy szavai A dzsentlemanusból.) És lehet köztük akárhány talpig becsületes, a köz üdvét szolgáló államférfi és államnő, nekem akkor is nehezemre esik elhinni, hogy azok.


Láng Attila D., 2008.1.14.

A dzsentlemanus demokrácia Hupikék törpikék jog képviselő kormányzás maraxanak Murphy‚ Eddie politika Toller László

A dévanagári írás rejtelmei 3.Ronda, lopó vezetők




Egy bátor úttörő

Már nagyon zavart ez az édibédi cukinyelv, amit manapság folyton hallani, lekipali meg csiripöri, jó, hogy nem mindjárt sorigyilki, hát végül eldöntöttem, hogy a saját hatáskörömön belül fellépek ez ellen az ostoba, értelmetlen divat ellen. Írtam egy listát, összehívtam az embereket és kiosztottam nekik, egy rövid útbaigazítás mellett. Igen megvidámodtak. Az egyik, egyébként jóravaló fiatalember meg is jegyezte, még én szégyellem leírni, mégis muszáj, mert jellemzi, mivé torzítják romlott korunkban Arany János nyelvét:
  – Főnök, zsírkirály vagy, frankón, hétfőn ezzel startolni, még tök álmi a szemcsim, de megcsináltad a napomat, BASZOM A ZÚZÁDAT, APÁM!
  Ekkor megkértem, hogy nyújtsa be lemondását, amire módfelett elkedvetlenedett. Úgy láttam, legjobb lesz jó példával elöl járni. Már megérkeztek az első vásárlók, így az eladótérbe siettem és a szokásos szívélyességgel megszólítottam egy hölgyet, megtudakolva, mivel szolgálhatok. A dáma, szemre úgy tizenkilenc esztendős, aziránt érdeklődött, hol találja a hajszárítókat.
  – Nemde elektrotermikus-aerodinamikus humánszőrzethumiditás-evaporizátorra gondol kegyed? – feleltem előzékenyen. – Erre parancsoljon, a második sor balra.
  – He? – fejezte ki értetlenségét nem túl irodalmian, de ekkor odasietett egyik alkalmazottam és segítséget nyújtott, ezért jómagam továbblépdelve köszöntöttem egy ifjú hölgyet és lovagját, akik kenyérpirítót szerettek volna venni.
  – Úgy értik, mechanikusan temporált elektrotermikus sülttritikumtésztaszelet-karbonifikátort? A harmadik sorban tekinthetik meg választékunkat.
  Zavarólag hathattam lelki egyensúlyukra, mert kicsit pislogtak rám, aztán vállat vontak és továbbmentek.
  Később jött egy szimpatikus gentleman, akinek elektromos meghajtású aerodinamikus légmegmozgatásos domesztikálisszedimentum-rekultivátorra lett volna igénye, de amikor meg szerettem volna tudakolni, hogy részecskekollektoros vagy hidrikus filtrációjú, akkor egy rövid, vulgáris nyilatkozat kíséretében elhagyta a létesítményt.
  Efféle nehézségek természetesen adódtak eleinte. Az emberek nem könnyen fogadják el az új gondolatokat. Mégis azt kell mondanom, hogy a hét folyamán a vendégkör némileg kicserélődött, s bár rendre elszoktak tőlünk oly elemek, akiknek kulturáltsági szintjük voltaképp nem való a miliő színvonalához, ezért hiányukért bőséges kárpótlást nyertünk azokkal a vásárlókkal, akik bár kevesebben voltak, ámde…
  Itt tartottam elmélkedésemben péntek déltájban, amikor az igazgató úr kívánt látni. Kissé rusztikusnak is mondható, bár voltaképpen csak rendetlen irodájába siettem és megérdeklődtem, mit óhajt.
  – Ide figyeljen, Smacsek – kezdte. – A hét folyamán elég durván lecsökkent a forgalmunk, nem gondolja?
  A digitális komputerhez csatlakoztatott vizuálisinformáció-projektorra mutatott, amely ott állt az irodai fiókos munkafelület-bútorán.
  – Némileg. Nem jelentős, átmeneti változás, igazgató úr kérem.
  – Igen? A fiúk valami olyanról makognak, hogy maga valami új módszert vezetett be. Hát mintha nem nagyon jól muzsikálna, mi?
  – Mondhatni, új, igazgató úr kérem. Valójában csupán az eredeti magyar nyelv visszaállítására tettem egy szerény kísérletet.
  – Hogy mit? Mire? Nyögjön már ki valamit. És tegye már le magát.
  Elfogadtam a felkínált ülőhelyet, és néhány percben összefoglaltam az igazgató úr számára az elgondolás lényegét. Módfelett érdekesnek találta. Percekig kacagott, mint egy kisded.
  – Hahahaha, Smacsek, maga… tudja, mi maga? Maga egy tejivó fűemlős… nem, várjon már… egy tejadó fűevő emlős, ja, az maga… – Hirtelen felugrott és ércessé vált a hangja. – MAGA MARHA! Ki az elektronikus termikus kutyatökeanalizátor mondta magának, hogy nyelvet reformáljon?! Magának az a dolga, hogy aki bejön, annak eladja a cuccost, a lófaszt nem érdekli, hogy beszél-e egyáltalán magyarul, ha van gubája! Menjen a… menjen a… tudja, hová menjen? Az emésztőrendszeri kivezetésembe! De innen el, de baromi gyorsan! LAPÁT!
  Elsiettem és azonnali hatállyal távoztam posztomról.
  Most új állásom van. Az áruházzal átellenben üzemelő Hótt Dögös elnevezésű étkezési rekreációs létesítményben vagyok higiéniai operatív menedzser. Kellemes munka, bár az ételfogyasztási célú horizontális felületek aljára tapasztott elasztikus kohéziósszubsztancia-reminiszcenciák eltávolítását nem szeretem. Viszont a főnököm megengedi, hogy önköltségi áron vásároljak csőben főtt sertésjavát pikáns mártásban, kelt tésztába töltve. Jóravaló fiatalember. A múlt hétfőn én távolítottam el áruházi instant produktumvalorizátori állásából, mert vulgarizmusokat manifesztált és nem tudta, hogy zúzájuk csak a madaraknak van.


Láng Attila D., 2018.8.20., 06:13:13

irodalom magyar nyelvészet nyelvhelyesség

VasárdienaNagykorúság


korábbi cikkek >>