Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

Nicky

első, javított változat

  
(befejezetlen)

Hommage à
  Lucy Maud Montgomery
  Isaac Asimov
  et Arthur Ransome

vissza a második részre

Harmadik rész

Angelica

Kétezer-száznegyvenkettő március harmincegyedikén, szombaton, greenwichi idő szerint délelőtt tizenegy óra huszonhárom perckor, az északi szélesség és a nyugati hosszúság bizonyos fokán, percén és másodpercén – a számok nemzetbiztonsági okokból titkosak –, vagyis Salop megyében, Christies upon Severn csöndes városának délnyugati szélén, a Hegy utca és a Rét utca kereszteződésében látták először a nyugat-délnyugati irányból, a Kis-Cwmbrian felől mintegy két mérföld óránkénti sebességgel érkező földönkívülit.
  A kereszteződésben észak-északnyugat felé kanyarodott a Hegy utcán, s változatlan tempóban haladt tovább.
  Személyleírása: humanoid küllemű, kétlábú, kétkarú lény, farka nincsen. Négy láb négy hüvelyk – száznegyven centiméter – magas, vékony testalkatú. Különös ismertetőjele: űrlény. Bőre zöld, az érett nyári fűhöz hasonlítható. Kezein négy-négy ujj van. Feje gömbölyű, szőrtelen, füle nincs. Két fekete, csillogó gombszeme van, továbbá csőszerűen előrenyúló, mintegy három hüvelyk hosszú orra, mely tölcsérformán végződik. Szája nincsen. Ismeretlen anyagból készült, fehér rövidnadrágot és könnyű fehér cipőt visel. Semmilyen eszközt nem láttak nála, valószínűleg fegyvertelen. Járművéről, esetleges társairól egyelőre nincs információ.

Szép kora tavaszi nap volt. A kemény tél elvonult már, nem pettyezték hókupacok s jégtömbök a város utcáit. Minden szép volt, tiszta és… kopott. A tél bizony megrágta az utakat, a kerítéseket.
  Robinsonékét például annyira, hogy ki lehetett dobni. Peter föltekerte a vénséges vén rozsdahalmot, hogy majd elvigye az öntöde kocsija. Az utcai fronton és a Lane-ék felé eső oldalon már végzett.
  A gyerekek nagy futballmeccset rendeztek a két, ennek következtében egyesült telken. A tizennyolcas és a húszas házat most nem választotta el semmi, csak a föld alatt, ahol a páncél feküdt, no meg a fűből kilátszó felső széle.
  A két kapitány Fiona és Sandra volt, s egyszerű kiválasztásos módszerrel alakítottak csapatokat. Sandra csapatát Péntek Tornaegyletnek nevezték el Robinson miatt; Fiona ezért Csütörtök Klubnak keresztelte a sajátját, hogy egynapos előnyben legyenek.
  Az összecsapást tizenöt perces félidőkkel játszották. Az elsőben a Csütörtök vezetett kilenc góllal hét ellenében, a másodikban a Péntek kerekedett felül tizenkilenc–tizennyolcra, majd a harmadikban ismét a Csütörtök harmincnégy–harmincegyre. Ugyanis a félidők számát nem korlátozták, addig küzdenek, amíg kedvük van.
  A negyedik félidőben a Csütörtök aranylábú lányainak és fiainak százharmincnégy–harmincegy arányú, megsemmisítő vereséget kellett mérnie a puhány, tohonya Péntekekre, akiket ez oly mértékben elcsüggeszt majd, hogy még a pályáról levonulni se lesz erejük, s így – az ötödik félidő ezeregyszázharmincnégy–harmincegyes végeredménye után – a győztes csapat felveheti a Brit-szigetek Első Osztályú Egyetemes Nemzetközi Világrekorder Sportszerűség-Díjas Csütörtök Futball- és Lábbal Rúgott Labda-Szakosztályának Legfelsőbb Trösztje címet, és az első helyről indulhat a világbajnokságon.
  Legalábbis Fiona ezeket a szerény, sőt talán kishitű utasításokat adta embereinek, mialatt a stadion személyzete, azaz Kitty frissítőket szolgált föl. (Összetévesztette a focit az autóversenyzéssel, ahol a legjobbak indulnak legelölről, hogy szegény gyengébbeknek még esélyük se legyen.)
  Ám amikor a csapatok felsorakozva nekikészülődtek az összecsapásnak, s a lelátókon felállva tapsoló közönség tomboló eufóriában zengte a Csütörtököt mondott a pisztolyom című ünnepélyes himnuszt – közülük az Írországból érkezett szurkolók számát harmincmillióra, vagyis a sziget teljes népességének ötszörösére becsülte –, Holly egyszer csak kinyújtotta karját, s az utca végének egy pontjára mutatott.
  A Nagyrét felől egy kicsi zöld űrlény közeledett.

A számtalan kisebb-nagyobb gyerekpalánta labdát, eredményt, szurkolókat feledve megiramodott, s mint tarkabarka áradat száguldott ki az utcára. Az élen a két robot haladt, hogy megvédjék őket az ismeretlen, talán veszélyes lénytől.
  De nem látszott olyannak, aki bárkit is bántani akarna. Megállt, apró fekete szemével kíváncsian nézte őket, egyiket a másik után.
  – Intersztelláris Kapcsolatfelvétel – jelentette be Fiona, s félretolva egypár gyermeket, határozottan odaplántálta magát az ufonauta elé. – Isten hozott a Földön.
  Az űrlakó hallgatott. Kerek fejét fölemelte, tülökorra egyenesen a róka ábrázatára mutatott.
  A Vörös megkérdezte, beszél-e írül, skótul, walesiül, franciául, olaszul, spanyolul, németül, törökül, hindiül, latinul, oroszul, japánul; egyáltalán beszél-e bármilyen nyelven?! Választ nem kapott; mellesleg ha valamelyikre igenlő felelet jön – az első négyet leszámítva –, a róka csak annyit mondhat, kár, mert ő nem.
  Végül kezet nyújtott neki. Az űrszerzet megnézte, kissé előrehajolva, majd fölpillantott a kéz tulajdonosára, és megszólalt. Vékony, csiripelő hangja volt; sajnos egyetlen szavát sem lehetett érteni. Sőt egyetlen hangot sem; amit mondott, inkább madárcsicsergésre emlékeztetett.
  – Szíriuszi – mondta Fiona határozott bizonyossággal. Ezen a kicsik nevettek, a nagyobbak észre se vették. A nagy pillanatra gondoltak: íme, először találkozott Ember és… majd megtudjuk az ő nevüket… ezzel az emberiség kijut a Galaxisba, s rövidesen talán bolygók tízezreit…
  A kis űrlakó olyasféle hangot hallatott, mint a szilveszteri trombita, csak halkabban, s továbbindult.
  – Majd meglátod, milyen jó bolygó – tartott vele Fiona –, nálunk vannak a legrégibb régiek és a legújabb újak, jut eszembe, szereted a halat? Remek tavunk…
  – Minek karattyolsz neki? – kérdezte Dick.
  – Hátha megért belőle valamit. Tetszik?
  A csillagközi felfigyelt Fiona hajára, s néhány fürtöt ujjai közé véve morzsolgatni kezdett. Tehette, hisz bár a róka derekáig sem ért, a hajfüggönyhöz egyáltalán nem kellett ágaskodnia. Valamit mondott idegen nyelvén, s azt próbálgatta, milyen hajlékonyak a szálak.
  – No persze ebből nem szabad a bolygólakók összességére érvényes következtetést levonnod – mondta gazdájuk öntelten. – Amint láthatod, a többieké sokkal silányabb. Szerencse, hogy idetaláltál.
  Ezt úgy mondta, mint aki meg van győződve róla, hogy az űrlény szándékosan választotta Christiest leszállóhelyül, mivel ővele, Fiona Ní Chiarraigh-jal kívánt találkozni. Meg is volt győződve.
  – Hát ti?… Szent Isten, mi az?
  Ez Mary volt, aki felfigyelt a futballzajok hosszú szünetelésére, kinézett az ablakon s meglátta az űrbelit. George meglepett arca is feltűnt mellette.
  – Vendég egy másik naprendszerből – mutatta a róka. Annak fölkeltették érdeklődését az ablakban látható fejek, közelebb jött és csirregett valamit.
  – Magasságos szent egek – Mary összecsapta a kezét –, gyerekek, nem veszélyes ez?…
  – Nem, anya, Mrs. Lane – biztosították a fémgyerekek –, semmi bajt nem csinálhat.
  – De hát nem tudtok róla semmit… – sopánkodott az anya, amire az ufonauta is megrázta a fejét, s mindkét kezét föltartotta.
  – Tőlem nem kell tartania, asszonyom, ne aggódjon.
  Erre nagyon nagy csend lett.

Néhány pillanat múlva az űrlény lehajtott fejjel állt Fiona előtt, tülökorra a föld felé mutatott, s némán hallgatta a lány szemrehányásait.
  – Annyi eszed van, mint a ródoszi kolosszusnak – ítélkezett az –, sőt annyi se. Mint Arthur Cameronnak. Megmondtam, hogy ne beszélj, maradj űrlakó, igaz?
  – Igaz.
  – Mélységesen csalódtam benned. Azt vártam, hogy órákig elűrlényeskedsz.
  – Sajnálom, Fiona, de…
  Egy kéz nehezedett az egyik zöld vállra; gazdája megfordult és fölnézett.
  – Egyik nagyobb szamár, mint a másik – jelentette ki George. – Nem jutott eszetekbe, hogy csak holnap van április elseje?
  – Ej hát, olyankor azt se hiszik el, ha mutatom a hátamban a félméteres kést, és ömlik a vér szanaszét!
  – Persze – nevetett Mary –, emlékszem, milyen színpadiasan csináltad, azzal ugyan be nem csaptál volna senkit.
  A róka felhúzta az orrát, és emelt fővel, döngő léptekkel becsörtetett a házba.
  – Bocsássanak meg, Mrs. Lane, Mr. Lane, Mr. Holloway, gyerekek – fordult a kis földönkívüli a közönséghez, majd ismét George-hoz –, de nem hagyhattam, hogy veszélyben érezzék a gyerekeket. Már az elején megmondtam Fionának is, hogy nem fog menni, de nem hallgatott rám. Nagyon nyomatékos parancsot adott, nem tehettem mást.
  – Tudjuk, kiskoma – mondta George szeretettel, s cuppanós csókot nyomott a zöld fej búbjára. – Senki sem vádol téged, nem tettél semmi rosszat.
  – Elsőtörvény-megnyugtató szöveg – dörmögte Jack, s jobbját a másik zöld vállra helyezte. – Igazán hiteles alakítás volt, biztosítalak. És jól is áll neked ez a marslakóruha.
  – Saját készítésem – büszkélkedett a tulajdonos.
  – De azért nekem az eredeti alakod mégis jobban tetszik.
  – Nos hát – az űrbeli megvakarta fejét –, az az igazság, hogy az öltözékem alatta… esetleg ezt levehetem…
  Négyujjú kezeivel álla alá nyúlt, s fölhajtott egy szegélycsíkot, ami alól helyenként előtűnt a rózsaszín. Bal kézzel megmarkolta orrát, a jobbal pedig megpróbálta kitágítani a nyakrészt, nem sok sikerrel.
  – Várj, segítek. – Mary erős, kesztyűvel nem akadályoztatott ujjai eltávolították a kapucnit, s láthatóvá lett az űrlakó igazi arca, szöszke hajzata, barna szeme, rövidebb, formásabb orrocskája s határozottan létező szája és fülei: nyaktól lefelé még földönkívüli, de felül már, mint az olvasó nyilván régóta tudja, Dorothy Greenwood-White.

Ám ez a nap korántsem az Első Csillagközi Érintkezés napjaként maradt emlékezetes; bár senki sem feledkezett meg róla, hogy ezután egy távoli bolygó küldöttét tisztelje Dorothyban, a nap jelentős eseménye mégis csak félórával később következett be.
  Kitty figyelemmel kísérte a busz útvonalát, s a család pontosan tudta, mikor érkezik. Az elülső kertben fogadták őket – mely Robinsonékon át most nyitva állt az utca felé –, teljes létszámban, még Fiona sem kóborolt el sehova. Ott volt a szabadnapos Jack, s persze Diana szülei és bátyja, aki időközben elvitte Egeret, hogy összeismertesse rokonaival, de új tengerimalacok még nem várhatók. Most visszahozta, az apró állat szokott helyén, Fiona mellényzsebében aludt.
  A másik, valamivel nagyobb a kosárban, Nicolette lábainál. Nemrég nagy esemény következett be életében: négynapos lett. Mostanában sok ilyen jubileumot élt át, legutóbb éppen tegnap, amikor háromnapos korát ünnepelhette, meg tegnapelőtt is, akkor volt kétnapos, sőt azt megelőzően is, amikor élete első napja ért véget. Egyik alkalommal se volt torta, pohárköszöntő, nem jött gyermekkórus. Viszont mindenki megcsókolta és gratulált neki, az egész világról odasereglettek, hogy üdvözöljék őt. Ez a világ pillanatnyilag egy szobából és három személyből állt.
  Aztán kitágult. Az ajtók kinyíltak, a szoba eltűnt, hogy egykettőre ki is törlődjön Sarah emlékezetéből. Másik jött helyette, a busz belseje, de ezzel már nem foglalkozott: elaludt. Még a sarkokat sem számolta meg.
  A busz megállt a kertkapu és az ünnepélyes csendben várakozó család előtt. Michael kinyitotta az ajtót, szájára tette az ujját, a másikkal befelé mutogatott, és Dianával együtt kiszállt. Aztán megjelent a két kislány, a nagyobbik nesztelen léptekkel kiosont, karján hozva a kisebbiket – egy kis műanyag kosarat, amit Simon külön erre a célra csinált, benne fehér leplek, kendők halma, mintha frissen mosott ruhát szállítana. A köztük szundikáló kisbaba csak akkor vált láthatóvá, mikor felülről tekintettek a kosárba. A rokonság körbeállta őket, s elragadtatva nézték a kincset.
  De bármily csendben voltak, mégiscsak fölébredt. Alighanem a hűvösebb levegő tette. Előbb résnyire, majd félig nyitotta ki apró szemeit, észrevette a fölébe hajló arcokat, de nem mutatott érdeklődést.
  – Isten hozott – mondták azok. Sarah nem felelt. Ásított egy nagyot, és tovább aludt.

Filozofikus nyugalmáról igazán példát vehettek volna: a Lane-ek fészke néhány perc alatt nyüzsgő méhkassá változott. Mindenki látni akarta a gyermeket, és kérdéseket akart intézni a szüleihez. Mivel azonban a baba közelében nem mertek beszélni, ide-oda keringtek a házban.
  A Sarah fölött strázsáló Nicky egyszer csak olyasmit érzett, mint egykor a lovagok, akiket lándzsával döftek keresztül. Egy idegen tárgy nyomult be teste jobb oldalán, a vese tájékán, áthaladt a hasüregen, a reaktoron és a lábak mozgásvezérlő áramkörén, majd a bal veséjét fölnyársalva jutott ismét a szabadba.
  Legalábbis így érzékeltette később, milyen volt, amikor Fiona oldalba bökte.
  – Mi az?
  – Szerintem kapd föl és vidd be a szobájába. Ha nem érdekeljük, hát nem érdekeljük, végül is nagy utat tett meg. Ha majd fölébred, kérdezd meg, nem akar-e focizni velünk.
  – Úgyse tud.
  – Mi baja? – nézte a róka gyanakodva a csecsemőt; Nicky attól tartott, hogy mindjárt felkapja és vizsgálgatni kezdi.
  – Semmi. Teljesen egészséges. Csak még nem tanult meg járni.
  – Hát mit csináltatok abban a lyukban négy éven át?!
  – Cssss! Felébreszted! Négy napig voltunk ott, Fiona Ní Chiarraigh, csupán négy rövid napig.
  A róka bosszúsan legyintett, láthatóan egy szavát sem hitte. Pedig huszonhetedikétől harmincegyedikéig csakugyan nem telik el több négy napnál, ha ugyanabban a hónapban, ugyanazon esztendőben vagyunk. De hát Vörösünk tetszése szerint csavarta ki vagy vette semmibe az időt. Az időt is.

Miközben ezek az emlékezetes órák peregtek a Lane család otthonában, a város élete sem állt meg. Ellenkezőleg, érverése meg is gyorsult, amikor Ben Harris egy óvatlan mozdulatot tett.
  Ben Harris, Sheila öccse rendes gyerek volt, anyja és nővére beképzeltségéből mit sem örökölt, üresfejűségük sem jelentkezett nála olyan súlyosan. Igazából egyetlen komoly jellemhibájáról sem tudunk, csak egy kisebb fogyatékosságról: torkos volt. Ez nem nagy baj, sokan azok, s akadnak köztük igazán jó emberek is. (George is, ha már erről esik szó, igen vonzódott a gasztronómiai élvezetekhez, amit Nickynél objektívebb szemlélők sem helytelenítettek.) A Benhez hasonló korúak között – nemrég múlt tizenkét éves – az ínyencségek szeretete többnyire nem a sült pisztráng, a bélszín à la Desmoulins vagy a kizárólag veretes disztichonban magasztalható káposztás malac Gaynesborough módra iránt nyilvánul meg: vonzódásuk fókuszában azon készítmények állnak, melyek ízüket a glukózféleségektől nyerik. Időnként azt halljuk ennek magyarázatául, hogy a gyerekek ösztönösen keresik a növekedéshez szükséges, energiadús táplálékokat; a magunk részéről, bár ismereteink messze elmaradnak a biokémia avatottjainak elmélyült tudásától, megkockáztatnunk azt a nézetet, hogy ízlik nekik.
  Gyermekeink cukorszeretete, bármi okozza is, természetes. Nem szabad hát Bent okolnunk, aki csupán apró dézsmálást követett el, s különben is ezerszeresen megbűnhődött érte. Örülnünk kell, hogy a dolog nem végződött rosszabbul.
  Az történt tehát, hogy Ben családja nem volt otthon szombat délelőtt, s az ebéddel szorgoskodó Mollyt is elhívták: a szemközti házba, ahol a megszámlálhatatlan Mrs. Sutcliffe egyike éppen befejezte a tavaszi nagytakarítást, és szüksége volt két erős kézre.
  Ben ekkor, magára maradva, úgy döntött, elcsen keveset abból a süteményből, ami a kamra felső polcán állt egy dobozban. Ehhez persze föl kellett jutnia oda, amit ő nem a hagyományos módszerrel csinált, kézzel-lábbal felkapaszkodva a lapokon. Már tapasztalta, hogy az építmény ilyenkor veszedelmesen nyikorog és inog. Ehelyett lépcsőt épített, nagyon helyesen – a baj az, hogy miből. Bevitt egy széket, erre egy zsámoly rakott, arra pedig, mivel néhány hüvelyk még hiányzott, egy tégla alakú üveget fektetett, amiben Mr. Harris a műszerek tisztítására használt tiszta alkoholt tartotta, mivel ezek javításával foglalkozott.
  E szomorú eset főszerepét két szénhidrogén játszotta tehát, ámde megszívlelendő tanulságnak tartjuk a különbséget: a cukor csupán helytelenségre csábította a gyermeket – a bajt az alkohol okozta.
  Ben fölmászott, leemelte a süteményesdobozt, s leugrott. Nyugodtan tehette, hisz volt hely a földetéréshez, s ugrásban egy ekkora gyerek mindig gyakorlott. Elrugaszkodásakor azonban hátrafelé rúgta az üveget, amin állt. Az a falhoz csapódott, s az alkohol robbanásszerűen vetette szét.
  A kamra papírdobozai, a polcok vászonterítői azonnal lángot fogtak, s két másodperc alatt az egész helyiséget elborította a tűz.

Molly ekkor a Sutcliffe-ház emeletén tartózkodott, s egy szekrényt nógatott helyére. A lakásukban elhelyezett számtalan érzékelő egyetlen pániksikolyként szólalt meg agyában. Nem vesztegette az időt magyarázkodásra, sem arra, hogy lemenjen a földszintre, de arra sem, hogy az útjába kerülő tárgyak épségét kímélje. Teljes sebességgel megiramodott, hatalmas dörrenéssel becsapódott a hálószoba nagy ablakába, s üvegesővel övezve kirepült az utcára – nem a kertbe, átsüvített fölötte. Az úttesten ért földet, talpra természetesen, s cseppet sem lassítva beszakította házuk ajtaját is. A kertkapu szerencsére nyitva volt.
  Attól a ponttól, ahol Molly állt a tűz észlelésekor, kétszáztizenhét yard két láb kilenc hüvelyk volt a távolság addig a pontig, ahol lefékezett, a magasságkülönbség beszámítása nélkül. Ezt az utat pontosan hatszázhuszonárom ezredmásodperc alatt tette meg, vagyis átlagsebessége óránként hétszáznégy mérföld, azaz ezeregyszázharminchárom kilométer volt. A dörrenést tehát alkalmasint nem az ablak betörése, hanem a hangrobbanás okozta. Ez ugyanis igencsak szuperszonikus sebesség, ezen a tengerszint feletti magasságon nem kevesebb, mint három és egyharmad Mach – ami vadászrepülőnél normális, de tizenéves lányoknál ritka eset, főleg helyből indulva. A nehézkedés mértékét, amit Molly leküzdött repülőrajtja során, az olvasó kímélése érdekében nem közöljük. Ember nem élte volna túl.
  (Ne gondolja az olvasó, hogy engedve csapongó fantáziájának, az író alaposan elvetette a sulykot. A számok pontosak: a Molly agyában rejtőző mozgásregisztráló központ még ennél is precízebben, a milliméterek és az ezredmásodpercek ezredrészeiben számolva rögzítette az utat, amivel Molly még húsz százalékkal le is maradt az „élesben” mért világrekordtól; a laboratóriuminak a negyedét sem érte el. Fékezte Sutcliffe-ék ablaka, az ajtó, a nem tökéletes talaj, no meg az, hogy a táv felét levegőben tette meg, ahol csak veszített sebességéből.)
  De térjünk vissza Benhez, akinek először az mentette meg az életét, hogy emelvényéről az ajtó felé ugrott, s a robbanástól megrémülve továbbszökkent a folyosóra; másodszor pedig a szempillantás múlva ott termő Molly, aki mint a szélvész sodorta el a tűzfészek közeléből.
  A kamra lángokban állt. A tűz olyan vehemenciával látott hozzá Harrisék élelemtartalékainak felemésztéséhez, mintha nem is egyszerű fizikai jelenség volna, hanem a kiéhezett George és Arthur Cameron együtt. Ők azonban semmiképp se ették volna meg a kamrával szemközti falat takaró szőnyeget – a tűz pedig pontosan ezt tette. Átcsapott a keskeny folyosón, meggyújtotta az ódivatú, viktoriánus tájképet ábrázolló faliszőnyeget, s hozzálátott a folyosó birtokba vételéhez.
  Molly ekkor már visszatért a hálószobából, ahol kitette Bent az ablakon, s a maga részéről annak látott neki, hogy a tüzet megakadályozza terveiben. Belépett a fürdőszobába, vödröt ragadott és megnyitotta a csapokat.
  Ekkor megérkezett Petra is, aki néhány házzal odébb Gallagherék kutyáinak tetoválásával foglalatoskodott a riasztás vételekor. (A kinológiában, vagyis kutyatanban járatlan olvasó kedvéért elmondjuk, hogy szőrös barátaink már zsenge korukban jelzést kapnak, arra az esetre, ha netán, Isten ne adja, elvesznének, avagy ha egyik kutya a másiknak próbálná kiadni magát. Ezt hatóságilag szabályozott módon és eszközökkel, arra képesített személynek kell elhelyeznie rajtuk. Az eljárás lényege, hogy a kölyök egyik fülecskéjének alig pelyhezett belső oldalát alkoholos vattával fertőtlenítjük, bekenjük egy speciális fogószerű szerszámmal megmarkoljuk, s a készüléket összenyomjuk. Ez a szerkezet kívül egy számológépre emlékeztető billentyűzetből áll, amelyen előzőleg be kell állítani ragadozónk törzskönyvi számát, belül pedig apró tűk ugranak elő, s ezt a számot formázzák. Mikor ezzel összeszorítjuk a fület, a tűk meghatározott mélységig beledöfnek, s a pirinyó sebhelyekbe dörzsölik a festéket – ezzel a tetoválás kész is. A festék erős érzéstelenítőt tartalmaz, így a delikvens nemcsak semmit nem érez, de a következő órákban egyáltalán nincs összeköttetése ezzel a füllel. A festék néhány nap alatt lekopik, csak a tűk helyén marad meg; így kutyánkat ezentúl bármikor egyértelműen azonosíthatjuk, csak le kell olvasnunk a zölddel rányomtatott számot.) Ő kevésbé sietett, nem mintha a tűzveszély nem lenne ugyanolyan kényszerítő parancs, ha idegent fenyeget – épp csak nem indulhatott ezzel a sebességgel, mert gyönge teste pozdorjává törik. A kezében tartott kutyakölyköt is le kellett tennie, eközben szólt az embereknek a tűzről, majd kecsesen kiröppent a földszinti, szerencsére nyitott ablakon.
  Azért is késett, mert előbb elment Harrisék tűzoltókészülékéért, amit a konyha sarkában tartottak; az természetesen nem működött. Különös, de tény, hogy a tűzoltókészülékek mindig csak tűz esetén mondanak csődöt, máskor soha. Petra nem filozofált ezen. Mivel a szórófej nem engedelmeskedett, egyszerűen letörte. A nagy nyomással összepréselt hab kirobbant a palackból, olyan erővel, hogy a kislány majdnem hanyattesett, de vitézül tartotta, s teljes tartalmát a tűzbe irányította. Így persze nem sokat ért, de legalább a kamra egyik polcát beborította.
  A tűz ravasz ellenlépést gondolt ki. Mivel a fürdőszoba felé már nem volt kiútja, Molly és vizesvödrei minden kísérletet meghiúsítottak, Petra pedig a konyha felől fenyegette, úgy határozott, a nappalit fogyasztja el következő fogásként. Ez azért volt jó ötlet, mert így nemcsak a két robot közül juthatott biztonságosabb helyre, de ebédjét jelentősen ki is egészíthette: Harrisék értékesebb tárgyai a nappaliban és az onnan nyíló hátsó szobában voltak. Zongorát is ehetett, ha úgy tartotta kedve.
  Érthető, hogy Petra nem helyeselte a tervet – eddig nem járt a házban, de Mollytól megkapta a részletes térképet –, s nyomban harcba is szállt ellene. A konyhában talált egy műanyag csövet, a csapra nyomta, és locsolni kezdte a nappali ajtaját. Az ajtó mégis meggyulladt – ezért nem helyes fából készült ajtókat tartani otthonainkban; különben is pénzkidobás –, ezért Petra két vödörrel és halk szirénázással berontott a másik ajtón, és belülről is leöntötte emezt. A tüzet ez nem zavarta, már a nappali szőnyege is füstölni kezdett.
  Molly is bejött hangosabban szirénázva, s további vödröket zúdított a fenyegetett pontra. Petra közben újratöltötte az előzőeket. Vagy fél percig így, egymást váltva védték a helyet, mint két kis műanyag Horatius Cocles, amikor a szirénázás felerősödött, s forrása behatárolható lett. Természetesen nem ők okozták, hanem az utcába kanyarodó tűzoltókocsi.

Az utóbbi századok egyik legnagyobb európai bölcse szerint a tüzet azért oltják el mindig, mert nincsen keze. Ha volna, azt feltartva jelezhetné, hogy megadja magát, s megkímélnék életét. (Mikor Nicky megkérdezte, ki légyen a bölcs, aki ezt kigondolta, az elbeszélő megvetően végigmérte zölden szikrázó szemeivel, s nem felelt. A kislány ebből már tudta a választ.) A Harriséknél támadt jókora tűz pontosan másfél perccel élte túl az első azbeszttörzsű robot belépését. Személyi sérülések történtek, az anyagi kár nem jelentős. A személyi sérülések beszámítanak az anyagi kárba: Molly karján és lábán sokhelyütt megolvadt a huzat, Petra kisebb kar- és arcsérüléseket szerzett. Egy órán belül mindketten visszatérhettek munkájukhoz (a tetoválást Mr. Wakefield addigra befejezte). A kamra tartalmából annyi sem maradt, hogy egy robot reggelijére fussa. Megsemmisült a süteményesdoboz is, amit Ben elejtett. A folyosó falvédője, szőnyege és kisasztala elpusztult, a nappali ajtaja és a bejárati ajtó is, a nappali szőnyegén csak kis lyukak keletkeztek. Harrisék kára nyolcszáz fontra rúgott, de a házban található értékekhez képest ez jelentéktelen. Sutcliffe-ék ablaka háromszázötvenbe került.
  Ben Harris csodával határos módon úszta meg az esetet, egyetlen égési seb nélkül. De apjától egyáltalán nem akkora büntetést kapott, mint amit a süteményért megérdemelt volna.

A lányok és a tűz viaskodását több száz christiesi nézte egyenes adásban, s a következő napokban a város minden polgára látta. Lane-ék lehettek az utolsók: ők egészen mással voltak elfoglalva.
  Amíg Sarah és szülei a kórházban voltak, a melléjük rendelt Nickyt Kitty, illetve ez idő tájt jobbára Gloria helyettesítette házvezetői teendőiben, közmegelégedésre. Tökéletes rendet és tisztaságot tartott még Fiona szobájában is, ellátta az állatokat, konyhaművészete legjavát nyújtotta, készségesen, udvariasan kiszolgálta a családot. Minden megbízást elintézett, minden kívánságot teljesített.
  Mikor a négy fiatal hazaérkezett, a helyzet nagyobbrészt változatlan maradt, csak annyi különbséggel, hogy elsején Kitty visszament a cukrászdába, Nicky pedig néhány tennivalójához. A munka nagyját ezután is a Holloway lány végezte, hogy barátnője minél több idejét szentelhesse a csecsemőnek. George és Diana döntött így, s a gyerekek engedelmeskedtek akaratuknak.
  Kitty stb. tehát nem maradt le Nicolette mögött sem a sütés-főzés, sem a kutyasétáltatás vagy a malac füle tövének vakargatása terén; egyáltalán semmiben. Ám mégis Holloway volt és nem Lane – nem szólította őket apának, anyának, nem nézett rájuk szeretettől csillogó szemekkel, nem ült az ölükben órákon át. George ugyan már huszonhetedikén este, amikor unokája születésének nyolcadik órafordulóját ünnepelték, a pamlagon üldögélő Kitty mellé telepedett, fölkapta és a térdére ültette, úgy, mint a kicsit. A lány kissé zavarba jött, de ott maradt.
  – Nofene – mondta Jack a háziaktól eltanult szót –, ismertem egy kis robotot, aki nem volt hajlandó idegen férfiak ölébe ülni.
  – Mert jó nevelést kapott – felelte George. – Ez a kis soknevű meg semmilyet.
  – S hogy lehet egy robotnak jó nevelést adni?
  – Sehogy. Jó nevelést csak gyerekeknek lehet adni, akik különböző anyagokból keletkezhetnek.
  – Értem – bólintott Jack elgondolkodva.
  – Dehogy érted – vigyorgott George. – Igazából arról van szó, hogy az egyik férfinak beülnek a kis robotok az ölébe, a másiknak nem. Mozgasd kicsit a füledet… ez az. Ja igen, és ez így van az igazi lányokkal is.
  Mary fölfigyelt. – Mondjad csak, George Lane, milyen igazi lányok ülnek a te öledbe?!
  Gloria tehát a Lane-ek szeretetéhségét is próbálta csillapítani, de azért mégsem volt az igazi. Mary és George emiatt is sokat gondolt ez idő alatt a másodikra, akinek feladata nem Nicky helyettesítése volna, de azért ezt is elláthatná alkalomadtán.
  Pénteken, új időszámításuk tizedik napján elhatározták magukat. Az esti etetés után szobájukba hívták leánykájukat, s komoly beszélgetést folytattak vele.
  – Hallgass ide, kiskölök. Szeretnénk mondani neked valamit, de ígérd meg, hogy nem esel kétségbe.
  – Egy Lane nem fél semmitől! – a gyerek kihúzta magát ültében, mélykék szeme harciasan csillant.
  – Helyes. Nos, úgy döntöttünk, kistestvért veszünk neked.
  Nicolette elektronikus nyugalommal fogadta a közlést. – Nagyszerű ötlet, apa. Milyet?
  – Leányféleséget. Egy újabb Miss Lane-t. Nem leszel rá féltékeny?
  – Dehogy, apa. Nagyon fogom szeretni.
  – Tíz napja nem így festett a dolog – mondta édesanyja.
  – A portás bácsi is megmondta, hogy emberszerű legyek – védekezett az –, márpedig egy Igazi féltené a pozícióját.
  – S te nem?
  – Én szófogadó kis robototok vagyok, aki védi érdekeiteket is. Újabb robot beszerzése pedig kétségtelenül ezeket szolgálja: nemcsak praktikus okokból, hanem mert kívánságotok teljesül.
  A szülők egymásra néztek. – Nem várhatjuk, hogy kibújjon a bőréből – mondta az apa. – Ilyen.
  – Ilyen – bólintott Mary. A kislány beismerően lehajtotta a fejét, igen, ő ilyen.
  Senki sem ellenezte hát, s a leányféleség már másnap becsöngethetett volna a kertkapun, ha csupán az érzelmeken múlik. Ám nem ezeken múlt, hanem az anyagiakon. A család pénztartalékai e pillanatban nem haladták meg az ötezret – kimerítette tárcájukat a sok babaholmi, a ház berendezése. Előtte se volt sok, az építkezés óta jelentősen megcsappantak készleteik.
  Persze a robotot csak harminc nap után kell kifizetni, s most már heteken belül Hartley asztalára kerül a Sandy Phillips. Akár most is elkérhetnék a honoráriumot. George-ék politikája azonban az volt, hogy a kiadóval pénzügyekben óvatosan bánjanak, mert látszólagos nyugalma hamar szertefoszlik. Nickyt előlegből vették, a ház miatt is kértek tízezret, jobb egy darabig nem bolygatni kiadójuk legérzékenyebb pontját. Máshonnan meg nem kérnek, fölösleges. Lenne honnan, hisz a bankok nyugodt szívvel akár százezreket is, vagy akár Mr. Jackson is adna, de kibírják azt a kis időt, amíg a sajátjukból bővíthetik ki a családot.

Írország egy, Anglia és az Egyesült Államok két-két fővel képviseltette magát a halastavi nagy úszóversenyen. Más nemzetek nem indulván, a küzdelmet nem nevezhetjük világraszólónak.
  – Ki jön úszni? – ezzel a kérdéssel vette kezdetét a felkészülés a nagy megmérettetésre. Fiona tette föl hátizsákját lóbálva, s végigpillantott a jelenlevőkön.
  – A halak – felelte George mély gyomorhangon. Ez elsiklott a róka haj mögé rejtező fülei mellett, csak Johnny jelentkezését hallotta meg.
  – A tóra? – kérdezte Mary. – Hideg az ilyenkor.
  – Nem, a Szaharába – vágta rá Fiona. – Aki fázik, ne jöjjön. Különben süt a nap, meleg már a víz.
  – Mennyire?
  – Huszonegy fokot mondott Fisher robotja.
  – Nem megyek – mondta az asszony –, be akarom fejezni ezt a vázlatot.
  Fiona dühös pillantást vetett rá, amire egy mosolyt kapott válaszul.
  – Nos hát, senki se tart Fionával?
  – Hová? – lépett be Jack.
  A róka felsóhajtott. – A tóra, úszni, vízben, nedvesen. A felhajtóerő alkalmazásával.
  – Jó ötlet, mi is megyünk.
  – Nofene, Első Jack Holloway őfelsége többes számban beszél?
  – Hozom Joyt is.
  A Vörös felhorkant, mint általában, ha Jack rendelkezett robotja elfoglaltsága felől, valamint ha a keresztneveit cserélgette, s egyáltalán tulajdonaként kezelte. Gyakran volt oka horkantani.
  – Úszni mentek? – bukkant elő ugyanekkor Bob. – Én is jövök! – S már el is tűnt újra, fürdőnadrágért rohanva.
  A kis csapat kivonult a Nagyrétre, s nyílegyenesen megindult a tó felé, melynek kéken csillanó tükre a háztól is látszott még – később kevésbé fog, mert fasor kerül a partra. Fiona diktálta az iramot, természetesen megfelelve George régi mondásának, hogy nem tud járni, csak rohanni tud. A nagyobbak lépést tartottak vele, Bob viszont lemaradt, úgy okoskodva, hogy ha a többiek így vágtatnak, ki fognak fulladni, s amíg lihegnek, ő pihenten utoléri őket. A fáradhatatlan keltára persze ez nem vonatkozott. Neki mindenhogyan előnye volt. Mikor a partra értek, a többiek nekiálltak vetkőzni; a róka egy mozdulattal lerántotta magáról bokáig érő hófehér köntösét – a legújabb druidadivat –, s már rohant is a habok közé, vissza se nézve.
  Sok baj volt vele ezen a délutánon. Egyik alkalommal rettenets hangerővel felrikoltott: – Föld! Föld! – amitől John majdnem belefulladt, Kittynek kellett elkapnia. – Cápa! – üvöltötte később, majd amikor fölszólították, hogy mutassa meg, különben a víz alá nyomják, közölte, hogy a cápa az óceánban van. Egy szóval se mondta, hogy itt van a cápa. Azonnal lenyomták, de magával húzta mind a négyüket. Csupán Kitty mindenre kiterjedő figyelmének köszönhető, hogy túlélték ezt a délutánt.
  – Ez a mihaszna Fisher igazán megvehetné már azt a kocsit – morgott a lány később, a tűz fölépítése közben.
  – Kevés most a pénze. Vannak evezősök – mondta Jack.
  – Evezősök, ostobaság! – horkant föl a Vörös, és a földbe döfte a fadarabot. – Ki lesz bolond evezni, ha feltalálták a vitorlát?! Köteleket meghúzni! Vitorlát bonts! Lobogót az árboccsúcsra! Irány északnyugat! Összes ágyú, tüzelésre felkészülni! Összes ágyúból tűz! – Ezzel a dobozhoz csapta a gyufát, olyan erővel, hogy a doboz is meggyulladt, s mindkettőt bedobta a máglya aljába. – Így. Kardokat, lándzsákat elő! – Kitty kicsomagolta a szalonnasütő nyársakat. Fiona elvett egyet, s szakértőn forgatni kezdte az égő újságpapírt. – Égessétek, égessétek a beste kurafit, a hazaárulót, a háromszoros anyagyilkost!!!
  Jack robotjára nézett; az értetlenül megvonta a vállát. A Lane fiúk mosolyogtak: ők tudták, hogy a tűz mindig asszociációk százait indítja a lányban, a lobogó lángok történelmi korokat idéznek föl benne; többnyire a druidákét, de néha a boszorkányégetések is sorra kerülnek („Égessétek az istentelen boszorkányégetőt!”). Hogy most kire gondolt, nem lehet tudni; konkrétan alighanem senkire. A tények egyébként is ritkán érdekelték, ha érzelmekről volt szó – gondoljunk a legszentebb helyre ókelta világában, Stonehenge-re, amit nem a kelták építettek.
  A Lane-ek és Hollowayk türelmesen vártak, míg Fiona a tűz körül táncolva elénekli kétezer éves dalait, csak aztán állították föl a rácsot. A halakat Fiona egyedül fogta, azzal a szerinte pofonegyszerű módszerrel, amit eddig senki sem tudott utánacsinálni – csak Séannak sikerült egyetlenegyszer, véletlenül –: benyúlt a vízbe, kivette a halat, s ezzel a dolog részéről el volt intézve. Kitty csapdosta őket kupán a bicska nyelével, majd megtisztította.
  – Ez már öt – szólt a lánynak, mikor az kigázolva odanyújtotta neki az újabb áldozatot.
  – No.
  – Négy elég. Én rob… nem szeretem.
  – Aztán éhes maradsz. – Fiona meglendítette a halat. – Most mázlid volt, de még találkozunk.
  A kis csuka belecsobbant a tóba, nagy levegőt vett, s rohanvást menekült erről a helyről. Csak pár száz yarddal odébb gratulált magának.
  Négy társa viszont kevéssel utóbb ott pirult a tűz fölött, aranyló rózsaszínt öltve, s illatfelhőt árasztottak a vidékre.

– Valaki már megorrontotta a halainkat – mondta Steve, mikor Kitty tányérra tette azokat, s mindenkinek odaadta az adagját. Csakugyan, egy ember közeledett a parton a hegy felől, meglehetős sietséggel. Öregnek tűnt hajlott háta miatt, de mikor a tűz fényébe ért – köröskörül szürkület borított már mindent –, látszott, hogy ötven körüli. Sohasem látták ezelőtt.
  – Sütögetjük a halat, sütögetjük? – kérdezte nem túl barátságosan.
  – Fityfenét – mondta Fiona meg se fordulva. – Esszük. Már megsült.
  – Nagyszerű. Hát horgászengedély van-e?
  Erre már felkapták a fejüket mind. A róka hátrafordult s jól megnézte az embert.
  – Ki az ördög maga?
  – Én vagyok a halőr – mondta az szárazon. – Kérném szépen a horgászengedélyt, ha nem veszik zokon.
  – Mi?! Milyen micsodát?!
  – Elnézést, uram – avatkozott be Kitty –, itt alighanem valami tévedés van. Ennek a tónak más a halőre.
  – Én helyettesítem. – Az ember közelebb jött, s átnyújtotta az igazolványát. – Henry Longford. Amíg olvasgatják, kitölthetem a bírságcédulát?
  – Mr. Longford – mondta Kitty –, ezen a tavon nem kell horgászengedély.
  – Ugyan, kislány, ne beszélj csacsiságokat. Tehát értsem úgy, hogy nincs?
  – A földbe döngöljem – kérdezte Fiona egy darab sült haltól elgondolkodva – vagy belefojtsam a vízbe?
  Az étel nem válaszolt. A halőr előhúzott egy tömböt meg egy tollat, s írni kezdett.
  – Mr. Longford, megismétlem: ezen a tavon nem kell horgászengedély. Önt bizonyára tévesen tájékoztatták. Itt bárki foghat halat, ha kifizeti az árát. Természetesen Mr. Fisher meg fogja kapni a halak ellenértékét.
  – Hogyne. Milyen nevet írhatok?
  – A vízbe fojtom – döntött Fiona, és tovább evett –, csak megeszem a csukámat.
  – Fisher – szólalt meg hirtelen a tó tulajdonosának hangja.
  – Jó estét, uram. R. Kitty Joy Gloria Felicity Holloway vagyok a partról. Fogtunk néhány halat, s most Mr. Longford halőr horgászjegyet követel rajtunk.
  – Horgász… jegyet… te jó ég, persze, én… ööö… én elfelejtettem szólni, Longford, itt nem kell… nem kell jegy! Tíz fontig mindenki… vihet kedvezményesen, nem… nem… kérem, ne követeljen tőlük semmilyen… jegyet.
  – Igazán? – mosolygott a halőr. – Letenné egy pillanatra, Mr. Fisher?
  – Le… ha akarja.
  – Letette? – kérdezte Longford gunyoros mosollyal a robotot, aki bólintott. Az ember előhúzott egy rádiótelefont, beütötte a számot. – Jó estét, Mr. Fisher, itt Longford halőr az északi partról. Néhány gyerek van itt, horgászjegyük persze nincs. Azt…
  – De hát mondtam, hogy nem kell horgászjegy, miért nem érti meg?! – Ha mérges volt, Mr. Fisher akadozó beszéde sokkal folyékonyabbá vált. – Ha maga ilyen értetlen, nem fogok igényt tartani a munkájára. Nem-kell-hor-gász-jegy!
  Kitty villámgyorsan felugrott és kivette a tűzpirosra vált ember kezéből a telefont. – Mr. Fisher! Kérem, Mr. Fisher, nagyon kérem, figyeljen rám. Nem szabad Mr. Longfordot hibáztatnia. Mr. Longford azt hitte, hogy én az imént nem hívtam fel önt, csak utánoztam a hangját. Ne haragudjon rá ezért, kérem. Mr. Longford megértette a helyzetet, nem kell aggódnia miatta a továbbiakban. Elnézését kérem, amiért zavartuk.
  – Ehm… igen, jól van… ööö… én kérek elnézést… az én hibám volt.
  – Nem történt semmi, Mr. Fisher. Minden jót, a viszontlátásra. – Kitty átadta a telefont a halőrnek, aki zavartan a zsebébe süllyesztette.
  – Kösz – bökte ki némi habozás után.
  – Nem tesz semmit, uram. Kötelességem volt. Megkínálhatjuk esetleg egy kis hallal?
  – Nem, megyek tovább. Viszlát. – Az ember gyors léptekkel elsietett, nem nézve rájuk.
  Mikor kimulatták magukat, Bobnak eszébe jutott, hogy Fionának voltaképpen az egész országra van horgászengedélye.
  – No és, talán caplattam volna haza érte?
  – Kitty rádiózhatott volna Nickynek.
  – Nem érted, miről van szó, Bob Lane. Itt nem kell horgászengedély, és van egy ember, akinek ezt minden körülmények közt tudni kell: a halőr. „Én vagyok a halőr” – ismételte síri hangon, amin jót nevettek.
  Rövidesen üzenet jött Marytől, hogy talán térnének haza gyermekei. Azok szófogadóan el is indultak, de Steve pár lépés után visszafordult. – Gyere te is – hívta Kittyt.
  – A robotnak a gazdája mellett a helye.
  – Ej, hagyd már kettesben a fiatalokat!
  – Mi?! – kapta föl fejét Fiona. – Mit beszélsz, te?
  – Nos hát – Steve felismerte, hogy ha a lány megharagszik, az ő helyén csak egy kráter marad a talajban –, végül is, ha meggondoljuk, Jacknek esetleg kedve támadhat udvarolni… ne üss meg!… egy ilyen szép lánynak mindenki szeretne udvarolni – hadarta –, rengetegen vannak, akiknek nagyon tetszel, illetve te mindenkinek nagyon tetszel, csak kevesen vannak, akik ezt ki merik mondani, de azért igazán te vagy a legszebb a városban…
  – Jól van – enyhült meg a róka –, te még gyerek vagy, nem tudhatod, hogy a városon kívül is. Szerencséd, hogy békés hangulatban vagyok – mintha nem ő akarta volna még negyedórával ezelőtt legyilkolni a halőrt –, most megkímélem hitvány életedet. De jegyezd meg jól, hogy máskor megfontoltabban beszélj ilyen dolgokról. Elmehetsz – intett királyian, s visszament a lassan kihunyó tűzhöz.

– Végül nem elképzelhetetlen dolog – mondta Jack tíz perccel később.
  – Hm?… – dörmögte a lány szórakozottan. A tavat nézte, és egészen máshol járt az esze.
  – Ha jól meggondoljuk, végeredményben csakugyan nem rossz ötlet udvarolni neked.
  – Mmge.
  – Számolni kell persze a kockázattal, hogy esetleg megölöd az embert, de olyasvalakinél, aki nap mint nap a közeledben van, ez a veszély amúgy is fennáll.
  – Mi van? – riadt fel a lány, hirtelen visszatérve a földre. A fiú megállapította, hogy mostanáig egy szava sem jutott át Fiona gondolatainak leplén; felhasználta a modern technikát és visszajátszatta Kittyvel az egészet.
  – Aha – mondta a Vörös mélyértelműen. – S most mit kellene szerinted mondanom?
  – Hogy igen vagy nem.
  – „Igen vagy nem”.
  – Úgy értem, tájékoztass, szívesen fogadod-e udvarlásomat.
  – Hát… – a rókának hirtelen eszébe jutott valami. – Hogy csinálnád?
  – Nem, nem, ez nem árubemutató, nézd meg s döntsd el, megveszed-e. Udvarolhatok vagy sem?
  – Rendben, udvarolhatsz. Ez különleges engedély, másra át nem ruházható, csak ma estére érvényes.
  A fiú megrázta a fejét. – Az úgy nem megy. Az udvarlás hosszas folyamat, nem lehet korlátozni az idejét.
  – Jó. Kezdheted. Kitty, figyelj, a végén majd le kell írnod az egészet.
  Jack beugratásra gyanakodott. – Mi az ördögnek?
  – Hogy fölhasználjam, természetesen, a pék fiával kialakuló kapcsolatnál.
  Látva gazdája értetlen képét, Kitty, akinek gyorsan vágott az esze, megjegyezte, hogy bizonyára a regényére gondol.

Hagyjuk is őket magukra most, míg Jack megpróbál udvarolni Fionának, ami ilyen körülmények között nem sokkal könnyebb, mint összekötözött lábbal futni; Fiona érzéketlen maradt a kedves szavak iránt, kizárólag azon jártatta eszét, miként használhatja a fiú szavait Niamh Ní Dhonnaíle történetében.
  Mert így hívták azt a vörös hajú, zöld szemű kislányt, aki a Gázlók Városának már említett, csodálatos költőiséggel megrajzolt apró zsákutcájában született s nevelkedett. Apja, Caoimhín Ó Donnaíle professzor, az ókelta tanszék tanára elfoglalt ember volt, így a gyerekeket, akik kétéves korukban elvesztették anyjukat, a kedves, idős Mairead néni nevelte. (Fiona kétéves volt, amikor Caroline otthagyta férjét és gyerekeit, s Amerikába ment karriert csinálni, sikertelenül. Ekkor hozzájuk költözött nagynénje, akit valóban Maireadnak hívtak, s részben ő gondoskodott a gyerekekről, ám hat évvel később meghalt. Iránta érzett szeretetét Fiona azzal mutatta ki, hogy könyvében – amelynek kezdetekor Niamhék tízévesek – Mairead néni még mindig él; no meg hogy az egész családból csak ő szerepel igazi nevén. Fionát azonban sokkal többen nevelték kislánykorában. Apjának bőven jutott rá ideje – a könyvbeli apa a mostani John Ó Ciarraigh-t mintázza, aki valóban elfoglalt –; s ott volt a négy évvel idősebb Séan, továbbá Mary és George meg a Firth család.)
  Niamh és öt perccel fiatalabb ikertestvére, Aonghus ebben a kis utcában s a mögötte elterülő hatalmas, regényes parkban töltötte napjait. A park az utca nyugati végén álló tizenkilences számú házból nyílt, ahol a barátságos Darragh apó lakott, s elnyúlt egészen a folyóparti mezőkig, amiktől ódon, mohos kőfal zárta el. Niamh és barátai itt, a várostól távol, de mégis benne – a városi parkban, nem a vidék mezein – játszadoztak naphosszat, itt szőtték végeláthatatlan fantáziatörténeteiket, innen indították felfedezőútjukat, itt váltak hol indiánokká, hol sötét szívű, kérlelhetetlen kalózokká. (A park leírásában három hely, Baile Átha Cliath, Christies és Tiobraid Árann keveredik. Mindhárom városban van egy park, ahol Fiona sok időt töltött. Földrajzilag is mindhárom jelen van benne: a Baile Átha Cliath-i és a christiesi park egyaránt egy kis utca nyugati végéről nyílik – utóbbi a Vadász utcai iskola parkja, amit már említettünk –, a Tiobraid Árann-inak viszont csakugyan mezők és egy észak–déli irányú folyó van a végénél. Darragh apót kétségkívül Ryan apóról mintázta, de az öreg Conan Firth alakjából is beletett kicsit.)
  Sok barátjuk volt ebben a kis utcában. Ott volt például a kedves, vidám házaspár a tizenhatos házból, Máiri és Seóras Mac Gill-eathain, akik a gimnáziumban tanítottak, de könyveket is írogattak néha. (Az olvasó nyilván akkor is rájuk ismer, ha nem tudja, minek a fordítása a nevük – Fiona a Maclean név ír alakját használta, mivel szerinte a Lane nem ír név. Ez mindig vitatémájuk volt George-dzsal, akit kisebb korában néha Seórasnak vagy Deórsának is hívott gaelül.) Niamh családja a tizenhétben lakott, éppen szemközt velük. A tizenötös, a bal oldali szomszéd rokonuk volt, Niall bácsi, akinek három mindenre elszánt, vásott gyereke fontos szerepet játszott csínyeikben. Nem kell külön mondanunk, hogy a gyerekek neve Ceit, Roibeart és Cailean, nem pedig Kate, Robert és Colin. Fiona imádta anyanyelve helyesírását, ez nem is lehet másként – az angolt túlkomplikáltnak, nehézkesnek tartotta. Mikor George olyan tulajdonneveket rakott elé, mint Coille-chreathnaich, angolul Killiecrankie, Rath-thuaidhe (Rahoy) vagy Sliabh an t-siorraim Sheriffmuir helyett, s felszólította, hogy hasonlítsa össze – Fiona habozás nélkül rávágta, hogy a több yardnyival rövidebb angol nevek túl bonyolultak, és elvész bennük az értelem. Ez utóbbiban igaza volt, hiszen ezek kelta helynevek, s nyilván nincs értelmük idegen nyelven. De amellett is kitartott, hogy a gael helyesírás egyszerű és logikus; nem értett egyet George provokáló megjegyzésével, miszerint közönséges halandónak állandóan jegyzetelnie kell, ha olyan szavakat akar használni, mint altachadh-beatha, aoibhneach vagy uireasbhuidh, márpedig ezek nem speciális szerves kémiai szakszavak: egyszerűen üdvözlést, jókedvet, szegénységet jelentenek. A kelták büszkesége először a fejét rázta erre, mondván: a gael helyesírásnál világosabb dolog nincsen – majd gondolt egyet, s gőgösen lebbentve hajsátrán, kijelentette:
  – No igen. Közönséges halandónak csakugyan nem való.
  Ám ezzel új problémát hozott létre: milyen nyelven beszéljenek a kelták most, miután több évszázados tetszhalál után sikerült feléleszteni nyelveiket – ha egyszer mind halandók, istennő csupán egy van közöttük?!
  De hagyjuk a nyelvet, ha nehéz is megfeledkezni róla Fiona csodaszép szövegének olvasásakor. Az első fejezetben semmi cselekmény nincsen, a szerző nem tesz mást, mint ide-oda suhanva a bájos kis utcácskában, a házakban és a parkban, részletesen bemutatja a helyet, olyan megelevenítő erővel, hogy szinte látjuk magunk előtt a régimódi, sárga útburkolatot, a kerítéseket – fehéret a tizenötös, középkéket a tizenkilences ház előtt, s a tizenhetes ház okkersárga kerítését, melynek bonyolultan hajladozó fémíveit két oldalon keresztül, végtelen szeretettel részletezi –, a házak kapuit, ablakait, a szobák elhelyezkedését és berendezkedését, hogy a végén behunyt szemmel eltalálnánk bárhova ebben a valóság s képzelet keveredéséből született világban; s közben egytől egyig megismertet az utca lakóival, kivétel nélkül, elmeséli életüket, ugyancsak olyan részletességgel, hogy a húsz házban élő hetvennégy ember, öt robot, hat kutya, kilenc macska, egy kecske és két malac külön-külön, egyenként személyes ismerősünkké, barátunkká válik.
  Ez a kisregénynek is beillő fejezet, melynek egyetlen mondatából sem hiányzott a költői szépség, George szerint kész könyv, amihez már nem kell semmit hozzátenni; Mary viszont szükségesnek tartotta a folytatást, de aggódott, vajon tartani tudja-e Fiona ezt a színvonalat. Persze, mondta az vállat vonva, és elszáguldott a lovardába. George pedig odaadta kislányának a zsebszámítógépet, ami a Vörös kéziratát tartalmazta, és megkérte, csináljon róla másolatokat, nehogy valaha is baj érje a szöveget.

Szépségben nem volt hiány a Lane-ek fedele alatt készülő irodalmi művekben: megérkeztek Dalrymple mester utolsó rajzai, s ezzel a könyv készen állt a lektorálásra. A három szerző többórai munkával összeállította a könyvet; jelen esetben egy alapos végigolvasásra és a képek újbóli, tüzetes megszemlélésére volt szükség, hogy az utolsó hibákat is kiszűrjék. Ezután útnak indították művüket a lektorokhoz, előzőleg kinyomtatva a Christiesi Hírek címlapnyomtatóján, mert a közönséges újságlapokhoz használt masináktól féltették Mr. Dalrymple gyönyörű színeit.
  Ez április tizenegyedikén volt. Másnap megérkezett a honorárium, azaz a bank automatájának telefonja. A fiúk számára ez azt jelentette, hogy két hete tartó várakozásuk után – megveszik az új robotot. Mary nevetett, barackot nyomott a fejükre, és emlékeztette őket, hogy ha ma rendelik meg a gyermeket, akkor másnap érkezik, márpedig a pénteken, tizenharmadikán született robotok sosem szerencsések. Természetesen másnap sem rendelték meg, hiszen ilyen baljós napon ezt sem szabad.
  Egyébként az egész városban egyetlen szerencsétlenség sem történt ezen a napon; másnap Mary meg is jegyezte: bolond, aki primitív babonáknak hitelt ad.
  Szombaton, egy vidám, napsütéses tavaszi reggelen a család teljes létszámban összegyűlt a két telek közötti átjáróban, a kerti asztalnál. Nem hiányzott senki a Lane-ek és a fedelük alatt élők közül, ott voltak a beszélni nem tudók – Lizzie, Malacka, Egér és Sarah – is, akik semmit sem tudtak a robotokról; ott volt Mary, George, Diana és Fiona, akik keveset; Michael, John, Steve, Bob és Jack, akik sokat; s Nicky és Kitty, akik mindent.
  Ünnepi hangulatban rendelték meg családjuk újabb tagját. Tízesztendős, barna hajú, barna szemű leányka lesz, érteni fog angol, francia, spanyol, gael és kymri nyelven, ismerni fogja az irodalmat és a történelmet. Most nem töltötek ki kérdőívet, hiszen ott voltak a műanyag kislányok, akik megmondtak, elmagyaráztak mindent, s mikor a döntés megszületett, nyomban továbbították a Központi Programozó Irodához.
  – A kocka el van vetve – mondta George. – Holnaptól eggyel többen leszünk.
  – Dehogyis – felelte Fiona. – Ugyanennyien. Elküldöm Paulhoz – rántotta elő hirtelen a tengerimalacot –, újakat fogunk készíteni.
  – Elviseled a kegyetlen valóságot, keltaság gyöngye?
  – Fiona Ní Chiarraigh nem fél semmitől!
  – Sejtettem. Nos, tudod, családi érzelmeim nyitva állnak biológiai és elektronikus lények, nemkülönben szeleburdi istennők előtt is, de valahogy a tengerimalacodat sosem éreztem húsomból és véremből valónak.
  – Nem is vártam tőled – süllyesztette a lány ismét zsebébe Egeret, aki láthatóan beletörődött már sorsába –, sohasem osztozom az állataimon.
  – Nono: és amikor sündisznót tettél a kenyérkosárba, békákat a fürdőkádba, macskát Michael ágyába és juhot a mienk alá?

A Lane-ek tehát abban a hiszemben dőltek hátra elégedetten a megrendelés elküldése után, hogy másnap új családtag érkezik közéjük, s a holnapi nap évfordulóit ezentúl születésnapként ünnepelhetik. Csak a műanyag kislányok tudták, hogy ez nem így lesz – de nem szóltak.
  A Brirob automata gyárai az év szinte minden napján dolgoznak, kivéve a karbantartás ritka, rövid időszakait. Szombat-vasárnap is ugyanannyit termelnek, mint máskor, de kevesebbet adnak el: az emberek hétköznap szokták robotrendeléseiket föladni. Megesik, hogy a pénteki megrendeléseknek szombat délig eleget teszek, s ettől kezdve az általában várható keresletnek megfelelő robotokat gyártanak hétfőig, akik a raktárakban várnak, hogy befusson egy rendelés, ami illik a személyleírásukra. Kikapcsolva persze, hiszen gazda nélkül működésképtelenek.
  Ezek a hétvégi robotok általában kedd estére szoktak elfogyni. A szombattól keddig befutó megrendeléseket tehát nagyrészt raktárról elégítik ki.
  Nicky hívását szombat reggel, kilenc óra húsz perckor regisztrálta a manchesteri Központi Programozó Iroda – a robotok minden problémájukkal ehhez fordulnak –, s nyomban továbbította az értékesítési főosztályra, Londonba. Itt megállapították, hogy a sok-sok leánycsemete között, akiket már elkezdtek gyártani, többen is megfelelnek Maryék kívánságainak. Kiválasztottak tehát egyet Manchesterben, s odaküldték a megrendelés adatait.
  Nicky és a fiúk húgocskája tehát egészen közel, Manchesterben járta végig a már ismert utat a futószalagon. A Brirob természetesen fizet a közlekedési vállalatoknak, hogy termékeit rendeltetési helyükre szállítsák, méghozzá nem átalánydíjat, hanem pontosan annyit, amennyit azok közlekednek – érthető hát, ha igyekszik minél közelebb legyártani azokat.
  A manchesteri gyár nem sokban különbözik a slough-itól – amiről George azt mondta nemrég, hogy Nicky egyszer ment oda, de kétszer jött vissza, mégsincs kettő őbelőle, hogy lehet ez –; kisebb valamivel, nincs benne irodaház, ahol új típusokat terveznének, csak egy kis fogadóépület, ahol átveszik a rendeléseket és megtervezik az egyedi robotokat. Ugyanakkora viszont a karbantartó-szerelőcsarnok, ahol Nickynk járt már tavaly szeptemberben. Ettől az épülettől ötven yardra sincsen a biontenyésztő laboratórium, ahol az éjjel kitenyésztették húga értelmének, szellemének hordozóit. A karbantartó mögött, a másik oldalon lépnek ki az új robotok, s itt van az a hely is, ahol a hétvégén és ünnepeken készült robotok várják megrendelőiket. Ha bepillantunk ide, azt látjuk, hogy kivétel nélkül húsz év körüli, átlagos megjelenésű lányok, mivel ez a leginkább keresett cikk; azt már nem látjuk, de tény, hogy szellemileg is átlagosak, Nicky szintjén állanak.
  A raktár alatti terembe is érdemes ellátogatni. Volt már szó róla, de látni még nem volt alkalmunk. Keveseknek adatik meg. Ez az a hely, ahova a robotok elenyésző hányada kerül csupán – Angliában a tavalyi statisztika szerint háromtized százalék –, de aki bejut ide, többnyire már nem ugyanaz a robot, amikor kilép.
  Ez a szétszerelőüzem. Ide nem saját lábukon érkeznek, de szinte mindig azon távoznak. Sandy Phillips és könyvbeli társai soha nem mertek a hely közelébe jönni, úgy beszéltek róla, mint a legnagyobb szörnyűségről, s biztonságot keresve bújtak egymáshoz, ha a fejük fölött lebegő Nemezisre gondoltak. Egyszer, egyetlenegyszer jártak itt csupán, amikor utolsó útjára kísérték Judyt, aki – mint tudjuk – elbukott a vizsgán. Egy kerekes hordágyra fektették, betakarták egy lepedővel, s miután elbúcsúztak, betolták egy ajtón. Erről volt már szó; akkor nem mondtuk, hogy ezt két műtősnek öltözött robot cselekedtek, s egyébként is minden kórházra emlékeztetett.
  A valóságban – és a könyv függelékében, ami a robotgyártás valódi körülményeit ismerteti – a futószalag végéről a daru emeli át azokat, akik nem ébrednek föl. Innen a tesztlaborba kerülnek, ahol Lane-ék emlékezetes perceket töltöttek londoni látogatásukkor a szöszke kislány mellett. Neki szerencséje volt. Akinek nincsen, az végérvényesen szétszerelésre ítéltetik, s lekerül arra a helyre, amelyet senki robotfia nem akar megismerni.
  A szétszerelés nem jelenti azt, hogy nekiesnek és ízekre szedik. Ez értelmetlen volna, hiszen a szerkezet nagy része nyilván hibátlan. Először is kiderítik, hogy az agyon kívül más is rossz-e: összekötik a testet a számítógéppel, s alapos tesztelésnek vetik alá. Ha jónak bizonyul, kap egy másik agyat. Ha a testben hiba mutatkozik, kicserélik a sérült részt, majd megpróbálják a saját agyával üzembe helyezni. Ilyen esetben ez többnyire sikerül is, mert az agy működésképtelenségét a testben bekövetkezett hiba okozta, például elszakadt valahol a „piros jel” hálózata.
  Ha a hiba kijavítása után a szerkezet sem a saját, sem a külső aggyal nem működik, lehúzzák külső burkait, s meghatározott sorrendben, egyenként kiveszik a főáramköröket. Mindegyiket külön tesztelik, s ha rossz, pótolják. Teljesen lecsupaszítják a fémvázat, majd megint áramot vezetnek bele, s mozgatni kezdik. Ha nem jól mozog, tovább boncolják.
  Ha a robot legalaposabb szétszedése után sem találnak olyan hibát, ami a működésképtelenség okozója lehetett, akkor baj van. A szerelőüzem munkásai haditanácsot tartanak, s értesítik az üzem Központi Programozó Irodáját. Az leállítja a gyártást, megáll a futószalag, az alkatrészek műhelyei, megdermed az egész gyár; a már fölébredt utolsó robotok felöltöznek és távoznak, majd bezárják a kapukat. A gyár ezután csak karbantartóhelyként működik, amíg meg nem érkeznek a robotikusok, akik emberi értelmükkel és szaktudásukkal biztosan kiderítik, hol került homokszem a finom gépezetbe.
  Legalábbis így áll a Központi Programozó Iroda agyának valamelyik porlepte zugában, ahova soha nem nézett még be – nemcsak Angliában, de az egész világon sem volt rá példa, hogy ilyesmiért le kellett volna állítani egy robotgyárat.

Mint mondottuk, a robotok kilencvenkilenc egész héttized százaléka soha nem kerül „a boncmesterek ártatlan robotok vérétől iszamos, szörnyű karmai közé”, amint George mondta egy alkalommal: legfeljebb a tesztlaborba, ha kisebb gond van vele. Azzal a kislánnyal, aki szombat este, tizenkilenc óra harminc perckor nyitotta ki mogyoróbarna, értelmes szemeit, semmi baj nem volt. Kihúzta a vezetéket apró, gömbölyű orrocskájából, s futott öltözni. Várjuk meg, amíg elkészül vele: a robotok szemérmes természetűek.
  Amikor kilépett a gyárkapun, semmiben sem különbözött mindenféle korú és nemű, de egyformán viselkedő társaitól. Nyugodtan baktatott közöttük, nem nézett senkire, a kezében tartott reklámszatyor sem érdekelte.
  A Központi Programozó Iroda feladatai közé tartozik, hogy a kinti forgalom függvényében szabályozza a távozó robotok mozgását; ha tehát a pályaudvaron sok az utas, több robotok küld a távolsági buszokhoz. A megfigyelt leányka azt a parancsot kapta, hogy a tizenkilenc ötvenes shrewsburyi busszal hagyja el Manchestert – megkerülte hát a pályaudvart, s az indulni készülő busz felé tartott. Nem küldött rádióhívást, hogy várják meg, futni sem kezdett: ez a tizenkilenc negyvenes, a parancs nem erre szól. Nem tréfadolog, hogy a manchesteri gyárat percenként tíz robot hagyja el: gondos irányítás nélkül ez a tömeg megnehezítené az emberek közlekedését.
  A kislány két perce állt már a megállóban, amikor megszólították.
  – Te hova utazol?
  Vele egykorú fiúcska volt, egy nagy szendvicset majszolt és kíváncsian bámult rá. A lányka nem viszonozta az érdeklődést, mereven állt és a semmibe nézett, egy másodosztályú is jobban figyelt volna.
  – Anyu – rángatta meg a fiú a mellette álló magasabb alak ruhaujját –, nézd, az a kislány megfagyott.
  – Mit akarsz? – pillantott le a barátnőjével beszélgető anya. – Az egy robot, te, nem látod?
  – Akkor miért nem válaszol? – a kérdés logikus volt, hisz napjaink gyereke ahhoz van szokva, hogy a robotok készségesek és tisztelettudóak.
  – Hát mert most készült, innen jön a gyárból. Amíg nem látta a gazdáját, senkihez sem szabad szólnia.
  – Miért nem?
  – Nem tudom. Ez a szabály.
  Ha a hölgy hallana minket, elmondanánk: ez nem csupán szabály, hanem hagyomány, ami mögött komoly indok áll. A robotagy szerkezetéből fakad, hogy gazda nélkül működésképtelen. Amíg a robot nem látta a gazdáját, agya nem képes többre, mint a test működtetésére és beprogramozott parancsok végrehajtására. Vizsgálódásunk tárgya most egy meglehetősen egyszerű programot hajt végre, ami arra utasítja, hogy a megfelelő közlekedési eszközök igénybevételével menjen Christiesbe és jelentkezzen gazdájánál. Ha ezt valami akadályozza, például nem kap helyet a buszon, érintkezésbe lép a Központi Programozó Irodával, ahonnan új programot kap. Ugyanezt teszi, ha az első törvény valamilyen sérelmét kell elhárítania.
  A hatvan évvel ezelőtti robotoknak nem volt más lehetőségük, mint így, távvezérléssel elkecmeregni gazdájukhoz, ahol szellemi képességeik bekapcsolódnak. A mai fejlettebb agyaknál ez másként van: bármikor feloldhatják magukat alóla. Ha például most, amikor az a férfi átmegy az úton, a busz hirtelen elindulna, a lány értesítené ugyan a Központi Programozó Irodát – de mivel úgyis tudja, milyen választ kap, nyomban intézkedne is, mert képes rá. A robotagy stabilitásának azonban manapság sem kedvez az ilyesmi, ezért maradnak ebben a megfagyott állapotban, amíg csak lehet.
  Tegyük még hozzá: az elmondottak az első osztályúakra vonatkoznak, egyenes arányban az agy tudásszintjével. A Lane lányoknak – Nickynek, Sid robotjainak s most ennek a kicsinek itt – hamar bajuk eshetett volna, ha a távvezérlésből kilépnek. Penelope Gardner simán megúszta volna – ezzel szemben a Jackson robotokat személyesen adták át gazdájuknak a gyárban, s ha nem tudott volna értük menni, kísérettel szállítják hozzá. Az olyan érzékeny, méregdrága szerkezeteket pedig, mint egy Medica orvosrobot, kizárólag a gazda jelenlétében, az erre szolgáló speciális helyiségben szabad először bekapcsolni, megszámlálhatatlan előírás betartásával.

Nyolc óra huszonhat volt, mikor a kislány megállt a kertkapu előtt – ő sem ment be, akárcsak nővére tizenhét hónappal korábban. Megnyomta a csengőt és várakozott.
  Sarah valamelyik vacsoráját fogyasztotta éppen a sok közül, így Nicky hátul volt. Kitty néhány másodperccel a csengőszó előtt halaszthatatlan tennivalókat talált magának a konyhában, s mikor a kis „bimm-bamm” felhangzott, átszólt a nappaliba: – Ó, Mrs. Lane, ki tudná nyitni a kaput?
  Mary kipillantott az ablakon, s egy kis alakot látott a szürkületben. Nem fogott gyanút, ki lehet az. Kiment a kertbe, s odakiáltott: – Nyitva van, gyere csak!
  A kislány belépett, becsukta a kertkaput, továbbhaladt, s egy ponton találkoztak. Fölnézett az asszonyra.
  – Jó estét, Mrs. Lane. R. Angelica Lane vagyok, az ön új robotja.

Másfél esztendő előtt, azokban a boldog napokban, amikor az első kis műanyag megérkezett, csak felületesen, az időben is nagyokat ugorva számoltunk be a kezdeti időszakról. S most, hogy a második is itt van, nem halaszthatjuk tovább, be kell vallanunk töredelmesen, miért kellett így cselekednünk.
  Eddig három módját ismertük új családtagok szerzésének: a születést, a házasságkötést és az örökbefogadást. Az elsőről már igen sokat írtak tudományos, költői s mindenféle szempontból, így mi is kitaposott utat követhettünk, amikor leírtuk e nagy misztériumot. A másodiknak is nagy, szerteágazó az irodalma, így itt is könnyű volt feladatunk. Örökbefogadás még nem volt a Lane családban, erről hát nem kellett írnunk – bár a Robinsonok történetében még szükséges lesz –; egyébként erről is igen sokan, sokhelyütt fejtették ki véleményüket.
  Ám a család bővítésének negyedik módja, az, hogy veszünk magunknak gyereket, testvért műanyagból, mindmáig oly kevéssé ismert, hogy aki erről ír, tüskés-bozótos rengetegben, iszalag s gyom között botladozik, s elbeszélésének egyetlen eszköze az lehet, hogy az eseményeket gondosan megfigyeli, s leírja a tényeket. Az érzelmekről, a gondolatokról kevéssé írhat – hiszen egy nászutat részletesen elmesélhetünk anélkül, hogy megváltanánk a szereplőink mellé szóló repülőjegyet: míg ők a déli tengerek forró napjával süttetik magukat, mi leemelünk a polcról egy tarka, puha kötésű regényt, s tudunk minden szükségeset; ám mit tegyen az, aki szülők és robotgyerek kapcsolatteremtését, egymásra találását kívánja valószerűen tollába önteni? Nincs más választása, mint a maga emberségéből mindent kideríteni.
  Ez annál is nehezebb, mert Nicolette beilleszkedése nem járt olyan látványos érzelmi fordulatokkal, veszekedésekkel, sírásokkal és kibékülésekkel, mint életünk más mozzanatai, nem voltak nagy megbocsátások és vallomások, ölelkezések és eltaszítások. Minden a felszín alatt, rejtve játszódott le, s csak lassan-lassan, késleltetve jutott nyilvánosságra.
  A gyerekek, mint észlelhettük, nyomban elfogadták Nickyt. Semmi okuk nem volt rá, hogy másképpen tegyenek: kedves volt, barátságos volt, szép volt, jól főzött, elhalmozta őket figyelmességekkel.
  George részéről is gyors, de összetettebb volt a folyamat. Kezdjük ezt ott, ahol másfél évvel ezelőtt abbahagytuk: a lány érkezését követő percekben, mikor George hozzálátott, hogy szerető leánygyermekévé nevelje.
  Szándékosan ugrottuk át e beszélgetést annak idején. Megfordult ugyan bennünk a gondolat, hogy talán akadhat olvasóink között, aki hasznát látná a módszer leírásának, ha netán úgy dönt, hogy követi Lane-ék példáját. Úgy hisszük azonban, ez a döntés közel oly felelősségteljes, mint egy önszülött gyermek vállalása, s nem helyeselnénk, ha bárki sablonok alapján akarná végrehajtani, egyszerűen lemásolni azt, amit Lane-ék tettek. Szerintünk ezt kinek-kinek saját lelki alkata, vérmérséklete szerint kell csinálnia – nem megfeledkezve a robot lelki alkatáról sem, ha egyszer kiderülne, hogy van neki.
  Oka volt e beszélgetés kihagyásának az is, hogy ekkor, könyvünk elején nem éreztük még annyira a családhoz tartozónak magunkat, hogy ezt megírhassuk – hiszen az itt született megállapodás kötötte Nickyt a családhoz, eleinte legalábbis; talán még negyedév után is ez volt legfőbb kapcsuk hozzá, a fokozatosan erősödő szeretet ekkortájt vehette át a vezérszerepet. Az ilyesmi pedig túlságosan személyes, intim jellegű, semhogy papírra vethessük.
  Másfél esztendő elteltével kezd bennünk kialakulni a homályos sejtés, hogy talán mégis közzétehetnénk a két, igen hasonló beszélgetést, melyek egy-egy művi lényt, technikai alkotást képesek voltak családtaggá avatni. Bár igazából nem jöttünk rá, hogy volt bennük ez a különleges hatalom.

Kétezer-száznegyven szeptember kilencedikén George leült a nappaliban, szemközt Nicolette-tel, s néhány percig csendben tanulmányozta. A kislány nyugodtan ült és várakozott.
  Kétezer-száznegyvenkettő április tizennegyedikén Mary és George az ágyon foglalt helyet, szemközt a székre ültetett Angelicával, s néhány percig csendben tanulmányozták. Ez a kislány is nyugodtan várakozott.
  – Nos hát, figyelj ide… Nicky – kezdte George kissé zavartan –, elmondom, miért vagy most itt. Marynek és nekem négy fiunk van, de kislányunk nincsen. Nem is lehet… Mary nem vállalhat több szülést. Ezért döntöttünk úgy, hogy magunkhoz veszünk egy… téged. – A kislány bólintott. – Te a mi kislányunk leszel. Szeretnénk, ha a szüleidnek… tekintenél minket… amennyire lehet… a fiúkat pedig a testvéreidnek. – A kislány bólintott, mosolya határozottabbá vált. – Mi tehát gyereknek akarunk téged – ismételte George, hogy időt nyerjen –, szóval igazi, egyenjogú családtag leszel… remélem. Persze tudom, hogy ez nehezebb, mint a házimunka meg amire mások tartják a robotokat… de bízom benne, hogy idő múltával megszoksz… vagy talán meg is szeretsz minket. – Hirtelen elhallgatott. Megszeret?…
  – Nos hát, figyelj ide… Angie – kezdte másfél évvel később éppily zavartan –, elmondom, miért vettünk téged. Nekünk már van négy fiunk, de lányunk nem született. Ezért vettünk egy kis robotlányt. Aztán úgy gondoltuk, hogy… hogy gondoltuk? – nézett Maryre.
  – Úgy gondoltuk, hogy még egyet szeretnénk, aki az én nevemen van, így mindkettőnknek lehet kedvence. Ez… ez a még egy vagy te. – A kislány bólintott.
  – Mit mondjak még neked? – töprengett George. – Nem kell… azonnal apának szólítanod… ha nem akarod, egyelőre megteszi a Mr. és Mrs. Lane is. Esetleg később…
  – Ó, dehogynem akarom – mondta Nicky élénken, majd hozzátette: – apa. Biztosan anya is jobban örül neki.
  – Igen – derült fel George –, biztosan… – Majd visszaesve gondterhelt állapotába: – Nos, szóval van négy bátyád: Michael, John, Stephen és Robert. Ők hamar megszeretnek.
  – Michaelnak már családja is van, tudod; tavaly nyáron esküdtek Dianával, és most itt a kis Sarah. Ma tizennyolc napos. Aztán vannak még, akik nem rokonok, Fiona, Kitty és Jack, majd megismered őket… igen…
  Angelica elmosolyodott, s megmutatta, hogy nem kell félteni, bármilyen zsenge korú is.
  – Köszönöm, apa, már ismerek mindenkit. Nicky bemutatta az egész családot.
  – Igen?… remek…

Később kopogtak az ajtón, s valaki bedugta a fejét.
  – Ki vagy? – kérdezte George; háttal ült az ajtónak, s a nagyvillanyt sem kapcsolták föl, csak az egyik olvasólámpa égett.
  – Kisnicky – jött a válasz.
  – Gyere csak, ismerd meg a húgodat – nyújtotta kezét apja. A lány bejött, balját apja tenyerébe helyezte, s odalépett édesanyjához, akinek ölében valami apró világoskék dolog pihent. A félhomályban csak lassan lehetett kivenni Mary keblén a barna fürtökkel keretezett kis fejet. Ez most megmozdult, s egy szempár szegeződött a lányra.
  – Szia – mondta az.
  – Szia – felelte a jövevény, majd fölkelt és megállt előtte. Egy pillanatig csendben nézték egymást, majd a nagyobbik megmozdult, s átölelte a kicsit. A szülők helyeslő pillantásokat váltottak.

Fél tizenegy is elmúlt már, amikor Angelica, szülei kezét fogva, belépett a nappaliba. Minden tekintet nyomban őrá szegeződött.
  – Megjöttem – mondta halkan. A fiúk felugráltak, rávetették magukat, s néhány perc múlva egy sokkal ziláltabb Angelica vált ismét láthatóvá.
  – Ej, szét ne tépjétek – mondta anyjuk.
  – Túlélem – szólt a lányka, de ez nem hallatszott ki a gyerekkupac mélyéről, elnyomta a három szólamú, lelkes üvöltözés.
  – Mit öltök? – jött elő Fiona, odament az Angelicán fölhalmozott testvérekhez, s Maryre nézett. – Mi van alul?
  – Az új kishúguk.
  A Vörös fölemelt egyet – Steve-et – s félreállította. – Aha, ez lesz az – húzta ki Angelicát a másik kettő alól, aki még kapkodta kicsit a levegőt, de már megmentőjére figyelt.
  – Szervusz, Fiona.
  – Ismeri Fionát! – rikkantotta a Vörös boldogan, fölkapta a gyermeket, és megszorongatta, semmivel sem kíméletesebben, mint a fiúk. Mikor annak ismét talajt ért a lába, egy kezet érzett a vállán.
  – Michael! – fordult meg, s szenvedélyesen negyedik bátyja karjaiba vetette magát. Az éppoly vadul üdvözölte, mint az eddigiek.
  – Nem sok marad szegény kislányból holnapra – jegyezte meg Diana rosszallóan. – Köszönhetnétek neki úgy is, hogy túlélje. – Szervusz, kicsi – hajolt oda, és csókot nyomott az arcára.
  – Szia – mondta az, s Mike öleléséből kihajolva viszonozta.

Angie pontosan akkora volt, mint Dorothy, Jack mégsem illette megszámlálhatatlan kicsinyítő jelzővel, nem mondta róla, hogy egyre kisebb, növekedés helyett zsugorodik. Elfogadta olyannak, amilyen. Kitty is – megpuszilták egymást, s ettől kezdve úgy kezelte, mint Nickyt, vagyis egy árnyalatnyival alacsonyabb szintű robotot, aki azonban a házhoz tartozik, így elsőbbséget élvez. Fionának nem volt érzéke az ilyesmihez, neki a kislány kislány volt, a robotok lényéből, az embertől különbözésükből fakadó sajátságok iránt gyakorlatilag süket maradt; csak nagynéha jutottak eszébe, mint a már említett városházi beszélgetés során, mikor Eddie-re gondolva nem vonta kétségbe Mr. Tyrell szavait. Kellemetlen helyzetbe kerülhetett volna, ha nem figyel erre – a robotok robotsága csak akkor jutott hát eszébe, amikor valamiért szüksége volt rájuk. Most nem volt; Angie-t úgy kezelte hát, mint bármely más kislányt, s azonnal összebarátkozott vele. Nem hunyhatott szemet persze afölött, hogy Angie tízévesen kipattant a semmiből, tegnap még nem létezett, most itt van. Nem hunyhatott volna szemet, mégis megtette – egy cseppet sem érdekelte, hol volt Angie mostanáig, ellenkezőleg: úgy bánt vele, mintha mindig itt lett volna.
  Nicky egykori féltékenységéből – ami valójában csak az emberszerűséget és családja szórakoztatását szolgálta – semmi sem maradt, mikor húga megszületett. A legnagyobb egyetértésben tették dolgukat, fölosztva egymás közt Nicky eddigi feladatait.
  Angie életének első reggelén együtt ment nővérével mindenhova, hogy az emberek megismerjék őt. A réten, ahol nagy társasági élet folyt, mindenki örömmel fogadta – a kisszámú robotellenes éppen nem volt jelen –; kapott egy puszit Mrs. Sutcliffe-tól, egy barátságos hátbavágást Mr. Browntól, s legalább ötezer csókot a vidám kutyanépségtől.
  A bolt még nem nyitott ki, amikor a raktár felől megérkeztek. Később se fog, hiszen vasárnap van, de bejött mindenki, mert két esküvőt tartanak ma, s Mr. White vállalta a lakodalmi étel- és italneműk szállítását. Nicole May tíz órakor esküszik örök hűséget John Sutcliffe-nak – és az is őneki –, tizenegykor pedig Peggy Simon és Ben Crawford köti össze életét. A May család közeli rokonságban van a Jacksonokkal, olyannyira, hogy Mr. Lewis állja a költségek egyharmadát; a Simonok és a Crawfordok sem szegények. Így hát mindkét egybekelést fényes külsőségek között tartják – Mr. White-nak és lányainak – unokáinak? – lesz hát dolga elegendő.
  Nicky és Kitty már jóval korábban megígérte segítségét Mr. White-nak. Az idős boltos mosolyogva üdvözölte őket egy gyümölcsösláda fölött, ám ekkor konstatálta, hogy hárman vannak.
  Nicky kézen fogta testvérét, s a ládák között odalavíroztak.
  – Jó reggelt, uram. Ha megengedi, bemutatnám kishúgomat, R. Angelica Lane-t.
  A kicsi meghajtotta magát. – Jó reggelt, Mr. White. Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Már sokat hallottam önről.
  Az öregember csodálkozva nézte a gyereket. – Hát… én pedig sose hallottam rólad.
  – Most leszek tízórás, uram.
  A boltos nevetett. – Szép kor. – Barátságosan kezet rázott Angie-vel, s közben elővarázsolt valahonnan egy szál liliomot. – Isten hozott a világban, Angelica.
  Az megköszönte, barna fürtjei közé illesztette a virágot, s megkérdezte, miben segíthet.
  – Hisz még rajtad a tojáshéj – nevetett White úr –, s máris dolgozni akarsz? Várj csak… virágfüzért kötni tudsz-e?
  – Még soha nem próbáltam, uram, de biztos vagyok benne, hogy menni fog.
  – Egészséges önbizalom. Menj, kis csillagom, ott van a virágosláda.
  Angie munkához látott, s megcsinálta mindkét esküvő virágfüzér-szükségletét, teljesen egyedül. White úr megdicsérte, átadott neki húsz fontot, s gratulált első keresetéhez. Ez láthatóan Nickynek is jólesett. Kitty hazaindult, hogy felébressze gazdáját, akire ugyanezen házasságkötések miatt vártak feladatok. Nem sok, az igaz, mert az ilyesmit a cukrászmesterek nem bízták kezdőre, de amíg ők esküvői tortákat csinálnak, valakinek a rendes napi árut is el kell készítenie.
  A Lane lányok még maradtak egy órát, sokat dolgoztak, majd hazatértek, hogy szeretteiknek enni adjanak.

Ezen a napos reggelen a Lane házaspár mindkét tagja egy kedvesen mosolygó kisrobotot talált az ágya mellett. Azok megcsókolták őket, jó reggelt kívántak, s megtudakolták, mit ennének.
  – Neked is van? – pillantott át George felesége válla fölött.
  – Nekem is – felelte Mary –, és neked?
  – Egy ilyen kisebbfajta.
  – Az enyém mintha még kisebb volna.
  Némi ida-oda tekintgetéssel ellenőrizték, csakugyan így volt.
  – Akarod a nagyobbikat? Cserélhetünk.
  – Nem… ez a kicsi is nagyon tetszik. És úgy látom, én is tetszem neki.
  Valóban, Mary szemlátomást nagyon tetszett Angie-nek.
  – Érdekes… – mondta George elgondolkodva. – Figyelj, cica, állj csak oda a húgod mellé.
  Nicky körbeszaladta az ágyat, s kérdőn pillantott apjára.
  – Nézzetek anyura mind a ketten. Most rám. Megint anyura… Észreveszel valamit?
  – Hát, George… – figyelte Mary az ide-oda nézegető lánykákat – azt veszem észre, hogy nem veszek észre semmit. Nincs különbség.
  – Így van. No, kiskölykök, ezt mire magyarázzátok?
  – Arra, apa – felelt meg Angie –, hogy a Gazda után közvetlenül az ő élete párja következik, s mindketten oly nagyon fontosak, hogy a robot tekintetében nincs különösebb eltérés. Mindketten imádatunk első számú célpontjai vagytok.
  – A legfontosabbak az istenek közül? – kérdezte Mary ellenőrző célzattal.
  – A legeslegfontosabbak – mondták kórusban a lányok.
  – Akkor pirítóst, lágytojással.
  Nicky repült a konyhába, Angie pedig kibújt kis világoskék szandáljából, s bemászott szülei közé az ágyba.
  – Szia – mondta apjának, s megcsókolta.
  – Szia, kiskölyök. Hogy tetszik?
  – A világ? Nagyon, apa. Tegnap ilyenkor egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a világ ennyi szépséget tartogat egy kis robot számára.
  George gyanakodva figyelte: ez a mondat nagyon emlékeztetett Sandy Phillips első szavaira, amiket Angie természetesen nem ismerhetett. Elvileg. Ám gyakorlatilag le merte volna fogadni, hogy Nicky mindent beletöltött már a fejecskéjébe, amit a családról tudni kell. Hiszen együtt voltak egész éjszaka, a kábel ott van Nicky szobájában, volt rá idő is, mód is.
  A valóság ettől annyiban különbözött, hogy még az este megcsinálták, kábel nélkül, és azt is áttöltötték Angie fejébe, amit a városról kell tudni. Ez mindig így megy: a második-harmadik-sokadik robot elődei összes tapasztalatával fölfegyverkezve lép az életbe; akár családnál, akár nagyobb üzemekben tevékenykednek.
  – Elvisszük ma kirándulni? – kérdezte Mary, Angie jobb kezét tanulmányozva; nappali fényben még nem látta.
  – El – fogta meg George a balt –, megmutatjuk neki, még milyen sok van azokból a szépségekből.
  – A városházán is lesz belőlük – közölte az –: Miss May és Mr. Sutcliffe tízkor esküszik…
  – Peg és a Crawford fiú pedig tizenegykor, tudom. De a szépségek nem ott lesznek.
  – Nicky szerint Miss Simon a város legszebbjei közé tartozik.
  – A város legszebbjei itt vannak a fedelünk, azazhogy fedeleink alatt. Viszont a szépségeket a terített asztalon láthatod.
  Ez volt a végszó Nickynek, hogy belépjen a megrakott tálcával. Angie hátrébb csúszott az ágyban, ölébe vette a tálcát, Nicky pedig a lábához telepedett. Négyesben egykettőre letarolták a tányérokat; a lányok csak csipegettek, de szüleik alaposan belaktak.
  A második lágytojásnál George-nak eszébe jutott valami. – Ide hallgassatok, kitaláltam, mit tegyünk. Kimegyünk a csónakházhoz, kiválasztunk valami szép járművet és vitorlát bontunk. Fiona kiélheti tengerészvágyait.
  – Nem biztos – mondták a gyerekek. – Mikor hazafelé jöttünk, valami nagy vörös süvített el mellettünk az utcán. Csak annyit láttunk, hogy hosszú tűzcsóvát húz maga után, és a Szarvas utca felé tart.
  – Puff neki.
  Ebben meg is egyeztek – sokkal többet nem lehetett mondani, ha elment, elment, aligha lehet kideríteni, hova. Hacsak nem valamelyik helybeli ismerőséhez; a lányok meg is kérték a város robotjait, ha látnák Fionát, szóljanak neki.
  Fél nyolckor a család minden tagja ébren volt, kivéve Lizzie-t, aki – lassan járj, tovább érsz – visszafeküdt egy kis esti pihenőre. (Esti, hiszen ő eredendően éjszakai állat, vagyis éjjel van nappala.) Sarah viszont három helyett is ébren volt, és nyomatékos szavakkal követelte a reggelijét; mint a vendéglátóhelyek rémei, azok a rigolyás, rosszindulatú emberek, akik nem képesek elviselni, hogy egy négyfogásos ebéd megrendelése és asztalukra helyezése között tíz másodpercnél több teljen el. Nekik ez súlyos hibájuk, mivel elvárható lenne tőlük a jómodor; Sarah-t az ilyesmi csak akadályozná az emberréválásban.
  – Szerintem is jó ötlet – mondta John –, menjünk, Fiona majd kivitorlázza magát máskor.
  – Megkockáztatnád? – kérdezte anyja. – Salátává aprít mindünket.
  – Majd bátor kislányaid megvédenek – baktatott el mellette Angie, kezében egy hátizsákkal.
  – Csacsi kis jószág – mondta szeretettel az anya. – Hiszen a derekáig sem érsz.
  – De ketten vagyunk – jött Nicky abból az irányból, amerre húga távozott. – És Ned bácsi nagyon sokat segített.
  (Ned bácsinak hívják Sandyék harcművészettanárát a könyvben.)
  – Látod, nincs okunk félelemre, ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a mindent fölemésztő, iszonyú rettegés – hadarta Johnny egy szuszra, és ő is indult csomagolni.
  – Hajó, ahoj! – harsant ekkor a nyitott ablakból fülrepesztően, s a Lane-eknek legalább egy gondja megoldódott: Fiona nem fogja bántalmazni őket, amiért kihagyták a vitorlázásból.

Szép, patinás épület a christiesi csónakház. Egy kis öbölben épült, amit medencévé szélesítettek ki, s telejsen befedtek egy háromszögű, kicsit Napóleon-kalapra emlékeztető műanyagtetővel. Alatta úszkál a Negyvenhatodik Christiesi Királyi Hadiflotta, ahogy Fiona nevezni szokta: három kis kutter, két jolle meg tizenhét négyszemélyes csónak, hatnak közülük vitorlája is van. Összesen közel harminc regisztertonna; a teljes tűzerő meghaladja a százötven ágyút, legalábbis Fiona képzeletében, aki fregattoknak és klippereknek nevezi őket.
  Az ötezer tonnás, három ágyúsoros zászlóshajó, az H. M. S. Queen of the High Seas például hatalmas, gyönyörű jármű, igazi nagy alkotás a tizenhetedik századból, korabeli FRAN-hajtóművel. Ám ha Fiona elhagyja a csónakházat, ez a sok csatát kiállt, háromszor is mindörökre elsüllyesztett, büszke hadihajó összezsugorodik, és egy héttonnás kis kutter lesz belőle, egyetlen árboccal, öt-hatszemélyes kajüttel, az orrán a még mindig büszke névvel: Elizabeth. De a hajtómű színigaz! A Bessynek, mely, mint tudjuk, fahajó, teljes értékű, valódi FRAN-berendezése van, két generátorral, amelyek ötven csomóval tudják röpíteni a hajócskát, s akár egy yardnyira is kiemelik a vízből, ha festeni kell a palánkokat.
  Ha hozzátesszük, hogy a másik négy hajtónak egyszerű csavarmeghajtása és műanyagteste van, az olvasó már sejteni fogja, hogy ez a kis műremek a Jacksonok tulajdona. Ritkán használják, inkább csak a gyerekek jönnek ki néha Eddie-vel; ideje nagy részét bérbe adva tölti, néha kisegíti a vízimentőket is, akik egyetlen motorcsónakkal járják a folyót, ha sok a fürdőző. Egyébkor a motoros is békésen pihen a csónakház sarkában.

Fiona váltig állította, hogy a tavon érdekesebb a vitorlázás, a többiek ragaszkodtak a folyóhoz, legalábbis amíg nincs mód a hajók átszállítására. Steve ezt úgy fejezte ki, hogy szerinte a vitorlázás hajón a legérdekesebb, az pedig egyelőre csak a Severnen található.
  – Most még, jelen pillanatban – bólintott Fiona. – De mindjárt kiválasztjuk a nekünk való hűségét, fölkapjuk és idehozzuk.
  Ide, tudniillik a tóra, ekkor ugyanis még a Hegy utcában jártak.
  – Hogyhogy, csónakot akarsz? Abban el se férünk – mondta Mary.
  – Természetesen a Bessyt akarom, és meg is fogom, hacsak nem Véresszájú ellen küzd a Kínai-tengeren, kapni. Ha muszáj, esetleg beérem a Lady Nebraskával is.
  Hangsúlya érzékeltette: nem lenne könnyű s veszélytelen vállalkozás rábírni, hogy beérje ezzel a hajóval, amit valójában Lady Virginiának hívtak a yorki hercegnő után, de Fiona mindig összekeverte az USA államait.
  – Jaj, Fiona – torpant meg Nicky –, miért nem szóltál, mielőtt elindultunk? Hoztam volna szatyrot.
  A róka kivételével mindenki mosolygott. – Kuttert nem viszünk szatyorban. Jollét esetleg, ha nincs fölállítva az árboca és nem szúrhatja ki a szatyrot. A Bessy saját lábán jön majd át. Megállj!
  A váratlanul csattanó parancsszó azonnali fékezésre késztette a jó reflexű Lane-eket. A Vörös egy pontra mutatott a fűben, a kilences számú foghíjtelken.
  – Nyoka.
  A Lane-ek meresztették a szemüket, de nem láttak semmit. Egy részük nem is tudta, mit kellene látnia.
  – Akadnak itt, akik nem tudnak írül – jegyezte meg Diana csöndesen.
  – Ez szuahéliül van – szolgált Nicky azonnal információval – és vízisiklót jelent.
  – Mit? – nézett rá a Vörös. – Hol tanultál te szuahéliül?
  – Nos hát – jött zavarba a kicsi –, jelen esetben csakis sikló lehet, elkóborolt a folyótól, de az ösztöne majd visszavezeti, ne bántsd!
  Fiona eltökélten haladt a megjelölt pont felé, nyomában a két ijedt kislánnyal, akik még nem tudták, a fűben lapuló állatot kell-e megvédeniük vagy Fionát. Pár yarddal előtte már tudták.
  – Állj meg! – ugrott a lány elé Nicky. – Ez kígyó!
  – Jó reggelt, üdvözöllek – gúnyolódott az. – Nem ezzel kezdtem? Eressz, no.
  – Nem! Ez baja szana nyoka. (Nagyon rossz kígyó.)
  – Neked. A kiskígyóinak ő a szeretett anyuka.
  – Lány? – kérdezte Mary az utca biztos távolából. Eszébe se jutott aggódni Fionáért, nemcsak mert ott voltak a kislányok, hanem mert Fionát egy nála sokszorta kisebb állattól félteni irracionális. A jegesmedve is visszaretten tőle.
  – Nathair1 – vetette oda Fiona magyarázatul, nyilván arra utalva, hogy ez a szó nőnemű az írben, s már köszöntötte is az állatot. – Tá failte romhat, nathair, saol fada chugat! Gabh mo leithscéal2 – tette hozzá, villámgyorsasággal lecsapva a fűbe. Magasra emelte a hüllőt, nyakánál keményen szorítva. Az utcán állók most látták először: baljós külsejű, vékony, sötét testű kígyó volt. – Cén chaoi ’bhfuil tú, a chuisle mo chroí?3
  Ha Fiona ilyen szívélyes volt valakihez, az a legrosszabbakra számíthatott. George-ék már el voltak készülve rá, hogy a kígyó pillanatokon belül törött nyakkal zuhan vissza a fűbe, ők pedig fizethetik a környezetvédelmi bírságot. Eddig két ilyen hüllő száradt Fiona lelkén, egyet tíz-, egyet tizenkét évesen ölt meg. Ettől eltekintve soha nem oltotta ki gerinces állat életét – hacsak azért nem, hogy megegye –, így az arány nem olyan rossz. A kígyóval szembeni ellenszenv egyébként is évezredek óta él az emberben – talán irigységből, amiért láb nélkül is közlekedni tud. A Vörösnek azonban közvetlen, személyes indítéka is volt, hogy gyűlölje őket, s ezt mindig, minden kígyónak el is mondta.
  – Tudod, nyoka, rendkívül helytelenítem, hogy itt rontod a levegőt – folytatta angolul, immár kimutatva érzelmeit. – Bizonyára emlékszel, hogy amikor Patrik elűzött, azért tette, mert nem voltál kívánatos Írország földjén. De ez nem jelenti azt, hogy akkor a Zöld Sziget partjain túl szabad a vásár. Én azon a véleményen vagyok, szólj, ha nem értesz egyet, hogy Patrik tilalma a kelta föld egészére szólt, vagyis erre a helyre is, itt la. Tehát illetéktelen helyen tartózkodsz, és mivel ráadásul kígyó vagy, meg is ölhetnélek ezért.
  (Köztudott, hogy Szent Patrik minden kígyót kitiltott Írországból, s bár ez csak legenda, Fiona számára valóság – méghozzá nemrég történt esemény, napi aktualitás, amiről minden kígyónak tudnia kell. Hogy miképpen, ha egyszer szegények semmiféle irodalommal, sőt szájhagyománnyal sem rendelkeznek, sosem mondta meg. Ami a kelta földet illeti, természetesen Patrik idejében Angliát is kelták lakták, ezenkívül Fiona szerint az angolok is kelták, mert aki egyszer rokonságba került Stonehenge népével, az örökre kelta marad.)
  – Ne bántsd – kérlelték a lányok.
  – De bántom – közölte a sötét szívű haramia. – Rabságba vetlek, nathair – indult vele az utca felé –, s úri szeszélyemtől fog függeni sorsod. Szolgamunkát fogsz végezni, kezeden-lábadon mázsás bilincsekkel. Van egy zacskótok?
  A többieket meglepte a gyors stílusváltás, ezenkívül Fiona ekkor termett közöttük, kezében a méltatlankodva sziszegő hüllővel, ami nem kis félelmet keltett a többségben. Eltartott hát egy darabig, míg megállapították, nincs náluk ilyesmi. Mike-nál és Johnnynál volt ugyan elemózsiás szatyor, de azok tartalma nem kívánta kígyó jelenlétét. Fiona becsöngetett hát a szomszédba.
  – Szervusz, Fiona Ní Chiarraigh – nyitott ajtót Mr. Bertram Sutcliffe.
  – Jó napot, Bert, kölcsön tudna adni egy szatyrot? Jó erős kellene, lehetőleg vászonból.
  A férfi nem lépett ki az ajtón, így nem láthatta a lány jobb karját, amivel kényelmesen a falnak támaszkodott. Ám ekkor, mielőtt felelhetett volna, egy kígyófarok lendült meg az ajtó előtt.
  – Á, semmiség – magyarázta a róka lelkesen –, épp csak ezt a kis mérgeskígyót fogtam. Vipera. Gondoltam, minek vigyem kézben, ha kaphatok szatyrot is?

Negyedórával később, a kórház egyik félreeső szobájában két kéz kibontotta az alaposan bekötözött vászontáskát. A kígyó rugóként vágódott elő, hogy fogait beléjük mélyesztve végre elégtételt vegyen sérelmeiért, de a kezek még gyorsabbak voltak.
  – Hát ez valóban vipera – állapította meg Sylvia, a koordinátorrobot. – Ki kell deríteni, honnan szökött meg. Mindenesetre egy kis kígyóméreg sosem árt.
  – Összevesztél valakivel? – vigyorgott Bob.
  – Ez nagyon értékes anyag, fiatalúr. Különleges gyógyszerek készülnek belőle. Nyomban meg is vizsgáljuk, milyen minőséget hordoz a szájában.
  – Osztályon alulit – jósolta Fiona.
  – Miből gondolod? – Sylvia tiszta üvegfiolát vett elő, s a kígyó szájába erőltette a peremét. Két jókora, fehér fog vált láthatóvá, s folyadék kezdett lassan, mézszerűen szivárogni belőlük.
  – Ez a vacak, vipera ez egyáltalán? – fitymálta a Vörösróka. – Kényelmesen odasétálok, elbeszélgetek vele, fölemelem. Összevissza rágcsálhatott volna, s annyit se szólt, hogy kard ki kard, hagyta magát, még egy pofont se adott.
  – Akkor megölted volna – mondta Steve. – Ez volt a túlélési stratégiája.
  – Fityfenét, ez a gyávasága volt, nem mer harcolni. Alattomos kis kígyó.
  Sylvia kivette a fiolát a hüllő szájából, s gondosan lezárta, fél kézzel persze, hisz a másikban az állat feje volt. Majd fémládát húzott elő, s beletette a kígyót.
  – Ez megvolna. Köszönjük, Fiona. Mehet a bankszámládra?
  – Ej, mit csinálna egy kígyó az én számlámon?
  – Az ellenértékre gondoltam – kapta föl Sylvia a ládát, s elviharzott. – Mennem kell, viszlát, hölgyeim, uraim!
  – Akkor mehetünk vitorlázni – indult meg Fiona is, de egy perc múlva megtorpant az előcsarnokban. – Ördög vigye… elfelejtettem átkot szórni a fejére, olyan gyorsan elszaladt vele.
  – Kellett volna? – kérdezte Diana.
  – Persze. A kígyót mindig meg kell átkozni. Majd telefonálok neki a szérumállomásra.

A csónakház felé menet Mary elmondta, milyen körülmények között zajlottak le Fiona korábbi kígyókalandjai. Az első tízéves korában, egy tavaszi napon történt. Elhagyott kígyófészket találtak a Kis-Cwmbrian nyugati lejtőjén, amin Gregory mint erdész és mint földbirtokos is igen bosszankodott. Fiona nyomban felajánlotta, hogy megfogja a hüllőket, de senki sem hitte, hogy sikerül neki. Egy órával később lecsapott a fűbe, felkapott egy kígyót, az beleharapott a kezébe, mire éktelen haragra gerjedve eltörte a nyakát. Elmagyarázták neki, hogy a mérgeskígyókat a szérumállomásokra kell küldeni, a nem mérgeseket pedig az állatkertbe, de csak vállat vont és közölte, hogy a kígyóhullát oda szállítják, ahova akarják.
  Két év telt el, amíg ismét összeakadt egy nathairral, ezúttal Medvetanya közelében, Sue Firth és két kutya társaságában. Corgy vette észre a fűben tekergőző hüllőt, s felháborodott ugatása odacsalta a lányokat. Sue majdnem rálépett a viperára, ami nekiugrott és megmarta. Nem kellett őket félteni. Sue rádiót ragadott és segítséget hívott, miközben Fiona elszorította a vérkeringést. Ezt persze csak úgy tehette, hogy előzőleg végzett a kígyóval – sokkal bestiálisabban, mint az elsővel –, hisz másképp újabb marásoktól kellett volna tartani.
  Később eldicsekedtek a kissé ijedt szülőknek, milyen ügyesek: a kígyó még ki sem hűlt, s a méregtelenített Sue már békésen sétált újra az erdőben. Azaz nem is olyan békésen, hiszen kígyókra vadászott az egész Firth család, a kutyákat bezárták, ők maguk csizmában és vastag nadrágban, mindenféle kígyóbefogó fölszereléssel – s persze egy hadsereg robottal. Átfésülték az egész Hodneti-erdőt, találtak is még hatot a családból, de ezeket a robotok ejtették el, Fionától távol.
  Ami a Sue-t megmaró kígyót illeti – az csakugyan nem hűlt ki. Már kezdettől hidegvérű volt.

Attól a perctől, hogy zsákmányát átadta az „igazságszolgáltatásnak”, Vörösünk megszűnt érdeklődni a kígyói nem iránt. Céltudatosan beirányozta magát a csónakház felé, s erős iramot diktálva megindult a csapat élén.
  A csónakház szokásai közé tartozott, hogy a kapun táblázat közli, melyik hajót mikorra foglalták le. Fiona szemlátomást jól ismerte a táblázat elrendezését, mert elég volt az az idő, amíg besüvített a kapun, s már tudta, hogy az Elizabeth szabad.
  – Helyes – nyugtázta az észleletet, majd elbődült. – Hahó, van itt valaki?!
  Hangja többszörös visszhangokat vetve töltötte be a magas, széles csarnokot, ami nem volt más, mint egy félbevágott henger a folyó öble fölött. Déli vége nyitott volt, a Severnt és a szemközti partot lehetett látni mögötte; az innensőt a ház zárta le, ahol a tengerészeti fölszerelést, a tartalékokat raktározták. Szárazdokk is volt benne, remek javítóműhellyel – egyszóval igazi kikötő, éppen megfelelt Christies kicsiny hajóparkjának s annak a ténynek, hogy máshonnan soha nem jön ide hajó. Ha valaki felvitorlázik Shrewsburyből, bárhol kiköthet a város partszakaszán, illeték nincs, engedélyt sem kell kérni – de a csónakház nem fogadja, legfeljebb ha megsérült a hajó és megfizetik a javítás költségeit. Így is nagy gondot okoz, hiszen a helybeli flotta dugig megtölti a csónakházat.
  – Hogyne volna – bújt elő egy ismerős alak a Marianne kajütjéből. – Jó napot.
  – Hát te hogy kerülsz oda? – kérdezte Fiona olyan hangerővel, mintha Pat a Titanic parancsnoki hídján állt volna, nem egy kis kutter fedélzetén. A kislányok rámosolyogtak barátjukra, s integettek neki a Vörös háta mögött.
  – Takarítok – mutatta Pat a partvist. – Gondolom, hajót szeretnél… szeretnének bérelni.
  – A Bessyt – nyújtotta karját a róka, s a megnevezettre mutatott. Két horgonyhellyel távolabb ringatózott a flotta büszkesége, ragyogva a tisztaságtól, s előírásosan leszorított, ponyvába csavart vitorlákkal várta, hogy kifuthasson.
  Pat kilépett a partra, kezet rázott George-dzsal és Maryvel, s elővette a hajókönyvet, amibe minden bérletet bele kell vezetni.
  – Nos hát… a Bessy… kinek a nevére írhatom?
  – Fiona Ní Chiarraigh – szegte föl fejét a név tulajdonosa.
  Pat zavartan írni kezdett, igen lassan, körülményesen; beleolvasott a korábbi bejegyzésekbe, s már készült visszalapozni, mikor odasuhant egy leányka, apró cédulát helyezett a könyvbe, s eltűnt. A fiatalember megkönnyebbülten beírta a nevet, melynek viselője szálegyenesen állt, nem véve tudomást róla, hogy akad a földön, aki nem tudja, miként írják a nevét.
  – Hová tartanak?
  Száz esetből százszor a Severn alsó folyásának valamelyik pontján nevezik meg a bérlők; néha csak Shrewsburyt, máskor a megyehatárt, de akadnak, akik a torkolatig lemennek, sőt kifutnak a tengerre is. Fölfelé ritkán indulnak, néhány mérfölddel a határ után a kutterek alól kifogy a víz, csak a kiscsónakok mennek el.
  – Csak ide a tóra – mondta a Vörösróka annak az embernek a lenyűgöző természetességével, aki kérdeztetvén, mit evett vacsorára, tűnődőn így felel: „Ó, csak a feleségemet.”
  – Milyen tóra? – volt Pat logikus kérdése. A Lane-ek soraiban nyugtalanság mutatkozott.
  – Nos hát, milyen tóra… a halastóra, Pat Simmons, nemdebár? Melyet Mr. Fisher ásott s vizezett be nekünk.
  A könnyed válasz nem nyugtatta meg a fiatalembert, akinek jó helyismerete azt sugallta, hogy ezzel gond lesz.
  – S hogy viszed oda a hajót?
  – Semmiség. Fölkapom és megyek vele.
  Pat ekkor már leült egy kikötőbakra, leejtve a Fiona nevét tartalmazó cédulát – egy, még az előzőnél is kisebb lányka gyorsan és diszkréten eltüntette azt –; becsukta a könyvet, s aziránt érdeklődött, hogyan gondolja ezt Christies kedvence; szívből remélve, hogy nem úgy gondolja.

Természetesen csak a szakértők állásfoglalása tette lehetővé, hogy megvalósíthassa tervét; ha a lányok azt mondják, hogy nem biztonságos, a róka hiába ontja ókelta szidalmait, George nem engedi meg. Vita kerekedett afölött, hol tartózkodjon a legénység, míg a hajó léghajóvá alakul s átlibeg a folyó és a tö közti kétmérföldnyi szakaszon. Fiona kötötte az ebet a karóhoz: kapitánynak-legénységnek a fedélzeten a helye. Ebben is a lányok döntöttek. Ha a hajó lezuhan, az elég nagy kár Jackson úrnak – a biztosítást aligha lehet kiterjeszteni ilyesmire –, ám ha emberek vannak a fedélzeten, az az első törvény súlyos sérelme. Nem használt Fiona nyomatékos kijelentése, miszerint őt semmiféle első törvény nem érdekli. A fémkislányok úgy néztek rá, mint egy eretnekre, és közölték, hogy amíg ember van a fedélzeten, nem engedik a fedélzeten, nem engedik beindítani a generátorokat.
  Az Elizabeth kifutott a dokkból, vitorla nélkül, csak FRAN-meghajtással, bár mindenki a fedélzeten volt; ám egy centire sem emelkedett ki jobban a vízből, mint a terhelés megengedte. Leereszkedtek a város széléig, s megálltak a déli parton. Nicky a kockpitban ülve várta, hogy családja kiszálljon, s mikor mindenki partot ért és kellőképpen eltávolodott, finoman meghúzta az emelőkart. A hajó megmozdult, s lassan, egyenletesen kiemelkedett a vízből. A gyerekek elragadtatással, a felnőttek némi aggodalommal figyelték, amint a vízvonal lejjebb siklik a hajótesten, meg-megugrik a palánkok apró kiszögelléseinél, majd távolodni kezd tőlük, s egyszer csak vízbe ér: megszűnik vonal lenni, immár nem más, mint a Severn hullámzó felszíne. A hajó elhagyta lételemét.
  Nicolette megvárta, míg a víz lecsöpög a törzsről; a műszereket, a generátorok állapotát tanulmányozta. A FRAN rövidítés első két betűjével, a fúziós reaktorral nem volt, nem is lehetett gond, az működött rendíthetetlenül, mint a kormányos hasában található társa; ám a másik két betű, az antigravitátor érzékeny szerkezet, amit pontosan be kell álítani arra az erősségre, ami a Föld vonzását kiegyenlíti. Ha gyenge az ellennehézkedés – akár azért, mert mondjuk fémtartalmú talajréteg kerül a mező alá –, a teher zuhanni kezd, s a generátoroknak vagy van elég erejük, hogy a tömegen felül a mozgási energiát is leküzdjék – vagy nincs. Ilyen esetben, amikor vízszintes mozgatásra tervezett gépekről van szó, aligha lesz.
  Nicky borotvaélen táncolt tehát, de megnyugtathatjuk az olvasót: ha kétsége lett volna a művelet sikerét illetően, a Bessy ki se futott volna a dokkból. Mondanunk sem kell, hogy Angie-vel végzett számításaikat Eddie is megismételte, ezenfelül engedélyt kért Mr. Jacksontól, aki nevetett, s azt mondta, hadd legyen meg a fruska öröme.
  A víz hamar lehullott a törzsről; fenékvíz nem volt, mivel a Bessy faburkolata alatt rejtőző erős műanyagtörzsön nem juthatott be a nedvesség. Fiona is tudta, hogy a hajótest valójában e nemtelen anyagból készült, s a fa dísz csupán; ám ha elismeri a tényt, büszkesége megtiltja, hogy e gyönyörű jármű fedélzetére lépjen – akkor pedig nincs mivel hajóznia Christiesben. Nicky lassan, óvatosan elfordította a hajót, keresztbe a folyó fölött, aztán elindult.
  A Lane-ek tisztes távolságban várták, hogy elhaladjon, aztán követték; a lányok nyomatékos kívánsága volt, hogy a hajó mögött jöjjenek, melléje ne kerüljön senki, hisz ha lezuhan, fel is borul. Aztán már nem is érték volna utol. Nicky egyenletesen gyorsított, s harminc csomós végsebességgel szelte át a hegy lábának mezeit; így az előtte rohanó Angelicának volt ideje félreállítani az esetleges akadályokat vagy szólni neki, hogy fékezzen. Nem volt rá szükség – a birkanyájak másfelé jártak, ember, traktor, kutya sem vetődött az útvonalukra.
  Mikor a hús-vér emberek nagy sokára leértek a tóra, a Bessy már békésen ringatózott a hullámokon. Fiona ugrott elsőül a palánkra, két lépéssel a fedélzeten termett s lenézett a kajütbe.
  Két apró leányka üldögélt odalent, s roppant elégedetten poharazgatott.

Ní Chiarraigh fregattkapitány, sorhajóhadnagy és admirális csak akkor érezte magát elemében, ha tengerre szállhatott. Azonnal meg is kezdte az előkészületeket.
  – Rakományfeltöltést befejezni! Vitorlaponyvákat lehúzni! Mozgás, fiaim, nyakunkon az apály! – Azok siettek is, bár a halastavon egyáltalán nem volt apály. Nicky és Mike az árbocnál, Angelica és George az orrban tevékenykedett, John, Steve és Bob pedig időnként meghúzott vagy elengedett egy-két kötelet, amire rámutattak nekik. Diana a cockpitban ülve figyelte a munkát, Mary pedig tartalékként várakozott a kajütlépcsőn. Fiona az egyelőre használhatatlan kormány előtt állva kommandírozott. – Reffeket kibontani! Főárboc-derékvitorla-felhúzókötelet meghúzni! Patrácot! – Mary odaugrott és elkapta a patrácot, amire nem jutott senki. – Fővitorlát felhúzni! Főárboc-fősudárvitorla, royalvitorla, orrsudárvitorla, előderékvitorla! – Ilyenek nem lévén a Bessyn, a legénység türelmesen várakozott, amíg Michaelék fölhúzták a fővitorlát. – Tatvitorla, előroyalvitorla! Orrvitorla! – tette hozzá, mikor Nicky rögzítette a fővitorlarudat, s az orrban is megindult a készülődés. – Élkötelet meghúzni, rádiót, GPS-t bekapcsolni! – nyomta le a gombokat Fiona sajátkezűleg. – Zászlókötelet engedd, zászlót felhúzni! Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! Kalózok?! Hiszen még ki se futottunk! Mozgás, mindenki a fedélzetre, ágyúkat tölts! Steuerboard első ágyúsor, tüzelésre felkészülni!
  Mindenki a kalózokat nézte, az ágyúkkal senki se törődött. Máshol ez súlyos fegyelmezetlenség, de a Bessyn egyetlen ágyú se volt.
  – Hisz az csak egy vadkacsa – mondta Diana meggondolatlanul.
  – Halálfejjel és lábszárcsontokkal?! – méltatlankodott Fiona. – Steuerboard második ágyúsor! Backboard első-második ágyúsor! Tüzelésre felkészülni, ágyúállásokat nyiss!
  Nem volt világos, de persze nem kérdezte meg senki, miért akar lőni az ellenkező irányba is; egy FRAN-hajót, amit az antigravitátorokkal kitűnően egyensúlyban tarthatnak, akkor sem fenyeget borulásveszély, ha két-három sor ágyújából nyit össztüzet az egyik oldalon. Elméletileg. A gyakorlatban ezt senki se próbálhatta ki, mivel nincs olyan hajó a világon, aminek antigenerátora is van, meg ágyúja is.
  Két percig feszülten várták, támad-e a vadkacsa vagy sem. Végül is megmenekültek a vérontástól: a kalózhajó körülnézett, kinyitotta szárnyait és elrepült.

Félóra múlva a kutter már békésen suhant a hullámokon. Legénysége elnyújtózott a fedélzeten, a cockpitban s a kajüttetőn, élvezte a kellemes tavaszi szellőt s a hullámok mormolását a hajó alatt. Fiona délnyugat felé irányította az Elizabethet, természetesen anélkül, hogy ránézett volna a GPS-re vagy akár az iránytűre. Egy ilyen tapasztalt, vén tengeri medve az ösztöneivel is elvezeti a hajót; főleg a tópartra, amit szándékosan sem tud eltéveszteni.
  George az orrban ült legkisebb gyermekével, s a tengerről mesélt neki. Angelica még nem látta a nagy sós vizet, ahogy a világ számtalan más csodáját sem; áhítatosan csüggött hát apja szavain, okos és érdeklődő kérdéseket tett föl – egyszóval tipikus robotként viselkedett. A tipikus robotot, főként az ilyen fiatalt, nem sok különbözteti meg az eminens kisdiáktól, aki tanítója szavait mint az igazság megnyilatkozását fogadja.
  Néhány perccel délután három előtt jártak – Angelica nemsokára élete huszadik órájába lép. Ebben a korban, mint a kajüttetőn heverésző Mike megállapította, sokkal jobban különböznek minden más élőlénytől. Az antilopok például már futkorásznak; a többség még anyja tejét szopja, sokaknak a szeme sem nyílt ki. A madárféle még a fészek mélyén csiporog, ennivalót követel; ami pedig a halakat illeti, hát azok igazán nem nevezhetők állatnak, nem többek egy gömbölyű, átlátszó nyálkadarabnál. A gerinctelenekről nem is beszélve.
  Angie nem tudott bátyja mélyreható zoológiai vizsgálatairól, melyek eredményeképpen az állatvilág legelőkelőbb helyére kapott besorolást. Ha hallotta volna, alkalmasint szerény mosollyal elhárítja a dicsőséget, mondván, nem versenyezhet a biológiai lények végtelen bonyolultságával, fejlődőképességével stb., ahogy a többi is szokta. Végső érvként pedig mindig ott van: „mi csak háztartási gépek vagyunk”.

Fiona roppant bánatára egész délután nem jött senki egész délután, hogy megcsáklyázza, kifossza és az óceán mélyére küldje a büszke Elizabethet. Akadálytalanul jutottak el a déli partig, amit Angie pillantott meg először, s jelzésére az egész hajó felbolydult méhkassá változott – olyan kaptárra emlékeztetett, ahol döngicsélés helyett minden mézgyűjtő azt kiáltozza: „Föld a láthatáron, föld a láthatáron!”
  Az idegen kontinens barátságosnak mutatkozott, de Fiona lelkükre kötötte, hogy legyenek óvatosak. A bennszülöttek megbízhatatlan népség, emellett vadállatokkal is találkozhatnak, s a trópusi nap veszélyeit se szabad lebecsülni. Nicky és Angie kétoldalt felfejlődve biztosította őket, de a vad, buja délvidék ezúttal szelíd arcát mutatta, s nem követelt áldozatokat az expedíció soraiból.
  A parton, horgonyzóhelyüktől fél mérföldre nyugatra, jezsuita misszionáriusok telepe állt: négy-öt kis házacska, nem nagyobbak a Lane-villánál, hasonló építésmód szerint. Nem mentek közelebb, mert akkor meglátták volna a feliratot: Fisher Halfeldolgozója. Inkább keletnek vették az irányt, a vadak faluja felé; a misszió szemlátomást hatással volt már rájuk, nem rágtak nyers embercsontot, nem lejtettek dobszóra táncot totemeik körül; ehelyett szépen ápolt kertjeikben, ablakaikban üldögélve, jóindulatúan szemlélték az utcáikon végigmasírozó tengerészeket.
  Utcáikon – no igen, a szó helytálló, hiszen ha valamiből legalább kettő van, többes számot kell használni, itt pedig sokkal több volt kettőnél. Négy. A falu közepén álló három házat téglalap alakú gyűrűbe fogta a négy utca, amik egy-egy további házsort megkerülve kifutottak a lápra; kivéve a délkeleti sarkot, ahol a kertek kissé girbegurba L betűbe futottak össze.
  Tizenhét házhelyet, bennük összesen hetvenegy lakost számlált a kis falu, melynek neve: Summerdale.

Rövid volt az első kihajózás, nem volt más célja, csak hogy megmutassák Dianának és a kislányoknak, milyen a tengerészélet. Angie-nek jutott belőle több is, de nővéreit Fiona partra tette, amint visszatértek északra. Mike is kiszállt volna velük, ha Fiona be nem tuszkolja a kajütbe.
  A két fiatal hölgy becsengetett Robinsonékhoz, s elkérték a csomagot.
  – Csomagot – tűnődött Sandra, akinek átadták másfél órával korábban. – Tudom már, piros volt és kocka alakú?
  – Nem – felelte Diana.
  – Akkor gömbölyű és kék, igaz?
  – Az sem.
  – Ez esetben csakis az a sárga, kúpos lehet.
  – Nem, Sandra – szólt Nicky –, nem volt szabályos geometriai alakzat, és nem viselte az alapszínek egyikét sem. Rózsaszínű volt és babaforma.
  – Az én vagyok – szólalt meg egy hang a nappaliban, aminek ajtaja nyitva volt. Többszólamú nevetés hallatszott odabentről.
  – Beszél! – nézett Diana és Nicky boldogan egymásra, s a nappali felé indultak. Ám onnan az ötéves Minnie bukkant elő.
  – Tessék, engem kerestek? – Azok csalódott arcot vágtak. – Nem vagyok eléggé rózsaszínű és babaforma?
  Biztosították, hogy tökéletesen megfelel a leírásnak, de most már adják elő az igazit, mert már éhes lehet. Aligha, legyintett Dick, az igazak álmát alussza.
  Ebben a pillanatban fölharsant Sarah erőteljes hangja, s keresetlen szavakkal kérte ki magának ezt a lehetetlen kiszolgálást.
  Hazafelé Kittyvel és Jackkel találkoztak, akik ekkor jöttek meg a cukrászdából.
  – Hahó, hölgyek – mondta a fiú; a hölgyek közül kettő visszaköszönt, a harmadik Diana melleit szimatolta, mint egy rendőrkutya. – Hallottátok, mi történt?
  – Nem, de nem is érünk rá meghallgatni. Szoptatni megyünk.
  – Kábítószerügybe keveredtünk – újságolta Jack olyan boldogan, mintha azt mondaná, nyert a lóversenyen. Diana nevetett, s belépett a házba. Nicky becsukta a nappali ajtaját Jack orra előtt, aki ruganyosan sarkon fordult, bement a konyhába, s néhány élelmiszert rakott Kitty elé. A lány engedelmesen hozzáfogott az elkészítésükhöz. Gazdája eközben folyamatosan beszélt, hangja Nicky fejecskéjén át érkezett Dianához, aki elhelyezkedett a fotelban, s míg a lányka megtámasztotta a lábát, már át is adta Sarah-nak vágyai tárgyát. A baba nem vesztegette az időt köszönetre.
  – Egy pasas jött az előbb, ezer darab lekváros fánkot rendelt holnaputánra, előre kifizette. Csakhogy, ámde, azonban a fémcsajok heroinmaradványokat találtak a ruhájában.
  – Hogyhogy, mindenkit megmotoznak, aki fánkot rendel? – nevetett Diana.
  – Fityfenét – ezt a szót Fiona saját monopóliumaként kezelte, de most nem volt itt, így Jack lelkiismeretlenül visszaélt vele. – A robot bárhol észreveszi a tiltott kábítószereket, a csempészek vastag fémládákba rejtik. Nem tudtad?
  – Nem én.
  – A drogkereső robotok két hüvelyk vastag, hermetikusan zárt acéllemez mögött is kiszagolják. Szóval ez a pasas nemrég heroin közelében járt, és néhány szemcse megtapadt a kabátja belsejében. Öt milligramm. Caroline azonnal a nyomába szegődött, Shrewsbury felé tartanak.
  – Képzelem, mit fog kapni öt milligrammért.
  – Akár életfogytiglant is – vigyorgott Jack a serpenyőben sercegő szalonnás tojásra –, ugyanis addig nem kapcsolják le, amíg elő nem kerül a többi heroin, amiből ez a porszemnyi visszamaradt: az anyaheroin. – Diana nem helyeselte a szóhasználatot, de nem szólt. – A felügyelő szerint az a szándékuk, hogy kábítót tesznek a lekváros fánkba, megetetik az áldozatokkal és rászoktatják őket.
  – De hisz ez marhaság.
  – Persze! – bólintott Jack hatalmasat, s Kitty kezébe nyomta a sajtosdobozt, ezzel utasítva a lányt, abból is tegyen bele. – Dolgozni kell becsületesen, a társadalom hasznos tagjaként.
  – Nem így értettem. Az előbb mondtad, hogy bármelyik arra tévedő robot kiszagolja a szert, akkor hogyan etetik?
  – Például kevésbé robotosított vidékeken, avagy olyan vendéglátóhelyeken, ahova robotnak tilos a belépés, a falakat leárnyékolták, ablakot a légkondicionálás ürügyén nem nyitnak. Tudom is én, csak megoldják valahogy.
  – De most hibát csináltak és rajtavesztenek.
  – Rajtavesztenek – mondta Jack azzal a Fionától kölcsönzött vérszomjas arckifejezéssel, aminek láttán a fiúk mindig menekülőre fogták a dolgot.

– Természetesen kelta eredetű – jelentette ki e pillanatban az arckifejezés konstruktőre a Bessy kormányállásában halálos komolysággal. Bob és Steve éppen a feudalizmusról beszélt apjukkal.
  – Micsoda? – kérdezte ez.
  – Hát a feudalizmus. Nemrégiben, amikor a nagy állattenyésztő klánok kialakultak, gazdagságukat s tekintélyüket az határozta meg, hogy mennyi jószáguk, elsősorban marhájuk volt. Innen ered a feudalizmus. – Megszemlélte a hajó különböző pontjairól feléje tekintő arcokat; mind arra várt, hogy betetőzze az elhangzott egetverő ostobaságot. Nem várakoztatta őket. – Feudail marhát jelent – tudatta velük.
  Az arcok borzadva temetkeztek a kezekbe.
  – A marha értékét mutatják az olyan kifejezések, mint m’ eudail: kincsem, drágám – tette hozzá jól bevált stratégiáját követve, mely szerint egy-egy apró igazsággal kell kiemelni s elmélyíteni a hazudást. – Avagy…
  De engedjük el magunknak a további példákat. Vörösünk gyakori szokása volt, hogy bebizonyította különféle dolgok, szavak, találmányok kelta, lehetőleg ókelta eredetét. Bármely tetszés szerint előrángatott szóról meg tudta magyarázni, hogy a gael nyelvből került az angolba – illetve a franciába, a spanyolba, a japánba –; ezt legtöbbször olyan hajmeresztő okoskodással tette, amiknek hallatán minden nyelvész szívinfarktust kapott volna – de legalábbis félnapos röhögőgörcsöt biztosan, amint ez meg is esett egy japán nyelvésszel, akinek Fiona kilencéves korában bebizonyította a cujaku, azaz tolmács szó származástanát, mintegy húsz japán, bantu, irokéz és gael szó láncolatán keresztül, míg végül eljutott a gael őseredetihez. A japánt – Sinobu unokabátyját – a filológiai fejtegetés elképesztő bakugrásai szórakoztatták annyira, hogy órákkal később is csorogtak a könnyei; azt már meg sem kérdezte, miképpen estek volna sok évezred előtti találkozások e messze távoli népek között. Fiona rábámult volna zölden szikrázó, nagy szemeinek ártatlan tekintetével, s kezdte volna sorolni: hát gyalog, lóháton, szekéren, csónakon, de akár levelezhettek is…
  Ezen a mozgalmas délutánon a nyelvészet csak odáig jutott, hogy a feudalizmussal kapcsolatos szavak közül a herceg, a jobbágy és a korona ír eredetére fény derülthetett; George nekiszegezte még a lord szót is abban a reményben, hogy ezzel már nem boldogul. Az eddigi ilyen próbálkozásokhoz hasonlóan ez is kudarcba fúlt, Fiona nem tudta ugyan a gaelből eredeztetni, ám könnyedén bebizonyította manx származását. Az ifjabb nemzedék kedvéért George szerette volna elmondani, mi a szó valódi őse: az óangol hláford, vagyis kenyérőrző – a régi lordok tehát arra a kenyérre vigyáztak, amit a ladyk dagasztottak, hlaefdige ugyanis ezt jelenti. De nem mondhatta el, mert Summerdale felől elindultak a halászcsónakok, hogy kiemeljenek egypár víziállatot az esti piac számára, Christiesbe és Shrewsburybe. Ezt mindenki látni akarta.
  Mr. Fisher nem alkalmazta a modern halfogási módszereket, legalábbis azokat nem, amikkel a nagy halkombinátok élnek, Leeds és Matlock például; talán nem mindenki ismeri azt az elmés módszer, mely szerint két csónak között antigravitációs rácsot feszítenek ki, ezt bemerítik a vízbe, s kiemelik a kellően nagy, a rácson fennakadó halakat. Az ehhez szükséges berendezés ára azonban megközelíti azt az összeget, amit Fisher úr a halastó létrehozására költött.
  A christiesi módszer olcsóbb. Két csónakot használnak itt is, közönséges csavaros motorral. Az egyik nagyocska, kéttonnás jószág, ebbe kerül a hal; a másik egy apró kismotoros. A háló természetesen kötélből van, formája, készítési módja miben sem különbözik azoktól, amiket már ötszáz évvel ezelőtt is használtak.
  – Hahó, Mr. Fisher! – rikoltotta Fiona szörnyű hangerővel.
  – Hahó, nincs itt Mr. Fisher! – kurjantottak vissza a halászok.
  – Hahó, hát hol van?!
  – Hahó, bement Shrewsburybe!
  – Hahó, mi az ördögnek?
  – Hahó, az az ő dolga!
  – „Hahó” nélkül nem értik meg? – tudakolta apjától Angie, a tapasztalatlan kislány. George pár szóban elmagyarázta, hogy Fiona mindent szeret, ami a szokásostól különbözik, a halászok pedig már mindenben egy húron pendülnek vele, noha csak pár hete dolgoznak itt.
  – Hahó, cápát fogtatok már?
  – Hahó, ötöt!
  – Az kutyafüle – legyintett Fiona. Most már normális, alig bömbölő hangon szólt, mivel éppen melléjük ért a Vízitündér 3. – Ekkora hálóval én húsz cápát szednék ki percenként, méterenként és cápánként.
  Angie gyorsan számolni kezdte, az mennyi lehet.
  – De nekünk másra kell vadásznunk – felelte Joseph Gray halászmester. – Pontyot fogtunk, süllőt, tavi pisztrángot, egypár keszeget. Különben is ezek nagy, kéttonnás fehér cápák. Ahoj!

Azután lassan eltelt a nap. Szép este volt, hosszan alkonyodott, mintha nyár volna már, nem kora tavasz. A nap sokáig gondolkodott a Kis-Cwmbrian tetején, alászálljon-e; narancsos fénye beragyogta a hegyoldalt s lecsordult a tóra, ahol az Elizabeth árbocai mandarinszín fényben siklottak a part felé.
  Kikötés után gyorsan hazatértek, hogy Diana, Nicky és a Hollowayk és megcsókolhassák Angie-t s minden jót kívánhassanak neki születése első napfordulóján. A kislány ünneplőben fogadta a köszöntéseket, abban volt nővérkéje is, a Fredtől kapott rózsaszínt vette föl. Mary megállapította, hogy be kell szerezni egypár ruhát Angie-nek, mégse váltogathatja örökké ugyanazt a kettőt; Nicky gardróbja pedig nagy rá.

Mogyorósliget sarkán, a Szegfű utca és a Wales felé vezető Almáskert fasor találkozásánál áll a Morrison-villa, egy kedves környezetben fekvő kis házacska, melyet negyven éven át ugyanaz a család lakott. A századfordulón építette fel William és Alexandra Morrison, majd fiuk, Simon élt benne, akinek Londonba költözésekor Roger nagybátyja foglalta el a házat. Ez a Roger Morrison csöndes, magának való művészember volt, festett és szobrászkodott, s végrendeletében a városra hagyta javait.
  Amióta Christies falu alapítása után tizenegy évvel Brian Shotley felállította festőállványát a Mandula utca négyes számú házban, a település mindig lakói között tudhatott egypár művészt. Sose voltak sokan: ketten-hárman, legfeljebb négyen egyszerre. De mindig voltak, s mindig akadt köztük, akinek híre Shrewsburyn túl sem volt ismeretlen. Olyan, akit Manchesterben vagy akár Londonban is ismertek, kevés találtatott.
  Április huszadikán, pénteken, az örökhagyó temetése utáni napon ülést tartott a közgyűlés. Mr. Pilbeam javaslatot tett: adják bérbe a házat egy fiatal művésznek, aki más városból költözne oda. A javaslatot elfogadták.
  E száraz tényleíró mondatok mögött azonban súlyos problémák rejlenek. Napjainkban Christies upon Severn művészi élete jóformán a nullával egyenlő, ha eltekintünk az iparművészektől, akik sokkal inkább iparosok, mint művészek; Simon Gardner is asztalosnak mondja magát. Pillanatnyilag, Mr. Morrison halála óta ugyanis az összes christiesi művész a Hegy utca egy kis házacskájában tömörül – mindhárom, ahogy Fiona szokta mondani önelégült arccal –, ami nem szokatlan a város történetében, de sose örültek neki. A christiesiek szerették a művészetet, s hosszú évtizedek óta dédelgetett álmuk, hogy egyszer valami alkotóházféle álljon itt, aminek környékén szórakozott, zavart viselkedésű embereket látni, kusza öltözékben és hajviselettel, lehetőleg sállal a nyakukban.
  Az a döntés, amit most a városháza hozott, találkozik a polgárok akaratával, ám több gondot vet föl. Elképzelhető, hogy több művész is jelentkezik a házra; ez esetben valakinek választani kell köztük. De az is megeshet, hogy hosszabb ideig nem talál gazdára az épület, akkor pedig a városra nehezedik a fenntartása.
  Egyelőre Petra föladott egy hirdetést a Shrewsburyi Naplóba – ez sem volt két penny –, amit a helyi lap is közölt, szerencsére ingyen.

Április utolsó napjaiban erős lehűlés fordította meg az időjárást, a nappali csúcshőmérséklet huszonhárom fokról tizenhétre esett, éjjel nyolcfokos hideget is mértek. Kevesen örültek ennek, hiszen a tavasz már igazán előrehaladt, a virágok, amik az elmúlt hetekben elleptek minden zöldterületet, most sértődötten összecsukták szirmaikat és lefeküdtek. Bob szerint ne zavarjanak tábla is lógott némelyikükön.
  Napközben azért még elég jól virítottak, Mrs. York rózsakertje is szokásos színorgiáját mutatta be a Diófasoron, nagy gyönyörűségére a Lane család két hölgytagjának.
  – Hát nem is tudom – mondta Mary elgondolkozva –, ötletnek nem rossz, de Diana inkább a konyhakerti növényeket szereti.
  – Jó is az – bólogatott az aprócska asszony –, de hát én már megmaradok a rózsáimnál. Nézze, érdemes.
  Mary csendes mosollyal figyelte Angelicát, aki a sövények mellett guggolva sorra szimatolta a piros, fehér és rózsaszín kelyheket.
  – Igen… tetszenek neki. No de lassan indulnánk is. Megfelel akkor a holnapután, Mrs. York?
  – Hogyne. Kilencre együtt lesznek a palánták, küldheti a gyerekeket.
  – Angie! – hallotta nevét a kislány, miközben egy igazán szépen fejlett sötétrózsaszín virág illatával ismerkedett. – Gyere, indulunk tovább. – Udvariasan biccentett a rózsának, fölkelt s végigszaladt az ágyások közötti hosszú, egyenes ösvényen.
  – Igazán szépek a rózsái, Mrs. York – érkezett meg –, s az illatuk is pompázatos.
  – Köszönöm, kislányom. Válassz egyet magadnak.
  – ?
  – Hát csak nem mész el üres kézzel? No, szakíts bátran.
  Angie anyjára nézett.
  Mary mosolyogva megsimogatta a fejét. – Egy szál virágot igazán elfogadhat a lelkes környezetvédő kisrobot.
  Az gondolkodott egy pillanatig. – Elfogad – döntötte el, visszament egy darabon, emlékezetből kiválasztott egy virágot, ügyesen leszakította, s hozzálátott, hogy fürtjei közé illessze.
  – Hát igen – mélázott Mrs. York –, nemcsak a virágok kedvesek. Én is készülök venni egyet, csak megvárom az árcsökkenést.
  – Nofene: robotot vesz?
  – Hát bizony, bizony, elkel a segítség, nem győzöm már egyedül. Veszek egy egyszerű, olcsó kicsit.
  – Gyerekfélét?
  – Gyereket, hát persze. Az enyémek hál’Isten kirepültek, nincs már kölyök a háznál – néha nem is bánom, volt velük gond elegendő. De azért hiányoznak. Ezek meg igazi eszményi gyerekek.
  – Azok. Még a férjhezmenetel költségét is megspórolják nekünk.
  – Sose tudhatod biztosan – mondta Angelica, aki közben visszaért hozzájuk fehér rózsájával, s egyik hölgyről a másikra vándoroltatva tekintetét követte a beszélgetést. – Nicky kezét is megkérték már.
  – Aha, ezt Peter mondta neked, ugye? – A gyerek bólintott. – No, akkor kapcsold be a kis rádiódat és kérdezd meg Nickyt is. Le akarta fektetni – fordult a csodálkozó Mrs. Yorkhoz –, szó se volt lánykérésről vagy akármi ilyenről, egyszerűen gyerekeket akart csinálni, lehetőleg mindjárt négyet kezdetnek. Hiába – sóhajtott fel színpadiasan –, minden férfi egyforma, még a gépek is.

Ezen még az utcán, a szabóműhely felé menet is nevettek. Mr. Stewart úgy vett mértéket Angie-ről, mintha legalábbis műanyag hercegkisasszony volna. Ez nem meglepő, mindenkivel így bánt.
  – Azt hiszem, van raktáron egypár kitűnő meleg nadrágunk a fiatal hölgy méretére – fordult Maryhez –, remek manchesteri modell, nagyszerű szabás, bátran ajánlhatom. Lenne kedves karját kinyújtani… Nem tanácsolom azonban nagyobb tétel meleg ruha beszerzését, a hűvös idő nem lesz hosszú. Remek, most emelje föl a kis kezét a mellbőség végett… Van például egy csodálatos ruhácskánk, a legújabb olasz divat, pompásan állna az ifjú hölgyön, s városunk szokásaihoz is a legjobban illeszkedik.
  Mr. Stewart, e hosszúra nőtt, jóképű középkorú férfi egyáltalán nem ismerte a negatív jelzőket; a pozitívokat viszont bőséggel alkalmazta.
  – Nyáron, úgy tűnik, divatba fog jönni, hogy a gyermekhölgyek kalapot viseljenek. Tanácsolhatom evégből fejfedők beszerzését Miss Lane s persze nővére számára is, kitűnő modelljeink vannak, pompásan mutatnának rajtuk. Köszönöm, Miss Lane, ezzel végeztünk is. Nos hát, mivel állhatnék a hölgyek rendelkezésére?
  Mary átgondolta, mire is lesz szükségük; kislányát figyelte közben, aki szerelmes tekintettel csüngött Mr. Stewarton – nem csoda, a szabómester immár hatodszor szólította Miss Lane-nek.
  – Hát, Mr. Stewart, azt hiszem, igaza van, egy kabát és egy nadrág elég lesz. A ruhát talán későbbre hagynánk, nem szeretnénk kiköltekezni… De ezt a kalapdolgot komolyan gondolja?
  – Ó, hogyne, asszonyom, a párizsi és londoni divatházak számos elragadó modellel álltak elő legújabban. Az egyszerű fazonok hódítanak, világos színekben, kitűnően passzolva a gyermekhölgyek ruháihoz.
  Mary kissé tamáskodva ment hátra Angie-vel a polcokhoz; kételkedett benne, hogy kalapot fog adni lányaira. Ezt ki is mondta.
  – Nekem jó nélküle – felelte a takarékos Angelica. – Anya?
  – Tessék, csöppem.
  – Én gyermekhölgy vagyok?
  Mary lepillantott rá, s elmosolyodott. – Nem, Angie, te egy kotnyeles kis háztartási robot vagy.

Fionát is meglepte a hír, hiszen immár negyvenöt-ötven éve nem volt divatban, hogy a lányok kalapot viseljenek – de elgondolkodtatta a dolog, s működésbe hozta fantáziáját.
  – Aonghus Ó Donnaíle, hol vagy mindig, mikor tereád vár az ember gyereke? – így fordíthatjuk hozzávetőlegesen Mairead néni szavait, melyek a kapu alól felhangozva csendültek végig az ódon épület lépcsőházán, felsuhantak a mélybarna szőnyeggel fedett, kanyargós lépcsőkön, majd minden fizikai törvénynek ellentmondva derékszögben befordultak egy rövid kis folyosóra, melyet az előző fejezetből már ismerhet, aki olvasta azt. Ez a kis beszögellés a nagy lépcsőházból nyílik, külön ajtaja van – nagy, kétszárnyú barna faajtó –, s két szépen díszített, mégis egyszerű ajtó látható falain, egymással szemközt, a bonyolult geometriai mintákkal borított szőnyeg két oldalán. Az egyik ajtó kulcslyukán besurranva a néni hangja abba a varázslatosan szép szobácskába jutott, aminek berendezését Fiona húsz oldalon át részletezte az első fejezetben. Most még egy oldalt mesélt róla, mielőtt rátért volna: … ahol az öltözőasztalka előtt látjuk Niamh Ní Dhonnaíle filigrán alakját, amint éppen fürtjeit rendezgeti méltóságteljes lassúsággal, hogy a vajszín szalmakalappal a legszebb hatást mutassák. (Következik a szalmakalap és Niamh ruházatának leírása, kiegészítve az asztalkán heverő számtalan apró tárgy és a tükörre ragasztott képek és cédulák aprólékos ismertetésével, összesen vagy hat oldalon. Ennek egy része arra is szolgál, hogy elmélyítse ismereteinket a tükör keretének és az asztalka egyéb részleteinek cirádáiról, amikről azért már elég sokat tudtunk.)
  Nem az ő neve érkezvén a bonyolult utat megjárt hangrezgéseken, Niamh Ní Dhonnaíle természetesen a füle botját sem mozdította – ez egyébként sem látszott volna dúsan leomló tűzvörös hajkoronája alatt. Miután a Mr. Stewart híre ihlette szalmakalap virágaival és szalagjaival elnyerte megelégedését, felemelte fehér kesztyűit, s komótos mozdulatokkal beléjük bújtatta ujjait.
  Azért cselekedett ilyen, rá kevéssé jellemzően lassú módon, mert mélyenszántó gondolatai kötötték le figyelmét. E gondolatok újabb négy oldalt töltenek meg e helyütt, majd később is jelentős terjedelmet kapnak, de ha mesélni kezdünk róluk, soha el nem érünk a Niamh öltözködésénél sokszorta lassabban cammogó cselekmény folytatásához, mely – a kétutcányi, tizenkét oldalon át mesélt gyalogút leírása után – a vasárnapi istentiszteletben csúcsosodik ki, amiről huszonkét oldalon kapunk részletes tájékoztatást, de ebből csak három a mise, tizenkilencet a templom és berendezése tölt meg. Az ideje legnagyobb részében ateista Fiona érzéketlen maradt az esemény ünnepélyessége iránt, csak az építészet és díszítőművészet foglalkoztatta. A templomot saját fantáziájából merítve írta le, keveset tett csak hozzá a Christiesben és másutt látott istenházák tényleges megjelenéséből; a miséhez azonban adatokra volt szüksége, ezért magnóval fölszerelkezve beült a templomba három vasárnapon, s hosszas beszélgetéseket folytatott Robinson atyával.
  Mac an Bhaird atya miséje kevéssé keltette föl Niamh, Aonghus és jelenlevő barátaik érdeklődését, nagyjából annyira lévén vallásosak, mint kitalálójuk; tehát valamivel kevésbé, mint egy sárkefe. Sokkal jobban felfigyeltek az atya felhívására, miszerint adakozzék a gyülekezet a Dún na nGall-i viharkárosultak javára. (Öt évvel ezelőtt Fiona szemtanúja volt egy orkán pusztításának az északi hegyvidéken.)
  – Ez csalás – jelentette ki a szőke Áine, akivel Niamh átlagosan háromszor veszett össze; változó volt, hogy havonta, hetente vagy naponta.
  – Viszont jövedelmező – felelte Vörösrókánk eme kicsinyített mása, aki szemlátomást felért eredetijével.
  Vitájuk öt oldal után Niamh győzelmével végződött, s a gyerekek útnak indultak, hogy pénzt gyűjtsenek a Dún na nGall-iaknak; a befolyt összeget különböző célokra akarták fordítani. Niamh például biciklit szeretett volna, Aonghus villanyvonatot – alighanem Fredék adták az ötletet –, Áinét egy papagáj gondolata késztette pálfordulásra, Roibeart légpuskára vágyott s így tovább. Képtelenség itt akár huszadrészére csökkentve is bemutatni a kalandokat, amiken ennek során keresztülmentek; Fiona szabad folyást engedett mesélőkedvének, s végtelen szóáradatban írta le a Baile Átha Cliathból és máshonnan ellesett utcákat, tereket, embereket – vagy harminc epizódszereplőt –, míg végül valahogy fény derült a dologra, Mac an Bhaird atya derítette ki. Nem szólt semmit, csak felültette a gyerekeket a gyorsvonatra, kivitte őket a távoli északra, s megmutatta az orkán ütötte sebeket.
  Itt furcsa hatást keltett Fiona határozott szándéka, hogy a könyv minden sorából a szépség csillogjon ki. Hosszú, szeretetteljes leírása a jókora megye egészét átfogja – mintha lett volna idejük a gyerekeknek bejárni az egészet –, s bár érződik a viharkárok bemutatásán, hogy idegen, csúf elemei a tájnak, mégis olyan, mintha a kicsavart fák, összedőlt házak, leomlott sziklák is szépek volnának, ebben az állapotukban is. (George azt mondta erre, Fiona minden létezőt gyönyörűnek tud megírni, a póktól a vízihulláig. Persze, mondta az.) Sokhelyütt el-elmaradoznak a vihar pusztításai; látható, hogy azokat a helyeket, ahol megfordult a harminchetes orkán utáni napokban, elemi csapástól sújtottnak írta le, ahol viszont máskor járt, minden ép. Sok tájrészletet pedig a képzeletéből illesztett bele.
  Amint sejthető, a gyerekek végül belátják, hogy az ittenieknek nagyobb szükségük van a pénzre, s hogy nem volt szép becsapni az adakozókat. A helyi Vöröskeresztnél átadják gyűjtésük eredményét – száztíz ír fontot –, az atya pedig a templomban beszedett összeget. Este vidáman felelik Mairead néni kérdésére, hogy telt a napjuk: Jól, semmi különös. Sétálgattunk a környéken.
  Ez az – egyelőre cím nélküli – fejezet csak a megírás sorrendjében második, a könyvben valahol másutt fog állni. Mivel az első, a helyszínt és a szereplőket bemutató fejezet bizonyosan a könyv legelejére kerül, nem kapott betűjelet; ez az új lett az A fejezet. A végső sorrendet Fiona nem dönti el, amíg az összes fejezetet meg nem írta.

Niamh és barátainak első kalandja vegyes fogadtatásra talált. Mindenkinek tetszett Fiona színes, költői előadása, a lendületes, folyékony meseszövés, a kedves humor s az a félelmetesen szuggesztív megjelenítőerő, amivel szinte láthatóvá, tapinthatóvá tette hőseit és helyszíneit. (Utóbbiakat talán jobban.) Többen helytelenítették azonban, hogy egy ilyen esettel kezdte a cselekmény írását; ez ugye kissé erős, törvénybe ütköző dolog.
  Fiona elmondta, hogy ez valahol a regény közepe táján, több száz gyerekcsíny után lesz, amik élét veszik a dolognak; ezenfelül a gyerekcsíny mint olyan általában törvénybe ütköző.
  A Lane házaspár ezt követően visszavonult szobájába és egymásra nézett.
  – Hát – mondta George – most mi legyen?
  – Nem kell megmondani neki. Rá fog jönni, de remélhetőleg csak évek múlva.
  – Szerintem már most is tudja.
  – Én is gyanítom – mosolygott Mary –, de reménykedem benne, hogy nem; vagy ha mégis, nem száll a fejébe.

Kétszáz doboz mosópor, háromszáz szappan, vagy ezer tubus fogkrém és még rengeteg tisztítószer élt át meleg pillanatokat White úr üzletének hátsó végében, amikor egy hideg hajnalon öblítőszeres üvegeket hoztak közéjük.
  Jenny kint volt a vevőknél, amikor az áru végre, háromnegyed órás késéssel befutott; a szállító volt a hibás, rossz útbaigazítást adtak a sofőrnek. Dorothy egyedül hordta be a ládákat, amiket a sofőr ráérősen emelgetett le a kocsiról. Nyomban fel kellett rakni mindent a polcokra, hogy a ládákat visszavihessék; a kislány sietősen dolgozott, de cseppet sem hanyagul vagy figyelmetlenül.
  Tíz láda volt, egyenként tíz flakonnal; hat ládányit rakott már a polcokra, vagyis mintegy százhetven fontnyi terhet. Igazán nem sok. Mikor az üres ládával visszaindult, halk nesz ütötte meg érzékeny robotfüleit; valami pattant a vegyiáruk polcának feléje eső lábánál. Dorothy úgy döntött, nem törődik vele; ám a zaj alig egyharmad másodperc után megismétlődött, olyan hangosan, hogy egy ott álló ember is meghallotta volna. Az óvatos kislány megfordult és visszament a polchoz. Alaposan szemügyre vette a szerkezetet, de mielőtt bármit határozhatott volna, éles, az egész bolton végighangzó reccsenés hallatszott, s a polc megindult Dorothy felé.
  – Ez mi volt? – csodálkozott Miss Baker, akinek White úr éppen a leghangtalanabb élelmiszerek egyikét nyújtotta át: negyed font sajtot.
  – Mintha hátulról… – kezdte, de már meg is hallották Dorothy nyugodt hangját:
  – Gazda, kérem, ide tudna jönni?
  A kevésbé nyugodtan érkező tulajdonos elhűlten látta, hogy a polc kissé lejtősen áll, s a végét a gyerek tartja.
  – Jézusom, mi történt?
  – A polc lába engedett – mutatta Dorothy fejével biccentve az irányt. – Ne, kérem, ne jöjjön ide, veszélyes! Úgysem tudná megjavítani. Jennny már elindult hegesztőkészülékért; addig arra kérném, gazda, ürítse ki a ládákat, hogy elindulhasson a kocsi.
  Mr. White mosolyogva indult visszafelé; ilyen ez a gyerek, több mázsa súlyt tart ügyesen egyensúlyban, a polcon levő áruk megérnek vagy ötezer fontot, de őneki az a fő gondja, hogy illedelmesen intézzen kérést a gazdájához.
  Akkor figyelt föl, hogy Miss Baker ott szuszog mellette, mikor a hölgy mérgesen felmordult: – Hát tudja, ha én magának volnék, kupán csapnám, aki azt a polcot csinálta. És ha egy gyerek van ott, vagy maga vagy én? Agyon is nyomhatott volna akárkit. Szörnyű, micsoda munkát tudnak végezni egyesek, megfigyelte, hogy nincs is telerakva? Nem tudom, mit gondolt az az ember, papírszalvétát raknak rá vagy antigravitátorokat? – Miss Baker nem vette figyelembe, hogy az említett berendezéseket kikapcsolva tartják az üzletekben, akkor pedig megvan a rendes súlyuk. – No, adja csak, fiatalember. Jöhet kettő is.
  Ez már a sofőrnek szólt, aki meglepve nyújtotta le a ládákat, a robot iránt tudakozódva.
  – Hát csak a házat tartja odabent, hogy össze ne dőljön.
  A sofőr megütődve nézett Mr. White-ra, aztán leugrott a kocsiról, kivette Miss Baker karjaiból a két ládát, s bevitorlázott velük a boltba.
  – Hát te? – állt meg Dorothy fölött.
  – Hát, uram, én csak állok itt és tartom a házat, hogy össze ne dőljön – mondta vidáman Dorothy, aki persze mikrofonjain át hallotta gazdája iménti szavait.
  – Ki kell üríteni a polcot – nézett a sofőr White úrra. Az lerakta terhét, s kiszedegette az öblítős flakonokat.
  – Nem hiszem – mondta közben. – Minket nem enged oda, mert fél, hogy ránk dől az egész miskulancia. Ha meg befut a lány, sejtem, öt perc alatt megcsinálják, mint a parancsolat.
  – Meg-e? – kételkedett Miss Baker. – A készítője se tudta megcsinálni rendesen, akkor ők miért tudnák?
  E kérdésből látszólag a hölgy robotokkal szembeni ellenszenve csendül ki ismét – ám kivételesen nem erről van szó. Egyszerűen arról, hogy a javított holmi ritkán olyan tartós, mint az eredeti.
  – Mindenesetre megpróbálkozunk vele, kisasszony – felelte a lány, modern Atlaszként pihentetve vékony karjain a tisztítószerek polcának északi végét. – Mindenekelőtt meg kell tudnunk, mi okozta a lábtörést, és nem áll-e fenn a veszély a többinél.
  – Hát azt megtudjuk hamar – szólt az idős boltos. – Hívd fel, tündérkém, Mr. Pearsont Shrewsburyben.
  – Még csak negyed hét múlt, gazda – ellenkezett Dorothy –, lehetséges, hogy álmából…
  – Hívd csak nyugodtan.
  – Pearson és Társa – szólalt meg egy mély férfihang a lányka buksijából, igen furcsa hatást keltve.
  – John White vagyok Christiesből – a tulajdonos jobb híján a gyerekhez intézte szavait –, jó reggelt. Van egy gondunk a polcoddal. Eltört a végén a lába.
  – El-e? – hallani lehetett, hogy Mr. Pearson odajön a készülékhez, eddig messziről szólt oda. – Te tartod, gyerek? Nézz csak le.
  Mr. Pearson telefonján természetesen az a kép látszott, amit Dorothy látott. A kislány lepillantott a lábra, ami trapéz alakú volt; két rúd nyúlt le a polctól a talajig, ahol egy harmadik összekötötte őket. Most az egyik rúd kissé elgörbült közvetlenül a legalsó polc alatt, igen csúnya látványt nyújtva.
  – Szép – mondta ennek ellenére Mr. Pearson. – Anyaghiba lehetett. Nos, próbáljátok valamivel kitámasztani, hétnél előbb senkit se tudok odaküldeni.
  – Meg tudjuk hegeszteni, uram.
  – Igen? Annál jobb. Akkor küldjetek részletes kárfelmérést robotilag hitelesítve, lássuk csak… a Wollaston Acélhengerművek, Colorado, USA, és hívjatok, ha van valami fejlemény. Szervusz, John.
  – Érdekes elfoglaltság lesz – szólt Miss Baker néhány perccel később, miután a sofőr jó munkát kívánva elhajtott. – A polc tele van vegyszerrel.
  – Erről a végéről mindent leszedünk – ígérte Dorothy.
  – Hát, nem tudom – a hölgy a kislányra nézett, de White úrhoz intézte szavait –, én a maga helyében először megkérdezném, hogy érvényes-e erre a biztosítás, és aztán inkább saját magam csinálnám.
  A tulajdonos mosolygott. – Tudja mit, Miss Baker, ha ez a polc egy óra múlva nem áll úgy, mint a parancsolat, igazat adok magának mindenben, amit a robotokról mondott.
  – No… azt kötve hiszem – dörmögte a hölgy.

– Üdv! – toppant be Mike a nappaliba azzal az ismerős csörtető járással, aminek szerzői jogát aligha vallhatta magáénak. – No, mit poshadtok itt, mint aszpikok pástétom között? Tunya népség, fölkelni, odakint a tavasz hív s mint a zöldellő boldogság lelkendezik az anyatermészet mifelénk, emeljétek hát meg a zsírpárnáitokat! – Lendületesen hátravetette hatalmas képzelt sörényét, s két ujjal nekitámaszkodott a könyvespolcnak. – Fiona Ní Chiarraigh űrsiklót hozott nektek, lent vár a kertben, első úticélunk a Szíriusz, viszonozzuk a dorothyk látogatását, aki nem csipkedi magát, lemarad! Mit nézel, céadsearc?4 – meredt Nickyre, s tovaszáguldott.
  A paródia nagy sikert aratott a Lane-ek körében, s frenetikusat Fionánál – öt percig a hahotájától rezegtek a ház falai.
  Ez szerdán volt, délután négykor – aznap két Fiona szórakoztatta a publikumot, elsősorban a mindenen viduló fémkislányokat.
  Egyikük ekkor lett tizenegy napos. S rövidesen kezdetét vette egy új mozgalom, mely egyszer talán – Fiona szerint bizonyosan – milliók szórakozása lesz.
  Abban az órában, amikor Angelica átvette a csókokat, Jack a zsebébe nyúlt, kihúzta belőle Angelicát, s az asztalra állította.
  Mindenki odagyűlt, hogy megcsodálja. Pontosan olyan volt.
  – Hm – mondta George –, mintha már láttam volna ilyet.
  – Ezt – felelte Jack, s odaállította mellé a kis Dorothy-bábut, amit már ismerünk.
  – Nickyről is van egy, ugye? – kérdezte Fiona.
  – Az önarckép – felelte alkotója.
  – Ez valami új népszokás – érdeklődött Diana –, hogy minden robotról bábumásolatot csinálnak?
  – Igen – magyarázta Nicky –, tudod, mi is műanyagból vagyunk, és… – Nem fejezte be a sületlenséget, amit mondani akart, mert Jack a Lane-ektől eltanult faarccal egy újabb minit húzott elő a zsebéből, s a kisebb lányok mellé állította.
  Fiona vad horkantást hallatott, s felkapta. – Fiona Ní Chiarraigh!
  Az volt, csakugyan: egy kis vörös lányka bokáig érő, hófehér köntösben. Tizennyolc centi magas volt. A róka boldogan félrevonult vele, ettől kezdve a legkisebb figyelmet sem fordítva a világra; vagy negyedóra alatt azonban kibabázta magát, s megkérdezte Jacket, mi indította e különös portré elkészíttetésére.
  – Eszembe jutott – mondta az.
  – Van még? – kérdezte Bobbie. Nem volt, de Jack megígérte, hogy készíttet majd újakat.
  – Marhaság – mondta Diana. – Élő emberekről… igen, vagy robotokról bábut készíteni tökéletes marhaság. Annak idején sose babáztam.
  – Persze, mert tudtad, hogy lesz rá alkalmad – mutatott Jack Sarah-ra, aki eközben anyja ölében heverészett és a világot tanulmányozta.
  – Ez mind szép, de talán valamivel táplálni is kellene gyarló testünket! – csapott az asztalra Mike mint Fiona. Nicky már repült is az uzsonnáért. – Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! Ha nem szólok, hagysz minket éhen veszni?!
  – Természetesen – felelte Angelica szívtelenül. – Néma gyereknek a húga se érti a szavát.
  Michael tekintete felért a Vörösróka némelyik pillantásával. Angie gyorsan fedezékbe vonult.
  – Fiona unatkozik – pattant fel a valódi Fiona, anélkül természetesen, hogy megtámaszkodott volna kezével a fotelon; bármilyen jó parodista volt is Mike, ezt nem tudta utánacsinálni. – Elmegy kóborolni, majd jövök!
  Mire egy szót szólhatott volna bárki, már messze járt. Hátul ment ki a házból, átvágott a hátsó telken és Rétfalun, s nyílegyenesen megindult a mezőkön kelet-északkelet, Shrewsbury felé.
  Emlékezzünk George szavaira: „Fiona nem tud járni. Fiona csak rohanni tud.” Az örökbecsű megállapítást igazolja, hogy húsz perccel később elhagyta a város délkeleti részét szegélyező Somerset-gyümölcskerteket, s kiért a nyílt lápra. Zöld síkság terült el előtte minden irányban, amit balról a távolban kéklő Severn, jobbról a közelebbről csillogó halastó, szemből pedig az egészen közel fehérlő Owens-nyáj tört meg.
  Ez idő szerint száznegyvenkét tagból állt a tisztes gyülekezet, nem számítva ide Sheilát és Bobot, Lizzie jó ismerőseit, akik juhászkutyai teendőket láttak el a csapat mellett, valamint Jo Kayt, aki mindezekre felügyelt. Jo, mint tudjuk, Josephine-t jelent, tehát női név, noha Joseph Kay férfi volt, de olyan szűkszavú, hogy az a mondás járta róla, még a néma betűt se ejti ki. Így lett Joe-ból Jo.
  Fiona nem tartozott azok közé, akik megkerülnek egy birkanyájat. Irányváltás nélkül folytatta útját, s csak akkor lassított, amikor az első gyapjas hátat elérte.
  – Beee – üdvözölte a láp dús füvével táplálkozókat tökéletes kiejtéssel. Néhányan fel is néztek.
  – Beee, beee.
  – Beee – érdeklődött Fiona továbbhaladva a tömegben.
  – Beee – válaszoltak mások. Megfelelő tolmács híján a beszélgetés folytatását elhagyjuk.
  Fiona szakadatlanul bégetett, míg átkelt a juhok tengerén – nem mintha ettől könnyebben utat engedtek volna neki, egyszerűen csak bégetett, mert birkákat látott. A túlparton már várták: fiatal lány ült a füvön, s komoly arccal nézte.
  – Hahó, Sheila, hogy s mint? – nyújtott kezet Fiona. Sheila megszaglászta hosszú, hegyes orrával, s néhány faroklendítéssel üdvözölte – már régen fölismerte, de akinek ilyen felelősségteljes beosztása van, nem ér rá érzelegni. Jo és Bob nem volt látható, valószínűleg egyedül dolgozott.
  – Ennek örülök – mondta a Vörös, nyilván a csóválásra válaszul, s folytatta útját.

Vagy félúton lehetett a két város között, mikor két gyereket vett észre, akik ide-oda kószáltak a lápon egy kosárral, s a fűben keresgéltek.
  – Sláinte!5 – rikoltott oda borzasztó hangerővel. – Mit csináltok?
  – Gombászunk – felelte az egyik.
  A róka összevonta a szemöldökét, s odament hozzájuk. – Ilyen időben?
  – Ilyenkor is vannak – mutatta a kosarat a nagyobbik, Nicky-korú srác. A lány belekukkantott a kis vesszőalkalmatosságba; valóban hevert ott vagy húsz élőlény, növénynek a modern rendszertan álláspontja szerint nem nevezhetjük őket.
  – S mit csináltok velük? – érdeklődött barátságosan, a szemében azonban megcsillant valami kékes szikra, aminek láttán George vagy Mike azonnal felgyújtotta volna a gombákat kosarastul.
  – Megsütjük és megesszük sajttal – felelte a másik, Bobbie-forma kiskölyök.
  A róka elgondolkozva bólogatott.
  – A kötél jobb. Gyorsabb, és nem olyan fájdalmas.
  A fiúk elvörösödtek. – Ezek jó gombák.
  – És a disznók repülnek! – vágta rá Fiona, aztán előhúzott egy golyóstollat, és rábökött vele a kosárban heverő egyik áldozatra. – Ez mi?
  – Csiperke – mondta a nagy.
  – Csiperke az öregapád! – csattant fel Fiona. Ez egyébként egyedülálló eset lett volna a biológia történetében. – Mik a csiperke ismertetőjeiei?
  – Fehér.
  A lány várakozott.
  – Fehér – tette hozzá bizonytalanul a kisebbik.
  – Fehér – ismételte Fiona lesújtón. – Hol van a közelben gombavizsgáló?
  – Micsoda?…
  – Hogy kell a gombát szedni?
  – Megfogjuk, letépjük és…
  – Letépjük – villant a róka szeme. – Letépjük. Aztán jól megkötözzük, lenyírjuk a szőrét, a farkát pirosra festjük, maximális fokozatra állítjuk és szabályos alakzatban felsorakoztatjuk! Gyerünk!

Mint sas a nyúlfiókákat, úgy vonszolta magával a két megszeppent kölyköt Shrewsbury felé. Mikor a szélső házakat elérték, megkérdezte, honnan valók.
  – Innen a városból – volt a válasz.
  – Innen – mondta a róka epésen. – És nem tudjátok, hol a gombavizsgáló. Szép. Hát most megtanuljátok.
  A piachoz vezető utcán fiatal nő jött szembe velük, karján egy kosár élelmiszerrel. Gyors léptekkel, céltudatosan haladt, ám amikor vagy egy yardra voltak egymástól, megállt.
  – Kisasszony – szólt tiszteletteljesen, de határozottan –, bocsánatot kérek, hogy megállítom, de közölnöm kell: a kosarában mérges gombák vannak. Ez nagyon veszélyes.
  – Hát! – mordult Fiona. – Ez a két hülye Linnének képzelte magát, azt hitték, ők mondják meg, melyik gomba milyen legyen.
  – Az nem Linné volt, hanem Isten – nevetett a nő.
  A piaci gombavizsgálók egyike, egy Nickynél alig nagyobb fiú – gazdái alighanem kisegíteni küldték ide – csak rápillantott a kosárban fekvő halott organizmusokra, s már öntötte is befelé az egészet a halálfejes konténerbe.
  – Jöjjenek velem – mondta parancsoló hangon. – Csupa méreg a kezük, alaposan meg kell mosni. Ön is, kisasszony.
  – Én ugyan nem – vont vállat Fiona. – Hozzájuk se értem, ezek a bacilusok csináltak mindent.
  – Mi az, hogy bacilusok? – hökkent meg az idősebbik.
  – Hogy akkora az eszetek!
  – Tegye ide a kezét, kérem – nyújtott egy papírt a másik vizsgáló, egy huszonéves lány. A papír nem színeződött el, tehát a Vörös kezén nem volt gombaméreg. – Nos, azt hiszem, a mérgesgombadíj önt illeti, nem a gyerekeket.
  – Még szép!
  A lány kifizetett két font harmincat, s megkérdezte, hol találkozott a gyerekekkel.
  – Várj csak… a Forsythe-mezők felől jöttem, éppen elhagytam a határkövet… melyik van a Lower Plains iránt, a nyolcas vagy a kilences?
  – A nyolcas.
  – Akkor azaz. Egyenesen Shrewsbury innenső sarka felé jöttem, a kő után vagy öt perccel találkoztam velük. Akkor West Shoreby Heights.
  – Hm. Ott ritkán akad gomba, pláne ennyi galócaféle.
  – Aha. Vallassátok ki őket, merre jártak még. Forró ólmot a fülükre!
  Ezzel elvegyült a piaci sokadalomban, otthagyva a robotot egy teljesíthetetlen paranccsal.

Alejandro Fuentes, ehhez kétség sem fér, nagy politikus volt. Talpra állította hazáját a sok évtizedes diktatúra után, elindította a felvirágzás felé, s munkássága eredményeképpen a kubai életszínvonal ma magasabb, mint bármikor a történelem folyamán – amivel ugyan nem mondtunk sokat. A bájos kis szigetországnak van még fejlődnivalója, de száz éve senki sem éhezett, s ez is valami.
  Éppen ezért nem egészen értjük, miért ezt a festői, de mégiscsak jelentéktelen városszéli utcácskát választották Shrewsbury városatyái, hogy Alejandro Fuentes tiszteletreméltó nevét viselje. A néhai elnök sosem járt ebben az utcában, de még Shrewsburyben sem, két angliai látogatása alkalmával végig Londonban maradt. Egy ilyen utcához egyébként sem illik egy államfő vagy bárki híres ember neve.
  Az ódon, a múlt század hatvanas éveinek levegőjét árasztó utcát valami költőibb névvel kellene illetni, amiből az érkező tudja, mire számítson. Lehetne Repkény utca, hiszen a házfalak nagy részét kúszónövény borítja, felkapaszkodva az utca fölött átívelő tartórácsra, zöld tetőzetet formálva így hat emelet magasban, a nyolcvan év előtti módszer szerint; a lehulló levelet, elhalt részt, bogarat az ötödik emelet fölött kifeszített átlátszó fólia fogja fel, ahonnan a robotok hetente lesöprik.
  A kor stílusának megfelelően az utca nemcsak felülről, de két vége felől is zárt, nagy, díszes műanyag kapuk rekesztik el a külvilágtól, belülről nyitható kémlelőlyukakkal, mint egy régimódi erődítményt. Aki be akar lépni, kis ajtót nyit ki ezen a kapun, ha ugyan be nem zárták; az idegen kézzel nyitja, az itt lakó előtt az automatika tárja ki, aminek szerkezetét a kapu alatt meg lehet csodálni, igazi régiség, az arcfelismerő számítógép még pozitronikus és közel hat kilót nyom; igaz, nem azért, mert kisebb nem létezett, hanem mert nem volt szükség a legmodernebbre.
  Ha autó érkezik a kapu elé, működésbe lép a díszes pneumatikus mozgatószerkezet, s megnyitja mindkét szárnyat – mármint ha a bentiek megadják az engedélyt. Ha pedig valami nagyon magasat kell behozni, létrás tűzoltókocsit vagy darut, kitárul az egész, öt és fél emeletes nagykapu, aminek súlya közel negyed tonna szárnyanként; de aminek ez sem elég magas, az már semmiképpen be nem jut, mert a kapu fölötti boltív útját állja.
  Lent, az utca közepén Fiona az egyik ilyen boltívet szemlélte megelégedéssel, láthatóan tetszett neki. Aztán lepillantott, s elmélázva tanulmányozta az utcát burkoló színes mozaikköveket, melyek egyedülálló hatást keltettek azzal, hogy semmiféle mintát nem alkottak, teljesen ötletszerűen rakták le őket. Még egyszer körbejártatta tekintetét a házakon és a földszinti üzletek portáljain, s belépett a három boltocska egyikébe, mely Samuels vegyesboltjának mondta magát.
  Az üzlet kicsi volt, de még kisebbnek tűnt. A mennyezetig érő polcok teljesen eltakarták s tárgyak megszámlálhatatlan sokaságával borították a falakat; könyvek, szerszámok, játékszerek, végtelen sokféleségben sorakozó holmik tízezrei. A helyiség közepén kis asztalka ült, körülötte három férfi és egy kisleány, komoly arccal beletemetkezve kártyáikba. Biccentettek neki, de nem foglalkoztak jelenlétével különösebben. Fiona körbejárt a boltban, végigfuttatta tekintetét az emberalkotta tárgyak e gyűjteményén, majd megkérdezte: – Mit játszanak?
  – Gin römit – felelte a gyerek.
  A Vörös horkantott egyet válaszul, s tanulmányozni kezdte az árukészletet. Először a könyvek között nézett szét, megállapítva, hogy éppen olyan rendszerbe csoportosították azokat, mint az övéit otthon Írországban: semmilyenbe – Gulliver mellett egy modern szakácskönyv, Apollinaire versei eredetiben, Mezőgazdasági kislexikon, egy százéves Richard Washington-regény, A rajzművészetről dióhéjban, Stillson kétkötetes műve a huszonegyedik századi romantikusokról, „Az évtized legjobb olasz tévésorozata”, belül valószínűleg az is fel volt tüntetve, hogy melyik század melyik évtizedéé, A hajózás története, Audrey Hepburn életrajza. S így tovább.
  – Mondják csak – szólalt meg, érdeklődéssel tanulmányozva Wendy Pritchett Kolumbuszról szóló könyvének cirkalmas díszítését –, akadna itt egy egyszerű, kisebbfajta fényképezőgép?
  – Miféle?
  – Hát mondjuk két-háromszáz képre elég memóriával.
  A lányka lefordította lapjait, fölkelt s előhúzott egy készüléket. Akkora volt, mint Fiona nem éppen óriási tenyere, sötétszürke, lapos masina.
  – Elég ronda – forgatta Fiona, aki a szürke színt csak őskori monolitokban szerette. – Mit tud?
  – Ötszáz képet tárol, teljesen automatikus a beállítása. Ötven évig garanciális.
  A Vörös megszemlélte a masina hátába mélyesztett kétezer-százhuszonkilences évszámot, s elővette a kártyáját. – Hogy adod?
  – Nyolc font, kisasszony.

A gépecske memóriájának majdnem a fele el is fogyott a kubai elnök nevét viselő kis utcában. Fiona lefotózta a házak díszes homlokzatát, az erkélyek korlátján, az ablakkereteken és néhol az ablakok között is futó neoszecessziós díszítéseket, amik érdekes kombinációt alkottak a repkénnyel; az utca közepén álló asztalokat és székeket, amiken a helyiek ültek, beszéglettek és az idegen lányt figyelték, aki kerge birka módjára szaladgál ide-oda, nagy vörös haját lengeti és a fényképezőgépét nyomkodja; később ugyanezeket felülről, az ablakokból és az erkélyekről is, hisz néhány kedves szó és a zöld szemek egy-két barátságos csillanása elegendő volt, hogy beengedjék lakásaikba; majd magasabbról, a tetőkről és az utca végének boltíveiben futó kis átjárókból, végül a boltívek tetejéről is.
  Shrewsbury látogatásának befejezéséül Fiona visszatért az apró üzletbe, s kisebb bevásárlást eszközölt.
  – Dia is Muire daoibh6 – robbant be a Hegy utcai házba nyolc óra körül, cseppet sem fáradt el, pedig visszafelé is gyalog jött. Viszont megéhezett. – Hahó, nincs itt senki, aki megetesse az éhes vándort? A chailean!7
  Valahonnan, egy rejtett mikrofonból ismeretlen, rekedtes férfihang szólalt meg. – „Végromlásomat az okozta, hogy nem hallgattam atyám intelmeire, s újra elindultam a távoli tengerek felé.”
  – Ehen – dörmögte Fiona, fél talpán száznyolcvan fokos fordulatot tett s átcsörtetett Robinsonékhoz.

– Ja igen – mondta negyedórával később, egy „óriási” adag sült krumplival és borsóval körített marhaszelet után, rátérve Shirley paradicsomos omlettjére –, fogtam két gyereket West Shoreby Heightsen, egy kosár mérges gomba volt náluk.
  – Haha – nevetett Michael komoran. – Nem csapsz be ilyen viccekkel.
  – Nem viccel – szólt Angie nagyon gyorsan, mielőtt Fiona eldönthette volna, mit tegyen a hitetlen gazzal. – Körlevelet kaptunk a shrewsburyi polgármesteri hivataltól. Azt írja, nagyon sok mérges gomba bukkant fel a környéken, legyünk óvatosak. Két órája jött.
  – Mutasd – kérte Fiona.
  – Itt van a fejemben – mosolygott a gyerek.
  – Furcsa fejed van. No, aztán találtam egy aranyos kis boltot, hoztam egy s mást, hogy a lökött holdlakó lássa, vannak értelmes emberek is, akik nem azzal töltik idejüket, hogy elkészítik ismerőseik modelljék. Abba a térfogatba, amit egy ilyen minifiona igényel, sokkal hasznosabb dolgokat is el lehet helyezni. Hol a zsákom? Á, igen – kapta föl lába mellől az égszínkék, fehér felhőkkel mintázott csomagot –, no, itt van például ez. – Elővett egy dobókockát, s kirakta a ketchupösüveg tetejére. Mindenki csodálkozva szemlélte. A kocka úgy ült ott, mint valami pódiumon; középnagyságú, fekete példány volt, fehér pontokkal. Természetesen a hatos volt felül.
  – Rendkívül érdekes – szólt Shirley –, de tudod, mi már láttunk dobókockát.
  Fiona szó nélkül megfordította a kis játékszert, s körme hegyével megnyomta az egyes pontját. A kocka halk pattanással szétnyílt, kiterült a flakon lapos kupakján, s valami pirinyó építmény vált láthatóvá.
  Mindenki odahajolt, hogy jobban lásson. A kereszt alakban elhelyezkedő hat négyzetlap közül a középsőn pepita minta volt, s szélen, egymással szemben két-két sor apró figura állt: tizenhat világos, tizenhat sötét…
  George és Norman akkora hahotában tört ki, hogy megrezdültek az ablakok; de a többiek se maradtak csendesek. A leghangosabb persze Fiona volt, aki leszedett két kis műanyag szerszámot a szomszédos lapokról, az egyiket odaadta George-nak, a másikkal pedig megfogta az egyik gyalog fejét, fölemelte s két mezővel odébb visszatette. George-nak a könnyei is csorogtak, úgyhogy odanyújtotta a gyufaszálnyi eszközt lányának. Nicky komolyra igazította arcvonásait, megfogott egy bábut, és fölemelte – az egész táblát, azaz a kinyitott dobókockát mindenestül. Gyorsan visszaejtette abban a reményben, hogy nem látta senki; de sajnos mindenki látta. Nicolette olyan pirosan, mint a tábla alatt a ketchup, ügyetlenkedve megnyomta a csipeszforma eszközön levő pöcköt, amitől kioldódott a bábu rögzítése, s megtehette a válaszlépést.
  – 1. e4 c5 – jelentette be.
  Fiona habozás nélkül megragadta futója éjfekete fejét, amire Nicky ugyancsak gondolkodás nélkül jobb oldali lovát emelte át a csipesszel.
  – 2. Fc4 Hc6 – hirdette ki, de mire ezt végigmondta, Fiona már meg is fogta második legmagasabb, kis híján öt milliméterre feltornyosuló bábuját, s még vissza sem illesztette a parányi mélyedésbe, Nicky már válaszolt. – 3. Vh5 b6.
  A róka most megfogta csipeszével Nicky f-gyalogját, áttette a kereszt jobb szárán sorakozó tartalékmélyedések egyikébe, majd vezérét állította a helyére.
  – 4. III. Viktória üt ef hét, sakk, matt – értesítette a közönséget a fél percig sem tartott parti eredményéről, majd átadta csipeszét a vesztesnek, s a kezébe nyomta az egész készletet. Nicky hátradőlt és hozzálátott, hogy helyükre tegye a figurákat és a csipeszeket, majd rájöjjön, hogyan kell összecsukni a dobókockát.
  – Várj csak – ugrott föl Bob. – Akkor ezzel mindig egyest dobunk, nem?
  – Fityfenét – nevetett Fiona. – Rendesen kiegyensúlyozták, akármit dobhatsz vele – ezzel kihúzta karját a zsákból, s újabb tárgyat állított a ketchupösüvegre.
  Ez hengeres volt, öt hüvelyk hosszú, egy hüvelyk átmérőjű, kissé sárgásra színezett, átlátszó műanyag. Belsejében bonyolult térbeli csőrendszer helyezkedett el, s néhány apró, színes golyó ült az alján. A lány várt egy kicsit, aztán megfordította: a golyók kanyargós spirálban szaladtak le a hengerben.
  – Egyszerű feladat: tereld be őket a színes mélyedésekbe – mondta Fiona kárörvendő vigyorral; ez nyilván annak szólt, aki majd, örök szerencsétlenségére, megpróbálkozik vele.
  Kitty fölemelte a szerkezetet, s oldalára döntötte. A golyók tekervényes útvonalakat jártak be, a piros hirtelen hajtűkanyart írt le s megelőzte a sárgát, a zöld és a kék összeütközött… A lány olyan arccal meredt a játékra, mint névrokona, a kiscica, aki elé ízes falatot tesznek, s az hirtelen kutyává változik.
  A harmadik tárgy sokkal hasznosabb volt: egy remek zsebszámítógép, ami a kettős hurokintegrállal és hasonló misztikus dolgokkal is elboldogult, pedig nem volt nagyobb, mint egy közönséges kártyalap. Azaz két kártyalap, mivel össze volt hajtva. Kadmiumos korongelemmel működött, amit ma már nagyon nehéz beszerezni, s egy év alatt kiszippantja belőle az áramot – ezért kapta meg Fiona három elemmel egy ötösért. No meg a használati utasítás hiánya miatt, és mert nem lehetett programozni. Kilencven év múlt már el fölötte.
  Míg Jack elmerült a kis gépecske tanulmányozásában, a Vörös bemutatta utolsó szerzeményét, egy kitűnő zsebórát, ami meglehetős pontossággal tudta az időt meg a hét és a hónap napjait. Igaz, a hónapot nem, így minden harmincegy napnál rövidebb hónap végén meg kellett igazítani, de nem róhatjuk ezt fel olyan szerkezetnek, ami színtisztán mechanikus, és átmérője négy milliméter… A végtelenül pirinyó apróság hosszú láncon függött – hogy valami esélye legyen az életbenmaradásra –, aminek másik végét a ruhához lehetett csíptetni. A csíptető felirata szerint az óra tizenkét éve készült Lefort műhelyében, Lyonban.
  – No. Fiona Ní Chiarraigh gyűjteni fogja ezeket – jelentette be a tulajdonos, nagyot hörpintve a limonádéból.

Aztán eljött az a nap, amikor Angelica már hajnalok hajnalán könnyű blúzban és vászonnadrágban mehetett végig az utcákon, a még alig fölkelt nap percek alatt átmelegítette a levegőt. A kora nyári felmelegedés egészen megváltoztatta a Levendula utcát; az ablakokban virág nyílt, a Kansas park fái újabb levélsorokat nyitottak ki a fénynek. A kislány helyeslőn nyugtázta élete első tavaszának közelgő befejezését, aztán meglódult, s profi baseballjátékosként kapott el egy zuhanó virágcserepet. Fentről rémült kiáltás csendült.
  – Elkaptam – mutatta fel –, semmi baja, asszonyom, még a föld se szóródott ki. – Fölvitte a kissé kába rózsát Mrs. Fowlernak, aki még a növénynél is ijedtebb volt, pedig nem ő zuhant két emeletet.
  – Szűz Máriám, agyon is üthetett volna…
  – Dehogy, asszonyom, jóval előttem esett le, én ugrottam eléje. Elkel néha egy kis testedzés.
  – Köszönöm – mosolygott a hölgy, csókot nyomva a kislány feje búbjára. – Mehetsz.
  Angelica ment: visszatért eredeti útvonalára, ami ötven yarddal odébb a vegyesboltban végződött. Az üzlet ma korábban nyitott, a szép idő tiszteletére; a kislány meg sem lepődött, hogy az időpont ellenére hat vevőt is talál.
  – Jó reggelt mindenkinek. Igazán kellemes időnk van ma.
  – Jó reggelt, Angelica – felelte Mrs. Banks, aki a bejáratnál a képes újságokat tanulmányozta. – Hogy aludtál?
  – Köszönöm kérdését, remekül. Bocsánat… segíthetek, asszonyom? – fordult Mrs. Isadora Sutcliffe-hez, aki megrakott kiskocsit tolt, s a kezében is volt egy csomag. A kocsi olyan volt, mint a szupermarketiek, Mr. White a napokban szerzett hármat használtan. A hölgy bólintott s átadta a szatyrot.
  – Hé, nézzenek oda, mit csinálsz?! – szólt rá egy pillanat múlva. – Micsoda dolog mások szatyrába kukucskálni?
  Angie ijedten eresztette le a szatyrot. – Ó, Mrs. Sutcliffe, én csak a számlázást akartam…
  – Azt hiszed, ha nem ellenőrzöl, rosszul fizetek?
  – Mrs. Sutcliffe – kérlelte a gyerek –, hallgasson meg, nagyon kérem. Ha megnézem, mit vett, ki tudom számítani, mennyit fizet, és nem kell mindent kiszedegetni a szatyorból. Bocsánatot kérek.
  – Igen? No lássam csak, nézz bele és mondd meg, mennyi.
  – Tizenhat hetven, asszonyom – felelte Angie anélkül, hogy újra a szatyorba pillantott volna.
  – Hm. Majd meglátjuk.
  – Hagyja – mosolyott Mrs. Banks. – Tudja, hogy mindig igazuk van. Ha nem biztos a dolgában, bele se néz a szatyrába.
  – Ó, ez egyáltalán nem így van, Mrs. Banks – tiltakozott a lányka. – Mindig az embereknek van igazuk, ők parancsolnak, mi engedelmeskedünk.
  – Akkor most engedelmeskedj – szólt Mrs. Sutcliffe, elvágva a vitát. – Hozz nekem egy doboz kacsatojást és két font zöld almát, de szépek legyenek.
  – Máris – a gyerek eltűnt a polcok között.
  Az almásrekesznél zacskót ragadott s gyors mozdulatokkal rakodni kezdte a gyümölcsöket, mindet körbeforgatva. – Jó reggelt, uram, keres valamit?
  A megszólított magas férfi volt bőrkabátban, Angie nem ismerte. A levesporok és ételsűrítmények polcát böngészte.
  – Igen… valami ehetőt.
  – Ez mind az, uram.
  – Tudom.
  A kislány gondolkodott pár pillanatig, de közben összegyűlt a két font válogatott alma, így biccentett a közlékeny úrnak, fölkapott egy doboz tojást és visszatért Mrs. Sutcliffe-hez.
  – A gömbölyű ennivalók, asszonyom.
  Az emberek nevettek. – Nagyszerű, akkor keress nekem egy szép csirkét is.
  Angie kiválasztott a hűtőből egy fagyasztott madarat, átadta és visszament a bőrkabátoshoz. – Uram? Elnézést kérek, de van valami a kabátja alatt, amit nem szabad sem itt, sem az utcán hordania.
  – Röntgenszem, igaz? – mondta a férfi a levesporok feliratait olvasva. – Nekem szabad, rendőr vagyok. De erről hallgass.
  – Készséggel, ha a kártyáját megmutatja, uram.
  A rendőr sóhajtott, előhalászta az igazolványát, odanyújtotta a gyereknek, s levett egy gombaleveses tasakot.
  – Nohát, hadnagy úr – csillant föl Angie szeme –, lehet, hogy mi rokonok vagyunk…
  – Hallgass, azt mondtam!
  – Nem hall minket senki, uram – súgta a gyerek lehelethalkan.
  – Biztos?
  – Egészen biztos.
  – Jó. De akkor is szólíts Mr. Hunternak. Üzletkötő vagyok, és a szabadságomat töltöm itt, világos?
  – Világos. – Angie visszaadta a lapot. – R. Angelica Lane, uram, szolgálatára.
  A rendőr elmosolyodott. – Gyakori név, nem biztos, hogy rokonok vagyunk. Mit csinálsz félóra múlva?
  – Reggelit, ha nem kapok más parancsot.
  – Jól van. Tartsd bekapcsolva a rádiódat és ne mászkálj vastag fémlapok között. Lesz egy kis beszélnivalóm veletek. Értesítsd a társaidat is.
  – Iegn, uram. Én kipróbálnám azt a burgonyalevest, és rántott csirkét ennék utána borsófőzelékkel.

White úr mosolyogva figyelte, ahogy a kislány jön-megy a vevők között, hordja a csomagokat, segít választani, társalog. Aztán a vevők elmentek, s mintegy varázsütésre kiürült az üzlet.
  – Eddig megvagyunk – mondta Angelica, s letelepedett a sarokban a székre.
  – Eddig meg – bólintott a tulajdonos. – Hát hogy megy sorod?
  – Köszönöm kérdését, igazán jól, uram. Nagyon kellemes ez a világ.
  – Szeretnek-e?
  – Ó, nagyon – mosolygott a kicsi –, az egész család kedvence vagyok. Kevés robotnak van ilyen jó sora.
  Hallgattak egy verset, majd Angie hozzátette:
  – Viszont a kevés között ott van az is, aki mindjárt belép az ajtón.
  Az öregember nevetett, és elővett egy doboz hajfestéket, amit Mrs. Worsley kérésére szerzett be. Egy szempillantás múlva meg is érkezett Dorothy, gyors léptekkel lökve be az ajtót.
  – Szervusz, Angie. Gazda, Mr. Leonard Sutcliffe alumínium-levegő akkumulátort keres minél gyorsabban, lehetőleg japán gyártmányt. Mrs. Samuel Floyd vaníliás süteményt keres nagy dobozban, rendeltem neki Manchesterből, a fél nyolcas postával ígérték. Mrs. Fulton sajnálja, de le kell mondania a mai megrendeléseit, váratlanul Spanyolországba kell repülnie. Miss Lilian Jackson is hajfestéket kért, pontosan olyat, mint a saját haja. Egy betegének megtetszett a szín. Megkérdeztem egy párizsi divatintézetet, sajnos nem ismernek ilyen árnyalatot, de megpróbálák előállítani. Egyelőre nem kértem, féltem, hogy a hölgy sokallja az árat. Nyolc után megkérdezem.
  Átvette a festéket és néhány további árucikket, s visszament dolgozni.
  – Látod, tündérkém – nézett le a boltos Angie-re –, már minden egyedül intéznek el. Maholnap ők vezetik az üzletet.
  – Ők nem vezethetik, uram, csak ha megparancsolja nekik.
  – Hát hiszen akár meg is tehetem. Pár év múlva nyugdíjba megyek, s rájuk bízom a boltot. Jenny beül a pult mögé, onnan kommandírozza a tíz-tizenöt éhez, kialvatlan kis pályakezdő robotot, én meg odahaza keresztrejtvényt fejtek, Dorothy finomságokat süt nekem és segít rakosgatni a pénzzel tömött koffereket.
  Angie udvariasan nevetett. Aztán felugrott, belépett a raktárba és nagy csattanással a padló egyik pontjára taposott.
  – No mi az?
  – Nem tudom, uram, de már nem is fogjuk megtudni. Sokkal több lába volt, mint nekem, és szaladt velük.
  Beszéd közben levette szandálját, előszedett egy doboz fertőtlenítőt, s munkához látott. Leöntötte alkohollal az élőlény maradványait, s amíg az lobogva égett a padlón, az állat vélhető útvonalát beszórta kék porral.
  White úr közben megtalálta a telefonszámot.
  – Jó reggelt. John White Christiesből. Panaszom van a munkátokra.
  – Visszatértek, uram?
  – Egy legalábbis.
  – Mi volt?
  – Nem mutatkozott be… mi volt, kislányom?
  – Bogár, uram – kiáltott vissza Angie. – Barna volt, nagy és kemény hátú, ennyit tudtam megfigyelni.
  – Kellemetlen – mondta a robot Shrewsburyben. – Máris küldök valakit. Élelmiszer van a raktárban, uram?
  – Rengeteg.
  – Sajnálom, hogy kellemetlenség érte, Mr. White. Feltétlenül orvosolni fogjuk a problémát. Kiűzzük az összeset.
  Félóra múlva megérkezett egy másodosztályú egy zsáknyi apró masinával, amik szétfutottak az épületben és legyilkolták a rovarokat. Azaz csak gyilkolták volna, de egyet se találtak. Egy eltévedt, árva bogár nézett be Mr. White raktárába, talán beteg rokonához tartott vagy hivatalos ügyben utazott valahová.

Eközben Angelica már messze járt, de nem reggelit készített, ahogyan a rendőrnek mondta. Johnny táskáját vitte el Mr. Vukovichoz, mert kiszakadt a cipzár mentén, amikor hozzávágta Fionához. Már senki sem emlékszik, mit tett a Vörös, amire a fiú így reagált, de nem is fontos. Nem találta el.
  Miközben Mr. Vukovic elmagyarázta Angie-nek, hogyan tartsa apró ujjaival a cipzárat, hogy a varrógép is hozzáférjen, de ne is kelljen a táskát ezentúl egy belevarrt robottal használni, a készséges segéderő titkos megbeszélést folytatott három rendőrrel és a város többi első és második osztályújával.
  A rendőrök tudatták, hogy az elosztóhely Hodnetben, egy vastag acéllal kibélelt pincében működik, innen viszik a kábítót Shrewsburybe és a manchesteri lerakatba. Christies fekvése folytán jó egérút a megszorított bűnözőknek, egyszersmint innen áttekinthető a Hodnet és Shrewsbury közötti forgalom. A három rendőr a Fő téren őrzi majd a Wales felé vezető utat, a városi robotok pedig véletlenül folyton az út mentén lábatlankodnak. Mégpedig délelőtt tízkor, amikor az ETVR lerohanja a hodneti, a manchesteri és a shrewsburyi telephelyet. Ettől sokaknak, akik éppen másutt tartózkodnak, hirtelen mehetnékjük támad – ezeket kapdossa össze a christiesi csapat.
  Senki sem gondolta, hogy az egyetlen gonosztevő, akit Christiesben lefülelnek, már tíz óra előtt hurokra akad; még kevésbé, hogy a város legfiatalabbja csípi el. Ez persze független volt a tervezett rajtaütéstől – véletlenül éppen ekkor támadt kedve szerencsét próbálni Christiesben. Aligha kapják el, ha más robot jár arra; de Petra volt az, akinek fél kilenckor a Tölgyfa park felé vitt az útja, az egyetlen robot a városban, akinek teste nem verte vissza a rádióhullámokat. A radarelnyelő bevonat a luxusszolgáltatások egyike volt.
  A park sarkán érezte meg a robotjelző hullámait. Christiesben csak egy-két helyen használnak ilyet, s a park nem tartozik ezek közé. A rendőröktől parancsba kapta, hogy minden rendkívüli eseményt jelentsen és vizsgáljon ki. Visszahúzódott a ház sarka mögé, ami leárnyékolta őt a robotjelző elől, és kapcsolatba lépett a Fő téren álló lakókocsival. Azt az utasítást kapta, hogy derítse fel a hullámforrást. Kikapcsolta adóját és átvágott a parkon.

A játszótér szélén jóképű, jól öltözött férfi állt, s a gyerekekhez beszélt kitűnő üzleti ajánlatáról, miszerint tavaszi édességvásárt tartanak, s ő szeretné megismertetni őket néhány új termékkel, természetesen ingyen. Két anyuka is jelen volt, s jóindulatúan hallgatták az avatott szónokot. Petra egy fa mögül leste az eseményeket. A férfi aktatáskát tartott a kezében, amit Petra nagyon szeretett volna megröntgenezni, de a robotjelző észrevette volna. Mindenekelőtt átballagott egy másik fa mögé, így egyértelműen megállapíthatta, hogy a műszer a férfinál van. Ez gyanús, mondta magában a kislány, és odasétált a gyerekekhez.
  – Hihetetlen, micsoda leértékelések vannak manapság – mondta éppen Mrs. Seymour. – Az ember nem is hiszi, hogy még keresnek valamit az üzleten.
  – Nem, asszonyom, nem is keresünk már semmit, ez az akció kifejezett veszteséget jelent, amit cégünk a majdani nagyobb forgalom reményében vállal – magyarázta a férfi kissé meghajolva, amitől leesett a fülcimpájáról a robotjelző hangszórója, amit a jelenlevők persze hallókészüléknek véltek. Gyorsan visszatette, de Petra ekkorra már átvilágította egy erős hullámnyalábbal. A táska szövete átláthatatlan fémet rejtett.
  Ez elég is volt a kislánynak. – Mintha valami kóstolót emlegetett volna, bácsi – szólalt meg, s oldalt lépett, hogy a férfi és közte ne legyen több gyerek.
  – Ó, igen – örült az. – Elég is a szavakból, lássuk, mit rejt ez a bűvös táska.
  Bal lábával a homokozó alacsony műanyag falára lépett, a térdére fektette a táskát és bíbelődni kezdett a zárral. Petra tűkön ült közel másfél másodpercig. Amíg a táska ki nem nyílik, nem vádolhatja a pasast semmivel, mert ha tényleg ártalmatlan édesség van benne, a cég bepereli a gazdáját. Viszont bármikor elhangozhat egy megjegyzés az édesszájú kis robotról, s akkor a pasas kitalál valami ürügyet, hogy ne kelljen kinyitnia.
  De a táska kinyílt. Petra izgatottan figyelte, ahogyan a nyílás szélesedik; már látta a színes csomagolásokat, de nem merte elhamarkodni.
  Ekkor megszólalt mellette a kis Sandy Hutchinson: – De ha nem jut mindenkinek, akkor helyetted valaki más kap, ugye?
  Petra a mondat közepénél rohanni kezdett, szünet nélkül rádióhullámokkal bombázva a táskát. A pasast megzavarta a fülében felsivító jelzés, be akarta csapni az aktatáskát, de a kislány rávetette magát és beledugta a kezét.
  – Hé! – kiáltott Mrs. Seymour. – Hé! – Ennél bővebb hozzászólás nem telt tőle.
  A férfi némán dulakodott a kislánnyal, először megpróbálta eltávolítani a kezét a táskából, de Petra szilárdan ellenállt. – Nincs értelme, uram… eresszen el. A rendőrség nevében… – A pasas végül elengedte a táskát, földhöz vágta Petrával együtt, és futásnak eredt. A kislány kiugrott a záporozó csokoládék közül, és utánavetette magát.
  – Ne nyúljanak hozzá, kábítószer! – kiáltott az asszonyokra. – Álljon meg – lépett a férfi elé. – Letartóztatom… – s fölhemperedett az úton. A terjesztő még kétszer fellökte, de nem tudta lerázni. – Meg fogom ütni, uram, ha nem áll meg. Súlyos sérülést fogok okozni önnek, kérem, álljon meg! Mindenképpen elfogják. Parancsot kaptam a rendőrségtől, hogy ha kiér a buszmegállóhoz, bármi áron állítsam meg!
  A pasas mindeddig egy szót sem szólt hozzá; most felkapta és kihajította az országútra, egy Walesből jövő teherautó elé. – Mocskos kis féreg, pusztulj végre el!
  Petra gyorsabb volt a teherautónál. A levegőben elfordította testét, talpra esett és továbbugrott. A kocsi továbbszáguldott, vissza se pillantva; de azok sem figyeltek rá. Az út két oldalán álltak és farkasszemet néztek. A férfi lihegve, gyűlölettel meredt a kislányra, aki a gépek nyugalmával tekintett vissza rá.

Kevesen helyeselték, amit Petra tett. A városbeliek nagy többsége kijelentette, hogy elment az esze, egyszer már póruljárt, miért hősködik megint?
  A rendőrök persze nagyon is helyeselték. Megveregették a vállát és azt mondták, szép munka volt. A kislány nagyon örült neki.
  Gazdája is megdicsérte. Petrának ez jelentette a legnagyobb örömöt.
  De azért a többiektől kapott elismerések közül is volt egy, ami különlegesen boldoggá tette; s ezt Mr. Lane-től kapta, aki több ember – a gazda, Mrs. Lane, Michael úr, Diana asszony és Fiona – jelenlétében egy szál piros szegfűt adott neki, s így szólt:
  – Hát, kislány, kevesen tettek ilyen nagy dologt, mint te. Asimov professzor büszke lenne rád.

A rajtaütés remekül sikerült, a rontás mindhárom fészkét felszámolták. A christiesi különítménynek nem akadt dolga egyetlen menekülő gazemberrel sem. De azért gondosan figyeltek egész délután, s a kelet felé tartó Fionát legalább ötször ellenőrizték. A lány megtekintette a shrewsburyi villát, ahol a kábítót tárolták – illetve hát a kiégett foltot, ami maradt belőle.
  – Látod – fordult oda egy kisgyerekhez a bámészkodók között –, mindig ellenőrizd, hogy elfújtad-e a gyertyákat.
  Az emberek nevettek, a róka pedig London felé vette útját.

A főváros egyik szépen ápolt negyedében, egy zöldellő park szélén áll az épület, amit most meglátogatunk. Jó lenne beszélni róla, bemutatni kívül-belül, elmesélni történetét, de ha idő volna is rá, mód sajnos nincsen. Nem mondhatunk többet, mint hogy az intézmény egy neves gimnázium, de nem szabad megneveznünk, sőt még azt sem közölhetjük, merrefelé található.
  A kapu környékén vagy egy tucatnyian őgyelegnek, páran a bejárat közvetlen közelében, mások távolabb; egy részük akár tanuló is lehet itt, mások idősebbek. Felületes vizsgálat is kideríti: egytől egyig robotok.
  A folyosón is találunk egykedvűen álldogáló masinákat, akik udvarias mosollyal köszöntik az embert, de ennél többet nem törődnek vele.
  Megélénkül a folyosó, az ajtók kinyílnak, s elősereglik a sok-sok fiatal, a tanítás véget ért. A robotok megmozdulnak, ki-ki csatlakozik gazdájához. Akadnak, akikhez ketten is.
  Két lány megy köztük meghitt beszélgetésbe merülve – azaz a lányok elsöprő többsége beszélgetésbe merül, s a fiúkkal sem más a helyzet, de mi most kettejükkel foglalkozunk –, az egyik magas, barna hajú, a másik pár centivel magasabb és szőke. A barna kék blúzban és farmernadrágban van, a szőke bordó ruhában. Mindkettejük mellett egy robot lépeget, megjelenésük miben sem különbözik sok száz gimnazistáétól.
  Idősebb tanárnő lép elő az egyik helyiségből, s utánuk siet. Néhány lépésről szólal meg:
  – Miss Windsor?
  A barna lány a kék blúzban s a farmernadrágban megfordul, észreveszi. – Miss Smith?
  (Tegyük fel, hogy Smith.)
  – Elolvastam a könyveit – nyújt át a hölgy pár kötetet a lány robotjának. Meg sem próbálja személyesen neki adni.
  – Tetszettek?
  – Hát nem igazán, tudja. Ezek a huszadik századiak nekem túlságosan borúlátók, mindent az atomháború rémképén keresztül néztek. Ezt ma már nehezen tudjuk átérezni. Meglepne, ha magának tetszettek volna.
  – Hát nem is tetszettek – feleli a lány mosolyogva. Búcsút int és folytatja útját. A kapuban a barátnője is elköszön, ám a robot, aki eddig mellette haladt, nem tart vele, Miss Windsorral marad. De a lépcső alján a szőkét is várja a sajátja.
  A diákok meglehetős hányada kocsiba száll, többen közülük drága amerikai kocsikba. Gazdagok gyerekei járnak ide. Miss Windsorra egy háromajtós fekete Chevrolet vár közvetlenül a lépcső alján. Senki sem megy hozzá tíz lépésnél közelebb. A kis barna Morris, ami mostanáig előtte állt, anélkül gördül ki a parkból, hogy beleült volna valaki.
  Az egyik robot Miss Windsorhoz hajol és súg neki valamit. A lány mosolyogva néz a kocsira és bólint. Egy robot kitárja a középső ajtót, a lány beszáll.

– Hát hogy s mint, Fhiarraigh Cí Niona? – üdvözölte vidáman a Vöröset, aki igencsak morcosan ült a kocsiban, de nem nevének elferdítése miatt.
  – No hiszen – nézett hátra, ahol ekkor szált be a lányt kísérő két robot az eddig kettő mellé. Elöl még csak egy ült, kettő kívül figyelt. – Úgy érzi magát az ember gyereke, mint az amerikai kémelhárítás legtitkosabb szuperbunkerében.
  – Aligha járhattál ilyenekben, tekintve, hogy az Egyesült Államok még fennáll.
  – De el tudom képzelni.
  Felvillant a telefon lámpája, s Applegate honvédelmi miniszter neve jelent meg rajta. A lány bocsánatkérő pillantással elfordította a készüléket, hogy a kamera ne lássa Fionát, s bekapcsolta.
  – Sir John?
  – Jó napot, Miss Victoria.
  – Köszönöm, hogy felhívott. Bizonyára nem kell elismételnem, mennyire nagyrabecsülöm az ön munkáját. Ennek ellenére ki kell mondanom, hogy ha nem tudok megegyezni önnel, kénytelen leszek a leváltását kérni.
  – De fel… Miss Victoria, ez engem roppantul elszomorít…
  – Engem is, Sir John, mert ön jó miniszter. De határozott meggyőződésem, hogy az országnak most nem önre van szüksége. Kérem, gondolkozzon az érveimen… hátha mégis mellém tud állni.
  – Jön a forradalom? – csillogott Fiona szeme nagyon lelkesen.
  – Szerintem ez felér eggyel. Gondold el: minden nyugat-európai ország, az Egyesült Államok, Kína és mások óriási ütemben csökkentették a hadi kiadásaikat. Melyik ország csökkentette a legkevésbé? Mi. Az egykori Brit Birodalom nem adja meg magát. Nagymama kiharcolt tizenöt százalékot. Apa huszonhetet.
  – Te pedig meg sem állsz ötvenig?
  – Nem, Fiona. – Victoria keményen összeszorította a száját, s dacos fejmozdulatot tett. – Én megszüntetem Anglia, Wales és Skócia hadseregét.

– Szóval mi már nem is leszünk katonák? – érdeklődött Fiona szinte sajnálkozva. Barátnője fölnevetett, s elővett egy teás termoszt.
  – Nem, valószínűleg nem. Bár ha valamelyikünket tévedésből fiúnak anyakönyvezték, még behívhatnak minket.
  – Én nemet mondanék – jelentette ki Fiona, beleszimatolva a csészéjébe.
  – Én is. Fölösleges vacakolás lenne, a tisztek nem mernének parancsolgatni nekem. De a barátaidat még behívhatják, attól tartok. Meglesz ez a hadsereg még néhány évig.
  – Mikor tervezed átadni Az Utolsó Angol Katona érdemrendet?
  – Talán tíz vagy húsz év múlva. De nem lesz érdemrend, kiszórom őket, menjenek isten hírével. Ezt én sütöttem, kóstold meg.
  Fiona gyanakodva nézett a gusztusos kis süteményekre. – Evett már belőle valaki?
  – Többen is, és nagyon jól érzik magukat. Különben istennőkre nem is lehet veszélyes. Mondd, emlékszel arra a srácra Írországból?
  – Melyikre? – a tele szájjal föltett kérdés nehezen volt érthető.
  – Walterra, akivel megmásztuk azt a bonyolult nevű hegyet.
  – Sléibhte an Airgid – nyelte le Fiona a pogácsát, körbevizslatott a dobozban s kiválasztott még egyet.
  – Azt. No, ő is idejár. Képzelheted, hogy meglepődött, mikor találkoztunk.
  – Nem borult térdre?
  – Nem. Két hétig el se hitte, hiába magyarázták neki. Azt mondta, csak hasonlítok.
  – Rád?
  – Rám. De… azt hiszem, tetszem neki.
  Fionát ez egy csöppet se izgatta. Teljesen mindegy, tetszik-e az ember egy fiúnak. Itt van például ő, aki minden fiúnak tetszik. Az a fontos, hogy melyik fiú tetszik őneki. Vicky jól emlékezett ezekre az elvekre.
  – És ő is nagyon szimpatikus nekem.
  – Mmge – Fiona a pogácsára összpontosította figyelmét.
  – Szóval… lehet, hogy lesz a dologból valami. – Vicky barátnőjére nézett, de semmi reagálást nem kapott. – Fiona Ní Chiarraigh?!
  – No?
  – Mondanál valamit?
  – Háromszáztizenhat – vágta rá a Vörös gondolkodás nélkül. A királynő sóhajtott, és beleharapott egy pogácsába.

Mr. Dalrymple tizedikén elküldte az új változatokat. Több mint negyven rajzon csinált kisebb-nagyobb módosításait, átrajzolta egy-két iskolatárs arcvonásait, a szobák gazdag díszítéseit. Mr. Hartley már látta, hogy a könyv sokkal többe fog kerülni, mint gondolta – a legjobb nyomásra lesz szükség, hogy a színek megmaradjanak. A szerzők legkisebbike egyetértett vele.
  – Hogyne, uram. Dalrymple úr művészete kizárólag finom műnyomópapíron érvényesülhet.
  – Jól van, csak tudod, ügyelni kell a költségekre. Nem kérhetek ki tudja, mennyit a könyvért.
  – Nos, lehet, hogy szerénytelenül hangzik, hiszen csekélységem neve is a címlapon áll, de igazából Mr. Dalrymple munkája miatt mondom: ez a könyv olyan műalkotás lesz, uram, ami akár veszteséges is lehet anyagilag, akkor megbecsülést hoz majd a kiadónak.
  – Gondolod, ha nem tudnám, kiadnám? – nevetett Hartley.
  – Bocsásson…
  – Semmi baj, ne ess kétségbe. Hanem most olyat mondok neked, amit még senki se tud közületek.
  Nicky áhítatosan nézte a bajuszos, apjával egykorú kiadótulajdonost a telefon képernyőjén, s várta a kinyilatkoztatást.
  – Nos, van Dalrymple-nek egy barátja, bizonyos Winston Carlisle, aki látta nála a rajzokat, s elolvasta a ti szövegeteket. Megtetszett neki ez a Sandy-dolog, s az jutott eszébe, hogy lehetne csinálni vele valamit. Nomármost, ő filmoperatőr.
  Nicolette vonásai még jobban fölragyogtak. Egész délután egy lábnyival a föld fölött járt, de csak a vacsoraasztalnál árulta el a nagy hírt. Mindenkit fellelkesített a dolog, de – nagy csalódására – szüleit nem, ők a nagy örömujjongásban higgadtak maradtak, s mintha egyáltalán nem örültek volna. A kislányok ijedten néztek rájuk.
  – Ej, no – csitította Mary az indiántáncot járó fiúkat és Fionát –, mit kell ezen ekkora parádét csinálni? Azt hiszitek, ez olyan nagy dolog?
  Mike megállt, magasra emelte karjait, s vezénylete alatt mint az öten egyszerre üvöltötték: – Azt!
  Később, amikor valamelyest megnyugodtak, Mary és George maga mellé ültette a két tanácstalan, immár semmilyen véleménynyilvánításra nem hajlandó kislányt – s a cseppet sem tanácstalan, határozott véleménnyel rendelkező fiúkat. Elmagyarázták nekik, hogy fárasztó dolog egy ilyen forgatás, úgyhogy ők egészen biztosan nem vállalnak közreműködést, sőt oda se fognak menni a helyszínre. Ugyanakkor az elkészült film mindig megváltoztatja a dolgokat, más lesz minden, mint ők elképzelték, s ez nem túl örömteli. Egyébként a tapasztalat beszélt belőlük, hiszen George-nak tizenkét, Marynek kilenc évvel ezelőtt már megfilmesítették néhány novelláját; a legtöbb eset rosszul ütött ki, a filmek gyengébbek voltak az írásoknál, a fogadtatás hűvös.
  Társszerzőjük ekkor kijelentette: hacsak nyomatékosan meg nem tiltják neki, ő síkra fog szállni Sandy Phillips érdekében, s ragaszkodik majd a leghűségesebb interpretáláshoz. Nem tiltották meg, de anyja közölte vele, ne sok jóra számítson a filmesek részéről, ha azt tapasztalják, hogy minden ötletükkel szembeszegül egy makacs gépgyerek. Nicky biztosította, nem könnyű őt megijeszteni.

White úr már tizenötödikén nagy tétel speciális napszemüveget szerzett be, amiket lányai házhoz szállítottak. Az egész város akart belőlük, a lányok hát egész nap lótottak-futottak, de bizony alig ezerkétszáz darabot tudtak elhelyezni. Ha utánaszámolunk, hogy pár perc mindegyiknél elmegy a közlekedésre, óránként harminc-negyven lakást vehetünk átlagnak. Mivel még ebben a tempóban se jutott volna mindenki hozzá a szemüvegéhez, a boltos felfogadta Caroline Pilbeamet, Molly Harrist és Peter Robinsont. Így már elérték a napi háromezer szemüveges, lenyűgöző teljesítményt, s huszadikára minden példány rendeltetési helyére jutott. Szükség volt erre, mert a christiesiek nyugtalanok voltak, amíg kézhez nem kapták.
  Huszonötödikén reggel azután mind felöltötték a szemüveget, s kiültek a kertbe, az utcára vagy a bérházak tetejére. Az iskolásoknak nem engedélyeztek bliccelést, az órákat megtartották, de kilenctől tízig a kertben tartózkodtak és csillagászatról beszéltek. A Narancsliget utcai iskola volt csak kivétel, mert az ő kertjükből a napnak ebben a szakában nem lehet látni a napot, egy bérház takarja. Ezért átvonultak az Orchidea parkba.
  Nem kell külön mondanunk, hogy nemcsak Christies upon Severn, hanem az egész ország, sőt egész Európa naplázban égett. Mindenki keresett valami jó helyet, az angolok örültek, a dél-svédországiak, a dánok, az észak-olaszországiak és a dél-svájciak viszont mérgelődtek, mert felhős volt fölöttük az ég. Anglia egén utoljára reggel ötkor láttak néhány elszórt, fehér pamacsot, de hamarosan ezek is eloszlottak; a műholdképek szerint a legközelebbi felhő messze kint van az óceánon, délutánra ér csak ide.
  Akadtak, akiknek a megfigyelésre alkalmas hely nem egyszerűen annyit jelentett, hogy ne takarja semmi az eget. Ezek közé tartozott a lelkes Fiona, aki eleinte filmfelvevőt akart venni, de aztán úgy döntött, egyike lesz a keveseknek, akiket a nagy pillanatban nem zavar semmilyen műszer, átadhatják magukat a csodálatnak. Nem kellett nagy lemondás, hiszen csak Angliában több millióan filmeznek majd, nem számítva a robotokat. Vörösünknek azonban Christies egyáltalán nem felelt meg. Délután szundított egyet, hogy formában legyen, majd éjfélkor útnak indult Manchesterbe, ahol vonatra szállt és Salisburybe utazott. Három előtt már ott volt azon az emlékezetes helyen, ami számára a világ egyik legfontosabb pontja volt; az olvasó nyilván már tudja is, hogy soktonnás kövek jellemzik, és semmi köze a keltákhoz.
  Ennek ellenére vagy kétezren voltak már ott, hogy a Nap egész útját az ősi monolitok mellől figyeljék; sokan ismerték nemzetük legnagyobbját, bár aligha akadt köztük, aki annak tartotta. Caoimhín Macleòid, az An Comunn Gaidhealach elnöke, a Raidío Gaeltacht Nua egyik alapítója, akinél keltább keltát nehéz volna elképzelni, egy alkalommal csak széllelbélelt fruskának nevezte. De azért kedvelte ő is, s vidáman üdvözölte ezen a hajnalon a külső kör egyik oszlopa mellett ülve. A fruska megkérdezte, nem kezdték-e el nélküle; barátai biztosították, hogy nem, ilyet soha nem mernének, s különben is a Nap járásától függ minden.
  Az említett ekkor már bevilágította Európa egy részét, s egy órával később, négy perccel négy előtt felkelt Angliában. Vörösünk ókelta imával üdvözölte.
  De ugorjunk előre pár órát s vissza pár száz mérföldet. Nyolc után az izgatott christiesiek – elsősorban az aprónép – már folyamatosan ellenőrizték a Hold állását. Mellékbolygónk ekkor csak halvány ezüst vonalka volt az ég kékjén, azazhogy már el is tűnt, beleveszett a ragyogásba.
  Kilenc órakor már semmi sem látszott belőle; Angelica meg is kérdezte, hogy tud egy ilyen teljesen láthatatlan valami eltakarni egy olyan nagy fényforrást. George az ölébe ültette s nekifogott, hogy elmagyarázza; egy pillanatig gondolkodott, aztán félrehúzta Angie fürtjeit a bal oldalon, fültövön csókolta és azt mondta: – Majd meglátod.
  S meg is látta. A Lane család a háztetőn rendezkedett be ezen a reggelen; a kislányok kényelmes megfigyelőhelyet készítettek, valóságos tető nélküli szobát – fotelokat vittek a nagyoknak, szőnyegeket és párnákat a kisebbeknek, frissítőt és harapnivalót mindenkinek. No meg a napszemüvegeket. Michael meg is jegyezte:
  – Úgy élünk, mint a keleti kényurak.
  Ez nagyon boldoggá tette húgait, akiknek feltett szándékuk volt, hogy úgy élhessen a család, mint a leggazdagabb sejkek és emírek, akiknek ezer szolga lesi minden óhaját. Nekik három jutott; egy Mary ölében ült, egy George-éban, egy pedig Jack mellett a szőnyegen – ám nem az óhajaikat lesték, hanem az eget.

Egyszer csak behorpadt a napkorong, ez jól látszott a sötét szemüveggel. Apró harapásnyom támadt rajta, s mintha hirtelen sokkal jobban lecsökkent volna a fény, mint a hiány méretéből sejteni lehetett.
  De a rés már nőtt is tovább. Pillanatoknak tűnt az a néhány perc, amíg kis koronggá növekedett, amit jókora félhold alakban vett körül a Nap, egyre gyengülő fényt árasztva világunkra. Alkonyodott.
  Hűvösödni kezdett a levegő is, sokkal erősebben, mint amikor a napsütésről az árnyékba lépünk – hiszen az árnyékos területet melegíti a napos környék levegője, de most nem volt ilyen: egész égitestünk árnyékos övezetnek nyilváníttatott.
  A sötét folt tovább nyomult előre, s a ragyogó fény lassan visszavonult. Már a sötétség volt a nagyobb, a világosság rövid ívecskévé zsugorodott, ami megfeszített íjként mutatott bal felé. De a végei egyre közeledtek egymáshoz, míg végül csak egy fénylő pont maradt – még ekkor, az utolsó pillanatban is sokkal erősebb fényt sugárzott, mint bármilyen csillag, azazhogy bármely másik csillag. Azután kialudt.
  Kilenc óra harminckét perckor a napfogyatkozás beteljesedett. Éjszaka borult a világra, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig sötétebb volt, mint bármikor az utcai világítás bevezetése óta, hisz most az sem égett. A verőfényes nyári délelőtt egy csapásra hideg éjjé változott.
  Azután kigyulladt a korona. A Hold fekete, szabályos kör alakú sziluettje körül fátyolszerű, hatalmas fénypászmák nyújtóztak szét minden irányban, arany glóriába fogták a Holdat, e szerény, hideg égitestet, ami ritkán részesül ilyen megtiszteltetésben, pedig gyakrabban is megérdemelné.
  A csillag ragyogásától sosem látható korona most bemutatta, milyen igazából. Hatalmas fényujjakat nyújtott ki a sötét égboltra, sokkal nagyobbakat, mint a Hold korongja – a valóságban persze Földünk is csak apró morzsa volt mellettük. A roppant fénysávok jellemző színe az aranysárga, a lángvörös és az égszínkék volt – e két utóbbit légkörünk fénytörésének köszönhették. A színek ide-oda fodrozódtak, egyszer egész szivárvány villant fel.
  Jobboldalt felül nyílt ki a sötétségbe a mai napfogyatkozás nevezetessége, a nagy napkitörés, ami már húsz órája lángolt csillagunk fortyogó felszínén s fölötte a világűrben, kétmillió kilométerre rugaszkodva el a kromoszférától; vagyis messzebbre, mint napunk egész átmérője. Innen nézve fénylő vonalnak tűnt, ami nem volt hosszú, talán akkora, mint a holdtányér sugara, de annyál fényesebb, igazi fáklya az éjszakában. A korona negyedrészét elhomályosította, de az átellenes oldal mintha annál jobban izzott volna.
  Aztán a kitörés fényessége nagyobb lett, lehúzódott a holdtányér jobb szélére, s ívet formálva világított tovább. Majd az ív növekedni kezdett, s fokozatosan sarlóvá alakult. A korona gyöngyházfénye már teljesen kialudt. A sarló gyorsan nőtt, a Hold már csak egy sötét kör volt a kivilágosodó égen, ami visszaadta földi tájunk nappali színeit. Egy pillanatig mintha tétovázott volna fekete kísérőnk, mintha még takarni szerette volna a sárga csillag egy darabkáját. De mégis tovahaladt, már csak egy horpadás volt a napkorong bal szélén – azután eltűnt, beleveszett a Nap diadalmas sugárzásába.
  A kozmikus balett folytatódott, de az előadás, a nagy pillanat véget ért. Elmúlt a rövidke időtartam, amíg a Nap, a Hold és a Föld egyetlen egyenes vonalon állt, s így a Hold árnyéka a Földre vetülve e csodálatos fényjátékot mutatta be nekünk. És csak nekünk. A Napról csak annyit láthattunk volna, hogy a Föld egy pillanatra eltűnik a Hold mögött; a Holdról csak annyit, hogy ha a látható korong peremén állunk, ugyanabban a percben van napkelte és földnyugta – avagy a másik oldalon napnyugta és földkelte –; és persze egy földfogyatkozás szemtanúi is lehettünk volna, amit meg is figyeltek a Holdon tartózkodók. Ám az ezerszer szebb és érdekesebb napfogyatkozást csak mi láthattuk, földiek.
  A kétezer-száznegyvenkettedik évi teljes napfogyatkozás az eredeti terv szerint, szabályosan és hiánytalanul megtartatott. Legalább félmilliárd ember figyelte saját szemével, s még egyszer ugyanannyi a déli félgömbön és az éjszakai oldalon élő adásban. A következő napokban valamennyi földlakó láthatja majd a felvételeket. De a napsütéses nyári délelőttön beköszöntő éjszakát, az egyik percről a másikra feltámadó hideg szelet nem mutatják a tévéképek. Azt át kell élni.

A napfogyatkozás igazán sikeres volt, tetszett mindenkinek. Mike azt mondta, egyszer ő is csinál majd ilyet. Johnny azt akarta tudni, lesz-e ismétlés a közeljövőben. Jack saját érdemének tartotta az egészet; emlékeztette a Lane-eket, hogy az ő égitestének köszönhető. Kitty természetesen nem nyilvánított véleményt. Fiona egy dolmen tetején állva varázsigéket rebegett egész idő alatt. Angelica köszönetet mondott szüleinek és nővéreinek, amiért idejében befejezték a Sandy Phillipset, így ő még a fogyatkozás előtt megszülethetett.

A fogyatkozás előtti napokban beállt az igazi nyári idő, huszonöt fokos átlaghőmérséklet, felhők alig, szél még kevésbé; a vitorlások meg se tudtak moccanni a Severnen, csak sodortatták magukat. Az a kis szél, amit a fogyatkozás okozott – tudniillik a féltekén végigvonuló árnyékkal, ami lehűtötte a levegőt –, estére elült. A hőmérő némi ingadozás után megállt huszonhárom fokon.
  Ám május hónap még egy rendkívüli természeti jelenséget tartogatott: harmincadikán este kitört a már hetek óta morgolódó tűzhányó, az Ósima. Ez Japánban van, Tokió közelében egy pici szigeten, ami a durranás által kissé kiemelkedett a vízből, így a távoli szigetország területe vagy egy négyzetkilométerrel megnövekedett. A baj nem ez volt, hanem a kitörés által a légkörbe jutott por és törmelék, ami bőven elég lett volna fél Japán beterítésére, ha visszahull a földre. De mint vulkánkitörések esetén lenni szokott, a rengeteg hamu megkezdte körforgását bolygónk atmoszférájában.
  Az első számú úticél, az Egyesült Államok és Kanada nyomban hozzálátott a földkéreg eme szemcséinek begyűjtéséhez, s az óceán fölött rövidesen rajokban keringtek a nagy, lomha sztratoszfératisztító gépek; negyven viselt közülük juharfalevelet, ötvenöt felkelő napot, hetvenhárom pedig csillagokat és sávokat. További huszonnégy darab lebegett odafönt tizenegy országból; egyet királyságunk delegált.
  A szakértők becslései szerint három év kellhet, amíg a szennyeződés nagyját összeszedik, de ez túl hosszú idő; veszélyezteti a termést és erősen kiterjesztheti az északi ózonlyukat. A számítások azt mutatták, hogy jövő tavaszra háromszáz Dobson-egység alá eshet az északi ózonréteg vastagsága – s bár mint tudjuk, a déliek másfél évszázada vágynak rá, hogy fölöttük is „csak” háromszáz legyen, Északon azért ennyi is sokat számít.
  Talán nem árt a fiatalabbak kedvéért némi ismertetést adnunk az atmoszferológia tudományából, mely a múlt században még egyike volt a bolygótudományok legismertebbjeinek, még Finnországban is mindenki napra pontosan tudta, milyen vastag éppen az antarktiszi ózonpajsz, illetve meddig terjed a lyuk. Ma már, amikor a lyukat szinte befoltozták, gyakorlatilag lekerült a kérdés az átlagember napirendjéről.
  A sztratoszférában levő ózonréteg fontosságával bizonyára mindenki tisztában van. Ez a gázpárna véd meg minket Napunk erős ultraibolya sugárzásától. E sugarak legszelídebb változatát közönséges UV-lámpával állítjuk elő, és sok mindenre használjuk; leginkább mesterséges napfényt csinálunk vele, baktériumokat serkentünk szaporodásra, bankjegyek és más iratok hitelességét ellenőrizzük stb. Ezek az UV-A sugarak, amik mérsékelt adagban veszélytelenek, sok van belőlük a minket érő napfényben. A sokkal erősebb UV-B sugarak már kis adagban is veszélyesek, de ezeket a normális ózonréteg nagyrészt visszaveri; ami lejut belőlük a felszínre, már nem árt senkinek. Az ibolyántúli fény legnagyobb energiájú változata, az UV-C minden földi élet számára halálos, de ezeket az ózonréteg az utolsó szálig visszaveri.
  Nem mintha az ózonréteg valami üzleti haszonra tenne szert ezáltal – de nem is vezetik emberbarát, állatbarát, növénybarát célok. Az ózonrétegnek semmiféle célja nincsen ezzel, pusztán létezik, s létének következménye az, hogy mi védelmet kapunk a sugarak ellen. Ha sose lett volna ózonréteg, nekünk nem lenne ultraibolya elleni védelmünk, de nem is lenne rá szükségünk – alkalmazkodtunk volna ahhoz, ami van.
  Lássuk mármost, mi a baj az ózonréteggel. Még nincs kétszáz éve, hogy a tudósok felfedezték az Antarktisz fölött kialakult lyukat, ahol az ózon nagy területen oxigénné alakult át. Ezt máskor is megteszi, hiszen sugárvédelme úgy működik, hogy az UV-C sugár visszaverésekor az ózonmolekula – mely három oxigénatomból áll – szétbomlik egy szabad oxigénatomra és két párban maradóra (ez utóbbi az oxigéngáz), melyeket az UV-B sugár ismét ózonná egyesít. A két gáz tehát oda-vissza alakulgat szünet nélkül a sztratoszféra területén – ha van ózon. Ha nincs ózon, akkor csak párosával sétálgató oxigénatomok vannak, amikből egyikféle ibolyántúli fény sem tud ózont csinálni.
  A huszadik század utolsó harmadára az ózon az Antarktisz fölött jelentősen megritkult. Nem állandóan, csak tavasszal jelent meg hirtelen egy lyuk, majd nyárra el is tűnt. Az Északi-sark fölött is létrejött egy ózonlyuk, de ez sokkal kisebb területet érintett, s a vékonyodás mértéke sem haladta meg a tizenöt-húsz százalékot; ellenben délen óriási területen a felére, sőt egyharmadára csökkent az ózonpajzs vastagsága.
  A lyuk azért jött létre éppen a sarki területeken, mert a hat hónapig tartó sarki tél során lehűlt levegő örvényként szívta magába a környező légtömegeket, amik a sarkvidék fölött keringve kiadták nedvességtartalmukat, sok-sok jégkristállyal dúsított felhőt képezve. A jégkristályok felületére klórmolekulák tapadtak.
  Mindez hat hónapon át gyülemlett, sűrűsödött az Antarktisz fölött; az Arktisz fölött is, de kevésbé, mert a sok kontinens elzárja az örvénylő szelek útját. Hat hónap után beköszöntött a sarki tavasz, s vele a napkelte. Az ózonréteget ismét bombázni kezdték a fél esztendeje nem látott ultralila sugarak, az ózon oxigénné alakult, az oxigén megint ózonná, mint sok millió év óta rendszeresen, ha hinni lehet a dinoszauruszok feljegyzéseinek. Csakhogy most ott volt a klór is.
  Akárcsak az ózon, a klór sem szándékosan tette, amit tett, csak a kémia törvényeinek engedelmeskedett: felbontotta az ózonmolekulákat oxigénre és klór-monoxidra. Mint láttuk, a kétatomos oxigénből csak akkor lesz az UV-B sugár hatására háromatomos ózon, ha van a közelben egy magányos oxigénatom, amit magához csatolhat. Ám a magányos oxigénatomok most klór-monoxid molekulák fogságába estek, így az oxigénmolekulák egyáltalán nem tudták hasznukat venni. A körforgás megszakadt, az ózon egyre nagyobb területekről tűnt el.
  Néhány hónap múlva, bár ez most kevésbé fontos, visszatért a sarkvidékre: a szelek odavittek egy csomót a melegebb területekről, hogy aztán egy év múlva az is a klór martalékává legyen.
  A nyomozó előveheti a bilincset, a klór a gyilkos.
  De honnan került oda a klór? A légkör mindig tartalmazott valamennyit ebből a gázból, de sokkal kevesebbet, mint amit az antarktiszi légkörben mértek az ezredvégi teleken. A tudósok keresni kezdték a klór eredetét; ám ezt olyanformán tették, mint a tévénéző, aki a detektív töprengésein mulat, hiszen a film elején már látta a tettest. A tudósok is pontosan tudták, honnan jön a klór: az iparból. Az akkori gyárak rengeteg vegyi szennyezőanyagot engedtek a környezetbe, mai szemmel elképzelhetetlen, hogy mennyit; hogy egy rövid példát mondjunk, ha manapság egy vegyiüzem tíz év alatt, lassan, egyenletesen elosztva annyi vegyszert eresztene a levegőbe, a vízbe vagy a talajba, amennyit egy múlt évezred végi gyár egy munkanapon kiköhögött magából, akkor abból országos botrány lenne, az EWSBC esti híradója naponta foglalkozna az üggyel, s bemutatná, amint a gyárat bezárják, a vezetőket bíróság elé állítják, s ha a cég nem tudja kifizetni a milliós bírságokat, alighanem el is árverezik minden holmiját.
  Térjünk vissza a klórhoz. Ez a jellegzetes szagú, rengeteg célra használatos anyag nagyrészt bizonyos vegyületekből jutott az ózonrétegbe, amiket hűtőgépekben, illatszer- és festékszóró palackokban, hegesztőpisztolyokban és még számos készülékben használtak. Ezek nagyon hasznos vegyületek voltak, évtizedeken át rájuk támaszkodtak a technika legkülönbözőbb ágai. Ám egyszer csak kiderült, hogy e veszélytelennek hitt vegyületek a légkörbe jutva súlyosan károsítják az ózont. Ettől kezdve szájról szájra járt a revük: klór-fluorokarbonátok, röviden CFC-k.
  A kép összeállt. Ükapáink három ítéletet hoztak: a CFC-ket ki kell vonni a forgalomból; a légkörbe jutott klórt el kell onnan távolítani; s utánpótlást kell adni a megfogyatkozott ózonkészletnek.
  Minden rendes krimi véget ér, ha nem a gyilkos leleplezésekor, hát az ítélet kihirdetésekor. Az esküdtszék dönt, a bíró kimondja a súlyos szavakat, a tettes magába roskadtan ül padjában, az ügyész olyan arccal rendezgeti papírjait, mint akinek kis szarvacskái vannak, s némi kénszag is érezhető. De lehet, hogy csak valami illatszer. A történetnek itt vége, az olvasó becsukja a könyvet, avagy megjelenik a film készítőinek névsora. Esetleg még tanúi lehetünk, hogy a bátor zsaru kibékül a volt feleségével.
  Mert a gyilkosok, rablók és szélhámosok engedelmeskednek, amikor jönnek az őrök, hogy cellájukba kísérjék őket. Az őrök erős, fegyveres robotok, az elítéltek gyenge, fegyvertelen emberek.
  Ám az ózonlyuk rejtélyének nagy krimije nem ér véget az ítélethirdetéssel, sőt most kezd izgalmassá válni. Mostantól igazi háborús kalandfilmbe megy át, ahol a tét – mint minden valamirevaló ponyvakrimiben – az emberiség sorsa. Sőt az állatiság és a növényiség sorsa is.
  Mert a gázok, molekulák és vegyületek nem engedelmeskednek, akárhány őr jön is. A gázok gyengébbek a fegyvertelen embereknél is, egy kézlegyintéssel félresöpörhetők, ám tömegük hatalmas, s a bíró ítéletét millió fegyveres robot sem tudja rájuk kényszeríteni. Ahogy a mondás tartja: sok lúd disznót győz.

Pontosan ezt a mondást illusztrálták a fiúk mint ludak. A disznó sivalkodva menekült előlük a hátsó ház körül, majd nagy ívben a Williamsék felőli oldalon az elülső ház mögé, s el a fészer mellett. Steve már közvetlenül a sarkában loholt, amikor megkerülték a házat, de megbotlott és hasra vágódott. Mikor felnézett, két lábat pillantott meg – de nem sertéscsülkök voltak.
  – Mit – csináltok – a – malacommal? – tagolta egy hang jegesen.
  – Hrglm – felelte Steve.
  – Tessék?
  – Kergetjük – szólalt meg Bobbie a háttérből, valahonnan felülről.
  – Kergetitek. – A hang, amin Diana megismételte az állítást, mindennek volt nevezhető, de helyeslőnek nem.
  – Igen – folytatta Bobbie élénken –, kergetjük, tudod, hogy megtartsa az alakját.
  – Az alakját – bólintott Diana.
  – Igen, az alakját… mert ha nem mozog eleget, elhízik, és ez nagyon veszélyes ilyen fiatalon, ha zsírréteg gyűlik fel… disznók esetében különösen veszélyes.
  – Roppantul – értett egyet Diana.
  – Rendkívül – vette át a szót John –; főként a combok táján áll fenn annak veszélye, hogy aki meglátja őket, nemkívánatos gondolattársítások ébrednek benne, sonka, szalonna, bifsztek, virsli, szalámi, hurka – hadarta –, és akkor mit csinálunk?
  – Valóban, mit?
  John nem számított erre a visszakérdezésre. Lázasan keresgélt valami épkézláb mondat után, de Diana megtörte a pillanatnyi csendet.
  – Nos hát, ide hallgassatok, utolsó gazemberek. Idejekorán értésetekre adtam, világosan és félreérthetetlenül, hogy van két dolog, ami az enyém és csak az enyém. Ez a malac – mutatott jelentőségteljesen a lába mellett üldögélő rózsaszín állatkára, aki érdeklődve fölnézett rá – az egyik közülük. Nehogy még egyszer megpróbáljátok bármiféleképpen bántani. Ez a malac éppen olyan érző lény, mint ti magatok, és félelemmel tölti el, ha az életére törnek. Engem pedig felháborít, és veszélyezteti a köztünk levő jó viszonyt. Világosan beszéltem?
  A fiúk leforrázva bólogattak. Ekkor ért oda Fiona, aki már az utcáról kíváncsian szemlélte a kis csoportképet.
  – Mi történt?
  – Megkergették Malackát.
  A róka arcán felragyogó boldog kifejezés világossá tette, kinek a pártján áll; egyértelműek voltak a fejében cikázó gondolatok, amint az állatra sandított. Diana villámló tekintete előtt azonban meghunyászkodott; lehajtotta rőt fejét, és bement a házba.
  – Úgy! – mondta Diana. – A bifszteket pedig, John Lane, marhahúsból csinálják.

– Iszkolt a malac – újságolta bent a róka George-nak, akinek vigyorából láthatóan Diana egyedül állt a sertés oldalán. A férfit viszont nem ez foglalkoztatta most.
  – Azt mondja ez a Coleman, hogy Anglia, Wales és Skócia tíz légtisztítót fog gyártani az idén a vulkánkitörés miatt.
  – Helyes. Ki az a Coleman?
  – A környezetvédelmi miniszter, te szamár.
  A Vörös vállvonással jelezte, nem köteles észben tartani minden csip-csup politikust. – És most adakozunk?
  – Éppen ez az: nem kell, már megvan a pénz. A honvédelmi tárca fizeti az egészet.
  – Nofene. – Fionának még nem esett le a tízpennys.
  – De még mennyire nofene, ez ugyanis az éves költségvetésük egyharmada, majdnem hatvanmilliót penget le a hadsereg. S mit gondolsz, miért?
  – Mert különben koszos marad a levegő.
  George fügét mutatott neki. – Azért, mert Miss Victoria Windsor bűbájos mosollyal megkérte Applegate-et, utaljon már át hatvanmilliót a Levegő Alapítványnak, különben jövőre ez a hatvan lesz az összes pénzük. Sir John tüzet köpködött, de nem tehetett mást.
  – Persze, ki is rúgja, ha nagyon ugrál.
  – Meglehet. Szerintem viszont ez a kiscsaj úgy le fogja nyomni a hadsereg költségvetését, mint te, amikor vízbe akartad fojtani a pontyot.
  – Régen volt – restelkedett a Vörösróka –, senki se születik mindentudónak.
  – Úgy látszik, Vicky se az, mert akkor tudná, hogy Applegate-et barátként kell kezelnie, nem ellenségként, mert az is lesz.
  – Az milyen?
  – Micsoda?
  – Ha a honvédelmi miniszter ellensége a királynőnek.
  George elgondolkodott. – Hát rövid távú, azt hiszem, mert a királynő leválthatja a minisztert, de a miniszter nem a királynőt. Csak aztán annál jobban fog ágálni ellene, márpedig Applegate befolyásos ember, könnyen ellene fordíthatja a közvéleményt.
  A lány akkorát legyintett, hogy George-ot majdnem elvitte a huzat. – Mi a közvélemény egy királynőnek?
  – Nem élünk a középkorban, Fiona.
  – Nem?
  – Nem.
  A Vöröset láthatóan lesújtotta a hír. Töprengeni kezdett, mit is tehetne ez ellen.
  – Hanem szólhatnál a barátnődnek, hogy bánjon szőrmentén Applegate-tel.
  – Mmge.
  George látta, hogy a hajsátor tulajdonosa mélyen elmerült gondolataiba; lelke alighanem a középkorban járt, amikor az uralkodó még Isten földi helytartója volt, s akarata törvény. Előrehajolt, s nyugodt mozdulattal megfogta a lány orrát, e szép formájú, kecses érzékszervet, és jól megszorította.
  Fiona ránézett, majd a kezére, s ismét George tekintetébe fúrta pillantását.
  – Megfogtad az orromat.
  – Mondom: szólhatnál a barátnődnek, hogy bánjon szőrmentén Applegate-tel – felelte George, figyelmen kívül hagyva az értelmetlen kijelentést.
  – Fölösleges.
  – Miért?
  – Ereszd el a szimatolómat, akkor megmondom.
  A Lane-ek feje ugyanolyan természetességgel engedte el Fiona arcának legkiugróbb részét, ahogy megfogta; a róka pedig beszámolt neki a telefonbeszélgetésről, aminek tanúja volt a kocsiban.
  – Nem buta a kislány – dörmögte George.
  A Vörös megbotránkozva nézett rá. – Még a gondolat is felségsértés, George Lane, amiért könnyen végezheted a kivégzőosztag előtt, avagy a száműzetés keserű kenyerének majszolása közepett.
  – Azt hiszed? – nevetett az. – Újabban mintha nagyon királypárti lennél, Fiona Ní Chiarraigh, minek szól ez, az intézménynek vagy a személynek?
  – Egyet találhatsz! A monarchia marhaság, ezt már tíz éve megmondtam neked. Vicky viszont a barátnőm, ami egészen más ügy.

Ezalatt a Lane család leghosszabb és legrövidebb ideje született hölgytagja a Diófasoron ballagott hazafelé. Simonnál voltak, diskuráltak kicsit az edényekről és játékokról, amiket az asztalos készít unokájának. Akárcsak nővére, Angelica is felajánlotta segítségét, ám nyersanyagként nem volt hajlandó közreműködni. Simon nevetett, s emlékeztette, hogy most már itt van Penelope. Ez nem nagyon nyugtatta meg a szolidáris kis robotot.
  A Diófasor valamikor kizárólag Diófákból állt – ez a város legöregebb fasora, Christies falu volt még, amikor az első tucatot elültették. Azóta sok elhullott a különböző korokban idehozott, összesen száztizenkét diófa közül, melyek egyenletes távolságban sorakoznak az utca közepén, a két sáv közötti gyepcsíkon. Helyükre különböző fák kerültek, szilva, cseresznye, alma, barack, akác, hárs; ma harmincnégy diófa áll a fasorban, a többség még mindig az övék. Mondanunk sem kell, hogy az utca burkolata lyukacsos, hogy a fák gyökereihez lejusson a víz. Ez volt a város első utcája, amit végig műanyaggal fedtek be; ma már persze nincs is másmilyen.
  Mary megmutatta kislányának az Angelica nevű őszibarackfát, aki éppen az Őszibarack utca kereszteződésénél állt Elias, a jonatánalma és a dió Carol között. A staceyiek a városból vették azt a szokást, hogy a fáknak nevet adnak; de míg Christiesben csak a fontos fasorok és a nagyobb parkok lakói kaptak nevet, Staceyben minden fát elneveztek, amikor első virágait meghozta.
  Angie örömmel üdvözölte névrokonát, ám sajnálta, hogy Nicky nevű fa nincsen.
  Vidám kedvük még tíz percig megmaradt, egészen addig, amíg a Szikla utcát elérték. (Rejtély, miért ez a neve, hisz Christiesben nincsenek sziklák.) Kiléptek az úttestre, s nyugodtan haladtak majdnem a közepéig, amikor Angie hirtelen visszarántotta édesanyját, s elébe ugrott.
  – Mi lelt, gyerekem?
  Angie körülnézett, majd rémülten pillantott föl anyjára. – Hol az autó?
  – Milyen autó? – nevetett Mary.
  Angelica arcára gondterhelt kifejezés telepedett. – Nem volt?…
  – Láttál egyet is?
  – Vészjelzést kaptam…
  – Kitől?
  – Innen – tette homlokára a kezét –, a veszélyérzékelő agyközpontomtól.
  – Hát mondd meg neki, hogy ne izguljon.
  – Nem erről van szó – felelte a kislány aggodalmasan. – Egy agyközpontnak soha nem szabad tévednie. Az ilyesmiből nagy baj származhat, működésképtelenné válik a robot, sőt az agya is károsodhat.
  – Ugyan, csöppem, rémeket látsz. – Mary is a gyerek homlokára tette kezét, ugyanoda, ahonnan az elvette. – Nincs lázad. Hazamegyünk, ledőlsz egy órára, mindjárt jobban leszel.
  – Lehet – egyezett bele Angelica. – Jelentést küldtem a Központi Programozó Irodának. Azt a parancsot kaptam, hogy ha megismétlődik, azonnal menjek szervizbe.
  – Jól van, de addig nincs miért ijedezned. – Mary kézen fogta leánykáját, s továbbindult vele. Ám korántsem volt olyan nyugodt, amilyennek mutatta magát. Tudta, mennyivel több veszély fenyegeti kisebbik lányát, akinek apró termete sokkal érzékenyebb, finomabb szerkezetet rejt, mint Nicky kevésbé miniatürizált teste. Angie tízéves, alig három évvel idősebb, mint azok a gyerekek, akik évente öt-hat látogatást is tesznek a javítóműhelyben, mert a legmodernebb technikát képviselik, ami még inkább kísérlet, mint gyakorlat. S Angelica nem sokkal magasabb és súlyosabb náluk.
  A következő kereszteződésen, a Medve utcán baj nélkül átértek, s a Kórház utcán sem történt semmi. Ezután azonban az Ibolya út következett, ahol mindig van valamicske forgalom. Angie nyugodtan viselkedett; megvárta, amíg elhalad egy autó, s szépen átment az úton édesanyjával. Az föllélegzett, mégse olyan komoly a baj.
  Ám alig öt perccel később, vagy tíz yarddal a Lekvár utca előtt, Angelica egyetlen hang nélkül összecsuklott, puhán, mint egy rongybaba. Mary épphogy el tudta kapni, mielőtt elterül a földön.
  – Jézusom… Angie!…
  A kislány csukott szemmel, élettelenül feküdt a karjaiban. Mary kétségbeesetten kereste, hol nyúljon hozzá, hol keressen életjelet, végül a mellkasára tette a kezét. Semmi rezdülés, odabent csend honolt; a kis szerkezet, ami Angie szívverését keltette, megállt.
  Az asszony előtt egy pillanatra felködlött az évtizedekkel ezelőtti elsősegély-tanfolyam az iskolában; aztán felismerte, hogy ennek most nem veszi hasznát. Angelica nem halt meg, csak elromlott.

Gyengéden fölemelte, hogy kényelmes fekvése legyen, s továbbindult vele. Nincs már messze a busz, felszáll és beviszi a városba. Manchesterben van szerviz… vagy Shrewsburyben? Nem emlékezett, mindegy, majd megkérdezi.
  Mikor a Fő térre ért, a kislány teste már egészen kihűlt. Szörnyű gyorsasággal vesztette el hőmérsékletét, amióta nem fűtötte a… de miért nem? Nicky is elvesztette eszméletét egy alkalommal, de ő melegen maradt. Lehet, hogy nagyobb a baj?…
  Mary hirtelen ráébredt, hogy szamárságot csinál. Nem kell mennie sehova, sőt nem is szabad, hiszen a szerelők gyorsabban ideérnek, mint ő a szerelőkhöz. Be kellett volna mennie a házba, ami előtt a gyerek elájult, s kérni egy telefont.
  Már csak pár lépés volt a városháza. Mary megigazította vállán az öntudatlan kislány fejét, s a bejárat felé kanyarodott.
  Az előcsarnokban egy lelket sem talált. Lefektette leányát egy padra, kibújt pulóveréből – amúgy is kimelegedett a cipeléstől – s a feje alá tette.
  – Mindjárt jövök – mondta neki, nem törődve vele, hogy úgysem hallja, s bekopogott a legelső helyiségbe, a városi főkertész irodájába.
  – Tessék! – Női hang szólt, bár a főkertész férfi. Mary benyitott, s meglepve fedezte föl, hogy odabent egy fiatal lány áll, kezében papírokkal, arcán egy tanítónő komoly vonásaival.
  – Nohát, Violet, rád igazán nem számítottam… használhatnám a telefont?
  – Természetesen, Mrs. Lane – bólintott a lány kissé csodálkozva.
  – Mi a Brirob-szerviz szá…
  – Brirob-szerviz, tessék – kelt életre a készülék azonnal, Mary szájában hagyva az utolsó szótagot. Magas, bajuszos, jóképű fiatalember volt a képernyőn; azazhogy a magasságát nem lehetett megítélni, de hát ezek a jóképű férfirobotok mind délceg termetűek.
  – Szervusz. Elromlott a kislányom – vágott Mary a közepébe. Violet felvonta a szemöldökét. – Kapott egy téves vészjelet az… az agyából, igen, aztán egyszer csak összeesett, azóta így van.
  – Hol van a robot, asszonyom?
  – Christies upon Severn, Fő tér egy… a városháza előcsarnokában.
  Violet összecsukta a kezében tartott dossziét, s kiment megnézni a gyermeket.
  – Értem, asszonyom. Rövidesen odaér önhöz a szerelőnk. A robot ugyebár R. Angelica Lane BR44SLACM312Y.
  – Honnan…
  – Megkaptuk a jelentés a téves riasztásról, Mrs. Lane, s tudja, nem sok ilyen fut be hozzánk. Meg kell mondanom: elképzelhető, hogy a javítás hosszadalmas lesz, esetleg két napig is eltarthat. Ez esetben csererobotot…
  – Két napig?
  – Csak a legrosszabb esetben, Mrs. Lane. A szerelő pontosan meg fogja mondani, mennyi időre van szükség, s ön eszerint közölheti óhaját.
  – Igen… nem… nem kell csererobot.
  – Parancsa szerint lesz, Mrs. Lane. – A robot biccentett, s bontotta a vonalat.
  Mary kibaktatott az előcsarnokba, ahol Violet gyöngéd tekintettel hajolt Angie fölé.
  – Ó, Mrs. Lane, éppen teát készülök főzni az uraknak. Megkínálhatom egy csészével?
  – Igen – sóhajtott az asszony –, egy kis tea jólesne most.
  Violet elsietett, s olyan gyorsasággal tért vissza a teával, ami semmiféle meleg dolog elkészítésére nem elegendő. Csak szóvirág lehetett, hogy még most fogja főzni.
  – Köszönöm – Maryben nem is tudatosult, hogy a tea mellett aprósütemény és gerezdekre bontott citrancs is van. Belekortyolt a gőzölgő teába, majd bekapott egy pogácsát, de az esze egészen máshol járt.

Hosszú órák múlva – bár a gépi időmérő szerkezetek csupán tíz percről számolnak be – kinyílt az utcai bejárat, s két hátizsákos gyerek lépett be. Nyomban fölfedezték Maryt és Angelicát.
  – Jó napot kívánok, Mrs. Lane – állt meg az asszony előtt a vékonyabb és értelmesebb, egy fekete hajú, élénk tekintetű leányka. Akkora volt, mint Angie. – Ő volna az?
  – Igen – tette le a csészét Mary –, ő Angelica.
  A lány kábelt vett ki zsebéből, orrát a padon fekvő eszméletlen gyermekéhez csatlakoztatta, s elmosolyodott. – Nincs nagy baj, asszonyom. Néhány elsőtörvény-biztosíték égett ki, mert egy kis zűrzavar keletkezett az agyban. Félóra alatt megcsinálom. Talán bemennénk oda – intett a főkertész irodájára –, ez túl nyilvános hely az ilyesmire. Egyébként Betsy Wakefield vagyok, ő pedig Sondra.
  – Örülök, hogy megismertelek – felelte Mary őszintén; nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem tart két napig a dolog.
  Betsy magasabb, testesebb társa, a bárgyú tekintetű Sondra óvatosan felemelte Angelicát, az első osztályú pedig, látva, hogy Mary föláll, elvette előle a tálcát. Mary összes terhe a kislány feje alól kivett pulóver volt.
  Az irodában Sondra a padlóra helyezte Angie-t, levette a zsákját, s vetkőztetni kezdte a „beteget”. Betsy ezalatt elővett egy számítógépet, s lendületes billentyűzésbe kezdett.
  – Még nem történt hasonló eset, ugye?
  – Nem… Angie nagyon fiatal, úgy értem, áprilisban született… semmi baj nem volt még vele.
  – Értem. Hát megesik bizony az ilyen kicsikkel, hogy egyszer-egyszer összezavarodik az agyuk. Általában az első fél év a kritikus időszak… de ez a gépecske majd megoldja.
  Megoldotta, de nem úgy, ahogy azt Betsy szerette volna.
  – Tárd föl a központi kapcsolóáramkört a bal lapocka alatt – mondta Betsy zsákja előtt üldögélve, háttal a másiknak. Egy gyufásdoboznyi szerkezettel bíbelődött, minden figyelmét erre fordítva. – Az áramkör alsó sarkától fél hüvelykre kezdd a vágást – fölnézett Maryre. – Elnézést a száraz műszaki szövegért, asszonyom. Sondrának rossz a rádiója, csak élőszóval tudunk érintkezni.
  Mary mosolyogva biztosította, hogy egyáltalán nem zavarja.
  Betsy monoton hangon darálta a szöveget, semmit sem ismételt meg, nem törődött azzal, hogy hallgatójában érzelmeket keltsen. Elmondta Sondrának, mit tegyen, majd várt; mikor eltelt a művelet végrehajtásához szükséges idő, mondta a következő műveletet, nem kérdezve meg, elkészült-e, rendben van-e.
  Irányítása mellett Sondra kiemelt egy darabot Angie hátából, s kicserélt három biztosítékot. Betsy ekkor kivett egy dobozt a zsákjából, s fürgén talpraszökkent. Egy végtelennek tűnő másodpercig bal lábára nehezedve állt, majd eldőlt, bal felé és előre, mereven, mint egy fadarab. Hatalmasat puffant a műanyagpadlón és úgy maradt.
  Mary hökkenten nézte a lába előtt heverő gyereket. Olyan gyorsan történt, hogy szólni sem volt ideje.
  Sondra fölnézett a zajra. Letette a csipeszféle szerszámot, feltápászkodott, odabaktatott Betsyhez, leguggolt mellé és megfordította. Aztán fölnézett Maryre két nagy, barna, értelmes kutyaszemével.
  – Az irányítóm működésképtelen. Nincs rádióm. Emberi utasításra van szükségem.
  – Jézusom, mi történt? – ocsúdott föl Mary, s lehajolt. Borzadva látta Betsy halott tekintetét. – Mi baja?
  – Működésképtelen – felelte Sondra, kitartóan bámulva őt.
  – És most mit csináljak?
  – Emberi utasításra van szükségem.
  – Nem tudod megjavítani?
  – Nem.
  – És Angelicát?
  – Angelicát sem.
  Mary nagyot sóhajtva felállt. Sondra is, de ő sóhajtás nélkül. Az asszony a kislány vállára tette a kezét.
  – Sok baj van veletek. Felhívom a szervizeteket, jó?
  – Jó.
  – Mi a száma?
  – Nem tudom.
  – Magasságos szent egek, hát mit tudsz egyáltalán?
  A robot egykedvűen válaszolt, csak arra, amit kérdeztek tőle, az érzelmi töltésből semmit sem értett. – Másodosztályú szervizrobot vagyok.
  Mary még egyet sóhajtott, s az ajtó felé indult. Sondra vele tartott, de az asszony megállította. – Te itt maradsz – mutatott a padlóra, Sondra természetesen odanézett. – Vigyázol rájuk és a szerszámokra. Érted?
  – Értem.
  Mary kilépett az előcsarnokba, s elindult, hogy megkeresse Violetet.

– Aztán mi történt? – kérdezte Bob.
  – Mi történt volna? – Mary szedett még magának a salátából. – Violet jött és megoldott mindent. Hívott másik szerelőt, az megcsinálta Angie-t, Betsyt pedig elvitte. Azt mondta, már nagyon öreg volt, felhasználják pótalkatrésznek.
  – Szegény – mondta Diana együttérzőn, de ez nem akadályozta egy jókora krokett eltüntetésében.
  – Mit mondtál, amikor kinyitottad a szemedet? – kíváncsiskodott Bob. Nővére elgondolkodott, aztán behunyta szemét, hogy összpontosítani tudjon, s idézni kezdte:
  – R. Angelica Lane BR44SLACM312Y. Mary Lane…
  – Ej, nem ezt! Utána!
  Angie elhallgatott és anyjára nézett.
  – Semmi különöset – felelte az. – Azt mondta, hogy szia.
  Ez igaz, a lányka valóban ezt mondta. De nem mindegy, hogyan. Kinyitotta mélykék szemeit, anyjára függesztette, s egy percig szótlan áhítattal nézte. Tekintetében a Robot szeretete ragyogott Gazdája iránt.
  – Isten hozott, csöppem – mondta az kedvesen.
  – Szia – lehelte a kicsi szerelmesen.

Egy órával azelőtt, hogy Mary beállított az öntudatlan Angelicával, volt még egy látogatója a városházának. Gyalog érkezett, de szemlátomást messziről. Hátizsákot viselt, farmernadrágot, barna pulóvert és hegymászóbotot. Tekintve, hogy a legközelebbi hegy, amihez érdemes botot használni, a welshpooli medence túloldalán van, kétségkívül hosszú utat tett meg. Úgy nézett ki, mint egy férfirobot: magas volt, bajuszos és jóképű. Viszont nem volt robot.
  – Megjöttem – toppant hirtelen Violet elé az előcsarnokban. A lány dermedten nézte egy pillanatig. – Nem is örül, kislány? Pedig üzentek értem, azt mondták, hogy sürgősen jöjjek.
  – Elnézést, uram – szólt Violet lassan és megfontoltan –, de attól tartok, nem tudom, mire véljem…
  – Nem baj! – örült az idegen. – Te itt dolgozol?
  – Időnként…
  – Itt van a főnök?
  – Ha a polgármester urat érti, igen.
  – No, akkor szaladj, mondd meg neki, hogy itt vagyok: hívására megjelentem!
  Violet jó néhány tízezred másodpercet eltöltött azzal, hogy megpróbáljon rájönni, miről van szó és ki ez az ember. Végül azonban, mivel a városháza ügyei közül eggyel sem tudta kapcsolatba hozni a fiatalembert, meg kellett kérdeznie:
  – Milyen ügyben, uram?
  – Természetesen a Richards-ház ügyében! – vágta rá az.
  Violet nem szerette, ha szórakoztak vele. Igaz, hogy az idegen Ember, de a tekintélyes Jackson család robotja sem akárki. Gazdái pozíciójával összeegyeztethetetlen volt, hogy ő hagyja magát az orránál fogva vezetni. Ezért sudár termete egész magasságában kihúzta magát, s jól ismert, szigorú komolyságával felszólította az ismeretlent: – Kérem, uram, beszéljen érthetően. Legyen szíves, mondja el, milyen ügyben jött és nevezze meg magát.
  Az idegen előverézsolt egy félbehajtott újságot, s Violet orra alá dugta. A lány felismerte a város által közzétett hirdetést.
  – Már értem, uram. Ön a Morrison-házra gondol.
  – Dehogyis. Én a Richards-házra gondolok! – Violet szólni akart, de a fiatalember fölemelte az ujját. – Mindegy, hogy hívták eddig: ezentúl Richards-ház. – Hirtelen megragadta Violet jobbját és meghajolt. – Ken Richards, a kisasszony szolgálatára.

Mialatt a főkertész irodájában műtét folyt, a polgármesternél megbeszélés. Mr. O’Connell – aki egyébként bejelentette, hogy a hétvégén távozik, akár találnak végre polgármestert, akár nem – meghallgatta Mr. Richards előadását elképzeléseiről. Igen érdekesnek találta ezeket, s megkérte a fiatalembert, terjessze a közgyűlés elé, hogy a városatyák dönthessenek. Mr. Richards a péntek estét javasolta, ekkor talán nincs különösebb elfoglaltságuk.
  Ez szerdán volt, június hatodikán, egyikén az utolsó olyan napoknak, amikor az időjárás még gondolkodott, nyár legyen-e végre, vagy kicsit még tartson az elhúzódó tavasz. Hűvös szellő fújdogált még csütörtök reggel is, a tanév utolsó előtti napján; ám tizenegy körül eloszlottak a felhők, s vidám napsütés mosolygott le Christiesre, mintha valaki szólt volt az égieknek, hogy kilencvenhét gyerek most kezdi meg utolsó tanóráját az elemi iskolában. Hétszáztizennyolcan vannak, akik ma befejezvén az évet, három hónap szabadség során készülnek a következőre – ám kilencvenkét gyerekre nem vár következő év. Ők az idén végző nyolcadikosok. Kilencvenhatuknak be kell érnie gratulációnkkal.
  Nem volt semmilyen ünnepség, mikor a négy sikeres tanulóifjonc hazaért. Majd másnap, az évzárón köszöntik fel őket. Ez némi technikai problémát jelenthetne, hisz nem lehetnek egyszerre a Vadász utcai iskolában és a gimnáziumban, ám Lane-ék jól tudták, hogy utóbbi helyre fölösleges elmenniük. Fiona úgyse lesz ott.
  Ezt már azelőtt is tudták, hogy a fruska további terveiről tájékozódtak volna – még soha nem vett részt egyetlen évzárón, de évnyitón sem, távolmaradt úgy a saját, mint bátyja és barátai ünnepélyeiről. Fütyült az egészre. Amikor pedig a kis golyós játékát forgatva, elmélázva beavatta őket szándékaiba, biztosak lehettek benne, hogy a hagyományt most sem töri meg. Képtelenség, hogy félnapi ott-tartózkodás után hazarepüljön Afrikából.
  – Fityfenét – mondta George, nem tisztelve Fiona szabadalmát e szóra. – Nem gondolod komolyan, hogy egy szál magadban elengedlek egy másik földrészre.
  – Nem vagyok én léggömb, hogy el kelljen ereszteni, George Lane. Megyek magamtól.
  – Nem mész.
  – S ugyan miért nem? – érdeklődött a lány higgadtan.
  – Mert egy forrófejű, meggondolatlan csitri vagy, akit nem szabad őrizet nélkül hagyni.
  – Akkor miért jöttél el Alexandriából nélkülem?
  Nickynek fölcsillant a szeme: hátha kiderül, hogy a lány haragszik ezért, és akkor ő megnyeri a fogadást.
  – Az régen volt, Fiona. Ma már érettebben szemlélem a rám háruló felelősséget.
  – Van?
  – Van, Fiona. Amíg itt vagy, én felelek érted.
  – Afrika…
  – És én felelek azért is, hogy innen mikor hova mész.
  A róka elgondolkodva hallgatott. A fiúk összenéztek; szokatlan volt ez a temperamentumos ír fruskától, akit mindig feltüzelt, ha korlátozták vélt vagy valódi jogaiban.
  – S hogyan gondolod megakadályozni? – kérdezte nyugodtabban, mint valaha.
  – Meg fogom találni a módját.
  – Mar shampla?8
  – Megkötözlek… bezárlak… letiltatom a repülőjegyedet…
  – Ezek nevetséges próbálkozások Fionával szemben.
  – Azért beválhatnak.
  A róka ismét elgondolkodott.
  – S mi kifogásod Afrika ellen? – kérdezte egy perc múlva. – Nagyon szép környék.
  – Nem vitatom, de ha odamész, még vadabb leszel. Leopárdbőrben fogsz járni, lándzsát hordasz, szuahéliül beszélsz és minden fotel mögött oroszlánt szimatolsz.
  Néhányan kuncogtak, a Vörös viszont harsány hahotában tört ki.
  – Igazad van – szökkent talpra, mikor kimulatta magát, s megragadta a telefont. Beledugta a kártyáját, matatott valamit a gombokon, majd félrelökte a készüléket és a szobájába indult. – Már nem érdekel Afrika. Megyek csomagolni.
  George megvárta, míg bemegy, s Nickyre nézett.
  – Átíratta a repülőjegyét Fokvárosról Aerphort na Sionnára. Ma délután ötkor indul Heathrow-ról.
  – Furcsa.
  – Szerintem át akar verni – mondta Bob. – Kimegy a géphez, aztán mégis az afrikaira száll.
  – Az félórával korábban indul – vitatta Nicolette.
  – Akkor hazarepül – szólt Johnny –, engedélyt kér az apjától, és akkor a te tilalmad már nem érvényes.
  George feleségére nézett, aki egész idő alatt egy irodalmi magazint lapozgatott és jegyzeteket készített.
  – Szerintem pedig ő se tudja. Elpárolgott az Afrika iránti lelkesedése, de bármikor visszatérhet. Vagy valami más jön a helyébe, talán a brazil dzsungel vagy a Himalája. Mindenesetre először hazautazik, aztán ott eldönti. Tudok két helyet, ahol aligha tölti a nyarat.
  – Baile Átha Cliath és Christies – mondta Nicky.
  – Pontosan.

A Vörösróka tehát háromnegyed négykor végigcsókolta a társaságot – még Jack is kapott egy hátbavágást –, tudatta, hogy majd jön, s London felé vette az irányt, hogy még elintézzen egy-két dolgot a gép indulása előtt. A Lane-ek valamiféle zsongító, boldog megelégedettségben leledzettek egész délután, amit Fiona Ní Chiarraigh távolléte idézett elő. Szeptember elejéig nem fogják látni, ez majdnem bizonyos – addig még százszor is hiányozni fog nekik, hisz imádják valamennyien, de most jóleső nyugalmat jelentett, hogy elment.
  Heathrow nyüzsgő hangyabolyában a róka annyit sem számított, mint porszem a sivatagban, hiába volt vörös hajzuhataga és zölden szikrázó szeme; sőt, hiába fedezték föl egymást egyik barátnőjével, aki ugyancsak hazafelé tartott az iskolaév végeztével – csak egy-két közelben levőt tudtak megsüketíteni, a nemzetközi fontosságú repülőtérben nem tettek kárt.
  Rövidesen útnak indult az ír légijárat, s elvitte Angliából az ország legfontosabb polgárát, akinek személyében testesül meg… de hagyjuk rókánk önjellemzéseit. Lesz még részünk bennük, ha majd visszajön.
  Mindazonáltal a legrosszabbkor távozott – érdekes és fontos dolgokról maradt le emiatt.

Az érdekes dolog este történt. A fiúk átmentek Angie-vel, hogy teniszezzenek egyet a Robinsonok vállalkozó képviselőivel. Nicky nem mehetett, dolga volt a baba körül; a Hollowayk visszamentek a cukrászdába, sok rendelés futott be a másnapi ünnepségek kapcsán.
  Két fordulót tartottak, egy selejtezőt és egy bajnokságot. Az elsőben kiválogatták az ifjabb, a közepes és a veterán – tizennégy éven felüli – korosztály jobbjait, a másodikban pedig a legjobbakat. A legkisebbeknél Bob és Charles jutott a döntőbe, a középkorúaknál Elizabeth és Naomi, az öregek közül pedig a selejtezőben holtversenyben végzett Holly, John és Alex.
  Sorsolás döntötte el a sorrendet; mivel közelgett a naplemente, ez igencsak fontos volt, hiszen az utolsóként mérkőzők már alighanem villanyfény mellett küzdenek majd. A középsők kezdték a döntőt, ami szerencsés dolog volt: Naomi pontos, gyors, szenvtelen ütései hamar térdre kényszerítették Betht, aki húsz perc alatt öt-nullára kapott ki. Ha Naomi egyenlő ellenféllel szemben ért volna el diadalt, alighanem az sem lett volna elegendő, hogy elmosolyodjon.
  Holly és John tovább viaskodott, végül a Lane-ek bajvívója kerekedett felül hat-négy, hat-három arányban. Charlie alulmaradt Bobbal szemben hat-kettőre, az utolsó meccsen azonban Alex hat-négy, hat-kettőre leterítette Johnt.
  Így a három legjobb Naomi, Bob és Alex lett, ebben a sorrendben, nemcsak az időrend, de a döntő összecsapásban elért pontarány szerint is. Ám Naomi szokott nyugalmával közölte, hogy nem tartja jogosnak a saját győzelmét, mert a hozzáillő korúak között nincs több komoly teniszező. Legközelebb Alex és John ellen áll ki, sőt Mike ellen is, ha kicsit abbahagyja a babázást. Bobbie is ajánlkozott, de a lány minden sértő él nélkül megmondta neki, hogy csak a vele egykorúak között számít jó játékosnak, s ha le is tudja győzni Elizabethet vagy akár Hollyt is, vele már aligha boldogul. Bob szerette volna ennek kézzelfogható bizonyságát kapni, de Naomi nem volt hajlandó naplemente után játszani. A többiek sejtették, hogy megint eltelik pár hónap, amíg teniszre tudják csábítani, de nem szóltak.

A küzdelem után arról tanakodtak éppen, mit csináljanak, mikor Kate fölemelte kezét s az égre mutatott:
  – Ufó!
  Ha Fiona teszi ezt, a Lane-ek alighanem oda se pillantanak; így viszont felkapták fejüket, s a Robinsonokkal együtt nézték az égen szálló fényeket. Persze hogy nem volt azonosíthatatlan repülő tárgy – sőt, nagyon is könnyen azonosítható. Nagy csokor piros, sárga, kék és fehér fény repült együtt, a pirosak többhelyütt keresztet formáztak. Sok közülük villogott is.
  – Hisz az egy mentőautó, te – mondta Steve.
  – Tudom – felelte a kislány –, láttam Manchesterben eleget. Mindig ufónak hívtuk őket.
  A mentőautó lassan szállt nyugat felé, úgy tűnt, meglehetősen alacsonyan repül, bár a sötét égen nehéz volt megállapítani. A várostól délre, a Nagyrét fölött járt.
  Angie előjött a ház takarásából, s felnézett rá. – Érdekes… nem válaszol a rádiója. És miért repül ilyen furcsán?
  A jármű ekkor ereszkedni kezdett, miközben továbbhaladt a Kis-Cwmbrian irányába. Angie és Peter minden magyarázat nélkül futásnak eredt. Ez meglepte a gyerekeket, de mire észbe kaptak, a két robot már messze járt.
  – Mire várunk? – kérdezte Holly, s ők is elindultak a tó felé.
  Néhány pillanattal később már látták, hogy a mentő egyre gyorsabban zuhan. A színes fények hosszú csíkot rajzoltak kanyarodik. Aztán elérte a talajszintet, s becsapódott a halastó láthatatlan tükrébe; nem mindennapi látvány volt, amint a magasra csapó vízfalon átszikráztak a jelzőfények. Fényfoltok, tűzijátékszerű fénycseppek repültek szanaszét, egészen magasra – ám ez a tűzijáték vízből volt, a jókora vízdarabok visszaverték a jármű fényeit, sőt megtörve átengedték magukon a gyerekek felé, pedig jóval a lámpák fölött repültek. Aztán visszaestek, de még a levegőben kialudtak, mert a fény eltávolodott tőlük, ahogy a mentőautó tovaszáguldott a tavon.

Mikor a gyerekek odaértek a nyugati partra, két robot üldögélt a fűben tanácstalanul; szemben velük, a tó tükrén pedig némán ringatózott a rohammentő, vagy nyolcvan yardnyira a parttól.
  Most már látszott, micsoda pontosan. Óriás Toyota mentőkocsi volt, abból a típusból, amit csak tömeges balesetekhez használnak. Magassága meghaladta a nyolc lábat, bár most egy része víz alá merült. Trapezoid alakú teste tizenötször húsz láb területet foglalt el; ha leszállt egy városi utcán, el is dugaszolta mindenestül. A kis forgalomra tervezett christiesi utcákat bizonyosan.
  A Manchesteri Városi Mentők jelzését viselte, ami jól látszott a lámpák megvilágította fehér-piros csíkos törzsén. Semmilyen sérülést nem láttak rajta, csak a víz folydogált csendesen az oldalán, vissza a tóba.
  – Hát ez leesett – mondta Bob.
  – Ez le – biccentett Angie. – Az antigravitátor felmondta a szolgálatot.
  – Ki kellene húzni – szólt Alex.
  – Ugyan mivel? – kérdezte Bob. – Láthatod, hogy nincs fogantyú a tetején… hát az mi?
  A távolban feltűnt egy piros fénypont, s gyorsan közeledett.
  – Daruval – felelte Peter, s a Kis-Cwmbrian felé mutatott. – Induljatok, mindjárt ideér a daru, nem akarom, hogy a közelben legyetek. Senki se jöjjön fél mérföldnél közelebb.
  Bob Angelicára nézett. – Nem úgy szokás, hogy mi parancsolgatunk tinektek?
  – Máskor igen – válaszolt az –, de most az első törvény parancsol. Ez veszélyes dolog lesz.
  – Ne ellenkezzünk velük – szólt Alex, s terelni kezdte a kicsiket. A parton csak a két robot maradt.
  A gyerekek gyorsan távolodtak, de közel voltak még, amikora piros fénypont utolérte őket s elsuhant fölöttük Wales felé. Egy másik mentő volt, az utánpótlás, aminek el kellett látnia a balesetet a lezuhant Toyota helyett.
  Néhány perc múlva még egy jármű bukkant fel Christies fölött, talán Liverpool irányából jöhetett. Kevesebb fény világított rajta, csak fehérek s egy piros meg egy zöld az oldalán. Feleakkora volt, mint a mentőkocsi. Szinte egyidőben érkezett négy robot gyalogszerrel a város univerzális másodosztályúi közül.
  Angie és Peter közben már levetkőzött és beúszott a mentőhöz. Az idegen járműről valaki, akit a gyerekek nem láttak, drótköteleket engedett le nekik, ők pedig áthúzták azokat a kocsi alatt és ráerősítették mindenre, amire lehetett. Nem sok mindenre lehetett.
  – Kutya legyek, ha ez a vacak fölemeli – dörmögte Bob.
  – Akkor már gyakorolhatod is az ugatást – csúfolkodott Alex. – Elfelejtetted, hogy a robotok mindent előre kiszámítanak? Nem hívták volna ide ezt a vacakot, ha nem tudja fölemelni.
  A vacak csakugyan fölemelte, de a drótok olyan hangokat hallattak, hogy a gyerekeknek borsózott a hátuk. Egy centivel se emelte magasabbra a vízfelszínnél, s nagyon lassan indult meg vele. Angie-ék egyáltalán nem siettek követni. A Toyota ajtaja résnyire kinyílt, s ömleni kezdett belőle a víz.
  A parthoz érve a daru emelkedni próbált, hogy kihozhassa terhét, ám az egyik drótkötél megcsúszott, s a súlyos kocsi felbillant, vissza a vízbe. Két másodosztályú nyomban odaugrott s teljes erejéből emelni kezdte a jármű sarkát, míg a másik kettő visszatolta a kábelt.
  – Szétlapítja őket – idegeskedett Holly.
  Végre helyén volt a kábel, a daru nekiveselkedett, s egy rántással partra húzta a mentőt, a két robot alig tudott elmenekülni, hogy rájuk ne zuhanjon. A Toyota közvetlenül a víz mellett állt meg, csak pár hüvelyk hiányzott, hogy a hullámok tovább nyaldossák. Odafent valaki elengete a drótokat, azok nagy puffanással elterültek a talajon, a daru pedig sarkon fordult és elrepült, köszönés nélkül.
  Angie és Peter kiúszott, megtörölközött az egyik másodosztályú zubbonyával, s felkapkodta ruháit. Ekkor már ott zsinatolt köröttük a gyereksereg, s közeledtek a felnőttek is Nickyvel, aki mostanáig a tó sarkánál várt velük.
  – Hát ez honnan pottyant ide? – mustrálta George a kisebb háznak beillő mentőautót, melynek villódzó fényei különös megvilágítást adtak a környéknek. – Hahó, kislány, nem esett bajod?
  – Nem, apa – bukkant elő Angie a blúzát gombolva –, csak egy kis úszóleckét vettem.

A kényszerleszállást végzett mentőkocsi száznál is több robotot s vagy két tucat embert mozgósított különböző helyeken. A Manchesteri Városi Mentők főorvosa kölcsönkért egy hasonló kocsit, ami éppen Newcastle-ból tartott illetőségi helyére, Leedsbe. Ezt küldték Aberystwythbe a halastóba zuhant kilences számú helyett, hogy ellássa egy kigyulladt ház lakóit. Aztán szükség volt egy darura is, aminek vezetője aznap már nagyon sokat dolgozott, ezért egy robot ült a helyére, a tulajdonost viszont illett hazaszállítani Manchesterbe – ezt a liverpooli rendőrök végezték el a főorvos kérésére, csak hogy a daru minél hamarabb indulhasson. A christiesi segéderőket Peter rendelte oda, Eddie viszont közben utánanézett, kit hívjanak és honnan, ha a mentő mégis elsüllyedne; amit hamarosan meg is tett volna. A Jackson robot intézte a szervizelést is, arra kérve a mentőfőorvost, lásson ismét szokott munkájához, s a részletkérdéseket bízza rájuk, gépekre. Ezután, azazhogy eközben hosszas eszmecserét folytatott a shwrewsburyi Központi Programozó Irodával, a manchesteri szervizzel, a Brit-szigetek információs adatbázisával és a Toyota cég Központi Programozó Irodájával a javítás lehetséges módjairól és azok megvalósításáról. Felhívtak néhány szakembert Manchesterben, Londonban és Fukuokában, hogy a véleményüket – azaz parancsaikat – kérjék. Végül eldöntötték, mi a teendő; azaz összeállítottak egy terjedelmes programot, amely meghatározta a hiba felderítésének módját és a javítási munkálatokat. Ezt a Toyota antigravitációs szakemberei több órán át vizsgálták, majd végrehajtásra alkalmasnak ítélték, így a szervizcsapat hozzáláthatott a munkához. Tevékenykedésüket folyamatosan figyelemmel kísérte a Toyota Fukuokában és a Brirob Londonban. Az ezalatt gyűjtött tapasztalatokat később publikálták is két szakfolyóiratban – a japánok az antigravitáció, az angolok a robotika témájába tartozókat.
  A tóparton álló gyerekek mit sem tudtak róla, hogy a füvön pihenő mentőautó miatt műholdas telefonhívások zajlanak. A felnőttek se izgatták magukat ilyesmiket. Várták, hogy kinyíljon az ajtó s megismerjék a mentőautó-törötteket, ahogy Steve elnevezte őket. Ehhez pedig az kellett, hogy a bentiek összeszedjék és helyükre tegyék a padlón úszkáló tárgyakat, máskülönben elsodorja azokat a kiömlő víz.
  Persze csak robotok voltak bent – élőket Aberystwythben vett volna fel –, illetve egyetlen robot. Rövidesen kinyithatták az ajtót. Fölfelé nyíló csúszó ajtó volt a törzs majdnem teljes hosszán; ahogy feltárult, rengeteg víz zúdult ki, a nézők nem is értették, hol jutott bele ennyi alig félóra alatt. Nicky fölkapta szoknyáját s arrébb szaladt, ahogy az áradat közeledett hozzá. Angie viszont feltűrt nadrágszárral, mezítláb beletapicskolt a vízbe, s elfordított egy kallantyút az ajtó alatt, hogy az ott levő térből is kifolyjon a halastó.
  A gyerekek kíváncsian nézegettek befelé. A mentő belsejét erős lámpák világították meg, jól meg lehetett nézni a falakat borító rengeteg műszert és a műanyagpántokra erősített finom szerszámokat. A kocsi két végében keskeny polcok álltak, egészen sűrűn, eszközökkel megrakva. Alattuk nagy, zárt ládák feküdtek. A középső jókora tér üres volt; itt ügyködött a mentő személyzete, hat nő- és négy férfirobot. Fehérrel szegélyezett piros egyenruhát viseltek, zubbonyukon a Manchesteri Városi Mentők és a Medica számtalan jelzésével. Egy-egy a polcok tartalmát rendezte, négyen a falak műszereit vizsgálták, hárman pedig ide-oda ugrálva segítettek, ahol kellett, s közben a padlón maradt vizet söpörték kifelé. A tizedik egykedvűen álldogált a kocsi közepén, csukott szemmel, s nem csinált semmit. Huszonéves, rövid szőke hajú nő volt; ruhájának sárga-kék jelei és feliratai mutatták, hogy Medica–2 mentőorvos.
  – Itt fogják megjavítani – szólt Nicolette. – Nincs olyan jármű a környéken, ami elbírná és nem törné össze a műszereket.
  – Ki mondta? – kérdezte John.
  – Eddie. Már elindultak a szerelők.
  – Odaadhatjuk a citrombuszt – szólt apjuk a robotok felé intve. Nicky kérdőn pillantott fel rá. – Gondolom, vissza kell menniük.
  – Nem, egyelőre itt maradnak. A kocsi nélkül nem tudják kihasználni őket.
  – Az miért alszik? – érdeklődött Minnie.
  – Dolgozik – intette csöndre Peter. – Ha csukva van a szeme, akkor nem szabad zavarni, operál.
  – Nem úgy néz ki – mondta Bob. – Nincs is kés a kezében.
  – Lehet, hogy ebben a pillanatban tíz embert gyógyít egyszerre – mondta Nicky tisztelettel.
  Két városházi robot ezalatt végigszimatolta a mentő elejét az ajtó alatt, nyilván részletes jelentéseket küldve valahová. A harmadik pedig kihúzta negyedik társukat a vízből, ahol mozdulatlanul ült, amióta megemelte a jármű sarkát.
  – Apa – fordult meg Nicky –, felhoznék pár fémlapot a pincéből, hogy ezt betakarjuk vele – intett a kocsi körül létrejött sártenger felé. – Nem tudnak majd ebben dolgozni…
  – Tedd, amit jónak látsz, gyerekem – mondta George. – Ahogy elnézem, lesz miben segítenünk.
  – Angie veled megy – tette hozzá anyjuk. A kisebbik szó nélkül vette a cipőjét és nővére után indult.

Félóra is eltelt, mire visszaértek, ám szemlátomást másutt is jártak. Egész kis karaván jött velük. A Lane lányok üres kézzel érkeztek, de mögöttük haladt tizenöt városházi robot. Egy részük súlyos tárgyakat cipelt; az emberek felismerték, azok az acélszerelvények voltak, amiket három éve a vízmű átépítésekor kiselejteztek, de nem olvasztottak be, hátha jók lesznek valamire. A többi robot hozta a fémlapokat. Utánuk három szerelőpár kerekezett a jól ismert Brirob-gyerekek közül; a menetet egy Toyota feliratú sötétkék kisteher zárta, egy olyan alig féltonnás autócska, aminek szabad volt ráhajtani a rétre. Feleakkora volt, mint Lane-ék mikrobusza, s kis gumikerekeit kivéve színtiszta műanyag.
  Ekkor persze már nemcsak a Lane és a Robinson család figyelte az eseményeket a hegy lábánál. Ott volt Mr. Paul Jackson, Lewis úr unokaöccse, Mr. Wakefield, legalább tízen a Sutcliffe-ek közül, Mrs. Banks úgy is, mint a sajtó képviselője, Mrs. York, Miss Smith, Mr. és Mrs. Williams, Mr. Joshua Brown, aki mint antigravitációs mérnök érdeklődött a probléma iránt, Mrs. Fulton, Mrs. Lindsay, Mrs. Cunningham…
  Noha legalább százan hemzsegtek ott, s szinte percenként érkeztek az újabb kíváncsiak, senki sem lépte át a robotok megszabta húsz yardot; a mentő körül tágas tér maradt.
  A masinák szépen kiparkettázták a sáros felületet a Lane-ház ablakait egykor védő fémlemezekkel, majd a mentő sarkaihoz illesztették a vízmű szerelvényeit. A mentősök most már kiléptek járművükből, s a robotok körülállták a kocsit. Több mint negyvenen voltak a Lane és White lányokkal, Peterrel, Eddie-vel, Caroline Pilbeammel, Molly Harrisszel és vagy öt magántulajdonú másodosztályúval. Mint valami néma sereg hajoltak le pontosan egyszerre, s markolták meg a Toyota alját. A mentő felemelkedett.
  A két legkisebb, Petra és Angie nekiveselkedett az egyik szerelvénynek, s a robotlábak között bemanőverezte a mentő sarka alá. Ezt még háromszor megismételték, s a Toyota négy fémkockán, két láb magasan szilárdan állt.

– Jó reggelt, uram – lépett be Angie másnap sötétkék nadrágban és fehér blúzban, fürtjei közt sötétkék szalaggal, mint rendesen.
  – Jó reggelt, tündérkém, hogy s mint ma reggel?
  – Köszönöm kérdését, uram.
  – Hogy halad a munka?
  – Munka? – vonta össze kicsiny szemöldökét a gyerek.
  – Hát a mentőautó-dolog, tudom, hogy benne vagy a buliban.
  Angelica elmosolyodott, s hozzákezdett a borsótisztításhoz. – Nincs nekem ahhoz semmi közöm, Mr. White. Végrehajtottam néhány parancsot, ez minden.
  White úr megcsóválta a fejét. – A lányaim is ezt mondták. Te kezdettől ott voltál, igaz?
  – Igen, én vettem észre elsőként a városban, hogy valami nincs rendben, amikor még a levegőben volt.
  – Levegőben? – lépett be Miss Baker. – Hát szép kis ramazurit csinált, az biztos. Jó reggelt. És, elment már?
  – Jó reggelt, Miss Baker. Épp az imént mondták a gyerekek, itt lesz még jókor délután is.
  – Igen?
  – Igen, kisasszony. Várhatóan dél körül lesz kész a hibák listája, s csak akkor kezdhetnek hozzá a helyreállításhoz.
  – De ráérnek, hallod-e!
  – Nem éppen, kisasszony. Nagyon is sürgős a dolog, délután öt óráig ki kell derülnie, mikor készül el a javítás. – Angie megvárta Miss Baker kérdő tekintetét, mielőtt folytatta. – A szerződés szerint bármi baj van, a Toyota huszonnégy órán belül kijavítja vagy cserekocsit ad. Este háromnegyed kilenckor ez letelik. Ha addig nem tudják kijavítani, akkor már délután ötkor el kell indítani az utánpótlást Japánból.
  – Japánból-e?!
  – Onnan, Miss Baker. Közelebb nincs ugyanilyen mentő tartalékban.
  – S olyan soká tart, míg ideér?
  – Igen, több mint három óra hosszat.
  A hölgy elképedve ingatta a fejét. – Nagy a világ, hiába.
  Angie bólintott.
  – Hanem szerencse, hogy nem volt senki a kocsiban, csoda, hogy az a sok műszer össze nem tört.
  – Éppenséggel elég sok összetört, Miss Baker. A víz is sok mindent tönkretett.
  – Szép, mondhatom. A híres robotok így vigyáznak más holmijára, látja, Mr. White.
  – Bocsánat – szólt a lányka –, de valóban vigyáztak. Ha a rétre zuhannak, az egész berendezés odalesz.
  – Ej, nem értesz te ehhez. Elindulni nem kellett volna!
  – Ez igaz, kisasszony. A vizsgálat ki fogja deríteni, ki a felelős.
  A hölgy fújt egyet, s felkapta a szatyrot, amibe White úr időközben berakta az árut. – Sokra megyünk vele. Legföljebb kikapcsolják, átprogramozzák vagy tudom is én.
  – A felelős csakis ember lehet, Miss Baker.
  – Az-e? No majd meglátjuk. Viszontlátásra, szervusz.

A városháza meglehetősen üres volt, alig féltucatnyian voltak jelen – azok se mind emberek –, ami a christiesiek közönyének feltételezésére juttathat, tévesen. A szónok látta egy kis kijelzőn, hogy ami már darabonként egy nézővel számolva is tekintélyes szám, de sokhelyütt alkalmasint többen is nézték az adást.
  Lane-éknél például két és félről tizenegyre emelkedett a nézőszám, ahogy a többiek sorban csatlakoztak Maryhez és George-hoz, Lizzie pedig aludni ment. Ha leszámítjuk a Christies város polgárjogával nem rendelkezőket, hét marad; ha ezek közül is a felnőtteket tekintjük, négy. (Hiszen Jack még mindig nem angol-walesi-skót állampolgár, így Christiesnek sem teljes jogú lakosa.)
  A városházán Mr. O’Connell nagyon rövid – másfél perces – beszéde után Eddie hasonló tömörséggel ismertette a Morrison-ház jelenlegi körülményeit, majd bemutatta Mr. Ken Richards newmarketi születésű művészt, s átadta neki a szót.
  – Hölgyeim és uraim, Christies upon Severn polgárai! – kezdte az minden írásos segítség nélkül. – Önök lakót keresnek egy művészi hagyományokkal rendelkező házba, aki öregbíti városuk hírnevét, s lehetőleg nem igényel túl nagy támogatást. Én olyan házat keresek, ahol terveimet zavartalanul megvalósíthatom és öregbíthetem hírnevemet. Egymásra találásunk tehát szükségszerű és örvendetes.
  Kezdjük az anyagiakon, hogy ezeken gyorsan túljutva figyelmünket mielőbb a fontos dolgoknak szentelhessük. Nem vagyok híve annak az ostoba álláspontnak, hogy a kultúra tartsa el önmagát, meg hogy olcsó, népszerű dolgok piacra dobásával tartsuk el az értékes üzenetet hordozó kultúrát. Ez ugyanis marhaság – a kultúra nem erre való, és a tehetségek sem erre valók. Függetlenül attól, hogy közéjük tartozom-e vagy sem, ezt az utókor feladata eldönteni, nem az enyém. A kultúra minden válfajának, rétegének és ágazatának működni kell, akármilyen a piaci értékük, aminek jogosságában nem hiszek, de ezt most hagyjuk. E véleményemtől függetlenül – nem igénylek támogatást. Családom tehetős, üzleti érdekeltségeimből befolyó jövedelmeim révén megengedhetem magamnak, hogy ha valami eszembe jut, ne azt tekintsem elsődleges szempontnak, hogy mibe kerül. Az egyetlen támogatás, amit kérek: adjanak helyet szép kis múzeumukban Mr. Morrison hagyatékának, mert ha megkapom a házat, azonnal le is bontom. Ezt megígérem.
  Elöljáróban még annyit: részemről sem teljesen biztos a dolog. Egy másik házat is kiszemeltem, Alfred Cavendish festőét Upper Mansfieldben, biztosan ismerik. Az ottaniak hajlandók nekem adni a házat, de nekem az önök városkája is tetszik, ráadásul kevésbé eldugott; egyszóval még nem határoztam véglegesen. Mindenesetre fenntartom magamnak a jogot, hogy az önök igenlő válasza esetén is inkább a másik helyet válasszam.
  Ezután a fiatal művész néhány képen bemutatta addigi főbb műveit, s mesélt Christieszel kapcsolatos terveiről is. Egyelőre azonban ezt átugranánk – az olvasó még találkozni fog velük.
  A közgyűlés másnap ül majd össze, hogy a döntést meghozza, immár az ideiglenes polgármester, Mr. Tyrell vezetésével.

Ám a szombati ülést tragikus esemény zavarta meg. Kilenckor akartak kezdeni, de sem Mr. Jackson, sem Eddie nem jelent meg. A telefonjuk nem válaszolt. Negyedórát vártak, majd Mr. Wakefield hazaszólt és megkérdezte robotját, mit tud Eddie-ről. Petra megpróbált kapcsolatba lépni vele, majd Violettel is, de nem kapott választ. Végül a Központi Programozó Irodához fordult, ahol azt mondták neki, mindkét robot működése leállt. Az ok: a gazda elhalálozása.
  Ez lesújtotta a képviselőket. Egy darabig töprengtek, mit is tehetnének, majd elnapolták az ülést és hazamentek. Mr. Lewis Jackson halálhíre futótűzként terjedt el a városban, de mindenki reménykedett benne, hogy nem igaz.
  Sajnos este kiderült, hogy igaz. Mr. William Jackson rövid közleményt adott a városi tévének, szomorúan tudatva, hogy a család vezetője Manchesterben, egy megbeszélés után agyvérzést kapott, s reggel nyolc óra húsz perckor kiszenvedett a városi kórházban.

Vasárnap reggel gyönyörű idő volt, sütött a nap, apró bárányfelhők ballagtak az égen, igazi kirándulásra való nap. Lane-ék és Robinsonék már kilenc előtt útnak indultak a Kis-Cwmbrian felé, hátizsákjaikban elemózsia, kézitáskában Sarah, lábuknál a kutya és a malac. Többé-kevésbé, mert hamar elunták a fegyelmezett háziállatok szerepét, s lemaradoztak, elbóklásztak mindenfelé.
  A felnőttek közt eleinte a Jackson családot ért veszteségről folyt a szó, majd az ő érdeklődésük is arra fordult, amerre a gyerekeké: elöl balra, a tó sarka felé, ahol valóságos kirakodóvásár épült már a felállványozott, félig szétszedett mentőautó köré. Három és fél napja állt már ott, a seregnyi robot pihenés nélkül tevékenykedett, mégse készültek még el. Mikor odaértek, Norman meg is kérdezte, miért.
  – Keressük a hibákat, uram – felelte egyikük, egy Dorothy-forma szőke szervizeslány, aki éppen valami szerkezetet vizsgált nagyon gondosan, a fémpadló szélén térdelve. – Komoly sérülések vannak, úgyhogy az egész kocsit végig kell vizsgálnunk.
  – Mekkora a kár? – kérdezte Holly.
  – Milliós nagyságrendű, kisasszony.
  – A mindenit!
  A szervizes bólintott, de továbbra sem emelte föl a fejét, figyelmét a berendezés kötötte le.
  – No, jó munkát, szóljatok, ha kell valami – indult George határozottan, hogy elszakítsa a gyereknépet a robotok kétségkívül érdekes, de őt kevéssé lelkesítő tevékenységétől.

Nagyjából ezekben a percekben történhetett, hogy egy londoni szobácskában hangosan becsapódott egy könyv. Milton-kötet volt, s Vörösünk csapta be erőteljesen, amit akkor szokott tenni, ha nagyon unja már az olvasást. Fölpattant, az ajtóhoz ment és kinyitotta.
  – Csodálatos ötletnek tartom, Mr. Murchison.
  – Köszönöm, Miss Victoria. Ilyenformán a kiadások jelentősen csökkenthetők, s hazánk gyorsabban tud felzárkózni a csúcstechnológiához.
  – Szerintem is, de a fő cél nem ez. El kell érnünk, hogy a szennyezés kiszűrése gyorsabb legyen a továbbszennyeződésnél. És nemcsak a jelenlegi helyzetben – bármikor kitörhet még egy vulkán, vagy akár egy tucat.
  – Igen, ez így van. Mr. Murchison tervei éppen ebben segítenek. Tekintse meg például a következő előirányzatot…
  Fiona mélabús sóhajjal becsukta az ajtót, s töprengett egy percig. Legszívesebben odacaplatott volna barátnőjéhez, aki ilyen vidám napon is képes marhaságokra pocsékolni az idejét, de nem tehette. Vicky megmondta: ha megzavarja a tanácskozást, a Towerba záratja, lefejezteti, felnégyelt testét a várfokra tűzeti, majd pedig amerikai gyarmataira küldi örökös száműzetésbe. S a Vörösróka hiába nem félt semmitől – az már visszariasztotta, hogy Vicky nem fogja szeretni.
  Az asztalhoz lépett, tollat vett elő, s lefirkantott néhány ákombákomot. Aztán fölkapta zsákját és kiballagott a kerti ajtón.

Jeremiah volt a Stacey déli szélén álló diófa neve, akinek alsó főágán üldögélt a két család. Helybeli nem volt jelen, de többször elment egy-egy a terasz mellett és üdvözölte őket. Végül egyikük megállt.
  – Hahó, christiesiek – nézett föl. Egy kidomborodó gyökéren állt, így a válla egy magasságba került a terasz padlójával.
  – Hahó, Greg – nézett le George. – Éppen rólatok beszélünk.
  – El is vártam. Kiket takar a többes szám?
  – Az erdőgazdaságot. Azon töprengek, meglesz-e a nyáron a fasor a tóparton.
  – Meg az. Már vannak jelöltjeim, húsz remek fenyőfa. Nemsokára költöznek. Hanem ez szomorú.
  – Igen – sóhajtott Mary –, ilyen fiatalon…
  Naomi felállt s intett szüleinek, jár egyet. Éppen Norman szólalt meg: – Most aztán egy csomó minden leáll, gondolom.
  – Hát megpróbáljuk fenntartani az ügyeket, ahogy lehet. O’Connell-lel megbeszéltem, még egy darabig hivatalban marad, Tyrell és Pete segítségével, a kislány meg pótolja Eddie-t és Violetet.
  A kislány Petra volt, Pete ugyanis Mr. Wakefield beceneve.
  – Esetleg a mienk is segíthetne – szólt Shirley férjére nézve.
  – Hát nem lenne rossz – bólintott Gregory Smith.
  – Jól van, ha nem kell elmászkálnia hazulról, csinálja csak – mondta Norman.
  – Köszönjük. Aligha szükség nem lesz rá, de hát leginkább polgármester kellene. O’Connell elfáradt, s most, hogy Lewis nincs, még több a munka. Mondd csak, George…
  – Épp gondoltam – szólt ez gyorsan –, hogy hosszabb külföldi útra indulok.
  – Mary…
  – Indulunk – helyesbített amaz.
  Greg legyintett és beballagott a házába némi harapnivalóért.
  – Tényleg elutazunk? – kérdezte Bob.
  – Dehogyis, gyerekem, ezt Greg is tudja. Csak nem akarunk polgármesterek lenni.
  – Pedig az nagyon tekintélyes dolog – mondta Dick.
  – Persze, és egy halom munkával jár, amit mások helyett kell elvégezni, és állandóan mászkálni és unalmas pénzügyekről tárgyalni.

Negyven yarddal odébb és tíz lábbal magasabban Peter biztos léptekkel haladt a cseresznye Conrad egyik ágára erősített ösvényen, bekanyarodott és letelepedett Naomi mellé.
  – Mit akarsz? – kérdezte az mogorván.
  – Rád vigyázni.
  – Nem esem le.
  A robot bólintott. A kislány tűnődve rágcsált egy apró gallyat.
  – A bácsira gondolok – szólalt meg halkan. Hirtelen egész tisztán emlékszem rá. Hány éves voltam?
  – Négy.
  – Igen… a kertben ültünk, hátul, ahol egészen meredek már. Én a hegy felé néztem, ő pedig szemben ült velem, és az asztalra hajolva rajzoltunk. Hegyeket… Peter? – szólt vagy egy percnyi hallgatás után. – Parancsolni akarok neked valamit.
  – Azt hiszem, sejtem – biccentett a fiú.
  – Mit tudnál tenni, hogy idehozd ezt az embert?
  – Nem sokat.
  – Azért próbálj meg mindent. Mindent, ami lehetséges, és ha ez nem elég… akkor… – Naomi erőteljesen kettétörte a gallyat, s ledobta a megrágott felét a mélybe. – Akkor beszélj vele és mondj el mindent, ami szükséges. De csak akkor, és egy szóval se többet a szükségesnél, érted?
  – Értem.
  – És engem ne említs. Illetve… ne is te beszélj vele, az túl egyértelmű. Bízz meg vele egy másik robotot, akiről nem lehet ránk gondolni, mondjuk Eddie-t. Nem derülhet ki, hogy rólam van szó.
  – Úgy lesz, Naomi.
  A kislány elhallgatott. Csendben ülta robot mellett a fatörzs elágazásában, s az erdőt nézte hosszasan.

Alistair O’Reilly még a huszadik században született, amikor Ulaidh, melyet akkor Ulsternek vagy Észak-Írországnak hívtak, az ország többi részétől elszakítva, angol uralom alatt élt. Feszült volt a helyzet, a lakosságot félelemben tartották az IRA terrorcselekményei és az angolok megtorlásai; gyűlölettel nézett egymásra ír és angol, katolikus és protestáns.
  De már akkor is voltak, akik az értelmetlen háborúskodásnál többre tartották a nyugalmas, békés életet. Alistair O’Reilly is ezek közé tartozott. Néhány évvel az ezredforduló után elhagyta hazáját, s Kanadába költözött. Egy kis szigeten telepedett le a Mackenzie felső folyásánál, az ember nem járta vadon és a szántóföldek, megművelt mezők határvidékén. A szigetnek több neve is volt: Ezüst Halnak hívták a krí indiánok; Fenyőszigetnek az Északról erre jövő inuitok; Richards-szigetnek az Európából érkezett angolok; Maarten-szigetnek az ugyanonnan érkezett hollandok, akiknek egy kis csoportja élt a folyó mentén följebb egy faluban. Alistair O’Reilly megvette a szigetet, elnevezte O’Reilly-szigetnek és épített rá egy házat. Aztán bement Lansdown városkába és feladott egy levelet Béal Feirstébe, amit akkor Belfastnak hívtak.
  Pár nap múlva megérkezett a felesége, a húga és az egyéves kisfia.
  Harminc évvel később már huszonnyolcan éltek a szigeten; Alistair O’Reilly leszármazottai és barátaik. A századfordulón már nyolcvankilencen voltak, de többen a családból máshol telepedtek le, Whitehorse-ba, Vancouverbe vagy éppen Chicagóba mentek dolgozni; ezekkel együtt jóval száz fölött volt a számuk.
  O’Reilly falucska lakossága ma százharminckilenc fő. A főtéren a nemzeti zászló mellett ott van az ír trikolor is, ám a gael nyelv szinte kiveszett. Alig tízen vannak, akik őseik iránti érdeklődésből tanulgattak valamicskét belőle, közülük is csak négyen tudják elfogadhatóan kifejezni magukat. Az egész szigeten három ember található, aki folyékonyan beszél írül – de azok nem idevalósiak, ketten egy hete jöttek ide, a harmadik negyedórával ezelőtt.
  – Jó víz – nézte ez utóbbi a Mackenzie tovasiető hullámait a sziget északi végében. – Tiszta, és sok benne a hal. Viszont nem alkalmas vitorlázásra, és ez baj.
  – Hát arra csakugyan nem volt alkalmas a rengeteg sziklával, vízeséssel, hullámtörővel.
  – Szoktunk vízitúrákat rendezni – mondta vendéglátójuk. – Egészen Észak-Mackenzie-ig le lehet evezni, ha az ember tudja a módját.
  – Evezni… – mondta ez megvetően, azzal leguggolt, belenyúlt a vízbe és kivett egy halat. – Megéheztem, rakjunk tüzet.
  A helybeli nagy szemeket meresztett a halfogás e módja láttán, de a vendégeknek szemük se rebbent.
  Pár lépéssel odébb egyikük, egy magas, vékony lány, akinek hosszú lángvörös haja volt – de rövidebb, mint emennek, aki megfogta a halat –, néhány követ gyűjtött, s kis tűzhelyet épített belőlük.
  – Nem találsz itt rőzsét ilyenkor – mondta a harmadik.
  – Ugyan már – szólt a helybeli –, fa van elég, azon nem múlhatik… de kicsi ez a hal hármuknak, Fiona.
  A megszólított éppen bicskát húzott elő, s fejbe akarta vele csapni a halat. Most megállt a mozdulattal, s a kés nyelével mutogatva körbeszámolta a jelenlevőket.
  – Á, én nem eszem most, hogy aztán morogjon az asszony, amiért nincs étvágyam.
  Fiona vállat vont, agyonütötte a víziállatot, a tűzhely mellé tette és kihúzot még egy balszerencsést a folyóból.
  – Ezt hányszor tudja megcsinálni? – nevetett a férfi.
  Fiona válasz helyett vagy tízszer belenyúlt a Mackenzie vizébe, kirántott egy rémült élőlényt, felmutatta, visszadobta. Csak egyet tartott meg, azt megölte.
  – Gyakorolni kell, Mr. Heuven – mondta. – Itt annyi a hal, hogy besétál az ember tenyerébe, nem is értem, miért nem így csinálják.
  – Talán ha mi is így halásznánk, már nem is sétálnának be a tenyerébe.

– Hát nem tudom, George, lehet, hogy ilyesmiket forgat a fejében.
  – Mérget vehetsz rá – nyelt le George egy fél mogyorót. – Emlékszel, mit mondott az első Times-interjújában négy éve?
  – Nem, azt hiszem, az kimaradt nekem – mondta Norman.
  – Szinte szó szerint tudom neked idézni. „Ha én királynő leszek, befejezem, amit nagymama elkezdett. Lerombolom, ami ócska és elavult… a hadsereggel fogom kezdeni.”
  – Gyerek volt – vont vállat Greg.
  – Úgy van: márpedig gyerekek, részegek és bolondok megmondják az igazat. Különben máris vérre menő csatákat folytat a hadügyminiszterrel, pedig még mindig gyerek.
  Gregory Smith kettétört egy mogyorót, kivette a magokat és odanyújtotta George-nak. – Jól an, elhiszem, hogy komolyan gondolja. De végigcsinálni akkor se fogja tudni, én mondom neked. A hadsereg ellenáll.
  – Nyugtával dicsérd a napot – vette ki Mary férje kezéből a két szem mogyorót. – A hadsereg talán igen; a katonák már kevésbé.
  – Aki nem akar…
  – Az nem megy, tudom, de már nem annyira vonzó a katonaélet, mint régebben – ha ugyan régen vonzó volt. Azelőtt a katonaság veszélyes volt, hiszen bármikor kitörhetett egy háború, és akkor menni kellett lelövetni magukat. Legutóbb olvastam, egy a millióhoz az esélye, hogy Anglia háborúba keveredhet. Így a veszély elmúlt, s azt gondolnád, ettől fenékig tejfel a katonák élete. Csakhogy kezdve semmi értelme az egésznek. Azelőtt is sok baka volt, aki nem hitt a katonaságban, de ezek ma nem mennek katonának. A megmaradt tíz százalék attól veszti el a hitét, hogy úgyse lesz háború, akkor minek?
  George visszavette a két magot. – S ahogy szaporodnak a robotok, egyre kevesebb értelme van a seregnek. Ma már hiába is keverednénk háborúba, nem tudnánk megvívni. Mi még csak nem is vagyunk Pakisztán.
  – Ezt hogy érted?
  – Hát hogy nálunk helyben vannak, még utazniuk se kell.
  – Ez igaz. És mi lesz a védelmi berendezésekkel?
  George vállat vont. – Mit tudom én, majd kitalálnak valamit – és bekapta a két mogyorót.

Lássuk csak röviden, hogy is volt ez a pakisztáni dolog; fiatalabb olvasóink talán nem hallottak róla. Idestova kilencven éve lesz, hogy Baniri tábornok államcsínnyel megdöntötte a kormányt és kikiáltotta magát elnöknek. Ez még nem lett volna ritka dolog. Ezután módszeresen hozzákezdett politikai ellenfeleinek bebörtönzéséhez és legyilkolásához. Ebben se volt újszerű színfoltja a történelemnek.
  Ám az első volt, aki ezt olyankor tette, amikor a nyugati országokban már százmillió fölött járt a robotok száma, s a fejlett intelligenciával rendelkezők is több mint kétszázezren voltak. A többi csak arra lehetett képes, hogy amikor a kivégzőosztag felsorakozik, odaugorjon és testével védje az ártatlan áldozatot; ez az éppen csak létrejött csoport azonban az egész helyzetet átlátta, s tudta, mit kell tennie. A tábornok új kormánya két napja volt hatalmon, amikor egy amerikai újságírónak sikerült kijuttatnia a gyilkosságok hírét. Míg a kormányok fontolgattak és kemény hangú jegyzékeket fogalmaztak, a robotok az első törvény kényszere alatt cselekedni kezdtek.
  Negyedóra alatt közel kétmillió robot hagyta el munkahelyét az Egyesült Államokban, Japánban, Franciaországban, Anglia-Wales-Skóciában, Németországban, Olaszországban, Kanadában és Ausztráliában. A repülésirányító számítógépek megbolondultak, nem engedték felszállni a gépeket; más gépek szálltak fel helyettük, zsúfolásig rakva robotokkal. Islamabad, Karachi és a többi pakisztáni nagyváros repülőterei zárva voltak a rendkívüli állapot miatt; néhány óra múlva mégis egymást érték a leszálló gépek, megálltak a kifutópályán, kirakták utasaikat, aztán újra felszálltak és hazarepültek új szállítmányért. A nagyvárosokat elözönlötték a különböző osztályokba tartozó robotok, lefegyverezték a katonákat, akik hiába lőttek fémtestükre, föl se vették; betörtek az elnöki palotába, nyakon ragadták a tábornokot, s beszédet mondattak vele a tévében. Baniri lemondott, a hadsereg letette a fegyvert.
  Egy hétig tartott, amíg helyreállt a földgolyó egyharmadán megbénult légiközlekedés, és a robotmunkásaik nélkül maradt gyárakban újraindult a termelés. A károk milliókra rúgtak, s a robotok hónapokig dolgoztak kettőzött energiával, hogy mindent kifizessenek.
  Ez az eset adta a végső lökést Washingtonnak a már régóta fontolgatott robotfelelősségi törvény meghozatalához: a tulajdonos csak a robot parancsra végrehajtott tetteiért felel – az első törvény kényszere alatt okozott anyagi károkat a robotgyár köteles megtéríteni. Ahogy szaporodtak a robotok, egyre több ország hozott hasonló törvényeket. A gyárak csak egyvalamit tehettek, hogy költségvetésük minél kisebb hányada legyen ilyen kártérítés: több robotot kellett gyártaniuk, s minél nagyobb arányban első osztályúakat, amik az emberélet mentése közben is ügyelni tudnak, hogy ne okozzanak túl nagy károkat.
  A robotoknak mindez másodlagos kérdés volt képest, hogy húszezer bebörtönzött ember menekült meg Baniri karmaiból, s a választások demokratikus kormányt juttattak hatalomra, melynek első dolga volt köszönetet mondani Pakisztán jogállamiságának megmentéséért.

Aligha örült bárki a hírnek, hogy szerdán megint nagy vihar lesz. A Toyota legalább olyan dühös volt, mint a szőlők és gyümölcsösök tulajdonosai, akik közül sokan már hétfőn hozzákezdtek növényeik becsomagolásához. Mary felhívta Mr. Tyrellt, s fölkínálta két fémbura alatti telkük egyikét a mentő számára, ami ekkor már ízekre szedve feküdt a tóparton.
  Ez meglepte a többieket. Az ajánlat tetszett nekik, hisz nem mindenkinek javítanak mentőautót az udvarán, no de…
  – Tudtommal nekünk csak egy fémbura alatti telkünk van – mondta ki Michael hangosan is.
  – Szerdára kettő lesz. Nem gondolod, hogy veszni hagyom a palántákat.
  Ezzel éppen lehetett volna vitatkozni, hiszen a kertbe beköltözött fiatalok piaci értéke legföljebb századrésze a fémbura árának, de Mike nem ellenkezett: elfogadta az ajándékot.
  Hiszen ez hétfőn volt, Diana tizenkilencedik születésnapján – első házassági évfordulójukon. Természetesen volt torta, ünnepi beszédek, s ezúttal már két kislány ült az asztalnál áhítatosan, hajában masnival. De volt még valami, ami máskor nem: dísztávirat. Méghozzá nem akárhonnan – a borítékon ez állt: Az Egyesült Államok Elnökének Hivatala, 12000 Philadelphia Avenue, Washington, Kolumbia Kerület, USA.
  Diana megilletődötten bontotta fel. Elolvasta, és még megilletődöttebben nézett a szemközt ülő Maryre.
  – Mutasd már – kapta föl Nicky a papirost. – „Első házassági évfordulójuk alkalmából hazám népe, a First Lady és a magam nevében sok boldogságot, jó egészséget, sikerekben és gyermekáldásban gazdag, hosszú életet kívánok. Reginald Merryweather elnök.”
  Nem kellett megkérdezni Dianát, honnan ismeri az amerikai elnököt. Világos volt, hogy sehonnan.
  – Bolond ez a fruska – nevetett George. – De humora van, meg kell hagyni.
  – A… a… a… – hápogott Diana.
  – Az, az. Ki más küldene ilyet?!

Míg ők ünnepeltek, az angol és japán mérnökök folytatták végeláthatatlan tanácskozásukat. Arról kellett dönteniük, miként védjék meg az értékes alkatrészeket a vihar pusztítása ellen. Három változatot találtak ki. Szabályos, földbe ásott viharvédőt építhetnek; egyszerűbb sátrat állíthatnak fémlemezekből; vagy elfogadhatják egy környékbeli család ajánlatát, amit a polgármesteri hivatal tolmácsolt.
  A másodikat hamar elvetették, nem volt elég biztonságos. Az első és leglogikusabb tervet szerették volna megvalósítani. Csakhogy gondok jelentkeztek. Ott, ahol a mentő most állt, nem lehetett páncélt építeni, mert a jármű sarka és a halastó betonpartja között alig egy láb volt a távolság. Arrébb vinni ebben a kibelezett állapotban borzasztó munka; speciális szállítókocsira van szükség, de arra se lehet folyton föl-le rakosgatni, úgyhogy akkora páncél kell, ami alatt a kocsi is elfér. Ez pedig sokba kerül, úgyhogy az üggyel foglalkozó mérnök parancsot adott: szállítsák át a kocsit arra a városi telekre, de íziben.
  Hét órakor telefonált egy robot, hogy élnének a szíves meghívással, s odavinnék a mentőt. Gyertek csak, felelte George.
  A gyerekek ujjongtak – Angelicát kivéve, aki a világ legtermészetesebb dolgaként fogadta, hogy mentőautót fognak javítani az udvarukon:
  – Én láttam meg először. Nyilvánvaló, hogy ide kell hozniuk.
  De csak szerdán reggel, öt órával a vihar előtt érkezett meg a szállítójármű, ráérősen baktatva végig a Rét utcán. Talán az olvasó is látott már ilyet építkezéseken, filmforgatásokon vagy közlekedési balesetek után: két lánctalpon egy raklap, a két végében daruval. Ez a legnagyobb fajták közé tartozott, harmincöt yard hosszú, csuklós persze, hogy kanyarodni tudjon. Így se volt könnyű manőverezni vele, az utcák teljes szélességét elfoglalta.
  Nem volt egyedül, népes csapat kísérte. Négy harmadosztályú, valamint a város határától Dorothy Greenwood-White gyalogolt előtte, hogy elhárítsák a közlekedési akadályokat. Az egyiknél villogó sárga lámpa is volt – éppen elég nagy látványosságot csináltak hát, hogy Christies gyerekei felfigyeljenek. Számtalan kisebb-nagyobb apróság gyűlt össze már a Somerset-parknál, rohangáltak a targonca előtt, után, mellett; annyian voltak, hogy Dorothy megállította a kocsit, fölrakta rá az egész siserehadat, így vonultak tovább, boldog ricsajjal a várost határoló dűlőutakon. A kislány a fémrobotokra hagyta az út vigyázását, s ő maga csak a gyerekekre ügyelt.
  A Rét utca egy pontján – harminc yarddal a Hegy utca előtt – a masina elkanyarodott, s kigördült a lápra. Három robot itt hátrament, hogy elegyengesse a lánctalpak felszaggatta pázsitot.
  – Hát ez meg mi a fene? – figyelte Mike a kertből, ahogy kint a lápon alul barna, fölül tarka kígyó halad tova. – Hé, bádogcsajok! – Húgai kijöttek a házból s óhaját tudakolták. – Ez a ti művetek?
  Nicolette a Toyotára hárította a felelősséget. – Mi nem csináltunk semmit, a szerviz intézte az egészet. Kisebb nem volt.
  Mike a rét felé nézett, majd ismét a lányokra, akik láthatóan egy cseppet sem érezték magukat bűnösnek.
  – Hallgassatok ide. – Ezt fölösleges volt mondania: nem létezett olyan, hogy nem hallgattak oda. Egy pillanatig gondolkodott, valami jó hasonlatot keresett, amivel nyomatékot adhat mondanivalójának; aztán csak ennyit mondott: – Ez nem fér el az udvaron.
  – Kettőbe hajtva igen – mondta Angelica, aztán menekülésre fogta, mielőtt Michael két vállra fekteti az udvar gyér, rövid füvén.

A gyerekek többsége aztán elunta, hogy csak messziről figyelheti a mentőkocsi fölrakását; a robotok szigorúan elparancsolták őket a közelből. Dorothy is visszatért munkájához, a szervizesekre hagyva a szállítást. (Gazdája azt mondta: segítsen, amíg csak kell. A lányka természetesen szó szerint vette ezt, s egy pillanattal sem segített tovább a szükségesnél. Ha nincsenek ott a gyerekek, már rég ráhagyta volna a lánctalpast a harmadosztályúakra.)
  Most huszonkilenc masina sürgölődött a mentő körül: saját személyzete, immár tíz Brirob-szervizes, öt másodosztályú a városházáról s a mostani négy. Harmincadiknak pedig ott volt a monstre targonca a negyedosztályú agyával, végül is az is robot. A cipekedésből oroszlánrészt vállalt erős daruival; mégis csak huszonkilencen csinálták, mert a „doktornő”, Veronica Medica–2B Harrison egy szalmaszálat se tett keresztbe (nem mintha lett volna szalmaszál a környéken) – a tóparton ácsorgott egész idő alatt, s a legkevésbé sem érdekelte az egész. Pedig nem operált: nyitva volt a szeme, sőt udvariasan elbeszélgetett a Lane gyerekekkel, akiket persze nagyon érdekelt az egész – elvégre mindjárt az udvarukon lesz a géperdő.
  Ha felállt a fürdőszobamérlegre, Veronica Harrison százhét fontot nyomott – mint Medica–2B orvosrobot valamivel könnyebb volt tizenegy tonnánál. Elválaszthatatlan részét alkotta kilenc társa éppúgy, mint a mentőkocsi és az abban felhalmozott műszerek. Így együtt lehet megkapni őket a boltban – mint tudjuk, a Toyota gyártja, de a londoni márkaboltban nincs egy darab se. Csak akkor készítenek el egyet, amikor megrendelés érkezik, s a vevő leperkálta a tizenötmilliót.
  Veronica Medica azért kerül ennyibe, mert csúcsmodell. A robotika legmodernebb vívmányai mind benne vannak százhét fontnyi testének… tizenegy tonnájában. Egy-két év múlva persze meglesz a harmadik sorozat, akkor már hat-nyolcmillióért megkaphatjuk – akinek nem sürgős, nyugodtan várjon a bevásárlással.
  – Te miért nem segítesz nekik? – szólította meg John, látva, hogy az egész csapat dolgozik, az orvos pedig csak áll a fémlapok szélén s nézi őket.
  – Orvos vagyok, fiatalúr, nem teherhordó.
  – Azért te is felemelhetnél valamit.
  – Nem tehetem, vigyáznom kell, nehogy megsérüljek. Túl drága szerkezet vagyok.
  A fiúk összenéztek. A daru éppen fölemelte a mentőkocsit, a robotok pedig a hozzákötött készülékeket. Óvatosan centizték át a dróterdőt a targoncára. A szervizesek és a városi robotok emeltek mindent, a harmadosztályúak pedig az autó alatt hasaltak és segítettek emelni. A mentősök a targoncán állva átvették a kábelvégeket, ketten pedig azokat a lányokat emelték, akiknek egész műszerhegy volt a karjaiba tornyozva.
  – Elkelne ott még néhány kéz – buzdította Johnny a Medicát, de az csak a fejét ingatta.
  – Boldogulni fognak, meglátja.
  – S te miért nem vagy kórházban, ha már leesett a kocsid? – kezdeményezett beszélgetést Bobbie.
  – Mert mentőorvos vagyok, fiatalúr. Úgy terveztek, hogy ezzel a kocsival dolgozzam. Másutt csak meglehetős nehézségek árán boldogulnék. Én Medica–2B vagyok. Vannak Medica–2A orvosok is, azokat kórháznál helyezik el, és az ottani körülményekhez igazítják.
  Valami szörnyen csikorgott a jármű alatt, de a doktornő oda se hederített.
  – Az igazi orvosok bárhol tudnak dolgozni – mondta Holly.
  – Ez természetes, kisasszony. Mi még nagyon kezdetleges konstrukciók vagyunk – felelte Veronica Medica, akinek létrejöttéhez tízezer emberévnyi9 kutatómunka és közel félmilliárd dollár kellett.

Igencsak robotgazdag napot élt át Christies. A tóparton a mentő; a Citrom utcában a Brirob szállítókocsija; a gimnáziumban szerelők; a parkokban, kertekben, gyümölcsösökben pedig számtalan robot, amik a viharvédő ponyvákat, rácsokat, lemezeket erősítették fel mindenhova. Három helyen épült új páncélzat, a Szamóca utcában Jenkinséknél, a Lepke utcában Saunderséknél s a Mezei dűlőúton Lane-éknél. A forgalmazó cég saját robotjaival végezte a telepítést, amelyek félelmetesen gyorsan dolgoztak, viszont volt egy kis programhibájuk. Munkájuk végeztével fölszálltak kocsijaikra, elmentek a Fő térre és leparkoltak.
  Ezt Mr. O’Connell vette észre a városháza felé tartva, hogy elintézzen néhány apróságot és elhozzon pár könyvet. A városháza előtt azonban három teherautó állt, rajtuk egész seregnyi robot. Egykedvűen ültek a platókon és a legkevésbé sem foglalkoztak a világgal.
  A polgármester benézett a legközelebbi kocsi vezetőfülkéjébe – üres volt. Így hát felszólt a hátul ülőknek.
  – Hé, ti ott!
  – Uram? – jött a válasz színtelen hangon, s az egyik lenézett.
  – Kik vagytok?
  – Mr. Nigel Smithson robotjai, uram.
  – Mit kerestek itt?
  – Parancsra várunk, uram.
  – Mióta?
  – Harmincnyolc perce, uram.
  – No jó… akkor várjatok máshol, hagyjátok el ezt a teret.
  – Hol várjunk, uram?
  A polgármester itt felfüggesztette a beszélgetést. Másodosztályúakkal se tudott rendesen szót érteni, ezek pedig csak harmadosztályúak voltak; emberszabású robotok, azaz két kar, két láb, törzs meg fej, de mindez fémből, olyasformán, ahogy a régi sci-fik képzelték az intelligens robotokat. Csakhogy ezek intelligencia terén nem haladták meg az alulképzett kenyérpirító szintjét, amint George mondta egyszer. Mr. O’Connell ezért legyintett, s az irodájából felhívta Petrát, aki azután el is intézte a problémát, méghozzá úgy, hogy keresett a városnak százötven fontot; a cég attól tartott ugyanis, hogy Manchesterben nem talál már viharbiztos helyet, ezért befizette őket a christiesi parkolóházba.
  Bocsánat, helyesbítenünk kell. Mr. O’Connell hétfőtől már csak ügyvezető polgármester, mely funkcióban osztozik Wakefield, Tyrell és Joseph Sutcliffe urakkal. De csupán holnapig, akkortól végleg visszavonul, s a városházát három társa irányítja; a családi tragédia okozta teendői ellátása után pedig Mr. William Jackson fogja felváltani Mr. Sutcliffe-ot.
  Ezzel kapcsolatban folytak munkálatok a Citrom utcában. Sötétkék Brirob-furgon állt meg a ház előtt negyed kilenckor, s két robot kiemelt belőle egy hordágyat. Eddie feküdt rajta leszíjazva, éppoly leányszív-dobogtatóan, mint bármikor, jól fésülten, bajuszosan; de élettelenül. A harmadik jókora ládát húzott ki a kocsi közepéből, s közben felébresztette a másik hordágyon édesdeden szundikáló mérnököt.
  Mr. Swainson a huszonötödik esztendejét s a vállalati ranglétra egyik alacsony fokát taposta; jóval alacsonyabbat, mint ambíciói szerették volna, így igen sokat dolgozott az előléptetés érdekében. Emiatt viszont sok pihenésre volt szüksége, ezért menet közben inkább aludt. Most kidörzsölte szeméből az álmot, megigazította öltözetét és követte a gépeket.
  Felfelé menet meghallgatta Eddie és Violet műszaki adatait.
  – Rendben – felelte. – Húsz perc alatt végezni akarok, addigra rendeljetek egy sajtos-gombás pizzát, sok kukoricával. Meg egy tányér epret.
  – Igen, uram – mondta a robot.
  Végül mégse ette meg. Öt perc alatt beszabályozták, előkészítették a két mozdulatlan, eszméletlen robotot, s ekkor derült ki, hogy más-más gazdájuk lesz: Eddie Mr. William, Violet pedig Miss Patricia tulajdonába kerül. Vagyis két mintát kellett venni. Mr. Swainson nem morgolódott a késedelem miatt. Intett robotjainak, hogy csak Eddie agyát kössék össze a mikrofonnal, amit átadott az új családfőnek a szorzótábla kíséretében.
  – Se túl lassan, se túl gyorsan – magyarázta. – Úgy olvassa, ahogy máskor is beszélni szokott. És úgy is mozogjon, ahogy mindig. Készen vagytok?
  – Igen – mondta a robot, aki a kamera szerepét töltötte be.
  Mr. Jackson tehát felolvasta a szorzótáblát egyszer egytől ötször ötig, a számítógép pedig hangmintát készített, s betöltötte Eddie-be. Arcát, termetét, mozdulatait megfigyelve a gép megállapította jellemző ismertetőjegyeit, s ezzel Eddie számára elkészült a Gazda modellje; ezentúl őt követi.
  Nicky és Angie önállóan készítette el ezt a modellt, mert jól megvoltak nélküle, amíg meg nem érkeztek otthonukba. Ezeknél a bonyolult, fejlett gépeknél azonban ez nem lehetséges, a bekapcsolás pillanatában tudniuk kell, kicsoda a gazdájuk, hogy néz ki és hol van. Előfordult már, hogy egy agy attól sérült meg, hogy a beállítások során közölték vele a gazda helyét, ám az ide-oda sétálgatott a teremben, s mikor a robot felemelte fejét és odanézett – a gazda nem volt ott.
  Mr. Swainson természetesen nem követett el ilyen hibát – különben is a robotok ügyeltek mindenre.
  Patricia is felolvasta a számtan irodalmának e jeles darabját, s Violetben is kialakult az eszménykép, melyhez mostantól ragaszkodik.
  Következtek a tesztek. A számítógép hosszas eszmecserébe kezdett a két aggyal. A mérnöknek ebbe csak akkor kellett beavatkoznia, ha hibát találnak; így robotjához fordult s megkérdezte, hol a pizza.
  – Néhány percen belül hozzák, uram.
  – Éhes? – kérdezte Mr. Jackson.
  – Hát mi tagadás, uram…
  – Hagyja az éttermi kosztot. Reggelit az úrnak – intett egy szobalánynak. Az bólintott, s vágyairól kérdezte a mérnököt. Mr. Swainson szalonnás tojást kért pirítóssal. Percek alatt megkapta, s akárcsak a Lane lányok, az itteniek sem érték be a kérés betű szerinti teljesítésével; sajtot, paradicsomot és egy kis vajas algapástétomot is hoztak neki. No meg egy kancsó finom indiai teát. Mr. Swainson ráérősen falatozgatott, amíg a gép tesztelte a robotokat.
  Természetesen minden gond nélkül beindultak.
  Nem így volt ez a gimnáziumban, ahol Annabel Morley szervizrobot kétórás küzdelmet vívott Nosza özönvíz előtti szerkezetével, amíg egyáltalán megtalálta a hibát. Újabb három óra alatt meg is javította; de közölte az igazgatóhelyettessel, ha tudta volna, hogy ilyen munkákat bíznak rá, soha nem megy szerelőnek. Hát minek, nevetett az. Inkább kvarclámpának, felelte Annabel.
  Christies egész területén mindenfelé hemzsegtek a robotok. Mr. Tyrell mint ügyeletes polgármester kijelentette: a vihar okozta károk nem haladhatják meg az ötvenezer fontot, köz- és magántulajdonú dolgokban, Christiesben és Staceyben együttvéve. A károkba nem kellett beleszámítani az előkészületek költségeit, amik harmincezres tételt jelentettek.

Mialatt Christies a vihart várta a nyári verőfényben, Niamh és Aonghus Ó Donnaíle sítúrára indult a skót hegyekbe. Január közepe volt, remek idő – szélcsend volt, sütött a nap, a hőmérséklet három fok volt fagypont alatt. Természetesen csak addig, amíg a gyerekek a felnőttek mellett voltak, kőhajításnyira a menedékháztól – ám amint elszakadtak tőlük s rájöttek, hogy eltévedtek, megjött a hóvihar. Niamh, Aonghus, Áine, Uilleam, Ceit és Roibeart magára maradt a tejfölként örvénylő ködben.
  Nem estek kétségbe. (Helyesebben: de kétségbe estek, csak aztán kiveszekedték magukat és megnyugodtak.) Sátrat vertek az erdőben, begyújtották a kályhát és jó nagy falatozást csaptak. Aztán persze ki kellett ásni magukat a hó alól – hát kiásták, s hozzáláttak, hogy megtalálják a hazautat. Egy kis falura bukkantak helyette, ahonnan telefonálhattak a menedékházba. Szüleik értük jöttek, s a kedves falucskában töltöttek néhány napot.
  Sütöttek szalonnát, korcsolyáztak (Áine beszakadt és tüdőgyulladást kapott), majdnem lőttek egy medvét (de sajnos Mac Fraincis gazda öreg disznaja volt), s rengeteg érdekes dolog történt velük.
  Lane-ék csak egyvalamit nem értettek – de nem kérdezhették meg a szerzőt, hiszen telefonon küldte a szöveget a világ valamelyik eldugott csücskéből, egyetlen szó kommentár nélkül, s persze számot sem adott, ahol elérhetik. (Kitty megpróbálta kinyomozni, s annyit meg is tudott, hogy Buenos Airesből hívták a londoni központot – egy telefonközpontból, ami egy indonéz számra hivatkozott, csakhogy az nem létezett. Fiona értett hozzá, hogy elrejtse a nyomokat, nemhiába volt kalóz és indián.)
  Tudnivaló, hogy Niamh-ék története valamikor napjainkban játszódik; számos modern technikai eszközt láttunk már a könyvben, robotot is, és említés történt a Baile Átha Cliath-i városháza új épületéről, amit kilencvenben emeltek. Márpedig a huszonkettedik században képtelenség, hogy hat gyerek egyedül maradjon a hóviharban. Felhívták a skót hegyi mentőket és röviden vázolták a szituációt; ezt a jókedvű, bajuszos ügyeletes a dajkamesék világába utalta, hiszen amikor rossz az idő, ők minden turista hollétét ellenőrzik – rádió nélkül a hegyek közelébe se engednek senkit –, továbbá a gyerekek elvesztésekor a felnőttek első logikus cselekedete, hogy felhívják őket, s akkor öt perc múlva több a robot a hegyen, mint a hó.
  George tehát lányai lelkére kötötte, amint Fiona előkerül, figyelmeztessék a probléma tisztázására.

Déltájban a lányok jelezték, hogy a targonca már úton van feléjük. A vihar ekkor már Skócia fölött járt, s alig félóra volt addig az időpontig, amikor eléri a határt, és a lányok George utasítása szerint felvonják a páncélzatot.
  A hátsó telek már fém alatt rejtőzött, nem eresztették le az új páncélt, miután az építők kipróbálták. Robinsonék is eltorlaszolták ablakaikat, s átvonultak Lane-ékhez, elvégre társaságban kellemesebb a vihar is. A ház mögött telepedtek le a két kisasztal köré, a fémgyerekek gondoskodtak a finomságokról – jöhetett a vihar.
  Jött is. A targonca már az útkereszteződésben volt s teljes – óránként tíz mérföldes – sebességgel közeledett, amikor Mary felkapta a fejét.
  – Nincs itt hideg?!
  Mindenki fölnézett, körülnézett, mindenfelé nézett. Csakugyan hűvösebbnek tűnt a levegő. George nyomban elővette lányait.
  – Mennyivel esett a hőmérséklet?
  – Két fokkal, apa – felelte Nicky.
  George villámló szemeket meresztett rá. – Nem azt mondtam, hogy eléri Angliát, bezárkózunk?
  – Nem érte el – védekezett Angie. – Ez csak a vihart megelőző lehűlés. A góc még Borders túlsó végén jár.
  – Biztos?
  – Egészen biztos, apa. Nyugodt lehetsz, a meteorológusok minden mozdulatát figyelik.
  – Jól van. Akkor most emeld föl a lemezeket.
  Nicky ijedten nézett apjára: – És a mentőkocsi? – De közben már meg is szólalt a páncél motorjának surrogása. A gyerekek a kerítést lesték, mikor bújik elő a fal.
  – Ahol bejönnek majd, ott hagyd nyitva.
  A lányka megkönnyebbülten bólintott. Mire a kocsi begördült Robinsonékhoz, már csak a déli fal volt nyitva, de érezhetően lehűlt a levegő. A nézőközönség a ház előtt sorakozott fel, Nickyék ügyeltek, hogy senki se legyen útban.
  Ahogy bejött az udvarra, a lánctalpas még hatalmasabbnak tűnt, mint valaha. Az utca felőli részre araszolt be, s teljes szélességében elfoglalta a kert frontját; ferdén helyezkedett el, különben ki is lógott volna. Mármint az első fele. A második még Robinsonéknál volt, de ügyesen kígyózni kezdett, s befordult derékszögbe, a vége alig pár lábnyival haladt el a ház sarka előtt. Végül szépen elhelyezkedett az utcától a fészerig. Amint átkerült a telekhatáron, emelkedni kezdett az utolsó fal.
  – Várjatok! – rikoltott le Bob az emeleti ablakból. – A bádogok odakint maradtak!
  – Ők nem jönnek be – felelte Angelica. – A viharkárokkal lesznek elfoglalva.
  Bob még látta, ahogy két robot hozzálát Robinsonék lánctalpak szaggatta pázsitjának rendbetételéhez, a többiek pedig a szomszéd kertek felé indulnak. Aztán bezárult a fal.

A felnőttek beszélgettek, falatoztak; a gyerekek inkább a ház előtt gyülekeztek, ahol a robotok percek alatt kábelerdővé alakítottak mindent. A készülékeket rajta hagyták a targoncán, nem vettek le semmit, de pár drótot a földön vezettek át az L alakban álló jármű két vége között. Ez a pár drót volt vagy negyven darab.
  A javítással igazából már elkészültek az éjszaka. Az összeszerelés és az ellenőrzés volt csak hátra, de mivel a kocsit szinte ízekre szedték, ez ugyancsak sokáig tartott. De már a vége felé jártak.
  Szabad kezük továbbra sem volt, mindenki csavarozott, forrasztott, szabályozott valamit, Veronica Medica pedig a kocsi hátsó végén ülve lebonyolította sürgős rádióznivalóit, mielőtt megjön a vihar. Így Peter mutatta meg a gyerekekneka mentő belsejét – az utastérben amúgy se volt senki, itt minden a helyén volt, a sérüléseket már kijavították.
  Ha az olvasó ült már mentőkocsiban, nagyjából tudhatja, milyen a felépítése ennek az új Toyotának – a különbség annyi, hogy a korábbi típusokat emberi személyzethez tervezték, itt viszont minden elektronikus és rádióvezérelt. Ugyanakkor ezt a kocsit arra is felkészítették, hogy több sérültet lásson el, mint ahányat szállítani tud; a kocsi végében összehajtva tizenöt hordágyat helyeztek el, de csak négyet-ötöt lehet felállítani a kocsi közepén, hogy beteget fektessenek rá. A többi arra jó, hogy elhelyezzék rajtuk a sérülteket, s egy mentős őrizete mellett a helyszínen hagyják, amíg megfordulnak. Ez értelmetlen dolognak tűnik, de a magyarázata egyszerű: tizenöt hordágynak volt hely, hát beraktak tizenötöt, majd csak jók lesznek valamire.
  Hasonlóképpen egész hadseregnek elegendő vérkészítmény, kötszer, infúziós felszerelés, rögzítősín rejtőzik a falak számtalan fiókjában – valójában a három fal egész felületét fiókok borítják, s az ajtó belső oldalán is mindenfélével megpakolt zsebek vannak –; az égett sérülteknek szánt aluxilfólia pedig ötven embernek elegendő, hiszen olyan vékony, alig foglal helyet.
  Két inkubátor van a kocsi orrában, az öntöltős oxigénpalackok fölött. A palackok alatt van az EKG, a defibrillátorok, az EEG és a CT, csupa egészen apró, hordozható készülék. Meg persze még rengeteg műszer, csak a fontosabbakat említettük.
  A hosszú fal egyharmadát a gyógyszerek foglalják el; másik harmadrészét a sebészeti és általános orvostudományi eszközök, szikék, fogók, csipeszek, injekciós pisztolyok, AMBU-ballonok, respirátorok, egy egész áruház. A fal elülső végében hat terjedelmes vákuumágy függ külön rekeszekben. (Érdekes jószág egy ilyen vákuumágy. Óriási narancsszínű gumimatracra emlékeztet, amire ráfektetik a beteget, végtagjaira hajtják a széleket, aztán megnyomnak egy kapcsolót, s egy kis kompresszor felpumpálja. Látszólag. Régen, amikor ezt kézipumpával csinálták, egészen úgy tűnt, mintha a mentős felpumpálná a matracot; pedig valójában lepumpálja. Kiszivattyúzza belőle a levegőt. A matrac belsejében sok millió aprócska golyó van, amik a vákuum hatására összepréselődnek, s a puha fekhely megkeményedik. A sérült rögzítve van.)
  Néhány ügyes apróság teszi igazán összkomfortossá ezt a kocsit – típusjele természetesen mi más volna, mint Toyota Medica–2B. Az elhasznált vattát, gumikesztyűt, miegyebet csak lehullajtják a padlóra; nyomban ott terem egy apró kerek masina, a lábak között odamanőverezik és fölszedi. De eltávolítja a vért vagy egyéb szennyeződést is, beleértve a cipőkön behozott port, sarat. A padlót mindig sterilen tartja – a piszok és a szemét zárt tartályokba kerül, amiket az állomáson kiürítenek.
  Van aztán egy csomó kar a mennyezeten, amiket le lehet ereszteni, szerszámot vagy lámpát adni nekik, s rádióvezérléssel mozgatni. Ez akkor praktikus, ha több a tennivaló, mint a kéz, esetleg a mentősök egy része másutt van.
  Akad négy összecsukható kisszék is, ezekre lehet ültetni a hozzátartozókat vagy a könnyebb sérülteket. Van víz és élelem, persze nem vendégeskedésre, hanem kiéhezettek, kiszáradtak számára.
  S végül van egy halom eszköz olyan célokra, amik csak közvetve függnek össze a gyógyítással. Két lézerpisztoly – ha rosszakaratú emberek veszélyeztetnék a betegeket vagy a sok értékes berendezést. Kötelek, rudak, ásó, csákány, kalapács, lézerfűrész, hidegvágó, mentőmellény, poroltó, azbesztponyva s még rengeteg minden fekszik a tetőtérben – ha összetört járműből, szakadékból, tűzből, vízből kellene menteni az embereket.
  Aki mentőautót akar tervezni, annak meg kell néznie egy csomó katasztrófafilmet, háborús dokumentumot, el kell olvasnia sok-sok történetet, amiben emberek bajba kerülnek; ezután el kell töprengenie, hogyan fog az ő mentője többet segíteni, mint a már meglevők. Minden új mentőjármű többet és többet valósít meg a nagy feladatból: az emberélet mentéséből.

Természeti katasztrófák esetén az anyagi kár egy részét a robotika törvényeinek szigorú hierarchiája okozza: az első törvény felülbírálja a harmadikat. Christiesben egyetlen értelmes lény esett áldozatul a viharnak, pontosan emiatt.
  Az a körülmény, hogy Mr. Isaac Cummingsnak, a Christiesi Hírek szerkesztőjének félórával a vihar előtt romlott el a számítógépe, egy gyermek halálát okozta, viszont megmentette hét másik gyermek életét.
  Meglehetősen hideg szél fújt már az utcákon, amikor Annabel Morley szervizrobot megérkezett a Diófasorra. A negyvenhármas számú bérház kapuját is acéllemez takarta, de Fred, a másodosztályú kinyitotta az egyik oldalon, majd visszacsukta, amíg Annabel bejutott a kapun. Aztán ő is besurrant a biciklivel, s öt percig várt a kapu előtt, hogy ne a kinti fagyos levegőt vigye be a házba.
  Annabel közben már a számítógépet tanulmányozta; az volt a baj, hogy nem adott képet.
  – Bizonyára tudja, uram, hogy más cégek termékeit csak drágábban vállalhatjuk.
  – Nem számít. Az a fontos, hogy az adatok ne sérüljenek meg, és kettőkor leadhassam a cikket.
  Annabel a számítógép mellett álló órára nézett, mintha anélkül nem tudta volna, hogy háromnegyed egy van. – Mennyi munkája van még vele, uram? – bújt ki a hátizsákjából.
  – Félóra, talán háromnegyed. Megcsinálod addig?
  – Valószínűleg, de szeretnék biztosra menni – húzott elő Annabel egy számítógépet, kinyitotta és az asztalra tette. – Parancsoljon, uram.
  – Ez kedves tőled – mosolygott az ötvenkét éves, magas, kissé sánta Mr. Cummings –, de nincs benne a cikkem.
  – De benne van – nevetett Annabel.
  Mr. Cummings bekapcsolta a kis fekete masinát. Ugyanazokat a programokat találta, mint a sajátjában, megvolt az összes írása és minden egyebe.
  – Boszorkány vagy! Hogy csináltad?
  – Rádió útján, uram. Az ön gépének semmi baja, a képernyőt kivéve. Felel a rádión kapott parancsokra, s minden adatot kiszolgáltat.
  – Csodálatos. Mire van szükség a munkádhoz?
  Ekkor nyílt az ajtó, s beballagott Fred.
  – Most már semmire, uram – vette elő Annabel a szerszámokat.
  Húsz perc telt el. Mr. Cummings a cikkén dolgozott, s néha egy-egy pillantást vetett az íróasztal vége fölé hajló gyerekekre. Annabel Morley tizenegy-tizenkét éves lehetett, vékony, barna hajú, barna szemű lány, nem volt rajta semmi rendkívüli. Fred, a testes, bamba másodosztályú már rendelkezett egy különös tulajdonsággal: élénk kék szeme volt. A színe is élénk volt, s arcának bambaságával ellentétben a tekintete is – ennek ellenére a robot semmivel sem tűnt értelmesebbnek akármelyik társánál.
  Egyszer csak erőteljes recsegés hallatszott valahonnan fentről és hátulról, amit még a vihar zúgása sem nyomott el. Mr. Cummings rémülten nézett arra.
  – Jó ég, a kölykök… – kezdte, amire Annabel ledobta a csavarhúzót és kirohant a folyosóra. Felszaladt a padláshoz vezető lépcsőn, s kinyitotta a csapóajtót. Valami azonnal ki is tépte a kezéből.
  A padláson eszeveszetten tombolt az orkán. Az egyik ablak helyén jókora lyuk tátongott – itt is feltették ugyan a védőlemezt, de a vihar azzal együtt, keretestül döntötte be az ablakot, s tárgyak őrült kavargásává tette a padlásteret. Látni alig lehetett az örvénylő porban, de Annabel érzékeny robotfülei vékony hangok rémült kórusát észlelték, s infravörös látása nyomban megmutatta a forrást: a környezetnél melegebb élőlényeket.
  Messze voltak, és amíg kijuttatja őket innen, addig a vihar szétrombolhat mindent odalenn, emberek sérülhetnek meg. A padláson azonban már mindent a vihar által a sarkvidékről hozott levegő töltött meg – mínusz tizenöt fok volt, de negyvenet lehetett érezni. Annabel ezért az emberek esetleges sérülésénél fontosabbnak ítélte a nem emberi lények biztos halálát, illetve annak megelőzését. Letépte a falon még egy darabjával lógó ablakot, ráfektette a lejáróra és rádobott egy ócska ágyat. Aztán belefúrta magát a porfelhőbe. Háromszor esett rá valami súlyos, de föl se vette. Elküzdötte magát a bajbajutottakig, s gondolkodni kezdett, mit tegyen.
  Egy nagy ládában voltak, hét rémült kisgyerek egy rozoga asztal alatt – ez védte meg őket a limlomok bombazáporától, de már félig megfagytak a jó meleg után rájuk törő sarkvidéki éghajlaton. A büszke Canis familiaris nemzetség sarjai voltak, de ebből most nem sok látszott. Halálra voltak ijedve.
  Annabel nem húzta az időt fölöslegesen, de nem is siette el a döntést. Huszonhat tízezred másodperc alatt elhatározta magát s munkához látott. Letördöste a fémasztal lábait – nagy munka volt, de Annabel erősebb volt a hegesztésnél. Aztán a láda sarkába söpörte a sérelmeiket magyarázó apróságokat, s rájuk fektette az asztallapot. Éppen elfértek alatta a sarokban.
  Ezzel a skatulyával biztonságban kivihette őket. Az elővigyázatosság hasznosnak bizonyult, útközben egy doboz esett a fémlapra s nagyot koppant rajta; a ládából rémült sipákolás hallatszott.
  Amikor a lejáróhoz ért, megmozdult a rögtönzött barikád, s két kéz jelent meg a résben. Annabel rájuk fektette a ládát, s mikor az eltűnt a mélyben, nekifogott, hogy kirekessze a vihart a ház padlásáról.

Lent Mr. Cummings megkönnyebbülten fogadta Fredet. Az asztallap alól kikerülő riadt apróságokat infralámpa elé tették, mert majd megvette őket az isten hidege. Megnyugtatásukról anyjuk gondoskodott, aki Annabel háromperces mentőakciója alatt dühösen követelte, hogy eresszék fel családjához. De aztán megbékült, mikor visszakapta fiait – no persze a nagy adag jófajta kutyaeledel is sokat segített.
  Fred visszatért a képernyő javításához, Mr. Cummings pedig a cikkhez. De néhány perc múlva feltűnt neki, hogy a lány nem tért vissza.
  – Hát Annabel? – nézett az ajtó felé.
  Fred nem reagált. (Kevesen tudják, miért nem képes a másodosztályú felismerni, hogy neki szólnak, csak ha a nevét mondják, a „robot” szót vagy valami egyéb szinonímát. Nos, pusztán azért, mert ezeknek az egyszerű agyaknak külön üzemmódot jelent, hogy meg vannak-e éppen szólítva vagy sem. Normál üzemmódban az agy csak azt elemzi, hogy a hangok és látványok közül mi tekinthető megszólításnak, parancsnak vagy veszélyhelyzetnek.) Mr. Cummings bosszúsan emlékeztette magát, hogy primitív géppel van dolga.
  – Robot!
  – Uram? – Fred fölkapta fejét és a férfi szemébe nézett.
  – Hol van a társad?
  – Nem tudom.
  – Miért nem?
  – Működésképtelen.
  Annabel Morley ekkor már két perce halott volt. Hasztalan küzdött a betört ablakban, hogy a bérház melegét bent tartsa. A padlásfeljárót már letakarta háromnegyed tonna régi bútorral, ezek megakadályozták, hogy a szél odalent is pusztítson; ám hőszigetelő hatásuk csekély volt. Ezért törekedett Annabel arra, hogy a sérülést befoltozza.
  A vakvéletlen közbeszólt. Egy erős széllökés egy kicsavart fát vágott az ablakhoz, akkora erővel, hogy feldöntötte a nehéz szekrényt, amit a lány odahúzott. Az ágak átlyukasztották a ruháját, teste műanyaghuzatát, s beakadtak a fém sodronyingbe. Annabel késedelem nélkül letörte az ágakat, de a fa már lezuhant, magával sodorva a lányt. A levegőben megfordult, s Annabelnek nem volt ideje kiverekedni magát, hogy talpával érjen földet. Fejjel csapódott a betonra, s még látta, ahogy a faágak záporoznak körülötte. Aztán már nem látott semmit.

A manchesteri szerviz Központi Programozó Irodája akkor szerzett tudomást az eseményekről, amikor Annabel megpillantotta a fát, karnyújtásnyi távolságban. Nyomban leadta a vészjelet, hiszen ha baja esik, bent az emberek védelem nélkül maradnak. Az iroda nyugtázta a jelzést, de csak annyit felelt, hogy minden fontosabbról értesítést kér. Annabel adott még egy tudósítást, ami már félbemaradt.
  A vihar elmúltával az iroda odaküldte Fredet. A fiú kábelt dugott a ház tövében élettelenül heverő, összevissza szaggatott ruhájú test orrába, s lakonikusan közölte, hogy nincs jel az agyból. Az iroda csinált pár tesztet, aztán parancsot adott Frednek, hogy őrizze, amíg érte mennek. Fred tíz percig mozdulatlanul bámulta társa holttestét; egyetlen gondolat se fordult meg ezalatt a fejében.
  Szerencsére Shrewsburyben éppen volt egy szervizkocsi, azt küldték oda. Nekik persze nem volt sürgős, de nem rémíthették meg az embereket az utcán fekvő halott látványával. Cseppet sem kíméletesen fölkapták Annabelt, belökték a kocsi hátuljába, s elszáguldottak. Sok javítanivaló volt a vihar után. De egyikük ott maradt: egy szőke kislány, akkora, mint Annabel. A biciklihez sietett, fölcsatolta Annabel hátizsákját, s elkarikázott Freddel.
  A szervizkocsi csak másnap hajnalban tért vissza Manchesterbe, hogy pótalkatrészeket és pár speciális eszközt vegyen fel. Ekkor emelték ki Annabelt, hordágyra tették és átküldték az újrahasznosítóba. Fél kilencig várt itt néhány primitív robot társaságában, amíg bejött a mérnök és végigtekintett rajtuk.
  – Hát veled mi történt? – lépett elsőként Annabelhez, s kivette a lány zubbonyzsebéből kilátszó cédulát. – Nincs agyad? Nem baj, még miniszter is lehetsz. Gyere.
  Annabel ment, hiszen a hordágy értette a parancsot. A mérnök egy kis szobába vitte, hasrafektette és kiszerelte az agyát. – Ezt jól beverted. Igazat szóltál, mi?
  A gyerek feje teteje mögött fél hüvelyk hosszú repedés volt a gyémántacél gömbön. Ezen át jutott be a levegő a bionokhoz, amiknek a sarki eredetű légtömegek mínusz tizenöt fokja is kibírhatatlan forróság volt. A másodperc töredéke alatt felbomlottak, gőzzé váltak, s velük együtt semmivé vált Annabel személyisége, elpusztultak nyolc hónap emlékei.
  A mérnököt ez nem érdekelte. Egy ládába rakta az üres fémgömböt, aztán elővett egy másikat, ráérősen beépítette a gyerek fejébe, és hozzálátott a teszteléshez. Pontosabban egy H. G. Wells-kötet olvasásához, mert a tesztelést a számítógép csinálta.
  Mikor elkészült, a gép életre keltette Annabelt – azazhogy…
  – R. Marion Walters BR31983NTS94. William H. Penfield, London, Anglia. Ez a példány most először kapcsolódik be. Önteszt vége.
  (Úgy látszik, egy ideje a Brirob eltávolította a legalább egymilliárd hibátlan bekapcsolást garantáló szövegrészt. Tényleg eléggé fennhéjázó volt.)
  – Jó reggelt, uram – ült fel Marion, mit sem tudva arról, hogy teste, amivel megmozdult, tegnapig Annabel Morley névre hallgatott.
  A mérnök csak az ujjával intett az érdekes regény mellől, hogy a gyerek hagyja őt békén és menjen a dolgára.

A háziak különleges, csak erre az alkalomra szóló engedélyével a targonca mentőkocsistul, robotostul ott maradhatott a Lane-telken a vihar után is. Ez nagy könnyebbség volt, nem kellett megbolygatni a kábelerdőt, nem vesztettek időt a hurcolkodással. Másnap délután be akarták fejezni a munkát.
  Marynek délelőtt eszébe jutott valami: elhatározta, hogy egyben átolvassa Fiona regényét, csinál néhány jegyzetet. Fontos lexikális tévedés volt például, hogy a Baile Átha Cliath-i városháza főkapuja a regényben észak felé nyílt, hiszen Niamh-éknak balra kellett fordulni, hogy hazainduljanak – holott a valóságban keletre néz, Mary erre jól emlékezett, s ellenőrizte is a várostérképen. Maga a tévedés jelentéktelen volt, de Fiona mindig büszke volt rá, hogy a főváros minden négyzetméterét ismeri.
  A ház mögött dolgozott a kisasztalnál, előtte a számítógép a szöveggel, egy kancsó tea, s gombmikrofon az asztalon, ezen át hallgatták kistitkárnői a megjegyzéseket. Egy fejezet elejét olvasgatta éppen, mikor arra járt Diana. A képernyőre tévedt a pillantása, s elálmélkodott. Felül öles betűkkel ezt látta:
  

Seacht n-uaire i gCara Droma Rúisc

  Szólni akart, de gyorsan lenyelte: jól tudta, aki megzavarja az írókat, halál fia.
  Továbbment, s pár perccel később találkozott egy szakértővel a hátsó házban; éppen Sarah holmijait vasalta.
  – Hahó, Kisnicky – üdvözölte.
  – Hahó, Nagydiana – viszonozta az. Diana nevetett, s felvett egy rugdalózót; összehúzott homlokkal vizsgálta a szakadt hímzést a hasán.
  – Mi van Mary szövegével?
  Most Nicky ráncolta össze a homlokát. – Mi lenne?
  – A címben egy szónak a közepén van a nagybetű, és egy cseppet sem izgatja.
  – Vagy úgy – mosolyodott el a lányka. – Annak ott a helye.
  – Mi a szösz. A nagybetűt másképp ejtik?
  – Dehogyis. Cara Droma Rúisc egy kisváros, Liathdroim megye székhelye. A cím azt jelenti, Hét óra Cara Droma Rúiscban. Azt meséli el, mi történt Niamh-val tíztől délután ötig.
  – De miért van ott a g betű?
  – Ezt fogyatkozásnak hívják. – Nicky tollat és jegyzettömböt kapott elő, s felírt pár szót. A cloch, vagyis kő szóból például ez lesz: ar an gcloch, a kövön.
  – És hogy ejted azt, hogy „gc”?
  – G-nek. Ettől fogyatkozás, a szó eredeti kezdőbetűje „elfogy”, nem mondjuk, de az írásban kitesszük. És ha nagybetű volt, az is marad.
  – Szóval időnként g betűket rakosgatsz a szó elé, aztán csak azt ejted ki.
  – Nem mindig g-t – mosolygott Nicky, s betűket kezdett irkálni. – Csak ha c-vel kezdődik a szó. A b-ből mb lesz: i mBaile Átha Cliath, ebből a b-t nem ejted. A d-ből nd, i ndoras, az ajtóban; a p-ből bp, faoin bpota, a kancsó alatt; a g-ből ng, leis an ngasúr, a gyerekkel; a t-ből dt, i dteach, a házban. Az f-ből pedig bhf, ar an bhfuinneoig, az ablakban. Ezt v-nek kell ejteni, mert a bh a v hang jele.
  – S mi van a többi betűvel? – kérdezte Diana, akit szórakoztatott ez a felsorolás, a képtelen betűkombinációk s az igyekezet, amivel a gyerek magyarázta.
  – Nincs több. Az s-ből időnként ts lesz, an tseachdain, a hét, de ez más nyelvtani eset. Az l, m, n, r kezdőbetű nem változik.
  – És a k?
  – K betű nincs a gael ábécében. – Nicolette gyorsan leírta: ABCDEFGHILMNOPRSTU. Diana érdeklődve tanulmányozta.
  – Tizennyolc – mondta kisvártatva.
  – Igen – ismerte el Nicky –, tizennyolc.
  – No és – pillantott föl a fiatalasszony és benyúlt a fiókba –, mi az értelme ennek a betűcserélősdinek?
  Nicky csodálkozva nézett rá. – Kellene, hogy értelme legyen? Ez a szabály és kész.
  Diana elgondolkodva nyitotta ki a varródobozt. – Biztos a misztikum miatt.
  – Druidák, istenek?…
  – Aha.
  Nicky nevetett. – Azért ez a nyelv nem elsősorban varázsigék céljára szolgál, Diana. Beszélnek rajta.

Egy órakor a robotok befejezték végeérhetetlennek tűnő munkájukat. Kikapcsolták műszereiket, kihúzták a csatlakozókat, helyükre tették az utolsó alkatrészeket. Míg alárendeltjei ezen dolgoztak, Veronica Medica köszönetet mondott a vendéglátásért.
  – …Nagyon sokat tettek értünk, uram.
  – Nincs mit, doktornő. Hiszen az emberekért csináljátok, s mi is azok vagyunk.
  A robot biccentett, s energikus léptekkel visszament a targoncához. Az egyik harmadosztályú mélyen meghajolt előtte; a Medica rálépett a nagy fémkezekre, s a gépezet egy lift finomságával emelte föl a járműre. A nő belépett, az ajtó bezárult, s a Toyota fölemelkedett. Két lábnyit haladt egyenesen fölfelé, majd meglódult, s lendületes ívben átsuhant a ház fölött. Mire a gyerekek megkerülték a házat, már fényei sem látszottak.
  – Elment – mondta Diana.
  – Elment – bólintott Angelica.
  – Elment – szólt Lizzie juhászkutya nyelven.
  A targonca is megmozdult, hozzákezdett L alakba hajtott teste kiegyenesítéséhez. Volt még a hátán egy csomó robot, műszer, kábel és törött alkatrész, valamint egy bicikli; ennek tulajdonosa irányította a járművet és vigyázott az egész kirakodóvásárra Manchesterig. A másik két Brirob-páros már egy órája elment.
  A helyszínen csak a Christiesből kapott holmik maradtak: a vízmű acélszerelvényei, a Lane-ház fémtáblái és a városházi robotok. Ezek lemosták a sáros fémlapokat s levitték a pincébe. Aztán elegyengették Robinsonék telkén a lánctalpak nyomait. Végül felkapták az acéltömböket és kimasíroztak a kapun.

Senki sem hiányolta őket; már a gyerekek is unták a szótlanul dolgozó robotcsapatot, akikkel nem volt miről beszélgetni.
  George megszemlélte a ház előtti térséget, s bár ugyanolyan volt, mint a targonca odaérkezése előtt, úgy döntött, ebből elég. Ezen változtatni kell.
  – Hogy adják manapság a füvet? – toppant be egyik délután White úrhoz, mintha valami ennivaló után érdeklődne.
  A boltos nem lepődött meg. Tudván, hogy néz ki Lane-ék udvara, nem volt nehéz kitalálni, mire kellhet ez a zöldféle.
  – Hát a múltkor száznegyvenet hallottam.
  – Mennyi fűért?
  – Egy csomag fűmagért.
  – No de mekkora területet lehet azzal bezöldíteni?
  – Talaja válogatja… kétszáz négyzetyard körül.
  – Szóval ez lenne vagy hat csomag – töprengett George.
  – Ne úgy csinálja. Hívjon egy mérnököt, aki megnézi a talajt és megmondja, mit lehet kezdeni vele. Esetleg elektromos kezeléssel vagy ultrahanggal akár anélkül is kizöldülhet, hogy elvetne valamit.
  A Lane-ek feje csettintett. – Magának science fictiont kellene írnia, Mr. White.
  – Láttam én már ilyet, uram. Minden talajban akad egy-két magocska; csak nem tudnak kicsírázni. Segíteni kell nekik. Szerintem a városi kertésszel kellene beszélnie.

Szép nyári délelőttök, vidám délutánok és kellemes esték követték egymást ezekben a hetekben. Melegedett az idő, de nem vált igazán forróvá. Mint nagy viharok után általában, most is gyakori volt a szélcsendes idő.
  A virágok millió árnyalatban pompáztak; a madarak boldog trillákat csicseregtek; s apró leánykarobotok szaladgáltak szerteszét. George költői szavaiban csak annyi volt a túlzás, hogy a madarak trillái öröklött viselkedésmódok, s vajmi kevés közük van lelkiállapotukhoz. Ezt az apró leánykarobotok egyike mondta, amire apja bólintott: a mindenáron való ragaszkodás a tudományos igazság leglényegtelenebb morzsáihoz pedig az apró leánykarobotok öröklött viselkedésmódja – de nem őtőle örökölték, annyi szent.
  A virágok legalább stimmeltek. Idén a harangvirágnak volt nagy sikere, ciklámenlila fürtök virítottak mindenütt, még Robinsonék kertjébe is jutott belőlük. Csak Lane-ékhez nem, elöl semmi sem termett, hátul legalább Diana palántái megvoltak némi fűvel vegyest. George bosszúsan szemlélte a pusztaságot.
  Visszatérve az apró leánykarobotokra, egyikük a városba tartott egy reggelen, hogy elintézzen néhány kisebb feladatot, amikor eléje toppant egy medve.
  A történeti hűség kedvéért mondjuk el, hogy Nicky a Kórház utcán haladt, s éppen elért a Kakaós Keksz utca sarkára. Nem, nem ez az igazi neve. Hársfa utcának hívják, de huszonnégy évvel ezelőtt megkapta a Kakaós Keksz becenevet. Ebből a fajta süteményből pusztult el akkor tíz doboz, mivel George Burke túl gyorsan hajtotta a triciklit, s nekiment a járdaszegélynek. Valami eltörött a szerkezetben, s a kakaós kekszek látványosan süvítettek végig az utca hosszának egyharmadán. Még harmadnap is találtak belőlük.
  Nicky tehát a Kórház utca tizenhat előtt ballagott, mikor két yarddal előtte befordult a medve.
  Nicolette megtorpant. A medve is.
  Igazi mesekönyvbe illő kép. Az utcasarkon áll egy jó hat és fél láb magas barnamedve; előtte pedig egy kislány világoskék ruhában, fürtjei közt szalag, keze a háta mögött összekulcsolva, s érdeklődve tekint föl a medvére.
  – Szervusz, Kisnicky – mondta a medve.
  Nicolette bizonytalan arckifejezéssel pukedlizett.
  – Nem ismersz meg?
  A kislány bólintott. – De igen, uram. Ön a Medve. A medvefélék családjába tartozik, latin neve Ursus arctos. Közeli rokona a jegesmedve, Ursus maritimus, és az amerikai grizzly, Ursus arctos horribilis… – itt elhallgatott. Nem tartotta jó ötletnek felhívni a medve figyelmét, hogy létezik őnála nagyobb medve is.
  Ám a medve nem haragodott. Jót nevetett a gyerek válaszán, s továbbindult; de még megkérdezte:
  – De tényleg, komolyan nem ismersz meg?
  – Nem, uram. Csupán egyvalakire emlékeztet, de…
  – …azt az állatkertben láttad.
  Nicky bólintott. A medve búcsúzóul megveregette a vállát és folytatta útját; láthatóan elégedett volt.

– A hangját se ismerted föl? – kérdezte Michael pár órával később.
  – A jelmez eltorzította – felelte Mary lánya helyett.
  – Különben sincs olyan félreismerhetetlen hangja – tette hozzá Steve. Ekkor már tudták, hogy Pat volt a medve, Forbesék partijára tartott.
  – És se vagyok mindentudó – mondta Nicky. – Semmi se látszott belőle, a hangja is vastag szivacson át jött.
  – No meg jól el is mélyítette a kedvedért – vigyorgott Mike.

Ez persze egyedi eset maradt; több medve nem járt Christies utcáin. A rókák is nagyon megfogyatkoztak – még az az egy se volt, amelyik elő szokott pedig fordulni errefelé. De hiányolták.
  Július harmincadikán történt, déli háromnegyed egykor. Asztalnál ült a család, s Kitty paradicsommártását dicsérték. Angie megízlelt egy kiskanálnyit, szakértőn csemcsegett, s mialatt kifejezte elismerését, külföldi telefonhívást kapott.
  – Szervusz, robot. Miss Ní Chiarraigh-t keresem. – A fiatal, jóképű olasz hibásan ejtette a komplikált kelta nevet, de Angie persze nem sértette meg azzal, hogy kijavítja.
  – Idegenben tölti a nyarat, dr. Serna. – Az orvos fehér köpenyben volt, névtáblával.
  – Hol van? Sürgősen meg kell találnom.
  – Nem tudom, doktor úr; elnézést kérek, de Miss Ní Chiarraigh nemrégen adott csontvelőt.
  Angelica nem volt látnok, de mást nem akarhatott egy külföldi orvos, főleg nem egy onkológus, mint a táblácska mutatta.
  – Tudok róla, de a leletei szerint alkalmas. Meg tudod keresni?
  – Ha önök állják a költségeket.
  – Persze. Hívj, amint megvan.
  – Parancsa szerint lesz, dr. Serna.
  Angie hozzálátott a kereséshez, aminek időtartama kétféle lehetett. Vagy van olyan robot a Földön (netán a Holdon), aki pontosan tudja, hol van Fiona, s akkor a keresés addig tart, amíg ehhez a robothoz eljut a hívás – vagy nincs, és akkor addig, amíg nem találkozik egy robottal.
  Ha az olvasó visszagondol arra a régi esetre, amikor Nicky egy századmásodperc alatt begyűjtötte az antigravitációs kisbuszok nemzetközi árlistáját, alighanem elképed, ha megtudja, hogy egy ilyen kutatás két napig is elhúzódhat. Ég és föld ugyanis a különbség aközött, hogy a robot bizonyos meghatározott helyre küld üzenetet, avagy közrebocsátja azt a műholdas kommunikáció dzsungelében, s várja, hogy az illetékes robot előkerüljön.
  Angie mindenekelőtt a Központi Programozó Irodához fordult és kért egy sürgősségi kódot. Az iroda hiányosnak találta az adatokat, ezért felhívta calabriai társát. Az megkérdezte a kórházi koordinátort, aki azt felelte, a betegnek egy héten belül kell megkapnia a sejtképző anyagot. Ennek alapján London a legkisebb prioritást adta, mármint az amúgy a legfontosabbak közé tartozó egészségügyi kategórián belül.
  Ezután Angie elkészített egy közleményt, ami Fiona fényképes személyleírását tartalmazta, a calabriai koordinátor és a saját gyártási számával. Ezt átadta Londonnak, ahonnan elindult világhódító útjára.
  Amit eddig elmondtunk, néhány ezredmásodperc. A hosszadalmas dolgok itt következnek.
  A londoni központ behelyezte a közleményt a többi közé témakör és sürgősségi kód alapján; hogy mekkora adatmennyiséggel dolgoznak ezek, az is mutatja, hogy a 324 510-es sorszámot kapta.
  Most két feladat várt a Kensington egyik házának páncéltermében pihenő nagy fekete dobozra. Közölnie kellett a felhívást Anglia, Wales és Skócia robotjaival, és tovább kellett adnia a külföldi irodáknak, hogy azok is megtehessék ugyanezt. Először is átadta a négy területi központnak. Az erre szolgáló csatornán átlagosan ezerkétszáz üzenet megy ki másodpercenként, így Angie kérése négy és fél perc múlva érkezett meg az észak-londoni, a cardiffi, az edinburghi és a Baile Átha Cliath-i számítógéphez – önálló ír robotgyártás hiányában ugyanis nyugati szomszédunk is csak egy területnek számít a Brirob-zónán belül. (Hiszen ezért hívják Brirobnak, azaz Brit-szigetek Robot Rt-nek.)
  A területi központok szétküldték a megyei központoknak. Ehhez Angliában három perc kellett, Skóciában elég volt nyolcvankét másodperc a kisebb forgalom miatt. A megyei központok hasonló módszerrel közvetítették a fennhatóságuk alatt álló robotokhoz, Shrewsbury például három másodperc elteltével; így Angelica hét perc harminchárom másodperc múlva kapta vissza saját üzenetét.
  Fiona azonban nem volt a Brit-szigeteken, így át kell térnünk a nemzetközi csatornákra.
  Mialatt Kensington szétküldte a területieknek azt a háromszáz-egynéhányezer üzenetet, ami a mienk előtt állt a sorban, egyidejűleg a külföldi üzenetek elküldése is folyt. Itt azonban egész más volt a sorszám. Kapaszkodjon meg az olvasó: hárommillió-kilencszázhatvanötezer-nyolcszázhárom üzenet várakozott. No persze a nagysebességű nemzetközi vonalak sokat segítenek, így ötezer üzenet is kimegy másodpercenként.
  Tizennégy perc után a hír tehát megérkezett Reykjavíkba, Oslóba, Amszterdamba, Brüsszelbe, Párizsba, Madridba, Lisszabonba és az egyes számú észak-atlanti műholdra. Innen aztán hasonló módon, hullámokban terjedt tovább, amíg az összes ország meg nem kapta. Utolsóként a legtávolabbiak, a Csendes-óceánt ellátó három központ. Ekkor már este hét óra volt. Angie tehát még szerencsésnek mondhatta magát, hiszen a felhívás egészen hamar eljutott mindenhová.
  Fiona persze akkor már előkerült, hisz közelebb volt, mint a Csendes-óceán. Hat óra öt perckor futott be az értesítés a 97-13-as számú Központi Programozó Irodától: a keresett személy az ő területén tartózkodik. Szándékosan mondunk név helyett számot, nehogy elromoljon a meglepetés.

A Vörös egy kis völgyben sétálgatott a Spencer-hegy és a Jefferson-gerinc között. Teknőforma bemélyedés volt, fél mérföldnél nem hosszabb. Mélysége nem haladta meg a harminc lábat; ami pedig a nevét illeti, az nem volt.
  – Volna kedve elvégezni a leolvasást, Miss Ní Chiarraigh? – kérdezte a mellette haladó magas férfi.
  – Megtisztel vele, professzor úr – bólintott a róka elbűvölő mosollyal; olyasfélével, aminek láttán Mary vagy George borzadva fordulna el. Vagy még inkább rászólna: ne mesterkéld magad, gyerekem.
  A professzor más ízlésvilágban nevelkedhetett, mert elégedetten folytatta útját. Csakhamar leértek a völgy mélyére, ahol élénkpiros oszlop emelkedett, a tetején mindenfelé meredező alkotmányokkal. Fiona megnyomott egy gombot az oldalán, amitől kinyílt egy ablak, s műszerek váltak láthatóvá.
  – Hőmérséklet ötvenhárom – olvasta. – Szélsebesség harminckilenc. Oxigén mínusz kettő… ez mi az ördög?
  – Az eltérés a normális aránytól – felelte a professzor –: két ezrelékkel kevesebb.
  – Vagy úgy. Nitrogén mínusz egy. Szén-monoxid három egész tizenhét. Szén-dioxid kilenc egész négyszáztizenhárom. Klór-monoxid… no, mit tippel?
  – Ne csigázzon!
  – Öt egész hatezer-kettőnegyvenöt.
  – Tűrhető.
  – Ózon három egész nyolc. Vastagság háromszáztizenkilenc. Mit akar, ez egész jó.
  – Nézze majd meg két hónap múlva. Most persze hogy sok. Mondja a sugárzást.
  – UVA, akarom mondani u-vé-a nulla egész kilencvenhárom, UV-B nulla egész nullaharmincöt, UV-C nulla. Kozmikus tizenegy, háttér négy. Csapadék nulla. Páratartalom húsz százalék.
  – Köszönöm, Miss Ní Chiarraigh. Jöjjön, nézzünk szét kicsit a hegyről.
  Az olvasóban alkalmasint gyanú támadt, hogy valami nincs rendben. Már eleve: „Miss Ní Chiarraigh”?! Ennek bizony adósak maradunk a magyarázatával. Vörösünk nemcsak eltűrte e bizarr megszólítást, de mintha még tetszett is volna neki. A rejtély éppoly megfejthetetlen, mint a Nazca-rajzok keletkezése.
  Más a helyzet a meglepő számokkal. A hőmérséklet valóban ötvenhárom, s ez nem valamiféle titokzatos skála, Réaumur vagy Rankine beosztása szerinti érték – közönséges Celsius. Mínuszban. A hőmérő ki se írta az előjelet, mert fagypont fölötti hőmérsékletet itt még nem láttak.
  Nem számít ez itt hideg időnek. Ilyenkor, tél derekán, a sarki éjszaka közepén ez valósággal melegnek mondható az Antarktisz hatalmas jégsivatagán. Július harmincadika van. Március huszonegyedike óta nem érte napfény ezt a tájat. A jég fehér, de ezt senki sem látja. Négy hónapja koromsötét van.
  Az itteni lakosoknak nem kell hűtőszekrény, pedig azt az eszkimók is használnak – itt azonban nincsenek lakosok. Ezért az áruforgalom és a politikai élet a nullával egyenlő.
  A vadvédelemmel sincs gond – a környék leghatalmasabb élőlénye néhány mikroszkopikus méretű zuzmó, amik a kövek belsejében élnek, mert másképp a hideg szétrombolná sejtjeiket. Ha ugyan él ilyen errefelé. Keresni kellene, de sötét van.
  Harminckilenc kilométeres óránkénti sebességgel fújó szél a tizenkettőig terjedő Beaufort-skála szerint hatos erősségnek is felel meg, így közepes erősségűnek mondható. Gyengébb szél is okozott már hóvihart, ám itt ilyen nincs. Egyetlen hópehely sem száll a levegőben. A hó régesrég betonkeményre fagyott.
  Ötvenfokos fagyban, süvöltő szélben, koromsötétben, háromszáz mérföldre a legközelebbi lakott helytől s ezerötszáz mérföldre a legközelebbi elejthető állattól – egyetlen melegvérű lény sem maradhat életben. Az a sarkkutató, aki ilyenkor kilép a sátorból, akinek kihuny a tüze vagy elfogy az élelme, halott ember. De ha van is tüze meg ennivalója, gyors jármű nélkül meg vannak számlálva napjai. A Spencer-hegytől a Huszonnyolcasig háromszáz mérföld, s közben ott húzódik a Transzantarktiszi-hegység hatalmas lánca. Jó térképpel lehet olyan útvonalat találni, amin átjut az ember, de ez nyolcszáz mérföld is megvan a rengeteg kacskaringóval.
  A másik irányban ezerhatszáz mérföld a tengerig.

Fiona kivételesen nem a kaland miatt jött Földünk harmadik legkisebb kontinensére, mely másfélszer akkora, mint Ausztrália és Óceánia, s negyedrésznyivel nagyobb Európánál. Vagyis hogy nem csupán a kaland miatt.
  Három nappal korábban hazatelefonált az egyetemre, mert néhány információra volt szüksége a könyvéhez; s ha már úgyis kapcsolatban voltak, megnézte a postáját is. Egy levél várta Seán egyik barátjától, aki az Eochaillban megjelenő Tout le monde újságírója volt. Mint látható, ez francia nyelvű lap. Azt kérdezte, nem volna-e kedve Fionának egy kellemesen meleg, zöldellő vidéken tölteni pár napot, s beszámolni róla az olvasóknak. Peter Ó Chonaillt ismerve – Fiona nyomban tudta, hogy ez az Antarktisz. Hamar meg is beszélték a részleteket, s Vörösünk immár egy egész napja sarkkutató.
  A Huszonnyolcas bázis a szélesség nyolcvanadik fokán épült. Százhúsz ember tölti itt a tél egy részét, s kutatja az időjárás, a mágnesesség, a légkör sajátságait. A kutatóállomás egy fennsíkon áll, színpompásnak nem nevezhető vidéken. Ha nem égnek a lámpák, minden fekete. Ha égnek, minden fehér.
  A százhúsz ember mellé vagy nyolcszáz robotot adott az angol-walesi-skót–francia–svájci–német tulajdonú kutatóintézet. Kell is ennyi. Aki ötvenfokos fagyban el akar menni háromszáz mérföldre, annak szüksége van néhány gépre; aki vissza is akar térni, annak még többre.
  Fiona, a professzor s a többi jelenlevő mellett egy-egy robot áll, akik egy lépésnyire sem tágítanak mellőlük, hisz a töméntelen szakadék, jég alatti üreg kész életveszély. Három robot halad a kis csapat előtt és vigyáz. Két járművük van, hatszemélyes Antarktisz-járók egyheti élelemmel, rengeteg gyógyszerrel és kötszerrel. Két-két robot ül bennük tartalékban. Persze messzi távolból látni lehet fényeiket, s rádiókapcsolatuk egy pillanatra sem szakad meg a közeli állomásokkal és a félszigettel. A robotok nagyon óvatosak.
  Szabályszerű űrruhát kell viselni ebben az időpontban. Tetőtől talpig zárt, fűtött ruha sisakkal. Adhéziós cipőtalp a jégen járáshoz. Lámpa a sisakon, másik a karon. Rádió; tartalék rádió. Valamint egy közel mázsányi hátizsák ennivalóval, jelzőrakétákkal, térképpel, kétszemélyes sátorral, fúziós kályhával. Ha nem lenne rajta antigrávitátor, meg se lehetene mozdítani, főleg nem a feleakkora Fionának.
  A készülékkel könnyen felért a hegyoldalra, ahonnan a reflektoros robot segítségével messze elláthatott a hepehupás síkságra.
  Örömmel írnánk le mindazon szépségeket, amiket a fényszóró megvilágított, de a felsorolás egyhangú: jég, jég, jég és megint csak jég. Mindazon dolgok, amik a jeget érdekessé tehetik, itt hiányoztak. Nemcsak a korcsolyázók és jégkorongozók, a jégszobrászok, a karácsonyfák és csokitélapók. Nyoma sem volt a sarkvidék látványos jégképződményeinek, a szeszélyes alakú szikláknak és hegyeknek, melyeket Verne mester oly érzékletesen festett le a Hatteras kapitányban. Fiona, akinek a nagy francia szerző mindig kedvencei közé tartozott, meg is jegyezte kritikusan, hogy az Antarktisz igazán követhette volna a leírást.
  – Ilyesmikért a partvidékre kell mennie, Miss Ní Chiarraigh – felelte a professzor –, ahol tél elején új képződmények jöttek létre. Ezen a környéken már évszázadokkal ezelőtt lecsiszolt mindent a szél.
  – De vannak jégmentes részek is, igaz?
  – Télen nemigen, de nyáron sokfelé akadnak. Tavakat is láthat egészen a kontinens belsejében.
  Ekkor jött a hívás. A Huszonnyolcas állomás fontos távolsági beszélgetést kapcsolt Fionának, aki kényelmesen nekitámaszkodott a robotnak, és elbeszélgetett az olasz kórház koordinátorával.
  Ha bent lett volna az állomáson, rendes képtelefont használhatott volna, s kinézhet a koordinátor mögött a calabriai kertbe, ahol a sokszínű virágok a kora esti mediterrán nyár napsütésében fürdenek. Ott meleg volt, az emberek alig vettek valami ruhát magukra. Itt az ember még a teljesen szigetelt öltözékben is fázott: lelkileg.
  A róka azonban jól érezte magát ezen a semmilyen halandó lénynek nem való vidéken – túlvilági szerzet lévén ez érthető is –, hisz az vad volt és mostoha, igazi kalandornak és felfedezőnek való hely. Csak azt sajnálta, hogy nem költözhet ki ide pár hétre, hogy megküzdjön a kegyetlen őstermészettel, mint férfi a férfival. (Legalábbis azt mondta, hogy sajnálja. Ha engednek unszolásának, alighanem egy órán belül visszajön.)
  Nem látta tehát a vidám nyári éghajlatot – hát nem is kívánkozott vissza oda. Elvégre még csak egy napja volt a jégvilág lakója. Ezért azt javasolta a koordinátornak, inkább leveteti a csontvelőt az állomáson, s repülővel elviszik hűtött táskában. Itt nagyon értenek a hűtéshez, tette hozzá.
  Persze előbb kicsit megmosta a koordinátor fejét, hisz a szabályok tiltják a csontvelővételt ilyen rövid időn belül. A robot elmagyarázta, hogy Fiona igen ritka típusba tartozik – a Vörös erre gőgös arccal bólintott –, s mivel a betegnek sürgősen kell a csontvelő, kiválasztották a legjobb egészségi állapotú donorokat. Mindannyian adtak már velőt a közelmúltban. Csak kis mennyiséget vesznek le, azt is csak akkor, ha a donorok leletei tökéletesek.
  A zölden szikrázó szemek (melyeket a koordinátor persze nem látott) tudatták, hogy olyan állapot vagy körülmény nincsen, mikor a kelták nagyjának leletei nem tökéletesek. S nyugodtan levehetik a teljes mennyiséget, Miss Kihaénnem nem fél semmitől!
  Élőszóval azonban ezt Fiona nem mondta. Átkapcsolta a telefont az állomás kórházába, s egy gael dalocskát fütyörészve leballagott a hegyről.

Ní troimde don loch an lacha,
  Ní troimde don each a shrian,
  Ní troimde don chaora an ollann agus
  Ní troimde don cholann an chiall.

George meghajolt a szavalat végén – ülve. A lányok tapsoltak, Mike viszont azt mondta, azért ez nem éppen a költészet világcsúcsa.
  – Nem, de ismerjenek ilyen mondókákat is – felelte az apa. – Ha odaát nőnek fel, előbb tanultak volna ilyeneket, mint a Labhair an teanga Gaeilgét.
  – Azt tudom! – örült meg Angelica.
  – Tényleg?
  – Tényleg. Benne van az ismeretkörömben.
  Már mondta volna, de Mary felemelte ujját. – S azt tudod-e, mi benne az érdekes?
  Angie gondolkodott egy pillanatig. – Ha lefordítjuk és a nevet kicseréljük benne, tulajdonképpen a világ bármelyik nyelvéről és népéről szólhat.
  – Úgy van, csöppem. No mondjad.
  A gyerek felállt, kilépett az asztal mellől s pár lépést tett a ház felé. Lesimította szoknyáját s elkezdte.

Ó labhair an teanga Ghaeilge liom,
  A chuid mo chroí is a stór,
  An teanga a leabhair mo mháithair liom,
  In Éirinn ghlas fadó.
  ’Sí teanga bhinn ár sinsear í,
  An chaint is milse glór:
  Ó labhair an teanga Ghailge liom,
  Is bain dem’ chroí an brón.

Ó labhair an teanga Ghaeilge liom,
  ’Sí teanga cheart na nGael:
  An teanga bhinn is ársa ’tá
  Lé fáil ar fud an tsaoil.
  A stór mo chroí is beannacht ort,
  A chailin óig gan cháim,
  Cá bhfuil sa saol aon teanga mar
  Ár dteanga féin le fáil?

– Látom, megint kelta klubot tartotok – jelent meg Diana a hátsó ajtóban.
  – Olyasmit – bólintott Mary. – Ned akar egy könyvet a nyugat-európai népek költészetéről, és azon töprengünk, hogy mi legyen benne.
  – Például az Aucassin és Nicolette – mondta Diana, amire a nevezett olyan piros lett, mint egy paradicsom. – S mi volt ez a bonyolult gyönyörűség?
  – Ismeretlen költő verse – felelte Mike. – „Ó, beszélj hozzám ír nyelven, drágám, kedvesem, azon a nyelven, amin anyám beszélt hozzám régen Írországban. Ez őseink dallamos nyelve, a legédesebben beszélő hang – ó, beszélj hozzám ír nyelven, s vidd el szívemről a fájdalmat. Ó, beszélj hozzám ír nyelven, ez a gaelek igazi nyelven – a legősibb, dallamos nyelv, mely a világon található. Drágám, kedvesem, áldás reád, érintetlen kisleány, hol van a világon még egy nyelv olyan, mint a mi saját nyelvünk?”10
  – Nehéz lesz erről egy egész könyvnyit összeírni – csipkelődött Diana. George kiöltötte rá a nyelvét, majd Mary is, amire a lányok is követték példájukat. Csak Mike maradt szolidáris párjával. – Lehet, hogy hülyeséget beszélek, de ha nyugat-európai költészetről beszéltek, nem a franciával kellene kezdeni?
  – De itt a kevésbé ismert népekről lesz szó. Izlandi, rétoromán, baszk költészet…
  – S tudtok ti izlandiul, rétorománul, avagy baszkul?
  – Majd megtanuljuk – vont vállat George. – Hát az Amhrán na bhFiannt11 ismeritek-e?
  Diana megfordult és visszament a házba.

Augusztus első hétfőjén Mrs. Clyde becsukta a cukrászdát egy hónapra. Jack is készülődött, hogy meglátogassa szüleit, megnézze, megvannak-e még a holdkráterek; s hozzon Angie-nek űrcicát.
  – Az mi? – kérdezte a megajándékozandó.
  – Nagyon kedves kis szőrös állat. Zöld, a lila csápok kivételével.
  Angie megállt, kezében egy teáscsészével, s gyanakodva nézett a fiúra. Szemlátomást erős volt benne az érzés, hogy bolondozik vele – még kis szája is nyitva maradt. A mélykék szemekből gyanú sugárzott Jack felé. Annak most nemigen volt látszatja, hogy mögöttük hatalmas tudással felruházott számítógép rejtezik.
  – Ne higgy neki – jött arra Nicolette. – Én már voltam ott, és még szimpla földi cirmost se láttam, nemhogy ilyen speciálisat.
  A kék szempár kifejezést váltott: elítélő sértettség jelent meg benne.
  – Pár napot töltött csak a Holdon – intett Jack a nagyobb lány felé –, nem tudhatja. Különben is az űrcica szobai állat, nem szeret kijönni a lakásból. Ha meglátogatott volna egy-két holdbelit, sok űrcicát láthatott volna.
  Tanácstalanság jelent meg a nyugtalanul sötétlő gyerekszemekben.
  – Messziről jött ember azt mond, amit akar – figyelmeztette húgát Nicky.
  Angie megfordult és odament apjához, aki a fotelban ülve olvasgatott. – No?
  A kislány egész lénye egyetlen kérdőjellé alakult át.
  – Ugyan már, gyerekem. Ha Fiona mesélne ilyeneket, elhinnéd?
  – Egy szavát sem.
  – No látod.
  Angelica mélységes megvetéssel tekintett vissza Jackre.

(a regény itt félbeszakad)


1 Kígyó
2 Isten hozott, kígyó, hosszú életet! Bocsáss meg.
3 Hogy megy sorod, drága kincsem?
4 kedvesem
5 Üdvözlet!
6 Isten és Mária nektek (ír üdvözlés)​
7 Lányok!
8 Például?
9 Emberév: egy ember egyévi munkája; a tudományos kutatásban és másutt is használatos fogalom.
10 Lúcas Ó Catháin angol fordítása nyomán.
11 Írország himnusza (a. m. A katona dala)​