Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

NICKY

harmadik változat

  
2013

Lucy Maud Montgomery
  Isaac Asimov
  és Arthur Ransome
  iránti tiszteletből
  Krisznek,
  aki kitartott mellettünk

Első rész

Nicolette

1.

Nicolette egy napos szeptemberi délelőttön látta meg a napvilágot, a Brirob londoni gyárának hármas részlegében. Tizenegy óra hét perc hat másodperckor ébredt öntudatra. Felült, kirántotta orrából a csatlakozót és leugrott a futószalagról, vissza se nézve. Egyenletes sebességgel megindult a meztelen alakok tömegében, fölemelte a karját és leemelt egyet a külsőre egyforma fehér szatyrok közül, amik kábeleken csüngtek a fejük fölött. Megállt, pontosan egyszerre az előtte és mögötte haladókkal, kivette ruháit a szatyorból és felöltözött, egy pillantással sem ellenőrizve külsejét. Utoljára vette ki a piros szalagot, kétszer a nyaka köré tekerte, és a többiekkel pontosan egyszerre megindult a kijárat felé. Az épület kapujában minden második jobbra fordult, Nicolette balra.
  A Hayes városára sugárzó napot akkor látta életében először, de eszébe sem jutott felnézni rá. Mozdulatlan arccal csörtetett a sorban, pontosan tartva a sebességet. A kapunál megint minden második balra fordult, Nicolette jobbra, s az így negyedrészére csökkent tömegben menetelt tovább a Clayton–Brirob buszpályaudvarig. Gondolkodás nélkül kiválasztotta a megfelelőt a teljesen egyforma, kék jelzésű lentibuszok közül, felszállt és moccanás nélkül várakozott. Huszonketten ültek a buszon, közülük csak négyen voltak húszévesnél idősebbek, és hárman hímneműek.
  Tizenegy tizenötkor a lentibusz előzetes jelzés nélkül megindult Uxbridge felé. Majdnem minden településen megállt, s apránként cserélődtek az utasok. Nicolette Birminghamben szállt le, s pár lépéssel elérte a másik buszt, ezt is gondolkodás nélkül választva ki.
  Egy hatévesforma kislány is ült a buszon, aki nagyon megnézte őt. Az ülőhelyek mind foglaltak voltak, amit Nicolette rezzenéstelen arccal vett tudomásul, megállt a lentibusz hátuljában és nem nézett semerre. A kislány először integetni és kacsingatni próbált neki, aztán már köszönt is, de Nicolette mereven állt.
  – Annak a lánynak mi baja? – kérdezte végül a kislány az apját, aki fölpillantott az olvasásból.
  – Semmi – felelte. – Látod a nyakában a piros szalagot? Ő egy robot, most gyártották, és még nem látta a gazdáját. Addig nem kapcsol be az agya, amíg nem találkozott vele.
  – Nincs neki agya? – nézett a kislány nagy, részvétteli szemekkel.
  – De van, csak még nem használja. Távirányítással utazik.
  S ezzel az apa visszatemetkezett a könyvébe.
  Tizenkét óra negyvenkor a busz megállt Shrewsburyben, a Saint Giles’ Road-i megállónál. Nicolette leszállt, s ahogy korábban, most is azonnal a másik buszon termett, egy zöld jelzésű, alig hatszemélyes kiskocsin.

2.

Főhősünk születésének előzménye az volt, hogy Mary Lane három nappal korábban ünnepelte negyvenedik születésnapját. Mint rendesen, összegyűlt a család, hogy felköszöntsék, és beszélgetés közben szóba került Mary egyik vágya, amiről most már tudta, hogy nem fog teljesülni.
  – Nincs rajta mit szépíteni: a leletek világosak – mondta az egybegyűlteknek. – Nem tanácsolnak még egy terhességet.
  A család a kertben ült három összetolt asztalnál. Az asztalfőn az ünnepelt, Mary Lane, született Webster, vörösesbarna hajú, szürke szemű, öt láb hét hüvelyk magas, író, a közkedvelt Történelem gyerekeknek társszerzője. Jobbján a férje, George Lane, negyvenegy éves, barna hajú, hat láb egy hüvelyk magas, a történelmi könyvsorozat másik társszerzője. Balján a legidősebb fiuk, Michael Lane, tizennyolc éves, majd mellette sorban a többiek, a tizennégy éves John, a tizenkét éves Steve és a hatéves Bob. Később a család többi tagjával is megismerkedünk, de erre most nincs idő, George már válaszol.
  – Ha nem, hát nem. Majd megleszünk valahogy.
  – Tudod, hogy szerettem volna egy kislányt.
  – Én is, de hát… várni kell még egy kicsit. Majd hoznak nekünk négyet.
  A fiúk egymásra néztek, és Michael kivételével nemigen tudták elképzelni, hogy ezt valaha megtennék.
  – Örökbe is lehetne fogadni egyet – mondta a fiúk nagyapja, Sid Lane. – Bár nem tudom, mi a módja.
  – Kérdezzük meg – javasolta Mike, és rögtön elő is vette a kártyáját. Kiválasztott valakit, s azonnal választ kapott. A képernyőn fiatal leányfej jelent meg, bonyolult csigákba font barna hajjal.
  – Jó napot, Mr. Lane, mit tehetek önért?
  – Szervusz, Violet. Mondd, tudsz valamit az örökbefogadással kapcsolatos törvényekről?
  – Hogyne, uram. Roppant valószínűtlen, hogy Mr. és Mrs. Lane számára ez megoldható lenne. – Violet nem lett volna önmaga, ha a kérdésből ki nem találja annak okát. – Az árva gyerekeket elsősorban úgynevezett nevelőcsaládokhoz adják, amelyeknek számos kritériumnak kell megfelelniük.
  – Ezeket most ne mondd el. Köszönöm, szervusz.
  – Szolgálatára, Mr. Lane.
  Aztán már másról beszéltek. Mike csak este jegyezte meg, amikor a rokonok már elmentek:
  – Viszont lehetne egy robototok.
  Mary kérdőn nézett fiára.
  – A kislány helyett. Egy kislányrobot.
  – De Michael… egy robotot… gyerek helyett?
  – Miért, miben különbözik egy fogadott gyerektől? Elvégre nem megenni akarjuk.
  – Hát elsősorban abban – jegyezte meg George –, hogy nem emberi lény.
  – És ennek mi jelentősége van a mindennapokban?
  Erre a szülők nem tudtak mit felelni.
  A következő két napban többször is előkerült a kérdés, mindig Mike vetette föl, és egyre több érvet talált. Egy hús-vér kislány előbb-utóbb felnő, otthagyja a szüleit és esetleg még, szégyenszemre és a Lane-nevelés dacára, politikus lesz belőle. A robot viszont mindig velük marad. És különben is – ők Lane-ek, nem igaz?
  Ez hatott. A Lane család mindig rendkívüli volt és rendkívüli dolgokat csinált. Csütörtök délután tehát leültek a tévé elé és George elővette a kártyáját.
  Az űrlapot hamar kitöltötték. Első osztályú háztartási robot, egy darab, nőnemű, mérete… Mary kis gondolkodás után a tizenkét évet választotta. Típus: europid, angolszász. Hajszín: barna, szem: középkék. George-nak egészen ritka kék szeme volt, a fiúk mind ezt örökölték, és Marynek nagyon tetszett, ilyet kért. John csinált egy fotót, azt adták meg. Az összes többi fizikai tulajdonságot a véletlenre bízták. Ismeretköre…
  – Ismerje az irodalmat – kérte Mary.
  – Mást?
  – Nem tudom. Mi egyebet tudhat még?
  – A világon bármit – felelte Steve. – De később is tanulhat.
  – Akkor majd tanul később.
  – Rendben. Nyelvtudás… a Sandy sorozatbeli robotokat alapfokú franciával szállítják.
  – Ha rám hallgattok, nem kértek nyelveket – mondta Michael. – Darabonként egy százassal megemelik az árát, utólag meg ingyen is meg tudja tanulni.
  Ebben maradtak. Speciális kiegészítő berendezéseket nem kértek. Egy teljesen átlagos nyugat-angliai kislány alakult ki a képernyőn sorakozó adatokból. Végül visszatértek a legelső sorba, amit az elején még üresen hagytak. Azóta Mary már kigondolta, mit írjanak bele.
  – Nicolette – mondta. – Nicolette Lane.

3.

A szabadpályás lentibusz három utassal öt perc alatt tette meg az utat Shrewsburyből, az Sh–9B jelzésű megyei úton. Százharminc mérföldes sebességgel a tájból nem sok látszott, de Nicolette nem is akarta megnézni, továbbra is mozdulatlan arccal ült. A helységnévtábla előtt azonban a busz lelassított hatvan mérföldre, s ha ekkor kitekint, elolvashatta volna.
  Christies upon Severn, áll a legfelső táblán nagy fekete betűkkel, halványzöld alapon; a szakértő ebből már tudja, hogy városalapítvány. Alatta egy pontosan ugyanolyan tábla: Tregriste-ar-Hafren. Majd egy fekvő ovális alakú, fehér táblán a 9500-as szám: a népesség. A következő, hasonló táblán a város közösségi értéke: 12 M €. Végül a legalsó tábla megint téglalapforma, apró jelekkel, amelyek fehér háttérszíne mutatja, hogy a város nem tartozik a speciális települések közé. Először is egy piros kör és benne egy egyes jelzi, hogy az első szakaszban alapították, éspedig, mint a mellette álló évszám közli, 2069-ben. Zöld négyzetben egy hármas tudósít az elért fokozatról. Néhány kék jel következik: mínuszjel közli, hogy a városnak nincsen LVP-szabvány szerinti központja, H betű, hogy kórháza viszont van, R2 pedig azt mutatja, hogy az úthálózata kettes fokozatú. A második sorban H2 áll zöld színben, jelezve a H-telepek számát, mellette ugyancsak zölddel P2 közli a parkosítás szintjét, majd feketével a város kommunikációs jele áll: EWS/SH/CUS.
  A busz továbbszáguldott az úton, amit itt a városban már Fő utcának hívtak, és a városháza előtt lefékezett. Két utas kiszállt, Nicolette rájuk se pillantott. Az ajtó becsukódott, a busz folytatta útját. A Fő utcáról befordult az Almafa utcára, onnan a Mező utcára, végül a Hegy utcára, és a tizennyolcas számú ház előtt lefékezett. Egyetlen utasa ekkor már az ajtó mögött állt, s ahogy az kinyílt, ő kilépett. A busz elszáguldott.
  Nicolette néhány lépéssel az ajtó előtt termett és becsengetett. Tizenkét óra negyvenhat perc volt.

4.

Péntek volt, a gyerekek még iskolában, a házaspár magában volt és dolgozott. Mary csak addig, amíg a csengő meg nem szólalt, George még egy kicsivel tovább. Aztán aznap már nem dolgoztak.
  Mary nyitott ajtót, de fogalma sem volt, kit lát. Nem várta ilyen hamar a robotot. Már kérdezni akart, de egy hang megelőzte.
  – Mr. George Lane?
  Fémes csengésű hang volt, nem sok emberi volt benne. A kicsiny alak fejéből jött, de a szája nem mozdult meg.
  Maryé igen. Kinyitotta, és úgy hagyta néhány pillanatig, mielőtt becsukta.
  Nem sokat tudott a robotokról, sosem volt saját robotja, a városbelieket pedig nemigen tanulmányozta. De persze tudta, milyenek a piros szalagos robotok, tanulta az iskolában. Nicolette-nek fogalma sincs róla, hogy ő nem lehet George, mert nő, ez pedig férfinév. Semmit sem tud a világról. Azt tudja, hogy célhoz ért, és van itt valaki, akinek felteheti az egyetlen kérdést, amit képes feltenni.
  Mary hirtelen ráeszmélt, hogy nem emlékszik, mit kell válaszolni. Egyáltalán kell neki válaszolni valamit, vagy fogja kézen és vezesse George elé?
  Hátralépett és beszólt a dolgozószobába, fojtott kiáltással:
  – George!
  – Hm?
  – Gyere már…
  Nicolette kis szünet után észlelte, hogy megint megjelenik előtte valaki, ezért megismételte a kérdést:
  – Mr. George Lane?
  A valaki megint Mary volt, de mögötte már ott állt George is, aki először éppen úgy eltátotta a száját, mint a felesége. Aztán közelebb lépett és azt mondta:
  – Én vagyok George Lane.
  A kék szemek fölnéztek és rászegeződtek. Valahonnan két halk elektronikus csipogás hallatszott. A házaspár szinte éppoly mozdulatlanul várakozott, mint a jövevény.
  Nicolette agya lázasan dolgozott. A gazda arcának, alakjának és hangjának bevésése hosszadalmas folyamat, s eközben semmi mást nem tudott csinálni. A közel három másodpercig tartó művelet után az önindításért felelős agyközpont elindította a robotagy többi részét, jelezte a Központi Programozó Irodának a művelet sikeres befejezését, majd a visszaigazolást megvárva kikapcsolt. Egy tízezred másodperccel később már nem létezett többé, a most már teljes kapacitással dolgozó agy felhasználta saját részeként. Az agy a következő két tízezred másodpercben ellenőrizte önmagát, majd egy teljes ezredmásodpercig elpepecselt azzal, hogy a négy láb tíz hüvelyknyi test nyolcvan fontjában elhelyezkedő töméntelen elektronikus és mechanikus alkatrészt végigvizsgálja. Amikor ezzel elkészült, az előbbi fémes hangon megszólalt a hangszórója:
  – R. Nicolette Lane BR39SNDQ4342. Mr. George Lane, Christies upon Severn, Anglia. Minden rendben. Önteszt vége.
  Közben halk zizzenés hallatszott, amint egyszerre beindultak az ízületekben elhelyezett apró motorok, s mialatt beszélt, öntudatlannak ható mozdulattal fölemelte jobb kezét és meghúzta a nyakából lelógó piros szalagot. A szalag lecsúszott, ő pedig oda sem nézve föltekerte és a szatyrába süllyesztette.
  Legvégül tökéletesen emberi módon elmosolyodott, és életében először kinyitotta a száját.
  – Jó napot, gazda – mondta vidám gyerekhangon. – Megjöttem.
  Tizenkét óra negyvennyolc perckor megszületett.

5.

Most már körülnézett, ahogy bekísérték a nappaliba és hellyel kínálták, mint egy vendéget. Nyugodt, természetes mozdulattal simította le a szoknyáját, ahogy leült az egyik fotelbe, és felnőttes komolysággal nézett vissza rájuk.
  Éppen olyan volt, amilyennek a megrendelőlapon kérték: barna haja volt, George-éhoz hasonló kék szeme. Nem volt se sovány, se kövér, se túl magas, se túl kicsi. Szép kislány volt, élénk arckifejezéssel és kedves mosollyal. Világoskék ruhát viselt a saját anyagából való övvel, s világoskék cipőcskét, amiben még alig pár száz lépést tett meg, hát tökéletesen tiszta volt. És persze nem igazi, ezt Mary női szeme rögtön észrevette. Távolabbról nézve mutatós, de nem szövet, csak műanyag. Persze miért is várhatná el az ember a Brirobtól, hogy rendes ruhában járassa a gyerekeket?
  A kislány lehajolt és kivett a szatyrából egy kis piros lapocskát.
  – Ezt át kell adnom önnek, gazda – nyújtotta George felé, aki elvette, de alig pillantott rá, úgy forgatta két ujja között.
  – Azt hiszem – szólalt meg Mary savanyúan –, erre Mike nem gondolt.
  – Hát nem – dünnyögte George.
  Nicolette kérdőn, majd zavartan pillantott egyikről a másikra, majd kisvártatva megkérdezte:
  – Valami baj van, gazda… Mrs. Lane?
  – Tudod – Georges lenézett a piros lapocskára, de nem foglalkozott vele –, mi azért vettünk téged, mert szerettünk volna egy kislányt. Négy fiunk van, de lányunk nincsen. Kicsit bizarr ötlet, de hagytuk magunkat rábeszélni… csak arra nem gondoltunk, hogy gazdának fogsz majd szólítani.
  – Meg Mrs. Lane-nek – tette hozzá a gyerek.
  – Igen.
  – Értem. Azt hiszem, ezt meg lehet oldani… apa… anya.
  Mary elmosolyodott, de azért megjegyezte:
  – Azért ez nem ilyen egyszerű, Nicky.
  – Nektek bizonyára nem, anya. De én robot vagyok, nekem egy másik megszólítást választani pusztán akarati kérdés. Majd ti eldöntitek, hogy minek tekintetek.
  – Hát – mondta George tűnődve – valami bizonyára majd kialakul.

6.

Amikor valaki új robotot vesz, általában betanítja a munkakörére. Nagyobb cégeknél ez elektronikus úton történik, minden robot feladatai rögzítve vannak, a betanítás néhány tízezred másodperc. Kisebbeknél csak akkor, ha van már olyan robot, aki ismeri az újonc munkakörét. A háztartási robotokat általában nem kell betanítani, legfeljebb elmondani nekik a család különleges szokásait.
  Nicky betanítása nem az ő hibájából maradt el. Ő is feltette a kérdést, hogy mi lesz a feladata, mint minden első és másodosztályú a világon. A szülők egymásra néztek.
  – Well – hümmögött George –, nem volt olyan szándékunk, hogy majd feladatod lesz. Nem azért vettünk, hogy dolgoztassunk. Kétségtelen, hogy nem gondoltuk át a dolgot részletesen… végül is iskolába járni nyilván nem fogsz… de egyszerűen csak legyél gyerek. Mint a többiek.
  – A többi meg majd kialakul – tette hozzá Mary.
  – Kialakul – bólintott a kislány –, de engem nem kell dolgoztatni, apa. Én dolgozom, ezért készítettek. Meg fogom találni magamnak a feladatokat.
  – Rendben – sóhajtott az apa, és a piros lapocskára nézett, aztán a zsebe felé nyúlt, de megállt a mozdulattal.
  Nicolette fölpattant, kisietett a szobából, s egy pillanat múlva visszatért George kártyájával.
  – Tessék, apa.
  George homlokráncolva vette át.
  – De hát honnan…
  – Egy robotnak sosem okoz gondot megtalálni egy személyi kártyát, apa. Csak rákapcsolódom a helyzetjelzőjére.
  – Well – mondta az apa, és csatlakoztatta a piros lapocskát. Elolvasta a szöveget, jóváhagyólag bólintott, és ráhelyezte ujját a zöld gombra. A tranzakció végrehajtódott, harminckétezer font átkerült a számlájáról a Brirobéra.
  Nicky ezzel az ő tulajdona lett.

7.

Amint már említettük, Lane-ék nem sokat tudtak a robotokról. A gyerekek igen, hisz bolondultak a technikáért, de a szülőket ez sosem érdekelte különösebben. Természetesen ismerték a christiesi robotokat, sokszor beszéltek velük. Ez idő tájt Christiesben öt első osztályú volt, Nicky lett a hatodik.
  Marynek az járt a fejében, ahogy ott ültek és nézték a türelmesen várakozó Nickyt: milyen érdekes, hogy sose figyelte meg a robotokat közelebbről. Most először, ezt az egyet. Alig két lábnyira ültek egymástól, jól megfigyelhette bőrének apró erezetét, a kezén még a hámsejtek is látszottak. Nyilván ujjlenyomata is van, gondolta Mary, és önkéntelenül kinyújtotta a kezét, hogy megnézze. Mire ráébredt, hogy mit tesz, Nicky már oda is adta a sajátját, természetes mozdulattal. Meleg volt, de ez nem lepte meg Maryt; egyszer-kétszer ő is érintett már meg robotot. Lenézett a kezében tartott kézre, és tökéletesen emberinek látta.
  – Azt hiszem, van ujjlenyomatod – dünnyögte.
  – Hogyne, anya. Ehhez a hatóságok ragaszkodnak, hiszen fontos eszköz a bűnüldözésben.
  – De hisz a robotok nem bűnöznek…
  – Nem, de előfordult már, hogy lopott holmi gazdáját úgy sikerült megtalálni, hogy a gazda robotjának az ujjlenyomata volt rajta. Éppen ezért a robotok ujját némi csalással tervezik. A mintában kódolva benne van a robot gyártási száma, és a rendőrségi számítógépek felismerik.
  George ezalatt megállapította, hogy Nicky hangszíne, hanghordozása, szájmozgása tökéletesen emberi. És egyedi. Nem is hasonlít Caroline Pilbeamére, pedig az is robot, és nagyjából ugyanekkora.
  – Rendes ruha kell majd neked – jelentette ki Mary, elszakadva Nicolette bőrének tanulmányozásától, bár a kezét továbbra is fogta. Nicky lepillantott a ruhájára. – Ebben a vacakban nem járhatsz.
  – Igen, anya – felelte a kislány engedelmesen.

8.

– Szerintetek mikor jön? – kérdezte Bobbie, amikor kiléptek a Vadász utcai iskola kapuján. Két bátyja nem fárasztotta magát a válasszal. Már vagy tizedszer hallották a kérdést.
  Az iskolában egy lélek se tudott Nicky jöveteléről. Még reggel megállapodtak, hogy egyelőre nem szólnak senkinek, és a Lane-ek tudtak hallgatni. Ha lett volna valaki, akinek Bob fölteheti ezt a kérdést, az más lett volna, de egyetlen gyerek se volt Christiesben, aki emlékezhetett volna arra az időre, amikor a szülei robotot vettek. A legújabb első osztályú a városban Molly Harris volt, és ő is már öt éve megvolt.
  George volt az egyetlen, aki tudott volna felelni erre a kérdésre még Nicky érkezése előtt, ha eszébe jut elővenni a kártyáját és megnézni a szállítás időpontját. Azt látta volna, hogy tizenkettő negyvenöt és tizenkettő ötven között. De nem jutott eszébe. Valahol amúgy is azt hallotta, hogy egy robot napokig készül, és ez így is van, Nicky majdnem egy hetet töltött a futószalagon, mielőtt a rendszer döntött volna arról, hogy a sok félkész robot közül melyik lesz George-é.
  – Bármikor jöhet – morfondírozott Steve. – A gyár egész nap dolgozik, mindennap.
  – Lehet, hogy éjjel jön?
  – Nem, azt hiszem, éjjel nem szállítanak.
  Rosszul hitte, hiszen a menetrendes buszok éjszaka is járnak, de háztartási robotot éjjel csak akkor küldenek, ha a vásárló kifejezetten ezt kéri.
  Közben kihozták a bicikliket és elindultak. Szokás szerint kerülővel, amit aligha tettek volna, ha tudják, hogy a húguk már otthon várja őket, de így előbb elmentek az Orchidea park sarkáig, ahol találkoztak a Méhecske gimnáziumból érkező Michaellel, s négyesben kanyarodtak hazafelé.
  – Lehet, hogy éppen akkor hozzák, amikor hazaérünk – mondta Bob.
  – Nem hozzák – felelte Mike. – Ő maga fog jönni busszal.
  – Tényleg?
  – Persze. Nem tanultatok még a piros szalagos robotokról? Azt hordanak a nyakukban, hogy mindenki lássa, és ne próbáljanak beszélgetni velük, mert azt még nem tudnak. Csak akkor kezd működni az agyuk, amikor megismerik a gazdájukat.
  – Apjukat – szúrta közbe Bob.
  – No igen. Apjukat. Szóval az a lényeg, hogy az új robotok egyszerűen felszállnak a buszra.
  – De honnan van pénzük rá?
  – A Brirob fizeti nagy tételben. Sziasztok.
  Elhúztak a szembejövő Sutcliffe-ék mellett és befordultak az utcájukba.

9.

A három nagyobb Lane fiúnak voltak emlékei az első találkozásról öccseikkel. Egy kisbaba anya karjában, akit lehet üdvözölni mint új családtagot, lehet beszélni hozzá, még meg is lehet simogatni a fejecskéjét, de ezen túlmenően nem sok mindent lehet vele kezdeni. Ha Nicky is kisbaba lett volna, az ismerős helyzet lett volna.
  Láttak már lányt közelről. Robotot kevesebbet, de azt is láttak. Csak egy se volt közülük a testvérük. Ez elég sajátossá tette a helyzetet, konkrétan fogalmuk se volt, hogy mit tegyenek, amikor meglátják. És pontosan így is tettek.
  Leszórták a bicikliket a ház előtt és egymás hegyén-hátán berohantak. Meg akarták kérdezni, hogy Nicky megjött-e már, de nem kellett, a kislány felállt a fotelből és üdvözölte őket.
  – Szia, Bob. Steve, John… Michael?
  – Honnan tudod a… – lépett közelebb Bobbie és tette föl ezt a nem túl bölcs kérdést.
  – Apáék mutattak fényképeket. Hogy telt a napotok? – Most Nicolette-en volt az értelmetlen kérdés sora.
  – Hosszabb volt, mint a tied – lépett hozzá Mike és puszit nyomott a feje búbjára. – Mikor jöttél meg?
  – Tizenkettő negyvennyolckor.
  – Emlékszel azelőtt valamire? – tudakolta Steve, és ő is adott egy puszit.
  – Természetesen. Robot vagyok, mindenre emlékszem, ami történik velem, tizenegy óra hét perctől fogva, amikor elindultam.
  – Én akkor bioszon voltam – mondta John, s adott egy puszit ő is.
  Bobbie a nővére nyakába ugrott.
  – Úgy vártalak – mondta neki.
  – Jöttem, ahogy tudtam – nevetett Nicky, és összeborzolta öccse haját.
  – Távirányítással, igaz? – kérdezte Steve.
  – Persze. A Központi Programozó Iroda vezetett.
  – Mint valami gépet – morogta Bob.
  – Hiszen az vagyok.
  – Nyavalyát. Te vagy a nővérem.
  – Attól még…
  – És ettől eltekintve – vágott közbe Johnnie –, most már sosem eszünk?!

10.

Az uzsonna rögtön konfliktust okozott. Nicky sem megérteni, sem elfogadni nem tudta, hogy miért valaki más készítsen ennivalót, amikor ő is itt van. Ragaszkodott hozzá, hogy ő egy robot, illetve itt a családban ő a robot, és mint ilyennek ez az ő dolga. Végül George oldotta meg a problémát: kijelentette, hogy Nicky – rendkívüli adottságai folytán – hamarabb konyhatündérkedhet majd, mint bármelyik bátyja. A kislány arca fölragyogott. Már öt év múlva, tette hozzá apja. A gyerekarc megint befelhősödött. Hát jó – bólintott George –, akkor már holnaptól. Nicky beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy addig is kimegy a konyhába megfigyelőnek, tudnia kell, mit hol tartanak.
  Ez aztán azt okozta, hogy az egész család a konyhában nyüzsgött, amíg Mary és Mike elkészítette a teát és a szendvicseket. Nicky látni akarta, a többiek pedig őt akarták látni. S persze folyton olyanok történtek, mint amikor Mary a sóért nyúlt, de az egy lépésnyivel távolabb volt tőle: mire azt a lépést megtette volna, a só megmozdult és a kezében kötött ki. Nicky reflexeivel nem lehetett versenyre kelni.
  Aztán persze hogy ő akart teríteni, mert ő a robot. Végül megengedték neki, hogy Bobbal kettesben csinálja, de csak ha hét terítéket raknak föl. Rendben, bólintott Nicky, és ment dolgozni.
  – Lesz még vele gond – nézett utána Mary. – Nagyon belenevelték ezt a robotdolgot.
  – Öntudatos – felelte George.
  – Igazi kis Lane – bólogatott Mike.

11.

Senkinek nem volt kérdés, hogy Nicky velük eszik, erről az egyről még vele sem kellett vitatkozni. Nyugodtan helyet foglalt az asztalnál, apja jobbján, és vett magának egy kis szelet pirítóst meg egy darabka sajtot.
  – Ha nem eszöl, sose leszöl nagyobbacska – mondta neki Bob valami olyan tájszólásban, amit a kislány nem ismert, de arra következtetett belőle, hogy alighanem idézetet hall. Aztán öccse a szüleikre nézett. – De hisz ő nem is növekszik.
  – Az lehet, de enni akkor is kell – mondta Mary zavartan, bár okát adni nemigen tudta volna zavarának.
  Nicky gyorsan beleharapott a kenyérbe. Megrágta a falatot, lenyelte, s kicsit nyugtalanul nézett a családra.
  – Valami baj van?
  – Semmi – mosolyodott el Mike –, csak, tudod, mi nemigen láttunk még robotot enni.
  Húga fölnézett rá.
  – Én egyáltalán nem láttam még embert enni.
  Nevettek.
  Enni persze minden első osztályú tud, és ízeket, szagokat is éreznek – enélkül csapnivaló szakácsok lennének. Sokat enni nem tudnak ugyan, Nicky testében is csak egy kis, egypintes műanyag zacskó gyűjti össze, amit elfogyaszt. De arra elég, hogy néhány falatot csipegethessen az asztalnál. Egyike az ötleteknek, amiket Asimov műveiből vett át a robottechnika – némi változtatással. Az ő robothőse, R. Daneel Olivaw ki tudja nyitni a mellkasát és kiemeli ezt a zacskót, a valódi robotok teste azonban nem nyitható, ehelyett van egy izmuk az étel kilökésére, szájon át. Érintetlen állapotban, hiszen emésztésük végképp nincsen.
  Mindezek miatt Nicolette vidáman elfogyasztotta néhány falatnyi uzsonnáját.

12.

Az első christiesi, aki láthatta Nickyt a szűk családon kívül, soha nem szerzett erről tudomást. A Hegy utca és a Mező utca sarkán álló öreg diófáról pillantottle az alatta sétáló családra, és folytatta háta nyalogatását.
  A második christiesi húsz yarddal később jött szembe.
  – Nocsak, Michael Lane – mondta. – Gyorsan eltűnt valaki suli után. És a matekkal mi lesz?
  – Bocs, Diana – felelte Mike vigyorogva –, de sietnem kellett haza. Azt hiszem, ma már nem tanulunk.
  – Mert mi történt?
  Mike lépett egyet oldalra, s a háta mögül előkerült egy világoskék ruháskislány, barátságos mosollyal. Ő pedig egy szőke nagylányt látott, akit a város mint Simon Gardner asztalosmester lányát és mint matekfenomént ismert. Ezenfelül mint Mike barátnőjét, már elég régóta.
  – Diana Gardner – nyújtott kezet a kis robotnak, aki boldogan adta a sajátját.
  – R. Nicolette Lane.
  – Micsoda?!
  – R. Nico…
  – Hát ti robotot vettetek?
  – Nem – felelte Mary, akit zavart ez a megközelítés, ámbár tény és való, hogy megvették Nickyt, mint egy árucikket. – Ő a lányunk.
  – A lányotok-e?! – Diana összecsapta a kezét. – Bolondozol velem, Mary Lane, annyi szent. Hisz tegnap még akkorka lányotok se volt, mint egy gombostűfej messziről. Robot lesz ez mégiscsak.
  – Hagyd ezt abba. Igen, a gyerek robot, de elsősorban a lányunk. Ma érkezett.
  – Alec Stacey! – csúszott ki Diana száján önkéntelenül. – De hát… vagyis hogy… azért, mert…
  Diana is ott volt Mary születésnapján,ő is hallotta a bejelentést.
   – Igen, azért. A Lane-ek mindig elérik, amit akarnak.
  Diana most már csak egy pillanatig habozott. Aztán lehajolt Nickyhez és kétfelől megpuszilta.
   – Akkor hát szia, Nicky.
   – Szia – lehelte a kis robot.
   – Úgy hát, Michael Lane – fordult Diana megint a fiúhoz –, mára fölmentést kapsz, nickyzd ki magad, de holnap tanulunk, akármi lesz. Te hogy állsz a matekkal? – pillantott vissza Nickyre.
  – Boldogulok…
  – El is várom. Jól van, én megyek Veráékhoz. Hwyl fawr, sziasztok.
  – Hwyl fawr – felelték a Lane-ek automatikusan, s velük Nicky is, akinek fogalma se volt a walesi nyelvről, de bármit bárki után el tudott ismételni. Maguknak a Lane-eknek föl se tűnt, ha walesiül beszéltek, ahogy Dianának se, ezen a kétnyelvű vidéken ez megszokott. Ráadásul Lane-ék magas szinten értették a nyelvet.
  Lesz még alkalom erről beszélni, de nem most. A család megérkezett a Mező utca 24. alatt működő kis üzletbe.

13.

A Lane fiúkat semmivel sem érdekelte jobban az ilyesmi, mint a világ bármely más fiúját, és ha nem lett volna különleges alkalom, alighanem be se jönnek. De különleges volt, ezért mind ott tömörültek a boltban, eléggé meglepve Mrs. Albrightot. De nem szólt semmit.
  – Jó napot, Mrs. Albright – lépett elé Mary. – Egypár kislányholmit szeretnék, ekkorát – s kinyúlt jobbra, ahol Nickyt sejtette. Nicky, aki éppen balra volt tőle, csak akkor látta meg a mozdulatot, amikor anyja karja már félig nyújtva volt. Egy villámgyors lépéssel átcsúszott anyja és apja között, és az utolsó pillanatban pontosan beállt Mary keze alá, onnan nézett fölbarátságosan Mrs. Albrightra. – Inkább hétköznapi dolgokat, egyelőre – folytatta Mary, aki nem vett észre semmit –, de rendes, tartós anyagokból. Valami baj van?
  Mrs. Albright sem vette észre Nicky mutatványát, arra reagált furcsálkodva, hogy George jót vigyorog lánya trükkjén.
  – Semmi, Mrs. Lane. Jöjjön, mutatok ezt-azt, amivel meg lesz elégedve.
  A fiúk nem követték őket a polcokhoz.
  – Talpraesett kis jószág – mondta George.
  – Mi is azok vagyunk – felelte Steve. – Fel kell zárkóznia a szintünkhöz.
  Mary ezalatt nadrágot válogatott a lányának. Érdekes érzés volt – eddig még mindig csak a fiainak választott ruhaneműt, a lányoknak való darabokra rá se nézett. Most kiválasztott három nadrágot és Nicky kezébe nyomta őket.
  – Próbáld föl, ott a fülke.
  – Jók rám, anya, szemmértékkel is…
  Mary szelíden megfogta a vállát és a fülke felé tolta. A kislány gyors léptekkel megindult.
  – Nahát akkor – mondta Mary, és leemelt néhány blúzt.

14.

Nicolette remekül mutatott vadonatúj kék nadrágjában és halványsárga blúzában, bár Mary egyikkel se volt megelégedve; még a sötétkék tornacipővel csak-csak. Majd valamelyik nap beviszi a gyereket Shrewsburybe és vesz neki rendes holmikat.
  Az Orchidea park sarkán megálltak. George karja ívet írt le a levegőben.
  – Íme egy park. Orchidea parknak hívják. Ez pedig itt egy meggyfa.
  Nicky mosolygott és nem mondta, hogy tudja. Mondta helyette Steve.
  – Apa, Nicky robot, nem marslakó. Valószínűleg a meggyfa latin nevét is tudja.
  Az apa a kislányra nézett, aki bólintott. Tényleg tudta.
  – Halljuk.
  – Prunus cerasus.
  – Tényleg tudod. De még sose láttál meggyfát.
  – Hát nem, apa.
  – És játszadozó christiesi gyerekeket se láttál – mutatott George a park belseje felé olyan büszkén, mintha ő teremtette volna az egészet. Jó idő volt, a tanítás rég véget ért, többen is játszottak a parkban, főleg Nickynél kisebbek. A kis robot komolyan megszemlélte őket,mint aki a világ minden táján látott már játszadozó gyerekeket, kivéve Christiest, és most el akarná dönteni, hogy ők miben mások. Legalábbis Marynek valami efféle volt a benyomása.
  Kicsit zavarban volt, ami azt illeti. Dianának még elég könnyedén kimondta, hogy „ő a lányunk”, de időközben rájött, hogy ez volt az egyik legkönnyebb feladat. Diana maga is eléggé olyasféle természet, mint ők maguk, nem véletlenül esett őrá Mike választása. Születésük óta ismerik egymást és mindig egy húron pendülnek. De a christiesiek sem egyformák, és Mary sokért nem adta volna, ha Miss Baker nem rögtön az első órákban szerez tudomást Nickyről, hanem amikor a kislány már beilleszkedett. De ott jön a park szélén, és elég nehéz eset tud lenni, ha robotokról van szó.
  Miss Baker természetesen észrevette Nickyt – aki éppen a park felfedezésére indult testvéreivel –, és úgy reagált, ahogy a christiesiek szoktak, amikor idegent látnak: elindult felé. Christies kicsiny város, annyira nem ugyan, hogy mindenki mindenkit ismerhessen, de egy városrészen, szomszédságon, H-telepen belül bizony mindenki ismerős legalább arcról, és a legtöbben személyesen is. Főleg egy olyan hölgynek, mint Miss Baker.
  Mary sóhajtva eredt gyermekei után, hogy segítségére legyen Nicolette-nek, ha az idős hölgy olyasmit mondana, amivel a kislány nem tud megbirkózni. Hisz alig pár órája, hogy meglátta a napvilágot!
  – Jó napot, Michael – mondta Miss Baker. – Steve, John, Bob? Bemutatnátok a vendégnek?
  A fiúk örömmel megtették volna, de húguk megelőzte őket, jól tudva, hogy elsőként neki kell bemutatkoznia, éspedig teljes nevével és a robotot jelentő kezdőbetűvel, de gyártási szám nélkül, mivel nem hivatalos a helyzet.
  – R. Nicolette Lane, asszonyom – felelte, és kecsesen térdet hajtott.
  A hölgy meglepve pillantott egyikről a másikra, majd a szülőkön állt meg a tekintete.
  – Nocsak, Mary, Mr. Lane, hát maguk robotot vettek? Ugyan mikor?
  A Lane-ek figyelmét nem kerülte el, hogy Miss Baker nem mondta meg Nickynek a saját nevét, bár ezt szigorúan véve nem lehet illetlenségnek tekinteni. Elvégre Nicky gyerek.
  – Ma érkezett, Miss Baker – felelte George.
  – Úgy. Talán a születésnapja okán, Mary.
  – Úgy valahogy, Caroline.
  A Lane-ek ösztönösen érezték: Miss Baker ráér még megtudni, hogy ők családtagnak tekintik Nickyt. Csak arra nem volt alkalmuk, hogy erről szóljanak a családtagnak is.
  – Nem is tudtam a születésnapodról, anya.

15.

Miss Baker kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. De a Lane-ek tudták, hogy ki fogja nyitni megint.
  – Elnézést – kezdte kimért udvariassággal –, úgy értettem, hogy a robotjuk azt mondja, „anya”.
  – Azt mondta, csakugyan – felelte Mary könnyedén –, maga is észrevette?
  Miss Bakert az egész város ismerte, de senki sem a humorérzékéről.
  – Well, de hát miért?
  – Mert ezt mondtuk neki.
  A hölgy néhány pillanatig latolgatta magában a dolgot. Nicky ezalatt értetlenül nézett egyikről a másikra.
  – Well – mondta végül Miss Baker –, ezt mondták neki. Nos, végül is maguk tudják. További kellemes napot, Mr. Lane. Mary? Gyerekek?…
  Ezzel emelt fővel továbbhaladt, miközben csak úgy sütött belőle a helytelenítés.
  – Úgy hát – mondta George kisvártatva –, még szerencse, hogy nem volt célunk megfelelni Miss Baker elvárásainak. Aligha sikerült volna.
  – Én nem értem – mondta Nicky.
  – Tudod – magyarázta John –, ő nem szereti a robotokat.
  – Bizonyára megvan rá az oka – felelte Nicolette udvariasan.
  – Szamár – mondta Mike. – Semmilyen ok nincs arra, hogy valaki utálja a robotokat. Főleg nem egy LVP-alapítványban.
  Nicky bólintott. Mike sóhajtott és megsimogatta kishúga fejét.
  – Tőled hiába is várnám, hogy kritikával fogadd egy emberi lény szavait, igaz?
  – Azért nem egészen. Nyilvánvaló tévedést én is kijavítok. Nem hagyhatom, hogy egy embert kár érjen amiatt, hogy valamit rosszul tud.
  – Hát azt nem is – mosolygott Michael.

16.

Aztán egy ideig nem találkoztak senkivel, aki felfigyelt volna Nickyre. Átsétáltak a parkon, majd továbbmentek az Almavirág fasoron.
  – Szép nagy fák – állapította meg Nicky, fölnézve a lombokra.
  – Bizony, az Almavirág fasor már második generációs fákból áll – mondta Mary. – Itt álltak már húsz éve is, amikor apátokkal ideköltöztünk. A város egyik büszkesége.
  Lánya ezalatt rutinszerűen vette és visszaigazolta a favédő szenzorok rádiójeleit, éppoly öntudatlan automatizmussal, ahogy az ember agya irányítja a szívdobogást. Kívülről ebbőlsemmi sem látszott.
  A fasor végén akadtak össze Petra Wakefielddel.
  – Jó napot, Mr. és Mrs. Lane, fiatalurak– mondta a gyerek tisztelettudóan. George elvigyorodott, látva, hogy Nicky nem kap az üdvözlésből. Petrának természetesen a legkisebb gondot sem jelent megállapítani, hogy Nicky robot. Hisz ő maga is az. Wakefield doktor robotja talán nem volt éppen büszkesége a városnak, de jellegzetes színfoltja volt. Hatéves volt, azaz nem hat éve volt üzemben, hanem akkora volt és úgy nézett ki, mint egy hatéves kislány. Wakefield doktor tíz éve vette, mert a kiskutyák és kiscicák több bizalommal voltak egy ilyen asszisztenshez, a juhoknak és teheneknek meg mindegy volt. Amikor Petra született – a doktor az első gazdája –, az ilyen kicsi robotok ritkaságszámba mentek, hiszen a miniatürizálás legkorszerűbb vívmányaira van szükség, hogy egy első osztályú bonyolult szerkezetét belehessen zsúfolni egy ilyen kicsi testbe. Napjainkra… még inkább ritkaságnak számítanak, legalábbis köznapi célokra. Nem váltak be, túl sok a gond velük. De Wakefield doktor ragaszkodik Petrához.
  Petra mindenesetre vidám mosollyal üdvözölte a Lane család hús-vér tagjait, és csak őket. A robotok nem szoktak köszönni egymásnak.
  – Szervusz, Petra – mondta Mary, és úgy döntött, hogy a Nickynek járó köszönés elmaradását annak fogja tulajdonítani, hogy a két gyerek még nem ismeri egymást. – Engedd meg, hogy bemutassam Nickyt, a kislányunkat. Nicky, ő Petra Wakefield, dr. Wakefield… lánya… well, robotja. Wakefield doktor a város állatorvosa.
  A két robotgyerek nagy komolyan kezet fogott. Rádiójeleket nem váltottak egymással: azt már megtették, amikor meglátták egymást. Ha két robot találkozik, azonnal tudják egymás nevét és gyártási számát, és kicserélnek minden információt az első törvényt fenyegető bármiféle veszélyről, éppoly automatikusan, ahogy az ember állapítja meg a szembejövőről, hogy milyen korú, nemű, ismerős-e.
  Ezt Mary nem tudta. De ha tudja, alkalmasint akkor is bemutatja őket egymásnak.

17.

Embergyerekeknél konfliktusok egész sorának forrása lehet, amikor játszanak. Nicky ebben is más volt. Kitűnően eljátszott bátyjaival és szüleivel a nap hátralevő részében, vita nélkül. Vitatkozni később kezdett, amikor eljött az ideje vacsorát készíteni. Segíteni akart.
  – Megbeszéltük, hogy csak holnaptól, Nicky.
  – Nem, anya, nem ezt beszéltük meg. Pontosan emlékszem a szavaidra. Holnap már én is csinálhatom. Azt nem mondtad, hogy ma segítenem sem szabad.
  Mary sóhajtott. Nicky együttérzően sóhajtott vele, de várakozóan nézett rá.
  – És ha most mondanám?
  – Az persze más lenne, anya. Akkor nem formálnék jogot, hogy segítsek.
  Mary Michaelra nézett, aki vigyorogva támasztotta az ajtófélfát.
  – Nincs megoldás, anya. Nicky robot, bármit teszünk, az marad. Nem tud emberi lény módjára viselkedni.
  – De tudok – felelte a kislány rosszallóan. – Ez a dolgom. Emberszerűnek kell lennem.
  – Emberszerűnek, de nem emberi lénynek.
  – Az nem is tudnék lenni. Te se tudsz robot lenni, Michael.
  – Well – mondta Mary –, talán zárjuk ezt a vitát rövidre. Mi az előírás emberszerű kis robotok számára a vacsorakészítéssel kapcsolatban?
  – A második törvény – húzta ki magát Nicolette. – A robot enge…
  Mary fölemelte az ujját, amitől a kislány azonnal elhallgatott.
  – Tudom, hogy szólnak a törvények, kislányom. Szóval én döntök?
  – Természetesen, anya.
  Mary nem szeretett bármit megtagadni a gyerekeitől. A fiúkat gondolkodás nélkül befogta házimunkára, ez magától értetődő. Nickynek adni akart egy napot, mielőtt dolgoztatni kezdi, hiszen a fiúk több évig nem végeztek házimunkát, s csak fokozatosan kezdte őket hozzászoktatni. Ahogy az iskolában is tanulják.
  De Nicky dolgozni akar, és Mary úgy érezte, talán rosszul teszi, ha nemet mond. Végül is akkora, mint egy tizenkét éves, a testi ereje is megvan…
  – No gyere, csináljuk meg azt a vacsorát.

18.

A tisztálkodásból legalább nem lett vita. A robotok is bepiszkolódnak, még jobban, mint az emberek, hiszen a fizikai munkát jórészt ők végzik. Nicky első napján még nem csinált ilyesmit, de mukkanás nélkül ment zuhanyozni. A sorrendet is hamar megbeszélték, a fiúk előre akarták engedni, hisz mégiscsak lány, de ő azt felelte, neki nem kell korán kelni.
  – Nekünk se, szombat lesz – jegyezte meg Bobbie.
  – Más-más sorrendet akarsz hétvégére és hétköznapra?
  – Hát… nem.
  – No látod. Menj csak.
  De a lefekvésből mégiscsak vita lett.
  – Nincsen hálóruhád – állapította meg Mary, mialatt a földszinten Bob fürdött, az emeleten pedig Steve. – Ma éjjel kénytelen leszel Steve egyik pizsamájában aludni, aztán bemegyünk Shrewsburybe vásárolni. Kék jó lesz?
  Nicolette kurtán megrázta fejét.
  – Hát?
  – A robotok nem alszanak, anya.
  – Akkor mit akarsz csinálni egész éjszaka?
  – Várakozni fogok.
  Mary értetlenül nézett rájuk, Mike-ra, aki átkarolta húga vállát és bólintott, s Nickyre, aki nyugodtan pillantott vissza rá.
  – Talán a nappaliban akarsz ülni és virrasztani?
  – Igen, anya.
  – Anya – szólt bele most már a fiú –, Nicky robot. Tényleg nincs szüksége alvásra.
  Mary csípőre tette a kezét, és a vendégszoba ajtajára mutatott.
  – Menj be oda, légy szíves.
  A felszólító módot hallva a kislány mukkanás nélkül engedelmeskedett. Belépett és villanyt gyújtott.
  – Ez mostantól a te szobád – állt meg mögötte Mary. – Az pedig a te ágyad. Ha négy gyerekemnek van saját szobája és ágya, az ötödiknek is lesz. Ha alszol, ha nem. Tőlem ülhetsz egy fotelben is, ha úgy robotabbnak érzed magad, de saját szobád akkor is lesz.
  – Igen, anya – mosolygott rá a gyerek. – Köszönöm.

19.

Első éjszakáját, ahogy később majd a többit is, Nicolette valóban egy fotelben ülve töltötte, várva, hogy a család fölébredjen. Nem csinált semmit, bár nem ült mozdulatlanul, hiszen az emberszerűtlen lett volna. Lélegzett, időnként vett egy nagyobb levegőt, pislogott, apró mozdulatokat tett, néha megvakarta valamijét, éppoly öntudatlanul, mint egy emberi lény. Az unalmat nem ismerte. Egyébként is egy robotnál a „nem csinál semmit” csak annyit jelent, hogy semmi láthatót. Folyamatosan ellenőrzi önmagát és az irányítása alatt álló rendszereket – Nicky a ház biztonsági rendszerét –, készenlétben áll, hogy válaszoljon a Központi Programozó Iroda vagy más robotok hívására, és figyeli környezetét. Ez utóbbit tudatosan, a többit agyának alacsonyabb szintű részei végzik.
  Míg a család alszik és Nicolette őrködik, ejthetünk néhány szót arról a meglepő kísérletről, amelynek hallatán az olvasó bizonyára kétkedve csóválja fejét: méghogy a gyerekükké nevezik ki a robotjukat?
  A Lane család története mindig is bővelkedett furcsaságokban, ezekről majd lesz még alkalom szólni. Lane-ék azok az emberek, akik ha valami újat próbálhatnak ki, habozás nélkül megteszik, és később is kitartanak a döntésük mellett, hacsak nem bizonyul persze hibásnak. Nemegyszer előfordult, hogy korábban nem próbált, új vállalkozás készült indulni Christiesben, és Lane-ék az első befektetők között voltak; ilyen volt a gyertyaöntő és az üvegműves műhelye, ma Christies két büszkesége (ámbár George-ék érdekeltsége már csak a gyertyaműhelyben van meg). Megesett, hogy szokatlan irodalmi ötleteket vittek sikerre, némelyikben kiadójuk sem hitt, aki pedig szintén meglehetős vállalkozókedvű ember. Egyszóval a tipikus Lane-szellemiség az, amivel elfogadták Nicky megvételének ötletét, és amivel aztán kitartanak amellett, hogy ő igenis a lányuk.
  Lane-ék meglehetősen makacs emberek. Vannak elveik, amikből nem engednek, így például hogy a gyerekeik egyenrangúak – velük is, nemcsak egymással –, következésképpen Nicky is az, és jár neki egy saját szoba. Ez fontosabb, mint az a mellékkörülmény, hogy nincs rá szüksége. Majd jól fog jönni az a szoba, ha mégis szüksége lesz rá. Az viszont nem mondható biztosra, hogy ha nem lenne üres szoba, akkor kibővítenék a házat Nicky miatt.
  A Lane-villa hétszobás. Az emeleten öt szoba van, a szülőké és a négy fiúé, a földszinten két vendégszoba, a dolgozószoba és a tágas nappali. No meg a konyha, éléskamrával. Két fürdőszoba van, mindkét szinten egy. Van pince is, de padlás nincs, a tető természetesen lapos, magas korláttal. A ház akkor épült, amikor Mary és George ideköltözött az esküvőjük után, húsz évvel ezelőtt. Kívülről egyszínű fehér, a korabeli szokások szerint, de nekik megfelel. Anyaga Josephson-féle polikarbonát.

20.

Hat óra három perckor Nicky fölállt, kiment az előszobába és megigazította haját a tükörben. Belépett a konyhába, fölvette Mary bevásárlószatyrát – fehér volt, rajta sok apró, tarka békával – és kilépett a házból. A ház oldalának támasztott biciklik közül kiválasztotta Steve-ét, fölkapott rá és már kint is volt az utcán.
  Csalhatatlanul rátalált úticéljára, bár még sosem járt erre, és nem kért segítséget sem a Központi Programozó Irodától, sem a járókelőktől; nem is jártak még sokan az utcán. A Mező utca sarkán leállította a biciklit, és benyitott a boltba, amelynek homlokzatán a White’s feliratot olvasta.
  Az üzlet tulajdonosa Mr. John White volt, hatvanöt éves, középtermetű,kopaszodó úriember. Huszonkét éve nyitotta meg az üzletet, azóta minden hétköznap kinyitott.
  De arra nem emlékezett, hogy valaha besétált volna hozzá egy idegen kislány, hajnali hat után tíz perccel.
  – Jó reggelt kívánok, mivel szolgálhatok?
  Nicolette pontosan tudta, mi a teendője. Mr. White emberi lény, aki szolgálni akar neki, és mint eladó a vevőnek persze fog is, de a kettejük közti rangkülönbség felől nem hagyhatja tévedésben. Az első törvény megfellebbezhetetlen.
  – Jó reggelt, Mr. White – mondta tehát.– R. Nicolette Lane vagyok, és jöttem reggelit venni a családomnak.
  Mr. White szája egy pillanatra nyitva maradt.
  – Lane?
  – Igen, uram – felelte a kis robot, és életében először igazolta személyazonosságát. Felhívta a Központi Programozó Irodát és megadta a megfelelő parancskódot. Ennek következtében néhány tízezred másodperc múlva Mr. White kártyája felcsipogott.
  – Kérem, nézze meg a kártyáját – mondta Nicky lélegzetvételnyi szünet nélkül.
  – Az ráér…
  – Nem, uram. Velem kapcsolatos az üzenet.
  Mr. White a zsebébe nyúlt és kivette a kártyát. A feladó, a Brirob emblémája alól ugyanaz az arc nézett rá, amit maga előtt látott, még a frizurája is egyezett (Marynek eddig még nem jutott eszébe másképp fésülni Nicky haját), s mellette az adatok.
  R. Nicolette Lane BR39SNDQ4342. Mr. George Lane, Hegy utca 18., Christies upon Severn, Shropshire, Anglia, EWS, EU. Az azonosítás megerősítéséhez helyezze a kártyára a robot mutató…
  – Ejnye – mondta Mr. White bosszúsan, és a zsebébe süllyesztette a kártyát; Nicolette gyorsan visszahúzta a kezét, pedig már készült nyújtani a mutatóujját. – Minek ez a sok elektromos szamárság? Szóval Mr. és Mrs. Lane vett egy robotot, és az vagy te. John White. Isten hozott.
  Kezet nyújtott, Nicky pedig barátságosan parolázott vele. Mr. White nem engedte el a kezét, még meg is simogatta a kézfejét a másik kezével.
  – No lám, milyen puha bőröd van… mint egy gyereknek.
  – Mert az vagyok, uram – felelte a kislány talpraesetten.
  Mr. White mosolyogva bólintott és elengedte.
  – Egyszóval reggeliért jöttél. Megmondták, mit vegyél? Gondolom, még nem nagyon ismered a szokásaikat.
  – Nem, uram, és nem is kaptam semmilyen útmutatást, ők még alszanak. De bíztam benne, hogy ön meg tudja mondani, mit vegyek.
  – Hát nagyjából. Á, jó reggelt, Mrs. Sutcliffe.
  Nicky visszafordult az ajtó felé. Az idős Mrs. Anna Sutcliffe érkezett, jó reggelt kívánt az úrnak, s rögtön megakadt a tekintete az idegen gyereken. Nicolette udvariasan meghajtotta magát.
  – R. Nicolette Lane, asszonyom. Jó reggelt.
  Az idős hölgy meglepve nézett rá.
  – Lane?
  – Igen, asszonyom.
  – No lám csak. Szóval George robotot vett. Mr. White, el tudja olvasni ezt a tenger macskakaparást? Este már hiába rágtam Sally fejét, hogy írja le rendesen, vagy épp vegye elő a kártyáját… tudja, hogy milyen.
  Papírlapot nyújtott a boltos felé, de félúton kivették a kezéből.
  – Megengedik? – Nicky egy pillantást vetett az írásra, fölkapott egy kosarat és máris indult a polcok közé.
  – No lám csak – mondta Mrs. Sutcliffe már másodszor. – Tán új segítője akadt, Mr. White.
  – Úgy látszik – mosolygott a tulajdonos.
  – Aztán mondja, mit tud az öreg Billről? – tért napirendre az idős hölgy Nicky fölött.
  Amíg Mr. White elmesélt mindent az öreg Billről, Nicolette szélsebesen összeszedett mindent, ami a listán volt. Mennyiségek csak egy-két tételnél szerepeltek, de a többinél is kitalálta, mennyire lehet szükség – egy háztartásban, amiről nem tudott semmit. Értett hozzá: háztartási robot volt. Hozott kenyeret, tejet, vajat, sajtot, tojást, papírzsebkendőt, s még néhány apróságot, sikeresen megfejtve a zavarba ejtő rövidítéseket. Csak egynél akadt el.
  – Bocsánat, Mrs. Sutcliffe – tért vissza a pultnál beszélgetőkhöz –, sajnos nem tudom, mi az az MFFF.
  – Micsoda?
  Nicky megismételte.
  – Mutasd csak. – A hölgy visszavette a cédulát és messzire tartva silabizálni kezdte, de Mr. White előbb rájött.
  – Az alighanem McFarlane Fűszeres Felvágottja lesz, Mrs. Sutcliffe.
  Mire a mondat végére ért, Nicky ott állt egy csomag felvágottal.
  Párszor még visszaküldték számlázás közben, ebből-abból másfélét hozattak vele, és több vajat, meg citromlevet is, ami nem volt felírva. Nicky szélsebesen szaladgált, aztán fölkapta a kosarat és kivitte. Már tudott róla, hogy kint áll a hölgy teherhordója, csak azt nem tudta eddig, hogy azon már van egy kosár, piros, a bolti pedig zöld volt. Nem tudta, kié a piros kosár, elcserélheti-e, de egy Brirob sosem jön zavarba. Mire Mrs. Sutcliffe is kiért, az áru a piros kosárban volt, s a zöld üresen a kezében.
  – Köszönöm, kislányom – mondta az idős hölgy, s elindult, nyomában a teherhordóval.
  – Szolgálatára, asszonyom – felelte Nicolette, s visszament az üzletbe.

21.

Amikor hazaért, pár perccel hét óra előtt, a család még aludt, szerencsére, mert a gyerekek első gondolata biztosan ő lett volna, és meglepi őket, ha nem találják otthon. De Nicky persze gondolt erre is, már elhelyezte a családtagok kártyáin a piros gombot, amivel őt hívhatták. Említette is nekik még tegnap, ahogy minden robot szokta. Nicky egyelőre a legtöbb dolgot ugyanúgy csinálta, mint minden robot. Egyéni szokásokat majd apránként vesz föl.
  Kirakta, amit vett, tejet, kenyeret, féltucat tojást, apróságokat, Mr. White útmutatása szerint. Aztán indult kelteni a családot, szüleivel kezdve.
  – Hát te? – pislogott rá George, mint aki arra számított, hogy az éjjel a kislány átváltozik valaki mássá.
  – Én – bólintott Nicky, és lenyomta az óra gombját, harminc másodperccel azelőtt, hogy az megszólalt volna.
  – Hogy aludtál? – kérdezte Mary, és megsimogatta lánya fejét.
  – Köszönöm, jól, anya.
  Néhány perces időközökben a fiúk is mind ugyanezt kérdezték. Nicolette valamennyiüket megnyugtatta, hogy jól aludt.
  Némi feltűnést keltett, hogy ő már megvásárolt reggelire, anyja arcán még helytelenítést is látott, ami nem annak szólt, amit vett. Magának a ténynek, hogy hajnali hatkor elment vásárolni. Minek? Ráért volna, szombat van, nincs iskola, és egyáltalán…
  Itt a fiúk közbeszóltak és emlékeztették anyjukat, hogy Nicky számára ez nem jelent gondot, ő igazából azért mégsem aludt, és úgyse bírja ki, hogy ne dolgozzon, elvégre robot. Robot, robot, robot. Erre Maryt untalan emlékeztetni kellett, de George-ot is, ámbár nem voltak feledékenyek, csak nem tudták egykönnyen elfogadni, hogy Nicky robot. Azt se, hogy a lányuk. Tegnapelőtt még nem volt az. Majd összeszoktok, mondta Mike.
  Reggeli közben John fölvetette, hogy elmehetnének sétálni, többet is lásson Nicky a városból. Mary bólintott, persze, ha bevásárolni akar járni, tudnia kell, mit hol talál. Nicky is bólintott és nem mondta, hogy születésétől fogva fejből tudja Christies városának részletes térképét.
  Amikor elindultak, a Ryan lányok épp kijöttek a házukból, s megálltak Nicky láttán. Errefelé az is hír, ha valahol kiskutya születik.
  – Semmi baja a látásodnak – nyugtatta meg John a húgát. – Ikrek. Sally és Shirley Ryan Ní Ruaidhín. Az pedig ott a kertben Mr. John Ryan Ó Ruaidhín. Sziasztok, dydd da.
  Nicky udvariasan bólintott.
  – Szóval tényleg vettetek egy robotot – állapította meg Sally.
  – Szó sincs róla – felelte John. – Nicky a húgunk.
  – Ezt hogy érted? – pislogott Shirley.
  – Így – jelentette ki John magabiztosan.
  – Szóval nem is robot? – bizonytalanodott el Shirley, amire ikre magyarázni kezdte neki, hogy mit gondol, akkor hol volt mostanáig.
  Szép idő volt aznap reggel, akárcsak előző nap, bár felhők azért akadtak. John külön fölhívta rájuk húga figyelmét, a kislány pedig nem mondta, hogy tudja, mi az a felhő. Azt is tudta, hogy ezek bárányfelhők, amikből nem lesz eső.
  – Nocsak, Lane-ék – szólalt meg egy hang a telep bejáratánál.
  – Nocsak, Mr. O’Connell – viszonozta Mary.
  Mr. Richard O’Connell fölegyenesedett, éppen a biciklije mellett guggolt éppen. Kicsit pocakos, középtermetű ember volt, elöl már kopaszodott. Neki is volt ír neve, mint a város jó egyharmadának, Risteard Ó Connaíle, de nem használta. A nyelvet se beszélte, bár elég jól értette.
  Kezet fogott Maryvel, aztán George-dzsal is.
  – Bemutatom a lányomat – mondta Mary –, Nickyt. Nicky, az úr a polgármesterünk.
  Nicolette kecsesen meghajtotta magát.
  – Jó reggelt, Mr. O’Connell, örülök, hogy megismerhetem.
  – És nem is biztos ám, hogy robot – kottyant bele Shirley Ryan.

22.

A következő, akivel Nicky ezen a reggelen megismerkedett, Mr. Owen Powell volt, a város szerződéses juhásza, aki kintről jött a juhoktól, de Nickyt meglátva leállította biciklijét és ismeretséget kötött vele. Mr. Powell nemegyszer sakkozott már George-dzsal, és volt alkalma megszámolni a gyerekeit. Christiesben mindenki odajött, ha ismerőseit egy idegen társaságában látta.
  Ez már kint volt a város peremén, a Severn utcán, ahol az utolsó ház után másfélszáz yarddal már a folyó egyik kanyarja következett. Az utca nem ért véget, egy kicsiny gyaloghídban folytatódott, aminek lábánál Nicolette illő tisztelettel csodálta meg a táblát, amely piros keretben tudatta, hogy ez Öreg Molly hídja, szigorúan védett, fából van.
  – Óriási nagy érték – mondta Bobbie büszkén, és megkopogtatta a korlátot. – Igazi fa. Egyszerűen kivágtak egy csomó fát, deszkákra fűrészelték, és azokból építették a hidat. El tudod képzelni?
  Nicky tanácstalanul megvonta a vállát. Mary mosolygott.
  – Azért nem kellett ennek a hídnak olyan sok fa. Egyetlen szép nagy tölgyfából kitelt az egész.

(folytatása előkészületben)