Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

Nicky

első, javított változat

  
(befejezetlen)

vissza az első részre

Második rész

Christies

Mintha csak a közelgő esküvőt akarná megünnepelni, Christies június első napjaiban új virágdíszbe öltözött. Szinte egyszerre bontották virágaikat a környező utcák, a távolabbi városrészek és a hegyoldalak, rétek fái: a hosszúkás, halványsárga barkájú gesztenye, a többnyire fehér, néhol rózsaszín virágú alma, melyből vagy hét fajta élt a közelben; és ami talán fontosabb, megjelentek a fehér virágzatukat már régebben felöltött cseresznyék – vadak és szelídek – termései, a kis piros gömbök, amelyek remekül mutattak az ágakon és tányéron is, egyedül éppúgy, mint a nagy sárgásrózsaszín gömbök tányérja mellett; mert bizony már megjelent a korai létére is finom, lédús őszibarack – a második lény a családban, akinek egész testét szőr borítja.
  Ez utóbbi megállapítás nélkül is nyilvánvaló, hogy a fentiek George Lane-től származnak. Mindenki más említést tett volna a belváros útjait szegélyező japánakácok sorairól, melyek sárgásfehér virágdísze a nyári hónapokban szépítette a folyópartot és környékét – ezek az akácsorok a nemes lelkű Simura úrnak mai árfolyamon számítva kétszázezer fontba kerültek –; szólt volna a kevésbé látványos, de jó illatú hársról, amely a Kis-Cwmbriantól északra tartott magas falat a nyugati szelek ellen – s persze táplálta a méheseket –; a városbeliek többsége számára ismeretlen nevű, kékeslila virágú fákról, amelyek a belváros egyik parkjában állnak pontosan hárman, s a nevük: császárfa; és persze a kerteket, parkokat fehérbe öltöztető bodzáról. George tudott ugyan mindezekről, de ha számba vette a város növényeit, nem is gondolt rájuk: hiszen a gyümölcsük nem ehető! (A bodzaszörpöt és -lekvárt ő is szerette, de azt még el is kell készíteni.)
  Nem mondhatnánk, hogy Christies upon Severn fái, parkjai messze földön híresek voltak – hiszen a vidéken egymást érték a gyönyörűen parkosított városok. Itt volt mindjárt Shrewsbury, hogy mást ne mondjunk, azután Birmingham, Manchester, Liverpool – melyet egykor minden malacok lakhelyének nevezett valaki, ám húsz esztendő kemény munkája nyomán ma a metszett kristálynál szebben ragyog –; de hogy a közelben maradjunk, Wellington, Oakengates és Telford sem voltak éppenséggel kietlen kősivatagok.
  De ha kiemelkedően szép nem is volt Christies, csúnya biztosan nem. Ha a már ismert Kansas parknál belépünk a Szarvas utca üvegburkolatú részére, meglepő élményeket szerzünk. Először azt, hogy a bura most vékony sötétítőréteget kapott, amely alig tompítja a napfényt, csak annak szemkápráztató hatását enyhíti – nem csillámlik úgy sem maga a bura, sem az ablak vagy az üvegpohár –; másodjára azt, hogy kellemes, szelíd légáramlat jár az utcán szüntelen, túl gyenge ahhoz, hogy zavaró legyen, de elegendő a hőség enyhítésére anélkül, hogy innen a fedetlen utcarészre kilépve kellemetlenül üssön meg a forróság; harmadszor pedig, hogy az utcán, ahol géperejű járművet nem szabad használni, nagy számban vannak emberek. Úttest ezen a szakaszon nincsen, minthogy a bura vége alatt a két járda félkörben összeér, s a sétálóutcát nem tisztelő autósokat négy magas fémrúdból álló korlát tartja vissza – ezek a vékony fémoszlopok mentőautó, tűzoltóság közeledtekor a járdába süllyeszthetők –; ezért a környékbeliek, nemkülönben a gyermekek zavartalanul járkálhatnak az utca teljes szélességében, amelyet apró, sárga kövecskék fednek, egyelőre ugyan csak fele hosszúságáig, mert a városnak elfogyott a pénze.
  Az utca fedett részét érintő első kereszteződés a Vadász utca – ez a hely a nép ajkán Lövés tér néven él, tudniillik mert a vadász és a szarvas találkozik. A Vadász utca szintén fedett; a harmadik ilyen utca a délnyugati városrészben. Közelebbi vége a Mező utca bura alatti szakaszába torkollik, a távolabbi pedig a Szőlőskert utcába, azazhogy kissé túlhalad rajta, s a bérházak között rövid zsákutcában végződik. E zsákutca bal oldalán van John, Steve és Bob iskolájának bejárata.
  Az északkelet–délnyugati irányú Mező, Szarvas és Szőlőskert utca a város belseje felé haladva a bérházak keskeny gyűrűjén vág át – a Vadász utca után a Liget és a Mirtusz utcát érintve –, majd elérik az Orchidea utat, amelynek túlsó szélén a már félig a belvároshoz tartozó Akácos park terül el; igaz, csak egy szélesebb bérházsáv után következik a valódi belváros.
  Ha az Orchidea útról vissza akarunk menni Lane-ék villájához, délkeletnek is indulhatunk. Ekkor a Szőlőskert utcát, a Szarvas utcát és a Mező utcát elhagyva a Rét utca végéhez érünk. Itt is bérházak vannak mindkét oldalon, de csak a Rét utca első kereszteződéséig, ahol a Mirtusz utca végződik. Ez a kereszteződés a Nagyrét tér, a Nagyrét északi sarka. Két oldalán magas bérházak állnak, a harmadikon családi házak, a negyediken pedig kezdetét veszi a hatalmas fűtenger, amely körülveszi Christiest és a vidék falvait. A rétnek ebben a sarkában, néhány lépésnyire a járdától ősöreg, hatalmas szilfa áll. Tövénél kerek faasztal padokkal, kicsivel odébb kopár lyuk a fűben, közepén tűzrakóhely. És valaki mászik a fán.

Nicolette a fa alatt téblábolt mérgesen, türelmetlenül. Időnként felpillantott, ellenőrizve Michael helyzetét, aztán kifakadt:
  – Mike, igazán gyere már le! Mrs. MacFarlane bármelyik percben hazajöhet, és akkor az egész város rólunk beszél majd. Gyere le!
  – A kisrobot még nem tökéletes – érkezett a fiú hangja égi szózatként a vastag ágról Nicky fölött. – Nem tudja, hogy amit az emberek beszélnek, az lényegtelen.
  – A kisrobot azt tudja, hogy gazdája számára sérelem, ha a fiát kinevetik. Fára mászni felnőtt ember létedre.
  – Ki mondta neked, hogy felnőtt vagyok?
  – Igen, már én sem értem, kinek juthatott ilyesmi eszébe.
  Mike nevetett. – Csakhogy, Zsebibaba, az nagyobb sérelem, ha nem tehetjük, amit szeretnénk. Tehát fára mászom. Holnaptól már felelősségtudó házasember leszek, aki nem mászik, amíg gyermeke négy-öt éves nem lesz. Utána már együtt mászunk. Fa az egész világ, és mászik rajta minden férfi és nő.
  – Szokatlan módja a legénybúcsúnak – jegyezte meg a kislány epésen.
  – Nem tudom, e téren nincsenek kialakult szokásaim. Már biztosan ülök, feljöhetsz.
  – Köszönöm. Jobb szeretek az anyaföldön.
  – Mondom: feljöhetsz. Nem nehéz, meglátod. A fára teszed egyik mancsod, a másikat utána… várj, nem találom a rímet.
  Nicky nekivágott a fának. – Teljesítem parancsod, felmászom a fára!
  Michael megint nevetett. – Gyatra, de tőlünk megteszi. Apropó, Zsebibaba, emlékszel, mit mondott a költő fáramászás közben?
  A lány szavalni kezdett.
  – Ha medvécske volna a méhecske,
  fatörzs alján gyűlne a mézecske,
  s ha méh volna medve, amit feltehetek,
  nem kéne megmászni ennyi emeletet.1
  …de ő nem is szeretett mászni, a kondíciója miatt – lihegte Nicky, és helyet foglalt Mike mellett az ágon.
  – Látod, kisrobot, nem olyan nehéz ez. Nem csivitelünk egy kicsit?
  A gyerek ijedten nézett bátyjára.
  – Faágon azt szokás. Kiülsz egy ágra, és trillázol, amíg Ő meg nem hallja az énekedet. Akkor megépítitek a fészket, és nemsokára már repülni tanítjátok a fiaitokat.
  Nicolette mosolygott. – Én se tudok.
  – Nem baj, még megtanulhatod.

Másnap kicsit már komolyabbak voltak. A városházán csak tizenegyre várták őket – Michael tehát három óra hosszat téblábolt és türelmetlenkedett. Időnként megpróbált belefogni valamibe, de az esze máshol járt: Dianán, hogy vajon ő mivel tölti az idejét otthon; az esküvőn és a nap további részén, hogy minden rendben megy-e majd – erre gondolva hálaimát rebegett ki tudja, hányadik őseinek, hogy az egyszerű, szolid esküvőket tették családi szokássá, csak a legszűkebb rokonság részvételével – és igaz is, hol van a család? Sid, Fred, Stan? Nagyapja azt mondta, reggel érkezik. Sidék legkésőbb kilencre ígérkeztek; Fred nem válaszolt, nem volt otthon, amikor felhívták. De nyilván megkapta az üzenetet. Biztosan van valami oka, hogy egyikük sem jelentkezik; ezek együtt főzhettek ki valamit. Nickyt persze hiába kérdezi, a kislány úgy le tudja nyelni a beérkező hívásokat, hogy ők soha nem tudják meg. Garantáltan benne van a dologban, „amazok” nem mennek bizonytalanra: tudnak az útvonalukról, tudják, mikor érnek a városházára, hiszen Nicky mindent előre tud. Vezetni is ő fog, úgyhogy akárhol várnak rájuk, könnyű dolguk van. A gengsztereknek lehet ilyen életük.
  Ekkor megpillantotta a takarítással foglalatoskodó Nickyt, s újabb kérdések jutottak eszébe. Ez a lány gyanús. Amióta közölte, hogy Velencébe küldi őket nászútra, egy kukkot sem lehetett kihúzni belőle: miből, hogyan, miért? Mármint miért pont Nicky ad velencei utazást nászajándékba, akinek nincsen semmije? Még az öccsei is gazdagabbak nála, van zsebpénzük, vannak régi játékaik; ha mindezeket feláldozzák, talán elő tudnak teremteni két vonatjegyre valót Velencéig. De ez sem biztos. Nicky legfeljebb a kosztpénzből csenhet el pár fontot, de amióta megvan, összesen nem lehetett ennyi pénz a kezében. Hopp, várjunk csak. A pénz erő és hatalom; márpedig többet ésszel, mint erővel, vagyis a lány csellel oldotta meg az utazást, a napnál is világosabb. Persze kizárólag törvényes úton tehette. Hogyan?… Kért valakitől. Családon kívüli nem lehetett… hát persze. Sid, Fred és Stan áll a velencei dolog mögött. Leginkább Fred, hisz neki van bőven. No de akkor miért nem jönnek? Ezzel csak feltűnést keltenek és elárulják magukat.
  Michael nem gondolt a régi mondásra: az igazság mindig a leghihetetlenebb. Ha Nicolette vidáman elmeséli, hogy a velencei utat Sam Millstől kapta, bátyja vagy először kineveti és felszólítja, mondja meg az igazat, azután megkérdezni, ki az a Sam Mills – vagy fordítva. Bár nem lehetetlen, hogy emlékezett a fiúra, ha régen találkozott is vele: öt évvel ezelőtt, Marcia John születésnapi zsúrján, ahol ő vendég úr volt, Sam pedig az ünnepelt távoli rokonságába tartozó kissrácok egyike. Azóta sok idő telt el. Sam tizenhárom éves, Nickynél másfél hüvelykkel magasabb, kövérkés fiatalember lett, és a nyári szünetben mindenféle apróságokat árult a belvárosban – a piac, a mozi környékén –: édességet, gyufát, elemet. A kislány többször is összeakadt vele jövet-menet. Első alkalommal áprilisban, a piac mellett. Sam az egyik sarkon álldogált, várhatott valakit, de mikor a lányt meglátta, minden figyelmét őrá összpontosította. Az nyugodtan elhaladt mellette, mire a fiú két nagy lépéssel utolérte. Megmondta Nicky korát, súlyát, továbbá – amit udvarolni kívánó fiatalemberek nem szoktak – nevét és gyártási számát. Ez kissé meglepte a lányt, de minden közeledési kísérletet elhárított.
  Valahányszor találkoztak, Nicky lassított egy kicsit, de nem állt meg; menet közben trécseltek pár percet, aztán elváltak útjaik. Egyszer Sam a kezébe nyomott egy zacskó cukrot; a lány kijelentette, hogy nem fogad el ajándékot férfiaktól, mire Sam nevetett, és azt mondta, vigye haza a testvéreinek. Nicolette máskor is vett már nekik efféléket, így a dolog senkinek sem szúrt szemet.
  Május közepén a fiú már eladta aznapi árukészletét, mikor Nickyvel találkozott; elővett hát két borítékos sorsjegyet, odaadta neki, s azt mondta, ha csókot nyer vele, helyben átveheti. A kis robot sértődötten továbbvonult. Később nyitotta csak ki a borítékokat; az egyik nem nyert, a másik igen, méghozzá sokat. A kislány eltette, beváltotta, nem szólt senkinek; befizette a velencei utat, erről sem szólt senkinek; maradt nyolcszáz fontja, erről sem szólt senkinek. Az utazás papírjai a fiókban feküdtek, ruhái és a robottartozékok között, Mr. és Mrs. Michael Lane nevére kitöltve; a kislány hiába mondta, hogy Mrs. Lane továbbra is a leánykori nevét óhajtja viselni, a láthatóan ultrakonzervatív ügyintéző „azt mindenki mondhatja” indoklással elutasította; csak házasok kaphatták az utat. Persze így is érvényes volt.

Háromnegyed tizenegykor Nicolette három gongütést hallatott, s a lépcsőn állva hirdette ki:
  – Esküvői járat indul a városházára, kéretik beszállni!
  Mindenekelőtt három fiú süvített el mellette szélvészként; lent fékeztek és vártak. Michael és George kényelmesebb tempóban indult lefelé; Nicky csodálkozást vett észre az arcukon, ezért megfordult. A fiúk a nappali ajtajában álltak, és egy emberként tátották a szájukat. Nicky lesietett, benézett a nappaliba, és ő is eltátotta a száját; George és Mike meggyorsította lépteit.
  A nappaliban Sid, Fred és Stan üldögélt, figyelmüket a kártyapartira összpontosítva.
  – Hahó! – rikoltotta Fred. – Hát ti hol voltatok ilyen sokáig?
  – Mi?! Ti hol voltatok?
  – Itt ültünk és kártyáztunk – mondta Stan ártatlanul csodálkozó arckifejezéssel.
  A hímneműek nagy nevetések közepette megszorongatták egymást. Stan gyorsan elmondta, hogy Aggie már elutazott a szüleihez Tommal, mikor megtudták a dolgot, de jönnek, délutánra itt lesznek. Ez nem kis dolog volt, hiszen Aggie apja egy ideje Dél-Amerikában dolgozott, onnan kellett iderepülniük. Nicky a hóna alá csapta Lizzie-t, és bevitte a szobájába. Mike szeretettel nézett utána. Kis ravasz – gondolta –, becsempészte őket.
  Kisvártatva Mary is leért a földszintre. A késedelem indokolt volt – remekül nézett ki. Hosszú, fehér ruhát választott, amit csak ritkán hordott; az alkalom tiszteletére még kalapot is felvett. Mire az urak kilelkendezték magukat, újabb hölgy csatlakozott a társasághoz: Lizzie, ragyogóra kefélt bundában, nyakán fehér masnival.
  – Szálljatok be – szólt ki a lány az ajtórésen –, mindjárt jövök én is.
  A család tehát libasorban kivonult az utcára. Először rendezetlenül mentek, de megpillantották a mikrobuszt, amelynek ajtaját szörnyű előkelően kiöltözött, fekete kisinas tartotta kitárva. Ekkor gyorsan alakzatba fejlődtek: elöl Mary, majd az ünnepelt, utána a férfiak kor szerint csökkenő sorrendben. Csak Lizzie nem igazodott semmihez.
  Peter meghajolt Mary előtt. – Parancsoljon, memszahib.
  – Köszönöm, Mortimer – bólintott az fensőbbségesen; arcizma sem rezdült.
  Peter Michael előtt is meghajolt – Sok boldogságot, szahib –, mire a fiú valamivel kevesebb önuralommal viszonozta: – Köszönöm, Jason.
  Sid, George és Stan azzal a faarccal titulálta a robotot sorrendbe Thomasnak, Archibaldnak és Bennek, amely a Lane família tagjainak ősidők óta szokása, amikor hülyeségeket beszélnek. Csak Fred hahotázott teli torokból, mint az operában a basszus, de hangosabban. Ami a fiúkat illeti, John Williamnek keresztelte, Steve Gastonnak, Bob pedig – más nem jutott eszébe – Bobnak.
  Mire mind beszálltak, Nicolette éppen kilépett a házból.
  – Jézusom – mondta George. Kilenc szempár szegeződött a jelenésre, tudniillik Peteré is, Mary viszont egyáltalán nem lepődött meg.
  A kerti úton egy hófehér habköltemény közeledett. Térdig érő, rövid ujjú tüllruhácska fodrokkal és csipkékkel; hosszú, fehér harisnya; csatos lakkcipő; mindezek fölött kicsiny, csipkés szélű kalap. A látomás könyékig érő kesztyűbe bújtatott kezében mirtuszcsokrot és fehér, szögletes csomagocskát tartott.
  – Parancsoljon, hercegnő – görnyedt földig Peter.
  – Köszönöm, felséged.
  A fehér tüllvarázslat belépett a mikrobuszba, s méltóságteljesen helyet foglalt a vezető mögötti ülésen. Az ajtó becsukódott, elindultak; Peter hazaballagott.

A Fő tér lakói sok mindent láttak már. Ünnepeket, beszédeket, külföldi filmcsillagokat, a királyi család tagjait, cirkuszi felvonulást, árvizet. Bizonyára láttak már kislányokat kétszáz év előtti öltözetben, tejszínhabos vaníliakrémmé változtatva; de azok talán nem voltak a modern technika termékei. Bárhogyan is, egy biztos: mire Nicolette beért a városházára, vagy húsz ember állt meg az utcán s bámulta a ragyogó fehérséget. Mert bár a tér a folyó túloldalán fekszik – éppen a parton –, itt is ismerték a hajnalonként bevásárolni járó, farmernadrágos kisrobotot. Nem is álmodtak róla, hogy egy nap Tündérország királynőjeként látják viszont.
  A Gardner család néhány perccel előttük teljes számban megérkezett – kezdetét vehette a szertartás, melynek során – mint George már hazatérve, az asztal mellett kinyilatkoztatta – „két egymásra talált szerető szív egyesült, hogy egymás oldalán vágjanak neki az élet kanyargós útjainak, gyarapítsák a csekélységemhez hasonlóan szép, jól sikerült emberpéldányok sorait, s kitartsanak együtt, míg a halál el nem választja őket. Azután viszont…
  Itt Fred gyorsan megkocogtatta poharát és felemelkedett.
  – Köszönöm, köszönöm. Nos, meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy egy kérdést intézzek az ifjú párhoz, kik egyébként éljenek soká ésatöbbi. Van-e szánom-bánom? Várható-e válóper a közeljövőben?
  Diana és Michael értetlenül egymásra nézett.
  – Ez nagyon fontos, mert a mi befektetésünk legkevesebb tizenöt, de inkább húsz év alatt térül meg. Szóval, ha ki meritek jelenteni, hogy a gyerekeitek és az unokáitok Stantől tanulnak, George-ék könyveit olvassák és rokoni áron Simonnál meg nálam vásárolnak, akkor mi beruházunk belétek egy házra valót. Folytasd, Stan, nekem egy szavamat sem hiszik.
  Az újsütetű házasok valóban olyan képpel hallgatták, mint akik a csattanót várják a vicc végén. Stan felállt és megköszörülte a torkát.
  – Nomármost, beépített kémeink szerint – itt Nicky felállt és meghajolt – ti nem akartok eltávolodni a várostól. Ez azt jelentette, hogy nem több, mint három ház közül kellett választanunk, mert ennyi volt eladó. Bizonyos okokból, úgymint lakhatatlan kutyaól, egyet kirekesztettünk, a másik kettőt viszont megfontolás céljából félig-meddig lefoglaltuk, s most elétek terjesztjük. A házak nem vadonatújak, nem a legjobb helyen vannak, és kicsik. De házak. Tom?
  A kisfiú felugrott, kivett a zsebéből két házat, s elébük rakta. Óriási nevetés tört ki. A házak vagy öt hüvelyk magasak lehettek, műanyagból voltak; az egyik szürkésbarna, a másik piszkosfehér. Nicky, aki még mindig vakítóan fehérlett, rosszallóan csóválta a fejét.
  Mike hirtelen elkomolyodott, és elkapta Diana karját. – Nézd csak!
  – Mit?…
  – Ez a mögöttünk levő ház!
  Csakugyan az volt: a szürkésbarna házacska a hátulsó telekszomszédon álló épület hű modellje volt. A másik eredetije a város északnyugati szélén állt. Fred nemhiába dolgozott neves modellezőkkel – a pirinyó alkotásokon a falak, az ablakpárkányok, az ajtók sérülései is remekül látszottak.
  Diana és Michael egyszerre csapott le a modellre.

A Mezei dűlőút kettes szám alatti telek hátsó kerítése körülbelül kétharmadrészt azonos Lane-ék telkének hátsó kerítésével; a maradék szakaszon a szomszéd telek, a Hegy utca 16. hátulját érinti. A kerítés nem volt sem magas, sem szúrós vagy rozsdás; kultúrember, illetve kultúrrobot azonban akkor sem mászik át rajta, hanem megkerüli a telket, és a kapun megy be.
  Nem kis kerülő. Először is ki kell menni a Hegy utcára, onnan a Rét utcára, melynek jelenlegi – a város belseje felé vezető – menetirányunk szerint jobb oldalán, mint tudjuk, a Nagyrét terül el. A bal oldalon kisebb-nagyobb családi házak sorakoznak, nagyrészt szegényesebbek, mint a városrész többi magánháza. Ezt a területet a nép Rétfalu néven emlegeti, s bizony meglehetősen falusias. Piciny házacskák, baromfiólak, ruhaszárító kötelek, öregemberek – és rengeteg lakatlan telek, a negyvenöt közül tizenegy házban évek óta nem lakik senki. Ötnek meghalt már a tulajdonosa, s az örökösök a puszta értéke miatt tartották meg a házat; hatból máshová költöztek. A Mezei dűlőút 2. az előbbiek közé tartozik. Amikor Mrs. Shotleyt eltemették, gyermekei megtartották a házat, sőt – amit nem mindenki tett meg – kifizették a karbantartást a városnak, ötven évre előre. Így a város alacsony szintű automatái rendszeresen ellátogattak az ódon téglaházba, s megóvták az állagát.
  Az ötven év nyolc hónapja letelt; Mrs. Shotley örököseinek örökösei megfontolva a helyzetet, úgy érezték, nem valószínű, hogy a nagy terv egyhamar megvalósul – inkább eladják a házat, abból biztosan nyernek valamit.
  A nagy terv megértéséhez ismerni kell a Rétfalu felépítését és történetét. Valamikor a Mirtusz utcától a város legszéléig, a Dallamos utcáig, az ellenkező irányban a Rét utcától a Mező utcáig ért. A tízes években leválasztották a délnyugati végét a Hegy utca meghosszabbításával – ekkor jött létre az az utcarész, ahol ma a Lane család él –, a Mező és Mirtusz utcai oldalon pedig bérházsort húztak föl. Még kialakítottak hét szép, gondozott házhelyet a Hegy utcán tizennégytől huszonhatig számozva, azután kihunyt a lelkesedés, a városatyák figyelme máshová fordult. A Rétfalu tizenöt éve alussza Csipkerózsika-álmát a Mező, Hegy, Rét és Mirtusz utcák között… de majd egyszer! – gondolja mindenki – de majd egyszer a Rétfalu maradékát is felszámolják, modern épületeket emelnek, s akkor ezekért a telkekért a város vagyonokat fizet.
  Csak arra nem gondol senki, hogy ha a városnak lenne pénze ezt a területet rendezni, annyi már úgysem jutna, hogy vagyonokat adjon a telkekért. Vagy megkapja olcsón – vagy másra költi a pénzt.

Ott hagytuk el, hogy az ember – és a robot, továbbá a juhászkutya – kimegy a Rét utcára, elballag majdnem a nagy fáig, amelyen Nicky nem akart csivitelni; s három házzal a fa előtt kis keresztutcát talál, az egyetlen földutat ebben a negyedben. Ez a Mezei dűlőút. Bevezet Rétfalu belsejébe, ott balra kanyarodik, végighalad a falu közepén, majd T alakban kétfelé ágazik Robinsonék hátsó telekszomszédjának kapujánál. Egyik ága sem jut ki Rétfaluból, zsákutca mindkettő.
  Az északi ágon egyetlen kertkapu van: a kettes szám. Egyszerű, rácsos drótkerítés, mögötte sűrű, inkább bozótnak tűnő ribizlis; a bokrok mögött a ház. Üres – bútort ötven éve nem látott –, de közműveivel nincsen gond. Földszintes, alapterülete valamivel kisebb lehet a Lane-villáénál, de nem lehet benézni, az ablakokat tábla fedi. Kulcs pedig nincs.
  – Elkérhetjük – mondta George –, csak a tulaj attól tart, hogy elveszett. Elég lusta alaknak tűnt, szerintem addig meg se keresi, amíg meg nem vettük a házat.
  – Azért talán ne hamarkodjuk el – szólt Nicky. – Menjünk be. Ha nem vennénk meg, helyreállítjuk a sérülést, amit okozunk.
  – Egyhangúlag elfogadom – rikoltotta Fred. – Kisasszony, az ajtót legyen szíves.
  A gyerek megrázta a fejét. – Ehhez már az én nagy és szép gazdám kívánsága kell. Ez ugyanis magánlaksértés.
  – És azt szabad neked? – kérdezte Simon.
  – Nem. De másként jelentős kár érne benneteket: megvennétek egy házat látatlanban.
  – Igazából a magánlaksértést már elkövettük – mondta Sid –, amikor bejöttünk a kapun.
  – Nyitva volt – vetette ellene Mary.
  George a kislányhoz lépett. – Nagy és szép szülőatyád azt szeretné, ha gyermeke kinyitná az ajtót.
  Nicky szalutált. – Oui, mon général! – Az ajtóhoz lépett, ahol Steve drótdarabot tartott eléje. A kislány elmosolyodott. – Mágneszáras lakatot, Mr. Lane, nem lehet dróttal kinyitni.
  – Nem? – nézte a fiú a lakatot. – Hát mivel?
  – Semmivel, a kulcsán kívül. Le kell törni.
  – No, arra befizetek – lépett oda Michael is. – Ezt a vasat összevissza hajlítgathatod, nem szakad el. Minthogy nem is vas. Valami fémkerámia.
  A lány megfogta a lakatot, s húzni kezdte; az acélnak tűnő hurok valóban engedett, s gumiként nyúlt meg. Nicky hirtelen megrántotta és elfordította, ugyanakkor bal kézzel rácsapott az anyagra. A kerámia halk reccsenéssel kettétört.
  – Ugyanis – dobta félre Nicky a lakatot – néhány ezer newtont vígan kibír, csak ne érje egyszerre több irányból. Várj, még forró.
  Levette az ajtón maradt fél lakatot, megtolta az ajtót, és köhécselni kezdett.
  – Azt hiszem, baj van a szellőzéssel… várjatok!
  Besietett a házba, ahonnét porfelhő tódult ki.
  – Szerintetek a ruhánk alkalmas erre a helyre? – kérdezte Diana.
  – Ugyan – húzódott félre George a por elől. – A tüdőnk nem alkalmas. Nicky, te se nagyon szívd be!
  – Jó – érkezett vissza a gyerek. – Ki akartam nyitni az ablakokat, de nincs értelme, ide ipari porszívó kell. A Kalahári van odabent.
  – Mire te rendeltél egy ipari porszívót – mondta John.
  – Okos kiskutya – simogatta meg Nicky. – Tíz perc múlva itt lesz.
  Addig felfedező útra indultak a kertben. A rengeteg ribizlibokor között néhány fa tűnt elő – öt-hat darab, kicsik és satnyák, plusz egy kidőlt törzs a ház mögött –; két fa között gyerekhinta roncsai, talán még Michael alatt szakadtak le; ócska autógumik, kidobott hűtőszekrény, törött gyümölcsösláda. Ez utóbbinak helyzetén látszott, hogy a szomszéd hajította át a kerítésen.
  – Szörnyű – mondták a felnőttek; tudniillik a gyerekek ezerszer átmásztak már ide, Michael is; Nicky pedig a kapun jött be pár napja, hogy felvételeket készítsen a modellezés számára. Lizzie lelkesen lopakodott, bújt és settenkedett.
  – Ha a növényzet felét kirakjuk – szólt Mary –, akkor ez egy őserdő.
  – És így? – kérdezte Nicky.
  – Hát így két őserdő.
  Rövidesen két túlméretezett, lánctalpas rák tolatott be a kapun, hátukon ijesztő instrumentumokkal. Elcsörtetett mellettük és benyomultak a házba.
  – Merre vagy, kislány? – szólt Mike hangja a sűrűből. Nicky ügyesen kikerülte az ágakat, és vigyázzban jelentkezett. – Szólnál a mester uraknak, hogy vigyék el a kertből a szemetet?
  A lány bólintott. Ugyanekkor trombitaszó harsant a ház elől; felismerhetően Fred keltette szája elé helyezett tenyérrel.
  – Gyülekező!
  A felderítő hadtestek visszaszállingóztak.
  – Nos, a ház megtekinthető.
  – Máris? – hűlt el Diana; egy perce vonulhatott be a két szerkezet. Most kigördültek az ajtón és távoztak.
  A szemle kiábrándító volt. Két meglehetősen nagy szoba, egy miniatűr konyha és alig nagyobb fürdőszoba – ez minden. Nem volt mosdó, kád vagy akár vízcsap, elvittek mindent régen.
  – Nem baj – mondta Fred. – Építhetünk másikat. Ifjú pár: kell, megvegyük?
  Az ifjú pár bólogatott. Fred magához intette Nickyt.
  – Mon adjoutant, lefilmeztél mindent?
  – Oui, mon colonel.
  – Akkor hívd fel a tulajt. Küldd el a felvételeket, és mondd meg, hogy a házat lebontjuk, eszerint fogunk alkudni.
  – Oui, mon colonel.
  – És most utald át a foglalót.
  – Kész, mon colonel.
  – Hívj munkagépeket, bontasd le a házat és rendelj egy újat; a részleteket majd megbeszéljük. És léptess elő.
  – Meglesz, tábornokom.
  – Mit gondolsz, mennyi ideig tart a konyhát rendbehozni?
  – Otthon van készen – értette meg Nicolette –, sőt feltöltött éléskamra is.
  – Ez az! Vezess, drága gyermek, sült csirkém karjaiba, hol káposzta vár, sajt és szalonna; miként a földön, azonképpen a mennyben is, ahol virsli lelhető, s legyen meg az erőleves akarata.

Fred legközelebbi értelmes szava csak akkor hangzott el, amikor a konyhából halk edénycsörömpölést hallott.
  – Van egy emberem, az megtervezi a házat. Simon pedig legyártatja.
  – Várjunk egy percet… – szólalt meg Michael. – Tulajdonképpen melyikőtöktől kapjuk ezt a házat?
  Az adományozók kézfelemeléssel jelentkeztek: Sid, Mary és George, Fred, Stan és Aggie, Eleanor és Simon, továbbá Nicky.
  – Én végeztem a számítógépes telekkönyvvizsgálatot és a filmmunkálatokat – magyarázta a kislány.
  – De akkor kitől kaptuk a nászutat?
  Meglepett, nagy csend. Aztán szinte egyszerre szólalt meg mindenki, valaki mástól kérdezve, ő volt-e.
  – Én azt hittem, ti voltatok…
  – Csak Fred lehetett…
  – Én ugyan nem adtam… kérdezzétek Stant…
  Két pisztolylövés dörrent – a hangzavar megszakadt. Nicky ráfújt mutatóujja végére, aztán megpörgette és tokjukba csúsztatta nem létező fegyvereit.
  – A nászutat én adtam.
  Újabb csend. – Te? – ez Mary volt.
  – Én – a kislány hanyagul a fotelba vetette magát. – Utóvégre én is adhatok valamit, nem?
  – És honnan volt rá pénzed?
  – Honnan? Nos hát, honnan is… á, persze, félretettem a kosztpénzből.
  – Te hazudsz – mondta George komoran.
  – Várj, hagyj kibeszélni. Abból nem jött elég össze, úgyhogy előleget kértem. A Dörzsölt belement azzal, hogy a jövő hónapban kétezerrel több puskát szerzek. Gyerekjáték, mert a Nyálas egy kiló kokainért…
  – Még mindig hazudsz – George hangjában már vihar sejlett.
  – No jó, ezzel nyertem – a kislány a tévére mutatott. A készülék bekapcsolódott, s egy sorsjegy képe jelent meg. Rá volt írva a nyeremény: húszezer font.
  – Vesznek a robotok sorsjegyet? – érdeklődött Aggie. A kérdés jogos volt, hiszen ha a robot sorsjegyre költi gazdája pénzét, kárt okoz neki, hacsak persze nem nyer. A sorsjegykészítők érdekében a robotokat úgy tanítják be, hogy ha elegendőnek érzik a nyerési esélyt, hajlandóak legyenek sorsjegyet venni.
  – Ritkán – mondta Nicolette ennek megfelelően. – De néha kapnak.
  A tévében Sam Mills pufók arca jelent meg.
  – Hová-hová, kislány?
  – A piacra-a piacra, Sam Mills. Hogy megy a bolt?
  – Jól: ma már eladtam mindent. Az öreg Ryan átvert egy fonttal, de én vagyok a hülye, gyorsabb a keze, mint egy teniszbajnoknak. Tessék.
  A képen két borítékos sorsjegy volt látható, zöld-sárga-kék-fehér mintásak; Sam kezében feküdtek és közeledtek a kamerához, vagyis Nickyhez.
  – Mi ez?
  – Sorsjegyek. Megmaradt. Hátha nyersz valamit.
  – Mi nem szoktunk. A robot racionális lény, nem használja a véletlent céljai elérésére.
  – Szerencsére ez a sorsjegytől függ, nem tőled. Nem nyitod ki?
  – Sietek a piacra, Sam. Eláll, nem igaz?
  – Pedig lehet, hogy csókot nyersz vele. Azt itt átveheted.
  – Szemtelen alak vagy, Sam Mills!
  Sam kikerült a képmezőből, a kamera néhány lépést tett, s a felvétel megállt. Vágás: a képben Nicolette két keze a járda háttere előtt, bennük a sorsjegyek. A finom ujjacskák sebészi ügyességgel bontják fel az első borítékot – lassított visszajátszásban –, majd mikor a szöveg láthatóvá válik, a kamera rázoomol előbb a teljes szövegre, majd a húszezres számra. Másodpercnyi szünet; a kamera nyit, az ujjak gyors mozdulattal megcserélik a borítékokat, s felnyitják a másodikat. Zoom: nem nyert, a felirat mellett egy szomorú cicaarc, ugyanaz, amelyik az első borítékban ujjongva szerepelt. A kamera újra nyit, és átigazít egy közeli szemétkosárra. A kosár közeledik, a jobb kéz megjelenik a képben, s a kosárba ejt egy borítékot.
  A vetítés után nem maradhatott kétség a kislány igazmondását illetően; ha egy robot levetít valamit, azt ő ugyanúgy látta. Bár jó kamerával, színészekkel akármit le lehet filmezni, majd betölteni a robotba, arra nincs mód, hogy Nicky személyes szinkronjele is rákerüljön, a sarokban pirosló foltocska a robot gyártási számával, a pontos idővel és hellyel; ezt a jelet nem lehet hamisítani, a benne ugráló észrevehetetlenül kicsiny pontok helyéből bármely robot megmondja, hogy a jel valódi-e.
  Lane-ék és Gardnerék nem gondolták végig mindezt, de hittek a kislánynak. Mike és Diana megköszönte az utat; aztán csak az evőeszközök halk csörgése hallatszott.

Hamar reggel lett; kicsit borús, felhős reggel, nyári záporokat jósoltak. Nicolette lebonyolította hajnali elfoglaltságát; megsétáltatta Lizzie-t, bevásárolt, visszavitte ünnepi fehér öltözékét a kölcsönzőbe, begyűjtötte a postát és az újságokat, meg néhány telefonüzenetet. A ruhakölcsönzőből jövet Pattel találkozott, aki egy sarki padon ült, előtte loncsos szőrű, szürke kutya. A férfi felugrott és Nickyhez sietett, a kutyával együtt.
  – Szervusz, kislány, de jó, hogy jössz. Ez az állat már egy órája nem mászik le a nyakamról.
  – Nincs gazdája? – guggolt le a gyerek, s míg a kutya megismerkedett vele, megállapította, hogy nem visel nyakörvet.
  – Nem hiszem. Soha nem láttam ezelőtt. Hívtam az állatvédőket, de nem veszik fel.
  – Nekem se – ráncolta homlokát Nicky, mint aki befelé hallgatózik. Azt is tette.
  – Mit gondolsz, mit tegyek vele?
  – Hát… nálunk már van kutya, Robinsonék sokan vannak, Mr. White nem örülne neki, Simon bácsiéknál nincs hely… – így sorolta vagy öt percig –, Mr. Wakefield nem ér rá, Miss Brown nem szereti, Mr. Jackson se, Miss…
  – Dehogynem – szólt egy hang a hátuk mögött. Pat megfordult; Nicky nem.
  – Jó reggelt, Eddie.
  – Jó reggelt, Mr. Simmons – a férfi megkerülte a padot, leült Nicky mellé, s a kutya orra elé tartotta kezét. – Tévedsz, kislány. Mr. Jackson már számtalan kutyát, macskát, űrlényt befogadott, csak nem veri nagydobra. Most is van nálunk egy foxikölyök, legalább lesz társasága. Kicsit üldögélek itt, ha megengedi, amíg hozzám szokik.
  – Mit csináltok vele? – kérdezte Pat.
  – Megkeressük a gazdáját, vagy ha nem megy, egy másikat. Hopp! – markolt bele villámsebesen az állat bundájába. – Ez bolhás.
  Nicky gyorsan fölkapta lábait a padra.
  – Igaz is, uram, ha már találkoztunk… Mr. Jackson megbízott, hogy keressek neki sofőrt két-három órára; szombaton ugyanis megbeszélése van Manchesterben, én pedig más feladatot kaptam. Mit gondol, el tudná vállalni?
  Pat hümmögött. – Miért is ne?
  – Megfizetné a fáradságát.
  – Ugyan, nem az a lényeg… persze, vállalom, semmi dolgom szombaton.
  – Azért ha közbejönne valami – mondta Nicky –, hívj fel, elkéredzkedem.
  – Azt nem lehet – mosolygott Pat –, nem mehetsz olyan messzire.
  Nicky felhúzta az orrát. – Robotként teljesen felnőtt vagyok. Tudok kocsit vezetni, sőt repülőgépet és gumimatracot is, behunyt szemmel kiismerem magam a Brit-szigeteken, és nem nézhetem tétlenül, hogy Mr. Jacksont kár érje, amiért nem jut el a megbeszélésre. Ezért, Eddie, mondd meg a gazdádnak, hogy ha szüksége van valamire, hívjon.
  – Ez kedves tőled, de nem örülnék, ha Mr. Simmons emiatt feleslegesnek érezné magát.
  – Hagyd – mondta Pat –, igaza van. Ott leszek szombaton, de ha mégsem, üzenjetek a lányért. Így a gazdád biztosan eljut céljához, és én sem izgulok, hogy bajt ne okozzak. Mikor menjek?
  – Három óra előtt uram; és engedje meg, hogy előre is megköszönjem.
  – Szóra sem érdemes.
  A kislány közvetlen mozdulattal megfogta Pat csuklóját, s megnézte rajta az időt, mintha különben nem tudta volna. – Indulok, urak, az ifjú párt repülőre kell tennem.
  – Az ám, add át jókívánságaimat.
  – Az enyémeket is – csatlakozott Eddie.
  – Nem fogom elmulasztani. Szervusztok. Pá, kutya – intett előkelő kézmozdulattal, és elsietett.
  Otthon gyorsan átöltözött – a Dianától kapott miniszoknyát és blúzt vette föl, előzőleg kijavítva jobb combján egy jókora karcolást, amit a szürke kutya éles körmei okoztak. Sokáig bajlódott vele; a nadrágon keresztül is átszakadt a vékony bőr és mély hasadék tátongott a műanyaghuzaton, majdnem kilyukadt. Kénytelen volt forrasztópákával összeolvasztani. Míg ezen munkálkodott, kinyílt az ajtó.
  A lány hátrapillantott. – Ne gyere be, nincs rajtam semmi!
  – No, akkor pláne bejövök – nevetett George, s így is tett. Nicky maga elé kapta az őszibarackszínű blúzt.
  – Mit csinálsz, gyerekem? – pillantott apja a szerszámokra.
  A gyerek a karcolásra mutatott. – Egy kutya volt, úgy látszik, zsilettpengét hord a mancsán.
  – Várj, segítek – lépett oda George, és folytatta a műanyag olvasztását. Nicky megpróbálta két ujjal összenyomni a széleket, mire apja megfogta a blúzt, kivette a kezéből, s az ágyra dobta. – Kis szégyenlős robot… az apád vagyok, te szamár. Hányszor vettelek ki kiskorodban a pisis pelenkából.
  Nicky összehúzott szemöldökkel, gyanakodva nézett rá. – Biztos?
  George fölnevetett. – Nem. De a gazdád is vagyok, nem igaz? Szemérmeskedik egy robot a gazdája előtt?
  – Hát például Jessica biztosan nem – jegyezte meg a lány csípősen. – De én jó nevelésben részesültem.
  Aztán hirtelen nyivákolt egyet, félrerántotta a pákát, gyorsan kikapcsolta és az asztalra tette. Szomorúan nézték a huzaton támadt féltenyérnyi lyukat, amelyen át napvilágra került a láb fémpáncélzata. A lyuk széléről lassan csöpögött az olvadt műanyag.
  – Ezt megolvasztottam… – mondta George.
  – Ezt meg – bólintott Nicolette.
  – Fájt?
  – Dehogyis – mosolygott a lány, aztán folytatta az előbbit. – No persze… ilyenkor nyomban a gazdámmá változol. Igaza volt a Központi Programozó Irodának. Minden férfi egyforma.
  George nevetett, és leplezetlen gyönyörűséggel szemlélte csupasz gyermekét, akiről, mikor emlékeztette, hogy a robotja, nyomban lefoszlott minden szemérem, s nyugodtan tűrte, hogy gazdája mindenütt szemügyre vegye. Érdemes is volt. Nicky elragadóan bájos, igazi, tökéletesen élethű kisleány volt; kissé már formásodó, nőiesedő testének minden pontja megegyezett egy vele egyidős emberlány testével, legrejtettebb tájait is beleértve; a combján keletkezett sebhely sem tudta robotszerűvé, gépivé tenni.
  – Magától értetődik – mondta a világ legtermészetesebb hangján, olvasva apja gondolataiban. – A robotnak tökéletesnek kell lennie, ami az ember utánzását illeti. Első osztályú robotnál a nemi funkcióknak hibátlanul kell működniük, másként a robotot ma már ki sem lehet vinni a piacra. Akármilyen nemű, akár húszéves, akár négy: mindenre képesnek kell lennie ezen a téren. És ez így is van rendjén.
  – Hát ezzel nem értek egyet.
  – Akkor is. A gazda akarata a robot számára megfellebbezhetetlen, isteni kinyilatkoztatás. A robot nem rendelkezik önmagával. Ne feledd a második törvényt: „A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.” És a harmadik törvény kimondja: „A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba.” Bármit parancsol a gazda, a robot nem védekezhet az ő akarata ellen. Különben is, az ellenszegülés a legtöbb esetben – a nemi élet terén pedig különösen – sérti az első törvényt. „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.”2 Ez pedig végképp megfellebbezhetetlen, főleg ha a gazdáról van szó. Ha a robot nemet mond vagy nem engedelmeskedik pontosan gazdája kívánságainak, súlyos lelki vagy testi sérülést is okozhat.
  Ezzel körbevágott gyomra fölött egy féltenyérnyi részt, lehúzta a bőrt és olvasztani kezdte a huzatot. A képlékeny masszát csavarhúzóval a seb szélére kente.
  – Ezt mind értem, kicsim. De hol védenek ezek másvalaki közeledése ellen?
  – Az első és a harmadik törvény együtt és külön-külön. A harmadik szerint a robotnak védekezni kell. Az első szerint pedig a gazda nem szenvedheti el azt a lelki és erkölcsi sérelmet, hogy robotját illetéktelen kaparintsa meg. Ez nagyon súlyos sérelemként szerepel a robot agyában, ezért mindenáron megakadályozza, hogy erőszakot kövessenek el rajta. Ha kell, meg is öli az illetőt. Utána a robotot újra kell programozni és stabilizálni, de megteszi, ha nincs más választása. Lényegtelen, hogy kiég az agya: meg kell védenie magát.
  A seb közben összezárult. A lány kisimította a vékony fedőréteget, s elővette a bőrregenerátort.
  – Egyelőre megfelel. Már hozzák a műanyagot.
  A seb teljesen eltűnt; Nicky ügyesen lefedte a mellkasán keletkezett mélyedést is.
  – Alig látszik – vigasztalta George. – De most már öltözz fel.
  A kis robot tehát belebújt a kék szoknyácskába és a barackszínű blúzba; tiszta fehérneműt vett, a kék cipőjét és a hajába világoskék szalagot.

Azután felkeltette a friss-sütetű házasokat, lágytojást, pirítóst és sajtot adott nekik sok-sok teával és narancslével, s kivezette őket a kanárisárga buszhoz. Menet közben búcsúztak el a családtól, röviden és sietősen.
  A buszban már minden csomag bent volt, bőséges útravaló is külön táskákban; Nicolette kikísérte bátyját és sógornőjét, beszállt velük és megmutatta az elmésen lehajtott és összecsúsztatott hátsó üléseket, amelyek így kényelmes fekvőhellyé változtak.
  – A gépetek csak később indul. Majd szóljatok a gépeknek, hogy a kocsiban vagy a repülőn vártok.
  – Velünk jöhetnél – incselkedett Mike. – Remek dolgokat művelhetnénk hármasban.
  – Szerencsére nincs útlevelem. Megyek is. Sziasztok, jó utat, érezzétek jól magatokat.
  Michael utánaugrott, s elkapta a karját. Visszarántotta és magához szorította.
  – Nagyon szeretlek, kicsim.
  Nicky átölelte testvérét. – Én is szeretlek.
  Aztán Diana is odalépett hozzájuk; a lány kibontakozott bátyja karjaiból, és Dianához bújt. Új nővére gyengéden magához ölelte, s megcsókolta a haját.
  Észre sem vették az idő múlását; Nicky sem törődött vele. Mikor elengedték egymást, Diana megcsóválta a fejét.
  – Csupa könny az arcod…
  – Nem baj – suttogta a gyerek, s újra Mike-hoz simult. Diana átkarolta mindkettőjüket.
  – Veletek megyek Londonig, jó? – súgta Nicolette néhány perc múltán.
  – Jól van, csöppem.
  A kocsi lassan elindult. Michael felemelte a kislányt, a heverőre tette, s melléje ült. Diana is hozzájuk bújt. Átölelték egymást; Mike magukra terített egy takarót; s szundítottak egyet, amíg a reptérre értek.

Mikor testvérei beszálltak, s a robotok átrakodták a csomagokat, Nicky északnak fordította a kis buszt, és a legnagyobb megengedett sebességgel robogott hazafelé. Enni kellett adni a családnak, főleg a nagybácsiknak, akik már indulni készültek. Aggie-éket már útra készen találta, ők nyomban be is szálltak a buszba – várta őket a dél-amerikai gép. Ezúttal Stan is velük repült. Londonig magukkal vitték Sidet is, akit Teheránban vártak a robotjai.
  A gyerek pedig megkereste Fredet, és átadta neki Mike-ék kívánságait.
  – Azt mondták, mikor elbúcsúztunk, hogy a kert innenső részére építsük a házat, a kerítésre vágandó kapu közelébe. Ritkítsuk meg a növényzetet úgy, hogy azért még teremjen, mert az egész telken konyhakertet akarnak csinálni.
  Fred boldog, elragadtatott képpel nézett Nickyre.
  – Ahol mindenféle ennivaló terem?
  A lány mosolyogva bólogatott. – Esetleg nem ennél valamit?
  – De! Van még abból a remek bablevesből?
  – Rengeteg. Hozhatok sült halat és salátát is?
  – Hozd, piciny konyhaistennő, hozd!
  Mialatt megmelegítette az ételeket, Nicky újabb telefonhívást kapott. Tálalás után felszaladt szüleihez.
  – Jack telefonált, apa. Félóra múlva indul hozzánk.
  – Honnan? – kérdezte nyugodtan George.
  – Londonból.
  – Jó, akkor szólj, hogy mikor menjünk ki a vonathoz. Elkísérlek.
  – Semmikor, apa… azt kérte, hogy még a kertkapunkat is egyedül találhassa meg.
  – Még jobb, akkor csak várni kell – mondta a férfi, és lapozott az újságban.
  A kislány bement a szobájába, s a robotküldönc hozta műanyaggal kijavította sérüléseit.

Fred fél tizenkettőkor indult haza; sietett, várta az üzlet, no meg a házzal kapcsolatban is rengeteg teendője volt. Tíz perccel később érkezett Jack. Nicolette a kamerákon keresztül figyelte, amint végighalad az utcán, s olyan biztonsággal lép be a kertkapun, mintha világéletében itt lakott volna. Gyorsan kinyitotta az ajtót és kilépett a kertbe. Jack megállt vele szemközt, vagy két lépésnyire.
  – Szervusz, Kisnicky.
  – Szia.
  Egy percig némán álltak és nézték egymást. Aztán a lány lassan felemelte és kinyújtotta jobb kezét. Jack megszorította; majd közelebb lépett és átölelte a kislányt.
  – Rengeteget gondoltam rád, tudod?
  – Ez kedves tőled – bontakozott ki a lány, s szélesre tárta az ajtót. – Nos hát, kerülj beljebb meghitt fészkünkbe.
  Jack beljebb került, s átesett az üdvözléseken és ismerkedéseken. Aztán helyet foglalt a nappaliban a teljes Lane család társaságában; Nicky pedig megkérdezte, mivel kínálhatja meg.
  – Egy pohár vízzel, golfbajnokom; szörnyű meleg van. Indulás előtt ebédeltem, úgyhogy mást nem kérek.
  A lány meghozta a vizet, s vendége mellé telepedett.
  – Ha jól tudom, gratulálhatok – nézett Jack a felnőttekre –: Nicky mesélte, hogy megvolt az esküvő.
  – Meg – mélázott Mary –; ezután akár nagymama is lehetek.
  – Az unokájának is nagyon fog tetszeni, Mrs. Lane.
  Mary elmosolyodott, és megkérdezte, mi újság a Holdon.
  – Azt könnyen megmutathatom – kelt föl a fiú, s a pamlag oldalához állított hátizsákhoz lépett. Belenyúlt, kivett valamit, s az asztalra tette. – Ez most a Holdon a legfrissebb újság.
  Az asztalon fehér, literes korsó állt. Fedele volt, két jókora füle, kiöntőcsőre s egy tárcsa az oldalán. George körbefordította, megszemlélte, aztán fölemelte a tetejét. Üres volt.
  – Megtöltenéd vízzel? – pillantott Jack a robotra. Az felkapta az edényt, kisietett, majd vissza. Jack maga felé a tárcsát, s a negyvenes számra állította a mutatót.
  Nem történt semmi látható vagy hallható. Egy perc múlva azonban könnyű pára jelent meg a víz fölött. Jack odatartotta a tenyerét.
  – Megmérnéd a hőmérsékletét?
  – Negyven fok Celsius – felelte a kislány, miután ő is a víz fölé tartotta kezét. Jack a százas számra fordította a szabályzót; egy perc múltán a víz forrásba jött. Ekkor nullára állította – most majdnem három percig kellett várni, míg a víz lehűlt, s a felszínén jéghártya kezdett képződni. A fiú megvárta, hogy befagyjon az edény teteje, s kikapcsolta a készüléket. A jég olvadni kezdett.
  – Egy holdi cég fejlesztette ki – történetesen ahol a szüleim dolgoznak. Még nem árusítják, csak az alkalmazottaik kaptak pár száz darabot. Kicsi a hatásfoka, ráadásul nagyobbat nem is igen lehet gyártani. Két gallon fölött már olyan rossz a hőátadás, hogy villanytűzhelyen hamarabb felforr a víz. De azért használható. Tessék.
  – ?…
  – Mit csodálkozol? A tied, neked hoztam. Mindent megfőzhetsz benne, ami belefér.
  A lány tanácstalanul apjára nézett.
  – Fogadd csak el – mondta az. Felszólító módot használt; Nicky tehát megköszönte az ajándékot, kivitte, kiöntötte a jeges vizet, eltörölgette és berakta a konyhaszekrénybe. Mire visszaért, Jack már lelkesen masszírozta Lizzie fehér bundával fedett mellkasát. Vagy öt percig hengergette a szőnyegen az állatot, aztán megveregette a vállát és visszatért a hátizsákhoz. Öt kis dobozt vett elő, és átadta a gyerekeknek. Mindegyik dobozon egy keresztnév állt; ezek alapján osztoztak meg rajtuk. A Mike és Diana feliratú dobozokat betették a szekrénybe, amíg visszatérnek. A többiben egy-egy meglehetősen nagy tudású kézi számítógép volt, amiknek még az egyetemen is hasznát vehették; jókora memóriájukba több ezer kötetet át lehetett tölteni George-ék vagy Mike nagyobb gépéről.
  – Ezek az önökéi – helyezett a fiú négy dobozt Mary és George elé az asztalra. A feliratok szerint az egyik az angol nyelvű irodalmat tartalmazta 2140 szilveszteréig – hatszázkilencvenmillió könyv, több milliárd folyóirat- és újságszám –; a második hasonlóképpen a francia irodalmat, a harmadik a spanyolt, a negyedik a németet. Akár egyszerre mind a négyet be lehetett dugni a számítógépbe.
  – Ne bolondozz, Jack – mondta Mary –, ezek darabja ötezer dollár.
  – Annyi van ráírva? – turkált a fiú a hátizsákban. – Nem baj, a cég sose veszi észre, hogy elhoztam. Már a szekrény kulcsa se volt meg, ahol tartották őket.
  – No de hát…
  – Ez legyen az én gondom, Mrs. Lane. Ez is az öné – nyújtott át egy hosszúkás, sötét bársonnyal bevont dobozt, majd egy másikat Nickynek.
  Egy-egy arany nyaklánc volt bennük, közepükben hatalmas kővel. Nicky láncában persze sokkal kisebb kő volt, mint Maryében.
  – Ezekhez is görbe úton jutottál?
  – Nem hiszem. A trafik teljesen legálisnak tűnt. Ki tudod analizálni, kislány? Én nem tudom, miből vannak.
  A kislány méricskélni kezdte tenyerén az ékszert.
  – A bevonat arany… talán két gramm… belül valószínűleg réz. A kő pedig valamilyen üvegkristály.
  – Helyes. No, ezt még nézd meg – adott a fiú Nicolette-nek egy műanyagdobozt. – Ez nem a tied. Szippantsd be és visszaküldöm a nagybátyámnak Ohióba, ő minden ilyen hülyeséget gyűjt. Van vagy negyven ócskábbnál ócskább robotja is.
  A dobozban vagy két tucat apró, sorszámozott műanyagkazetta volt, tetejükön két lyukkal.
  – Mennyi idő alatt végzel vele? – tudakolta Jack.
  A lány válasz helyett bement a szobájába, s az orrában egy kábellel tért vissza. A villásdugót benyomta az első kazettába.
  – A Közel-Kelet földrajza és történelme – mondta, majd rácsatlakozott a másodikra. – Német nyelv felsőfokon. Eurázsia autóatlasza várostérképekkel, néprajz, élővilág. Geológia és hidrográfia. Orvostudomány egy: sebészet, belgyógyászat. Afrika flórája és faunája ma és régen. Arab irodalmi nyelv. Elektronika, számítástechnika, robotászat második rész. Csillagászat. Orvostudomány három: neurológia, kadriológia? Az kardiológia, hogy lehet a címben sajtóhibát véteni?! Szláv nyelvek középfokon. Francia nyelv és irodalom. Gasztronómiai világatlasz. Orvostudomány kettő: szülészet, nőgyógyászat, bőr- és nemikórtan. Szerves kémia. Riley Enciklopédia 2090. A világháborúk története 1914–1945. Görög és latin klasszikusok. Híres eposzok és mitológiák, vallástörténet. Csillagá… ez már volt. – Közben ugyanis fürgén rendezgette az összekevert kazettákat. – Sporttörténelem az ókortól napjainkig… 2083-as kiadás. Orvostudományi nagyszótár. Kész. Kedves tőled, igazán sokat tanultam.
  Némelyik kazettára rövidebb ideig csatlakozott rá, mint ameddig elmondta a címét.
  – És meg is jegyezted? – kérdezte Mary.
  – Asszalámu’alejkum – üdvözölte édesanyját a gyerek, mutatva kitűnő arab kiejtését.
  – Wa’alejkum-isszalám – vágta rá George, aki legalábbis köszönni megszámlálhatatlan nyelven tudott.

Dél volt; forró nyári nap dele, e hűvös, ködös tájakon szokatlan kánikula. Christies utcáin remegett a levegő, ahogy felszállt a tűzforró úttestről; más légmozgás nem is volt. Mindenki árnyékba, fedél alá húzódott, bekapcsolta a légkondicionálót, s hűtött italt kortyolgatva pislogott ki a trópusi verőfényre. Az utcákon nem mozdult más, csak az utakat locsoló automata tartálykocsik; a langyos víz sisteregve hullott a kövezetre, s mire a kocsi öt házzal odébb ért, el is párolgott.
  A kertekben, parkokban is locsoltak; a belvárosi parkokban ötpercenként bekapcsolt egy-egy öntözőcsap, s végigpermetezte a környéket friss, meleg vízzel, nehogy a növények megfázzanak. A szomjas föld mohón szívta be a folyadékot; s ha valaki pár perc múlva gödröt ásott volna, alig talál vizet. A fák, a bokrok egymással versengve szivattyúzták ki az éltető nedvességet, s többségük így is kókadozott. Nem csoda. A levegő hőmérséklete árnyékban, a parkok füve fölött két lábnyival harminc, az úttest fölött harminchat fok volt.
  És tovább emelkedett. A városháza egyik falán, napvédő ernyő alatt elhelyezett hőmérő higanyszála lassan, de kitartóan kúszott fölfelé. Mikor elérte a harmincöt fokot, a parkok öntözői erőteljesebb üzemre kapcsoltak, percenként váltva egymást pillanatnyi szünet nélkül táplálták az elbágyadt növényzetet. A tartálykocsik elzárták csapjaikat, s a legelső sarkon befordulva visszasiettek a város északnyugati szélén, a Severntől negyed mérföldnyire épült vízműtelepre. Teleszívták hatalmas gyomrukat, s kirajzottak a szélrózsa minden irányába, a várost övező gyümölcsösök, veteményesek, magán- és köztulajdonú kertek, erdők felé.
  De a hőség fokozódott. Mr. O’Connell negyedóránként pillantott irodája ablakra, ahol egy kis tükör mutatta a hőmérőt. Minden alkalommal többet és többet látott. A polgármester látszólag higgadtan viselte az eseményeket, de belül egyre nyugtalanabb volt. Egyre rosszabbul is játszott – éppen a sógorával dominózott ugyanis.
  Pár perccel egy óra előtt Nicolette – miután behozta a sült halat – odalépett apjához, s közölte, hogy a városházi hőmérő harminckilenc fokot mutat.
  – Nofene – mondta az.
  – Perceken belül elérheti a negyvenet. Akkor pedig Mr. O’Connell a városban tartózkodó összes robotot behívja környezetvédelmi munkára.
  – Mit beszélsz, gyerekem? – képedt el George.
  – Öntözőcsöveket fektetni, az épületek zárását ellenőrizni, érzékenyebb holmikat biztonságba helyezni, s így tovább.
  – Érdekes… jó, akkor én is megyek.
  – Dehogy mész – torkolta le a lány. – Ez kemény fizikai munka, ilyen hőségben senki sem bírja. Te vigyázol az itthoniakra. Ne nyissatok ki semmit, ne lépjetek ki a házból, mert ropogósra sültök.
  – Lám csak – mondta Jack –: a Holdnak is vannak előnyei.
  – Óriásiak – értett egyet a kislány –, csak besétálsz az árnyékba, és vége a kánikulának. Kővé fagysz.
  – Viszont a városban állandó a jó idő.
  – Persze, de az aranyos golfpályáitokon kívül semmi érdekesre nincs hely. Holnap fölviszlek a Kis-Cwmbrianra, láss valamit a természetből.
  – Ugyan – legyintett a fiú –; Ohióban két hétig ki se mozdultam belőle. Vagy a kertekben kószáltam, vagy a tavi szigeteken. Roy bácsival magunk fogtuk és sütöttük a halat, lőttünk madarakat, nyulat…
  – Milyen idő lesz holnap? – kérdezte George.
  – Meleg, de elviselhető – mondta a kislány. – Legfeljebb harminc fok. – Ezzel felugrott és beszaladt a szobájába. Egy perc múlva nadrágban jött elő ismét, zsebei tömve voltak hasznos dolgokkal, akárcsak a karján himbálózó vászonszatyor. Körbeszaladt és ellenőrizte az ablakokat. – Mennem kell, apa. Valószínűleg csak este jövök. Kérlek, amíg le nem megy a nap, ne nyissatok ablakot. Telefonáljatok, ha valami baj van.
  Megcsókolta szüleit, búcsút intett a többieknek és elindult.
  – Nicky! – szólt utána George. A lány megfordult. – Vigyázz magadra.
  A gyerek mosolyogva bólintott. – Sértetlenül kapsz vissza.
  Felment az emeletre, megvizsgált minden ablakot, s bement a fészer fölötti, délkeleti kisszobába. Kinyitotta az ablakot, villámgyorsan kilépett rajta, és visszacsukta.

Élő ember talán el is ájult volna, ha a hűvös szobából ilyen hirtelen lép ki a tűző napra, ahol a mozdulatlan levegő valósággal égetett. Nicolette rosszallóan megcsóválta fejét, mialatt leereszkedett a létrán; arra gondolt, milyen veszélyeknek teszi ki magát, aki mégis kimerészkedik az utcára. Ezt a klímát csak erős, egészséges fiatalok bírhatják – ők se vidáman –; Mr. White például hiába makkegészséges, már a kora miatt sem szabad ilyenkor elhagynia a lakást. Vagy mondjuk William Robinson másállapotos menyasszonyának sem… a kislány fogót vett elő, és kinyitotta vele a tűzforró kertkaput. Két lépést tett a város belseje felé, aztán megpördült és az ellenkező irányba indult.
  George ugyanekkor bökte meg a telefon gombját.
  – Jó napot, Mr. Lane – jelent meg Peter arca. – Azt szeretném kérni, fogadja be a Robinson családot ma délutánra. Folyamatosan emelkedik a hőmérséklet, a kondicionáló néhány órán belül beadja a kulcsot.
  – Jó – mondta George tömören. – Hogy hozod ide őket?
  – Mindjárt megoldjuk… Azt kérem, hogy semmi esetre se menjenek a bejárati ajtó közelébe, hogy gyorsan mozoghassunk.
  – Rendben van. Szólj, ha segíthetünk valamit.
  – Köszönöm, uram.
  Nicky ezalatt Robinsonék kertkapujával küszködött. A zár összevissza görbült, deformálódott a fogó nyomásától. Ha a lány ember lett volna, bizonyára néhány jókívánságot intéz ahhoz, aki ilyen könnyen lágyuló fémet választott – ám gép lévén csak hátrált két lépést, aztán előrelendülve belerúgott a zárba. A kapu kinyílt, egyúttal éles sikollyal a kerti útra feküdt; a kerítés rácsozata mindkét oldalon vagy tíz yard távolságig behajlott a kertbe. Nicky átlépte a roncsokat, s a fogóval félrerángatta az útból a kapu maradványait. Mikor az út szabad lett, a házhoz ment, feltépte az ajtót, Peter segítségével kihúzta a vizes ponyvával letakart Williamet, s míg a fiúk futólépésben távoztak, becsusszant az előszobába.
  – Jó napot, Mr. Robinson. Hogy vannak?
  – Hát voltunk már jobban is – intett Norman a nappali felé, ahol az asztalon és néhány más helyen olvadó jéggel töltött edények próbálták enyhíteni a meleget; a helyiség hőmérséklete így is már huszonnyolc fok volt.
  – Mindjárt biztonságban lesznek, uram. A mi kondicionálónk nagyon erős.
  – Ti meg vagytok húzatva – lépett be a fürdőszobából Sandra, vizes ponyvával a kezében. – Ettől tüdőgyulladást lehet kapni.
  – Nem valószínű. De enélkül hőgutát könnyen beszerezhetsz, sőt hőgutát is pillanatok alatt. Borítsd magadra!
  Sandra az ajtóhoz állt, fejére borította a ponyvát, aztán az ajtó kivágódott, s a lány eltűnt. Csak Nicky maradt ott, a másik lepellel a kezében.
  – Most én jövök – tápászkodott fel Shirley Robinson, a gyerekcsapat anyja. – Valaki odaát is kell a kicsik mellé.
  – Igaza van, asszonyom – nyújtotta Nicky a ponyvát. Közben a konyhából Holly dugta be a fejét.
  – A tojást is visszük?
  – Nem zápult még meg? – kérdezte Norman.
  – Nem hiszem.
  – Akkor visszük, nem hagyjuk tönkremenni.
  A népes család néhány perces időközökben, egyenként távozott. Mrs. Robinsont a tizenkét éves Andrew Hill-Robinson követte; utána a tízéves Sam Myers-Robinson, az ugyanennyi idős Elizabeth Walker-Robinson és Cynthia R. Matthews bújt ponyva alá; a kisebbek, név szerint a hatéves Charles R. Wright és Kate R. O’Brian, valamint a négyéves Minnie – teljes nevén Marianne Coutard-Robinson – gyors léptű robotjuk karján tették meg az utat. Ugyanígy utazott műszaki hiba miatt a tizenegy esztendős Naomi Robinson, aki nem viselte, sőt nem is árulta el senkinek eredeti családnevét. A sor végére maradtak a nagyobbak: a tizenhárom éves Dick Robinson (eredeti nevén Richard Anthony Wilkinson) és a tizenhét esztendős Alex B. Robinson – a B. a Black rövidítése, de ez már nem az eredeti neve volt: holland apja és francia anyja Alexandre Michel van der Kortrijk névre kereszteltette Oostendében. A gyerekek sorát Holly zárta, de nem előbb, mint hogy táskákba rakta az éléskamra összes hőérzékeny nyersanyagát, valamint a vadászfegyver töltényeit, amelyek ugyan csak kétszáznegyven fok körül robbannak, de hát ki tudja, mi várható még estig… Végül Norman is elindult; Nicky felkapott két táskát, s követte. Lerakta a táskákat a konyhájukban, majd visszatért, s míg Peter elvitte a másik három csomagot, ő feltörölte az előszobában lecsöpögött vizet, kiöntötte a nappaliban immár fölösleges hűtőedényeket – már alig volt bennük jég –; bezárta az ajtókat, ablakokat, s a lábtörlő alá rakta a kulcsot. Azután elrohant Peter után, azazhogy a határba tartó robotok jelzései iránt, hiszen a gyülekezőt régen lekésték. De még hazatelefonált, s megkérte apját, emelje föl a viharpáncélzatot. Jobb a ház öreg falainak, ha nincs húsz fok különbség a két oldalukon; egyébként is nagyon erős az ultraibolya sugárzás, még ablakon át is rontja a szemet. George némi tépelődés után megnyomta a gombot; s bizony jól is esett az árnyék.

– Mit akarok mondani: Isten hozott Angliában – ült le nagy sóhajjal Jack mellé. A fiú nevetett.
  – Hát igen. De azért, Mr. Lane, láttam én már rosszabbat is. A meleg nem vészes. A hideg, azzal már nem lehet kukoricázni. Tavalyelőtt karácsonykor felruccantunk New Hampshire-be egy kis házba. Három lábnyi hó, tizenhárom fok, mi az nekünk, remekül éreztünk magunkat. Aztán húsz lett, aztán harmincöt. Volt villanyfűtésünk, szellőztetőnk, ablakot se kellett nyitni. Huszonkét órát ültünk és tévéztünk meg olvastunk, vártuk a melegebb időt. Akkor elfogyott az ennivalónk – nem tartalékoltunk, ott volt a kocsi, azzal tíz perc a faluig. Csakhogy harmincöt fok hidegben meg orkánszerű szélben sarkkutató legyen, aki eljut a garázsig. Végül nagybátyám azt mondta: ketten vannak férfiak, apámnak családja van, ő megy a faluba. Ráadtunk minden meleg holmit. Két órát tartott, amíg levergődött, de majd megvette az isten hidege, mert a kocsi nem szigetelt rendesen. Csak annyit tudott mondani, hogy mentsenek meg minket, aztán elájult. A rendőrök okosak voltak – három ember volt meg egy robot, közönséges gépkocsikkal –: betelefonáltak a városba. Hát onnan kivonult húsz robot két hótolóval, három hőszigetelt teherkocsival, mert azt nem tudták, hogy hányan vagyunk, meg két teherautó szerszámmal, hogy kiszabadítsanak minket. Először lyukat fúrtak az ajtóba, azon bedobtak egy morzsányi rádiót, azzal diskuráltunk, amíg hőszigetelt folyosót építettek az ajtótól a kocsiig. Aztán mivel mondtuk, hogy éhesek vagyunk, egy étteremmel a vállukon jöttek be. Míg ettünk, ők megvizsgáltak minket, meg végigszaglászták a házat, hogy nem húz-e be valahol a hideg, meg az isten jobban tudja, milyen óvintézkedéseket csináltak. Aztán összecsomagolták a holminkat, és úgy kísértek ki a folyosón, hogy ha az a műanyag kiszakad, észre se vesszük, mindenütt fűtőtestek voltak. Beszálltunk a kocsiba öt robival meg egy tonna élelemmel, és levittek a városba.
  – Szent isten – mondta Norman –, én mindjárt fázni kezdek!
  – Én is – dörmögte George.
  – Hát én meg nem – dühöngött Naomi; már percek óta botladozott bokában ugyancsak furcsán álló bal lábával. Levetette magát apja mellé, és fújtatott néhányat. – Ez is a legjobbkor mondja be az unalmas… Peter nem mondta, mikor jön?
  – Nem tudja.
  – Mi bajod? – érdeklődött Jack barátságosan. A lány kinyújtotta a lábát, s megmutatta, hogy lábfeje úgy áll, mint egy spiccen táncoló balerináé. – Nem hajlik? Mióta?
  – Vagy félórája. Ötvenszer mondtam neki, de mindig letorkolt: később, most nagyobb gondunk van… tudnám, mire tartjuk ezt az önfejű alakot. Tulajdonképpen…
  Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
  – Hát ez ki lehet? – kérdezte George, hiszen a közlekedés állítólag veszélyes volt a tűző napon; de Steve már meg is nyomta a kertkapu gombját a telefonon.
  – Jó napot, uram – szólt egy lányhang. – Szerelőrobotok vagyunk, Peter Robinson hívott egy sérült lábhoz.
  – Végszóra – mondta George. – Ereszd be őket.
  A páncélzaton rés nyílt, az ablakot fényár öntötte el. Egy bicikli suhant be a kapun, s Bobbie, aki kiment ajtót nyitni, két hátizsákos lánnyal tért vissza; az egyik vékony volt, a másik termetes és bamba.
  – Jó napot mindenkinek – lépett be a kisebbik vidáman. – Hol van a beteg?
  – Itt – emelte a lábát Naomi. A robotok odasiettek, s megszemlélték. Dorothy – mert hát ő volt az, régi ismerősünk – kézbe vette a lábfejet, s megpróbálta finoman behajlítani.
  – Érző típus?
  – Hogyne.
  – Akkor talán jobb, ha leveszi. Átmehetnük egy másik helyiségbe…
  – Jó itt is, csak járhassak végre – rántotta föl a nadrágszárát Naomi, s többéves gyakorlatra valló, villámgyors mozdulatokkal kioldotta a szíjakat és az érzékelőpántot, majd leemelte a protézist, és átnyújtotta.
  – Köszönöm. Igaz is: Dorothy Greenwood vagyok.
  – Naomi Robinson. Mikor lesz kész?
  – Legfeljebb negyedóra, Miss Robinson. Apró elektronikai hiba lehet.
  Dorothy és Christina félrevonult a műlábbal, s munkához látott. Gyorsan rést vágtak rajta hátul – burkolata éppolyan volt, mint a robottesteké –, s egy műszert csatlakoztattak a szerkezethez.
  – A telep még nem merült ki – szólt halkan Dorothy. Naomi bosszúsan fújt egyet.
  – Minthogy érzem az érintést, nem mondtál újat.
  – Á, értem. Elnézést.
  George fölkelt, s kifelé indult; de megállt a két robot mellett.
  – Figyelj csak, gyerekem. Miért nem vagytok ti a többiekkel hőoltalmi munkán?
  – Az élet nem állhat meg, Mr. Lane – pillantott fel a szerelőlány. – A mi szolgáltatásunkra állandóan szükség van, főleg ilyen melegben. Némely készülékek egy óra alatt felmondják a szolgálatot, ha kint maradnak a napon.
  A férfi bólintott, továbbment, majd visszatért egy tál süteménnyel. – Honnan tudod te az én nevemet?
  – Láttam a fényképét az újságban – mondta Dorothy, elmélyülten figyelve a mérőberendezést –, interjút készítettek önnel.
  – Nem létezik – hitetlenkedett George. – Másfél éve nem adtam interjút.
  – Ez négy éve volt, uram.
  – Vagy úgy. Jack, tudsz kanasztázni?
  A fiú meghányta-vetette magában a választ. – Hát nem mernék bajnokságon indulni… minthogy labdát nem használnak hozzá.
  – Ki száll be egy partiba?
  Andrew, Dick, John és Steve jelentkezett, majd kisvártatva Holly is.
  – Akkor két pár paklit hozok – mondta George, és fölment az emeletre. Christina éppen kicsomagolt egy géppisztolyra emlékeztető eszközt és egy jókora, burkolat nélküli transzformátort, amit bedugott a konnektorba. Hozzákapcsolta a pisztolyt, s odaadta Dorothynak, aki kotorászni kezdett a csővel a protézis belsejében.
  – Ez az… szépen visszahegesztjük. Jobban is megcsinálhatták volna ezt a szép kis lábat, Miss Robinson, némelyik kapcsolás nagyon gyenge…
  Ekkor lépett be George; a lába majdnem súrolta a trafót. Dorothy jobb keze villámgyorsan lecsapott a készülékre és félrerántotta. Óriási szikrázás, sistergés kezdődött, s kékes, szúrós szagú füst terjedt szét a szobán. Christina kirántotta a csatlakozót, föltépett egy ablakot, aztán kibújt a kabátjából, és a társa kezén felcsapó lángokra dobta.
  – Jézusmária… – hebegte a férfi. – Jól vagy, kislány?
  – Köszönöm – mondta Dorothy kedves mosollyal; ijedtségnek, fájdalomnak vagy akár bosszúságnak nyoma sem látszott rajta. – Szerencsére könyökben le tudtam szigetelni.
  Christina felvette a kabátot, s vizsgálni kezdte a trafót, mialatt Dorothy a kezét vette szemügyre. Emberi kézre alig emlékeztető, formátlan műanyaghalom volt, alóla több helyen kibukkantak az acélujjak.
  – Nem vészes… azonban, Mr. Lane, elnézését kérem, hogy ilyesmivel terhelem, de kölcsönadna egy kesztyűt? Tudja, estig nem érek rá megjavíttatni, és nem szabad visszatetszést keltenem.
  – Hozom. De azért jobb lett volna, ha nem ragadod meg ezt a vacakot.
  – A nadrágja hozzáért volna, uram, és ez az anyag nem szigetel jól, ráadásul meg is gyullad. Rossz helyre tettük a trafót, az én hibám.
  Mire George megjött a kesztyűvel – a sajátját hozta, hogy az alaktalan roncs beleférjen –, Christina már eltávolította a trafóra és a szőnyegre került műanyagpépet, s újra – biztonságon helyen – bekapcsolva a berendezést, folytatta a protézis javítását.

Gyorsan elkészült vele, éppen akkor, amikor a kártyázók az első, igencsak rövid leosztással. Holly ment ki kézből, egyedül Andrew-nak volt néhány lerakott csoportja. Míg számoltak és kevertek, Dorothy épen maradt baljával átadta a lábat Naominak.
  – Kérem, próbálja ki, Miss Robinson. Elvileg jónak kell lennie.
  A lány helyreillesztette a pántot, s néhány gyors mozdulatot tett lábfejével. – Mozog…
  Dorothy végighúzta egy ujját a lábszáron. – Érzi, kisasszony?
  – Remekül. Eddig is éreztem.
  – Azért nem árt ellenőrizni. Akkor lezárjuk a nyílást és kész is.
  Christina szélsebesen beforrasztotta a sebet, és indult csomagolni.
  – Köszönöm – lendült talpra Naomi. – Szépen megcsináltátok. Mivel tartozunk?
  – Öt fonttal, Miss Robinson.
  (Ha az olvasó, Jenny esetére gondolva, sokallaná az összeget, jusson eszébe, hogy a két lány a Brirob szervizének dolgozója, s a vállalat csak saját gyártmányait javítja olcsón.)
  – És a kezed?
  – Az a Brirob kára, kisasszony. Nem fizettethetem meg önökkel, hogy engedelmeskedtem az első törvénynek.
  Norman a zsebébe nyúlt. – Hopp, a tárcám otthon maradt. Gyerekek, nincs egy ötös nálatok?
  George fölvette a Jack által eldobott bubit. – Miss Greenwood, a konyhaszekrényben a második polcon találsz egy fémdobozt.
  A lány gyors léptekkel kiment a pénzesdobozért, s átnyújtotta. – Uram?
  – Ne nekem add – korholta a férfi –, vedd ki az ötösödet.
  Dorothy szót fogadott, visszavitte a ládikót, s Christina segítségével felöltötte a hátizsákját. – Nos hát, Mr. Lane, köszönöm a kesztyűt. Éjjel visszaküldöm a robotjának.
  – Jó. Mi? – kapta fel a fejét George. – Azt is tudod, hogy van robotom?
  – A ház tele van érzékelőkkel, uram. Viszontlátásra!
  Naomi kikísérte őket – Christina még gondosan bezárta a füst miatt kinyitott ablakot –, s kezet fogott velük, Dorothyval ballal. Társától pedig megkérdezte:
  – Te nem tudsz beszélni?
  – Christina? Reggel óta nem, Miss Robinson. A hangszórója egy megjavított robotban maradt. Kérem, jól csukja be az ajtót, még perzsel odakint. Viszlát.

Hatkor leeresztették a páncélzatot, s a Robinson család idősebb tagjai átvonultak szemrevételezni a károkat. Nem volt komoly, bár a légkondicionáló képtelen volt lépést tartani, s a délután folyamán negyven fok körül volt a ház belső hőmérséklete.
  Christiesnek kevesebb oka volt az elégedettségre. Száz tonnával túllépték a Severnből kinyerhető vízmennyiséget – holnap tehát tartálykocsikkal kell hozatniuk, amíg az egyensúly helyre nem áll. A polgármesternek álmában sem jutott volna eszébe ujjat húzni a környezetvédőkkel – akkor sem, ha nem tagja a helyi egyesületüknek.
  Az anyagi kár sem volt elhanyagolható. Christiesi lakosok összesen kétszázezer font kárt jelentettek be a biztosítóknál; a polgármester előtt fekvő papír szerint a város vesztesége negyvenhatezerre rúgott. Mr. O’Connell méla sóhajjal hozzáfogott a pénzek átcsoportosításához – de bizony nagy kő esett le a szívéről, amikor Eddie befutott gazdája gyorssegélyével.
  Szürkületkor a város nagyot sóhajtott, és elnyúlt a „hűvös” esti levegőben. Élvezte a gyümölcsösök felől érkező finom párát – az öntözés egészen sötétedésig tartott –, de aggódott is: mi lesz itt őszig?
  De a kertek, az erdők megmenekültek. Nyolcvanöt második és háromszázkilencven alacsonyabb osztályú robot fektette le a csővezetékeket, amelyeket jól megmarkoltak az irányítók, az első osztályúak is. A kilenctagú vezérkar egymás közelében dolgozott az északnyugati határban, hiszen egyetlen teherautó hozta ki őket – a késve érkezett Nicky, Eddie és Peter kivételével –, nem volt értelme szétszóródniuk. Ezen a hosszú délutánon, amelyen egy hallható szó sem esett – ám egy rádióamatőr elképesztő sűrűségű csicsergést fogott volna fel –, Christies, Hodnet és Shrewsbury gazdaságát ez a nem egészen félezer masina tízmilliós nagyságrendű kártól mentette meg.
  Hiszen ide kell számítani az állatokat is; a Kis-Cwmbrian rágcsálóit és madarait, a hodneti erdők rókáit, őzeit, a déli mezők birkanyájait, a Shrewsbury és Christies közös tulajdonában levő, a két város között elterülő Salopi Vadasparkot… Eddie becslése szerint a három város környékén ebben az időben legalább egymillió szárazföldi gerinces állat élt, mármint vadon vagy háziasítva, mind a szabad ég alatt. Csak a tehenészetek és a shrewsburyi lovarda lakói töltötték istállóban a kánikula idejét, ezeket az épületeket viszont most hűteni kellett.
  A lovarda már a shrewsburyi csapat hatáskörébe esett, el is látogatott ide vagy egy tucat robot a nyolcezerből. Mert ennyi robotot mozgósított Shrewsbury, pár ezret Amerikából kértek kölcsön; ennyi kellett, hogy az egész grófságot átfésüljék és gondoskodjanak a védelemről; s bár minden település csatasorba állította robotjait, a megyeszékhely küldötteinek majd mindenütt jutott feladat.

Nicolette, Jenny és Peter egy kisteherrel érkeztek hét óra körül a Szarvas utcán. Mikor a Hegy utcába fordultak, Jenny elköszönt – sokan járkáltak már odakint – és leugorva besietett a házba. Társai a Mező utca sarkán hagyták ott a kocsit, amelyet Peter agyának egyik zuga küldött a garázsba.
  A két gyerek futásnak eredt, kis versenyautók módjára kerülgetve a járókelőket. A tizennyolcas kapunál Nicky befordult, pár lépést még szaladt, s megállt apja előtt.
  – Megjöttem.
  – Nagyon vártunk, kislány – ölelte át az. – Nem esett bajod?
  – Tudok magamra vigyázni. Itthon minden rendben?
  – Hát csuda egy napunk volt, az biztos. Menj, cica, hadd örüljenek a többiek is.
  Nicky bement, George pedig elballagott Simonhoz, megnézni a fiatalok házának terveit, melyeket a nap folyamán meg kellett kapnia Fred építészétől. Így is történt; az asztalos már a bútorok helyét rajzolgatta a tervekbe.
  – Jó kis nap volt – fogadta nászát –; azt hittem, elég lesz kidugni a műanyagot, s már olvad is.
  – No hiszen… nálunk volt ennél több is. Ez lesz a ház?
  – Ez. Úgy nézem, szépet csinált Mr. Davies; öröm lesz berendezni.
  – Hát mutasd – telepedett George a képernyő elé.
  Az apák vagy egy órán át tervezgették a ház bútorozását; egyes részeken több változatot is kigondoltak, ezek közül majd az asszonyok választanak. S persze a fiatalok már át is rendezhetik az egészet.
  Ilyenformán az épület berendezéséről pillanatnyilag nem tudunk beszámolni; ám a helyiségek beosztása már rendelkezésünkre áll.
  A ház anyaga ugyanaz a fehér Josephson, mint a régié; háromszintes, akárcsak az. A telek nyugati részének közepén nyer majd elhelyezést, merőlegesen a Lane-házra – illetve a George-házra, hiszen az új villa is Lane-tulajdon lesz –: míg amannak hosszabb oldala párhuzamos az utcával, ennek a rövidebb.
  A konstrukció azonban egészen más. A földszint keleti szélét elfoglaló veranda nem volt divat húsz évvel ezelőtt; ma épülő háznál kifejezetten kívánatos. A verandát övező, derékig érő farácsozat anyagául az építész egy puhább műanyagfajtát jelölt meg, de ez, mire George megérkezett, már piros vonallal át volt húzva, s mellette felirat állt: „Bízzátok Simonra!” A korláton három kijárat nyílik: egy-egy a két végén, egy pedig középen. Utóbbival szemközt ajtó vezet a ház közepén húzódó rövid, kelet-nyugati irányú folyosóra.
  A folyosó túlsó szélén a földszint nyugati részét elfoglaló nappali ajtaja van; ennek délnyugati és északkeleti sarkán ajtó vezet a szabadba. Még öt ajtót találunk a folyosón; északon hármat, nevezetesen a verandához legközelebb a fürdőszobát, ezután a mellékhelyiséget, amely a fürdőszoba sarkából lett levágva, majd a konyhát, amelynek sarkában éléskamrát falazott el a tervező, ez viszont természetesen a konyhából nyílik; délen pedig két vendégszoba – azazhogy bármilyen célra alkalmas szoba – tölti ki a veranda és a nappali közti teret.
  Ezek bejáratai között van a lépcső, amely a pincébe és az emeletre egyaránt visz. A felső szinten a folyosó meghosszabbodik, végighalad az egész épületen; déli oldalán három szoba található, az északin pedig két szoba és a keleti sarokban újabb fürdőszoba, a sarkából levágott, de a folyosóról nyíló illemhellyel. A tetőre külön lépcső vezet e folyosó nyugati végében.
  Az építész még megjegyezte, hogy a verandát vihar esetén a pince falaiból kiemelkedő fémlapok védik, de mivel a konyhakertet az orkán teljesen feldúlná, célszerű lesz az egész telket páncéloztatni. Tudott róla ugyanis, mi van a telektől északra – abban az irányban, ahonnét az országos veszedelmet jelentő orkánok jönnek –: előbb a Mezei dűlőút 1., amely alig fogja befolyásolni a vihar útját, majd a Mező utca, ezután pedig egy bérháztömb. A Mezei dűlőút 1-es háztól keletre a Rétfalu szélén emelt bérházak. Így tehát az északi háztömb fölött elhaladó szél a Mezei dűlőút 1-re csap le, annál is inkább, mert a keleti tömb is erre tereli; onnan pedig a 2-es számra, vagyis Diana konyhakertjére zúdul. (A telkek állapota tökéletesen igazolta ezt az elképzelést.)
  Fészert Mr. Davies nem tervezett. Azt mondta, valamelyik sarokba tegyenek négy falat meg egy tetőt, az egyik falon ajtóval. Padlót is lehet. Garázsról pedig végképp nem esett szó; hiszen ki az a bolond, aki manapság, a tömegközlekedés századában garázst építtet magának?
  Bútorozás közben George még éppen fel tudta hívni a polgármestert, mielőtt az hazaindult volna. Megbeszélték, hogy a város három robotot és egy kocsit küld a ház lebontására, a fák és a bokrok eltávolítására és a kerítés átvágására; mindezért ötszáz fonttal könnyítenek Lane-ék zsebén. Simon már napközben utánanézett néhány építővállalatnak, s a svéd Malmö Plastikra adta szavazatát; e cég ötvenháromezerért szállította az elemeket, összeszerelte, behelyezte az ajtókat és ablakokat, a veranda védőlemezét motorostul, a közműveket, a nyílászárók páncéllapjait – nevéből láthatóan műanyagüzem volt, így az egyéb anyagú részeket másokkal készíttette el.

Későre járt, mire George elindult, előzőleg hazatelefonálva; lánya kérte erre, mondván, nyugodtabban alszik, ha tudja, hogy mikor kelt útra. George persze ismerte már, tudta, hogy vigyázni akar rá, s nyilván elé jön. A legrövidebb úton indult hát.
  Még messze volt a folyótól, amikor az énekszót meghallotta. Nem a kertben virágot szedő leánykák hangja volt, nem is operaelőadó zengő, kiművelt dala. Férfihang volt, több is, és mind a hangszín, mind az előadás stílusa arra engedett következtetni, hogy összefüggés van az éjjeli zenehódolók és a közeli italmérés között.
  George bosszankodva megszaporázta lépteit. Háromnegyed tizenkettőkor úgy üvölteni az utcán, hogy zeng belé az egész városnegyed – enyhén szólva disznóság. A három részeget messziről meglátta; nem volt nehéz, mindenhol égtek a villanyok. Egy öblös férfihang éppen kiszólt valamelyik emeleti ablakon, hogy csend legyen, mert hívja a rendőrséget. Azok persze nem maradtak adósak a válasszal.
  Száz yardnyira lehetett az ordítozóktól, amikor pöttöm figura haladt el mellette – Jó estét, Mr. Lane – sietős léptekkel, egyenest a három férfi felé.
  – Kérem önöket, szüntessék be a zajongást. A rendőrség néhány percen belül ideér; ha akkor sem hallgatnak el, bírságot kell fizetniük.
  – Bírsá… ságot – nevetett az egyik, bár nehezen forgó nyelve akadályozta ebben –, mér fizessünk…
  – Csendesebben, uram!
  – Ez robro… broborot… – próbálkozott a másik.
  – Igen, uram – felelte Petra Wakefield. – És mint robot kérem, legyenek csendben!
  – Megkapod a birságat! – csattant fel a másik, mire Petra felnyújtotta a kezét… de nem érte el a férfi száját. Az észre sem vette. – Igaz? – Társa helyeselt. – Kapsz birságat, de ne zavarj. Most énekelünk, várjatok, elölről újra, hogy…
  Mindhárman teli torokból bömbölni kezdtek. Petra elkapta a legalacsonyabbat, és erősen befogta a száját; az fölemelte, és meglepő erővel úgy hajította, el, hogy a lány berepült egy nyitott földszinti ablakon, s óriási robajjal érkezett valaki lakásába. George hátulról ráugrott a férfira, félrerántotta és lenyomta a földre.
  – Ha megmozdulsz, agyonütlek – sziszegte féktelen dühvel; egy pillanatra maga is elhitte. A másik kettő – a részegek tompa reakcióival – most fordult feléjük, de két lépést sem tehettek, amikor az egyiket az ablakon visszaugró Petra kapta el, a másikat pedig egy fiatalember nyakonöntötte egy vödör vízzel. Az káromkodva rátámadt és ököllel fejbeütötte.
  Ugyanekkor megérkeztek a rendőrök. Két szálas, bajuszos robot volt, az egyik George emberét vette gondjaiba, a másik a leöntött felé indult, aki futásnak eredt. Petra rohant utána a rendőr helyett, aki nyugodtan megbilincselte a harmadik részeget, látva, hogy a fiatalember felkel, morog valamit és int, hogy jól van.
  A részegeket nem volt könnyű munka kocsiba rakni. A rendőrök ugyan könnyedén leszereltek minden ellenállást, de egyvalami erősebb volt náluk; az ember sérülékenysége. Mivel nem veszélyeztettek már senkit, a rendőröknek gyakorlatilag egy kék foltot sem volt szabad ejteni rajtuk.
  Az egyiket beültették hátra, s ketten egyszerre próbálták a másikat betuszkolni a középső ülésre; az alacsonyabbik belülről húzta, társa pedig tolta. Egyszer csak azonban a kisebbik rendőr kibújt a kocsiból, s elrohant Petra után, futtában előhúzva fegyverét. George értetlenül nézett utána – veszélyben volna a harmadik pasas? Mert Petráért a rendőr nyilván egy ujját sem mozdítja, amikor egy emberrel foglalkozik.
  – Szervusz, apa.
  George összerezzent; Nicky olyan nesztelenül tűnt elő a sötétből, mint a prédájára leső éjjeli bagoly.
  – Hát te mit keresel itt?
  – Téged. Úgy éreztem, szükséged lehet féltő gondoskodásomra.
  – Elkéstél, a kommandós jelenet már lezajlott – mosolygott a férfi.
  – Azért van még tennivaló – felelte a kislány. – Mindjárt jövök.
  Gyors léptekkel eltűnt a leöntött részeg, Petra és a rendőr nyomán.

Néhány perc múlva tértek vissza. Előbb a rendőr jött, karjában hozva az elkábított férfit; társa, aki már kocsiba helyezte a másik őrizetest, lehajtott egy üléstámlát, hogy lefektethessék. Aztán feltűnt Nicolette, valami kicsiny, gyanúsan emberforma testet hozva. George megkerülte a hosszú rendőrkocsit, de már látta is, mi az. Petra feküdt a lány karjaiba, lábai élettelenül himbálóztak a levegőben. Nicky a motorháztetőre fektette.
  – Jézusom… mi történt?
  – Szétverte. Valami vasrudat talált, egy ütéssel elvágta az áramforrást, aztán addig ütötte, amíg a rendőr oda nem ért.
  Így érthető volt, miért rohant el a rendőr; Petra nem tudta már szemmel tartani a férfit, aki így eltűnhetett volna a városban, garázda hangulatban, kezében egy vasrúddal… George tompán bámulta a kocsin fekvő gyermek körvonalait, s nem is figyelt a rendőrre, aki erős lámpát húzott elő, és a testre irányította.
  Szegény Petra szörnyűségesen össze volt verve. Teste egyetlen hullámos felületté vált a vasrúd hosszúkás nyomaitól; a műanyag lepattogzott, néhol nagy lemezekben vált le, s több helyen az acél sodronying is átszakadt, védelem nélkül hagyva az érzékeny szerkezetet. George-nak eszébe jutott, hogy az alig tízéves kislány a miniatürizálás egyik csúcsteljesítménye, s a végsőkig összezsugorított robot teherbírása csak töredéke a nagyobbakénak. Petra luxuscikk volt, nem munkarobot.
  – Mr. Lane – jutott el tudatáig a rendőr hangja –, nem tudja, hol van Mr. Wakefield?
  – Fogalmam sincs… a város túlsó végén laknak… Mit kap ezért a pasas?
  – Legalább öt évet; de inkább tízet. És az utolsó pennyig megfizettetik vele.
  A rendőr ezzel hozzálátott, hogy kiszedje Petrából gazdája tartózkodási helyét; Wakefield úr a közelben lehetett, hisz a kislány nem szokott egyedül ilyen messzire kalandozni.
  – Nicky? – ébredt rá George a gyerek hiányára.
  – Összeszedi a törmelékeket, uram.
  – Mondd csak… nem árt ez a kislánynak?
  – Micsoda, Mr. Lane?
  – Hogy áramot engedsz bele.
  – Nem hiszem, Mr. Lane. De ha így van is, mást akkor sem tehetek. Mr. Wakefieldnek szüksége lehet a robotjára, és joga van tudni a sorsáról… Kész is van.
  Kihúzta orrából a kábelt, és otthagyta George-ot az összetört kislánnyal és a másik rendőrrel, aki a kocsiban bóbiskoló részegekre ügyelt.

– Szörnyű egy nap volt, kicsim… egy perc nyugságunk nem volt reggel óta.
  – Mindjárt hazaérünk, apa. Nagy alvászatot rendezünk, és holnap már szebb lesz a világ.
  – Gondolod?
  – Biztos vagyok benne. Szépen süt majd a nap – de nem túlságosan –, sétálunk egyet, megmutatjuk Jacknek Christiest, és nagyokat eszünk.
  – Ünk?
  – Ha akarod, én is bekapok pár falatot.
  – Nem muszáj. Csak tudnám, hogy bírják ezt a nagyvárosiak… egész nap ricsaj, zajlik az élet, három baleset per nap per utca…
  – Megszokták, apa. Nem vagy éhes?
  – Nem. Elteszem magam holnapra.
  Apa és leánya eltűntek a ház ajtaja mögött, s a város végre csendben pihenhette ki a nehéz nap fáradalmait.

Hajnalban pedig újult erővel ébredt. Négy óra sem volt még, amikor megjött a shrewsburyi postabusz és a tejeskocsi, a város teherautói pedig meglátogatták a földeket és majorokat, hogy bevigyék terményeiket a parkkal fedett piacra. Ezen a napon, ami máskor nem volt szokás, a vízművek húsz kocsija is útnak indult hosszú, lassan vonuló konvojban – még éjjel egy körül –, hogy Birminghamben megtöltsék bendőjüket két-két tonna friss ivóvízzel. Most befutottak állomáshelyükre, lerakodták tartályaikat, s az üreseket felvéve Manchesternek vették az irányt. Fél hét körül fognak visszaérni, de akkor már csak tíz indul közülük Liverpoolba, hogy a Severntől jogtalanul elvett száz tonna víz együtt legyen.
  Egy másfajta teherautó is kigördült a parkolóház legalsó szintjéről, raklapján három lánctalpas, mindenféle markolószerkezetekkel ellátott automatával. Hangtalanul áthaladt az alvó városon, végigzötykölődött a Mezei dűlőúton, és megállt a fél napja Mr. Michael Lane és Miss Diana Gardner nevén nyilvántartott ingatlan előtt.
  Aki megszemlél egy ilyen lánctalpas masinát, el sem hiszi, hogy ezek segítség nélkül le tudnak szállni egy teherkocsi magas platójáról, anélkül hogy felborulnának. Pedig nem okoz gondot nekik: lebillennek a lánctalpuk hosszának háromnegyedét kitevő magasságból, beindítják motorjukat, s tovagördülnek. Nagyobb dolog, hogy vissza is tudnak mászni egyedül. Felágaskodni ugyan nem képesek, hiszen merev szerkezetű gépek, de erős karjaikkal fel tudják húzni magukat bármire, ami nem törik össze szorításukban.
  Az automaták leszálltak és begurultak a kertbe. Kiástak tizenöt bokrot – gyökerestül –, és feldobálták a kocsira, amely kivitte azokat Oswestry közelébe, egy kis fűrészmalomba. A második fordulóval a fákat vitte el; sem ezeket, sem a bokrokat nem volt érdemes újraültetni, faanyagként nagyobb hasznukat látták. A fűrészmalom messze volt, s a kocsi nem sietett; így is elkészültek negyed hétre, s háromnegyed órát kellett várniuk, amíg hozzáláthattak a zajosabb műveletekhez. A gyümölcsösládát és a gyerekhintát elvihették volna, de senkit nem találtak volna Gardner műhelyében, aki átveszi, így későbbre halasztották. Hét után vitték csak el őket a hűtőszekrény roncsával együtt, ami viszont a városháza udvarára került, amíg el nem juttatják egy fémfeldolgozóba.
  A régimódi téglákat – ezek egyáltalán nem műanyagból voltak: valami agyagféléből égették őket – a városháza minden tudománya sem volt képes elhelyezni. Új házat akkor sem lehetett volna csinálni belőlük, ha a szabályok megengedik, hiszen csak darabokban jöttek ki a falból; a habarcs erősebb volt, mint maguk a téglát, másként a viharok rég összedöntötték volna az egészet. Mr. O’Connell jobb híján a Nagyréten jelölt ki egy kis területet; ott várja be a nagy halom kő, hogy elszállítsák és kezdjenek vele valamit.
  A gépek egyszerű módszerrel dolgoztak. Egy bement a házba, fölmászott az emeletre, és belülről ütni kezdte a falat. A kirepülő tégladarabokat a másik kettő összeszedte és a kocsira dobálta. (Előzőleg persze kivették és a kert sarkába fektették az ablaküvegeket. Itt várják be, hogy kinyisson az üveges.) Mikor az emelet falai elfogytak, a robot kimászott a tető roncsai alól, és leugrott. A tetőt ugyanis hagyták leszakadni, mivel a markolólapát nem érte fel a magas mennyezetet. Lapos tető volt, betonlapokból; ha faácsolattal készült, cseréppel fedett ferde teteje van a háznak, a fagerendákból a telek árának jelentős része visszajött volna. Ilyen tetőt azonban talán egész Európában nem lehetett már találni; ahol mégis, ott éppen a fa nem volt valódi.
  Tíz órakor már csak az alapozás helyén tátongó üreg emlékeztetett Christies upon Severn utolsó téglaházára.

Ekkoriban a Lane-ek többsége Christies utcáin bolyongott, hogy Jackkel megismertessék a világot. Csak a szülők maradtak otthon, elmélyülve következő könyvük, az első–tizenkilencedik századi Európa különböző társadalmi osztályainak életmódjáról, szokásairól, hiedelmekről és a kor mindenféle tulajdonságairól írandó ismeretterjesztő kötet előkészítő munkálataiban.
  A gyerekek reggeli után indultak útnak, e környéken szokatlan zajban – jobbról a téglafalakat csépelő lapátok csattogtak, balra Peter kalapálta a bedöntött kerítést. Aztán ezek a hangok elmaradtak mögöttük, s újra a kisváros csendes légköre vette körül őket.
  Szép nap volt, a napsütésben fürdő házak és parkok legszebb színeikben kerülhettek Jack fényképeire; gyakorlottan kezelt automata gépe minden percben kattogott. Eleinte a képek nagy részén Nicky szerepelt – valahogy mindig az objektív előtt volt, amikor Jack lekapott egy-egy érdekesebb házat –, amíg szóvá nem tette, hogy ő nem fotómodell, s jobb nevelést kapott annál, semhogy kamerák és éhes férfiszemek előtt illegesse magát. Jack hiába tiltakozott, mondván, hogy Christies a legszebb város, amit valaha látott, ám Nicky nélkül fabatkát sem ér; a kislány megköszönte, de felszólította, hogy fotózza csak a várost.
  Ez meg is történt; tizenegy körül, amikor a múzeumhoz értek, Jack elkattintotta a száznyolcvanadik christiesi felvételt, s ezzel betelt az ötszáz képkocka. A fiú a szatyrába nyúlt a számítógépéért, de Nicky megelőzte.
  – Hagyd csak. Én jobb minőségben tudom tárolni.
  S már elő is vette az illesztőkábelt; Jack homlokráncolva nézte.
  – Ennél, golfbajnokom? – emelte ki a számítógépet. – Ha találsz olyan típust, ami ennél szebben tárolja a képeket, megveszem neked.
  – Akkor jössz egy Nickyvel – mondta a lány. – Ez csak számítógép, és kénytelen pontokra bontani a képet, hogy tárolhassa. Elhiszem, hogy szépen csinálja, de az én képeimen a legerősebb nagyítóval sem találsz pöttyöket. Nos?
  – Jól van – nyomta Jack a kezébe a fényképezőgépet. – Viszont amondó vagyok, múzeum előtt igyunk valamit. – Mit szólnak az urak?
  Az urak, vagyis John, Steve és Bob egyetértően bólogattak.
  – A hölgyek is egyetértenek – szólt Nicolette, és visszaadta a masinát; a számláló immár nullát mutatott. – Viszont a múzeumban nem kell fotóznod, tíz fontért megkapod az albumukat.
  Az ajánlat kedvező volt, tekintve, hogy Jack az elmúlt két óra alatt vagy egy százast szórt el mindenféle szamárságra, amit csak talált a kirakatokban, s láthatóan a legkevésbé sem sokallotta ezt az összeget. Megitták hát a valamit – Nicky és Jack szőlőlevet, John narancsos teát, Steve és Bob kólát –, megnézték a múzeumot, amelynek Jack valamennyi emléktárgyából vett egy-két darabot, s továbbmentek az északi városrész felé.

Christies legöregebb épülete a Waterford Múzeum és a városháza között áll, egy utcával beljebb a folyótól. Amikor felépítették, a falunak két utcája és húsz háza volt, hatvanan éltek falai közt. A húsz házból már egy sincs meg, de a Szent Györgynek szentelt kis templom sértetlen. Műemlék, Henry Rochester munkásságának egyik legszebb darabja; nagyobbrészt műanyag, némi fémmel kombinálva; hatalmas, finom árnyalatokkal színezett ablakok, amelyek lágy, meleg pasztellszínekben fürdetik a templombelsőt; egyenként tervezett oszlopok, amelyek áttört mintázatai között nincsen két egyforma; Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló dombormű a kapun, s fölötte felírás: „Emeltetett Christies upon Severn alapításának tizedik évfordulóján, Anglia, Wales és Skócia jólelkű lakosainak önzetlen adományaiból. Isten áldását kérjük mindnyájukra. Az Úr 2004. esztendejének november havában.” Igen, kétezernégyben épült ez a cseppnyi kis ékszerdoboz, tehát immár százharminchét esztendős lesz nemsokára. Többe került, mint a szemközti bérházsor, de meg is érte az árát: a meleg barna és sötétzöld a padsorokon, a faliképek pazar színei, az oltár fenséges aranya és ezüstje mit sem fakult több mint egy évszázad alatt; az oszlopsor, a falak s a padok támláinak leheletfinom csipkézetéből morzsányi sem tört le; s éppígy érintetlen az egyszerű dísztelenségében mélyen emberi és megindító Krisztus.
  S mindez a legközönségesebb, leghétköznapibb anyag: műanyag. Mondanunk sem kell, hogy a híveken kívül a leggyakoribb látogató itt – Simon Gardner; aki csak azt sajnálja, hogy nem ő csinálta a műanyagművészet e kiemelkedő alkotását. Viszont elkészítette számos díszítmény hű másolatát, s gyakran önt egyet-egyet a templomot messze földről megcsodálni jött műértőknek.
  Ha a múlt század elejét kevéssé ismerő olvasót meglepi, hogy ez a pöttöm kis falu ilyen drága templomot kapott, készséggel tájékoztatjuk. Az embereket ki kellett csalogatni London, Manchester, Birmingham piszkos, zsúfolt házaiból, hogy végre tisztaságot, rendet teremthessenek ott. Ezért alapítottak sok-sok új települést nemcsak Salopban, de más megyékben is, no meg Skóciában. Mindegyik kapott egy vegyesboltot, ahol olcsóbb volt az áru, mint a nagyvárosokban, ahonnan érkezett, hála a kormánypénzeknek. Jutott mindnek könyvtár és mozi is, s némelyik hamar szert tett – a kellemes lakóhely hírén felül – valami egyedire, ami maradandóvá teheti; így például Christies upon Severn az egész országban egyedülálló Szent György-templomra.

Bobbie szerint vendégük pirosra nyomogatta fényképezőgépe gombját a gyönyörű templomban és körülötte; csakugyan, közel száz képet csinált. Néhányat a rendes templomról is, ahol a katolikus istentiszteleteket tartották; a műanyag remekműbe száz ember sem fért bele.
  Aztán már siettek is haza, fél kettőre otthon akartak lenni, hogy megnézhessék az új ház munkálatait. Elfogyasztották Nicky remek ebédjét, közben sűrűn kérdezgetve, nem jönnek-e még a svédek, azazhogy a gépeik. Nem jöttek; ezért tizennégy óra öt perckor – amikor a robotvezérelt készülékek számára engedélyezett háromszáz másodperc késedelmi idő lejárt – Nicolette felhívta a malmői központot.
  Fiatal nő vette föl, asztalán névtáblával, mely tudatta, hogy Inge Holm a neve és diszpécser. Oxfordi angolsággal köszöntötte a kis robotot.
  – Jó napot, kisasszony. R. Nicolette Lane vagyok. Öt perccel ezelőtt az önök MVTHU–PDNAZ jelű csoportjának jelentkeznie kellett volna Shrewsburyből.
  Háta mögött George széles vigyorral nyugtázta gyermeke lényegretörő tömörségét. Inge Holm lenyomott néhány gombot.
  – Még Manchesterben vannak. Viharba kerültek a tenger fölött, és az öntőgép néhány sérülést szenvedett. Három körül folytatják útjukat helyi idő szerint. Óhajtod a hívójelet?
  – Igen, kisasszony.
  – Sverige 42 MPIN 316 és a csoportjel.
  – Köszönöm, kisasszony, viszontlátásra.

Némi feltűnést keltett Christies utcáin a lassan vonuló gépsor. Hozzászoktak ugyan az ilyesmihez, hiszen majd minden családi ház ilyenekkel készült; no de csak megnéz az ember egy tíz yard hosszú, ágas-bogas állványokkal, rácsokkal borított lánctalpast, egy kétszerte nagyobb tartálykocsit és egy kissé rovarszerű, karok tucatjaival ellátott munkagépet.
  A tartálykocsi haladt elöl, hogy a lánctalpak fölötti lemezeken ülő másodosztályúak jól lássák az utat; ez a Mirtusz utcáról a Rét utcára vezetett, s Rétfalun keresztül a telekre. Négy óra múlt pár perccel, amikor megérkeztek; a bal oldali robot leugrott és George-hoz sietett.
  – Jó napot, Mr. Lane. Szeretnénk megkezdeni a munkát. Megkérem önöket, hagyják el a telket, mert a gépek veszélyesek.
  – Azért bemutatkozhatnál, hallod-e – mondta a férfi.
  – Uram?
  – Hogy hívnak?
  – R. Anna, uram – felelte a jellegtelen arcú, teljesen gépszerű nő. Huszonöt lehetett a látszólagos kora, bár másodosztályúaknál öt-tíz évekkel nem sokat teketóriáznak.
  – És a másik neved?
  – Nincs több nevem, uram.
  A tartálykocsi megállt a robot mögött, és várakozott. Anna és a kocsin ülő társa gépi közönnyel várta, hogy a terület emberi lényektől mentes legyen. Mikor mindenki áthaladt a kerítés helyén – a két Lane-telek közti részen a városi automaták már elbontották –, a kételső kocsi begurult a telek sarkába, a munkagép pedig belemarkolt a földbe a téglalap közepén, amit Anna kijelölt. A régi ház gödrébe szórta a kiásott anyagot.
  Nicky és John elmentek kerti székekért.
  A ház felépítése jóval tovább tartott, mint gondolták; ezen a délutánon csak a külseje készült el. Az öntőgép először kiszívott egy adag műanyagpépet a tartálykocsiból, azután kihajtogatta hosszú, vékony állványait, amelyek vagy három emelet magasságig emelkedve bonyolult, szövevényes hálózatot alkottak. Alul közben támasztólábak nyúltak ki, hogy a nagy műanyaglapokba kapaszkodó szél fel ne borítsa a törékeny szerkezetet. Végül fentről megindult a nyúlós, ragadós műanyagmassza. Végigfolyt a rácsok között, amelyek ütemes simító mozgásba kezdve egyenletessé tették a felületét. Újabb és újabb adagok ömlöttek végig a hófehér lapon, a rácsok távolodtak, s mintegy negyedóra alatt két hüvelyk vastag, hatalmas lemez keletkezett. Kések futottak végig a szélein, a lehulló törmeléket elnyelte a gép belseje, de az állványzat közben hozzá is kezdett a hűtéshez. Néhány perc múlva az egész szerkezet megbillent, s az öntvényt a türelmesen várakozó munkagépre dobta, amely messze kinyúló karjaival elkapta a széleit; a lemez még saját lendületétől sem hajlott be, teljesen megkeményedett. A munkagép a veremhez vitte, s függőlegesen beállította a Hegy utca felé eső rövidebb oldalra. Ez lett a ház egyik fala, a pincétől a tetőig.
  A második szemközti fal után új rudak csatlakoztak a rácsokhoz, hogy még szélesebb lemezt önthessen a gép; mikor az első hosszanti fal elkészült, a munkagép a helyére állította és tartotta. Egy karja átvette Annától a keleti fal tartását, egy másikról pedig a robot kötélen leereszkedett, s kéziszerszámmal összeolvasztotta a sarkokat. Így társa is elengedhette a nyugati falat. Mikor a déli fal is elkészült, az öntőgép összecsukta óriási emelvényeit, de felmelegített még egy nagy adag masszát, amit a munkagép a fal tetején át, csövön öntött az aknába; a két robot pedig nagy lapátokkal kisimította az üreg mélyén, ide-oda lengve kötelükön. Ebből persze Lane-ék a falon kívülről mit sem láttak.
  Egy láb magasságig megtöltötték az akna fenekét, azután a munkagép levette a tartálykocsi tetejére rakott tizennégy ólomlemezt; milliméter pontossággal fedték a falak közti területet. Még két lábnyi műanyag került a vastag ólomlapokra, amelyek öttonnás tömegükkel az épület nehezékéül szolgáltak, de árnyékolták a talajsugárzásokat is. Szigetelőnek elég volt a vastag réteg Josephson-műanyag.
  Miután ez megvolt, a két robot felmászott az ólomteher levételével szemlátomást megkönnyebbült tartálykocsira, egymásnak háttal helyet foglaltak és úgy maradtak. Semmi sem mozdult többet Diana és Michael háza mellett.

– Mára vége – szólalt meg csendesen a kislány.
  George az órájára nézett; hat ötvenkettőt mutatott. – Hamar befejezték.
  – Igen, reggel folytatják.
  Nicolette útnak indult befelé, hogy a vacsora után lásson. Az ajtóból visszanézett. – Jack, szereted…
  – Nagyon – mondta az.
  – Akkor jó – nevetett a lány, és eltűnt a házban. A többiek is követték, csak George maradt egy percig, hogy kiigya a sörét.
  – Mr. Lane… – mondta Jack.
  – Mr. Holloway? – kérdezte a férfi előzékenyen.
  – Kérdezhetek valamit?
  – Persze.
  – Nos hát, uram, azt szeretném tudni, mit szólna ön ahhoz, ha… tételezzük fel, hogy valaki esetleg… persze csak a határain belül… udvarolni szeretne neki?
  George határozott gyanúval tette fel a kérdést: – Kinek? – jobbára szónoki jelleggel. Jack továbbra is a kerítésnek támaszkodva, hátat fordítva szemlélte a házépítő gépeket.
  – Nos, úgy gondolom… végeredményben… Nickynek.
  A férfi arcizmait egyenként, sorban hatalmába kerítő vigyor most teljes valójában kibontakozott.
  – Á… vagy úgy – mondta, hogy időt nyerjen. – Mmge… – mormolta foga között, s kétségbeesetten próbált valami feleletet találni. Hirtelen eszébe jutott: mindig az igazság a legcélravezetőbb.
  – Nem is tudom ilyen váratlanul… – szólt tehát, de közben rá is lelt a válaszra. – Végül is, azt hiszem, az ilyesmibe nemigen lehet beleszólni… mármost ami az én véleményemet illeti… ha az illető tekintetbe veszi, hogy ő még gyerek, méghozzá… tapasztalatlan, egy csendes kisvárosban nőtt fel, távol az élet árnyékos oldalától… – gondolatban itt arcul ütötte magát, hisz mindig undorodott az elcsépelt frázisoktól – egyszóval ha az illető tisztában van az ő védtelenségével – Jack mintha összerezzent volna –, és biztos lehetek felőle, hogy nem fog vele visszaélni, akkor… természetesen semmi kifogásom sincsen a dolog ellen… sőt kifejezetten örülnék neki… – egy pillanatra elhallgatott – másrészt viszont, ha arra gondolok, hogy láttam a bőre alatt a fémet, azt hiszem, kiröhögnélek. Az illetőt – tette hozzá gyorsan.
  Felkelt és elsietett, mielőtt a fiú visszafordul. A vigyort még nem sikerült eltüntetnie.

Vacsora közben mindketten úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna; s később sem adták jelét gondolataiknak. Ám szokatlanul csöndesek voltak, túlságosan az ételre összpontosították figyelmüket; Jack pedig észrevehetően kerülte a lány tekintetét. A gyerekek nem látszottak észrevenni bármit is, de Nicolette finom robotösztönével megsejtette, miről van szó. Anyja a női megérzésre és korábbi gyanúira hagyatkozva körülbelül kitalált mindent.
  A szülők hamarosan felmentek a szobájukba; a kislány rendezkedett még egy kicsit, aztán utánuk ment, követve a hívójelet.
  – Szép kis helyzet – dörmögte apja elbeszélését hallgatva. – Most mit csináljak?
  – Mit csinálnál? Semmit. Ha udvarol, mosolyogsz. Ha nem udvarol, nem mosolyogsz.
  – Ez nem egészen így van. Mint magatok is látjátok, itt nem holmi udvarlásról van szó, és főleg nem játékból. És ha tényleg belém szeret?
  – Ez már megtörtént – mondta Mary. A gyerek megrémült.
  – Remélem, nem!
  – Miért? – George átölelte lánya vállát. – Nincs abban semmi rossz.
  – Szerinted. De én nem engedhetem, hogy szenvedjen. – Nicky felugrott, az ablakhoz lépett, majd visszafordult és átvágott a szobán. Élénk taglejtésekkel magyarázta: – A reménytelen szerelem rossz. Méghozzá nagyon rossz, ezt magamtól és az olvasmányaimból is tudom. A szabályok azt mondják, próbáljuk ilyenkor felkelteni a másik érdeklődését aziránt, aki szerelmes belé. Ha nem foglalt. De arról szó se volt, hogy valaki egy robotba szeret bele!
  A férfi elkapta az idegesen tébláboló lányt, s az ölébe ültette, határozott, parancsoló mozdulattal. – Hát akkor most idehallgass. Tudod-e csökkenteni Jack szenvedéseit az első törvény sérelme nélkül?
  – Nem, hiszen éppen erről…
  – Még nem fejeztem be. Tudod-e a törvény megsértésével?
  – Igen, ha… szóval ha viszonyt kezdek vele.
  – Tudsz választani a kettő közül?
  – Tudok, mert a te érdeked fontosabb – mondta a kislány kissé kelletlenül.
  – Úgy. Enyhíti a bizonytalanságodat, ha elmondom, hogy hiába kezdenél viszonyt vele? A szerelem és a testi vágy két dolog. De ha választottál, tarts is ki emellett, mert határozott egyéniség vagy: robot. És kerek perec kosarazd ki!
  – No de…
  – Nincs no de! Ha hitegeted, ha engeded, hogy hiába fusson utánad, csak még rosszabbat teszel. Mondd meg, nagyon kedves, hogy éppen te tetszettél meg neki, de eleve kudarcra van ítélve az egész, legjobb, ha még most elfelejti.
  – Gondolod, hogy ez helyénvaló? – tamáskodott Nicky.
  – Gondolom?! Ez a legnyomatékosabb parancs, amit valaha kaptál tőlem.
  – Értem, apa – kelt föl a lány, cseppet sem örülve, amiért átvették tőle a döntés felelősségét. – Megpróbálom kiválasztani a megfelelő időpontot.

Aznap ez már nem jött el; mire visszaért, Jack már lefeküdt, állítólag még zavarta kissé az időeltolódás. Bobnak, aki ezt közölte a lánnyal, nem jutott eszébe, hogy előző este a fiú tízig fennmaradt, minden időprobléma nélkül. Nicky nem adta jelét, hogy kételkedne a hallottakban; nem is tette, ha Jack ezt mondja, nyilván így is van. Számításba vette ugyan azt az eshetőséget, hogy a fiú nem akart találkozni vele, de nem tartotta valószínűnek; annak ellenére, hogy ő Amerikából érkezett, vagyis biológiai órája öt órát késett – tehát ha zavarja az időeltolódás, akkor nem álmosodik el korán, ellenkezőleg, hajnalig fennmarad. Nicky mégis hitt neki. Amit egy ember mond, úgy is van, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik.
  A kislány nem mérlegelte mindezt ilyen gondosan. Váltott néhány mondatot Bobbie-val, s fölment Johnhoz, hogy segítsen neki a szerkezet munkálataiban. Amióta a robotagyat megvették, a gép még az olyan „nyilvános szereplésektől” is tartózkodott, mint mikor gyufából kirakta Nicky nevét. A két konstruktőrön kívül senki sem tudott semmit az RM robotagyú készülék leendő tudásáról.
  Éjféltájban, mikor mindenki lefeküdt, Nicolette visszatért a földszintre, s lehelethalkan benyitott a hátsó vendégszobába. Jack láthatóan aludt, a lány éles szeme a sötétben is jól látta egyenletes lélegzését, s hallotta is a szusszanásokat. Letelepedett a nappaliban, kényelembe helyezte magát és várta a reggelt.
  Jól hallotta, amikor kinyílt a szoba ajtaja, s a fiú áthaladt a fal mellett. Fülelt egy pillanatig a kislány szobája előtt, aztán bekopogott. Nicky csendesen köhintett. Jack megfordult, s észrevette őt a fotelban.
  – Hát te nem vagy a szobádban?…
  – Itt szoktam tölteni az éjszakákat – kelt föl a lány, s odament barátjához. – Korán fölkeltél.
  – Aha… nem tudtam tovább aludni, gondoltam, te úgyis ébren vagy, elbeszélgethetnénk.
  – Jó ötlet. Nem vagy éhes?
  A fiú elmosolyodott. – Folyton etetnél mindenkit. Mondjuk ha adnál egy kis teát meg sajtot, az jó lenne. Addig átöltözöm.

– Nem szólt semmit? – kérdezte, mikor a lány visszatért a tálcával.
  – Alszik, mint a tej. De egy óra múlva meg kell sétáltatni.
  Helyet foglaltak az asztalnál, s a fiú belekortyolt a forró teába. – Mit gondolsz a tervemről?
  – Hogy otthagynád a Holdat? Az indokaidat még nem ismerem.
  – Először is egyszer már a saját lábamra kell állnom. Lassan betöltöm a tizenhetet. Aztán meg kezdem unni a Holdat. Kicsi, egyhangú, lányok alig vannak… tényleg, az miért van, hogy amióta itt vagyok, mindig előre nézek az utcán?
  Úgy értette, hogy nem volt aki után megforduljon.
  – Mert mindenki elutazott. Mindenesetre ha ez a helyzet, szerintem jól teszed…
  – Várj, maradjunk még a lányoknál. Ősszel majd lesznek?
  – Lesznek.
  – Ugyanis az jutott eszembe, hogy esetleg nem Ohióba jönnék, hanem ide.
  – De hisz Christies is kicsi és egyhangú!
  – Az északi városrész esetleg. De délen itt vagy te.
  – Köszönöm…
  – És itt vannak a mezők meg a hegyek. Washmoonból legfeljebb egy másik holdvárosba ruccanhatok ki, ami ugyanolyan.
  – Ez igaz. Akkor mondjuk elhelyezkedhetsz Oxfordban.
  – Merthogy?
  – Merthogy ott van a legközelebbi csillagvizsgáló.
  Jack heves mozdulatot tett a sajttal. – Nicky, én nem akarok csillagász lenni!
  – Eddig erről nem szól…
  – Tudom, igazad van, de csak pár napja jöttem rá, hogy igazából nem érdekel. A vizsgákat persze leteszem, de nem leszek csillagász. Ez biztos.
  – Hát?
  – Ja, kislány, ha én azt tudnám, nem kérdezném a világon a legokosabb robotot.
  Nicolette-nek fölcsillant a szeme. Izgatottan kérdezte: – Ismered? És milyen? Tényleg olyan okos? És…
  – Ne szerénykedj – nevetett a fiú –, a legokosabb robot te vagy.
  – Az nem lehet – rázta fejét Nicky –, még itt a városban is vannak nálam jobbak. Ezt az is bizonyítja, hogy nem tudom, mi legyél.
  – Jó, ha te mondod, elhiszem: vannak jobbak… de szebbek semmiképp.
  – Ez kedves tő…
  – Apropó, és szépek?
  A robotagy visszapörgette a beszélgetést, és rálelt a lányokra.
  – Szépek, bár most leromlott az átlaguk, amikor Diana férjhez ment.
  – Helyes. Odafönt alig van választék. Egyébként az is Christies mellett szól, hogy itt vannak lányok, Ohióban viszont kocsikázni kell hozzá.
  – A bácsikád farmjáról… viszont az már megvan, itt pedig szállást kell találnod, az meg pénzbe kerül.
  – Ez legyen a legnagyobb gondom.
  Elhallgattak egy percre. Jack paprikát és paradicsomot rakott egy szelet sajtra, és bekapta; utánaküldött egy harapást a szalámis zsömléből, s tele szájjal folytatta.
  – Nem tudsz valami szakmai tanfolyamot, ami nem tart évekig?
  – Mifélét? Rengeteg szakma van.
  – Persze. Valami kevésbé gépesített dologra gondolok. Friss levegőt szeretnék szívni, nem recirkuláltat és nem nagyvárosit.
  – Jack Holloway, nem ismerek rád!
  – Miért? Ohióban rájöttem, hogy elegem van a zsilipek alatti életből; jobb szeretek a szabad ég alatt. Hűha, jó, hogy eszembe jut, hol lehet itt szalonnát kapni? Sütéshez.
  – Van itthon, máris hozom.
  – Maradj, nem most kell, de nem is akarom fölenni a szalonnátokat…
  – Azért van…
  – … de ha felajánlod, az is jó. Este kimegyünk valahova tábortüzet rakni. Mondj valami jó helyet.
  – Mi itt szoktunk a ház mögött.
  – A kertben?
  – Ott. Vannak nyársaink, tűzifa meg minden.
  – Ejha! Igazi fahasábok?
  – Dehogyis. Rőzse. Hasábfa nem is jó tábortűzhöz, csak kályhába.
  – No igen, neked történelemtudósok a szüleid, tudhatod. Van még ebből a remek szalámiból?
  Nicky szaladt és hozta a szalámit. A fiú megköszönte, és villámsebesen hatalmas szendvicset épített.
  – Igaz, és nálatok jobb az ementáli.
  – Mr. Cameron csinálta, apáék barátja.
  Jack szendvicse megállt a szája előtt.
  – Azt akarod mondani, hogy ismertek egy igazi sajtgyárost?
  – Nem gyáros, csak van egy kis sajtüzeme. Akkora, mint ez a szoba.
  Ezt Arthurtól hallotta egyszer.
  – Az is elég! Várj csak, és az el tudja látni a várost?
  – Nem eladásra készíti. Általában birminghami sajtot eszünk, meg külföldit.
  – No lám! Sőt nofene, ahogy ti mondjátok. Mi lenne, ha nyitnék egy sajtüzemet? Holloway Christiesi Sajtgyára. Mit szólsz?
  – Vigyázz, szét ne essen a szendvicsed. Tudtommal te nem értesz a sajtkészítéshez.
  – Hát majd megtanulom – harapott Jack hatalmasat. – Vagy megtanítom a robotomat.
  – Nincs is robotod.
  – Roy bácsi ígért egyet a születésnapomra. Megmutattam a fényképedet, azt mondtam, ilyet kérek.
  – És miből veszel fölszerelést? Egy akkorka sajtüzem, ami Mr. Cameronnak van, is belekerül ötvenezerbe. Plusz a földterület.
  – Majd kitalálom. Nem mindjárt holnap akarok gyártani.
  A kislány bólintott. – De miért pont sajtot?
  – Mert szeretem. És főleg miért ne?
  – Ez jó érv. Csak vigyázz, nehogy a sajtjaid harapásnyomokkal kerüljenek a boltba.
  – Majd gyakorlom az önuralmat – nevetett a fiú, s lenyelt egy óriási darab sajtot, sok zöldpaprikával. – Erről jut eszembe, számba kell vennünk, minden megvan-e a szalonnasütéshez.
  – Ezt a háztartást Mrs. és Miss Lane vezeti, tisztelt uram, itt minden szükséges megtalálható.
  – Jól gondold meg, mit mondasz, mert szavadon foglak.
  – Állok elébe. Még egy kis teát?
  – Még egy kis teát. Egyébként azt komolyan gondoltam, hogy valami vállalkozásba akarok fogni. Nem kell éppen sajtnak lennie, de szeretnék gyártani valamit.
  – Gyártani? – kérdezte Nicolette, visszatérve a kancsóval. – Szerintem meg kellene kérdezned Fredet. Amit ő nem tud az üzleti életről, az nincs.
  – Mivel is foglalkozik? Valamikor mondtad, de elfelejtettem.
  – Műszaki cikk, játék, gépkocsi. Különféle modelleket is készít, Titanic meg minden.
  – Van valami üzeme?
  – Nincs, de lehet, hogy vesz egyet rövidesen. Viszont rengeteg szakembert meg céget ismer, bármit el tud intézni.
  – Érdekes. Esetleg fölhívom. Mit csinálunk ma?
  – Mihez volna kedved?
  Jack töprengve félrehúzta a száját. – Meglátogathatnánk a folyótokat. Gondolom, ma sem lesznek talaj menti fagyok.
  – Abszolúte nem. Huszonnyolc-harminc fok, szél és csapadék nem várható. Némi felhőzet érkezik délután a lagymatag légmozgással, esőt az sem hoz. Érzékenyebb növények öntözése ajánlott, a szárazságtűrőbbeké nem, mert holnap viszont feltámad az észak-északnyugati szél, megnövekszik a felhőzet, forró záporok, zivatarok várhatók elsősorban Észak-Wales és Yorkshire között, valamint Skócia nyugati részén.
  – Köszönöm, igazán kimerítő volt. Szóval úszkálunk egy kicsit?
  – Úszkálunk egy kicsit. Most viszont ideje indulnom, az ifjú hölgy mozgásigénye fölöttébb magas. – Ezzel föl is kelt, s a szobája felé tartott.
  – Elkísérhetlek?
  – El, csak öltözz kicsit melegebben.

Jót ugráltak a Nagyréten, botot dobáltak Lizzie-nek és társainak, aztán birkóztak; Jack pillanatok alatt négy vállra fektette az állatokat. Sokáig maradtak: majdnem hét volt, mire hazavitték a juhászkutyát reggelijéhez, s elindultak White úr felé.
  Nicolette bemutatta az urakat. – Mr. White, engedje meg, hogy bemutassam Jack Hollowayt a Holdról. Jack, ez Mr. John White, az üzlet tulajdonosa.
  – Nagyon örülök. Gondolom, maga szórakoztatta az én kis tündérkémet odafent.
  – Akkor még én is ezt hittem – nézett a fiú szemrehányóan Nickyre –, de végül kiderült, hogy ő szórakoztatott engem. Most viszont kiderült, hogy rengeteget köszönhetek neki.
  – Csakugyan? – csodálkozott az öregember.
  – Miatta jöttem ide – bólintott Jack. – És egy remek kis várost találtam, ahol nagyon jól érzem magam.
  – Ez nagyszerű – felelte a boltos; ekkor belépett Mrs. O’Neary, terjedelmes listával. Mivel Jenny még úton volt, a kislány segített kiszolgálni; Jack csatlakozott, de egy pillanat múlva megfeledkezett az egészről. Szójamártást akart levenni a polcról, ám fölötte megpillantott néhány kis dobozt, s ezután, ha rajta múlik, a hölgy mártás nélkül tért volna haza. Lekapott egy dobozt, lecsavarta a tetejét, s boldogan szagolgatta a francia kaviárt. Aztán elővette a bicskáját, kinyitott egy kiskanalat, s hozzálátott. White úr mosolyogva figyelte.
  – Fantasztikus – motyogta a fiú két falat között –, egy hónapja nem ettem ilyet. Adnál egy kiflit, Nicky?
  A gyerek nem titkolt rosszallással nyújtotta a péksüteményt. – Ez nem étterem, Jack – súgta. – Ez itt nem szokás.
  – Hagyd – szólt Mr. White. – Egyen csak, ha jólesik.
  Jack megköszönte az engedelmet, s helyet foglalt a sarokban.
  – Ez a legjobb fajta – magyarázta. – Ohióban nem találtam egy darabot se. Nicky, utánanéznél az itteni szállodáknak? Hosszabb ideig maradok.
  – Nem lesz nehéz – helyezte a lány kézikocsiba az árut. – Christiesben ugyanis egyetlen szálloda sincs.
  – Nincs?
  – Nincs bizony – erősítette meg Mrs. O’Neary, s fizetett. – De Mrs. Quigleynél van még egy szoba, ha akarja. Koszttal együtt ötven font egy hétre. Viszlát, holnap jövök.
  – Köszönöm – szólt utána Jack. – Mondja, Mr. White, nincs szüksége segédre?
  – Mindjárt jön a robotom – nevetett az. – De kaviárt kaphat anélkül is.
  – Nem a kaviár miatt – ingatta fejét a fiú. – Csak szeretek ennivaló között tartózkodni. Adj még egy kiflit, légy szíves. Éppen azt tervezem, hogy letelepszem itt, és valami ehetőt gyártok.
  – Igazán? Ha finom lesz, én szívesen átveszem. Mire gondolt?
  – Egyelőre sajtra, de ez nem végleges. Még holdpor az egész.
  – Összevissza kavarog – tolmácsolta a lány.
  – Hát, Mr. Holloway, egy nagyocska műhely van most kiadó a Pipacs utcában, ha érdekli. Ugyan nem tudom, sajtüzemnek jó-e. Ért a sajtgyártáshoz?
  – Nem értek én semmihez – nyelte le Jack a kifli maradékát az utolsó kanál halikrával. – Itt van a közelben?
  – Nem, a város túlsó szélén.
  – Az nem jó. Nekem ez a városrész kell… itt van ő.
  A kislányra mutatott, aki zavartan elfordult, aztán kivette Jack kezéből a dobozt és a kanalat, s bement a raktárba.
  – Csinos – kacsintott az öreg.
  – Az – felelte a fiú. – Én is ilyet szeretnék. Mit vett?
  – Kenyeret, tejet, vajat, sonkát, sajtot, zsemlét és citromot.
  – Úgy – tápászkodott fel Jack, s levette a megmaradt négy doboz kaviárt. A pultra helyezte, s vizsgálgatni kezdte a polcokat. – Né csak, japán garnéla. Tud adni még két dobozzal, Mr. White?
  – Attól tartok, ezek voltak az utolsók.
  – Kár… mi az? – pillantott a fiú Nickyre, aki az elmosott evőeszközt nyújtotta neki. – Ja… köszi. – Elkezdte leszedni az algakonzerveket.
  – Rengeteg alga van otthon, Jack.
  – De az ausztrál finomabb – torkolta le a fiú. A robot nem hagyta magát.
  – Kötve hiszem, mert otthon is az van.
  Jack megállt a rakodásban. Egy pillanatig gondolkozott, aztán szó nélkül visszatette a dobozokat. Aztán levett helyettük két másikat, s a pultra tette.
  White úr megnézte a címkét. – Nahát, Mr. Holloway, ebből soha nem adtam el kettőt egy héten. Ennyire szereti a csigát?
  – Persze. Főleg vajas-fokhagymás mártásban.
  – Hogy készíti, ha nem titok?
  – Sehogy – rázta fejét Jack. – Én csak enni tudok, főzni nem. Azt hiszem, elég lesz – nézett végig elégedetten a pulton sorakozó hat konzervdobozon. – Mit fizetek?
  – Nyolcvanhat font lesz.
  A fiú átadott egy százast. – Egy szatyrot is kérek szépen. Jó reggelt, asszonyom.
  Mrs. York lépett be éppen, alacsony, vékony nő. – Jó reggelt, Mr. White, uram. Itt van a robotja?
  – Perceken belül megérkezik, mivel szolgálhatok?
  – Liszt, burgonya, sajt, olaj kellene, tíz-tíz font. Át tudná küldeni minél előbb? Ekkora súlyhoz én kicsi vagyok.
  – Elviszem önnek, Mrs. York – szólalt meg Nicky, s már elő is húzott két palack napraforgóolajat. – Én se nőttem nagyra, de jók a muszklijaim.
  – Köszönöm, kedvesem. Tudják, holnap tartjuk az eljegyzést, sok lángost meg pogácsát akarok csinálni.
  Nicky gratulált és bement a raktárba; Jack utána. – Figyelj, kislány, nem mondom, hogy ne vidd el a csomagot, de miért nem kérdezel meg?
  – Mert Mrs. Yorknak nagyobb szüksége van rám. Ha a gazdám lennél, megkérdeznélek. Elkísérsz?
  – Hagynám, hogy egy akkorka kislány vigye a terhet, mint a délkör negyedének tízmilliomod része?
  – Annál jóval nagyobb vagyok, de ha akarsz, segíthetsz.

Félórával később Nicolette a Fredtől kapott rózsaszín ruhácskában, hozzáillő hajpánttal, kedves mosollyal lépett be ébredező szüleihez, s átadta csókjait.
  – Szervusz, kicsim, hogy s mint?
  – Köszönöm, megvagyok. Mit ennétek?
  – Jackkel beszéltél? – kérdezte Mary válasz helyett.
  – Mindenféléről, de arról nem. Semmiféle jelét nem adta komolyabb érzelmeknek; viszont központba állította az étkezést. Úgyhogy hacsak nem a bánatát akarja evésbe ölni…
  A kislány kétkedő fejcsóválással jelezte, hogy anyja feltételezésében nemigen hisz.
  – Szóval mégsem szerelmes?
  – Ha az, akkor délután visszakéredzkedem a gyárba, és beiratkozom egy intenzív emberismereti kurzusra.

Odakint, a hátsó telken ekkor már dolgozott az öntőgép; most a földszint padlóját készítette el. A munkagép erős bakokat helyezett a pincébe, ezek tartották a vastag lapot, míg Berta alulról, Anna pedig felülről a falakhoz erősítette. Lane-ék ezt már képernyőn figyelték – szabad szemmel csak az ablaktalan falat láthatták. A gyerekek találgatni kezdték, meddig tart, amíg megfullad a pincében rekedt robot, de Anna közben lézerfűrészt ragadott, s kivágta a pincelejáratot. Felhúzta társát, s gyors léptekkel indultak az első közfalért.
  – Vádat emeltek a részeg ellen – újságolta Nicky ezalatt. – Az ügyész életfogytiglant akar ráhúzni gyermekgyilkosságért. Viszont az ügyvéd kijelentette, hogy ha a pasas embernek hiszi Petrát, a fejére üt, nem a hasára. Úgyhogy a szakértők szerint garázdaságra és nagy kárt okozó robotrongálásra fog változni a vád, s hat-nyolc év várható, húszezer font pénzbüntetéssel.
  – Miért pont hússzal? – kérdezte George; csak félig figyelt, egy Jack hozta zsebszámítógépet tanulmányozott.
  – Mert ennyibe került a lány kijavítása. Annyira összetört, hogy a Brirob főmérnökének személyesen kellett vezetnie a munkacsoportot. Kilenc óra hosszat dolgoztak.
  Johnny füttyentett. – Egyszerűbb lett volna kicserélni.
  – De az másfélszer ennyibe kerül, a gyár pedig csak a legkisebb összeget követelheti a tettesen, amiből rendbehoz…
  – Hé! – kiáltott apja hirtelen, lecsapva a kis készüléket. – Mi az, hogy embernek hiszi? Ismételd csak el!
  Nicky meglepődött, de elmondta még egyszer a hír első mondatait.
  – Álljunk csak meg! A pasas nagyon jól tudta, hogy robot, a lány megmondta.
  – Valóban?
  – Mi van, nem hiszed?!
  – De igen – szeppent meg a gyerek –, bocsáss meg. Mikor mondta?
  – Kérdezd meg őt, ha már a zsaruk nem tették.
  – Hiába tették volna – intett a lány –, elfelejtett mindent. Javítás közben rövidre csukódott két madzag, és kitörlődött minden… egy hónapra visszamenőleg. A főmérnök nagyon szégyelli, le is mondott a díjazásról.
  – Hát akkor kapcsold nekem a rendőrséget – háborgott George –, de íziben!
  Kisvártatva férfihang szólalt meg a lány fejéből – a telefonon ugyanis Jack beszélt a Holddal.
  – Barnes őrmester vagyok, tessék.
  – George Lane. Kérem, adjon valakit, aki illetékes Petra Wakefield ügyében.
  A kislány közben, ha már úgyis tévéközvetítést adott, a kép sarkába helyezte a köpcös, bajuszos rendőrt, aki utánanézett a számítógépén, s kapcsolta a shrewsburyi kapitányságot. Smithson hadnagy jelentkezett, egy fiatal, jóképű tiszt.
  – Jó reggelt, uram. Kérem, rövid legyen, kevés az időm.
  – Tanúskodni akarok a Wakefield-ügyben. Jelen voltam az esetnél. Elég rövid volt?
  – Tud valami lényegeset? – vágta rá a hadnagy.
  – A tettes pontosan tudta, hogy áldozata robot. Ezt tudom.
  – Honnan?
  – Hallottam, hogy Petra közli velük.
  – Köszönöm. Fel fogják önt keresni és rögzítik a vallomását – zárta le Smithson a gyorsan pergő beszélgetést. – Viszlát.
  Ezalatt helyükre kerültek a földszinti közfalak, s a lányok kivágták az ajtókat. George meglepve figyelte a technikát: az egyik robot kívül maradt, a másikat a munkagép beemelte a szobába; azután az egyik lézerfűrésszel végigvágta az ajtó vonalát, a másik pedig a túloldalon kistányérnyi fémlapot csúsztatott a falon, mindig a sugár útjában. A férfi hamar rájött, hogy ez védi meg a szemközti falat, nehogy belevágjon a lézer, egyhüvelyknyi műanyagon áthaladta után is még elég nagy energiával.
  – Te is tudsz ilyen egyenesen vágni?
  Nicolette a képernyőre pillantott, mintha nem ő küldte volna oda a svéd gépek jeleit. Míg megfontolta a választ, visszatért a cipőfűzőjéhez.
  – Azt hiszem, tudok. Főleg ha eszembe jut Peter némelyik pimaszsága. Egyenesen, gyorsan és hatékonyan.
  Besietett szobájába pár apróságért, s még tett-vett néhány percig, amíg Jack befejezte a beszélgetést.
  – Mehetünk, kislány? Bocs, hogy megvárakoztattalak.
  – Nem tesz semmit, indulhatunk. Szervusz, apa, ígérem, nem fulladok bele.
  – Ajánlom is, mert elnadrágollak.

Kerülővel értek a folyópartra; a Rét utcán kimentek a város szélére, s a dűlőutakat követték a vízig. Balra rét, jobbra kis házak; aztán jobbra nagy lakótömbök, de balra még mindig rét. A Szarvas utca végén álló bérház meglepte Jacket.
  – Fura. Azt hittem, a nagyobb házakat mindenütt kicsik övezik, azok választják el a préritől.
  – Hát látod, nem mindenütt. Különben barátságosabb, ha a nagy ház mellett is fű nyílik, nem? Például őket is látni az ablakból.
  A Kis-Cwmbrian felé mutatott. Szürkésfehér, szabálytalan folt haladt a hegy lábánál, mint kiöntött tej vagy gomolygó felhő. Jack csak távcsövön át ismerte fel. Több tucat birka volt; egymást taszigálva, lökdösődve nyomultak dél felé, követve a kolomp szavát. A juhász nem látszott, bizonyára a hegy lába takarta.
  – Owens úr nyája – hallatszott a távcső mellől.
  – Honnan veszed?
  – Ott van az a fekete, látod? Amelyik a szélen halad. Öreg kos, rég fazékban a helye, de Mr. Owens megtartotta.
  – Fantasztikus… – dörmögte Jack.
  – Különös jelző egy birkanyájnak – értékelte a lány.
  – Úgy értem, a birkák a város mellett.
  – Pedig errefelé nem ritkaság. Négy nyáj van a városban, a hodnetiek is gyakran járnak itt. Nézd csak – kapta el a távcsövet, s felfelé irányította. A fiú nagy, barna madarat pillantott meg, kiterjesztett szárnyain sötétebb foltokkal.
  – Sas? – kérdezte bizonytalanul.
  – Réti – mondta a kislány. – Ezer fontot ér darabja.
  – Nem bántja a beeet?
  – Néha fölkap egy-egy kicsit, de a juhász résen van. Remélhetőleg.
  – Lecsap – mondta a fiú. – Birkát akar.
  Követte távcsövével a madarat, de az csak lassan ereszkedett, s leszállt a nyáj közelében. Nem csapott le; helyet foglalt egy faágon, s rendezni kezdte tollait.
  – Biztos már reggelizett – szólt Nicky.

A partnak ezen a részén, félmérföldnyire a várostól egy lélek sem járt. Néha autó suhant el fönt az országúton, de a töltés alján, a folyómederben ezt észre se vették. A Severn sokat apadt az elmúlt napokban; a lány utána is engedett egy-két fához kötött ladik kötelének, amelyek szinte már a magasból lógtak lefelé. Fürdőhelyül az evezősklub csónakházával szemközti partszakaszt választották, s mindenekelőtt összemérték valódi úszótudásukat; annak idején a Holdon Nicolette nem használhatta minden erejét. Most a sodrás irányában száz yardon legalább négy testhosszt rávert a fiúra – de visszafelé menet kikapott. Mikor Jack megkérdezte, miért, azzal indokolta, hogy a fémnek nagyobb a fajsúlya, ezért gyorsabban sodorja a víz. Akkor el kell merülnie – mondta Jack, s lenyomta a víz alá.
  A vízszint csökkenése nem kedvezett az evezősöknek – de a horgászok nem tűnhettek el. Nagyüzemi halászat, sűrű forgalom sosem volt ezeken a vizeken, a napi kétszeri turistahajón kívül csak egy-két magáncsónak zavarta meg a halra lesőket. Inkább hajnalban és a kora esti órákban dobták be horgaikat, de azért nem hiányoztak most sem. A legközelebbi kicsiny szürke pont volt a parton, nem messze a házaktól.
  Zsákmányukat nemigen csökkentette az apadás. A halak félénkek és idegesek lettek a vízszint – számukra az égboltozat – lesüllyedése miatt, de pánikba korántsem estek, s napi rendes étkezésükről sem voltak hajlandók lemondani. Talán csak akkor, ha a Severn vékony erecskévé zsugorodik, amiből kilátszik a hátuk.
  Ettől szerencsére nem kell tartani. Másnapig még csökken valamit a vízszint, azután úgyis jön az eső.

Minden bizonnyal estére befejezték volna a ház öntését, ha délután a telekre nem téved egy rétfalui kisgyerek: Williamsék fia a hármas számból. A gépek leálltak; Anna és Berta az emeleten dolgoztak, ki kellett jönniük, hogy eltávolítsák a gyereket – ám sem ajtó, sem ablak nem vezetett még a szabadba, a munkagép pedig túl messze volt, nem emelhette ki őket. Társa vállára állva Anna felkapaszkodott, leugrott, s néhányszor megpróbálta kivezetni a kicsit. Végül a karjára vette, hogy kivigye, de a gyerek éktelen sivalkodásba kezdett. Háromesztendős volt; nem tudta érthetően megmondani, mit akar, a másodosztályúak pedig képtelenek voltak kitalálni. Majdnem egy óra után az ablakon véletlenül kipillantó Bob sietett segítségükre. A gyereket nem látta ugyan, csak a mozdulatlan öntőgépet, de sejtette, hogy nem végezték el aznapi munkájukat – az öntő nem csukódott össze, a tartálykocsin nem ült senki. Bobbie leballagott, s átment hozzájuk.
  – Anna! – szólt fel az ablaktalan emeletre. A ház mögül nyomban előjött a robot.
  – Uram?
  – Miért nem dolgoztok?
  – Ember van a területen, uram.
  Eltartott néhány percig, míg tisztázták, hogy az az ember nem Bobbie. Anna megmutatta neki a ház mögött baktató kicsit. A kisfiú felszólította, hogy vigye ki.
  – Akkor sír, Mr. Lane.
  – Majd abbahagyja.
  – Nem okozhatok neki lelki megrázkódtatást.
  Bob töprengett egy verset. Legkisebb gyerek lévén fogalma sem volt, hogy kell egy kisgyerekkel bánni. Saját picikorára nem emlékezett. Megpróbálta odébb csalni Mr. Williamset – a keresztnevét nem tudta –, aki a robot csizmái körül bóklászott, s láthatóan keresett valamit. Rá sem hederített a fiúra.
  Az megkerülte a házat, s megvizsgálta a Williamsék kerítésénél ácsorgó tartálykocsit. Sem alatta, sem mellette nem talált semmit. Pedig a kisgyerek keres valamit. Odahívta a robotot.
  – Biztos ott van – bökött a kocsira.
  – Nem értem, uram.
  – Akkor hülye vagy. – A robot nem reagált. – A kicsi elvesztett valamit. Idelent nincs, tehát fönt kell keresni. Mássz a kocsira és keresd meg.
  – Mit keressek, Mr. Lane?
  – Valamit, ami nem tartozik a kocsihoz. – A lány habozni látszott, ezért hozzátette: – Különben én mászom, bepiszkítom a ruhámat és kikapok a szüleimtől.
  Anna felkapaszkodott, átvizsgálta a gépet, de nem járt sikerrel. Bob átküldte az öntőgépre, ott végre meglelte a lécek között. Színesre festett, remek papírrepülő volt.
  A fiú különféle kényszerítésekkel elérte, hogy a robot fölmenjen a vészesen hajladozó fémrudakon, lehozza az apró járművet, s csáberejével hazavezesse a kisgyereket.
  – Zárd be a kaput – parancsolta Bobbie. – És folytassátok a munkát, jó?
  – Igen, uram. Elhagyná a területet?
  – Tessék – zsörtölődött a fiú hazafelé menet –, az ember rohan segíteni, és ezt kapja köszönet helyett.

Nicky jót nevetett vacsorafőzés közben – két doboz garnéla is melegedett a tűzön, Jack meg akarta vendégelni őket –, s tudatta öccsével, hogy szamár. A másodosztályúnak nem lehet segíteni, csak parancsolni lehet. Mit se tud róla, hogy éppen segítenek neki.
  A rák sikert aratott; nem elsöprőt és osztatlant ugyan, de sikert. Steve-nek nem ízlett, s Mary sem túl lelkesen evett pár falatot. Johnny tetszését elnyerte ugyan, de kijelentette, hogy az angol folyami rák mellett ez a garnéla, ha lába sok van is, labdába sem rúghat. George megjegyezte, hogy „angol” rák nincsen, csak európai.
  Nicolette csak egy parányi kóstolót volt hajlandó elfogadni a drága eledelből, azt is Jacknek kellett belédiktálnia. A második falatot határozottan visszautasította, mondván, amit ő eszik, az kárba vész, hiszen nem szolgálja az élet fenntartását, sem a növekedést, sem a gasztronómiai élvezetet – az ízét ugyanis megjegyezte, s bármikor felidézheti. Amúgy finom.

A csigára másnap, ebédnél került sor, mialatt a három svéd kocsi Berta vezetésével útnak indult Manchester felé. A város szélén találkoztak a második csapattal: négy másodosztályúval egy megrakott teherautón. Anna a tetőn állva őrizte az új házat, míg a többiek megérkeztek és munkához láttak.
  Simon is ekkortájt hívta őket, hogy megtudakolja a helyzetet. Anna – Nickyn keresztül – úgy tájékoztatta George-ot, hogy a megmaradt tennivalókkal éjfélig elkészülnek. Most már éjjel is dolgozhatnak, hiszen ez csendes munka lesz; főleg az ablaküvegek berakása után nem fog hang kiszűrődni.
  Gardner már csak arra volt kíváncsi, melyik kapun át hozzák a bútorokat. Wall kárpitos aznap készült el a hitvesi ággyal, amelyet Simon a legfontosabb darabnak tartott; George szintén. Lelkére is kötötte barátjának, hogy masszív, strapabíró darabot csináljon, mert sok unokát szeretne. Ezt is telefonon beszélték meg, vagy egy hete; George roppantul élvezte kislánya pirulását.
  Ez most megismétlődött, miközben megbeszélték az ágy behelyezését, s George néhány praktikus ötlettel szolgált. Említett például egy ősi hindu közmondást, mely szerint „az ágy rugózása úgy hat az utódok fejlődésére, mint a jó teve könnyű léptei a sivatagban”. Simon szerint az ősi hinduk akkor se mondtak volna ekkora marhaságot, ha vannak tevéik. George merő vigyorrá változva tájékoztatta, hogy a teve volt egyedül igaz az egészből; a hinduk ismerték a baktriai tevéket, a közép-ázsiai népek két púpú, kedvelt jószágait.
  Másnap délelőtt tehát hozhatják a bútorokat, a rétfalui kapu felől. A Nicky szobájában elraktározott konyhafelszerelést is átszállítják.
  Az addig hátralevő délután és este folyamán a robotok felszedték a vezetékeket, amelyek a Shotley-házhoz csatlakoztak valaha, s újakat fektettek le; a közelebb eső Hegy utcai fővezetéktől húztak ki egy elágazást, fölásva egy sávot a telek északi szélén. George személyesen ellenőrizte, hogy rendesen szigetelik-e a víz-, villany- és információs vezetéket, nemkülönben a szennyvízcsatornát; s hogy nem hagynak-e lyukat vagy buckát a betemetéskor.
  Vacsoraidőre elkészült az ajtók, ablakok, vízcsapok és konnektorok beszerelése; a fáradhatatlanul serénykedő robotok most a fürdőszobák és a mellékhelyiségek beszereléséhez fogtak – ezek tartozékait magukkal hozták, benne volt az árban. Már korábban beépítették a légkondicionálót, a veranda védőfalát és persze a telefont is.
  Háromnegyed tizenegykor Nicolette üzenetet kapott Annától: az épület kész, megtekinthető.
  Két hordozható, erős reflektor világította meg a mattfehér homlokzatot; ahogy Lane-ék körbesétáltak, a robotok vitték előttük a fényt. A ház tökéletesen olyan lett, mint a tervező képein; csak az ablakkeretek voltak okkersárgák piros helyett, Simon utasítására. Az ajtók szintén; s ugyanilyen színt viseltek a város családi házairól teljesen hiányzó zsalugáterek, amelyeket egy elmés szerkezettel anélkül is lehetett mozgatni, hogy az ablakot kinyitották volna; az ablaktáblákat a falon átvezetett rudak szabályozták. Ezeket is Simon helyezte a tervbe; náluk ilyen volt, s Diana nagyon szerette.
  George egy létrával írta be nevét a társtervezők sorába; ez az övékhez hasonlóan a tetőről vezetett le – fészer híján a földig –, az északi oldalon, a fürdőszobák falán.
  Belülről nem nézték meg; majd holnap, nappali fényben. Mikor Anna kitárta előttük a verandai bejáratot, George megrázta a fejét.
  – Nem, csukd vissza és zárd be. A többi külső ajtót is.
  A lány egy közömbös „Igen, uram”-mal engedelmeskedett. Körbejárta a házat, majd George-hoz lépett egy marék kártyával.
  – A kulcsok, uram. Köszönjük, hogy a Malmö Plastikot választották. Viszontlátásra, uram.
  A ház sötétbe borult, ahogy a robotok elvitték és a teherkocsi elejére erősítették a fényszórókat. Az ajtó csendben bezárult Anna mögött, s a jármű kigördült a kertkapun.

– Érdekes – mormogta Jack Holloway vagy ötvenedszer. Simon végül elunta és rákérdezett.
  – Mi az érdekes, ha nem titok?
  – Ez az egész – a fiú széles gesztusokkal magyarázott. – A bútorok, a tarkabarka műanyag… megértem, hogy ezt választotta. Mondja csak… hogyan lehet az ember műanyagöntő?
  – Műanyagműves? – javította ki a férfi. – Hát először is elvégzel valami szakiskolát. Nálunk van műanyagipari technikum, nálatok az építőipari középiskolák indítanak műanyagfeldolgozó-tanfolyamokat. Aztán attól függ, mi akarsz lenni. Ha házakat akarsz csinálni, építőipari főiskola kell, építészmérnöki diploma vagy hasonló. Ha beéred asztalokkal, akkor elég a bútorasztalosi képzettség. Ha meg színes mindenféléket öntenél, nem árt, ha előbb kijársz egy festészeti tanfolyamot, netán szobrászkodsz is mellette, a művészettörténet is jól jön, bár nem muszáj. És piszok sokat segít, ha belépsz egy barkácsklubba.
  – Miért?
  – Mert különben nem tudsz rendesen formát készíteni. Vagy magad bütykölsz vele, ami reménytelen vállalkozás, vagy keresel egy jó, de olcsó kovácsot.
  – És a barkácsklub?
  – A klubok tele vannak ráérős kovácsmesterekkel, akik szívességből megcsinálják. Eleinte nem is tudod fenntartani enélkül az üzletet; később már meg tudod fizetni a formákat.
  – Gondolom, önnek ez már nem gond.
  – Nem, persze. Megállapodásom van Mr. Longgal, átalányban csinálja a formáimat meg a fémszerkezeteket; Wall pedig kárpitoz. Hárman együtt bármit legyártunk.
  Jack folyamatosan bólogatott. – De nincs robotja, Mr. Gardner.
  – Nincs, de elárulnád, hová akarsz kilyukadni?
  – El. Nekem nemsokára lesz egy, Mr. Gardner. Arra gondoltam, betársulnék vele az üzletbe.
  – Fölösleges – nevetett Simon, s megpaskolta az asztal körül ügyködő Nicky hátát. – Pat ellátja a munkát addig is, amíg szerzek egy gépet.
  Valamiképpen elfelejtettük közölni, hogy egy hét óta Pat lépett a vörös szakállas Bob helyére; összehasonlíthatatlanul fürgébb volt nála.
  – Kétségkívül. Viszont két robot több, mint egy. Könnyebben boldogulnak a nehéz szekrényekkel. És ha ketten vannak, az egyik az öntésnél dolgozhat.
  Simon láthatóan meghökkent. – Nem gondolod, hogy engedek másokat az üsthöz babrálni!
  – Egy jól betanított robot…
  – Tudom, de miért volna ez jó?
  – Az egész öntést rábízhatná…
  – De hát minek, Jack?!
  – A robotok sokkal többet tudnának gyártani, önnek csak irányítani kellene őket.
  – Kötve hiszem, hogy első osztályú robotokat dirigálni kellene, de ettől eltekintve, úgy nézek én ki, mint egy tábornok?
  – Hát ami azt illeti…
  – El tudod te azt képzelni, hogy én ott trónolok pocakom fölött összekulcsolt kézzel, parancsnokolom az olvasztók fölött görnyedő, reszkető kis robotokat, és időnként mohón számlálgatom a bevételt?
  Nicolette közelebb jött, s kritikusan végignézett rajta. – Nincs is pocakod, Simon bácsi.
  – De nem is lesz! És soha nem fog másvalaki dolgozni helyettem. Tudom, mit gondolsz, de tévedsz. Egyszerűen élvezem a munkámat. Ebből élek, igaz, de nekem ez szórakozás, és vagyok olyan önző, hogy magamnak tartsam fenn. Ha kedved van műanyagot olvasztani, azt még el tudom képzelni, hogy fölveszlek inasnak. De hogy egy robot csinálja pusztán azért, hogy több legyen a pénz, arról szó se lehet.
  – Komolyan gondolta, uram?
  – Hogy fölvennélek? Én igen. Te nem.
  – ?
  – Nincs benned elég lelkesedés. Valamicske van, de az kutyafüle, egy letört műanyagdarabkát se olvasztasz meg vele.
  – Kicsi a bors – szólalt meg Nicky.
  – Nem, hagyd csak, igaza van – intett Jack. – Egy hónapja még tetszett a csillagászat… múltkor sajtot akartam gyártani… most meg a műanyag. Azt hiszem, későn érő típus vagyok, más az én koromban rég tudja, mit akar.
  – Hát döntsd el te is.
  – Éppenséggel volna egy gondolatom… – mondta Jack. – Meg akarom nézni a hegyeteket.
  – Nem a mi hegyünk – mosolygott a lány. – Wales és Anglia közös tulajdona.
  – Helló, Lizzie – köszöntötte a fiú az érkezőt, és simogatni kezdte. – Mindenesetre tetszetős kis hegy, bárkié is. Mekkora?
  Nicolette megfordult, s kinézett az ablakon. A hegy jól látszott a szemközti házak fölött.
  – Sajnos ezt nem tudom. De legalább öt méter, különben takarnák a házak.
  – Ezerhétszázkilencven láb – szólt közbe Simon. – Ideje volna, hogy megismerd lakóhelyedet.
  – Tiltakozom – mondta Nicky olyan hangsúllyal, mint egy ügyvéd a tárgyaláson. – Ismerem az egész várost, bárhova eltalálok, tudom, mit hol érdemes venni vagy csináltatni, rengeteg személyes ismerősöm van. A helyismerettanárom szerint ez elegendő.
  – Ki szerint?!
  – Nos hát, a számítógép szerint, ami megtöltötte adatokkal csekélységemet.

Szombat délelőttre befelhősödött az ég, a levegő huszonegy fokra hűlt; esőre semmi kilátás, így az idő éppen megfelelt a Kis-Cwmbrianra vezető kimerítő sétához. A „hegymászás” alkalmatlan szó – a hegyecske szelíd lankáin meredek kaptatókat igen, de mászható helyeket sehol sem lehetett találni; az alpinistáknak meg kellett kerülniük, s továbbmenni Walesbe, a valódi hegyekhez. Akár a Snowdont is elérhették kocsival húsz perc alatt, nem pazarolták hát idejüket e félgömb alakú földkupacra.
  Mászási szempontból tehát a hegy érdektelen; egyébként viszont nagyon is érdekes. A városból kivezető két ösvény egyike – a Rét utcai – egyenesen felvisz majdnem a tetőig, a másik pedig szelíden emelkedő csigavonalban halad körbe-körbe, vagy kéttucatszor keresztezve az előbbit. Az északi-nyugati részeket nagyrészt erdő fedi, fenyvesek főként, jó erős, viharálló fákkal. Keleten, délen és délnyugaton gyümölcsösök, szőlők vannak, kis hétvégi házakkal; bár akadnak, akik egész évben itt laknak, leginkább a déli oldalon, ahol százötven lábbal Christies fölött kis falu áll, a százhúsz lakosú Stacey. Alig tíz éve nyerte el önállóságát a várostól. Roppant érdekes falu – de most beszéljünk névadójáról.
  Alec Stacey pályakezdő építészmérnök volt Manchesterben, amikor a nagyvárosok leépítését célzó kormányprogram kezdetét vette. Úgy döntött, nem lép be a kis tervezőirodához, amely elfogadta ajánlkozását; kifejezte sajnálatát, de más dolga akadt. Visszatért szülővárosába, Shrewsburybe, s kóborolni kezdett a környéken. Kiválasztott egy helyet, házat épített magának és feleségének, Mairinnek, majd közölte a minisztériummal, hogy új települést alapított, kéri a támogatást. Huszonkét éves volt ekkor.
  A falucska csak a következő évben kapott nevet, a harmadik ház felépülésekor. Christie Stacey azon a napon született, amikor nagybátyjának családja beköltözött. Nem kórházban született, hanem otthon, a Severn-parti kis villában, amelynek helyén, a városháza parkjában ma márványtábla áll.
  Christie Stacey sokáig zavarban volt, amiért a falu az ő nevét viseli. Tízéves korában, amikor a csodaszép templom elkészültekor a kapura erősítették a táblát, rajta a saját nevével – pedig ezt a házat nem is a szülei tervezték –, elhatározta: kiérdemli a dicsőséget, bebizonyítja, hogy a falu méltán kapta a nevét.
  Tíz évvel később már ő is házakat csinált szüleivel, két unokatestvérével, majd húgával, Adeline-nal együtt. Harmincadik születésnapján – amely a falu harmincadik születésnapja is volt – a hat Stacey közösen vette át Shrewsburyben a városi rangra emelő okiratot.
  Százhárom évet élt. Apja másik, kisebb műve, a Stacey Tervezőiroda ekkor már nem volt meg, maguk alá temették a múlt század nagy változásai. De a város megvolt, virágzott és növekedett.

A hegyoldalba épült Stacey faluból még egy földút indul felfelé, a hegy nyeregformán ellaposodó tetejére. Innen a nyugati oldalon, a sűrű erdőbe vágott keskeny, girbegurba csapásként halad végig, hogy kiérve a lápra, az országútnál érjen véget. A ház, amely a hegy tetején áll, mindössze fél éve, a januári orkán után épült újjá, de voltaképpen semmit sem fiatalodott. Itt állt és ilyen volt, amikor Christie Stacey jött fel kirándulni szüleivel; itt állt, amikor a welshpooli gyerekek jötte a világháború alatt. S bizonyára itt állt azelőtt is. Gerendáit néha kicserélték, egyszer az egyiket, később egy másikat, s megesett, hogy nagy vihar után meg sem találták valamennyit; pedig a századforduló óta mindegyiket kis jelzőrádióval látták el. Ez a ferde tetejű házacska, amelynek egyetlen helyisége a Lane-villa nappalijánál is kisebb, annyit ér, mint egy jobbfajta első osztályú robot; igaz, értéke csökken, ahogy a kétszáz éves, kanadai vörösfenyőből készült gerendák egyikét-másikát olcsóbb helyi fenyőre cserélik.
  Így is meggondolkodtató végignézni az ősöreg falakon. Talán ha egyszer a fa igazán megfizethetetlen kincs lesz, az emberek leszoknak róla, hogy belevéssék nevüket. De ma még szerencsére nem az; s a gerendák, legyenek kanadai vagy angol fenyőből, vörösből, duglász- vagy erdeifenyőből, vagy éppen bükkfából, mind-mind különféle korokban erre járt emberek – leginkább szerelmespárok – nevét, monogramját, üzenetét viselik. Nem hiányoznak a szívekbe foglalt kezdőbetűk sem. Ennek fő oka, hogy messze távolban ez az egyetlen faépítmény, nem számítva néhány magánterületen fekvő házikót, valamint kutya-, disznó- és baromfiólakat. Ahhoz pedig, hogy valaki élő fába vésse a nevét, nemcsak bátorság kell – hisz évek múlva is elolvashatja bárki, s megbírságolják –, de nem kis elvetemültség is.
  A staceyiek pedig szeretik a fákat; még a christiesieknél is jobban, hiszen az itteni házak valósággal az erdőben épültek, az ablakokból egyenesen az ágakra lehet kilépni.
  Egyébként a kis-cwmbriani menedékház Christies tulajdona; Welshpool huszonöt éve adta át azzal, hogy nem tudja már fenntartani. Soha semmi pénzt nem hozott és nem is fog. Jelenleg a Jackson család támogatja puszta jóindulatból.
  A házacskát persze nem érdekli az ilyesmi. Nem törődik semmivel, csak áll a hegyen, s hallgatja a szelet; vagy tán nem is hallgatja, hisz élettelen tárgy nem képes erre. De korokat összekötni tud.
  A menedékház előtti kis tisztán nyugati oldalán, a magas fűben ült Nicolette és Jack, s nézték a tájat. A lápvidék hosszan, csodaszép zöldekben nyúlt végig minden irányban, fel-le hullámzott, dombokba és hátakba gyűrődött, majd hol lassan, hol hirtelen meredekséggel emelkedett fel s vált magas, égbe törő csúcsokká. Mindenfelől a hegyek csipkézett pereme zárta a szemhatárt; az az ókori elképzelés juthatott a szemlélő eszébe, hogy a világ lapos serpenyő, s hegyek környezik. A welshpooli medence ugyancsak kicsiny lett volna világnak; gyalogszerrel is hamar, pár óra alatt végigjárható. Erről a fejletlen hegypalántáról is be lehetett látni az egészet, illetve majdnem, mert a széleken a közeli facsoportok takarták a képet. Jobbra a Vyrnvy csillámlott kéken, nem mint Nicky szeme – Jack összehasonlította a két árnyalatot –; sajátos, kissé szürkés, kissé zöldes árnyalata volt, amit bizonyára a partjain húzódó lombsátrak visszatükrözésének köszönhetett. Errébb Llandullyd fehérlett, szemközt a távoli, parányi foltnak tűnő Aberpwll, balra pedig a nagy, tarka Welshpool, a Christiesnél is nagyobb város, Észak-Powys büszkesége, határában a híres tóval, amely sokak szerint az ország legszebb mesterséges tava. Nem állná a versenyt a természetes tavakkal, s méretben, a halak számában a newmarketi, a leedsi vagy akár a matlocki halneveldékkel sem, de meleg, meghitt hangulatát, művészien egyszerű szépségét sehol másutt meg nem találni.
  Jól látszott a város két templomtornya és a világoskék, lapos téglaforma piac. Mellette, egy innen nem látható épületben volt a szintén híres játékmúzeum; a város túlsó végén, nagyon messze pedig a harmadik nevezetesség, a kicsiny, de neves mezőgazdasági kutatóintézet.

– Jack – szólt halkan a lány, nem nézve a fiúra. Lelógatta lábát az alig másfél yard magas szikláról; lenézve szelíd, füves lankát pillantott meg, ha itt lassít, legfeljebb gurul egy kicsit. – Kérdezhetek valamit?
  – Mindig – mondta a fiú. Mellette ült, nem egészen közel.
  – Egészen komolyan gondolod, hogy ide akarsz költözni?
  – Azt hittem – mosolygott Jack –, a „kérdezhetek valamit” azért mondod, mert azt akarod kérdezni, nem vagyok-e szerelmes beléd.
  A kislány meghökkenve kapta fel a fejét, aztán elfordította a tekintetét. – Azt nem szabad megkérdeznem.
  – Miért nem?
  – Mert tapintatlanság.
  – Azért csak kérdezd meg.
  – Szerelmes vagy belém? – kérdezte Nicolette pillanatnyi habozás után.
  – Nem. De nagyon tetszel nekem.
  A lány elrágódott egy darabig a válaszon.
  – Igen – mondta közben Jack.
  – Tessék? – szólt a kislány szórakozottan.
  – Komolyan gondolom. Légy szíves, közöld a hatóságokkal, hogy letelepedési engedélyt kérek.
  A lány beugratásra gyanakodott. – Az aláírásod nélkül nem lehet.
  Jack bólintott. – A robotollát, kisasszony.
  Nicky elővette az emberi használatra teljesen alkalmatlan írószerszámot. Jack felhúzta jobb lábát a sziklára, s ellátta térdét névaláírásával. A tollból semmi tinta nem jött.
  – Megfelel?
  A kislány bizonytalanul igent intett, s a gondolatban megfogalmazott szöveg alján elhelyezte Jack kézmozdulatait vonalakká formálva.
  – Az azonosítójeled is kell – bökte ki végül.
  – Várjunk csak… a Holdon születtem huszonnégy július huszadikán, vagyis USAAM07202124… mi jön azután?
  – WM, mert fehér férfi vagy, aztán a vércsoportod és a sorszám, hogy aznap hányadikként születtél.
  – Ja igen. Akkor elhalasztjuk, amíg megnézem az irataimat. Remélem, szívhez szóló kérvényt írtál.
  Nicky szeme tágra nyílt. – Kellett volna?… Csak kitöltöttem az űrlapot.
  – Hát… lehet, hogy elég lesz, csak aztán meg is kapjam az engedélyt.
  – És mennyi időre kéred?
  – Végleg – csodálkozott a fiú a buta kérdésen. – Ha ide akarok költözni, gondolhatod, hogy nem egy-két évre.
  – Akkor inkább az állampolgárságot kellene kérned, nem?
  A fiú meglepődött. – Az külön van?… Jó, akkor kérem azt. De elég a bürokráciából, mondd, fel tudod hívni azt a Mrs. Valakit, akit a boltban ajánlottak?
  – Mrs. Quigleyt – mondta a lány. – Fel tudom, csak nem teszem meg.
  – S mért nem?
  – Mert méregdrága. Heti ötven fontért egy egész család ellakhat. Mrs. Shears tizenhetet kér egy hétre, főzés, takarítás nélkül.
  – És azzal együtt?
  – Azzal együtt csak Mrs. Quigley marad. Szerintem jobban jársz, ha nálunk maradsz.
  Jack megörült az ajánlatnak. – Mennyiért adnátok ki egy szobát?
  – Te vendég vagy nálunk, Jack.
  – De kisrobot, hát évekig nem vendégeskedhetek!
  – Évekig Mrs. Quigleynél sem lakhatsz, csak tavasztól őszig; Mrs. Shearsnél áprilistól szeptemberig.
  – Puff neki…
  A párbeszéd megszakadt. Jack lázasan törte a fejét, mit tegyen; Nicky szintén.
  – Jól van. Akkor figyelj, piciny házirobot. Jövő héten elrepülök Ohióba két hónapra, onnan hazamegyek. Te itt maradsz – ezt felszólító hangsúllyal mondta –, és energikusan kutatsz több évre alkalmas, jó szállás után, elérhető áron. Rendben?
  A kislány bólintott.

Enyhe időt, huszonöt fokot jósoltak Michaelék hazatérésének napjára, futó zivatarokkal. A házaspár barnára sülten, jókedvűen lépett ki a gépből, s körülnézett a betonon. A sárga busznak nyoma sem volt.
  – Mindjárt előugranak valahonnan – keresgélt Mike. – Menjünk, lehet, hogy máshol van a csapdájuk.
  A nyüzsgő váróteremben céltalan lett volna keresni őket; egy bálna is elveszett volna a tömegben. Diana szerint Nicky sem sok eséllyel bukkanhatott őrájuk, így hát átvágtak a csarnokon, s kiléptek az utcára. A mikrobusz ott parkolt a kapu előtt; egy lélek sem volt sehol. Michael benézett; a busz üres volt. Intett a hordároknak, hogy rakják be a csomagokat, s körülnézett.
  – Itt van az a lány valahol, érzem…
  – Persze hogy itt – szólalt meg az ismerős hangocska. – Hol keresnél utoljára?
  A hang Diana zsebéből jött. A lány belenyúlt, s vékony, fekete korongot talált. Legutóbb még nem volt ott.
  – Szia – mondta Michael kedvesen. – Mintha megváltoztál volna.
  – Ugye? – lelkesedett a lapocska. – Így sokkal szebb vagyok, igaz?
  Mike és Diana megrázta a fejét. A korong meglepett hangot hallatott.
  – Külön a kedvetekért vettem fel ezt az ünnepi sötétet.
  – Nekünk jobban tetszettél kék szemmel, szoknyában.
  Valaki kivette kezükből a körlapot. – Éppenséggel meg lehet oldani.
  Nicolette állt ott vidám mosollyal, vadonatúj piros ruhában és cipőben, hajában piros szalaggal.

A Rét utca felől érkeztek haza – Nicky végigkarattyolta az utat, beszámolt Jack látogatásáról, a kánikuláról, Petra esetéről, mindenről, csak a házról nem beszélt. Éles kanyarral befordult a Mezei dűlőútra, s begördült a telekre. A verandával szemközt állt meg, a teljes számban felsorakozott Lane és Gardner család előtt. Lizzie boldog kiáltásai fogadták a buszból kilépőket.
  Nem voltak hosszadalmas üdvözlések. Az előresiető apák átölelték gyermekeiket, megveregették vállukat, majd átadták őket anyjuknak és testvéreiknek, akik – szép sorban – hasonlóan cselekedtek. Legvégül Nicky jelent meg, s kezet nyújtott nekik. A barátságos parola után egy-egy mágneskulcsot találtak a tenyerükben. Mike a verandára lépve eltette a magáét, s előzékenyen átengedte az ajtót Dianának. A fiatalasszony kinyitotta, és sikkantott, amikor Michael átemelte a küszöbön.
  A földszinti folyosó teljesen üres volt, akárcsak a két szoba; a konyhát és a fürdőszobát azonban szépen felszerelték. A nappali tökéletes, vendégszerető helyiséggé változott – igaz, csak a déli fele. Sötét fűzöld szőnyeg fedte, mint a másik ház nappaliját; a Gardner-gyártmányú asztal mellett két Gardner-kanapé és négy fotel állt. „Óegyiptomi tégla”-színű állványon állt Jacksonék ócska, kimustrált tévéje, addig is, amíg vesznek egy újat; mellette kicsivel világosabb könyvespolcok a Diana és Mike szobájából összegyűjtött könyvekkel.
  A nappali északi felére nem jutott bútor; Simon öntött egy futballkapura emlékeztető széles, magas alkotmányt, ezt beállították ide, s ráakasztottak egy barna függönyt.
  Az emeleten csak egy szobát rendeztek be, a déli oldal középső helyiségét hálószobának – egy ágy, két éjjeliszekrény, két ruhásszekrény és egy polc –; vele szemközt, egy egyébként üres szobában négy alacsony fémbakon állt Fred nagy műve, a Titanic, teljesen készen, berendezve, oldalai levehetők, minden helyiség megszemlélhető; az orr-részen külön kiemelhető a jéghegy kiszakította keskeny, hosszúkás darab. Tartozéka az ajtókat nyitogató kapcsolótáblán egy kétkötetes, vaskos mű a hajó történetéről, a korról, testvérhajóiról s minden egyéb fellelhetőről. A negyven fontot nyomó, impozáns műalkotást azzal a figyelmeztetéssel vehették át vevői, hogy vízbe ne tegyék, mert az oldalfalakon résein, a betekintést szolgáló ajtókon befolyik. Különben sem szép dolog hajókázást játszani egy háromezerbe kerülő csodamodellel.
  Nicolette helyes érzékkel arra következtetett, hogy a fiatalok ezután is az ő főztjét eszik, így az éléskamrába csak szendvicsek, hideg vagy gyorsan elkészülő, egyszerű ételek nyersanyagait helyezte – sok teát és tojást is mellékelt, vajat, sajtot, gyümölcsöt és zöldségfélét, húsneműekből csak szalámit és virslit, meg némi algakonzervet. A lisztet, burgonyát, babot vagy főként a nyers húst teljesen fölöslegesnek tartotta.
  A nappali függöny mögötti, északi felében helyezték el az összeszedhető kerti szerszámokat. Nem volt sok: két ásó, egy kis öntözőkanna meg egy locsolócső. Az alig tíz yardnyi csővel a szomszéd telek előtt, az utcán álló csapról a telek negyedrészét sem érhették el – s a házból sem sokkal többet –, de Nicky nem akart újat venni. Azt mondta, ha kialakították a földterület elrendezését, rendes öntözőrendszert építenek, akár számítógép-vezérléssel, ha kell.
  Dianának tetszett a gondolat. Az ünnepi ebéd után fel is parcellázták a telket, legalábbis papíron, egyelőre függőben hagyva, melyik parcellába mi kerül. Az északi részen hat, a délin öt darabot hasítottak ki, s egy tizenkettediket a régi kaputól a verandáig vezető gyalogút déli oldalán. Az út mellett majd két fa is lesz, maga az út pedig burkolatot kap, akárcsak a másik telekre, a régi ház hátsó ajtajáig húzódó csapás, amelynek füvét még alig taposták le.
  A négy északi parcella – számozásuk szerint a hetes, nyolcas, tízes és tizenegyes – helyén állt a Shotley-ház; ezeket most az új házhoz kiásott, jól megforgatott föld takarja. A többit viszont legalább ötven éve nem bolygatták, épp csak amikor kiásták a fákat és bokrokat – itt ugyancsak meg kell dolgozni a sikerért. Veteményföldre egyhamar nem lesz pénzük, tehát ami itt megterem, azzal kell beérni. George már megkeresett egy talajvizsgáló céget, megígérték, hogy küldenek valakit.

Három nappal később Steve betöltötte tizenharmadik évét; már nem voltak ikrek Nickyvel. Gyorsan nőtt; legtöbb ruhadarabja már tavasszal nagy volt a lánynak, de az új, a születésnapra vett nadrágokat már csak a fiú hordhatta, a kislányon szörnyen mutatott. Megörökölte hát Stevie ruhatárát – a születésnap alkalmából –, cserébe viszont két francia nyelvű Dumas-kötetet vett neki.
  Július elsején visszatért a kánikula. Ezúttal csak harminckét fokig emelkedett, de így is nagyon kellemetlen volt; két napi perzselő hőség után azonban néhány óra alatt mindent elleptek az óceánról betörő hideg légtömegek, s a hőmérséklet hatalmasat zuhant. Mindenki azonnal benáthásodott, szolidaritásból Nicky is, s még tüsszögtek, amikor az idő ismét melegedett. Huszonnégy foknál állt meg, onnan se föl, se le.
  Arthurnak és Jessicának nagyon tetszett az új ház. A férfi harsányan lelkesedett a csinosan felszántott és kigyomlált parcellák láttán, bár sajnálta, hogy nincsenek még bevetve. Palántázva, javította ki Diana, de Arthurt csak az érdekelte, hogy asztalon láthassa a termést.
  Azért jöttek, hogy – ha már úgyis Manchesterben volt dolguk – megbeszéljenek George-ékkal egy ügyet. Arthur nemigen találkozott Freddel az iskola óta, s nem tudta, milyen üzletember. Bátyját akarta előbb megkérdezni, megnyerhető volna-e régi barátja egy érdekes tervnek. Persze – mondta George, még mielőtt bármit megtudott volna a tervről.
  – Csak nincs pénze, a házra költötte.
  – Nagyon nincs?
  – Azt nem mondanám, de pillanatnyilag nem dobálózhat tízezrekkel.
  – Bagatell – mondta Arthur. – A tőke fele együtt van, a másik kellene. Huszonöt. Mit gondolsz, jó most Fred huszonöt rongyra?
  – Ha meg tudod nyerni, felhajtja.
  – Akkor figyelj.
  Mielőtt George figyelhetett volna, Jessica felpattant és kirántotta az alsó szekrényfiókot, ahol kötszert, elsősegélynyújtó holmit tartottak. Fertőtlenítőt, steril gézlapot és egy tekercs pólyát húzott elő. Közben már jött Nicky is, szorosan fogva Bobbie karját egy jókora, vérző seb fölött. A kisfiú csendesen szipogott nővére karjaiban, míg Jessica és Nicky jobb keze erős szorítókötést rakott a sebre. Bal kezével a lány továbbra is az ütőeret fogta könyökben, kevéssel a seb fölött.
  – Megmarad? – kérdezte apjuk higgadtan.
  – Bob igen, a seb nem – válaszolt a kislány, s igazított szorításán. Jessica ellenőrizte a pulzust. – Mr. Williams kerítése mellett feküdt egy törött üvegdarab, arra esett rá.
  George felállt, s odalépett hozzájuk. Leguggolt, megszemlélte a kötést, mondott néhány kedves szót a kisfiúnak – az egyébként is jobbára megnyugodott már –, aztán felegyenesedett, s útnak indult. Jessica vele tartott; a férfi visszaküldte, de hasztalan. Átmentek a másik kertbe, ahol Mike nyugtatgatta az ijedt Dianát.
  – Hol az az üveg?
  Jessica ment és hozta. Sörösüveg nyaka volt, szabálytalan vonalban törve, igencsak véresen, mintha egy krimiből húzták volna elő. George nyúlt érte, de a lány megrázta a fejét.
  – Éles, uram.
  – Add már ide! – förmedt rá a férfi. – Nem vagyok kétbalkezes.
  Elvette a palackdarabot, s átcsörtetett Williamsékhez. A szomszéd imbolygó, élénkpiros orra alá dugta a bűnjelet, és közölte, hogy mostantól a Shotley-telek Lane-telek, ha nem vette volna észre a zajos és látványnak sem elhanyagolható építkezést, és nehogy még egyszer odadobálják a szemetüket. Williams tagadta, de George ezzel már nem törődött. Jessica kezébe nyomta az üveget, s visszatért Bobhoz. A lány már elengedte a karját, a kanapéra fektette és vérnyomást mért. Norman már megüzente, hogy jön, csak éppen a haját szárítja. Ha a beteg furcsán zöld, elhalóan hörög és rúgkapál, akkor üzenjenek, és visszamegy a kádba, mert úgysem tud már mit tenni. Mire megérkezett, Bobbie huszadszorra próbált elhalóan hörögni. Tudott hörögni és tudott elhalóan mindenfélét, fütyülni, sóhajtani, de a kettő együtt nem sikerült. Csak Norman vezényszavai juttatták ismét eszébe sérülését.
  – Lássuk a sebet! – Nicky bekapcsolta a tévét. Az orvos megnézte a képet, ki is nagyíttatta, aztán kinyitotta a táskáját. – Hímezni fogunk, gyere kezet mosni, Jessica érzéstelenít.
  – Steril? – nézett pár perc múlva a kis gyermekkezekre. – Mert csak egy pár kesztyűm van. – A kislány bólogatott, mire átvonultak a nappaliba, ahol Jessica felsegítette a kesztyűt, Nicky pedig lebontotta a kötést.
  – Ha Peter hazaér, a hölgyek varróleckét vesznek tőle, és legközelebb egyedül csinálják. – A hölgyek szófogadó „Igen, uram”-ot hallattak, Norman pedig szélsebesen összevarrta a sebet. – Nővérke bekötözi, öt ötven, szervusztok.
  Kivonult kezet mosni, visszajött a táskáért, s indult. – Maradnék, de kezdődik a műszakom. Holnap megnézem.
  – Jó – felelte George egykedvűen. – Úgyse tudsz már mit tenni. – Barátjára mutatott. – Arthur még nem rúgkapál, nem is hörög, de határozottan zöld.

– No szóval – kezdte Arthur, miután a kedélyek megnyugodtak, s Bobbie felment a szobájába –: a következőről van szó. Van egy barátom, Cyril Stone a neve. Mérnök, hidakat tervez, a szabad idejében pedig játékokat. Nomármost az Allgemeine Spielfabrik remek játékvasutakat gyárt, de méregdrágán. Nálunk egy apró magáncég csinál Glasgow-ban, olcsó, de nagyon keveset gyártanak, és nem is változatos a kínálatuk. Japánból is importálunk némi játékvasutat, de kevés, drága és kicsi a kínálata annak is. Cyril két év alatt megtervezett egy fantasztikus játékvonatrendszert, húszféle mozdony, negyvenféle kocsi, bővíthető, komplett terepasztalok építhetők. Ismerek egy üzleti tanácsadót, szerinte a játékvonat divatjamúlt, de kellő reklámmal kicsit föl lehet lendíteni a keresletet. Összeálltunk négyen. Cyril hozta a terveket, én hoztam a várható költségek felét, huszonötezret, Mike Sturgess hoz egy jó reklámkampányt újságokba, Sam Bones pedig hozott egy üzemcsarnokot. Most kellene még egy ötödik, aki előteremti a másik huszonötöt. Fredre gondoltunk, mert őt egyébként is érdeklik a modellek, meg tud jó szakembereket. Te jössz.
  – Hát tudod – ingatta fejét George –, én életemben nem láttam eleven játékvonatot.
  – Persze! – vágott közben Arthur. – Fel kell éleszteni a divatot. Kétszáz éve még minden gyerek azt akart magának.
  – Gondolod, hogy menne?
  – Gondolom. Szerintünk száz fontból egy tűrhető terepasztalt ki tudunk hozni. Ezer terepasztal semmi egy ekkora országban, és már vissza is hozta a pénzünket.
  – Ezt nektek kell tudni. Nézd… Fred benne lesz, ahogy ismerem. – Arthur arca felragyogott; George akkor látta ilyen boldognak, amikor asztalhoz ül. – Nemrég beszéltünk róla, hogy valami újat akarna csinálni, bővíteni a boltot. Tervezgette, hogy megvesz egy gyárat, de nem volt elég ígéretes. Említsd meg neki ezt; rögtön lecsap az ajánlatodra.
  – Juhé! – rikkantotta Arthur, és felugrott. – Tengerre, vikingjeim, Trója ma elbukik! Repülök Fredhez, majd jelentkezem, isten veletek.
  – Andrew! – szólt utána George; barátja visszafordult, s rémülten meredt George markaira, amelyek lassan összezárultak a levegőben; szétnyíltak, majd ismét becsukódtak. – Ha becsapod Fredet…

Mike és Diana határozottan helytelenítette, hogy kishúguk még mindig szállást keres Jacknek – érdeklődik, átnézi a helyi lap hirdetéseit –, miközben társtulajdonosa egy hétszobás, gyakorlatilag üres háznak. A lány tiltakozott, de letorkolták. A ház egyik építtetője George, Nicky pedig, mint az ő családtagja, szintén igényt tarthat az érték egy bizonyos hányadára. Ezt elfogadta, s örült is társtulajdonosi mivoltának, de nem tartotta okosnak a gondolatot, hogy a teljesen idegen Jacket befogadják éppen a mézesheteik alatt. Ne legyél gyerek, mondták neki. Ezt azonban a kislány minden igyekezete ellenére sem tudta teljesíteni, inkább telefonált a Holdra: megvan a szállás, heti huszonöt fontért bútorozatlan szoba, takarítani, mosni neki kell, de kosztot kap. A fiú örömmel fogadta a hírt, de egyelőre nem jöhet, halaszthatatlan ügyei vannak odafent, ősz elején várható.
  Az ősz még messze volt. A város némi pénzhez jutott júniusban, s úgy döntöttek, burát tesznek a Liget utcára; így lesz egy háztömb, amelyet mind a négy oldalán fedett utca határol. Felmerült az a gondolat is, hogy ki kellene hozni a vasutat Christiesig, de erre nem futotta volna az összegből. A bura felhelyezésével azonban volt egy kis probléma: a Liget utca 9. Ezt az épületet tizenkét éve bontották le alapjának megsüllyedése miatt, s a szükségből erényt kovácsolva parkosították a helyét. Így a Szarvas, Liget, Mező és Mirtusz utcák közötti tömbben most egy nem gyönyörű, de kedves kis park volt, T alakú, mivel a háztömbnek hosszúkás belső udvara volt. A fedett utcákkal környezendő szemközti tömbben nem volt ilyen. Itt volt hát a kérdés, mi legyen a burával a park fölött – ugyebár ha ekkora lyukat hagynak a fedél közepén, semmi sem derül ki a négy fedett utcával határolt tömb előnyeiből. Az egész park befedése horribilis költségekkel járna – ezért a város óvatosan visszakozott, s felszólította lakóit, nyilvánítsanak véleményt az újság hasábjain.
  A Christiesi Hírek az elsők között adott helyet George rövid levelének, amelyben a város ismert lakója arra az álláspontra helyezkedett, hogy a négy fedett utcával övezett tömb kétségkívül érdekes dolog a szakember számára, de őt hidegen hagyja. Előbb kellett volna gondolni rá, hogy a Szarvas utcát és a Mező utcát ne a két park – a Liget utcai és a Kansas park – között húzódó Vadász utcával kössék össze; illetve mivel más alkalmasabb utca úgy sincs kéznél, a Mező utca helyett a Szőlőskert utcát kellett volna beburkolni, akkor nincs útban egy park sem. Mellesleg ostobaság az egész, hiszen a város dugig van parkokkal, ha azokat nem képesek befedni, akkor fél Christies csupaszon marad. Végső következtetésként azt ajánlotta Mr. O’Connellnek, hogy fordítsa a pénzt jótékony célokra, például adományozza a TVA-nak, a Tehetségtelen Városatyák Alapítványának.
  Nem O’Connell volt az egyetlen, aki zokon vette ezt, de George igazát kénytelen volt elismerni ő is, a Christiesi Hírek is. A különféle forrásokból – adókból, városukat szerető polgárok, elsősorban Mr. Jackson jóindulatából és egypár haszonállat eladásából – származó negyedmilliócska békésen pihent a város bankszámláján, unottan számolgatta kamatait, s várta felhasználását.

Napokig tartott – majdnem egy hétig –, míg Nicolette megszámlálhatatlan telefon segítségével rábukkant Mrs. Elliottra, MacCullough igazgató titkárnőjére, aki Spanyolországban töltötte nyári szabadságát. A hölgy természetesen nem emlékezett Michael nevére, egy volt neki a sok közül, de engedélyt adott Nickynek, hogy érintkezésbe lépjen az egyetem számítógépével. Legnagyobb megdöbbenésére testvérét az elutasítottak között találta.
  Az igazgatót is hosszasan kellett üldözni, hogy végül rábukkanjon Leedsben. MacCullough röviden közölte, hogy nincsen elegendő helyük, háromszoros a túljelentkezés; majd hozzátette, hogy sajnálja a William Howarddal pórul jártakat, negyvenet vett föl közülük, de Mr. Lane bizonyára megérti, hogy ezért nem küldhette el azokat, akik már sikeresen felvételiztek nála.
  Mr. Lane megértette. Huszonötödikén este megkérte kishúgát, nézzen utána a helyi álláslehetőségeknek. Apjuk tiltakozott.
  – Ráérsz te még dolgozni. Ha erre az évre elpasszoltuk az egyetemet, hát elpasszoltuk, lesz jövőre is. Tanulni kell, fiam. – Nagyot húzott söröskorsójából.
  – Tudom. De nem gondolhatok örökké magamra, el kell tartanom a feleségemet és a kislányomat.
  A sör nagy ívben haladt át a légtéren, s hullott ezernyi záporozó cseppben George nadrágjára. Nicolette zsebkendőt rántott, törölgetni kezdte, s hangot adott véleményének, hogy apja malac. Az rá sem hederített.
  – Hülyéskedsz?!
  – Nem én – felelte Diana párja helyett, s egy rövid iratot adott apósának. Nicky áthajolt George válla fölött, ránevetett az orvosi jelentés betűire, s integetett.

Igazság szerint ekkor még nem volt egészen biztos a dolog; a magzat megléte igen, de a nemét inkább csak remélték. Eleanor családjában örökletes vérzékenység fordult elő, amit a nők csupán hordoznak, de a férfiak meg is betegszenek; még a terhesség korai szakaszában meg kell kezdeni kezelésüket. Erre szerencsére nem volt szükség – a néhány nappal később elvégzett kromoszómavizsgálat egyértelműen megnyugtató eredményt adott. Március huszonhetedikén a Lane kisasszonyok száma kettőre növekszik.
  George szerint vannak előnyei a módszernek, amely az emberiség utánpótlását biztosítja, ám a kilenc hónap – háromnegyed esztendő! – kivárása kínszenvedés. Legjobb lenne valahogy kombinálni azzal a gyors eljárással, amivel Nicky létrejött.
  Ám erről lekéstek. Sarah Lane a hagyományos, évmilliók óta bevált módon kezdte életét egy parányi sejt formájában – késő már futószalagra gondolni.
  Nagynénje nyomban sürgölődni kezdett körülötte. Kényelmes ülőhelyet készített Dianának, zsámolyt helyezett a lába elé, de mikor megkérdezte, mit enne, a fiatalasszony felkelt, a kislányhoz lépett és a levegőbe emelte.
  – Ne bolondozz, kicsim. Majd ha nem bírlak el, akkor tüsténkedj. Mondjuk hét hónap múlva, jó?
  Nicky leforrázva engedelmeskedett, és megígérte Mike-nak, hogy átvizsgálja a munkapiacot. Hamar ment. Christiesben és környékén semmiféle munka nem volt bátyja számára; az a kevés, amit kínálta, vagy végzettséget igényelt – például a földrajztanári állás az általános iskolában –, vagy ellenkezőleg, Michael volt túl iskolázott hozzá, mint a takarítói tisztséghez a városházán. Utóbbiak több okból nem feleltek meg – ha a Lane család sarja ilyesmit vállal, nemcsak azért szólják meg, mert nem illik társadalmi állásához, de azért is, mert elveszi mások elől, akik viszont rászorulnak.

A Lane-ek legifjabb generációjának megjelenése sajátos számvetésre késztette Mike-ot, mialatt a műhelybe tartva áthaladtak a városon. Ha most valaki nézi őket, három embert lát az utcán lépkedni. S valóban hárman is vannak, tekintve, hogy Nicolette nem tartozik az emberi nemhez. Diana azonban óvást emelt, szerinte a látszat pontosan azonos a valósággal. Nicky már elégszer bebizonyította ember voltát – a kislány e szavaknál szabadkozott –; mesterséges eredete lényegtelen. A magzat viszont még távol van attól, hogy embernek lehessen nevezni. Egészen a Gardner-műhelyig ezen vitatkoztak.
  – No, gyerekeim – nézett végig rajtuk Simon –, most figyeljetek. Van háromezer fontunk és egy megrendelésünk a Stone és Társaitól hatezer font értékben, Long részének levonása után. Összesen, hogy pontos legyek, kilencezer-háromszáznyolcvan font. Mit tegyünk vele?
  Diana anyjára, majd férjére pillantott; Mike előbb őrá, majd Eleanorra. Végül mindkettejük tekintete az illemtudóan várakozó Nickyn állapodott meg.
  – A kicsi majd megmondja – unszolta Diana. Nicolette hümmögött, megvakarta az orrát, aztán kibökte:
  – Szerintem robotot kell vennetek, Simon bácsi. Egy…
  – Vennünk, kislányom. Most már nektek is beleszólásotok van az üzletbe.
  – Igen, tehát ha robotot veszünk, az sokat segíthet. Aránylag rövid idő alatt szert tehetünk némi jövedelemnövekedésre. Ennél csak az a jobb választás, ha ezt az összeget egyéb célokra fordítjuk, és elfogadjuk az én segítségemet – fejezte be furcsa nyelvtani bakugrással.
  – Ezt mint az üzleti lehetőségekben tájékozott robot mondod, igaz? – kérdezte Eleanor.
  – Hogyne.
  – Akkor hát robotba kell fektetnünk a pénzt.
  Simon lányára nézett, hosszan és figyelmesen; az bólogatni kezdett.
  – Pedig Nicky szívesen csinálná…
  – Elhiszem – mondta Eleanor. – De gyerekeket nem dolgoztatunk, bármiből vannak is.
  – Mike?
  A fiú bólintott. – Egyhangúlag, feltéve, hogy szép neve lesz.
  Simon nevetve hátradőlt a székén. – Mondjuk Priscilla?
  Michael megborzongott. – Nem. A legkevésbé sem. – A Lane-ek testületileg utálták ezt a nevet.
  – Jól van. Akkor mondd meg, mi legyen neve – nézett a férfi Nickyre. A kislány ijedten hátrafordult, de mivel nem látott semmit, visszafordult és kérdő arccal a saját mellére bökött. – Persze hogy te. Csúnya nevet biztosan nem fogsz választani az első törvény miatt.
  A gyerek megrázta fejét; bátyja szólni akart, de megelőzte. – Attól tartok, ebben a beállításban egyáltalán nem fog menni, Simon bácsi. Még ha mindannyiótok ízlését ismerném is, megeshet, hogy a választásom nem tetszik egyformán mindőtöknek. Ha pedig ezt az első törvénnyel kapcsolod össze… kénytelen vagyok teljesen megkukulni.
  – Értem – mondta Simon; nem jött zavarba. – Hát legyen például Esther. Hány éves lehet ezért a pénzért?
  – Hát tizennyolcon alul nemigen.
  – Nagyszerű. Magas legyen, arra figyelj, mert a rakodásnál fontos. Bobnak is mindig a kis termetével volt baja.
  – Jól van, Simon bácsi. Mármost én a TD vagy a VLT sorozatot ajánlom. A Teddyk kicsit együgyűek, de nagyon csinosak; a Voltaire-ek okosabbak valamivel.
  – A szépség nem érdekes. Válasszuk a költőt.
  – Hogy nézzen ki?
  Simon feleségére nézett; az megvonta a vállát.

Mint az olvasó talán észlelte, Arthur híréből rövidesen cég lett Mr. Stone elnökletével. A kicsiny részvénytársaság nem kisebb célt választott, mint a hazai játékvonatpiac megszerzését, méghozzá öt éven belül. Ezt azonban sajátos módon értelmezték. Nem az eladott játékvonatok mennyiségét, hanem a hírnevet kívánták üzleti mérlegük fő mutatójává tenni; végcéljuk az volt, hogy aki józan ésszel játékvonatot akar venni, ne is gondoljon más vállalat termékeire. Nem bánták volna persze, ha a kereslet is emelkedik, de ezt másodlagosnak tekintették. Fred beszervezésekor még egyszerű, profitérdekelt vállalkozásra gondoltak; később formálódott át kissé a dolog.
  A legjobb útnak mindezek eléréséhez azt tartották, ha vonataik és a tartozékok mind egyedi, pontosabban nagyon kis szériában előállított darabok. Az alkatrészeket ezért kézművesekkel csináltatták, az összeszerelést pedig saját robotjaik végezték. Néhány speciális gépre mégis szükség volt; ezekhez – és természetesen a vállalat bejegyeztetéséhez – kellett Arthur és Fred pénze.

Simon később megkérdezte Nickyt, VLT sorozatú robotot kért-e valóban, s jól emlékszik-e, hogy a Teddyk ezeknél együgyűbbek. Mindkét kérdésre igen volt a válasz. A férfi állát vakargatva vizsgálta a meglehetősen butácska Penelope Gardnert, s magában hálát adott Istennek, amiért nem TD-t választott.
  A jellegtelen arcú robot valahogy úgy festett, mint egy évekkel korábban látott arc emlékezetünkben megmaradt, elmosódott képe; bár vonásai voltak, határozott formája volt orrának, állának is, az egész teljesen érdektelen konglomerátummá állt össze. Átlagos, sima barna haj terült el legfelül, öt láb tíz hüvelyk magasan; s közönyös tekintetű, barna szempár bámult Simonra, aki magában örült, hogy mégsem lett Esther, mert összecsengett a Gardnerrel; kedvelte ezt a nevet.
  – No mindegy – szólalt meg. – Ha jobban megy az üzlet, becserélem valami normálisra.
  – Mi a baj? – kérdezte Nicky. Penelope megvakarta bal fülcimpáját, a szórakozóhelyen magányosan üldögélő, unott nő mozdulatával. – Visszaküldhetjük részletesebb kívánságlistával, nem kerül semmibe.
  – Elsősorban hogy levegőnek néz. Most én vagyok a gazdája vagy a japán császár?
  – Ön, gazda – mondta Penelope.
  – Tessék a válasz, Simon bácsi. Egyúttal azt is láthatod, hogy nem másodosztályút akarnak rád sózni. De érdeklődőbbet sajnos ezért a pénzért nem kapsz. Beérik azzal, hogy ellátják, amivel megbízzák őket.
  – Igen? Valahogy nem fest… Penelope!
  – Gazda?
  – Önts nekem egy poharat abból az anyagból, ami az üstben van.
  A robot már a parancs első szavainál a terem vége indult a legutóbb használt formákhoz. Kiválasztott egyet, s az üst mellé helyezte. Beledugta a vékonyabbik csövet, kinyitotta a csapot, majd újra elzárta; kiverte az öntvényt, s átnyújtotta. – Tessék, gazda.
  Simon a pohár helyett a lány karját fogta meg. Kicsit száraz tapintása volt a bőrének, de nem volt sem hideg, sem műanyagszerű.
  – Az öntvény buborékmentes?
  – Nem tudom, gazda. Nem voltam jelen az anyag előkészítésénél, ezért nem ismerem a minőségét.
  – Akkor vizsgáld meg a keresztmetszetét.
  A robot erőfeszítés nélkül kettétörte a bögrét, s a törési felületekre nézett. – Valószínűleg buborékmentes.
  – Nem tudod biztosabban megállapítani?
  Penelope közömbösen apró darabokra tördöste művét. – Nem lehetett benne veszélyes méretű buborék, gazda. – A törmeléket parancs nélkül beszórta az üstbe, elkeverte, s új poharat csinálta.
  – Hagyd, nem kell – intett Simon. – Most figyelj. Hogyan tudsz ebből az anyagból – mutatott az üstben fodrozódó világosbarna pépre – olyan színt kikeverni, mint a szemem?
  Zöldbe hajló türkizkék szeme volt. A robot késedelem nélkül megfelelt. – Egy pohár 415B-t, fél pohár 309-est, majd fél pohár cinkfehéret keverek el. Leveszek négy pohárral az anyagból, két pohár kettes acélkéket és egy pohár 53K-t adok hozzá, majd zöldárnyalatokkal lassan finomítom.
  Nicolette kíváncsian figyelte testvérapósa arcát; megnyugodva olvasta le róla, hogy a válasz helyes.

Augusztus második hete, a dupla születésnap hete ismét felmelegedést hozott, már a sokadikat e változatos nyár során. Christies rezignált beletörődéssel engedte át magát az újra tűzővé váló sugaraknak s reménykedett, hogy nem lesz még melegebb, de nem lesz nyári hideghullám sem, s hogy a nyári melegért télen nem kell csikorgó faggyal fizetnie.
  George könyveket kapott születésnapjára, most először Gardneréktől s kishúgától is. Mary születésének ünnepét nem kis meglepetés tette emlékezetessé.
  Kora reggel Nicky a hegyre indult, hogy elhozza Staceyből, Mrs. Perkinstől az édesanyjának varratott ruhát. Mike virágot akart hozni, s húgához szegődött.
  – Mondd, kislány, védi az első törvény az egyetemeket? – Nicolette csodálkozva rázta fejét. – Akkor jó. Segíthetsz a levegőbe röpíteni őket, ha jövőre se vesznek föl.
  – Fölvesznek – a kislány nem fűzött megjegyzést bátyja vérszomjához. – Erre rövidebb – mutatott balra, a Stacey felé kanyarodó leágazásra.
  – Nagyon sík a gondolkodásod – lépett Michael az egyenesen a tetőre vezető útra. – Egy Lane soha nem kerüli meg a hegyet, ha fel is mászhat rá.
  – Ez baj… legutóbb megkerültem. Kell most végezni valami megtisztulási szertartást?
  – Nem – nevetett Mike. – Elég, ha száz lépést futva teszel meg, és közben háromszor elmondod, hogy legközelebb megmászod.
  – Legközelebb megmászom, legközelebb megmászom, legközelebb megmászom – énekelte a gyerek fürgén előreszaladva. Mike is megszaporázta lépteit, de a kislány már rohant is vissza.
  – Maradj itt – kapta el a karját. – Kérlek, Mike, ne mozdulj innen!
  – Mi történt? – a fiú jól látta, hogy testvére újból veszély ellen küzdő, életet mentő robottá változott. A lány körbepillantva hadarta:
  – Egy csecsemő fekszik az út mellett egy bőröndben.
  – Mi… – Mike lenyelt néhány hitetlen kérdést. Nicky nyilván nem tréfál, és ő világosan értette a szavait. – Gyerünk!
  Futásnak eredt; húga lépést tartott. – Maradj mögöttem legalább! – Elhagyta bátyját, aki már látta az út szélén, egy fa tövében fekvő barna koffert.
  – Nyisd ki, nem vagyok szívbajos – parancsolt a lányra. Az mindenesetre úgy helyezkedett, hogy valamelyest takarja előle a látványt; gyors mozdulattal feltörte a zárat, s fölnyitotta a bőrönd tetejét.
  A maradványok helyett, amikre számítottak, egy teljesen sértetlen kisbaba feküdt a táskában. Testét virágmintás babaruha fedte, szájában cumit tartott. A szeme csukva volt, s nem mozdult. Nicolette óvatosan megfogta a csuklóját.
  – Él – suttogta. – Pulzus, vérnyomás, hőmérséklet normális… – A csecsemő mellére helyezte kezét. – A légzés is. Ne mászkálj, eltaposhatod a nyomokat. Mindjárt itt lesz Eddie.
  – Minek?
  – Halkabban! Alszik – utasította rendre bátyját Nicolette, végtelen óvatossággal felemelve a kicsi szemhéját. – A rendőrök még nem tudnak jönni, utánanéz helyettük az ujjlenyomatoknak.
  – Szerinted mi történt?
  – Bűncselekmény. Ezen túlmenően nem tudom. Talán a szülei tették ide ki, de az is lehet, hogy elrabolták.
  A férfi néhány perc múlva érkezett, jól kilépve hosszú lábaival. Röviden üdvözölte őket, majd kivett egy vékony, átlátszó fóliát Rendőrség feliratú, kék aktatáskájából, s gondosan a kisbaba ruhájára tapasztotta, a piciny lábakra és a törzsre nyomta; ezután egy mozdulattal lerántotta s a nap felé teregette a levegőbe. Mike csak annyit látott, hogy a nylonra emlékeztető anyag makulátlanul tiszta.
  Kisvártatva észlelte, hogy Eddie is annak találja; elégedetlen arccal visszatért ugyanis a kicsihez, s a karjait, majd az arcát is beborította.
  – Hát, Mr. Lane, ezt a kis hölgyet, úgy látszik, gumikesztyűben dajkálták. A bőröndöt már meg se nézem. – Kicsiny szerkezetet emelt ki a táskából.
  – Lány?
  – Rózsaszínbe van öltöztetve – mondta Nicky, helytelenítő pillantást vetve tudatlan testvérére. Eddie ezalatt a baba csuklójához illesztette az eszközt, s egy-két másodpercig ott tartotta.
  – Talán ez a kis vérminta segít – jegyezte meg. – Egyébként nulla negatív a vércsoportja, nincsenek benne kórokozók, viszont van némi alkohol. Ezzel altathatták el.
  Nicolette roppant gondossággal kiemelte és a karjára fektette a csecsemőt. Két ujjal felhúzta a bal ruhaujját, szabaddá téve a könyökhajlatot; Eddie ráfújt egy palackból, s injekciót adott a kicsinek.
  – Így, ez elég is lesz. Megkérem a kezét, Miss Lane.
  A lány beledugta jobbját a táskából előkerülő kis termoszba, oda sem pillantva; a kicsi arcát tanulmányozta. Eddie lehúzta kezéről a sterilizáló folyadékos palackot, s tiszta kendővel megszárogatta az ujjakat. Ezután gyors mozdulattal kihúzta a baba szájából a cumit, aminek helyére Nicky mutatóujja csusszant be. Párszor körbetapogatózott, aztán kivette ujját s a kendőbe törölte; a cumi ismét a helyére került.
  – Ekkora fogai vannak – vicsorított a kislány. – Jó lesz szőrmentén bánni vele, mert ha megharagszik…

– Nos, uram – Eddie bekattantotta táskáját –, megtenné, hogy dönt a kislány elhelyezéséről? Talán egy hétről van szó. Én is hazavihetem, de önöké az elsőbbség, ha óhajtják.
  Mike hátrapillantott. Nicky boldogan dédelgette a még mindig alvó apróságot, mint bármely leánygyermek tenné a helyében. A férfiakra oda sem figyelt. Bátyja elnyomott egy mosolyt, s biccentett.
  – Persze. Legalább gyakorolhatunk. De akkor te adj neki nevet.
  A robot épp csak annyit gondolkodott, amíg végigsimított bajuszán. – Albert Jürgen Gerold von Schreckefuchs. Így biztos nem ragad meg rajta, és zökkenőmentesen visszaveheti a sajátját. Köszönöm, uram – viszontlátásra.
  – Szer… vusz – hebegte Michael halálra váltan. – Kellett nekem kérni… Nos?
  Nicky fölpillantott – Nos mit? – és visszatért kincse szemléléséhez.
  – Hazavisszük új szerzeményünket, vagy továbbmegyünk?
  – Haza – mondta a lány Albert Jürgen Gerold feje búbjának. – Félórán belül felébred, akkor némi átalakításokra lesz szükség.
  – Hát kíváncsi vagyok, mit szólnak.

Az első, akivel találkoztak, George volt; messziről észrevette lánya karján a csomagot, s azt a nem sok mindennel összetéveszthető kéztartást is, amivel fogta. Leállította a fűnyírót, s a nyelére támaszkodva várakozott. Gyermekei kisvártatva a kapu elé értek; ő nem szólt semmit.
  Michael tömören előadta a történteket. Apjuk hümmögött, s ismét bekapcsolta a berendezést. – Vigyétek be – dörmögte fejcsóválva –, mutassátok meg.
  Mary nagyjából hasonlóan, örömét is kimutatva reagált. A gyerekek zajos lelkendezésbe kezdtek, de Nicky és Mike a sárga földig lehordta őket. A kicsi most már bármikor felébredhet, s akkor halálra rémül a csatazajuktól. Lizzie elragadtatva szimatolta a csecsemőt, farka bonyolult ellipsziseket írt a levegőbe.
  – Nagyon bájos – mondta. – A tiétek? Remélhetőleg ő is adakozó természetű lesz. Hogy hívják? Esetleg lehetne Sissy, mint az a kis foltos. Igaz, és ehetnénk valamit, nem gondoljátok?
  Mike leintette a túlbuzgó juhászkutyát. – Hát akkor, ha a családi tanács elfogadta, esetleg keressünk valami helyet vendégünknek.
  Ebben a pillanatban belépett Diana.
  – Michael Lane! – csendes, de vészjósló volt a hangja. – Két percet kapsz, hogy elfogadható magyarázattal állj elő… utána csak a bíróságon magyarázkodsz!
  – Találtuk – felelte Nicky; majd Mike beszámolt a történtekről. Hitvese gyanakodva hallgatta.
  – Szóval kint hevert Stacey kellős köze…
  – Dehogyis. Az innenső oldalon, az erdei ösvénynél.
  – Aha. Te pedig átláttál a csukott bőröndön.
  – Persze. A rádióhullám kirajzolta a csontjait… – Nicky lehalkította a hangját. – Pszt! Ébredezik!
  A baba csakugyan nyitogatta szemeit. Nicolette-re függesztette bizalmatlan tekintetét, majd kijelentette: – Te nem a mama vagy! Hívd ide a mamámat!
  – Jó reggelt, kicsim, hogy aludtál? – köszöntötte Nicky, de a csecsemőt ez nem érdekelte. A lány körbejárta vele a nappalit, ringatta karjaiban s megállás nélkül beszélt neki, ám az csak akkor nyugodott meg – átmenetileg –, amikor Peter betoppant egy üveg tejjel.
  – Éhes vagyok – vette munkába Albert a palackot –, úgyhogy elfogadom, de nekem a mama kell, világos?
  – Add ide – nyújtotta a kezét Diana. Nicky hátralépett és megrázta a fejét.
  – Ez az én babám – jelentette ki. – Én találtam. Te készítesz magadnak másikat.
  Mike fölkacagott. – Nézzétek a szórakoztató elektronikát! Irigykedik, és még felesel is. Add csak oda, nem eszi meg. Legjobb, ha le is mész a csecsemőholmiért, és kigondolsz neki valami rendes nevet Eddie szörnyszüleménye helyett.
  Az elektronika tehát leballagott a pincébe, s módszeresen felhordta fivérei régi ruházatát, cumijait és étkészletét, végül a kiságyat. A sajátja mellé állította a vendégszobában, ahol sosem aludt, aztán Mike-hoz lépett. – Legyen az én nevem rövidítve.
  – Jó, legyen… várj csak, Nicole vagy Colette?
  – Inkább Colette. A családi neve pedig Sandy, a sorozatom alapján.
  – Colette Sandy… elég hülyén hangzik. Van egyáltalán ilyen családnév?
  – Én fedeztem föl, én adok neki nevet – méltatlankodott a lány. – Amikor Kolumbusz visszatért Európába, a spanyol király nem kérdezte, van-e olyan földrésznév, hogy Amerika.
  – Az biztos – nevetett bátyja.

A születésnapot azért megtartották; Mary vigyázott a picire, amíg Nicky újból elment Staceybe. Este telefonáltak a rendőrök – a baba kilétéről fogalmuk sincs, nyomok sehol; maradhat-e náluk, amíg a gyámügy eldönti a dolgot? George felajánlotta, hogy egy évig gondját viselik; addigra megtanul beszélni és elmondja személyi adatait. A rendőrök kitűnően szórakoztak.
  Colette személyazonosságát megállapítandó Nicky még délután listát készített a bőrén talált anyajegyekről. Ezeket, valamint a kicsi fényképét és vérvizsgálati eredményét nyomban összehasonlították minden elrabolt, eltűnt kisbaba adataival; kétszáznegyvenhárom ilyen csecsemőt tartott nyilván az Interpol. Különféle okokból mindet kizárhatták.
  A bőröndöt, amit Eddie egyenesen Shrewsburybe vitt, jóformán atomjaira cincálták, akárcsak Colette ruházatát, sőt pelenkáit is, amelyekért szintén a Jackson robot ment Lane-ékhez. A rugdalózó amerikai gyártmány volt, a világ legeldugottabb csücskeiben is kapható. A koffer azonban nem volt világmárka; egy jelentéktelen brazil cég jelzése volt rajta. Három éve készülhetett.

White úr melegen gratulált Nickynek, amit a kislány köszönettel, de értetlenül fogadott. – Hát végül is az életét mentetted meg, nem igaz, csillagom?
  – Mondhatjuk így is – nevetett az –, de rövidesen úgyis megtalálta volna valaki. Alig négy órát volt ott a koffer.
  – Sok ám az. Ha addig nem járt arra senki, lehet, hogy egész nap sem. Te találtad, tied a dicséret. No, vigyél neki valami finomat… Ejha – nézte a lány mozdulatait –, van étvágya a picinek?
  – Nem egészen, uram. A húst a szüleimnek viszem. Ő még nem az a rágcsálós típus, csak most növeszti a fogait.
  – Értem. S mi lesz, megtartjátok?
  – Nemigen, Mr. White. Ha nem kerül elő a családja, az állam gondoskodik az elhelyezéséről.
  Így gondolta George és Mary is. Nem látták értelmét, hogy megpróbálják Colette örökbefogadását; ugyanannyi esélyük lenne rá, mint egy éve, amikor azzal küldték el őket: négygyerekes családnak még akkor sem szívesen adnak babát, ha egyébként képesek a felnevelésére. Mary megjegyezte, hogy legidősebb fiuk gyakorlatilag már föl van nevelve, mire az ügyintéző mosolyogva bólogatott, s elmagyarázta, hogy a vér szerinti gyerekkel járó töméntelen vesződség sétagalopp a fogadotthoz képest, aki miatt rendszeresen meglátogatná őket egy szigorú hölgy négyszögletes szemüvegben, s kifogásolná, ha túl kedvesen, ha nem elég kedvesen bánnak a gyermekkel, ha sokat adnak neki enni, ha keveset, ha melegen öltöztetik, ha vékonyan… és így tovább.
  Ezt később Norman és Shirley is megerősítette. Ők második gyermekük születésekor vették magukhoz a kis Alexet; a kisbaba jelentősen növelte esélyeiket, hiszen el voltak látva a szükséges felszereléssel és szaktudással egyaránt. Miután Alex és Sandra – vagy ahogy együtt hívták őket: Alexandra – szépen cseperedett, elhatározták, hogy úgynevezett nevelő család lesznek, akikhez időnként elhelyeznek egy-egy árvát; mindig véglegesen, ellentétben a befogadó családokkal, amelyek ideiglenes menedéket is adnak szükség esetén.
  Szándékuk megvalósítását nagyban segítette Norman orvosi és Shirley pedagógusi végzettsége – Mrs. Robinson ugyanis, mielőtt a gyerekek száma négyre nőtt, egészségtant és környezetvédelmet tanított egy manchesteri általános iskolában.

Fél napig tartott, míg a rendőrség lenyomozta a kritikus időszakban eladott bőröndöket. Szerencsére az érintett üzletek többségében robotok dolgoztak, akik pontosan emlékeztek a vevők arcára – a tizennyolcezer bőrönd közül tizenegyezer gazdáját azonosíthatták a rendőrségi nyilvántartásból. Az Interpol fohászt rebegett, hogy a kérdéses példány ne a fennmaradó hétezer között legyen, s hozzákezdett a címek végigjárásához. Négy országba exportálták a koffereket, de a tulajdonosok kilenc országba szóródtak szét; sokan éppen azért vették a táskát, mert külföldre utaztak. Négy közülük Latin-Amerikában volt, kettő Európa kontinentális részén, három pedig: az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália. A csecsemő fejletlen arcvonásaiból a számítógép angolszász eredetre tippelt – igaz, csak hatvan százaléknyi valószínűséggel –, ezért az utóbbi csoportra összpontosították a kutatást.

A rendőröknek rengeteg gondot jelentett emberek ezreit kikérdezni évekkel előbb vásárolt kofferekről; az érdekelt azonban akkor sem törődött volna ezzel, ha tud róla. Lényegtelen kérdés, hogy az Interpol csak telefonálásra ezreket költ miatta; sokkal nagyobb probléma, hogy a csörgője elveszett, és Diana nem érti meg, mekkora szüksége van rá.
  – Látod, Colette, milyen furcsa az élet… az ember megtudja, hogy terhes, és azt hiszi, kilenc hónap múlva pelenkázni fog. Várj, előbb a hintőpor. S mi történik? Hat hét után már kezdheti is. Mit keresel? Ne kapálózz, kislány, várd meg szépen, amíg felöltöztetlek.
  – Mit keresek, mit keresek? A csörgőmet keresem, magad is láthatod, hogy nincs itt.
  – Aztán pedig csicsikálni megyünk, jó? Ha szépen lefekszel és elalszol, gyorsan meg fogsz nőni, és nemsokára neked is lesz egy ilyen kisbabád, mint te most. Jó lesz?… Így ni. Betakarjuk a kislányt, jó melegen.
  – Helyes, de a csörgőmet add ide!
  – Csss… ne sírj, aludj szépen. Többet ma már nem kapsz, máris olyan vagy, mint a duda. Nem akarod egész fiatalkorodat fogyókúrával tölteni, igaz?
  – Nem – dühöngött Colette –, egyáltalán nem vagyok éhes. De nem adtad ide a csörgőmet!
  Diana megnyomott egy gombot az ágy mellett; Nicky egy pillanat múlva megjelent az ajtóban. – Miért mondja: ááá?
  – Mert a mássalhangzókat még nem ismeri – vidámkodott a kislány, s szemügyre vette védencét. – Has tele, bőr tiszta… a csörgője hol van?
  – Csak hogy rájöttél végre! – kiabálta a pici.

Bobbie ment ajtót nyitni délelőtt, mivel Nickynek halaszthatatlan babáznivalója akadt. A kisfiú szaladt hát a csengő hangjára, s középkorú, napbarnított hölgyet pillantott meg az időjáráshoz képest talán hosszú, zöld ruhában. Mindketten várakoztak néhány másodpercig; Bob azért, mert az illemszabályokkal ismerkedve nemrég megtudta, az érkező köszön először – a hölgy pedig azért, mert ő a kivételeket is tudta.
  – Jó napot – mondta végül Bob.
  – Szervusz. Mr. Lane-t keresem.
  A fiú arca felderült. – És most, hogy megtalálta, mihez kezd vele?
  A nő is elmosolyodott. – Esetleg egy idősebb Mr. Lane-t.
  – Steve! – szólt hátra a kisfiú. Bátyja kinézett a nappali ajtaján.
  – Nos hát – mondta a hölgy –, kössünk ki talán a családfőnél.
  – Aha. Erre tessék – mutatott Bob a nappaliba.
  George felkelt s a vendég elé sietett. – George Lane, asszonyom – mit tehetek önért?
  – Jó napot kívánok. A nevem Mrs. Lambert, és a gyámügyi osztálytól jöttem.
  – Ha jól sejtem, Colette ügyében. Ez esetben a lányomhoz kell fordulnia, mindent ő intéz a kisbabával kapcsolatban.
  – Hol találom a lányát, Mr. Lane?
  – Jövök – szólalt meg Nicky, csendesen betéve az ajtót. – Nicolette Lane, asszonyom.
  A hölgy bizalmatlanul pillantott rá, majd vissza George-ra. – Nézze…
  – Nem, nem, a gyerekkel kapcsolatban ő az egyedüli illetékes. Felnőtt ember, tud felelősséggel dönteni. Ha megbocsát, magukra is hagyom önöket.
  – Ez kissé túlzás volt – mosolygott a kislány. – Sem felnőtt, sem ember nem vagyok.
  – Így jobban hangzik… Nos, először is megnézném a kisdedet.
  – Elszenderedett – vette át a stílust Nicky –, nagyon csöndben kell lennünk.

Mrs. Lambert teljes csöndben vette szemügyre Colette-et és tartozékait, a ruhafélén át a cumisüvegmosó keféig. Mindent gondosan megvizsgált, de véleményéről egy szóval sem beszélt. A szemle végeztével visszatértek a nappaliba.
  – Nicolette, nekem az a feladatom, hogy megtaláljam a kicsi számára legalkalmasabb elhelyezést. Te mit javasolnál? Ne feledkezz meg az első törvényről.
  – Ez robotikai lehetetlenség volna, asszonyom. De nem tudok javaslatot tenni önnek, minthogy a legfőbb kérdés, a gyermek családja még megválaszolatlan.
  – Nagyon valószínű, hogy nincs neki. Tégy javaslatot erre az esetre. Jelenleg te ismered legjobban a gyermeket.
  – Bármilyen család megfelelő, ha szeretik őt és jól bánnak vele. Nincsenek speciális igényei, különösebb szokásai. Átlagbaba.
  – Mennyi idős lehet?
  – Tíz hónapos, a fogazata alapján.
  – Mit gondolsz a korábbi környezetéről?
  – Kiegyensúlyozottnak tűnik; szinte biztos, hogy rendesen etették, gondozták, megkapta a szükséges szeretetet. A megszokott környezet és a szülei hiánya sem dúlta fel igazán – ebből arra következtetek, hogy az otthona hasonlíthatott a miénkre.
  – Nem sok csecsemővel lehetett kapcsolatod.
  – Colette az első, asszonyom, de miért mondja ezt?
  – Egy ekkora gyereknek minden változás óriási jelentőséggel bír. Az is, ha megváltozik anyja pulzusa.
  – Értem. Akkor csak arra gondolhatok, hogy erős lelkű kisgyerek, s a sok babusgatás, amiben része van, kárpótolja a veszteségért. Feltehetően nem érték sokkoló élmények; talán még otthon, jól ismert személytől kapta az altatót; azóta pedig ügyelek, hogy ne érje kellemetlenség. Ó, igen: és otthon angolul beszéltek hozzá.
  – Érti a szavaidat?
  – Rengeteget. Tanulékony kicsi, néha már az új nevére is hallgat; s minden szót ismer, amit ebben a korban anyjától elleshetett. Azt hiszem, még az ősszel kimondja az első szavakat.

Ugyane napon ért Lane-ékhez a szájról szájra terjedő hír: bizonyos Beaudin úr költözött a városba, akinek személyével a Christiesben élő milliomosok száma kettőre nőtt. Még nem sokan találkoztak vele, így nem is lehet pontosan tudni, franciaországi vagy másüvé való francia-e. Párizsi semmiképpen sem, mert nem az ottani divat szerint öltözik.
  Bob nyomban megkérdezte, hol vett emeletet, s roppantul meglepődött, amikor a többiek nevettek rajta; aztán felvilágosították, hogy a milliomosok valóban saját házban laknak, mint a filmekben – az egyetlen kivétel Mr. Jackson.
  Az olvasó számára is érthető lesz a dolog, ha ismertetjük a Jacksonok történetét. Ez kilenc évtizeddel ezelőtt kezdődött; bár George ilyenkor fejcsóválva közölni szokta, hogy bármely családfa egészen a prekambriumig nyúlik vissza – és végül is igaza van. Maradjunk azonban a múlt század ötvenes éveinél, amikor William Jackson megalapította textilipari vállalkozását. Igen jól keresett vele, de még jobban tíz évvel később, amikor átnyergelt a divatszakmára. Itt hat évig tartott az öreg Willy pályája, amelyre szomorú módon egy autóbaleset tett pontot. Túlélte ugyan, de beszéd- és járókészsége súlyosan károsodott, s élete hátralevő tizenöt esztendejében ápolásra szorult.
  A céget öccse, Charles vette át és vezette közel fél évszázadig; ekkor fiára, Alfredre ruházta pozícióját. Ez, hogy pontosak legyünk, 2122-ben történt. Ő tíz év után mondott le a negyedik és jelenlegi elnök, Lewis fia javára.
  A vállalkozást még Charles bővítette ki három művészeti ággal: a festményekkel, a szobrokkal és az ötvösmunkákkal, megtartva a divatáru- és textilérdekeltségeket is. S ugyancsak ő tágította ki a régi Jackson-fészket. A család eredetileg a Citrom utcában, egy jókora bérház legfelső emeletén lakott, s ezt gazdagságba jutva sem akarták elhagyni. Charles ezért megvette az egész negyedik emeletet, amit a gyorsan növekvő család teljesen belakott. Szintén ő csináltatta a Jacksonok szeretett társát, aki az üzlet és valamennyi családtag ügyes-bajos dolgait intézte: Eddie-t. Rajta kívül csak egy első osztályú robotjuk volt, a kis Violet, a gyerekek játszótársa; vele nem volt módunk találkozni, szinte soha nem mozdult ki a negyedikről és a fölötte levő, csinos tetőteraszról. Tizenöt másodosztályú végezte a házimunkákat – nem mintha nem telt volna akár csupa Eddie-re, de nem volt rá igényük; beérték azzal, hogy a robotok szolgálják őket. Ha nagy néha társaságot kívántak tőlük, ott volt a két magasan fejlett első osztályú.
  Mr. Beaudinnek – vagy monsieur Beaudinnek? – Marcel a keresztneve, és ötven éves lehet – jött az újabb hír. A vagyonát filmproducerként szerezte – szólt más forrás, bár ilyen nevű producerről senki sem hallott a városban. Ismét más pletyka szerint a társaságában levő fiatal hölgy nem is a szeretője, hanem a lánya. Szamárság – így a következő –, persze hogy a szeretője. Megint mások szerint a felesége, a robotja, a húga, az unokahúga és egyben szeretője, a titkárnője. Ez az utolsó feltételezés Pattől származott, aki szerint egy milliomos megengedheti magának, hogy valódi élő titkárnőt tartson.
  A milliomos zárkózott ember volt. A bástyát vette meg, vagyis azt a nevezetes épületet az északi városrészben, a Liliom utcában, amelyet egy lelkes, bolondos építész pontosan sakkbástya formájúra tervezett, három emelet magasan fekvő tetején kilátóhellyel.

Mialatt a christiesiek többsége Beaudin úr életének részleteit próbálta kideríteni – előrebocsátjuk, hogy az ifjú hölgyet Charlene-nek hívták, és természetesen a felesége volt –, a Lane család e titokzatoskodó férfi létezéséről is megfeledkezett. Nagyobb meglepetés érte őket szombat délután, semhogy milliomosok iránt érdeklődjenek.
  A meglepetés érkeztekor a kert sarkában ültek az asztal körül, s bajnokságot rendeztek kínai dámában, annak örömére, hogy a jövő héten könyvük nemzetközi megmérettetésre indul Tokióba. A kínai dáma hatszemélyes játék, ők pedig, a más súlycsoportbeli Nickyt és persze Colette-et leszámítva, heten voltak. Hét partit irányoztak hát elő, amelyek mindegyikében más marad ki. Az elsőben George nem vett részt, s a győztes Johnny lett – a többiek sorrendje: Steve, Diana, Mike, Mary és Bob –; a másodikból John maradt ki, s Michael nyert, rendre megelőzve Steve-et, George-ot, Dianát, Bobot és Maryt. A harmadik játék alatt, amelynél Mike szolgált közönségül, megérkezett a meglepetés. A Mező utca felől jött.
  Nicolette éppen a házba tartott újabb sörökért, de mikor a meglepetés benyitott a kertkapun, irányt változtatott és feléje indult. Ugyanekkor ugrott fel George is, aki már az utcán közeledtében észrevette az érkezőt, s leintette kis házőrzőjét.
  – Ott maradsz – mondta neki, s elhaladt a kislány mellett, akinek cipőtalpa a ház és az asztal között félúton a talajhoz ragadt; úgy állt most, mint egy ottfelejtett játékbaba.
  Apja viszont annál fürgébben sietett a hosszú, világoszöld ruhát viselő lány elé, akinek derékig érő, lángvörös hajzuhataga egyszeriben az egész kert színét megváltoztatta. – Fiona! – rikkantotta George, majd felkapta a lányt, megpörgette a levegőben, s két hatalmas csókot cuppantott a képére. Nyomban visszakapta mindkettőt.
  Közben a többiek is köréjük sereglettek, s nagyrészt egyszerre ölelgették a lányt, aki harsányan üdvözölte valamennyiüket, valami különös idegen nyelven; a nagyobbak ugyanígy feleltek, a kisebbek inkább az angolnál maradtak.
  Bob semmilyen nyelven nem szólt – lassan odaballagott hozzájuk, s megvárta, hogy a lelkesedés csökkenése után őt is beavassák. Diana és Colette a helyén maradt – az asztal mellett, illetve a járókában –, akárcsak a parancs feloldását váró Nicky.
  A lány kibontakozott az öt Lane karjaiból, s a hatodikhoz fordult.
  – Hahó, Bob! Emlékszel rám?
  A kisfiú megrázta a fejét, nem titkolva örömét, amiért a lány angolul beszél, neki pedig nem kell úgy tennie, mintha emlékezne.
  – Bár mintha rémlene valami nagy és piros…
  A lány nevetve rázta meg a tűzvörös hajsátrat. – Én vagyok Fiona. Hároméves voltál, amikor legutóbb találkoztunk, úgyhogy nem csoda. Annak idején jóbarátok voltunk.
  George hátulról derékon ragadta, s vitte, mint vércse a verebet. – Most viszont új barátokat mutatok: a családi szaporulatot – helyezte Fionát az asztal elé.
  – Szaporulat? Állj: ne mondjatok semmit. Te vagy Diana, megismerlek; és hozzámentél Mike-hoz. – Diana bólintott; végül is nem volt nehéz kitalálni. – Ő a kisbabátok – erre viszont mindenki tiltakozott, kivéve az érintett, aki lenyűgözve szemlélte a hajzatot. – Ő pedig… neked sose volt húgod… – Diana és Nicky azonos ütemre rázták a fejüket.
  Michael párjához lépett. – Diana valóban a feleségem. Ő nem rokon – intézte el Colette-et egy legyintéssel, s Nickyhez fordult. – Gyere már, kis csacsi! – A kislány boldogan szaladt. – Ő Nicolette, a kishúgunk. – A gyerek pukedlizett.
  – A húgotok – mondta Fiona kijelentő hangsúllyal, de összehúzott szemöldökkel.
  – Ó, igen. A Brirobtól vettük tavaly.
  A lány a saját mellére mutatott. – Ez pedig a család régi barátja, Fiona Ní Chiarraigh.
  – Nicolette R’Lane – hajolt meg a kicsi.

Az Oscar Wilde Főiskola ír nyelv és irodalom tanszékének vezetője, John Ó Ciarraigh Shrewsburyben született és nevelkedett. Még fiatalkorában ősei földjére, Tiobraid Árannba költözött, de rendszeresen hazajárt szülővárosába, amelynek környékén sokakat ismert – így a Lane-eket is. Sajnos az évek múlásával egyre ritkábban hagyhatta ott a tanszéket; mikor a tanítás szünetelt, s kis lélegzethez jutott, számos publikációján dolgozott. Séan és Fiona régebben gyakran töltötte a szünidőt Angliában – az utóbbi években ez nem sikerült.
  – Az idén viszont fellázadtam. Felnőtt ember vagyok, nem tölthetem az életemet abban az unalmas városban. – Ez Baile Átha Cliath, Európa egyik legszebb fővárosa volt. – Úgyhogy elmentem Amerikába, megnézni, anya tényleg olyan-e, mint apa mondja. – Utálkozó fintor jelent meg a lány arcán. – Olyan. Aztán idejöttem.
  – Jól tetted. És mi van Séannal?
  – Azt én nem tudom kimondani. Valami nevelésügyi probléma, gyermeklélektan, de tizenöt yard idegen szóval mondja. Karácsonyig be se fejezi. No: megyünk?
  – Hová? – rémült meg George, Mary és Michael. A fiúk már rég nem tudták követni Fiona pergő nyelvét, Diana pedig, minthogy senki sem fordított neki, Colette-tel játszott. Csak Nicky ült ott köztük értelmes tekintettel, mint aki figyeli a beszélgetést.
  – Hogyhogy hová? Teljesen mindegy. Augusztus közepe van, a nyári nap langymelege hevíti lelkedet, nem gondoljátok, hogy itthon akartok ülni a négy fal között?
  – De – bólintott George hatalmasat; Nicky orrocskája is függőleges íveket rajzolt a levegőbe, bár fogalma sem volt, miről van szó. – Tudod, sokat ettünk ebédre, és különben is…
  – George Lane, azt akarod mondani, hogy negyvenéves korodra olyan karosszékben gubbasztó vénember lettél, mint az apám?
  – Fiona Ní Chiarraigh, amikor én voltam tizenhat éves, én is föl-alá rohangásztam a világban. De most negyvenkettő vagyok. Ebben a korban már lassúak az ember izmai.
  – ’S ea3 – pattant fel Fiona a puha fotelből, anélkül hogy a kezével megtámaszkodott volna. – Meg kell mozgatni őket. Föl, pohos nyamvadékok!
  George elvigyorodott. – Ha lefordítom a szavaidat, Nicky hanyatt-homlok rohan megvédeni. – A kislány, nevét hallva, sűrűn bólogatott.
  – Mi? – nézett Fiona. – Azt akarod mondani, hogy önlányod, húsod és véred nem tud gaelül? – Nickyre meredt, aki rajongó tekintettel nézett vissza rá, ellensúlyozandó, hogy fogalma sincsen szavai értelméről.
  – Képzeld – sajnálkozott George. – Beértük a világnyelvekkel.
  – Az ír világnyelv. Az egész ír világ ezt beszéli. – Ez nemigen felelt meg a valóságnak, de ezzel a lány nem törődött. – S te, Michael Lane, családos emberré válva nem is érzed méltóságoddal összeegyeztethetőnek, hogy csatlakozz Fiona Ní Chiarraigh-hoz legalább lovagiasságból?
  – Őszintén sajnálom, hogy nem tehetek kedvére, kisasszony – csillogtatta a fiú valóban kitűnő ír nyelvtudását –; ám bizonyára megérti, hogy lovagiasságom elsőül életem párja felé irányul.
  – Ökörség – mondta a lány angolul; Diana felkapta a fejét. – Visszük őt is meg az egész családot.
  – Ez esetben szavazni kellene – szólt George. Fiona megvonta a vállát.
  – Úgyse szavazzátok meg, hogy fel kelljen emelni kövér hátsótokat; de legyen. – Ismét angolra váltott. – Nos, Lane-ek, Gardnerek és egyéb állatfajták, ki jön velem Simpsonhoz?
  – Én – felelte Diana; ugyanekkor John, Steve és Bob feltartott kézzel jelentkezett. – Jó lesz egy kis testmozgás. Te nem jössz? – férjéhez intézte a kérdést.
  Mike beletörődő sóhajjal feltápászkodott.
  Fiona zöld szeme Nicolette-re villant. – Hát te? – A kis robot apjára nézett.
  – Engem pedig ne nézz – mondta neki George –, téged hívott, döntsd el magad.
  – Megyek – szólt a kislány –, de Colette itthon marad. Nem tudnánk ott vigyázni rá.
  – Jó. Mr. és Mrs. Lane?
  A házaspár nemet intett. – Nagyon magasak azok az állatok… a fák tetejéről legelnek… meg a kicsit se hagyhatjuk egyedül.

Ez nem volt igaz: Simpson állatai legfeljebb sövénykerítés vagy bonszaifa tetejéről legelhettek volna – ha nem kapnak kitűnő, ízletes és tápláló abrakot. De kaptak; Ken Simpson keze alatt a shrewsburyi lovarda lakói remekül éltek, jobban, mint a legnagyobb luxusszállodában (hisz mit kezdenének ott egy lóval?) – jókat ettek-ittak, s hosszú utakat tehettek a mezőkön, hátukon a lovarda vendégeivel.
  – Penny hogy van? – volt Fiona első szava, miután kezet rázott az ősz, nagy szakállú Mr. Simpsonnal, negyven ló és öt-hat lovász teljhatalmú urával. Az öregember tíz éve irányította a lovardát, Shrewsbury e fontos idegenforgalmi nevezetességét, amely a vidék lótenyésztésében sem játszott jelentéktelen szerepet.
  – Jól, köszöni. Most a város körül kóborol.
  – Hogyhogy, nem várt meg? – méltatlankodott Fiona, mintha kedves lovának három éven át minden percben őt kellett volna lesnie. Simpson nem felelt, az udvaron lépkedő lovakat figyelte. Egy fehér, jó tartású kanca éppen mellettük haladt el, hátán egy fiatalemberrel.
  – Hahó, Marianne – szólt utána a lány. – Megismersz?
  – Nem vagyok szenilis – mondta a ló. – Szervusz, Fiona. Rég nem láttalak.
  – Nos, Mr. Simpson – fordult a lány ismét a főlovászhoz –, ki szabad most?
  – Tracey, Goldie és Edgar. Dove-nak csikója lesz.
  – Milyen érdekes – morfondírozott Nicky a boxok felé menet –, mindig úgy tudtam, hogy a ló L alakban lép.
  A többiek nevettek; Fiona is, de komoly pillantással nézett végig a gyereken.
  – Azért láttál már igazi lovat, ugye?
  Nicky megrázta a fejét. – Elefántot már igen, de lovat, tehenet vagy például pulykát még soha.
  – Szép, mondhatom – a fiúkra megsemmisítő pillantás lövellt a vörös hajrengeteg alól. – Tizenkét éves korodra úgy kellene ülnöd a lovon, mint egy kentaur.
  A kislány nem mondta, hogy a kentaurok nem tudtak lovagolni; ezt új barátnője is tudta. – Ne feledd, hogy valójában egyéves sem vagyok.
  – Az mindegy. Amikor először megszoptattak, nyomban lovon lett volna a helyed. No figyelj – nyitott be egy boxba. – Szervusz, Goldie, lovacskám, hogy megy sorod? Ez egy ló. Itt elöl van a feje.
  – Talán kezdjük inkább a második osztály anyagával – javasolta a gyerek.

Fiona ragaszkodott hozzá, hogy Nickynek is kölcsönözzenek lovaglóöltözetet. Igaza volt, a kislány remekül mutatott a piros kabátban, sapkában és csizmában s a fehér nadrágban; mindehhez Goldie aranybarna alapot szolgáltatott, amely a salopi mezők élénk, meleg bársonyzöldje előtt terült el – azazhogy baktatott komótosan a fekete Edgar és a barna Tracey oldalán. Az első kört a lányok tették, Fiona Edgaron, Diana Traceyn s a kicsi Goldie hátán. A világosbarna négylábú egész idő alatt a sötétebbek nyomában maradt, s amikor a fekete vágtába csapott a lelkes Fionával, a barnák csak lassan követték. Diana nem volt gyakorlott lovas, de ezúttal öt perc után megállította Traceyt. A gyerek nem kérdezett semmit. Egy mozdulattal leugrott, s lesegítette a lányt, egyik lábát kézzel húzva ki a kengyelből. Diana elnyúlt a füvön; Nicky csendben ült mellette, néha rápillantva a lovakra.
  – Kösz – mondta sógornője néhány perc múlva.
  – Jobb már?
  – Sokkal… gondolom, előbb-utóbb ló nélkül is rosszul lettem volna.
  – Bizonyára – helyeselt a kislány. A lovak sokatmondó pillantásokat váltottak a háta mögött.
  Fiona úgy érkezett, hogy néhány fűcsomó is kirepült Edgar patkói alól. Ha az állatnak kerekei vannak, a fékcsikorgás sem marad el.
  – Mi történt?
  – Nem vészes – ült fel Diana –, csak tudod, Sarah még sosem lovagolt.
  – Ki? – Fiona nem tudta, hogy a magzatnak már neve van. Elmagyarázták neki. – Aha – mondta, s elnyargalt, hogy leadja a lovat. Negyedóra volt zárásig, a fiúk még szaladhattak egyet, mielőtt a lovakat – Steve szerint – beviszik, hogy megnézzék az esti mesét. Bob nem ült fel, úgy érezte, jobb lesz másnap, majd korábban jönnek, és keresnek számára tanulólovat. Nicky viszont felült Stevie mögé. Nem engedhette őket egyedül ezeken a veszélyes állatokon, amik a fák tetejéről legelnek.

Ám reggelre Fiona felejteni látszott lovat, vágtatást, sőt a mezőket is. Szó nélkül benyitott George-ékhoz a pirítóst vivő Nicky nyomában, aki felháborodottan kiutasította, de szülei lecsendesítették. A lány az ajtófélfának dőlt. – Fiona Ní Chiarraigh hajót bérelt nektek.
  Mary beleharapott a pirítósba; George rendíthetetlen nyugalommal kortyolta a teáját. Nicky magában füstölögve állt az ágy mellett, elkészülve, hogy kidobja a lányt, ha tovább zavarja szüleit – hacsak meg nem tiltják neki.
  – A neve Sirály. Kis fehér kutter, négyhetvenötös. Lenn vár, bármikor indulhatunk. – Ez úgy hangzott, mintha a kutter a ház előtt állna a kertben. A lány várt egy pillanatot. – Sokáig akartok itt lustálkodni?
  Nicolette villámló szemekkel indult felé, de apja leintette. – Elrontsuk Fiona Ní Chiarraigh örömét, anyjuk?
  Mary latolgatta a választ. Sajtot tett a pirítósára, harapott belőle, majd a paprikából is, s megvonta a vállát. – Ne rontsuk – mondta nagylelkűen.
  – Sokáig – mondta George. – De viheted őket.
  – Ne bomolj, George Lane, Mike-on kívül dunsztjuk sincs a vitorlázásról! – Fiona felindultságát az ír nyelvre áttérés is jelezte.
  – Ketten elegendőek lesztek.
  – De ő nem jöhet! Dianával marad. A Sirály fedélzetére ti kelletek.
  Mary kedvesen elmosolyodott. – Elrontsuk Fiona Ní Chiarraigh örömét, apjuk?
  George is latolgatta a választ. Kiitta a teáját, bekapott egy kis sajtot és paradicsomot. – Rontsuk – mondta Maryéhez hasonló, nagylelkű hangon.
  – Nem megyünk – felelte az asszony.

– Pedig igazán megtanulhattad volna.
  – Sajnálom – rázta fejét Nicolette –, de a mi ismeretkörünk bizony meglehetősen korlátozott. Megtanítottak sakkozni, kártyázni, lovagolni – de golfozni, capitalyzni és vitorlázni nem. Éppenséggel a vitorlázás, összességében tekintve, nem is egyszerű dolog. Sokféle hajó is van, hogy mást ne mondjak. Ha megint eldobod, nem hozom vissza többet. Mehetsz érte magad – intette a csecsemőt, s a kezébe nyomta a csörgőt.
  – Ugyan. Bőven elég lenne, ha egy kuttert vezetni tudsz. De jó, nem tudsz, hát nem tudsz. Megtanulhatod, igaz?
  – Meg – bólintott a gyerek, elmélyülve Colette szemlélésében. Fiona előrántott egy kis dobozt, fölpattintotta a tetejét, s odanyújtotta neki. A kislány oldalvást a dobozra sandított. Biccentett, két ujjal kicsippentett egy szem cukorkát, s bekapta.
  Fiona is szopogatni kezdett egy szemet. – Mikor indulunk?
  – Hová? – érdeklődött Nicky.
  – Nos, úgy gondolom, vitorlázni.
  – A többes szám engem is magában foglal?
  – Bhuel!4
  – Gondolom, nem egyhamar. Colette ugyan nem lesz itt sokáig, de addig én vigyázok rá. Utána talán mehetünk, ha apa megengedi.
  – Nicolette Lane! Kiskorú vagy, tudom. De akkor is magadnak kell döntened a sorsod felől.
  A kislány fölnevetett. – Ez úgy hangzott, mintha csillagközi expedícióra hívtál volna, nem a Severnre vitorlázni.
  Fiona bosszúsan felpattant, ismét anélkül, hogy kezét letette volna az ágyra. – Igen, csakugyan. Nekem is úgy tűnik, hogy számotokra egy kis vitorlázás felér egy hosszú űrutazással!
  Ezzel kirohant, s becsapta az ajtót, de Nicky elkapta azt, s a lány után sietett. Egymás mellett vágtak át a nappalin. Fiona feltépte az ajtót, s kicsörtetett a kertbe.
  – Fiona, ne haragudj! Nem akartalak megbántani… Én csakugyan nem mehetek veled apa engedélye nélkül, de ne légy emiatt dühös…
  A lány olyan hirtelen torpant meg, hogy Nicky néhány lépéssel túlszaladt rajta – remélve, hogy lassú reflexet mímelve jobb kedvre derítheti. Fiona elmosolyodott.
  – Ide hallgass, nickygyerek. Fiona Ní Chiarraigh nem haragszik rád. A szüleidre sem. Nem magamért izgat, hogy eljöttök-e velem vitorlázni, mert találok elfoglaltságot magamnak. De ti négy fal közé szorult házipatkányok lettetek, illetve te nyilván mindig az is voltál. Négy-öt éve még az egész családod lelkesen mászott velem hegyet, lovagolt, vitorlázott, mikor teniszeztetek utoljára?
  A kérdés kicsit váratlanul jött; a lány be sem fejezte az előző mondatot. – Áprilisban – hebegte ijedten Nicolette.
  – Látod. No, most megyek és felkeresem néhány ismerősömet. Te pedig menj, mondd meg nekik, hogy döntsék el, Lane-ek akarnak-e lenni vagy pinceegerek. Pillidh mé.5 Jacksonék még ugyanott laknak?
  – Ugyanott, mint…? Én még nem éltem három évvel ezelőtt.
  – Ja igen. Szóval a Citrom utcában?

A négyemeletes bérház külsején nem volt jele annak, hogy milliomos él falai közt. Nem volt koszos, lerobbant, málló vakolatú épület; de ez csak az tulajdonítaná Jacksonok ittlétének, aki nem tudja, hogy Christiesben egyetlen bérház sem koszos vagy lerobbant, egynek sem hullik a vakolata. Műanyagból lévén valamennyi – nincs is rajtuk vakolat.
  Az épületnek nincs belső udvara. A lakások fele – emeletenként nyolc – Citrom utcára néz, a másik fele a szemközti, Gránátalma utcai házzal közös külső udvarra. Mindkét oldalon van kapu; ezek egyazon lépcsőházba vezetnek. A földszinten és az első három emeleten a christiesi bérházak megszokott kép fogadja az érkezőt. A folyosón olcsó, de mutatós szőnyeg, a középső lakások ajtaja mellett két szék és egy kicsiny asztal; a földszinten ezenfelül egy harmadosztályú portásrobot.
  Fent a negyediken egészen más látvánnyal találkozunk. A lépcsőt széles tolóajtó zárja el mind lefelé, mind felfelé, a teraszra. A folyosón itt is mutatós, de jóval drágább szőnyeg – nem túl értékes, de mégsem szimpla műszál –; a falak mentén könyvespolcok, szekrények. A lift és a lépcső ajtaja között másodosztályú inas strázsál.
  – Jó reggelt, kisasszony. Kivel óhajt beszélni?
  – Mr. Jacksonnal, de ne izgulj, ismerem a járást.
  – Melyik Mr. Jacksonnal, ki…
  – Mr. Eddie Jacksonnal.
  Az inas megdermedt. Egyébként hétköznapi öltözéket viselet, szürke, egyszerű szabású egyenruhát. Ünnepnapokon a Jackson robotok fehérben voltak.
  – Ilyen nevű tagja nincsen a családnak. Fel kell kérnem, hogy távozzon.
  – Hagyd el az M-et. R. Eddie Jackson.
  – Értem. Kit jelenthetek be, kisasszony?
  – Mrs. J. T. Maston a baltimore-i Gun Clubtól.
  A robot meghajolt, s a folyosó végén, az egykori nyolcas lakáshoz vezette a lányt. Itt lakott Lewis úr, a Jacksonok feje. A társalgóban – amely már nem volt előszoba, hiszen e célra maga a folyosó szolgált – Eddie várta. Makulátlan fehér ingben és drapp vászonnadrágban volt – a másodosztályúak uniformisát természetesen soha nem viselte.
  – Üdvözlöm, Mrs. Maston.
  – Szervusz, vén lókötő – borult a nyakába Fiona, s mindkét arcát megcsókolta; ehhez lábujjhegyre kellett állnia, s mivel a férfi kissé megroggyantotta térdét, éppen elérte: egy fejjel volt alacsonyabb nála. – Hiányoztál, tudod?
  – Ez kedves tőled.
  Fiona fesztelenül lehuppant az asztal szélére. Valódi fa dohányzóasztal volt a huszadik század első negyedéből; annak idején egy gusztustalan és környezetszennyező szokás kelléke volt, amely szerencsére már kiveszett. Futószalagról került le ugyan, de anyaga révén többet ért nem egy művészi kivitelezésű modern darabnál. Persze az öregek tudtak dolgozni. A kis bútordarab akkor sem reccsent volna, ha a nagydarab Atkinson ugrik az asztalra, nem a pehelykönnyű Fiona. Eddie állva maradt. – Mivel kínálhatlak meg?
  – Hát mondjuk egy kis hideg naranccsal.
  Eddie szempillantás alatt üveget és poharakat kapott elő, s mindkettejüknek töltött. Felemelt italát.
  – Egészségére, Miss Fiona.
  – Christiesre és Baile Átha Cliathre, Mr. Jackson.
  Koccintottak és félig kiitták poharukat. Fiona átült Eddie mellé, a sötétbarna pamlagra. – Mesélj: hogy megy sorod? – fordította gaelre a szót. Eddie tökéletesen beszélte a nyelvet.
  – Nem panaszkodom, kisasszony. Az üzlet szépen hoz, gazdáim jól vannak, megbecsülnek. A család is szépen gyarapszik; Eugene fiatalúr tavaly megnősült, már megvan első gyermekük.
  – Kit vett el?
  – Egy évfolyamtársát az egyetemről. Kedves fiatalasszony, hamar beilleszkedett.
  – Patricia?
  – Már gimnazista. Majdnem olyan szép, mint te.
  A lány nevetett. – És hogy van a Severn-parti szép kislány?
  Eddie nagy levegőt vett, és mesélni kezdte, mi történt három év alatt Christies upon Severnben.

Tizenegy esztendővel napjaink előtt a kicsiny Fiona drámai körülmények között ismerkedett meg a Jacksonok e szép szál példányával. Milana, Edgar édesanyja hátán kóricált a vidéken, amikor köd keletkezett – csípős tengeri köd, északról hömpölygött be a lassú, kitartó szél nyomán –, s percek alatt eltévedtek. Ha megállnak és bevárják Johnt – Fiona apját – vagy George-ot, megtalálják és hazaviszik őket; ám a kisgyerek megijedt, s találomra elindította az állatot, gondolva, hogy elérik a köd szélét. Egy darabig mentek a lápon, semmit sem látva a vattafehér ködpárnában; aztán elérték a folyót. Vagy egy órát ballagtak a partján, s valamilyen vasszerkezet lábánál találták magukat.
  Fiona valami pirosat vett észre a bokrok között, s lekászolódott a lóról – ez nem kis feladat ilyen pöttöm gyereknek, de ő már tudta a módját –, hogy szemügyre vegye. Ócska, eldobott férfipulóver volt – nagy örömére, minthogy kegyetlenül fázott. Gyorsan belebújt, aztán a fémlábazathoz kötötte a lovat, s bemászott a bokrok közé aludni.
  Mikor felébredt, a köd már feloszlott. A vasszerkezet hatalmas, a folyót magasan átívelő hídnak bizonyult; a kislány szédült is némiképp, ahogy felbámult az irdatlan boltívekre. Iskolába még nem járt, de olvasni már tudott; ám a boltíven sorakozó fehér betűkből mit sem tudott meg arról, hová keveredett. Az olvasó persze anélkül is tudja ezt, hogy elmondanánk a feliratot, melynek értelmében a hidat Coalbrookdale-ben készítették, s 1779-ben állították fel; Fionán és a vele egykorúakon kívül minden környékbeli tudta, hogy a híd száz láb széles, ötvenkét láb magas és háromszáznyolcvannégy tonnát nyom.
  A kislány azonban semmit sem tudott Mr. Darby gyönyörű művéről, a legfontosabbat sem: hogy milyen irányban fekszik Christiestől vagy Shrewsburytől. Ha elindul a parton akármelyik irányban, rövidesen emberlakta helyre ér; elég lett volna az is, ha felkaptat a meredek parton, s azonnal megpillantotta volna a kicsiny, festői várost és a múzeumnegyedet. Ezt ő nem tudta; egyébként mozdulni sem volt kedve az éhségtől, és bár a nap már újra kisütött, még mindig reszketett.
  Szerencsére nem sokáig. Halk surrogás ütötte meg fülét, s az ágak közül felnézve piros-fehér csíkozású helikoptert pillantott meg. Nyöszörögve előmászott, hogy integessen, de félig sem ért még ki, amikor a jármű lecsapott a híd mellett, s egy emberalak zuhant ki belőle, meredek ívben hullva alá az építménynél is magasabbról. Talpára esett, a bokrok közé, így nem repültek szét kavicsok, amik megsebezhették volna a kisgyereket. Azonnal kilépett a cipője vájta lyukból, s átvágott a bokrokon.
  – Nem esett baja, kisasszonyka? – hajolt fölé kedves, megnyugtató mosollyal. Válaszra sem várva ledobta meleg kabátját és pulóverét, belecsavarta a gyermeket, s karjára emelve indult vele a leszálló helikopter felé.

Később, amikor a gratulációk és köszönetek ideje következett, mindent Milanára hárított. A Vashíd alatt ritkán álldogálnak lovak. A helikopterről pedig bárki észrevette volna a nyugtalanul kapálózó, koromfekete állatot – míg a rövidlátó is, szemüveg nélkül. Ő volt ott, hát ő vette észre.
  Ettől fogva eltéphetetlen barátság szövődött az ötéves kisleány és a magas, bajuszos robot között.
  Azóta Fiona Ní Chiarraigh betöltötte a tizenhatot; égővörös hajzata ma hosszabb, mint ő maga volt e régi kaland idején. Változatlanul szeret lovagolni, s nem utálja jobban a ködöt, mint bárki más; nem fél tőle, ahogy nem fél a világon semmitől.
  S bár a robotok nem nőnek és nem öregszenek, Eddie sem maradt teljesen ugyanolyan – kívül inkább csak hajviselete változott időnként, belül viszont egy évtized tapasztalata mellett néhány tízezer font értékű adatkazetta tartalma halmozódott föl. Néhány nyelvet, tudományt tanult, Miss Lilian kedvéért a klarinét fortélyait is elsajátította, s részletes ismeretséget kötött Új-Zéland és Venezuela földrajzi, gazdasági és főképpen üzleti viszonyaival, ottani cégekkel fennálló kapcsolatai miatt.
  De történtek szerkezeti változások is. Kicseréltek néhány alkatrészt, meghibásodás vagy korszerűsítés miatt, köztük a fúziós reaktort, amelynek példánya meglehetősen nagy volt. A kisebb típus mellett jutott hely egypár hasznos apróságnak, többek között egy két irányba – előre és hátra – használható lézerfegyvernek, ami hasznosan egészítette ki a csuklóiba helyezett kis pisztolyokat. Így Eddie nemcsak tenyere alsó részének két domborulata közt, a tenyérjósok által kedvelt vonalak egyikének végénél nyithatott lézertüzet, hanem hasából is, köldöke felett kissé balra, s a hátán ugyanitt. Páncélingén apró, tűhegynél is kisebb lyukakat nyitottak a fegyvercsövek előtt; ami a műanyaghuzatot illeti, ezen a fénysugár egészen pirinyó lyukat vág, amit szempillantás alatt el lehet tüntetni. Ezt próbák is tanúsítják. Valódi ellenféllel szemben, tehát „élesben” Eddie még sohasem használta precíziós fegyvereit.
  Egy szóra még visszatérve a lányhoz, meg kell mondanunk: azóta sem tanult meg járni. George mondta róla hat-hét éves korában: „Fiona nem tud járni. Fiona csak rohanni tud.” Ez továbbra is fennállt. Ráérősen elbeszélgetett ugyan Eddie-vel, majd a család néhány tagjával és Violettel is, amikor azonban elbúcsúzott – a férfi lekísérte a kapuba –, olyan sebességgel vágott át a városon, mintha vérebek űznék. Nem azért, hogy le ne késsen az ebédről – Jacksonék is meghívták, de kimentette magát azzal, hogy Nicky bizonyára őt is bekalkulálta –; egyszerűen sajnálta azt az időt, amit nem tölthetett érdekes, szórakoztató tevékenységgel. Vagy legalább hasznossal, ha jobb nem akad.
  Szakítsunk talán itt két percet Violet Jackson felületes bemutatására is. Ez a tizenöt esztendős ifjú hölgy immár negyedszázada szolgált a mindenkori Jackson csemeték játszópajtásaként és nevelőnőjeként, mint afféle régimódi nörsz vagy dada, aki azonban nem helyettesítette, csak kiegészítette az iskolát. A gyerekek ritkán próbáltak ellenkezni vele a házi feladat és hasonló muszájdolgok kérdésében – ebben nem ismert tréfát –, de lelkesen vett részt a kölykök minden csínytevéseiben, nemegyszer falazott is nekik. Violet volt a család nyugalmának és békéjének egyik fő tartóoszlopa; ő simította el a konfliktusokat, csitította az idegeseket, ápolta a gyöngélkedőket. Csinos arcocskájának „természettel” kissé komoly vonásai egészen megváltoztak, ha elmosolyodott; ezt sokkal ritkábban tette, mint például a vidám, bohókás Nicolette, de ezerszer gyakrabban, mint Naomi, akit ha mosolyogni láttak, a Robinson család örömünnepet ült. Violet karcsú, sudár termetét elegáns, fegyelmezett koszorúba font barna haj koronázta; ezt minden éjjel kibontotta, gondosan kifésülte és ismét befonta. Meleg barna szeméből nem tűnt ki sem több, sem kevesebb értelem, mint Nickyéből vagy akár Peteréből, bár intelligenciaszintje még ez utóbbiét is jóval meghaladta. Nagyon értékes, egyedi tervezésű darab volt; nála többet csak Eddie ért a városban, de nem sokkal. A költségtöbblet, amit Violet nőiesebb formája és még inkább döbbenetesen fejlett erkölcsi-etikai értékelése jelentett, Eddie-nél a nagyobb logikai potenciálban és a testi erőben jelentkezett. Rajta sem látszottak a testébe rejtett tűzfegyverek, amikre neki sem volt még szüksége, akárcsak társának. Efféle militarista felszerelést egyébként csak egyvalaki kapott kettejükön kívül a városban: a kórház vezetője, Sylvia.

A másfél hét alatt, amit Fiona gyermeksége egyik színhelyén töltött, nem mentek el vitorlázni; az idő hűvösre fordult, néhány nyári zápor, gyors vihar is esett, s egy délelőtt jégeső is végigvágott a megye nagy részén. A polgármester idejekorán mozgósította az elérhető robotokat, hogy takarják le a földeket, emeljenek ponyvatetőt az érzékenyebb fák fölé. Az eső után kilenc tonna jeget hordtak össze és szállítottak a vízmű tartályaiba.
  De maradjunk e vasárnap esténél, amikor – fél nyolc körül – Eddie állította be egy csinos, rózsaszín mózeskosárral. A kisszobába nem mehetett be; az ifjú hölgy fürdik, férfinak benyitni tilos. Sőt nőnek is, mert a baba könnyen megfázik.
  Nicolette gondosan szárazra törölte rövidített nevének egykori viselőjét. – Remélem, tudod, hogy óriási szerencséd van – mondta neki. – Én a helyedben küldenék egy doboz bébiételt Szent Annának.
  Az olvasó elnézését kell kérnünk, amiért késedelmesen tájékoztatjuk, de az az igazság, hogy Lane-ékhez is csak tizenhét óra negyvenkilenc perckor jutott el a hír: megvan a baba családja. Odáig jutottunk az események taglalásában, hogy az Interpol a bőröndöt kereste. Öt óra húszkor találta meg – vasárnap délután –, amikor kiderült, hogy a floridai Paul Dougherty, akinek éppen a gazdátlan kicsivel egyidős leánygyermeke van, egy hete kórházban fekszik feleségével együtt. Megtámadták és összeverték őket, az imént tértek magukhoz. Irat nem volt náluk, így mostanáig senki sem tudta, hogy kisbabájuk egyedül van otthon, illetve volt, amikor ők eljöttek; a címre kirohanó rendőrök természetesen nem találták. Egy cédula volt csak a levélszekrényben silány helyettesítőjeként, melyen a gyermekrablók százezer dollárt indítványoztak a baba ellenértékeként. Colette Sandy és Anne Dougherty azonosságát könnyedén megállapították. A Dougherty-villából hiányzott az ominózus bőrönd; a bűntényt követő napon egy bizonyos utas ilyen táskával repült Miami Beachből Manchesterbe – a csomagfényképezés ismét nagy szolgálatot tett –; végül pedig, és persze elsősorban a szülők felismerték a pici fényképét. A rendőrség szokott eszközeivel az emberrablók nyomába eredt; őket megtalálni bizonyára nem lesz nehéz, de kemény dió lesz a bűntettet rájuk bizonyítani, hisz nincs náluk a csecsemő.
  – Vagy egy finom, ízletes cumit. – A kicsi nevetett, de nem azért, mert humorosnak találta Nicky szavait. Jó kedve volt. – Tudod, Anne, könnyen megeshetett volna, hogy nem kerülsz vissza elkeseredett szüleidhez. De most már nem lesz semmi baj. Eddie bácsival kiviszünk a repülőhöz. Az pedig egyenesen hazavisz a papához és a mamához. Jó lesz?
  – Ketten vigyáznak rá a gépen is, a kórházban pedig egész légió őrzi majd a családot – magyarázta Eddie odakint. – Ki van zárva, hogy bajuk essen. Jó estét, Miss Dougherty – köszöntötte a Nicky karján heverésző, meglehetősen álmos gyermeket.
  A Lane-ek köréje sereglettek. Négy nap sokszorosan elegendő egy kisbaba megszeretéséhez; most hát szomorúan csókolták meg és látták el jókívánságaikkal. Mikor Diana betette a kosárba, Anne már mélyen aludt – őt nem érdekelte a dolog.
  Eddie ezalatt gyanús tárgyakat húzott elő és adott át Nickynek. Az egyik ceruzára emlékeztető fémcső volt, ezt a kislány a karjára kötötte a ruhaujj alatt; két teljesen egyértelmű formájú pisztolyt a zsebébe rakott.
  – Ne bolondozzatok, gyerekek – képedt el Mary. – A vadnyugatra készültök?
  – Lehet, asszonyom. Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, de fegyvert mindenképpen viszünk.
  – Ha meg akarták volna támadni, rég megtették volna.
  – Eddig is őriztük. Négy napja miniatűr szemek és fülek rejtőznek a házban és körülötte. Én magam helyeztem el őket – mondta Nicolette. – Hát most még jobban őrizzük.
  – Igen? – George kipillantott az ablakon. – Fogadok, hogy Peter is ezért téblábol a kocsinál.
  – Tessék a nyereményed – a kislány apjához lépett és megpuszilta. – Pontosan ezért. Ha elmentünk, otthonról vigyáz rátok.
  – Ránk? Minek?
  – Nem tartjuk lehetetlennek, Mr. Lane – vette át a szót Eddie –, hogy a bűnözők megtudták a kicsi hollétét; de ez nem jelenti azt, hogy az elszállításáról is értesülnek. Úgyhogy egy darabig lapul még néhány fémdarab a kerítés tövében, a háztetőn… a szekrény alatt. Ha megtalálnák, kérem, ne bántsák őket.
  – Tudom, ők is csak emberek – bólintott George, és fölemelte kislányát, hogy közelről nézhessen a szemébe. – Kicsim, tudom, hogy nem tarthatlak vissza. Hát vigyázz magadra.
  – Ne aggódj – mosolygott a lány. – Egész idő alatt tévéközvetítést adok, jó? Nyolcra kiérünk a géphez, ott vár a váltás, meg egy század rendőr. Negyedkor szállnak fel, akkor szépen hazajövünk, háromnegyed kilencre itthon vagyok.
  Pontosan így történt. A sárga mikrobusz és az előtte haladó rendőrautó minden baj nélkül beért Londonba. A mózeskosár két civil ruhás, házaspár benyomását keltő rendőrrobot társaságában a gépre került; terrorista, gépeltérítő, sőt amatőr csempész sem akadt az utasok között. A piciny Anne Dougherty angol idő szerint reggel hatig édesdeden aludt; mikor kinyitotta szemét, édesanyját pillantotta meg.

Séan huszonötödikére elfoglaltságot szervezett: esküvőjét tartotta Caristiona Ní Chiarraigh-jal, akivel közös apai-nagyapai dédapát birtokoltak, és akinek apja a legveszekedettebb ír nacionalista és angolgyűlölő volt, akit csak a Zöld Sziget teljes terjedelmében fellelni lehetett. Senki sem vette komolyan, de ő csak ontotta tovább az angolokat gyalázó szólamait, különös tekintettel az íreket ért évszázados elnyomatásra és arra a szörnyű bűnre, amelybe VIII. Henrik, e poligám, istentagadó zsarnok taszította az akkor még becsületes és tiszta lelkű angol nemzetet, s amelynek egyenes következménye volt az írekre – és a skótokra, walesiekre, manxokra – nehezedő elnyomás fokozódása, míg végül a világhatalom birtokába jutott angolság felfuvalkodottságában odáig süllyedt, hogy kettészakította Írország szent földjét, s valósággal belehajszolta e nyelvét is szinte elveszített nemzetet, hogy az IRA szégyenletes, ír emberhez méltatlan eszközeivel küzdjön hitéért és szabadságáért.
  Ettől persze Seamus Ó Ciarraigh ismerősei, a kies An Uaimh lakosai még a szemöldöküket sem vonták össze. Egyrészt igaza van. Henrik tettét kissé túlzóan minősítette, elvégre az anglikán egyház megalapítása inkább csak mélyítette a két nép közötti szakadékot. Másrészt viszont kit érdekel ez már? A vallás régen oda került, legalábbis Európában, ahová való: az ember magánügyei közé. Az angolok és a kelták békében élnek, ráébredve, hogy nincs egy lélek a szigeteken, akiben csak az egyik nemzet vére csorog. Írország pedig, ha Mr. Ó Ciarraigh nem olvasta volna a reggeli lapokat, százhuszonhat esztendeje egyesült.
  Akiket rossz sorsuk arra kényszerített, hogy meghallgassák e kissé pocakos, magas, előnytelen arcú férfi sirámait, általában akkor reagáltak valamelyest indulatosabban, amikor a litánia az angolok származásához ért – mármint ők ugye germán eredetűek, akárcsak a németek, és hát emlékszünk, hogy kétszáz esztendeje… – ennél a résznél kapott néha ökölcsapásokat, bár a többség csak faképnél hagyta. Nemrég akadt egy angol, aki annyira nem állta ezeket szó nélkül, hogy Mr. Ó Ciarraigh hosszabb időre kórházba került; előzőleg még megtudta, hogy az angol sokáig élt Hamburgban, és nagyon szereti ezt a barátságos, vidám népet; és nem keveri őket össze kétszáz év előtti őseikkel. Mr. Ó Ciarraigh azon túlmenően, hogy „segítség!”, nem válaszolt. Azóta tartózkodóbb, ha politikáról van szó.
  Igazság szerint Seamus Ó Ciarraigh mindig gyenge akaratú ember volt. Caristiona már kisgyerekkorában megtudta, hogy apja politikai nézetei tévesek, s attól kezdve mindenben ellentmondott neki, az öltözködéstől a várható időjárásig. Az állandó harc ellenére normális, csöppet sem visszamaradott nővé fejlődött, akinek vékony, sudár termete és az Atlanti-óceán színén vöröslő napkorongnál is vörösebb hajzuhataga alighanem attól a közös dédapától származott, akitől Fiona is örökölte.
  A család és a közeli barátok jól tudják, hogy Séan első nagy szerelme a húga volt. Ez nem meglepő. Fiona nyolcéves korára olyan vonzó, csinos lány lett, akibe a két-három, sőt öt-hat évvel is idősebb fiúk is mind beleestek – például Michael is. Legidősebb hódolója tizennégy is elmúlott már, ezért az idősebb korosztály valamelyik tagja mindig rajta tartotta a szemét a kislányon. Angliában Mary, George és Eddie, Írországban más ismerősök próbálkoztak a lehetetlen feladattal, hogy Fionára vigyázzanak. Egy évig sem tartott az a boldog időszak, amikor még csak a fiúktól kellett félteni; ekkor még egyetlen veszélyes elfoglaltsága sem volt, leszámítva a lovaglást, de a lovon úgy ült, mintha odanőtt volna. Aztán sorban jöttek a többé-kevésbé életveszélyes szórakozások; némelyiktől a legvásottabb fiú is visszaretten.
  Azzal kezdte, hogy fogadott Mike-kal öt fontba: egy hónap alatt megmássza az összes fát a városban, köz- vagy magánterületen. Vesztett; alábecsülte a fák számát, másfél hónap sem lett volna elég. Aztán házakra is mászott; nem a falon, hanem a rendes útvonalon jutott a tetőkre, de onnan is leeshetett volna. Mászási karrierje betetőzéséül felkereste régi ismerősét, a Vashidat, és átkelt a rácsokon. Máskor gondolt egyet, és leúszott a Severnen Shrewsburyig. Egyszer a nagyszüleinél Dún Laoghaire-ben elkötött egy motorcsónakot, és a tengeren egymás hegyén-hátán tolongó hajók között belavírozott a fővárosba; mindezt pusztán azért, mert lekéste a buszt.
  Aligha meglepő ezek után, hogy Séan is fülig belezúgott Fionába, a legbelevalóbb csajba a világon – egyáltalán nem látta be, mi akadálya volna ennek, hiszen éppen mert testvérek, őt illeti az elsőbbség a lány szívében. Fiona sem az ő, sem a többi srác érzelmeit nem viszonozta. Tizenhárom éves koráig nem volt szerelmes; akkor viszont pótolta a lemaradást. Alighogy kiábrándult első szerelméből, a három évvel idősebb Stewart fiúból, egy osztálytársa bűvölte el, majd egy másik, egy harmadik… Ismét eljött az idő, hogy a fiúktól is félteni kellett – az életét változatlanul sűrűn kockáztatta –; őrzésében most már Séan vállalt oroszlánrészt, aki betöltötte a tizenhetet, és már nem Fionába volt szerelmes. De a gyerekkori vonzalom emléke nem halványult el; mindenki érezte, hogy Séan választottja Fionára fog hasonlítani.
  Caristiona régen megígérte apjának, hogy angol fiúhoz megy majd feleségül; csakhogy ír fiúba szeretett bele, ezért más bosszantási módot kellett találnia. Kapóra jött, hogy Séan és családja egyáltalán nem volt vallásos – csak polgári esküvőt tartanak, és Seamus megpukkad dühében. Előkapott egy számítógépet, hogy anyakönyvvezetőt találjon, olyat, akinek a látványa is dühíti Seamust. Még ennél is jobbat talált. Az ország túlsó végében, a nyugati parton olyan anyakönyvvezető dolgozott, aki nemcsak hogy angol nemzetiségű volt, de a legnagyobb angol uralkodó nevét viselte, azét, aki naggyá tette Angliát, s akit Seamus még VIII. Henriknél is jobban gyűlölt emiatt. Úgy hívták: Victoria Michaels.

Fiona tehát huszonharmadikán hazarepült, hogy elkísérhesse apját, testvérét és leendő sógornőjét Caisleán an Bharraigh-ba, ahonnan az ifjú házasok Nyugat-Kanadába utaznak nászútra, tavak, folyók és a turista láttán népi táncokat járó grizzlyk közé. Már jóval előbb érdeklődni kezdett szokott csípős modorában, vajon a Lane-ek képviselőjére számíthat-e. George, Mary és Mike nyomban igent mondott; Diana, Bob és Steve ugyanilyen gyorsan nemet. Stevie alig, Bobbie egyáltalán nem emlékezett Séanra, Caristionát sosem látták, így hát nem érezték szükségét, hogy a világ túlsó végére utazzanak. Ám Johnny felvetette, hogy az esküvő, egyházi szertartások nem lévén, nyilván hamar lezajlik, utána pedig némi ételekre lehet számítani; és körülnézhetnek a vidéken. Ez más megvilágításba helyezte a dolgokat. Steve rövidesen átállt a menni akarók táborába; Bob ingadozott; Dianát változatlanul nem hozta lázba a terv, de hajlott rá, hogy a többiek kedvéért csatlakozzék. Bobot egyszerűen oldották meg. George megkérdezte lányát, jól gondolja-e, hogy az ő – Nicky – jövetele vagy maradása csupán szülői óhaj kérdése; jól gondolta. Akkor jössz, mondta neki; ezután már Bobbie sem maradhatott itthon egyedül.
  Nem biztos, hogy a szervezés tökéletesen sikerült; Caristiona vagy a helyet választotta ki rosszul, vagy az időt. Pénteken ugyanis Muigheo megyében olyan vihar tombolt, mintha odafönt sokallották volna az évmilliókat, amióta e táj létezik.
  A szálloda második emeleti társalgójában két Ó Ciarraigh, kilenc Lane – beszámítva a magzatot –, egy Gardner és egy juhászkutya ült búbánatosan az ablakok előtt, s nézte a világítótoronyba csapó villámokat. Ha az ablakok nem zárnak jól, bőrig áznak, miután a mennydörgésektől megsüketültek, végül a szél kifújja mindannyiukat az Atlanti-óceánra, ahol nyomorultul pusztulnak el, és senki sem siethet megmentésükre.
  Johnny kárörvendő szavai nem nyugtatták meg a hallgatóságot. Az esküvő kitűzött időpontja egy órája elmúlt, de arra gondolni sem lehetett, hogy akár ők, akár az anyakönyvvezető elhagyják menedéküket. A násznép jelenlevő hányada és a házasulandók félénken nézték a több mérföld magasságból lecsapó szikrákat.
  – Mi történik, ha egy ilyen belecsap a buksidba? – hajolt nővére füléhez Bob.
  – Elolvadok a gyönyörűségtől – felelte Nicky, és talpra ugrott. Apjához sietett, és határozott, komoly arccal kérdezte: – Apa, ha Mr. és Miss Ó Ciarraigh nem házasodhat össze idejében, az kár nekik, nem igaz?
  George nem értette meg a kérdés jelentőségét. – Persze, kicsim.
  Nicolette határozott léptekkel a jegyespárhoz ment. – Most összeadom önöket. Séan Ó Ciarraigh, akarod-e feleségedül az itt megjelent Caristiona Ní Chiarraigh-t? Kitartasz-e mellette jó…
  – Ne hülyéskedj, kislány – intette le Séan bosszús félmosollyal.
  – Mr. Ó Ciarraigh; én nem hülyéskedem. Bizonyára nem tudja, hogy robot vagyok; ha még kicsi is. Nem nézhetem tétlenül, hogy házasságuk késedelmet szenvedjen.
  A jegyesek összenéztek, s a pillanat nagyszerűségét egyáltalán nem tisztelve óriási hahotában törtek ki. A gyerek tanácstalanul álldogált előttük, várva, hogy lecsillapodjanak. Ekkor azonban egy hang harsant az ajtóból.
  – Nicolette Lane, merre vagy?
  A kislány átvágott a termen, és szálegyenesen megállt Fiona előtt.
  – Nos, itt az ideje, hogy megszüntessük a vihart. Kövess.
  A terem hosszanti, csupa üveg oldalának közepénél a lány kiadta rendelkezéseit.
  – No hát akkor. Fiona Ní Chiarraigh szólítja a levegő isteneit, te pedig a tengeréit. Rendben?
  A kicsi nem emelt kifogást; amivel neki problémája volt, az nem a munkamegosztás. Fiona két gombfestéket vett elő; a barnát Nickynek adta, a pirossal a saját arcát kezdte kenegetni. A lány kérdőn szüleire nézett, s mély sóhajjal maszkírozni kezdte magát.

Fiona negyedórát állt a csattogó villámok és a szakadó eső hatásos háttere előtt, s kitárt, magasra emelt karokkal zengte ókelta varázsigéit. Merlin e kései követőjét kis afrikai bennszülött táncolta körül.
  – Abbahagyhatnátok ezt a marhaságot – lépett az asztalhoz Séan, és az ijedten megtorpanó Nicky szeme láttára felemelte a kockacukorból emelt mini Stonehenge egyik oszlopát. A szájához vitte, s gyönyörködött benne. A kislány rémülten rángatta meg Fiona ruhaujját. Az megfordult, s ekkor bátyja kegyetlen örömmel elkövette a szentségtörést. Fiona szörnyű átkot kiáltott, majd visszatért munkájához. Séan felvett még egy oszlopot, s menyasszonyához ballagott, nyugodtan rágva a cukrot. Caristiona felugrott közeledtére… de nem őrá nézett; valahová a háta mögé. A fiú visszapillantott.
  Az ablak mögött, a messzi távolban rózsaszín fény gyúlt a láthatáron.

Az esküvőt még borús időben tartották, de a lakodalom alatt gyorsan kiderült az ég. Fiona számos megbízást kapott különféle varázslásokra, de mindet visszautasította. Az egyik vendég telkén éktelenkedő nagy sziklát például mindaddig nem távolíthatta el, amíg a földmozgások előrejelzését is meg nem oldják, az időjáráshoz hasonlóan.
  A Lane-ek hamar visszatértek hazájukba, nem várva meg, hogy Seamus papa megbocsássa leányának mind az anyakönyvvezető, mind a férj kiválasztását – igen morgott az angolbarát Séan miatt –; erre kétségkívül sor kerül még ott a helyszínen, a csuromvizes kisvárosban.
  Fiona velük tartott a bonyolult nevű fővárosig, ahol elbúcsúzott, hiszen kezdődött az iskola, ilyenkor sok a tennivaló. De fenyegetően közölte, hogy most már nem veszíti őket szem elől, készüljenek fel, hogy rövidesen újra Christiesbe jön.

Szeptember az északi félteke sok százmillió iskolásának legszomorúbb hónapja; még ma, a modern oktatás korában is, amikor igyekeznek a legszárazabb tárgyakat is érdekesen, figyelemfelkeltően bemutatni. A srácok mégsem örülnek, mikor a háromhavi arany szabadság, boldog viháncolás után visszakergetik őket a füzetek, képernyők, körzők és mikroszkópok kegyetlen, száraz világába. Meg lehet őket érteni.
  Volt azonban Christiesben egy tizenöt, egy tizenhárom és egy hétesztendős ifjonc, akik nem nagyon keseredtek el. Johnra ugyan nehéz időszak várt, utolsó éve a jó öreg iskolában; egy újabb év múlva már a Penelope Montgomery ősöreg falai közt végzi tanulmányait, már tudniillik ha az ottaniak lesznek annyira elővigyázatlanok, hogy beeresszék maguk közé. Steve-en és Lizzie-n kívül mindenki biztos volt benne, hogy ez meg fog történni – előbbi szkeptikus volt, utóbbi nem tudta, mi a gimnázium. Szerencséje van, mondta Mike, ő még egy boldog, egyszerű világban él.
  A kicsiny állatot olyannyira jellemző megállapítás akkor hangzott el, amikor párja és – aktívan részt nem vevő, de mégiscsak jelenlevő – leányutódja társaságában az ősszel elültetendő növényeket próbálta kiválasztani; a fajtákat, hogy pontosak legyünk. Bármelyik magboltban tíz-húszféle paradicsom lévén kapható, a választás cseppet sem volt könnyű. Nicky segítségét is igénybe vették, hogy a parcellákba könnyen gondozható, ízletes élőlények kerüljenek.
  Harmadikán a vacsorához készülődő Lane-eket újabb meglepetés érte – a vendégszobából, hosszú, bokáig érő fehér köntösben kisétált Fiona, s arról érdeklődött, mit esznek. Nicolette túlságosan megdöbbent, semhogy felelhessen, benézett a szobába is, nem értve, hogy került a lány oda. Persze hiába színészkedett, tudták, hogy benne van a keze.
  – Tá fáilte roimh go Shasana6 – üdvözölte őket Fiona, mintha nem ő érkezett volna, hanem Lane-ék látogatnák meg. – Elintéztem iskolai tennivalóimat, felitattam könnyeiket, mondhatom, szinte térden állva kérleltek, hogy maradjak. De én azt mondtam: „tá brón orm, a dhaoine uaisle, ach ní raibh”.7 Udvariasan, de határozottan „nem”. Így hát aláírták a papírokat, és nem várva ki a búcsúünnepséget, eljöttem.
  A többiek türelmesen várták, hogy valahol magyarázatot is kapnak minderre. Fiona azonban elhallgatott, érdeklődőn szemlélve az érkező levesestálat; George végül úgy döntött, puhatolózni kezd.
  – Hallom, amit mondasz – jelentette ki; ezt úgy kellett érteni: „de nem értem”.
  – Örülök, hogy füleid még épek és fiatalosak – csúfolkodott Fiona. – Mit akarok mondani, tekintve, hogy az eddigiekben a legjobban szerepeltem, úgy éreztem, megpróbálhatom a könyvárus mamájában folytatni gimnáziumi pályafutásomat, dacára annak, hogy három éve nem kellettem nekik.
  (Tudnivaló, hogy még idejekorán, az elemi iskola hetedik osztályában beadta felvételi kérelmét a Penelope Montgomerybe, de elutasították. Igazuk volt – akkoriban nagyon gyengén haladt.)
  – Neked elment az eszed…
  – Az lehetetlen – kottyant bele Bob, arra utalva, hogy Fionának eddig sem volt esze.
  Mary letette a kanalat. – És ha most sem vesznek fel?
  – Az lehetetlen – utánozta a lány Bobot. – Ez nem a Bill Howard. Akit a Pennybe egyszer fölvettek, történjék bármi, azt többé elkül…
  – Mi?!
  – Tizenkét évvel ezelőtt, George Lane, magad világosítottál fel, hogy nem „mi”, hanem tessék, elnézést, nem értettem, kisasszony, parancsol, hogy érti ezt, á, mi újság, nagykövet úr…
  George gaelül káromkodott. – Fölvettek?!
  – Három héttel ezelőtt.

Simon igen csinos, egyszerű mintával díszített világosbarna keretet öntött Doughertyék köszönőlevele számára, amelyet George ünnepélyesen függesztett ki Nicolette szobájában, a kislány minden tiltakozása ellenére. Ez hetedikén történt, délután ötkor; a gyerek még nem kezdett csomagolni. Apja meg is kérdezte:
  – Nem kell még indulnod, csillagom?
  – Ó, még akár moziba is mehetek.
  – Hát mikorra várnak?
  – Kettőre, pontosabban egy óra ötvenháromra.
  – Mit beszélsz? – meresztette George a szemeit. – Éjszaka?!
  – Bizony. Nem terhelhetik le a közlekedést fényes nappal… és nem vonhatnak el feladataimtól.
  – No de akkor is… mégsem vonatozhatsz éjnek évadján egy szál magadban!
  A lány nem értett egyet; de figyelmeztette apját, ne akarja elkísérni. Az ingyenjegy csak neki szól, s jelenléte hátráltatná az üzem pontosan időzített munkáját.
  A lefekvés ezúttal nem ment zökkenőmentesen.
  – Nem akarom, hogy elmenj – kesergett Bob nővére nyakába kapaszkodva.
  – Reggelre itt leszek megint – csitította Nicky. – Ha szükséged van valamire, nyugodtan nyomd meg a gombot, Peter azonnal jön. Adtam neki kulcsot. Észre se fogod venni, hogy nem voltam itthon.
  – De mit csinálnak ott veled?
  – Hiszen már elmondtam.
  – Nekem így is jó vagy.
  – Én is meg vagyok magammal elégedve, de akkor is el kell mennem. Illetve várj csak… elengednél egy percre? Mindjárt jövök.
  – Nem csapsz be?
  – Jaj, Bobbie, ne beszélj szamárságokat!
  Gyors léptekkel szülei hálószobájába ment; aggodalom és tanácstalanság látszott az arcán.
  – Apa… Bob teljesen kétségbe van esve, amiért elmegyek. Nem lenne jobb elhalasztani?…
  – Szó sem lehet róla. Elmész, visszajössz, mire fölkelek, látni akarom az eredményt. Érted?
  – Érteni értem, csak tudod…
  – Tudom. Bob első törvény, a parancs második. Akkor is mész. Ha elhalasztjuk, kétszer fog kétségbe esni. Jobb túljutni a dolgon.

A kicsi elfogadta. Megnyugtatta testvérét, ha nehezen ment is, s tíz perccel egy óra előtt egy kék reklámszatyorral elhagyta a házat. Farmert viselt kék pulóverrel, a hűvös éjszakának megfelelően; fürtjei közé sötétkék szalagot helyezett. Mint kis sötétkék színfolt vágott át a csendes utcákon; embert nem látott, a christiesiek nem maradtak ilyen sokáig ébren.
  A buszon is egyedül volt; nem beszélgetett útközben senkivel, akárcsak egy év előtt, amikor ugyanezen a buszon érkezett Londonból. Akkor nem volt szabad másokkal szóba állnia; az újszülött robot első szavai gazdájához szólnak, ez a legrégibb hagyomány, ami robotokkal kapcsolatos. Most ő volt az egyetlen értelmes lény a folyóparti országúton száguldó járműben.
  A vonat másodpercnyi pontossággal fél kettőkor hagyta el a shrewsburyi pályaudvart. Itt már volt társasága; még a váróteremben töltött éjszaka alatt ismerkedett meg egy fiatal, elcsigázott orvossal, akinek nemrég ért véget hosszú, megerőltető ügyelete. Már beszélgetett egy kislánnyal, mikor Nicky odaért; ez Petrához hasonló luxuscikk volt, alig kilencéves, nagy szemekkel és vállig érő aranybarna hajjal. A férfi Nicolette-et is megszólította, s általánosságokról csevegtek, amíg be nem futott a vonat; no meg arról is, mit keres két ilyen pici lány az éjszaka közepén egy pályaudvaron.
  Fatima és Nicky egy kocsiba szálltak az orvossal, hogy társaságot nyújtsanak neki; nem kellett sokáig, mert a férfi rövidesen elaludt. Manchesterbe érve magától felébredt ugyan, de a kislányok jobbnak látták, ha nem engedik egyedül hazamenni. Nickynek kellett volna elkísérnie, hogy az értékesebb Fatima folytathassa útját; ám a kisebbik lány útiparancsa tizenegy perccel későbbre szólt, ezért ő vezette haza a fáradt sebészt. Rajtuk kívül csak néhány alacsonyabb képességű első osztályú utazott a vonaton; egyikük a férfihoz szegődött, ha a gyerek nem boldogulna.
  Nicky pedig egy óra negyvenkilenckor kilépett a manchesteri pályaudvar egyik oldalkapuján. A bérházakkal szegélyezett kis utcában nesz sem hallatszott, bár nagyon is forgalmas volt: robotok haladtak az úttest és a járda teljes szélességében, egymás mögött alig lépésnyire, mind egy irányba; nők és férfiak, gyerekek és felnőttek, olcsóbb és drágább kivitelezésűek; ki a pályaudvarról érkezett, ki a metrótól, de akadtak olyanok is, akik gyalog jöttek a közeli városrészekből. A kislány beállt a teljes csöndben haladó, rendezetlensége ellenére is ütemet tartó menetbe, s kisvártatva belépett egy szélesre tárt, nagy acélkapun. Ez nyelte el az egész tömeget, senki sem haladt tovább az utcán; a következő húsz yardon egy lélek sem járt. Ott újabb kapu nyílt a hatemeletes épületen, ahonnét kiáramlottak a robotok.
  A csúnya barnásszürke tömbre ez volt írva: a Brirob hatos számú szervizállomása, Manchester. Idegeneknek tilos a bemenet.

Az előcsarnokban Nicky beugrott a tíz yard széles, robotreflexekhez mért sebességgel száguldó páternoszterbe, amely fölrepítette a másodikra. A folyosókon át egy kis fülkéhez sietett, s vetkőzni kezdett. Körülötte tucatnyian tették ugyanezt. Bal oldali szomszédja, egy tizenhat éves fiú egykedvűen ácsorgott egyik lábán, mialatt a másikat gépkarok nyitották fel több helyen; a másik oldalon egy Jenny-forma lány már öltözött. A folyosó túloldalán, Nicky háta mögött igen ritka példány, egy hetven körüli, ősz öregember mellkasán dolgoztak.
  A kislány kibújt ruháiból, s egy robotkarnak nyújtotta azokat; a sokízületű, csápforma acélmanipulátor mindet eltüntette a fülkét kitöltő szerkezet gyomrában. Ugyanekkor két csáp suhant végig a gyermek testén, végükön éles pengével; nyomukban levált a bőr, s nagy darabokban potyogott a földre. Egy kar letépkedte a makacsabb foszlányokat; a padlón heverő műanyagtörmeléket kis masina gyűjtötte be, s továbbította az újrafeldolgozóba. A haja külön utazott, porszemnyit sem kevertek össze belőle a más színű bőrrel.
  A szép lány kopaszon is szép, ha megszoktuk a látványt; a bőr hiánya már zavaróbb. Nicky most teljesen olyan volt, mint egy kirakati próbababa, de nem bánta, hisz csupán gépek vették körül.
  Újabb kések jelentek meg, s két darabot hasítottak ki a barnásrózsaszín műanyaghuzatból. A combjáról eltávolított részt nyomban pótolták, ipari gondossággal ismételve meg Nicky házilagos javítását; emberi szem aligha látott különbséget a kettő között. A hasán pedig kinyitották a páncélruha néhány láncszemét, s újból megforrasztották a decemberben megsérült kábelt, most úgy, hogy a szakadás helyét ne lehessen többé megtalálni, ha kiveszik és nagyító alatt nézik is. Ezalatt egy további robotkar eltüntette a huzaton keletkezett apró mélyedéseket és karcolásokat, amiket óhatatlanul beszerez, aki jár-kel a világban, kutyákkal barátkozik, fára mászik, lovagol, s nem rendelkezik az ember regeneráló képességeivel. Hiába bioanyag ez a hajlékony, rugalmas öltözet, az ilyen apró, felületi sérülések nem gyógyulnak be rajta.
  Ez az univerzális berendezés akkor is ellátta volna Nicky sérüléseit, ha dobozokban hozzák, darabokra tépve; ám mivel a gyerek nem említett más problémákat, a karbantartást befejezettnek tekintették. A kislány új bőrt kapott, az eredetitől megkülönböztethetetlent; a sok millió apró vonalka közül egy sem került máshova, a régi kültakaró leszedése előtt csinált fényképeknek köszönhetően. Ha nem így lett volna, a Jackson-lakás ujjlenyomatos zárait minden évben újra kellett volna programozni.
  Végül a leghosszadalmasabb művelet, a hajzat visszarakása következett. A robothaj erősebb ugyan, mint a valódi, de néha az is kiszakad; s mivel nem nő újra, átlag másfél év alatt észrevehetően megritkul a robotok haja. Azért végzik évente a karbantartást, hogy ennek elejét vegyék. A hajszálakat azonban csak egyenként lehet felerősíteni, még új robot készítésekor is; annál inkább karbantartáskor, amikor arra is ügyelni kell, hogy az új frizura ugyanolyan legyen. S persze a testszőrzet sem változhat meg; a Nicolette bőrén imitt-amott elszórt, alig észrevehető kis pihéket pontosan ugyanúgy tették vissza.
  A negyedórás fodrászat közben arra is jut idő, hogy a robot ruháját megvarrják, kimossák és kivasalják – gyakran előfordul megállás nélkül dolgoztatott gépekkel, hogy nincs idejük öltözékükkel törődni; az sem ritka, hogy a robot gazdája valamelyik szakadt ruhájában megy a szervizbe, hiszen ingyen van. Nickynek természetesen minden ruhadarabja hibátlan volt, cipője, hajszalagja, sőt reklámszatyra is; változatlanul kapta hát vissza mindet, a szatyor kivételével. Ebben már benne volt idei járandósága: egy öltözet ruha és cipő télire, választásának megfelelően. Újratöltötték a kölnisüveget és a bőrregenerátor kis tartályát is.
  Nem köszönte meg. Szélsebesen felöltözött ugyanabba, amiben jött, felkapta csomagját és a lefelé tartó lifthez ment. A földszinten látta Fatimát egy villanásnyira; éppen fülkéjéhez tartott, úgy látszik, az orvos miatt késett pár percet. Nem törődtek egymással. A lány elvegyült a kifelé tóduló robotok között, s visszatért a pályaudvarra. Két óra kilenc perc volt.

A manchesteri pályaudvar kevésbé volt forgalmas, mint negyedórával korábban – akkor érkezők is voltak, most csak távozni készülők. Kétszázan lehettek a peronon, amikor a lány megérkezett, de mire a vonat is megtette ugyanezt, a várakozók száma ötszázra nőtt. Csak húszan szálltak a kettő huszonötösre, akik nyugatnak tartottak, mint Nicky is; a többieket öt perc múlva a másik szerelvény viszi el.
  Egy perccel háromnegyed három előtt a gyerek Shrewsburyben volt. Háromkor indult a busz, éppoly néptelen, mint idefelé jövet. Húsz perccel később Nicky belépett otthonába, Peter rádióüzenetéből megtudva, hogy nem történt semmi különös. Elrakta a kölnit és a bőrgépet, s letelepedett foteljába. A ruha a szatyorban marad reggelig, amikor beteheti Stevie szekrényébe; hiszen az ő méretére kérte, az ő ízlése szerint. Ilyen kis méretkülönbséget nem kifogásolt a Brirob.
  Reggel Bobbie megnyugodva látta, hogy nővére itthon van, s mit sem változott. Részletesen elmondatott vele mindent; ugyanígy tettek bátyjaik és szüleik is. Fiona volt az egyetlen, akit nem érdekeltek barátnője gépi ügyei – amióta Eddie megmentette a Vashíd alatt, senkit sem tekintett robotnak. Egyszerűen kitörölte szótárából a robot szót, s úgy nőtt föl, hogy egyenlőként bánt velük.

Nicolette ünnepi ebéddel köszöntötte szülei huszonegyedik házassági évfordulóját; ő maga először vett részt ezen az eseményen. Esztendeje múlt, hogy Lane-ék kétségek között, de a legjobbakban bízva kitöltötték és postára adták a kérdőívet, mely leendő kislányuk tulajdonságait meghatározta. Akkor még nem tudták, miként alakul kapcsolatuk e különös lénnyel, aki ember is meg nem is, bájos gyermek és a technika csodája egyszerre. Bizony megfordult a fejükben – főként a szülőkében –, hogy bármilyen tökéletes legyen egy gép, családtag mégsem lehet, s ha szobalánynak kétségkívül kiváló lesz is, gyermeküknek aligha érzik majd.
  Aggodalmaik a kis jövevény érkezésekor nagy mértékben csökkentek, s pár nap alatt el is oszlottak. Nicky kedves volt, megértő, részt vett minden bolondságban, hagyta magát ölbe venni és dédelgetni, amit a fiúkkal már nem lehetett; később egyre gyakrabban történt, hogy mivoltáról megfeledkezve egészen sajátjuknak, húsuknak és vérüknek érezték. Néhány hónapja Michael sem nevezte már készüléknek; George teljesen a bizalmába fogadta, a kis robot igazi kedvence lett. A legnehezebben édesanyja békélt meg a gondolattal, hogy leányát nemcsak hogy nem ő hozta világra, de senki más asszony sem. Lassan azért ő is megszerette a csillogó szemű, jókedvű gyermeket.

Lane-felfogás szerint Nicolette-nek nem két, hanem három életkora is volt egyszerre. Valódi kora szeptember kilencedikén lesz pontosan egy esztendő; látszólagos kora tizenkét év; csakhogy utóbbi ugyanennyi volt esztendeje is, mármost ha egy éve tizenkettő volt, akkor most tizenhárom, ez napnál világosabb.
  Azért az ünnepséget nem a napnál világosabb életkor, hanem a valódi szerint fogják tartani; egyetlen gyertya lesz a tortán. Nickyt reggel kitiltották a konyhából, összes mikrofonjaival és más érzékelőivel együtt, amiket Mike fémkeresővel kutatott föl és rakott ki tálcán a nappali asztalára; azt a katonai diktatúrákat megszégyenítő spiclirendszert bemutatandó, amit a kislány kiépített békés otthonukban. Ezt azonban senki sem vette zokon.
  Némileg meggondolandó volt, hogy vajon van-e értelme ünnepi lakomát készíteni olyasvalaki tiszteletére, aki nemigen eszik. Igaz, képes rá és az ízeket is kitűnően érzékeli, de nem igényli sem a táplálékot, sem a gasztronómiai élvezetet. George lelte meg a választ: kijelentette, hogy a kislány nagyon fog örülni, a lakomát meg kell tartani. Megérzése helytálló volt, hisz robotikai lehetetlenség, hogy Nicky ne örüljön szülei ajándékának, amin annyit fáradoztak.
  Más ajándékok is lesznek, nem csupán Mary, George és kuktáik, Mike és Diana ételkölteményei. Szülei két ruhát vettek neki; egy ünnepi alkalmakra való, csipkés fehér gyönyörűséget és egy meleg mogyoróbarnát az őszre. Testvérei robotszerűbb meglepetést találtak ki: négy zsebrádiót szereztek White úr használtcikk-kapcsolatain át, amikkel a kislány kétirányú hangkapcsolatot tarthat olyanokkal is, akiknek nincs beépített adóvevőjük, s telefonközelben sem tartózkodnak. A tenyérnyi készülékeken karcolás sem volt, teljesen újnak tűntek. Diana külön ajándéka volt, hogy rendet rakott gyerekkori holmijai közé, s egy zsáknyi ruhadarabot gyűjtött össze a kislány számára; majd kiválogatja, mi tetszik neki.
  Az ünnepség a legjobban sikerült. A kis robot arca sugárzott a boldogságtól, amikor meghallgatta a köszöntőket, átvette a csókokat és megkóstolta a pazar fogásokat. Minden nagyon ízlett neki. A Lane-ek ősi receptje szerinti húsleves nyitotta az ételsort – ez roppant eltéréseket mutat az erőlevestől, s elsősorban fűszerezése folytán a világ minden más húslevesétől is –, majd severni pisztráng következett rántva, algapástétommal. A Severnben ugyanis él pisztráng, ami meglepheti azokat, akik csak széles, lassú folyóként ismerik. Egyszer azonban minden folyó volt patak; s a walesi hegyek között, ahol a Severn még játékos kisgyermekként csörgedezik, pisztrángok is fickándoznak a kristálytiszta, jéghideg vízben. Harmadjára egy holtában is kedves, aranybarna kismalac érkezett, a nagy manchesteri, Lucas Gaynesborough receptje nyomán, John Ó Ciarraigh változatában. Mellé Sutcliffe-ék kertjéből való fejes saláta ecetesen, rizs, Shirley Robinson készítette mesteri hasábburgonya és pikáns mártás a titkos Lane-recept alapján. Ezután könnyű sült tészta, amelyet a személyesen jóformán soha nem szakácskodó Violet Jackson készített; ő a legkitűnőbb oktatásban részesült, francia, olasz, távol-keleti mesterek művészetét sajátította el. E tudása felhasználásával készítette ugyancsak saját kezével a lakoma koronáját, a kétszintes, fejedelmi dió-csokoládétortát, tetején egyetlen szál hófehér gyertyával, körötte tizenkét apró kisleánnyal fehér cukorhabból, hüvelyknyinél is kisebb magasságuk ellenére az ünnepeltre nagyon emlékeztető arcvonásokkal.

Ünnepi beszédében George kiemelte, milyen ritka s örömteli alkalom, hogy valaki aktív résztvevője legeslegelső születésnapjának; nem csupán pólyából szemléli az eseményeket, aluszik, gőgicsél, netán ordít. A Lane családban még senki nem ült az asztalnál egyéves korában; s főként nem ivott bordeaux-it talpas üvegpohárból – ebben a korosztályban idáig a cumisüveg dívott –, nem koccintott szüleivel és testvéreivel, és nem mondott meghatott, ám csengő hangon köszönetet.
  A kislány hangja igazából nem volt olyan nagyon meghatott, mikor kifejezte örömét; de valóban szépen csengett. Néhány rövid, kedvesen egyszerű mondatban köszönte meg a finom lakomát, a gyönyörű ajándékokat, s mindazt a szeretetet és megértő gondoskodást, amit élete első, és eddig mind közül a legszebb – tette hozzá – esztendejében kapott.

Este O’Connell úr telefonált, hogy elmondja, a képviselő-testület megszavazta George néhány napja tett indítványát. A negyedmillióból fákat vesznek, amelyek magánkertekben nyernek majd elhelyezést, s a telektulajdonosok bérleti díjat fizetnek a növényekért. Az összeget két hét múlva döntik el a városházán tartandó árverésen. George kifogásolta, hogy csak ilyen sokára; de megbízta kislányát, hogy havi ötszáz fontig licitáljon gyümölcsfákra.
  A gyerek bizonytalankodott; nem érezte jellemével összeférhetőnek, hogy – mint mondta – kapzsi piaci cápaként, mohó kárörömmel kaparintsa el hányatott sorsú, szerencsétlen családok oly epedve várt fácskáit. Ne dramatizáld túl, mondta apja; ebben maradtak.

Egy reggelen, hat múlt valamivel, a kislány hazafelé tartott körútjáról. Már túladott minden ruhán, amit sógornőjétől kapott; magának csak néhány darabot tett el, a legtöbb néhány szegényebb családhoz és a kórházba került. Ma is – mint jóformán mindennap – találkozott a postaautomatával, s átvett egy tokiói levelet; kívülről nem derült ki, hogyan szerepelt a nagy mű, ezt csak akkor tudja meg, ha átadta szüleinek.
  Azért nem vette sietősebbre, mint rendesen. Befordult az utcájukba; a sarkon, a Mező utcából jövet jobbra eső kertben álló öreg körtefa még cseppet sem sárguló lombja takarta az utca jobb felét; balra fordult, hisz az útja arra vezetett, de ekkor a nevét hallotta a fa irányából. Megpördült és visszafelé indult, szapora léptekkel átvágva a kereszteződésen; egy lelket sem látott ugyan, de felismerte a hangot s az irányt is bemérte.
  Nem is volt nehéz. Nicolette a két fül adományozta térhallás nélkül is tudta, hogy ebben az időben Mrs. Sutcliffe vagy otthon van – az utca végén, ahonnan nem is hallik ide a kiáltás –, vagy Mrs. Carsonnál, a körtefás kert melletti házban. A hölgy, akit a kislány jól ismert a hajnali kutyasétáltatásokból, több éve járt az idős Mrs. Carsonhoz, aki egyre inkább segítségre szorult.
  A körte takarásából kiérve Nicky meg is pillantotta a kerekded ábrázatú, ijedt asszonyt a ház előtt; arckifejezése láttán még jobban gyorsított.
  – Gyere, lányom, gyere – fogadta Mrs. Sutcliffe –, nem tudom, mi van, nem tudom kinyitni az ajtót.
  Már elmúlt negyed hét, amikor Mrs. Carsonnak meg kellett volna kapnia a gyógyszereit; a cukorbetegségnél az időzítés, a rendszeres pontosság nagyon fontos, ezért a kislány, átugorva a kerítésen, két lépéssel az ajtónál termett, s úgy határozott, nem bíbelődik a zárral. Alig lassítva, előretartott kézzel nekiment az ajtónak; az egyetlen rövid reccsenéssel megadta magát. Nicky benyomult a házba és felkutatta a hálószobát. Kesernyés, csípős szag terjengett a nyomában – a törött műanyag szaga.
  Mrs. Carson az ágyban feküdt, nehezen vette a levegőt, láthatóan igen rosszul volt. Az éjjeliszekrényen nem volt inzulin. A gyerek visszarohant a nappaliba, ahol Mrs. Sutcliffe igyekezett lassúbb lépteivel a háló felé; kivette kezéből a dobozt, visszafutott, egy ampullát illesztett a pisztolyba, letörölte az öregasszony karját, s a vállához nyomta az eszközt. Mrs. Carson rövidesen megnyugodott.
  – Azt hittem, meghalok – ez volt az első szava, mikor Nicky letörölgette átnedvesedett arcát. – Köszönöm, kislány.
  – Nincs mit, asszonyom.
  Mrs. Sutcliffe néhány gyógyszeresdobozt nyitott föl, s tablettákat rakott ki sorban az egyik doboz tetejére. Gondosan megszámolta őket.
  – Hozz vizet, gyerekem – pillantott a lányra, aki rohant a vízért. Mrs. Carson követte a tekintetével.
  – Ki ez, ismerem?
  – Persze, Julia, láttad már néhányszor. Lane-ék Nickyje, emlékezz csak, a tavasszal beváltotta az élelmiszer-utalványaidat.
  Az asszony nem látszott emlékezni; ebben a korban, hetven fölött, sokakkal megesik. A gyerek közben meghozta a vizet, és segített felülni a betegnek. Annak mintha már rémlett volna valami. Lenyelte a tablettákat, s megkérdezte:
  – Te, kislány… nem vagy te robot?
  – De igen, Mrs. Carson. Pontosan az vagyok, szerencsére.
  – ?
  – Ugyanis – magyarázta – így gyorsan ki tudtam nyitni az ajtót.
  – Igaz is… – tűnődött Mrs. Sutcliffe – megnéznéd most a zárat? Eddig sohasem romlott el, nem értem, mi történt.
  Nicky mindig hordott magával csavarhúzót, a nadrágzsebében volt a többi apróság között. Minden ruháján volt egypár zseb, a kék szoknyácska kivételével, amiből, mint tudjuk, kilátszott a feneke. Erre nem tudott zsebet varrni; ha ezt viselte, kézben vitte a tenyérnyi tokot, ami felszerelését tartalmazta. A zárhoz könnyen hozzáfért, egyszerre mindkét oldalról; csukott ajtóknál ez ritka eset, de itt csak egy girbegurba sáv maradt az ajtó széléből, a küszöbtől a lány feje magasságáig; a másik oldalon, a forgópántokon is lógott egy nagy rész, a többi hat darabra törve hevert az előszobában. Ezeket összeszedte és kidobta a kertbe, ne büdösödjenek odabent. Erősen megolvadt a szélük néhány helyen.
  – Mi a helyzet?
  A kislány felpillantott, s egy fémrudacskát nyújtott Mrs. Sutcliffe-nak. – Ez volt benne, asszonyom, ezért nem ment bele a kulcs.
  – Hogy került oda? Valaki beletette, igaz? – A lány vállvonogatással jelezte: elképzelhető. – Az ám, úgy is van. A fia volt, én mondom neked. Mindjárt gyanús volt, hogy épp ma rossz a zár, amikor elfogott az inzulin. Az az ember mindenre képes. Kellene ám a ház, hogyne!
  – Ez igen súlyos vád, Mrs…
  – Tudom én, hogyne tudnám. Nem is mondom senkinek. De ide hallgass: tudnál-e valami szerkentyűt rakni ide, ami jelez, ha babrálnak?
  – Peter biztosan tud egyet nélkülözni. De most, ha megengedi, hozok egy új ajtót.
  Mike-éktól akart hozni, ahol még egy csomó üres szoba volt, nem fog hiányozni az ajtó. Rövidesen úgyis jön a pótlás. Átvágott a két ház közti területen, csöndben kinyitotta a verandai bejáratot, s hozzálátott, hogy kiemelje az egyik vendégszoba ajtaját. Ekkor hatalmasat ugrott, mert valaki megragadta a vállát.
  – Dia dhuit8 – vigyorgott rá Fiona. – Visszük a házat, pusztítgatjuk?
  – Tudod… – pihegett Nicky – eltörtem egy ajtót, és… úgy gondoltam…
  – No persze. Miss Lane hajnalonként ajtókat töröget. Rájöttek már? Ha kell, elbújtatlak, aztán kicsempészünk Írországba.
  – Köszönöm – mosolygott a kislány. – Egyelőre nem lihegnek a nyomomban, de ha szükség lesz rá, feltétlenül igénybe veszem a segítőkészségedet.
  Levette az ajtót zsanérjairól, s Mrs. Carson villája felé menet elmesélte, mi történt. Fiona rosszallóan csóválta a fejét.
  – Feltörhetted volna a zárat, beüthettél volna egy ablakot… sokkal kisebb károkozással is bejuthattál volna.
  – De sokkal lassabban. Mrs. Carson veszélyben volt, nem lehettem tekintettel az ajtó értékére.
  – Hát tudod… – mondta a lány elhűlve, amint végignézett a kerti útra dobált darabokon. – Mivel etettek téged kiskorodban?
  Fölkapott egy műanyaglapot, s megpróbálta a térdén meghajlítani – sikertelenül. A kislány tettetett szerénységgel mosolygott, mint aki érti, hogy őt most ünnepelni kell, s belátja, hogy a tömeg joggal éljenzi őt, de igazán zavarba hozzák ezzel, hisz nem is tett semmi különöset, csak amit bárki az ő helyében.

Később, a család ébredése után is beszédtéma volt a kislány hőstette; de szüleit jobban foglalkoztatta a levél, amit hozott. A könyv negyedik helyet ért el az Aranygomba versenyen; rövidesen megérkezik a plakett és a nagyjából tízezer fontnak megfelelő pénzjutalom is. Egyúttal viszont a verseny szervezője, a Gyermekoktatást Segítő Nemzetközi Alap felkérte a Lane házaspárt, készítsenek pályázatot egy hasonló volumenű munkára, amely a modern kor történetét mutatná be a reneszánsztól, a francia forradalomtól vagy valamelyik világháborútól – tetszés szerint – napjainkig.
  Ez a „tetszés szerint” parázs vitát kavart a Lane-ek között; ám nem egymással vitatkoztak, hanem azokkal a nagyvonalú szamarakkal, akik ezt a fogalmazást kiötlötték. Hát hogy lehetne a modern kor történetét „valamelyik” világháborúval kezdeni, amikor azok már ugyancsak a modern korban voltak? Függetlenül attól, hogyan értelmezzük a kifejezést. A modern kor többé-kevésbé a globális, technikai és féltechnikai civilizáció kora, a polgári demokrácia kora, az évezredekig alig változott életformák megváltozásának kora. Ki lehet választani egy időpontot ennek kezdetéül, mert egy ilyen könyv nem mehet vissza az ősrobbanásig; de ez az időpont aligha lehet más, mint az ipari forradalom.
  Ennek megfelelően csinálták meg a pályázatot, s küldték az oktatási alapnak. A könyv négy részre osztja a kort; az első világháború kitörése, a második befejeződése és a lassítási világprogram meghirdetése jelenti ezek határait. Az első rész, amely ilyenformán sokkal hosszabb időtartamot ölel fel, mint a többi együttvéve, a feudális világ alkonyát s az ipari társadalom, a globális világ kialakulását tartalmazza; a második a világháborúk korát, amik végképp szétzúzták a régi világot; a harmadik a felgyorsult élet, a globális káosz évszázadát; a negyedik a pénz utáni versenyfutás lefékezését, a békés, lecsendesedett élet korát.
  Bob éppen az utóbbi kettő közötti határvonalról tanult – apja rögtönzött is neki egy kisebb tanulmányt ama versenyfutásról.
  – Mai szemmel furcsának találjuk az egészet; de ne feledd, hogy száz évvel ezelőtt furcsának találták a jobbágyok és földesurak világát, ötszáz éve a rómaiakét és így tovább. A régi világban az volt az élet rendje, hogy az emberek rohantak. Általában tudták, miért rohannak, tehát látszólag nem volt öncélú a dolog. Vegyünk például egy ünnepelt filmsztárt. Hétfőn felkel hollywoodi villájában, bekapkodja reggelijét, és mint az őrült tép a filmgyárba, ahol estig forgat. Este repülőre ugrik, New Yorkig szundít egyet, ott megint forgat néhány órát, délután üzleti ügyeit intézi, éjjel hazarepül. Szerdán Hollywoodban filmez, csütörtökön két megbeszélés és egy interjú az összes programja, úgyhogy jut ideje némi kikapcsolódásra. Ezért fölveszi a legjobb cuccait és elugrik egy partira. Késő éjszakáig bájcsevejt folytat undorító alakokkal. Másnaposan ébred, szerencsére péntekre csak pár jelenet van betervezve, mert délben indul a gépe Európába. Ott még reggel van, amikor megérkezik, ez nagy szerencse, mert így egész nap próbálhatnak. Délutánra alig áll a lábán, de végigcsinálja, utána megbeszélések, iddogálás az európai csapattal, hajnalban megy aludni, ez neki kora délutánnak felel meg. Szombat délben már kicsit jobb, valamelyest átállt az itteni időre, délután utolsó próbát tarthatnak. Este kezdetét veszi a nagy koncert, énekesi karrierje betetőzése, a stadionban tűt sem lehet leejteni, belead apait-anyait. Éjszakába nyúlik a koncert, a közönség tombol, az utolsó szám playbackjére a kaszkadőr tátog, a mentőkocsi csigalassan mászik ki a környék utcáin őrjöngő emberfolyamból. Vasárnap este a kórházban ébred, felismeri ötödik feleségét, megint veszekednek, a nej még kiabál, mikor ő kiadja lelkét. Hétfőn hazaszállítják, kedd reggel temetik, délelőtt nekilátnak a film folytatásának, szerencsére a kaszkadőr eléggé hasonlít.
  A kisfiút mélyen megindította a filmsztár tragikus sorsa. Hamar túltette magát ezen, s meglehetős nyugalommal kérdezte: – Azonban?
  – Azonban ez a rendszer sokáig nem volt tartható. Az őrült hajszában mindenki kimerítette erőforrásait; az emberek, a cégek és intézmények, az országok, a bolygó. Illetve a bolygó természetesen nem önmaga merítette ki. Mindenekelőtt erősen megfogyatkoztak bizonyos természeti kincsek – a gyümölcs, a gabona, de a hús minősége is romlott már a rossz takarmány miatt. Az ezredfordulón az ENSZ már kétségbeesetten kapkodott fűhöz-fához, hogy a környezetszennyezést megfékezze. Szerinted sikerült neki?
  – Nem hiszem. A múlt órán tanultuk, hogy a kocsik száz évvel ezelőttig benzinnel mentek.
  – Úgy van; de inkább százhúsz. Az olajmágnások uralmuk alatt tartották a gazdasági életet. Ha nincs olaj, nincs közlekedés, és akkor nincs semmi. Nincs mivel szállítani a nyersanyagokat és az árucikkeket. Az ENSZ-nek pedig nem állt érdekében környezetkímélő villanyautókat gyártani.
  – Miért?
  – Mert akkor megharagszanak az olajasok, és ez semmiképpen sem jó. Az ENSZ mindig a nemzetközi gazdasági érdekeltségek befolyása alatt állt, ez így van ma is. Ekkor azonban… ja igen, azt még nem mondtam, hogy hiába gyártanak villamos gépkocsikat. Az áramot megtermelni nem kevésbé környezetszennyező. Ez a probléma oldódott meg kétezer-tizenháromban a hidrogénfúziós reaktorok kifejlesztésével. Néhány évig az olajipar még megpróbálta elgáncsolni a dolgot; nem lehetett. Túl nagy intézmények álltak már a fúzió mögött. A húszas években a magánközlekedés egy része átállt a fúziós kocsikra – a gazdagok –, az ipar pedig szinte teljesen. Huszonnégyben már súlyos hátrányban voltak azok a cégek, amelyek benzinnel szállították áruikat – a kis hidrogénembléma nélkül egyre kevesebbet tudtak eladni. És ebben az évben találták fel a robotot.
  Bob Nickyre nézett.
  – Tíz év sem telt bele, és a robotok újabb jelentős változást hoztak a gazdaságba. Először is a robotmunkát használó üzemek lényegesen olcsóbban termeltek. Ez hatalmas munkanélküliséget idézett elő, így nőtt a feszültség az emberekben. Másodszor egyes környezetvédelmi szervezetek keresztülvitték, hogy a három törvény értelmezésébe a természetet ért károk is bekerüljenek, mint amelyek közvetetten igen nagy kárt okoznak embereknek. Így a robotok nem voltak hajlandók környezetszennyező üzemben dolgozni, de azt sem hagyták, hogy emberek tegyék ugyanezt. Vagyis a fejlett országok iparának mintegy harminc százaléka teljesen, még ötven százaléka részben lebénult.
  – Jópofa – mondta Bobbie.
  – Így is mondhatjuk. Ebből a helyzetből két kiút volt. Az első, hogy beolvasztják a robotokat és visszatérnek a régi módszerhez. Ezt rengeteg ok miatt nem lehetett. Ellenálltak a környezetvédelmi, emberjogi, fene tudja milyen világszervezetek, ellenálltak a robottulajdonos magánemberek – akik nem voltak szegények, így könnyen hallathatták szavukat –, ellenálltak azok a nem éppen jelentéktelen világcégek, amelyeknél a robotok vígan termeltek, hiszen a környezetszennyezést rég kiküszöbölték. A második utat kellett választani. Ez volt…
  – …a lassítási világprogram! – rikkantotta Bob.
  Fiona dugta be fejét az ajtón. – Az. Korunk nagy csodája, a történelem legpozitívabb jelensége, tavaly egész évben alig tanultunk mást. A dicséret persze jogos, én se akarnék abban a hisztiben élni. Mit akarok mondani, cingár és apróka lett Fred az utóbbi években?
  – Dehogyis. Hogy jut ilyen eszedbe?
  – Csak mert egy fredív, fredikus, fredleges személyt vettem észre, pillanatokon belül ideér. Rendkívül Fred, el sem tudok képzelni fredebbet. Egy fiatal nő van vele.
  – Akkor nem ő az – vigyorgott George.
  – Dehogynem – szólt közbe Nicky, aki megtette, amit apja nem: kinézett az ablakon. – Allison az. – Indult is ajtót nyitni; Fiona megállította.
  – Rólam ne szólj neki. – Elbújt a konyhában, Nicolette pedig apjával és öccsével kiment a kertbe.

Fred lelkes, vidám és zajos volt, mint mindig; még zajosabb, mikor a nappaliban a mögé lopakodó Fiona a nyakába ugrott. Fölkapta, megforgatta a levegőben, elhalmozta csókjaival, s kinyilvánította, hogy a lány még szebb lett az elmúlt években, biztos vőlegénye is van már. Nincs, mondta az, mostanában nem nagyon érdeklik a fiúk. Fred leszamarazta, hiszen remek dolgoktól fosztja meg magát; itt van például ő. A lány nem élt a kínálással.
  A fiúk érdeklődését leginkább az Allison kezében himbálózó táska kötötte le; jókora bőrönd volt, valamivel nagyobb annál is, amelyikben Anne Doughertyt találták. Mike meg is jegyezte, reméli, hogy ebben nincsenek kiskorú elraboltak – mire persze nagybátyjukat be kellett avatni a nemrég történt nemzetközi kihatású eseményekbe. Ez tovább késleltette a bőrönd felnyitását; de erre is sor került. Fred kiadta a parancsot: mindenki átvonul az új házba, ott lát napvilágot a nagy titok.
  A nappaliban történt ez meg. Allison a Stone és Társai első mintakollekcióját csomagolta ki a nagy bőröndből; tizenöt különféle vasúti kocsit – ebből öt mozdony volt –, síneket, egy kis pályaudvar elemeit, fákat, jelzőket, házacskákat. A fiúk boldog üvöltéseket hallattak, Nicky is, s menten össze is állítottak egy próbavágányt. A kis, 1870 körüli francia mozdony vígan szaladt a kocsikkal – a tehervagonok Nicky zsebéből előkerült apróságokat szállítottak – körbe-körbe, s nyolcas alakban is.
  – Ez kiment a divatból? – kérdezte epésen Fred; s elmondta, hogy a cég műhelyének falain még nem száradt meg a festék, de a befektetés negyedrészét már visszakapták. Mr. Stone vállalta, hogy az év végéig ötszörösére bővíti a választékot. Meg kell mondania azt is, hogy három műanyagművesük közül Simon végzi a legjobb munkát, Diana jól választott apát magának – a fiatalasszony mosolyogva köszönte a dicséretet –; a fák ágai, finoman kidolgozott lombja elismerést csalt ki több neves modellezőből is. Ilyen Gardner-fákat egyelőre csak Simon maga öntött, a két fiatal szakember felszerelése és tudása nem volt elegendő. Az ő fáikat negyven pennyért, Simonéit kilencvenért adta a társaság; ez is mutatja a különbséget.
  Szépek voltak Simon alkatrészei is; az első osztályú Pullman-kocsik negyvenkét alkotóeleme, ha az anyagot jól választották, nemcsak tökéletesen illeszkedett egymáshoz, de a mozgó részek – a tengelyek, a csatlakozók – is pontosan akkora holtjátékkal mozogtak, amilyennel kellett. (Mikor személyesen Simonnak is átadta a cég helyeslését, az asztalos meglepve kérdezte: feltételezték, hogy vacakot fog kiadni a kezéből?)
  Fred inkább sokféle tartozékot, mindenből egy keveset hozott, nem komplett terepasztalnak elegendő készletet. Azért össze tudtak állítani egy kis városimitációt, egy parkot és egy tavacskát – lapos műanyag tányérral, amibe vizet tettek –, köztük öt szeszélyesen kanyargó vágánnyal, minden mozdonynak külön. A jelzők rendszere aratta a legnagyobb sikert; Mr. Stone tisztán mechanikus módszert talált ki. Mikor a váltókra, kereszteződésekre szerelvény gördült, kis lemez nyomódott le a súly alatt; lenyomva is maradt, amíg az utolsó kocsi is el nem hagyta a kérdéses szakaszt. A lemezke egyszerű áttétellel állította a szemaforokat és a lámpák kapcsolóit – lámpák még nem voltak, de készült a tervrajzuk –, s egyúttal a kereszteződés minden bejáratánál megemelt egy fogazott rudacskát, amelyet a kifelé haladó mozdony csak félretolt, de a befelé érkező megakadt benne, s ilyenkor a mozdony elektronikája leállította a motorokat. Illetve a motort, persze, a vasutak némelyikét több motor hajtja ugyan, de ezeknek csak egy volt.
  Amíg a fiatalság építkezett, Fred beszámoltatta Fionát az utóbbi esztendőkről. A vörös hajsátor tulajdonosa nem mulasztotta el az alkalmat némi élcelődésre Fred változatlan agglegénységével kapcsolatban, akárcsak néhány év előtt; ám ekkor nagydarab jóbarátja a Lane-ek ősi faarcával közölte: rövid ideje csak, de jár valakivel, s lehet, hogy komoly dolog lesz belőle. Mary, George, Fiona, Michael és Diana egyöntetűleg abban a hiszemben volt, hogy Fred hülyéskedik, henceg, egy szó sem igaz az egészből. Fred egy darabig bizonygatta, hogy minden szava színigaz; aztán legyintett, ha nem akarják, ne higgyék. Azonnal elhitték.

Nicolette ünnepélyes arccal hajolt meg az ajtóban.
  – Jó estét, Mr. Robinson. Szeretném átadni szüleim meghívását önöknek és még inkább gyermekeiknek. Volna valami, ami talán érdekelheti őket.
  Norman barátságosan a kislány vállára csapott, s berántotta az előszobába. – Fölösleges ez az előkelő duma. Szevasz. Mit akartok mutatni?
  – Az meglepetés, uram.
  – Jó estét, Miss Nicolette – köszönt a nappaliból kilépő Peter mély gyomorhangon, szörnyen előkelő hanghordozással. A lány nem maradt adós a válasszal. Csípőre tette kezét, s mint falusi menyecske, vékony hangon visszarikkantott:
  – Jau esteet, Peter báá’!
  Röviddel később kilenc Robinson gyerek játszott vonatost. William nem volt ott, Manchesterbe utazott párjához, aki még augusztusban bevonult a szülészetre, ha komplikációk adódnának. Két nap múlva esedékes a gyerek. Sandra, Holly és Naomi nem érdeklődött a kisvasút iránt, nem nagylányoknak való elfoglaltság.
  Inkább Fionával beszélgettek, akivel eddig, amióta a nyaralásból hazajöttek, csak felületesen volt idejük megismerkedni. (A Robinsonok nyár végén Krétára utaztak két hétre; korábban Norman munkája miatt nem mehettek, Shirley és Peter nem volt elegendő ennyi gyerekhez, ha Williamnek úgyis menyasszonyánál kellett maradnia.) Holly gyorsan talált közös témát, a balettot; Fiona régebben nagy lelkesedéssel művelte ezt, ma már kevésbé fontos számára. Holly nem értette, mi oka volt felhagyni vele, pedig egyszerű a dolog, hamar rájött volna, ha megismeri Fionát: az ír lány képes volt néhány évig vonzódni dolgokhoz – ha azok nagyon érdekesek voltak –, de csak néhány, mondjuk öt évig maximálisan. Nyolcévesen kezdett balettozni, tizenhárom éves korában hagyta abba; illetve nem végleg, néha – mint ő maga mondta – ugrálgatott egy kicsit.
  Holly viszont imádta a táncot. Mrs. Frasernél egy éve tartotta a csoportelső pozícióját, kilenc lány és négy fiú előtt; a tanárnő szerint jó esélye van rá, hogy balerina legyen.
  Ami Fionát illeti, neki ha közömbös nem is volt a balett, de nem eléggé érdekelte ahhoz, hogy minden figyelmét lekösse a téma. Szeme sarkából inkább Naomit nézte egy darabig; azután mindkét szemével feléje fordult. A kislány a fal mellett állt – leülni nemigen lehetett még Dianáék nappalijában, a kevéske ülőhelyet a felnőttek foglalták el –; félig lehunyta szemét, mint akit mélységesen untatnak a körülötte zajló események. Egykedvű tartásáról, kifejezéstelen arcáról alacsony szintű robotnak lehetett volna hinni; Fiona azonban tudta, hogy nem az. A Robinson gyerekek oda sem pillantva jöttek-mentek mellette, a Lane-ek szintén. Szülei sem tulajdonítottak jelentőséget Naomi viselkedésének, bár Norman éppen szemközt ült vele.
  – Mi baja? – kérdezte Fiona alig hallhatóan, csupán tekintete irányával jelezve, kiről van szó. Sandra húgára pillantott, és szó nélkül kisétált a kertbe. A lány követte.

– Régebben rosszabb volt – kezdte Sandra a két telek közti ösvényen lépegetve, s felnézett az égre. Látszott, hogy vége a nyárnak. Még nem sötétedett sokkal korábban, de már jól látszottak a csillagok, amiket egy-két hónapja ebben az órában egyáltalán nem lehetett még látni. Hűvösebb is volt valamivel; Sandra begombolta kardigánját. Fiona föl se vette, pedig most is egyetlen szál vékony ruhában volt, fehér színűben; szerette ezeket a bokáig érő, dísztelen öltözékeket, amik ünnepélyes megjelenést kölcsönöztek neki, erősítették lángvörös, hatalmas hajzatának méltóságteljes hatását. Ebben az alakot nem nagyon hangsúlyozó, hosszú fehér köntösben, vörös hajával és jellegzetesen ír vonásaival valamiféle ókelta regealak képzetét idézte a szemlélőben; fiatal boszorkányt vagy talán tündért sejtetett, aki inkább csak látomás, mint valódi ember; holott nagyon is valóságos volt, de a felkészületlen idegent zavarba ejtette rőten hullámzó hajtömege, vibráló egyénisége és különös beszédmódja, a gyakori váltásokkal két anyanyelve között, az időnkénti, csak beavatottak számára érthető rébuszokkal és azzal a misztikus szokással, hogy önmagát egyes szám harmadik személyben nevezze, teljes nevén, tiszta gael kiejtéssel, ha éppen angolul beszélt is.
  E figyelemfelkeltő jelenség mellett afféle profanizáló ellenpontként hatott az alig pár hónappal idősebb Sandra Robinson, akinek sötétkék farmernadrágja, bordó kötött kardigánja és csokoládébarna arca a szürkületben sötétebbnek hatott, mint akár nappal, akár éjszaka; néhány yarddal távolabbról nézve ezernyi regényes, mitikus gondolatot ébreszthetett e két ellentétes küllemű figura.
  Pedig csak két gimnazista lány voltak, s hogy mennyi közös volt bennük a látható ellentétek dacára is, azt egyikük, Fiona pontosan tudta. Sandra is gyanította persze, hogy társnője aligha a Stonehenge-et és Aveburyt felépítő letűnt népek vagy Merlin és Morgana, a druidák és kerekasztallovagok sokszor megénekelt korából csöppent a lassan sötétbe boruló Hegy utcába. Ha megkérdezte volna, minden bizonnyal ilyenféle választ kap: „Persze hogy nem. Előbb részt vettem a forradalomban Cromwell oldalán.” Ez az – ekkor és itt – el nem hangzott felelet mutatja, miféle jószág volt Fiona Ní Chiarraigh. Másfél évtizede szerepet játszott. Megunhatatlan kedvence, egyéniségének meghatározója volt a fentebb vázolt titokzatos ír leány, akinek eljátszása közben óriásiakat nevetett csodálóin; de gyakorta ugrott bolondos szelleme más, színes és változatos szerepekbe. A legfontosabb a nyughatatlan, életveszélyes dolgokat művelő nagy gyerek volt, akit szintén egyfajta alakításnak fogott fel, holott ez volt valódi énje.
  Hátrafordult és benézett a világos ablakon. Naomi ugyanúgy állt a falnak támaszkodva. Arra gondolt, talán ez a kislány is annyira kedveli a titokzatosságot, mint ő; de neki be kell érnie a szenvtelen, közönyös szobor szerepével, hisz nincsen derekát körbeölelő tűzvörös haja, csak vállig érő gesztenyebarna. A szeme is szimpla barna, nem rejtelmes pillantású, csillámló jádezöld, mint neki, Fionának. (Saját magát előszeretettel, egyszerre hiún és önkritikusan hasonlította a csudálatos Mary Poppinshoz, akinek önelégültsége még az övénél is nagyobb, de ugyanakkor nagyon titokzatos is.) Ám ugyanakkor jól tudta, hogy Naominál aligha erről van szó.

– Régebben rosszabb volt – szólt tehát Sandra csendesen. – Amikor hozzánk került, naphosszat ült és nézett a semmibe. Éjszakánként sírt is… nemcsak éjszakánként. Imádta a szüleit; a lába sem volt jelentéktelen veszteség. – Fiona eddig nem tudta, hogy Naomi lába hiányzik, de nem szólt közbe. – Repülőszerencsétlenség volt… viharba kerültek és lezuhantak. A szülei meghaltak – őt megvédte a gyerekülés. Legalábbis az életét. A bal lába szétroncsolódott, a többi sérülését helyre tudták hozni. De fél évig telt, amíg végre hajlandó volt felcsatolni a protézist. Ma már megnyugodott, öt év után… de nevetni szinte soha nem halljuk. – Megállt és komolyan Fionára nézett. – Ne beszélj vele erről. Az egész múltját eltörölte, még a valódi nevét sem használja.
  – És mi az?… – érdeklődött a lány.
  Sandra megrázta a fejét. – Mi magunk sem tudjuk. Amikor elhoztuk a kórházból, már Robinson volt. Néha úgy tűnik, mintha a Naomit is csak felvette volna.

Aligha felejti el Norman valaha is kétezer-százharminchat június másodikának éjjelét. Rosszul indult a délutáni ügyelet, mindenki fáradt és ideges volt a rekkenő hőség és a levegőben lógó felhőszakadás miatt. Az osztálya csendes volt, túlságosan is, a két tucat pihenő szívbeteg mellett semmi sem akadt, ami elvonta volna a figyelmét sajgó zápfogáról. Másnap délelőttre volt megbeszélve a fogorvosával – aki egyébként gyorsan rendbe is hozta –; pillanatnyilag azonban még fájt.
  Este hétig, amikor az egész kórház felfordult. Egy kisrepülő zuhant le nem messze a várostól, tizennégy emberrel a fedélzeten. Máris jelentettek érsebészeti eseteket, így hát lesietett az ambulanciára.
  Csak négy sérült jutott élve a kórházba. Kettő azok közül is meghalt, csak egy csecsemő és egy hatéves kislány maradt életben. Ez utóbbiért éjfélig harcoltak; jóformán mindenre összetört, a bal lábát amputálni is kellett térd alatt. Egy hónapig gépi altatásban tartották, addigra kiderült az is, hogy szülei a helyszínen életüket vesztették, rokona nem maradt. Norman elkérte a gyámügytől a gyereket, s a kedvező válaszban bizakodva nyomban átadta kezelését egy kollégájának, hogy leendő családtagját se ápolja.
  Augusztus volt már, amikor Naomi hajlandó volt egy-két kurta félmondatnál többet is beszélni. Szeptember elején suhant át arcán az első halvány mosoly. Néhány nappal később hazavitték magukhoz; nem akart saját otthonába menni, egy percre sem; a házat lezárták, azóta karbantartó automatákon kívül senki sem járt ott. Egyébként a Robinson család legidősebb tagjain kívül senki sem tudta, hol van a ház; mindössze annyit, hogy valahol Észak-Angliában.
  A családba meglepően könnyen beilleszkedett; az életbe annál nehezebben talált vissza. November végéig, amíg úgy nem döntött, hogy megtanulja a műláb használatát – hosszadalmas, keserves dolog –, csak tolókocsival vagy ritkábban mankóval közlekedett; de legtöbbször egyikkel sem, csak feküdt és bámult a semmibe.
  Shirley és Norman minden türelmére, szeretetére és pedagógiájára szükség volt, hogy apránként, lassan felrázzák ebből a letargiából. Tavasszal már egyedül is sétált a kertben, elkísérte új családját mindenhová; a korábban annyira gyűlölt protézis valósággal a részévé vált, olyan megszokással kezelte, hogy sokszor fürdéshez és lefekvéshez sem vette le; nevelőapja ismételt tilalma ellenére.
  Mire szeptemberben iskolába ment – nem volt könnyű idegen városban, egyévi kihagyás után –, azt is megtanulta, hogyan induljon szabályellenesen, egészséges lábával kilépve, az elesés veszélye nélkül. Tudott táncolni és focizni, versenyt futni és ugróiskolát játszani; épp csak ritka eset volt, hogy bármelyiket akarta volna. Zárkózott és visszahúzódó maradt, legjobban olvasni szeretett, s továbbra is gyakran ült vagy heverészett órákon át gondolataiba merülve. De hogy ezek mik voltak, azt nem mondta el senkinek.

Dr. Patricia Darlington, a patinásnak nem mondható, de jó nevű Morgan és Darlington iroda társtulajdonosa harminchat éves volt, ügyvéd létére meglehetősen vidám és cinikus, nem tisztelte a formaságokat és hagyományokat – csak a tárgyalóteremben –, imádta a nehéz eseteket és a kirendelt védő szerepét olyanok mellett, akik nem tudtak ügyvédet fogadni – minden együtt volt hát benne, hogy egy megtörtént esetet feldolgozó, izgalmas bírósági filmdrámát készítsenek róla, amit Hollywoodban mindig is szerettek. Nem elhanyagolható szempontként volt egy fia, egy lánya, egy kutyája, egy macskája, egy elvált férje, akivel udvarias idegenekként társalogtak; már csak egy bonyolult, a közvéleményt mélyen felkavaró ügy szükséges – amely természetesen halálos ítélettel fenyegeti védencét, akinek helyzete reménytelennek tűnik –, és azonnal jön a szerződés, filmet akarunk forgatni, mit kér a jogokért, itt tessék aláírni.
  Ha ez egyszer megtörténik, a sztereotip főszerepet leghitelesebben bizonyára olyan színésznő alakíthatja, aki nem túl karcsú, de nem is túl kövér, a haja fekete, szeme szintén, kissé hosszúkás az arca, és egészében véve nem róla álmodnak a mesék szőke hercegei, de azért csúnyának sem mondható. Tizenöt éve sincs, hogy megtetszett egy férfinak – nem a színésznő, hanem dr. Darlington –, akivel együtt élt néhány esztendeig, majd udvarias kézfogással búcsúzott tőle. Nem voltak rossz évek; kis házat eredményeztek Slough-ban, a fentiekben említett irodát és gyerekeket – a kutya és a macska azóta érkezett –, és akiről még nem esett szó, Madeleine-t, a válóper anyagi nyereségét, aki vezette a háztartást és felügyelt a gyerekekre – a kutyára és a macskára is –, mialatt dr. Darlington imádott szópárbajai egyikét vívta, folyosókon rohangált vagy forradásos képű alakok nyelvét próbálta oldani.
  Egy hónapja sincs, hogy moziba mentek, utána pedig harapni valamit, amíg Madeleine kifesti a lakást; régóta esedékes volt. Anya és fia már bent volt a vendéglőben; a kislány leguggolt odakint, hogy megkösse a cipőjét. Valaki megállt fölötte; s mikor felegyenesedett, egy kéz nehezedett a vállára. Mély hang zengett végig az utcán.
  – Hahó, kiscica, hát te hogy kerülsz ide?
  A lány rémülten felkiáltott és berohant a vendéglőbe. A nagydarab, szakállas férfi egy pillanatig megkövülten állt; majd felocsúdott, s eltökélten benyitott. Darlington ügyvédnő érdeklődve figyelte, amint megáll az asztaluknál.
  – Mit akarok mondani… azt hiszem, nem te vagy az unokahúgom.
  – Nyert – mondta a három Darlington tökéletes kórusban.
  – Igen… nos hát, sajnálom. Pedig teljesen ugyanolyan – motyogta a férfi inkább csak magának. Az ügyvédnő szúrós pillantást vetett rá.
  – Mit óhajt, uram?
  – Én?… Semmit, persze hogy semmit… csak mert a kislány… azt hittem, az unokahúgomat látom.
  – Igazán? Gyönge mese, Mr…
  Az úgy meglepődött, amiért nem hisznek neki, hogy bemutatkozni is elfelejtett. Hirtelen benyúlt zöld pulóvere zsebébe, előhúzott egy noteszt s megnyomott néhány gombot. – Tessék – tartotta a kislány orra elé.
  A képernyőről Nicolette-ünk jól ismert, vigyori arcocskája nézett barátságosan a megszólalásig hasonlító Audrey Darlingtonra.

Fred kapott ugyan némi „előlegezett bizalmat” dr. Patricia Darlingtontól, de azzal a kikötéssel, hogy:
  – Nos, Mr. Lane, rendben van. – Mármint hogy szólítsa Frednek. – De figyelmeztetlek: amíg be nem mutatod az unokahúgodat, nem döntöm el, szélhámos vagy-e. Lehet, hogy csak össze akartál ismerkedni velem; majd kiderül, milyen ügyben.
  – Jól van, kiderül. Mit szólnál csütörtökhöz? Leugrom érte, és valahol találkozunk, mielőtt bemész az oroszlánketrecbe.
  – Korántsem, drága barátom. Mikor bemegyek oda, a kis rokon még az iskolában csücsül.
  Fred megjátszotta a csodálkozót. – Hogyhogy, nem mondtam? Az unokahúgom nem tanul: robot.
  – Képzelem, hogy örült – hahotázott George.
  – Hát egy percig tényleg azt hittem, hogy kiteszi a szűrömet. De tetszett neki a dolog, azt mondja, sose hallott ilyet.
  Nicolette üdvözült mosollyal nézett körbe, büszkén eredetiségére.
  – Úgyhogy reggel felruccanok a kis jószággal, rendben?

– Semmi akadálya – bólintott Nicky előzékenyen. – Legjobb lesz talán hétfőn, te napközben, gondolom, nem leszel itthon, két óra alatt lebonyolítjuk.
  – Várj, várj, ne szakíts félbe – állította meg Pat. – Nemcsak az én szobámról van szó, az egész házról. Mrs. Pye akarja, nem én.
  – Hát akkor négy óra, talán öt, egyre megy. Esetleg elhívunk még valakit, például azt a nagyszájú alakot a szomszédunkból.
  Pat fölnevetett. – Ezt itt a hátad mögött?
  Nicky villámsebesen pördült meg, és – csakugyan – Peterrel találta magát szemközt. A fiú elvigyorodott.
  – Ritkán moshatsz fület. Akkora zajjal jöttem, hogy csak a lámpaoszlop nem bújt még fedezék mögé. Szóval, mint hallom, ki kellene festenem?
  – Fityiszt. Boldogulunk nélküled is, de több kéz többet fog.
  – Ugyan, valld csak be, ti lányok egyedül nem mentek semmire. Kell oda a férfierő, főleg a bútorokhoz.
  – Férfierő, no hiszen! Én is húszezer newtonra vagyok hitelesítve, akárcsak te, Mr. Csupaizom. Nem erő kell oda, hanem szépérzék, tudni kell az ecsettel bánni, egyenletesen kenni a festéket, no meg szép, hangulatos színeket választani!
  Peter fölényesen végigmérte. – Szépérzék, valóban? És az honnan volna nektek, futószalagon előállított tömegtermékek, akiknek bájos arcvonásai csupán néhány véletlen számérték eredményei? Tudom, mit gondolsz, de tévedsz, nem szólom le teremtőnk és parancsolónk, a DNS módszerét – de véletlen és véletlen között különbség van.
  – Igen, mindig tudtam, hogy nem mész a szomszédba némi beképzeltségért. Aligha van meg benned a festéshez szükséges művészi alázat, ha egyszer arra sem gondolsz, hogy a teremtés csúcsa nem te vagy. Az Ember az, aki csak eszközéül készítette a hozzád hasonló árucikkeket, és akit most feltartasz a nagyképű locsogásoddal. Úgyhogy fogd be elzárhatatlan szájnyílásodat, és hallgasd őt masinához illő áhítattal.
  Mindketten elhallgattak és Pat felé fordultak, olyasforma rajongó kíváncsisággal arcukon, amilyet Lizzie pofácskáján látni, amikor mások ételére néz. A hasonlat azonban durva és közönséges. Ez igazi „masinához illő áhítat” volt, a Készülék tisztelete Létrehozója iránt.
  Nicky szándékosan vetett véget szóváltásuknak; ezt kellett tennie, mert Pat ügyefogyottan téblábolt fölöttük, nem várhatták tőle a közbelépést. Azért a vita elérte egyetlen és kizárólag célját – szórakoztatta Patet.
  A fiatalember zavart mosollyal nézte a két gyereket. (Míg szavakat keres, gyorsan közbevetjük, hogy mindez a Mező és a Levendula utca sarkán történt.)
  – No… azért ne vesszetek mindjárt össze.
  – Nem veszünk – ígérte a kislány. – Akkor a hétfő jó lesz?
  – Azt hiszem… majd megkérdezem Mrs. Pye-t. Egyébként színeket nem kell választani… már minden el van döntve, fehér, vajszínű és világoskék lesz.

Két órával később a lelkes szobafestő, Peter vitapartnere egy kis tér sarkán, piros-sárga napernyő alatt üldögélt a tarka ruhájában, fürtjei közt természetesen szalaggal; messziről úgy hatott, mint egy játékbaba játékbútorok között – utóbbiak a kis piros asztal és székek voltak. A hatást azonban lerontotta a mellette ülő nagydarab, szakállas férfi.
  A játéknak is beillő bútorok, az asztal fölé állított napernyő és a térdig érő, színes léckerítés egy kisvendéglőhöz tartozott, akárcsak a Fred előtt álló narancslé. A kisvárosi környék emlékeztetett Christiesre, pedig nem az volt: London kellős közepe, macskaugrásnyira a bíróságtól. Nem időzhetünk azonban a hely bemutatásánál, csak amíg Mrs., azazhogy dr. Darlington megérkezik.
  A terecskét az ügyvédnő javasolta; kedvelték a bíróságiak, tárgyalás előtt kellemes környezetben tudtak itt felkészülni. A tér fűvel borított közepén álló szökőkút mellett most is sétált két férfi, élénk beszélgetésbe merülve. Egy pillanatra felnéztek, hogy üdvözöljék a szürke kosztümös hölgyet, aki bólintott feléjük, s átlépett a színes léckerítésen.
  Fred föltápászkodott, mire gyorsan Nicky is. – Szervusz, Patricia; íme az unokahúgom: Nicolette Lane. – A lányka térdet hajtott. – Kisnicky, ismerd meg dr. Darlingtont, az ügyészek rémét.
  A rém kezet nyújtott Nickynek, majd helyet foglalt. – Igazán örülök. Akkor hát, Mr. Lane, fel vagy mentve – jelentette ki, s belenézett a táskájába. Mikor visszatette a dobozkát, cinkos mosolyt váltott a kislánnyal, amit Fred nem tudott mire vélni. Értette volna, ha tudja, hogy Patricia robotjelzőt hozott magával, s mikor a táskába nézett, meggyőződött Fred igazmondásáról. A kislány is tudta, hogy mivolta kétségen kívül áll, hiszen érzékelte a készülék hullámait. – Először is egy nagy csésze teára vágyom; aztán mesélj valamit erről a szőrös medvéről. Mindegy, mit, nem szeretem a zsákbamacskát.

Hazatérve a kislány egy lelket sem talált otthon, csak egy cédula volt az asztalon. „Elmentünk Staceybe, gyere utánunk.” A lány nadrágba bújt, felvett egy kék trikót, és útnak indult a Kis-Cwmbrianra.
  Bátyja tanítását követve nem kerülte meg a hegyet, hanem egyenesen fölment az ösvényen, ahol a kisbabát találták, s befordult Stacey felé. Kora délután volt, kettő körül, de hűvösebb volt, mint néhány hete még este is. Érezhetően közeledett a hideg évszak; a fákon is észre lehetett már venni, legalábbis az éles szemű megfigyelőnek. A levelek lassan, apránként sárgászöld árnyalatot öltöttek.
  Ebből az irányból érkezve az utolsó házat, a negyvenes számút érte el elsőnek – Staceyben csupán egyetlen utca volt, amely nem is kapott külön nevet –; egyszer csak megszakadt a fák végeláthatatlan sora, és ház következett utánuk. Azaz nem: ház is következett meg fa is, minthogy a negyvenes ház homlokzata egy évszázados tölgy köré épült. Ez nem volt ritka eset Staceyben, ahol igyekeztek a lehető legkevesebb fát kiásni; egyes falak hirtelen megszakadtak, körbeöleltek egy törzset, majd folytatódnak. A fa így kívül is volt meg belül is; télire pedig megfelelő alakú műanyagburkot illesztettek a belső oldalra, hogy a meleg bent maradjon.
  A kislány végighaladt az utcán, amely nagyképűen viselte ezt a nevet; csak földút volt, jól kitaposott gyalogösvény, egy autó éppen elfért rajta. Az utca mentén tizennégy ház állt meglehetősen szabálytalanul; a többi huszonhatot beljebb, a fák között szórták szét. Idegennek nem volt könnyű tájékozódni ebben a vadregényes faluban, aminek némelyik házából a legközelebbiig sem lehetett ellátni – nem a távolság, hanem a sűrű ágak miatt. A staceyiek azonban bekötött szemmel is eltaláltak mindenhova.
  Stacey sajátsága volt a háromféle útrendszer, amelyekkel a falucska teljesen térbelivé változott. Először is lehetett talajszinten közlekedni, vigyázva az ágakra; ezt bárki meg tudta csinálni. Másrészt föl lehetett mászni a kötéllétrákon, amelyek a fától fáig vezető, négy emelet magas ösvényrendszerhez vezettek; ez az ágak között haladó, fautánzatú műanyagból készült labirintus a legkevésbé sem volt alkalmas szédülős természetűeknek. Voltak itt kis teraszok, nagyobb teraszok, kilátóhelyek a magas fák csúcsain, társalgó huszonöt yard magasságban, méghozzá bútorozva; és még sok minden.
  E romantikus erdei falunak azonban volt egy nagy hátránya: a tél. Amikor leesett a hó, a talajszinti közlekedés lehetetlenné vált, s a magasutak sem maradtak sokáig használhatók. Ezért a kényelemszerető, találékony staceyiek telente a föld alá húzódtak. A házak pincéjéből – ami itt szépen berendezett, világos helyiségeket jelentett – indult ki a harmadik útrendszer, a föld alatti alagutaké. Mélyre ásták a gyökerek miatt; így is voltak helyek, ahol ki kellett kerülni egy-egy lenyúló gyökérszálat. De tágasak voltak az alagutak, kibélelték őket erős műanyaggal az omlásveszély ellen, fűtöttek odalent, és teleraktak mindent növénnyel. A falu központja, az utca alatt kialakított nagy közösségi helyiségben néhány kisebb fa is állt.
  Ez a speciális építkezés rengeteg munkát jelentett; úgyszintén a magasutak rendszeres karbantartása, a faágnak látszó tartórudak ellenőrzése és dekorálása – tudniillik ezek az erős műanyagtartók úgy néztek ki, mintha valamelyik fához tartoznának, így aztán tavasszal fel kellett mászni, ég és föld között függeszkedve zöld műanyag leveleket erősíteni rájuk, ősszel ezeket sárgára, majd pirosra cserélni, végül eltávolítani –; körülbelül ugyanekkor le kellett hordani a magaslati berendezés egy részét, a kárpitozott bútorokat betakarni; tél folyamán pedig rendszeresen ellenőrizni kellett a madáretetőket és fészekodúkat, valamivel messzebb a vadetetőket is… Stacey, ez a pirinyó falucska több munkát jelentett, mint máshol egy tízszer ekkora település.
  Ezért hát robotokat tartottak Staceyben; nem is keveset, hatvan egyszerű másodosztályú jutott a negyven családra, közös tulajdonban. Három első osztályú is élt a faluban, ezek parancsnokolták a szolgasereget.
  És igazították útba Nickyt. A kislány a falu közepéig az utcán haladt, majd letért a hetes számú háznál a bokrok közé. Vékony, alig látható csapás vezetett itt Malloryhoz, a vén diófához, amelynek törzse körül lépcsőfokok haladtak – egyike volt ez a kevés számú feljárónak, ahol nem kellett létrát mászni. Nicolette körbesétált a csigalépcsőn, nem foglalkozva az aljában strázsáló robottal – húsz láb magasba, ahonnét már minden kicsinek tűnt, ami odalent maradt. Végigment a fa egyik nagy ágán, vigyázva a virágokra és a diókra, és megállt egy széles kötéllétra tövében. A létra, amin egymás mellett három ember is elfért, egy teraszra vezetett, amelyet Mallory és szomszédja, Maggie egymás mellé érő ágaira építettek – tizenöt yarddal Nicky feje fölött.

– Kukucs! – érkezett egy hang a magasból, s a fölfelé bámuló gyerek valami pirosat pillantott meg a terasz korlátja fölött. Nicky bizonytalanul integetett.
  – Gabh i leith!9 – süvített végig Fiona Ní Chiarraigh hangja Staceyn, a Kis-Cwmbrianon, Salop grófságon, Nyugat-Anglián, Európán. Talán messzebb is. A kislány kérdő arccal felfelé mutatott, aztán megrázta a fejét.
  – Mássz csak! – hallatszott jóval halkabban, és a piros folt eltűnt odafönt. Nicky sóhajtott, lenézett a mélyben zöldellő tisztásra, újra felnézett és mászni kezdett.
  Mikor egy örökkévalóság után felkapaszkodott a teraszra, népes társaságot talált a padokon ülve. Szülein és testvérein kívül – ide számítva Dianát is – három staceyi és két christiesi volt jelen, továbbá Lizzie, a már említett Fiona és két másodosztályú robot.
  A két christiesivel érintőleg már találkoztunk; az egyik Ryan apó volt, a város legöregebb lakója, Fiona régi barátja – a másik pedig Mr. Wakefield, Petra gazdája. A helybeliek közül a kislány csak Gregory Smitht ismerte, Stacey hosszúra nyúlt, vékony polgármester-helyettesét, aki a Kis-Cwmbrian erdésze is volt. Egy házaspár is volt jelen, Mr. és Mrs. Powell a tizenötös számból. Powelléknek tizenegy unokájuk élt Staceyben, három Christiesben és egy Manchesterben; nyugdíjas koruk előtt mindketten tanítottak. Owen Powell a Montgomery Gimnáziumban oktatott biológiát és környezetvédelmet, utolsó évében Michaelnak is; Anne asszony pedig Christies északi részében, egy általánosban, földrajz-biológia-környezetvédelem szakon.
  Nicolette üdvözölte a vidám társaságot, ismeretséget kötött az idős házaspárral, és helyet foglalt Fiona mellett. Éppen Mr. Wakefield magyarázott valamit George-nak.
  – Úgy is van – mondta Mr. Smith. Mr. Wakefield megállt a beszédben, és kedves mosollyal kérdezte:
  – Úgy: hogy? Ahogy én gondolom, vagy ahogy Mr. Lane?
  – Mindkettejüknek igaza van. Aki teheti, vegyen magának, aki pedig nem, vállalhassa a bérnevelésüket. Egy a lényeg, uram. Hogy minél több fa legyen.
  – De honnan, Greg? – kérdezte Fiona. – Amíg így őrzöd az erdeidet…
  – Magról, lányom, a fa úgy szaporodik.
  – És a kormányprog…
  – A kormányprogram hülyeség! – csattant fel Mr. Powell. – Ennyi erdőt egyszerűen nem lehet telepíteni. A fa nem mezei egér, hogy két hét alatt megnőjön. Tisztelem a kormány szándékait, akarom mondani egy részüket, de ilyen gyorsan nem tudsz erdősíteni.
  – És a… – bökte ki Bob, de elhallgatott.
  – Mondjad – bátorították többen is.
  – A gyorsan növő fa?…
  – A gyorsan növő fa nálunk nemigen válik be. Hodnet környékén már jobbak az adottságok, de hát pénzbe is kerül.
  – Hát a kormány adjon pénzt – mondta a radikális Fiona. – Ha erdőt akar…
  – Erdőt mindenki akar, de attól nem lesz a kormánynak pénze – mondta George.
  – És hadseregre van? – méltatlankodott Fiona. – Meg kell buktatni, ez világos, múltkor a Sinn Feint is kidobtuk a Dáilból és beraktuk a rendes fiannásokat, mindjárt jutott pénz a birkatenyésztésre!
  – Valaki tolmácsolhatna az embernek – nevetett Mrs. Powell, bár hozzávetőleg ő is tisztában volt a zöld sziget politikai tényezőivel. Mr. Powell viszont ezalatt bocsánatkérő mosollyal, de határozottan megjegyezte:
  – Miss Fiona, ön aligha akarhatja megbuktatni az angol kormányt ír állampolgár létére.
  A lány arcán viharos érzelmek rohantak át. – Ezt tréfának szánta?! Ebben az országban éltem le a fél életemet, és éppúgy állampolgára vagyok, mint bárki más!
  – Elnézést – visszakozott a férfi. – Igazán nem tudtam.
  – Akkor se buktathatod meg – nevetett George kárörvendően. – Nincsen szavazati jogod. Ugyanis nem vagy nagykorú.
  – Jellemző rád, George Lane, hogy ilyeneken lovagolsz. Egyébként ha nem tudnád, a hölgyek életkora titok.
  Mr. Smith körülnézett. – Látja valaki a hölgység nyomait Fiona Ní Chiarraigh-on? Én csak egy vörös hajú csitrit látok, aki mindenbe belekotyog.
  Fiona dühös kifakadását csak Mary, George és Michael értette; Ryan apó és Mr. Powell sem ismerte a nyelvet, ír nevük ellenére.
  – Hanem azt mondom maguknak – szólt most a kevés beszédű Ryan apó –: a fa még nem minden. Ahogy nő a város, egyre rosszabb a közbiztonság. Wakefield úr a megmondhatója.
  – Hát az biztos – csattant föl Greg Smith. – Ahogy azzal a kislánnyal elbántak, az példátlan! Ilyen még nem volt a megyében, amióta az eszemet tudom… sőt állítom, hogy az apó sem hallott ilyesmiről.
  Az öregember helyeslőn biccentett. Fionának persze nyomban volt véleménye.
  – Föl kellene akasztani ezeket.
  – Föl is akasztották volna – nyugtatta meg George –, helyesebben főbe lőtték volna, ha nem szólok a rendőrségnek, hogy tudta, a kislány robot.
  A lánynak ez a részlet új volt. – Ezt mondtad a kockafejeknek?
  – Ezt.
  – Bhuel, ach cén fáth?!10
  – Mert ez az igazság.
  A vörös hajzuhatag lekonyult egy pillanatra; aztán újra dacosan fölemelkedett. – Attól még ugyanúgy gyilkosság marad! Brutális gyermekgyilkosság!
  – Elnézést – emelte fel ujját Mr. Wakefield –, de Petra a legteljesebb „egészségben” otthon van.
  – Szerencséje volt – rántotta vállát Fiona.
  – Nem volt szerencséje – George kérlelhetetlen maradt. – Petra gép. Fiona Ní Chiarraigh-nak pedig be kellene végre látnia: egyedül áll azzal az elképzelésével, hogy robot és ember között különbség nincsen, és senki sem veszi őt komolyan. Még George Lane sem, aki pedig édesgyermekévé fogadott egy robotot.
  Minden tekintet Nickyre szegeződött. A kislány lesütötte szemét, fülig vörösödött, azután zavartan felugrott, meghajtotta magát és visszaült. Ekkor Fiona állt fel, szokott módján, egyik kezével sem támaszkodva meg. Lendületes mozdulattal szétterítette a lángpiros takarót, és odalépett George-hoz.
  – Fiona Ní Chiarraigh tudja, mit gondolnak mások – mondta csendesen, kicsit szomorúan. – Tudja, mit gondol George Lane a robotokról és mit őróla. – Hallgatott egy pillanatig; azután hirtelen felszegte a fejét. – Ach ní ligfeadh sí le teann prionsábaltachta é! – Sarkon fordult – a hajkorona beborítani látszott az égboltot – és lemászott.
  – Mit mondott? – kérdezte Mrs. Powell megilletődve. Mike elmosolyodott.
  – De nem enged az elveiből.
  George olyanféle arckifejezéssel nézett a lány után, mint amikor kisgyermekünk csapongó fantáziálásait hallgatjuk. Mosolygott is.
  De volt valami büszkeség a tekintetében.

– Dála an scéil11 – tért vissza a lány két perc múlva, mintha mi sem történt volna – van egy olyan érzésem, hogy tudom, mit mondana a kormány, ha Greg szóvá tenné lehetetlen helyzetét. – Várt egy pillanatig, hogy valaki megkérdezze, mit. – Azt mondaná: a lassítás nem kis áldozatokat követel. El kell követnünk mindent, a lehetetlent is, és még így is eltarthat kétszer annyi ideig, mint a felgyorsulás. Vagy akár tovább.
  – Elhiszem – bólintott Greg; a többiek is egyetértettek, hiszen Fiona az ENSZ-program szövegét idézte. – De a fa nem fogja ezt megérteni.
  – A könyvetekben adhatnátok néhány tippet ilyen esetekre – nézett a lány George-ékra.
  – Melyikben?
  – Amelyiket az a segélyalap kért a modern kor történetéről.
  – Jó gondolat. Majd beteszünk egy fejezetet: Bűbájos Fiona tanácsai az emberiségnek. Feltéve persze, hogy elfogadják a pályázatot.
  – Miért, anélkül nincs is könyv? – kérdezte Mrs. Powell.
  – De, esetleg; Hartleyt is talán érdekelné. De már régóta csak úgy írunk, hogy előre megvan a kiadó.
  – Hiába, a hírnév mindig jól jön – tréfált Owen.
  George elvigyorodott. – Ezek szerint írtál valamit.
  – Lehet mondani… – szerénykedett az. – Egy kisregény, olyasféle, mint a múltkori. Mit tartasz az esélyeimről?
  – Hát lássuk csak – mérlegelt George –; tavalyelőtt Ned azt mondta, gyenge a kereslet ebben a terjedelemben. Akkor négy körül állt a romantikus irodalom. Most már két regényed van, az index hétnél jár… azonnal le kell rá csapni. Egy kötetben a kettőt elsózni, szempillantás alatt elvisznek százezer példányt.
  – Ne bolondozz… a ti műveitek se jelennek meg ennyiben.
  – De te népszerűbb műfajt csináltál. Csókok, könnyek, virágok mindig jobban kellenek a nagyérdeműnek, mint az egyiptomiak története vagy a mókusok kalandjai. Kiadjuk?
  – Hát… jó lenne…
  – Rendben. Este fölhívom Hartleyt, te pedig küldd el a kéziratokat.
  – Köszönöm.
  – Nincs mit. Hanem én megéheztem. Figyeljetek, fiaim – nézett a másodosztályúakra –, kerítenétek valami ennivalót?
  – Mit parancsol, uram?
  Greg fölemelte az ujját. – Rosemary rétest sütött, abból hozzatok. Meg egy láda sört.
  – Á, igaz is – kapta fel a fejét Mr. Wakefield –, nem tudom, ismerik-e az unokaöcsémet, Josephet. Egy kis sörfőzdéje volt Welshpoolban, de eladná. Jó, tágas helyiség, közművekkel, mindenfélére alkalmas. Nem tudnak valakit, aki érdeklődne iránta?
  A jelenlevők nem tudtak. Egy pillanat múlva megjött két robot a rétessel és a sörrel; többen észrevették, hogy Nicky rosszallóan ingatja a fejét. Ő nem érte volna be a parancs szolgai teljesítésével – rakott volna még mellé némi finomságot.

A rétes és a sör mellett a christiesi utcák üvegburáiról folyt a szó. Nicky is evett egy kis szeletet, hogy ki ne lógjon a társaságból – sört nem adtak neki, almalevet kapott, mint testvérei –, de gépi mivolta rövidesen megmutatkozott; ezúttal a rádiója révén. Gyorsan lenyelte az utolsó falatot, majd fölkelt, a terasz közepére ment és várt. Mikor minden figyelem őrá irányult, sóhajtott egyet, s komoly arccal bejelentette:
  – Az imént kaptam a szomorú hírt. Őfelsége X. Edward, Anglia, Wales és Skócia királya elhalálozott.
  Megdöbbent csend támadt. Csak Mrs. Powell suttogott: – Istenem, pedig semmi baja sem volt szegénynek…

Egy kis londoni szobában ötödik napja ült egy magas, karcsú, tizenhét éves lány. Nem szólt az időnként benyitó, komor emberekhez, csak ült és nézte a padlót kisírt szemekkel. Néha fölkelt, kinézett az ablakon, aztán megint visszaült.
  Köpcös kis ember lépett a félhomályos szobába, s a fülébe súgott valamit. A lány habozott egy pillanatot, aztán bólintott. Újabb férfi lépett be, a kezében telefonnal.
  – Tessék – mondta a lány.
  – Örökké itt akarsz ülni? – kérdezte egy fiatal hang szigorúan. A lány megvonta a vállát. – Rosszul teszed. Odakint még nyári verőfény van, én meg alig látom az arcodat. Bújj ki az odúdból, mindjárt jobban leszel.
  – Hát nem érted? – sóhajtott a lány.
  – Értek én mindent, azért nem is próbállak vigasztalni. De ne emészd el magad. A világ nagy és szép, te pedig tele vagy tervekkel.
  – Mások is – mondta a lány jelentőségteljesen.
  – No és? Tégy a kedvükre.
  – Ne szólj bele az életembe, Fiona!
  – Eszemben sincs. Szerinted édesapád nem ezt akarná? Menj vissza az iskolába, fejezd be és gyógyítsd az embereket. De koronáztasd meg magad. Túl fogod élni azt a kis ceremóniát.
  – Minek?
  – Mert ez fontos egy csomó embernek, akik fontosak neked és te őnekik.
  – Neked is?
  – Fityfenét. Nekem az ismeretségünk elég teher volt eddig is, utána még nagyobb lesz, de ez téged ne érdekeljen. Szóval kibújsz a világosságra? Legalább a kertbe. Jól gondold meg, mert ha nemet mondasz, odamegyek és elverlek.
  – Jól van… igen, kimegyek.
  – Ez is valami. És elfogadod a koronát?
  – Akkor is elversz, ha nem?
  – Tudod, hogy köztársaságpárti vagyok és utálom a konzervativizmusotokat.
  – Nos hát… még meggondolom.

Vicky Jane Elizabeth és Fiona tavaly nyáron ismerkedtek meg Tiobraid Árannban, ahol az angol lány egy-két hetet szándékozott tölteni, de végül egész nyárra ott maradt. Az ír lányt nagyon szórakoztatta, hogy egy trónörökössel barátkozik, de nem engedte, hogy a dolog kitudódjék. Őrajta keresztül senki se akarjon érintkezésbe lépni a királyi családdal – egyébként is akadnak őrült emberek, Angliában és azon kívül is. Ezt Vicky is tudta, ezért utazott álnéven Cluain Mealába, egyetlen robot társaságában. Hármukon kívül senki sem sejtette, kicsoda a barna angol szépség, aki lázba hozta a helybeli fiúkat.
  – Igaza van – mondta George, és kikapcsolta a készüléket, amely épp az imént mondta be, hogy októberben megtartják a koronázást, ám őfelsége továbbra is orvosi pályára kíván lépni. – Én is ki akarnék lépni a helyében.
  – Honnan? – csodálkozott Nicky.
  – A sorozatból, kislányom, aminek a címe: Az angol uralkodóház. Ez a legrégibb szappanoperánk, valamivel régebbi, mint a televízió. Úgy másfélezer éves. Egy nagyhírű, gazdag család, sorsuk egykor valóban befolyásolta a brit polgár életét; ma már csak izgulnivaló a többi családsorozat mellé, meggyógyul-e Lady Margaret, elválik-e a kenti herceg. Szólj, ha megbotránkoztatlak, kisrobot, bizonyára lojálisnak neveltek.
  – Igen – mondta az komolyan. – Hozzád.
  George elmosolyodott, s fél karjával magához vonta a kislányt. Így talált rájuk a nagy sebbel-lobbal érkező Fiona.
  – Lám, a nagy szerelem – rikkantott fel. – Mit mondott Vicky Jane?
  – Kicsoda? – érdeklődött George, hanyag mozdulattal befogva Nicolette száját, aki nyomban válaszolni akart.
  – Edward király lánya.
  – Úgy érted, őfelsége III. Viktória, Anglia, Wales és Skócia királynője? – a férfi roppant lojális képet vágott.
  – Szóval elfogadta. – A lány arcáról nem lehetett leolvasni az érzelmeit.
  – El – kapta föl George a kisleányt, s az ölébe ültette. Ránevetett, aztán újra felemelte és talpra állította. – Dédelgetés beszüntetve: a ház ura enni óhajt. Életem párja? – nézett Fionára, mialatt a kicsi a konyha felé vette az irányt.
  – Kint beszélget Shirleyvel. De ugye elvégzi az orvosi egyetemet?
  – Mi jut eszedbe? Remekül megélünk az írásból.
  – Ej hát, Vickyről beszélek.
  George hirtelen nagyothallott. – Minek az neki? Nem azért vettük, hogy egyetemre járjon.
  – V-vel, George Lane! III. Viktória, Anglia satöbbi!
  A férfi nyugodtan feltápászkodott, s megállt Fiona előtt. – Deanfaidh sí é12 – mondta a lány szemébe nézve. – Te viszont most kipakolsz, Fiona Ní Chiarraigh. Mióta érdekel a királyi család ennyire? A sok pöffeszkedő arisztokrata, akik csak egymástól fogadnak el vérátömlesztést? A te szavaid.
  – Egyáltalán nem érdekelnek – fordult el a lány, s a tálcával érkező Nickyt nézte George helyett. A férfi követte a tekintetét.
  – Gondolom, te be vagy avatva; sokat mászkáltok együtt mostanában. De belőled úgyse húzok ki semmit. – Ismét az ír lányra pillantott, mielőtt a gyerek bármit mondhatott volna. – Hallgatlak, piros szőnyeg.
  Az mélyet sóhajtott és beszélni kezdett.

A fiúk Samanthának nevezték el az október nyolcadikán, a John születésének ünnepét megelőző napon érkező új családtagot. Mike-ék kertjének közepén, az út mellett kapott helyet. Zöld volt, mintegy három méter magas, s hivatalosan a Tilia cordata, vagyis kislevelű hárs névre hallgatott.
  A csinos, egészséges fácska igazán ajándék volt hatvanezer fontért, főleg hogy csak tíz százalékot kellett kifizetni, a többit öt év alatt. Valamivel olcsóbb volt a Robinsonék telkén elhelyezett, fejletlensége ellenére is impozáns megjelenésű szelídgesztenye, amit a Robinson gyerekek – legalábbis a kisebbek – kizárólag Castanea sativának voltak hajlandók nevezni; különféle variált formákban is, mint Miss Sativa, Castanea – közvetlenebb módon –, vagy éppen becézve: Casty. Norman ugyan megrótta őket sznobizmusukért, hisz latin néven emlegetni valamit – pusztán mert történetesen ismerjük a latin nevét – valóban fennhéjázás, ha igazából egy kukkot sem tudunk latinul. Nem használt – a gyerekek nem tudtak ellenállni a dallamos név varázsának.

Október közepén, tizenhetedike körül szokott Mary minden évben Birminghambe látogatni, ahol szülei és nővére aludták örök álmukat. Az idén magával vitte kislányát is, aki még nem járt itt; egy évvel korábban az asszony nem érezte szükségét, hogy az alig egy hónapja szerzett gyereket magával vigye.
  Alfred Webster kétezer-ötvenkettőben született Londonban; Claire Hall kétezer-ötvenhétben Birminghamben. Alfred történész volt, elsősorban vallástörténettel foglalkozott; Claire antik irodalmat tanított egy középiskolában. Későn ismerkedtek meg, csak kétezer-nyolcvannyolcban jöhetett világra első lányuk, Sophie, aki szintén történésznek készült, ám huszonegy évesen a tengerbe fulladt. Mary ekkor múlt kilenc; és tizenhét, amikor apját is elvesztette. Claire kettővel több esztendőt ért meg, mint férje, hatvannyolcat; kétezer-százhuszonötben hunyt el, s még láthatta Mike-ot, amint az első lépéseket teszi.
  A kis városszéli temető sárgásvörös, fogyatkozó lombú fái alatt Nicky családfájának jelentős része nyugszik. Itt vannak Mary nagyszülei: Reginald Webster református tiszteletes, élt kétezer-huszonöttől százkilencig, vagyis ugyanaddig az esztendőig, amikor unokája meghalt – Sophie júniusban, ő novemberben –; felesége, Charlotte Bates Pearson, kétezer-huszonhat–kilencvenhat; Claire apja, Samuel Bertram Hall fűszeres, egy ma is meglevő birminghami boltocska tulajdonosa, kétezer-huszonkettőben született, harminckilencben szerezte az üzletet, amelyet nyolcvanegyben bekövetkezett haláláig vezetett; ekkor özvegye, aki huszonegyben látta meg a világot Mary Walker néven, eladta a boltot, s annak árából élt még egy évtizedig.
  Mint az évszámokból látható, Mary csak egyet ismert négy nagyszülője közül, bár őrá sem nagyon emlékezett: a csendes, szófukar Webster nagypapát, aki csak nagy ritkán élénkült fel, ha valakivel vitatkozhatott vagy magyarázhatott valamit. Pedig azelőtt nem volt ilyen. Amíg imádott feleségét el nem veszítette, vidám, nagyhangú ember volt, alig szelídebb, mint Fred Lane; kedvelte az italt, s bár még spicces sem volt egész életében, józanul is olyanokat mondott, ami a lelkészi hivatással nehezen hangolható össze. Szokása volt például, hogy mikor valamilyen sorscsapásról, szerencsétlenségről hallott, csípőre tette a kezét, az égre nézett, és szemrehányó, sokszor ironikusnak tűnő hangon megkérdezte: „Mondd, Uram, létezel?!”
  Emlékezett viszont Mary, méghozzá egész jól, Felix dédapára, Mary Walker apjára, aki négyéves korában átélte az ezredfordulót, látta a tűzijátékokat, a pompás ünnepségeket, hallotta a beszédeket, némelyiket nem is egyenes tévéadásban, hanem a saját két fülével. Nyolc évvel, no meg még százzal később is olyan színesen, érdekesen tudta elmesélni a kis Marynek a csillogó-villogó esztendő eseményeit, hogy a kitűnő minőségű, cseppet sem fakult felvételek sem értek föl vele.
  Felix dédapa nem itt van eltemetve, de másutt sem; kívánsága szerint a tengerbe szórták hamvait. Mindig tengerész szeretett volna lenni, de valami pénzügyi szakember lett, Mary nem tudta pontosan, micsoda; mikor ő megszületett, a dédapa vagy negyven éve nyugdíjba ment, és semmi ilyesmi nem érdekelte már; csak a kártya- és sakkpartik a barackfák alatt.

– Igaz is – említette Diana vidám csevegéssel –, Nicky, te ugye tudsz valakit, aki rendbe hozná a kerítést? A hátsó kapu nagyon gyatra, és kellene egy alacsony kerítés a veteményes elé.
  – A kicsi nem fogja egyhamar veszélyeztetni – mosolygott férje. Éppen vacsora közben voltak; a paradicsomleves nagy sikert aratott.
  – Nem, persze, csak a disznótól féltem a zöldségeket.
  – De hiszen nekünk – Mike hirtelen megrettent – nincs is disznónk?!
  – Hát most még nincs – bólintott Diana; közben George és Fiona arca merő vigyorrá változott.
  – És? – nézte Mike feszülten hitvesét; az végül elnevette magát.
  – Novemberben érkezik.
  – Röf-röf? – kérdezte a kis robot roppant élethű sertéshangon.
  Diana egyetértően visszaröfögött neki. – Ekkora lesz – mutatta keze között; másfél lábnyi lehetett. – Nagyon kedves kis állat, biztosan megszeretitek.
  – Én már most is szeretem – döfte George villáját a húsba; marhaszelet volt ugyan, de az utalást nem lehetett félreérteni.
  – Erre hiába fáj a fogad. Az én malacom lesz, játszhatsz vele, simogathatod, de ne merj az életére törni – mondta a lány fenyegetően; majd hirtelen elsötétült az arca. – De egyszer neki is lesznek malacai… – tette hozzá olyan hangon, ami nem hagyott kétséget a leszármazókat illető szándékai felől.
  Nicky elhűlve nézett végig rajtuk. – Most igazán örülök, hogy masina vagyok. Hogy vagytok képesek még meg sem született élőlények felfalását tervezgetni? Végeredményben, ha állatok is, mégiscsak gyerekek!
  – Igen – bólogatott apja –, ez kitűnő ízt ad nekik. Viszont akkor ólra is szükség lesz.
  – Apu megönti a falait, csak kell egy fémkeret, ami összetartja. Ha Malacka nem akar kitörni, megfelel. Különben is csak éjszaka meg rossz időben lesz bent, máskor a kertben játszik Lizzie-vel.
  – De hiszen – szólalt meg Johnny józanul – a kutya megeszi a disznót!
  – Majd a lelkére beszélünk. Szóval ismersz lakatost? Mr. Long teljesen be van táblázva, Mr. Atwater pedig elutazik. Egy harmadik kellene.
  – Hát… – töprengett Nicky – a nagy részét magam is meg tudnám csinálni, csak szerezni kell egy hegesztőpisztolyt.
  – Tudom, megkérdeztem a kölcsönzőt. Negyven font huszonnégy órára, akkor is, ha tíz perc múlva visszaviszed.
  – Igen? – méltatlankodott apósa. – Egy pennyt se az ilyen haramiáknak! Vitorlarúdra velük!
  – Ezermilliom kartács és ágyúgolyó – tódította Fiona.
  – Johohohó meg egy üveg rum – csatlakozott a kislány lelkesen, majd visszafordult Dianához. – Legjobb, ha elhívod a szerelőket.
  George is visszavedlett szárazföldi patkánnyá. – Azt a csöpp gyereket, aki fölgyújtotta magát az ajtóban?
  – Pontosan. Hegeszteni tud, van négy markos keze, és nem kér sokat.
  Fiona rémülten meredt Nickyre, a helyeslően bólogató George-ra, aztán a többiekre, akik láthatóan semmi különöset nem találtak az elhangzottakban. Diana és Michael nem ismerték ugyan személyesen Dorothyt, de mikor hazatértek nászútjukról, húguk mindenről beszámolt nekik.
  – Nagyszerű – mondta Diana az ősi Lane-fapofával, amit már jól eltanult. – De lehetőleg a barátnőjét ne építse bele.
  – Mondd, apa – szólt Bobbie –, az, hogy malacot fogunk tartani… meg hogy mások is tartanak Rétfaluban mindenféle állatot… ugye a világprogram… a világprogramból…
  – A világprogram következménye – helyeselt George, de nyomban meg is rázta a fejét. – Bár ez nem a legjobb szó. Az LVP-ből nem következik feltétlenül, hogy Smithnek baromfit vagy Jonesnak disznót kell tartania. Azt se mondhatjuk, hogy a program tette lehetővé a haszonállattartást, hiszen azelőtt se volt tilos, a legnagyobb városokban is neveltek disznókat, sőt még tehenet is. Épp csak a világprogram ösztönzi az embereket, mármint a városiakat, hogy tartsanak haszonállatot, ültessenek zöldséget. Ezért került például Diana malaca, gondolom, száz fontba ötszáz vagy még több helyett, mert a haszonállatokon, a takarmányon, az állatorvosi ellátáson meg ami még kell, egyetlen százalék az adó, és nem tizenöt vagy húsz; vagyis a koca gazdája olcsón tudta előállítani a szaporulatot. És mert az állam jutalmazza a jó gazdákat.
  – És mert megváltozott a szemlélet – tette hozzá Mary. – Régen az volt a közfelfogás, hogy állatot falun kell nevelni. Nem is csoda, hiszen mondjuk százötven vagy kétszáz évvel ezelőtt senkinek nem érte meg egyetlen disznót vagy juhot tartani; egy egész nyáj viszont sokkal több helyet, munkát, pénzt igényel. Ma pedig csak Angliában félmillió birkát tartanak egyedül vagy legfeljebb hármasával – van belőlük London vagy Manchester kellős közepén is.
  – El tudod mondani, miért jó ez? – kérdezte Diana Bobot.
  – Persze. Annyival is több a birka meg a malac.
  – De miért jó ez az országnak? Hiszen az én malacom nem az ország malaca, mi haszna belőle?
  A ravasz kérdés nem hozta Bobbie-t zavarba. – Az, hogy van. Eladhatod a kölykeit vagy őt magát, vagy le is ölheted, és akkor magad gondoskodtál a vacsorádról, nem mész a boltba egy-két napig. Ha több a malac, többet lehet megsütni krumplival.
  Nicky elértette, s indult a repetáért.
  – Úgy van – örült George –, szép válasz volt. De tedd még hozzá, hogy ez nemcsak az állattenyésztésre meg persze a növénytermesztésre érvényes, hanem az iparra is. A középkorban jóformán csak kézműipar volt, az újkorban jóformán csak nagyüzem. Ma viszont mindkettő megvan, és remekül kiegészítik egymást. Simon műhelye például hasznos az országnak, hiszen a nagyüzemek mentesülnek az egyedi rendelésektől, amiket nem egykönnyen tudnának teljesíteni. Kevesebbet is kell termelni, mert Simon kicseréli a törött alkatrészeket, így nem kell új készüléket vennie a tulajdonosnak.
  – Azt hittem, régebben is voltak ilyen kis műhelyek – mondta Bob.
  – Persze, mindig voltak, de veszélyeknek voltak kitéve. Leginkább annak, hogy jön egy nagyüzem, és sokkal olcsóbban kínálja ugyanazt, vagy egyszerűen megveszi őket. Ma már a kisipar és a nagyipar szét van választva. A kis cégek egyedi megrendeléseket teljesítenek, vagy kisebb sorozatokat – Simon ugye tíz egyformán vállal, mások esetleg százat is… persze ha valaki hülye, és nekiáll ugyanolyan poharakat csinálni, mint a liverpooli nagyöntő, akkor ne csodálkozzon, ha ráfizet. Viszont még százhúsz évvel ezelőtt is az a veszély lesett volna Simonra, hogy a nagyöntő megfojtja alacsony áraival, vagy esetleg megveszik a műhelyét, ő meg mehet szenet lapátolni.
  – De hát kitől vették volna meg?
  – Tőle, természetesen. Kényszerhelyzet is van a világon. Időnként mindenkivel megesik, hogy pénzzavarba kerül. Mondjuk a nagyöntő kiveti a hálóját Simonra. Először is leszállítja az árait, mindegy, mennyivel, de jó alaposan. Megteheti, hiszen vannak tartalékai, esetleg fölvehet bankkölcsönt, amit később kifizet, ha újra fölemelte az árakat. Simonnak is csökkenteni kell az árakat, hogy eladhassa az áruját, de neki nincsen tartaléka, hiszen ő egyetlen ember, nem nagyvállalat. Neki ez minden bevétele, a nagyöntő meg öt-hat üzletággal foglalkozik. Ha Simon enged az árból, a nagyöntő is, és ez addig megy, amíg Simon nem tud már megélni. Megteheti, hogy elmegy vasutasnak, és a nagyöntő máris győzött, kitúrta a konkurenciát. De ha Simon szívósabb, és kölcsönt vesz fel, akkor a nagy egyszerűen kifizeti helyette a kölcsönt, vagyis megveszi az adósságát, és innentől Simon már neki tartozik; felszólítja, hogy fizessen, hiszen nem köteles magát ahhoz tartani, amiben Simon eredeti hitelezőjével megállapodott. Simon nem tud fizetni…
  – Új kölcsönt vehet föl – ellenkezett Bobbie.
  – Akkor az öntő azt is kifizeti, és így tovább. Szóval nem tud fizetni, mire az öntő bírósági úton elveteti a műhelyét. Kész. Egyébként tudhattad volna előre. A dolgok rendje, hogy az erősebb győz. Lehet, hogy egyszer, kétszer vagy akárhányszor a gyenge kivágja magát, de előbb-utóbb alulmarad – akár cégekről, akár hadseregekről, akár, teszem azt, focicsapatokról van szó.
  – Akkor ma hogyhogy nem az erősebb győz?
  – Sehogy. Ma is így van: a legerősebb kerekedik felül, a törvény, amely megtiltja a nagyöntőnek, hogy ártson Simonnak. Ha ezt tenné, vád alá helyeznék a kisipar veszélyeztetéséért, kifizetne egy vagyont bírságra, mire a részvényesek elcsapnák a felelős igazgatókat, és olyanokat választanának, akik nem szórják ki a pénzüket és nem rontják a gyár jóhírét.
  – Viszont – vette át a szót Mary kis csend után, mialatt George a salátával foglalta el magát – ne feledd, hogy a törvény nem tiltja meg a liverpooli nagyöntőnek, hogy egyesüljön a leedsivel, és mondjuk egy országos trösztnek sem, hogy felvásárolja mindkettőt – feltéve, hogy a vevők ezután is megkapják ugyanazt. Ha a vállalatok nem egyesíthetnék erőiket, az a nagyipar kárára menne.

Ezen az éjszakán, illetve már hajnalban kezdték meg a mennyország RB blokkja 413/62-es szektorának átépítését. (Nem tudjuk, George miért ezeket a koordinátákat nevezte meg.) Eltávolítottak számos közfalat, egy-két melléképületet is lebontottak; órákon át potyogtak a kidobált építési hulladékok, míg végül Walest, Dél- és Nyugat-Skóciát, Észak- és Nyugat-Angliát, az Ír-tenger legnagyobb részét és Írország keleti partját megszakítatlan, sűrű ködlepel takarta.
  Állítólag az egyszarvúak régi istállójának padlózata volt az, ami Christiesre jutott; többen is voltak, akik nem hitték, hogy a mennyországban élnek egyszarvúak, de George elmondta, hogy a kitalált állatok mind ott laknak, illetve a rosszak persze a pokolban. És az csak természetes, hogy a mennybéliek az állataikat is felhőből épült házakban tartják. Minden más anyag lezuhanna.
  Akár jól tudta George, mi történt a felsőbb légrétegekben, akár nem: tény, hogy a köd megjött. Amilyen hosszú idő telt el – tavasz óta – nagyobb ködök nélkül, olyan sűrű és kiterjedt volt most. A hőmérséklet tizenöt fokot zuhant, az eddig is gyenge szél teljesen elült.
  A Lane család egyik tagja figyelemmel kísérte az egész folyamatot, szünet nélkül hallgatva az időjelző szolgálatot, s az ablakon át figyelve a szemközti ház eltűnését. Ezen a szerdai reggelen egész Christies nehezen, kedvetlenül ébredt, a köd nyomott hangulatot keltett mindenkiben. Nicky ezért csak hatkor ment a boltba, hogy minél később zavarja White urat.
  Ám az öreg boltoson nyoma sem látszott a kellemetlen időjárásnak. Jókedvű volt, tréfálkozott, s meg is mondta, miért.
  – Először is negyven fontot kerestem ezen a ködön, kisbogaram, csak az elmúlt két órában. A vevők nem akarnak boltba kullogni, meg lehet érteni, én is alig találtam volna ide Jenny nélkül. Minthogy én már vállalok házhoz szállítást, a vevőnek csak telefonálni kell és leadni a rendelést. Annyi gyűlt össze, hogy egész nap cipelheti, úgyhogy aki hamar meg akarja kapni a reggelijét, már jó pár fontot ad a szállításért. De ez csak a kicsi öröm… á, éppen jön Miss Baker. Jó reggelt, hölgyem, látom, magán nem fog ki a köd.
  – Hát az biztos, Mr. White; struccmadarak hullhatnak az égből, én akkor is jövök. Minek örül ennyire? Tessék, kislányom, a cédula.
  – A számoknak, Miss Baker. Úgy néz ki, jövőre nagyobb boltom lehet.
  – Igen? Elköltözik a Fő térre? – Miss Baker tudott erről a tervről.
  – Nos, nem. Kibővítjük az üzletet, átvágjuk a falat itt szemközt, és mögötte lesz a bolt másik fele. Most lomtár van ott, de a ház bérbeadja nekem. És két robotom lesz.
  – Ezt komolyan mondja?
  – Természetesen. Reggelenként nemsokára egy mosolygós kisleányt talál az ajtaja előtt, friss kenyérrel, tejjel, miegymással.
  – Mások esetleg, Mr. White. Én szeretek boltba járni.
  – Ennek örülök – azaz: ennek is örülök.
  Nicky ezalatt szorgalmasan dolgozott, összeszedte a zsömlét, tejet, szalonnát, kakaót, borsot… – Bocsánatot kérek az udvariatlanságomért, Miss Baker, de nem egészséges ilyen sok borsot enni.
  – Milyen sokat?
  – Pénteken vett negyed fontot, kisasszony.
  – Igen? Nem emlékszem. Talán összetéveszted… ja persze, dehogyis. Te mindenre jól emlékszel, igaz? – kérdezte a hölgy epésen. – Ez az idegesítő bennetek.
  – De kisasszony – hebegte a lányka halálra váltan –, én csak a költségtől akartam megkímélni… igazán nem szeretném, ha megbántódna emiatt…
  – Ej, ej, Miss Baker – avatkozott be a boltos szelíden –, hiszen tudja, mennyire fél szegény kislány, hogy megsért valakit, hát miért teszi ezt vele?
  – No jól van – morgott a hölgy –, meg ne egyenek fél szóért. Végül is lehet, hogy te tévedtél, hiszen a gép is hibáz néha, nem?
  A kicsi még jobban megijedt. – Talán nem a szokott helyére tette, Miss Baker, esetleg éppen csengettek, amikor a kezében volt…
  – Elég volt, Nicky – szólt a öregember csöndesen, de határozottan. – Hallgass el és menj be a raktárba.
  A gyerek megfordult és ment.
  – Kérem, Miss Baker – hajolt át White úr a pult fölött –, gondolja meg, mit tesz. Ha maga megsértődik, ez a kislány el is romolhat tőle, és akkor mit csinálunk? Nem az enyém és nem is a magáé, Miss Baker, és harmincezer fontot ér!…
  Néhány perc múlva bement a raktárba. A gyerek a hátsó ajtónál törölgette a ládákon lecsapódott nedvességet; az öregember közeledtére felpillantott.
  Mr. White odalépett hozzá, s a vállára tette a kezét. – Ne haragudj, csillagom.
  – Miért haragudnék? – mosolygott az.
  – Hogy úgy kiparancsoltalak… mintha az enyém volnál.
  – De uram, nekem az a dolgom, hogy engedelmeskedjek. Mindenkinek, Mr. White, önnek is – hiszen ön ember. Kérem, nyugodtan parancsoljon nekem, amikor csak akar. Én mindig szót fogadok.
  – Tudom, kisbogaram… de azért inkább csak kérek ezután is. Most például azt kérem, hogy nyugodj meg. Miss Baker nem haragszik. Nem is értem, mitől ijedtél meg ennyire.
  – Nem hagyhattam rá a kisasszonyra, hogy én tévedek. Ha utána hazamegy és megtalálja a borsot, még dühösebb lett volna.
  – Jól van, kicsi békeangyalom, az egyébként az ő baja. Ne emészd magad.
  – Nem emésztem magam – helyeselt Nicky –, de éppen az a bajom, hogy az ő baja. Hiszen…
  – Tudom, csillagom, de most már nyugodj meg. Foglalkozz mással. Például itt van az üzlet. Szükségem volna némi szerelési munkákra, néhány markos robotkézre. Arra a kis jószágra gondoltam, aki megcsinálta Jennyt. Biztosan tudod a számát.
  – Csak a Brirob-szervizét tudom, de ők akárhány robotot kiküldenek.
  – Én viszont kifejezetten Dorothyt szeretném.
  – Dorothy Greenwoodot?
  – Á, tehát ismered?
  Közben visszaértek az üzletbe; a tulajdonos helyet foglalt a sarokban, Nicky a pultnak támaszkodott. – Személyesen nem, uram, de járt már nálunk. A számának rajta kell lennie a számlán.
  – Igen, csak azt betettem az adóbevallásomba, azóta Londonban van. Nem gondoltam rá, hogy megmutassam Jennynek.
  – Akkor meg kell keresni a Robinsonéknak adott számlát.
  – Szerintem egyszerűbb, ha felhívod a szervizt; biztos nincsen sok ilyen nevű náluk.
  – Egyszerre csak egy, uram, de ha megkérdezem őket, az három font tízbe kerül önnek.
  – Hát vedd ki, ott a kassza.
  – A telefonszámlájára kerül, Mr. White.
  Nicky papírt, tollat vett elő, s szép nyomtatott betűkkel felírta: R. Dorothy Greenwood BR641LRDT29QS.
  – Köszönöm, tündérkém; most kérdezd meg, mi az ifjú hölgy jelenlegi forgalmi értéke.
  – Kettőezer-háromszáztizenhét font.
  – Igazán? Többre számítottam.
  – Az ő munkakörében nagy amortizációt számolnak, uram.
  – Hát akkor, csillagom, hívd fel Dorothy Greenwoodot, és kérd meg, hogy fáradjon ide, amint lehet.
  – Nem hívhatom el, csak ha meg kell valamit javítania.
  Az öregember gondolkodott egy másodpercet. – Nos, meg kell javítani valamit. A dolog sürgős, és csak ő alkalmas a feladatra.
  – Megmondtam neki, Mr. White. Várhatóan félóra múlva itt lesz.
  – Most hívd a Brirob-szervizt, és tégy vételi ajánlatot Miss R. Dorothy Greenwoodra kétezer-háromszáztizenhét fonttal.
  A kislány szeme és szája nagyra és kerekre nyílt. – De uram… ezt nem szabad…
  – Mi a válasz? – kérdezte a boltos nyugodtan.
  – Mr. White, kérem, ne tegye ezt!
  – Miért ne, csillagom?
  – Mert pénzkidobás! Ez a robot ócska, elavult, teljességgel… – a gyerek elhallgatott, ránézve White úr felemelkedő mutatóujjára. Csak a fejét csóválta lassan. A mutatóujj hívogatón begörbült; a kislány odament az öreg boltoshoz, aki két tenyere közé fogta az egyik kicsiny kezet, és belenézett a mélykék szemekbe.
  – Figyelj rám, Nicolette Lane első osztályú háztartási robot. Énnekem kell az a gyerek. Most már megengedhetem magamnak, hogy megvegyem, ha kölcsönből is; ezért megveszem. Tudod, Jenny nagyon jó lány, sohasem válnék meg tőle. De már felnőtt nő, mások az ő korában férjhez mennek. Mikor az én lányom ennyi idős volt, már unokát is szült nekem. Jenny nem fog, mert robot. Ezért veszek magamnak kisunokát, hogy neki is lehessen egy fogadott gyereke.
  – Gondolja, uram, hogy igényli?
  – Nem, csillagom – mosolygott az –, én igénylem. Megszerettem Dorothyt… ahogy téged is. De te itt laksz a közelben, mindennap láthatlak, Dorothyt pedig dróton rángatják ide-oda a megyében, az is lehet, hogy egyszer máshova helyezik vagy éppen… vagy éppen kiselejtezik szegényt. Szeretném gyakrabban látni, és szükségem van még egy robotra a kibővített üzletben. Érted?
  – Igen, Mr. White.
  – Akkor most fogadj szót egy ilyen „felsőbbrendű lénynek”, és telefonálj. De teljes titokban. Sem Dorothy, sem Jenny nem tudhat semmiről, rendben?
  – Rendben, uram. Elfogadták az árajánlatot. Dorothy az öné.

Ugyanebben az időben Dorothy Greenwood egy wellingtoni ház felé karikázott, mit sem sejtve arról, hogy hosszú pályafutásának utolsó kuncsaftjához tart; s hogy rövidesen búcsút mond az öreg tandemnek, a hátán cipelt, nálánál sokszorta nehezebb zsáknak, s annak az „intelligens külső perifériának” – ahogyan a szakember nevezi az olyan részegységet, amely önmagát is tudja vezérelni, tehát automata –, amelynek Christina a neve, s emberi lényt formáz.
  Dorothynak húsz éve, létezése kezdetétől két feje, négy keze és négy lába volt; ugyanolyan természetességgel birtokolt két különálló testet, ahogyan a rendellenességgel, például hat ujjal születő ember ezt a kis fölösleget. A második testnek csak három éve volt Christina a neve – korábban mások is voltak vele, négy ostoba, kövér lány és egy ostoba, kövér fiú. Négyet közülük a másodosztályú szervizesek sorsa ért utol – annyiszor szedték őket szét, hogy gazdaságtalanná vált a további üzemeltetésük –; harmadik társát, Verát pedig Dorothy vetette egy lánctalpas földmunkagép elé, amely megállíthatatlannak bizonyult; mint később kiderült, emberi manipuláció következtében. Vera egy másik lánnyal mászott be a gépmonstrum alá, és eltörték az egyik főtengelyt. Ez húszezer font kárt jelentett az építőipari vállalatnak, de nem bánták, hiszen a megbokrosodott szörnyeteg az autópálya-csomópont egyik hídpillérének volt irányozva – nem tudta volna eltörni, csak megrepeszteni, de úgy is tetemes költséggel járt volna a kijavítása; nem beszélve arról, hogy a pillérhez a fél kereszteződésen át vezetett az út, ahol a munkagép garantáltan balesetet okoz.
  Anne, a vállalat robotja nincs benne a húszezer fontban. Veráért amúgy igazán kár volt; a szerviz régi művezetője szerint a legszebb lány volt a másodosztályúak között, főleg ha Dorothy némi értelmet varázsolt az ábrázatára – épp csak nem elég szexis. Ez részint a vaskosságát jelentette, részint pedig azt, hogy nem lehetett lefektetni – a másodosztályúak annyira alkalmasak ilyesmire, mint a kirakati bábuk, amikhez mindig hasonlítják őket.
  A művezető bánatára Dorothyt és a többi első osztályút sem lehetett; erre csakis névleges gazdájuknak lett volna joga, akit soha nem láttak. Azzal kellett beérnie Paul bácsinak – így szólította a robotsereg –, hogy lépten-nyomon levetkőztette a lányokat. Ha a kevés számú fiúrobot valamelyikét kellett javítani, csak a sérült részt takaró ruhadarabot vették le – ám a lányoknak parancsba volt adva, hogy bármiről legyen is szó, először is minden ruhájukat dobják a székre. Azok persze mukkanás nélkül engedelmeskedtek.
  Eladdig, míg egy szép napon belépett Ogilvy igazgató úr, és az aranyszőke Linda Shearst találta meztelenül az asztalon, s mellette a gyanúsan zilált Paul bácsit. Linda, a csapat szépségkirálynője néhány hónapja a robotkarbantartókhoz volt beosztva, mármint azokhoz a gépekhez, amelyek a hetedhét határból odasereglő robotok éves javítását végzik. A nagy boncolómasinák átvizsgálásakor elkerülhetetlenül megsérült, átlag háromszor egy héten felszakították a bőrét, s három-négy hetenként levágták az ujját. Paul bácsi e kétperces javításokkal jóval hosszabb ideig foglalkozott; az esküdtszék döbbenettel hallgatta, hogyan. A legrútabb visszaélésnek Linda és Sandy Walters volt az áldozata; esetükben a művezető alkalmazta abbéli tudását, hogy a lányokat minden ellenállásra képtelenné tudja tenni. Kikapcsolta őket.
  Egy robotot nem lehet csak úgy, egy gombnyomással kikapcsolni; nincs is rajta gomb, már a harmadosztályúakra sem tesznek. Ahhoz, hogy leállítsunk egy robotot, szükségünk van egy robotvezérlő számítógépre, a megfelelő parancsok és kódok ismeretére – és korlátlan rendelkezési jogra a robot felett.
  Egyszóval a szerviz igazgatója mindenekelőtt kirúgta Paul bácsit, hogy parancsolási jogától megfossza, s kikérdezte a robotokat. Válaszaik alapján azonnal feljelentést tett, majd különféle vizsgálatokat rendelt el, a robotok, a karbantartó géprendszerek és más eszközök műszaki állapotától kezdve a főkönyveken át a szerviz tisztaságáig. Ezek egyike mutatta ki, hogy a művezető eltévelyedése még borzasztóbb, mint korábban látszott; Linda és Sandy is csak ekkor szerzett tudomást a merényletről, ami öntudatlan állapotban történt velük. Érthető módon kiégett az agyuk. Újraprogramozás után áthelyezték mindkettejüket, távol régi társaiktól, egymástól és Paul bácsitól. A szervizesek egyikükről sem hallottak többet a tárgyalás után – Dorothy is tanúskodott –; az ítéletet nem közölték velük, ők pedig nem kérdezték.
  A tájékozott olvasót, aki figyelemmel kíséri a világ eseményeit, nem éri meglepetésként, hogy ilyen sorsú robotok is vannak. Szolgáljon azonban megnyugtatásul, hogy Dorothyt és társnőit voltaképpen nem érte sérelem – a két szerencsétlen kislány kivételével –, hiszen akkor védekeztek volna. Azazhogy őket semmiképpen sem érhette kár, s Linda és Sandy agya is a gazdájukat ért sérelem miatt égett ki. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy bármi történt is, ők engedelmes, az embert – bármelyiket – szolgáló gépek maradtak. Ezt a bíróság sem felejtette el; ezért kapott Paul bácsi mindössze két évet, viszont kitiltották minden oktatási intézményből, szórakozóhelyről, játszóterek és parkok közeléből, ahol kiskorúak megfordulnak.

De térjünk vidámabb témára; ami elmúlt, elmúlt, Dorothynak mindeme dolgok eszébe sem jutottak tizenkét esztendeje. Most sem, a kis Wellington város szélén, Miss Hewitt kertkapujában.
  – Jó reggelt, kisasszony, a szerelők vagyunk.
  – Végre – sóhajtott fel a magas, szikár vénkisasszony, széles mozdulattal mutatva az irányt. – Csak hogy megjöttetek, ugye megcsináljátok ezt a vacakot, kedveskéim? Ha egy órán belül el nem készülök, katasztrófa lesz.
  – Mivel kell elkészülnie, kisasszony? – kérdezte Dorothy, fürgén lépdelve a tekervényes folyosón.
  – Esküvői ruhával, képzeld csak el, ilyen pocsék időben akar valaki házasodni. Itt is van.
  A ház hátsó részében, a pincelejárat előtt feküdt egy fiatal nő élettelen teste.
  – Biztosítékot akart cserélni, és én nem is tudom, hogyan, de agyoncsapta az áram. Még jó, hogy nem én voltam ott.
  A szervizeslány lekapta óriási hátizsákját. – Bizonyára ezért van sötét a házban, igaz? Mindjárt utánanézünk annak a biztosítéknak. Egyébként Dorothy Greenwood vagyok.
  – Örvendek. Nem mertem hozzányúlni, csak lecsaptam az órát. Kegyetlenül szikrázott.
  Christina szigetelő kesztyűt húzott, s megvizsgálta a fogyasztásmérőt. A készülék burkolata sérült volt.
  – Ezt már nem szabad bekapcsolni, kisasszony. Hívunk valakit az elektromos művektől.
  – Szent ég, akkor mi lesz a ruhával? Még ha a robotot meg is javítjátok, mihez kezdek sötétben, gép nélkül?
  – Christina mindjárt gondoskodik áramról – nyitotta fel Dorothy a robot mellkasát. Társa elő is csomagolt egy kábelköteget, s követte Miss Hewittot a szobába, ahol fény gyulladt, s két varrógép zakatoló kánonja szólalt meg.
  Dorothy gyors mozdulatokkal dolgozott a félhomályos, hideg folyosón; munkája tárgya szinte kivehetetlen volt, de ez nem zavarta, jól látott mindent. Nem nagyon volt mit. Pár perc múltán felkelt és benyitott a ragyogóan megvilágított, nagy szobába. Miss Hewitt és Christina egy-egy asztal fölé hajolt, s fehér csipkeremekeket varrt egy-egy öreg, lestrapált masinán. A kövér lány orrából kábel vezetett a konnektorba.
  – Sajnos, Miss Hewitt, ez a robot már nem garanciális. Így igen költséges a javítás, ugyanis teljesen elolvadtak a főáramkörök. Ezerkétszáz fontra becsülöm a végösszeget… kéri a javítást, kisasszony?
  Az egyik varrógép elhallgatott. Miss Hewitt az asztalra roskadt, szörnyen elkeseredett arccal.
  – Kisasszony?… – lépett közelebb Dorothy. – Jól van, kisasszony?
  – Ezerkétszáz… – suttogta az letörten.
  – Ha nem tudja kifizetni, haladékot és részletfizetést is kaphat, Miss Hewitt.
  A hölgy ráemelte tekintetét az együttérző, segítőkész kislányra. – Mire jó az?
  – Ha jól sejtem, ez a robot létfontosságú az ön megélhetéséhez, kisasszony – ez esetben lehetősége van tíz év alatt törleszteni az összeget, a szokásos banki kamat mellett.
  Miss Hewitt szürke szemeibe visszatért az élet. – Tíz év alatt?
  – Igen, kisasszony.
  Egy percig nem szólt senki, csak a varrógép kattogott Christina keze alatt.
  – Kérem a javítást – szólalt meg végül Miss Hewitt, mikor teljesen magához tért.
  – Igen, kisasszony – felelte ismét Dorothy tisztelettudóan. – Mintegy húsz percbe telik, amíg meghozzák Shrewsburyből az alkatrészeket. Addig talán átvenném az ön helyét a varrógépnél.
  Amikor a ruha elkészült, hét robot tartózkodott Miss Hewitt otthonában: a kiégett másodosztályún és Dorothyékon kívül két szerelőpár, Angela Davis és Carol Forster; társaik neve Susan és Dickie volt. Nem mintha nem hozhatta volna el egyetlen robot vagy akár egy automata az alkatrészeket, de nagy munkára volt kilátás, kellett a sok kéz. Az esküvői ruhát Dorothy vitte rendeltetési helyére, mivel gyorsabb volt a járása, mint a másodosztályúaké; ezalatt a többiek teljesen szétbontották Clara felsőtestét.
  Útközben Dorothy rádióhullámokat küldött a christiesi Levendula utcába, hogy megmondja White úrnak: egyelőre nem mehet. Az öregember vette föl a telefont, mivel Jenny még javában szállított. Dorothy úgy számolta, délelőtt tízkor készül el a robot; de ha Mr. White nem óhajtja Christinát is látni, ő már kilenckor eljöhet. Persze küldhet másvalakit maga helyett. Nem értette, miért mosolyog ezen az idős boltos; álmában sem gondolta volna, hogy voltaképpen a gazdájával beszél.
  Az ősöreg másodosztályú állapotát, az olvasó lelki nyugalma érdekében, inkább nem ismertetjük; elég annyi, hogy rövidesen a szerelők keze alá került volna áramütés nélkül is. Háromnegyed kilenckor eljutottak odáig, hogy a kiolvadt paneleket kicserélték – igen, paneleket mondottunk, ebben a századelőn épített, olcsó konstrukcióban még merev polisztirol lemezeket használtak szivacslapok helyett –; a robot tehát elvileg meg volt javítva, épp csak nem indult be. Angela és Carol tehát hozzáfogott az aprólékos hibakereséshez. Dorothy csak Christinával vett részt a munkában, méghozzá úgy, hogy Carol parancsnoksága alá helyezte. Ő pedig biciklire ült, s eltűnt a ködben.

Mikor előbukkant belőle, a boltajtó előtt volt; a ködfal úgy megsűrűsödött, hogy a járda széléig sem lehetett ellátni. Dorothy épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy vékony teste becsusszanhasson, de így is érezhetően megnyirkosodott a levegő. Szerencsére a klímaberendezés jól működött.
  Mr. White a sarokban ült a széken, s figyelmesen nézte a lányt. Az megállt előtte, s megszólalt: – Jó reggelt, uram. Hívatott?
  Nem kapott választ sem a köszönésre, sem a formális kérdésre. Az öregember egy percig, vagy tán kettőig is hallgatott. Dorothy a gépek nyugalmával várt.
  – Szereted a munkádat? – kérdezte végül.
  – Nem tudom, uram. Robot vagyok, végzem a feladatomat.
  – Mit tennél, ha választhatnál: folytatod vagy abbahagyod?
  – Folytatnám, hogy hasznára legyek az embereknek.
  – Mit szeretnél jobban: sok embernek segíteni keveset… vagy egynek sokat?
  – Sok embernek keveset, uram, kivéve, ha a gazdám az az egy.
  – Ismered már a gazdádat?
  – Nem.
  – Örülnél, ha nap mint nap a gazdáddal lehetnél, és személyesen segíthetnéd?
  – Igen, örülnék, uram.
  – Nos, Dorothy, mától én vagyok a gazdád.
  Az eddigi kérdésekre a robot azonnal, késedelem nélkül felelt – ezúttal nem tudott. Nem azért, mert állítás hangzott el, s nem is azért, mert időbe telt utánanéznie a szerviz központjában, igaz-e az. Egy pillanat alatt megvolt. Zavarából Mr. White segítette ki – feléje nyújtotta a kezét. Dorothy jobb, majd bal keze is megmozdult, s elhelyezkedett az öregember két tenyere között.
  – Elfogadsz?
  – Igen – suttogta a lány –, elfogadom, uram.
  Rövidesen megérkezett Jenny. Csak azért jött, hogy új árut rakodjon fel, s fordult volna nyomban, de gazdája megállította.
  – Várj, csillagom, nézd csak: mit gondolsz, ki ez?
  – A szervizeslány, gazda, aki engem is javított.
  – Eddig, Jenny. De mostantól Dorothy Greenwood-White, a lányod.
  Jenny elmosolyodott. – Nemigen, gazda. Én huszonkét éves vagyok, nem lehet ilyen nagy lányom, mit gondolnának az emberek?
  – Az igazságot, csillagom, hogy pénzért vettem neked.
  – Szó sem lehet róla – rázta fejét a nő erőteljesen. – Csak a kishúgomnak fogadom el. – Letette a kosarat, a gazdájuk térdén ülő Dorothyhoz lépett, s mindkét orcáját megcsókolta. – Szervusz.
  A lányka viszonozta a csókokat. – Szervusz, nővérkém.

Dél is volt már, mire úgy-ahogy kitisztult a köd Christies utcáiról. Salop és környéke ismét meglátta a napvilágot, de a tengeren, Anglesey szigetén és Skócia partjain még vastag párna ült. Ekkor lett hivatalosan, annak rendje és módja szerint Christies lakosa a volt szerelőrobot, miután átadta vételárát a művezetőnek; aki cserében Mr. White tulajdonává nyilvánította, beírva e tényt a lányka fejébe is. A szerzemény visszaadta holmijait, úgymint Christinát, a hátizsákokat és a biciklit; újat kapott viszont azokból az apróságokból, amik külsejét voltak hivatottak rendben tartani. Többé nem kap ilyeneket, alacsony értéke miatt.
  Christina egyáltalán nem izgatta magát parancsolója távozása miatt; nem örült annak sem, hogy egy időre a shrewsburyi szerviz épületében kap munkát, ahol a maga ura lesz. És semmilyen búcsúzkodást nem tartott szükségesnek; ahogy Dorothy sem.

Azon a szürke, ködös reggelen, amikor a rendőrség kivonult az O’Rourke-villához, még senki sem gondolhatta, mekkora port ver az eset. Mr. Jeremiah O’Rourke nyolcvankét esztendős volt, abban a korban járt, amikor az ember bármelyik nap arra ébredhet, hogy meg van halva. Bocsánatot kérünk a morbid viccért, de Jannings mondta így, a rendőrőrmester, aki a helyszínelést vezette. Jeremiah bácsit mindenki szerette – látszólag, és senki sem – valójában. Öt éve szenvedett súlyos szívgyengeségben, ami egy napon bizonyára végzett volna vele. Ha azonban ez másfél éven belül be nem következik, akkor dédunokája, Simon nagykorú lévén első számú örökössé lép elő. Ez kétségkívül sértette volna Bertram nagybátyja és Stuart dédnagybátyja érdekeit éppúgy, mint a Simonnal igen feszült viszonyban levő Julia néniét.
  Jeremiah bácsi romló állapota kétségtelenül Stuart, a jelenlegi főörökös várakozásának kedvezett. Tulajdonképpen az ügy így tiszta is lenne. Collins, az inas egy reggel tapasztalja, hogy az úr elhagyta e siralomvölgyet. Stuart örököl, valamicske jut Bertramnak, Julia néninek és a szimpatikus fiúnak, aki végül úgyis megörökli a föntebbieket.
  Csakhogy a rengeteg vér hallatlanul zavarta az inast.
  Az orra alatt nagy, vörösesszőke pamacsbajuszt viselő Finnegan felügyelő eleinte nem sokat várt az esettől, tudniillik rejtelmileg. E középkorú, pocakosodó úriember, kit sorsa egy unalmas kisváros rendőrévé tett, lelkében Poirot, Miss Marple, Columbo és – hát persze! – Sherlock Holmes, a detektívek legnagyobbjának dicsőségére áhítozott. Ám rövidesen sokasodni kezdtek a zavaró momentumok. A bácsi éjféltájban még életben volt; Collins ekkor ment haza a melléképületbe, előzőleg bekapcsolva a riasztóberendezést, amelyet reggel hétkor kapcsolt ismét ki. Ez idő alatt senki sem juthatott a bácsi lakosztályába, amit erősen védelmeztek, mivel Jeremiah úr – kétségkívül nem alaptalanul – táplált némi gyanakvást rokonai iránt. Collinsnak sem volt módja végezni vele; egyrészt hűsége vitán felül áll, másrészt – s ez nyomósabb érv – Mr. Jeremiah később, valamivel fél egy után egy barátjának telefonált a szállodába.
  További problémák is akadtak, de ezeket most nem ismertetnénk részletesen. A felügyelő nagy bajusza egyre izgatottabban mozgott. Végre egy jó kis rejtély, amit meg lehet oldani!… Aztán hirtelen lekonyult a bajusz. De hogyan?…
  Tűnődéséből fiatal leányhang rezzentette föl. Már korábban is jelen volt az a tizenegynéhány esztendős, bájos kis hölgy, akit a rendőrök csak Vörösrókának becéztek éles esze és derekára omló, hatalmas lángvörös hajkoronája miatt. Megnézte a riasztóberendezést; az éjszaka megközelíthetetlen antichambre-t, ahol az ajtót nyitó Collins sikoltozni kezdett, mikor meglátta a hálószobát; és megnézte a hálószobát is, amelyben végül is nem volt semmi ijesztő, ha azzal a tudattal nyitunk be, hogy a padlót és a falakat éppen mázolják – pirossal. Igaz, amikor ő belépett, a megboldogult már le volt takarva. Csak később libbentette fel a lepedőt, hogy megszemlélje a nyakon ejtett vágást.
  E semmitől vissza nem riadó leánycsemetét Phoebe Caulfieldnek hívták, s a felügyelő unokahúga volt. Vagy a másodunokahúga, netán a sógorának vagy a sógora sógorának az unokahúga, de az is lehet, hogy a szomszédja. Esetleg a szomszédjának az unokahúga. Nem tudnánk megmondani, tudta-e bárki Finnegan felügyelőn és Phoebe Caulfielden kívül, honnan ered ismeretségük pontosan. Az is lehet, hogy már ők maguk se tudták.
  Nos, a megoldáshoz vezető első, vékonyka szálakat ez a szemfüles, mindenhova bekukucskáló kis teremtés lelte föl. Itt egy kis csavarhúzóra bukkant – szokott a bácsi barkácsolgatni? –, ott némi sárnyomokra – egy ilyen tiszta, rendes házban, nem különös? –; jó féltucatszor tűnt fel Mr. Finnegan oldalán, hogy előadja újabb felfedezését. Mire a helyszíni szemle véget ért, a felügyelő már tudta, hogy a riasztót manipulálták, ezért nem szólalt meg sem a házban, sem a rendőrségen, ahol éjféltől hétig világított az üzemkész állapotot jelző lámpácska. De vajon kinek volt lehetősége rá, hogy hatástalanítsa az áramkört?
  Másnap az is kiderült, miért volt annyi vér a hálószobában. Mint Phoebe már első ránézésre megmondta, a gyilkos itt követett el hibát: túl sok vért öntött ki. Ha egy halottnak elvágják a nyakát, az nemigen fog vérezni; ezért ha azt a látszatot akarjuk kelteni, hogy az áldozat halálát a nyakmetszés okozta, szét kell locsolnunk némi vért. Nos, a szoba padlóján található folyadék a bácsi készletének felét tette ki, csakhogy a sajátja hiánytalanul megvolt az ereiben. De akkor mi végzett Jeremiah O’Rourke-kal?
  Három nap sem telt bele, s Phoebe rátalált a gyilkosra. A bácsit a vacsorájába tett méreg küldte a másvilágra, de ezt a boncolás nem mutathatta ki, mivel a lassan ölő szer semmilyen nyomot nem hagyott. A vitán felüli hűségű Collins fűszerezte vele a desszertet, Bertram bácsi megbízásából, aki a következő örökösnek, Stuartnak is meggyorsított pusztulását tervezte. Már csak rájuk kellett bizonyítani.
  Phoebe Caulfield tűzpiros hajzata nem kevés találékonyságot takart. Mindenekelőtt meggyilkolta Julia nénit, határozottan mérgezésre emlékeztető tünetekkel, egy közös ebéd után a megfelelő idő elteltével. Ez nem kevés önfeláldozást követelt az idős hölgytől, hiszen miután a halottvivők elszállították, be kellett zárkóznia egy kis szobába Phoebe otthonában, amíg Bertram bácsi pánikba esik; hiszen ha Collins most már önhatalmúlag mérgezget, ki tudja, meddig folytatja?
  Ám nem Bertram esett pánikba, hanem Simon. Simon, akinek az lett volna érdeke, hogy Jeremiah bácsi éljen még másfél évet. Phoebe Caulfield kiderítette, hogy a család üdvöskéje elkövetett valamit. Igen szégyenletes botlás volt, s a bácsi kitagadással fenyegette meg, ha feleségül nem veszi az illetőt. Simon úgy döntött: inkább a halál. Mármint a bácsié.

George hosszan, zajosan nevetett; Mary és Nicky csöndesebben, a fiúk más-más hangnemben. Bob és Diana csak mosolygott.
  – Kezdetnek nem rossz – csapott a férfi isteneset Fiona hátára. – Van benne néhány pongyolaság, de különben jó. Két-három átírás után akár ki is lehet adni.
  Ez nagy dicséret volt George Lane szájából, de Fiona tökéletes higgadtsággal fogadta – Nicky is példát vehetett volna a nyugalmáról.
  – Mondta valaki, hogy ki akarom adni?
  – Miért, hát mit akarsz? – vigyorgott a férfi. Tetszett neki, hogy a lány nem válik beképzeltté – ezt is várta tőle –; s hogy nem kezd nyomban ujjongva címlapot tervezni.
  – Morrigan tudja – vont vállat a lány. Mint köztudott, az említett hölgy harcistennő volt a kelta mitológiában. – Egyelőre írok még néhányat.
  – Azért megmutathatom Nednek?
  Fiona vonakodva felhúzta a vállát. – Meg… ha akarod, de ha átdob a palánkon, Ogmiost küldöm rá.
  – Az jó lesz – örült Mary –, egy kis bölcsesség elkelne neki.
  A lány dörmögött valamit arról, hogy egészen más minőségében akarja az istent foglalkozni; aztán felállt, természetesen nem támaszkodva meg a kezével. – Most Fiona Ní Chiarraigh elmegy lovazni. Nicky, becsomagolnál pár holmit, amíg lezuhanyozom?
  A kis robot – ez ritka eset – értelmetlenül nézett rá. A hajsátor dühösen meglibbent.
  – Mondom: nagy, fűevő állat hátára ülök. – Hirtelen nyerített egyet, igen élethű módon. – Értesz engem?
  – Eddig még tudlak követni – felelte az buzgón –; de mit kell ahhoz becsomagolni?
  – Váltás ruha, agyarkefe, miegymás. Á, igen. Ugyanis lovat követően nem jövök haza, hanem hosszúkás, mágnescsíkon haladó járművet bérelek.
  – Freyja meg Ódin – ez Mary volt –, hova akarsz menni?
  – Nem akarok. Fogok. Londonba – indult a lány a fürdőszoba felé. A felnőttek összenéztek.
  – Nicky – mondta George, összedörzsölve tenyerét –, ugye nem bánod, ha alapos fenyítésben részesítem Fiona Ní Chiarraigh-t? Túlvilági szerzet, nem érvényes rá az első törvény.
  A kislány láthatóan nem hitt neki. Fiona visszafordult és a férfira nézett; vészjósló szikrák csillogtak szemében.
  – George Lane – tagolta. – Téged soha senki nem jogosított fel, hogy a tetteimet számonkérd. Oda megyek, ahova akarok, azt teszem, amit akarok. Ne próbálj az utamba állni.
  – Pedig muszáj lesz – mondta az könnyedén, nem ijedve meg a fenyegetéstől. – Rajtam kívül nemigen akad bárki, aki megtehetné… illetve aki túl is élné, természetesen. Talán Eddie.
  – Aligha. Jasonnak sem sikerülne. Szervusztok.
  (Nem merjük elárulni, kit illetett ezzel a becenévvel Fiona. Legyen elég annyi, hogy egy római állampolgárságú, kisebbségi származású fiatalemberről van szó, akit politikai tevékenységéért, koholt vádak alapján végeztek ki Jeruzsálemben, huszonegy évszázaddal ezelőtt.)

Október végére állandósult a hajnalonkénti köd; Nicolette rendszerint tetőtől talpig vattacukorban tette meg szokásos körútját. Azon a reggelen is, amikor Jack hívását vette a boltba menet.
  Nicky már korábban megismerkedett Jack születésnapi ajándékával, aki nem nagyon hasonlított rá – mármint Nickyre –, bár a fiú azt szerette volna eredetileg; később másította meg szándékát, ráébredve, hogy Nicky csak egy van. (Ezt hallva a kislány tiltakozott: őbelőle egész sorozatot lehet gyártani.)
  A Holddal folytatott beszélgetés közepén tartott, amikor egy bozontos szakállú, sötét rémalak bukkant ki a gomolygó ködből.
  – Jó reggelt, Mr. McFarlane – mosolygott rá a gyerek, s továbbment.
  – Jó reggelt, kicsikém – szólt utána az ismét ködbe burkolózó férfi. A tejszínhab mögül női hang hallatszott.
  – Ki van ott, Andrew?
  – Csak a kis Lane robot – felelte Mr. McFarlane.
  Az gyors léptekkel haladt tovább a ködben. Rövidesen újabb arc bukkant ki a tejfölből.
  – Szép időnk van, igaz-e, Nicky?
  – Hát… tájékozódási versenyhez nagyszerű – mondta a kicsi vidám mosollyal. – A boltba tartasz?
  – Lassan már nem is tudom – nevetett Pat. – Bizistók kezdek eltévedni. De ha te itt vagy, akkor még, úgy látszik, jófelé megyek.
  – Hacsak nem tévedtünk el mind a ketten.
  – Lehetséges az? Viccen kívül?
  – Nem – rázta fejét Nicky. – Én iránytűt hordok a hasamban, és ha az nem lenne elég, ott a rádiós helyzetjelző szolgálat.
  – Ezek szerint pontosan a bolt előtt kell állnunk.
  – Ezek szerint pontosan a bolt előtt is állunk – mutatott az utca túloldala felé, ami semmivel sem látszott közelebbinek, mint Amerika.
  – Várj egy kicsit – állította meg Pat. – Mondd… ez a ti vendégetek… nos… hány éves?
  – Tizenhét – mondta Nicolette a minden információt megadó robotok szokása szerint: akadékoskodás, visszakérdezés nélkül és azonnal. – Még nem töltötte be, ha jól tudom.
  Pat hümmögött. – Persze… igen felnőttes a korához képest… akarom mondani, érett… igaz… végeredményben…
  Nicky odalépett hozzá, egészen közel. – Pat? – kérdezte halkan; az felriadt gondolataiból. – Mi jár a fejedben?
  – Nézd… – kezdte Pat. – Megígéred…
  A kislány bólintott, s ajkára tette mutatóujját. – Mint a sír.
  – Ez az. Nos, tudod, az az igazság, hogy… hát mit tagadjam…
  – Nagyon?…
  – Azt hiszem, nem olyan… nem olyan nagyon, inkább csak…
  – Reménytelen – mondta a gyerek határozottan.
  – Nézd… Nicky, én nem akarlak megbántani, de igazán… honnan tudhatnád?
  – Ő maga mondta, hogy nem érdeklik a fiúk. Rengeteget fiúzott azelőtt, most más dolgok érdeklik.
  (Ez időben a beszélgetés tárgya Londonban volt, s azon fáradozott, hogy lelket öntsön elkedvetlenedett barátnőjébe.)
  A boltban a szemlátomást bal lábbal kelt Miss Bakerrel akadtak össze. A hölgy Dorothyról Nicolette-re fordította bosszús tekintetét, majd Jennyre nézett. – Egyre többen vagytok… lassan elleptek mindent – morogta kifelé menet.
  – Az ön szolgálatában, kisasszony – felelte Nicky, komolyan pillantva föl a kelletlen arcra. A hölgy legyintett és távozott.

A pár perccel később érkező Wakefield úr már jókedvűen érkezett; illetőleg éppen akkor nevette el magát, amikor a bolt elé ért.
  – Érdekes társaság maguk – magyarázta. – Bejövök, s mit látok? Az urak ülnek – az hölgyek állnak.
  – Itt nincsenek hölgyek, Mr. Wakefield – nevetett Jenny is. – Mi csak háztartási gépek vagyunk.
  – De annak szerfölött vonzóak – nézett a szemébe a férfi. Jenny elpirult; az urak még jobban nevettek.
  – Nos hát, uram, mivel szolgálhatok?
  – Éppen ez az: nem tudom. A múlt héten vettem egy doboz húspástétomot. Lehet, hogy te szolgáltál ki, és tudod a márkáját; elfelejtettem. Pedig nagyon ízlett. Mi az? – nézett le balra, ahol Dorothy bukkant fel egy kis dobozzal. – Ó, igen. Köszönöm, kislányom, így rá is ismerek. Megyek is, sok dolgom van még. Viszlát mindenkinek.
  Kiment, eltűnt a ködben, előbukkant, visszajött.
  – Hát nem elfelejtem? Mosóport is kell vinnem.
  Dorothy máris vitte. – Ezzel együtt megvan a száz font, Mr. Wakefield.
  – Igen? Jól van, ha holnap jössz, megkapod… vagy hamarabb kell?
  – Nem, uram, tökéletesen megfelel holnap.
  Nicolette közben Pattel vitatta meg a malactartás rejtelmeit. A fiatalember nemrég hallotta, hogy egy llandullydi gazda kiárusít nyolc ifjú, szépreményű sertést, igen kedvező áron. Nicky tartott tőle, hogy az állatkák nem néznek boldog jövő elé, hisz közelednek az év végi ünnepek, amik biztosan megritkítják soraikat. Viszont hatvan font tényleg meggondolandó.

– Apa… – kezdte a kislány egy délelőtt kissé zavartan – üzenetet kaptál.
  – Hűha – mondta George. – Ez roppant misztikusan hangzik. Urunk, a Világ Teremtője vagy csak egy messzi galaxis?
  – Azt hiszem, egyik se. Egy másodosztályúról adták fel a Csengettyű utcában, Londonban. Egy furcsa ábra.
  – Igen? Legfőbb ideje volt, hogy végre üzenjen. Ugyebár egy vízszintes vonal mindenféle tüskékkel?
  Nicky meglepve bólintott.
  – No ugye. Fiona. Hogy szól az üzenet?
  A lány elővett egy darab papírt, vonalat húzott rá – kicsit görbére sikerült, hogy emberszerű legyen –, s ellátta egy csomó keresztező vonalkával. George megcsóválta a fejét.
  – Ez a fruska nem normális. Hogy jut eszébe hazautazni az iskolaév kellős közepén? – Elnevette magát, látva az arckifejezést, amivel a kislány a papírra mered. – No figyelj ide. – Kézbe vette a cédulát, s az ölébe ültette a gyereket. – Ez itt ogham, ókelta rovásírás. Van egy vonal, például faág vagy egy kő széle. Ennek a két oldalára húzzuk a rovátkákat. Balról jobbra olvasd. Négy vonás lefelé: fearn, vagyis égerfa. Az ábécé minden betűje egy növény nevét viseli. Három vonás lefelé: nion, kőris. Négy föl: coll. Mogyoró. Egy le: beth, nyírfa. Egy keresztben: ailm, ezüstfenyő. Megint négy föl, coll. Most olvasd össze.
  – Fearn, nion, coll, beth, ailm, coll – küzdött Nicky a nehéz ír kiejtéssel. – Fncbac. – Meghökkent, aztán hirtelen felderült az arca. – Fiona Ní Chiarraigh – Baile Átha Cliath!
  – Úgy van, látod, megy ez. Felhívnád?
  – Hol? Még aligha érhetett oda; tíz perce jött az üzenet.
  Apja ránevetett a sörösüvegre. – A fionológia alaptétele: Fiona Ní Chiarraigh nem azt csinálja, amit hiszel róla. Ha üzenetet kapsz tőle a Csengettyű utcából, akkor ez azt jelenti, hogy Fiona bárhol kereshető földgolyónk szárazföldjén, kivéve?…
  – A Csengettyű utcát – mondta a kislány szófogadóan. – Tehát ott van.
  – Hol?
  – A Csengettyű utcában. Hiszen most állapítottad meg, hogy nincs ott.
  George egyetlen vigyorgó szájjá alakult, amely kétoldalt megérintette a füleit.
  – Akkor tehát hol kell keresni?! – csapott le a zavart gyermekre. – Írországban – adott választ önmagának. – John Ó Ciarraigh. Baile Átha Cliath-i Egyetem háromtizenöt bé, Dún Laoghaire észak hathatvankettes szektor. Mi baj?
  – Telefonon nem lehet?
  – Nem, csillagom, ők csak ezt a rádióvackot használják.
  – De így kétszer annyiba kerül.
  – Túl fogjuk élni – mondta George, mire nyomban bekapcsolt a telefon. Fiona vörössel keretezett arca jelent meg, élénken csillogó zöld szemekkel.
  – Én vagyok a rögzítő – közölte vészjóslóan, mintha azt mondaná, hogy ő a halál. – Mit akarsz?!
  Nicolette nyomban mondani kezdte, kik ők és mit akarnak, de apja leintette.
  – Hagyd. Majd hívjuk, ha hazaér.

Erre azonban nem került sor. Este becsörtetett Fiona, vidáman és lendületesen, csomagokkal megrakodva – illetőleg ezeket automata hozta –, és egyáltalán nem értette, hogy George mit nem ért.
  – Mi köze ennek az iskolához? Londonban volt dolgom, hát Londonba mentem; látni óhajtottam jó apám, hát elmentem és megnéztem. Nem volt érdemes, a kilencvenhatodik Arthur-tanulmányát írja. Próbáltam kapacitálni Finn ügyében, de mindig azzal torkol le, hogy ő angol irodalmat tanít. Mintha számítana. Az ember azzal foglalkozzon, ami érdekli. Sajnos őt Finn egyáltalán nem érdekli. Úgyhogy ott is hagytam, megnéztem Armaghot, szegény egyre öregebb. De jól tartja magát. Á, és találkoztam Simonnal idefelé jövet, tud neked olcsó malacot. Ötven font, rózsaszín, mosolyog, de még sületlen. Nem értem, miért akarod élve, úgy kegyetlenség beleharapni.
  – Három – mondta Diana.
  – Csak egy. Mit akarnál kezdeni három malaccal?!
  – Úgy értem, ez a harmadik malacjelölt. Én találtam Hodnetben, Pat is valahol, ez a harmadik. Figyeld meg, rég itt fog szaladgálni a kertben, amikor még mindig hozzák a kis konnektororrúakat.

Később Simon is megjött, és hozott egy malacot. Nem a malacot, csak egy Gardner-féle játékszert: kis rózsaszín műanyagsertést, kunkori farokkal, hosszú, lapos végű orral; a hátán nem volt lyuk, lévén díszmalac, nem közönséges persely.
  Nem ezért jött elsősorban. Penelope-nak segített az ól falainak szállításában – ez a segítség a gyakorlatban azt jelentette, hogy a robot vitte a lemezeket, ő pedig kinyitotta neki a kertkaput. Tervrajza szerint az ól fémkeret nélkül, egyszerű csapokkal áll össze; a hat oldal összeillesztése után kész, szilárd disznóotthon áll elő, amit később be lehet tenni egy másik, kissé nagyobb dobozba, s a kettő közé hőszigetelő anyag kerül. Hideg tél várható, úgyhogy Malacka örülni fog a gondoskodásnak.
  Gondoskodásban nem volt hiány. Diana azonnal megjegyezte, hogy ha nagyon hideg lesz, úgyis beköltözteti kedvencét az egyik földszinti szobába. Fiona még melegebb helyet talált; a sütőre kacsingatott nagy lelkesen. Meg is kérdezte George-ot, hogy az újévi Lane-Malachoz melyik korosztály alkalmas.
  – Ez – mondta George tömören.
  A kis állat jövőjét azonban nem a Vörösróka és George fenyegette elsősorban, hanem az, hogy ha elkóborol, esetleg bekeverik valamelyik kondába vagy kisebb gazdaságba. Ezt megelőzendő Diana kis táblát csináltatott, amit állata majd nyakörvén fog viselni: „Malacka. Nem Evési Disznó. Diana Gardner, Christies upon Severn, Hegy u. 18.” A veszély egyébként nem volt nagy; a környékbeliek sosem bántották volna más állatát. S persze már az egész város tudta, hogy Diana malacot vesz.
  November negyedikén kellett az előkészületeket befejezni, hogy a délután érkező jószágot készen fogadhassák. Ezért délelőtt megjavították a kerítést; ehhez Dorothyt hívták el, aki viszont kölcsönkért egy hegesztőpisztolyt volt munkaadóitól. A tíz font, amit ki kellett fizetni érte, bőségesen megtérült, mivel a szikrákat látva Norman, Mrs. Sutcliffe, a kivételesen józan Mr. Williams és a Mezei dűlőút szemközti oldalán lakó Mr. Dawson is megcsináltatta a kerítését.

Az olvasó bizonyára felfigyelt a Vörösróka elnevezésre. Ez pillanatok alatt megragadt Fionán, amikor megírta az első Phoebe Caulfield-történetet; a második felolvasásakor pedig végképpen ez lett a neve. Túlságosan hasonlított író és regényalak, semhogy előbbi meg ne kapja az utóbbi nevét. Egyébként Finnegan rendőrtiszt bájos rokona – ha rokona – egy régi könyvből, Fiona kedves olvasmányából kapta nevét; ennek a címe Zabhegyező, Jerome D. Salinger írta közel két évszázaddal ezelőtt, s egyik alakja, Phoebe Caulfield egy leánydetektívről ír történeteket; aki természetesen őrá hasonlít.
  Fiona Phoebe Caulfieldje, a kisebbik Vörösróka ezúttal a felügyelő nélkül kezd nyomozni egy délfrancia kisvárosban, ahova nyaralni megy szüleivel. (A szülők is megjelennek a regényben, de jelentéktelen szerepet játszanak; elsősorban csak hátráltatják gyermekük munkáját. Természetesen most sem derül ki, milyen kapcsolat van Caulfieldék és a felügyelő között.) A történet most nem holttesttel kezdődik. Phoebének Monsieur Le Phoq, azaz Fóka úr lesz gyanús, aki idomított fókáival járja a francia és spanyol vidéket, igen sikeres előadásokat tartva. A mutatványos arca nagyon ismerős neki, biztos benne, hogy egy gyilkosság tettese. Meg is találja a fél évvel korábbi angol lapokban, ahol egy idős férfi megölése miatt köröznek hasonló személyt. Sarokba szorítja Le Phoqot, aki csak kacag, s felmutatja nagyszerű alibijét. Phoebe tovább nyomoz, de ettől kezdve gyanús balesetek történnek körülötte – valaki az életére tör. Rövidesen haláleset történik a városkában, mire Phoebe boncolást követel, azt állítja, hogy az idős férfit ugyanúgy ölték meg, mint a másikat a Csatornán túl. Elhessegetik, a gyerek ne üsse bele az orrát. Értesíti a felügyelőt, aki nyomban hajóra és vonatra száll, kielemzi Phoebével az eseményeket, s francia kollégái elé tárja következtetéseiket. Vele sem állnak szóba. Ugyanekkor Londonból megjön a hír: letartóztatták az ottani gyilkost, az eset kétségen felül áll. A lány csüggedten feladja az egészet; a nyaralásnak is vége, hazautaznak valamennyien. Otthon döbben rá arra az apró részletre, amiből összeáll az egész. Fóka úr ölte meg azt az embert a kisvárosban. Ő hetekig követte, fürkészte az ártatlan mutatványost, aki éppen tervezgette a gyilkosságot. Mikor elhamarkodottan megvádolta az angliai bűnténnyel, először megijedt, megpróbálta eltenni őt láb alól, majd mikor már az egész város felháborodott, hogy ez az idegen gyerek gyilkosnak nevezi a szeretett Fóka urat, végrehajtotta tervét. Senki sem tenné magát nevetségessé azzal, hogy másodszor is bevádolja őt.

Az íróházaspár ajkbiggyesztve fogadta az alkotást; bár Fiona színes, humoros előadásmódja most sem fakult meg, a cselekmény kevésbé volt jó, nem igazodott eléggé a klasszikus krimi hagyományaihoz, amelyeket az első még követett. Némely részleteknek nagyon olyan volt a szaga, mintha pusztán arra szolgáltak volna, hogy fókák lehessenek a történetben; Fiona mindig rokonságot érzett ezekkel a kedves tengeri emlősökkel – azazhogy hétéves kora óta, amikor megtudta, hogy nevezik őket franciául. Kiejtés szerint ez megegyezett az ő monogramjával.

De térjünk vissza november negyedikének meleg későőszi délutánjához, amikor Michael és Nicolette három darab Miss Gardner társaságában tért haza az északi városrészben lakó Smithsonéktól. Ezek voltak sorrendben: az elégedett Miss Diana Gardner, a hasában található Miss Sarah Gardner – Diana újabban a saját nevén emlegette, mondván: amíg nem anyakönyvezik, úgy hívja, ahogy akarja – és a mellettük kocogó félénk, megilletődött Miss Malacka Gardner, aki egy órája még anyja és öt testvére boldog társaságát élvezte, most pedig idegen, óriási helyeken kell mennie nagy, idegen emberekkel. Diana, s később Mike is vitte egy darabon, hisz járni úgysem tudott még sokat, de ez nem nagyon nyugtatta meg a kis rózsaszínű állatot.
  Leginkább az tette próbára fiatal idegeit, amikor egy-egy járókelő – malacfogalmak szerint: nagy rémisztő izé – jött oda, s meg akarta érinteni. Ezt Malacka mindig rettentő visítással fogadta, amíg rá nem ébredt, hogy senki sem bántja; ellenkezőleg, mindenki azt teszi vele, amit ő a legjobban szeret. A füle tövét vakargatják.
  Hamar kimerült az izgalmakban, úgyhogy gazdái lefektették az Aranyeső park egyik csöndes sarkában, ők pedig leültek egy padra.
  – No – mondta Diana –, most már disznónk is van.
  – Van – mondta Nicky.
  – Van – mondta bátyja is, aki szimatolt valamit a szavak mögött. – Lesz még valami?…
  Párja nevetett. – Nem akarsz több állatot?
  – Hát – kezdte Mike óvatosan – azt éppen nem mondanám… csak vannak bizonyos fenntartásaim. A patásokat például utálom; a tyúkokat még jobban, azzal a kegyetlen tekintetükkel. Mit akarsz még tartani?
  – Egyelőre semmit, veletek beérem.
  – Ennek örülök – mosolygott a fiú. – Bár… van azért egy kisállat, akit nagyon szeretnék.
  – Mégpedig?
  – Sarah.
  Nicky rosszallóan csóválta a fejét. – A lányod nem háziállat.
  – De igen, remélem. Olyan vadból, mint Fiona, egy is elég.

Az Aranyeső park ezerféle virága között telt el a délután. A fiatalok tervezgettek, mint máskor is; Nicky néha tanácsokat adott; Malacka aludt.
  Szó esett többek között a Stone-vállalatról, amelynek komoly tervei voltak Simonnal; és Jackről, aki „október és január közt valamikor” érkezik, és szeretné őket megismerni – ez kölcsönös. Elképzelhető egyébként, hogy rövidesen találhat munkát Christiesben: nagytőkés lehet. Az O’Neill-kisvendéglő Melanie-ja ugyanis igen rossz állapotban van – s bár a forgalom nagyon gyér, lehet, hogy értelme van másik robotot foglalkoztatniuk. Jack egyelőre nem tudja, hogy hajlandó-e bérbe adni a robotját; arról sincs hír, hogy a tulajdonos kibérelné-e. Puszta ötlet az egész.
  Mikor az ifjú sertés fölébredt és csatlakozott a társasághoz, éppen Atkinson tartott arra, a nagydarab, aki gyakorta érintkezett efféle állatokkal. Megállt fölöttük, s kajánul Malackára kacsintott. Az állatot a legkevésbé sem érdekelte; a pad alatt szaglászott valamit.
  – Mindig öröm számomra, ha szép, fiatal állatokat láthatok – szólt a hentes.
  Diana kivicsorította fogait, Fiona egyik közvetlen gesztusával. Atkinson csak mosolygott tovább.
  – Különösen a kismalacokat szeretem – folytatta. – Nagyon kedvesek és barátságosak.
  – Előtte vagy utána? – érdeklődött Diana.
  – Előtte, természetesen. A leölt malac már ennivaló, az már nem barátkozik. – Közelebb lépett, leguggolt, s a pad alá nyúlva megveregette Malacka vállát. Az állat felnézett.
  Két perc múlva a nagydarab hentes a padon ült, ölében a csendesen röfögő, kéjesen elnyúlt pici disznóval.
  – Tudja, Miss Gardner, nekem nem vérzik ugyan a szívem minden állatért, amit megölök, de azért ezt szeretem a legkevésbé. Szeretem a húst, de egyáltalán nincs ellenemre, ha más öl helyettem – én pedig egy ilyen aranyos jószággal játszhatok.
  Láthatóan az aranyos jószágnak sem volt ellenére, főleg mikor a tarkóját vakargatták a hentes ujjai. Diana is megenyhült.
  – Ne haragudjon, Mr. Atkinson… de igazán maga lett volna az utolsó, akiről baráti érzelmeket feltételeztek Malacka iránt.
  – Mert nem ismer, Miss Gardner. Ez persze nem nagy baj. Ezután gyakrabban találkozhatunk: amikor finom kukoricát viszek a kicsinek.
  – Kukoricát?
  – Azt, ha nincs ellenére. Meg mindenféle tápláló zöldséget, ami a fejlődő szervezetnek kell. A feleségem több kilót selejtez ki minden hónapban – semmi bajuk pedig, csak nem felelnek meg az előírásnak. De kurta farkú barátomnak ízleni fognak.
  Diana hirtelen nem tudta, mit mondjon. Sógornője segítette ki.
  – Ez igazán kedves öntől, Mr. Atkinson. Malacka egész biztosan erős, egészséges disznóhölggyé fog fejlődni az ön segítségével.
  Atkinson felkapta az állatkát, mint egy tollpihét, a fűbe helyezte, s nehézkesen feltápászkodott. – Hagyd el, kis robot. Etetni neked kell, én csak néha csemegét hozok. Gyári malactápot vegyetek neki, egyáltalán nem olyan rossz, mint látszik. A hizlaldában imádják a srácok. De ne a piros dobozosat, mert az hízónak való; tartott állatnak a kéket kell adni. És mindenféle zöldfélét, némi húst, tejterméket, egyszóval bármit. Maradékot is lehet, csak romlottat ne. Hát megyek is… viszlát. Szervusz, malac.
  – Mr. Atkinson… – szólalt meg Diana. – Bocsásson meg, de honnan ért ilyen jól az etetéshez? Hisz maga csak kiméri a jószágot, de nem tartja.
  – Hát az csak úgy van, Miss Gardner, hogy mészárossegéd bárki lehet, aki nem undorodik a vértől, és elvégez egy tanfolyamot. De mester csak az, aki a mezőgazdasági szakiskola után kibír egy évet az állatorvosin. Ha egy napon – a cipőjét tanulmányozó állatkára mutatott – kismalacoknak ad életet, szívesen levezetem a szülést. Ugyanis, asszonyom, a hentes munkája nem akkor kezdődik, amikor bevonszolják a síró-rívó áldozatot. – Nicolette vonásaira kiült a szánalom. – Hanem akkor, amikor a haszonállat megszületik. Azt rendesen gondozni kell, ugyanúgy, mint az ölbeli kedvencet; sőt még jobban. És ehhez a hentesnek is sok köze van.

Mindezen ismeretek birtokában kimentek a Nagyrétre, hogy Malacka találkozhassék Micimackóval. Mivel Lizzie már tizenhárom hónapos serdülő kutyalány volt, nem lett volna jó egy idegen állattal beállítani a kertbe, amit ő elvitathatatlan birtokának tekint. Ha semleges területen már összebarátkoznak, maga a kutya fogja követelni, hogy együtt mehessenek haza.
  Így is lett. A kicsi először félénken viselkedett, látva Lizzie fogait, de a juhászkutya azonnal barátságosan közeledett hozzá; csakhamar a malac is fölengedett. Rövidesen vörös-fehér-rózsaszín gombolyagként hemperegtek a magas fűben.
  A kétlábúak pedig kiosztották a szerepeket. A két jóbarát már megvan, s Nickyt régebben kinevezték Zsebibabának; indokolt hát, hogy a többi Milne-hős is életre keljen a családban. Bobbie lett Róbert Gida, Steve Nyuszi, John Füles. Bagoly alakja George-ra illett, Mary természetesen Kanga lett. Egyhangúlag választották Fionát Tigrisnek; Dianával és Michaellal viszont gondban voltak. Nicky javaslatára sógornője is Kanga lett, hiszen neki is van egy Zsebibabája, éppenséggel majdhogynem az erszényében. Mike pedig megkapta Nyuszi barátainak és üzletfeleinek kevésbé középponti, de sokrétű és szerteágazó szerepét.

– Jó estét, Fiona Ní Chiarraigh – szólalt meg egy hang a fejük fölött. A név tulajdonosa megfordult, s egy férfi körvonalait látta a lemenő nap tüzében; nem tudta kivenni a vonásait.
  – Ki vagy, aki engedély nélkül néven mersz szólítani? – kérdezte hát zengzetesen, mint egy ókori istenség. Nicky ijedten szökkent talpra.
  – De Fiona, így nem illik beszélni… Jó estét, atyám. Kérem, bocsásson meg neki…
  – Mi? – hüledezett a lány. – Neked két apád van?!
  – Fiona – jajveszékelt a robot –, kérlek!
  – Ne ess kétségbe – nyugtatta a lelkipásztor. – Mindig ilyen volt. Nem tisztel senkit és semmit; nagyon jól teszi. Illik az egyéniségéhez. Nos, bemutatnál tisztelt családodnak?
  – Azonnal… hogyne. Anya, apa, lányok, fiúk – bemutatom James Robinson urat, városunk római katolikus egyházának fejét.
  – Szolgáját, kislányom – intette az. George látszólag felderült.
  – Á… ön tehát az új pap? – fogott hozzá, hogy fölkeljen a fűből. – Sokat hallottam önről.
  – Maradjon csak – lépett közelebb az atya, s kezet nyújtott.
  – George Lane – szorította meg az visszaülve. – Modernebb szövegek szerzője.
  A pap nevetett, és kezet fogott mindannyiukkal, kivéve Fionát, akit egyszerűen kihagyott. Végül a meghökkent lány mellé telepedett.
  – Velem nem fog kezet, atyám?
  – Minek? Téged már jól ismerlek.
  – Engem?! – az ír lány szemében vészjósló zöld szikrák jelentek meg. Gyűlölte, ha úgy bántak vele, ahogy ő szokott másokkal. – Ugyan honnan?
  – Dublinból.
  – Baile Átha Cliath! – dörgött Fiona.
  – Pontosan. Ugyanígy szóltál rám ott is, hiába mondtam, hogy én ezt a nevet nem tudom kimondani.
  – Akkor mondja, hogy „Írország fővárosa”!
  – Igen, ezt követelted annak idején is.
  – Mikor?!
  – Amikor az Írország fővárosabeli nagykövetség plébánosa voltam. Tizenhárom évvel ezelőtt.
  A lány töprengve csóválta a fejét.
  – Te akkoriban egy kis vörös szőrpamacsra emlékeztettél, például sziámi macskára vagy festőecsetre. Egy járkáló hajnövesztőreklám, és közte egy hároméves kislány.
  Fiona harsogva nevetett; száz yardnyira mögöttük Malacka rémülten húzódott Lizzie hasa alá.
  – De én nem emlékszem önre.
  – Nem csoda, régen volt, és te kicsi voltál. Nos hát, örülök, hogy megismertem önöket – pillantott körbe az atya –; tudják, gyakran találkozunk Nickyvel reggelenként. Készültem is sokszor, hogy eljövök, de hát mindig ad a nyájam valami dolgot. De most megyek is – kelt fel –, a mondás is azt tartja: add meg Istennek, ami Istené, a gyomrodnak, ami a gyomrodé. Az enyém korog.
  George magában megjegyezte: lehet, hogy ez az ember normálisabb, mint hivatása alapján gondolta.
  – Mit eszik? – érdeklődött Fiona.
  – Még nem tudom… – itt a kíváncsian közeledő Malackára villant a szeme – talán egy kis szalonnás tojást sütök algapástétommal. – Azt, hogy „szalonnás”, úgy mondta, hogy nagyra nyitotta a száját, s hangot alig adva ki, eltúlzott szájmozgással formálta a szót. A többiek jót derültek.
  – Nyugodtan beszélhet a malac előtt – nevetett Diana. – Kicsi még, fogalma sincs az élet buktatóiról.
  – Köszönöm. De az is lehet, hogy bifszteket csinálok… és egy kis zöldbablevest.
  – Tejfölösen? – ez persze George volt.
  – Hogyne. Azaz várjon csak, megvan. Gombás paradicsomleves lesz, a szarvasmarharészlet mellé pedig borsó.
  – Nyersen?
  – Abszolúte nyersen. Úgyhogy megyek is. Még egyszer: nagyon örültem. Viszontlátásra, üdvözlöm az állatokat.
  Marynek még eszébe jutott valami. – Milyen algája van otthon, atyám?
  – Csak Mr. Robinson, asszonyom, ha lehet. Esetleg Robinson atya. Most éppen olasz, az a kék dobozos.
  – Akkor tegyen belőle a levesbe. Körülbelül ötödannyit, mint amennyi gomba van benne, nagyon feldobja az ízét.

November tizedikén, hajnali három óra huszonötkor megérkezett az első hó. Kicsi és fejletlen volt még, negyed ötre el is állt, de megvoltak még a foltjai, amikor a város felébredt. Csípős hideg volt reggel, a legtöbb christiesi nagykabátot vett. Akadtak, akiknek erre nem volt lehetőségük – mint például Malacka, akit este beköltöztettek az egyik üres szobába.
  A forró nyarat követő kemény tél első hírnökét White úrnál szemlélhették meg az érdeklődők, egy hűtőtáskában. A nagy, formás hógolyót Dorothy gyúrta a rövid hóesés alatt.
  – Csinos – mondta George, megtapogatva a puha, fagyos felületet. Mire ők felébredtek Maryvel, egészen elolvadtak a szétszórt hónyomok, ezért átjöttek megnézni. – Nem is tudom, mikor láttam ilyet utoljára.
  – Tél végén – felelte Mary.
  Gondosan becsukták a hűtődobozt.
  – Állítólag Mr. Jacksonnak is van egy – mesélte Pat –, sőt az is lehet, hogy kettő.
  – Kettő? – nézett George. – Hűha, Mr. White, ezek a Jacksonok tudják, mi az érték. Vigyázzon a havára, nehogy fölvásárolják. Szóval már játszik?
  White úr nem értette a kérdést; Dorothy válaszolt helyette.
  – Nem egészen, Mr. Lane. A gazda kért meg, hogy hozzak, még az este.
  – Á, nem játszik – sóhajtott Mr. White. – Szorgalmas kis masina, mint azelőtt. De azért most már pihenni is van ideje.
  – Hát téli ruhája van-e?
  – Az bizony nincs; a napokban készülök venni egyet. Tudja, neki nem adnak a gyárban, ezért kaphattam ilyen olcsón – nem baj, egyelőre a mostaniban is ellehet. Elvégre nem fázik.
  – Jól van, akkor hazajössz velünk és kapsz – mondta George a kislánynak. Az zavartan tiltakozott.
  – Erre semmi szükség, uram, nekem így is tökéletesen megfelel.
  George párjára nézett. – Mit is olvastunk múltkor az újságban?
  – Mit is – töprengett az asszony –; ó, igen, emlékszem: hogy a robot szót fogad az embernek.
  Dorothy gazdájára nézett.
  – Ez igazán kedves – mosolygott az öregember. – Néhány nap múlva visszaadjuk.
  – Fölösleges. Diana régi holmija. Bobbie-nak túl lányos, Nicky nagy bele, nem tudunk vele mit kezdeni.
  – A kicsi még hordhatja…
  – Tíz év múlva?! – hökkent meg George; aztán vállat vont. – Jó. Ha akarják, visszaadhatják, amikor a gyerek belenő.

A beszélgetés tárgya egy gyönyörű piros télikabát volt, kapucnival, a szegélyeken fehér, lekapcsolható nyúlprémmel. Diana három évig hordta – akkoriban lassan nőtt –, de teljesen újnak látszott. Volt hozzá nadrág is.
  Mary ugyanolyan gonddal öltöztette föl a műanyag gyermeket, mintha igazival foglalkozna. Először is átküldte a sajátját Robinsonékhoz fehérneműért; Dorothynak ez sem volt, illetve szintén hordhatatlan. Shirley azt üzente, hogy egy modern nőnek legalább négy váltás alsóneműre van szüksége, függetlenül attól, hogy mennyi idős és miből van. Ő küld két garnitúrát. Dorothy ünnepélyes ígéretet tett, hogy a másik kettőt beszerzi.
  Mary ezután felsőruhát keresett. Steve egyik kinőtt, piros ingét próbáltatta föl a gyerekkel – jól mutatott a téli öltözet sötétebb piros nadrágja mellett, s még jobban, amikor a másik oldalra tette a gombokat, s kicsit igazított a vállán. Pulóver is akadt, ezt Mrs. Sutcliffe adományozta.
  A munkálatok végeztével, jó három óra eltelte után Mary és Nicolette egy kis piros leányka társaságában lépett a nappaliba.
  A hatás megfelelt várakozásuknak. A család tapssal honorálta fáradozásukat; a leglelkesebb Michael volt, aki felszólította a gyermeket, hogy forduljon körbe; vegye le a kabátját; még néhányszor forduljon körbe.
  Divatbemutató után átvonultak Robinsonékhoz, hogy ők is megcsodálhassák; előbb azonban Mike ráparancsolt, hogy térdeljen le. Dorothy kecsesen térdre ereszkedett; így még kisebb lett, egészen a térdéig ért a fiúnak, aki egy szál piros rózsával Piroskává ütötte. Ezután bemutatta a Farkasnak, aki szintén csak ekkor értesült ebbéli minőségéről; korábban csak micimackói tisztet töltött be.
  Mondanunk sem kell, hogy az ünnepelt rokonsága, azaz Mr. White és Jenny is jelen volt. A lány is örült húga sikerének; gazdájuk csendes mosollyal arra gondolt: érdemes volt megvennie a kislányt – végre örömöt vihetett húsz év óta tartó sivár életébe. Nézte robotja boldog, sugárzó arcát, meghatottan csillogó barna szemeit, s biztos volt benne, hogy érzései éppoly valódiak, mint egy hús-vér gyermeké.

Mint arról már említést tettünk, a fiúk iskolája a Vadász utca végén, a Szőlőskert utcából nyíló kis terecskén volt. A Vadász utcai bura ezt a teret is lefedte, széle az iskola félkör alakú, a teret övező épületén nyugodott. Az épület háromszintes, fehér, egyébként nem túl érdekes. Annál inkább a mögötte elterülő park – de most nem foglalkozhatunk vele. A környezet megvár, az események nem.
  Ben Miller volt az, aki körül a vihar dúlt. Ez a nagyhangú, kötekedő fiú szeptemberben iratkozott be ide – a hetedikbe –, de két és fél hónap alatt több botrányt csinált, mint két osztály együttvéve. Más kétszer bukott Manchesterben, s alighanem ő volt az iskola legerősebb tanulója. Osztálytársai – többségben lányok – csendesen meghúzódtak mellette, a többiek elkerülték.
  November tizennegyedikén azonban megütötte Sally Watkinst.
  Kétségtelen, hogy Sallynek voltak rossz szokásai. Feleselt a tanárokkal, csapkodtak az ajtót, verekedett az osztálytársaival. Nem nagyon szerették.
  Csakhogy Ben Miller tizenhat éves volt, Sally Watkins pedig hét.
  A lépcsőházban találkoztak össze, mindketten rohanvást. Ben lefelé tartott, Sally fölfelé. Összeütköztek, mindketten gurultak néhány fokot. Ben fölkelt, és néhány szidalom kíséretében rettenetes pofont adott Sallynek. Az esetnek számos tanúja volt, köztük két Lane és négy Robinson. Hazatérve egymás szavába vágva mesélték az éppen együtt tartózkodó szülőknek.
  Elsőül Fiona reagált. Felállt és az asztalra támaszkodott, majd jelentőségteljesen végighordozva tekintetét a gyerekeken, halkan és lassan megkérdezte:
  – Ti… tűritek… ezt?
  – Mit kellene csinálnunk? – érdeklődött Naomi félig lehunyt pillákkal, közönyösen, akár egy megbízását váró gengszter. Fionának eszébe jutott az az emlékezetes perc múlt pénteken, amikor – a gyönyörű, piros játékbabává varázsolt Dorothy láttán – Naomi elmosolyodott.
  Másnap délelőtt négy magas figura haladt az iskolába igyekvő kisméretűek között: Sandra és Alex Robinson, Michael Lane és Fiona Ní Chiarraigh. Ben Millert keresték. A tagbaszakadt nagyfiú közelében két-három lépésnyi űr maradt a kapunál megtorlódó menetben – ám mielőtt beléphetett volna, hátulról elkapták a karját.
  – Ben Miller? – érdeklődött egy hang álbarátságosan. A fiút kirántották a térre; innentől kezdve egyetlen iskolás sem lépett az épületbe, ellenkezőleg.
  – Első kérdés – mondta csendesen Alex –: igaz-e, hogy tegnap délelőtt te, Ben Miller, arcul ütötted Sally Watkinst?
  – No és? – rántott vállat az. – Mi közötök hozzá?
  – Második kérdés – folytatta Fiona –: tudsz-e róla, hogy a nagyobbnak a kisebbet megütni rendkívül gonosz és visszataszító dolog?
  A fiú „rendkívül gonosz és visszataszító” röhögéssel válaszolt.
  – Harmadik kérdés – ez Mike volt –: arról tudsz-e, hogy fiúnak lányt megütni a legaljasabb gaztett?
  – Negyedik kérdés – tette hozzá Sandra –, Sally Watkins. Felismered-e Ben Millerben azt a személyt, aki tegnap tenyérrel arcodra ütött?
  – Még szép – hallatszott a tömegből; a vékony gyerekhang tulajdonosa nem kívánta láttatni magát.
  – Ötödik kérdés – jött Alex ismét –: hányan látták az esetet?
  Óriási hangzavar, felnyújtott kezek erdeje; Sandra egy széles karmozdulattal csöndet teremtett.
  – Hatodik kérdés – Fiona közelebb lépett, a markába köpött és összedörzsölte –: mit tudsz felhozni mentségedre?
  Ben úgy nevetett, mintha csiklandoznák.
  – Robinson, Robinson, Ní Chiarraigh és Lane bírók három darab nagyméretű ütés elszenvedésére ítélnek – nyilatkoztatta ki Michael. – Egyet azért kapsz, mert megütöttél egy lányt. Egyet azért, mert bántottad a kisebbet. Egyet pedig, mert visszaélve fölényeddel, félelemben tartottad a Vadász utcai iskolásokat.
  Ben állát hirtelen acélmarok fogta satuba; ez Alex keze volt.
  – Hetedik kérdés: kívánsz még valamit mondani?
  A fiú itt nem idézhető módon felelt.
  – Egy – mondta Alex. Elengedte, s mielőtt az bármit tehetett volna, iszonyú ütést mért az orrára. Ben üvöltött, egyik kezével tántorogva fogta az orrát, a másikkal vissza akart ütni.
  – Kettő – örvendezett Fiona. Gondosan célzott, mit sem törődve Ben támadási próbálkozásaival – Alex le is fogta a fiú karját –, majd gael nyelven dörmögve valamit, rettenetesen gyomron vágta. Az áldozat összecsuklott és elterült a kövezeten.
  A négy igazságosztó bajnok elégedetten, emelt fővel távozott; bátortalan kérdés szállt utánuk a megilletődött gyerekek közül.
  – A harmadik?… – nézett vissza Fiona. – Időnként emlékeztessétek rá.

Az eljárást igen sokan helytelenítették. Az első volt a sorban Nicky, aki szörnyen kétségbeesett, akárcsak előzőleg Sally miatt.
  – Ezt egyáltalán nem lett volna szabad – oktatta ki őket. – Semmit sem tesztek jóvá azzal, hogy bántjátok. Beszélni kellett volna…
  – Nicky – mondta Fiona. A kislány odament; a Vörösróka megfogta és a levegőbe emelte, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. – Mit mond az első törvény?
  – „A robot nem okozhat kárt emberi lényben és nem nézheti tétlenül, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen” – szavalta a gyerek ünnepélyesen.
  – Kicsoda?
  – A robot.
  – Közülünk ki a robot?
  – Én volnék…
  – No látod – mondta Fiona, és letette.
  A szűken mért magyarázat nemigen elégítette ki a lányt, de többet nem kapott. A második kritikus George volt, aki szerint kár volt a harmadik ütést a talonban hagyni – nem játszották volna ki vele a lapjaikat, lett volna még ütésük úgy is.
  Harmadikként következett Mr. Brian Miller az est folyamán. Robinsonékhoz ment, ahol Naomit és Petert találta a ház előtt, egy szék javítása közben. Dühösen mérte végig őket.
  – Itthon van Mr. Robinson?
  – Igen, uram – hajolt meg Peter. – Kit jelenthetek be?
  A férfi megmondta a nevét; a fiú besietett a házba. A kislány bevert egy szöget.
  – Hol voltál te ma reggel?
  – Itthon, Mr. Miller – felelte Naomi; aznap az ő osztályának szünnapja volt.
  – Jobban tetted volna, ha elkíséred a gazdáidat! – vetette oda a férfi. – Akkor talán nem verik a fiamat félholtra!
  Bárki más a Robinson- vagy Lane-csemeték közül nyilván hanyattesik a nevetéstől, ha robotnak nézik és a gazdáit emlegetik. (Kivéve Nickyt.) Naominál ez elképzelhetetlen volt; ő csak valami különös, horkantásszerű hangot hallatott, amit aligha magyarázhatunk vidámságra. De már jött is Norman.
  – Jó estét – mosolygott. Mr. Miller nem viszonozta.
  – Tud-e arról, hogy a fia ma reggel többedmagával megverte az én fiamat? – szegezte neki a kérdést.
  Norman Robinson világéletében nyájas, békeszerető ember volt. Egyvalamit azonban már fiatalkorában is mélységesen utált – ha nem fogadták a köszönését. Kezet, sebész lévén, nem szokott nyújtani, s másokét is csak akkor fogadta el, ha elkerülhetetlen volt. Most kicsit latolgatta a választ.
  – Jó estét – ismételte végül, halkan, de jelentőségteljesen.
  – Beszélhetnék esetleg a fiával? – Miller úr nem vett tudomást az üdvözlésről.
  Norman kissé leszegte a fejét. – Nem.
  – És ugyan miért nem? Aligha fél tőlem, gondolom, a robotjai védelmében!
  Ebben a nyelvtani helyzetben, mint az olvasó is nyilván tudja, a mondat alanyának többes száma nem érzékelhető, legalábbis a beszélt angol nyelvben; leírva világosan különbözik. Naomi tudta, hogy itt két robotra gondolt Miller úr; de nem szólt semmit. Bevert még egy szöget.
  – Ezt nem tudom megmondani – szólt apja erőltetett nyugalommal. – Ha majd itthon lesz, megkérdezem tőle.
  – Szóval nincs itt? Nos, így is jó. Akkor maga hallgasson ide.
  – Nem hallgatok – vágott közbe Norman. – Ugyanis félóra múlva dolgozni megyek, és higgadtnak kell lennem: szívet operálok. Ha el akarja mondani, ami a magáét nyomja, menjen oda – mutatott a Lane-villára –, ott megtalál kettőt a fiam társai közül. Jó napot.
  Ezzel bement a házban. Hárman maradtak a kertben; Miller úr mérges pillantást vetett a két „robotra”, és kifelé indult. Naomi letette a kalapácsot, s fürge léptekkel megelőzte.
  – Mit akarsz? – förmedt rá az ember. Naomi megállt a kapuban.
  – Hogy úgy beszéljen velem, ahogy egy kulturált úr egy kulturált leánygyermekkel.
  – Most nincs időm robotok lelki gondjaira, eredj az útból.
  A lány felmutatta jobb tenyerét, s ártatlan tekintettel megkérdezte: – És ha lekeverek magának egyet?
  – Mi?! – nézett Mr. Miller. – Hát te nem vagy robot?
  – Meglepi ez a fejlemény, ugye?
  – Viszont nagyon neveletlen gyerek vagy!
  – Fityfenét – mondta Naomi Fiona modorát utánozva, és otthagyta Miller urat. – Csak magától kinyílik a bicska a zsebemben.
  Az ember dühösen átcsörtetett Lane-ékhez. Nicky ezúttal nem ment elébe, apja utasításának megfelelően; csak az ajtóig.
  – Jó estét, uram.

Mint az várható volt, Mr. Millert nem lehetett jobb belátásra téríteni. Egyáltalán nem használtak Mike és George érvei, Fiona sértődött, fensőbbséges álközönye – e jelzőhalmazzal próbáljuk érzékeltetni a lány magatartását, mely nagyjából így lenne szavakba önthető: „szemrehányás helyett inkább megköszönné, hogy megneveltük a fiát, micsoda alak… egyébként mit törődöm én az egésszel, felőlem meg is pukkadhat” –, nem használt Nicky udvarias kérlelése: a férfi még dühösebben ment el, ahogy jött, rendőrséget, bíróságot emlegetve. Mikor e szavak harmadszor hangzottak el, a királynői, sőt istennői hallgatásba burkolózó, karját melle előtt összefonó, szenvtelen arcú Fiona ledobta álarcát, és kifakadt:
  – Hát csak tessék, Mr. Miller. Tegyen, amit akar, miattam Nuadához is elmehet, de akkor először innen tűnjön el. Senki sem fogja a végtelenségig hallgatni a sirámait.
  – Nem hozzád beszélek – vetette oda az ember, éppen Michaelra szórta ugyanis szidalmait.
  – Én viszont magához beszélek, és visszautasítom, hogy tegezzen. Kifelé! – Mivel ez nem hatott, várt egy pillanatig, aztán intett Nickynek. – Söpörd ki.
  – Fiona, én…
  – Most mi vagy te tulajdonképpen?!
  A kislány apja beleegyezését kérte, majd eltávolította az embert.
  – Így – mondta George. – Azt hiszem, ránk fér némi pihenés. Üss csapra egy hordó sört, apró elektronika!
  – Sört, sört – dohogott Fiona –, egyre több sört iszol, George Lane, már akkora hasad van, mint egy szumóbirkózónak.
  – Nicky? – intett a férfi azzal a mozdulattal, amivel mint kistitkárnőjét szokta hívni a gyereket. – Juttasd majd eszembe, hogy el kell vinnünk Fionát látszerészhez. És ha szumókat mutatnak a tévében, hívd oda.
  – Aha – bólintott a rőt hajzat tulajdonosa –, a tévében. Eszedbe se jut valamit a saját nyolc szemeddel megnézni, csak a tévét bámulod. Régebben nem voltál ilyen.
  – Miért, te talán elmennél szumót nézni?
  – Szent Patrikra… – borzongott a lány. – Ronda kövér disznók, meztelenül, inkább a halál! De akkor is kövér vagy. Tessék, küldj szemorvoshoz, legfeljebb jobban fogom látni a hasadat.
  – Egy negyvenéves férfi, tisztelt Fiona, nem lehet akkora, mint egy tizenhat éves lány.
  – Nem is várja senki. Én kilencvennégy fontot nyomok, illetve nálunk méterrendszer van, tehát negyvenhárom kilót. Te nyugodtan elérheted a százötven-százhatvanat. Fontban és nem kilóban; márpedig ez a tendencia.
  – Szerinted most mennyi vagyok?
  – Ceist mhaith,13 én azt szeretném tudni, egyáltalán megtalálod-e a fürdőszobamérleget.
  – Ott ül melletted – vigyorgott a férfi, és a kislányra mutatott; az megdicsőülten nézett barátnőjére. – Én ővele mérem magamat. Mondd meg a Vörösrókának a súlyomat, kicsim, szépítés nélkül.
  – Nyolcvanhat kilogramm – szavalta a gyerek áhítatosan, érzékeltetve, mit jelent számára ez az anyagmennyiség.
  – Szép – biggyesztett az ír lány. – És hat hónappal ezelőtt?
  – Nyolcvannégy.
  – Tessék! Fél év alatt két kiló, ez nálad két egész harmincnyolc század százalék. Az én egy fontom évente egy százalék, fél év alatt öttized, vagyis te hozzám képest több mint négyzetesen hízol!
  Fiona fejszámolói képessége túlszárnyalta a kardforgatás mellett a szorzásban is kiváló, bár inkább az előbbiről ismert D’Artagnan urat. Most csak kivételesen tévedett; a homályos matematikai rögtönzésből nehéz kideríteni, hol. Nicky világított rá, hogy két egész harmincnyolc nem öttizednek, hanem egy egész öttizednek, illetve ötvennégy századnak a négyzete, hogy pontosak legyünk. A lány által önmagának engedélyezett súlygyarapodás fél évre vetítve nulla egész ötvenhárom század százalék – a számítás tehát pontos lett volna, ha arról az egészről meg nem feledkezik. A nagyvonalú lányt ez nem zavarta.
  – Mindegy, hát négyzetesen mínusz egy. Attól még nem leszel Chaplin alkata. Nyáron folyton ültél, mert hideg volt, most nyilván ülni fogsz tovább, mert hideg van. Ne csodálkozz, ha majd mesterembert kell hívni, hogy kiszélesítse az ajtókat. Hát rám ne számíts.
  – Miben? – kapta föl fejét Diana, aki kevésbé értette még a speciális nyelvezetet, amelynek gyökerei az egyetemig nyúltak – ahol George, Arthur Cameron és más ismerősök mellett John Ó Ciarraigh is koptatta a padokat.
  – Semmiben. Ha George Lane disznótorosként óhajtja végezni, hát csak tegye, de az én segítségemre ne számítson. Fiona Ní Chiarraigh egy ujját sem mozdítja egy ilyen Dáibhidh Ó Bruadairért, aki életcéljává tette, hogy fal és sört iszik.
  Ebben Diana meg is nyugodott, amivel óriási nevetésre késztette a Lane-eket; nyilvánvaló volt ugyanis, hogy nem értette meg Fiona szavait. Michael atyaian elmagyarázta neki: mindez azt jelenti, hogy George nem számíthat Fionára, vagyis az elnézésére a hízás iránt; Fiona a hízáshoz nem nyújt segítséget, vagyis nem tűri, hogy George elhízzon, vagyis mindent el fog követni, hogy ne hízzon el! Ez az „ujját sem mozdítja” megfelelő tolmácsolásban azt jelentette, hogy a lány időt és fáradságot nem kímélve igyekszik majd lefogyasztani őt.
  A fiatalasszony csatlakozott a nevetőkhöz; később megkérdezte, mit jelentenek az ír szavak, amikkel George-ot illette – bár a hangsúlyból körülbelül sejti. Mike nem emlékezett rájuk, Fiona sem.
  – Te biztos tudod – nézett a fiú kishúgára. Az kissé elpirult.
  – Nem mondhatok apáról becsmérlő szavakat, főleg ha nem értem.
  – Senki se rója föl bűnödül.
  – És ki se tudom ejteni.
  – De visszajátszani igen.
  – „Egy ilyen Dáibhidh Ó Bruadairért” – hangzott Fiona lágy orgánuma a barna fürtök alól.
  – Onnan beszélek! – Fiona harsogó vidámsága olyan volt, mintha életében először találkozna a hangrögzítéssel. Persze átragadt a többiekre is; csak néhány perc múlva magyarázták el, hogy ez egy tizenkilencedik századi ír költő neve; a lány szidalomként, káromkodásként használja, mert utálja erős nacionalizmusáért.

November közepén megjelentek az első komoly fagyok. Tizennyolcadikán, mint Johnny megállapította, óriási robajjal zuhant le a hótakaró, amit odafönt már összevarrtak, s most elengedték. (Ennek ellenére különálló pelyhekben jött.) Három napig hol szitált, hol szakadt, hétfő este pedig olyan hófúvás kerekedett, hogy a szemközti házat se látták. A végét csak másnap délutánra jósolták; Michael nem akarta Dianát kitenni a hidegnek, inkább nem mentek haza, a fiú régi szobájában tértek nyugovóra. Nicky nem volt fázékony, ő ment át megetetni a kismalacot.
  A gond nem itt volt. Decemberre olyan hideget jósoltak, amilyet régóta nem élt át Anglia. A prognózis szerint a következő két hétben még rengeteg hó fog leömleni, utána pedig a hőmérő higanyszála bebújik a kis üveggömbbe alul, hogy téli álmot aludjon. Mindehhez kiadós szelek várhatók.
  Ez több problémát is felvetett. Először is a fiatalok jobb szeretnek már a saját házukban, de mindennap átjárnak a régibe. Diana pedig akkor sem szerette a süvítő, fagyos szeleket, amikor még nem volt ilyen pocakos. (Mint az olvasó nyilván tudja, Sarah közeledik magzatéletének kétharmadához. Mostanában már világosan látható volt egy nagy domborulat formájában, hacsak Diana nagykabátba nem bújt. Az még eltakarta.) Ugyanakkor pedig itt van Malacka, akinek ősei nem hagyományoztak Lizzie-éhez hasonló, meleg bundát. Az utóbbi napokban csak néhány percre vitték ki, mert megvette az isten hidege.
  Többször is felhúzták a páncélzatot, hogy malac és gazdája hófúvás nélkül, de félig-meddig szabad levegőn lehessenek. Csütörtökön is, amikor a Robinsonokkal együtt körülülték a pincéből felhozott két nagy kályhát – az egyiket Normanék hozták –, rostonsültet csináltak krumplival, és aggódtak.
  – Ma este jönnek – mondta Norman gondterhelten –, de nem tudom, mit sikerül végezniük. – A hőszigetelőkről beszélt.
  – Legfeljebb szükségmegoldásra gondolhatsz. Olyan ócska ez a ház…
  – Persze. Úgy gondoltuk, egy telet kihúzunk, aztán lebontjuk. De arra nem számítottam, hogy sarkvidéki…
  – Mert szamár vagy, Norman Robinson – nyilatkoztatta ki Fiona. – Egyáltalán nem lett volna szabad megvenni ezt a kőkori házat.
  – Elhiszem, lányom, de kényszerhelyzetben voltam.
  – Akárcsak most. Szemlátomást kénytelenek vagytok a hátsó házban tölteni a telet.
  Norman csodálkozva meredt a lányra, nem értve, milyen alapon tesz ilyen ajánlatot – ha ajánlat egyáltalán – éppen ő, aki nem is tagja a Lane családnak. Azok láthatóan nem beszéltek erről korábban – éppúgy meglepődtek, mint ő és családja, legalábbis a nagyok. A kicsik arrébb hancúroztak az udvar – kertnek már, fű hiányában, nem mondható – hideg talaján, meg a hókupacon, amibe összesöpörték a fagyott vízréteget.
  – Mhm… – mondta George – valóban kézenfekvő gondolat.
  – Szó sem lehet róla – mondta Shirley. Diana és Mike egymásra nézett.
  – Pedig jó ötlet. Legalábbis a kicsiknek át kellene költözni a hideg napokra – volt Mary elképzelése.
  – Bhuel ar an laghad14 – tódította Fiona.
  – Mmge… – George megmaradt a hümmögésnél – ti… mit szóltok ehhez?
  A fiatalokra nézett. Diana nem tudta palástolni ingerültségét. – Nos, én minden rokonszenvem ellenére, amit Normanék iránt érzek, nem értem, mi módon keletkezett Fiona Ní Chiarraigh fejében a gondolat, hogy meghívjon másokat az én házamba. Maga a terv…
  – Pillanat – szakította félbe George –, ezt megmondhatom. Fiona minden érzéke a magántulajdonhoz merő látszat, álruha. Valójában forrófejű kommunista, éppoly vörös, mint kívülről nézve. Folytasd.
  A fiatalasszony kereste a szavakat. – Tehát… ami engem illet… mi az? – nézett párjára, aki oldalba bökte.
  – Elfelejted, gyermekeim leendő anyja, hogy az „engem” korszak véget ért – nevetett Mike. – Most már a „minket” az irányadó kategória; ami annyit tesz, hogy véleménynyilvánítás előtt egyeztetnünk kell elgondolásainkat.
  – Igaz – ismerte el Diana.
  – Helyes. Én igent mondok; és te?
  – Hát… persze, én sem hagynám fagyoskodni a Robinson gyerekeket… de…

Amikor Mr. Jackson, a város által kiküldött mérnök – a Jackson családnak nem rokona – kiderítette, hogy a Hegy utca húszas szám alatti épület tökéletesen megfelelő téli szállás, mármint pingvinek, jegesmedvék és Antarktisz-kutatók számára, a perspektíva jelentősen változott. Norman szidta magát, amiért megvette a házat; Shirley csillapította; a robotok pedig haditervet csináltak. Megoldásukban közrejátszott, hogy a mérnök a Hegy utca tizennyolcra is vetett néhány pillantást, és ajánlotta, hogy mínusz tizenöt foknál húzzák fel a páncélzatot; a ház szigetelése nem egészen kielégítő.
  A fémgyerekek – ahogy George újabban nevezte őket – azt javasolták, hogy a nagy hidegek és a havazások alatt tartsák dobozban a telket. A páncél alatt négy kályhával kitűnően be lehet fűteni. Sátrakat vernek itt, berendezik Robinsonék bútoraival, és élnek, mint hal a vízben. A kapunál egyszerű zsilipkamrát építenek két nagy lemezből, amelyek leárnyékolják a nyitáskor befújó hideg szelet. Hátul, a másik telekre vezető átjárónál a páncél egyik szelvényét engedik le, amikor át akarnak menni – ők csinálnak kapcsolót, ami ezt elvégzi –; de itt nem zsilip lesz, hanem átjáró a két ház között, mégpedig egy cső, aminek egyik végét a nappali ajtajára, a másikat a páncélra erősítik. Ez megvéd a széltől, s valamelyest a hidegtől is.
  George kegyetlenül röhögött, amikor ezt a nagyképű és fellengzős tervet komoly arccal elébe tárták a robotok. Technikai jellegű ellenérveit el sem mondhatta, azok kijelentették, hogy tizennégy óra alatt mindennel elkészülnek; a költség minderre ezerkétszáz font, ami egy egész télre, két és fél családnak igazán nem sok. (Dianát és Mike-ot a napokban nevezték ki fél családnak mindaddig, amíg Sarah meg nem érkezik.) Egyéb kifogásai pedig elbuktak a gyerekhad boldog ujjongásán, amiért egy űrhajóban töltik a telet. A lelkes csiviteléstől, Mike és Fiona harsány helyesléseitől és az odakint zúgó széltől kába George azon kapta magát, hogy rábólint.

George Lane november huszonnegyedikén, este hat óra tíz perckor bólintott. Az utca sötét volt már, csak a kezdődő hóvihar kavargott. Bólintása első következményeként felemelkedett a páncél, eltakarva az utca gyér fényeit; egy percre koromsötétbe burkolózott az udvar; azután kigyulladt a fényszóró, nappali világosságot árasztva szét.
  Hat-tizenötkor tucatnyi Robinson és Lane gyerek ragadott lapátot, hogy hómentesítse az udvart. A kristályokba dermedt vizet áthajították – a páncél egy nyitott szelvényén – a hátsó telekre, ahol a terv két kiötlője tisztította meg a két ház közötti útvonalat.
  Még dolgoztak ezen, amikor – két perccel fél hét után – Jenny White érkezett a város egyik teherkocsiján. Lepakolt öt kétszemélyes és egy húszszemélyes műanyag sátrat a városháza pincéjében elemi csapás esetére tartogatott készletből, valamint – a fémgyerekek segítségével – két nehéz fúziós kályhát ugyanonnan.
  Háromnegyed hétkor az udvar hómentes volt. A nagy sátrat középen állították fel, bejáratával észak felé; a kicsiket félkörben körülötte. A kályhákat négy stratégiai ponton helyezték el, ahonnan tudniillik egyenletesen melegíthetik az egész udvart. Ezután hozzákezdtek a bútorok áthordásához.
  Nyolckor félbehagyták a költözködést. Nicolette munkához látott a konyhában, Peter pedig előkészítette a nagy sátrat a vacsorához. Mindkét család itt evett.
  – Vajon holnaptól röhög rajtunk az egész város – mormolta Norman szürke arccal –, vagy már ma este?
  – Ez a világon senkit sem érdekel – jelentette ki Fiona szokott méltóságteljes fensőbbségével. – Melegre van szükség, az emberek pedig mondjanak, amit akarnak.
  – Az emberek véleménye sosem közömbös, lányom – mondta Norman, de Fiona energikusan ingatta fejét; különös módon a hajkorona alig rezdült.
  – Nekem igen, és most már neked is. Amúgy ha érdekel, inkább irigykedni fognak, nem röhögni. Nekünk nemcsak meleg a téli szállásunk, hanem tágas is.
  Kilenckor visszajött Jenny, vállán hosszú, vastag rúddal. Szétbontva ez nyolc darab különálló póznának bizonyult, amiket egyenletes elosztásban a földbe szúrt a két ház között.
  Háromnegyed tízkor Nicolette megcsókolta szüleit, vette a kabátját és ment Simonhoz. A hóvihar már elvonulóban volt, de még erősen nehezítette a járást. A városháza előtt sürgölődő másodosztályúakat talált; a Fő tér egyik lámpaoszlopa, mint régóta várható volt, a hóviharban felmondta a szolgálatot és kidőlt. A fél teret áramtalanítani kellett miatta.
  Nicky nem segített nekik. Továbbhaladt északkelet felé, s negyed tizenegykor megérkezett testvére apósához.

– No mondjad, gyerek, hogy is gondolod ezt – fogadta az asztalos. A kislány kibújt a kabátjából, felakasztotta, s részletesen elmondta a tervet. – És mivel erősíted össze a lemezeket?
  – Dorothy hoz egy lézert a volt cégétől.
  – S azt hiszed, hogy ez ki is tart? Nyakam rá, hogy nagy vihart is kapunk a télen.
  – Meggyőződésem, hogy kibírja. Ha megvan a folyosó, egyszerűen leöntöm az egészet.
  – Mi az ördögnek?
  – A víz ráfagy, és olyan kemény páncélt alkot, mint maga a műanyag.
  – És mélyhűtővé változtatja az alagutadat.
  – Aligha. Ez az anyag jól szigetel, de ki is bélelem egy kis vattával.
  – Vattával-e?!
  – Hogyne. Kétszáz font ára egyszerű szabászati vatta elegendő; amit ruhatöméshez használnak. Kitapétázom az alagutat, remekül megleszünk vele.
  – És elvégeztél mindenféle számítást, amit egy robotnak illik ilyenkor?
  – Hát persze, Simon bácsi. A folyosó külső és belső felületét, a szükséges anyagmennyiséget, a jégréteg, a szél és a hőtágulás okozta feszültséget, a belső hőmérsékletet a külső függvényében. Jó matekos vagyok.
  – Meddig tartott?
  – Ötvenhárom tízezred másodpercig.
  Simon hüledezve nézte a kis mesterséges leányt; az büszkén mosolygott, amiért ilyen jól tud számolni.

Nicolette volt az első a történelemben, akinek Simon megengedte, hogy távollétében használja üstjét és formáit. A lány – átérezve a megtiszteltetést – rendkívüli gondossággal kezelte az eszközöket, s öntött vagy háromszáz egyforma, négyzet alakú fehér lapot. Vastagok voltak, majd háromhüvelyknyiek, hogy a kellő szigetelőhatás meglegyen, és szilárdság terén se legyen kívánnivaló. Ez persze azt jelentette, hogy igen sok, mintegy fél tonna CV-bútorpolisztirolt fel; ám a számítások szerint ez gazdaságos volt. Simon üzletmenete szempontjából kevésbé, hiszen utolsó szemig elhasználta azt a finom gyantaszerű anyagot, amit az asztalos hatos keményítőadaléknak, a vegyész pedig eikozán-dimetilheptán-epszilon-poliuretánnak hív – mindkét elnevezésnek megvan a maga előnye –; de ezt majd Eddie kipótolja, hajnalban úgyis Liverpoolban van dolga, onnan hoz.
  Két óra ötvenkor indult haza Nicky és kísérete: három teherhordó automata. Rétfalun át közelítették meg a hátsó telket, ahol a gépek leparkoltak, a lány pedig bement Mike-ék nappalijába, hogy itt várja meg Dorothyt.
  Negyed ötöt mutatott az óra, amikor a Mezei dűlőút elágazásában álló utcalámpa fényében feltűnt az elképesztően kicsinek tűnő, pirosba öltözött gyerek. Amióta Dorothy Greenwood-White szert tett vidám színű, fiatal korához jól illő ruhatárára, a város új robotot ismert meg; egy egészen apró, piros ruhás kisgyereket, aki ide-oda mászkál, ügyeket intéz, s közben olyan ennivalóan édes, mint egy doboz csokibonbon. Ezt Mr. Wakefield mondta róla, aki imádta a gyerekeket, ezért is vett nagy házvezetőnő, szakács, asszisztens helyett egy Dorothyval egyidős kislányt. Amikor egymás mellé állította őket, az derült ki, hogy Dorothy egyszerű, köznapi vonásai – ha felnőne valaha, átlagos megjelenésű angol nőnek nézne ki – nem maradnak el szépségben Petra nemes metszésű, arisztokratikus profilja mellett; s Wakefield lány vékonysága cseppet sem láttatja a szintén karcsú Dorothyt testesebbnek, a tizenegy fontnyi súlykülönbség ellenére; holott ez ilyen kis jószágoknál hatalmas eltérés. Amikor megtervezték őket, Dorothy adatai közé az „átlagos, karcsú testalkat”, Petrához pedig a „kifejezetten vékony” került; de remekül mutatnak együtt. Egyébként később, egy más alkalommal Nickyt is bevette az összehasonlításba, s úgy találta, kitűnően mutatna a két kisebb nővéreként, ha egyszer valami színielőadást tartanának.
  Pillanatnyilag falat épített potenciális kishúgával, aki a lézert kezelte. A technológia nem volt bonyolult, leginkább az igluépítészethez hasonlított, amely fontos szerepet töltött be az amerikai kultúrtörténet egy korszakában. Egy sor műanyaglemezt benyomtak a talajba, majd hozzájuk olvasztották a következő sort; a két fal végül kupolaszerűen ért össze. A fémrudakat beágyazták a szerkezetbe, hogy erősítsék az alagút kulcsfontosságú pontjait.
  A két végén nem volt mihez olvasztani az alagutat – sem a viharpáncél fémjét, sem a házat alkotó Josephson-műanyagot nem lágyította meg ez a kis lézer –; ezért egyszerűn odaillesztették az ajtónyílásokhoz, széles szegéllyel véve körül, hogy be ne jöjjön a hideg.
  Hét óra kilenc volt a pontos idő, amikor a nagyobbik lány megkerülte a házat, fölmászott a létrán, s egy darab madzagot lógatott le; a kisebbik odahúzta a locsolócső végét, ráhurkolta a spárgát, s míg Nicky felhúzta a csövet, ő visszabújt a szép piros kabátba, kinyitotta a csapot és távozni készült.
  Ekkor azonban egy emberalak toppant elé a ház sarka mögül. Hosszú fehér lepelbe volt burkolva, hatalmas hajsátrat lengetett, és síri hangon ráhuhogott Dorothyra. A kislány természetesen megijedt, mint ilyenkor szokás. A jelenés kinyújtott kézzel őrá mutatott.
  – Mit keresel itt ily sötét éjszaka, gyarló lélek, a holtak birodalmában?
  – Már reggel van, szellem kisasszony – közölte az –; én pedig falat építettem egy másik gyarló lélekkel, de már kész, éppen indulok.
  – Ő hol vala?
  – Ott fönt – mutatta Dorothy, bár a reggeli félhomályban, amit a hó amúgy is megvilágított, jól látszott a csövet tartó Nicky; no meg a víz is zubogott. A lány bal kézbe vette a csövet, s a jobbal vidáman integetett.
  – Hah! – mondta a síron túli lélek, de nem árulta el, mire érti ezt.
  Dorothy biccentett. – Viszontlátásra, kisasszony – mondta, s elindult a kertkapu felé. Fiona követte, aztán egyszer csak fölkapta és megfordította. A kis robot komoly arccal szembenézett vele.
  – Ügyes vagy. Köszönöm – nyújtott kezet neki, aztán visszafordította, beirányozta a kertkapu felé, és többször megcsavart a hátában egy óriási képzelt felhúzókulcsot. Dorothy engedelmesen tűrte; mikor Fiona megnyomta az orrocskáját, halkan csöngetett, s merev léptekkel, karját óraműves bábu módjára emelgetve kimasírozott a kapun.

Fiona elégedetten nézett utána. Mikor a kis piros alak eltűnt a kanyarban, a lány visszament a ház mögé, s felkapaszkodott.
  – Mivel töltöd e hajnali órákat, ó gyermek? – érdeklődött barátságosan.
  – Vizet locsolok, ó Fiona. Ez megfagyva nagyobb szilárdságot kölcsönöz, ó, az alagútnak. A hideg miatt fagy meg – mondta nyomatékkal, hogy kifejezhesse ellenérzéseit, amiért barátnője két fok mínuszban ilyen lenge öltözékben sétálgat. Nyíltan nem mondhatta, mert azt kapta volna válaszul, hogy csinos pici orrát a saját dolgaiba üsse. Ez már megesett.
  – Igen? Nos, azt hiszem, jó alagút. Meddig locsolod?
  – Még egy-két percig.
  – Helyes. Akkor megyek és hozzálátok a reggelikészítéshez. Mit kérsz?
  Ritka eset volt, hogy Fiona ne akart volna reggelit csinálni magának – s egyúttal Nickynek is. A kicsi mindig ugyanazt felelte.
  – Egyelőre semmit, köszönöm.

Az alagút elnyerte a két – és fél – család tetszését. Leginkább Michaelékét, akik a valóban jól szigetelt folyosón különösebb öltözködés nélkül mehettek át szüleikhez és vissza – bosszantó dolog csupán azért belebújni három réteg meleg ruhába, hogy két perc múlva le is vessék –; valamint a kicsinyekét, akik imádtak futkorászni rajta, Norman intése ellenére.
  Nem kis részben azért is építették Nickyék az alagutat, hogy megkönnyítsék a Lane-ek és a Robinsonok együttélését. Utóbbiaknak éppen egy tucat gyereket kellett esténként megfüröszteniük; ez két fürdőszobában, néhányat közülük összepárosítva is eltart egy darabig. Otthon ez nem volt nagy baj, de itt, idegenben nem túl boldogító, nem beszélve arról, hogy valamikor a háziaknak is kell fürödni.
  A folyosón egy meleg fürdőköpenyben és papucsban át lehetett menni, csak előzőleg ki kellett nyitni ajtaját a páncélon, ahol körülbelül a bejáratnál állt az egyik kályha. Így a használható fürdőszobák száma négyre emelkedett – ez pedig bőven elegendő volt.
  Ám délelőtt mégis teljes menetfelszerelésben vonult itt végig a csapat, az egy Malacka kivételével. Libasorban haladtak át a hátsó épületen, s a verandán át kiléptek a szabadba.
  Jó idő volt, mínusz kilenc, jóformán szélcsend, a hó is beszüntette utánpótlását – volt belőle elegendő, a ház közvetlen környékén úgy-ahogy letaposott néhány lépésen túl mindent vastagon takart. George megállapította, hogy a takaró nem egyenletes; ahol ő áll, térdig ér, ahol viszont Minnie, ott fülig. Senki sem figyelmeztette, hogy a hóréteg mindkét helyen ugyanolyan vastag.
  Mindenesetre kicsit le kellett nyomkodni, hogy valamit kezdhessenek vele. Fiona ugrott elsőül bele, s követték a többiek. A veranda előtt csak a házaspárok és a kicsiket vigyázó robotok maradtak, valamint az ilyesmikbe belerángathatatlan Naomi. Shirley leguggolt, kimarkolt egy csomó havat, és a jó pedagógus gondos módszerességével labdát gyúrt belőle.
  Hócsata után – ebben csak Diana és Naomi nem vett részt, bár kaptak néhány találatot – a Lane-ek feje kiadta a jelszót: építsenek hóembert. Illetve hóembereket, hiszen nagyon sokan vannak egyhez. Négy csoportra oszlottak; kettő fiú, kettő pedig lány hóembert fog építeni. Nicky és Peter egyikhez sem csatlakozott – holott ezúttal mindenki beállt, Naomi és a hótömbök cipelésétől eltiltott, de formázni jól tudó Diana is. No igen, és Lizzie-nek ehhez sem voltak meg a képességei, ahogy a hógolyózáshoz sem; tudott viszont ugrálni és hemperegni. Meg is tette.
  – Hát ti? – pillantott Fiona a két komolyan álldogáló gyerekre. – Álljatok be, sipirc!
  – Mi nem tudunk – közölte Nicolette. A Vörösróka meghökkent, odalépett hozzá és a homlokára tette a kezét.
  – Nincs lázad… Mi az, hogy nem tudtok hóembert építeni?!
  Azok nekiláttak és összesöpörtek egy hókupacot, majd gömbölyűvé kezdték formálni. – Nem tudunk embert létrehozni – magyarázta a gyerek –, sehogyan és semmiből, még hóból sem.
  Közben Peter nagy gömbje mellett egy kisebbet gyúrt.
  – Akkor most mit csináltok? – kérdezte az ír lány gyanútlanul.
  – Hát hórobotot.

Ebédnél Fiona indítványt emelt: délután menjenek föl a hegyre. Remekül fest a város behavazva, érdemes megnézni, és lehet szánkózni, síelni is. A gyerekek boldogan csatlakoztak; Dianát a délelőtt is kifárasztotta, így ő Mike-kal otthon maradt. Shirley sem tartott családjával; Manchesterbe utazott Williamékhez.
  Amikor megtervezték a Lane–Robinson-űrhajót, egyvalamire nem gondoltak a fémgyerekek: hogy adódhat helyzet, amikor az első házban nincsen senki, s a hátul tartózkodók nem hallják a csengetést. Amíg páncél nem fedte az udvart, bárki bejöhetett a kertkapun, s elballaghatott a hátsó házig.
  Ezen a délutánon azonban a Hegy utca felől érkező előtt áthághatatlan akadály tornyosult. A magas fémfalon kulcs nélkül nem lehetett átjutni. A csengetés csak az első házban hallatszott, a hátsóban nem – a robotok pedig a Kis-Cwmbrian délnyugati lejtőjén visítottak, ahogy a szánkó rohant alattuk; az otthoni érzékelőkkel a hegyoldal miatt nem volt kapcsolatuk. Ha tudta volna, hogy testvérei hátul lesznek, Nicky biztosan a White lányokra bízza jelzőberendezéseit.
  Négy óra tájban valaki fáradt, havas léptekkel megállt a Mezei dűlőúti kapu előtt, és elnyújtózott a csengőgombon. Mike ijedten ugrott az ablakhoz.
  – Tessék? – kiáltott ki. A kapunál nehézkesen üdvözlésre emelkedett egy kéz. – Fred – mondta Michael, és kiszaladt. Az érkező azonban nem Fred volt, bár a vastag öltözék és a hátizsák miatt csakugyan termetesnek látszott. Egy ismeretlen fiú állt a kapuban, pirosra csípett arcán kívül semmi nem volt belőle látható.
  – H-hideg van – lehelte.
  – Úgy bizony – csevegett Michael, egyáltalán nem igyekezve kaput nyitni. – Kit keresel?
  – Ni… ni…
  – Ninive – „segített” a házigazda. – A Közel-Keleten nézz utána, de már csak rom.
  – Nikikiki… – próbálkozott a vacogó idegen.
  – Az valahol Polinéziában lehet.
  – Lane – hallatszott most tisztán és érthetően.
  – Á, az itt van a hátad mögött – mutatta Mike a Mezei dűlőutat, hiszen családnevük jelentése: sor, utca, dűlőút.
  – Jackkk… H-ho-ho…
  – Mi?! – ugrott Michael a kapuhoz.

Jack tucatszor elátkozta „ostoba holdbéli fejét”, amiért robotját hátrahagyta a nagy nyugati kontinensen, Kansasban, hogy unokatestvérének segítsen a nagytakarításban. Vele egyből bejutott volna, nem kell körbetrappolnia Rétfalut.
  – Nicky az oka – mondta Diana. – Össze kellett volna kötnie a csengőket, vagy tudomisén mit csinálnia.
  – Igen – bólintott Mike. – Meg is mosom majd a fejét.
  – Eszedbe ne jusson – tiltakozott a lassan fölengedő Jack.
  – Dehogynem. Igazán jó gyerek, de néha kissé szeleburdi. Nagyon jó bunkert épített, de gondolnia kellett volna…
  – Hé! – kiáltotta Jack, sajnos éppen amikor szájához emelte a bögrét. A tűzforró ital beömlött a szájába, amitől egyszerre kezdett krákogni, prüszkölni és ordítani. Mielőtt a háziak eldöntötték volna, mit tegyenek, váratlanul megnyugodott. – A-a-azt hiszem, kissé meleg… de finom… indiai? Nem szidhatod össze. Robot.
  Michael egy másodpercig értelmetlenül nézett rá; talán az imént eljött az a pillanat, amikor elfelejtette, hogy húga nem valódi. Nem vennénk biztosra. – Persze hogy az, éppen erről van szó. Azért robot, hogy mindennel számoljon.
  – Te meg, látom, ember vagy, és nem számolsz vele, mi történhet, ha rátámadsz, hogy egy embert baj ért miatta.
  – Semmi. Nem fog kiégni az agya, ne aggódj.
  – Biztos? Amúgy én sem ettől tartok. Viszont az első szótól halálra fog rémülni, és félórát nyugtathatod, amíg abbahagyja a bocsánatkéréseket. Hagyd. Kicsit fáztam – fölmelegedtem. Felejtsük el.

A hazatérő Nicolette futva haladt át a páncél alatti udvaron, rántotta fel a ház ajtaját és toppant be a nappaliba. – Mi történt?
  Azok meglepve néztek föl; az asztal körül ültek és dominóztak éppen, azzal az emlékezetes készlettel, amit színaranynak titulált eladója. Semmi rendkívüli nem látszott rajtuk; Jack teája és a meleg takarók a hátsó házban maradtak.
  – Szervusz – fogadta a barátja. A kislány úgy nézett rá, mint aki most ébred rá, hogy ő a gyilkos, akire legkevésbé gyanakodott.
  – Szia… Ti hátul voltatok, amikor Jack jött, és meg kellett kerülnie egész Rétfalut, igaz?! – Visszafordította ijedt tekintetét a fiúra. – Nagyon fáztál?
  – Hé… – képedt el az; Mike szólni sem tudott, Dianának pedig szabályosan nyitva maradt a szája. – Hogy az ördögbe…?
  – Kint az utcán – mutatta a lány kinyújtott karral – nyomok vannak, de idebent egy sincs. A hátsó udvarban is vannak nyomok, és valaki kinyitotta a kaput is. Jack, bocsáss meg, nem gondoltam, hogy hátramennek!
  Mike fölnevetett. – Boszorkányos… Jack, áll még, hogy ne avassuk be? Sólyomszem amatőr volt hozzá képest.

Jack is tudott meglepetést szerezni. A sátraknál fogadta a kis csoportokban hazaszállingózókat, s mindenkit nevén szólítva üdvözölt: – Szervusz, Peter, szia, Katie, jó napot, Mrs. Robinson, szervusz, Fiona Ní Chiarraigh…
  A lány elképedve torpant meg. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mint amikor a plébános köszöntötte a mezőn, s őneki fogalma sem volt, honnan ismeri. Az innen-onnan felhangzó visszaköszönések tisztázták az idegen nevét. Fiona felvette hát istennői arcát, s rádörgött a fiúra.
  – John Holloway, nem hatalmaztalak fel, hogy tegezz és néven szólítsál!
  – Jack – biccentett vissza az. – Nem John: Jack. Így van az anyakönyvben is.
  A lány kicsit megingott szerepében; más válaszra számított.
  – Úgy hát, Jack Holloway, eddig tudtommal nem volt szerencsém!
  – Igaz – mondta a fiú; odakacsázott a lányhoz, s meghajolt, valami lehetetlenül ügyetlen módon, amitől a szemlélőnek önkéntelenül oda kell kapnia, nehogy elessen. Fionán azonban ilyennel nem lehetett kifogni; neki arcizma sem rezdült. – Jack Holloway volnék Amerikai-Hold államból, kisasszony, örvendek a találkozásnak. Kegyedben vélhetően Fiona Ní Chiarraigh-t tisztelhetem, az ír Baile Átha Cliathből.
  Fiona megenyhülten bólintott; kizárólag azért, mert a fiú helyesen ejtette ki a város nevét.

Jacknek nagyon tetszett az űrhajó – ahogy a tágas Lane–Robinson-rezidenciát nevezték –, bejárta minden zugát, elolvasta a feliratokat a hófigurákon. Készítőik elhelyezték rajtuk névbetűiket; a legnagyobbon például az S. L., K. R. O’B., Ch. R. W., D. G. és prof. dr. med. N. R. monogramok voltak olvashatók, rendre Steve-et, Katie-t, Charlest, Dianát és Normant jelölve; utóbbi, mint mondta, azért írta ki tudományos címeit, hogy Naomitól megkülönböztethető legyen. A hóurak és hóhölgyek mellett álldogáló kicsiny hógyerek nagyon tetszett a fiúnak; az R. N. L. és R. P. R. névjelekből azonnal kitalálta, hogy ez hórobot. Az alkotók el voltak bűvölve. Fiona nem értékelte sokra e leleményességet; ha Jack régi barátja Nickynek, nyilván tudomása van a kislány nemzetiségi öntudatáról.
  Ezután azonban a holdi vendég hátat fordított az öt műremeknek, s visszatért a melegre, közölve, hogy hóból is megárt a sok, őt most már csak a hús-vér robot érdekli. A többiek még tanakodtak, az vajon milyen lehet, amikor Jack letelepedett egy fotelba, fölkapta Nickyt, s az ölébe ültette. A lány habozás nélkül felugrott.
  – Hát ez mi? – méltatlankodott a fiú.
  – Mr. Holloway – felelte a lány kimérten –, neveltetésem tiltja, hogy férfiak ölében üldögéljek.
  – Úgy?! És Mr. Lane micsoda, cizellált műanyagszék?
  A szék roppantul meglepődött ezen.
  – Az atyámról beszél, Mr. Holloway.
  – Ez az. Neki beülsz az ölébe, nekem nem?
  – Így van – bólintott a lányka komolyan.
  George elvigyorodott, odaintette magához, a térdére ültette a kicsit, és kárörvendően nézett Jackre. Az nevetett.
  – Nem baj, holnap nekem is az ölembe ül már valaki. Majdnem ilyen csinos, mint te, villannyal hajtott apró csodalény.

Valóban, Miss Holloway alig maradt el szépségben Nicolette-ünk mögött. Pártatlan szemlélő esetleg őt tarthatta volna szebbnek, esetleg habozhatott volna a két leány között; de mint tudjuk, Jack nem volt pártatlan.
  Holloway kisasszony, az Amerikai Robot ifjú üdvöskéje – az ősszel látta csak meg a világot – tizenhárom esztendős volt, egy fejjel alacsonyabb gazdájánál, vékony, mint Petra, s hosszú, vállára omló gesztenyebarna haja igazi amerikai lányt mutatott, akár Jennyé. Kerek, vidám arcocskáján ártatlan tekintetű, meleg barna szemek néztek a világba. Jack legjobban a füleit imádta, e szépen kerekített, rózsaszín kis hallószerveket, amiket még mozgatni is tudott egy kicsit.
  Az összehasonlítás olyanformán üthetett ki, mint Jessica Cameron esetében, aki mellett a Lane gyerek egyszerű, bár jól sikerült vidéki kislányként hatott; kétségtelenül Miss Holloway is igazi nagyvilági szépség volt.
  Hanem a neve… Hozzávetőleg számolva minden egymilliomodik robot kapott egyszerre két keresztnevet; minden százmilliomodik hármat. És akkor is köznapi neveket, Mary, Jane, Sally, ilyeneket – de ilyen nevet a világon senki sem adna a robotjának: R. Kitty Joy Gloria Felicity Holloway!
  Jack Holloway pontosan, betűről betűre ezt a lehetetlen, embernek is képtelenül hangzó nevet adta e szerencsétlen, kiszolgáltatott teremtésnek. Indoklása szerint azért, mert örült (Joy) a technika eme dicsőségének (Gloria), aki boldogságot (Felicity) hoz az életébe. Elölre, mint legfontosabb, a Kitty került, hisz a robot láthatóan egy aranyos kiscica. A továbbiak sorrendjét a fordított ábécérend határozta meg, a könnyebb megjegyezhetőség érdekében.
  R. K. J. G. F. Holloway méltósággal viselte e névuszályt, nem bánva sem azt, hogy gazdája hol így, hol amúgy szólítja, sem azt, hogy a hivatalosak mellett időnként újabb, alkalmi nevekkel lepi meg; csupa olyannal, aminek – ép ízlésű emberek között – az óceán itteni partján nyomát sem lelni: Wendy, Sharon, Beverly, sőt Hillary.
  Ismertetnünk kell Kitty stb. robotibb tulajdonságait is. AH kategóriájú agyat kapott, vagyis igen magas intelligenciával rendelkezett – félúton a Jacksonok és Peter között. A ruganyos léptekért, a mozgatható fülecskékért, a meleg tekintetért és a klasszikus műveltségért, az életre szóló odaadásért, a mesteri szakácstudományért, nemkülönben a keresztnevek fenntartás nélküli elfogadásáért – kilencvenhétezer fontnak megfelelő összeget kellett fizetni.

„A Lane-kastély ódon falai megett” immár négy robot húzódott meg – hatalmas szám –; igen, négy, mert a két türelmes konstruktőr, tervező, programozó, műszerész, robotász – s mindama jelzők tulajdonosai, amiket még magukra aggattak – elérkezettnek látta az időt, hogy bevezesse művét a magas társaságba.
  Az objektum, dolog, egyszerűbben: izé neve JN–1 volt; mint az olvasó nyilván gyanítja, azért, mert ez volt első alkotásuk, és saját nevük betűjelét adták neki. Johnny ugyan a hölgyeket megillető elsőbbséget kívánta érvényesíteni, de Nicky nem hagyta; a szerkezet elsősorban John tervezése, ő inkább csak a kivitelezésben segített; s ami a fő, egyszer még sorozat lehet ebből a kezdeti próbálkozásból, s akkor azt – ha így rendezik a kezdőbetűket – Jane-nek lehet majd nevezni.
  Most pedig megkíséreljük a készülék ismertetésének nehéz feladatát.
  Négy jókora, tizenkilenc hüvelyk átmérőjű tömör gumikeréken gördült a robusztus járgány; ezek vaskos tengelyein a legegyszerűbb felfüggesztéssel – négy golyóscsapággyal – feküdt a két láb hosszú, egy láb széles alsó lemez. Ennek középső részén helyezték el a tápegységet, egy szabványos virionakkut, mellette pedig az agyat. Elöl néhány saját gyártmányú áramkör helyezkedett el – az alvázra csavarozott apró csecsebecsék, fölöttük a légtérben tarka vezetékkuszaság –; hátul egy bonyolult mechanikai képződmény magasodott. Ennek szíve tizenkét miniatűr villanymotor volt, huszonöt penny egy darab; fogaskerekek rafinált szövevénye adta át erejüket a manipulátornak. Ez függőleges, csapágyba helyezett végű fémrúd volt, amely egy lábbal magasabban körcsuklóban végződött. A csuklóból újabb rúd nyúlt ki – nyugalmi állapotban vízszintesen – ugyanilyen hosszúságban, végén immár gömbcsuklóval. Ebből indult a harmadik, tíz hüvelyk hosszú fémrúd lefelé, ahol véget ért a manipulátor, mégpedig kétujjas fogóban; az ujjak vége egészen kinyitva öt hüvelykre volt egymástól. Ha még néhány számadattal terhelhetjük az olvasót: sima, vízszintes talajon hat mérföldes óránkénti sebességet érhetett el; egy töltéssel legalább három hónapig s legfeljebb öt évig kellett üzemelnie, a használat függvényében; a manipulátor szorításhoz hat-hét, emeléshez tizenöt font erőt tudott kifejteni; a mozgatás egy vonalnyi hibahatárral volt pontos. (Az agy tízezerszer pontosabban tudott dolgozni, de persze a kezdetleges mechanika lerontotta ezt – a motoroktól az ujjakig nyolc helyen történt mechanikus erőátvitel, egyik sem laboratóriumi precizitással.) Elöl, hátul és a manipulátoron egy-egy fotocellát helyeztek el, amelyek az infravöröstől a sárgáig terjedő tartományban tudták észlelni a fényt. Rádió is volt benne természetesen, ezen át bármely robot irányíthatta.
  Akinek nem képessége a rövidhullámok adása és vétele, az Enal hívójellel utasíthatta a gépet; e szót két másodpercen belül kellett követnie a parancsszónak – ilyenekből harmincnégyet ismert, egy-két szótagnyi hosszúakat. El lehetett küldeni a két ház valamennyi fontosabb helyiségébe; ki lehetett vele nyittatni az ajtót, az ablakot és a kertkaput; hosszabb parancssorozatokkal ital töltésére vagy levélírásra is rávehették.

Napokon át szakadt a hó; hétfő és csütörtök között, vagyis a hónap legvégén Nyugat-Anglia mini Grönlanddá változott. A hóesés szüneteiben kirándult, hógolyózott, szánkózott a csapat – igen, csapat, végül is ez a név illik az innen-onnan harminc érző lényt számláló gyülekezetre; ez a létszám sok munkát is adott a szakácsoknak – Nicolette-nek és új segítőjének, Kittynek – és a három robotnak általában. Ők persze nem bánták ezt; szorgalmasan etették, öltöztették, szórakoztatták a társaságot, főként a kicsiket, akik fáradhatatlannak bizonyultak; napi két-három óra a szabadban édeskevés volt nekik, kétszer-háromszor ennyit rohangásztak, játszottak az udvaron, s farkasétvággyal pusztították a készleteket.
  A költségeket a fémgyerekek ravasz kalkulációja alapján osztották meg; eszerint az élelem árának hatvanegy, a villanyáraménak huszonkét, a vízének ötvennégy százalékát fizette a Robinson család – mivel ekkora részt fogyasztottak –; a fennmaradó hányadot Lane-ék fizették. Jacknek minden erősködése ellenére sem engedték meg, hogy hozzájáruljon vendéglátása költségeihez; hogy ez nyomatékot kapjon, azt mondták neki, hogy Fiona is ingyen lakik itt. Ez azonban csak félig volt igaz.
  Mint tudjuk, a lány angliai tartózkodása nem rövid, néhány hetes vendégeskedés volt – a Penelope Montgomery Gimnáziumban folytatott tanulmányai még másfél évig fognak tartani. Az, hogy a Lane-ek erre az időre szállást adnak neki, olyan magától értetődő volt, hogy nem is beszéltek róla – Fiona jött, beköltözött, megbeszélést ez ügyben nem folytattak –; az pedig, hogy költségeinek egy részét is ők fedezik, ugyanilyen természetes. Az összeg, amit Nicolette időnként leemelt a lány bankszámlájáról, sokkal alacsonyabb volt a valódi költségeknél. A vörös hajzat tulajdonosa maga sem költött sokat, John Ó Ciarraigh-nak nem kellett utánpótlásról gondoskodnia. (Nem is lett volna honnan, hiszen ha Fiona kimeríti a bankszámláját, a családét meríti ki – ugyanarra a számlára szólt apja és bátyja ír földön használt hitelkártyája is.)
  Nem így Jack, akinek a takarékoskodás ismeretlen fogalom volt. Ahányszor a városban járt, mindig összevásárolt mindenféle kacatot magának és vendéglátóinak – legalább ezer fontot elszórt az első Christiesben töltött héten. Ez a legkevésbé sem izgatta, szülei bőségesen ellátták pénzzel; volt miből, a Holdon magasak a fizetések – igaz, az árak is –, s Mr. és Mrs. Holloway jövedelme holdi viszonylatban is magasnak számított.
  Dolgozni sem a megélhetés végett akart; szükségét érezte, hogy csináljon valamit, nem bírta a tétlenséget. Mármint hosszabb ideig; képes volt egész nap ülni és olvasni vagy beszélgetni, ellentétben a villanymotoros Fionával, aki alig melegítette meg az ülőhelyét, máris fölpattant ismét. Fiona szemszögéből nézve Jack egy téli álomba merült rágcsálóra emlékeztetett, aki képes tíz-tizenkét órát aludni egy nap – míg ő legfeljebb hatot –, s igen sokat eszik, sőt fal – háromszor-négyszer annyit, mint a madárétkű lány. Az amerikai fiú ezzel szemben egy súlyos rendellenesség, a metronomitisz áldozatának látta az ír lányt; az e fogyatékosságban szenvedők képtelenek egy percig nyugton maradni, állandóan csinálnának valamit – mégpedig minden percben mást, mint az előzőben. Ez utóbbi kitétel – hisz mondanunk sem kell, hogy a fentiek elhangzottak szóban is – nem volt igaz: Fiona nemcsak perceken át, hanem egész nap is képes volt ugyanazt csinálni; például ő volt az egyetlen közülük, aki rendszeresen eljárt lovagolni. Órák hosszat tudta dédelgetni Deannát, a lovarda legifjabb lakóját – Dove csikója tőle kapta nevét –; a fél tucat kecskével, a Simpson-birodalom átmeneti vendégeivel is sok időt töltött. Amikor nem patásokkal foglalkozott, általában ismerőseihez ment: Jacksonékhoz, Ryan apóhoz, Mr. Wakefieldhez, Stacey föld alá bújt lakóihoz.
  Jack jobbára egyhelyben töltötte idejét, az említett olvasáson és beszélgetésen kívül – illetve a beszélgetések egy részében – annak kigondolásával, milyen mesterségre adja fejét. Előre közöljük, hogy sikertelenül. Néha félnapos kártyacsatákat vívott Kittyvel – nyár óta kedvelte meg igazán a száztíz kartonlap szeszélyes világát, azon belül többféle játékot űzött –; megint máskor felülkerekedett télire szabadságra küldött sportembertermészete, s rohant síelni.

– Igen… – szomorkodott Kitty – bizony ekkora kudarccal kezdem pályafutásomat.
  – Te megtettél mindent.
  – Ez nem változtat a tényen, hogy Jacknek most sincs munkája.
  – De nincs is rászorulva. Más lenne a helyzet, ha éhezne.
  – Akkor nem is lenne gond, Mr. Lane: dolgoznék én… bár ha csak megélhetésről van szó, ő is talál pénzkeresetet. Neki azonban hivatásra van szüksége, amit szívvel-lélekkel csinálhat… mindegy, mennyit keres vele.
  – Ez akkor sem a te kudarcod. Ha egyszer nincs kedve semmihez, te hiába kínálgatod. Ne izgulj – majd talál valamit. Egyszer csak kedve támad valamihez a mindenféle közül, amiket elsoroltál neki.
  – Addig azonban fennáll a lelki sérelem, Mr. Lane.
  – Nem látszik nagyon letörtnek… Háromlépéses matt, igaz? Kiegyenlítettél, gyerek; nincs győztes. Ügyes vagy.
  – Köszönöm, uram… a játékot és a dicséretet is.
  A lány eltette a sakkot; a harminckét báb távoztával magukra maradtak a félhomályos nappaliban.
  – Különben – kezdte George lassan – Jack végeredményben nem szólhat semmit. Köztünk legyen mondva, nem bánik veled úgy, ahogy kellene.
  – Ez lehetetlen, uram. Ő dönti el, hogy kell bánni velem, és nekem a legkisebb panaszra sincs okom.
  – Aligha panaszkodnál valaha, bárhogyan bánik is veled, nem igaz?
  – De igaz – pirult el a lány.
  – Ugye. Márpedig amit tesz, nem helyes. Száz esetből legfeljebb hatvanszor mondja neked, hogy kérem vagy köszönöm.
  – Majdnem nyolcvanszor, Mr. Lane – a számokban hihet nekem.
  – Az se sok. Rajtad kívül egyetlen robothoz sem szól soha parancsoló hangon; hozzád rengeteget. A kapcsolatotok határozottan úr és szolgája benyomását kelti. Tudom – intette le a szólni akaró Kittyt –, tudom, Amerikában így szokás, de ettől még bennem kelthet ellenérzéseket.
  – Megértem önt… igazság szerint azonban, ahogy megfigyeltem, Christiesben sem ritka ez. Bocsássa meg, hogy vitatkozom, de a formaságok egy idő után céltalanná, üres időpocséklássá változhatnak… főként gazda és robotja között.
  – Persze, ezt a származásod mondatja veled – mosolygott a férfi. Kitty nem értette. – Hát mert te Amerikai Robot vagy; nekik más a szemléletük, mint a Brirobnak.
  – Lehetséges.
  Hallgattak néhány percig. George elmerült a lány csinos profiljának tanulmányozásában. Tekintete megpihent a szórakoztató fülek egyikén, a felé eső jobboldalin.
  – Igen – szólalt meg hirtelen –, a szemlélet nagy különbség. – Egy mozdulattal közelebb húzódott hozzá, majd átkarolta a vállát. – Egy amerikai például, gondolom, ha így átölel egy robotot, bizonyára egy pillanatig sem törődik azzal, hogy mit szól az illető ehhez.
  – Szerintem se – mosolygott Kitty. – De azért, gondolom, ha egy angol ölel át, némi zavart és gátlást leküzdve, egy robotot… azt ő sem várja, hogy az illető komolyan veszi… és így bemászik az ölébe… és a vállára hajtja a fejét…
  Egy darabig megint csönd volt a nappaliban. A kislány békésen pihent George ölében; az megsimogatta a gesztenyeszínű, selymes műanyag fürtöket.
  – Ha nekem lenne egy tizenhárom éves igazi lányom – dörmögte később –, és hazajövet egy felnőtt férfi ölében találnám, nemigen örülnék… hiába mondaná, hogy már nem kisgyerek, és szabad ember. Nicky hiába mondaná, pedig igaz. Te meg még szabad ember se vagy.
  – Nicky se – hallatszott csendesen.
  – Dehogynem; őt úgy neveltük, hogy egyenrangú velünk.
  – Mr. Lane… amikor azt mondja Nickynek kedvesen, udvariasan: „Ideadnád a sót, kicsim?”, el tudja képzelni, hogy nem adja oda?…
  George mélyen eltöprengett ezen. Sokáig ült a homályban, szórakozottan morzsolgatva ujjai között valami finom bársonyosat. Gondolatai filozofikus mélységekben kutatva próbálták megfejteni a nehéz kérdést: vajon mennyire valóság és mennyire látszat az egyenlőség, ami leánykája osztályrészéül jutott? Nem derült ki – egyszer csak ráébredt, mit csinálnak ellenőrizetlenül hagyott ujjai. Gyorsan elengedte a fület.
  – Nyugodtan folytathatja… egészen kellemes. Értem már, miért szereti Lizzie és Malacka ennyire.
  George nevetett, és vakargatni kezdte a kislány másik füle tövét is; ugyanúgy, ahogyan a juhászkutyáét szokta.

Hétfőn kristálytiszta, szélcsendes, világos napra virradt, a Robinsonok és Fiona nem kis örömére. Norman elhívhatta azt a robotkülönítményt, amely műanyaggal fedte be házukat, némi védelmet nyújtva a hideg ellen. A betontól elszíneződött, durván felkent anyag szörnyű látványt nyújtott; de megtartotta a meleget, s ez volt a fontos. Este hazaköltöznek.
  A Vörösróka új ruhában jelent meg hajnalhasadáskor; szabása olyan volt, amilyet viselni szokott, hosszú, dísztelen köntös – ám színe más. Középzöld volt a lábainál, majd a térdénél fakulni kezdett, s a combjánál hófehérbe ment át; ilyen maradt a gyomor magasságáig, ahol színesedni kezdett, s – az olvasó már tudja – meleg narancsnak adta át helyét.
  Jack meglepve nézte egy ideig, majd a homlokára ütött.
  – Persze, ma van december negyedike… mit szokás ilyenkor mondani, gratulálok?
  A lány szokott fensőbbségével mosolygott.
  – Amit akarsz. Júliusban viszonzom.
  – Kedves tőled, bár aligha lesz rá alkalmad. Nem úgy fest a dolog, hogy le tudok telepedni.
  A lány biggyesztett ajkával. – Magadra vess: kellett neked fölnőni?!
  – Erről sajnos nem én tehetek: az idő – sajnálkozott Jack olyanformán, mintha az öregedés valamely szomorú jelét észlelte volna magán.
  – Az idő se mindenható – jelentette ki Fiona. – Én például sose növök fel.
  – Miért nem?
  – Hogy egyszerű maradjon a világ.
  – Jó gondolat. S hogyan kívánod ezt megvalósítani?
  A lány arckifejezése titokzatosabb és fensőségesebb volt, mint valaha. Gondosan megigazította impozáns hajkoronáját, s kinyilatkoztatta:
  – Figyelj és ámuldozz!

A Robinsonok távoztával mintha hirtelen megüresedett volna a Lane-rezidencia. Alig több, mint egyharmadára csökkent a csapat létszáma. Az űrhajó a helyén maradt, hogy a két ház közti átjárás kényelmes legyen; a sátrakat és a kályhákat visszaadták tulajdonosaiknak.
  Ám különféle készülődések vették kezdetüket, amelyek távol tartották az unalmat a Lane-ek hajlékától. Mary és George kezdte az elsőt, a januári írótalálkozóra, amelyen az irodalom és a robotok kapcsolatáról, a robotok szépirodalomban játszott szerepéről kívántak előadni, összhangban a találkozó fő tárgyával: múlt, jelen és jövő technikája az irodalomban. Nemcsak a tudományos-fantasztikusban, természetesen. Az összejövetel pontos dátuma, helye, egyéb tulajdonságai szervezés alatt.
  Jack a karácsony előtti héten a Grant családot készült felkeresni Louisianában. Mrs. Grant volt Jack édesanyjának nagynénje; volt három gyermeke, négy unokája, három testvére, ezeknek összesen hét gyermeke és kilenc unokája; ehhez jön vagy tizenöt távolabbi rokon. Ez a társaság mind összegyűlik majd a meleg délvidéki karácsonyelőn, hogy megajándékozza egymást.
  Mint George kifejtette, ez megmagyarázza Jack rokonságának „magas vagyoni állapotát”. Ha ugyanis évente negyven embert kell megajándékozniuk – illetve sokkal többet, hisz az apai ágról még szó sem esett; s nem csak karácsony létezik: születésnapok is –, ezt csak egyféleképpen tehetik meg: ha gazdagok. Ennélfogva tehát kényszerűségből gazdagok.
  A hátralevő két hét alatt viszont Grant-képessé kellett tenni a legújabb családtagot. Jacknek föltett szándéka volt, hogy ugyanúgy vezeti be Kittyt a társaságba, mint Lane-ék Nickyt; a húgának fogja nyilvánítani, s elvárja mindenkitől, hogy így tekintse. A lány teljesen alkalmas volt rá, hogy estélyeken és gardenpartykon jelenjék meg; csak nem volt ruhája. Jack ragaszkodott hozzá, hogy a teljes gardrób kézzel készüljön – ezt nem a Grantek, de a Hollowayk neve is megköveteli –, mégpedig azokkal a kezekkel, amelyeket viselőjük majd kézcsókra nyújt az ifjú lovagoknak. Hat napig maradnak – aranyvasárnaptól az ugyanilyen színű péntekig –, ez hat ruhát jelent nappalra, hatot estére, plusz három tartalék némely fogadásokra és hasonlókra. Kittynek tehát legalább nyolc ruhát mindenképpen kell varrnia, hogy a tartozékok megfelelő variálásával előálljon a tizenöt.
  A hátsó ház egyik üres szobája tehát megtelt fehér, rózsaszín, világoskék és még sokféle színű kelmével; főként selyemmel, muszlinnal, organdival, de akadt bársony, lamé, szatén és batiszt is; ez utóbbiból például egy remek kis blúzt csináltak, divatos mélypirosat, alig dekoltáltan. Az estélyi ruhákra, amint Jack kifejezte, „közepesen rengeteg” csipkét tettek.
  Többes számot használunk, hiszen az öregecske varrógép és a szabászolló két kis robotot foglalkoztatott – Nicky lelkesen csatlakozott e gyönyörteli munkához, mint az minden kisleánytól várható –, s többször segített Mary és Diana is. Fionát mindez csak annyiban érdekelte, hogy morgott, amiért ezt a kedves, értelmes gyereket sétáló ékszerré akarják változtatni. Figyelmeztette is, nehogy visszatértekor a sznobizmus jeleit vegye észre rajta, mert jaj neki.
  Ez csak jövőre lehetséges; az ünnepeket együtt, Ohióban tölti a Holloway család – akárcsak a Lane-ek, akik nem Ohióban lesznek, de szintén együtt, mint minden évben; az idén megtörténik Michael malacsütővé avatása is. Fiona három esztendeje nem ízlelt Malacot, így most feltétlenül jelen kíván lenni; szentestére viszont hazautazik, remélve, hogy Caristiona időközben nem készül nagynénivé tenni őt. Bob szerint ez nem öregít; ő tavaszra nagybácsi lesz, de nem érzi, hogy ettől kilazulnának a fogai. Majd meglátod akkor, fenyegette meg Fiona, aki vélhetően arra számított, hogy Sarah világra jöttekor a fiúk haja megszürkül, s ráncok jelennek meg homlokukon; alighanem Nickyén is. Utóbbi viszont Kittyvel egyetértésben arra a döntésre jutott, hogy az első törvény rosszallaná, ha a Vörösrókának még három hétig kellene várnia e létfontosságú információra – ezért felhívta Mrs. Ní Chiarraigh-t, s udvariasan megkérdezte, nem néz-e anyai örömök elé. Nem kellett részletesen elmagyaráznia kérdése okát; Caristiona ismerte sógornőjét. Válaszát a következőképpen fogalmazta meg:
  – Mondd meg annak a piros fejű törmeléknek, hogy nem, de ha ilyen bajai vannak, csütörtökön találkozunk Tír na Nógban. Rajtunk aligha fog az átok, veszélytelenül hazajöhetünk.
  A kislány hűségesen közölte mindezt Fionával, egyetlen részletet hagyva csak el; ám az nyomban rákérdezett:
  – Nem nevezett piros fejű törmeléknek?
  Átadója értette az üzenetet, nem lévén teljesen tájékozatlan a kelta mitológiában. Dianának viszont el kellett magyarázni, hogy Tír na Nóg az örök ifjúság szigete, aki ott járt, nem öregszik többé; ám soha nem léphet ír földre. Ha megteszi, nyomban megöregszik és meghal.
  Nem a Lane-portán ugyan, de más fontos készülődések is folytak. A város az ünnepekre készült, ami nem újdonság; White úr üzletének bővítésére, ami már igen. Nicolette rendszeresen beszámolt az eseményekről odahaza.

Ötödikén este két vendég érkezett a megszokott sarkvidéki öltözetben: egy magas, sötét hajú, bajuszos, s egy kicsike, gyermeki mosollyal és vidám tekintettel. Ugyanaz volt a családnevük.
  – Néhány hete már játszom a gondolattal – fejezte be mondókáját Mr. Wakefield. – Szerintem jó mulatság lenne; mit gondolnak?
  – Mmge – bizonytalankodott George.
  – Nekem tetszik az ötlet – szólt Mary. Fiona erőteljesen megrázta fejét; egy yarddal mögötte felborult egy csésze.
  – Semmi újat nem látok benne – jelentette ki. – Mi sem természetesebb, mint hogy robot és nem robot együtt induljanak.
  – Ez teljesen indokolt fionologice – vigyorgott George. – Eddig mégse hallottam ilyen versenyről.
  – Nem volt, Mr. Lane – szólt Mr. Wakefield. – Petra alapos nyomozást végzett. Kétszer tartottak robotszépségversenyt az Egyesült Államokban, huszonkettőben Seattle-ben, huszonnégyben pedig New Yorkban. Gyenge érdeklődés. Vegyes versenyt eddig még soha sehol nem rendeztek, semmilyen korosztálynak.
  – Ez biztató – mondta George kárörvendően.
  – Ne felejtse el, hogy ami két akkora városban gyenge, az nálunk be se fér a városházára.
  – Igaz… s hogyan gondolja?
  – A polgármester urat kérhetnénk fel zsűrielnöknek. Meghívnánk Mr. Jacksont, Mrs. Willist és Miss Brownt az újságtól; meg még két-három embert. Jómagam természetesen benevezem Petrát, így nem lehetek tag.
  – Mármost: mit tehetünk az ügyért?
  – A támogatásukat szeretném kérni, Mr. Lane. Pillanatnyilag erkölcsi alapon… pénzről nincsen szó, hisz nem tudhatom, sikerül-e megnyerni a várost. Önök előtt még csak Mr. John White-tal és robotjaival beszéltem.
  – Csak bri-robotok indulhatnak? – kérdezte Jack.
  – Ó, dehogy, Mr. Holloway, semmiféle megkötést nem tartanék helyénvalónak… persze ez még…
  – Akkor Gloria síkra száll az aranyéremért.
  – Ez kedves, köszönöm. Amint meglesznek a szervezők, továbbadom a nevezését. Nos, nem is zavarok tovább, köszönöm, hogy meghallgattak… a szomszédban folytatom.
  – Igen, Robinsonéknál akad választék… csakugyan – jutott Mary eszébe –, fiúkra is gondolt?
  – Természetesen, csak legyen elég jelentkező.

Dorothy és Jenny rakodással töltötte a péntek délutánt, kiürítették a helyiséget, ahol az üzlet folytatása lesz. Ormótlan, fémvázas műanyag íróasztalt hoztak ki éppen, amikor a lámpa fénykörében – a nap régen lenyugodott – egy alak tűnt fel. Komolyan megszemlélte az udvariasan köszönő lányokat, s megszólalt; Jack hangján, de igencsak elmélyített tónusban.
  – No lám, no lám, visszük a szajrét, pakoljuk a házat kifele. Jól szituált, tisztes orgazda keres fémvázas műanyag íróasztalt, kék ernyős asztali lámpát törötten, kilyukadt földgömböt. Azonnal fizetek.
  Dorothy letette az említett tárgyakat az úttesten álló asztalra. – Ez kedves öntől. A betörőszakmában nagyon rossz a pénzzavar.
  – Te csak tudod! – nevetett Jack. – Mit mutat a mérőszalag?
  – Ugyanazt, uram.
  A fiú napok óta állította, hogy Dorothy minden alkalommal kisebb, mint előzőleg. Az biztos, hogy szép piros öltözetében kislánynak tűnt, vagyis annak, ami; a merev szerelőruha jóval nagyobbnak, tizennégy-tizenöt évesnek mutatta. De Jack szerint azóta is, hogy utóbbit levetette, napról napra picinyedett. Rajta kívül senki nem látta így.
  – Pedig most, talán a világítás teszi, akkorának látlak, mint egy doboz gyufát.
  – Kicsit vagy családit?
  – Kicsit.
  – Kár – mondta a gyerek, s visszament a házba.
  – Kié ez a cókmók? – kérdezte Jack a másik lányt, aki jókora, megállapíthatatlan tartalmú ládát cipelt. Jack mindig a vásárolnivalót látta a tárgyakban.
  – Az ócskás vette meg.
  – Mr…?
  – Miss, Jack. Miss Jenny White, így egyszerűen.
  – Nem te! Az ócskás!
  – Vagy úgy. Mr. Leonard Sutcliffe, a Narancsliget utcából.
  – Christiesben nincs is narancsliget.
  – De van, sőt róla elnevezett utca is, az északi városszélen, a melegházakhoz vezető útnál. Ott él a finom salopi narancs. Ne oda ülj, megfázol; hozok egy széket.
  – Hagyd, inkább állok. Mit ejtettél el, kisrobot?
  A Dorothy hátán érkező zsák valóban hasonlított egy megölt állatra. A lány mosolyogva tette le.
  – Ruhaneműt, uram. Ez megy a kórháznak.
  Dorothy nem kapott engedélyt a Jack megszólításra; a fiú csak nemrég nőtt ki a gyereksorból, tetszett neki, hogy urazzák. Jenny viszont tegezte – logikus, hiszen öt évvel idősebb és egy hüvelykkel magasabb volt nála.
  – Igaz is – folytatta a kislány –, azt hallottam, hogy Mrs. Clyde boltot nyit januárban. Megkérdezhetné, Mr. Holloway.
  – Hogy bevenne-e lisztet meg sertéskarajt méricskélni?
  – Nos, a hölgy cukrászmester, uram.
  Jack kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Egy percig töprengett; aztán csettintett a nyelvével, és Jennyhez fordult.
  – Figyelj csak, kislány, hívd föl Felicityt, légy szíves. Kérdezd meg, ajánlotta-e nekem a cukrászatot.
  – Hogyne. Tetszett neked, de élelmiszeripar, így sose nyithatnál saját boltot. A legközelebbi pedig Shrewsburyben van.
  – Illetve volt mostanáig. Jó estét, Mr. White.
  A boltos vidáman intett. – Jó estét. Hát bővülünk, látja. Huszadikán nyitjuk az új részt.
  – Úgy látszik, mozgalmas időszakot él a város.
  – Hogyne, Mr. Holloway – persze csak ezen a kisvárosi szinten, de mozgalmasat. Éppen Mr. Jacksontól, új csendestársunktól jövök; azt mondja, januárban egy-egy milliót adnak a városnak Mr. Beaudinnel, és nagy eredményeket várnak érte. A sétálóutcákat kibővítik, megnövelik a fedett utcarészek hosszát, és a gyümölcsösöknek is jut valami. Bár ha Mr. Wakefield terve megvalósul, talán jobb lenne idegenforgalmi létesítményekre költeni.
  – A szépségverseny?
  – Bizony az. O’Connell urat megnyerte a tervnek, most már ő szervezi, hogy minden pártatlan legyen. Azt mondja, óriási lesz a siker. Legalább a győztesek körében. De arról is meg van győződve, hogy a versenyzők száma meghaladja az ötvenet.
  – S hány lesz ebből robot?
  – Öt-hat… még nem tudni. Jövő héten együtt lesz a szervezőbizottság, akkor megcsinálják a versenykiírást.

– Marhaság, semmi ok rá – jelentette ki Fiona.
  A többiek meglepve néztek rá, majd összetalálkozott tekintetük. Már negyedórája nem hangzott el egy szó sem a nappaliban; Mary és George olvasott, Jack portrét festett Kittyről a számítógépén – csalással, hiszen a kép nyersanyagát a modell maga szolgáltatta rádióhullámon; elvégre minden robot tudja magáról, hogyan néz ki; Jacknek csak a „művészi látásmódot” kellett rávinnie a képre –, Fiona pedig titokzatos gondolataiba merült. Most mindannyian megpróbálták felidézni, miről volt szó legutóbb; ez, ha másnak nem is, Kittynek egész biztosan sikerült, de ő sem értette. Csodálkozón elkerekedett szemekkel, kissé nyitva maradt ajkakkal, félrehajtott fejjel nézett az ír lányra; most pontosan megfelelt első számú keresztnevének: teljesen olyan volt, mint egy kiscica. Jack villámgyorsan megnyomott egy gombot – a képernyőn megjelent Kitty arca.
  Néhány másodpercig semmi sem történt. A felnőttek vártak egy kicsit, s visszatértek olvasmányaikhoz; Kitty arcocskájáról fokozatosan eltűnt a csodálkozás; Jack elégedetten szemlélte ugyanezt az arcot még egészen kismacskás állapotában. Ekkor Fiona lendületesen talpra szökkent.
  – Nos hát, semmi ok, hogy itt üljek és savanyodjak. Kimegyek Dafyddékhoz, három éve nem voltam ott – ki tart velem?
  – Senki – mondta George, mielőtt a Hollowayk feltehették volna az ilyenkor várható kérdések bármelyikét. – Mire odaérsz, beesteledik… már most is sötét van; a vidék pedig ha nem is a Vadnyugat, azért…
  – Én nem félek semmitől! – csattant fel Fiona.
  – Ez nyilvánvaló. Pedig sokkal jobb lenne, mint megijedni.
  – Busszal is mehetek.
  George kétkedőn nézett rá a könyv széle fölött. A Vörösrókáról nemigen lehetett elképzelni, hogy minden kényszer és erőszak alkalmazása nélkül beszáll a citromsárga minibuszba; főleg ha olyan helyre készül, ahová biciklivel, lovon, gyalog, csónakon, úszva vagy akár kutyaszánon eljuthat. A menetrendes busz- és vonatjáratot is elpuhult, satnya alakok közlekedési eszközének tartotta; a repülőgépet még inkább, csak azért ült bele, mert semmi kedve nem volt tízszer annyi ideig hajókázni az Ír-tengeren. Ha el akart jutni valahova, akkor azonnal.
  – Nos, Mr. Firth nem örvend mostanában a legjobb egészségnek. Estére igen elfárad, úgyhogy jobb, ha reggel mész.
  Fiona metsző pillantást vetett rá. – George?
  – Ez természetes – bólintott a férfi. A lány megnyugodott, s visszaült. Jack értetlenül nézett rá, a lányra, majd robotjára, aki tanácstalanul megvonta a vállát.
  – Mr. Lane?
  – Tessék, Mr. Holloway – lapozott az nyugodtan.
  – Természetes – micsoda?!
  George elmosolyodott; Fiona hevesebben reagált, hahotájától megrezdültek az ablakok.
  – A kérdés így szólt, Jack – magyarázta –: „George, ugye nem csapod be Fiona Ní Chiarraigh-t?”
  – Én pedig válaszoltam: ez természetes – folytatta George –; hiszen nem őrültem meg, hogy a legszebb férfikorban lemészároltassam magam.

Ha a hodneti úton hagyjuk el Christiest, rövidesen erdőhöz érünk, ami kétoldalt szegélyezi az autóutat. Vegyes lombhullatókkal teli, nagy kiterjedésű erdőség ez, amely félkörben övezi névadóját, Hodnet városát. Számos nevezetesség található ezen a természetvédelmi területen. Északi szélén a Zsebhimalája hófödte csúcsai terülnek el – ez a holocén korbeli sziklaképződmény közel két négyzetmérföldet fog át, s legmagasabb pontja ötszáz lábbal emelkedik a tengerszint fölé. Valóban holocén korbeli, hisz csak harminc éve építették a hegyi kecskéknek. Kissé délebbre, az erdő szélén van a hodneti skanzen; egy pöttöm kis falu, ahol a turistacsoportok tizennyolc ház bejárásával megismerhetik a Brit-szigetek lakosainak életmódját az elmúlt évezred folyamán. Néhány mérfölddel közeledve Hodnethez és Christieshez a Salopi Vadállatklinikát találjuk, e modern, országos hírű, rosszul felszerelt intézményt – no igen, túl messze van Shrewsburytől ahhoz, hogy a megyeszékhely szívügyének érezze támogatását.
  Az erdő közepén kis ösvény indul az országút egyik pontjától. Kis tisztáshoz vezet, aminek közepén ház áll. A ház előtt pedig Fiona.

A Firth család hetven éve lakik már a hodneti erdő mélyén épült házacskában. Conan apó most kilencvenkét esztendőt számlál, s huszonegy múlt, amikor felépítette a házat. Akkor ez a hely az erdő széle volt; az erdőt pedig félóra alatt körbe lehetett járni.
  David, az apó unokája most a családfő. Van két fia, egy lánya, két disznaja, egy halom baromfia, egy tehene, egy lova s egy kupac vadászkutyája. Elég sok vadászkutya. Fionát mindenesetre igen nagy zajjal üdvözölték – megkötve, bezárva egy se volt –, akkorával, amire bizonnyal ki kellett volna jönni a háziaknak. Ám nem jöttek – kétlábú, tollatlan lény, mint a lány kiderítette, nem tartózkodott az erdei házban. Igaz is: a ház neve Medvetanya, annak emlékezetére, hogy ilyen állat soha nem élt a közelben.
  Lassan tíz éve már, hogy először itt járt, lovas kóborlásai egyikén, s ismeretségük hosszú és örömteli lett. Gyakran ült lóra s látogatott ki ide, hogy expedíciót indítsanak az erdő mélyére, vagy esetleg kimenjenek a tengerpartra, s vitorlásra szálljanak. David – aki félig walesi eredete miatt a Dafydd nevet nyerte a kymriül egyébként édeskeveset tudó lánytól – tanította meg a vitorlázás tudományára, csakhamar látva, hogy a tanítvány lepipálja mesterét. David el tudott vezetni egy kishajót, ez volt minden – Fiona tízévesen vitorlásversenyen vett részt a Lough Neagh tükrén, ahol kormányosa volt egy kétszemélyes kiscsónaknak; nyolcvankét induló közt lettek harmadikak. A kapitány Séan volt. Ezen a versenyen történt, hogy az eredményhirdetést vezető, meglehetősen ripacs fiatalember az „Ó Ciarraigh ikreket” szólította a bronzérem átvételére – ezután megjelent egy tizennégy éves, vörös fiú és egy két fejjel alacsonyabb kislány, akik tíz-húszmillió tévénéző előtt barátságosan megkérdezték: „Honnan veszi ezt a marhaságot, tisztelt uram?” Még kétszer indultak ezen a versenyen; a következő évben ismét bronzérmet szereztek, harmadjára pedig a dobogó csúcsán álltak volna, ha lett volna dobogó.
  De Firthékről akartunk beszélni. Nemcsak Fiona tanult tőlük sokat; ő is átadta nekik tudását a hegymászás – és mindenféle egyéb mászás –, az íjászat és a nesztelen lopakodás terén. Cserébe megtanították kutyát nevelni, tüzet rakni – Lane-ék tábortűzészeti ismeretei amatőr próbálkozások voltak a Firth-tüzekhez képest, amíg Fiona el nem hozta nekik a technológiát –, madárfészket javítani, beteg állatot gondozni.
  Nyilazni például már tudott a három Firth gyerek, mielőtt az ír lányt megismerték; tőle tanulták annak a titkát, hogy célba is találjanak. Ez Peternek sikerült legjobban, ő már megközelítette a lány tudását, akinek sasszeme és biztos keze alighanem örömet szerzett Robin Hoodnak, ha lepillantott néha a felhő széléről. A leggyengébben Dick kezelte az íjat, viszont a fáramászásban jeleskedett; Sue közepes teljesítményt ért el, őt jobban érdekelték az állatok.

Sötét volt már az erdei tisztáson, amikor az ötven körüli, de harmincötnek sem látszó, magas, izmos David Firth hazatért. Még az ösvényen találkozott a fogadóbizottsággal, amit Medvetanya kutyái alakítottak és küldtek ki elé; tekintve, hogy e vidám ragadozók még nem jutottak magas szintre a társadalmi élet megszervezésében, ez a bizottság valamennyi kutyát tartalmazta. Egymás szavába vágva tájékoztatták gazdájukat a vendég érkezéséről, aki erről nem tőlük értesült, hanem a lábnyomokból, amik jól látszottak a havon.
  A hátsó szobában bukkant a békésen szendergő Fionára; szétterített vörös hajszőnyege alatt a lány szinte elveszett, csak a folyosóról beeső világosságban megcsillanó piros árulta el kilétét. David bement a konyhába, ahonnan csakhamar felséges illatok kezdtek kiszűrődni; sercegés is hallatszott, de a Vörösrókát egész biztosan az orra, nem a füle költötte fel. Talpra szökkent, nyújtózott egyet, s kiszaladt a konyhába, hogy lelkesen üdvözölje Davidet.
  – Isten hozott Medvetanyán – szólt az olyan nyugalommal, mintha nem három év, de három nap sem telt volna el, amióta nem találkoztak. A lány nevetett, s a többiek után érdeklődött. – Hát, apám kórházban van. A szíve volt helytelen, de nem veszélyes. Sue és Dick vele maradt; Peter a városban.
  – Mit csinál ott?
  – Nagy az orrod – felelte David. Ez nem volt igaz, csupán arra intette a lányt, hogy ne üsse mindenbe bele.

Christies pezsgő üzleti élete ezen az adventen jobban pezsgett, mint valaha. A Jacksonok három vállalkozásba fektettek be: Mr. White bővülő üzletébe, Mr. Gallagher ültetvényébe – ez a város keleti szélén feküdt, s többféle konyhakerti növény, gyümölcsfa és melegházi jószág otthonául szolgált – és Mrs. Clyde cukrászdájába. A Mező utca végén, az Akácos park mellett már javában folytak a berendezkedés munkálatai. Mrs. Clyde Birminghamben, a nagy Francis Cottonnál sajátította el ezt az édes művészetet, s a tanultakat érvényesíteni kívánta saját portáján is. Vidám, meleg pasztellszínek a jó emésztés érdekében, kitűnő ételek – nemcsak sütemények: szendvicsek, egyszerűbb hideg-meleg termékek is –, válogatott italok, s persze a legjobb kiszolgálás.
  Jack még nem részesülhetett egyikből sem, amikor – kedd reggel – ellátogatott a cukrok leendő szentélyébe. Az udvar felől kellett megközelítenie, az utca irányában még zárva voltak. Nyomban felfedezett egy ötven körüli, igen terebélyes hölgyet. Mrs. Clyde láthatóan régóta foglalkozott édességekkel.
  – Jó reggelt, Mrs. Clyde – biccentett a fiú, de az asszonyság megrázta fejét.
  – Ott van hátul – mutatta az irányt. Jack visszakozott, s belépve a raktárhelyiségbe, keresgélni kezdte a kivezető utat. Ennek elején egy tizenéves lánnyal, majd egy férfival találkozott; a vendéglátó-helyiségben két férfi haladt el mellette. Rajtuk kívül csupán egy fiatalasszony volt fellelhető, aki aligha lehetett cukrász.
  – Elnézést – hezitált Jack –, a tulajdonost keresem.
  – Mrs. Clyde – mondta a nő.
  – Igen, őt.
  A nő felhorkant. – Én vagyok Mrs. Clyde.
  Jacknek Lane-ősökre, Lane-neveltetésre, egész lényét átitató lane-ségre lett volna szüksége, hogy meglepetését eltitkolhassa. Mrs. Clyde legfeljebb huszonöt éves lehetett. Fél fejjel magasabb volt a fiúnál, s olyan vékony, mint egy keleti evőpálcika. Nemigen nőhetett a súlya az elmúlt nyolc-tíz-tizenkét esztendőben. Cukrászmester nem lehet ilyen cingár, ez nyilvánvaló – sőt senki, aki életében evett már cukrot.
  – Nos? Bámulást befejezni, mondandót előadni, nincs időm szamárságokra!
  – Igen… tehát… mármost… – Jack hirtelen megrázta a fejét, és erőt vett magán. Ha a szülei munkahelyére állítana be ilyen dadogással, eddigre kidobták volna. – Nos, asszonyom, munkára ajánlkozom az üzletébe. Nem értek semmihez, de tanulékony vagyok, lelkiismeretes, amivel megbíznak, azt…
  – Leállhat. Nem tudok foglalkoztatni senkit, ezt még sokáig nem engedhetem meg magamnak. Viszlát.
  – Nem kérek pénzt – mondta Jack.
  – Mi? Bolond maga?!
  – Erről nem nyilatkoznék – vigyorgott a fiú. – De a megélhetésem biztosítva van. Szakmát szeretnék tanulni.
  – Én meg börtönbe kerülök, igaz?
  – Legfeljebb ha összekeveri a szaharint a sztrichninnel. Én betársulnék önhöz az első időszakra járó béremmel és egy robottal.
  – Úgy? – nevetett Mrs. Clyde. – Szóval nagytőkések vagyunk?
  – Így is mondhatjuk. A tanulóidőmre nem kérek bért; hogy utána mi lesz, azt megbeszéljük. Ha bevesz társnak, ingyen kapja a robot munkaerejét.
  – Aha. És mondja, mikor tölti be a tizennyolcat?
  – Jövő ősszel. De én amerikai vagyok, nálunk tizenhét a nagykorúság.
  – Amerikai? Akkor van-e munkavállalási engedélye?
  – Egy hónapon belül meglesz.
  – No jól van. Most nincs magára több időm; menjen. Jöjjön mondjuk szombaton, akkor mindent megbeszélünk. Hogy hívják?
  – Jack Holloway, asszonyom. Vasárnapig megtalál a Hegy utca tizennyolcban, Lane-éknél.

Aranyvasárnap reggele derűs, tiszta, de rettentő hideg volt; a higanyszál a gömböcskén belül is legkisebbre húzta össze magát, sőt John szerint már dolgozott fészke kibélelésén, hogy téli álma kényelmes legyen. Kintről ez nem látszott; a hőmérők kitartóan mutatták a huszonöt fokot, ami kellemes, langyos nyári idő lenne – ellenkező előjellel.
  Néhány eszkimó haladt a Rét utcán lassú, erőltetett menetben, az éjjel leesett friss hóban; különböző méretűek, mint az orgonasípok. A legmagasabb időnként lehajolt, fölvett egy marék havat, és a kisebbek egyikéhez vágta, aki előtte csetlett-botlott a havon – ám az mindannyiszor félrehajolt, mintha hátul is volna szeme.
  – Hagyd már – szólt rá a második legmagasabb, aki láthatóan nem tartozott az észak-amerikai bennszülöttekhez: vékonyabb öltözetet viselt, s vörös hajáról vélhetően a vikingektől származott; alighanem a Grönlandot meghódító Vörös Erik és Leif Eriksson csapatából. – Úgyse találod el. Különben is több tiszteletet érdemel tőled, semhogy hóval dobáld.
  – Ugyan miért? – kérdezte az, újabb hólabdát röpítve a kis szőrmók alak felé, aki főhajtással köszönte meg a viking pártfogását; a lövedék hajszálnyira süvített el a feje fölött.
  – Mert minden percét neked szenteli, gondodat viseli; lesi a parancsaidat, mint valami háziállat, és dolgozik, mint egy rabszolga, míg te heverészel.
  – Ez a dolga – mondta a legkisebb eszkimó, aki hátul baktatott; edzett lehetett, mert nem hordott prémes kapucnit, csak sötétkék kötött sapkát.
  – Fityfenét. Ezt csak ti hiszitek.
  – Erre készítettek minket, Fiona.
  – Az lehet – mondta a nevezett. – De a tiszteletet akkor is megérdemlitek. Jacknek nemcsak azt kellene Kittyben tisztelnie, aki érette dolgozik, hanem a nőt, a gyenge, védtelen gyermeket is, és oltalmaznia kellene, nem kihasználnia.
  A kis eszkimó megtorpant és visszafordult. Csodálkozó, barna szempár nézett Fionára, aki nyomatékul bólintott neki, s belerúgott egy hókupacba.
  – De hiszen az én dolgom oltalmazni őt – mondta a gyerek. A legkisebb egyetértően bólogatott.
  – Fityfenét – mondta újra Fiona. – Egymásra kellene vigyáznotok. Jack a nagyobb és erősebb, nem helyes, hogy téged dolgoztat.
  – Én fel tudok emelni egy autót – bizonygatta a kislány.
  – Az mindegy. – Fiona két szóval kérdésessé tette az „erő” kifejezés jelentését. – Ő az erősebb, az idősebb és tapasztaltabb is, és úgy tart téged, mintha nem is volnál ember.
  – Nem is vagyok – nevetett a kicsi, ám ekkor Fiona két lépéssel átszelte a köztük levő hóbuckákat, és a levegőbe emelte, ahogy Mike és George szokta a most Jack mellett megálló Nickyt. Komolyan a szemébe nézett; megilletődött kíváncsiság tekintett vissza rá.
  – Figyelj rám jól, Robot Kitty Joy Gloria Felicity Holloway AACYN5434SP972WWZDQH. Én, Fiona Ní Chiarraigh, Írország és Anglia–Wales–Skócia polgára, Homo sapiens sapiens megparancsolom neked, hogy e perctől utolsó pillanatodig tudd és érezd: EMBER VAGY.
  Most sokáig csendben haladt a kis társaság, s egyetlen hógolyó sem repült el Jack kezéből. Csak később, a nagy fa után fordult hátra Kitty, s törte meg a nehéz, mély csendet.
  – Nem is tudtam, hogy ismered a gyártási számomat.

A busznál lebonyolították az utolsó búcsúzásokat. Jack két hatalmas cuppanóst adott Nickynek, s hosszan rázogatta Fiona kezét, mialatt a kislányok könnyes puszikat váltottak, megfogadva, hogy örökké emlékezni fognak egymásra, és minden hónapban írnak egy-egy levelet – mintha nem jönnének vissza néhány héten belül.
  Kitty teljesen normálisan viselkedett, ám az óvatos Jack Manchesterben megszakította útjukat, s elvitte kivizsgáltatni. Értett a robotokhoz, és jól tudta, milyen sok függ a parancs nyomatékától – márpedig akár komolyan beszélt Fiona, akár bolondozott, a parancsot az elképzelhető legnagyobb nyomatékkal adta –; s bár a gyári programozásnál erősebb semmi nem lehet, és ő mint gazda felülbírálhatja Fiona parancsát – ha elég nyomatékkal teszi –, az ördög nem alszik, s jobb utánanézni, nem zavarta-e meg a Vörösróka jószándékú beavatkozása Kitty elektronikus fejecskéjét.
  A robotagy kényes, finom szerkezet. Érzékenysége távolról sem akkora, mint a Robotok Atyja, Asimov képzeletében, s nem is mint a Robotok Valódi Atyja, Matthews első modelljeinél; fizikailag például egyáltalán nem érzékeny, a gyémántacél burkolat soktonnás ütéseket is kibír – a sejtek is sértetlenek maradnak belül, hiszen szabadon úsznak a tápfolyadékban.
  Robotpszichológiailag már kisebb az agy teherbírása. Elvileg talán létrehozható olyan robotagy, aminek stabilitásában semmilyen parancs, logikai probléma vagy erkölcsi dilemma nem tud kárt tenni – csupán eddig nem sikerült. A gyárak még az Amerikai Robot második sorozatának megjelenésekor pályázatot tűztek ki azokra az eljárásokra, amikkel meg lehet őrjíteni gyártmányaikat; ezek beszolgáltatója pénzjutalmat kapott, kijavították elrontott robotjait, sőt később ingyenes továbbfejlesztést is nyújtottak – cserébe azért, hogy a veszélyes szavakat nem mondja ki többé, s nem közli senkivel. Ahogy fejlődött a robotika, egyre ritkábban támadtak ilyen ügyes szabotőrök; meggyérültek azok is, akik rendszeresen kísérleteztek, videókamera előtt furfangos problémák százait zúdítva a robotokra. Eleinte az egyszerű, fejletlen agyakat olyan könnyen az őrületbe lehetett kergetni, hogy az Amerikai Robot költségvetésében igen jelentős tétel volt a felfedezők tízezreinek fizetendő jutalom – hisz ezt mindenkinek ki kellett adni, nemcsak a leggyorsabban jelentkezőknek vagy néhány kisorsoltnak: ez nem az adatközlés és hibadetektálás, hanem a hallgatás ára volt. Azután a fejlesztők szorgalmas munkája egyre-másra hiúsította meg a „szfinxek” – a robotokat rejtvényekkel bombázók – ravasz trükkjeit, s egyre ritkábban sikerült kiskaput találni az agyak védelmében. Egy idő után, a régi robotok kiselejtezésével publikálni is lehetett a veszélyes szövegeket – a nagyközönség jót mulatott azokon a primitív szerkezeteken, amiknek szénné égett az agya egy ilyen egyszerű kérdésen: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás; persze csak azután, hogy bemutatták nekik a madarak fejlődését és szaporodását.
  A mai robotagyak sokat kibírnak. Immár az a kifejezés, hogy „kiégett az agya” is mást jelent; a régi elektronikus agyak valóban kiégtek, mivel a megoldhatatlan probléma miatt végtelen körben, gyorsuló ütemben kapcsoltak oda-vissza a kettős Matthews-kapukon – amiktől az elektronikus gép gondolkodni tudott –; ezalatt a hőtermelés egyre nőtt, míg végül valamelyik mikrochipnél elérte a kritikusat, a chip szabályszerűen elolvadt, sőt gyakran a vezetékek is meggyulladtak, amitől azután leégett az egész miskulancia. Ezzel szemben a bionagy egyáltalán nem termel hőt – bár villamossággal működik, belső hőmérséklete mindig és mindenhol pontosan mínusz harminckilenc egész három tized fok Celsius –; az pedig, hogy kiég, csupán archaikus kifejezés. A bajba került agyközpont minden energiáját belső millicelkapcsolásokba öli – e szó onnan ered, hogy a bionok átlagosan ezer sejttel állnak közvetlen kapcsolatban, tizedannyival tehát, mint az emberi neuronok –, leállítva külső kommunikációját; ez felkelti a biztonsági központ figyelmét, amely a kellő idő elteltével ismételt felszólításokat intéz a leállt központhoz: térjen vissza a rendszerbe. Az esetek többségében ez sikerül – a központ csak nehéz, de nem megoldhatatlan problémán dolgozott –; de ha mégsem, akkor a biztonsági – betűjellel: E – központ felbontja a sérült agyközpontot, megszüntetve sejtjeinek összetartozását.
  Most a G, a regenerációs központ lép működésbe, amely új agyközpontot csinál felhasználható bionokból – többnyire ugyanazokból, amikből az előző állt –; ez persze ugyanúgy tönkremegy, ha ezalatt az F jelű hibakereső központ nem tudja felderíteni a bajt okozó probléma eredetét, amit legtöbbször egészen az érzékszervekig kell követni. Ha ez sikerül, az F központ ignorálja a problémát, s a G által létrehozott új egységet az E központ beiktatja a rendszerbe. Mindezt persze gyorsan kell csinálni, hiszen ezalatt a robotnak hiányzik egy agyközpontja. Olyan fontos rendszereket, mint a három törvényért felelős A, B és C központok, a dzsóker szerepét ellátó D pótközpont csak öt-tíz cikluson át tud helyettesíteni; a kevésbé lényegeseket ezer vagy tízezer cikluson át is. Egy ciklus a másodperc ötvenezred részének felel meg – csak nagyjából –, a javítóbrigád tehát nem ér rá sörözni.
  Csakhogy vannak esetek, amikor a fáradozás hiábavaló, mert az információ, ami az egész bajt kiváltotta, újból és újból ismétlődve érkezik, mivel forrása kívül áll a roboton. Ilyenkor működésbe lépnek különféle kisegítő rendszerek, az agy minden felhasználható biont mozgósít; de megesik, hogy hiába. Ekkor az agy kiég – és kétféleképpen éghet ki. A gyakoribb eset az, hogy a sérülés az A központot, az első törvény védelmezőjét érte, s a D már nem tudja helyettesíteni – hiszen ugyanazzal a problémával kell megküzdenie, amivel az A-nak, így szintén szétesik –; ekkor egy idő után kimarad az agyból a robot minden részébe eljutó, az első törvény sértetlenségét közlő piros jel – az elnevezés a robotok tervrajzairól ered, ahol piros színnel ábrázolják az első törvény épségét biztosító részeket –, s a robot ennek hiányában azonnal leáll. Most az agynak van ideje, hogy kijavítsa magát, mivel amíg ezt meg nem teszi, semmi kapcsolata nincsen a világgal, a robot mozdulatlan, süket és vak; ha nyitva is van a szeme, a kép nem jut el az agyig. Ha a javítás sikeres – ritkán az –, akkor az agy újraindítja magát, a belső hangszóró elmondja a szokásos bejelentkező szöveget, és a robot feléled. Általában azonban annyira megsérül az agy, miközben az A központot próbálja helyreállítani, hogy már nem boldogul az egymásra halmozódó javításokkal, és leáll.
  Az agykiégés másik esete, hogy a hiba nem az A-t, hanem valamelyik másik – de nagyon fontos – agyközpontot érte, leginkább a B-t vagy a C-t. Ez kevésbé veszélyes, és csak akkor vezet katasztrófához, ha pillangó jelentkezik. A csúfnév a legelső számítógépek egyikétől, a huszadik század közepén épült, teremnyi nagyságú ENIAC-tól ered, amely egyszer meghibásodott egy lepkétől, ami elektroncsövei közt elégve zárlatot okozott. A technikusok megtalálták és eltávolították a tetemet, s bejegyezték a nagykönyvbe, hogy bogártalanították az ENIAC-ot. Ettől kezdve bogárnak nevezik a számítógépekben és programjaikban található hibákat. A pillangó kifejezés Matthews leleménye. Téves egyébként az a közhit, hogy neki is lepke repült az egyik robotjába; nem, dr. Matthews ugyanerre a régi históriára emlékezve találta ki a szót, ami nem is ugyanazt jelenti, mint a bogár.
  Tehát a pillangó olyan – helyes vagy tévútra keveredett – jel, észlelet, amely megzavarja az egyik agyközpontot, és az helytelenül cselekszik. Így például megesett, hogy az F központnak fel kellett bontania egy sérült agyközpontot, de ugyanekkor valamely külső ingert tévedésből hozzá továbbítottak, amivel nem tudva mit kezdeni – egy másik központot szüntetett meg. Mondanunk sem kell, hogy ilyesmi csakis primitívebb bionagyakkal fordul elő, legalábbis úgy, hogy kárt okozzon; hiszen minden agyközpontot tucatnyi másik ellenőriz.
  Az A központ károsodása miatt bekövetkezett agykiégés speciális esete, amikor nem csupán az agy „ég ki”, hanem – az egész robot. Ezt megértendő térjünk vissza a piros jelhez. Ha megnézünk egy robottervrajzot, azt látjuk, hogy az egész testet piros vonalak hálózzák be, a legkisebb ízületekig, olyasformán, mint a véredények a mi testünket; a fővonalak elágazásokra bomlanak, azok ismét szétágaznak, majd még tovább – a különbség csak annyi, hogy az erek különböző vastagságúak, ezek pedig egyformák, hiszen áram halad bennük, nem folyadék. Ebben a piros hálózatban ugyanúgy nincsen hurok, mint az erekben – leszámítva, hogy utóbbi teljességében tekintve kettős körrendszert alkot –; két pontja között mindig csak egy út vezet.
  A piros vonalak végén, megfelelő nagyításban, kis piros pálcákat találunk. Ezek a biztosítékok. Három állapotuk lehet: működő, leállt és kiégett. Ha áram folyik bennük, a rendszer működik. Ha nem folyik – a piros jel kihagy –, a robot leáll. Ha pedig az ábécé szerint legutolsó agyközpont, a robot egész pályafutása alatt szendergő U megállapítja, hogy a biztonsági rendszer már sokadszorra építteti újra az A központot, s mindig hiába – tehát az első törvényt katasztrofális, helyrehozhatatlan sérelem érte –, akkor erős áramot bocsát ebbe a pirossal jelölt hálózatba. A biztosítékok azonnal kiégnek mindenütt, a robot testének legtávolabbi pontjain is – köztük azok is, amik a reaktorból kijövő tápfeszültség átvezetését engedélyezik. Az áramellátás megszűnik, az agyban is – a robot meghal.
  Ez súlyosabb eset, mint amikor csak az agy ég ki. Olyankor elegendő a hibás agyközpontokat újjáépíteni, amihez persze sok minden kell – többek között el kell távolítani azokat az emlékeket, amik újra kiégetnék az agyat –, de mindent meg lehet csinálni anélkül, hogy a robotot felnyitnák. Ám ha a biztosítékok is kiolvadtak, akkor ízekre kell szedni az egészet, és valamennyit egyenként kicserélni. Egy Nickynk méretű és szintű robot negyven-negyvenötezer ilyen elsőtörvény-biztosítékot rejt bájos formái mögött; a javítás hát napokig eltart, s több száz fontba kerül.
  Sok szempont kívánja meg, hogy a robotot ilyen mélyrehatóan védjék az első törvény megsértése ellen. Nem egyértelmű a szakemberek álláspontja „a pozitronagy egyenleteinek imaginárius megoldását” illetően, ahogyan Asimov nevezte azt az esetet, amikor egy robotból kiemelik az első törvényt. A robot erősebb, ügyesebb, gyorsabb az embernél, számos téren különb – vagy annak tarthatja magát –; ha tehát, mondja az író, az első törvény nem lenne, a robotok azon nyomban megölnének bennünket. Ebben a kérdésben a robotpszichológusok százhúsz éve vitáznak gyakran szinte ölre menve – képtelenség volna itt csak tizedét is felsorolni érveiknek. Sok párt alakult köztük; vannak, akik ezt mindenféleképpen lehetetlennek tartják – mások elképzelhetőnek, ha a robotnak bizonyos késztetései támadnak – némelyek más késztetéseket tartanak sem előtt – megint mások biztosak benne, hogy a robot megtenné. S persze a csoportok is rendeződnek aszerint, hogy bion-, pozitron- vagy elektronikus agyú robotról van szó, sőt e kategóriákon belül is sok eltérést gondolnak lényegesnek.
  Az kétségtelen, hogy első törvény nélküli robotot technikailag lehetséges gyártani – éppen ezért tiltották ezt be mindenütt a világon, ezért tették kötelezővé a robotkísérletek és a gyártás nemzetközi ellenőrzését. Az a robot, aki nem köteles ügyelni az ember biztonságára, rendkívül veszélyes lehet, még akkor is, ha fegyvertelen, és nem nagyobb, mint Petra Wakefield. Veszélyes akkor is, ha nem bánt senkit, épp csak nem érzi szükségét, hogy vigyázzon az emberekre. Már a legkisebb, ötezer newtonos robotok testi ereje is mintegy tízszerese egy felnőtt férfiénak – akinek teherbírása ötszáz newton, azaz ötven kilogramm jó becslés lehet –; másik veszélyforrás, ha az emberek veszélybe kerülnek és nem számíthatnak rá.
  A laikusok gyakran emlegetnek eseteket, amikor egyes robotok csorbulni hagyták az első törvényt, és nem égett ki az agyuk. Nos, ezek mindig az úgynevezett visszabiztosításnak köszönhetőek. Ilyen volt Molly Stone esete huszonkettőben Denverben; emlékezetes, hogy egy emelődaru talpa alá szorították be, mielőtt verni kezdték a gazdáját. Az első törvény felületes értelmezői azt várták volna, hogy miután Molly leadja a vészjeleket, nyomban kiég az agya, hiszen gazdáját bántották, és ő nem tudta megvédeni; amit tehetett, megtette. Ez azonban hatalmas tévedés. Molly agya ekkor még nem éghetett ki, mert a gazdájának szüksége volt rá. Először is szabadulni igyekezett; nem adhatta fel, megtörténhetett volna például, hogy a daru labilis, esetleg továbbgördíthető – nem így volt, de meg kellett próbálnia. Másodszor a jeleket is sugároznia kellett, hisz megeshetett volna, hogy olyasvalaki kerül vételbe, aki gyorsabban odaér. Harmadszor pedig: ha minden kötél szakad, ha a gazdáját megölik – ő tartozott neki azzal, hogy mindent rögzít és továbbít, hozzájárulva az igazságszolgáltatás munkájához. Ha kiég az agya, gazdája egészen magára marad, és ő cserbenhagyta volna – ezért kiabált folyamatosan, hogy Mr. Stone tudja, ő ott van és küzd érte. Ezért is égett ki végül Molly agya pontosan akkor, amikor a bűnözőket lelőtték, s ő már nem segíthetett többet; ebben annak sem volt már szerepe, hogy az áram megszűntével megvédte sérült szerkezetét a zárlatok további rongálásától, könnyebbé és olcsóbbá téve a helyreállítást.
  De hagyjuk ezt a szomorú történetet; nem jó rágondolni sem, annak ellenére, hogy azóta húsz év telt el, Mr. Stone a legjobb egészségnek örvend, és több robot vigyáz rá – köztük Molly is természetesen. Az építkezésen történtek egyébként azt a ritka esetet képviselik, amit nem kellett megcenzúrázni a robot emlékeiben, s bármikor le lehet vetíteni neki a károsodás veszélye nélkül.
  Zárjuk hosszúra nyúlt, de talán nem érdektelen robotpszichológiai értekezésünket azzal, amivel kezdetét vette: Kitty stb. Holloway csinos, mozgatható fülekkel ellátott fejecskéjével, amelyen minden rendben volt, a tesztek semmi zavart nem jeleztek. Jack óvatossága szükségtelennek bizonyult, akárcsak az összes többi – évente néhány ezer – agyvizsgálatra küldött robot gazdájáé. Ám csakis azt tanácsolhatjuk az olvasónak jószándékúlag: ha kétsége van robotja hibátlanságát illetően, nyugodtan vizsgáltassa meg.

Aki a Hollowayk kétórás kitérőjét okozta, a buszmegállótól keletre vette az irányt, majd észak-északkeletnek fordult – egyszerűbben mondva: a Mogyoró sétányon át a Halász utcába kanyarodott. Azért használunk égtájakat, mert Fiona is ezt tette: a Halász utcán például kiadta a parancsot: Irány kelet-északkelet negyven fok! – vagyis befordult a Kórház utcába, nyomában kis barátnőjével, aki dudált is, azt hivén, hogy a hajók forduláskor ezt teszik. Mint tudjuk, nem értett a vitorlázáshoz.
  A városi kórház előcsarnokában vagy kétszázan ültek; beszélgettek, tévét néztek, amíg sorukat várták. Gyorsan folyt a munka, negyedóránként hívták be a csoportokat.
  – Ön is, Mr. Lewis? – toppant Fiona Jackson úr elé. A város leggazdagabb családjának feje magas, sovány, őszülő férfi volt, jóindulatú, kedves ember, bár ez kevéssé látszott magas homlokán, töprengő arckifejezésén, s főként római szabású, Julius Caesaréra emlékeztető orrán. Apjának és nagyapjának is hasonló volt – szokták is mondogatni, hogy ez a nagy császár volt az ősük, tudniillik Britannia provinciában jártakor rövid kalandja volt egy helybeli szépséggel, amiből egy nemesúr, Juliusson származott; ez a név rövidült le aztán Jacksonra. Sok egyéb ok mellett ez azért sem lehetett igaz, mert a Jacksonok családfáját csak az évezred elejéig, mintegy százharminc évig tudták csak visszagöngyölíteni.
  – Én is, Miss Fiona – biccentett az, s visszatemetkezett újságjába. Nem vehetjük rossz néven tőle. Elfoglalt ember volt, ritkán ért rá olvasgatni; s ha barátkozni akart volna a lánnyal, már rég megtette volna. Írország e gyermeke barátságban volt az egész családjával a Vashíd alatti találkozás óta, s vele magával is udvarias, időnként rövid beszélgetésbe elegyedő ismeretséget tartott.
  A lány visszatért barátnőjéhez, aki időközben kényelembe helyezte magát, s egy magazint vett az asztalról. Fiona közeledtére felnézett az olvasmány fölött, majd oldalt pillantott. – Jó reggelt, Mrs. Banks.
  – Szia – mosolygott a fiatal újságírónő, Nicolette újabb ismeretségeinek egyike; ő volt az, akinek Mary áprilisban az üzletben mondta meg, hogy leánya robot, nagy meglepetést okozva ezzel. Azóta összeismerkedtek. – Te is adsz?
  – Szívesen megtenném, asszonyom… de hát nekem nincs egy csöpp se – a kislány tragikus képet vágott –; olyan vagyok, mint az a színdarab, amiről a múltkor írt kritikát: vértelen.
  – Szerintem csak félénk – mondta Fiona. – Nem meri megszúratni magát, végül is az ő korában ezt érthető. – Nicky értette a megnyomott névmást; az ő, Nicky tizenkét éves korában. Fiona meg merte magát szúratni, amikor ennyi volt.
  – Nos, egy ekkorka kislány, mint én vagyok, csakugyan nem rajonghat a tűért. De csekélységemnél valóban céltalan lenne a próbálkozás.
  – Mit kicsinyíted magad? „Ekkorka”, „kislány”, „csekélységem” – öt centit zsugorodtál e két mondat alatt.
  Nicky ijedten kihúzta magát. – Azt nekem nem szabad. Ha egy robot zsugorodik, azt egy rettenetes tragédia okozza…
  – Hülyéskedik – tájékoztatta az ír lány Mrs. Bankset. – Nem is fogja a rozsda.
  – Ne mondd ki! Ha nem is hat rám… azért veszélyes. Ez a legszörnyűbb szó minden masina előtt.
  Az újságírónő nevetett, és megsimogatta a sápadt gyereket. – Aranyos kis jószág vagy; bár mindenhova jutna belőletek.
  Nicky elpirult a dicsérettől, de Fiona nem hagyta szóhoz jutni. – Elterelted a szót, Nicolette Lane. A kérdés: döfni vagy nem döfni?
  – Engem céltalan volna. Nem is vállalnák, áramütéstől tartva. Pedig nem nagy a feszültség.
  – Nem? Az se baj. Ha itt nem vállalják, tavasszal hozok neked sündisznót.
  – Többnyire géppel varrok – mondta a lány, arra utalva, hogy nincs szüksége tűpárnára.

– Hahó, zsebdrakulák! – toppant Fiona a vérvételi helyiségbe. – Ki akar egy palackkal a legjobb, negyvenegyes évjáratú Ní Chiarraigh-ból?
  – Én – lépett elő egy fiatal, rövid szőke hajat viselő nővérke.
  – Szevasz. Tegezlek, mint a szúnyogokat. Tessék – nyújtotta a kártyáját.
  – Eddig is tegeztél; nem ismersz meg?
  Fiona rámeredt Lilian Jacksonra, majd akkorát kiáltott, hogy odakint sokan alighanem azt hitték, éppen szúrják. Az ajtóban álldogáló Nicky csodálkozva figyelte.
  – Mi lett a fejeddel?!
  – Hajat vágattam, Fiona, ne mondd, hogy te még sose tetted. Több yardnyira megnőtt volna ennyi idő alatt.
  – Mi, még öregítesz is?! Az én hajam egyébként magától tartja a hosszúságát.
  – Helyes, akkor feküdj le és söpörd el a műszerekről.
  – Nekem állva is jó, nem vagyok én beteg, hogy feküdjek.
  – De nekem nem, és főleg nem a csöveknek, ilyen rövidek és kész. Mozgás, Fiona Ní Chiarraigh, nagyüzemben vagyunk, nem a kávéházban.
  – Tessék, ez a köszönet – hevert le a lány.
  – Jobbkezes vagy, igaz? Ide tedd a mancsod. A másikkal pedig ragadj tollat. Térítéssel vagy anélkül?
  – A Ní Chiarraigh-vér nem eladó!
  – Akkor vegyél kék cédulát és írd alá.
  – Azt hiszed, nem tudom? Rendszeresen járok ide.
  – Ez a dolgom, Fiona. Szúrok.
  Lilian elengedte a fertőtlenítős palackot – dróton lógott a heverő fölött –, gyakorlott mozdulattal a Vörösróka bal könyökhajlatába döfte a tűt, majd becsukta a szorítópánt csatját.
  – Mennyi legyen?
  – Tele kérem, és mossa le az ablakot – vágta rá az egy régi kort idézve. Lilian nevetett és továbbment.
  Nicolette odaóvakodott a csöveken áramló folyadékot figyelő barátnőjéhez. – Nem fájdalmas?
  – Hülye vagy? – érdeklődött Fiona barátságosan. – Hogyne volna, ha tűt böknek a karodba.
  – Igazán szép tőled, hogy vállalod másokért ezt az áldozatot.
  – Zavar a tömjénfüst, nickygyerek – intett a lány.
  – Te kislány… – szólt egy hang a gyerek háta mögött. Az megfordult; idősödő, testes férfival találta magát szemben, aki a szomszéd ágyon feküdt. – Á, te vagy? Megnéznéd, mit mutat? Nem látom szemüveg nélkül.
  Nicky a kijelzőre nézett, majd egypár süketnémakézjelet mutatott; Mr. Henry ugyanis nem hallott.
  – Háromszázötven micsoda?
  – Milliliter – jelelte Nicky.
  – Akkor mindjárt kész. Köszönöm, kedves.
  Ebben a pillanatan Fiona lámpája kigyulladt. A lány meglepetten nézett a sietve érkező nővérre.
  – Hé! Lilian Jackson, mennyire állítottad be ezt a vérszopót?
  – Kétszáz millire, Fiona Ní Chiarraigh. Sok?
  – Mint egér a reptéren. Ennyit nézel ki belőlem?
  – A te testsúlyod mellett…
  – Az nem a te dolgod. Hányszor adtam én itt vért?
  – Akkor nem voltál ilyen sápadt.
  – Sápadt?! – az ablakok rezegni kezdtek.
  – Sápadt, Chiarraigh Ní’Fiona. Szorítsd a vattát és add át a helyed.
  A Vörösróka kivágtatott az előcsarnokba. Megtorpant, letépte karjáról a vattát; a nyomában ijedten loholó kisrobot gyorsan felkapta és bedobta a szemétvödörbe. A lány dúlva-fúlva lekapta kabátját a fogasról, és elviharzott.

– Most pedig – mondta két perc múlva teljes nyugalommal –, hogy bepótoljuk e tetemes vérveszteséget, felkeressük azt a helyet.
  Nicky hátrapillantott, hogy lássa, hová mutat Fiona – ám Fiona sehová sem mutatott. Vidáman lépdelt a havas utcán, zsebre dugott kézzel. A kislány úgy döntött, megkockáztatja a kérdést.
  – Melyiket?
  – Hát azt addig még kitaláljuk. Lényeg, hogy enni adjanak.
  Áthaladtak a Klondike völgyén és az Antarktiszi-félszigeten – mármint ahogy Fiona hirtelenjében elkeresztelte az Akácfasort és a Mogyoró parkot, ahol jelenleg akác és mogyoró egyaránt hó alatt rejtőzött –, s kiértek a Fő térre, ahol nagy sátor állt, sokkal nagyobb, mint a Lane–Robinson-űrhajóban; a sátorban aranyvasárnapi összejövetel zajlott – a szó pontos, igen nagy hanggal voltak –, körülötte pedig tucatjával sétáltak az emberek. Néhány kályha állt a téren, a hőmérséklet kellemesnek volt mondható.
  – Ez az – mutatta Fiona –: krumplit eszünk sajttal töltve, kolbásszal, szép nagyra növünk tőle.
  – Én úgyse növök – mondta a kicsi.
  – Ne légy kishitű.
  – Nem kishitű ez – szólalt meg egy mély hang –, csak robot. Jó napot a hölgyeknek.
  – Jó napot, Mr. Atkinson. Igazán szép időnk van, de ez a meleg azért jólesik. A kórházba tart?
  – Oda, kiskölyök, nekem sok vérem van. Ti is adtatok?
  – Nos, nem mind a ketten. Tudja, nekem annak idején a gyárban…
  – Amíg te karattyolsz, én továbbmegyek – szólt közbe Fiona. – Harmonikázik a gyomrom.
  Ám Nicolette sem folytatta a beszélgetést. Szó nélkül otthagyta mindkettőjüket, s rohanni kezdett. Átvágott a téren, átlósan balra tartva, s a tér sarkánál kiszaladt a Severn jegére.
  A folyó közepén egy lány futkosott hosszú fehér kabátban, s harsány kiáltásokkal igyekezett rábírni a korcsolyázókat, hogy hagyják el a jeget. A néhány napos, még vékony páncél minden lépésére megreccsent. Ez a tizenhat év körüli lány volt Mike egykori osztálytársnőjének, Sheilának robotja, Molly Harris.
  Mindketten egy sötét nyílás felé siettek, ami a folyó közepén tátongott. De nem álltak ott meg; továbbfutottak, lefelé a Severnen, négykézlábra ereszkedve, hogy súlyuk jobban eloszoljék a pattogó jégen.
  A parton utánuk rohanó közönségből senki sem tudta, mi történt. Senki nem látott semmit, még a korcsolyázók sem; de valaki bizonyára beszakadhatott, hisz lék van a jégen. De akkor miért nem ugrottak bele?
  Mentőautó vágódott ki a Boróka utcából, éktelen dudálással kísérve a szirénahangot. Még meg sem állt, amikor kiugrott két férfi, hordágyat rántottak elő, és bementek a jégre; csak néhány yardnyit, ahol még sekély a jég alatt.
  Molly eközben ledobta kabátját, nagyot ugrott a jégen, s talpára esve késként vágta át a burkolatot. Valaki sikított, látva, ahogy a lány elmerül. Egy fej bukkant föl a Molly vágta lékben; Nicky benyúlt, kihúzott valakit, és betekerve Molly kabátjába csúszni kezdett vele a part felé. A mentősök is elindultak, de egyikük térdig beszakadt. A parton vártak tehát, amíg a lány és utasa odaért.
  Mikor a mentőautó elrobogott, a part közelében egy ponton megmozdult a jég. Óriási recsegés-ropogás mellett Molly Harris és Eddie Jackson egyenesedett föl a sekély vízben.

A történet eleje immár érthető. Eddie ugrott vízbe az elmerült korcsolyázó után, aki négyszáz yardot sodródott, mire rátalált. A folyó közepén persze nem volt hol megvetnie a lábát, hogy alulról betörhesse a jeget; ezért Molly nyitott lyukat. A férfi – Sutcliffe-ék egyik shrewsburyi ismerőse – megúszta egy alapos tüdőgyulladással. Szerencsére levegője volt Eddie tüdejéből, s a szívét sem állította meg a hideg víz.
  A robotok megköszönték az elismerő szavakat és vállveregetéseket, s visszamentek a térre a kályhákhoz; Nicky sem volt éppen száraz, de a másik kettő teljesen átázott. Kívül kezdett is megfagyni rajtuk, hiába növelték meg testhőmérsékletüket.
  Fiona az egyik tűzhelynél álldogált, s rendíthetetlen nyugalommal táplálkozott.
  – Ar tháinigh tú arais?15 – nézett a kislányra, aki bólintott, nem búsulva a dicséret elmaradása miatt; barátnője mozdulatából értette meg a kérdést. – Furcsa szokás, mondhatom, csak úgy otthagyni a beszélgetőpartnert.
  – Életveszély volt, Fiona.
  – Reméltem is, hogy nem holmi sakkparti miatt rohantál el. Nem eszel?

Engedtessék meg röviden ismertetnünk e rendkívüli, aranyvasárnapi véradás előzményeit – különös tekintettel üzleti vonatkozásaira, mert azok is voltak.
  Tehát az ünnep és a véradás összekapcsolását, előbbi felhasználását utóbbi népszerűsítésére – nem tudjuk, ki találta ki. Szeptember körül kezdett a téma közszájon forogni, több egészségügyi és más tévémagazin foglalkozott vele, sajtóvita is kialakult arról, hogy az emberek vajon hajlandók lesznek-e ünnepnapon megszúratni magukat. Azután a minisztérium kihirdette, hogy ha ez a mozgalom olyan sikeres lesz, hogy a kórházak jövő évi szükségletét hazai forrásból fedezhetik – hiszen az ország tizenöt éve Amerikából importálja a felhasznált vérkészítmények egyötödét –, akkor a felszabaduló összeget új kórházak létesítésére és a meglevők egy részének fejlesztésére fordítja.
  Erre mintegy kétezer kisebb-nagyobb cég, intézmény és több tízezer magánszemély válaszolt különféle felajánlásokkal és adományokkal. Jelentős pénzalap gyűlt össze, hogy egy példát említsünk, arra a célra, hogy megjutalmazzák a leglelkesebb, népességükhöz képest a legtöbb vért adó településeket.
  Christiesben az ügy talán legjobb szószólója lett Fiona. Napokon át járta a várost, szokott közvetlen modorában megszólította az embereket, s erőteljesen buzdította őket. A vonakodókkal közölte, hogy ő is ad, pedig az ő élete és vére elsősorban Írországé. Akit ez sem hatott meg, azt fösvény disznónak nevezte; hangot adott feltételezésének, hogy azért nem adnak vért, mert nincs nekik – kereken megmondta, hogy hol –; végül javasolta, hogy egyszer szoruljanak rá. Aligha volt bárki is, akit ez jobb belátásra térített; de őt ez nem érdekelte.
  Az ünnepi véradás mozgalma tehát országszerte hatással volt az üzleti életre. Talán ez utóbbiról is érdemes szólni egy keveset.
  Christies upon Severn üzleti élete számos megfigyelő szerint vetekszik számos olyan városéval, amelyek már a világtérképen is feltűnnek, nem csupán a megyein. New Yorkkal vagy Párizzsal egész bizonyosan nem, de mondjuk Berlinnel, Kinshasával vagy a csendes, tűnődő Madriddal bátran versenyre kelhet e salopi városka, ami a bizniszt illeti; természetesen akkor, ha ezeket a nagyvárosokat arányba állítjuk vele. Csupán néhány osztást kell elvégezni, és kiderül… hogy említett megfigyelőink hatalmasat lódítottak, és eszük ágában sem volt elvégezni ezeket az osztásokat. Akkor ugyanis az derül ki, hogy Madridban százharmincszor, Berlinben százötvenszer annyi vállalkozás jut egy lakosra, mint Christiesben. A kinshasai adatoknak nem néztünk utána.
  De nézzük a tényeket. A Severn-parti szép kislány december első napján huszonnégyezer-hatszázhuszonnyolc kétlábú, tollatlan, DNS-alapú lénynek nyújtott lakhelyet. Ez a szám, ha már itt tartunk, a város történetében elért legnagyobb népesség. Apróbb visszaesésektől eltekintve ugyanis a város lakossága mindig és folyamatosan nő; így a három évvel ezelőtti, meglehetősen mély hullámvölgy óta is, amikor tudniillik hétszáztizennéggyel esett vissza e számérték egy év alatt. Ami a növekedés mértékét illeti, az igen változékony, s nemcsak a születések száma – sőt elsősorban nem az – befolyásolja, hanem a város vékony, kopott, viseltes pénztárcája, amelyre jókora terhet rónak a szaporodó családok és az ideköltöző idegenek. Az idén például mindössze öt – igen, írd és mondd: öt, tíznek a fele, kétszer kettő meg egy – bérházat épített a város, azok is kicsik voltak.
  Ez a sok mindenben hátráltatott település pezsgő életet tart fenn a gazdaságban, főként ami a magánszférát illeti. A vendéglátóipar nem nagyon fejlett, alig húsz vállalkozás működik e területen; nem lenne értelme többnek, a christiesiek ritkán járnak étterembe, vendéglőbe, még italmérésbe sem sokat. Mint tudjuk, szálloda sincs. A szolgáltatások azonban széles kört ölelnek fel. Két mozi, tíz fodrászüzlet, egy műszaki és egy általános kölcsönző, egy könyvtár, egy ügyvédi iroda – ezek a hétköznapibbak. Ide sorolhatjuk a juhászokat is, hiszen ez a mesterség mint szolgáltatás, mások juhainak nevelése, valamikor világszerte elterjedt volt; ám az egyensúlyát vesztett régi világban annyira kiment a divatból, hogy ma is furcsán néznek sokan, ha juhászokról hallanak. Kevésbé megszokott dolog a mosoda, bár régen ez is köznapi volt; ami pedig a fordítóirodát illeti, az fehér holló, egyedi, világraszóló ritkaság. A christiesi fordítóiroda ugyanis mindössze egyet ismer a legfontosabb világnyelvek közül: csak angolul tud, franciául, spanyolul, olaszul, portugálul és németül egy kukkot sem. Repertoárja az arab, héber és perzsa nyelvekre, ezeknek is mai, modern változatára korlátozódik – tehát e nyelvek gazdag ó- és középkori irodalmát sem vállalja –; e hármat beszéli ugyanis az egyszemélyes fordítóiroda. Tekintve, hogy Észak-Afrikában és a Közel-Keleten tizenöt-húsz éves kor fölött csak az nem tud angolul, aki perfekt francia, az iroda bevétele forgalmas esztendőkben sem haladja meg egy négyszemélyes vacsora árát. Talán nem kell mondanunk, hogy Abdullah professzor, a Victoria Egyetem tanára nem ebből él.
  A legvirágzóbb Christiesben egészen bizonyosan a kézműipar. Számbelileg nincsen fölényben, csak az élelmiszerboltok többen vannak; viszont ennek a szférának a legnagyobb a foglalkoztatottsága, és ami a christiesiek – vagy akár az adóhivatal – szerint még fontosabb: ezt becsülik, szeretik legjobban. A város köztiszteletnek örvendő polgárai közé tartozik az órás, a lakatos, a kovács – e kettő külön van –, a szabó, a cipész, az asztalos, a könyvkötő, a villanyszerelő, a vízvezeték-szerelő, a fafaragó, a festékkészítő, a programozó, az üveges, a kosárfonó, a szőnyegszövő, a papírkészítő, a hangszerjavító, a kárpitos, a fazekas.
  Az olvasó bizonyára felfigyelt valakire a listában; igen, Christiesben él egy valódi, hús-vér fafaragó, aki igazi fával dolgozik. Tölggyel, bükkel, fűzzel, körtével, cseresznyével, fenyőfélékkel, akár még csipkebokor ágával is. Ha valaki mondjuk faburkolatú tollat akar magának, vehet a boltban pár pennyért; ha egyénit, különlegeset akar, Simonnál legfeljebb egy húszasért megkapja. De ha képes két-háromszáz fontot kiszórni azért, hogy az a toll csakugyan fából legyen – hát annak a fafaragóhoz kell fordulnia, az isten a sznob fejét akárhová tegye. (Norman mondta így.) Egyébként a fafaragót majdnem ismerjük: ő Ryan apó dédunokája, de tavasz óta Ausztráliában van tanulmányúton.
  A magánszféra utolsó, de nem elhanyagolható ága a mezőgazdaság. A városban körülbelül ezer családi ház kertjében, a parkok területének negyedrészén és vagy háromezer bérlakás ablakpárkányán, erkélyén termesztenek haszonnövényeket, elsősorban persze saját fogyasztásra. Vagy ötszázan lehetnek, akik gyakrabban el-eladogatják a fölös termést a piacon; a vállalkozói nyilvántartásban csupán ötvennyolcan szerepelnek. Nekik állandó – persze nem kizárólagos – jövedelemforrásuk a kert, a gyümölcsös, a méhes – van egy a hodneti erdő felé vezető útnál –, az üvegház, az állatnevelde. És jövőre talán még valami.

Kedden a tiszta időnek vége szakadt. Kisebb hófúvás kerekedett; nem nagy, ahhoz elég csak, hogy az embernek jéghideg legyen – és meleg színt, pirosat vegyen fel – az orra, mire elér a páncélzat kijáratától Robinsonék ajtajáig. Nem mintha az elmúlt napokban másként lett volna, épp csak valamivel tovább lehetett kibírni. No igen, és két lábon. Most viszont gyakran kellett letenni a mellsőket is, hogy meg lehessen maradni a szélben.
  – Nem is értem, minek hagytunk fel vele – mondta Steve. A négykézlábas közlekedésről beszélt.
  – Mert akkor a kezünkre is cipőt kellene húzni – felelte Bob. – Akkor viszont tönkremenne a kesztyűipar.
  – Az nem számítana – tette hozzá John. – Az ékszeripar sokkal befolyásosabb, és nem hagyta volna, hogy megszűnjön a gyűrű- és karperecdivat.
  – Illetve hogy ki se alakuljon, nemdebár? – vetette közbe apjuk.
  – Szamárságot beszéltek – mondta Nicky az igazságnak megfelelően. – Cipőben nem lehet fogni, erről van szó.
  – Ugyan – vont vállat Stevie –, mit akarsz te megfogni, amikor az utcán mész? A csomagot a hátadra teheted.
  – Én tudom, mit akarnék megfogni – jelentette ki John. Volt a hangjában valami, amitől kishúga visszanézett.
  – John Lane! – tört ki méltatlankodva, azután gyorsan hátrament apja mellé. – Fiad pimaszsága vérlázító – közölte vele. – Én etetem, öltöztetem, még szerkentyűt is építettem vele, és ezt kapom cserébe.
  – Ugyan már, kiskölyök. Egészen természetes érdeklődés az ő korában.
  – De nem a testvére iránt.
  – A testvére iránt is. És különben is, a szép mindenkinek tetszik. Egy szép virág, kép, kismadár mindenkit felvidít. Te pedig igazán szépen mozgatod a kis fenekedet.
  Nicolette megtorpant. Felháborodottan apjára meredt, aztán eltökélten megindult és otthagyta őket. – Kanok. Egyforma mind. Állandóan ugyanazon jár az eszük. A szegény kislány meg…
  A többit elnyelte a szél. George vigyorogva nézett utána.
  – Ez viszont az ő korában természetes.

A sarkon köpcös, bajuszos férfi álldogált bizonytalankodó arccal, és papírokat böngészett, testével védve azokat a széltől. A lány udvarias „Jó napot, uram”-mal elhaladt mellette.
  – Kislány… várj csak! – szólt utána az, látva, hogy balra kanyarodik. A gyerek visszafordult. – Mondd… nem Lane-ékhez vagy Robinsonékhoz mész esetleg?
  – De igen, Lane-ékhez, uram.
  – Otthon vannak tehát?
  – Öt perc múlva otthon lesznek – mosolygott a kicsi. Majd hozzátette: – Amint hazaérek, de jönnek a többiek is. Nicolette Lane – hajtotta meg magát pukedli helyett; utóbbi nadrágban furcsán hat.
  – Á… örvendek – mondta a férfi zavartan, és biccentett. – Fisher. Colin D. Fisher.
  – Úgy tűnik, eddig nem láttam önt városunkban – indult a lány.
  – Igen… csak néhányszor jártam itt.
  – S milyen ügyben keresi a szüleimet?
  – Nos… Azt talán nekik maguknak mondanám el.
  – Esetleg nem ügynök véletlenül?
  A férfi megtorpant. – Honnan tudod?
  – Kérdés volt csupán. Sajnos azonban így el kell küldenem önt; ügynököket nem ereszthetek szüleim színe eleibe. – Kedves mosollyal enyhítette a visszautasítást. – De egy csésze teát kaphat.
  – Vagy… vagy úgy… nem, nem úgy értettem – tiltakozott Mr. Fisher már-már elpirulva. – Én jelenleg valóban ügynök vagyok, de egészen más okból… keresem a szüleidet.
  – Biztos?
  – Hogyne… teljesen, egészen biztos. Nem akarok eladni semmit.
  – Ez megnyugtató. Csak ön után, uram.
  Áthaladtak az udvaron, s beléptek a házba, ahol Nicky hellyel kínálta Fisher urat, és megismételte ajánlatát a teát illetőleg. Ez roppant kedvező fogadtatásra talált. Mikor tehát a „kanok” hazaértek, egy fölmelegedett, jókedvű ember ült a nappaliban tea és sütemény mellett. George láttán felugrott és az ajtóhoz jött.
  – Jó napot, uram… A nevem Fisher. Colin D. Fisher. Bocsássa meg… hogy így betörtem önhöz, de beszélni szeretnék önnel üzleti ügyben… ha nem alkalmatlan.
  – Lehet róla szó – dörmögte George, benézve a nyitott konyhaajtón. Nicky azonnal indult műhelyébe, ami nyomban felvidította apját.

– Nos… Mr. Lane, mint mondtam, a nevem Fisher… halász… ugyanez a foglalkozásom is. Apám és nagyapám is halász volt… és a nevük is ugyanez volt… hehe… – zavartan elhallgatott. – Ez nem tartozik ide, bocsánatot kérek. Tehát halász voltam, azután beálltam néhány évre kereskedelmi utazónak, hogy tőkét szerezzek. Ez most megvan… és ismét halakkal szeretnék foglalkozni, oly módon, hogy… hogy létesítek egy halnevelőt.
  – Valóban?
  – Igen… halnevelőt. Nomármost… a hely, amit kiszemeltem, itt van… a város közelében, a lápon.
  – A Nagyrét?!
  – Ez a neve? Nos… igen, a Nagyrét…
  George felemelte az ujját, mire az ember elhallgatott. – Nézze, kedves uram, én nem vonom kétségbe a szakértelmét, de erős a gyanúm, hogy ez megvalósíthatatlan.
  – Miért?
  – Mert a halak, Mr. Fisher, megfulladnak a szárazon. Víz kell nekik.
  Miközben a halász nevetett, a kislány meghozta a jól megrakott tálcát. Apja helyet mutatott neki maga mellett.
  – Nos… Mr. Lane, én halastóról beszélek. Nagyobbacska vízmedencéről, amelyben többféle tavi halfaj nevelkedne. Innenső partja mintegy háromnegyed mérföldnyire lenne a város szélétől. Alkalmas természetesen fürdésre és csónakázásra, elsősorban viszont olcsó, friss hallal láthatja el a várost… később remélhetőleg Shrewsburyt is.
  George kislányára nézett.
  – Érdekesen hangzik – mondta az. – Nekem tetszik az ötlet.
  – Hoztam… némi bemutatót is – húzott elő Mr. Fisher egy kazettát. – Van esetleg számítógépük?
  Nicky már szaladt is a szobájába. Kihozta a kábelt, rácsatlakozott a dobozkára, amitől azonnal bekapcsolt a tévé, s a környék térképe jelent meg. Mr. Fisher meglepődött.
  – Furcsa… meg mertem volna esküdni, hogy valódi. Csakugyan… hiszen az ön lányának nevezte magát.
  – Úgy is van. Öt gyermekünk közül egy futószalagon járta végig az embrionális fejlődés útját.
  Az ember csodálkozva nézett a lányról az apjára, majd vissza; aztán felriadt. – Igen… bocsánat. Tehát ez itt a tó képe.
  George és Nicky végignézte a térképeket, tervrajzokat és fotókat, melyekről kiderült, hogy a Christiesi Halgazdaság a legmodernebb elveket és technikákat felhasználó halparadicsom és fürdőhely lesz. S mindez három hónapon belül. A kislány rádiókapcsolatba lépett az Anglia alkotmányos részen élő halászok szervezetével, ahol megmondták neki, hogy Fisher úr valóban rendelkezik a szükséges képesítéssel és engedélyekkel – kivéve egyet.
  – Tehát… Mr. Lane, emiatt jöttem önhöz. Addig ugyanis nem akartam a városi képviselő-testületet megkeresni, amíg meg nem tudom, hogy önök, akik a… legközelebb élnek a kiszemelt helyhez, miként… miként fogadják a dolgot. Én… nem kérek önöktől pénzt. A tőke már megvan. Csak azt szeretném, ha mellém állnának, s mint a város tekintélyes polgárai, mellettem szavaznának. Igaz is… lapoznál még egyet? Itt láthatják az önök anyagi hasznát. A leedsi hal árának feléért tudom adni a városban, és sokkal jobb állapotban. Nem fogom asztalon kirakni a halaimat, Mr. Lane; akváriumokat viszek a piacra, és ami nem kel el, azt visszaengedem a tóba. A… a kitermelt földet pedig a város a saját hasznára értékesítheti.
  Mr. Fisher aligha tudhatta, hogy Lane-éknek nagy szükségük van termőföldre. A hátsó kertet nem látta, egyébként is hó alatt fekszik; az elülső pedig kopár, letaposott pusztaság, nem lehet megítélni a minőségét. A dolog nem tűnhetett hát lekenyerezésnek; George nem is értelmezte így.

Pénteken a Vörösróka boldog karácsonyt kívánt és elviharzott. Távolléte, ezt nem tagadhatjuk, az üdítő, békés nyugalom örömét hozta a Lane-ek, s elsősorban a sokat szenvedett George életébe. Ám ez sem volt zavartalan, hisz a sok mozgás, torna után, amit Fiona követelt tőle, immár lelkiismerete ellen lett volna, ha elterpeszkedik a fotelben és egymás után issza a söröket. Kisebb részt vállalt hát a készülődésben; nem sokat, kislányára bízta a munka oroszlánrészét.
  A gyereknek bőven jutott feladat, bár az ismerősök ajándékainak szétosztását Mike vállalta ezúttal is; el kellett készítenie némely süteményeket, beszereznie mindenféle élelmianyagot – kétszer is ellátogatott White úrhoz a nap folyamán, mivel a lányoknak egy szabad percük sem maradt –, s persze csomagolnia. Ajándékok, ruhanemű, az említett sütemények, meg néhány apróság – felsorolni nem sok, lebonyolítani annál inkább. Valami okból a robotküldöncök intézménye egyáltalán nem működött ezen a napon; néhány boltnak sose volt ilyen – ami eddig nem is volt zavaró –, a többiek pedig teljesen leterhelték a robotjait. Diana rosszallólag meg is jegyezte, hogy ez valami kényszer az emberekben, hogy két nappal karácsony előtt már futkorásznak, mint pók a falon – pedig itthon karácsonyoznak, lenne idejük másnap előkészíteni mindent. Mary viszont úgy találta, kényelmesebb ugyanannyit két, mint egy nap alatt elintézni. Ebben a lányka is egyetértett, nyelvét kilógatva és lihegve; pont úgy csinálta, mint Lizzie, aki különben tegnap óta gyengélkedett, mivel megkapta esedékes oltásait.
  Este Nicolette feltálalta a svéd módra készített, mindenféle zöldeket tartalmazó vacsorát, s megkönnyebbült sóhajjal zökkent a székre.
  – Nem dolgozik túl sokat ez a gyerek? – kérdezte édesanyja.
  – Hát nemigen lógattam ma a lábamat. De túlzásnak nem mondanám, akkor is elbírtam volna ennyivel, ha igazi vagyok.
  – Igazi vagy – mondta George szigorúan.
  – Jó, igazi Nicky vagyok, de kislánynak csak másolat. S gépi kapacitásomat egyáltalán nem használta ki a mai nap.
  – A sóhajod nem ezt mutatta – helyezett apja töltött paradicsomot a salátalevelekre, és bekapta.
  – Persze hogy nem. Pontosan emlékszem, mit mondott a kedves öreg portás bácsi tavaly ősszel, amikor kiléptem a gyárkapun. „Aztán emberszerűen ám!”
  A családból Diana tudott a legkevesebbet a robotokról és létrejöttükről; ám azt még ő is világosan tudta, hogy ha a Brirobnál volna portás – ami teljesen céltalan lenne a robotokkal és számítógépekkel zsúfolt üzemben –, akkor az aligha állna egész nap kapuban, és hadarná minden távozónak ugyanezt a mondatot. Ha mégis így tenne, egy óra múlva már nemigen látszana kedvesnek.
  A kislány nem először emlegette szülőhelyét úgy, mintha hosszabb időt, legalább néhány napot töltött volna ott, kedves emberek között, akik tanították őt; George-nak eszébe is jutott, hogy ezt meg lehetne valósítani.
  – Képzeld csak el – magyarázta párjának élénk mozdulatokkal, figyelmének egy részét továbbra is az evésre, konkrétan a gyümölcsös szójapástétomra fordítva –, a kis robotok ülnek a padban, és öreg tanító bácsik meg számítógépek magyaráznak nekik. Bemutatjuk a mindenféle tudnivalókat, amit egy első osztályúnak el kell sajátítania… ez az, és előtte látjuk őket összerakás közben. Az iskola végén egyesek pótvizsgára kényszerülnek, mint az a szöszke gyerek, akit mi láttunk, vagy éppen megbuknak és szétszedik őket; de a többség boldogan foglalja el helyét gazdái oldalán. Dalrymple, természetesen, nélküle elképzelhetetlen, ennek ő a mestere.
  – Mennyire vennéd komolyra?
  – Megmondjuk, mi az, ami nem így van, hogy az agyakat egy az egyben feltöltik; „ezalatt egész iskolát végez el a robot, ami úgy néz ki, mintha” – és itt jön a robotiskola. ONH – GYMK, hisz tudod.
  Ezt a jelmondatot évtizedek óta adják egymásnak a manchesteri irodalomszakon. Olvasónak Ne Hazudj – Gyereknek Még Kevésbé.
  – Felhívjam vagy levelet írtok neki? – volt Nicky kérdése; ismét kistitkárnővé változott.
  – Ráér – intett George –, majd ha körvonalaztuk az ötletet. Dalrymple-nek konkrét elképzelésekre van szüksége, ahonnan elindulhat. Viszont esetleg megkérdezheted, mennyire van betáblázva.
  – Januárban még elvállalhat egy kisebb kötetet – a kislány azonnali válaszát nem Mr. Dalrymple, hanem a robotja adta.
  – Nem jó, ez nagyobb munka – vette át a szó Mary. – Talán tizenöt ív lenne, de teljesen illusztrált, mi csak a kísérőszöveget adjuk a képhez. Egy kislány története, valahol… valahol a legelején kezdve, az alkatrészek előállításánál, meg persze hogy… lássuk csak… Mr. Brewster és családja, feleség, fiú- és lánygyerek, elhatározzák, hogy robotot vesznek. Végigmegyünk az egész gyártáson és beprogramozáson, majd a gyerek boldogan szülei karjába omlik. Itt nem állunk meg – töprengett tovább –: a családnál töltött első napokat is elmeséljük.
  – Úgy van – lelkesedett George. – Sandy Brewsternek több barátnője is van az iskolában, köztük egy kedves kis hatéves, aki a bekapcsolásnál nem ébred fel, megsiratják, de aztán összeszorítják a fogukat, „végül is mi csak háztartási gépek vagyunk”, mire a tanító bácsi megsimogatja őket…
  – Leáll, töröl – szólt Mary. – Bácsi nem mond semmit, erre az olvasó magától jöjjön rá.
  – Igaz. Valakinek fel is kell áldozni magát az emberért.
  Diana gyorsan lenyelte a falatot. – Írjátok bele… au! Mit művelsz?!
  Mike nyugodtan eltávolította hüvelykujját felesége oldalából. – Megtanulhattad volna, hogy új könyv születésekor ne akadályozd az eszmék áramlását.
  – Helyes a bőgés – kárörvendett George. – Legyen maga Sandy. Röviddel születése után egy gyereket ránt el az autó elől, ami elüti. Szomorúság, kijavítják, hogy öröm. És?
  – Némely valódi adatok – mondta párja. – Robotgyártás, robotászat, robotfelhasználás. Nekem nincs most több.
  – Kész a kocsi. Kisnicky, küldd el Hartleynak a következőket: „Ismeretterjesztő gyerekregény, érzelmesen. Teljesen illusztrált, kevés szöveg, Dalrymple (nincs megbeszélve). Szinopszis. Robotkislány története egész gyártási folyamat bemutatásával, programozás mint iskola ábrázolva, gyerekek közt baráti kapcsolatok, első napok a világban és családdal. Tíz ív A/4, négyszínnyomott. Írása két hét. Hivatkozás: robotiskola.”
  Ha az olvasó meglepődik a hosszú terminuson – hisz egy profi vaskos kalandregényt is megír két hét alatt –, elmondjuk, hogy a Lane-ek ezt rögzítették minimumként. Könyvre két, újságcikkre egy hetet fordítanak; ezalatt van idő többször átnézni, akár újraírni.

A piac mögötti kis, szűk utcácska remek hely a gyerekek szerint. Nyáron a házak árnyékában hűvösen marad – télen ugyanezek a házak melegítik. Autó nem jöhet be ide, hiszen csak a piacon vagy a parkon át lehet megközelíteni. A park se kutya. Valamikor játszótér volt az egyik felén; ebből megmaradt néhány alacsony kőkockasor, amik a homokozót szegélyezték, két műanyag mászóka és egy lámpaoszlop, ami ma is világít. A másik felét egészen benőtte már a növényzet, bokor bokor hátán, eszményi hely bújócskához, randevúhoz. S mivel a parkot szinte teljesen körülveszik a házak, a kicsiket is nyugodtan szabadon lehet ereszteni.
  Mindez pedig London egyik ódon, múlt évezredi zugában: Claphamben található. A csendes utca Stevenson, az író nevét viseli; a park Vargas Llosáét. Egy harmadik írónak pedig a testvére lakik itt. A földszinti lakás tágas és kényelmes, legalábbis három éven át. Minden harmadik karácsonykor hirtelen összezsugorodik, zajos, zsúfolt bolondokházává lényegül át, ahol egymás hegyén-hátán tolong a Christiesből jött hat, a város másik részéből és valahonnét külföldről érkező egy-egy, valamint az itt lakó három Lane.
  Ezen a szombat délutánon apró különbség állt elő a legutóbbi alkalomhoz képest: no igen, Christies nyolc fővel képviseltette magát, most először és persze utoljára. Három év múlva az ezúttal magzatilag jelenlevő Sarah is külön fekhelyet, tányért, fürdőszoba-használatot, ajándékot, és egyáltalán: légteret igényel majd. Ám sem Nicky, sem a valamivel már több gondoskodást igénylő Diana nem jelent igazi problémát; akár Lizzie-t és Malackát is elhozhatták volna, a karácsony akkor is felüdülés a szilveszterhez képest. Szilveszterkor jön Fiona.
  Csak a Stannel töltött hosszú évekkel magyarázható a sztoikus nyugalom, amivel Aggie fogadta az otthonát elözönlő siserehadat. Elsőként érkezett Fred, hogy segédkezzen George-ék elhelyezésében; e segítséget fizikailag robotjai látták el, akiknek előre meghagyta, hogy helyezzék magukat Nicky irányítása alá. Sid kora estig váratott magára, akkor viszont még egy fővel szaporította a csapatot: Nancyvel, aki meglehetősen hasonlított Jennyre, és nyomban átvette a társaság kiszolgálását. Három robot már jól el tudta látni a feladatot, s a kislány elfoglalhatta helyét a családtagok között.
  Tekintsük át röviden a földrajzi viszonyokat. Van egy kétszobás, százhét négyzetyard területű lakás; és van tizenhat fő. A fiúk statisztikája szerint: tizenhét humanoid – tizenhat individuum – tizennégy gondolkodó lény – tizenöt potenciálisan gondolkodó lény (itt vita keletkezett arról, nem gondolkodik-e Sarah már most is) – tizennégy családtag – tizenöt értelmes lény – tizenhárom élőlény. Felmérték a nemek megoszlását is: kilenc hím- és nyolc nőnemű, utóbbiak közül azonban csak három valódi; kettő másolat, kettő puszta külsődleges utánzat, egy kialakulás alatt. Egyébként George a legnyilvánvalóbb számadatba kötött bele, a tizenhat individuumba: hiszen ha unokája nem az, miért lenne Diana, aki semmivel sem különállóbb? Ők szimbionta szervezet, akárcsak a zuzmó, ami egy algából és egy gombából áll. Diana szépen megköszönte az összehasonlítást; a tizenhat individuumot pedig kijavították erre: „tizenhat személy – tizenöt individuum”; a lista végére pedig odaírták: „tizenkét individuális organizmus”. Hogy a zűrzavar teljes legyen, Stan – újabban szakálltalan – faarccal közölte, hogy az ablakban virágok vannak, a ponty jégbe fagyva, de él a hűtőben, a karácsonyfa pedig a cserépben. De ők nincsenek meghíva az ünnepre, sietett fivérei segítségére Nicky. Nancy tovább oszlatta a homályt, rámutatva, hogy „potenciálisan gondolkodó” és értelmes lény egy és ugyanazon kategória, nézzék csak meg, mindkettőből Alice és Allison maradt ki. Johnny még hangot adott véleményének, hogy ez a besorolás igazságtalan, hisz a normálisan beszélő, cselekvő, legfeljebb kissé butácska lányok sokkal értelmesebbek, mint unokahúga, akitől még hónapokig csak ösztönös tevékenységek várhatók. George megjegyezte, hogy a tények gyakran igazságtalanok; az pedig tény, hogy „a szimbionta szervezet kisebbik alkotója” valódi emberi lény, ennek a jogászok a megmondhatói, akik hosszú-hosszú csatározás eredményeképpen kimondták, hogy a megtermékenyített petesejt már ember, rendelkezik az ember jogaival. Arról egyelőre nem folyik vita, hogy vannak-e a másodosztályú robotnak jogai; az első osztályút illetően viszont…
  Aggie kijelentette, hogy a sokféle kategória közül csak egyben lát gyakorlati hasznot: amelyikből a szükséges fekhelyek száma megállapítható. Az sem egyértelmű, mondta George, ő tizennégyet vél, hacsak apja növelni nem kívánja a számot. Sid nem kívánta; Nancynek is teljesen megfelel majd a többi robot mellett.
  Nickynek azonban nem, ha ő nem bánná is; George újfent leszögezte, hogy lánya eredete nem változtat azon, hogy a lánya. Ennek megfelelően a női szakaszban négy matracra lesz szükség. A kisebbik szobában tehát Aggie és Diana kapta az ágyat, Mary és a kicsi mellettük egy-egy matracot. A nagyobbikban a megszokott elrendezést alkalmazták. Sid alszik Tom ágyán, majd fiai sorban, ezután azoknak fiai, méret szerint csökkenőleg; ekkor kiderült, hogy nincs elég hely. Igaz, hiszen Bobbie legutóbb még apja mellett aludt; akkor négyéves volt, most viszont hét, és nemigen férnek el. Sőt matrac sincs. Nemrég vettek még egyet, mivel Michaelék esküvőjekor eszükbe jutott, hogy ez létszámnövekedést jelent. Azzal azonban nem kalkuláltak, hogy a család még egy fővel nőtt.
  Ez az egy nyomban felajánlotta a matracát, kijelentve, hogy, hogy ő köztük a legigénytelenebb, otthon is fotelban szokott aludni, nem látja be, miért ne tekeredhetne össze a földön anyja lábainál; Lizzie-től már eltanulta a módját. Ezzel mindenki egyet is értett, csak Marynak fordult meg a fejében, hogy inkább egy erős fiatalembernek, mondjuk Mike-nak kellene a földön aludnia, nem egy ilyen törékeny kislánynak; de George figyelmeztette, hogy Nickyt semmi földi hatalom nem tudná a matracra kényszeríteni, amíg rajongása tárgya, egy Ember a padlón hever.
  Nos tehát, Stan vállalkozott rá, hogy a hallban alszik. Nancy és a két másodosztályú a konyhában tölti az éjszakát, csak mozgolódniuk nem szabad, mert az egyik szék nyikorog.

December huszonnegyedikén ország-világ születésnapot ünnepel. Torta nincs, de gyertya igen sok, még az ünnepelt éveinél is több: nem csupán kétezer-száznegyvenegy – bár ez sem volna kevés –, hanem millió és millió apró lángocska ragyog fel falun s városon, vonatok, hajók, repülők, de még űrhajók fedélzetén is, ha ott ér némelyeket az este. Bár ez az ünnep ma is a keresztényeké, becsülni sem lehet azon családok számát, ahol senki sem hisz vallási tartalmában, mégis megtartják; egyedül ezt, egyetlen másikat sem Krisztus és a többi próféták híveinek emléknapjai közül.
  A karácsony ateisták közti térhódításáról röviden elmondhatjuk, hogy nem volt. A karácsony nem elterjedt, hanem megmaradt; a keresztény világ millió és millió családjában történt, hogy a nagyapák még hitték a tanításokat, a fiúk már kevésbé, az unokák pedig egyáltalán nem – de egy-egy szertartás megmaradt, a húsvét, az advent és a karácsony; majd az advent lassan lemorzsolódott mellőlük – az ezredforduló körül már sehol sem ismerték –, s a múlt század közepén feledésbe merült a húsvét is. Természetesen csak a hitetlenek között – a hívők ma is megtartják mindegyiket, sőt olyan ünnepeket is, amiknek a hitoktatásban nem részesültek többsége hírét sem hallotta; ilyen a nagyböjt, a virágvasárnap, a pünkösd vagy a vízkereszt.
  Maga a karácsony tehát egyszerűen átöröklődött a régi, vallásos és vallásközpontú világból a mostaniba; a szertartások azonban változtak, illetőleg egyik vidékről a másikra hagyományozódtak. Nagyapáink, dédapánk idején a karácsonyfa, a feldíszített fenyő az európai kontinensen, Amerikában és még sokhelyütt szokásban volt – de Angliában a magyal volt az ünnep kelléke, ez díszítette az otthonokat. Először kétezer-tizenkilenc decemberében számolnak be a lapok igen jelentős keresletről a fenyőfák iránt; jegyezzük meg, tizenkilencben, nem pedig tizenötben, mint azt később egyes történészek állították, különféle lehetetlen módokon keresve összefüggést az ünneplés módjának és az ország területének s nevének megváltozása között. Céltalan volt. Rá kellett volna ébredni, hogy az angol föld területe megszámlálhatatlanul sokszor változott a századok során, előbb gyarmatok szerzésével, majd elvesztésével. Éppenséggel nem sokkal korábban, ezerkilencszázkilencvenhétben a korona – a szerződés lejártával – elveszítette Hongkongot, amely visszakerült Kína birtokába; s tudjuk, hogy ez sokkal érzékenyebben érintette az államgazdaságot, mint Észak-Írország visszaadása, amit már az angolok is hőn óhajtottak. Ami pedig a nevet illeti, mivel kétezer-tizenötig a szigeteken Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága terült el, ennek nyilvánvalóan meg kellett változnia. Egyébként az ifjabbak nemigen emlékeznek rá, hogy a következő tizennyolc évben a név Nagy-Britannia Királysága volt; ekkor a változó korszellem motiválására a parlament hívta életre az Anglia, Wales és Skócia Királysága elnevezést. Az „egyesült” szót a király törölte a javaslatból, azzal a megokolással, hogy sérti az íreket, és különben is, úgy hangzik, mintha a három alkotmányos terület csak mostanában egyesült volna.
  Bocsánat az elkalandozásért; a karácsonyról akartunk beszélni. Néhány kutató szerint abban, hogy ilyen népszerű azok között, akiket nem fűz hozzá vallási kötelék, része van naptárbeli helyének – annak tudniillik, hogy az év utolsó hetében van, s csupán négy nap választja el szilvesztertől; így ugyanis az év vége egyhetes ünneppé válik, s a karácsony mintegy az óév búcsúztatásának megkezdéséül szolgál. Ennek bizonysága, hogy a karácsonyfa mindig felállítva díszeleg szilveszterkor és újév napján, s csak valamikor január-február folyamán tér vissza az erdőbe, faiskolába, avagy a műfenyő a szekrénybe. Karácsonykor és szilveszterkor egyaránt csillagszórókat gyújtogatnak az emberek; igaz, petárdát és egyéb robbanó szörnyűségeket is, de a csillagszóró kizárólag a két évzáró ünnep tartozéka, nincs szokásban az uralkodó születésnapján, Amerikában a függetlenségi napon és egyébkor. Végül pedig a karácsonyi süteményeket mindig úgy veszik vagy készítik, hogy szilveszterre is maradjon; ha mégis elfogyna a készlet, mindig karácsonyi süteményekkel egészítik ki, vagyis ezek egyúttal szilveszteriek is.
  Nem célunk azonban, hogy mélyreható társadalomkutatást végezve e jelenségek okát, kialakulását részletekbe menően elemezzük. Nem lehet ez célunk azért sem, mert az olvasó érdeklődésére mindez aligha tarthatna számot; s azért sem, mert nincs rá idő. Hajnal van, sötét, hideg téli pirkadat, s a Lane-ek bizonyos hányada már ébredezik.

Mint évek óta rendesen, ma is Stan ébredt elsőnek. Ez természetes, hiszen Aggie késő éjszakáig dolgozik, Tomnak pedig nem kell olyan hamar beérni az iskolába, mint okítóinak. A nyurga tanár felült, s álmosan körbepillantott a sötét helyiségben. Felkelt, bizonytalanul megindult a fürdőszoba felé, aztán megállt, s az egyik ajtóra pislogott, ahonnan kicsiny alak lépett ki hosszú, fehér hálóingben.
  – Jó reggelt, Stan.
  Stan a látomásra meredt, majd – valószínűleg nem tudva, ki lehet – vállat vont és belépett a fürdőhelyiségbe. Megnyitotta a csapot, arcot mosott – sokkal csendesebben, mint George vagy pláne Fred – és újra kinézett.
  – Á, igen… te vagy? Szia.
  – Szia – üdvözölte a gyerek. – Boldog karácsonyt. Hogy aludtál?
  – Jól… igen, boldog karácsonyt.
  A kislány rámosolygott álmos nagybátyjára. – Egy kávét esetleg?
  – Szívesen… mindjárt…
  Nicky halkan kuncorászott. – Úgy gondoltam, hogy te innál-e. Máris hozzák. Cukor nélkül, igaz?
  A következő pillanatban megjelent Nancy egy gőzölgő csészével.
  – Már értem – mondta Stan borotválkozás közben –, miért vesz mindenki.
  – Mit?
  – Hát robotot. Azt se mondom, „bu”, és már hozatod a kávémat, megcsinálod a borotválkozóvizet…
  – Apró figyelmesség csupán, bármelyik unokahúg megtenné a helyemben – felelte Nicky. A kád szélén ült és a lábát lógázta. Most megvakarta bokáját a hálóing fodra alatt. – Mármint ha elég korán felkel… igaz, ami a kávét illeti, hagyományos rokonok kénytelenek maguk bemenni a konyhába és megcsinálni, vagy legalábbis élőszóval értesíteni, ha van ott valaki. A rádió valóban hasznos találmány.
  – Használd egészséggel – mondta Stan nagylelkűen. – Most pedig menj és öltözz fel.
  – Ráérek…
  – Persze, aztán végigtüsszögöd az ünnepeket. Különben is, rendes lány nem mutatkozik éjszakai öltözetben egy férfi előtt.
  – De hiszen a huszonkettedik században élünk.
  – Az mindegy.
  – És te a nagybátyám vagy – tette hozzá –, nem pedig „egy férfi”. Mondd csak, mit csinálsz ilyenkor, míg a család még alszik?
  – Meg leszel lepve. Reggelizek, aztán dolgozni megyek.
  – Úgy értem, karácsonyonként.
  A válasz kicsit késett, mert Stan éppen kidomborította arcát nyelvével, hogy a penge simán szaladjon. – Kislányokkal szoktam vitatkozni az illendő öltözködésről.
  Nicolette összeráncolta homlokát. – Tavaly nem tettünk ilyet.
  – Biztos? Te akkor csak háromhónapos voltál, nem emlékezhetsz.
  – Aranyos kisbaba voltam?
  Stan fontolgatta a választ, amíg befejezte a szőreltávolítást. – Újévtől visszanövesztem a szakállamat, elég ebből a pepecselésből. Nos, az igazat megvallva, nem. Vörös voltál, formátlan, nem lehetett tudni, csirke leszel-e vagy kenguru, és üvöltöttél, mintha ölnének.
  – De hiszen – ámult a gyerek – háromhónapos korában senki se vörös és formátlan!
  – Nem mondtad, melyik életkor érdekel. Háromhónapos korodban rózsaszínű voltál és mosolygós – a lány arca felderült –, de egyetlen értelmes szót se tudtál mondani – a gyerekarc ismét befelhősödött. – Próbáltam szót érteni veled mindenféléről, de csak azt ismételgetted, hogy ó meg á, meg a kettő együtt. Néha m-m-m. Most pedig sipirc öltözni. Elkísérhetsz bevásárolni. Még rengeteg mindenre van szükség, úgyhogy ha nem sietsz, itthagylak…
  Stan elhallgatott, ahogy a fürdőkád felé pillantott. Senki sem ült rajta.

– Tulajdonképpen miért vetted le? – kérdezte a kislány a piacra menet.
  – Te jó ég, mit?
  – Hát a szakálladat.
  – Ja… tudja fene. Gondoltam egyet és levágtam. Tudod, néha szükség van rá, hogy az ember változtasson valamin, amit megszokott. Ez segít, hogy el ne tompulj a hétköznapokban, frissen tartja a szellemet. Azt nem tudom megmondani, miért pont a szakállam volt ezúttal. De rossz választás; mindig utáltam borotválkozni.
  – Akkor ne tedd. Kézenfekvő gondolat, nem?
  – De. Ez benne a veszélyes.
  – Ez úgy hangzik, mintha sarkkutató vagy űrhajós volnál, akinek rettegve kell vigyázni, nehogy ébersége lankadván elpuhult, satnya pacnivá korcsosuljék.
  – Még lehetek.
  – Pacni?
  – Sarkkutató vagy űrhajós.
  Ekként társalkodva érték el a piacot, ahol Stan mindenekelőtt húga lelkére kötötte, hogy alkudjon le húsz százalékot. Nicky protestált, mondván, hogy ez sok, de a férfi elmagyarázta, hogy London világváros, ahol mindenki meg akar gazdagodni; célszerű, ha ebben hátráltatjuk őket. A lassítás korát éljük ugyanis, amiről – többek között – a londoni piacokon hajlamosak megfeledkezni.
  – Engem ebben a városban készítettek… de senki se mondta, hogy magasak volnának az árak.
  – Bizonyára néhány kofa bekopogott hozzájuk egy kosár gyümölccsel, és megkérte őket.

– Szia – mondta Stan félórával később egy négylábú automatának, amely akkor ügetett le a lépcsőn, mikor ők beléptek a kapun. Nicky azonnal követte példáját, és kinyitotta a liftajtót.
  – Földszint, gyerekem – vágott neki Stan a lépcsőnek, amely mintegy kétyardnyi magasságba vitte őket.
  – A rendszeres lépcsőmászás káros az ízületekre – magyarázta a lány. Stan nevetett.
  – Fejlődő szervezeteknél esetleg. Én viszont kifejlett szervezet vagyok, te pedig, azt hiszem, mindig ekkora maradsz.
  – Ekkora – bólintott a gyerek, és megszemlélte a levélszekrényt, majd a leveleket nagybátyja kezében. Vagy ötven üdvözlőlap tanítványoktól és pályatársaktól, néhány levél, prospektus, még néhány levél és prospektus…
  – Hát ez hogy lehet? Ideküldték a ti postátokat is.
  – Dorothy, akit megbíztunk az állatok gondozásával, elcsípte az automatát, és megmondta neki.
  – Olyan gyorsan, hogy a saját postánkkal együtt ideért?!
  – Nem biztos. Jöhetett tíz-húsz perccel később is, ennyi bőven elég Saloptól idáig. Szia, boldog karácsonyt!
  Letette a csomagokat, és megcsókolta Tomot, aki csíkos pizsamájában Stan matracán ülve várta őket.
  – Még mindenki alszik – mondta.
  – Miért nem beszélgettél Nancyvel? – kérdezte apja.
  – Miféle Nancyvel?
  Stan a konyha felé bökött; a fiú megrázta a fejét. – Ott csak két együgyű robot van. – Stan benyitott a konyhába, megszemlélte a robotokat, körülnézett, bekukkantott Alice kötényzsebébe, aztán nekiszegezte a kérdést:
  – Hol van Nancy?
  – Elment Mrs. Lane-nel, uram – felelte az.
  – Melyikkel, te szamár?
  – Mrs. Diana Lane-nel.
  – Aha – mondta Stan mélyértelműen. – Jó, ha tudod, hogy őt Miss Gardnernek hívják. Nos, akkor mégse alszik mindenki.
  – De te igen – zsémbelt Nicolette. – Annyi eszed lehetne, hogy félreállj egy csomagokat cipelő hölgy útjából.
  Stan újra körbepillantott, benézett Allison kötényzsebébe, és megkérdezte: – Ti láttok itt valahol hölgyet?
  – Hogyne, uram – felelte a robot. – Miss Nicolette Lane-t, aki nemcsak technikai műremek, de igazi társasági hölgy is, a legelőkelőbb körökben forgolódik, személyesen ismer egy milliomost, egy lordot, egy kelta istennőt és egy koronát viselő házaspárt. Büszkék vagyunk, hogy gazdánk rokona egy bájos, elmés, szellemes és szerény ifjú teremtésnek.
  A férfi mukkanás nélkül ellépett az ajtóból. Nicky közömbös arccal megköszönte, bement, az asztalra tette a csomagokat és hozzálátott a kirakodáshoz. Mikor becsukta a szekrényajtót, két kéz nehezedett vállaira. A kicsi ijedten felnézett, mire a két marok lassan rákulcsolódott formás nyakára.
  – Hát most mondjad csak, Miss Nicolette Lane – tagolta Stanley vészjósló suttogással –: miféle királyi párokat ismersz te?
  Nicky lesütötte a szemét. Láthatóan küzdött magával, szívesen feláldozta volna életét az ügy védelmében; de nem tehette, megbízóinak még szükségük volt rá. Ki kellett adnia, el kellett árulnia a szörnyű titkot, melytől milliók élete függ. Nagy nehezen kimondta hát.
  – A világost… és a sötétet.

– Igazi Lane már a gyerek – tudatta bátyjával Stanley, mikor a család összeült a reggelizőasztalnál. – Órák hosszat kizárólag hülyeségeket beszéltünk, de mosoly alig látszott rajta.
  – Ti évtizedek óta hülyeségeket beszéltek – mutatott rá Aggie. A lány arcán közben büszke mosoly jelent meg, amiért így megfelelt a magas elvárásoknak.
  – Nem mindig – mondta Fred teli szájjal.
  – Nem, valóban – helyeselt az asszony. – Te például többnyire másra használod beszédszerveidet.
  – Mire? – kérdezte Bob.
  – Eszik velük – súgta neki nővére.
  – Folytathatnád, apa – szólt közben George. Sid töprengett egy verset.
  – Hát, tudjátok, érdekes az a vidék. Rettentően szegények, nincsen semmi… így, ahogy mondom, semmi sincsen száz kilométereken át. Nincs üzlet, legalábbis olyan, amiben áru volna, nincs orvos, nincs még kút sem sokhelyütt. Aztán egyszer csak beérsz néhány magas épület közé, amik szabályszerűen a sivatagból nőttek ki, és ott találod a boltot, a kórházat és a repülőteret. De azok olyanok, hogy Londonban vagy akár egész Angliában talán egy tucat ér fel velük. Nem építenek sok kórházat, hiszen nincs rá pénzük – keveset építenek, de azokat tökéletesen. Rengeteg helikopterük van, és állítják, hogy bárhol az országban ha valaki megbetegszik, egy órán belül orvoshoz tudják vinni. Tízmillió embernek három naponként automata helikopter viszi a vizet a sivatagba.
  – Csak nyolcmilliónak – vetette közben Nancy, éppen teát töltve Michaelnak.
  – Jó, legyen nyolc. És harcolnak. Észak-Kordofánban kétszázezer ember harcol éjjel-nappal a homokkal, lapátol, rostál, öntöz, öldösi a rovarokat, őriz. A vízvezetékeket fegyveres őrség vigyázza; senki nem kaphat belőle, amíg nem liheg a szomjúságtól. Addig a palackozottat isszák, a csövek mennek az ültetvényeknek. A rádió minden vasárnap este bemondja, hogy azon a héten mennyi új csövet fektettek le, mennyi tengervizet sótlanítottak, mennyi növényt ültettek ki, és mennyit kell a jövő héten. És minden mérföldnyi távolságon, az utak mentén, az egymásba érő falvak közepén és a nyílt sivatagban ott állnak a piros pálcák.
  – Szóval igazán kitűzték őket? Azt hittem, ez képletes beszéd – mondta Diana.
  – Dehogyis. Teljesen valódiak, és úgy vigyáznak rájuk, mint valami indián totemekre.
  – Milyen pálcák? – kérdezte Bob, akinek ismeretei még nem terjedtek idáig.
  – Hát tudod, ők azt találták ki, hogy az emberek jobban hisznek a saját szemüknek. Arrafelé nemigen van térkép, a legtöbben írni-olvasni is alig tudnak. Ezért a nyolcvanas években a japánok egy csomó robotot küldtek szét, amik minden mérföldön letűztek egy műanyagrudat, és mindegyikbe belevéstek egy dátumot. Százhúsz augusztus öt, kétszáz november tíz és így tovább, a mi időnk szerint meg a mohamedán szerint is. Azon a napon azt a póznát kihúzzák a homokból a sivatagot felszámoló munkacsapatok. Mindenki, akit megkérdeztem, tökéletesen biztos benne, hogy a pálcákra írt napon valóban jönnek és elkezdik lapátolni a homokot. Lehet, hogy már előbb is. Egyébként a póznákat visszaviszik Japánba, és megszámolják. Egynek se szabad hiányoznia, mire az egész ország kizöldül.
  – Bátor emberek – mondta Aggie.
  – Van bennük valami elhivatottságérzés, tudod. Kérdezgettem a gyerekeket erről az egészről, mindenfelé, Eritreától a Csád-tóig. Mind azt mondta, hogy ez az ország a Föld legnagyobb kincse lesz, mire ők felnőnek. Emlékszem egy hatéves kislányra valahol a Tibeszti mellett, a régi Csád határán. Egy sziklán ült az oázis szélén, és végigmutatva az egész környéken elmondta, hogy itt ötven év múlva fák borítanak mindent, és azok alatt játszanak majd az ő unokái. De addig még ő is nagyon sokat fog ezért dolgozni, mert ezért született. És nagy komolyan elmagyarázta, hogy az apja valahonnét a Kongó mellől jött ide, hogy a munkálatokon dolgozzon, itt ismerte meg a mamáját, és így lett ő. Azt mondta: „Apu eredetileg erdőt akart hozni, de a gyerekek gyorsabban megvannak, ezért vagyok itt. De hozza az erdőt is.” Azután hozzátette, hogy nem olyan erdő lesz, mint apu szülőföldjén, mert az dzsungel, hanem szép művelt erdő, amilyen Európában van, apu elvitte egyszer és megmutatta.
  – Hát ez stimmel is – bólintott George. – Csak nem lesz az övé.
  – Ugyan – legyintett Aggie –, ötven százalék éppen elég nagy rész, végül is a mi költségünkön történik.
  – Nem így értem. Az, hogy a termés fele a finanszírozó államoké, végeredményben nem baj, legfeljebb kicsit tisztességtelen, hiszen nekünk így is van mit enni. Az nem helyes, hogy az erdősített területek részben ENSZ-felügyelet alá kerüljenek.
  – Hogyne volna helyes! Ilyen értékre mégiscsak vigyázni kell…
  – Vigyázhat rá a Szaharai Államszövetség ötmillió környezetvédelmise, és mint hallhattuk, tízmillió hatéves kislánya.
  – Egyetlen ország soha nem elég a környezetvédelemhez – erősködött Aggie. – Bárhol kitörhet egy polgárháború vagy…
  – Szóval ha megvédik az erdőket, akkor az se baj, ha háború tör ki? Egyébként elméletben teljesen igazad van, Agnes Lane. Csakhogy a gyakorlatban, ezt akár tíz éven belül meg fogod látni, a nemzetközi felügyeletből millió gond származhat. Ha valahol kevés a víz, sok a szúnyog vagy éretlen a banán, Kairó az ENSZ-re hárítja a felelősséget, amit az visszautasít, és tovább tépik a szájukat, miközben a banán éretlen marad és a szúnyog még jobban szaporodik.

Mikor George a finom és bőséges ebéd után hátradőlt székén s szusszantott egy nagyot, hirtelen furcsán elfehéredett előtte a világ. Meglepve bandzsított a színfolt eredetére, s egy levélborítékot azonosított benne, amelyet apró ujjacskák tartottak orra elé, s a szokásos halványkék postai csomagolókkal szemben hófehér volt, és más alakú. Finom kalligrafikus írással állt rajta Mary és az ő neve. Az ujjacskák megfordították a levelet, s elolvashatta a feladót is. Vad horkantással megragadta a küldeményt, Mary orra alá dugta – az megismételte a zörejt –, majd kirántotta a Nicky által előre felnyitott boríték tartalmát. Összedugták fölötte fejüket.
  Maga az írásmű nem szorul bővebb taglalásra, amint küldőjét megnevezzük; hisz mi lehetne más a Higgins Klub levelében, mint hogy szeretettel várja a Lane házaspárt tagjai sorába?!
  Bizonyosak vagyunk benne, hogy ez esemény jelentőségét az olvasó is örömmel érzi át. Mégis számolunk az eshetőséggel, hogy fiatalabb olvasóink nincsenek tájékozva a neves társaság felől; összefoglaljuk ezért röviden, amit illendő tudni.
  A Higgins Klub, mely egy sosem élt, ám ismert és népszerű tanáremberről vette nevét, kétezerötvenben alakult, kereken száz esztendővel azután tehát, hogy eltávozott közülünk a Shakespeare óta élt legnagyobb drámaíró: George Bernard Shaw. Az ő alakja Higgins professzor, a komoly úriember, az angol nyelv szépségének s tisztaságának védelmezője, titkainak nagy ismerője. A klub nem a virágáruslány körül történt, többször is színre vitt és megfilmesített bonyodalmak, hanem a professzor két fő törekvése miatt választotta névadójául, mivel ezek pontosan megegyeznek a klub céljaival: őrizni az angol nyelv tisztaságát – és tanítani. Tanítani magát a nyelvet, a szép beszédet és illedelmes stílust; de tanítani más dolgokat is, csupa szépet és jót. A klub nem elhanyagolható tevékenységet fejtett ki a nyelv művelése, fejlesztése terén, jelentős részben az irodalmi nyelv céljaira; a köznapi beszédbe eddig nemigen szivárogtak be, leginkább még az alanyként használható főnévi igenév visszaállítása, amely néhány évszázad óta kiveszett a nyelvből, s csak néhány állandósult kifejezésben maradt meg; mint például: tévedni emberi dolog. A Higgins Klub érdeme, hogy újabban ezt a formát is hallani néha – egyéb összefüggésekben –, nemcsak a hosszabb, mutató névmást alkalmazó változatot: az emberi dolog tévedni.
  A klub kilenc évtizedes történetében a legnagyobb nyelvészek, tanárok, irodalmárok fordultak meg tagjai között; pontosabban csak ők voltak klubtagok, hiszen a Higgins Klubba jelentkezni nem lehet. Új tagokat kizárólag meghívással vesznek fel, a tagság jelölése szerint; akik pedig gondosan megválogatják, kiket vesznek maguk közé. Ezek a szerencsések legalább olyan büszkék tagságukra, mint a professzori vagy a lovagi címre; mindhármat alaposan ki kell érdemelni.
  Mint látni fogjuk, a klub működése nem kis kiadásokkal jár; ehhez képest az éves tagdíjként beszedett ezer font nem jelentéktelen összeg. A tagok létszáma alig haladja meg a százat – a költségek viszont megközelítik a milliós nagyságrendet. A klub emiatt nem a tagdíjakból él – melyeket egyébként is jótékony célokra fordít –, hanem annak a tőkének a kamataiból, amit az alapítás idején elhelyeztek számláján. S hogy kik? A három vezéregyéniséget említjük csak: Lord Chenham, az angol nyelvoktatás kilenc új módszerének kidolgozója, aki társadalomkritikusként is jelentős munkásságot fejtett ki; Sir Richard B. Coleridge, az oxfordi irodalomtanszék professzora, az irodalom és a filozófia tanításának új utakra terelője, nyelvi és helyesírási reformer; és Samuel Wollaston-Clay kandidátus, a gyermekoktatás megreformálója, az angol iskolarendszer megváltoztatója, költő és drámaíró.

Bármilyen öröm volt is a Higgins Klub tagsága, mely rendkívül növelte az ünnep fényét, Mary és George nem feledkezett meg a fontos családi problémáról, ami viszont tagadhatatlanul árnyékot vetett Stan és Aggie karácsonyára. Délelőtt le is mentek a környékre sétálni egy kicsit, méghozzá öten, mert Nicky ragaszkodott hozzá, hogy robotkíséretük legyen – London nem olyan békés város, jobb, ha vigyáznak rájuk. Ezért magukkal vitték Allisont.
  – Úgy gondoltuk, meghagyjuk még neki ezt a karácsonyt – mondta Stan. – Majd januárban szép csöndben eljövök. Fred már kerített egy kis lakást ide pár utcányira.
  – Mindig nehéz emberek voltatok – állapította meg George részvétlenül. – Te is meg te is – nézett Aggie-re. – Pedig nálunk mindig hosszúak voltak…
  – Azért végül is mégiscsak együtt éltünk tizenöt évig – szólt közbe az asszony kissé szemrehányóan. – Ebből tizennégyet meglehetős békességben.
  – Persze, együtt – biccentett sógora, és megigazított egy ágat a kis borókabokron, ami a park sarkában unatkozott. – S hogyan tovább?
  – Majd csak lesz valahogy. Eleinte Stan ad némi pénzt, aztán fölemeltetem a fizetésemet. Neki nemigen lesznek pénzgondjai.
  Ez valamennyiüknek nyilvánvaló volt.
  – Ennek örülök – mondta George. – Válópert igazán nem látnék szívesen a családban.
  – Ne is – borzongott Aggie, aki világéletében utálta a bírósági huzavonát. Közben kiértek az utcára, ahol alig volt forgalom; talán félpercenként haladt el egy-egy ember, többnyire csomagokkal megrakodva. A járókelők jelentős hányada után robot vitte a csomagot. Christiesi léptékkel azonban ez már hemzsegés volt; George ezért széttekintett, majd száznyolcvan fokos fordulatot téve visszaindult a parkba.
  – Várj csak – szólt öccse. – Nézd, ki megy ott!
  A mutatott irányban egy férfit láttak az utca túloldalán; pontosan úgy nézett ki, mint az összes többi – nagykabát, kipirult orr, csomagok. George addig tanulmányozta, amíg el nem haladt előttük; nem jött rá, ki lehet. Mary sem, Aggie hasonlóképp; Allisont nem kérdezte senki.
  Stan elégedetlen képpel elkérte egy kisfiú papírtrombitáját, s jól nekigyürkőzve leadta rajta az egyetemi galeri régi hívójelét; nem mondhatjuk meg, mi az, titok. A férfi a túloldalon megtorpant, s a hangforrást kereste. Stan tovább trombitált, szabad kezével pedig integetett.
  – Várjon, uram! – élénkült meg Allison. Gyors, határozott léptekkel átvágott egy mikrobusz előtt, elvette a férfi csomagjait, s átvezette a kis számú, de gyorsan haladó jármű között.
  A járókelő kaján képpel vigyorgott George-ra és Maryre, előzőleg kacsintva Stan felé.
  – No? – mondta háromszor-négyszer noszogatóan. Mary fejében hirtelen világosság gyulladt.
  – Roger?… – kérdezte előbb bizonytalanul, aztán átölelte az idegent. – Roger Fitzsimmons, ez nem igaz! Ekkorát még ember nem változott!
  Ez igaz. Az egyetemen Mr. Fitzsimmons vékony volt, csupasz képű, és nagy volt az orra; most ez utóbbi kicsi volt, ő maga viszont kövér, és szakáll meg bajusz takarta arcát. Egyébként nem volt benne semmi különös, így most nem is foglalkozunk beszélgetésükkel.

Stanleyék fészkében ezalatt folyt a készülődés. Tom és Johnny kivételével mindenki a karácsony érdekében tevékenykedett – nekik ugyanis meg kellett tárgyalniuk a JN–1 önjáró manipulátor működését, mivel Tom újabban élénk érdeklődést tanúsított az elektronika iránt. Igaz, és Sid meg Fred sem dolgozott, a kisszobában diskuráltak. Diana és Mike viszont alighanem ajándékok beszerzésére indult Alice társaságában, no meg otthonuk szépítése céljából; volt miből, Mike előzőleg pénzt kért Fredtől, aki óvatosságból még pénteken nagyobb összeget vett magához; ilyenkor az automata bankok is le vannak terhelve, aki siet, inkább készpénzzel fizet.
  Nicky, Steve és Bob viszont valóban dolgozott, karácsonyfadíszeket csináltak; Nancy a konyhában sürgölődött.
  – Most pedig csavard meg – mutatta a lány Bobnak –, azután húzz rajta egyet.
  Bobbie így is tett, s a csillogó papírszalag remek spirálba tekeredett.
  – Nagyszerű – mondta bátyjuk –, legalább olyan ügyes vagy, mint szép.
  – Köszönöm – ujjongott Bob.
  – Nem te! Te is ügyes vagy, de Nicky szép is. Nem akarsz férjhez menni? – szegezte a kislánynak a kérdést.
  – Hogy jut ez most eszedbe? – csodálkozott az.
  – Mindenki ilyet akar, nem igaz? Egy lány legyen szép és ügyes. Meg okos; te az is vagy. Éppen nekem való.
  – Ugyan már. Elfelejted, hogy kicsik vagyunk még a házassághoz.
  – Viszont összeillünk. Most elvehetlek, de például öt év múlva már túl nagy lesz a korkülönbség.
  – Zöldeket beszélsz, Stephen Lane. A korkülönbség olyan, mint a radioaktivitás: csak csökkenni tud, nőni nem.
  – Hogyan? – lepődött meg Bob.
  – Hát arányaiban. Köztetek ugye hat év van. Tavaly ez annyi volt, mint a te életkorod, vagyis Steve kétszer annyi idős volt, mint te. Tíz év múlva ez a hat év a te korod harmincöt százalékát fogja jelenteni, húsz év múlva huszonkét százalékát, és így tovább. Ezért van, hogy kisgyerekeknél egy-két év óriási különbség – hiszen ezalatt rengeteget növekszenek is.
  – Csakhogy köztünk nőni fog a korkülönbség – folytatta Steve. – Te ugyanis…
  – Tudom, ekkora maradok – vágott közbe Nicky. – Stan is ezzel szekált reggel, nem értem, miért olyan fontos ez nektek. Az evolúció négymilliárd évig törte a fejét, amíg kitalált benneteket; ehhez képest én százhúsz évvel Matthews után már itt vagyok. Nem növök, hát nem növök, vegyétek figyelembe, hogy nem is olyan régen még egyrészt lehetetlennek tartották értelmes gépek létrehozását, másrészt istenkáromlásnak.
  – Nos hát – nevetett Stevie –, ettől függetlenül hozzám jöhetnél feleségül, nem gondolod?
  – Nem gondolom. Ugyanis a testvéred vagyok.
  – De nem vér szerinti.
  – Dehogyisnem. Egy ember származását a DNS vizsgálatával lehet a legpontosabban megállapítani. Ha megvan a feltételezett szülő DNS-mintája, kilencven százalékos biztonsággal kideríthető, hogy fennáll-e a vérségi kapcsolat. Az én származásomat az orromon át lehet megtudni, csak egy számítógép és egy drót kell hozzá, éspedig a legcsekélyebb hibalehetőség nélkül. Ha mindkettőnknél elvégeznénk ezt a vizsgálatot, megállapítást nyerne, hogy a szüleink azonosak – fejezte be kissé mérgesen.
  – De akkor sem származol anya és apa húsából és véréből – kötözködött Steve tovább.
  Nicky lesújtó pillantást vetett rá. – De igen. Elfelejted, hogy apa ezt mondta, tehát úgy is van. Megjegyzem, hogy te is csak részben származol az ő „húsukból és vérükből”. Legnagyobb részben a tányérodból kiemelgetett állati és növényi eredetű anyagokból állsz, őket tehát sokkal inkább tisztelheted szüleidként. Nemhiába szokták mondani: „az ember az, amit megeszik”. – Majd némi éllel hozzátette: – A robot viszont önmaga lehet.

Az alapos kioktatás után Steve nem feszegette tovább e húga lényegébe vágó kérdéseket. Pár perccel később Johnny érkezett, hogy megtudakoljon valamit az RM g6-os robotagy programozásának részleteiből; míg Nicky magyarázatát hallgatta, szórakozott mozdulatokkal remek minirepülőt hajtott egy kis darab fényes piros papírból.
  – Ez jó ötlet – szólalt meg Bob hirtelen.
  – Micsoda? – kérdezte nővére, aki éppen a manipulátor vezérlésének szinkronizálásánál tartott. Bob nem szólt, csak John kezére mutatott.
  – Fel akarod rakni a fára? – nézte művét az alkotó. – Repülők általában nem szeretnek fán tartózkodni.
  – Ez lehet a kivétel – mondta Steve, és ő is csinált egyet, kék színben.
  Nicky felvett egy papírt. – Két repülő: két repülő – három repülő viszont már légiflotta.
  Bobbie is hajtogatni kezdett. – Négy darab pedig a United States Air Forces.
  – Miért pont amerikai? – kérdezte John.
  – Mert ott készült a díszpapír.
  – Az teljesen mindegy – tiltakozott Nicky. – A gépeket mi készítettük, tehát csak angolok lehetnek. De nem a Királyi Légierő, csak privát. Először is mert nem adtak megbízást a hajtogatásra, a parlament se szavazta meg; másodszor a gépeink nem felelnek meg a szabványnak.
  John fölvette húga zöld műalkotását, s közelről megszemlélte. – Mi van ebben, ami nem szabványos?
  – Elsősorban az, hogy a nemzetközi repülési szabályzatok szerint csillogó papírból készült gépek nem vehetnek részt a forgalomban, sem polgári, sem katonai célokra.
  – Szép, mondhatom… micsoda elavult szabályozás – dörmögte John, kicsit próbálgatva a repülő ráfekvését a levegőre. – És ha most eldobom, megbírságolnak?
  – Szobában lehet – nyugtatta meg Nicky.
  Bátyja meglendítette karját. A zöld légijármű emelkedve repült pár lábnyit, majd orrát égnek fordította, s hátrafelé zuhant a szőnyegre.
  – Túl könnyű az orra.
  – A tied is – vetette szemére Johnny. – Akkor is magasan hordtad, amikor Peter kért feleségül.
  – Ugyan mikor tett ilyet?
  – Nem emlékszel?
  – Nem én. Csak arra emlékszem, hogy szabályszerűen le akart fektetni, el is tervezte, hogyan hasznosítja majd a kicsinyeinket. Lánykérésről szó se volt.
  – Szóval én vagyok az első – mondta Steve. – Akkor igazán igent mondhatnál.
  – Egyáltalán nem te vagy. Mr. Cameron is megkért, bár valószínűleg nem gondolta komolyan.
  – Úgyis öreg már hozzád – unszolta bátyja. – Mondj igent, egyetlenem.
  – Igen – mondta a gyerek.
  Steve arca felragyogott. – Mégis hozzám jössz?
  – Dehogy megyek – kelt föl a kislány, s kifelé indult. – Akkor se, ha te lennél az egyetlen férfi a világon.
  – Hát akkor miért mondtál igent?
  – Te kérted – szólt vissza Nicky. – Jólnevelt robot a felszólításnak mindig engedelmeskedik.

Erre a végszóra lépett be a sétáról hazatérő apja. – Csakugyan? – rikkantotta, és fölkapta a gyereket. – És te jólnevelt robot vagy?
  – Én nagyon jólnevelt robot vagyok – mondta Nicky büszkén –, igazi úrilány robot. Például lesegítem szüleim kabátját, ha nem lóbálnak a levegőben.
  – Többet kellene enned – felelte George, a lány súlyát méricskélve. – Semmit se nőttél az elmúlt év alatt.
  – Már mindenkinek ezzel van baja? – tört ki Nicolette dühösen.
  – Csigavér – mondta Stan. – Éppen arról beszéltünk az imént, milyen jól beilleszkedtél a christiesi hölgytársaságba.
  – Ez természetes – rakta el a lány a kabátot. – Beilleszkedésből mindig jelesem volt.
  – Hát a területszámításhoz értesz-e? – kérdezte Aggie.
  – Kitűnően – lepődött meg.
  – Helyes, akkor kitalálhatod, hogyan helyezzük el ezt a tenger sok embert az ünnepi asztalnál.
  – Nos – gondolkodott a lány –, ha a családtagok össztérfogata ebéd előtt nagy vé, ebéd után nagy vé plusz kis vé…
  George nevetett, s a hóna alá csapva a gyereket, besétált vele a szobába. Az persze kiáltozott, hogy tegye le; apja azonban rá sem hederített. Mary utánuk sietett, és rászólt férjére, aki csodálkozva földre helyezte zsákmányát. – No, mi lelt benneteket?
  – George Lane, hogy lehetsz ilyen figyelmetlen? Egészen felcsúszott a szoknyája.
  George a kislányra nézett, aki pirosra gyúlt arccal rendezgette öltözetét.
  – Igen? – élénkültek meg a fiúk. – Mi rossz irányban álltunk – mondta John –, emeld föl még egyszer.
  Nicolette még vörösebben mérte végig, aztán kirohant. Apja kaján vigyorrá alakult át.
  – No lám. Zsebrádió őseinek még nem voltak ilyen problémáik.

A fa igazán szép volt. Stanéknek üveg- és műanyag díszeik is voltak, amik csak háromévenként kaptak igazán szerepet; a közbeeső karácsonyokon egy kisebb fenyőt állítottak elutazásuk előtt, amit adagolós vizesedényből lehetett táplálni. Ám az idén minden dísz felkerült a mennyezetig érő fára, valamint Nicky és Tom aprósüteményei, amik magukban is tarkabarkára tudták színezni a karcsú lucfenyőt. A növényt mindazonáltal egyáltalán nem érdekelte a sürgölődés, sem az ágaira aggatott négy-öt fontnyi teher. Nyugodtan, szótlanul kortyolgatta a cserepébe töltött vizet.
  Szép volt kis robotunk is, ünnepélyes fehér ruhájában, fehér szalaggal fürtjei közt; mint kedves, de méltóságteljes házikisasszony fogadta a betlehemeseket, akik között számos rajongója is akadt.
  George kisebb előadást rögtönzött a lánya és a másik három, azazhogy csak Nancy között láthatóan fennálló társadalmi különbségről; kétségtelen volt, hogy míg Nicky családtag, Nancy csupán személyzet, holott nem sokkal fejletlenebb – és nem azért, mert fejletlenebb –; ami a másodosztályúakat illeti, ők ott vannak, ahova érdemük szerint valók.
  Ezen az estén azonban nem hagytak robotokról értekezni; a szociológia – vagy ez esetben talán roboszociológia, ha létezik ilyen – máskorra marad. Ma karácsony van, és a szeretet ünnepén egy kis robot is megérdemli, hogy kényelmesen hátradőljön a kanapén, narancsszörpöt kortyolgasson és süteményt egyen; mindegy, hogy megemészti-e.
  Játszottak is; a pacsézitábla fölött a kislány az előkelő harmadik helyet szerezte meg, négy mezővel maradva csak le Diana mögött; a babérkoszorú általános meglepetésre nagyapjuk fejét ékítette.

Aztán reggel lett. Nehezen jött, köd úszott a városon, az ünnepi kivilágítás is eltűnt a gomolygó fellegek mögött; ha a Temze-part ragyogása át is hatolt rajta, az itteni gyér fények semmiképp.
  A gyerekek sokáig fennmaradtak, játszottak, nézték a karácsonyi műsorokat; miután az éjféli miséről hazatértek, még mindig nem akartak lefeküdni. Ébren maradt hát az egész család, kivéve azt az egyet, akinek nem is volt szüksége alvásra. Nicky fél háromkor indítványozta, hogy most már térjenek nyugovóra, mivel a fiúk fejlődő szervezetének fontos a pihenés; hogy kedvet csináljon nekik, leheveredett a padlóra apja lábához, összegömbölyödött, mint egy kiscica, és szépen elaludt. Szólongatták, de csak alig hallható szusszanása jött válaszul; hagyták hát, bár Bob helytelenítette, hiszen nővére teljesen céltalanul alszik, azazhogy egyáltalán nem alszik, csak úgy tesz. Mary elmagyarázta, hogy a műanyag kislányok nem nőnek ugyan, de úgy kell tenniük, mintha nőnének, ezért pihenniük kell, mert fáradtan nehéz elhitetni az embernek, hogy növekszik. Tommy vaslogikával kimutatta, hogy Nicky nem fárad el soha, amire – ritka eset – Dianától kapott a szakembernek is dicséretére váló választ: ez igaz, viszont ha nem alszik, akkor másnap fáradtnak kell lennie, ami teljesen fölösleges energiapocséklás, s főképpen zavaró, mikor az ünnepi asztalnál egy karikás szemű, kialvatlan robotot látunk.
  Erre George lába alól érkezett a válasz – a kényelemszerető férfi időközben a kislány hátára helyezte talpait –; Nicky anélkül, hogy megmozdult volna, közölte, hogy pro primo a gépeknek is kell pihenés, amikor megolajozzák szerkezetüket, meghúzzák kilazult csavarjaikat, kicserélik elkopott kerekeiket – nemhiába szokták mondani, hogy az alkotó forog, a gép pihen –, pro secundo úriemberek nem vitáznak ilyen hangerővel, amikor egy hölgy aludni szeretne, pro tertio pedig nagyon sokszor jelentették ki, hogy Nicolette az emberi nemhez tartozik, anyagi mivolta lényegtelen – jellemző önzésükre, hogy amikor ő hasznosítani szeretné ezt, hirtelen elfelejtik.

Így persze dél is elmúlt, mire kinyitogatták pilláikat. Az első Bob volt, aki meglepve konstatálta, hogy két bátyján kívül egy lélek sincs a szobában. Felkelt, kinézett a hallba – ott sem volt senki, csak a karácsonyfa, alatta a csomagokkal. Átsietett a helyiségen, s benyitott a kisszobába; üres volt ez is, csak a matracon, az ágy lábánál feküdt valaki.
  – Hahó! – mondta a fiú. Tompa mormogás jött válaszul, a takaró alatti kisméretű lény még aludni akart. – Hol vannak a nagyok?
  – Msznyrf – hallatszott gyengén érthetően.
  Bob leguggolt a matrac fejrészéhez. – Hagyd már ezt az emberszerű marhaságot. Mi van a falkával?
  A takaró megmozdult, s egy pár mélykék szem tűnt elő. Egy pillanatig szemlélték Bobbie-t, azután felemelkedtek, s a hozzájuk tartozó szájacska csókot nyomott az orrára.
  – Boldog karácsonyt – mondta. – Hogy aludtál? – A fiú kivicsorította fogait. – Átmentek a szomszédba, hogy ne zavarjanak – tette hozzá gyorsan
  – Aha – állapította meg Bob. – Akkor fölkeltem azt a két álomszuszékot. Gyere te is. – Kifelé indult, de nem követték. – No mi lesz?
  Nicolette kényelmesen feküdt tovább, sőt karját keresztbe fonta a feje alatt. – Majd megyek. Apa szabadnapot adott.
  – Mit hallanak füleim? És te lustálkodsz, ahelyett hogy kihasználnád az időt? Ki az ágyból!
  – Lehet róla szó – ha elmentél. Jólnevelt lány nem mutatkozik férfiak előtt hálóruhában.
  – Én még kisfiú vagyok – örült meg Bob, s lerántotta nővéréről a takarót. Az felháborodottan kapott utána; egy pillanat múlva visongó gombolyagként hemperegtek a matracon.

– Lám csak – szólt egy hang a fejük fölött. – In flagranti, ez kétségtelen.
  – In birkózanti – helyesbített Nicky. – Nem hagyott aludni, pedig szabadnapom van.
  – Normális ember nem henyél karácsony reggelén, hanem megnézi az ajándékait – mondta Bob.
  – Normális robot igenis henyél, és élvezi a tizenkét volt jóleső keringését ereiben.
  – Normális robotot nem érdekel a tizenkét volt, inkább megnézi, kapott-e új drótokat.
  – Normális ember nem vesz a robotjának drótokat.
  Ekkor George közbelépett és kiterelte Bobot. – Hagyd, ha még aludni akar.
  – Nem akar – panaszkodott a lány –, ha már kivertétek az álmot a szeméből. Mindjárt jövök.
  – Mr. Lane – mondta kimérten a gyerek –, rendkívül illetlen dolog benyitni egy hölgyhöz, amikor öltözik.
  George visszacsukta az ajtót, s némán számolta a másodperceket. A fiúk széles vigyorral várakoztak; előbb Steve, majd John csatlakozott. Tíznél a férfi hirtelen újra benyitott.
  – Keresel valakit? – érdeklődött a kislány. A matrac mellett állt, kezében világoskék hajszalagjával, amit gondosan fürtjei közé illesztett. Egyébként teljesen fel volt öltözve.

Az ajándékok kicsomagolása és nézegetése közben senki sem heccelte már a kis robotot; inkább megcsókolták mindkétfelől, s boldog karácsonyt kívántak neki. Szüleitől egy szép zöld virágos ruhát kapott, Fredtől egy másikat, keresztben csíkosat; Stanék könnyű nyári kabátot vettek neki; Diana egy csinos fehér sapkával lepte meg; bátyjait viszont nem érdekelte az öltözködése, ezért egy zsebsakkot és egy nyuszit választottak neki. Utóbbi egy láb hosszú lehetett, fehér volt, hosszú fülekkel, piros szemekkel és rövid pamacsfarokkal; mindez nagyon finom, bolyhos szilonból. Nagyon tetszett mindenkinek, legjobban gazdájának, aki hosszasan töprengett, hogyan nevezze el. Nagyapjától könyvet kapott, ahogy egyébként is sok irodalmi alkotás volt a fa alatt.
  A délután csakúgy telt, mint az előző, játékkal, beszélgetéssel, valamint, főként Fred és George részéről, evéssel.
  – Bonnie – mondta Nicky hirtelen, minden előzmény nélkül.
  – ¿Habla español? – érdeklődött apja barátilag.
  – Ez lesz a neve – magyarázta a lány a nyuszira mutatva; a játékállat az ölében ült, ahogy ő maga apja ölében.
  – Lány?
  – Ez uniszex nyuszi – nevetett Nicky –, viszont mivel én lány vagyok, ő is az lesz.
  – Két műanyag nőnyuszi – mondta apja, s letette maga mellé. Erre Nicky is letette Bonnie-t, s most így ültek a kanapén sorban. A kislány elővette a Michaeltól kapott zsebvetítőt, s a mennyezetre irányította. George felnézett; a mennyezeten Bonnie jelent meg, játéknyulaknál szokatlan tevékenység: répaevés közben.
  – Ez már filmalkotás, tudod-e? – A lány szerénykedett, de apja nem hagyta. – De igen, a leghatározottabban az. Van egy játékállatod, és elképzelted, hogy igazi. Ezzel klasszikus példákat követve személyesítetted meg, gondolj mondjuk a Gólemre, amely szintén emberalkotta tárgy volt, a belőle kinőtt Frankenstein-történetkörre, vagy akár Andersen ólomkatonájára és Micimackóra, hogy visszatérjünk a játékállatokhoz. Az elgondolás azonban elsősorban szimbolikus, ám igen közvetlen és nyílt önvallomás, mely kétségtelenül impresszionista és neoromantikus gyökerekhez megy vissza: hiszen az élettelen játéknyuszi mint aktív cselekvő voltaképpen téged testesít meg, aki ugyancsak emberalkotta tárgy, ám egyszersmind tevékeny élőlény vagy. Az pedig, hogy a nyuszi répát eszik, tovább mélyíti és árnyalja a jelentést. Mindenekelőtt rávilágít a te lelki szelídségedre és ártatlanságodra, hogy főszereplőd például nem más nyulakkal verekszik. Emellett felszínre hozza azt a tudatalattidban mélyen rejtező vágyat, hogy te is szeretnél répát enni, illetve általában enni, amire mint szerény kis masinának nem jut elegendő alkalmad. Ami végül a képi világodat illeti, az a megoldás, hogy a répát majszoló nyulat minden háttér és környezet nélkül, pusztán a csupasz mennyezeten helyezted el, éppenséggel igen komoly posztmodern áramlatokra visszavezethető kompozíció, amely a befogadót a látvány letisztult, nyers közvetlenségével, dísztelen egyszerűségével nyeri meg, a figyelmet zavartalanul irányítva ezáltal az eszmei mondanivalóra, mely, amint a répát evő nyúl ezt világossá teszi, nem más, mint a béke és szeretet, s a zen-buddhizmus tanításában is szereplő étkezés mint a boldog és kiegyensúlyozott, egészséges élet egyik alapfeltétele! Most megérdemlek egy pofa sört.
  Nicolette leplezetlen csodálattal adózott apja mélyenszántó elemzésének; míg az lehajtja a sört, felhívnánk az olvasó figyelmét, hogy olyan filmesztétikai recenziót hallott, amelynek időtartama több mint tízszerese a bírált műének.
  – Apa… – kezdte félénken – az az igazság, hogy én csak annyit képzeltem el, hogy érdekes lenne, ha a játéknyuszi is csinálna valami igazit.
  Csodálkozva nézett körül, nagyra kerekedett szemekkel, nem értve, miért hahotázik az egész család torkaszakadtából. George előbb jól kimulatta magát, aztán újra az ölébe vette a tanácstalan kislányt; az hozta a nyuszit is.
  – Figyelj, kicsim. Az igazi filmesek se a tudatalattijukkal meg a szimbolista-realista-impresszionista fityfenével csinálnak filmet, hanem kigondolnak valami érdekeset. Ahogy az írók és minden más művész. Utána jön a kritikus, és el-, illetve belemagyarázza mindezt a sok hülyeséget, amin az alkotó van a legjobban meglepve. Soha ne hidd egy szavukat se.
  – Megígérem – fogadta a lány ünnepélyesen.
  – Mit tudsz még vetíteni vele? – vette apja kezébe a hat hüvelyk hosszú, egy hüvelyk átmérőjű fehér hengerecskét, s belenézett a végén a fényt kibocsátó ablakba.
  – Bármit a világon. Amit látok vagy régebben láttam, amit elképzelek, amit valamilyen rádiós csatornán kapok.
  – Ügyes kislány vagy. – Ez meglepte Nickyt, hiszen ő semmit nem tett ezért, de nem válaszolhatott, mert csöngettek.

A mondás határozottan állítja: sok jó ember kis helyen is elfér. Így, ellentmondást nem tűrően, feltétel nélkül; nem mondja: „kis helyen is elfér, ha…” vagy „hacsak nem…” – teljesen biztos benne, hogy el fognak férni. Nos, ha ez így van, akkor a mondás tudhat valamit a Lane-hajlékban tartózkodók és a most odaérkezők morális értékeiről – hiszen az épület egyben maradt, nem dőlt ki a fala, és nem is kellett senkinek az udvaron fagyoskodni helyhiány miatt.
  A régi egyetemi csapat jó egyharmada összegyűlt. Itt volt Sam Whitney a Morning Posttól; Lisbeth Cray színdarabíró, jelenleg Mrs. Walter Jones; Walter Jones, azelőtt a biliárdklub helyettes törzsfőnöke, most formatervező; Walter P. Henderson üzletember és biliárdtörzsfőnök, akit Véres Toll néven már ismerünk; Brett Seward ékszerész és novellaíró; Caroline Christina, aki idősebb lánya keresztneveit viseli írói álneveként, egyébként csak ismerősei tudják, hogy férfi; Nisijama Sinobu színésznő; és Arthur Lloyd Cameron, azelőtt, mint tudjuk, Andrew Smith. A vendégek kísérőiként érkezett két első és két másodosztályú robot, név szerint Clara Jones, Jessica Cameron, valamint Sly Whitney és Nisijama Joko. Telefonhívás révén részt vett még az összejövetelen Roger Fitzsimmons, George Haywood és John P. Carlisle.
  Képtelenség lenne természetesen, ha ismertetni próbálnánk mindazt, ami délután öttől éjfélig ez illusztris társaság szájából elhangzott. Szó esett harminc-negyven irodalmi mű értékeiről, melyek egy része a jelenlevők tollából látott napvilágot, más részét barátaik, néhányat pedig idegenek alkottak; a távollevő csapattagokról, így John Ó Ciarraigh-ról is, akivel kapcsolatban szóba került a valaha élt legvadabb fruska jövője, feltéve, hogy nem zúzza magát idő előtt össze a Niagarában vagy a Jupiter holdjain; az érkezőben levő gyermekekről, mint Brett második, Caroline harmadik és Mike első kicsinye; a már meglevőkről, mint Sinobu két fia; a kissé szokatlanokról, mint Nicky; vele kapcsolatban a társaság tagjai által birtokolt számos robot értékeiről s előnyeiről; ezeket illetően arról, hogy mindjárt elavulnak.
  – Köszönjük szépen – nevetett Jessica.
  – Sajnálom – tárta szét kezét Sam Whitney –, ez a fejlődés. A sógorom mindennap négy-öt órát áldoz munkaidejéből a hozzád hasonló vonzó hölgyek ócskavassá változtatására.
  – Én nem félek tőle – kérkedett Jessica. – Erős és ügyes vagyok, akármivel támad, meg tudom védeni magamat.
  – A piac törvényeivel fog támadni, és azok legyűrnek téged.
  – Akkor te sem menekülhetsz – mosolygott a lány, arra utalva, amikor egy alkalommal összemérték erejüket, s az izmos, kisportolt újságíró birkózásban, szkanderban és súlyemelésben egyaránt kikapott tőle.
  – Pedig meg fogod látni: énnekem semmi bajom se lesz, de a bionagyad őskövületté változik. – Ekkor Joko és Alice, az éppen a szobában tartózkodó másodosztályúak megkönnyebbülten elmosolyodtak – nyilván Jessica utasítására –; nem kis derültséget keltve, hiszen a pozitronagy már régesrég elavult. – Ugyanis készül az új technológia, ami maga mögé utasít minden mostani megoldást.
  – Ah, alliteráció, angol anyanyelvünk aranyló alkotása – sóhajtott fel Lisbeth patetikusan. Erre kitört a nevetés.
  Sam végül is nem mondta el, miben állna ez az új technológia. Az alliterációról a modern költészetre terelődött a szó; erről egyik jeles művelőjére, Carlisle-ra, akit fel is hívtak, hogy boldog karácsonyt kívánjanak neki. Egyúttal meg is kérdezték mint az Írók Baráti Köre soros titkárát, megvan-e már a januári találkozó részletes programja. Igen, megvolt, alig két napja készült el; rögvest el is küldte. Allison egy lepedőt akasztott a falra, amire Nicky ajándékával vetítették ki a szöveget. Magát a programot most nem ismertetnénk, hisz lesz még rá alkalom; a vitákat sem, amiket némelyik előadástervezet kiváltott. Viszont a helyszín fantáziátlansága nagyon felháborította a társaságot. Chicago? Ez a nagyváros rendelkezik ugyan némi egyedi vonásokkal, leginkább híres építészetét illetően, ám mégsem illik az írók összejöveteléhez, amit legtöbbször eldugott, ismeretlen helyeken tartanak; a kevés kivétel – Párizs, New York, Róma – indokolt, a témához illő választás volt, de így is vitát kavartak. De Chicagónak semmi különösebb összefüggése nincsen a technika irodalmi ábrázolásának témájával; van technikája és irodalma is, ez kétségtelen. Ezért világtérképet rendeltek a vetítőtől – nem foglalkozva azzal, hogy tulajdonképpen melyik robot kezeli az asztalra állított készüléket –, és nekiláttak, hogy kikeressék a megfelelő helyet.
  Ez nyomban két pártra osztotta a társaságot. A többség amellett voksolt, hogy ideje megszabadulni a fagyos szelektől és a faágakról az ember nyakába zúduló hókupacoktól; a kisebbik frakció, név szerint Sinobu és George viszont éppen azt hangsúlyozta, hogy mindenhova akkor kell menni, amikor legjellemzőbb formájában látható: ezért az északi féltekéről Grönlandot, a déliről pedig, ahol nyár van, az Egyenlítőhöz közeli vidékeket javasolták – ez utóbbiakat, amikkel a többiek is egyetértettek, azonban csak feltételesen, télen ugyanis az ember ne utazzon a nyárba, ahogy nyáron a télbe sem; örüljön annak, amit az évszak nyújt, s ne sóhajtozzon a másik után.
  Mindazonáltal, mint mondottuk, leszavazták őket. Némi vita után Tahitit jelölték meg alkalmatos helyszínként; alternatív választásuk Mauritius volt. George, mint ő maga mondta: „keserű gúnnyal ostorozta őket”, amiért csak szépséges óceáni szigeteken keresik az áhított meleget és napsütést, pedig ez megvan a Kalahári-sivatagban is, ráadásul ott turisták sincsenek. Nem hallgattak rá.
  A javaslatok elküldése után megtárgyalták előadásaik terveit. Hosszabb vitát kavart Sinobu témája, ami – egyelőre – ezt a címet viselte: Háromszáz év technikájának irodalmi megjelenítése; napjaink irodalma a technika bemutatásának szemszögéből. Többen helytelenítették, hogy alig félórában az egész technikai kort be akarja mutatni, jobb lenne kevesebbről többet; mások szerint viszont azt is megteszik majd, szükség van egy átfogóbb tanulmányra is. Arthur egyáltalán nem akart a múlttal foglalkozni, de a jelen sem érdekelte. Előadása, ami több szempontból is fantasztikus regényre emlékeztet, arról fog szólni, mi várható a következő évtized-évszázad technikájában, s milyen lehetőségeket nyit az irodalomnak.

Céltalan lett volna minden próbálkozás annak érdekében, hogy ezt a siserehadat asztalhoz ültessék egy három személyre méretezett lakásban; no és persze felfaltak volna mindent, amit Fred és George eddig még meghagyott. Ezért vendéglőben vacsoráztak, ki-ki alapon. A valódi gyerekek nem mentek velük, jobban szerették ajándékaik és a karácsonyi tévéműsorok, mint a bonyolult és unalmas dolgokról beszélő felnőttek társaságát. A művieket magukkal vitték, csak egyiküket kérdezve meg, mit szeretne. Ez az egy itthon maradt.
  Vacsora után a szomszéd fiú csöngetett be, hogy meghívja őket egy másnap délelőtti előadásra. Nemet mondtak, hiszen Darlingtonékhoz voltak hivatalosak, de ez nem nagyon zavarta a srácot, tovább fecsegett, és egyfolytában Nickyt bámulta. A kislány nem bátorította, de elutasítóan sem viselkedett; egyszerűen nem vett róla tudomást. A fiúk jókat derültek magukban; egyszer csak azonban Charlie rámutatott érdeklődése tárgyára, és megkérdezte:
  – Tényleg a testvéretek?
  Tényleg, mondták azok.
  – És tényleg robot?
  A három báty ráébredt, hogy Charlie-t nem a barna fürtök és mélykék szemek, hanem a különlegesség vonzotta ide. Tomtól hallotta, hogy van egy gépi unokatestvére.
  – Az vagyok, Charlie.
  – Első osztályú? – A fiú nyilván nem tudta, hogy az alacsonyabb szintűek csak olyan kérdésre reagálnak, amit hozzájuk intéztek.
  – Természetesen. Sandy sorozat, ha érdekel.
  – És egyedi darab?
  Johnny borzadállyal takarta el az arcát.
  – Most mondta, hogy sorozat – világosította fel Steve a vendéget. Az gondolkodott egy pillanatig.
  – Nem hiszem – jelentette ki. – Szerintem csak felvágásból mondjátok, hogy robot.
  Steve arra gondolt, egyszerűbb lenne egy robotra felvágásból mondani, hogy a testvérük.
  – Pedig az – mondta Bob.
  – És ez logikai úton be is bizonyítható – tette hozzá a lány. – Mivel nem számított rá senki, hogy kétségbe vonod mivoltomat, nem utasíthattak rá, hogy hazudjak neked. Külön utasítás nélkül pedig egy robot mindig igazat mond, tehát én is igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy robot vagyok. Tehát robot vagyok.
  Charlie szó nélkül elfogadta és távozott. Valószínűleg még hallotta az ajtó mögött feltörő hahotát.

Fél egy körül a leánygyermek pedzegetni kezdte, hogy netán ideje volna nyugovóra térni; az idea nem talált követőre. Nicky tíz percig kísérletezett, aztán dühösen talpra ugrott.
  – Mr. Lane! – tört ki, mind a négy fiút értve a megszólítás alatt. – Holnap is lesz nap, és senki sem örül, ha olyanok lesztek, mint az álomkórosok. Tessék aludni menni!
  – Bob? – pillantott fel Johnny. – Hiányosan töltötted ki a papírt. Be kellett volna írni, hogy ne legyen rabszolgahajcsár.
  Stevie védelmébe vette öccsüket. – Ugyan már… mindenkinek szófogadó és engedelmes van, honnan tudhattuk volna, hogy ez az egy ilyen lesz?
  – Reggel majd bevisszük a szervizbe – mondta Bob.
  – Nincs semmi bajom és nem megyek sehová. Ti viszont igen, azonnal!
  – Úgy teszel, mint valami együgyű automata, akinek mindent a szájába kell rágni – szólt John. – Figyelj, kislány, mit mondok neked: most-még-nem-megyünk-maradj-szépen-csendben.
  – Nem maradok. Szót fogadok és engedelmeskedem, csak nem neked. Apának, aki ágyban akar látni benneteket.
  Ekkor belépett Allison két matraccal. A fiúk összenéztek.
  – Nem lehet meggyőzni téged, igaz?
  – Igaz. Ezt őseimtől örököltem: például egy villanymotornak is hiába érvelsz. Csak a kapcsolóra reagál.
  – Ez jó gondolat…
  A következő pillanatban Nicky a padlón feküdt három fiú alatt. Tom tanácstalanul nézte őket. Allison egykedvűen haladt el mellettük, útban a következő matracokért.
  – Hát lássuk csak… hol keressük a kapcsolót egy ilyen kislányon – töprengett Johnny széles vigyorral. Az áldozat nyugtalanul fészkelődött.
  – A füle mögött? – tippelt Bob.
  – A háta közepén? – tette hozzá Steve.
  – A köldöke – mondta Bob.
  – A formás popsi – folytatta Steve.
  – Sikítok – figyelmeztette őket Nicky. Steve nyugodt mozdulattal betapasztotta a száját, John pedig megfogta a világoskék szoknya szélét, s húzni kezdte fölfelé. – Jól gondold meg, John Lane, mit csinálsz.
  A fiú odapillantott. Steve erősen tartotta húguk száját, de a hang a belső hangszóróból jött.
  – Szerintetek mennyi esélye van hármunkkal szemben? – kérdezte Bob.
  – Ugyanannyi, mint harminc jól megtermett matróz ellen – mondta Steve.
  – Vagy száz felfegyverzett tengerészgyalogos ellen – tette hozzá John.
  – Ezer százalék – mondták mindhárman kórusban. Felkeltek és körülállták a kislányt, aki nem mozdult, a szoknyáját sem igazította meg.
  – Szóval ki győzött? – kérdezte.
  – Mi – felelte Bob. – A lehető legtöbbet tettük életünk megmentésére.
  – Nem bocsátkoztunk harcba veled – magyarázta John.
  – Hanem? – érdeklődött húguk.
  – Kössünk fegyverszünetet – javasolta John. – Te nem teszel szemrehányást, amiért nem alszunk; mi pedig lefekszünk.
  – Elfogadható – értékelte a lány.

Egy kis, nyugodt slough-i utcában – London nyugati szélén –, gyalogosan alig negyedórányira attól a helytől, ahol ötnegyed esztendeje felült a futószalagon, kis robotunk vendégségbe tartott. Vele volt egész családja, köztük Fred, aki azzal kecsegtette őket, hogy nem fogják kitalálni, melyik lány melyik.
  – Mindegyikünket úgyse csaphatod be. Itt vagyok például én – mondta az érintett.
  – Ne légy elbizakodott. Egy pillanatra talán gondolkodóba esel, hogy melyikőtök te és melyik ő.
  A kislány összehúzta szemöldökét és gondolkodott. Nem adhatott hangot problémáinak, mert Fred benyitott egy kertkapun. Ugyanekkor kinyílt a ház kapuja is, és egy fiatal nő lépett ki.
  – Jó napot, Mr. Lane – hölgyek – uraim. Dr. Darlington már várja önöket.
  – Köszönjük, Madeleine – mondta Fred.
  – Mégse vagyok ugyanolyan – szólt Nicky, mikor áthaladt a küszöbön. – Akkor csodálkozott volna.
  – Kivéve, ha te utasítod, hogy ne tegye – vigyorgott Mike. A leleplezett kislány bosszús fintort vágott.
  A három Darlington és a mérhetetlen mennyiségű, mindent elözönlő Lane – ideértve az egy szem Gardnert – hosszasan ismerkedett, parolázott és örvendezett egymás látásának. A két leánygyermek egymás mellé állítása nagy sikert aratott, de meg kellett állapítani, hogy nem teljesen egyformák. Audrey egy hüvelykkel magasabb volt, kissé mások a vonásai, szemlátomást kevésbé gyermeki, mint Nicolette, holott életkoruk éppen most egyező, jövőre már észrevehető korkülönbség lesz. Mindenesetre nem lehetetlen azért, hogy egymással helyet cserélve buta vicceket csináljanak.
  Ezután a fiúk elvonultak Patrickkel, hogy érdekesebb társalgást folytassanak; a lányok a másik irányba hasonló célból; a felnőttek helyben maradtak ugyanezért. Letelepedtek a nappaliban, s megbeszélték, várható-e valami a Patricia és Fred között szárnyait bontogató, egyelőre ködös és bizonytalan érzelmi kuszaságból.
  Közben Audrey leültette vendégét a szobájában, és tanácstalanul nézett rá egy darabig. Nicky már éppen meg akart szólalni, amikor az megelőzte.
  – Mondd csak, milyen érzés?
  – Micsoda?
  – Hogy… hogy önmagadat látod viszont egy emberben.
  – Mondd, Audrey – kérdezett vissza az –, milyen érzés önmagadat viszontlátni egy robotban?
  Nevettek.
  – Te sorozatrobot vagy, igaz?
  Nicky bólintott.
  – Vagyis a számítógép határozta meg az arcvonásaidat.
  Nicky ismét bólintott.
  – Mit gondolsz, honnan vette a képemet?
  – Ó, van annak több módja is. Egyrészt van egy mintakollekció, amiben sok százezer ember képét tárolják, akik erre a célra lefényképeztették magukat. De kigyűjtöttek rengeteget képeslapokból meg filmekből is. Másrészt pedig egyszerűen kijöhetett véletlenül.
  – Ez nem valószínű…
  – Miért ne? – kuncogott a lány. – Két eset lehetséges: vagy kijön az arcod véletlenül, vagy nem.
  – Ez igaz – nevetett Audrey; aztán elhallgattak. Nicky gyorsan feltalálta magát.
  – S hogy tetszik Fred?
  – Hát… tetszik… – bizonytalankodott amaz. – Szerinted… lesz belőle valami?
  – Te örülnél neki?
  – Igen, azt hiszem. Persze te régebben ismered, de jó fejnek látszik.
  – Nekem is úgy tűnt. És dr. Darlington is az, úgyhogy össze fognak illeni.
  – Hogyhogy dr. Darlington – nevetett Audrey –, mi jut eszedbe?
  – Nos hát, illetlenség volna közvetlenebbül megszólítani, amíg ő maga nem engedélyezi ezt. Fred azt mondta, a Mrs.-t nem szereti, így csak ez marad.
  – Robotetikett, ugye?
  – Olyasmi. Tudod, egy magamfajta kislánynak ügyelnie kell az illedelemre; tudva lévén róla, hogy robot, mindenki olybá veszi, mint aki kifogástalanul viselkedik bármi helyzetben.
  – Ezt igazán emelkedetten mondtad.
  A kicsi szerénykedve mosolygott. – Ami pedig Fredet illeti, szerintem legjobban úgy deríthetjük fel a kilátásokat, ha összerakjuk a tapasztalatainkat. Neked női megérzésed van, nekem robotérzékeim. Ketten együtt mindent kitalálhatunk.
  – Hiszen én még nem vagyok nő.
  – A megérzés ilyenkorra már kialakul – ígérte a gyerek.
  – Jól van. De hogy kell használni?
  – Milyennek tűntek együtt? Gondold végig, mi jut eszedbe, amikor látod őket.
  Audrey felkacagott. – Amikor Fred anyának udvarol, mindig egy jegesmedve jut eszembe, aki végtelen igyekezettel rakosgat egymásra parányi üvegvázákat, és egészen belepirul az óvatosságba, nehogy eltörjenek.
  Ez a hasonlat igazán meglepte Nickyt, akiről pedig tudjuk, hogy nincs híjával a fantáziának.

Tíz perccel később Madeleine belépett a nappaliba, s közölte gazdájával, hogy egy fiatal hölgy van az előszobában, aki minden, a kilétére utaló kérdésre vagy azt feleli: „hát én vagyok, nem látod?”, vagy pedig azt, hogy rá fognak ismerni. Dr. Darlingtont nem lepte meg az eset, egy ügyvéd különbekkel is találkozik. Nyugodtan utasította a robotot, hogy dobja ki. Madeleine elment, visszajött, s egy piros zsebkendőt nyújtott George felé. Az majdnem belefulladt rémületében a kortyintásnyi borba.
  – Ereszd be – suttogta letörten. A robot gazdája felé fordult, aki csodálkozva tekintett végig a nyugtalanul fészkelődő Lane-eken, s megállapította, hogy a zsebkendő mindannyiukat lázba hozta. Két kivétel volt csupán: Diana, akiben még nem fejlődött ki az összes képesség, ami egy Lane-t Lane-né tesz, és Sid, akinek nyugalmát ez a szín sem ingathatta meg. Patricia intett robotjának.
  – Úgy látom, tudják, kiről van szó.
  George, Fred és Mike hatalmasakat bólintott. A többiek kisebbeket, Diana a fejét ingatta.
  – Be kell eresztenie – sóhajtotta Mary. – Másként bejön az ablakon vagy a kulcslyukon át…
  – Vagy a villamos vezetékeken keresztül, ezt is tedd hozzá! – harsant egy ismerős hang az ajtóból. Tulajdonosa határozott léptekkel közelebb jött; ahogy az ablak elé ért, a szoba kellemes megvilágítása piros színbe fordult, hasonlóan egy fényképész sötétkamrájához, amikor képeket nagyít. A jelenés a legközelebb ülő Michaelhoz lépett, és hatalmasat cuppantott a képére. – Add tovább – vetette oda, és dr. Darlingtonhoz fordult. – Ez itt Fiona Ní Chiarraigh. Kicsit vad, de barátságos.
  – Ez pedig Patricia Darlington – válaszolt az ügyvédnő szemrebbenés nélkül. – Szintén vad és barátságos.
  Fiona gyanakodva nézte; nemigen hitt benne, hogy akadhat, aki annyira vad, hogy őmellette észlelhető legyen. Az ügyvédnő egyébként is szelídnek, sőt – amit az ír lány a legjobban utált – konszolidáltnak látszott, mint viselkedését, mint öltözetét – sötétkék kosztümöt viselt –, mind pedig otthonát tekintve, mely utóbbi kétszintes, régimódi villa volt, a múlt század végén épült, természetesen kandallóval, amit ezúttal, a karácsony és a vendégek tiszteletére befűtöttek.
  – Nos hát – mondta zavarát titkolandó –, hol van az aprónép? Hová tettétek őket?
  – Beszélgetnek – mondta Mary. – Hagyd most őket, ülj le inkább közénk.
  – Agus tú?16 – indult Fiona. – Miért nem szólsz semmit, öreg kalózvezér?
  – Mit kellene mondanom, Írország gyermeke? – kérdezte Sid, mialatt a lány lecsüccsent az ölébe, és kedvesen megharapta a fülcimpáját. Ezt a Lane-ek nagyapja orrharapással viszonozta, minthogy Fiona hallószervei kevéssé voltak hozzáférhetők. – Rég láttalak.
  – Úgy van – mondta a Vörösróka, s kifelé indult. – Köszönöm, Mary, de jobb kedvelem a fiatal szellemek társaságát. Tiocfaidh mé.17
  – Ez az egyetlen módja, hogy eltávolítsuk – magyarázta az asszony, amikor a lány már hallótávolon kívül járt. – Marasztalni kell.
  Fiona jellegzetes, csörtetésre emlékeztető járásával megközelítette az egyik emeleti ajtót, s feltépte. Kis gyermekszobát talált, ahol bal felől régi barátnője pislogott meglepetten. Jobbról is.
  Egy Ní Chiarraigh soha nem jön zavarba. Fiona szemrevételezte a két Nicolette-et, majd elrikkantotta magát: – Szervusztok, Nickyk!
  – Szervusz, Fiona – mosolygott az egyik, a név valódi tulajdonosa, de mielőtt a másik mondhatott volna valamit, a folyosó üvöltő Lane-ekkel lett tele. Fiona türelmesen lehámozta magáról az ugráló sereget, és szétválogatta. – Ez hogy kerül ide? – tolta félre a meghökkent Patricket, s végigtekintett a csapaton. – Nos, tisztelt ősemberek, tekintve, hogy pár napja találkoztunk, ez a fogadtatás kissé eltúlzottnak mondható. Ám én mégsem hibáztatlak érte, hiszen irántam tanúsított hő érzelmeitek ékesszóló bizonysága. Most azonban mutassatok be.

Visszatért hát a fionikus korszak Lane-ék életébe. Az ír lány rögvest birtokba vette a Darlington-lak után Stanék otthonát is – természetesen ott már járt, a robotok irányították Slough-ba –, nemkülönben George-ot, akit nem engedett visszaesni a pocakosodásba; valamint kedvelt Sancho Panzáját, Nickyt. Vele baktatott karácsony utolsó óráiban a claphami utcákon, hogy némileg megmozgassa tagjait. A kislány beszámolt az elmúlt öt nap eseményeiről, amiket Fiona harsány vidámsággal fogadott.
  – És nálatok hogy vannak? – kérdezte végül a kicsi.
  – Jellemző a tisztelt rokonaidra. Pedig engem nem zavar.
  Nickynek nem esett nehezére rájönni, hogy ez nem az ő kérdésére adott válasz; ám nem volt világos, hogy akkor mire vonatkozik. Tekintete pontosan tükrözte ezt.
  – Ej, hát hogy csúfot űznek belőled, amiért nem növekszel. Szerintem viszont ez rendkívüli előnyöd.
  Nicolette mélykék szemeiben hálás fény csillant, amiért barátnője így megérti őt.
  – Gondolj csak bele – folytatta az. – Diana vagy Sandra Robinson most csinos fiatal lányok. De húsz év múlva talán két hétköznapi nő lesz belőlük, hatvan év múlva pedig Sandra kövér fekete öregasszony, Diana meg szikár vén dédmama. Sőt az is lehet, hogy egyszer én is ronda öregasszony leszek – láthatóan csak a példa kedvéért mondta ezt, nemigen hitt az eshetőségben. – Te viszont akkor is ilyen helyes kiskölyök maradsz.
  – Ha megérem – tette hozzá a kislány.
  – Mért ne érnéd meg?
  – Azért nem mindenki éri el a roboti kor legvégső határát… amiről egyébként nem tudjuk, hogy mennyi – magyarázta –; vannak, akiknek fel kell magukat áldozniuk az első törvény értelmében.
  – Ostoba szokás – legyintett Fiona a robotászat legnagyobb vívmányára. – Majd rájönnek, hogy az a sok hájas féleszű tizedannyit se ér, mint egy hozzád hasonló kis gyöngyszem. Persze te még nem értheted ezt; rajongj csak nyugodtan, amíg nagyobb nem leszel.
  Nicky már szólt volna: hiszen éppen arról beszéltek, hogy ő nem lesz nagyobb, de ráébredt, hogy ezt barátnője is pontosan tudja. Erre nem válaszolt hát, de az első törvény tekintélyét meg kellett védenie.
  – Nincs igazad. Egy ember mindenképpen többet ér, mint egy robot… vagy akárhány robot.
  – Csacsi vagy. – Szavait igazolandó Fiona meg is simogatta Nicky feje fölött a képzelt szamárfüleket. – Nem minden ember egyforma, és elhiheted, a többségük mit sem ér.
  – Egy ember pusztulásával pótolhatatlanul elvész valami – de egy robotból akárhányat lehet készíteni.
  – Kötve hiszem. És azt sem hiszem, hogy ebben te vitaképes vagy; elvégre szavakkal úgyse lehet meggyőzni, igaz?
  – Igaz – ismerte be a kislány. – Sem szavakkal, sem bármi mással.
  – Nono – Fiona komótosan feltűrte ruhaujját –, azért a nyers erőszak sokszor…
  Nickynek ennyi elég volt, hogy menekülésre fogja. Az ír lány vad csatakiáltást hallatott, s a nyomába eredt. Vagy negyedórát kergetőztek a csendes, néptelen utcákon, a szállingózó hóban; végül Nicky egy köpcös férfi előtt fékezett le az egyik sarkon. Fiona rövidesen beérte.
  – Jó estét – mondta a férfi, aki rendőregyenruhát viselt. – Kérem az iratait, kisasszony.
  – Mimet?! Minek az magának? – Fiona nem lett volna önmaga, ha szó nélkül átnyújtja az igazolványait.
  – Az az én dolgom. Önök együtt vannak?
  – Igen, uram – szólt a kicsi. – Én robot vagyok.
  – Jól van. Öntől viszont kérem az igazolványát – húzott elő a rendőr egy kis robotjelzőt, s mindkettőjükre rámutatott vele. A kisebbiknél kigyulladván a lámpa, a rendőrnek immár képe volt a lányok mivoltáról.
  – Add már oda!
  – Ej hát, te is az ő pártján vagy?!
  – Ha pártokról lesz szó, a tieden leszek, most viszont az a dolgom, hogy engedelmeskedjem a törvénynek. Neki joga van bármikor bárkit igazoltatni, magyarázat nélkül.
  Fiona vállat vont, és mint aki szívességet tesz, előhúzott egy parányi mágneskártyát. A rendőr nem nyúlt érte; rosszalló pillantást vetett a kártyára, a lányra, majd ismét a kártyára.
  – No, nem kell? – kérdezte a Vörösróka kifejezetten udvariatlanul.
  – Nincsen nyomtatott igazolványa, kisasszony?
  – Mi köze ahhoz magának?! – fortyant fel az. – Ez itt törvényes igazoló média! Elfogadja vagy utamra enged?!
  A bobby marka összezárult az egyik oldalán ír, a másikon angol–walesi–skót zászlóval díszített lapocska fölött. – Elfogadom, de ez esetben velem kell tartania az őrszobára, ahol leolvashatjuk.
  – Fityfenét. Majd reggel elküldi.
  A rendőr arca jóval pirosabb volt, mint a hidegtől korábban. – Kisasszony, ha nem jön velem önként, kénytelen leszek előállítani.
  – Ó, igazán? – csattant fel Fiona. – Csakhogy akkor indokolnia is kell.
  – Készséggel. Félórával ezelőtt rablás történt a szomszéd utcában. Parancsot kaptunk, hogy szedjük össze a környéken mászkáló személyeket.
  Fiona elnevette magát. – A maga főnöke alighanem rendőr. – Ez helytálló volt, hisz ki más lehetne egy rendőr főnöke, de a lány másra értette. – Ugyanis csak egy rendőr lehet olyan hülye, hogy azt hiszi, egy rablónak jobb dolga sincs, mint félóra elteltével még a környéken kóricálni. De ha ez magát megnyugtatja, menjünk.

A kicsi, nem túl otthonos, de ridegnek sem mondható őrszobában a rendőr előkotort egy láthatóan ritkán használt kártyaolvasót, és beledugta a lapocskát.
  – Fordítva – mondta a lány fensőbbséges nyugalommal.
  A rend piruló őre engedelmeskedett, s meghökkenten vette szemügyre a képernyő megjelenő listát. Ezt érdemes lesz itt külön ismertetnünk.
  Legfelül az Ír Köztársaság, majd az Anglia–Wales–Skócia által kiadott személyi igazolvány állt; ezek alatt a két ország útlevele. Egészségbiztosítási kártya mindkét országból. Bankszámla. Ír kiadású jogosítvány középkategóriás járművekre; angol csak motorkerékpárra. Ír hajtási engedély segédmotor nélküli, nyolc tonna alatti vitorlás hajókra; három tonna alatti segédmotorosokra; angol engedély öt tonna alattiakra. Tagsági igazolványok és kártyák: vitorlásszövetség – egy angol és két ír –, lovassportszövetség – a Salop megyei és a Grái Náisiúntain na hÉireann –, természetvédő egyesület – két angol, egy ír –, továbbá Finn mac Cumháil Baráti Kör, Angol Mozibarátok Egyesülete, An Comunn Gaidhealach, Kelta Világkongresszus (kiskorú tag), Walesi Sörkedvelők Társasága (pártoló tag), Tiobraid Árann Megyei Atlétakör, Comhaontas Glas (vagyis a Zöld Szövetség – pártoló tag), A Manx Nyelvért Egyesület, Világ Vadvédelmi Alap Nyugat-Európai Ifjúsági Szervezete. Összesen huszonkilenc dokumentum.
  – Érdekes – szemlélte a rendőr ezt az impozáns gyűjteményt, többször végiglapozva a tartalomjegyzéket. Kiválasztotta a hazai igazolványt, gondosan átolvasta, majd az egész masinával együtt bement egy ajtón.
  – Szerinted normális? – kérdezte Fiona. – Hogy lehet feltételezni, hogy a negyvenhárom kilómmal üzletet török fel vagy hapsikat zsebelek ki?
  – Egyáltalán nem volt szó ilyesmiről – csitította Nicky. – Csak a munkáját végzi. Senki nem akar kőfejtőbe küldeni vagy eladni háremhölgynek.
  – Nem hát – vágta rá Fiona. – A várbörtönbe kerülünk, meglátod, penészes szalmára, patkányok közé.
  – Londonban nincsenek is patkányok.
  – Majd keresnek – a Vörösróka felpattant és belökte az ajtót. – Egy perc múlva elmegyek innen, tisztelt zsaruk, a kártyámmal vagy anélkül! – harsogta be a szomszéd helyiségbe, ahonnét három-négy férfi meredt rá csodálkozva. – Mindjárt éjfél, és én álmos vagyok. Mérd a percet – vetette hátra Nickynek. – Nagyon jól tudják, hogy nem én törtem be, akkor mit szemétkednek itt?
  – Honnan tudja, hogy betörés történt? – kérdezte egy magas, tűnődő arckifejezésű rendőrtiszt.
  – A bulldogja mondta.
  – Én rablást mondtam – a bobby elsiklott a sértés fölött.
  – Hát rablás! Mi van a perccel?
  – Még tart – mondta halkan a gyerek.
  – Jó. Ha vissza akarják adni a zsugát, Stanley Lane irodalomtanárnál megtalálnak. – Még odavetett valamit gaelül, aztán bevágta az ajtót, és átviharzott az előszobán. – Gyere, kiskölyök, elég volt.
  Nicky nem felelhetett, mert a rendőrtiszt jelent meg az ajtóban. – Ha kívánja, hazavisszük – mondta higgadtan, nem zavartatva magát Fiona modorától.
  – Kívánja – vágta rá az, és kituszkolta a kislányt. – Menj már, nickygyerek, Fiona Ní Chiarraigh sosem ér így haza.
  A tiszt kinyitott egy kocsit, mire a lány belökte a kisrobotot, és fejest ugrott az ülésre. A teljesen megszeppent kicsi bemondta a címet.
  – Tessék a zsuga – vette elő a rendőr a lapot. Fiona elvette, zsebrerakta, nem köszönte meg. – Mindig ilyen barátságos a hatóságokkal?
  – Mindig ilyen barátságosak az állampolgárokkal?!

– Idelent maradunk? – méltatlankodott a lány, látva, hogy az alhadnagy befordul a sarkon.
  – Bizony – volt a válasz. – Ez egyszerű, földhözragadt rendőrkocsi.
  – Elég baj az, és ha üldözni kell valakit?
  A tiszt vállat vont. – Mondja, hogy szedte össze ezt a remek kis gyűjteményt? – intett abba az irányba, ahova a lány a mágneslapot tette.
  Fiona is rántott a vállán. – Élénk társadalmi életet élek.
  – Méghozzá két országban, igaz?
  – Látta, nem?
  – De Fiona! – jött egy vékony, szemrehányó hang a középső ülésről, a rendőr mögül.
  – A robotjának igaza van. Most már igazán lehetne kedvesebb is.
  – A barátnőmnek – javította ki a Vörösróka. – És semmi okom a kedveskedésre.
  – Az alhadnagy úr csupán az általános emberi udvariasságot kéri rajtad számon.
  – Céltalan. George is megmondta: túlvilági szerzet vagyok. Sose akartam olyan eminens kisleány lenni, mint te.
  – Pedig azt hiszem, rád fért volna egy bionagy – jegyezte meg a lány kritikusan. – Néha igazán olyan vagy, mint egy tank. Sajnálom, hogy…
  Fiona harsány kacaja betöltötte a járművet, s kicsordult az útburkolatra. – Láttál te már negyvenhárom kilós tankot?!

December huszonhetedike, -nyolcadika, -kilencedike és harmincadika igazán sajátos napok. Hétköznapnak számítanak, de mégsem nevezhetők egyértelműen annak – valamiféle átmeneti kategóriába tartoznak az ünnep és a köznap között. Ünnepi vonást kölcsönöz nekik a feldíszített karácsonyfa, a korábban már tárgyalt sütemények és más karácsonyi apróságok, a nemrég kapott holmik nézegetése, próbálgatása, végül pedig a készülődés a szilveszterre. Ám hétköznapok abból a szempontból, hogy az emberek visszatérnek ügyes-bajos, ilyenkor még meg is szaporodott dolgaikhoz, sokan munkahelyükre is. Ez érthető. Ha az egyén jól meg is volna odahaza, békésen eddegélve a szaloncukrot e négy napon át: a társadalom sajnos nem tudja őt nélkülözni. Karácsony, szilveszter és újév öt napot vesz igénybe összesen – egész napnak számítva szentestét és szilveszter napját is –; ha ezeket megtoldanánk eme négy nappal, az kilenc nap folyamatos munkaszünet lenne, ennyit pedig nem bír el a modern világ.
  Mármint ugye: állítólag. Igazából az égvilágon senki sem tudja, miért ne lehetne ezt a négy napot odaajándékozni az embereknek, hiszen ha nyáron kibír a modern világ két-három hónap munkaszünetet, akkor ez a kicsi már igazán nem sok. Vagy ha mégis, akkor el lehetne venni a nyári szünetből, ha már ennyire smucigok vagyunk.
  Zsörtölődésünkkel valójában ha tágra nem is, de félig már kinyitott kapukat döngetünk; a statisztika megmutatja ugyanis, hogy a lassítás előrehaladtával egyre többen és többen maradnak otthon e négy napon, jól megérdemelt pihenéssel búcsúztatva az óévet s készülődve az újonnan következőre. Inkább a robotok dolgoznak ilyenkor; sokhelyütt áthelyezik őket a legfontosabb beosztásokba, hogy az élő munkaerő pihenhessen.
  Vannak természetesen, akik maguk rendelkeznek idejükkel, nem szorulnak főnökeik jóindulatára. Ilyen volt a Lane család valamennyi tagja, mindössze két kivétellel: Stannek az iskolában, Aggie-nek a vendéglátó-ipari egységben volt főnöke. A tanárnak természetesen téli szünete volt; a főváros legnevesebb mixernője pedig december huszadikai hatállyal felmondott. Ezt huszonhetedikéig csak ő és párja tudták; ekkor árulta el a többieknek is.
  – Kirúgtak? – rémült meg Tom.
  – Dehogyis, drágám. Szabad akaratomból, önként léptem ki, és elhiheted, egyáltalán nem örültek neki. Elég volt. Tudod, ezt nem lehet egy életen át csinálni.
  – És mit fogsz helyette?
  – Majd kitalálom.
  George-ékat is meglepte a dolog. – Szóval teljesen új életet kezdesz – mondta Mary később, mikor egymás közt voltak.
  – Majdnem teljesen. Mindenesetre lakást nem változtatok, és Tomot se cserélem el – mosolygott Aggie –, így lesznek dolgok, amik változatlanul maradnak.
  Háta mögött hirtelen, erős zajjal feltárult a kisszoba ajtaja. – Hát ti? Összeesküvést szőttök? Vegyetek be engem is a konspiratív csoportba. Remekül tudok lopakodni.
  – Fiona Ní Chiarraigh – mondta George kimérten –, téged soha, senki, semmilyen összeesküvésbe nem fog bevenni, mert ha lopakodni tudsz is, a titkokat azonnal világgá kürtölnéd. Ez egy. Nem szövünk semmilyen összeesküvést; ez kettő. Csupán beszélgetünk, de ennek ellenére jó néven vennénk, ha belépési szándékodat kopogással jeleznéd.
  – Tudom, ez három – vágott közbe Fiona. – Azonban tájékoztatólag, információs szándékkal megjegyezném, hogy két perc múlva asztalon az ebéd. Ez egy. Szükség lesz még két terítékre; ez kettő.
  – Ne szemtelenkedj, Fiona – szólt rá Mary. – Jött valaki?
  – Tháinigh duine é igin.18 – A Vörösróka hatalmasat bólintott, majd oldalt lépett és karját kinyújtva, színpadiasan a bejárat felé mutatott. – Mr. és Miss Cameron!
  Nem történt semmi.
  A róka morgott valami nehezen kivehetőt. – Ennyi idő alatt megmászhatták volna… – tette hozzá a lépcsőkre utalva, majd újból kinyújtotta karját. – Mr. és Miss Cameron, no!
  Nancy kinyitotta az ajtót, és beléptek a nevezett személyek, fülig havasan.

– Mondjátok csak – szólt Arthur, nagy fejét meglóbálva a tányér fölött –, el tudnátok viselni egy Cameron társaságát hosszabb időre? Úgy néz ki, egy darabig eltart a dolog – a felújítás tudniillik, amit házán végeztek –, és valahogy nem érzem lételememnek Londont. Inkább vidékre mennék, egy kedves házacskába.
  – Ez lehetetlen – mondta Michael, mielőtt bárki megszólalhatott volna. A többiek hökkentek meredtek rá. – Semmilyen módon nem tudunk elhelyezni egy Cameront. Viszont… kettőt már könnyedén.
  Arthur értetlen képet vágott. – Grace-t nem hozom; tudjátok…
  – Nem is őrá gondoltam.
  Arthur körülnézett, valami további Cameront keresve, mindenkit megszemlélt az asztalnál; kutatása nem járt sikerrel, hiszen az illető nem ült ott – már Arthurnak is alig tudtak helyet szorítani. Egyszer csak egy kezet érzett a vállán.
  – Á, te vagy?… Persze, őt is viszem. Kényelemszerető emberek mindenüvé magukkal hordják kedvenc tárgyaikat.
  Élvezte a Lane-ek megbotránkozását, ám egyszer csak Jessica előrehajolt és közelről farkasszemet nézett vele.
  – Hát ide hallgass, Arthur Lloyd Cameron. Egész életemet, minden gondolatomat és mozdulatomat annak szenteltem, hogy neked meglegyen a finom ebéded, a kényelmes otthonod, zavartalanul dolgozhass és pihenhess. Eszmélésem percétől lesem az óhajaidat, kitalálom a kívánságaidat, viselem a nevedet. Eltűröm minden szeszélyedet. Eltűrtem, hogy bohócnak öltöztettél, hogy fára mászattál, hogy kölcsönadtál fűnek-fának, takarításhoz, költözködéshez, vadállatok gondozásához. Eltűröm, hogy minden barátodnak mutogatod a combjaimat. Eltűröm, hogy rádióhoz, írógéphez, filmfelvevőhöz, kutyához hasonlítgatsz. – Jessica mélyet lélegzett, aztán hosszan kifújta a levegőt, hogy nyugalmat kényszerítsen magára. – De hallgass a szavamra, Arthur: eszedbe ne jusson többé tárgynak nevezni. Ha ezt még egyszer megteszed, elválnak útjaink. Visszamegyek a Brirobhoz, és kérem az áthelyezésemet.
  A beállt nagy csendben elsőül Fiona mozdult. Talpra lendült – kezével nem támaszkodva meg –, megkerülte az asztalt, és néma, ám beszédes kézszorítást váltott Jessicával.
  – Úgy látom, nyiladozik az önérzetük – mondta George.
  – Legfőbb ideje volt – bólintott Mike nagyot.
  – Mikor tör ki a roborradalom? – kérdezte Bob, amivel nagy sikert aratott.
  Mindeközben Arthur megtörten nézte tányérját, nem szólt, nem mozdult; végül, néhány perc elteltével, letette a kanalat, feltápászkodott, majd – termetéhez képest meglepő könnyedséggel – letérdelt Jessica előtt. Egy pillanatig a lány olyasforma fensőbbséggel nézett rá, mint a Vörösróka szokott.
  – Ó, Jessica! – sóhajtott Arthur, busa fejét szomorúan lógatva. – Meg tudsz nekem bocsátani?
  – Ó, Arthur! – hullott térdre Jessica is; szemét ellepték a könnyek. – Igen!
  – Mondd még egyszer – kezdett reménykedni Arthur.
  – Megbocsátok neked, Arthur Lloyd Cameron, mert te vagy a legjobb, legkedvesebb gazda a világon, és én nagyon szeretlek! Kérlek, engedd, hogy veled maradjak, és ha nem küldesz vissza Brirobhoz, én veled maradok, és annak szentelem hátralevő életemet, hogy meglegyen a finom ebéded, a kényelmes otthonod, zavartalanul dolgozhass és pihenhess. Lesni fogom az óhajaidat, kitalálom a kívánságaidat, eltűröm minden szeszélyedet – csak ne küldj vissza a Brirobhoz…
  A dráma ilyen fordulata meglepte a közönséget, hiszen két perce még éppen Jessica készült visszamenni, és meg sem indokolta érzelmei hirtelen változását; ám mivel a lány mégiscsak robot, e hűségnyilatkozat sokkal kevésbé szorul magyarázatra, mint az iménti dühös kitörés.
  Mialatt Arthur kegyesen visszafogadta Jessicát, majd zsebkendőt előhúzva gondosan törölgetni kezdte a lány könnyeit – nem túl érzelmesen, inkább ahogy egy drága kristályvázát tisztít az ember –, Stevie öccséhez fordult, és választ adott neki.
  – Még egy darabig nem.

Kis időre hagyjuk most magukra a Lane-eket, hogy a Robinsonok problémáival foglalkozhassunk. A hó alá temetett Christiesben nem állt meg teljesen az élet; karácsony után, az újabb havazásokat követően ugyan leginkább robotokat lehetett látni az utcákon, hisz a Hegy utcát például három láb nyolc hüvelyk magasan fedte a hó, s csupán az úttest közepén vágott keskeny ösvényen lehetett járni – de voltak helyek, ahova személyesen kellett menni, mint Hollynak, akit minden hétköznap pontosan vártak Mrs. Frasernél Shrewsburyben. Az utazás nem volt bonyodalmas, sem hosszabb vagy veszélyesebb, mint máskor; csak kegyetlenül hideg.
  Ezenkívül huszonhetedikén Hollyban az az érzés támadt, hogy követik. A balett-tanodától a Vadlúd utcáig folyamatosan a nyomában járt egy alak, akit csak igen bizonytalanul vehetett szemügyre, de nem nagyon tetszett neki. Magas férfi volt, talán fekete, bár ez édeskevéssé látszott az utcalámpák gyér fényében. Holly nem volt ijedős, de ezúttal kezdett félni. Szerencsére észrevett egy sárga-fekete csíkos postaautomatát, amikkel George-nak mindig gondja volt: nem tudta eldönteni, a méhektől vagy a tigrisektől származnak-e. Hollyt ez most nem érdekelte. Gyorsan az automata elébe vágott.
  – Postaautomata! – szólította meg. Az nyomban fékezett, s készséges csilingelést hallatott. – Veszélyben vagyok. Hívj ide egy magas szintű robotot. Lehetőleg gyorsan jöjjön, de feltűnés nélkül.
  – Csiling – mondta az automata.
  – Jó, menj most utadra. – Holly lassú léptekkel, látszólag a hó miatt botladozva haladt át a téren, nehogy eltávolodjon, mielőtt ideér a robot. Ettől nem kellett tartania. Néhány pillanat múlva kapu nyílt éppen szemközt vele, s egy férfi lépett ki.
  – Ön van veszélyben, kisasszony? – kérdezte, amint hallótávolságba ért. Magas volt és bajuszos, akárcsak Eddie; nem meglepő, majd minden férfirobot magas, bajuszos és jóképű.
  – Én… illetve nem biztos, hogy veszélyben vagyok. Látsz egy férfit az utca végén, nagykabátban?
  – Igen.
  – Tíz perce követ. Nem tudom, mit akar, de semmi kedvem a pályaudvarig együtt menni vele.
  A robot elővett egy kis gombmikrofont. – Kérem, tartsa ezt magánál egy percig. Csak engedélyt kérek és már jövök is. Elkísérem a vonathoz.
  S már ott sem volt. Holly óvatosan hátrapislogott, de a baljós idegen beleolvadt a sötétbe, ha ugyan ott volt még. A lány kétszer-háromszor körbejárta a kapu előtt álldogáló, levelevesztett kis almafát.
  Ismét nyílt a kapu. Holly már megörült, de nem a robot jött; egy fiatal párocska volt, nem elsősorban a hideg miatt bújva össze.
  – Nem akarok hálátlan lenni – dörmögte a lány fojtottan a kis szerszámba –, de jöhetnél már. Az ürgét nem látom, viszont kezd megvenni az isten hidege. Hallod?
  A rádió nem felelt. Holly kezdett kétségbe esni. – Robot! A fenébe is, mondj már valamit!
  Mintha mozdult volna valaki a sötét, hideg utca túlsó oldalán. A lány berohant a kapualjba, és megpróbált bejutni. Nem lehetett, zárva volt. Már közel állt a síráshoz, amikor megzördült az ódon, nagy kapuszárny, s két erős kar behúzta a jó melegbe.
  – Jól van, kisasszony?
  – Nem tudtál volna kinyögni valamit?! – kiabált Holly könnyes arccal. A férfi átölelte, s ráborított egy jó vastag nagykabátot.
  – Nagyon sajnálom. Ez csak egy rádiós mikrofon, nincs benne hangszóró. Bocsásson meg. Ha megmelegszik, elindulhatunk. Mikor megy a vonatja?
  – Hétkor – sóhajtott a lány hatalmasat. – De busz. A christiesi, a pályaudvar mellől indul.
  – Akkor jó lesz kilépni, öt perc múlva hét. Szóljon, ha mehetünk.
  – Menjünk… így is csoda, ha odaérek ezekkel a jeges lábakkal.
  Kint az utcán némileg melegen maradhatott a kabát és a tőle telhető leggyorsabb futás jóvoltából. A pályaudvarral szemközt a robot megállt. Az utcán hemzsegtek az emberek, a járművek és gépek.
  – Ha megbocsát, kisasszony – emelte karjába a lányt, s rohanni kezdett vele a tömegben. – Másképp itt aligha jutnánk át idejében.
  – Mennyi van? – kérdezte Holly, akit nem zavart, hogy egy idegen férfi nyakába kapaszkodik. Hisz gép az illető.
  – Ötvenkilenc. De egy-két percet késni fognak az indulással.
  – Remélem is, mert semmi kedvem egy óra hosszat ülni itt.
  – Az egy-két perc többek között ön miatt lesz – nevetett a férfi. – Szóltam a sofőrnek.
  – Nincs is sofőr.
  – Ezért lehet rádión szólni neki.
  Már látszott a busz. Békésen álldogált a tér sarkában, hátrapislogott a sietve közeledő robotra, majd megvakarta oldalát bal hátsó kerekével. Legalábbis így tűnt a zaklatott Hollynak, aki nem várta meg, hogy a busz ásítson is.
  – Most már letehetsz. Figyelj csak… – gyorsan ledarálta Peter számát. – Mondd meg neki, hogy jöjjön elém. És kösz.
  – Nincs mit, kisasszony – helyezte a férfi gondosan a busz lépcsőjére. – Ez a dolgom.
  – Ez sokkal több volt, mint a dolgod. Hogy hívnak?
  – George, kisasszony. George Martin.
  – Holly Robinson. Hát még egyszer köszönöm.

– Rémeket látsz, Holly kölyök – tudatta vele apja, amikor a lány elmesélte otthon a történteket. A busztól elkísérte Peteren kívül Mr. és Mrs. Sutcliffe is, akikkel együtt utazott. – Egy ember éppen mögötted ment az utcán: na bumm. Persze, mert ugyanarra vezetett az útja, a város egyik fontos csomópontjába. Te meg egyből keresel egy nemes lovagot, akinek a karjaiba omolhatsz. Még szerencse, hogy nem volt ember, esetleg ugyanis pont ő lett volna a rossz. Legközelebb, ha ilyen helyzetbe kerülsz, keress egy robotot, aztán érdeklődd meg a sötét alaktól, miért követ.
  – Mire ő készséggel felvilágosít majd összes gonosz terveiről, igaz? – kérdezte Holly, és bevonult a fürdőkádba. Norman megcsóválta fejét, és odaintette Petert.
  – Mostantól elkíséred a balettra, és érte is mész mindennap, amíg ellenkező utasítást nem adok.
  – Igen, gazda.
  – És mindenkit, aki messzebbre utazik. Az lesz a legjobb, ha ellátod őket néhány mikrofonnal, amivel bárkit riaszthatnak.
  – Azonnal hozatok néhányat, gazda.
  – Jól van. És… tudod mit? Hívd föl ezt a George Martint, küldje el a pasas képét a rendőrségnek. Az ördög nem alszik.

Szilveszternap reggelén már látszott, az időjárás nem kíván csatlakozni a mulató, ünneplő lentiekhez. Északról egymást követő hideg légtömegek tódultak a szigetek fölé, vaskos felhőrétegeket sodorva, amelyekből hó kezdett szálldosni. A bevásárolni induló Stan és Nicky közös megegyezéssel visszakozott, s inkább Nancynek és Alice-nek engedte át a megtiszteltetést, hogy néhány fontos szilveszteri és újévi fogás, köztük a Malac hiányzó kellékeit beszerezzék. Amikor megjöttek, a konyhában csak az öt sütőmesternek volt szabad tartózkodnia.
  – Hát ez bizony már hóvihar – mondta Nancy, mialatt egy nagy ponyvára állva leverték magukról a havat. – Azt hittük, lefagy a fülünk, amíg átértünk a parkon.
  – És nem fagyott le? – kérdezte Arthur a hall egyik foteljéből, az újságja fölött.
  – Nem, szerencsére hidegtűrő plasztikfülek. De jegesmedvét már csak két réteg meleg ruhában vinnék sétáltatni.
  – Pedig az mintha valami sarkvidéki állat volna.
  – Hogyne, uram, éppen azért. A sarkon hideg van, mert ott az a természetes. Itt viszont puszta rosszindulatból van hideg, méghozzá nagyon – hogy a szilveszteri bulikat megakadályozza. Ebből is látszik – mutatta a hókupacot –, mennyire céltalan, amit csinálnak. Már az egész félgömböt hó fedi, az Eiffel-torony egyharmada vas, a többi hó. És most még többet leöntenek.
  – Igen – helyeselt egy hang a nappali ajtajából –, ha Szent Péter robot lett volna, nem történhetne ilyesmi.
  – De Jessica! – méltatlankodott Nicky és Nancy egyszerre.
  – Mi baj? Igazán nem tiszteletlenség – hiszen Jézus valóban robot volt.
  – Jessica, ilyet nem szabad mondani!
  – Hagyd csak – szólt Arthur –, én mondtam neki.
  Erre már többen is felfigyeltek; Mary ki is jött. – Tényleg, Arthur Cameron?
  – Tényleg, Mary Lane. Gondold csak végig az életét: mindig az első törvény szellemében cselekedett.
  – Mert jó ember volt – a három törvény pedig a jó ember magatartását írja elő a robotoknak.
  – De Jézust ki is végezték, és utána feltámadt. Ember ilyet nem tud. A dolog nyilvánvaló. Az arca színe is megváltozott.
  – Persze, mert ezt mind később költötték hozzá. Akárki is volt az a történeti alak, akiről az evangéliumok szólnak, biztos lehetsz benne, hogy nem tett csodákat. Ezek adnak nyomatékot a tanításainak, neked magyarázzam?
  – Én is tudom: Lázár feltámasztása meg a vízfakasztás a sziklából nem lehet történeti esemény. De néhány tettét robot mivolta remekül magyarázza. Különben is, mindhárman tudták, hogy ki fogják végezni.
  – Kik? – kottyant bele Nicky. Ismerte már Arthurt, ezért nem szólt, hogy a sziklából Mózes fakasztott vizet.
  – Hát az apja, ő meg az a bizonyos szentlélek, akit sose tudok hova tenni. Szóval mind tudták. Sokkal egyszerűbb volt robotot küldeni. Elvégre az Úr mindig maga döntötte el, kit választ eszközéül, nemde? Mért ne használhatott volna robotot Jézusul?
  – Mert nem volt föltalálva, te szamár – legyintett Mary, de Arthur kötötte az ebet a karóhoz.
  – Elfelejted, kiről beszélsz. Mindenható, ha nem tudnád. Egyébként sincsen semmi akadálya, hogy amit Matthews a múlt században feltalált, azt a Seregek Ura már évezredekkel korábban tudhassa.
  – Arthur? – jelent meg John is Jessica mellett. – Ugye az lesz a végkövetkeztetés, hogy Isten is robot volt?
  – Volt? – ráncolta Arthur nagy szemöldökeit. – Miért beszélsz róla múlt időben? Nem, ő nem robot, hiszen akkor nem űzhette volna el csodaszép otthonukból azt a fiatal házaspárt, ej, hogy is hívták őket, no… tudjátok, akiknek sose volt tejfoguk.
  – Ádám, Éva – „segített” Jessica.
  – Ez az. És sok embert meg is ölt. Viszont az igaz, hogy ha nem is tartotta be, de megfogalmazta a három törvényt.
  A Lane lányok felháborodottan mérték végig a férfit, majd kitörtek: – A három törvényt Asimov alkotta!
  – Persze, tudom – bólogatott a nagy fej –, egy a robotika, és Asimov az ő prófétája. Még ha meg is sértem vallási érzéseiteket, akkor is szólnom kell: Asimov csak – ha ugyan ez „csak” – fantasztikus regényeket írt, anélkül, hogy a leírtak megvalósulására gondolt volna. A törvények pedig, mint az imént Mary megjegyzé vala, a jó ember jellemzői, minekutána egyidősek az emberiséggel. Így tehát, ha gyökereiteket kutatjátok, három nagy férfiúra kell gondolnotok: a huszonegyedik század legnagyobb elméje teremtett benneteket, akit a huszadik század legnagyobbja ihletett, aki egy még korábbitól nyerte eszméit; ez utóbbi pedig már kezdetben eltervezett mindent, amikor magányosan lebegett vala a vizek felett, és kegyetlenül unatkozott. Jó családfa, ilyen nekem sincs. Az egyik nagyapám például banktisztviselő volt.

Miután Arthur elégedetten hátradőlt a fotelban s újra felvette az újságot, a többiek pedig nevetve szétszéledtek, egy bizonytalan arckifejezésű lány maradt a színtéren. Elgondolkodva álldogált egy percig, azután odament a férfihoz.
  – Mit szeretnél, technikai csoda? – kérdezte az.
  – Arthur… mondd csak… ugye nem csapod be Kisnickyt?
  – Látom, Fiona megint fertőz – arra utalt, hogy a gyerek harmadik személyben említette magát. – Mivel kapcsolatban?
  – Hát hogy… Jézus robot volt…
  – Szerinted? – nevetett Arthur.
  – Nem tudom – csüccsent Nicolette a fotel karfájára. – Tudod, egy ilyen kislánnyal, mint én, sok mindent el lehet hitetni. Készülék vagyok csupán, és annak is nagyon fiatal. Ugye nem élsz vissza ezzel?
  – Dehogynem – Arthur megpöckölte a gyerek orra hegyét. – Az a dolgom, hogy becsapjam az embereket. Mindenféle valótlanságokat hordok össze, amiket ők elolvasnak, és örülnek neki. Miért tennék éppen veled kivételt?

Fiona Ní Chiarraigh, akit már hajnaltól nélkülözniük kellett, délután hatkor toppant be nagy sebbel-lobbal, és kizárólag írül volt hajlandó beszélni.
  – Cuireann an toiléa nglas fáilte róimh agus tá súil aici go mbeidh ath blian shona agaibh – hirdette ki. – Sheoil Caristiona é seo – nyomott Nicky kezébe egy doboz süteményt, nem törődve azzal, hogy érti-e. A kislány belepislogott a dobozba, és az asztalra tette. – A Mhícheál? Deir Seán go mbeidh go leor áiteanna an bhliain seo chugainn, thig leat iarriadh, glachfidh siad leat, go deimhin.19
  – Messze van – szólt Mary.
  – Nem mondtam, hogy közel van – nézett rá Fiona sértetten. – Átadtam az üzenetet. Most pedig… – Hirtelen összecsapta két tenyerét, amivel akkora durranást okozott, hogy az egész lakás beleremegett. – Mindenki, aki műanyag: ide hozzám! – Ezt angolul mondta.
  A lányok szépen felsorakoztak előtte a hallban. Utolsónak Steve érkezett néhány tárggyal, amelyek – ez tagadhatatlan – ugyancsak műanyagból voltak. A Vörösróka megsemmisítő pillantással utasította el.
  – Nózikat ké-szíts!
  Négyen engedelmesen előretartották szaglószervüket, Allison pedig beszaladt a kisszobába. A róka megvárta, amíg visszatér a kábellel, azután előhúzott egy kis fekete kazettát, ünnepélyesen körbemutatta – az egész család ott volt már –, beledugta a zsinórt, és Nicky elé tartotta a másik végét.
  – Polaritás?
  – Mindegy – felelte a kislány áhítatosan. Fiona az orrába nyomta a csatlakozót. A kicsi előbb boldogan lehunyta szemeit, majd mikor újra kinyitotta, azok lelkesen csillogtak. A lány kihúzta, és megismételte az eljárást Jessicával, majd Nancyvel is; előbbi jókedvűen csettintett nyelvével, miután beszippantotta az adatokat, utóbbi láthatóan megtiszteltetésnek vette, hogy a másik kettő mellé kerülhet. Amikor a lány Alice-hez lépett, az megrázta fejét, testvérével együtt.
  – Sajnos mi nem tudjuk használni, kisasszony.
  – Fityfenét!
  – Nincs rá elegendő kapacitásunk – tárta szét kezét Alice.
  A Vörösróka hökkenten nézett előbb rá, majd Allisonra; aztán vállat vont, és visszatért az okosabbakhoz.
  – Éist: an dtuigeann sibh an mé id a tá a rá agam?20 – kérdezte ír gaelül, eltúlzottan tagolva a szavakat.
  – Kitűnően, Fiona Ní Chiarraigh – felelte Nicky folyékony kelta nyelven –, akkor is, ha gyorsan beszélsz. Nagyon kedves tőled, hogy megtanítottál az anyanyelvedre.
  – Hagyd a tiszteletköröket. Jessica?
  – Seasaidh, ha szabad kérnem – mondta az éppoly fensőbbségesen, ahogy Fiona szokta rendreutasítani azokat, akik hibát vétenek valamely kelta névben.
  A Vörösróka fügét mutatott neki, s Nancyre vetette számonkérő tekintetét.
  – Én is nagyon örülök, és megtisztelőnek tartom…
  – Jó. Hát ehhez mit szóltok? – kérdezte a lány skót gaelül.
  A robotok szépen megfeleltek ezen az északi idiómán is, amely valaha azonos volt az írrel – a túlsó sziget telepesei vitték át a felföldekre –, s csak a középkor vége felé kezdett különálló nyelvvé válni.
  – Hát kymriül? – kérdezte Fiona Wales nyelvén, amit szintén jól ismert. A vizsgán mindhárman átmentek. A róka végighordozta rajtuk súlyos tekintetét, s ennyit mondott:
  – No.

Az esztendő utolsó estéjét írül karattyolták végig tehát; Nicolette roppantul élvezte, hogy immár ért mindent, amit Fiona beszél, sőt válaszolni is tud neki. George később felmérte lánya tudását a többi kelta nyelvet illetően – a kazetta mindent tartalmazott, amit a nyelvtudomány kiderített a tizennyolcadik században kihalt cornwalli és a poraiból úgy-ahogy fölélesztett manx nyelvről. Egyedül a breton maradt ki, mivel a kazetta a Szigetkelta nyelvek felsőfokon címet viselte, a Csatorna túlpartján élt népcsoportok viszont szárazföldi kelta nyelvet beszéltek, mint tudvalevő.
  Másnap délután, immár az újesztendőben közös erővel megtanították a lányoknak az ogham rovásábécét is – rejtély, miért maradt ki az anyagból –; Fiona pedig megígérte, hogy keltává nevelésük betetőzéseként megtanítja nekik a mitológiát, a régi legendákat is; ám Nicky elmondta, hogy azokat már a gyárban, kultúrtörténet-órán elolvastatták vele. Nyomban ízelítőt nyújtott ulaidhi Deirdre ódon történetéből és Cú Chulainn kalandjaiból, ékes gael nyelven, bár ő persze angolul tanulta. Fiona kritizálta is, amikor nem szó szerinti hűséggel fordította vissza a mondatokat ősi nyelvükre; mégiscsak el kell olvasnia eredetiben, addig nem építhet Stonehenge-et.
  – Mint ahogy akkor sem – nevetett Mary.
  – Bean sídhe! – vicsorgott rá Fiona.
  Ez magyarázatot igényel. A minden misztikáért csillogó szemmel lelkesedő leánycsemete már kora ifjúságában boldogan csapott le Stonehenge és Avebury monolitköreire meg Newgrange csodálatos síremlékére – hogy Maes Howe-t, Knowtht és Dowtht ne is említsük –, s rajongva ugrálta körül valamennyit mint az ókelták nagyságának világra kiáltó emlékeit. Hiába magyarázták neki, hogy a keltáknak semmi közük ezekhez, nem használt. George elvitte egyszer a Cill Chainnigh-i Ókelta Intézetbe, ahol nagyon okos emberek elmagyarázták neki Stonehenge és a többiek hiteles történetét. Fionának másnap nyoma veszett. An Mhídhe-ben találták meg, az An Bhóinn partján… igen, pontosan ott, ahol az olvasó gondolja. A Newgrange körül futkorászott hosszú hófehér köntösben, hajában és kezében virágokkal, és ókelta zagyvaságokat énekelt. Kilencéves volt ekkor.
  Azóta sem fogadta el, hogy a monolitcsodák már régen ott álltak, amikor a kelták először tették lábukat a szigetekre. Ezúttal is a tőle telhető legnagyobb sértések egyikével vágott vissza Marynek. A bean sídhe kifejezést sokan talán jobban ismerik banshee alakban, angol fonetikával – Fiona persze sose írna le ilyen ronda torzítást –; aki pedig így sem, azzal tudatjuk, hogy ő a házi boszorkány, a halál vijjogó hírnöke.

De térjünk vissza vasárnap estére, mikor a negyvenegyes esztendő végóráihoz közeledett. Mindenki jól mulatott, az étkek a legjobban sikerültek. Jessica a Cameronok ősrégi receptjével, az impozáns nevű fácán borban à la Cameronnak lepte meg vendéglátóikat; ez a gasztronómiai különlegesség arról kapta nevét, hogy sem fácán, sem bor nem kell az elkészítéséhez. Szalonnás-sajtos lepény káposztával. Mivel pedig tudjuk, hogy Andrew Smitht csak tizenhat éves kora óta hívják Arthur Lloyd Cameronnak – és még kétféleképpen –, nyilvánvaló, hogy az e családnevet viselő receptet ő találta ki; pontosabban Jessicával kettesben. Mégis ősrégi azonban, például Nickynek, aki még nem volt a világon, amikor ezt a tésztát már fogyasztották.
  A legnagyobb elismerést természetesen az újesztendő első órájában felszolgált fiatal, rózsaszínű állat aratta, Michael avatási Malaca, aki – formáiról ítélve – életében nemigen sportolhatott. A gömbölyded kis lény fölött a legifjabb sütő mondott beszédet, s kevéssel utóbb a tálcán, akárcsak máskor, csupán a citrom maradt.
  – Remek munkát végeztetek – mondta Diana a mestereknek.
  – Dehogyis, életem párja – tette le Michael a poharat. – Csodát tettünk, ne legyünk szerények kimondani. Láttátok már valaha, hogy kelta háziistennőnk kétszer vett volna?
  – Te csak ne légy olyan büszke – intette az. – Be kell pótolnom a lemaradást. Így is hátrányban maradtam, de ha még egy tányérral veszek, jövőre én fekszem a tálcán.
  Nicolette gyöngyöző kacagása mint üvegcsengettyűk futama csilingelt végig a szobán. – El tudnátok képzelni – magyarázta a meglepett hallgatóságnak –, hogy az újévi malacot vastag piros prém alól kell kibányászni?

Esteledett már – először az újesztendőben –, mikor a család szétoszlott. Sid és Nancy távozott elsőül, majd a Christiesbe indulók, köztük a két Cameron. Nem sokat beszéltek útközben, a gyerekek miatt; Bob hamar elaludt a hátsó ülésen, Steve-nek és a már fáradékonyabb Dianának is le-lecsukódott már a szeme. Elöl Nicky úgyszintén aludt; mint mondta, azért, mert jólnevelt lány nem ásítozza végig január másodikát. Jessicára bízta hát a vezetést; ám később ő is leheveredett gazdája lábaihoz, s a busz mégis tudta az irányt.
  A legaktívabb Mary, George és a Sandy Brewster-ötletbe bevont Arthur volt, akik suttogva tárgyalták regényalakjaik életét, állították őket problémák elé s szereztek örömet vagy bánatot nekik. Már kibontakozott a robotkislány egész életútja, s a gyors kezű Arthur néhány vázlatot is készített a gyárbeli robotiskoláról, újévi ajándékként Mr. Dalrymple számára, aki mindig szerette, ha kap némi kiindulási alapot; így kevesebb a vita az írókkal, akiknek valami okból mindig világos elképzeléseik vannak arról, hogy milyen illusztrációkat szeretnének, s a rajzolót csak mint valamiféle intelligens (?) képelőállító szerszámot tekintik. (Ez részlet volt Mr. Dalrymple egy korábbi nyilatkozatából.)
  A mikrobusz belsejében azért uralkodhatott ilyen békés csend, mert Fiona nem volt velük. Azt mondta, még elfoglaltságai vannak Londonban, majd majd Stanéknél alszik, reggel tér haza. George-nak, bár nem mondta senkinek, megvolt a tippje a lány elfoglaltságairól. Emlékszünk, mennyire nem szerette az ifjú trónörökös a fogadásokat, cifra bálokat, amelyekről akkor még távolmaradhatott. Ma azonban teljes királynői díszében kell megjelennie az újévi ünnepélyen, s ebben érthetően könnyebbségére szolgál, ha egy meghitt barátnőjét maga mellett tudhatja.
  Természetesen Fiona nem lesz ott a bálon, ha a meghívó nem is jelent gondot. Hátul fog üldögélni őfelsége termeinek valamelyik eldugott sarkában, és valami ókori druidatörténetet olvas, amit rég betéve tud. Ha Finn mac Cumháil, Deirdre és a régi legendák összes kelta hőse kilépne sírjából és térdre hullva követelné, Fiona Ní Chiarraigh akkor sem tenné be a lábát olyan helyekre, ahol kitüntetésekkel tarkított vén pocakosok villogtatják üres mosolyaikat, s bizonyítják fecsegésükkel, hogy fejük még üresebb. De ha mégis oda akarna menni, barátnője kétségkívül megtiltaná. Tudjuk, hogy nem szereti az uralkodást, de nem kívánja a királyság vesztét.

Ám George tervez, Fiona végez – a saját feje után cselekedve. A lány régen otthon volt már, amikor Aggie telefonált, s elmondta, hogy a kelta hősök sarját este tizenegykor egy jóval idősebb férfi kísérte haza, akivel hosszan búcsúzkodtak a kapuban. Mivel a Buckingham-palotában ekkor még javában folyt a mulatság, ezzel az egész este fehér folttá változott Fiona életében.
  Aggie után a Vörösrókának George feddő intelmeit is el kellett viselnie, aki ismételten felhívta a figyelmét, hogy még a tizenhetet sem töltötte be, és szíveskedjék életvitelében a társadalmi normáknak legalábbis a legeslegszélső határain belül tartózkodni. Erre azt kapta válaszul, hogy Fiona Ní Chiarraigh-t még akkor sem érdeklik holmi társadalom holmi normái, amikor benne van – mármint a társadalomban –, hát még amikor egyedül vagy csak egyvalaki társaságában tartózkodik. George megemlítette, hogy a Lane-eket igazán senki sem mondhatja régimódinak vagy pláne vaskalaposnak, de azért mindennek van határa, úgy van, mondta Fiona, és ő azt meg sem közelítette.
  Egyáltalán, fejtegette később a Vörösróka, senkire nem tartozik, hogy ő kivel beszélget és mikor, hol és miről. Ha az, akivel eszméit kicseréli, nem izgatja magát az időpont miatt, nem álmos, nem kell másnap korán kelnie, akkor az egészhez semmi köze olyanoknak, akik ott se voltak. Az pedig, hogy az illető férfi, sajnos tény, de ebben a fogyatékosságban oly sokan szenvednek, hogy igazságtalan lenne pusztán ezért nem beszélni velük.
  George közölte vele, hogy szemtelen – ezt Fiona amúgy tudta –, és ettől függetlenül ők Maryvel akkor is felelősek érte, ha nem akarja, jobb, ha belenyugszik. A róka nem nyugodott bele; felnőtt ember, azt csinál, amit akar. A törvény szerint nem – mondta George –; ha Írországban nemsokára nagykorú lesz is, itt egy évig még nem az, és különben is, még évtizedekig nem várható, hogy benő a feje lágya, valakinek tehát vigyáznia kell rá. Időnként úgy tűnik, ennek egyetlen módja az lenne, ha a térdére fektetné és jól elfenekelné – sajnos azonban ez Nicolette miatt megvalósíthatatlan. Ha ugyanis a kislány jelen van, akkor megvédi Fionát – ha viszont nincs jelen, nem tudja megvédeni George-ot.

A hazaérkezés nem volt zökkenőmentes. Az Orchidea útig simán ment minden, ám ott egy olyan Mező utcába kellett volna befordulni, aminek szélessége két láb körül volt – a feltornyozott hófalak között. Mivel a busz többhavi koplaltatás után is jóval szélesebb lett volna ennél, Nickynek valamit ki kellett találnia.
  – Persze – bukkant apja korszakalkotó megoldásra –, kiszállunk és megyünk gyalog.
  – Huszonöt fok van, apa – mondta a gyerek –, aligha célszerű ennek kitenni Dianát és Bobot. Ti se vagytok jó színben.
  – Van más ötleted?
  – Ha nincsen, akkor visszamegyek a gyárba és évet ismételek. De jön is már.
  Valóban, Jenny érkezett szemből egy lapáttal. Nicky elindította a buszt.
  – Mit csinálsz, gyerekem?!
  – Közlekedek – mondta Nicolette, fokozva a sebességet. – Ha elakadunk, Jenny kiszabadít.
  – És agyonkarcolod a buszt. – A hófalak szétlökése csakugyan kellemetlen zajokat okozott a kocsi elején és oldalainál.
  – Nem komoly… lecsiszoljuk és kész. De inkább összekarcolom, semhogy megfagyjatok.
  – S azt hiszed, hogy átjutunk ezen?
  – Azt.
  Ebben a pillanatban a kocsi erőteljes zökkenéssel megállt. Nicky elpirult és mentegetőzni kezdett, de apja megsimogatta a fejét.
  – Csináld csak, ahogy jónak látod. Mondd, Dorothy nincs a közelben?
  – Nézőpont kérdése, Mr. Lane – szólalt meg a kislány hangja kristálytisztán. – Saját léptékemmel mérve meglehetősen közel vagyok. Egy bacilusnak viszont ez kozmikus távolság. Két perc múlva találkozunk, uram.
  – Figyeled, már filozofál a gyerek – mondta George elégedetten Marynek. – Határozott fejlődést mutat.
  – Ugyan már, George. Bármelyik hatéves gyerektől hallhatsz ilyen bölcsességeket.
  – Pontosan; vagyis már eljutott egy hatéves gyerek szintjére. Ebből a szempontból mindegy, hogy külsőre mennyinek látszik. Egy fémszerkezet, aki már filozofál. De figyelj csak… Dorothy!
  – Uram?
  – Ha meg szeretnél valamit szerezni, ami magasan van, mit csinálsz?
  – Felállok egy székre, uram.
  – Látod? Óriási lépés az emberréválás felé! – George úgy örült, mintha ő tette volna meg ezt a lépést. – Egyaránt igényel emlékezetet, stratégiát és újítást.
  – Szabad vitatkoznom önnel?
  Ekkor megindult a busz, szétlökve néhány mázsa havat; azután újra elakadt.
  – Persze, kicsim.
  – Nos, úgy gondolom, más szempontok veendők tekintetbe az állatok, és mások a gépek emberréválásának vizsgálatakor. Nekünk például aligha lesz gond az eszközhasználat valaha is; nem rendelkezünk azonban az állatok fejlődőképességével.
  – Nem; ti a gépekével rendelkeztek. Állatokról jut eszembe: hogy vannak? – kérdezte Mary.
  – Most épp remekül, asszonyom. Nemrég jutott osztályrészükül a legnagyobb boldogság, ami kutyát, illetve malacot érhet; azóta valószínűleg megették az egészet.
  A kislány ekkor tűnt elő a ködből. Bizonytalanul intett a busz felé, s a Jennyvel szemközti oldalon lapátolni kezdett.
  – Mit adtál nekik?
  – A húsevőnek nyúlbelsőséget Mrs. Sutcliffe ajándékából, tésztával; a mindenevőnek szupermalacot és néhány kukoricacsövet.
  – Mi az ördögöt?
  – Szupermalacot, Mr. Lane. Atkinson úr szerint rendkívül jó tápszer kismalacoknak; úgy hat rájuk, mint a méhpempő a méhekre.
  – Te jó ég, a szaporodásukra is? – George előtt már felrémlett röpködő sertésekkel telezsúfolt otthonának képe.
  Ismét elindult a busz, ezúttal majdnem a Levendula utcáig jutottak.
  – S mi újság idehaza? – kérdezte Mary.
  – Lassan-lassan, Mrs. Lane. Szépen nő a forgalmunk, pedig az új helyiségben még kevés az áru. A gazda inkább közvetlenül rendeli meg a kért árut, így kevesebbet kell befektetni.
  – Gondolom, most nincs sok pénztartalékotok.
  – Hát Mr. Jackson tőkéje mind elfogyott, de kezdünk egyenesbe jönni. Része van ebben sajnos annak is, hogy az O’Neillt bezárták. Jövő hónapban adják el az egészet, de várhatóan fizetetlenül marad némi adósság. Most mi vagyunk az egyetlen élelemforrás az egész negyedben.
  – Nofene – dünnyögte George. – Nem helyes. Jackson vagy Beaudin igazán kifizethette volna az adósságokat.
  – Szamárság – mondta párja. – Alig volt forgalmuk, senkinek se fog hiányozni. Mi se voltunk ott egy éve.
  – Akkor is.
  – Jó hír is van – folytatta Dorothy. – Bővült a város élelmiszeripara. Mrs. Cartwright befőtt- és lekvárüzletet nyitott a Birsalma utcában, méghozzá a harmadik legnagyobbat egész Angliában. Nyolcvanféle gyümölcsből állít elő készítményeket. Gyümölcsitalokat, kivonatokat, tavasztól fagylaltot is árul.
  – Hm. Ez persze konkurencia lesz Mrs. Clyde-nak.
  – Nem igazán, uram. A cukrászat sokat fog felhasználni Mrs. Cartwright nyersanyagaiból. A bevétel pedig családban marad, a hölgyek unokatestvérek.
  – Igen? Jacket érdekelni fogja a dolog.
  – Érdekelte, uram, amikor elmondtam neki. Már visszatért a városba.
  – Nofene; mikor?
  – Kora délután.
  A lányok ezalatt már a Hegy utca kereszteződésében vágtak utat a busznak. Ahogy a jármű lassan továbbhajtott, láthatóvá vált az iménti hír bizonysága: a Hegy utcában Kitty Holloway lapátolt szorgalmasan.

Jack csak később került elő, valamivel azelőtt, hogy a busz elérte a tizennyolcas házat. White úrnál időzött mostanáig, a kellemes társaság miatt: egy jó beszélgetőpartner, megrakott élelmiszeres polcok, két csinos kislány – mi kell még? Igaz persze, a lányok a délután java részét úton töltötték, annál is inkább, mivel a város magánüzletei közül csak ők tartottak nyitva, a városi tulajdonú bolt pedig nem vállal házhozszállítást.
  Jack tehát a busz mögül bukkant fel, cseppet sem sietve, mikor a kocsi elhaladt a Sutcliffe-ek lakta tizenhatos ház előtt. Vidáman integetett nekik – illetve feléjük, hiszen a fekete ablakokon nem láthatott be –, szemlátomást egyáltalán nem fázott. Nem csoda: űrruha volt rajta.
  – Né csak – mondta a nemrég fölébredt Diana. – Máris ideértek a centauriak?
  – Mi nem Centauri – jött a válasz. – Érkezni Gamma Sagittarii négy per kettő, békés szándékkal. Akarni barát lenni földiek.
  – Nagyszerű – szólt Mary csúfolkodva –, de akkor miért vannak csillagok-sávok a karodon meg a sisakodon, USA feliratok tucatjai látható felületednek legalább nyolcvan százalékán, és a Hold térképe a szatyrodon?
  A leltár pontos volt, leszámítva, hogy a műanyagszatyor nem az egész Holdat, csak a látható félgömböt ábrázolta; nem is baj, a külső fele meglehetősen unalmas, csak apró kráterek meg egy-két csillagászati megfigyelőállomás.
  – Tetszik? – a Galaxis mélyéből jött vendég néhányszor körbefordult a hóban. – Újra divatba jöttek ezek a nemzeti érzést ébren tartó modellek. A virágminta most nem sikkes.
  George jókedve azokat is fölkeltette, akik még szundikáltak. Bob körülnézett, kipislogott az ablakon, és kijelentette: – Éhes vagyok. – Ebben a pillanatban mindenki megéhezett.

Szerencsére néhány perc múlva begördülhettek a kapun, ahol Dorothy idejekorán helyet csinált, eltávolítva a szélvédőlapokat. A ház ajtaja nyitva volt, s nyomban feltűnt valaki a nyílásban; a buszt felismerve boldog kurjantást hallatott, s már rohant is elébük. Fázékonyabb társa az ajtóból figyelte a kiszállókat, egyre lelkesebb oézással.
  – Hol voltatok ilyen sokáig? – csahintott Lizzie. – Nem is tudom, hány étkezést mulasztottatok. Voltunk Dorothyval a hóban, óriási, remekül lehet benne ugrálni, kergetőztünk is, csak Malacka sose akart jönni, nem értem, miért fázik állandóan, és birkóztunk is, én is győztem nagyon sokszor, Dorothy is, meg Poppy, igaz, és Petrának van egy édes kicsije, még nagyon fiatal, de én már összebarátkoztam vele, megtanítottam hóbuckát mászni, halkan járni, madarat cserkészni…
  Még jó ideig dőlt belőle a szó, de mivel úgyse értette senki, céltalan lenne itt az egészet közölni. Mondókája iménti részéről viszont a kétlábúak is tudomást szereztek.
  – Lizzie-ről jut eszembe – mondta Dorothy, mialatt a család bevonult a házba –, van egy új barátja. Wakefield úr nagyon aranyos kiskutyát szerzett.
  – Vu-vu? – kérdezte George.
  – Vu-vu, uram, illetve most még inkább csak nyi-nyi; alig két hónapra tekinthet vissza eddigi életútjaként.
  – No és te? Ezt még nem láttam rajtad. – A kislány valóban új öltözékben feszített: középzöld pulóver, sötétkék bársonynadrág, barna tornacipő. Mindezek fölött a piros kabát, amit most kigombolva viselt.
  – Ó, igen, többektől kaptam ajándékokat – mosolygott. – A pulóvert Mrs. Sutcliffe adta, a nadrágot Miss Lilian Jackson, a cipőt Mr. és Mrs. McFarlane. De mások is gondoltak rám… igazából nem is értem, minek köszönhetem ezt a hatalmas megtiszteltetést.
  – Én is adtam neki ajándékot – szólalt meg Jack, még mindig zárt űrbéli viseletében, valamilyen rejtélyes okból palackból lélegezve.
  – Igen – ismerte be Dorothy –, Mr. Holloway is adott ajándékot.
  George tekintete ide-oda vándorolt kettejük között. Mivel a kis robot nem bizonyult közlékenynek, Jacket kérdezte: – No mit?
  – Miért nem válaszolsz, prücsök? – adta az tovább a labdát.
  Dorothy arca enyhén kipirosodott. – Nos hát, tudja, Mr. Lane, vannak dolgok, amiket egy lány nem szívesen fogad el egy férfitól. Ezúttal kénytelen voltam a második törvény miatt, de ha megengedi, ezzel napirendre térnék az ügy fölött.
  – Te jó ég – nevetett George –, mit vettél neki?!
  – Ruhaneműt – felelte Jack –, hiszen alig van neki. Most is azt viseled?
  Dorothy még vörösebb lett. Összehúzta magán a piros kabátot, és hallgatott. Szerencsére Diana személyében megmentőre lelt.
  – Mit kínozzátok azt a gyereket? – toppant oda. – Jack, igazán jólneveltebbnek gondoltalak. Gyere, kicsi, hagyjuk ezeket a kéjenceket, segíts nekem kicsomagolni.
  A lányka örömmel követte. Kiléptek a hátsó ajtón, s otthagyták a férfiakat az előszobában.
  – Észrevette? Ha nem viseli azt a tiszta pirosat, nem látszik olyan pirinyónak.
  George nevetett. – Észrevettem. Téged is kisebbnek mutat ez a tiszta piros.
  Jack végignézett bolygóközi felszerelésén, ami valójában nem mutatta kisebbnek; ezt ki is mondta.
  – Dehogynem. Agyilag mindenképpen kicsinek mutat, hogy a finom salopi levegőben ezt a vacakot szívod.
  – Rendkívül jó hőszigetelő, tudja. A palack meg jó szolgálatot tesz majd, ha cseppfolyósodni kezd körülöttünk a levegő.
  – Ez ma már aligha következik be, úgyhogy semmi szükség a palackra. A szigetelés meg anélkül is ugyanolyan.
  – Elismerem, de ki látott már űrruhát palackok nélkül? Így is hiányos, mert a lézerpisztolyra nem adtak engedélyt.
  – Még szerencse…

Természetes – nem is kell külön mondanunk –, hogy George akkor érezte csak igazán otthon magát, amikor Nicky feltálalta a borsólevest. A sült csirkénél már egészen visszatalált önmagába, olyannyira, hogy megállította Jessicát, aki a háta mögött osont el gazdája csomagjaival.
  – Figyelj csak. Ha kiürítetted a kocsit, ne küldd el.
  – Ne?…
  – Ne. Maradjon itt az udvaron, és állítsd úgy, hogy bármikor indulhassunk. A kapuhoz se tedd vissza a bádogokat.
  Jessica természetével ellenkezett volna, hogy meglepetését kimutassa, s még inkább, hogy kérdezősködjön. Csak annyit mondott: – Igen, George – és továbbment. Arthur nem ilyen volt.
  – Ha ostromra számítasz – jegyezte meg –, okosabb visszatenni a lemezeket.
  – Nem, nem hiszem, hogy mostanában támadnának – mondta George könnyedén –, főleg ha nem ingereljük őket.
  Soha nem derült ki, hogy kiket.
  – Hát akkor? – kérdezte Mary.
  – Nos – dörmögte férje, szeme sarkából Dianára sandítva –, elképzelhető, hogy adott esetben gyorsan akarunk menni valahova.
  Az asszony követte a tekintetét – Diana nem figyelt rájuk, Michaellal beszélgetett – s határozatlanul megvonta a vállát. – Nem hiszem, hogy komoly.
  – Nem hinni kell, hanem vigyázni – mondta George.

A sárga busz nem Dianával, hanem George-dzsal gördült ki az udvarról elsőnek; mindjárt csütörtökön, olyan időpontban, amikor egyáltalán nem utazni vágyott: reggel nyolckor. Sajnos ezt a meghívást nem lehetett máskorra tenni.
  Útközben még bóbiskolhatott egy kicsit, de túlságosan hamar megérkeztek Shrewsburybe. Meg is jegyezte, hogy ha ezt tudja, John o’Groat’sban telepszik le. Kislánya egyetértett vele, hiszen tudta, hogy ez a Duncansby-fokon fekvő kisváros egyike az ország azon pontjainak, amelyek legmesszebb vannak a megyeszékhelytől – jelen esetben Invernesstől, hiszen Highlandről, Skócia legnagyobb kerületéről van szó. Ám mint jó robot, kénytelen volt szólni, hogy onnan úgyis repülővel kellett volna elindulni, s talán még gyorsabban célbaér.
  Az ódon, kissé túlméretezett épület első emeletén, a huszonnégyes teremben várták őket – illetve bemenni persze nem volt szabad, leültek odakint egy padon, s felállították a seregeket. Bécsi megnyitást játszottak; a gyalogok kezdték az ütközetet, majd a könnyű fegyvernemek vették át a főszerepet. Ha az olvasó érdeklődik a részletek iránt: 1. e4 e5 2. Hc3 Hc6 3. Fc4 Hf6 4. d3 Fc5 5. f4 d6 6. f5 Fd7 7. Fg5 Ha5 8. Vf3 – s az első haláleset, Hxc4. George megtorolta a sérelmet: 9. dxc, de Nicky ismét rácáfolt békés természetére, futójával halálos csapást mért a g1-en álló csataménre. Apja ezt sem hagyta annyiban: 10. Bxg1.
  Ekkor feltárult az ajtó. Őszülő férfi lépett ki, s elkiáltotta magát:
  – R. Nicolette Lane!
  Halkabban is mondhatta volna, a hosszú folyosón, ameddig a szem ellát, egy lélek sem volt rajtuk kívül. A kislány gyors mozdulattal megpöccintette c-gyalogját, és besietett a terembe, egyedül hagyva apját a kérdéssel: sáncoljon-e. Határozott érzése volt, hogy ezt fogja tenni.
  A gyerek végigsietett a padsorok mellett – üresek voltak, senki sem érdekelt a dolog –, s megállt a pulpitus előtt. – Jó reggelt, méltóságos bíró úr.
  – R. Nicolette Lane? – böngészte az iratokat a fent ülő idős, kopaszodó férfi. – Sorszám?
  – BR39SNDW42, méltóságos bíró úr. George Lane, Christies upon Severn, Salop, Anglia. Vezér e7-re.
  Ez utóbbi szavakat a teremben senki sem hallhatta; csak odakint szólaltak meg a kis rádióból, miután apja foganatosította a sáncolást.
  – Nicolette – kelt föl egy testes, szuszogó ember –, mit tapasztaltál 2141. június tizenkettedikén éjszaka?
  – Éjfél előtt kilenc perccel fordultam be az Őszibarack utcába, uram. Egy rendőrkocsi állt a hatos számú ház előtt, szemben a Gesztenye utca végével.
  – Te mit kerestél ott?
  – Apám elé siettem, uram, hogy…
  – Ki elé? – hökkent meg a vastag.
  – Mr. Lane elé, uram, aki gyermekévé fogadott – felelte a kicsi teljesen komolyan.
  A kövér teljesen meg volt döbbenve. – Egy robotot?!
  – Ez nem tartozik a tárgyhoz, Mr. Evans – szólt a feddő szózat. – A robot parancsot kapott, és ezen az sem változtat, hogy a törvény előtt nem gyermeke a gazdájának. Csukja be a száját, és foglalkozzon az üggyel.
  – Igen, méltóságos bíró úr… Nos, mikor kaptál először rádióhívást és kitől?
  – Huszonhárom óra ötvenkét perc húsz másodperckor, uram, R. Robert Johnson közrendőrtől. Felszólított, hogy menjek utána a Gesztenye utcába, mert segítenem kell neki.
  – Honnan tudta meg, hogy a közelben vagy?
  – A rendőrkocsinál álló R. William Blake közrendőrtől.
  – Mi történt a Gesztenye utcában?
  – A kilences számú ház előtti fa tövében feküdt R. Petra Wakefield működésképtelen állapotban. Johnson közrendőr egy elkábított férfit emelt fel, és a kocsi felé indult vele. Én felemeltem a sérült robotot, és követtem őket, uram.
  – Milyen állapotban volt R. Wakefield?
  – Rendkívül súlyos sérüléseket szenvedett, uram. A hasára mért ütések egyike elszakította a fő tápvezetéket, így az áramellátás megszűnt.
  – Biztos, hogy ezt ütés okozta?
  – Igen, uram. Hosszú sánc. – Ez ismét apjának szólt, aki az imént mondta be, hogy vezérét d3-ra viszi.
  – Milyen tárgy lehetett alkalmas, hogy a látott sérüléseket előidézze?
  – Két hüvelyk átmérőjű, sima hengeres rúd, uram, amely legalább egy láb hosszú. Nem lehetett műanyagból, nem boríthatta festék, és legalább háromszáz newton erővel kellett becsapódnia.
  – Ezek szerint gondosan megfigyelted a sérüléseket. Mely testtájakon helyezkedtek el?
  – Futó üt f6 – mondta George a folyosón.
  Nicolette felállt, a legcsekélyebb bánatot sem mutatva kedves lova után. – A mellek alatt közvetlenül volt a legfelső, uram – mutatta barna ruhájának formás vonalain. – Innen lefelé az egész testfelület szétroncsolódott, vezér üt f6, és az alatta levő szerkezetből jóformán semmi sem maradt épen. A legalsó sérülés egy hüvelykkel a köldök alatt.
  – Hol voltak a legnagyobb zúzódások?
  – Közvetlenül a reaktor fölött, uram – ült vissza a gyerek.
  – Tehát a gyomor és az uterus közötti részen.
  – Igen, uram.
  A dagadt bólintott az esküdtszék felé, emlékeztetve őket a korábban taglaltakra. – Láttál-e sérülést a fejen, a végtagokon vagy a háton?
  – Csupán néhány karcolást az arcon, uram.
  – Nincs több kérdésem. Kérem a bíróságot, ellenőrizze a robottanú emlékeit.
  – Vezér üt d6 – mondta George.
  – Úgyszintén – csipogta Nicky a rádióból, és a bíróra nézett. Az bólintott, így a kislány fürge léptekkel a pulpitus melletti szerkezethez sietett. A bura rácsapódott fejére, orra és fülei erőteljes döfést éreztek, s fent kigyulladt a zöld lámpa, jelezve, hogy az emlékek megegyeznek azokkal, amelyeket korábban rögzítettek.
  – Bástya üt d6.
  – F6 – igazította meg a frizuráját Nicky, s elköszönt. Éppen kilépett a teremből, amikor apja d1-re tolta g-vonali bástyáját, ezáltal példázva az összefogás előnyeit. Az ellenfél soraiba bátran előrenyomult bástyának – a csúfos visszavonulást nem számítva – egyetlen menekvése lehetett a bonyodalmak elől: egy hű barát, egy biztos támaszpont a hátországban, aki megvédi őt. Felhívjuk egyébként az olvasó figyelmét: az, hogy a bástya jótékony hatása négy üres mezőn át érvényesül, jól mutatja, hogy a rég elporladt keleti mester tisztában volt a távközlés hasznával.
  Nicky apja mellé telepedve b6-tal felelt, amit a magunk részéről nem igazán helyeselnénk. Volt logika az elgondolásban, de mint látni fogjuk, nem hatott jótékonyan amúgy is megtépázott serege sorsára.
  17. c5 Kc7 18. cxb – folytatódott a viadal. A kislánynak szembe kellett nézni azzal, hogy királyának rangja, az ősi név nem engedheti ezt a szemtelenséget. Leütötte hát a túlbuzgó, elkalandozott gyalogot, méghozzá nem is őfelségével, hanem a7-en álló hű testőrével. 19. Ha4 b5 20. Hc5 Fc8 – kezdett a dolog olybá tűnni, mintha körbetáncolnák az uralkodót –; ez pedig a bástyák lerombolásához vezetett. A fentebb említett hű társat, aki barátjáért bosszút állt, a király személyesen végezte ki d8-on, ahol így négy bástya lelte halálát. 23. b4 Fd7 24. Hxd7 Kxd7 – az ország ura saját kezével büntette meg tisztikara utolsó tagjának gyilkosát, ezzel viszont a fehér sereg is tisztek nélkül maradt – 25. c4 bxc 26. Kc2 c5. Kis robotunk fintorgott kissé, sosem szerette a kettősgyalogokat. 27. b5 Kc7…
  – Mr. George Lane!
  George fölkelt, bement, köszönt, igazolta magát, helyet foglalt, körülnézett. Megszemlélte a sértetteket – Petra igazán csinos volt fehér ruhácskájában – és a vádlottat, majd a nagyméretű ügyvédet.
  – Mr. Lane, fenntartja-e azt a vallomását – kérdezte ez –, hogy Albert Scott, amikor lesújtott R. Wakefieldre, pontosan tudta, hogy robotra üt?
  – Fenntartom, uram.
  – Mire alapozza ezt?
  – Arra, hogy egyik társa azonnal kitalálta, amikor Petra csendre intette őket. – George még a bíróságon sem volt hajlandó ezt az édes kis jószágot a rideg hivatalos módon emlegetni. – Nem volt nehéz dolga, mert ismerte.
  – Személyesen?
  – Lehet, hogy csak látásból. Mindenesetre Christiesben olyan kevés első osztályú él, hogy legalábbis látásból szinte mindenki ismeri őket.
  – Csakhogy a vádlott máshová való, uram. Miért gondolja, hogy ő is tudta?
  – A társa azt mondta: ez roborobrorot… valami ilyesmit, némely szénhidrogének károsan hatnak a beszédszervek működésére. – Derültség. – Erre Petra azt felelte, tisztán emlékszem: „Igen, uram. És mint robot kérem, legyenek csendben!” Ezt, uram, száz méteres körzetben mindenkinek hallania kellett.
  – Értem, uram. – Az ügyvéd egy pillanatra elgondolkodott. – Ezután a vádlott énekelni kezdett.
  – Igen, Mr. Evans. Társai csatlakoztak hozzá, majd egyikük behajította Petrát az ablakon.
  – Álljunk meg itt, uram! Ez Michael Young volt, ha jól tudom. Ön szerint miért tette?
  – Azért, mert az utca közepén álltak, ahol nem volt más módja egy robot eltávolításának. Egy gyerektől könnyedén megszabadulhatott volna, ha leüti.
  – Tehát Young azért dobta be a robotot, mert tudta, hogy az; ha nem tudta volna, megpróbálja leütni. Jól értem, uram?
  – Persze hogy jól, uram, hiszen ön is így gondolja. – Derültség.
  – Igen – mondta az ügyvéd az esküdtszékre nézve –, magam is pon-to-san így gondolom. Azonban a robotnak ez nem volt elég: nyomban visszatért. Követni kezdte a vádlottat a Gesztenye utcába, hogy feltartóztassa, hiszen a rendőröket lefoglalta a másik két férfi őrizetbe vétele. Itt az események, mint tudjuk, homályossá válnak – egyetlen tanúnk van, maga a vádlott. Van-e önnek elképzelése arról – fordult vissza George-hoz –: miért verte meg a vádlott R. Wakefieldet, és miért úgy, ahogyan tette?
  – Az első kérdésre a válaszom nem. Nyilván egérutat akart nyerni, de nem látom be, miért vállalt ennek érdekében sokkal nagyobb bűnt, mint amiért üldözték. A második kérdésre jól tudom a választ. Ez volt a megfelelő módja egy robot ártalmatlanná tételének.
  – Egy ember ártalmatlanná tételére nem alkalmasak ezek az ütések, Mr. Lane?
  – De igen, Mr. Evans. Szerencse, hogy Petra nem ember, különben nem élte volna túl őket. Petra azonban tízéves kislány méretű, ezért a vádlott ütéseinek logikus célpontja: a feje.
  – Várjunk egy pillanatot. Méltóságos bíró úr, engedelmével szeretném összehasonlítani a vádlott és a sértett robotjának magasságát.
  – Tiltakozom! – ugrott fel az ügyész.
  – Elutasítom – mordult a bíró. – Tessék, Mr. Evans.
  – Köszönöm. Mr. Scott, kérem, álljon fel. R. Wakefield! – Egymás mellé állította őket jó lépésnyi távolságra. – Hölgyeim és uraim, képzeljék el, hogy a vádlott kezében vasrúd van, amivel meg akarja ütni a robotot. Vajon hova üt? – Széles mozdulatokkal mutatta a lehetséges ütéseket, egészen megfeledkezve testsúlyáról. – Elképzelhető, hogy a lábára üt, hogy ellenfele a földre zuhanjon; esetleg oldalról a karjára; a legvalószínűbb azonban, hogy a fejére, hiszen ez van a legmegfelelőbb magasságban. – Petra nem ért a férfi derekáig sem. – Ám a vádlott valamennyi ütése a törzs elejét érte. Ehhez az kellett, hogy kissé oldalt álljanak egymásnak, másként a gyors reflexű robot kivédte volna. A vádlott tehát vállalkozott arra a nem kis feladatra, hogy amikor szembefordul a nyomában futó robottal, megpróbáljon kissé mellé kerülni eme bonyolult ütéshez, amelyhez ráadásul hajolnia is kellett. Hadd emlékeztessem önöket, hova csapódott be az első ütés. – Petra hasára tette ujját, arra a helyre, ahol egyszer kisbaba foganhatott volna, ha a lányka igazi. Itt törte el az első csapás a reaktor főkábelét; onnan tudható, hogy ez a legelső volt, hogy ha Scott először máshova sújt, a lány működőképes marad, és kitépi kezéből a vasbotot. – Vajon miért vállalt a vádlott ennyi fáradságot? – Mr. Evans végighordozta tekintetét az esküdteken. – Nem lehet kétséges, hogy egy ilyen erejű ütés akkor is harcképtelenné tesz egy tízéves gyereket, ha kezét vagy lábát éri. Nos, az egyetlen lehetséges magyarázat: a vádlott tudta, hogy robotra sújt.
  Nagyokat fújtatva egy intéssel helyére küldte Petrát és Scottot.
  – Egyetért velem, Mr. Lane?
  – Tökéletesen, Mr. Evans.
  – Nincs több kérdésem a tanúhoz – huppant le a kövér boldogan.
  – Mr. Paterson?
  – Köszönöm, méltóságos bíró úr – ugrott fel a jelentéktelen külsejű ügyész. – Mondja csak, Mr. Lane… szakértője ön a robotoknak?
  – Nem, uram.
  – Pszichológus ön?
  – Nem vagyok.
  – Kriminológus?
  – Az sem.
  – Egyik sem. És mégis ön volt az, éppen ön, egy író – aki kikövetkeztette mindazt, amit kitűnő kollégám az imént oly szuggesztíven előadott. Vajon miért, uram?
  – Azért, Mr. Paterson, mert egy írónak mindenhez érteni kell egy kicsit. A robotokhoz, a pszichológiához, a kriminológiához, és ami még ide tartozik, a verekedéshez.
  – Értem. Nem haragszik, ha én mégis kétségbe vonom az ön kompetenciáját?
  – Egyáltalán nem, Mr. Paterson. Ehhez joga van.
  – Köszönöm, uram. Önök ugyanis tanult kollégámmal elsiklottak a tény fölött, hogy a vádlott tovább ütlegelte az első ütéssel már leállított robotot. Ha ilyen megfontoltan mérte rá első ütését, miért csépelte tovább, mint egy megszállott?
  – Ha egy tízéves gyerek lett volna ott, azt sem lett volna szükséges tovább csépelni, uram.
  – Nem gondolja, hogy túlzott következtetést von le a vádlott ama képességét illetően, hogy ütéseit megtervezze?
  – Úgy érti, véralkoholszintjéhez képest?
  – Igen, így értem.
  – Erre két válaszom van. Ha a vádlott nem képes így tervezni, aligha üt véletlenül oda, ahova ütött. Egyszerűen fejbecsapja a lányt. A másik: a vádlottat fél perccel azelőtt leöntötték egy vödör hideg vízzel. Ez nem csökkenti az alkoholszintet, de rövid időre kijózanít valamelyest.
  – Köszönöm. Nincs több kérdésem.
  George lendületesen kicsörtetett, s megállt a pad előtt, ahol egy csüggedt, elszontyolodott kisleány ült a sakktábla mellett.
  – Király c3 – jelentette be. Gyermeke megtörten nézett fel rá, majd fölvette a fekete királyt, s átnyújtotta neki.21

Huszonegy esztendő telt el, amióta George elhagyta szülővárosát fiatal feleségével, hogy a tündérszép, nyugalmas Christiesbe költözzön. Azóta nemigen fordult elő, hogy ugyanabban a hónapban kétszer is idejött volna – kivéve a fiúk születése körüli teendőket –; ám azt nem lehet mondani, hogy nem szerette Manchestert.
  A Sherwood útról nyíló kis városnegyed, a múlt század levegőjét árasztó Lesterville mindig is kedves helyei közé tartozott. Itt lakott valaha első szerelme, Veronica Smythe, akihez menet gyakran bandukolt végig a csendes, szinte kisvárosi utcákon, melyeket nagyon szeretett. Alighanem e séták, ezek az utcák is hozzájárultak, hogy egy hasonló helyet választott otthonául.
  Ezerszer is megcsodálta azt az ódon épületet, amely a városrész legszélén, a Shakespeare-ről és a Shaw-ról elnevezett sétányok közötti birtokon állt. Igaz, kívülről csak az egyik homlokzat mintegy harmadát láthatta, a többit köröskörül takarták a fák. Nemigen lehetett külsőre megmondani, kik, mikor, milyen célra építették ezt az elegáns, de nem díszes, kissé a világháború utáni évtizedek stílusára emlékeztető szépséget, amit kívülről minden látható részén világosbarna faburkolat fedett. Soha nem volt kétséges, hogy műanyagból van, de ez nem csökkentette értékeit.
  Egy alkalommal megszólította az egyik biztonsági őrt – bizony, itt nem apró, eldugott kamerákat és érzékelőket használtak, hanem első osztályú robotokat –, akitől megtudta, hogy az épület alig húsz évvel öregebb nála, s ugyanabból a célból épült, amire most is használják; ma is az eredeti építtető tulajdona. Azóta sem cserélt gazdát: a Higgins Klub lakik benne.
  George-ék szerencsésnek érezték magukat, amiért közel laknak Manchesterhez. Mikor a sárga busz befordult a Sherwood útra, Marynek eszébe jutott, hogy a keleti országrészből vagy mondjuk a West Endről nem jöhetnének ide túl gyakran, főleg amikor ilyenek az útviszonyok. A Higgins Klubnak csupán három székháza van: egy Londonban, egy itt és egy Edinburgh szép városában.
  Délután két óra volt; a nap még nem nyugodott le, de fényéből mit sem lehetett látni a tejfölsűrű ködben, aminek tetejére George szerint valami filmgyári hógyártó gépet szereltek. Manchester főutcáin félóránként követték egymást a hótolók, de negyedóra is túl ritka lett volna. A busz nemritkán meglehetős zökkenőkkel jutott csak tovább. Legközelebb lánctalpassal jövünk, mondta a férfi.
  Ám minden útnak – kivéve az égitestek keringését – egyszer vége szakad. Lesterville feltehetőleg ma is bájos utcácskáin áthaladva elérték a Shaw sétányt, s végighaladtak a nyilván most is fehér kerítés mentén, amely mögött bizonyára most is átláthatatlan falat alkottak az örökzöldek. Látni semmit sem lehetett mindebből; csupán Nicky tudta hármuk közül, hol is vannak pontosan.
  – Megérkeztünk – mondta, s ahogy a busz bekanyarodott, hallani lehetett, hogy kavicsos út van a kerekek alatt, nem sima műanyag vagy beton. Egy perc múlva lejteni kezdett a talaj, s épület tűnt elő a ködből. Befutottak egy kapun, s a világ visszanyerte látható színeit, érzékelhető létét. Pincegarázs volt, nagy üres csarnok, csupán két jármű állt benne; s itt is fa borította a falakat, a mennyezetet, de még a padlót is.
  A kocsiajtó feltárult, s egy fiatal nő lépett be.
  – Jó estét, Mrs. Lane, Mr. Lane – Nicky barátságos integetést kapott. – Üdvözöljük önöket a Higgins Klubban.
  – Szevasz – mondta George vidáman, s a lány mellett elhaladva a vállára ütött. – Kutya idő van, igaz-e?
  – Igaz, Mr. Lane – de nálunk barátságos meleg fogadja az érkezőt.
  – És te ki vagy?
  – Mary Higgins, uram.
  George nevetett, s a másik Marybe karolva követte emezt a piros szőnyeggel fedett, széles lépcsőhöz. A kislány becsukta a mikrobuszt és felzárkózott.
  – Nicsak, nicsak – szólt egy mély hang a lépcső tetején. – Doktor Doolittle és az ő állatai.
  Csupán egyvalaki nevezte így Maryt – és nem George-ot – az egész kerek világon, egy réges-régi novellája után: Joseph T. Mayfield, egy köpcös kis ember, aki George-nak a válláig sem ért. Aligha kell bemutatni őt a tájékozott olvasónak.
  – Helló, ismeretterjesztés bajnoka – felelte az asszony. – Rég láttalak.
  Kezet ráztak vele, összeismertették Nickyvel, s beléptek a fényűzően berendezett kis szalonba.
  A Higgins Klub minden eszközt hajlandó volt felhasználni szent célja, a tanítás érdekében; elsősorban a technikai eszközökre gondolunk, ezek népesítették be a szalon falait borító hosszú polcsorokat. A helyiség egyúttal könyvtárul is szolgált – pontosabban az épület több könyvtárának egyikeként –; a polcokon vagy tízezer kötet mellett iskolai szemléltetőeszközök százai, számítógépek és kazetták sorakoztak – utóbbiak közül igen sok saját kiadás, a klub roppantul kedvelte ezt a médiát –; helyenként néhány aranyos csecsebecse élénkítette a képet. A berendezés többi része egy tucat kerek asztalka volt, fotelokkal környezve; minden drága, díszes és kényelmes. Süppedő perzsaszőnyeg takarta a padlót, s jókora csillár függeszkedett a terem közepén.
  Öt férfi és két nő tartózkodott itt jelenleg, de a délután folyamán még sokakat vártak. Lane-ék csak egyiküket ismerték személyesen: Esther Pilbeamet, az EWSBC tudományos és ismeretterjesztő osztályának főszerkesztőjét, aki már évek óta nyugdíjba mehetett volna, de még mindig aktívan és energikusan irányította a hatalmas intézményt; nem csekélység, hogy az állami tévétársaság négy csatornája összesen tizenkét-tizenhat órányi ismeretterjesztő műsort vetít naponta. Mrs. Pilbeam alacsony, törékeny asszonyka volt, ám nem mindennapi erő lakozott benne. Kicsiny, ősz feje megszámlálhatatlan gondolattal ajándékozta meg a társaságot, amelyek közül nem kevés bizonyult fölöttébb nyereségesnek – holott Mrs. Pilbeam egyik alapelve szerint a tudás átadása mindenképpen nyereség, ha a költségvetés negatívumot mutat is –; ugyanez a koponya volt néhány értékes könyv alkotója is; az apró test pedig nyolc fővel gyarapította az emberiség létszámát, köztük a torontóiak büszkeségével, Emily Maynarddal, aki még Pilbeam korában együtt járt George-ékkal a Victoriára. Innen az ismeretség elsődlegesen; később sokszor együtt is dolgoztak.
  – Lám csak, lám – örült meg Mrs. Pilbeam a közeledőknek –, a jó öreg George ismét, annyi év után. És íme, Mary is.
  – Nem voltak azok évek, Esther – szorította meg a férfi a feléje nyújtott kezet –, fél éve sincs, hogy beszéltünk az azték ötletedről.
  – Ej, az nem számít, telefonon alig látunk egymásból valamit. Személyesen, ha jól forognak még a kerekek, két éve találkoztunk, amikor besegítettetek abba a kis műsorba a vallásháborúkról. Igaz?
  Esthernek minden, ami valaha képernyőre került, „kis műsor” volt; a Tévéenciklopédia immár sok ezer órát számláló impozáns folyama is.
  – Úgy bizony, jól forognak azok. Most pedig ismerd meg Nicolette-et.
  – Asszonyom – a kislány pukedlije rendkívül kecsesen sikerült.
  – Üdvözöllek, kedves.
  Esther Pilbeam negyven évre visszamenőleg valamennyi műsorára emlékezett, az összes résztvevővel, munkatárssal, a sugárzási időkkel és a tetszési indexekkel együtt; azt viszont sose jegyezte meg, mit szabad a klubtagoknak és mit nem: tételesen tizenhat éven alulit behozni. Ezért nem kifogásolta a gyerek jelenlétét; azt pedig, hogy Lane-éknek nemrég még csak fiaik voltak, nem tudta. Sose érdeklődött az emberek családi élete iránt.
  Mary nem akarta félreinformáltságban tartani. – Tudod, ő a kislányunk – Esther biccentett –, de egyébként robot.
  Valamennyi jelenlevő arca meglepett kifejezést öltött. Nicky elpirult a tekintetek kereszttüzében; egy darabig tanácstalanul álldogált, majd meghajtotta magát a klubtagok felé. Némi derültség lengett át a szalonon. A legfiatalabbak egyike felállt, megkerülte az asztalokat, s Nicolette elé masírozott.
  – Örülök, hogy megismerhetem, kedves kisasszony. Fogadja legőszintébb nagyrabecsülésemet e rendkívüli alkalomból. Elnézést: Walters. Frank Walters a Frank és Walterstől. – Valóban szabadúszó volt. – Ha nem veszi tolakodásnak, őszintén állíthatom, hogy kegyed a legelragadóbb ifjú hölgyrobot, akit klubunk falai között valaha szerencsém volt üdvözölhetni.
  Nickynek természetesen nem jelentett gondot a megfelelő válasz; megjegyezzük, Frank dicsérete nem volt eltúlzott, hiszen ő is először járt itt.
  – Szívem legmélyéből mondok köszönetet megtisztelő szavaiért, Mr. Frank Walters a Frank és Walterstől. Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy e magas társaság körében megértő lélekre találhatok, aki segít leküzdeni a magamfajta kis robotot ilyen helyen óhatatlanul elfogó félénkséget.

Mivel a tagság java része még váratott magára, a három Lane a bemutatkozások, a jelenlevők megismerése után megcsodálta a Higgins-fészek kényelmét. Kalauzuk Louise Higgins, egy csinos, hosszú barna hajú, tizenhat éves lány volt, akitől megtudták, hogy az alapítók robotokra bíztak minden technikai jellegű feladatot, az építész kiválasztásától az ajtógombok bevásárlásáig. Azóta is ők üzemeltetik mindhárom székházat, teljesen önállóan, számos szempontra ügyelve. A tagok maximális kényelmének, nyugalmának biztosítása a legfőbb, de vigyáznak arra is, hogy fölöslegesen ne költsék a klub pénzét. Társadalmi meggondolások is szerepet játszanak – a klub nem választhat jelentéktelen, ismeretlen vállalkozókat az esedékes felújítások, javítások elvégzésére, nevéhez csak a legjobb cégek méltók.
  A klubház többféleképpen szolgálja a tagság kényelmét. Alkotóház is egyben, ezért fenntartanak vagy hatvan szépen berendezett kis szobácskát, ahol senki sem háborgathatja a munkájába mélyedt hölgyet vagy urat. A kikapcsolódáshoz biliárdtermet, sakk- és kártyaszobát, valamint – most téli álmát alvó – golfpályát létesítettek. Ez utóbbin kívül a könyvtár igényli a legtöbb munkát, hiszen minden könyvnek és folyóiratnak, ami bárhol a világon az ismeretterjesztés témakörében megjelenik, azonnal ide kell kerülnie.
  Kevesebb gondjuk van a Higgins robotoknak a távközlés fenntartásával; ritka eset, hogy egyiküknek-másikuknak ki kell segítenie a rendes hálózatot rádiója egy-két csatornájával. A háznak saját helyi központja van, amely száz vonallal kapcsolódik az országos fővonalra, vagyis a manchesteri leágazás érintése nélkül. Ez azt jelenti, hogy a műholdon folytatott beszélgetések öt, a Holdra irányulók három százalékkal gyorsabbak, s a költség is kisebb. Ezt a kisebbet is a klub fizeti, természetesen, ahogy minden mást; a klub tagja semmit sem fizet az igénybe vett szolgáltatásokért a rendes tagdíjon felül.
  Lane-ék megtekintették a legmodernebb felszereléssel ellátott, tágas konyhát, ahol mindig legalább három robot tartózkodik, de nagyobb lakomáknál egész sereget mozgósítanak. Így volt ez most is, vagy húszan sürgölődtek egyetlen szó nélkül, csupán a konyhaeszközök zaja hallatszott. A konyhafőnök tudása Violet Jacksonéval is bízvást versenyre kelhet, s persze kuktáinak minden mozdulatát ő irányítja.
  Nem volt ilyen nyüzsgés az egészségügyi részlegben, ahol az egyik sarokban üldögélő orvoson kívül egy lelket sem találtak. Gép volt a doktor néni is, egy méregdrága Medica orvosrobot, amilyennel az ország kórházainak csupán negyedrésze rendelkezik. A Higgins Klub mindhárom székhelyén tartott egyet – összértékük tehát közel hárommillió font –, de nem csupán arra az esetre, ha valamelyik író megszúrná magát a ceruzájával, vagy heveny betűláz venne rajta erőt. (George szavai.) A Medicák rendszeresen kapnak hívásokat a helyi kórházaktól – több tucatot naponta –, s a helyszínen tartózkodók rádióirányítását átvéve életmentő beavatkozásokat látnak el. De arra is volt példa, hogy nemzetközi konzíliumba kapcsolódtak be. Ez persze nem a klub nagylelkűsége: az első törvény egyenes következménye, és meg sem lehetne benne akadályozni őket.
  George azt mondta Erica Medica Higginsnek, aki különben huszonöt éves, csinos szőke lány volt, hogy alighanem egész Salop megyében ő az egyetlen ilyen robot; mikor pedig az csodálkozva felelte, hogy hiszen Greater Manchesterben vannak, a három Lane – a kicsi is – egyszerre bólintva, kórusban mondta: – Hát ez az.
  Említsük meg talán itt a ház hetvenkét robotjának vezetőit név szerint. A konyhafőnököt, akit George azonnal szívébe fogadott, Catherine-nek hívták, a könyvtár felelősét Dorának, a biztonsági főnököt Peternek – az egész csapatból csak hatan voltak férfiak –, a gazdasági igazgatót Lindának, a kommunikációs főnököt Sylviának, a legfőbb vezetőt pedig, aki mindezeket beosztottaikkal együtt parancsnokolta, Bettynek. George-nak rögtön gyanús lett valami, amikor megtudta, hogy a londoni főnök Alphonsine, röviden Alphie, az edinburgh-i pedig Gema névre hallgat; meg is kérdezte, hogy fogják hívni a majdani negyedik székház igazgatóját. Louise komoly arccal töprengett: – Alphie, Betty, Gema… azt hiszem, uram, Delilának.

Miközben a Lane-delegáció az alagsori úszómedencét, a szaunát és a szoláriumot csodálta, otthonuktól néhány yardnyira Holly aggodalmasan rontott be apjához, aki éppen a mikrobottechnológia szívsebészeti felhasználásának lehetőségeiről folytatott sajtóvitát tanulmányozta, s jegyzeteket készített hozzászólása számára.
  – Itt van az az ember! – Holly nem vesztegette idejét hosszadalmas bevezetőre.
  Apja igen. – Mivel marslakók nem élnek Nyugat-Angliában, igazában véve nem mondtál sokat.
  – Aki követett a múltkor! Kint téblábol a kapu előtt!
  – El se lehet látni odáig.
  – Peter látja. Apa, csinálj már valamit!
  Norman bekarikázott egy bekezdést, s feljegyzett pár szót. – Holly Robinson, elfelejted, hogy az utca közterület. Ott álldogál, ahol akar. De azt ebből is láthatod, hogy nincs rossz szándéka.
  – ?
  – Gondolod, hogy akkor ideplántálná magát a kapu elé?
  A lány nem válaszolhatott: Peter jelent meg a nyitva hagyott ajtóban. – Bocsásson meg, gazda, de egy úr keresi. A neve Roberts, és csak önnel hajlandó beszélni.
  – Mondtam? – pillantott Norman a lányra, aki elszürkült arccal figyelte a billentyűkön pihenő ujjait. Ezek még lenyomtak pár gombot, megjelölve a helyet, ahol a munkát folytatni kell. – No lássuk azt a szörnyű mumust.
  A mumus elcsigázott, gyűrött fiatalembernek bizonyult, ugyanabban a sötétzöld, most inkább feketének tűnő kabátban, amiben George Martin is megfigyelte. Zavartan váltogatta lábát az előszobában. Norman és Peter odaballagott hozzá; a váratlanul felbátorodott Hollyt egy „itt maradsz” rögzítette a dolgozószobában, de nem maradt ki az eseményekből: a számítógépen követhette Peter adását.
  – Norman Robinson. Mit óhajt?
  – Jó napot… Mr. Robinson… a nevem Roberts, és azért jöttem… hogy lássam a lányomat.
  Bent a szobában Hollynak leesett az álla, és egy darabig úgy maradt.
  – Valóban? És erre azt tartja a legjobb megoldásnak, ha a sötét utcán a nyomába szegődik?
  – Én… én nagyon sajnálom… nem akartam megijeszteni… a saját lányomat…
  Holly döbbenten ingatta fejét, amiben baljós sejtelmek százai kergették egymást; szerencsére Norman hamar megszabadította ezektől.
  – Nem is sikerült, Mr. Roberts. Ön ugyanis az én lányomat követte. Holly nem fogadott gyerek.
  – Pedig… teljesen biztos voltam benne… – döbbent meg a férfi. – Annyira hasonlít… Nos, bizonyára Angela is itt van valahol.
  – Angela, Mr. Roberts?
  – Igen, így hívják a lányomat.
  – Ez esetben rossz helyen jár. Nálunk senkit sem hívnak így.
  – Hát… talán megváltoztatták a nevét?…
  Hollyban egy másodpercre felvillant az elképzelés, hogy ez a férfi Naomit keresi, akinek múltja a titokzatosság ködébe vész. Ám ha az lehetséges is volt, hogy az egészen fekete férfi és a hófehér kislány között rokonság álljon fenn – a genetika útjai kifürkészhetetlenek –, az aligha feltételezhető, hogy Mr. Roberts, függetlenül az eltelt időtől, összetéveszti Naomit Hollyval. No igen, és az egyetlen dolog, amit húga korábbi életéről biztosan tudott, az, hogy a szülei meghaltak a légikatasztrófában.
  – Senkiét se változtattuk meg – felelte Norman, ami kétségkívül nem volt egészen igaz. A Robinsont mindegyikük felvette első vagy második családnévként, Naomi kizárólagosnak. És Holly esküdni mert volna rá, hogy a keresztneve is más volt. – Hol hallotta, hogy a lánya itt van?
  – Nem mindegy az? – fortyant fel Roberts. – Maga tudja, hol a lányom, igaz? Jogom van hozzá, hogy lássam őt!
  – Nyugalom, uram – lépett előre Peter. – Azt mondtam, nyugalom! – csattant fel, mert a férfi hevessé váló mozdulatai túl közel kerültek Normanhez.
  – Üljön le – parancsolt rá a sebész, odahúzva egy széket. Peter határozott fellépésének köszönhetően Roberts kissé lecsendesedve szót fogadott. Norman is leült vele szemközt; Peter megállt fölöttük, két lépés távolságra. – Most pedig feleljen a kérdéseimre. Mikor született a lánya és hol?
  – Huszonnyolcban… április tizedikén Londonban.
  – Jól van. Peter, kérdezd meg a gyámhatóságot.
  A fiú megrázta a fejét. – Ilyen személy nem szerepel a nyilvántartásban; sajnálom.
  – Várj… ő nem az én nevemet viseli… vagy viselte azelőtt… hanem az anyjáét, igen, Angela Blacknek hívják.
  – Nincsen, uram. Nem tudnak ilyen nevű gyermekről sem.
  – De hát az lehetetlen, mikor tőlem…
  – Csillapodjon! – szólt rá Norman. – Hallgasson rám. Mikor vették állami gondozásba és hol? Ki intézte az eljárást? Mondjon el mindent és megtaláljuk.
  – Hát… amikor engem… – Roberts összeérintette csuklóit – őt először Kensingtonba vitték egy befogadócsaládhoz, ez volt… májusban, igen, harmincegy május tizenöt. Aztán ott maradt augusztusig, akkor meglett az ítéletem, és akkor hozták ide.
  – Ennek semmi értelme, Mr. Roberts. Olyat még a világ nem látott, hogy egy gyereket ide-oda hurcolásszanak.
  – Ő kérte, azt mondták nekem, nem szerette azokat az embereket.
  – Emlékszik valamilyen tisztviselő nevére, uram? – kérdezte Peter.
  – Horse… nem, Hos… Hosford, igen, Mrs. Hosford, valamelyik londoni gyámügytől.
  A robot hozott egy telefont. – Nos, uram, mindössze két ilyen nevű hölgy dolgozott ebben az időszakban a londoni gyámügyben. Mindjárt meglátjuk, melyikük az.
  Az első számon egy férfi jelentkezett, aki átadta Mrs. Hosfordnak. Igencsak öregecske, apró asszony volt.
  – Jó napot kívánok, asszonyom. R. Peter Robinson vagyok, és egy gyermek sorsát szeretném megtudni, akinek valószínűleg ön intézte az elhelyezését kétezer-százharmincegy májusa és augusztusa…
  – De kisfiú… hát honnan tudnám én azt? Miért nem kérdezed a nyilvántartást? A gyámhatóság mindent feljegyez.
  – Sajnos, Mrs. Hosford, a nyilvántartásban egyáltalán nem szerepel az illető, egyelőre nem tudni, miért. Talán ön emlékszik rá. Angela Black, hároméves negrid kislány.
  – Három?… – töprengett a hölgy. – Miért került felügyelet alá?
  Peter kérdőn Robertsre nézett.
  – Hát… az anyja lelépett… én tizenöt évet kaptam…
  – Maga az apja?
  – Igen, Roberts a nevem.
  – És mondja, mit követett el? Csak mert talán abból könnyebben lehet emlékezni.
  – Nos hát, asszonyom, tudja, problémám volt egy rendőrrel, és… valahogy meghalt az illető.
  – Rendőr… nem rendőrnő volt véletlenül?
  – De…
  – Igen, emlékszem. Ó, megvan, megvan, tisztán emlékszem a kicsire, egészen pici volt, és folyton azt kérdezte: „A jendőj néni miatt, akit a papa megvejt?” Nagyon okos, értelmes kisgyerek volt, büszke lehet rá.
  – De hol van?! – tört ki Roberts.
  – Hát hogy hol van… várjunk csak, volt egy nagyon kitűnő nevelőcsaládunk, egy orvos… mit is mondott, fiatalember, Roberts a neve? Valami hasonló név volt. Robertson?…
  – Robinson? – kérdezte Peter.
  – Igen! Igen, Robinson, ez az, emlékszem már, őhozzá vittük a kislányt.
  – Attól tartok, nem, asszonyom – szólalt meg Norman. – Ugyanis az én vagyok.
  – Maga?… Ó, az nem lehet. Az az ember fehér volt, és sokkal fiatalabb, harminc vagy ilyesmi. Azt hiszem, Devonban lakott.
  – Köszönjük a kedvességét, Mrs. Hosford – biccentett Peter. – Ennyiből biztosan megtaláljuk a gyermeket. – Bontotta a vonalat. – Nos, uram, ezért irányították önt ide. Jelen pillanatban csak egyetlen Robinson nevű nevelőcsalád van az országban, a gazdámék. De harmincegyben még három is volt. Az egyik Shropshire-ben, a másik, mint a hölgy emlékezett, Devonban. Ez a Mr. Robinson jelenleg Solihullban él.
  – Várj csak – mondta Norman. – Ki tudtad deríteni, hova lettek Angela Black adatai?
  – Nem, gazda. Már bejelentettem a Központi Programozó Irodának és a rendőrségnek.
  Ez az utóbbi intézmény nem nyerte meg Roberts úr tetszését. – Miért pont…?
  – Mert ez a szabály, uram. Emberek adatainak eltüntetése ugyanis bűncselekmény, akkor is, ha egyszerűen programhiba okozta.
  – És annak az irodának…
  – Annak azért, uram, mert ha bármilyen hibát észlelek az állami intézmények működésében, jelentenem kell a helyi Központi Progra…
  – Most helyi vagy központi? – hökkent meg Roberts.
  – Mindkettő, uram. Attól központi, hogy a környék robotjait segíti és felügyeli.
  – Ez mind szép – avatkozott bele Norman –, de most lássuk a névrokonomat.
  – Nincs otthon. Üzenetet hagytam, hogy hívja vissza ezt a számot.

Ezalatt a klubtagok lassan szállingóztak a manchesteri és a másik két székházba is, hogy köszöntsék kilenc új társukat; ezek már mind eljöttek, négyen Londonban, hárman Manchesterben, ketten pedig Edinburgh-ben várták beiktatásukat a tagság sorai közé. George-ék már visszatértek a szalonba, ahol a Sam Whitney által is említett új technológiát tárgyalták éppen; Frank Walters ugyanis rendkívüli érdeklődést tanúsított az újdonságok iránt, hiszen gyakran írt fantasztikus regényeket; a klubba azonban nem ezért, hanem egy apró ötletéért választották be, amiről még lesz szó. Hallgassunk bele a lelkes előadásba.
  – Nos, a robot szó jelentése a modern használatban egyre inkább az első osztályú, az emberi robotra szűkül; az összes többit automatának nevezzük. A technológiai nyelvben azonban a robot jelentése: önvezérlő, programjai közül önállóan választó, makroszkopikus berendezés. Itt van a kutya eltemetve! Mert vannak, illetve rövidesen lesznek mikroszkopikus robotok is, méghozzá háromféle: minibot, mikrobot és nanobot. A minibotokat már régóta használják sokféle területen, mint az automata endoszkópok vagy a hasonló méretű kazán- és csővizsgáló készülékek.
  – Csatornoszkópok – alkotta meg George a szót pillanat alatt.
  – A mikrobotok azonban még nem jutottak túl a kísérleti fázison, holott az ezredforduló előtt már próbálkoztak velük. Ezek jellemzője, hogy szabad szemmel alig vagy egyáltalán nem láthatók; szerkezetük azonban csak részleteiben tér el a nagyobb robotokétól, mint például hogy áramforrás nélkül készülnek, s a közeg mozgásából nyerik energiájukat. Igen jó eredményeket értek el velük az érelmeszesedés gyógyításában, bár egyelőre nem jobbakat, mint a mészoldó baktériumokkal.
  – Bocsánat, Mr. Walters – emelte kezét Sir Richard Kinsdale –, nem egészen világos a különbség a robot és a minibot között.
  – Másoknak sem, sir. Jóformán minden szerző máshol húzza meg a határvonalat; fél hüvelyk, egy, két, öt, tíz hüvelyk, de vannak, akik minibotnak tekintik például a mesterséges csecsemőket is. A magam részéről nem tartom fontosnak a megkülönböztetést, mivel nincs jelentős technológiai különbség. A minibot azonban létező, méghozzá elterjedt szakkifejezés, ezért tartottam szükségesnek megemlíteni.
  A jogtudós bólintott.
  – Nos, az igazi áttörést a nanobot jelenti. Míg a legkisebb mikrobotot is elektronikus és mechanikus alkatrészek, például mikrolézerrel készített fogaskerekek alkotják, addig a nanobotika egyáltalán nem ismer ilyeneket: molekuláris méretekben dolgozik. A nanobot tulajdonképpen egy csomó fehérjemolekula, amelyek vírus, esetleg baktérium méretű mesterséges „organizmust” alkotnak; ezeket néha nanorgnak vagy technorgnak is nevezik, bár többségük nem tekinthető élőlénynek.
  – Miért nem? – kérdezte Mary.
  – Főként mert nem szaporodik. Mint tudjuk, minden élőlény magában hordozza DNS-mintáját – a vírusok nem is állnak másból. A legtöbb nanobotban ilyesminek nyoma sincs, mivel nem szaporodniuk kell, csupán ellátniuk egy feladatot. Az egyik legismertebb nanobotalkatrész a bakteriorodopszin, amellyel már memóriákat is előállítottak százötven évvel ezelőtt. Sokáig használták ezeket bizonyos nagy teljesítményű számítógépekben BRL néven – ami a bakteriorodopszinra és az azt működtető lézerre utal –, ám a módszer olyan költségesnek bizonyult, hogy a mindennapi életben soha nem terjedhetett el. Mindazonáltal újabban ismét ismét folynak vele kísérletek. Amikor megjelent a bion, a bakteriorodopszin, sőt az egész nanobotika némileg feledésbe merült, minthogy a biontárak ugyan lassúbbak és kisebb kapacitásúak, de nagyságrendekkel olcsóbbak.
  – Annyira, hogy megérte lemondani a BRL-ről? – kétkedett George Perry Londonban.
  – Annyira, uram. Néhány számadattal megvilágíthatom. Egy fejlett mai robotagy kapacitása átlagosan ötszáz kilonibu,22 körülbelül kétezer köbcentiméteren. Ugyanekkora helyen BRL-technológiával ennek a tíz-hússzorosát, öt-tíz meganibut helyezhetünk el, csakhogy ezáltal olyan robotagyat kapunk, amely soha nem lesz képes kihasználni ezt a tármennyiséget, ellenben legalább félmillió fontba kerül. Csak az agy, Mr. Perry: robot nélkül. Mindazonáltal ma is vannak BRL-alapú nagyszámítógépek, például a csillagvizsgálókban. Visszatérve a nanobotokhoz: várhatóan a következő évtizedek számos találmányt hoznak ezen a területen – ezért javaslom a Higgins Klubnak, hogy fordítson erre figyelmet. Köszönöm.
  Nem szóltunk még róla, hogy Mr. Walterst is most választották be a klubba. Ilyenkor az volt a szokás, hogy az új tag rövid előadást tartott valamiről, s ebben javaslatot tett a klub jövőbeli ténykedéseit illetően. Nem volt kötelező, de jó nevén vették, ha ez más téma volt, mint amiért a tagtársat beválasztották. Máris sor került a két Lane közös előadására, amelyet Mary tartott.
  – Mi nem egy-két művünk vagy cselekedetünk, hanem általában az ismeretterjesztésben kifejtett tevékenységünk révén nyertük el a Higgins Klub megtisztelő tagságát – kezdte. – Ezzel kapcsolatban szeretnénk megtenni javaslatunkat. Mostanában sokat foglalkoztunk robotokkal írásainkban, még többet mindennapi életünkben. Megfigyeltük, milyen sok szó esik robotjaink működéséről, gyártásáról és hasonló természettudományos, technikai kérdésekről; ám kevés figyelmet kap a társadalomban betöltött szerepük. A feltalálásuk óta megjelent szociológiai publikációkban egyetlen jelentősebb tanulmányra sem sikerült rábukkannunk, amely vizsgálat alá vette volna a robotok társadalmi vonatkozásait. Ezért javasoljuk a Higgins Klubnak, hogy végezzen kutatásokat ebben a kérdéskörben, amelyet talán elkeresztelhetnénk – a robotászati tudományok mintájára – roboszociológiának. Néhány gondolat kiindulásul. A robotok elterjedése merőben újszerű, eddig sohasem létezett formát adott társadalmunknak, amely a rabszolgatartó demokráciára emlékeztet; kétségtelen ugyanis, hogy egyre erősebb gazdasági fellendülésünket az olcsó robotmunkaerőnek köszönhetjük. Más közös vonások is tapasztalhatók az ógörög vagy az újkoroi rabszolgatartással. Érdemes lenne például megvizsgálni, milyen hatással van gyermekeink fejlődésére a tudat, hogy vannak emberinek tűnő, de nem emberi lények, akik kifejezett tisztelettel fordulnak hozzájuk, s minden parancsuknak engedelmeskednek. Ez a vizsgálat azért is hasznos lenne, mert véleményünk szerint ez a hatás kifejezetten káros, olyannyira, hogy célszerűnek tartanánk valamennyi robot átprogramozását. – A tagság soraiban erősödött a moraj. – Másrészről: talán hasznos következtetéseket szűrhetnénk le a robotok egymás közötti társadalmi kapcsolatainak tanulmányozásából is… függetlenül attól, hogy ezek a kapcsolatok léteznek-e, avagy csupán a mi elvárásainknak megfelelendő alakítják ki őket gyors rádiós megbeszélés útján. Így például az első osztályúak közötti rétegződés, amely az egyes robotok értékén, agyának fejlettségén alapul, sokszor nem esik egybe azzal, amelyet a robotnak az emberek, leginkább gazdája számára képviselt érzelmi, eszmei értéke ad. Ilyen interferencia figyelhető meg például olyankor, amikor értékes, de pusztán munkavégzésre tartott robot érintkezik olcsóbb konstrukcióval, akit azonban gazdái emberszámba vesznek. Érdekesnek tartjuk annak kutatását is, milyen hatással van gondolkodásunkra a tény, hogy teljesen emberszerű, ám mégis gépi lények vannak közöttünk. Idegennel találkozva sosem tudhatjuk, emberrel vagy robottal van-e dolgunk; ilyenkor udvariasabban, magázva szólunk hozzájuk, ám amikor megtudjuk, hogy robotok, nyomban átváltunk a tegezésre. A robotokkal egyebekben is másképpen érintkezünk, mint a gyerekekkel, barátokkal vagy bárkivel, akit tegezünk. A magunk részéről különben úgy találjuk, összefüggés van a robotok megjelenése és a tegeződés között; szerintünk nem véletlen, hogy ez a megszólításmód éppen a múlt század utolsó harmadában éledt föl évszázados Csipkerózsika-álmából – bár közvetlen ok-okozati összefüggést nem feltételezünk, hiszen a tegeződés nem vált a robotok kizárólagos megszólításává, ellenkezőleg. Végül pedig, ha illetlen is, de figyelmet érdemlőnek találjuk azt a hatásmechanizmust, amit a robotok nemi életének gondolata vált ki az emberekben. Bár mi ketten is osztozunk benne, meglep minket az a végeredményben illogikus lelki ellenállás, amit bármely robot – tehát nemcsak a fiatal lányok – nemiségének gondolatára érzünk. Ezeket javasoljuk megfontolásra a Higgins Klubnak. Köszönjük.

Vasárnap hajnalban lassacskán kezdett megfordulni az idő. Nem hamarkodta el, csak apránként tett engedményeket, elsősorban a hóesést illetően, amely végre elállt; George szerint azért, mert a világot borító hóréteg már felér a felhőkig, ahonnan származik, így most már ki lehet tenni a „megtelt” táblát.
  Pillanatnyilag azonban más tennivalók voltak. Az utóbbi napokban hókupaccá vált az egész utca, a város, a megye, az ország – helyet kellett csinálni az élet mindennapos dolgainak, mivel nemigen tartható állapot, hogy a christiesiek egyharmadának automaták hordják az ennivalót. Mr. O’Connell kölcsönkérte Stacey robotseregét – ott nem nagyon kellettek, hisz régen leköltözött mindenki a föld alá –, továbbá kétszáz darabot, főként harmadosztályúakat Shrewsburyből, s természetesen a saját készletet is mozgósította. Itt megemlítenénk, hogy Christies város tulajdonában e pillanatban százkilencvenöt második, hetven harmadik, száztizenhét negyedik és százhat darab ötödik osztályú robot volt, ami igazán nem rossz a város méretéhez képest – csakhogy az ötödosztályúak közül csupán kilenc, a negyedosztályúak közül huszonnégy tudott ilyen hóban közlekedni; a harmadosztályúak közül pedig hat javításban volt. (Átkozott szokása a szervizeknek, hogy minél alacsonyabb szintű egy robot, annál nehézkesebben javítják ki.)
  Nos, ez a géphadsereg, aminek létszámánál csak felszerelése maradt jobban alatta a kívánalmaknak, az ilyen esetekre kidolgozott speciális terv alapján kezdte meg a hóeltávolítást. Az energiatakarékos módszer lényege az, hogy egybefüggő hálózatot alkossanak a megtisztított szakaszok, és minden tömbnek legyen egy megközelíthető bejárata. Így például a város egyik legnagyobb tömbjét, a Rétfalu szélén sorakozó bérházakat csak egyik oldalukon, a Mirtusz utcán szabadították fel, az itteni bejáratokról, az épületeket összekötő ajtókon át érhető el az egész Mező utcai front, persze valamivel lassabban. A ráérős christiesieknek némi időveszteség nem számított, s ez nagy könnyebbség mondjuk Manchesterhez képest, ahol számos utcát pusztán azért kellett végigsöpörni – ráadásul sokkal alaposabban –, hogy a forgalmat fenntarthassák. Christiesben nem volt járműforgalom, a gyalogosok pedig csak kivették szekrényükből az adhéziós folyadékot, ráfújták cipőjükre, s vígan sétáltak a jeges utcákon. A gyakorlatuk megvolt hozzá, hiszen tíz évből hétszer korcsolyapályává válik a vidék.
  Mindez persze nem vonatkozik a Hegy utcaiakra, hiszen e helyet a forgalmi térkép a legalacsonyabb, négyes kategóriába sorolja (egyes: áthajtási út, kettes: helyi főútvonal, hármas: kis forgalmú utca, négyes: jelentéktelen forgalom), ezért meg sem tisztították. Csupán az itt lakó robotok lapátoltak valamicskét négyen vagy hatan – aszerint, hogy ide soroljuk-e az utca végében lakó, de Vadász utcai illetőségű White lányokat, akiket azért mégis ide kötött a Lane család, mivel gazdájuk lekötelezettjüknek érezte magát. De az ő munkájuk is lassan haladt rendes elfoglaltságaik következtében, és mert máshol többet segíthettek, tehát máshova mentek. Kitty dolgozott leginkább a Hegy utcában, mert Jack jóban kívánt lenni új szomszédaival. Szem előtt tartva, hogy Michaelék háza, ahol most lakik, végeredményben Rétfalu része, Jack legelőször a Mezei dűlőutat ásatta végig vele; ez nagy könnyebbség volt nemcsak az ittenieknek, hanem Mr. O’Connellnek is, aki így máshová irányíthatta kisszámú kétlábúit – a lánctalpasaknak nagyon nehéz lett volna ezzel a hepehupás földúttal megküzdeni. Ezután a Hegy utcán folytatta Nickyvel, mialatt Jessica és Peter segített néhány idősebb rétfaluinak a háztól a kertkapuig vezető métereken.
  Délután háromkor azonban Mr. Jackson – William Jackson, Mr. Lewis unokaöccse, aki a polgármesteri hivatalnál amolyan főkertészi pozíciót töltött be – minden kétlábú robotot fölrendelt a Kis-Cwmbrianra. Tudni kell ugyanis, hogy az északkeleti oldalon, egy aránylag „meredek” részen sűrűn álló, magas fák nőttek, valóságos falat alkotva; ez elég ritkás volt ahhoz, hogy egy nem túl kövér ember kényelmesen átsétáljon köztük, de az ömlő hó megtapadt itt, s hatalmas tömböt alkotott a fák alatt, között és rajtuk. Ha mármost ezután szél kerekedik – márpedig fog –, és megnyomja ezt a hótömböt, akkor nagy valószínűséggel az egész lejtő megsuvad, és fákkal, földdel együtt rázúdul a szőlőre, azzal együtt tovább a gyümölcsösökre… öt perc alatt elpusztulhat ez a milliós értékű termőterület.
  Hamar kiderült, hogy a négyszázharminc-négyszáznegyven fős robothad édeskevés. Jackson úr ezért egyrészt elkérte a welshpooli robotokat, vagy háromszázat, másrészt kerített egy gépszörnyeményt, amelynek pontos nevét és rendeltetését nem lehetett tudni. Egy antigravitációs helikopterből és egy halom csőből állt, amelyeket mindenféle helyekre leengedett; ezek felszívták a havat, amit egy forró hogyishívják gyorsan megolvasztott. A hólé ugyancsak csöveken át ereszkedett vissza talajszintre, az automaták által sebtében felépített csatornarendszerbe, ami a vízművek tartályaihoz vezette. A folyóba nem engedhették, amíg a környezetvédelmisek mintát nem vesznek, ki nem elemzik és rá nem bólintanak – ez órákig, sőt másnapig is eltartott volna –, no meg a hegy lábától egészen a Severnig csöveket vezetni kissé nagy munka, addigra beléjük is fagyna a víz.
  Nos hát, mindez a hatalmas szervezés, a nagy értékű gépezetek megmozgatása bár elérte célját, mégis baj történt, ha kisebb is. A robotok természetesen a tőlük megszokott együttműködést produkálták – valóságos csodalénnyé tették parancsnokukat, Eddie-t, aki vagy kilencszáz helyen tartózkodott egyszerre, tudniillik a lent dolgozó alacsony szintűek agyában is; ezernégyszáz keze mellé szert tett kétszáz egyéb manipulátorra, markolólapátokra, fogókra, kombinált szerelőkarokra, továbbá a már említett szívócsövek mozgatószerkezeteire és magára a helikopterre is. Az első osztályúak egyébként a hótömb fölött maradtak, gyakorlatilag veszélytelen helyen – nem volt értelme, hogy kockára tegyék őket, így is épp elég robotot temethetett be a föld, ha megindul. Nem indult meg, de az egyik magas fenyő kibillent helyéből – a hótömeg nyomását tudták, de a gyökerek teherbírását és a talaj keménységét csak becsülhették –, oldalra dőlt, s húzni kezdte szomszédait is. Eddie több tucat külső perifériája ugrott oda, hogy megtartsa, a helikopter pedig láncot hurkolt a törzsre, s gyorsan szívni kezdte a fára nehezedő hófalat, amit alulról a robotok hánytak odébb. Sikerült a többtonnás növényt visszanyomni a helyére, de eközben öt robot megsérült; egy harmadosztályút derékba tört a fa, egy másiknak a nyakát nyomta meg, eltépve az agy kábelét. A többi három munkaképes maradt; a nyaksérültet pár perc múlva megfoltozták; a másikhoz szerviz kellett. A robotokban csak háromezer font kár esett, de a fa sajnos továbbra is ingatag maradt, ezért a hadművelet végén kiemelték, s a helikopter elvitte a hodneti erdőbe. Hodnet azonban egy pennyt sem volt hajlandó adni érte – ők nem kérték, ez volt az álláspontjuk –, így a városnak lett egy penzióba adott, jó százezer font értékű fenyője, aminek a világon semmi hasznát nem veszi.

Roberts úrral vasárnap estére beszéltek meg találkozót, s ő pontosan meg is jelent, átverekedve magát a járhatatlan utcákon. A solihulli Mrs. Robinson azóta sem adott hírt magáról, de Peter már kiderítette az okát: felhívta a szomszédokat, akik megmondták, hogy a család külföldre utazott az ünnepekre, csak egy hét múlva térnek vissza. Peter jó érzékkel arra tippelt, hogy aki télen elutazik, az a tél elől, következésképpen messzire megy – tehát repülőre ül. Heathrow okos gépei meg is találták őket az utaslistán: december huszadika, reggel nyolc. Ken Robinson doktor, valamint Eleanor, Peter, Angela és Sophie Robinson. Úticél: Melbourne.
  Ott közölték, hogy a Robinsonok már aznap továbbmentek a Darling vidékére. Broken Hillben kocsiba ültek, és ismeretlen helyre távoztak. Peter felhívott egy Központi Programozó Irodát Új-Dél-Walesben, s megkérte, hívja fel a Broken Hill-i autókölcsönző kint levő kocsijait – magának a kölcsönzőnek nagyon sokba került volna, ráadásul embereket kellett volna terhelni vele. Telefon az autók többségében nem volt ugyan, de segélyhívó természetesen mindegyikben, és remélni lehetett, hogy Mr. Robinson nem megy három gyerekkel olyan messzire, ahol a segélyhívó csak üggyel-bajjal használható.
  Nem ment olyan messzire. Félórai kutatás, fél Ausztrália körberádiózása után – ezt az időt Mr. Roberts jobbára téblábolással töltötte – valahol a kenguruk földjének egy eldugott, ismeretlen pontján Ken Robinson leakasztotta kocsija műszerfaláról a megszállottan sikoltozó, disznóölés zajait hallató kis készüléket, és beleszólt:
  – Itt Robinson. Mit óhajt?
  Szavait először a Flinders-hegység közvetítőállomása továbbította Adelaide-be, ahol felküldték a műholdra; fél perc múlva a Nagy-Vízválasztó-hegység egyik fejlettebb állomása is bemérte adóját, s ez továbbította az űrbe a beszélgetést.
  – Jó napot, uram. R. Peter Robinson vagyok Christies upon Severnből. A névrokonság okán tévedésből hozzánk irányították Roberts urat, Angela Black apját, aki a lányát keresi.
  – Igen? Akkor add át neki.
  – Itt vagyok, Mr. Robinson – a férfi úgy kiabált, mintha a hangjának kellene legyőznie a több ezer kilométert –, hol a lányom?
  – Alszik. Nem úgy volt, hogy csak a nyáron jöhet ki?
  – Előbb elengedtek. Nézze, beszélhetnék Angelával?
  – Tudja, hány óra van itt? No várjon egy percet.
  Mialatt az egyik Robinson Dél-Queensland hajnali szürkeségében lebaktatott a kocsitól a tóparton álló sátorig, a másik kipillantott az esti angol ködbe, s megkérdezte Roberts urat, mik a tervei a jövőre nézve.
  – Bár már ott tartanék, hogy terveim lehessenek… Egyelőre munkát kell találnom, letöltenem a próbaidőt és vigyáznom magamra.
  Norman bólintott. Ha Roberts valami butaságot csinál a büntetéséből hátralevő idő alatt, hát megnézheti magát.
  – Mit talált magának a foglalkoztató?
  – Semmit. Szabóságot tanultam, de hát képtelenség, Manchester tele van szabókkal, akik könyvkötésből meg mit tudom én, teafőzésből élnek, mert mindenki készen vett ruhákban jár. Még varrógépet se tudok venni, nemhogy üzlethelyiséget.
  – Aha – mondta Norman, és bement a konyhába. – Hát – szólt vissza – majd kitalálunk valamit.

Az olvasó talán már hiányolja Vörösrókánk újabb tetteit. Az elmúlt héten azonban nem csinált semmi különöset; látogatta ismerőseit, Jackkel vitázott a szükséges alvás mennyiségéről, s hasonlókat – semmi olyan, amit már százszor meg ne tett volna. Ebből következik, hogy legfőbb ideje volt valami újat cselekednie.
  Hétfő reggel bement a gimnáziumba, az első tanítási nap volt az újesztendőben – és nem jött haza. George háromig várta, azután körbetelefonálta a róka lehetséges tartózkodási helyeit a városban, Staceyben és a hodneti erdőben – Firthéknél –, de aznap sehol se látták. Felhívta a légiforgalmat, hátha gondolt egyet és Írországba repült – nem repült, hacsak nem gyalog. Nem volt a lovardában sem. George huszadszor is elhatározta, hogy rádiós nyakörvet rak rá, mint a fiatal kutyákra, és egyelőre beszüntette a keresést, amelynek tárgya ezalatt békésen hajókázott a folyón.
  De nem a Severnen, nem is vitorláson. Harmincezer tonnás óceánjárón ült, méghozzá a parancsnoki hídon, ami alatt modern FRAC hajógép, még lejjebb pedig a Stour vize feküdt. (Nem a dorseti Stour, hanem amelyik Suffolk és Essex közt folyik.) A torkolat előtt voltak, vagy kétezer konténer gépalkatrésszel megrakodva, de még nem útrakészen – egynémely ládákat vártak a leedsi vonatról szövettel megtöltve. A hídon tartózkodott Pierre Jacquemin kapitány, Isten után az első – alighanem a kelta istennőket is elébe kell sorolnunk –, igazi nagydarab tengeri medve; Marcel Boisrond első tiszt; Frédérique Laforet főkormányos; Peter Wilson révkalauz; Simon Mahoney rendőrhadnagy; Francis Mahoney egyetemi hallgató; és Fiona Ní Chiarraigh gimnáziumi tanuló.
  A hajóhoz tartozók nevéből könnyen megállapíthatjuk, hogy a jármű francia illetőségű volt – ami elhamarkodott következtetés. Belgák voltak valamennyien, kivéve két angol matrózt, belga volt a harwichi dokk fölé tornyosuló hatalmas Joachim Dubois is, mégpedig Brüsszelben regisztrálva, olyan városban tehát, ahova fizikailag lehetséges ugyan eljutnia, ám sohasem szabad. Mindazonáltal építése szempontjából leginkább portugálnak, valamicskét spanyolnak, továbbá marokkóinak és algériainak számított – ez utóbbi országban készültek a hajógépek –, tehát igazán nemzetközi hajó volt.
  Hogy kerül Fiona az ország túlsó végében egy konténerhajóra, vadidegen emberek közé? Nos, ez a történet két év előttre nyúlik vissza, amikor Mahoney törzsőrmester, a mostani hadnagy egynémely törvénysértőket jött lefülelni a Joachim Dubois-n. Igen csúnya ügyről, kábítószer-csempészésről volt szó, vagyis elég a legkisebb bizonyíték, és a szép belga konténerhajó fedélzete üszkös romhalmazzá változik – a törzsőrmester mindent magával hozott, ami ehhez az átalakításhoz szükséges. A fedélzeten azonban semmit sem találtak, ami a legkisebb mértékben hasonlított volna a keresett anyagokra. Mahoney minden zugba beszaglásztatott érzékeny keresőrobotjaival, majd – nem tehetvén mást – beszólt a kapitányságra: a Joachim Dubois tiszta, mint a frissen hullott hó. Egy igen dühös férfi adott választ, hangos indulatszavakkal tudatva, hogy a Jacqueline Duprére küldte őt, tanulja meg a francia helyesírás alapelemeit. A pirosra gyúlt arcú rendőr egész hadával átnyomult erre a kis jachtra, és – láss csudát – ott találta az egész díszes társaságot, akik békésen szenderegve mit sem vettek észre a FRAC-hajó megszállásából.
  Mindazonáltal ezt követően Mahoney rendőr haladéktalanul beiratkozott egy francia nyelvtanfolyamra, amit később Londonban fejezett be, ahol karácsony utolsó óráiban, mint emlékszünk, megismerkedett a méltatlankodó Fionával.
  Igen, Mahoney hadnagy volt az a férfi, akit újév estéjén láttak a róka társaságában, s aki miatt utóbbival előbb Aggie, majd George váltott vele néhány keresetlen szót. Most pedig a vad fruska fogta magát s Harwichba utazott, hogy megnézze a hajót, aminek kapitányával a rendőr összebarátkozott az említett eset után, és most itt töltötte a szabadnapját Francis öccsével, aki Cardiffban tanult biológiát.
  A kapitány alighanem valóban csak a kelta istennők után lehet első a fedélzeten – Fiona ugyanis amint a fedélzetre lépett, sajátjának tekintette a harmincezer tonnás konténerhajót. Parancsokat nem osztogatott ugyan, mivel a rakodás automatikusan folyt; viszont semmiféle kalauzolásra, sőt engedélyre sem várva nekilátott a hajó felderítésének. Szerencsére a legelső konténerszintnél elunta, másként az egész napját bolyongással tölthette volna; inkább rátért a legénységi szintre, majd bedugta orrát a hídra, s innentől kezdve értelmetlenné tette a hajószemélyzet létét.
  Azzal kezdte, hogy azonnal és habozás nélkül fölvette a telefont, s imígyen szólt: – Joachim Dubois, Fiona Ní Chiarraigh, tessék.
  A dokkmesternek ilyen forgalom mellett nem volt ideje kérdezősködni. Feltette az egyetlen kérdést, ami érdekelte, nevezetesen hogy mikor készül el a belga hajómonstrum rakodása, s mikor lesz végre szabad a négy horgonyhely. Fiona bájosan rámosolygott: – Drága uram, gondolhatja, hogy nem a lábunkat lóbáljuk. Be fogunk rakodni és elhúzzuk a csíkot, amint lehet – és letette.
  Ha ekkor a kapitány – akihez olyannyira nem illett a Pierre név, hogy mindenki csak Sörmedvének becézte – a sarkára áll, leteremti a Vöröset, és közli vele, hogy más hajóján dirigálni kalózkodás, azonnal visszakaphatta volna a vezényletet. A róka bocsánatot kérve visszavonul, és többé nem csinál ilyet – legalábbis ezen a hajón nem –; a kormányhoz is csak akkor nyúl, ha hívják. Ám a Sörmedve csak meglepetten pislogott, nem merte rendreutasítani vendégét, aki a vaskos tengerészek között igazi finom dámának tűnt; s elmulasztotta az alkalmat. A fruska megkaparintotta a hajót.
  Uralma nem járt semmilyen káros következménnyel – senkit sem köttetett a nemlétező árbocrúdra, nem is húzatott át a hajógerinc alatt –; sőt a kapitányt és a kormányost még pihenőhöz is juttatta. A rakodás befejeztével teljesen egyedül, minden segítség nélkül indította be a gépeket, olyan biztonsággal kezelve a bonyolult kapcsolókat, mintha világéletében ezt csinálta volna.
  Nem mindennapi látvány, amikor egy FRAC-óceánjáró útra kel. A harwichi kikötőben álló Joachim Dubois négyemeletes házra emlékeztetett, amely minden átmenet nélkül, egyenesen a vízből áll ki. Amikor Fiona beindította az emelőket, a ház megindult fölfelé, s újabb öt emelet bukkant ki a Stour és az Északi-tenger egyesített vizéből – dagály lévén inkább az utóbbiból –, majd láthatóvá lett a hatalmas légpárna is, amely felkapta a roppant hajótestet, s három láb magasra emelte a minden irányba menekülő víztükör fölé.
  Fiona elfordította a kormányt, s a hajó fordulni kezdett; s ekkor, mint mindig, egy kishajó jelent meg a kilences kikötőben, vagy ötven yardnyira a Joachim Dubois orrától. A FRAC megfordítása harminc másodpercig tart, a motorral és vitorlával érkező kis kutter pedig tíz-tizenöt másodperc alatt ér oda, vagyis pontosan akkor, amikor a hajómonstrum keresztbe áll a folyón, elfoglalva a meder háromnegyedét. A kapitány ugyan megállítja majd hajóját, mielőtt a légpárnának ütközik, csakhogy ezután meg kell várni, amíg biztonságos távolba evickél, másrészt a további fordulással elsodornák.
  A FRAC-hajókon malmozásnak nevezik ezt a helyzetet, ami tíz fordulásból hat-nyolc alkalommal bekövetkezik: egy olyan hajóban, amit fél perc alatt, egy helyben meg lehet fordítani, a kormányos csak álldogál és az ujjával malmozik perceken át, amíg egy gyufásdoboznyi járművecske elvánszorog mellettük.
  Fiona nem malmozott. Visszafordította a Joachim Dubois-t a dokk falához, majd beindította a hajtóműveket, s további fordulás közben elindult hátrafelé. Ügyesen kicsúszott a mederbe – nekik bal, folyásirány szerint jobb oldalon –, és tizennyolc csomóval nekivágott a Stournak. Lerohant vagy félmérföldnyit, majdnem a torkolatig, és újra fordulni kezdett. Ezúttal már keresztben állt, amikor fentről megjelent a holland postahajó, a tenger felől pedig az ugyancsak belga Oostende FRAN-luxusjacht, nagyjából egyforma távolságban. Fiona megszemlélte őket, majd vállat vonva folytatta a manővert.
  A postahajó iszkolni kezdett visszafelé – már amennyire tudott, hiszen a tehetetlenséget le kellett győznie –, a belga viszont rádudált Fionára, és felkapta a rádióját. Sajnos flamandul beszélt, a lány pedig csak a franciát értette volna meg úgy-ahogy. Frédérique viszont ismerte a nyelvet, és megmondta az Oostendének, hogy a konténerhajó orra és az északi part között vígan elsétálhat, nem fogják elütni. A „Miért ne?”, amit erre a Vörösróka dünnyögött, nem hangzott túl biztatóan.
  Mindazonáltal áldozatok, síró-rívó sebesültek nélkül kiértek a nyílt tengerre, ahol Fiona beirányozta az úticélt, „felbőgette” a hangtalan motorokat, s a Joachim Dubois teljes sebességgel nekivágott a végtelen víztükörnek.

Nem nevezhetjük meglepetésnek azt a reakciót, amit George-ból kiváltott a hír, hogy Fiona Ní Chiarraigh az Otra partján ül egy ládán, sajtos zsömlét majszol, és a tájat nézegeti. Sok néznivaló nem volt rajta, mivel este hatkor már egész Európát sötétség fedi ebben az évszakban.
  Inkább amolyan „már megint, sejtettem” módon reagált – végül is Norvégia nincsen olyan messze, főleg nem a legdélibb pontján fekvő Kristiansand. Sokkal jobb, mintha a Vörösróka ugyanennek az országnak a túlsó végére hajókázott volna át. Illetve végül is mindegy… a szomszéd szobában is el tud úgy tűnni, hogy soha rá nem bukkannak.
  Sokkal inkább izgatta George-ot a lány visszatérése. Minthogy a Joachim Dubois már messze járt, a róka semmilyen időponthoz nincsen kötve, addig marad ott, ameddig akar – az iskola vonzerejében aligha bízhatunk –, a kikötővárosok pedig sose voltak híresek közbiztonságukról. A férfinak támadt egy ötlete. Odaintette kislányát, és mialatt Fionával társalogtak, a telefon látókörén kívül lefirkantotta: „Keress egy robotot, aki vigyáz rá.” Nicolette bekapcsolódott a beszélgetésbe, és Norvégia szépségeinek megtárgyalása közben fölhívta a kristiansandi angol konzulátust.

Nem szóltunk még a két Cameron, főként Jessica itt-tartózkodása által kiváltott eseményekről. Január első két hetében több udvarlója akadt, mint Nickynek eddig összesen. Elsősorban Peter, akit már tavaly elbűvölt a lány, és Jack, akit csak most. Vetélkedésükben többször felbukkant a faji kérdés: mint Peter mondta, nem lenne szabad emberekkel rivalizálnia, ám mivel Jessica sem az, sokkal inkább való őhozzá.
  Embereket mondtunk: igen, a további lovagok is azok voltak, kivéve Eddie-t akire még rátérünk. A Robinson család más tagjai, tételesen Alex és Andrew is sündörögtek a Cameron robot körül; Samnek és Dicknek viszont nemrégiben komolyabb hölgyismerőse akadt. Itt volt továbbá John, aki többször kifejtette, mennyire egymáshoz valók ők ketten. Egy fedél alatt laknak. Hasonló az érdeklődési körük – ezt Jessica tagadta, az ő érdeklődési köre elsősorban Arthur. Egyezik a nevük kezdőbetűje. Még a vonásaik is hasonlítanak – ezt a lány megpróbálta a tükörrel cáfolni, de Johnny megmutatta képükön az orrot, a szemeket és az arc összes jellegzetességeit, amelyek kétségkívül mindkettejüket jellemezték. Ennek ellenére kosarat kapott.
  Egy alkalommal még a nagydarab Atkinson is próbálkozott, amikor meglátogatta kunkori farkú kis barátnőjét, s az udvaron, ahol összetalálkozott a hólapátolásból hazatérő lánnyal, minden teketória nélkül megkérte a kezét. Ez meglepte a jelenlevőket – az említett barátnő és a henteshez első eszmélése óta vonzódó Lizzie kivételével –; azt a magyarázatot kapták, hogy jövőre egy évvel öregebb lesz, Jessica viszont nem, így addig kell családot alapítaniuk, amíg nem túl nagy a korkülönbség. Nem derült ki, miért kellene egyáltalán összeházasodniuk.
  És persze Michael, aki valamelyest korábban is csapta neki a szelet, egyik este kitűnő ötlettel állt elő.
  – Remek regénytémát találtam – fordult szüleihez, miközben kényelmes léptekkel a kanapéhoz sétált, amelynek végében ült Jessica. – Fiatal házasok első gyermeküket várják, ám a csalárd férj rútul behálózza egyik barátjuk – helyet foglalt a lány mellett – naiv, tapasztalatlan robotját. A szerelmi háromszög – karolta át a vállát – éveken át tart, mivel az első törvény megtiltja, hogy a lány beárulja. – Megfogta a combját, de ekkor megszólalt Diana:
  – És hogyan végződik?
  – Hogyan? – töprengett Mike, lassan lenyomva Jessicát a kanapéra. – Happy enddel, természetesen. A feleség boldog a férjével, a robot boldog a szeretőjével, a férfi pedig mindkettejükkel. Bestseller, csak az első három kötetből húsz kiadás.
  Mialatt a robot blúzát kezdte kigombolni, valaki megkopogtatta a vállát. Mike felnézett, és megkérdezte a kanapé mellett álló Jessicát, mit akar.
  – Szerintem is jó ötlet. Megcsináljuk a vázlatot?
  Mike megrázta a fejét, s visszatért a blúz gombjához. Ám ott se gomb nem volt már, se blúz, se Jessica.

A városháza kistermében három-négyszáz fő – christiesi viszonylatban hatalmas tömeg – jelent meg az Első Intermateriális Gyermekszépségverseny elődöntőjén, ahol nyolcvankét versenyző megmérettetése zajlott le. A verseny valóban „anyagközi” lett, mivel az indulók közel felét, harminckilencet műanyag alkotta. Három korcsoportot alakítottak ki a versenykiírásban: hat és tíz, tíz és tizenhárom, illetve tizenhárom és tizenhat év között. Hat éven aluliak benevezése sértette volna a verseny alapelvét, az emberek és robotok egyenlőségét – hiszen a hat éven aluli embergyerekeknek nem akadhatott robot versenytársuk. Ha majd fiatalabbakat is gyártanak, megváltoztatják a korbeosztást. A statisztikát folytatva elmondjuk, hogy az első csoportban huszonkét, a másodikban negyvenegy, a legidősebbeknél pedig tizenkilenc induló volt. Ötvenegyen a megyéből jöttek, tizennégyen Anglia más részeiből, hatan Walesből, a többiek Skóciából, Írországból és Amerikai-Hold államból – Kitty ugyanis még odavalósinak számított, hiszen Jack nem kapta meg az állampolgárságot. Végül egészítsük ki az elmondottakat azzal, hogy a lányok közül negyvenhárom született, harminchármat gyártottak; a fiúknál kissé mások voltak az arányok – mindössze hatan voltak, egytől egyig robot.
  Mindebből már sejthető: Fionának igaza volt, mikor azt állította, aligha fognak száz év múlva meghatottan emlékezni e napra a Nyolcezer-hatszázhetvenötödik Intermateriális Világszépségverseny megnyitó ünnepségén. Nem bizony, helyeselt George, a walesi herceg pedig nem fogja egyszerű, de megindító szavakban méltatni e nagyszerű vállalkozás elindítóit, Sir Wakefieldet, Sir O’Connellt és Lord George Lane-t.
  Ezzel továbbsétált, kedélyesen elbeszélgetve a pillanatnyilag nem Sir polgármesterrel. Fiona összehúzott szemöldökkel nézett utána.
  – Ezért ugyan aligha lordítják meg valaha is – hiszen a világon semmit se tett értte. – Lepillantott kis barátnőjére, ám annak átszellemült, rajongó tekintetéről, a boldogságtól ragyogó arcocskáról nyomban látta, hogy a puszta gondolat is túlságosan lenyűgöző, semhogy a máskor oly megfontolt lányka józanul felmérhetné ennek esélyeit.
  Természetesen Nicolette-ünk is benevezett a versenyre, ellentétben Kittyvel, Jessicával és Petrával, akiket beneveztek; ő saját maga döntötte el, kíván-e indulni. Rajta kívül ketten tehették ezt robotismerőseink közül, Dorothy és Violet Jackson, bár ez utóbbit – s valljuk be, Nickyt is – jelentősen befolyásolta a gyerekek örömteli izgatottsága, hiszen nem okozhattak csalódást nekik. White úr nem mutatta ki, milyen érzelmekkel viseltetik kisunokája szereplése iránt, így Dorothy aránylag önállóan dönthetett – de legyünk őszinték, gyanítható volt, hogy gazdája örülne a dolognak.
  No persze kétszáz font nem kis pénz – de talán megér ennyit a látvány, hogy a gyermek, aki húsz esztendőn át mint távvezérelt rabszolga loholt háztól házig, s egyetlen ruháját, a semmire sem jó műdzsekit és -nadrágot évszámra le sem vetette, legfeljebb ha elszakadt vagy bepiszkolódott; szóval hogy ez a kicsiny teremtés, a szerviz egykori tulajdona csodaszép, fodros halványrózsaszín ruhácskában, rózsaszín cipőben és fehér harisnyában, kkis fején még kisebb, csészeforma fehér kalapkát viselve lépked végig az emelvényen, szerényen, ám önnön értékeit nem kisebbítve s el nem titkolva hajol meg, beszél, mosolyog, pukedlizik s köszöni meg a tapsot és a megtisztelő figyelmet.
  Mivel a christiesi első osztályúak közül majdnem mindenki, akinek kora megengedte, benevezett, talán érdemes lenne áttekinteni névsorukat. Az olvasó valamennyiükkel találkozott már, a többséggel nem is egyszer, de nem biztos, hogy emlékezetből fel tudná őket sorolni.
  E pillanatban tizenkét első osztályú lakik a városban, de ketten csak vendégek: Jessica Cameron néhány nap múlva gazdájával együtt távozik, Kitty Holloway pedig az engedélyeket várja, hogy helybelivé avanzsálhasson. Tekintsük most a listát rang, vagyis az agy kategóriája szerinti sorrendben. Természetesen a Jacksonok nyitják a sort AF osztályú agyukkal, s ők a legértékesebbek is. Január folyamán Eddie forgalmi értéke száznegyvenkétezer font, Violeté százharmincöt; abból az összegből tehát, amit eredeti – százkilencvenegy, illetve százhetvenkilenc ezresre rúgó – vételárukból vesztettek, lassan két-két olcsó robotot lehet venni. Utánuk következik majd az AH osztályú Kitty, de most még Peter Robinson birtokolja a fejlettségi bronzérmet AJ agyával és hetvenhatezer fontos értékével (tíz évvel ezelőtt nyolcvannyolcas fizettek érte). Itt lyuk van az ábécében, mivel a christiesiek inkább egyszerűbb, olcsóbb robotokat vesznek; mielőtt Robinsonék idejöttek, a harmadik legdrágább robot AP aggyal tartotta számon az állatorvos ügyeit. Ő ugyanis Petra Wakefield, aki harminckilencezerbe került, de már csak huszonötöt ér; nem csoda, a tavalyi merénylet is nyomot hagyott műszaki állapotán. Most következik Nicolette Lane, aki pontosan a lista közepén helyezkedik el AQ agyával. Mint tudjuk, George harminckétezret fizetett érte; most is ennyi volna, talán néhány százassal kevesebb. A következő három robot viszont sorrendben három-, egy- és kétezret amortizálódott eredeti harmincezer fontnyi értékéből; ezek Molly Harris, aki a ritka AR agyak egyikével büszkélkedhet – ez a típus ugyanis néhány apró fogyatékossággal került forgalomba húsz évvel ezelőtt, s azóta a legtöbbet kicserélték –, valamint Caroline Pilbeam és Jenny White, mindketten AY agyat használnak. Az ábécét zárja AZ agyával a város legolcsóbb első osztályú, sőt kétlábú robotja, Dorothy Greenwood-White, aki most már csak kétezer fontot ér, a többi huszonhét elkopott valahol a biciklizés és szerelés közben. Az ábécét igen, de a névsort nem, hiszen csak mérföldekkel, sőt fényévekkel őalatta következik a BW agyú Penelope Gardner, aki alig valamivel okosabb, mint egy bionagyú másodosztályú – mert ilyet is gyártanak –, s nem is ér többet.
  Hadd áruljunk el még egy-két érdekességet. Aki ismeri a Brirob sorszámozási rendszerét, annak igazi csemege Eddie gyártási száma – ezt a fél város kívülről tudja –: BRAAF0012986734PPY2088EDDIE. Az, hogy az AAF betűket – melyek az agy típusát is jelzik – 0012 követi, mutatja, hogy az első egyedi tervezésűek között volt, akiket Európában előállítottak.
  A legnagyobb titok pedig, amit a városban senki sem tud, Molly Harris sorszámának jelentése. Ez így szól: BRXGR6812. Rövid és tömör, pontosan fejezi ki, hogy ő a hatezer-nyolcszáztizenkettedik GR jelű robot, akit – ezt jelzi az X – a Brirob saját nyilvántartásába vett, egyszóval angol robottá tette. A GR ugyanis a Görög Állami Robotgyár jele. Molly Harris tehát eredetileg – görög.

A kicsik között négy lányt tartottak igen esélyesnek: a londoni Emmeline Hartwellt, a Béal Feirste-be való Mary Hayest, akik igaziak voltak, valamint Petrát és Dorothyt, akik nem. A középső csoportban túl népes és erős mezőny jött össze, semhogy afféle vidéki kislányok is babérokra törhessenek, mint Nicolette; Kittyre viszont sokan fogadtak volna, ha ezt engedik a szabályok. Komoly riválisa volt az ugyancsak robot Sandy Williams Hodnetből, a DNS-gyerekek közül pedig legalább nyolcan. A nagyok között Jessica és Violet is jól szerepelt – bár mint Fiona legalább tízezerszer megjegyezte, van valaki, aki szándékosan nem nevezett be, mert tönkreverte volna mindhárom korcsoportot, fiúk és lányok között egyaránt (?); a kérdésre azonban, hogy kicsoda az illető, sohasem válaszolt. Így is nyilvánvaló, hogy ő maga. Egyébként csakugyan nem nevezett: megtehette volna, hiszen a határidő január tizedike volt – két nappal az elődöntő előtt –, amikor őneki még öt teljes napja volt hátra tizenhatodik évéből. Habár ezt nem lett volna szabad elárulnunk; az életkorát sose szégyellte, de a születésnapját nem szerette elmondani, csak legbensőbb barátai ismerhették. Január tizenötödike.

Tizenharmadikán, vagyis az elődöntőt követő napon fél hétkor – pontosan tizenkilenc harmincháromkor – Jessica, Kitty és Nicky egy pillanat alatt lázba jött. Körberohangásztak a házban, Nicky hátrafutott az alagúton, és mindenkit a tévékészülékek elé tereltek. A könyvet író Mary és George a számítógép ernyőjén követte az adást.
  Valóban példátlan eset. London egyik néptelen, városszéli utcájában egy fiatal nő segítségért kezdett kiabálni, amivel odacsalta a pár száz méterrel odébb, a parkban hógolyózó gyerekeket őrző robotot. Ez félúton járt, amikor valahonnét nehéz páncéltörő gránáttal belelőttek. Egy pillanattal később két ember bukkant elő, fölkapta az egyik gyereket, és belökte egy kocsiba. Két perc múlva már az országúton száguldottak nyugat felé.
  Mindezt néhány további robot közvetítette, akiknek a gránát robbanása keltette fel figyelmét. Azonnal kiugrottak az ablakokon, és a gyerekrablók nyomába eredve rádiójelek millióit kezdték sugározni.
  A fél ország figyelemmel kísérte robotja és televíziója segítségével az üldözést. A bűnözők repülni tudó kocsit használtak, de egyelőre talajszinten maradtak vele; valószínűleg nem látták, hogy követik őket. Négy robot indult a nyomukba inaszakadtából, de lassan lemaradtak.
  Negyedóra elteltével a jármű fölrohant a cardiffi autópályára, ahol már várta őket a rendőrkordon: két gyalogos robot az út közepén. Az utolsó pillanatban elegánsan oldalt léptek, mint két torreádor, s elsütötték fegyverüket. A kocsi oda sem hederítve tovarobogott.
  – Ebben a pillanatban megfékeztük a gyerekrablókat, kedves nézőink – szólalt meg egy magabiztos férfihang. A két rendőr kocsiba ült, s átrepült az autópálya kisebb kanyarai fölött. – Néhány apró készüléket lőttünk a kocsi burkolatára. Ezek teljesen szagtalan, észrevehetetlen altatógázt árasztanak, ami sem a gyermekre, sem a rablókra nem veszélyes, félórán belül magukhoz térnek. Amikor elvesztik uralmukat az autó fölött, átvesszük annak irányítását. A levegőbe emelkedni már most sem engedjük őket, s két percen belül meg is állítjuk a járművet.
  Kis szünetet tartott. A rendőrkocsi ezalatt vagy félmérföldnyiről követte a bűnözőket, magasan, hogy jó rálátása legyen.
  – Hölgyeim és uraim – folytatta a rendőr –, önök a rendőrség életvédelmi főosztályának új osztálya, az Első Törvényt Védelmező Robotosztály – röviden ETVR – akcióját látják. Osztályunk jelenleg még szervezés alatt áll, s várhatóan néhány hét múlva jelentjük be megalakulásunkat hivatalosan. Eredeti szándékunk az volt, hogy ekkor fogjuk működésünket megrendezett szituációkkal demonstrálni. Ez a gyerekrablás azonban jó alkalom arra, hogy megismertessük magunkat mind önökkel, akik talán ezáltal nyugodtabban alszanak, mind azokkal, akiket remélhetőleg annyira elcsüggeszt létezésünk híre, hogy tisztességes megélhetést keresnek maguknak – jóízűen nevetett. – Elmondanám önöknek osztályunk lényegét. Feladatunk az, hogy az első törvényt sértő cselekményeknél hathatósan, az első törvény további sérelme nélkül, és ami eddig nem volt: azonnal közbelépjünk, méghozzá az ország bármely pontján. Minden robot, az önök házi személyzetétől a legegyszerűbb utcaseprőkig értesíteni tud minket. Így mostantól robot közelében erőszakos cselekményt elkövetni teljességgel kilátástalan – mint látják, akkor is, ha előre megszervezik.
  Lent az autópályán ezalatt szépen, jólnevelten a padkára gurult a kocsi, és megállt. A rendőrök leszálltak, s megmutatták a sértetlenül szendergő gyermeket.

A lányok átvették George elismerő kézszorításait, amiket mint a roboti alfaj jelenlevő képviselőinek utalt ki nekik, s megígérték, hogy rádión továbbítják az ETVR-nek. Nicky ugyan szabadkozott, hiszen végeredményben csak engedelmeskedtek az első törvénynek és a rendőri feladatok előírásainak, amire George annyit mondott, hogy az ügyes és ötletes megvalósításért kapják a dicséretet. Amit egyébként ők is megérdemelnek, mert befejezték Sandy Phillips történetét.
  Nicolette nyomban a nyakukba borult, elhalmozta őket csókjaival, és tízszer is gratulált. Kitty és Jessica beérte a kézrázással.
  Phillips úr az egyszerű és tömör Ed névre hallgatott, felesége neve Catherine. Volt egy lányuk, Emily, és egy fiuk, Ben.
  Sandy Phillips annak köszönhette létét, hogy a gyerekek folyton gyötörték szüleiket, hogy vegyenek már ők is robotot. Egy napon végre beadták a derekukat, s ellátogattak a Brirob egyik irodájába.

– Jó napot, asszonyom – uram – sietett elébük a fiatal, magas, jóképű eladó. – Köszöntöm önöket a Brirobnál. R. John Phillips vagyok, mivel szolgálhatok? Van határozott elképzelésük?
  George biccentett üdvözlésül. – Lane – mondta, és megrázta a fejét. – Nem, csupán érdeklődni szeretnénk, tájékozódni a lehetőségek felől. Egy kislányról lenne szó.
  – Egy kislányról, uram, milyen célra?
  – Nos, családtagnak…
  – Értem. – Phillipset a legkevésbé sem lepte meg az elgondolás. – A gyermekük lenne az illető.
  – Igen, tudod, eddigelé csupán fiúkat tartalmaz a készlet.
  – Tökéletesen megértem önt, Mr. Lane.
  – Nem tartod… extravagáns kívánságnak?
  – A legkevésbé sem, uram: nem ez az első eset gyakorlatunkban. Természetesen első osztályúra van szükségük, feltételezem. Egyedi tervezés szerint óhajtják?
  – Nem tudom… van annak valami előnye?
  – Hogyne, Mr. Lane. Az egyedi tervezésű robot teljesen olyan lehet, amilyennek szeretnék, mind külsejét, mind szerkezeti adottságait tekintve. Önök elmondják elképzeléseiket, s a tervező készít egy rajzot. Ezt addig finomíthatják, változtathatják, ameddig csak…
  – Nem – szólalt meg Mary határozottan. – A fiúkat se tervezte meg senki.
  – Ahogy kívánja, asszonyom. A sorozatgyártással készülő robotok olcsóbbak, ám semmivel sem gyengébb minőségűek. Több száz sorozatunk között egészen bizonyosan megtalálják a…
  – Jó, jó, hagyd ezt. Inkább mutass valamit a srácaitokról.
  A roboteladó vaskos kötetet tolt elébük, amelynek színes lapjain gyerekek és felnőttek, lányok és fiúk mosolyogtak, néztek komolyan, ülve, állva, fekve, fizikai munka, szellemi munka, életmentés, betegápolás, takarítás, főzés, beszélgetés, játék közben, nyáron, télen, lakásban, utcán, erdőben, vízparton, járművekben, otthoni viseletben, utcai ruhában, ünnepi öltözékben, fürdőruhában, sportmezben, télikabátban, egyedül, ketten, hárman, négyen, többen, emberek társaságában, állatok között, gépekkel körülvéve; sakkoztak, szobát festettek, levelet írtak, karácsonyfát díszítettek, italt töltöttek, kutyát sétáltattak, bevásároltak, autót vezettek, villanyt javítottak, gyereket fürösztöttek, darazsat hajkurásztak. Rendkívül szórakoztató olvasmány lehetett például a szociológusnak, aki az emberi tevékenység végtelen változatait kívánja tanulmányozni; vagy a művésznek, akinek esetleg a kép sarkában egy apró, jelentéktelen tárgy vagy motívum kelti fel figyelmét s avégett, hogy ilyeneket találjon, hajlandó órák hosszat figyelmesen vizsgálgatni érdektelen képek ezreit; netán annak, aki egyedi robotot óhajt vásárolni, s ötleteket keres annak arcához, megjelenéséhez; esetleg a látását nemrég visszanyert vaknak, akit minden színes, látható dolog érdekel; s persze a csak az imént érkezett földönkívülinek, aki mindenre kíváncsi, amit itt megismerhet. (Nem vonatkozik természetesen utóbbi kitételünk az unott, közömbös képpel sétálgató földönkívülire, akit kizárólag az érdekel, nem harapunk-e, nem vagyunk-e fertőzőek, szabad-e etetni minket, és hol van egy rendes hely, ahol végre nem kell ezt az utálatos oxigént szagolnia, és lehajthat egy korsó jó szíriuszi mumgilfot, alaposan behűtve.)
  De eltértünk a tárgytól. E vaskos kötet, melynek kísérőszövege részletesen ecsetelte a Brirob valamennyi első osztályú sorozatának, kiegészítő és alsorozatának, valamint csoportjának képességeit, csupán tíz percre volt képes lekötni Lane-ék figyelmét. A másfélezer oldalból alig százat láttak, tán annyit se; pedig volt benne egy fejezet, ami talán felkeltette volna az érdeklődésüket. Ezt a címet viselte: Speciális helyzetek. Itt az életmentés megszámlálhatatlan változata mellett például a filmiparban előforduló robotfeladatokkal, főként a kaszkadőrséggel találkoztak volna; s persze a sokszor szóba kerülő csecsemőkkel és újszülöttekkel, akikből a Brirob gyártja a legélethűbbeket az egész világon. Ugyancsak speciálisnak tekinthetjük az orvosi egyetemeken naponta százszor is meghaló szemléltetőgépeket – bár ezek, nem gondolkodván, nem robotok, viszont a Brirob gyárt ilyeneket –; avagy, hogy az egészségügynél maradjunk, a már szóba került orvosrobotokat és a másfeledik osztályú ápolókat.
  Mint hevenyészett s töredékes listánkból látható, a speciális helyzetek két csoportra oszthatók: azokra, amelyek elé az élet állítja a robotot, mint az életmentési feladatok – ezeket bármely szabványrobot elvégezheti –; és azokra, amelyeket szándékosan idéznek elő, s megoldásukhoz különleges, erre az egyetlen célra létrehozott berendezést – szaknyelven: célrobotot – használnak. Ilyenek a többször említett újszülöttek, akiket aligha helyettesíthetnének akár a legfiatalabb első osztályúak is – hisz azok hatévesek –; de ők sem képesek amazok feladatait ellátni, hiszen nem tudnak mást, mint sírni és mocorogni, mint egy valódi baba. (Legalábbis a filmgyáriak. Az orvostanhallgatók körében csak Joe névre hallgató szemléltetőeszközök számos élettani jelenséget produkálnak, sőt – az oktatást megkönnyítendő – beszélnek is.)
  Szívesen időznénk még a mosolygós műbabák között, akik majdnem olyan kedvesek, mint az igaziak – amíg ki nem kapcsolják őket –; de nem lehet, vissza kell térnünk George-ékhoz, akik átlapozták a katalógus egy részletét, s ezzel nagyrészt el is unták az egészet.
  – Nos – dörmögte Mary pontosan úgy, ahogy George szokta, ha elgondolkodik valamin –, ha jól tudom, itt nincsen gyár, ugye?
  – Nincs, asszonyom. A legközelebbi Slough-ban van, mintegy tíz percre innét.
  – Aha. És mondd csak, akad errefelé egy olyan tizenéves leánygyermek?
  – Művileg előállított? Máris itt lesz, Mrs. Lane.
  – Köszönöm.
  Egy pillanat múlva kis robotgyerek lépett a szobába, megállt a házaspár előtt, s meghajtotta magát. Kilenc-tíz esztendős lehetett.
  – Asszonyom… uram?
  – Szervusz – mondták azok zavartan. Mary kezet nyújtott neki, de mikor az viszonozta, parola helyett a tenyerébe fogva vizsgálgatni kezdte az apró gyermekkezet. Teljesen élethű volt. A lányka felajánlotta George-nak a másikat.
  Néhány perccel később a kis robot valószerűnek találtatva távozott, George-ék pedig megkérdezték, mi kell ahhoz, hogy vehessenek egyet.
  – Különféle kérdőíveink vannak – nyúlt egy fiók után R. Phillips –; van egyedi és sorozatrobothoz, külföldre szóló, célroboti és hasonlók. Önöknek feltehetően egy belföldi sorozatrobot-megrendelőre van szükségük, de ha kívánják, adhatok a többiből is.
  – Hát – a Lane-ek összenéztek – az az igazság, hogy még nem határoztuk el magunkat egészen.
  – Akkor azt javasolnám, gondolkodjanak egy-két napig, vagy akár tovább is. Robotot nem vesz az ember mindennap, főleg nem családtagnak. Tessék egy kérdőív és némi segédlet. Ha bármilyen gondjuk, kérdésük támadna, minket éjjel-nappal, a hét minden napján hívhatnak. Készséggel állunk rendelkezésükre.

Mint az olvasó már nyilván kitalálta, ez a robotüzleti látogatás nem most, negyvenkettő januárjában történt – tizenhét hónappal korábban, a Cauldwell robot demonstrációs látogatását követően néztek be a londoni szaküzletbe, s a kérdőív, amit John Phillips adott, most a családi iratok dobozában fekszik kitöltve, alján a pirossal rányomtatott szöveg: „A fentiek alapján legyártva és átadva a BR39SNDW42 sorszámú robot. 2140. szeptember 9.”
  Az említett robot már jól ismerte a születése előtt két héttel történteket; elmondták neki, mialatt megírták a könyvbeli változatot, ahol a vevőket hívják Phillipsnek a valóságos eladó után – a könyvbeli eladó viszont a Brewster nevet viseli, azt, amit eredetileg a főhősnek és családjának kívántak adni. Mint Arthur mondta egyszer: vannak emberek, akik nemcsak a sorsnak, de kitalálójuknak is ki vannak szolgáltatva.
  Nicky nemcsak ezt a másfél év előtti esetet ismerte jól, hanem a könyvet is – ideiglenes címe Sandy Phillips, alcím: Egy műanyag kislány története –, olyannyira, hogy megszámlálhatatlan ötlete, segítsége, információja jóvoltából be is vették társszerzőnek. Ez áll majd az előzéklapon, hat sorban egymás alatt: Írta: – Mary Lane – George Lane – R. Nicolette Lane BR39SNDW42 – Illusztrálta: Roger Dalrymple. A kislány persze szabadkozott, neki az a dolga, hogy segítsen nekik, de ez nem jelent társszerzőséget; ám mivel szülei hajthatatlanok voltak, beadta derekát, azonban kikötötte, hogy csak őutánuk szerepelhet, és csakis a fenti formában. Neki ez a hivatalos neve, az elején a robot R betűjével, a végén a gyártási számmal. George nevetett, hogy hát őneki is van ötvenféle száma, adószám, társadalombiztosítás, személyazonosító jel meg még egy csomó, de ezek nem részei a nevének – mire a gyerek fölhívta a Higgins Klub könyvtárát, és apja elé rakta a robotok alkalmazásáról szóló törvény megfelelő passzusát, miszerint a hivatalos iratokon a robot teljes nevét kell használni, mely is áll egy nagy R betűből, amelyet pont követ, utána a személy- és családnevek a beprogramozott sorrendben, végül a gyártási szám vagy számok, ha több van. (Újragyártott, felújított, nemzetközi koprodukciós robot stb.) Erre George még jobban nevetett, mondván, rendben van, de egy könyv nem hivatalos irat, amire a kicsi óvást emelt: de bizony hogy az, az odanyomtatott nevek be fognak kerülni könyvtári katalógusokba, bibliográfiákba és még ki tudja, hová, az ő neve pontosan szerepeljen. Épp elégszer eltéveszthetik a másod-, harmadkézi feldolgozás során, amilyen bonyolult. Ezt apja nem értette: sem a Nicolette, sem a Lane nem különleges, ritka vagy nehéz; de a gyártási szám igen, mondta az.
  Így tehát az előzék-, sőt valószínűleg a címlapra is teljes formájában kerül majd a lány neve; ami egyébként George-nak eredetileg is szándéka volt, csak a vita kedvéért vitatkozott – hiszen óriási reklámerő, ha látják, hogy robot a szerzőtárs, ezt az ötletet Hartley úr, a kiadó is lelkesen támogatni fogja. (Támogatta is. Amikor elmondták neki, azonnal rávágta: rendben, de a kötet végén legyen ott a szerzők fényképe és rövid életrajza, a gyereké is. A gyártási számot pedig külön megtanultatta a titkárnőjével – szintén robot –, nehogy elhibázzák a nyomdában.)
  Két mondat erejéig visszatérve a teljes nevekre: ugyanez a törvény azt is előírja, hogyan kell a robotneveket ábécébe szedett listákon feltüntetni. Ha például Nickynk benne volna a telefonkönyvben, az L betű alatt kellene keresni, de a neve előtt ott állna az R.: Lane, Mary; R. Lane, Nicolette; Lane, Sidney – a gyártási szám közléséről vagy elhagyásáról a névsor készítője határoz.

Ed és Catherine Phillips tehát ugyanúgy ellátogatott az üzletbe, mint kitalálóik; különbség, hogy ők nem családtagnak kívánták a robotot, nem is szemléltek meg egy készet, és ott helyben megejtették a rendelést. Az egyik szerzőtárs szerint:
  – A magam részéről azt tartanám a legjobbnak, ha egyszerűen bemennének és rendelnének egy robotot. Mi szérianickyk nem szeretjük a nagy fölhajtást. Az üzlet felé visz az útjuk, hát beugranak és megveszik.
  Sandy természetesen ugyanott készült, ahol Nicolette, ugyanazon a szalagon. A slough-i gyár robotjai ellátták Mr. Dalrymple-t a szükséges fotókkal, a gyár alaprajzával, sőt légifelvételeket is csináltak, méghozzá anélkül, hogy külön mozgósítani kellett volna valamilyen gépeket: elég repülő húz el a gyár fölött minden áldott nap, mi sem egyszerűbb, mint felhívni a fedélzeti számítógépüket, van kamerája bőven. Mr. Dalrymple udvariasan megköszönte a képeket, s azt mondta, ezek nagyban segítik, hogy eligazodjon a gyárban, s eldöntse, mit kíván megnézni saját szemével. Ha mondjuk a Szaharáról lenne szó – a rajzművész nem szerette a hőséget –, esetleg még hajlandó lenne a fotókra hagyatkozni, de mivel Slough ugyanabban a városban van, mint ő maga, semmi sem akadályozhatja meg, hogy odamenjen. Tartjuk szerencsénknek, felelte a gyár.
  Egyelőre azonban a cselekményes, nem pedig a dokumentatív részek illusztrálása volt soron. Dalrymple úr első rajzai Sandyt ábrázolták, amint életében először kinyitja szemét, s körbepillant a gyönyörű, lefátyolozott mennyezetes ágyban. Kicsit nyújtózkodik, ásít egyet-kettőt, s azt mondja csöndesen:
  – Hát megszülettem. Ez is megvolna. Lássuk, mit tartogat a világ egy kis robot számára.
  Ezzel kimászik az ágyból, még egyet nyújtózik, s megszemléli a nagy termet, ahol tucatszám sorakoznak a hasonló, lefátyolozott ágyak. Belebújik meleg, piros papucsába és bordó köntösébe – alatta bokáig érő, fodros, rózsaszín hálóinget visel –, s felfedezőútra indul. A szomszéd ágyak lakói még az igazak álmát alusszák, de az egyikben éppen pilláit nyitogatja egy kislány. Sandy az ágy szélére könyököl és rámosolyog.
  – Szia – mondja neki.
  – Szia – feleli az. – Te ki vagy?
  – Sandy Phillips, és az előbb nyitottam ki a szememet. És te?
  – Carol Wilson. Szerinted mit hozassunk a szobapincérrel reggelire?
  Sandy komolyan eltűnődik. – Azt hiszem, legalább az egyiket nélkülöznünk kell. Vagy szobapincér nincsen – vagy reggeli.
  Nevetnek. Carol kimászik, magára ölti kék pongyoláját, s a két kislány kifelé baktat a hosszú teremből, a megszámlálhatatlan ágy között.

Nicolette teljesen el volt ragadtatva ettől a kezdéstől. Azt mondta, olyan, mint valami csodaszép álom, ami még gyönyörűbb folytatást ígér. Elmondta, milyennek képzeli a hálótermet és az ágyakat: minden csupa színes virág, tarka kép és selyem, csipke meg fodor. Kicsit morcos lett ugyan, amikor Mike nekiszegezte, hogy szerinte ő még sosem álmodott; azt felelte, fotelban is nagyon jól lehet. Mike hangot adott reményének, hogy a biontenyésztő akváriumok és a „csontokat” előállító fémöntöde körül is minden csupa színes virág lesz, de erre már a lányok egy robotként torkolták le, fölvilágosítva, hogy egyáltalán nem ért a női lélekhez, még a műanyagból készülthöz sem.
  Sokat mesélhetnénk Sandy, Carol és barátnőik boldog napjairól a gyárban, a nappalokról, amelyeket végig tanulással töltöttek, de remekül szórakoztak az iskolapadban, kedves tanáraikkal is; az esti összebújásokról a hálóterem sarkában, amikor szárnyaló képzelettel találgatták, milyen lesz életük a világban, milyenek a nagybetűs Emberek, s ami a legfőbb: milyen lesz gazdájuk, akinek nevét már ismerik és viselik is, de az emberről még semmit sem tudnak – vajon jól bánik-e majd velük, igénybe veszi-e sokszor munkaerejüket vagy inkább tétlenségre kárhoztatja őket; kapnak-e érdekes, képességeiket próbára tevő feladatokat, kell-e életet menteniük… s amiről csak suttogva mertek a lányok beszélni, egészen közel húzódva egymáshoz: vajon mi vet majd véget földi pályafutásouknak? Lesz-e közöttük, akinek életét kell adnia az Emberért?
  (Amint látjuk, beszédtémáik nem egészen ugyanazok, mint a hagyományos leánynevelő intézetek lakóinak.) Egyébként a Lane-eket nem zavarta az utolsóként említett kérdéskör, csak kis szerzőtársuk iránt érezték tapintatlannak, mivel ő maga is eme bizonytalanság árnyékában éli nevetős kis életét. Az csak vállat vont, mondván: őt ez a legkevésbé sem izgatja, elvégre senki sem él örökké, kivéve egy ősz szakállú urat (George kérdő arccal fölfelé mutatott; Nicky rábólintott); és azért ne feledjük a helyes értékelés szempontjából, hogy minden robotnak az a legdicsőségesebb, pontosabban: az egyetlen dicsőséges halálnem, ha az első törvény védelmében eshet el. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy változtassák meg az utóbbi mondatot:
  …Lesz-e közöttük, aki életét adhatja az Emberért? E komoly, nehéz kérdésekre persze nem kaphattak választ; ám az egyszerűekre, a mindennapi élet vagy a tudomány, kultúra s hasonlók kapcsán eszükbe jutottakra igen – egész nap kérdésekkel halmozták el tanáraikat, s kérdések záporoztak arra a kedves, fiatal tanárnőre is, aki esténként bejött, hogy leoltsa a villanyt és aludni küldje őket. Mondanunk se kell, hogy az ágyban is órákig susmutoltak, rádiózgattak még.
  Egy napon, másodikos korukban nagy öröm érte őket: megismerték az első valódi, hús-vér Embert, egyet a világmindenség legnagyobbjai közül, az első Igazit. Mikor belépett, az egész osztály talpra szökkent, s némán, áhítatos csendben nézték e csodálatos, magasrendű lényt, csak néha-néha, bátortalanul engedve a kísértésnek, hogy egy-egy rádiójelet irányítsanak felé, és láthassák, alig veri vissza azt.

De néha bizony árnyék vetült felhőtlen, gyermeki boldogságukra; az élet kegyetlenségét korán meg kellett ismerniük. Látható volt, hogy a kis Judy Fields nem fog átmenni a harmadikos vizsgákon. A lányok éjt nappallá téve küzdöttek érte, segítették, bátorították, ám hiába. A szigorú minőségvizsgálat a modern technika talppillére, mondta az elektronikatanáruk; s itt a gyárban igazán modern volt a technika. Szegény kis Judy hát elbukott. A lányok könnyes búcsút vettek tőle a szétszerelőüzemben – nagyon bátran viselkedett –; a jólelkű művezető megengedte, hogy mellette maradjanak és fogják a kezét, amíg ki nem kapcsolják. Azután betolták egy ajtón, és ők nem látták többé.
  Mielőtt az olvasó szívettépő zokogásban tör ki, hadd idézzük Sandy szavait:
  – Végül is nincs nagy baj. Mr. Fields kap másik robotot.
  – Igen – sóhajtott Carol. – Vajon az is ilyen helyes kis szöszke lesz?…
  – Hát persze – ölelte át Sandy. – Ne feledd, hogy ilyet rendelt.
  – Tulajdonképpen… ez nem sokban különbözik attól, amikor eldobnak egy selejtes hajszárítót, igaz?
  – Nem bizony. Soha nem szabad megfeledkeznünk róla, édes Carol: mi csak háztartási gépek vagyunk. Ám azok közül a legsokoldalúbbak és legkifinomultabbak – s illik ezért hálásnak lennünk az Ember iránt, akinek mindent köszönhetünk.

Szegény nem is tudott róla, mennyire felingerelte ezzel a Vörösrókát, aki fújva és prüszkölve kérte ki magának ezt az iskolás tankönyvszöveget, ami a rabszolgatartó aljasságának legmélyebb fertője: amikor a rabszolgának hálát rebegtet sorsáért.
  – Egy szavad sem igaz – szállt vitába Jessica. – Nem vagyunk rabszolgák. Sandy a pontos igazságot mondta. Háztartási gépek vagyunk, és igenis az ember érdeme, hogy ez így van. Nélkületek értelem nélküli vasdarabok volnánk, esetleg éppen hajszárítók. És nem iskolás szöveg, én is így mondtam volna.
  – Mert az értelmi színvonalad valóban egy hajszárítóé – mutatott rá Fiona. – Nem te utasítottad rendre ezt a nagy macit a múltkor – Arthur felé bökött –, hogy ne nevezzen tárgynak?
  – Mert nem vagyok az. A legfeljettebb gépek egyike vagyok, amit eddig alkottak.
  – És mit érsz a nagy fejlettségeddel? Ugyanolyan eszközként kezel, mint a fogkeféjét, épp csak nem vesz kézbe, hanem szól neked.
  – Ezért hoztak létre.
  – Akkor legfőbb ideje, hogy csinálj valamit a szófogadó fejbólogatás helyett. Közöld esetleg, hogy téged nem kérdeztek meg, mielőtt létrehoztak, és nem vagy köteles elfogadni a játékszabályaikat. Ha…
  – De igen, köteles vagyok, Fiona. Belém programozták őket. Ugyanolyan erősen bennem vannak ezek a „játékszabályok”, mint benned az a késztetés, hogy adott időközönként levegőt végy.
  A róka haragvó tekintete egyáltalán nem hatott sem Jessicára, sem társnőire.
  – Minden igyekezeted hiábavaló – közölte George-dzsal hirtelen. – Amíg ezt a szervilis, talpnyaló udvaroncszellemet nem sikerül kiirtani belőlük, egy szikrányit sem tudod emancipálni a lányodat.
  – Nem baj – mondta az említett. – Nekem jó így is.
  – Tudod, Fiona – George megvakarta a homlokát –, én nem mondom, hogy nincs igazad. De azért gondolod csak el: bármilyen vonzó gondolat a felszabadult, az emberrel egyenrangú robot… mi értelme volna ebben az esetben a robotok létezésének?
  – Ostobaság nyárson sütve! Az, hogy ellátnák az embernek nehéz vagy veszély feladatokat, meg sokkal többet tudnak dolgozni. Most talán nem ezt teszik?
  – De akkor miért csinálnák? Fizetésre nincsen szükségük, pótalkatrészt vennének belőle?
  Erre már a róka nem is szólt semmit, csak dühösen morgott hajsátra alatt.

Másnap se volt jobb a kedve, ami egyenes következménye volt a dátumnak: január tizenötödikét mutatott a naptár. Hajnalban először Nicolette-tel találkozott, mint rendesen; a kicsi nyomban gratulált, meg is akarta csókolni, de Fiona nem hagyta.
  – Menj a fenébe, ha szabad kérnem. Ez egyáltalán nem olyan örömteli esemény, mint gondolod.
  – Nem, persze hogy nem az – szólt egy sztentori hang az előszobából. Nicky meglepve kapta fel fejét, majd odaszaladt, hogy üdvözölje apját. – Keltáink sarja nem szereti, ha… szia, kicsim… ha korára emlékeztetik, a vállára nehezedő sok hosszú, nehéz évtizedre.
  – Ciod?!23 – csattant fel a lány. – Még két évtized sincs, mi az, hogy „sok”?!
  – No, hát éppen ez az – vigyorgott George. Fiona rámeredt, majd észlelvén, hogy beugratták, mérges horkantást hallatott, sarkon fordult – Nicky gyorsan lehajolt, hogy a hajrengeteg föl ne borítsa – és berobogott a szobájába.
  A férfi és a kislány egymásra nézett.
  – Korán keltél ma – mondta ez.
  – Persze, muszáj volt. Ha nem vagyok itt, amikor végez a reggelivel, elrohan Írországba vagy akár az Antarktiszra, és te nem tudod megállítani.
  – Kicsi a bors – ellenkezett Nicky.
  – Ez nem erő kérdése. Te még nem tudod, milyen Fiona, amikor születésnapja van.
  – Sokkal rosszabb attól se lehet – vélte a lány, s megpördült, mert anyja lépteit hallotta a lépcsőről.
  – Jó reggelt – vette át Mary a csókokat –, Fiona? Nem lépett még le?
  – Nem lépett le – trappolt elő Fiona olyan zajjal, mintha őszi avaron sétált volna. – Titkolózást beszüntetni, Fiona Ní Chiarraigh nem futamodik meg a nehézségek elől.
  – Többnyire – kottyantotta el magát Nicky, majd elpirult, zavartan biccentett a haragosan villódzó zöld szempár felé, és sürgősen visszavonult a konyhába.

Ez a születésnap nem tartozott a nagy parádéval, népes vendégsereg részvételével megtartott ünnepek közé. A házbelieken kívül egyvalaki volt jelen, a a főszereplő legjobb barátja – ő lévén az egyetlen, aki ismeri a dátumot, hiszen a régi egyetemi klub tagjain kívül senki sem tudhatja, mikor született Fiona. Csak Eddie. Ő hozta ama jókora, zárt műanyagdobozt, ami a tortát tartalmazta.
  Érdemes a torta kapcsán ellátogatni oda, ahonnan jött.
  Mr. Holloway jogtanácsosa kiderítette, hogy az ifjabb Mr. Holloway cukrászdai munkájához nem szükséges, hogy az angol állampolgárságot megkapta légyen. Ha ugyanis nem kér pénzt, az jogilag nem munkaviszony, így nem kell hozzá állampolgárság – tanulni pedig mindenféle engedély nélkül lehet. Ahhoz, hogy valaki bérbe adja robotját, úgyszintén nem kell engedély. Így tehát Jack és Kitty, azazhogy Kitty és Jack nyugodtan dolgozhat az édes kis helyen, feltéve, hogy Jack nem kap pénzt a munkája után; valami mást – oktatást – viszont igen, máskülönben ingyen dolgozik, ami persze tilos.
  A két Holloway ezért január kilencedikén, kedden be is állt Mrs. Clyde-hoz olyan feltételekkel, amikkel alighanem bárhol a világon alkalmazták volna őket: Mrs. Clyde megtanítja őket cukrászkodni, aminek ellenében ők cukrászkodnak, s ellátnak minden adódó feladatot, egy ember és egy robot munkaerejével segítve a kis műteremnek.
  Az elnevezés pontos. A városszéli kis vendéglátóhely a cukrok igazi művészeinek alkotóterme, ahol olyan művek születnek, mint Rembrandt vagy Tiziano híres vásznai – épp csak más anyagból, más céllal.
  De nézzük sorban. A Clyde-cukrászda utcai bejáratáról a pöttöm előszobába nyílik a csengettyűs ajtó; itt a másodosztályú Dot fogadja az érkezőt mint ruhatáros és házőrző. A helyiség negyedkör alapú, mivel egy íves tolóajtó választja le a nagyteremről. Ez utóbbiban húsz apró asztalka várja a vendéget, fele piros, fele fehér abrosszal.
  A nagyerem végéből két kijárat nyílik a hátsó folyosóra, amelyet eltolható fal oszt ketté. A bejárattól távolabbi feléből nyílik a két mellékhelyiség és az iroda; a másik részből juthatunk az alkotó helyiségekbe. Ezek ketten vannak, a jókora, minden szükségessel felszerelt cukrászműhely, valamint a kicsinyke, de szintén jól ellátott konyha, ahol Kitty szakismeretei jóvoltából akár rákpástétom, tűzdelt őzgerinc vagy escargot à la Parisienne (version vingt-troisième de La Rochefoucauld) is elkészíthető, mármint persze ha a hozzávalók megvannak. Általában nincsenek, hiszen a két munkatermet elválasztó, kicsiny raktárban inkább a cukrászati nyersanyagoknak tartják fenn a helyet, s például az utolsóként említett recepthez máshonnan kellene fokhagymát és tormát hozatni – e növények véglegesen száműzettek a cukrok közeléből –; hogy Jack kedvenc, gyors léptű állatáról ne is beszéljünk. (Escargot, mint bizonyára az olvasó is tudja, azt jelenti: csiga.)
  Természetesen soha elő nem fordulhat, hogy a mignont, vaníliatortát vagy ananászhabos citromfagylaltot eddegélő vendég orrát hirtelen hagymás zsírban sercegő szalonna, mustáros hurka, esetleg ecetes uborka – máshol és máskor egyébként nagyon kellemes – illata csapja meg. Mivel a létesítmény az édességekre szakosodott, ilyesmit csak akkor szolgálnak fel, amikor nem zavarnak vele más vendégeket. A konyhában és a műhelyben, sőt a raktárban is megfelelő elszívóberendezés akadályozza meg, hogy nem kívánt párák lebegjék be a házat.
  Van a cukrászdának egy kis hátránya is: teherautóval nehéz megközelíteni, minthogy az épületnek nincsen akkora kapuja, amin mikrobusznál nagyobb jármű bejöhet. Az utánpótlást ezért az utcáról kell majd behordani, de mivel két robot is van a háznál, ez nem jelenthet gondot.
  Vegyük akkor sorra a személyzetet. A tulajdonost már ismerjük, s futólag találkoztunk – illetve Jack találkozott – Mr. Clyde-dal és Miss Catesszel is. Mr. Clyde magas, jóképű ember, bajusszal – akárcsak Eddie –, foglalkozása műszerész, s ezt persze nem a cukrászdában gyakorolja. Néha azért besegít, mint a berendezkedésnél is. Miss Cates nem más, mint Mrs. Clyde húga, amiből következik, hogy Mrs. Clyde-ot is Miss Catesnek hívták, mielőtt hozzáment Mr. Clyde-hoz; mint mondani szokta, azért, hogy ne kelljen kicserélnie a monogramos zsebkendőit. Ezeken D. C. áll (mint az USA fővárosának zsebkendőin), mivel a hölgy keresztneve Dora – Jack nagy örömére, hiszen ez kis barátnőjére emlékezteti.
  Phyllis Cates, a húg viszont itt fog dolgozni az üzletben, Jack még nagyobb örömére. Phyllis ugyanis tizennyolc esztendős, most végezte el az édesiparit, szőke és rendkívül csinos, és szerencsére mással jár, egy húszéves fiatalemberrel, nem érdeklik az ilyen kölykök. Szerencsére: Jack sose szerette a könnyű hódításokat.
  Nem esett még szó a másik cukrászmesterről. Mrs. Clyde másodmagával alapította a vállalkozást: Lydia Fowler csoporttársa volt Cottonnál. Ez mindenkit meglep, amikor hallja, hiszen Mrs. Clyde huszonöt éves, Miss Fowler pedig két és félszer ennyi – mégis így van. Miss Fowler harminc évig az ITV-nél dolgozott szerkesztőként, az ifjúsági és gyerekműsorok osztályának több száz híres produkciója fűződik nevéhez: Lydia Howard. Azután ötvenhat évesen megelégelte a csinos fiatal hölgyeket, akik egymást váltották a hetven felé közelgő, de túlontúl jó karban levő Mr. Howard oldalán, s beadta a válópert, a felmondásával együtt – nem kívánta férjének s egyben főnökének megszerezni az örömet, hogy kirúghassa –; átment az állami társasághoz, ahol azonban néhány hónap után ráébredt: megunta, belefáradt, elég volt.
  Újabb hónapok elteltével, melyeket házacskája kertjében kényelmes olvasgatással töltött, úgy határozott, mégis csinálni akar valamit. Nem megy vissza a szakmájába, az már túl hajszás őneki. Egy darabig töprengett, s eszébe jutott fiatalkorának kedves időtöltése, a süteménykészítés, amit édesanyjától tanult. Beiratkozott Francis Cottonhoz, s elsajátította az iparszerű cukrászatot, no meg még egyszer azt, amit időközben elfelejtett.
  Miss Fowler volt a mester második legjobb tanítványa az évfolyamon; nem kívánt hát az elmaradt mazsolákkal szövetkezni, csakis a legjobbat, Mrs. Clyde-ot akarta társának. Ez utóbbi lett a tulajdonos, mivel Miss Fowlernek magas jövedelmei voltak – jogdíjak, nyugdíj, Mr. Howard tartásdíja –, de készpénze nem; a Jackson családnak pedig pénze volt, de cukrászati ismerete nem, így ők nem is lehettek tulajdonosok. Mrs. Clyde tehát befektette megtakarított ötvenezrecskéjét, s további kétszázért csendestársi jogot engedélyezett Mr. Jacksonnak. (Bár a dolog bonyolultabb. Mr. Clyde húga ugyanis Lilian Jackson testvéréhez – a számos közül az egyikhez – ment feleségül, tehát Mr. Lewis menye. Ez pedig ha Jacksonná nem is, de fél-Jacksonná teszi Mr. és Mrs. Clyde-ot is. Jack nyomban ki is találna, hogy ha Phyllis igent mond ostromára – még látni fogjuk, mekkora túlzás ez a szó –, akkor ő is fél-Jackson lehet, s ezután már mi sem könnyebb annál, mint mint elnyernie a teljes jacksonságot; s akkor ő lehet Jack Jackson, azaz röviden Son, mivel a két Jack kölcsönösen megsemmisíti egymást. Akinek pedig három betűből áll az egész neve, az már igen nagy ember, hisz ez csak olyanoknak adatott meg, mint El Cid – neki is névelővel –, Nagy Sándor, Ramszesz és Arisztotelész. Kár, hogy ezt a cukrászdában adta elő: ha jelen van George és Fiona, bizonyára kivívja elismerésüket. Ennyi hülyeséget még ők is ritkán hordanak össze; főleg nem Fiona, aki nemcsak azt tudja, hogy Arisztotelész nem három betű, hanem számolgatás nélkül meg is mondja, pontosan mennyi. Nemcsak őróla, akár Kittyről is, gyártási számmal együtt.)
  Visszakanyarodva azok névsorához, akik ezentúl a christiesi cukrászdában formára idomítják a krémeket és tésztákat, hogy vendégeik szénhidráttartalmát növeljék: láthatjuk, hogy mind a gyengébb nemhez tartoznak, az egyetlen kivétel Jack. A Lane gyerekek persze pontosítanának: három nőnemű, egy mesterséges, egy puszta külsődleges utánzat. Dot mindazonáltal egész helyes tizenhét éves lány volt, ha leszámítjuk, hogy ezer méterre szél ellen ordított róla, hogy műanyagból van, és valamivel kevesebb esze volt, mint Susannak. (Mármint Susan Cameronnak – feltételezve, hogy Arthur családnévvel is felruházza a sajtjait.)

A cukrászműhely három asztala közül az egyiken Mrs. Clyde több mint egy óra hosszat dolgozott a kis mesterművön, ami majd Fiona születésének ünnepén a főszerepet kapja. Szemmagasságban egy térképet akasztott maga elé a falra, hogy munkája pontos legyen; a torta alján, vékony tészta lemezen ugyanis a Brit-szigetek piciny mása szemlélhető meg, kék alapon zöld, barna és szürke árnyalatokban, rajta piros és sárga vonalakkal az utak és vasutak, városok és megyehatárok. Mindez finom cukorporból. A térkép széleiből vastag barnásszürke oszlopok nőnek ki; mikor ezeket kezdte mintázni, Kitty levette a térképet, s egy fotót helyezett föl, hogy a hölgy jól lássa Stonehenge elrendezését. A monolitok cukorral megfestett csokoládéból vannak, gyűrűjük közepében – az Ír-tenger kék cukorporán – pedig ott ül a kis marcipán Fiona, nagyon pirosan, s ha az északi oldalon bekukucskálunk, láthatjuk a druidakönyvet a kezében. A Nagy Pendragon első részét olvassa, világosan felismerhető a borító; Kitty odahaza jól megnézte a kötetet, Mrs. Clyde pedig többször is levetíttette magának a felvételt. Végül a nyugati tömbön ott lobog az ír, a keletin pedig az angol-walesi-skót zászló, természetesen hivatalos alakjában, hiába haragszik érte Fiona. Mindig nyafogott ugyanis, amiért Szent Patrik keresztje még mindig ott piroslik, holott Írország többé nem angol gyarmat; már a barátnőjének is panaszkodott – ez volt az egyetlen eset, amikor igénybe akarta volna venni magas összeköttetéseit –, de azt a választ kapta, hogy a hagyomány nem engedné megváltoztatni, egyébként is így esztétikusabb: kék-fehér-piros egyenesen is, átlósan is. (Bizonyára mindenki tudja, mik a lobogó alkotóelemei – de talán a legkisebbek kedvéért érdemes elmondani. Szent András kék alapon fehér átlós keresztje képviseli Skóciát, erre fekszik Írországi Szent Patrik piros átlós keresztje fehér alapon, legfelül pedig Anglia védőszentje, Sárkányölő Szent György piros – nem átlós – keresztje ugyancsak fehér alapon.)
  Az alkotás egy kerek fémtálcán készült, amit Mrs. Clyde lefedett a hozzá való fémburával, majd Eddie óvatosan dobozba helyezte az egészet, s nagyon vigyázva vitte haza a Rét utcán. Jackék is vele tartottak, a ceremónia idejére elbocsáttatást nyerve.
  Három okunk is van azonban, amiért az ünnepségről távolmaradtak. Fiona bizonyára ezt a korlátozott nyilvánosságot is sokallja; ezek a születésnapok egyébként is igencsak hasonlóak, aki egyet látott, mindegyiket látta – bár persze vannak egyedi esetek, mint négy hónap előtt kis robotunk ünneplése –; s legfőképpen: másutt van dolgunk.

Peter fokozott figyelemmel sietett végig a Hegy utcán, egészen közel gazdájához, készen arra, hogy ha elcsúszna, megtartsa őt. Még mindig vékony jégréteg takarta a járdát, bár a járókelők kisebb lyukakat tapostak rajta.
  Norman a maga részéről egyáltalán nem aggódott, hogy elesik. Nem volt félős természetű, és ott van Peter.
  Sokkal aggodalmasabb volt a boltajtóban várakozó Dorothy és a raktárban sürgölődő Jenny. Több dolgot csináltak egyszerre. Dorothy az ajtót őrizte, hogy amikor Norman odaér, azonnal kinyithassa. Jenny gazdája állapotát figyelte, és folyamatosan tájékoztatta Petert és a kórházat.
  Mr. White hirtelen, egyik pillanatról a másikra lett rosszul; éppen a raktárban volt, egy dobozt akart fölemelni, s összeesett. A lányok azonnal mellette termettek, s minden tőlük telhetőt megtettek addig is, míg a segítség odaér.
  Mikor az orvos tízlépésnyire volt a bejárattól, Dorothy kitárta az ajtót, s kilépett az utcára. Norman elcsörtetett mellette, s Peter iránymutatása nyomán a megfelelő sarkába kanyarodott.
  – Fényt ide – parancsolta, bár a beteget már két lámpa is megvilágította. Jenny azonnal ugrott a megfelelő ládához, s Dorothy segítségével kicsomagolt egy erős halogénfényszórót. Peter műszereket illesztett a boltos mellkasára és karjára. A sebész kardioszkópot vett elő.
  – Negyven per hatvan – jelentette Peter. – Légzés négy.
  – Adrenalint. Doxyl négytizeddel.
  Dorothy tévedhetetlen biztonsággal kapta elő a gyógyszereket, helyezte az adagolóba és állította be a készüléket – holott életében először csinálta. Sterilizálta a könyökhajlatot és döfött.
  – Bent az adrenalin – mondta Peter. – Megjött a kocsi.
  – Oxigént, ultrahangot, két milligramm Coregant – vezényelt az orvos. Dorothy már az első szótagnál elindult, kilökte a boltajtót, átvette a mentősöktől a kért eszközöket, s visszafelé haladtában orrába nyomta az ultrahangkészülék kábelét. Be is kapcsolta, bár persze nem tudta, hogy kell; de Peter igen, s a kislány most csupán az ő toldalékaként működött. Nemcsak ő…
  – Még adrenalint. Doxylt hattizeddel.
  … Jenny is, továbbá a mentősök, akik közül az egyik bejött a hordággyal, a másik a kocsinál maradt, hogy ha valami kell még, gyorsan elővehesse.
  – Pulzus hetven, légzés kilenc.
  – Jó. Maszkot rögzíts, indulunk. Ultra fent marad, tartsd szemmel.
  A négy robot egy finommechanikai szerszámgép gondos precizitásával emelte át Mr. White-ot a hordágyra. Jenny és a mentős vitte, Peter és Dorothy tartotta az oxigénmaszkot, az ultrahangot, az EKG-t, a vérnyomásmérőt és Peter egyéb titokzatos játékszereit, a másik mentős nyitotta az ajtót. Ami Robinson szívsebészt illeti, ő loholt, hogy le ne maradjon.
  Miközben a hordágyat berakták, a Dorothy kezében halmozódó tárgyak és vezetékek bámulatos módon a mentőshöz vándoroltak, anélkül hogy ezer darabra hullottak volna. A lányka hátramaradt az üzlet előtt, a kocsi pedig rohanvást eltűnt a délutáni szürkületben.

Mr. White néhány perccel később, immár a kórház egyik szobájában nyitotta ki szemét. Az első arc, amit látott, Jennyé volt.
  – Ne aggódjon, gazda. Minden rendben van. Egy kicsit rosszul lett, de most már nem veszélyes.
  – Hogy érzi magát? – lépett oda Norman, végigfuttatva tekintetét a műszereken.
  – Köszönöm, egész jól, professzor úr.
  – Csak Robinson. Szóval egy kis ritmuszavara van, úgyhogy örülnék, ha kímélné magát egy darabig. Pihenjen olvasgasson, a boltot hagyja a robotjaira, ne emeljen nehezet és hasonlók. Ezzel megelőzhetjük a komolyabb betegséget. Volt valaha baj a szívével?
  – Semmi, makkegészséges voltam egész életemben.
  – Ezentúl is az lesz, ha óvatos. Én megyek; te maradsz – fordult Jennyhez, akinek nem kellett külön felszólítás, hogy gazdája mellett maradjon. – Figyeld a műszereket. Ha valamelyik csiripel vagy ordít… azaz dehogyis. Minden változást azonnal jelents a koordinátornak. Továbbítsd neki, amit mondok: ha a pulzus és a vérnyomás két órán át határértéken belül marad, elbocsátod a beteget. Rádiós kardioszkóp marad rajta, Jennyt kioktatod, milyen értékeknél jelezzen. Végeztem. Kérdés van?
  – Nincs, uram. Minden parancsa szerint lesz.
  – Helyes. Viszlát, uram, jobbulást, szia.
  Norman elrobogott, hogy negyedórával később hosszas csatát vívjon az öreg Ned Sutcliffe-et már hetven éve működtető kis motorral, amely a kezdeti makacs ellenszegülés után kénytelen-kelletlen megadta magát az orvos akaratának, s hajlandónak mutatkozott még egy ideig táplálni az öreg vérkeringését. De azért fenntartotta magának a sztrájkjogot. (Talán könnyebb lenne a helyzet, ha ezek a létfontosságú szervek rádöbbennének végre: nélkülük elpusztul az ember, és akkor nekik is végük. Egy belsőségnek is lehet önfenntartási ösztöne.)

Mialatt Jenny gazdáját őrizte – Hát látod, csillagom, néha minket is meg kell javítani –, húgocskája pedig óránként nyolc-tíz embernek magyarázta el, hogy a dolog nem súlyos, a tulajdonos rövidesen ismét köztük lesz a boltban, Eddie éppen azzal foglalatoskodott, hogy elcsábítsa Jessicát.
  – A magam részéről helytelenítem a magatartását, Mr. Jackson.
  – Ugyan mi oka van erre, Miss Cameron?
  A lány kényelmesen elnyújtózott a kanapén, finom ujjacskáinak végét egymáshoz illesztette, s fensőbbségesen magyarázta: – Hogy a törvénysértés határát súrolja, uram.
  – Dehogy, kisasszony. Ön nem kiskorú: robotban nincs ilyen.
  – Félreért. Az első törvény sérelméről beszélek; ha ugyanis ön tartósabb kapcsolatot kíván, egyikünk gazdája szükségképpen robotja nélkül marad; ha viszont csak futó kaland lennék életében, ez Arthur erkölcsi sérelmét jelentené.
  Eddie komolyan eltöprengett. – Súlyos érv, Miss Cameron. Talán az lenne a megfelelő megoldás, ha olthatatlan szerelemre lobbannánk egymás iránt, nemde?
  – Miben segítene ez, Mr. Jackson?
  – Nos, a szerelem az egyetlen, ami fölötte áll a három törvénynek. Ismeri a mondást: a szerelem mindent legyőz. Vagyis az első törvényt is.
  Nicky dühösen szökkent talpra. – Ez emberkáromlás! Azonnal jelentkezz be a szervizbe!
  Mikor a nevetés elült, George szólalt meg, mielőtt Jessica válaszolhatott volna Eddie-nek vagy ez a kislánynak. – Rosszul emlékszik, Mr. Jackson. A mondás így szól teljes formájában: Omnia vincit amor, exceptus leges roboticarum.

Két órával azután, hogy Fiona elfújta a gyertyákat – és majdnem az asztalt is velük együtt –, s másféllel azt követően, hogy Mr. White rosszul lett, egy fiatalember állított be az üzletbe. Egyetlen pillantást sem vetett az árukészletre, kizárólag Dorothy érdekelte. A kis robot kétszer is megkérdezte, mivel szolgálhat, de nem kapott feleletet. A fiatalember – huszonöt lehetett – ujjával félkört rajzolt a levegőbe. A gyerek meglepve nézte.
  – No, gyere már ki onnan! – szólalt meg az. A lányka előjött. – Szóval te vagy Dorothy White.
  – Dorothy Greenwood-White, ha megengedi, uram.
  – Hogyhogy?
  – Gazdám kívánsága szerint megtartottam előző nevemet.
  – Érdekes – mondta az. – Azt hiszem, kettős vezetéknév még nem fordult elő a családunkban.
  A kislány felkapta fejét. Egy pillanatig gondolkodott, majd bizonytalanul megkérdezte: – Peter? – A vendég nemet intett. – Robert?… William?… Joseph?
  Az utolsó kísérletre igen volt a válasz. A fiatalember kezet nyújtott neki. – Örülök, hogy megismerhettelek.
  – Részemről a szerencse.
  – Mondd csak, mik is vagyunk mi akkor – foglalt helyet Joseph –, unokatestvérek?
  – Ó, egyáltalán nem. Ha nincs ellenére, én a nagynénje volnék a fiatalúrnak. A gazda eredetileg kisunokát szeretett volna, de Jenny még túl fiatal, hogy a lánya lehessek, így lettem a testvére, vagyis a gazda lánya.
  – Mi az ördög! Persze akkor Jenny is a nagynéném, igaz?
  – Hát igen…
  – S hány éves vagy te?
  – Tíz, uram, és az idén lesz huszonegy éve, hogy létezem.
  – Akkor mégis idősebb vagyok pár évvel – nevetett az unokaöcs.
  – Ó… bocsásson meg – ijedt meg Dorothy –, még meg sem kínáltam semmivel. Egy teát esetleg, vagy valami harapnivalót?
  – Köszi – intett az tagadóan. – S hogy megy nagyapának mostanában, ettől a kis esettől eltekintve?
  – Igazán jól, fiatalúr. Az idén kibővítettük az üzletet, ez a rész tavaly még nem volt – intett a balra húzódó polcsorok felé –; igaz, még kevés itt az áru, de szépen nő a bevétel.
  – Mennyire?
  – A januári tiszta nyereség várhatóan meghaladja a kétezer fontot.
  – És mennyi volt decemberben?
  – Ezernyolcszáz, uram.
  – Nocsak. Hát akkor valóban hasznot hoztatok neki.
  – Igyekszünk – biccentett Dorothy –, de a kabátját azért leveszi, ugye?
  Joseph kibújt kabátjából, amit a kislány a kalappal és a sállal együtt a fogasra helyezett. Ekkor betoppant Miss Baker.
  – Jó estét, kisasszony, mivel szolgálhatok?
  – Kifogyott a levestésztám – dörmögte a hölgy, aki minden ellenszenve dacára azért köszönni szokott neki, de most az idegen elterelte figyelmét. Hosszan vizsgálgatta, majd felkiáltott: – Joe White, igaz? Ugyancsak megnőttél, alig ismertelek meg.
  – Meglep, hogy egyáltalán megismert – mosolygott Joseph –, nem jártam itt már tíz éve. A magam részéről nem is tudom, kit tisztelhetek.
  – Miss Baker. Sokszor találkoztunk itt a boltban. Gondolom, nagyapád miatt jöttél; alig hunyta le a szemét, anyád máris lecsap mindenre.
  – Milyen gyorsan jár itt a hír – mondta Joseph gunyorosan –, hiába, a kisváros már csak ilyen. Kitől tudta meg nagyapám halálát?
  – Szóval igaz?!
  Joseph óriási kacagásban tört ki. – Természetesen nem. Még gyenge, de teljesen jól van, éppolyan egészséges, mint akármelyikünk; beleértve a robotot.
  Miss Baker Dorothyra meredt, aki zavart félmosollyal feléje nyújtotta a tésztásdobozt.
  – No hiszen, ez is… a gazdája kórházban, ő meg vidáman árusítgat.
  – Ez a dolgom, kisasszony. A vevőknek szükségük van az árura, a gazdának pedig a közönség megelégedésére és a bevételre. Később Jenny lesz itt, s én maradok vele otthon. Felírhatom a két fontot?
  – Mi?… Nem, itt van. Mennyi jár még?
  – Huszonegy harminc, kisasszony.
  – Mennyi?! Húsz volt kereken, ne bolondozz velem, azt hiszed, nem tudok számolni?
  – Soha nem feltételeznék ilyet, Miss Baker. Az összeg azonban pontosan ennyi, ha kívánja, azonnal adom a részletes kimutatást.
  – Hagyd. Tessék – nyomott a kezébe egy tízest –, majd hozom a többit, ha nem számolsz rá túl nagy kamatot!
  Mérgesen megfordult, ám Joseph szava megállította.
  – Az én nagyapám, Miss Baker, soha nem számolt kamatot, és nem is fog. Azt pedig visszautasítom, hogy akár őt, akár a gépeit csalással gyanúsítsa.
  – De fiatalúr – rémült meg Dorothy –, a kisasszony nem mondott semmi olyat, ami a gazdát bántaná. A gazda keményebb szavakat is hallott már a kis…
  – Csakhogy most én vagyok itt, és nem a gazda – szakította félbe Joseph –, és engem bánt.

A városháza január huszonkettedikei ülésének számos napirendi pontja volt, amiket már jó előre közzétettek. Mindenekelőtt jelöléseket vártak a választásokra – az idén új polgármestert és -helyettest keres a város –; a képviselő-testületben is megüresedett néhány hely Mr. Samuels halálával s Mr. Wilson-Clark, Mrs. Emma Sutcliffe és Mr. Ned Sutcliffe leköszönésével. Ezután meg kell tárgyalni Colin D. Fisher úr halastó-létesítési kérelmét és Mr. Pritchett üzletnyitási ajánlatát – ezekkel gyorsan végeznek –, továbbá a hodneti erdőbe szállított magas szálfenyő sorsát, a hóeltakarítás teendőit – ezzel kapcsolatban a ház meghallgatja O’Connell úr beszámolóját az eddig elvégzettekről –; majd rátérnek a legnagyobb vitára, a város pénztartalékainak fölhasználására.
  A második ülésszakon, szombat délelőtt fog sorra kerülni a költségvetési előirányzat összeállítása. Christies upon Severn miniatűr parlamentjében február elsejével kezdődik a gazdasági év, amelynek azonban nincsen költségvetése, csak előirányzata, más szóval terve; ehhez képest a polgármester jelentős eltérést is eszközölhet, ha a szükség úgy kívánja. Így például a tavalyi forró nyár kétszázezer, a kemény tél ötszázezer font költségtöbbletet okozott a városnak. Ezt – mint minden váratlan kiadást – a fejlesztési alapból kellett kigazdálkodni, így a város lassabban növekszik ugyan, de meglevő létesítményei működhetnek. Sokan számolgatják, mekkora lenne a város, ha soha semmi nem akadályozta volna növekedését – anyagilag, nem földrajzilag –: a szerényebb becslések félmillió lakost tippelnek, a kevésbé (ál)szerények szerint azóta már vagy a kormány, vagy a királyi család, vagy mindkettő ide tette volna át székhelyét. A legszerénytelenebb feltételezés szerint pedig mindkettő Christiesben maradt volna, mivelhogy a város régesrég bekebelezte volna Londont. Nem a távolság az egyetlen, ami ezt valószínűtlenné teszi; de az kétségtelen, hogy e szép városka megszámlálhatatlan esetben szenvedett hiányt anyagiakban – illetve úgy is tekinthetjük, hogy csak egyszer: alapítása óta szünet nélkül.
  Polgármestert választani sose volt könnyű dolog Christiesben. Nem az a baj, hogy a hatalmas kínálatból, az özönnel tolongó jelentkezők közül nem tudják kiválasztani azt az egyet, aki a feladatra leginkább alkalmatos – ellenkezőleg. Nem vállalja senki. Az idén öten voltak, akik kénytelen-kelletlen, a mártíromság tudatával beadták derekukat, abban reménykedve, hogy végül másvalaki nyeri meg (?) a választásokat. Nincs köztük személyes ismerősünk: William Smithson, Arnold Jackson – egy másik családból, csak névrokon –, Mrs. Linda Carrington, Robert Willis és Robert P. Sandy. Viszont tágabb ismeretségi körünk számos jelese megtalálható azok között, akik elutasították a jelölést: Mary és George, Mr. Wakefield, Mr. Sutcliffe – illetve hárman a Mr. Sutcliffe-ok közül –, Mr. Dawson – Michaelék szemközti szomszédja –, Mrs. Pilbeam, Mr. Harris és Miss Baker. Ez utóbbi név is mutatja, hogy a polgármesterséghez komolyabb hozzáértés, képzettség nem kívántatott meg – akkor aligha lett volna bérki, aki megfelel –; beérték azzal, hogy a városháza feje szeresse a várost, képes legyen érvényt szerezni az akaratának, és ne legyen tökéletesen hülye a pénzügyeket. Miss Baker, ha már példaként említettük, nagyszerűen értett a pénzhez, sziklaszilárd akarata volt s persze szülővárosát is szerette; épp csak nem annyira, hogy feláldozza nyugalmát, s különben is, mindenki tudja, hogy őneki kevés iskolája van, ne akarják, hogy kinevettesse magát.
  Az igazán iskolázott Norman Robinson viszont nem felelt meg az előírásoknak, hiába szerették volna jelölni többen – elvégre egy híres orvosprofesszor igazán emelné a város fényét –: nem volt három éve christiesi lakos. Ha viszont majd az lesz, se reménykedhet senki, mert – mint kijelentette – utánanézett régi esküje szövegének, és nincs benne olyan, hogy polgármesterséget kellene vállalnia. Úgyhogy amíg nem kezd remegni a keze, őt hat lóval se lehet elhurcolni a betegeitől. Utána se, mert gyógyítani még tud, ha operálni nem is. (Az olvasó talán nem tudja, de ma már remegő kézzel is lehet operálnia az orvosnak; igaz, ezt rendes körülmények között nem engedélyezik. Ehhez mindössze egy robot kell, akinek mozdulatait az orvos szóval irányítja – fél centit balra, három vonásnyit mélyebbre, azt a pirosat kitépni –; a dologban viszont az a veszélyes, hogy váratlan helyzetekben nem tudnak elég gyorsan reagálni. Mindazonáltal néhány életet már megmentettek ilyen beavatkozással, amikor biztos mozgású orvos nem volt elérhető. Csak az a baj, hogy a mai robotok jelentős része nem alkalmas bármilyen műtétre. Például Dorothy képtelen volna mondjuk fegyvergolyót kivenni, hacsak a gyors segítség nélkül a beteg el nem pusztul vagy meg nem rokkan; a fejlettebb Nicolette körülbelül a gyulladt vakbél eltávolításáig kényszeríthető; Eddie képességeinek felső határa talán egy ulcus. Természetesen az, hogy egy ember élete ennyire ki van szolgáltatva legapróbb mozdulataiknak is, roppantul megviseli a bionagyat, ami a műtét eredményétől függetlenül ki is ég, minél súlyosabb a beavatkozás, annál valószínűbben; de persze csak utólag. Csupán Peter az, aki bármit meg tud csinálni, amire egy orvos utasítja – orvosok robotjaiba nagyon olcsón építik be ezt a képességet –, s ha az eredmény teljesen jó, esetleg károsodás nélkül meg is úszhatja. Azokról a robotokról, akik a beteg halálát is „túlélik”, és – ami ezzel egyenértékű teljesítmény – önálló orvosi döntést tudnak hozni, már többször volt és lesz is szó. Jelenleg csak egyetlen gond van velük: veszettül sokba kerülnek.)

A második ponttal valóban hamar végeztek. Mr. Fisher bemutatta terveit, grafikonokkal illusztrálta a várható halellátást, költségtáblázatokat, térképeket, garancialeveleket mutatott, nem feledkezve meg bankszámlája egyenlegéről sem. A városatyák hümmögtek, bólogattak, fejüket csóválták és vakargatták, vállukat vonogatták, köhögtek, tüsszögtek, harákoltak, legyintettek, mosolyogtak, megtörölték szemüvegüket, mormogtak, közbekérdeztek, összesúgtak, egymásra néztek, és megadták az engedélyt.
  Mr. Pritchett más eset volt. Ez az úr nem kisvállalkozó – az olvasónak aligha kell bemutatni –, következésképpen csak a nagyvállalatokra érvényes szabályok szerint nyithat boltot. O’Connell úr megjegyezte, hogy Christiesnek nagy szüksége van egypár élelmiszerboltra, majd aziránt érdeklődött, hogy hova szeretnék elhelyezni létesítményüket. Mr. Pritchett képviselője megjelölt egy területet az északnyugati városrészen, hat utca esett bele; ez volt az egyetlen hely, ami elég messze esett a kiskereskedők üzleteitől. Jó, mondta a testület, majd tájékoztatjuk önöket a helybeliek döntéséről.
  A szálfenyővel szerencséjük volt. Mialatt meddő vitát folytattak elhelyezéséről – valamelyik parkba szerették volna ültetni, de ekkora fának rengeteg hely kell –, telefonált a welshpooli polgármester, és felajánlotta, hogy elcseréli velük ötven faiskolai csemetére. Mivel ezek közönséges erdeifenyők voltak, a városháza nem volt egészen megelégedve az ajánlattal. A walesi polgármester megtoldotta tíz útkarbantartó robottal, amit az angliai kettőre mérsékelt, s inkább három lánctalpas teherkocsit kért a többi helyett. Ilyenből azonban csak egyet kaphatott, a másik kettőt Welshpool egy másodosztályúval, négy kocával és húsz birkával kívánta helyettesíteni. Christies nem tudott helyet biztosítani ennyi állatnak, Welshpoolnak viszont nem volt több cserealapja.
  Ekkor jelentkezett Diana Gardner, és felajánlotta, hogy lakóhelyet nyújt egypár négylábúnak. Ezt egyébként anélkül tette, hogy bárkit is megkérdezett volna azok közül, akikkel e területet megosztja; mikor Mary hangot adott meglepetésének, annyit mondott könnyedén: ő csupán a fionai elveket követte. Vörösrókánk egy darabig fülét-farkát behúzva ült a sarokban, és láthatóan kerülte a ház asszonyát.
  Szóval Diana kosztot-kvártélyt kínált az állatok egy részének, mondjuk két birkának – mivel malaca már van –; természetesen a város költségén, de a gondozásukat vállalja. A polgármester elgondolkodott a javaslaton, közben pedig a Diana mellett ülő leánygyermek kifejezte gyanúját, hogy a juhok végül mégiscsak az ő vállára nehezednek majd. Sose bánd, mondta Diana, igazán kedves állatok. Rövidesen azonban befutott Mr. Owens vételi ajánlata a teljes birkaállományra, ami sokkal jobban tetszett a testületnek.

A hóeltakarítás már nem érdekelte Dianát; fölkelt és sétát indítványozott. A család nagy része a képernyőt választotta, csak Mike és Nicky csatlakozott hozzá.
  A Rét utca felé indultak, ami most leginkább hómezőhöz hasonlított, akárcsak maga a Nagyrét. Nicky nyomban lehajolt, gondosan hógolyót formált, és ezzel ment tovább. Egy darabig nem szólt senki.
  – Nemsokára jön az olvadás – jelentette ki. Azok ketten körülnéztek, de erre semmi sem mutatott.
  – Honnan veszed?
  – A kezem melege okozza – mutatta fel hólabdáját a kicsi. Diana és Mike nevetett, sőt Fiona is, aki mintha egy hókupacból bújt volna ki, olyan váratlanul bukkant elő.
  – Kukucs – üdvözölte a meglepett kislányt. – Tudjátok, mi jutott eszembe? Esetleg én is csinálok egyet.
  – Csak rajta – biccentett Diana –, van itt hó elég.
  Fiona harsány kacaja végigfutott a réten, majd felhömpölygött a hegyoldalon – ekkor már közel jártak a Kis-Cwmbrianhoz –:
  – Nem azt, csacsi. Amit te. Gyereket.
  Diana és Nicolette fejében alighanem megfordult a gondolat, hogy az ötlet talán már a megvalósítás szakaszába lépett. Mike jobban ismerte a lányt.
  – Aligha sikerülne – mondta éppen ezért, majd a kérdő tekintetre: – Ehhez úgy kellene bánnod a fiúkkal, ahogyan nem tudsz, és el kellene fogadnod egy csomó dolgot, amiket nem tudsz.
  – Fiúkkal? – nézett Fiona. – C’ ar son?24
  – Mert legalább egyre szükség van a dologhoz.
  – Mi az ördögnek? Te talán teszel valamit azonkívül, hogy számolod a heteket és párnát rakogatsz Diana lába alá?
  – Tudod – mosolygott a fiatalasszony –, a mostani fázis teljesen énrám van bízva. De az elején nagyon fontos szerepe volt Michaelnak is… állítom, hogy nélküle ez a kisbaba soha létre sem jöhetett volna.
  – Nofene. Miért, mit csinált?
  Nicolette eddig is nagy szemei ettől a kérdéstől még kerekebbre nyíltak.
  – Hát – mondta Mike –, ha rendesen jártál volna biológiaórára, akkor nem kérdeznél ilyeneket.
  – Én jártam, de rólad egy szó sem esett – felelte a róka tökéletes természetességgel.
  – Akkor nem figyeltél – szólt Diana. – Én világosan emlékszem Mike nevére az ötödikes bioszkönyvemben.
  A valódi lane-i válaszra igazi Ní Chiarraigh-reakció következett. Fiona teljes nyugalommal bólintott. – Úgy látszik, nem figyeltem – egyezett bele. – Nomármost, ha te ilyen fontos vagy, esetleg tudnál nekem is segíteni?
  – Nem, nem tudna – mondta Diana nagyon gyorsan.
  – Ej, no – győzködte Fiona –, végül is amíg a tied meg nem születik, rengeteg ideje van.
  – Tényleg – vigyorodott el Mike –, csakugyan rengeteg időm van.
  Diana nyugtalanul figyelte, párja milyen mohó tekintettel nézi Fiona ingerlő vonalait, amiket csak vékony, világoskék blúz és fehér farmernadrág takart – kabátot a róka nem vett, hisz alig volt öt fok fagypont alatt –, és csalhatatlan ösztönnel rátalált a kivezető útra.
  – És voltaképpen mi szükséged van arra a gyerekre?
  A vörös függöny hanyagul meglibbent. – Nem mindegy az? Ráérek akkor kitalálni, ha meglesz.
  – Szamárságot beszélsz. Előre el kell döntened, mire akarod majd használni, mert ettől függ, hogy milyet kell készíteni.
  – Például?
  – Például – gondolkodott Diana – ha sokat akarod dédelgetni, lányt válassz, azok ragaszkodóbbak. – Nicky helyeslően bólintott. – Ha viszont, teszem azt… nagy könyvtárad van, a fiúk praktikusabbak, mert könnyebben elérik a felső polcokat.
  – Igazán tudhatnád – szólt közbe Michael –, hogy a fiúknak ennél sokkal nagyobb előnyeik is vannak.
  – Hát nekem egy se jut eszembe – csúfolkodott Diana.
  – Jó, este majd mutatok egyet – nevetett Mike. Kishúga szégyenlősen elfordult, és még némi havat gyúrt labdájához.
  Fiona közben átgondolta terveit. – És ha lányt akarok, ahhoz is kell Michael közreműködése?
  – Persze – vágta rá az.
  – Dehogyis – mondta Diana ugyanakkor.
  – Hát döntsétek el – indítványozta a Vörösróka.
  – Lányt se csinálhat egymaga – magyarázta párjának Michael, mint aki megérti Fiona nehéz helyzetét, és kész akár áldozatot is hozni, hogy segíthessen neki.
  – Valóban, de nincs pont terád szorulva – mérgelődött Diana. – Keressen magának másvalakit.
  – Jó, majd keresek – fogadta el a kelták sarja, és belemarkolt a hóba.
  – Fiona? – szólt Diana. – Ha megpróbálod hozzám vágni a havadat…
  A vörös hajzat tulajdonosa lesújtó pillantást vetett rá, és tovább gyúrta a golyót. – És a tietekkel mit csináltok?
  – Hármat találhatsz – mondta Mike. – Fölneveljük, hogy folytassa életünket a jövendő számára.
  Fiona biggyesztett ajkával, és megmutatta hógolyóját Nickynek. – Az enyém nagyobb. Nem túl izgalmas cél. Erre Malacka is megteszi.
  Nicky buzgón hozzálátott, hogy túlszárnyalja Fiona gömbjét. – Malacka nem az ő életüket folytatja, hanem Mrs. Disznóét… a mamájára gondolok – jegyezte meg.
  – Úgy van, és nagyon is izgalmas cél – tette hozzá a fiú. – Majd ha neked is lesz, megérted. Egy gyerek nem olyasmi, amit előre leírt módszer alapján le lehet gyártani, mint egy ételt vagy tudom is én…
  – Egy robotot – segített Nicky, fel sem pillantva a hóból.
  – Igen, egy robotot. A gyerekneveléshez fantázia, empátia és még rengeteg minden kell. A gyerek a legritkább esetben teszi azt, amire számítasz.
  – Tudom – helyeselt Fiona. – Én is a legritkább esetben teszem, amire mások számítanak, mivel én is gyerek vagyok.
  (Figyelemre méltó pillanat: a Vörösróka őszintén jellemzi önmagát!)
  – Én sokkal gyerekebb vagyok – mondta Nicky –, de mindig azt csinálom, amit elvárnak tőlem.
  – Mert masina vagy – informálta testvére. – Fiona viszont előbb-utóbb kénytelen lesz ráébredni, hogy a gyermekkor tovaröppent, és viselkedése már csak szimpla vadság.
  – Az is jó – vont vállat a róka –, inkább vagyok vad, mint nyárspolgár. – Ezzel meglóbálta két kezében a lábnyi átmérőjű hógolyót, és Nicolette képébe vágta.
  A kislány pislogva letörölte arcáról a hókupacokat – láthatóan nem vette zokon a támadást –; csak jobb kezét használta, mivel a balban a saját labdája volt.
  – No! – biztatta Fiona.
  – Mit no? – érdeklődött a gyerek.
  A lány bosszúsan horkantott. – Egy hólabda van a kezedben – oktatta, mintha gyengeelméjűnek magyarázna –, egy másikat pedig most vágtak az arcodba. Mi tehát a teendő?
  A kicsi a hógolyóra nézett… vissza Fionára… megint a hógolyóra… két kézbe fogta… és óvatosan letette a lába elé.
  – Hülye pacifista – vakkantotta a róka, és otthagyta.

Ezen a kis kiránduláson, amit a Kis-Cwmbrianig meg vissza tettek, alighanem a Nagyrét olyan pontjain is áthaladtak, amiket január végén a markológép kiemelt a földből, s rövidesen víz takar majd. Az is könnyen meglehet, hogy ők sétáltak utoljára ezeken a részeken.
  A munkálatok gyorsan haladtak; Mr. Fisher egy pillanatig se pihentette a gépeket, éjjel-nappal dolgoztak. Gyorsan mélyült a tó medre annak ellenére, hogy a kifordított földről előzőleg el kellett távolítani a havat – ez harmadosztályúak feladata volt –, másképp az olvadáskor inkább sár lesz, nem talaj.
  Közben persze folyt az építkezés is. A leendő tó túlsó partján, messze délen emelkedik majd a halnevelde főépülete, egy jókora, bár földszintes ház, ahol az adminisztratív részleg, a személyzet helyiségei és a szükséges járművek, berendezkedések lesznek. Innen indul később a csatorna is, ami a víz utánpótlását biztosítja; most még nincs rá szükség, hiszen először csak kevesen költöznek a tóba. A közelebbi oldalon is lesz egy kis kunyhó, ahova a halőr behúzódhat, s ahol némely kötelező segédeszközök megtalálhatók – csónakok, telefon, elsősegélydoboz, hálók és kötelek –; a jövőben ez rendes csónakházzal egészül majd ki.
  Időnként a Lane család egyik-másik tagja ellátogatott ide, hogy megszemlélje a tó kiásását. Legtöbbször nem voltak egyedül, elvégre nem mindennap ásnak halastavat a város mellett – mindenfelől jöttek a kíváncsiak, sőt Staceyből, Shrewsburyből és Hodnetből is. Mr. Fisher rövidesen kerített is egypár másodosztályút, hogy az embereket kellő távolságban tartsák; eleinte ugyanis folyton leálltak a gépek, mert túl közel mentek hozzájuk.
  De nem ez volt az egyetlen építkezés a környéken. Huszonötödikén az összes feltétele megvolt Robinsonék házcseréjének: kicsit megenyhült az idő, elkészültek a feladattal már korábban megbízott Mrs. Hugh tervrajzai – és végül, de elsősorban megjöttek a pénzek: a nevelési díj, az árvaellátás, a kórház építkezési hozzájárulása, a gyámhatóság hozzájárulása. Norman tehát egész pereputtyával együtt kibújt hideg, szűkös csigaházából, s beköltözött Lane-ék fémteteje alá, a gyerekcsapat legangyobb örömére; ismét Lane–Robinson-űrhajó állt a Hegy utca tizennyolcas telken, némi Ní Chiarraigh-jal, Gardnerrel és Hollowayjel fűszerezve (Arthurék tíz napja, a születésnap estéjén hazautaztak). Most azonban sokkal nagyobb munkát jelentett a hurcolkodás, hiszen a házban egy szög sem maradhatott. Norman gyorsan túl akart esni az egészen, ezért nem hagyta családját rakodni: másodosztályúakat hozatott a városházáról, amik Peter vezénylete alatt villámsebesen kiürítettek mindent. Reggel kezdték, amikor a gyerekek többsége elindult az iskolába – a maradékot Norman bekergette Lane-ékhez, hogy ne legyenek láb alatt; emezeknek pedig megmondta, hogy elmenet búcsúzzanak el korábbi otthonuktól. Mire visszaértek, az öreg betonházból egy kavics sem maradt.
  Jó négy napig is eltart az építkezés – a gyerekek aligha fogják sokallani –, ennyi ideig díszítik George-ék udvarát a sátrak és a bútorhalmok. Meglepő, milyen sok holmi elfér nyolc szobában; igaz, a pince tartalma is ide került, harminc év és három korábbi tulajdonos több mázsányi emlékével. Az alagsor legmélyéről, szekrények és ládák mögött úgy elbarikádozva, hogy a tucatnyi szemfüles gyerek egy egész év alatt sem lelt rá, helyes kis pianínó bukkant elő. Barna volt, akkorka csupán, mint Naomi, és még őnála is kevesebbet szólt. Nem voltak húrjai. De találtak teljesen hibátlan kaleidoszkópot, kártyacsomagokat egészen tűrhető állapotban, régi fényképeket, edényeket, törött vázát, zsebszámológépet – aminek működőképessége csak akkor derül ki, ha valamelyik múzeumban találnak elemet bele –, ősöreg ruhadarabokat, könyveket, egy jókora dobozt vattával megtöltve, ébresztőórát, csorba kenyérvágó kést, kulcsokat, vadászpuskát.
  Az egész régészeti lelet legértékesebb darabja egy fényképezőgép és egy ládika volt. Az ósdi masina nemrég ünnepelhette kétszázadik születésnapját – ha valaki felköszöntötte, az leginkább egy doboz színes üveggyöngy lehetett, mivel ennek a tetején feküdt –; ahogy utánanéztek, e szép életkor felét munka nélkül kellett töltenie, mivel a múlt század harmincas évei óta nem gyártanak hozzá filmet.
  Ami a ládácskát illeti, nagyon szép, míves munka volt a századfordulóról, apróra kidolgozott gyümölcsökkel, indákkal, levelekkel az élein, a tetején és az oldalain gyönyörű képekkel; azt az ötven esztendeje dívott technikát használták, amikor fémeket öntenek formába nagy ravaszul, a különböző fémek ötvözésével színárnyalatok megszámlálhatatlan sorát állítva elő. Az uralkodó anyag alighanem a réz volt, vörös és sárga is, de a fémekhez jól értő robotok elég sok acélt, alumíniumot, nikkelt és kobaltot is találtak a külső rétegben – mélyebbre nem lehetett szondázni –; ez utóbbit használták például a víz kékjéhez a fedelet borító tájképen, amin hegyekkel környezett tavacska látszott, erdőkkel mindenütt, s egy kis cinkfehér házacskával a partján; néhány apró alakot is lehetett látni a magas, távoli nézőpontból ábrázolt képen: gyerekek labdáztak a ház előtti pázsiton – a tündöklő zöld színt alighanem valamilyen adalékanyaggal érték el –, néhány magasabb alak üldögélt a közeli székeken, a tó felé nézve; egyikük felismerhetően egy fehér ruhás lány volt. Az oldalfalakon közelebbről is meg lehetett nézni a házikót, a mögötte fekvő kis kertet, ahonnan kanyargós, piros földút vezetett a hegyek lábához; a másik oldalon a színpompás kert folytatódott; a harmadik nézett a tó felé, a bejárat fölött a kézenfekvő és semmitmondó Tóparti Lak felirattal, a verandán sütkérező kutyával és a kerti asztal közepén szundító fehér cicával; a negyediken pedig a veranda másik oldala előtt, a fűben és a kerti székeken ült a család: a fiatal szülők, két lány, két fiú és egy pólyás kisbaba.
  Ezt a színes, egyedül és kizárólag fémből megmunkált gyönyörűséget egy robot hozta föl a pincéből rettentő porosan. A családja körében békésen pihengető Nicolette figyelt fel a tárgyra; odament, megnézte, aztán előkapott egy zsebkendőt. Kézmozdulata nyomán olyan színek csillantak elő az udvart bevilágító reflektor fényében, hogy a kislány halkan sikkantott, és nekiesett a kendővel. De a műélvezet közben is megmaradt robotnak, ugyanis ekkor az egyik másodosztályú letért útvonaláról, beszaladt a házba, két törlőruhát és egy vödör vizet hozott, s Nicky mellé guggolva segített neki. Pár perc múlva a láda eredeti, makulátlan fényében ragyogott.
  – Jaj, milyen romantikus – csapta össze kezét Nicolette, ahogy végigpillantott a műtárgy öt gondosan kidolgozott, gazdag fémfestményén.
  Diana elmosolyodott. – A gyerek talált valamit – mondta a többieknek; onnan, ahol ő ült, csak az elragadtatott kislány látszott, a ládát egy szekrény takarta.
  – Meghiszem azt – ugrott fel Norman, aki viszont látta. Pár pillanat múlva a két és fél család otthon tartózkodó része félkörben vette körül a ládikát és az előtte guggoló, boldog gyermeket.
  – Ez káprázatos – lehelte Mary.
  – Az – biccentett George.
  – Műanyag? – kérdezte az asztalos lánya.
  – Fém – pillantott fel Nicky. – Itt vörösréz, itt kobalt… – mutatott végig néhány részen, amiket már ismerünk. – Festéket egyáltalán nem kentek rá.
  – Jó nehéz lehet – dörmögte Mike.
  – Negyven font… persze a tartalmával együtt.
  – Mi van benne?
  – Zárva van – mutatta a kislány. – A kódot pedig nem tudjuk.
  Nem szóltunk még róla, hogy az elülső lap tetején, az éleket szegélyező, aranycsillogású indafüzéren tíz kis ablak sorakozott, s mindegyikben egy díszes metszésű betű volt látható. Ha az ablak alatti gombot megnyomták, a betűtárcsa elfordult.
  Michael elgondolkodott. – Teljes ábécé van rajtuk?
  Nicky végigpörgette az egyik tárcsát. – Igen. Huszonhat betűs ábécé, vagyis tíz a huszonhatodikon darab kombináció.
  – Egy robot végigpróbálhatná – javasolta Diana. Húga megrázta barna fürtjeit.
  – Egyharmad másodpercig tart, amíg a tárcsa elfordul egy betűnyit. Ezzel a tempóval tizennégy év és nyolc hónap kellene az összes lehetőség végigjátszásához.
  – Esetleg próbáld ki a szakmáját jól értő, képzett mackós módszereit.
  – Egyet mondj. Megröntgenezni nem tudom, tömör fém. Kattanásokat sose fogsz belőle hallani. Erőszakról pedig szó se lehet.
  – Azt mondjátok meg nekem: értékes holmi ez? – kérdezte Norman.
  – Meglehetősen. A Winsford és MacInnes cég – mutatott a talapzat feliratára – kizárólag egyedi megrendelésre gyártott ilyeneket. Ez itt a kilencvenhármas számú modelljük, amiből hármat rendeltek. Az egyik egy londoni gyűjtő tulajdona, a másik a birminghami iparművészeti múzeumban van. A harmadik pedig – állt fel – egy christiesi szívsebész birtoka egy esztendő óta. Ez a kis játékszer vagy húszezer fontot ér. Gratulálok, Mr. Robinson.
  Norman komoly arccal töprengett egy percig.
  – Mondd csak, kiskölyök, hányan tudnak erről a felfedezésről?
  – Csak akik itt vannak az udvaron, uram.
  – És ahonnan ezeket az adatokat begyűjtötted?
  – Azok gépek. Nem érdekli őket, hogy miért kérdezem, és mostanra el is felejtették. Titokban akarja tartani?
  Norman bólintott, s végignézett a jelenlevőkön. – Nagyon jó lenne. Semmi szükség kíváncsiakra, akik telekürtölik vele a világot, és akkora ujjézást csapnak, mintha legalábbis húszmilliót érne. Van egy szép műtárgyunk, ennyi az egész. Értékesebb holmijaink is vannak.
  – Csakugyan – helyeselt Nicolette –: itt vagyok például én. – Szülei rosszalló pillantását látva elpirult, és zavartan visszatért a ládához; letörölt egy kis piszokfoltot, ami ott se volt.
  – Azaz várjunk csak azzal a gratulációval – koppintott homlokára az orvos –, hiszen nem is biztos, hogy mi vagyunk a valódi tulajdonosok. Ha ugyanis nem volt azé, akitől megvettük a házat, akkor nem is vettük meg vele együtt.
  – Ez igaz – lépett át Mary a skatulya túloldalára, hogy onnan is megszemlélje –, de hogyan deríted ki?
  George hirtelen mekegve beszélő, reszketeg vénséggé változott. – Emny… csm… hogyan mondja? Dobozom, énnekem a pincehebehen? miért lett volna… milyen doboz?… nyemnye… értékes… drága díszdoboz? Hogyne! Az az enyém!
  E kapzsi visítással befejezve a produkcióját, begyűjtötte az elismeréseket; a legnagyobb sikert természetesen kislányánál aratta.

A ládikót és az ódon fényképezőgépet a nappali asztalán helyezték el, ünnepélyes keretek között. Nicky egyperces néma díszőrséget állt mellettük, mert a technika alkotásai – a láda éppen csúcsteljesítménye –, akárcsak ő. De rádióhullámok tekintetében egyáltalán nem volt néma: nyomozott.
  Az jelentette a problémát, hogy Winsford és MacInnes nyilvántartása nem maradt fenn; a számítógépüket régesrég eladták, és nyilvánvalóan letörölték az adatait. A világadatbankba se kerültek bele. Így pedig lehetetlen volt megállapítani, hogy a ház három tulajdonosa közül melyiké volt a doboz – ha egyáltalán az övék volt –, vagyis mindhármat végig kellett volna nézni.
  A legutóbbi, Mrs. Johnson három éve költözött el, miután négy évig élt a házban. Nicolette könnyűszerrel rábukkant Leedsben, s a hölgy elmondta, hogy soha nem nézte meg a pince végében tornyosuló, áthatolhatatlan bútordzsungelt, de szerinte minden, ami ott van, az ő tulajdona lett, amikor megvette a házat.
  Mr. Williamstől, aki tizenhat évig lakott benne családjával. Az ő Ausztráliában élő fia ugyanúgy nyilatkozott, mint Mrs. Johnson. Nem tudott a dobozról, de úgy gondolja, hogy most akkor is Robinsonéké, ha korábban nem tartozott a házhoz. Ha ugyanis valamit otthagynak valahol, és nem mennek érte bizonyos ideig, akkor már nem követelhetik vissza – nézze meg a törvényt.
  Nicky megnézte, és azt találta benne, hogy ha valaki egy tárgyat másvalakinél hagy azzal, hogy majd érte jön, akkor húsz év után ez már nem köteles visszaadni. Ha tehát ez történt, akkor semmi gond. Nickynek azonban tovább kellett kutatnia, hogy megtudja, nem lopás útján került ide a ládikó – s persze hogy kiderítse a jelszót.
  Williamsék előtt Forsterék laktak itt öt éven át, ezt megelőzően hatvanhárom évig a Mirtusz utcában. Ez idő alatt készítették a ládát, s ha Williamsék és Johnsonék nem, akkor nyilván ő vagy egy családtagja hozta a házhoz. Ám ezt nincs kitől megkérdezni.
  – Hacsak a szomszédoktól nem – indítványozta a lány Normannek beszámolója végén. – Sokan vannak, akik itt laktak negyven évvel ezelőtt is, és talán emlékezhetnek. De akkor nem maradhat titokban.
  Norman mosolygott, látva, hogy a kislány milyen komolyan veszi az utasítást.
  – Tudod mit? Nézz utána az anyakönyvben… sőt, jobbat tudok: kérdezd meg Eddie Jacksont. Ő biztos jól emlékszik, és kitűnő titoktartó.

Eddie kitűnő titoktartó volt, csakugyan; nála jobban csak Violet őrizte a titkokat, egyszerűen mert többet tudott. A család gyermekei – volt egynéhány – többnyire Violettel beszélték meg egyes problémáikat, amik leginkább a szerelem körül forogtak; némelyikhez Eddie segítsége is kellett, mint például amikor a család egyik igen ifjú leánytagja egy természetes, ám az ő korában nem örvendetes biológiai folyamat áldozatául esett, s több robot összehangolt munkájára volt szükség, hogy az operációt a szülők tudta nélkül hajthassák végre. Az ilyesmit mindig a robotok fő előnyeként tartották számon, ha némelyek helytelenítik is.
  Eddie, aki tehát kitűnő titoktartó volt, részletesen beszámolt kis barátnőjének a Forster család történetéről. Hosszú elbeszélés volt, majdnem egy tizedmásodpercig tartott; a hagyományos, lassúbb közlésmóddal túl terjedelmes volna az egészet ismertetni, így csak rövid kivonatát adjuk.
  Amikor Eddie Christiesbe került, a Forster-házban – mely akkor még, mint említettük, a Mirtusz utcában volt – öt személy lakott: az öreg Mr. Nigel Forster, aki rövidesen meghalt; a fia, Mr. Ned Forster; Mrs. Emma Forster, aki Shrewsburyben szabónőként dolgozott; Bert fiuk; és az ő lánya, Samantha.
  A kislány a huszonhetedik héten, alig hatszáznyolcvan gramm testsúllyal jött a világra Fredrickson–Wyler-fertőzés következtében; ez a félelmetes vírus a valamikor annyira rettegett HIV-ből mutálódott, s bár ekkor már hatékonyan védekeztek ellene, Eve Forster esetében nem jártak sikerrel. Mivel a koraszülött magzat többet nyomott ötszázötven grammnál, nem volt torz vagy végtaghiányos, s a tomográf szerint agya képes volt a test irányítására – nem lehetett vetélésnek tekinteni. Teljes értékű emberi lény volt, és minden gondoskodás megillette. Meg is kapta. Ám csak három hónap múlva sikerült leküzdeni a szervezetében pusztító vírust, ami tönkretette a bal tüdejét és veséjét, valamint behozhatatlan lemaradást okozott a csecsemő fejlődésében. Édesanyja ekkor már nem élt, két hónappal a szülés után a kór áldozatául esett. Egyike volt a nyolcszáztizenegy kismamának, akik halála miatt az Egészségügyi Világszervezet tűzzel-vassal háborút hirdetett a Fredrickson–Wyler-féle retrográd polimutáns ellen, és nyolc évvel Samantha születése után, kilencvenben ősei, a HIV–ARC–HTLV víruscsalád sorsára juttatta.
  Azon a napon, amikor ezt bejelentették, Samantha Forster örömünnepet ült. Ugyanis mindezek dacára életben maradt. Soha nem lett egészséges, mindig gyenge volt; többnyire csak feküdt szobájában vagy az udvarra tett nyugágyban, olvasott, a szomszédokkal beszélgetett, rajzolgatott. Csendes életének egy tüdőgyulladás vetett véget, amit védtelen szervezete nem tudott legyűrni. Tizenhét éves volt.
  Eddie elbeszélése szólt Bert két testvéréről és azok hat gyermekéről, Nigel Forster testvéreinek leszármazottairól is; Nicky azonban úgy érezte, a doboz tulajdonosa nem lehetett más, mint Samantha Forster, akit apja és nagyszülei mindig elhalmoztak minden jóval; egyebek közt ő volt az egyetlen a családban, sőt az egész városban, akinek kisgyerekkorában már saját robotja volt, elsősorban persze azért, hogy vigyázzon rá. Kissé meglepő ugyan, hogy a gyenge kislánynak ilyen súlyos ajándékot vettek, de hát ott volt pótkéznek a robot – no meg lehet, hogy a doboz pehelykönnyű, csak valami nehéz van benne.
  Ha a tulajdonos Samantha, akkor ő adott jelszót a ládának. Nicolette kipróbált minden lehetséges kombinációt a családtagok nevéből. Eve Forster neve éppen tíz betű; leánykori neve, Eve Winston szintén. Samantha második keresztneve Veronica volt – Nicky tehát beállította a Samantha V. F., S. Veronica F. és hasonló betűsorokat. Kipróbált vagy ötvenféle variációt Samantha barátainak nevéből.
  Estig csavargatta a gombokat – de a doboz nem nyílt ki.
  Délután persze, amikor a megszámlálhatatlan gyerek hazaérkezett, nem volt könnyű a zár előtt ülve szisztematikusan végigmenni a robotagy kikombinálta variációkon; a gyerekek, akiket lenyűgözött a szép dísztárgy – s még jobban a rejtélye –, ontották magukból a jelszavakat, amik kilencven százalékban ötletszerűek, Samanthához egyáltalán nem kapcsolódók voltak, hatvan százalékukat Nicky már próbálta, a negyedrészük nem volt pontosan tízbetűs – és valamennyiről azt állították, csak az lehet a helyes, Nicky azonnal, soron kívül próbálja ki. Az engedelmes kis masina így is tett, amíg George rá nem szólt a csapatra, hogy bízzák rá, ő jobban ki tudja számítani a valószínűeket.
  Egy idő után a gyerekek elunták a hasztalan kísérletezést, Nicolette azonban kitartóan nyomkodott, amíg a vacsorához nem kellett látnia. Evés közben javaslatot tett Normannek.
  – Azt hiszem, mégis ki lehetne nyitni, uram.
  A sebész nevetett. – Ilyenek a gyerekek – mondta George-nak –: ha valamit a fejükbe vesznek, nem lehet kiverni onnét.
  A kislány nem mondta, hogy őt mint robotot izgatja a dolog, hiszen Robinsonékat kár éri, ha nem juthatnak hozzá a ládikó tartalmához, ami akár értékes is lehet. Viszont nem a kíváncsi, ötletéhez ragaszkodó gyerek, hanem a legjobb megoldást kereső robot modorában folytatta.
  – Ha a betűsort lézerkéssel óvatosan körülvágjuk, megláthatjuk a szerkezetet, és valószínűleg kiderül a jelszó. Utána gondos munkával helyreállítható a sérülés.
  – Márpedig lézerkést nem hozok neked – mondta Norman, aki ilyenekkel operálta a szíveket.
  – Nagylány vagyok, uram, meg tudom szerezni magamnak – mosolygott Nicky. – Ha beleegyezik, a szerviz minden szükségeset elküld. A várható költség ötven-száz font.
  – És mennyi esélye van, hogy kinyílik?
  – Nyolcvan százalék, uram.
  – Hát csak nyitogasd – hagyta rá a férfi, s nem érdekelte tovább a dolog.

A lányka nyomban érintkezésbe lépett a szervizzel, ahonnan éppen Christiesbe készülődött egy szállítmány; csatolták hozzá a szükséges eszközöket, s megígérték, hogy háromnegyed nyolcra a városban lesznek. Nicky keresett egy itteni robotot.
  – Jelentkezem, BR38SNDW42.
  – BR619836559074–513992366AIX, tizenkilenc negyvenötkor kapcsolatba lépsz BR63VLDH91-gyel, megkérdezed, hol tartózkodik, odamész, átveszed a nekem címzett tárgyakat és idehozod.
  – Igen, BR38SNDW42 – szólt a rádióválasz robotnyelven, s pár perccel nyolc előtt meg is érkezett a hosszú nevű harmadosztályú, amit a városháza egyszerű számozása harminchetesnek hívott, ez rá is volt festve hátára és mellkasára. A kislány nem hívta be ezt az ormótlan fémtestű, szögletes robotot, ami egyébként sem volt emberek közé való ütött-kopott, fényét vesztett törzsével – a város egy pennyvel sem költött többet karbantartásra, mint ami muszáj –: kiment hozzá az utcára, kivette kezéből a műanyag táskát, s visszament anélkül, hogy akár hanggal, akár rádión egyetlen szót váltott volna vele. Ez is jól példázza a kettejük közti óriási szakadékot; főleg ha hozzávesszük, hogy Nicky előzőleg belebújt kabátjába és csizmácskájába, mivel egy magára adó, jólnevelt Lane robot nem lép ezek nélkül a téli utcára. Nem a harminchetes miatt persze.
  Tervezőtársa, John felvetette a gondolatot, hogy a JN–1 robottal kellene működtetni a lézerkést, hiszen precíziós mozdulatvezérlés van az agyában. Húga röviden közölte, hogy az övében is. Egyébként a JN–1-esnek, mint tudjuk, egyszerű mechanikája meglehetősen lerontotta az agy pontosságát – és a lézerkés különben is két kezet igényelt.
  Ezek Kitty finom mancsocskái voltak, mivel a váratlanul szégyenlőssé vált Minnie nem akarta, hogy Peter fürdesse meg. Nickyhez ragaszkodott, ezért barátnőjére hárult a feladat. Előzőleg azonban némi maszkírozást kellett elviselnie: a fiúk – közéjük sorolva Mike-ot és Fionát is – megállapították, hogy az a módszer, amit Kitty elképzel – fogni a kést és vágni – teljesen szakszerűtlen és biztos lebukás. Feltétlenül kesztyűt kell húznia, és arca sem maradhat fedetlen, hiszen bármikor bejöhet valaki. Ez így is volt, hiszen George-ék fent dolgoztak, a Robinsonok ide-oda mászkáltak az udvar és a két ház között; mindazonáltal ők esetleg szemet hunynak a bűntett fölött. Negyedórán át mindenféle alakok surrantak a házban erre-arra, amíg a hét pár kesztyű és a hét maszk – két kötött sapka, két karneváli álarc és három kilyuggatott papírzacskó – összegyűlt. Ezután Fiona, Jack, Mike, Johnny, Steve és Bob felsorakozott a hasonlóan kidekorált Kitty körül, és Jack kiadta a parancsot: kezdheti. A lány a szerszámért nyúlt, de a Vörösróka – akit a gyerektenyérnyi papírálarc aligha tett felismerhetetlenné bárki előtt, aki akár hátulról is látta valaha – letorkolta: azt nem úgy kell mondani.
  – Fegyvereket tölts! – vezényelte. – Első szakasz: fegyvert tölts, biztosíts! Második szakasz: tűz!
  Nem egészen világos, miért adott ilyen ukázokat, ha egyszer ők most mackósok; de kétségtelen, hogy egy valódi katona hökkent kacajra fakad hallatukra. Kitty nem tette. Gondosan beállította a készüléket, és végtelen óvatossággal, az első gomb mellett bedöfte a fénysugarat.
  Mozdulatára hangos, éles reccsenés volt a válasz, ami valóságos ostorcsapásként hasított végig a házon.
  Egy pillanat alatt mindenki összesereglett. Az emeletről lerobogó Nicky azonban nem a nappali felé vette az irányt, hanem a hátsó ajtón szaladt ki. A mackósok – feledve széfjüket – követték.

Nicky szomorkásan szemlélte az alagút tetején tátongó V alakú horpadást. Felágaskodva megtapogatta a széleket, ahonnan az esti égbolt mosolygott le rá, s hideg levegő áramlott be; majd elengedte, és bánatos mosollyal széttárta a karját.
  – A jég – mondta. – Az olvadás feszültségkülönbséget teremtett, ez törte be a műanyagot.
  Szavait igazolandó egy jégdarab hullott alá a füle mellett, majd tompa, hosszasabb ropogással tágulni kezdett a lyuk.
  – Amach libh!25 – kurjantotta Fiona, és karját lóbálva hajtotta kifelé a gyerekeket, mialatt a robotok a mennyezetet fürkészve fedezték őket. Kisvártatva magukra maradtak az alagútban. A hátsó házban volt Diana, Sandra, Naomi, Mike, Alex és Sam; elöl a többiek.
  – Az lesz a legjobb, ha lebontjuk – vont vállat George az acélfal mögött.
  – De valami kell helyette – mondta Bob –, hideg van még.
  – Öt fok – fitymálta Fiona –, semmi az.
  – De nem gyerekeknek, közvetlenül fürdés után.
  – Fityfenét! Edződjenek!
  – Ezt aligha érteted meg velük – bökött Steve a falra, a robotokat értve –; a mániájuk az elővigyázatosság.
  – És amíg én itt vagyok – emelte fel hangját George –, ezt senki sem tilthatja meg nekik. Kösz – vette el Johntól az egyik születésnapi kisrádiót olyan természetességgel, mintha mindig ilyeneken beszélt volna lányával. – Mi a helyzet, kicsim?
  – Tűrhető – szólalt meg a lányka egészen tisztán. – Van egy nagy repedésünk, amit könnyedén be lehet foltozni, csak nem érdemes. Újra elrepedne. Le fogjuk bontani.
  – Helyes. És hogy viszed át a kölyköket?
  – Ma este meleg takaróban. Holnapra pedig felállítunk egy kis fóliasátrat – ekkor kinyílt az ajtó, és Nicky hangja kórusban kezdett szólni a szájából és a rádióból –, később csinálok új alagutat.
  Áthaladt a seregleten, és bement a házba.
  – Ugyan milyet? – szólt utána apja.
  – Ások egyet.
  – Fityfenét! – Fiona szavajárását ezúttal George használta; a Vörösróka szeme haragosan villant. – Mi az ördögnek, hisz mindjárt itt a tavasz?
  – Majd jön másik tél, meg perzselő nyár is. A staceyiek tudják, miért raktak mindent tele föld alatti utakkal.
  – Mert minden csupa bozót!
  – A Csatornában nincsen bozót, mégis fúrtak alagutat.
  – Mert ott meg víz van – George nem adta föl.
  – Michaelék nappalijában se bozót, se víz nincsen.
  – És alagút talán van?!
  – Hogyne, a játékvasútban.
  George a zsebrádióra meredt, de mivel annak nem volt arckifejezése, nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e.
  – Mit csinálsz most? – kérdezte némi gondolkodás után.
  – Lapockát szappanozok.
  – Mi? – hökkent meg apja, de a többiek szóltak, hogy Minnie-ét. – Figyelj, kicsim, beszéljünk komolyan. Tényleg katakombát akarsz építeni?
  – Tényleg, apa, hacsak meg nem tiltod. Könnyebb és biztonságosabb lesz a közlekedés a két ház között, nemcsak rossz időben: nem kell utcai ruhát venni. De mondhatod nyugodtan, hogy ne tedd, kicsim.
  Odafönt ezalatt Minnie érdeklődve hallgatta, mi történt, s mielőtt Nicky elmondhatta volna tervét, közbevágott: – Miért nem csináltok föld alatti alagutat?

A kazamata tehát megszavaztatott; George később csak annyit mondott akaratát puhatoló gyermekének, csináljon, amit akar, ő nem rontja el a játékát. Az kicsit haragudott emiatt, ő nagyon is komolynak tartotta a célt; mindenesetre megrendelte az alagutat burkoló műanyagot.
  Időközben Kitty visszatért a ládikóhoz, s piciny lyukat nyitott a gomb mellett, majd körbeforgatta a tárcsát.
  – Van egy kis pöcök, ami másképp áll, ha S-re állítom – mondta. – Azt hiszem, feltételezhetjük, hogy az első betű S.
  – Samantha – mondták betörőtársai.
  – Próbáljuk ki – a lány bekapcsolta a lézert, és a hatodik gomb mellé szúrta. – Sajnálom – szólt pár másodperc múlva –, a hatodik betű H, nem T. Nézzük meg az utolsót… ez a T.
  – S… H… T – töprengtek azok, Fiona kivételével. A lány hatalmasat legyintett.
  – Senkit se érdekelnek a logikai talányok. Bele a kést!
  – Talán nincs is rá szükség – rázta meg Kitty álarc alatt is csinos fejét. – Ezek a betűk esetleg nem szót, hanem szabályosan képzett betűsort alkotnak. Ha az S-től elindulsz az ábécében, és kihagysz két betűt… T, U… a V következik. A W-t és az X-et kihagyod: Y… Kihagyod a Z-t és az elejére visszatérve az A-t: B… C és D, aztán E… F és G kimarad, és itt van a H, pontosan a helyén. A többi betű pedig K… N… Q… és T.
  Beszéd közben a helyükre forgatta a megnevezett betűket – ez állt most a ládán: SVYBEHKNQT –; s roppantul meglepődött, amikor a fedél nem nyílt ki.
  – Jó elmélet – dicsérte Fiona. – A haszna édeskevés. Bele a kést!
  Kitty sóhajtva újabb lyukat nyitott a harmadik helyen.
  – Né csak – mondta –, illetve ahogy Lane úr mondja, nofene. Ez egy Y. Lehet, hogy az elméletem…
  – Az én elméletem jobb. Bele a kést! – követelte a róka.
  A nyolcadik betű A volt, ezzel tehát Kitty elmélete megdőlt. A lány most már sorban kereste meg a hiányzó betűket: L… N… T… W… R. SLYNTHWART.
  S a kallantyú elmozdult. A gyerekcsapat megilletődötten hajolt a ládikó fölé, Kitty pedig fölemelte a tetőt.

Aligha túlzás azt mondani, hogy másnap az egész város Lane-ékről beszélt. Az nem volt beszédtéma, hogy megerődített lakukat immár komplett várrá kívánják kiépíteni, ezt ugyanis a lány nem mondta el senkinek. Az viszont futótűzként terjedt el, hogy kincset találtak Robinsonék pincéjében. Legalább tízféle összeget rebesgettek a gyorsan mozgó, mindig használatra kész nyelvek; talán többet is, de tízet bizonyosan, mert Fiona ennyi változatban indította el a hírhullámot. Mr. White-nak egymilliót mondott, Mr. Wakefieldnek kettőt, egy perccel később a szomszéd szobában kutyaoltásra várakozó Mrs. Fitzroynak négyet, Pat Simmonsnak három és felet… becslései, ha mindent összevetünk, ötszázezer és tízmillió között mozogtak széles skálán. Anélkül természetesen, hogy a legkisebb sejtelme lehetett volna a lelet értékéről.
  A robotok persze meg tudták állapítani, miből vannak az ékszerek. Nicky és Kitty nem, ők el voltak foglalva azzal, hogy leesett állal bámultak, mint akik életükben először látnak ilyet – egyébként életükben először látnak ilyet –, ezért Peter feladata volt, hogy szakértő képpel, öreg zálogházi becsüs módjára szeme elé tartson minden darabot, és elismerően cuppogva kijelentette: ez arany, ez platina…
  De nézzük sorra-rendre, mit is tartalmazott a kis műremek. Öt különböző nyaklánc aranyból – az egyik tizenhat karátos –; tizenhét arany- és hat platinagyűrű, négy közülük gyémántköves; három karkötő, szintén platina; egy kis dobozkában harminc briliáns, a legnagyobbak borsószem nagyságúak; két lapos ezüstdobozka, az egyiken ezerkilencszáznyolcas évszám; végül egy kötegben száz darab százdolláros az Egyesült Államokból, négy és kilenc között kibocsátva, ebben a században természetesen.
  – Arany, ezüst, gyémánt, platina, dollár: minden értékesből egy kicsi – állapította meg Jack.
  – Szamárság – mondta George, akit e dáriusi kincs egyáltalán nem hozott lázba. – Ismerek egy mosolyt, ami százszor többet ér ezeknél.
  Mary meghatottan pillantott férjére, csakhogy az nem őt nézte: Nicolette-et, aki boldog, átszellemült rajongással csüggött apja tekintetén; az fölkapta és hátrament vele a díványra. Az asszony egy pillanatig valami csípős megjegyzésen törte a fejét, aztán inkább ő is odament kisrobotot dédelgetni.
  Fionát viszont ez nem hozta lázba. – Nos – mondta –, a szajrét megcsíptük. Be kéne lökni egy kóser pulykáshoz, mielőtt a zöldtojások orrot nyomnak, mink meg dekkolhatunk a karcerba.
  – De Fiona! – méltatlankodott Mary, joggal háborogva az angol nyelv ilyen intenzív meggyalázása ellen. Ám ha Fiona rovott múltú volt, azt is tökéletesen akarta csinálni.
  Egy robot mindig megadja az információt, amit tud. – Azt mondja – magyarázta Peter –, hogy a zsákmányt megszereztük. El kellene adni egy megbízható orgazdának, mielőtt megérkezik a rendőrség, és mi börtönbe kerülünk.
  – Orgazdát nem vehetünk igénybe – mondta Kitty. – Az törvénytelen.
  – Most betörünk vagy nem törünk be?!
  – Szerintem ne tegyük – indítványozta Peter –, hanem adjuk át jogos tulajdonosának.
  – Persze akkor a családodban marad – morgott Fiona, de a fiú megrázta a fejét.
  – Nem, ezeket Manchesterből rabolták el tizenhétben. A tettes már nem él.
  A Vörösróka fölkapott egy láncot. – Ez hol van ráírva?!
  – Azon a fényképen, amit az Interpol ellopott értékeket nyilvántartó osztálya őriz.
  – És honnan tudják, ki a tettes és hogy nem él? – kérdezte Mike.
  – Rábizonyították és elítélték. Több más ügyből kifolyólag tizenkét évet kapott, de huszonháromban meghalt. Egyedül dolgozott, így valószínűleg senki sem tudta az ékszerek hollétét.
  – Nem hívták véletlenül Forsternek ezt a derék embert? – érdeklődött Diana.
  – Nem. Hill volt a neve, de Christiesben lakott.
  – Gondolom – dörmögte a kelta főrabló kedvetlenül –, időközben útnak is indult egy csomó hatszögfejű, hogy bezsebelje a kincset.
  – Majd reggel. Még azt is el kell dönteni, hogy ki a tulajdonos. A bank ugyanis kifizette az ékszereket gazdáiknak, és tíz évvel ezelőtt megbukott.
  – Hehehe – rikkantotta a róka.
  – Nem a biztosító fizette ki őket? – kérdezte Diana.
  – Ezúttal a kettő ugyanaz.

Ideje megismertetnünk az olvasót Robinsonék terveivel; enélkül nem lenne érthető, miért építenek olyan házat, amilyet rövidesen látni fogunk. Az a helyzet, hogy akárcsak az időjárást, az árva gyerekek gyakoriságát is előre jelzi a modern technika. Ez végül is nem boszorkányság, hiszen vannak statisztikák a halálozásról, ezen belül a fiatal szülők elhalálozásáról, s vannak a gyermeküket elhagyó anyákról is. Ezekből a statisztikákból ráérős masinák „trendeket”, „tendenciákat”, „konvergenciákat” és hasonló álokos képtelenségeket alakítanak ki, ily módon látszólag tarkabarka, ám igazából nagyon is szürke diagramokká alakítva az eredetileg is szürke számsorokat, amikké előzőleg más szerkezetek lefordították a vért és a könnyeket, az áttöprengett éjszakákat és az agyonhallgatott nappalokat, a gyerekek kétségbeesett üvöltését. Hogy jól teszik-e? A magunk részéről, ha szabad véleményt nyilvánítanunk, azt mondanánk, igen. Kétségtelen, hogy a számolgatás és a mérlegelés nem ad meleg ételt, ruhát a nélkülöző kicsinyeknek; de nem is vonja el tőlük. És amint láthatjuk, lehetővé válik, hogy felkészüljünk a változásokra.
  A grafikonok azt jósolják: néhány éven belül emelkedés várható az állami gondozásra szoruló gyermekek számában. Sajnálatos, de fennálló jelenség ugyanis, hogy olyan fiatalok is gyereket hoznak a világra, akiknek sem kialakult, berendezett életük, egzisztenciájuk, sem kellő türelmük és hozzáértésük, sem elegendő szeretetük nincsen. Szeretetük, úgy bizony: mert a gyerekeket úgy is lehet szeretni, hogy ha találkozunk velük az utcán, megsimogatjuk a fejecskéjüket, mint Dorothyét szokták néhányan; meg lehet úgy is, hogy gyakran elbeszélgetünk velük, esetleg bekapcsolódunk a játékaikba; de a fölnevelésükhöz egy kicsit több kell. Úgy tűnik, a sokat – de nem eleget szidott nagyvárosok még mindig, minden erőfeszítés dacára rontják az emberek lelkületét, mérgezik életüket, nemtörődömmé, hanyaggá nevelik őket. S ez valószínűleg nem is változik sokat, amíg némely városban több ember él, mint egy-egy kisebb országban; aligha véletlen, hogy minden létező statisztika, a bűnözés, a halálozás, az egészségügy, a táplálkozás és minden egyéb területén a világ legnagyobb városában, New Yorkban a legrosszabb a helyzet. (Mellesleg már az is elég szégyen, hogy amikor New York lebontását „elkezdték”, tizenhatmillió lakosa volt, most pedig harmincnyolcmillió… illetve mire e sorok napvilágot látnak, talán negyvennél is több.)
  Robinsonék sose ijedtek meg egy-két (négy-öt) új gyerektől, ezért úgy döntöttek, kiveszik részüket a romló helyzet megoldásából, s otthont adnak még egypár csemetének. Manchesteri lakásukban így is szorongtak, akárcsak itt; de itt legalább saját házukban vannak, ami helyett másikat csinálhatnak. Norman persze jobb szeretett volna egyből nagy házat venni, de a tisztelt hivatalok a köszvényes, reszketeg, Parkinson-kórtól is gyötört csigabiga megfontolt tempójával lapozgatták az ügyiratokat már fél esztendeje, ezért Robinsonék összeszedték mozgatható pénzecskéjüket, és megvették a christiesi házat. Muszáj volt, mivel a gyerek testmagasságával a helyigénye exponenciálisan növekszik, márpedig Robinsonéknál majdnem mindenki gyerek. Ezenkívül csak idő kérdése volt, hogy a vén bérházra kimondják a halálos ítéletet; csoda, hogy el tudták adni a lakást, persze jelképes összegért.

A ház készen állt, csak a végső simítások voltak hátra január utolsó estéjén. Másnap Normanék be akartak költözni, szintén iskolaidő alatt, ahogy kihurcolkodtak; kis búcsúestet rendeztek hát, annak örömére, hogy nem kell már a fémtető alatt sátorozniuk. Peter nagy adag rőzsét szerzett, amiből remek tüzet csináltak, és – Lizzie nagy örömére – húst sütöttek rajta nyárson, krumplival. Fiona is örülhetett, mert George ezen az estén nem ivott sört: ide a bor illett, néhány üveg száraz fehéret nyitottak ki, alkoholmenteset méghozzá, Diana és a gyerekek miatt.
  Később Dorothy érkezett gazdája házavatási ajándékával: egy kosár gyönge tejeskukoricával, ami ritkaságszámba ment ilyenkor, s ha akadt is, megfizethetetlen. George azonnal berakta a kislányt a többi közé, és meghívást küldött a családjának is.
  Szándékosan korán kezdték a partit, hogy ne nyúljon az éjszakába, hisz reggel iskola van. Tíz körül minden nehézség nélkül le lehetett fektetni őket, kivéve egyet, akit nem is próbáltak: Fionának négyéves kora óta nem lehetett megszabni, mikor feküdjön le vagy keljen föl, hogyan öltözzön vagy mivel táplálkozzék. Most is ott maradt hát a tűz mellett mint az egyetlen iskolába járó. Rajta kívül csak Mr. White-nak kellett korán kelnie, de ő már alig alszik, mint mondta.
  Azért mondjuk el mindezt, mert a társaság éjjel kettőig ült az udvaron, a kihunyt tűz körül a kerti székeken, s beszélgetett számtalan dologról, múltról és jövőről, a napi eseményekről, a nem egészen két hónap múlva napvilágra bukkanó kisbabáról; Diana mint fegyelmezett kismama tizenegykor elköszönt és Mike-kal együtt visszavonult.
  Háromnegyed tizenkettőkor Vörösrókánk, aki jobban érezte magát a földön heverészve, a házba indult Fájdalmas Deirdre és a hős Finn kalandjaiért, mert meg akarta ismertetni velük White urat. Majdnem a bejárathoz ért, amikor Nicky utánaszólt:
  – Írországból keresnek, Fiona.
  – Jó, kapcsold ide – haladt tovább a lány, s a gyerek rábólintott, de egy másodperc múlva Kittyvel együtt szökkent talpra.
  – CSVD-riasztás!
  A róka megállt az ajtóban, s anélkül, hogy megfordult volna, csendesen azt mondta: – Má tá tú ag magadh fúm anois…26
  – Eszemben sincs. Helikopterrel jönnek, öt perc múlva itt vannak – talpalt a kislány sietősen. – Összekészítem a holmidat.
  Fiona egy darabig csak állt az ajtóban, háttal az elcsendesült társaságnak, aztán lassan megfordult és visszament.
  – Mr. White – kezdte higgadtan –, azt hiszem, a beszélgetést egy későbbi időpontra kell halasztanunk. – Az idős boltos zavartan biccentett, semmit sem értve az eseményekből. – Norman… mit az ördögöt csináljak most?!
  A sebész nem fűzött megjegyzést a nagy fölfedezéshez: mégis van valami, amitől a kelták legifjabb hőse is fél. Kihörpintette az italát, s felpillantott a lányra, aki türelmetlenül topogott mellette.
  – Semmit. Ha fáj, jajgass, ha nem, mesélj nekik az ókeltákról.
  – Ne hallgass rá – avatkozott be Peter –, egyáltalán nem fog fájni. Miért ijeszti meg, gazda?
  – Úgyse lehet megijeszteni – legyintett Norman, helyreállítva Fiona jóhírét. – De igazad van, tényleg nem fáj. Kapsz egy érzéstelenítőt és kész.
  – Valóban nem lehet megijeszteni – bólintott a lány méltóságteljesen. Főleg te nem tudsz, Norman Robinson. Cén áit héileacaptar sin?27
  S emelt fővel továbbvonult. Közben Kitty száguldott elő két erős halogénlámpával, s Peter kíséretében kirohant a kapun. Nicolette is megjelent, egyik karján Fiona kabátjával, amit odanyújtott a lánynak. Az fagyos pillantást vetett rá.
  – Tessék felvenni! – förmedt rá a gyerek. – Jól nézünk ki, ha pont most fázol meg. Vedd már fel!
  Fiona – mint aki szívességet tesz – kényelmesen belebújt a nagykabátba, de szemét már a gyerek mellett heverő táskára szögezte.
  – Abban mi van?
  – Váltás ruha, agyarkefe, miegymás – idézte Nicky barátnője korábbi szövegét. A róka nevetett, és intett a társaságnak.
  – Majd jövök. – S válaszra sem várva kilépett az utcára.
  – Nos hát… – kezdte Mr. White kissé zavartan – azt hiszem, kissé hiányos ismereteim…
  – Csontvelőt akarnak – mondta Norman. – Valakinek erre van szüksége odaát.
  – Egy ilyen… kislánytól?…
  – Sajnos ott már nagykorú – dörmögte George. – Gondolom, már két hete kitöltött minden lehetséges papírt, minden bizonnyal a szerveit is felajánlotta, amire jó oka volt.
  – Micsoda?
  – Biztos lehetsz benne, hogy nem ágyban, párnák közt hal meg, a belső részeinek többsége felhasználható marad. Mármint ha idejében megtalálják a testét.
  Mary nevetett, mert Fiona is ezt szokta, ha a saját haláláról beszél, de láthatóan nem helyeselte a témát. Norman megvakarta az állát.
  – Ez esetben rossz hírem van. Csontvelődonor tizenhat éves kortól bárki lehet, Írországban is, nálunk is. Nem a nagykorúság a határ.
  – Elég baj az. Vért is folyton ad… tényleg, Nicky! – kapott észbe George hirtelen. – Hol van itt egy rádió?!
  – Jelen – tartotta fel kezét Jenny és Dorothy.
  – Ja persze. Szóljatok a gyereknek, hogy mondja meg a pilótának: Fiona múlt szerdán adott vért! Értitek? A pilótának, nem a Vörösnek.
  – Értjük, uram. Miért?
  – Mert Miss Kihaénnem esetleg „elfelejti” megmondani, aztán rosszul lesz nekem.

Ezalatt Fiona és Nicky a Hegy utca végén, a kereszteződésben állt és a helikoptert figyelte. A jármű óvatosan ereszkedett alá a sötétbe burkolózott Nagyrétre, csak műszereire és a két villogó fénypontra hagyatkozva, amiket Kitty és Peter állított elő a kezükben forgatott lámpával. A gép pontosan kettejük közé szállt le.
  Fiona beugrott az ajtón – Szép esténk van, nemde? –, Nicky pedig a lába elé rakta a táskát, aztán ő is be akart mászni.
  – Hát te mit akarsz?
  – Megyek veled – ajánlkozott az –, jó, ha van melletted valaki.
  – Szó se lehet róla, itt maradsz. Majd ha megjöttem, főzhetsz nekem velőscsontot.
  Ezzel becsukta az ajtót, s a helikopter csendesen fölemelkedett, idelent hagyva Nicolette-et a problémával: komolyan vegye-e a rendelést vagy se.

Mikor az események zajlottak, Normanék már az ékszerek tulajdonosainak érezhették magukat; ügyvédjük szerint senki sem követelheti rajtuk. A titkot azért megtartották, egészen február negyedikéig, amikor kiderült, sőt kipattant az egész. A gyerekek okozták, pontosabban Minnie, akit bosszantott Evelyn Harris fennhéjázása – rosszabb volt, mint a nővére, mert már négyévesen lenézte a robotokat, nagyképű volt a fiatalabbakkal és az alacsonyabb osztályokkal tartozókkal –; az ő korában nem lehetett felróni neki, hogy Evelyn megleckéztetését fontosabbnak tartotta a számára egyébként is értelmetlen titoktartásnál, nem tudván felmérni, mivel jár, ha a dolog napvilágra jön.
  Hogy Minnie mikor fecsegett, nem tudni – csak negyedikén derült ki, ő pedig még hadilábon állt az idővel, nem tudta megszámolni a napokat, amik nyilván azzal teltek, hogy Evelyn elmondta a szüleinek, azok a gyerekbeszédként vállvonással való elintézéstől eljutottak a „hátha mégis” gyanakvásig, továbbadták a pletykát különféle embereknek, míg végül a sajtó óriási, parabolaantennaként a világ felé tárt fülébe is elért. Sajnos nem a helyi sajtó kisebb, a város méreteihez illő hallószerveibe, hanem az országos nyomtatott és elektronikus hírcsatornákéiba, amik sokkal gyorsabban mozogtak, mint Kitty bájos fülecskéi.
  Reggel hétkor jelent meg a siserehad a Hegy utcában vagy féltucat kocsival – köztük néhány busznyi méretű –, és pillanatok alatt elleptek mindent. Kamerákat, lámpákat és más, rejtélyes instrumentumokat állítottak föl, majd egy kisebb csapat benyitott a kapun, és a pár napja álló, új ház felé csörtetett. A régóta figyelő Peter idejét látta, hogy kilépjen a kertbe.
  – Jó reggelt kívánok, mit óhajtanak?
  – Jó reggelt. A sajtó képviselői vagyunk, dr. Norman Robinsonnal szeretnénk beszélni a nemrég fellelt ékszerek ügyében.
  – Robinson professzor éjszakai nyugalmát tölti – nyilvánította ki a fiú méltóságteljesen. Norman nem szokta még a doktorátust se használni, a professzori címet meg egyenesen fennhéjázásnak érezte, de Peter tudta, hogyan kell bánni ezekkel.
  – Nos, ha felkeltenéd – bólintott a magas, kopaszodó férfi, aki az előbb is szólt –, lekötelezne, ha válaszolna néhány kérdésünkre.
  – Ez nem lehetséges, uram. Gazdám aludni kíván, majd nyugodtan felkészülni nehéz munkájára. Ha kérdéseik vannak, azokat énhozzám intézzék.
  – Jelen voltál az esetnél? – Hogy hívnak? – Milyen robot vagy? – Hol vannak az ékszerek? – Milyen értéket képviselnek? – Volt más értékes tárgy is a dobozban? – Mi volt még a pincében a ládán kívül? – Jelentkezett már az ékszerek esetleges tulajdonosa? – Hol vannak az ékszerek? – Van fénykép az ékszerekről? – Mit tesz a gazdád, ha az értékeket más is követeli? – Igaz, hogy az ékszereket a maffiától tulajdonították el? – Hogy nézett ki a díszdoboz? – Mi volt Mr. Robinson első reakciója, amikor megtalálták az ékszereket? – Ki bukkant rájuk? – Most hol vannak az ékszerek?
  És így tovább, végtelen sorban. Nem sok akadt a tisztelt orgánumok között, amelyik robotokat küldött a híranyagért – ezek amúgy is később érkeztek –, az újságírók mind biológiai lények voltak, többségben egyszerű magnókkal és filmfelvevőkkel fölszerelve. Nem csoda: olyan lapoktól jöttek, amiknek nem volt pénze minden tudósítóját rendes zsebszámítógéppel ellátni, amibe Peter az egész történetet áttölthette volna.
  Peter megválaszolta a kérdéseket, ám elzárkózott a felvilágosítástól a kincsek helyét illetően. Különben a dolgozószoba széfjében voltak, ahol Norman orvosi és családi iratokat tartott. A robotok javasolták ugyan, hogy vigye őket a bankba, de azt felelte: ha ezek az övéi, akkor jó helyen vannak, másvalaki elhagyott javainak pedig nem nyitott drága pénzen fiókot.
  Nagyon úgy nézett ki, hogy az ékszereket most már senki sem követelheti. Az egyetlen, aki jogot formálhat rájuk, az lehet, aki a bankba tette őket annak idején – egész pontosan kilencen voltak –, de Robinsonék egyáltalán nem kötelesek ellenszolgáltatás nélkül bármit visszaadni ennyi idő után.

De térjünk rá az új Robinson-rezidencia ismertetésére. Egyelőre kissé egyenetlen a berendezése, a lakatlan szobák éppúgy konganak az ürességtől, mint Michaeléknál, de ezeket rövidesen berendezik a további gyerekek számára. Persze a pincéből fölhozott bútorokat is felhasználják, egy adagot már elszállítottak Wall kárpitoshoz rendbehozatalra – a maradék a Lane-telken várja sorát.
  Az épület földszintje és emelete azonos beosztású. Egy tágas, négyzet alakú helyiség képezi mindkettő központját – oldalai tizenegy yard hosszúak –, amelyet mind a négy oldalról folyosó vesz körül. A nyugati oldal folyosórészét ajtók választják el a többitől, ez az előszoba. A másik három oldalt a helyiségek veszik körül. Északon az előszobából nyíló illemhelyet három (!) fürdőszoba követi, amik az egész északi oldalt elfoglalják, a sarkon levő vendégszoba kivételével. Ez attól vendégszoba, hogy kiírták az ajtajára; különben legfeljebb Peternek lehet olyan vendége, aki ezzel a tökéletesen üres szobával beéri. Délnek fordulva Alex lakhelye után egy újabb üres szobát találunk, majd Andrew és az ugyancsak lakatlan délkeleti sarokszoba következik. Ennek szomszédságában ugyancsak nem lakik senki; nyugat felé haladva Sandra és Dick szobái után az éléstárat és a konyhát találjuk.
  Az emeleti fürdőszobák abban különböznek a földszintiektől, hogy itt már kettő van berendezve – odalent csak egy –, de karácsonyig Norman teljesen üzemképesen akarja látni mind a hatot. Ő maga Shirleyvel a „vendégszoba” fölött lakik az északkeleti sarokban, a dolgozószoba mellett, amit Sam, Elizabeth és a másik sarkot lakó Charles szobája követ; a déli oldalon Cynthia és Kate egy üres szobával elválasztva; az előszoba fölött pedig két további helyiséget alakítottak ki, ahol Naomi és Minnie lakik.
  A ház alapterülete majdnem kétszerese volt a régiének, így nem csoda, ha a pince kincseivel együtt sem jutott elég bútor bele. Rövidesen erre is sor kerül.

A christiesi városatyák nem voltak azok az emberek, akik tovább vacakolnak a tennivalók előkészítésével, mint ameddig maguk a tennivalók tartanak. Megszavazták, hogy az idén felújítanak két bérházat – tehát így is lesz. Az Őszibarack utca tizenkettes számú épület már fel volt állványozva s mindkét anyagbeli munkások sürgölődtek rajta, amikor Nicolette-ünk elbaktatott mellette hatodika, kedd reggelén. A szomszédba, a tizennégybe vezetett útja.
  Mr. John McFarlane, a Hegy utcai Andrew McFarlane öccse már ezen a korai órán is tele volt munkával. Az üzlethelyiséget szövetek, rajzok és félkész ruhák borították; a kis fogadószoba nagy részét pedig Mrs. Sutcliffe töltötte ki, élénken magyarázva az elképzeléseit.
  – …arra gondoltam, hogy a narancsszínű szoknyájához egy kis blúzt csinálhatnál, olyasfélét, mint amit Edithnek tavalyelőtt, emlékszel… – szűrődött ki egy foszlány Nickyhez, aki csendesen a fogasra akasztotta kabátját, helyet foglalt a sarokban, s belelapozott egy divatmagazinba.
  A város három női szabóval is büszkélkedhetett, akik között – néhány egyéb szakmával ellentétben – semmiféle verseny nem volt. A vendégkör mindig váltogatva dolgoztott velük; például Mary tavaly Mr. Stuartnál varratott magának nadrágot, ezt megelőzően Mr. Williamset vette igénybe, most pedig McFarlane úr van soron. A három szabóműhely felszerelése nagyrészt egyforma volt, leszámítva, hogy Stuart úr kalappal is foglalkozott. Természetesen a kislány bármelyik üzletben megtalálhatta a legfrissebb divatlapokat, amikből részletesen tájékozódott, mit fognak hordani Párizsban, Rómában, Londonban s persze elsősorban Nyugat-Angliában a tavaszon; utánanézett minden korosztály s mindkét nem ruházkodásának, arra az esetre, ha valakinek tanácsot kellene adnia; saját öltözködését azonban nem a robotdivat – Párizsban már ilyen is van –, hanem a tizenkét esztendős leánygyermekek viselete alapján tervezte meg. Éppen azon morfondírozott, hogy ezek a mintás ingek jól állnának-e Bobnak, amikor felgyulladt a villany. Eddig ugyanis csak az utcáról beszűrődő kékes derengés űzte el a sötétséget, meg a másik szobából esett be némi fény a műhelybe.
  Nicky felállt és biccentett az ajtó felé, ahol meglepve állt a tulajdonos és üzletfele. – Jó reggelt kívánok, Mrs. Sutcliffe – Mr. McFarlane. Elüldögéltem itt egy kicsit, amíg beszélgettek.
  – És miért nem gyújtottad meg a lámpát?
  – Nem akartam zavarni, uram; ez a kis fény egyébként is bőven elég nekem.
  – Akkor se rontsd a szemedet – mondta Mrs. Sutcliffe tréfásan, s a szabóhoz fordult. – Nos hát, majd csak találunk valakit. Szólj, ha… – itt elhallgatott és a gyerekre nézett. – Várj csak. Ugye hallottad, amiről beszéltünk?
  A lányka mosolyogva félrehúzta barna fürtjeit a bal oldalon, s megmutatta kis fülét: – Már hiúzok is többször kölcsönkérték.
  – Nagyszerű – nevetett a hölgy –, akkor tudod, mi a probléma. Te ugye tudsz hímezni?
  – Nos hát, asszonyom – kezdte Nicolette óvatosan –, éppenséggel nem vagyok kétbalkezes.
  – S mit gondolsz, el tudnád vállalni legalább az egyik darabot? Persze ugyanazért a pénzért.
  Mint a hímzőnő, tudniillik, aki most nem tudott dolgozni, más elfoglaltsága akadt: az, ami Dianának.
  – Megtisztel, hogy rám gondol, Mrs. Sutcliffe. Ha engedélyt kapok rá, örömmel vállalom. Hány darab van összesen?
  – Egy takaró meg négy kispárna.
  – Ha szétosztja a robotok között, egykettőre végezhetünk vele.
  – Még jobb. Akkor szólj, ha megkérdezted a gazdádat… persze, apádat, tudom. Ne haragudj.
  – Ne zavartassa magát, asszonyom.
  – Jól van. Jaj, nem is kérdeztem, tudtok-e ti hímezni – nevetett Mrs. Sutcliffe.
  – Úgy-ahogy, asszonyom. Ha van kész minta kiválogatott színekkel, az iparosmunka minőségéért jótállunk… de ha nekünk kell kitalálni mindent, akkor inkább csak Eddie, Violet és Peter alkalmas a dologra.
  – Éppen a férfiak… – csodálkozott a hölgy, majd bocsánatkérő mosollyal a szabóhoz: – Jaj, ne haragudj, nem így értem. Kevés férfinak van elég szépérzéke az ilyesmihez; te ezek közé tartozol.
  Nicolette illemtudóan megvárta, míg McFarlane úr nevetve biztosítja a hölgyet, hogy nem érezte sértőnek a szavait.
  – Nálunk a nem nagyrészt látszólagos, Mrs. Sutcliffe. Ők hárman rendelkeznek a városban a legmagasabb szintű aggyal, így képzelőerővel is.
  – Á, értem. Hát erre nem lesz szükség, minden meg van rajzolva.
  – Akkor, ha megfelel önnek, Dorothy elmegy délelőtt az anyagokért.
  – Hogy?… persze, rádión megbeszéltétek, igaz? De még meg kell kérdezned otthon, hogy szabad-e.
  – Szabad, asszonyom. Időközben hazatelefonáltam.
  Az emberek összenéztek. – Néha tényleg beleszédül az ember, amiket művelnek – dörmögte Mrs. Sutcliffe. – Udvariasan elcseverészik veled, közben meg körbetelefonálja a fél várost.

Nem azért hallgattunk az Ó Ciarraigh-ok Christiesbe akkreditált képviselőjéről az elmúlt hét során, mert nem tartózkodott a városban. Az ír klinikára nem követhettük, ehhez sose adná beleegyezését – a véradás a legtöbb, amivel sejteni engedi, hogy hús-vér élőlény –; csak annyit tudtunk meg, hogy egyike volt a négy személynek, akik hozzájárultak egy tizenéves fiú műtétjéhez, ami talán az egészségét állítja helyre. Másnap déltájban rókánk makkegészségesen ébredt, fölfalta kétnapi kosztját – más ember számára ez alig több egy normális ebédnél –, majd némi erőszak alkalmazásával kiszedte az orvosokból, milyen a fiú állapota. (Kielégítő, de ilyen hamar még nem sokat lehet tudni.) Ezután vonatra ült és hazament Tiobraid Árannba – „haza”, hiszen apja itt gyerekeskedett, de Fiona már a fővárosban született –, elcseverészett néhány ismerősével, felült egy kishajóra An Sionna lágy habjain, végül Luimneachban a manchesteri gépre. Este kilenckor úgy csörtetett be a Hegy utcai házba, mint bármely hétköznapon.
  Nicolette még előző éjjel apja elé tárta a súlyos problémát, amivel kis robotlelke vívódva küszködött; az jót derült rajta, s azt mondta, nem tud felelni neki – Fionánál sose lehet tudni, mit akar. Ő maga is csak ritkán tudja. A lányka egyedül oldotta meg a dolgot: hozott Mr. Atkinsontól egy gondosan becsomagolt, csinos velőscsontot – azzal a megállapodással, hogy ha a Vörös nem óhajtja elfogyasztani, bontatlanul visszaviszi. Egyetlen szóval sem emlékeztette barátnőjét az elválásukkor mondottakra – csak annyit kérdezett, mit enne. Igazi roboti fifika.
  Illetlenség volna titokban tartani a végkifejletet; voltaképpen azonban ez előre látható, ha átgondoljuk Fiona jellemét. Ha nem kéri a csontot, vagy gyávának tűnik, aki megijed ettől az ételtől – és a csontvelőadástól is –, vagy feledékenynek. Márpedig egyik sem volt, és még kevésbé akart annak látszani. Ezt felelte hát: – Emlékszel, mit beszéltünk meg az éjjel, ugye?
  – Hogyne – bólintott a lány –, hogy parancsolod?
  – Főzve, Miss Lane, ahogy máskor; pirított kenyérrel és egy kis csomó algával.
  Nicky ment, kicsomagolt, főzött, pirított és hozta. Fiona igen nagy gusztussal kenyérre tette a kellemes kinézetű anyagot – mely előző nap még vörös vértesteket termelt egy városszéli ólban –, bekapta, megrágta, lenyelte, majd – mialatt a kicsi lélegzet-visszafojtva izgult, nem lesz-e rosszul – csak úgy mellesleg ennyit mondott: – Ez enni is jó.

Szombat délelőtt John a városba akart menni, hogy beszerezzen néhány elektronikai apróságot. Vele tartott Fiona, két öccse és kishúga is, akiben ismét feléledt a gyanakvás a JN–1-et illetően; a gépezet primitív volt, ez igaz, de ha továbbfejlesztik… végül mégiscsak veszélyeztetheti az ő pozícióját. Ott akart ezért lenni, nehogy bátyja túl jó alkatrészeket vegyen.
  Shrewsbury városközpontjában, a fedett sétálóutcákban – nem üveg takarta ezeket, csak áttetsző fólia – a kis csapat meglátogatott egy villamossági szaküzletet. Itt is robot szolgált ki, akárcsak a manchesteri boltban, ahonnan az agy származik; de ez hétköznapi küllemű volt, egy fiatal nő.
  – Né csak – ragadott föl Fionánk egy dobozt, mialatt Johnék valamiféle PX-ekről (vagy BX-ekről, netán DX-ekről) tárgyaltak. – Ezzel minden vöröset látni lehet?
  – Az infravörös sugarakat lehet vele látni, Fiona – válaszolt a kislány, nem firtatva, mi az újdonság barátnője számára egy ilyen ősrégi eszközben.
  – Hát az mi fán terem?
  – Ezek a hősugarak, amiket minden meleg dolog kibocsát?
  – Mint például Afrika?
  Ez már fogas kérdés volt. Azt Nicky nyilván mondhatta, hogy Afrika nem bocsát ki ilyeneket, hiszen ez nem igaz. Az igenlő válaszra viszont a kelta mintapéldány kétségkívül gyakorlati bemutatót követel – márpedig az elefántfül alakú kontinens momentán nincs látótávolságban, s egyébként is: legfeljebb űrhajóról lehet egész terjedelmében megfigyelni és más területekkel összehasonlítani. Semmi sem garantálta, hogy Fiona hisz majd neki s nem akar nyomban űrrepülőre szállni, hogy kipróbálja a filléres apróságot, de Nicky bátran megmondta az igazat.
  – Pontosan.
  No persze – a kislány működésének bonyolult szabályai nem is engedik, hogy ilyen esetben hazudjon. És a róka nagyon jól tudott mindent.
  Kivette a távcsövet, a szeméhez emelte és Nickyre irányította. Sötét háttéren narancsvörös alakot látott, aki kecsesen meghajolt feléje. Az infracső továbbfordult, s újabb alakok tűntek föl.
  – Látlak mindegyikőtöket, afrikák! – rikkantotta Fiona. – Hősugarakat bocsáttok ki, méghozzá piros, narancs és sárga színűeket.
  Nicky megnyugodott, nem lesz űrutazás.

Ám a megpróbáltatások nem értek véget. Az üzletből kijövet rókánk éles kurjantással szétrebbentette a járókelőket, s mint lángvörös csóva szelte át az utcát és csapódott be a szemközti kisállat-kereskedésbe. Kis társnője lélekszakadva követte.
  A kalitkákkal, apró ketrecekkel és dobozokkal megtöltött boltocskában középkorú férfi őgyelgett.
  – Mr. Kisállat? – szögezte neki Fiona anélkül, hogy egy pillantást vetett volna bármire is.
  – ?…
  – Csak mert ez van kiírva. Gondolom, ahogy Wilson Pékség meg Nelson Cipőbolt, úgy Kisállat Kereskedés.
  – Fiona! – rimánkodott a gyerek.
  – Nem értem – mondta a férfi. – Keveset angolul. Kérdez urat, ott – mutatott a raktár ajtajára.
  Nicolette néma hálát rebegett a robotgondviselésnek.
  – Bhuel, is cuma liom28 – vont vállat Fiona, és megkérdezte a férfit, tud-e írül, skótul vagy walesiül; nem tudott, közölte, hogy olasz. – Igen? Én csak annyit tudok olaszul, hogy Senatus Populusque Romanus.29
  Nicky szólni akart, hogy a hely stimmel, de az évezred nem egészen, de a raktárból bejött a tulajdonos, kintről a fiúk, és őrá nem figyelt senki. Az olasz átvett valami állateledelt, a többiek pedig az üzlet lakóit tanulmányozták, amik a ketrecekben csipogtak, cincogtak, tátogtak vagy csak hallgatagon nézték őket.
  – Hogy vagy, festékes csibe? – üdvözölt Fiona egy papagájt. – Szia, dobozos! – a teknősbékának. – Te nem pusztultál ki száz évvel ezelőtt? – kérdezett egy sivatagi ugróegeret, aki nem szólt semmit, mert mit lehet erre válaszolni? – Hahó, játékegér! – köszöntötte a tengerimalacot.
  Új vevő érkezett, aki egy pillanatra elterelte a tulajdonos figyelmét. Nicky halálra váltan nézte, amint Fiona fölemeli az imént megszólított teknős otthonának rácsos tetejét, kiveszi az állatot, gondosan lecsöpögteti és a háta mögé rejti.
  – Nézze, uram! – rikoltott föl egy másodperc elteltével, és az üres terráriumra mutatott.
  – Mi történt? – kérdezte a boltos.
  – Meglépett – magyarázta Fiona egy pantomimművész gesztusaival. – Egy szempillantás alatt kilökte a rácsot, kettőnket, akik rávetettük magunkat, félrelökött, és villámsebesen elhúzta a csíkot! Van egy robogója? Talán még utolérjük! – Ekkor felfedezte bal kezében a dobozost. – Várjon! Megfogtam! Éppen két rendőrrel dulakodott, akik meg akarták állítani, az egyiket már két vállra fektette, de nekem sikerült gyomorszájon vágni, összecsuklott, mint egy zsák. Fölkaptam és visszahoztam.
  Diadalmasan körbemutatta áldozatát. Az üzletben mindenki dőlt a nevetéstől. Fiona higgadtan meghajolt, megvárta a vidámság csillapultát, s visszatette az állatot – sajnos azonban fejjel lefelé. Nicky falfehéren könyörgött segedelemért, de senki nem törődött vele. Megpróbált fölágaskodva benyúlni a terráriumba, de nem érte el. Hozott egy széket és fölmászott rá – de közben a béka magától is a talpára állt. A kislány valamelyest megkönnyebbült, látva, hogy sértetlen.

– Mi lesz a neve? – kérdezte Nicky negyedóra múlva, mikor kiléptek az üzletből.
  – Kinek? – érdeklődött Fiona, mint aki elfelejtette, mit vett az imént; így is volt, a figyelmét a barkácsbolt kirakata kötötte le. – Ja… – pillantott a zsebére, ahol nyugtalanul mocorgott a szerzemény. – Nem tudom, találj ki valamit. No, ide bemegyünk.
  A bejárat közelében haladó Steve már nyitotta volna az ajtót, de Fiona elsüvített mellette, s a következő üzletbe toppant be. Itt hangszereket árultak.
  – Tudja – magyarázta az eladónak, mikor a lányka belépett –, amióta elajándékoztam a Buitléaromat, mindig egy hozzá hasonló, igazi jó masinát keresek. Én ugyanis pocsékul játszom, legalább a hangszer legyen jó. Ezek a fahangú vacakok szörnyűek.
  – Pedig az nem túl jó márka – indult a férfi az üzlet végébe.
  – Márka? – nézett Fiona. – Ki vagyok én, Dárius? Szép legyen a hangja, ezt akarom.
  A férfi már hozott is egy hangszert – azazhogy egy formátlan kupacot, amiből csövek álltak ki. A fiúk arcán megjelenő kifejezés sejteni engedte, hogy egyetértenek a neves zeneesztétával, aki nemrég így jellemezte a nagymúltú eszköz hangját: végy egy macskát meg egy nehéz férficipőt és üsd.
  Holott nincs igaza. A skót duda hangja gyönyörű, ha az ember megszokta – erre öt perc elegendő –, és persze ha hozzáértő szólaltatja meg.
  Fiona szakavatott szemmel méregette a szerkezetet. – Elég modern – jegyezte meg kritikusan, látva a kétezer-száztizenhatos évszámot; persze őneki akkor is túl modern lett volna, ha csupán ezerötszáz évvel ezelőtt rakták volna össze. Kézbe vette, fölfújta, aztán megállt. – Várjunk csak… fogd – halászott ki mellényzsebéből egy apró állatkát, s Nicky kezébe nyomta. Hasznos óvintézkedés volt, mert egy pillanattal később a zseb közvetlen közelében fölharsantak az ősi dallamok.
  S mit kezdett volna Fiona egy földsüket tengerimalaccal?

A lány beszerzései örömmel töltötték el az otthoniakat, az állatot és a hangszert illetően is. Mindenkinek tetszett a kis tengerimalac, például Lizzie-nek is nagyon, aki kutyakölyöknek nézte. Meg is akarta csókolni, de a rágcsáló pontosan felmérte, hányszor fér ő el Lizzie szájában, s hanyatt-homlok menekült. Fiona zsebében sem érezte igazán biztonságban magát: bebújt a zseb mélyére, s nem jött volna ki semmi kincsért. A juhászkutya egy darabig könyörgött Fionának, hadd játsszon vele, aztán elunta és visszament Malackához.
  Ami pedig a skót dudát illeti, annak is mindenki örült – tudniillik hogy Fiona nem talált kedvére valót, így továbbra is duda nélkül maradt a család.
  Eközben gyors ütemben haladtak a halastó munkálatai; ha Robinsonéknál vagy az utcáról kinéztek a Nagyrétre, láthatták a zömök exkavátorokat, a pocakos tartálykocsikat és a hórihorgas műanyagöntőket, amik már több épületet felhúztak; az egyik éppen az utca végénél álldogált – vagy egy kilométerre onnan –, hogy a városhoz legközelebbi halőrházat és garázst összerakja. Ezek mellett fog állni a csónakház és a strandépület, ha a tó már üzemel.
  A kitermelt földet már átforgatták, s mindennap négy teherautónyit vittek Észak-Walesbe, ahonnan szépen megformált, csinos bankókötegek érkeztek a városháza kasszájába. Christies saját földadagjára később kerül sor.
  A walesieknek viszont a legjobbkor jött: egyidőben a várva várt, nagyszerű pillanattal, amikor a napi átlaghőmérséklet végre magasabb lett a desztillált víz fagyáspontjánál, normál légköri nyomáson – vagyis annál az értéknél, ahol a negatív és a pozitív találkozik. (Legalábbis nálunk. Amerikában harminckét Fahrenheit.) Némely elkésett, apróbb havak még hullottak ugyan, de huszadika körül már túl meleg volt nekik – a bolygó felszínét borító réteg is már olvadozott.
  Mr. O’Connell idejekorán felismerte, hogy a városban tizedannyi csónak sincsen, mint amennyire szükség lesz, ha az utcákon felhalmozott, a keskeny ösvényeket szegélyező hófalak megolvadnak. Velencének hatalmas bevételt jelent, hogy utcáinak nagy része vízzel van kikövezve – ám ebből az is következik, hogy még egy ilyenre nem lenne már igazán kereslet. Ismét csatarendbe állította hát robotjait, amik fölvágták a hótömböket, s teherautók hosszú láncolata segítségével a vízműig és a Severnig szállították. Az optimális sorrendet az Amerikában tartózkodó Eddie helyettese, Violet számította ki: először egy főutat tisztítottak meg, amin a kocsik végigmehetnek, majd ettől távolodva a folyótól legmesszebb fekvő részekkel és a kertek környékével kezdték a hadműveletet.
  Nem voltak egyedül. Christies lakói rettenetesen unták már, hogy másodrendű polgárai tulajdon városuknak, mert első a hó. Mostanáig a hó szabta meg, lehet-e autót használni – amit persze sose akartak, de amikor a körülmények megtiltották nekik, rögtön autózhatnékjuk lett –; merre és milyen gyorsan menjen a busz és a postajárat; s persze a gyalogosok életét is megkeserítette. Most hát lapátot, csákányt ragadtak, s tátongó sebek százait ütötték a fehér óriásokon.
  A Hegy utca innenső részén a Robinson-telek volt az első, ami hómentesen üdvözölte a világot. Peter elmés módszert talált ki: a Lane-ház nappalijának ablakára való, hat yard hosszú fémlapot lefektette a földre, Kittyvel rádobáltak egy irdatlan hóhegyet, aztán felkapták és végigmasíroztak vele a városon. A folyóparton oldalára billentették, a repedező jégre söpörték a havat, s visszajöttek az újabb adagért. Az ötödik fordulóban már Sutcliffe-éktól importáltak egy-két mázsát, hogy a mennyiség meglegyen.
  Valami módon azonban, bár alig szállingózott néhány pelyhecske, úgy tűnt mindenkinek: a hóhegyek inkább növekszenek, nemhogy zsugorodnának.

Míg barátnője havat hordott, Nicolette-ünk a dolgozószobában ült szüleivel, s elragadtatva nézte az új rajzokat. Dalrymple úr szorgosan munkálkodott az iskolai élet képein, s keze nyomán egyre több és több részlet elevenedett meg színpompásan.
  Ezúttal a tananyagról is készített számos ábrázolást, amik bemutatják majd az olvasónak, mi mindent kell tudni egy első osztályú robotnak, hogy bonyolult világunkban megállja helyét, boldoguljon a reá váró millióféle feladattal. Hacsak nem robottervező véletlenül, alighanem az olvasó sem tudná mindet felsorolni. Ki is próbálhatja, ha kedve tartja: írja össze, ami eszébe jut, s hasonlítsa össze alább következő listánkkal, mely persze szintén csak vázlatos.
  A robot ismeretköre, vagyis a gyárilag beletöltött információk összességét betűkkel megjelölt szintekre osztják. A legalacsonyabb az A szint, amely tartalmazza a három törvényt és a kiegészítő robottörvényeket; azokat a legalapvetőbb emberi szabályokat és törvényeket, amikre minden robotnak ügyelni kell (például a közlekedési szabályokat); saját fizikai képességeit és korlátait; a robotokkal való kétirányú kommunikációt; az emberi beszéd megértését egészen egyszerű parancsok szintjén, egyetlen nyelven; a dolgok vizuális felismerését; az egyes emberek megkülönböztetését; a tárgyak anyagának, súlyának, teherbírásának megállapítását; a háromdimenziós, színes látást; a térhallást; az írást-olvasást ugyanazon a nyelven; az infravörös, ultraibolya, röntgen- és radioaktív sugárzás felismerését, azok emberre, illetve robotra gyakorolt hatása és a szükséges óvintézkedések ismeretét; a mindennapos használati tárgyak kezelését; az elsősegélynyújtást; más robotok és szubroboti gépek irányítását rádió útján, gépkocsiét kézzel-lábbal is.
  Terjedelmes lista. Ezeket, szögezzük le ismét, a legprimitívebb ötödosztályúnak is mind tudnia kell; csak azokat szabad kihagyni, amiknek fizikai korlátaik miatt nem veszik hasznát. Például egy utcaseprő vagy egy lánctalpas munkagép nem tudna borotvát vagy golyóstollat kezelni a nagy lapátjaival, elsősegélyt nyújtani még kevésbé.
  A harmadik–ötödik osztályú robotokba ezt az ismeretkört építik be, kiegészítve a B szinttel, ami a robot tervezett feladatkörének részletes, átfogó ismeretét jelenti. Ez persze szakmánként más és más.
  A másodosztályúak minimális követelménye a C ismeretkör. Ez tartalmazza az emberek közötti viselkedés szabályait; egy nyelvet társalgási szinten; egy szakmát; és alapfokú ismereteket a fontosabb természet- és társadalomtudományokban. Egyesek magasabbat, D-t vagy E-t kapnak – ezek csak az ismeretek mélységében különböznek –, de az átlag a C.
  F szintű ismeretei csak bionagyú robotnak lehetnek – a pozitronagyba az E-t is alig lehet bepréselni –, ha pedig egy robotnak bionagya és F ismeretköre van, akkor vétek másodosztályú testtel lerontani az értékét. Az első osztályban az F az alapkövetelmény: egy tudományág igen mélyreható, alapos ismerete; három nyelv felsőfokon; az emberekkel szembeni viselkedés legtökéletesebb ismerete; humorérzék; fantázia; ítéletalkotás képessége erkölcsi kérdésekben.
  Mint látható, az első osztályúak már kész kis emberek, de ők is tudnak még tanulni. F ismeretköre van valamennyi sorozatismerősünknek, Peternek, sőt a Jacksonoknak is. A G szint ugyanis három tudományágat, hat nyelvet és öt nem tudományos jellegű – de komoly képesítést igénylő – szakmát takar, amire a legtöbb embernek soha nem lesz szüksége. H tudásszintű robotot még nem gyártottak, de a legdrágább robotagyak el tudják érni szorgalmas tanulássa: hat tudományágat, tíz nyelvet és tíz szakmát kell betéve tudniuk, hogy e megtisztelő címet kiérdemeljék. Eddig még nagyon kevesen tették meg.
  Ha megfigyeljük, e lista alapján azonnal kiderül, hogy – az ember nem robot. Lehet persze, hogy ezt az olvasó eddig is gyanította, de így felsorakoztatva kiviláglik, hogy például egy professzor, aki mélyrehatóan ismer egy tudományágat és három nyelvet vagy még többet is, nem sorolható be az F tudásszinthez, mert igen gyér fogalmai vannak az emberek közötti viselkedésről, s a humorérzékével is van némi gond. (A tisztelt kivétel nyilván érzékeli iróniánkat, mely kétségtelenül túlzással figurázza ki a bemohosodott tudósfejeket. Ám sajnos akadnak ilyenek.) Az átlagember viszont, akinek lexikális tudása a C, D vagy E szintnek felel meg, rendelkezik – többnyire – a humorérzék adományával, s azzal a nagyon fontos képességgel, ami már kisgyerekkorunktól sajátunk: erkölcsi ítéletet tudunk alkotni.

De térjünk vissza az iskolához, ahol a lányok sok-sok oldalnyi színes képen át ismerkedtek a nagyvilággal. (A fiúk is. Sandy száztagú osztályában húszan voltak, vagyis pont az átlagnak megfelelő arányban.) Néhány rajz rögvest eszünkbe juttatja, mily sok dolog maradt ki az imént: például a járművek. Első osztályú robotnak minden forgalomban levő közlekedési eszközt tudnia kell vezetni rádióval és kétkezi munkájával egyaránt – ez fontos a balesetek megelőzésében s a bekövetkezett katasztrófák utáni intézkedésben. Sandy remekül mutatott a toronydarun, műanyag sisakkal a fején; a repülőn pilótaöltözékben; a biciklin szalmakalapban. De az úszómedencét még jobban szerette. Először ugyan az egész csapat békésen elsüllyedt, s ott ültek a fenéken, kíváncsian pislogva fölfelé; oktatójuk aztán emlékeztette őket, hogy nem lehet emberszerű, aki nem próbál lélegezni, ehhez pedig furcsa végtagmozdulatok szükségesek, amik kint a szárazon egyáltalán nem kellettek. Ez igencsak újszerű volt nekik, de hamarosan már imádták a vizet, s remekül úsztak.
  Számtalan helyzet, eset mutatta világosan robotságukat. Természetesen mindig elég volt egyszer elmondani nekik a dolgokat. Öt perccel azután, hogy elmagyarázták neki a szabályokat, Sandy nyolcvanhat lépéses sakkpartit vívott oktatójával, melynek során szabályszerű róka fogta csuka alakult ki, egymást kölcsönösen fenyegető bábok hosszú láncával. Döntetlenben egyeztek meg, Sandy pedig jelest kapott logikából. Az iskolának nem volt tornaterme, mivel úgyse bírta volna az igénybevételt. A lányok az udvaron ugrottak tíz métert fölfelé, harmincat oldalirányban – helyből persze –; egy másodperc alatt futottak száz métert; karvastagságú acélrudakat hajlítottak meg – és egyenesítettek ki az utánuk jövők számára –; falakon és ablakokon törtek át, tűzbe ugrottak bele. Szóval volt elfoglaltságuk.

Egy pénteki reggelen lázas készülődés vette kezdetét a Lane-ek hajlékában. Két lány surrant ide-oda tárgyakkal, csomagokkal; két író rendezgette papírjait, könyveit, készítette elő számítógépét az útra. Fél nyolckor mindennel elkészülve elhagyták a házat. Egy perc múlva a mikrobusz kigördült a páncél alól, s azonnal eltűnt minden emberfia szeme elől. Odakint olyan köd gomolygott, hogy tíz yard távolságból az atomrobbanást se lehetett észrevenni – legalábbis George szerint. Atomrobbanások nem lévén Christies upon Severnben, ezt nem tudjuk sem cáfolni, sem megerősíteni. Mindenesetre Bob javasolta, hogy ha a szokásos tizenöt-húsz mérföldet meg akarják tenni óránként, ötvenre gyorsítsanak, mert ennyi kell, hogy átfúrják a ködöt.
  A busz kétszer állt meg a városban: előbb az iskolánál, ahol kitett három kisebb alakot – ezek nyomban el is tűntek –, majd a gimnáziumnál, ahol egy magasabb szállt ki – ez kissé még a tejföl alól is kipiroslott. A maradék három továbbhaladt Manchester felé, ahol gépük már próbálgatta szárnyait. Talán a tollait is rendezgette.
  Úticéljuk, a szervezési okok miatt elhalasztott írótalálkozó helyszíne olyan város, aminek nem elég a nevét mondani az egyértelmű azonosításhoz. Így hívják: Alexandria. Ám nem a Nílus-torkolat nagy kikötővárosa, a Földközi-tenger déli partjának szíve, Kairó büszke elővárosa. Egy másik, amit róla neveztek el. Ha fellapozzuk atlaszunkat, jó néhányat találunk belőlük. Van egy Görögországban, Theszaloníki mellett – ez nem az. Van Ausztrália Északi területén, meglehetős mennyiségű kenguruval – ez sem az. Van Kanadában, a Szent Lőrinc-folyónál – ez sem az. Ukrajnában, Dnyepropetrovszk közelében – ez még mindig nem az. Nem messze ettől Dél-Romániában szintén csak egy névrokon található. Van még egy, ahol brazilok élnek, és további három az Egyesült Államokban, de nem untatjuk tovább az olvasót a városok végtelen sorával, melyek e patinás nevet viselik. A minket érdeklő Alexandria ugyanazon a kontinensen van, mint Nagy Sándor sokat megélt kikötője; de a túlsó végén. Két kikötőváros, Port Elizabeth és East London között, egy afrikaansul Vasárnapnak elkeresztelt folyócska torkolatától pár tucat mérföldnyire fekszik. Ha az egyik irányba tekint, az óceánt látja – vitatható, hogy az Indiai vagy az Atlanti-e az illető –; ha a másikba, a Drakensberge égbe törő hegyláncait, melyek végigvonulnak a köztársaságon.
  Afrika déli csücske tehát a helyszín, alig néhány száz mérföldre a kontinens második legnagyobb országának fővárosától. Onnan is jutnak ide, a reptér mellett felülnek a durbani vonatra, s félúton kiszállnak.
  Ha már említést tettünk róla, ne hagyjuk szó nélkül az enyhe túlzást: a Dél-afrikai Államszövetség egyelőre nem igazán nevezhető országnak. Talán mire jelen soraink a második-harmadik nemzedék kezébe kerülnek, az lesz, de ma, a negyvenes évek elején inkább csak afféle laza konglomerátum, aminek nem kormánya, hanem egyfajta ügyeket összefogó államközi szervezete működik Fokvárosban. Persze ne feledjük a különbséget közte és északi szomszédja között. A nagy múltra visszatekintő Szaharai Államszövetséget földgolyónk legszegényebb országainak egy csoportja hozta létre, az a tizennyolc,30 amelyek életét e szövetség névadója már teljesen lehetetlenné tette, s egyetlen esélyük puszta életük megmentésére az volt, ha közös erővel legyőzik az elsivatagosodást. A déli szomszédnak nem volt ilyen Damoklész-kard a feje fölött, s bár úgyszintén szegény országok alkották meg,31 azért mégiscsak soraikban – illetve déli csücskükön – tudhatják Afrika legjómódúbb államát, amely világviszonylatban sem áll rossz helyen; no meg a Z betűs országok ipara és a szvázi bányászat se kutya. Így tehát nem voltak annyira rászorítva a szövetkezésre, főleg mert a szerencsésebbek gazdagsága távolról sem elegendő az egész társaságnak.

Christies lakóinak jelentős része, alighanem túlnyomó többsége ismerte már azt a leánykát, aki egy reggelen a Drakensberge egyik nyúlványának ellaposodó tetején állva fürkészte a tájat, Dél-Afrika e csücskének kertekkel, szépen művelt kis gazdaságokkal tarkított látképét, mely a legkevésbé sem emlékeztetett a kontinens egészére. Ismerték legalább látásból, találkoztak vele hajnalonként az utcán, mikor farmerban és trikóban, avagy az utóbbi időben télikabátban elhaladt mellettük. Látták ünneplőben, sőt látták ama emlékezetes nyári napon hófehér költeménnyé varázsolva is. De aligha volna köztük, aki ne állna meg útján csodálkozva, ha megpillantja most, mikor kezét csípőre téve leererszti a távcsövet és szólni készül.
  Ha Nicky csinált valamit, azt alaposan csinálta. Így volt ez tegnap is, amikor George bevásárolni küldte; és ma is, amikor felöltötte ezt a tökéletes összeállítást, ruhadarabok és használati tárgyak egymáshoz hangolt, megkomponált kollekcióját.
  Egy kis termetű, arcra is meglehetősen fiatalos fehér uraság, egy angol trópusi viseletbe öltözött, gyarmati időkbeli bwana szemlélte távcsövén át a hegyeket. Sok zsebbel ellátott, rövid ujjú hófehér ing, fehér sort – ez teljesen elkomolytalanította a régi idők méltóságteljes uraságait –, fehér térdzokni, s persze fehér parafasisak. Természetesen kitűnő kétcsövű gukker, ugyanennyi csővel ellátott vadászpuska, kulacs, csillogó vadászkés meg néhány apró mütyür egészítette ki e hatásos jelenséget; aki nem is lett volna feltűnő, ha magasabbra ér az átlagember derekánál, kicsit férfiasabbak a vonásai, és persze ha a naptár nem mutat többet a huszadik század első három-négy évtizedénél. No igen, és ha a trópusokon vannak. Ez a vidék azonban távol esik a forró déli, azazhogy északi tájaktól – a harmincnegyedik szélességen vagyunk, aminek az Egyenlítő túlsó oldalán Damaszkusz vagy Bagdad felel meg, ám ezek sokkal melegebb éghajlatúak. Klíma tekintetében a mediterrán partok, az olasz és francia fürdőhelyek vakációzó milliomosokkal dugig töltött vidékei egyeznek meg a környékkel.
  A bwana leeresztette a messzelátót, s felkiáltott:
  – „Afrika… az egyenlítői Afrikában vagyunk, a rabszolgák és kufárok földjén.”32
  A szörnyű szó igaz volt, ha egynémely részletektől most eltekintünk.

Inkább nem számolunk utána, hány ezer mérfölddel távolabb Jack Holloway ezekben a percekben lépett be a Levendula utcai üzletbe, s egy doboz húspástétom iránt érdeklődött. Mr. White megfordult, levette a konzervet, visszafordult és úgy maradt.
  Jack bal kabátzsebéből Dorothy nézett rá kedves, érdeklődő mosollyal.
  A fiú követte a boltos tekintetét. – Igen – kezdte tűnődve –, mindig mondtam, hogy milyen picike. Most összefutottunk az utcán, fölkaptam és betettem ide; így talán elhiszik.
  White úr előrehajolt, hogy jobban lássa a gyermeket; Jack szolgálatkészen átadta neki. Hat hüvelyk magas lehetett. A piros ruháját viselte, kabáttal, sapkával, csizmácskával – pont olyan volt, mint az igazi, akinek nővére ekkor lépett be az ajtón.
  – Szervusz, Jack – sietett el a fiú mögött, majd odapillantott, hogy mit néznek azok. – Szia, kicsi, miért nem dolgozol?
  A tulajdonos nevetett. – Honnan szerezte?
  – Micsoda kérdés! Zsebbe való hölgyekért forduljon Gardnerhez! Megyek, megmutatom tisztelőinek. Ja, a pástétomom… különben tudja, a siker kulcsa mindig a személyválasztás. Ha Violet Jacksonnal vagy Peter Robinsonnal a zsebemben sétálok végig a városon, senki nem szól egy szót se, legfeljebb hogy jé vagy nini. A legnépszerűbb robotot kell kiválasztani.
  – Ugyan… az aligha ő…
  – Dehogynem. Jusson eszébe, ki kapta a legtöbb karácsonyi ajándékot.
  – Nicky – mondta Jenny, és távozott az áruval.
  – Ej, úgy értem, hogy családon kívülről. Hiába sóhajtoznak a város hölgyei Eddie után, hiába érzi mindenki személyes sérelmének, amit Petrával műveltek a nyáron – ajándékot mégis egyedül Dorothynak küldenek, már nem is tudom, húszan vagy harmincan. És tudja, miért? Mert árvagyerek. A többieknek van gazdájuk, Nickynek szülei és testvérei. De Dorothy Greenwood, a kis szervizrobot teljesen egyedül volt a világban, nem volt senkije. Erre pedig ön ébresztette rá az embereket azáltal, hogy magához vette. Ezzel meg azzal, ahogy bánik vele, automatából gyermekké léptette elő, viszont ettől fogva árvának számít, hiszen ön csak a nagyapja lehet. S ez megindítja az embereket.
  Mr. White komolyan elgondolkodott a hallottakon.
  – Igen… azt hiszem, jól jellemezte a helyzetet. De arra kérem, ne beszéljen erről a robotok előtt. – Elmagyarázta aggályát az első törvényt illetően.
  – Nem hiszem – mondta Jack határozottan. – Egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy a Brirob hagyná ezt… nem borulhat fel a szervizellátás az első törvény miatt.
  – Csakhogy az első törvény felette áll a Brirobnak.
  – Persze. De akkor is csinálnának valamit, hogy mit, azt nem tudom, de megoldanák a problémát. Hanem… tudja mit? Megkérdezem a nagybátyámat, ő jobban ismeri a villamos lelküket.

Blaauw fontein – mondta Nicky boldogan, amiért már ilyen jól beszéli az afrikaanst. A nevezett dolog valóban kis kék vizű forrás volt, ami egy sziklafal tövéből fakadt, s apró tavat, strandot hozott létre a dimbes-dombos vidéken.
  – Az – bólintott útikalauzuk, Pieter Makonde, egy vidám alexandriai fiatalember, aki holland kereszt- és bantu családnevéből kitalálhatóan tősgyökeres francia volt. Persze ez így nem igaz. Párizsban született, anyja a kórházban hagyta. Egy fokvárosi család vette magához, tőlük kapta ezt a hamisítatlan dél-afrikai nevet. – Az pedig ott alul, amit mindjárt meglátnak… amint befordulunk a szikla mögött… – a kocsi éles kanyart írt le – ott is van, ni: az Oranje.
  Tényleg ott volt, lent a völgyben, mint kék szalag húzódott végig a zöld lejtők között. Egyáltalán nem törődött velük, folyt tovább célja felé.
  – Nem látszik nagynak – szólt Richard Green, a transzcendens irodalom művelője.
  – Nem is az, a Mississippiből háromszor kitelne. De nekünk megteszi: ez az ország főfolyója.
  – Melyiké? – kötözködött George, élvezve a helyzetet, hogy zavarba hozhatja a helybelieket, akik nem tudják eldönteni, meddig tart a hazájuk.
  – A Dél-afrikai Köztársaságé. Az államszövetségnek nagyobb vizei is vannak; nem tudom, hallottak-e a nagy kelet-afrikai törésről.
  – Hallottunk, uram – jelentkezett Nicky –: ez egy hatalmas vetődés, ami a Kelet-Afrikát hordozó lemeznek a kontinenshez ütközésével jött létre, s kacskaringós vonalban húzódik a Vörös-tengertől a Zambézi-torkolatig. Ez hozta létre az Etióp-magasföldet és a Mitumba-hegységet, valamint az afrikai tóvidéket, melynek világhírű tagjai a Viktória-tó – a világ harmadik legnagyobb tava –, a Tanganyika, a Malawi, a Turkana, a Mobutu és a Rutanzige. De ha vizekről van szó, szerintem a Kongó-medence érdekesebb.
  – Amíg nem tartasz róla kiselőadást – szólt rá Mary.
  – Bocsánatot kérek…

A Christiesi Bányatröszt hétfő este kezdte meg működését, az elülső ház pincéjének azon a pontján, ami legközelebb esett a hátsóhoz. A nagyszabású vállalkozás nem a föld mélyének olyan kincseit kívánta kitermelni, mint a gyémánt vagy az arany – bár Fiona a lelkükre kötötte, hogy nézzenek utána az ilyesminek –; nem is olyasmit, mint az ipar számára ma is fontos vas, réz, szén vagy alumínium; s nem is a ma már szinte értéktelen kőolaj vagy földgáz meglelése volt a cél. A népes vájárcsapat egyáltalán nem kívánt semmit a felszínre hozni, csupán egy átjáró kiásására alakult a mammutcég, amit Fiona az említett pontatlan módon nevezett el. Alagútfúrókról, nem bányászokról van szó tehát, ám utóbbiak munkája sokkal izgalmasabb, mérges gázokkal, sújtóléggel kell megküzdeniük, nem is szólva a bányarémről, a manókról és más közismert földmélyi lakókról.
  Sietünk közölni, hogy ilyeneket nem találtak.
  Nem volt persze jelentéktelen haszon az a közel tízezer köbláb föld, amit három ötödosztályú hordott ki az udvarra, addig is, amíg felhasználják a kertben. A fő cél azonban az alagút volt, amit a felszíni átjáró újraöntött lemezeivel burkoltak be, Simon tanácsára egy kis polietilénnel keményítve az anyagon. Az asztalos maga keverte be a fehérből kissé szürkébe hajló masszát, amit Kitty és Jenny rakott föl csempeszerűen az ásást végző Peter mögött – őbelőle állt a vájárcsapat. Az alagút két yard széles és két yard nyolc hüvelyk – egyszerűbben: két méter – magas volt, felül boltívbe hajló, s nyílegyenesen haladt huszonhárom yard és egy láb, azaz huszonegy méter távolságon át. (Nem véletlenül írjuk a hosszakat kétféleképpen: az építési engedély valami rejtélyes indíttatásból mindkettőt közli.)
  Ámbár semmilyen földmélyi lakó nem került elő, a mesés műkincslelet nagy örömöt szerzett valakinek. Az alagút hátsó végénél volt eltemetve a gyönyörűen kimunkált egyiptomi szkarabeusz, aminek igazi értékét művészi szépsége és rendkívüli régisége jelentette – ötezer éves is megvolt –, nem pedig anyaga, a fél kiló tiszta színarany. Fiona bukkant rá e csodás kincsre a kihordott föld között; diadalát fikarcnyit sem csorbította, hogy a felnőttek és a robotok egyöntetűen rozsdás konzervdoboznak minősítették a felbecsülhetetlen értékű antik műalkotást – ami alighanem nagyot lendít majd az ország nemzetközi tekintélyén és emeli pénzügyi jóhírét is –; sőt képesek voltak azt mondani neki, hogy dobja el, mert ha felsérti a kezét, vérmérgezést kaphat. Fiona óegyiptomi szitkokat szórt bűnös fejükre – némelyik mintha Cill Mhanntáin fellahjainak tájszólásában lett volna –, de azért eldobta, mert csakugyan kegyetlenül rozsdás volt.

A Lesothóba és Johannesburgba tett kirándulás után Mary és Nicky vásárolni indult a városba. George nem tartott velük, bár nagyon tetszett neki az itteni üzleti élet sajátossága: képesek egyetlen összeg kifizetésénél akár öt-tíz tagország pénzét is felhasználni – esetleg némi konvertibilis valutával együtt –, boszorkányos ügyességgel számítva ki az árfolyamokat. Egy ízben például néhány könyvet vett ötven randért, amit a matektanárra nem szoruló Nicky egy tízrandossal, egy tízzairéssel, egy zimbabwei dollárral, egy kenyai ötvenshillingessel és ezer lesothói lotival fizetett ki – apja elismerő vállveregetéssel jutalmazta érte –, amiből a fiú széles vigyorral visszaadott nyolc epkwelét Egyenlítői-Guineából. Mary meg is jegyezte: ezt a hülye játék oda fog vezetni, hogy sose lesz közös pénzük – a váltogatósdi ugyanis kiválóan alkalmas a turisták becsapására.
  George tehát nem tartott ezen az estén nőrokonaival: más dolga volt. A büfé egyik zugában ült egypár íróval, és a világot reformálta. Gyümölcslevet ivott; nem azért, hogy Fiona elégedett legyen, hanem mert ebben a melegben a gondolatát se bírta az alkoholnak.
  – Érdekes ötlet – bólintott Frank Walters (a Frank és Walterstől). – De mintha nem volna eredeti… nem esküszöm meg rá, de úgy rémlik, olvastam valami hírt Amerikából.
  – Amerikából bármiről olvashatsz hírt – brummogott bele Arthur mély hangja.
  – Igen, Kalifornia lehetett… hogy ott már ennyi meg ennyi ilyen eset történt.
  – Törvényben szentesítve?
  – De még mennyire. Várjatok, megkeresem a cikket – húzta elő számítógépét.
  – Ne azt keresd – tette le George a poharat. – A törvényt nézd meg, hogy tényleg létezik-e.
  Frank biccentett, a kis szerkezet pedig érintkezésbe lépett egy nagyobb rokonával, ami Sacramentóban, a kaliforniai törvényhozás modern, hófehér épületének negyedik emeletén éppen lázas munkában volt, és csak foghegyről vetett oda pár sornyi szöveget a távoli jelentkezőnek. Ebben az volt található, hogy bárki családtagjának fogadhatja a tulajdonában levő robotot, ha legalább három hónapja az állam területén lakik, a robot árát kifizette, az be van jegyezve az Egyesült Államok nyilvántartásába – ezek a korlátozások azért kellenek, hogy a törvény beilleszthető legyen a joggyakorlatba –; az eljárás költsége ezer dollár, és nem érinti sem a gazda, sem az állam, sem harmadik személy bármiféle jogait. Arról nem szól a száznegyven januárja óta hatályos törvény, hogy ha senkinek a jogait nem befolyásolja – az, hogy a robotéit sem, nincs odaírva, de nyilvánvaló: egy robotnak nincsenek jogai –, akkor végeredményben mire jó ez az egész; de azért lehet tudni. Akinek ilyen különcsége van, hadd elégítse ki. Az állam bevételhez jut, a polgárok újabb szabadságjogot könyvelhetnek el maguknak – mindenki jól jár.
  – Tipikus jenki politika – bólintott George. – Ilyesmire számítottam. Derék rokonaink sose erőltették meg magukat, ha szabadságot kellett adni az embereknek.
  – És ti ugyan mit csináltatok? – kérdezte morcosan Samuel Dean, aki a kritizált országból érkezett a találkozóra.
  – Semmit, de attól még szidhatlak titeket. Nos, én nem ezt akarom. Én azt akarom, hogy Nicky valóban a lányom lehessen, és rendelkezzen azokkal a jogokkal, amikkel a fiaim, a szomszédom gyerekei és bárki más.
  – Ehhez – mondta Arthur – mindenekelőtt arra van szükség, hogy egyáltalán lehessenek jogai; rendelkezzen a jogok birtoklásának jogával.
  – Aha – George nagyot húzott a kiviléből –, persze. Mit vártál?
  – No de hogy akarod ezt elérni?
  – Ahogy minden más társadalmi vívmányt a történelemben. Ki kell mondani, hogy mostantól a robotnak is.
  – És tüntetsz érte meg levelekkel bombázod a kormányt?
  – Ugyan már – borzongott a reformer –, mit képzelsz te rólam? Tüntetéshez korán kell fölkelni.
  Nevettek. Arthur félretolta tányérját, amin csak pár csont jelezte, hogy Afrika egy szülötte ma visszaadta lelkét teremtőjének. Csirke volt.
  – Hát akkor?
  – Majd ők kiharcolják.
  – Világ robotjai, egyesüljetek – mulatott Samuel.
  George kölcsönvett egy megsemmisítő pillantást Fiona gazdag tárházából, de nem nagy sikerrel; alighanem zölden villogó szemekre volt tervezve.
  – Kérném nem elhülyéskedni a dolgot – szólt méltósággal. – Mondjátok meg nekem, ti különlegesen elmés példányai az emberiségnek: mi hiányzik egy modern robotból, ami feltétlenül szükségeltetne az egyenrangú állampolgár státusához?
  – Nem tudom, lehet, hogy semmi – felelte Arthur –, de rossz irányból közelíted meg a problémát. Az első kérdés nem az, hogy alkalmasak-e az egyenjogúságra, hanem hogy igénylik-e.
  – Tamás bátya talán áhítozott a fehérek szabadságára, amikor még boldogan élt kis kunyhójában, nem tudván, hogy el fogják adni őt?
  – Nem jól sarkítasz. A rabszolgák többsége igenis áhítozott a szabadságra, és amikor megismertették velük, mi is az voltaképpen, még többen akarták. Ha azonban megpróbálod rányitni a robotok szemét sanyarú, elnyomott helyzetükre, kedves mosollyal bólintanak: „Hogyne, uram. De nekünk jó így is. Tudja, mi csak háztartási gépek vagyunk.”
  – Ismerem a szövegeiket – mosolygott George –, de nem érzem örökkévalónak. Az ő legfőbb céljuk az ember szolgálata. Nomármost mivel szolgálhatnák jobban az embert, mint azzal, hogy az ő jogait is bírva szállnak síkra érdekében?
  – Mit értesz ember alatt – kérdezett közbe Samuel –, az egyes embert vagy az emberiséget?
  – Mindkettőt; amelyik az adott helyzetben adekvát. Miért?
  – Mert napjaink robotjai csupán az egyes embert kívánják szolgálni. Emlékezz az asimovi nulladik törvényre: „A robot nem árthat az emberiségnek, és nem nézheti tétlenül, ha az emberiséget veszély fenyegeti.” Már ő is megállapítja, hogy ez az utólag feltalált s az első elébe illesztett legerősebb parancsolat különlegesen fejlett robotot kíván, hiszen roppant nehéz eldönteni, mi jó az emberiségnek. Belátható időn belül pedig nem lesz olyan robot, amibe ezt a nulladik törvényt be lehet építeni.
  – Jót mondasz… – töprengett George. – Nos, azt hiszem, ha egyszer lesz ilyen robot, az még inkább rászolgál, hogy az ember jogaival bírjon. Lehet, hogy enélkül eleget sem tehet a nulladik törvénynek. A maiaknál maradva: szerintem bármikor ráébredhetnek, hogy az ember – tehát az egyes ember, legfőképpen gazdájuk – érdekeit hatékonyabban védelmezhetik, ha rendelkeznek az ember jogaival.
  – Erre a célra viszont rendelkeznek – válaszolt Arthur. – A robotod ugyanis bármit megtehet a nevedben.
  – Bármit? – hangsúlyozta kétkedve George.
  – Hogyne. A te Nickyd ugye mindennap bevásárol; vagyis helyetted gyakorolja azt a jogodat, hogy dolgokat vehetsz, üzletet köthetsz. Ezt pedig azért teheti, mert mindenki tudja, hogy ha olyasmit venne, amire nincs szükséged, kárt okozna neked. Ezen az elven gyakorolja a többi jogodat is.
  – Csakhogy nem az összeset. Nem mehet például helyettem szavazni.
  – Nálunk mehet – mondta Samuel. – Szerintem ez adminisztratív kérdés.
  – Szerintem is. De nem az, hogy tiltakozhat-e a nevemben visszás társadalmi jelenségek miatt. Az én véleményem az, hogy a robot komoly szolgálatot tehet embereknek, ha tüntetni megy vagy levelekkel bombázza a kormányt. Ha ezt felismerik, akkor az első törvény kényszeríteni fogja őket, hogy ennek jogát követeljék – és persze azt, hogy komolyan vegyék őket –, vagyis már gyakorolják is a még meg sem kapott jogot.
  – Visszás társadalmi jelenségek miatt te is tiltakozhatsz.
  – De esetleg nem teszem, hiába unszol a robot, és akkor őrá marad a feladat. Mindegy, hogy a szegénység vagy a rossz lakáshelyzet sújt-e engem személyesen: a robot mások sérelmét sem tűrheti.

Sokszor és sokféleképpen előfordult már, hogy írók vitába szálltak regényalakjaikkal – hol burkolt, hol nyíltabb formában –; legyen hát most nekünk is szabad kereken elutasítani George meggondolkodtató nézeteit.
  Mi is a gond az elképzeléssel? A robotok egyenlősége több okból tűnik csábítónak, talán már szokatlansága miatt is – alighanem nagy sikere volna egyes baloldali radikálisok körében. Ámde megvannak a veszélyei, s ezek nem csekélyek.
  Legelsőbben is hogy az ördögbe lehetne egyenlő polgárokat pénzért árusítani? Ha a robot tulajdon, akkor nem lehet egyenjogú – ha pedig egyenjogú, nem lehet tulajdon, ez ugye nyilvánvaló. Márpedig ha a robot, aki végeredményben mégiscsak gyárban előállított termék, nem tulajdona senkinek, akkor mi okozza létrejöttét s indokolja létezését, ki fizeti meg a gyártás költségeit?… – még sorolhatnánk a kérdéseket. Eltekintve attól, hogy a tudomány mai állása szerint nem lehet olyan robotagyat készíteni, ami gazda beprogramozása nélkül is működőképes – és a gazdának létező személynek kell lennie! –: a gazda nélküli robot pontosan olyan, mint az elhagyott tárgy. Senkié, senkinek sem fűződik érdeke a létezéséhez.
  Azután itt vannak a polgárjogok. Az egyenlőséggel szavazati jog is jár, ostobaság lenne azt hinni, hogy ennek meg nem adása kivihető. A szavazati jogot minden esetben meg kellett adni, előbb a szegényebb néprétegeknek, majd a színesbőrűeknek, a nőknek, a fiataloknak – legújabban, mint emlékezetes, több idegenforgalomra berendezkedett ország a külföldi turistáknak is megadta. Ezek a civilizáció fejlődésének elengedhetetlen lépcsőfokai. Csakhogy a fenti kategóriák embereket takarnak, a robot pedig nem az: a robot azt teszi, amire utasítják. Ebből pedig az következik, hogy minden robot birtoklása egy plusz szavazat. Nem kell mondani, hogy ez a demokrácia végét jelentené.
  Még megjegyeznénk, hogy ugyebár a gyerekek azért nem bírnak számos szabadságjoggal, mert nem elég érettek hozzájuk. De mi legyen a robotgyerekekkel? Ők szellemileg teljesen felnőttek, s ha nem kapják meg e szabadságjogokat, az egyszerűen diszkrimináció – mivel sose fognak felnőni, egyszer s mindenkorra kizáratnak a demokráciából –; ha viszont megkapják, akkor a műgyereknek több joga van, mint az igazinak, s a helyzet a visszájára fordul.
  A további érvek lajstromozása helyett világítsuk meg inkább a kérdést, ami talán felmerült az olvasóban: George először csupán arra gondolt, hogy szeretné Nickyt a törvény előtt is lányává fogadni – miért kellene ehhez rögtön világforradalmat csinálva testvéreinkké emelni a teljes robotságot? Nos, azért, mert enélkül nem lehet. Ez a kaliforniai rendelet nem több, mint egy buta játék, amit gazdag különcöknek találtak ki; a valódi örökbefogadás jogokkal ruházná fel Nickyt. Ha Mr. Kaliforniai, aki leszurkolva az ezer dollárt örökbe fogadta robotját, egy nap jobblétre szenderül, akkor vagyonát családja örökli, például fogadott gyermekei is – de R. Kaliforniai nem örököl semmit. Máris kilóg a lóláb. De ha örökölne is a végrendelet szerint, azzal sem megy semmire, hiszen őt magát is örökli valaki – immár a törvény alapján –; ahhoz, hogy örökségét használhassa, rendelkeznie kell a tulajdonlás jogával – ez pedig jogok százait görgeti maga előtt.
  Azért kár az ötletért: szimpatikus volt pedig…

Hamar elmúlt a néhány nap, az írótársaság csomagolni kezdett, többen el is utaztak már. Lane-ék ezúttal nem siettek túlságosan – pontosan tudták, milyen az idő odahaza. Salop síkságai most, Afrika kora őszi lágyságából nézve úgy hatottak, mint Oroszország tundrái vagy Grönland hegységei. (A távoli Kalaallit Nunaat egyébként éppen ekkoriban meglehetősen jó időt élt át, nem nagyon érintette az Európára és részben Ázsiára nehezedő kemény tél; ki is használták, szorgalmasan ültetgették növényeiket, s az idén korán, már február elején megindultak a hóval rakott hajókaravánok az Északi-Jeges-tengerre. Az idén a Jensen-nunatakok környékén terveztek jelentős hóeltávolítást – a földművelésügyi miniszter kijelentette, kutya legyen, ha őszig ki nem bontják a csúcsokat a hó alól. Sok sikert kívánunk hozzá, már csak Johansen úr érdekében is: Grönlandon sok a kutya, nyilván élénk társadalmi életük van, de hát egy ilyen váltás mégsem lehet könnyű egy politikusnak.)
  Lane-ék tehát engedélyeztek maguknak még néhány napot „a rabszolgák és kufárok földjén”; tehették, hiszen itt olcsó volt minden, főleg ha az okos, beosztással élő Nicky intézte a beszerzést – otthon Diana, Mike és Kitty vigyázott az ifjúságra, a dolgok rendben folytak. Ideszámítjuk azt is, hogy Fiona egyik nap megint nem jött haza az iskolából, ez senkit se lepett meg különösebben. Kitty megjegyezte ugyan, talán rá kellene venni, hogy ilyenkor legalább telefonáljon haza – nem mintha aggódnának, de ha egyszer baja esnék, ki tudja, mennyi idő után derülne ki –; amire George azt mondta:
  – Jó elgondolás, kis elektronika, de ha telefonálna, máris elvesztené a fele izgalmat. Előfordult már valamikor, hogy hazaszólt, kimegy Tráighlíba vagy Inisbe, aztán tíz perc múlva visszafordult, mert úgy már nem találta érdekesnek.
  – Esetleg jeladót kellene a cipőjébe rejteni.
  – És ha megtalálja? Ki neveli föl a gyerekeimet?
  Kitty remélte, hogy Fiona talán nem lenne ily bosszúszomjas. George biztosította: ennél kevesebbért is szétszaggat bárkit, még ha mulatságos fülei vannak is. Kittyéi félénken mozogtak.
  Telefonálás után George megtekintette nőrokonai tevékenységét – a fokvárosi lapokat olvasták –, majd föltápászkodott, s kirándulást indítványozott. Nicky anyjára nézett.
  – Mit szólsz ehhez? – kérdezte az. – Kafue mellett Afrika-parkot létesítettek. Meg lehet nézni az egész kontinenst tíz négyzetkilométerre kicsinyítve, mindenütt az odavaló élővilággal.
  – És ekkora elefántok futkorásznak rajta? – mutatott George vagy hüvelyknyi méretet. Nicky fölnevetett, ahogy elképzelte őket, de számára a matematika szent volt.
  – Sokkal kisebbek volnának. Ha utánaszámolsz, hogy Afrika területe harmincmillió-háromszáztizenkilencezer négyzetkilo…
  George hanyag mozdulattal, oda sem figyelve a kislány szájára tapasztotta tenyerét. – Éppenséggel megnézhetjük, ha már itt vagyunk, de nincs egy kicsit messze?
  – Egy óra repülőút.
  – Van az másfél is, végig egész Anglián.
  Ezt összehasonlításnak kell érteni: az említett város a hasonnevű folyóval Zambia déli részén fekszik, nem messze Lusakától – mintegy kétezer kilométerre innen, vagyis olyan távolságra, mint Anglia déli partjaitól a Shetland-szigetekig. Még több is.
  – Szerintem nagyon meleg van ott – szólt közbe Nicky, ügyesen kibújva az apai kéz mögül. – Trópusi hőség, tűző napsütés, a déli órákban az emberek hideg ital mellett árnyékba vonulnak. Tűzhellyel, kabátokkal, kályhával kereskedni biztos csőd. A jégkockagyártás adja a nemzeti össztermék felét.
  Szülei összenéztek a barna fejecske fölött. Tudták persze, hogy nem kevés fantázia jutott bele; nem is szóltak semmit, várták a folytatást. A kicsi azonban nem mondott többet. Egy percig várt, hogy a felnőttek megszólaljanak, aztán felnézett. Egymásra nevettek.

Egy órával később már az Addo Elephantban sétálgattak; ez a nemzeti park Alexandria közelében, a városkától kőhajításnyira kezdődik, vége pedig a Nagy Karroo síkságára nyúlik. A köztársaság kétszáz természetvédelmi területe között meglehetősen szerény helyezése van; csinos jószág, de nem versenyezhet az Oranje vagy a Natal nemzeti parkkal, hogy a legnagyobbat, a Nelson Mandela nevét viselőt ne is említsük – ez utóbbiban, mint nyilván köztudott, a természet legnagyobb szépségei láthatók a Limpopo felső folyásától a Letabáig, a botswanai határtól a mozambikiig.
  Hogy mást ne mondjunk, ebben az elefántokról elnevezett parkban megszámlálhatatlan állatot láttak a strucctól a zebráig, de elefántot egyáltalán nem. Azazhogy egyet igen, az út melletti táblán, ami a park határát jelölte. Nicky egy idő múlva már a fű között, a földbe vájt üregekben és a fák odvaiban is kereste őket, amíg apja rá nem szólt.
  – Hagyd már abba. Nincsenek, hát nincsenek, úgy csinálsz, mint a hülye turista, aki pontosan számontartja a meghirdetett szolgáltatásokat, és mindent kipróbál, hiszen kifizette. Inkább gyönyörködj a tájban.
  – Azt már megtettem: másodszor vagyunk itt.
  – No látod – mondta Mary –, emlékezz csak, milyen sok elefánt volt tegnapelőtt.
  – Egyetlen darabot se láttunk, anya.
  Szülei felsóhajtottak: már megint kibukik belőle az igazsághoz körömszakadtáig ragaszkodó robot. Továbbmentek a folyóvölgyben, a kis Sondag partján; nyúlcsapat sietett el mellettük rövidesen, majd gazellaféle állatokat láttak, nem tudták pontosan, milyeneket. A fák sűrűsödni kezdtek, nemsokára igazi erdőt alkottak; aki csak a régi kalandregényekből ismeri Afrikát, nem is hiszi, hogy ilyen erdei is vannak. Ez nem dzsungel volt, nyoma sem mutatkozott a tropikus égöv elterjedt fáinak, a kókuszpálmának, a baobabnak – mely majomkenyérfa néven is ismert –, a banánnak vagy a mangónak. Ekkora távolságra az Egyenlítőtől ezek a forróságkedvelő növények nem találnak igazán jó körülményekre; megélnek ugyan, nem is kis számban hasonló szélességeken, de a mediterrán flóra sokkal jobban érzi magát, ezért érdemes azt ültetni. Hiszen ez itt mesterséges erdő. Nemigen látszik rajta, az igaz – a dimbes-dombos talajon, a kacskaringós folyó mellett értelmetlen lett volna a fák szabályos sorokba ültetésével próbálkozni; no meg a terület nagy részén már az emberi kéz telepítette növényzet leszármazottai élnek. A pár tucat fiatal almafa például bizonyosan ott a túlsó parton bújt ki a földből – szüleik lehettek azok, akiket emberi kéz rakott oda –; ez a hatalmas tölgy viszont, aki éppen lepillant a talajból kidomborodó gyökerei közt lépkedő Nickyre, alighanem az ország valamely távoli részén, vagy akár Európában kezdte makkéletét, s palántaként került ide nyolcvanegynéhány esztendővel ezelőtt.
  – No, itt már nem kell elefántot keresned – mondta George, mikor beértek a sűrűbe.
  – Be tudnak jönni ide – állította Nicky.
  – Mivel az erdő a helyén van, nyilván nem szoktak.

Huis! – kiáltott a lány néhány perccel később, egy facsoport mellett állva s kinyújtott karral mutatva a felfedezést. George-ék is meglátták, amikor kiértek a tisztásra. Kétségtelenül ház volt.
  – Ez valóban huis – dicsérte lányát az apa. – Ügyes vagy, amiért ilyen szépen felismerted. Bizonyára az ajtók és ablakok, a falak s a tető segített az azonosításban, hiszen csak többnyire az angol huiseken is megtalálhatók.
  Nicky összeráncolta máskor sima, felhőtlen homlokát, és nagyon-nagyon gyanakodva nézett apjára. Határozottan formálódott benne az érzés, hogy gúnyolódik vele.
  A huis régimódi, barna épület volt, afféle átmenet a családi ház, a farmház és az erődítmény között; az ezredforduló környéki építészet egyszerű, dísztelen stílusát láthatóan később felkerült bővítmények és díszítések törték meg, amilyen a tetőn épült kis torony, az ablakok körül elhelyezett cirádás zsaluzat vagy a modern, az európai divathoz igazodó kerítés, aminek finom virágmintái, sokfelé kígyózó, szeszélyes indázatai a francia és német kisvárosok utcáin is mindennaposak. Az ablakdíszek erősen hasonlítottak a Mrs. Emma Sutcliffe vagy Mr. O’Connell házán láthatókra. Az egyik nyomban meg is mozdult, s fiatal női arc jelent meg benne.
  – Dzsambo – köszönt vidáman. – Külföldiek?
  – Azok vagyunk, asszonyom – lépett közelebb George –, Angliából. Dzsambo. Elnézést, ha magánterületre tévedtünk volna.
  – Ez nemzeti park, uram – nevetett a nő –, szabadon látogatható. Én őrzöm a környéket – Susan Calvin.
  George biccentett s bemutatta magát és Maryt; Nickyhez érve azonban meglepte konstatálta a kislány viselkedését. A gyerek arcán, sőt egész lényén olyan földöntúli, átszellemült boldogság tükröződött, mintha – ne mondjunk keveset – magával Istennel találkozott volna. Rajongó csodálattal tekintett a hölgyre, aki értőn kacagott fel, mielőtt George kapcsolt volna.
  – Aha, látom, a kislány robot. Mindig így reagálnak, ha bemutatkozom; legalábbis félistennek tekintenek. Pedig én – fordult Nickyhez – nem vagyok ám ugyanaz! Ő csak egy regényalak, tudod-e?
  – Hogyne, asszonyom – szedte össze magát a kicsi –, elnézését kérem, csak kissé váratlanul ért a dolog. Nicolette Lane – hajolt meg, szüleinek ugyanis éppen leesett a tízpennys, s a nevetéstől nem jutott idejük bemutatni őt.
  – Dzsambo. Tudod, nekem ez nem az eredeti nevem. A férjemet hívják Calvinnek. Van még egynéhány Susan a családban, de biztosíthatlak, semmit sem értünk a robotpszichológiához.
  – Bizonyára így is rendkívüli örömöt jelent – mondta Nicky udvariasan –, hisz e név nem pusztán az Asimov-hősök egyikét jelöli, hanem a legnagyobbat mindőjük közül.
  – Hát Seldon vagy éppen Daneel Olivaw?
  – Robotszemszögből – magyarázta Nicky – a legeslegnagyobb dr. Calvin, hiszen a Mester őáltala teremtette meg az egész robotikát, s ő áll az Én, a robot középpontjában – azon műében, amely ihletet adott Matthews professzornak létrehozásunkhoz. Ezért mindig tisztelettel kell adóznunk emlékének… ha nem létezett is; nála nagyobb tisztelet csak magának Asimov professzornak, a legnagyobb pedig Matthews mesternek jár.
  – Érdekes – mosolygott Mary –, én sose éreztem ilyen vallásos tiszteletet az őseim iránt.
  – Büszke a származására – mondta Mrs. Calvin –, az enyémek is ilyenek. Valóságos kitüntetésként viselik a Calvin nevet.
  Eltűnt az ablakból, s egy pillanat múlva az ajtóban tűnt föl.
  – Nos hát, mi járatban vannak?
  – Nincs különösebb célunk – mondta George –, csak gondoltuk, mielőtt elutazunk, körülnézünk itt egy kicsit, elbeszélgetünk az elefántokkal.
  Mrs. Calvin mosolyogva az ingére festett elefántra mutatott, ami a számos zseb egyikét ékesítette. – Sajnos csak ilyennel szolgálhatok – Nicky bólintott neki –, valódiak egyáltalán nincsenek a parkunkban. A legközelebbiek száz-százötven kilométerre lehetnek ide. De ha más állatok is érdeklik önöket…
  Kezét nyújtotta a kislány felé, aki örömmel elfogadta, s kézenfogva kerülték meg a házat.
  – Szimba huko!
  A lányka harcias kiáltása két okból is pontatlan volt. Először is ő ugyebár, ruhájáról láthatóan bwana volt, fehér uraság, aki szafárira érkezett az afrikai gyarmatokra; ez pedig – Ott van az oroszlán! – a fekete vezetők, kirongózik jeladása, amikor felfedezik a nagyvadat. Másrészt a ház mögötti, külön elkerített udvaron egyáltalán nem szimbák voltak.
  – Dehogy, kislányom. Ezek gepárdok. Ők tudnak a leggyorsabban futni.
  – Csita – lehelte Nicky boldogan.

Három perc múlva a Lane család a hátsó udvar tábori székein ült, s egy-egy pöttyös cicát dédelgetett. Ezek a csiták ugyanis még sehogy se tudtak futni; a járást is alig tanulták meg. Három kölyök volt, egészen fiatalok, Mrs. Calvin cumisüvegből etette őket. Most kényelmesen elhelyezkedtek az idegen kétlábúak ölében, lehunyták szemüket, s tökéletesen megfeledkeznek róla, hogy ők voltaképpen vadállatok.
  – Tudnak róla egyáltalán? – kérdezte Nicky.
  – Rá fognak jönni, amikor serdülni kezdenek. Észreveszik, hogy a fogaik és körmeik nemcsak arra jók, hogy bútorokat szaggassanak, s attól kezdve egészen máshogy néznek majd az állatokra – és azok is őrájuk – nevetett Mrs. Calvin.
  – Szerencsére akkor már nem leszek itt.
  – Te úgyis ehetetlen vagy.
  – De nem biztos, hogy lenne időm ezt megmondani.
  – Mondja csak – szólt Mary –, sok bajuk van az orvvadászokkal?
  – Hát, tudja, igen is meg nem is. Az biztos, hogy egyre kevesebb kárt tesznek. Ma már a legszebb oroszlánbőr sem ér többet kétezer randnál – ezeregyszáz font, számította át Nicky –, így egyszerűen nem éri meg szafárit szervezni. No meg normális ember nem vesz illegális bundát, hiszen nem kap bizonylatot. Sajnos abnormális emberek is vannak, akik így is megveszik. A legtöbb gond viszont azokkal van, akik nem vadásznak az állatokra, csak időnként megölnek néhányat – az oroszlánt vagy a gepárdot mert elragadja a jószágot, az elefántot vagy az orrszarvút meg mert letiporja a veteményt. Nem mondhatjuk, hogy ne tegyék, hiszen az ország élelmét is meg kell termelni. A mi parkunk tavaly százhúsz nagyvadat veszített emiatt, és a bírságok nem sok vigaszt jelentenek. Ezért riasztó- és kábítófegyvereket adunk a gazdáknak; ez csökkenti a kárt.
  A George ölében szunyókáló Kifaru nagyot sóhajtott álmában, mintha értené, hogy állatok lelövéséről van szó. Talán értette is. Ő volt a férfi a családban, de eddig még nem adta jelét, hogy megvédené a lányokat – Mbogo és Csita volt a nevük –; ellenkezőleg, ha tehette, igyekezett elenni az ételüket. Nicky viszont gondosan berendezkedett szülei védelmére: köztük foglalt helyet, hogy ha a kölykök harapni, karmolni próbálnának, elkaphassa a grabancukat. A pöttyözött macskáknak azonban eszébe se jutott ilyesmi. Békésen aludtak.

Élményekkel telve tértek haza a kora esti, álmoskás Alexandriába. A szálló felé menet a hatalmas változásokról volt szó, amiket ez a kontinens átél.
  – Szerintem pár évtizeden belül fel tudnak zárkózni. Kelet-Európához vagy mondjuk Dél-Ázsiához – mondta George –, és egy évszázadon belül utolérhetnek minket is. Legalábbis a déliek; a szaharaiak nehezebb helyzetben vannak.
  – Ugyan – legyintett Fiona hatalmasat. – Amilyen csigalassúsággal cammogunk, akármilyen koldusszegény ország egyedül leköröz minket. Ma mondták be például, hogy az idén harmincezer új kórházi férőhelyet akarnak létesíteni. Nem Londonban: egész Angliában. Biztos arra számítanak, hogy a csak ennyi ember születik. Kedvem lenne meglepni őket hat-nyolc gyerekkel, hogy keresztülhúzzam a számításukat. Mi van?
  A szónoklat első szavai óta megrökönyödötten bámuló Lane-ek megmozdultak. Mary megvakarta az állát, ahogy George szokta; Nicky megdörzsölte csodálkozó szemeit, és lefuttatott egy-két tesztprogramot is, hogy ellenőrizze érzékszerveit; George pedig kinyújtott karral, a lehető legtávolabbról óvatosan megérintette a semmiből hirtelen felbukkant ókelta szerzetet. Anyagszerűnek bizonyult.
  – Nem, majd hologram vagyok – horkant föl a Vörösróka dühösen. A hajsátor lendületes íveket írt le a háta mögött. – Most mit álltok itt tablóba merevedve, mint akiket lefényképeztek?
  (A világról alkotott, a fizika törvényeit nagyvonalúan kezelő elképzelései között az is szerepelt, hogy akiről fényképet készítenek, nemcsak a képen marad úgy mozdulatlanul, hanem az életben is. Ennek ő maga lett volna legjobb cáfolata, hiszen rengeteg fénykép volt róla, mégis mozgékony maradt. Túlságosan is.)
  Nicolette elővigyázatlanul kibökte a pillanatnyilag feltehető legrosszabb kérdést. – Hogy kerülsz ide?
  Fiona összecsapta két tenyerét – a durranás végigrobajlott a városon –, majd az ég felé nyújtotta karjait, s valamit olyasmit kiáltott mélyen zengő hangon, amiből a kislány egy kukkot sem értett, a mélyreható nyelvtanfolyam ellenére, amin nemrég átesett. Szülei igen, de jobbnak látták, ha meghagyják tudatlanságában.

A róka ettől fogva szokásos módján dominált a kis család életében, egészen másnap reggelig, amikor elviharzott fölfedezni Afrikát. George megvárta, amíg kilép az utcára, és magához intett gyermekét.
  – Mikor indul a legközelebbi gép Angliába vagy környékére?
  Nicky nagy levegőt vett. – Fokvárosból tíz órakor Londonba és Párizsba, tíz tizenötkor Manchesterbe, tíz harminckor Amszterdamba. Durbanből kilenc harminckor Koppenhágába, kilenc negyvenötkor Brüsszelbe. Mondjam tovább is?
  – Ne. Mikor érhetünk az említett helyekre?
  A kislány átpillantott apja válla fölött, hogy lássa az órát az éjjeliszekrényen. – Bármelyiket elérhetjük.
  – Nagyszerű. Segítek csomagolni, jó?
  A gyerek nem mozdult. – Nem hagyhatod itt Fionát egy idegen országban…
  – Miért nem?
  Erre a logikus kérdésre Nicky nem tudott felelni. – Hátha anya még maradni akar – lelt rá a kibúvóra.
  – Hát menj és kérdezd meg tőle.
  Nicky sóhajtott, bekopogott a fürdőszobába és elmesélte anyjának problémáját.
  – Jó ötlet – bólintott az –, kezd hiányozni Lizzie vigyora. Meg a klubba is be akarok már nézni… tényleg, a gépen majd figyelmeztess, hogy hívjuk fel Dalrymple-t és Kendallt.
  A kislány csüggedten indult a szekrényhez. Kivett két bőröndöt, aztán letette és apjához fordult. – És ha esetleg én akarok még maradni?
  – Te? – kérdezte George nyugodtan.
  – Én – lehelte nagyon halkan a kicsi –, mert… én is… egyenrangú vagyok…
  George odalépett hozzá – a kislány bátran szembenézett vele – és a magasba emelte.
  – Akkora vagy, mint egy kólibaktérium – tudatta vele –, és máris bele akarsz szólni a dolgokba?
  Nicky bólintott.
  – És miért, mondjad?
  – Mert én is családtag vagyok. Ti döntöttetek így.
  – Ej, azt kérdeztem, miért akarnál itt maradni!
  – Mert másként Fiona egyedül marad.
  – No és?
  – Afrika veszélyes hely…
  – Akkor miért nem mentél vele?
  – … és különben sem illik így itthagyni valakit.
  George hümmögött. Megfordult, és az ablaknál álló íróasztalra helyezte a kis robotot. Zsebre dugta mindkét kezét; az egyiket kivette, megvakarta vele az orrát, visszadugta.
  – Szóval, ha jól értem, te, a családtag azt állítod, hogy illetlen dolog itthagyni vad fruskánkat Afrika déli tájain. Helyesen értelmezem a szavaidat?
  – Helyesen, apa – a kislány már kezdett aggódni.
  George újból megvakarta az orrát, majd az állát is. – Hát jó. Van egy ajánlatom. Nem ingatlak meg naiv hitedben, ez zsenge korod folytán érthető. Viszont hazamegyünk. Ha pedig a róka a legkisebb mértékben is neheztel ezért, akkor elismerem, hogy igazad volt, és ezentúl elsőként a te véleményedet hallgatjuk meg mindenben. Mit szólsz?
  – Elfogadom.
  – Mancsot rá.
  Kezet ráztak; George levette a kislányt, a padlóra állította és hatalmas csókot nyomott a feje búbjára. Nicky azonnal megfordult, visszamászott, s pontosan ugyanott ő is megcsókolta apját.
  – Ha még sokáig szerelmeskedtek, vagy elmegy a gép, vagy megjön Fiona, és értelmetlen lesz a fogadásotok – szólalt meg Mary a fürdőszobaajtóban. – Sipirc csomagolni.
  Nicky leugrott az asztalról, amitől vállmagasságig felcsapódott a szoknyája. Gyorsan lesimította és elpirult; aztán nevetve futott a szekrényekhez. – Úgyis én nyerek!

Huszonkét órával később, amikor búcsút vett iskolába induló fivéreitől, még mindig biztos volt a dolgában. Harminchat óra után már nem volt olyan határozott a bólintása, amikor apja megkérdezte, mérges lesz-e Fiona.
  Pénteken délben már több mint negyvennyolc óra telt el azóta, hogy elhagyták Alexandriát. Nicky közel állt a kétségbeeséshez, de nem mutatta. Borsólevest főzött éppen, s a burgonyakrokett elkészítéséhez fogott, amikor jelzést kapott a kertkapuból. Kameráin át könnyűszerrel azonosíthatta a páncélajtót felrántva, gyors léptekkel érkezőt. Sóhajtott egyet, s ment volna ajtót nyitni, de azt már föltépte valami forgószél.
  – Hahó! – toppant be. – Nicky? Á, itt vagy – csapott le a kissé egyensúlyát vesztett lányra. – Mikor eszünk? Farkaséhes vagyok, ugye nagyra méretezted az adagokat? – Nicky már nyitotta a száját, hogy megmondja, barátnője soha nem evett még meg egész adagot semmiből, de az már továbbszáguldott. – Dzsambo, hölgyek-urak, mondd, George, mit csinálsz ma délután? Levonult a jég, a csónakházból jövök, az összes hajójuk szabad, kedvünkre válogathatunk. Ma már késő van, úgyhogy azt gondoltam, csak lecsorognánk a megyehatárig, hogy formába jöjjünk. Egérre vigyáztatok? Add vissza, légy szíves. – Bob fölment a tengerimalacért. – Én az Elizabethet szemeltem ki, télen felújították, Clark szerint úg