Moderato cantabile [LAttilaD.org]
Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


Előszó

Időnként megesik, hogy az ember beküld egy írást egy levelezési listára, ám az nem jelenik meg, hanem kap egy levelet azzal, hogy művét ilyen és ilyen okokból visszautasították. Aláírás: „moderátor”.
  Mi történt? Cenzúrázzák a netet? Hát már itt sincsen szólásszabadság? Istennek képzeli valaki magát?
  Ezeket a kérdéseket moderátori pályafutásom során ritkán teszik föl nekem. Mármint kérdésként. Állításként annál gyakrabban hangzanak el, kérdőjel helyett felkiáltójellel a végükön.
  Azért írom cikkecskémet, hogy ezt a kérdést körüljárhassuk.

Szeretnék szólni azokhoz, akik nem egészen vannak tisztában a moderátori intézmény céljával és jellegével, s arra gyanakodva vagy épp mérgesen tekintenek; a szólásszabadság korlátozóit, netán éppen megsértőit látják a moderátorokban, cenzorokat és önkényeskedőket. Megpróbálom a választ nem csupán arra korlátozni, „ez nem így van”, hanem részleteiben megvilágítani azt is, hogy miért nincs így.
  De szólni szeretnék azokhoz is, akik majd a jövőben fognak moderátorként tevékenykedni valamely netes fórumon. Néhány buktatóra próbálom felkészíteni őket, amennyire a körülmények lehetővé teszik; mindenre kiterjedő moderátori tankönyvet csekély gyakorlatommal bizonyára nem tudok írni, de talán egypár hasznos tanáccsal szolgálhatok.
  S ha művecském kezükbe kerül, szólok azokhoz is, akik nemigen találkoztak még a moderátorsággal se így, se amúgy, akik új jövevények a net tarka világában.

1. „Szabad sajtót követelünk!”

Cenzúra?

Először is nézzük meg, mire való tulajdonképpen a moderálás mint olyan. Cenzúráznak vagy sem?
  A cenzúra az önkifejezés korlátozásának egy módja, amelyet a hatalom gyakorol avégett, hogy a sajátjával ellentétes nézetek ne kaphassanak hangot a nyilvánosság előtt. Elsősorban az államhatalomról van szó természetesen. Történelmünk számtalan példáját szolgáltatja a cenzúrának. Cenzúrázták a katonák frontról hazaküldött leveleit, törölve belőlük a sereg hollétével kapcsolatos legapróbb információt is. Cenzúrázták az újságokat, betiltva minden olyan cikket, ami például Ferenc Józsefet negatív színben tüntette volna fel. Cenzúrázták az operák szövegeit, a Bolhadalban a királynét kijavítva úrnőre, mert egy királynének nem lehet bolhája. S végül a Kádár-rendszerben, mint emlékszünk, egész sajtótermékeket tiltottak be mindenestül, mert nem az államszocializmus eszméjét hirdették; ezek lettek az illegálisan megjelenő irodalom, a szamizdat.
  Azt, hogy mindez eléggé nem szép dolog, aligha kell külön mondanom. Antidemokratikus. Még szerencse, hogy ma már sajtószabadság van, s az ember azt közöl az újságban, amit akar.
  Amit akar?…
  Nos, azért nyilván az olvasó is érzi, hogy ez nem egészen így van. Ha beküld egy cikket valamelyik laphoz, könnyen megeshetik, hogy az nem lát napvilágot. Esetleg helyhiány miatt, esetleg pedig azért, mert a szerkesztő nem tartja közlésre érdemesnek vagy a lap profiljával összeférőnek. Hát akkor most van sajtószabadság vagy nincs?
  Ahhoz, hogy erre felelhessünk, definiálnunk kell a sajtószabadság fogalmát.

A sajtószabadság

A sajtószabadság első ránézésre azt jelentené, hogy amit akarok, azt megjelentethetem az újságokban, rádióban, televízióban, Interneten, meg amit még ezután kitalálnak, ott is. Második ránézésre azonban ez már nem ilyen egyszerű.
  Most egy percre tegyük félre az Internetet, maradjunk a nyomtatott lapoknál. Elképzelhető-e, hogy a sajtószabadság égisze alatt bármit beküldhessek mondjuk a Népszavához abban a biztos tudatban, hogy meg fog jelenni?
  Nyilvánvalóan nem. Először is ott vannak a terjedelmi korlátok; ha egy milliós példányszámú lapba csak minden tizedik olvasó küld be egy rövidke cikket, már kötetnyire duzzadna a lap terjedelme, sokkal többe kerülne az előállítása és a terjesztése, amit az olvasók fizetnének – illetve nem fizetnének meg, hiszen ki adna több ezer forintot egy napilapért, ami olyan hatalmas, hogy senkinek sincs ideje elolvasni?
  Másodszor pedig gondoljuk végig a következőt. Joga van-e egy emberek ezreit, netán millióit tömörítő szervezetnek – legyen az politikai párt vagy kulturális egyesület – saját lapot kiadni, hogy abban nézeteit közzétehesse, felmerülő kérdéseit megvitathassa? Nyilvánvalóan joga van. Tekintve, hogy az újságcsinálás nem olcsó mesterség, a jelenleg fennálló sajtótermékeket egytől egyig valamilyen érdekcsoport, párt, egyesület adja ki.
  Mármost joga van-e egy ilyen szervezetnek ahhoz, hogy az általa kiadott sajtótermékben csak olyan írásokat jelentessen meg, amelyek céljait képviselik – minden egyebet visszautasítva? A válasz megint: nyilvánvalóan joga van, máskülönben a méhészek lapját napokon belül elözönlenék a horgászatról és káposztanevelésről szóló cikkek pusztán azért, mert az olvasók jogot formálnak rá, hogy cikket küldjenek oda. Nem várható el egy párttól, hogy az általa kiadott sajtóorgánumban a rivális párt nézeteit hirdesse, vagyis pénzt költsön arra, hogy a neki nem tetsző nézetek nyilvánosság elé kerüljenek. Nem ezért adja ki az újságot.
  Ha tehát mindezt végiggondoljuk, akkor arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a sajtószabadság csupán annyit jelent, hogy a kormány nem korlátozza sajtótermékek megjelenését ideológiai okokból, nem szól bele azok tartalmába sem részleteiben, sem egészében. A sajtószabadság valóban a sajtó szabadsága, nem pedig az állampolgár szabad megnyilatkozásának szabadsága. Azt, hogy mi jelenjék meg a sajtóban, maga a sajtó dönti el, mindenki a saját kiadványáról határoz, és döntését senki sem bírálhatja felül a kormány nevében. (Legalábbis nem előre. A kormány ugyanúgy tiltakozhat a rá nézve sérelmes írások ellen, mint bárki más, de csak ha már megjelentek, a megjelenésüket nem tilthatja meg.)
  Tömören megfogalmazva: ha pénzt ölök egy kiadvány megjelentetésébe, akkor én döntöm el, mi legyen benne, senki más. Ez a sajtószabadság – nem több, de ez nem is kevés.

Mi a garancia arra, hogy a sajtószabadságban élő állampolgár csakugyan hangot adhat véleményének a nyilvánosság előtt? Mi garantálja, hogy a sajtószabadság és a véleményszabadság között kapcsolat keletkezzék?
  Nos, ezt a sajtószabadság önmaga garantálja. Ha nekem van egy nézetem például arról, hogy célszerű lenne bevezetni a rózsaszínű, illetve kék hajmasnikat az óvodás kislányok és kisfiúk számára, akkor írok erről egy cikket és beküldöm egy lapnak. A szerkesztőnek a sajtószabadság jogot ad rá, hogy a cikkemet megjelentesse vagy visszautasítsa; utóbbi esetben beküldöm a cikkemet egy másik lapnak, majd ha onnan is elutasítják, egy harmadiknak, tizediknek, akárhánynak. Két eset lehetséges: vagy találok olyan lapot, amely közli cikkemet, vagy belefáradok a keresésbe. Ez esetben még mindig jogom van rá, hogy magam készítsek egy kiadványt, ami kifejezi gondolatomat, s ettől a pillanattól már engem véd a sajtószabadság: senki bele nem szólhat művem megjelenésébe.
  Újságot, könyvet kiadni persze nem olcsó dolog, az emberek többsége számára megfizethetetlen. Korunk jogfelfogása azonban különbséget tesz a jog biztosítása és a lehetőség biztosítása között. Mindenkinek megadjuk az önfenntartás jogát, de akinek nincs pénze ennivalóra, annak nem biztosítjuk a lehetőséget e jog gyakorlására. Ilyenformán emberek éhen halhatnak annak ellenére, hogy alkotmányos joguk van a létfenntartásra – és vélemények maradhatnak távol a nyilvánosságtól annak ellenére, hogy alkotmányuk jogunk van azokat közölni. Ezzel nincs mit tenni. Jogfejlődésünk egyelőre idáig jutott el, de már ez is nagy előrelépés ahhoz képest, hogy nem is oly rég még maga a puszta jog sem volt meg, amire hivatkozni lehetett volna.

És a neten?

Most térjünk vissza jelen írás színteréhez, a nethez, s nézzük meg, mit találunk ott a sajtószabadságról.
  Azt fogjuk látni, hogy nagy változás nincsen, de ami van, az pozitív. A netre is igaz, hogy aki megjelentet egy kiadványt (listát, webes fórumot, bármit), az felelős annak tartalmáért és jogában áll meghatározni, mit jelentet meg és mit nem. Ez méghozzá hierarchikus rendben is történhet. Ha például alapítok egy listát valamely ingyenes listaszolgáltatónál, én határozom meg a lista szabályait, én gyakorlok felügyeletet a cikkek fölött és én távolítom el a nemkívánatos cikkeket. Hogy mi kívánatos és mi nem, csakis én határozom meg, listám olvasói és hozzászólói kizárólag azzal szankcionálhatják döntéseimet, hogy elhagyják a listát – de a listaszolgáltató, amely a technikai hátteret biztosítja, énfölöttem is felügyeletet gyakorolhat, amennyiben ő is meghatározhat szabályokat és az azoknak meg nem felelő listákat törölheti. Én pedig ismét azzal szankcionálhatom a nekem nem tetsző szabályokat, hogy elhagyom a szolgáltatót. Mindazonáltal a szabályok keretein belül szabad kezem van, ahogy én is szabad kezet adok a hozzászólóknak a saját szabályaim keretein belül. (A hierarchiának egyébként alattam is van még egy szintje, az íróközönség; erről később lesz szó.)
  A neten tehát a szólásszabadság önmagát valósítja meg, s mivel óriási pluralizmus van (csak ingyenes listaszolgáltatóból több száz üzemel, s akármikor létrehozhat egyet az ember saját magának), itt már nemigen vetődik fel az a probléma, hogy az állampolgár nem tud hova fordulni a hajmasnikkal kapcsolatos problémájával. Rövid időn belül meg fogja találni azt a netes orgánumot, amely nem utasítja vissza az írást – egyrészt azért, mert olyan sokan vannak, hogy ennyi között biztosan akad, másrészt mert technikailag nagyon gyorsan elérhetők, így az elutasító válaszok is hamar megérkeznek.
  Gondom csupán akkor van, ha véleményem nem csupán a társadalmi felfogást, de a törvényt is sérti, például szélsőséges politikai uszítást kívánok kifejteni. A net méreteiből és kaotikusságából következően az ilyen nézetekre is tér nyílik például ingyenes honlapszolgáltatóknál, egyszerűen azért, mert a szolgáltatóknak nincs érkezésük a náluk elhelyezett töméntelen, ráadásul sok nyelven írt honlapot mind végigolvasni. Előbb-utóbb azonban a törvénytisztelő felhasználók felfigyelnek és felhívják a szolgáltató figyelmét a visszaélésre, aki ilyenkor törli a honlapot, hisz nem kockáztatja meg, hogy elveszítse a publikum bizalmát.

A neten tehát a szólásszabadság jogilag nem különbözik a valódi világbelitől, de technikailag, gyakorlati szempontból sokkal fejlettebb. Erőteljesen védi a polgárok – most már nem érdekcsoportok, pártok vagy egyesületek, hanem egyének – azon jogát, hogy véleményüket kifejtsék a meglevő kiadványokban; valamint azt a jogukat is, hogy új kiadványokat alapítsanak, s ezek fölött – a technikai hátteret biztosító intézmény szabta keretek között – korlátlan hatalmat gyakorolhassanak.
  A netizenek pedig tudatában vannak e jogaiknak. Élnek velük és támogatják egymást jogaik gyakorlásában – sokkal erősebben, mint a valódi világban.

A tulajdonos

Mint megbeszéltük, az állampolgárnak joga és lehetősége van netes kiadványokat alapítani, s azokon kifejteni a saját véleményét (honlap), illetve lehetővé tenni mások véleményének kifejtését (fórum). Utóbbi esetben joga és lehetősége van a megjelenő vélemények szűrésére, a neki nem tetszők visszautasítására. Mivel ez a netizen tulajdonának tekintheti az általa üzemeltetett szolgáltatást, nevezzük tulajdonosnak. A tulajdonos lehet független, a szó valódi és törvény szerinti értelmében vett tulajdonos, ha saját maga állja a szolgáltatás költségeit – illetve állhat függésben egy nagyobb tulajdonostól, ha az biztosítja számára a technikai szükségleteket. A törvény előtt például egy ingyenes listaszolgáltatónál nyitott honlap nem a tulajdonos tulajdona, hanem a szolgáltatóé, ez meglehetősen egyértelmű. Mindaddig azonban, amíg a szolgáltató saját szabályzata – amelyet el kell olvasni a szolgáltatás igénybevétele előtt – alapján bele nem kényszerül szólni ügyfelének tevékenységébe, bízvást tekinthetjük őt ugyanolyan tulajdonosnak, mintha saját maga fedezné a költségeket. Jogai, kötelezettségei ugyanazok. (Az ingyenes szolgáltatók nem gyakorolnak cenzúrát a náluk működő kiadványok fölött – aki ezt tenné, elveszítené ügyfeleit. Csupán ahhoz van joguk, hogy az általuk meghatározott illemkódexnek meg nem felelő tartalmakat töröljék és persze hogy ezt a kódexet tetszésük szerint megváltoztassák. De ami a kódexnek megfelel, azt kötelesek eltűrni.)
  Egy fórum létrehozója tehát saját maga szabja meg annak használati szabályait, s logikus, hogy ezek a szabályok egyúttal meg fogják határozni azok körét is, akik a fórumot majd használják. Mindenképpen lesz két szabály, amiket nem lehet nem meghatározni: az egyik a nyelv, a másik a témakör. A legtöbb fórumon csak egy, legfeljebb két nyelvet jelölnek meg használhatóként, s az egyéb nyelvű hozzászólásokat kizárják. Nyilván ez azt is meghatározza, hogy csak a fórum nyelvének ismerői fogják használni azt. A témakör megjelölésével pedig tovább szűkítjük a kört mindazokra, akik az adott téma iránt érdeklődnek. Ha olyan fórumot hoznánk létre, amelynek nincs semmilyen témaköri meghatározása, az is szűkítené a felhasználók körét: azokra, akik témaköri meghatározás nélkül hajlandók olvasni bármiről, márpedig ezek igen kevesen vannak.
  A fórum létrehozásakor tehát meghatározzuk azok használói körét is, ami kerek perec kimondva azt jelenti, hogy akinek nem tetszenek a szabályaink, az menjen máshová. Nem azért, mert kergetjük, hanem mert nem fogja jól érezni magát a fórumunkon. Másképp nem is lehet fórumot létrehozni.

A fórumok szabályrendszerei között jókora különbségek vannak. Aki előfizetett már egy-két listára, az jól tudja, hogy egy ingyenes szolgáltatónál működő, néhány száz fős lista előfizetésekor általában tíz-húsz sornyi, főleg technikai tudnivalókat és rövid üdvözletet tartalmazó szöveget kap, a HIX-listák megrendelésekor viszont érkezik egy példány a helpből és egy a HIX-etikettből, összesen több mint ötven kilobyte terjedelemben.
  Mi indokolja ezeket a különbségeket?
  Tekintve, hogy normális ember csak akkor áll neki hosszas szabályrendszereket fogalmazni, ha nagyon muszáj, általában elmondhatjuk, hogy egy netes közösség létrejöttekor a helyi szabályzat nem több az általános netikett hallgatólagos elfogadásánál, plusz a nyelv és a témakör meghatározásánál. A továbbiakban a fórum hierarchiájának két szintje, az íróközönség és a tulajdonos közös megegyezése alakítja tovább a szabályrendszert. Minél hosszabb ideje üzemel és minél több felhasználót tömörít egy közösség, annál részletesebb szabályrendszere van, bár nem mindig írott formában. (Figyeljünk fel arra, hogy a HIX említett, több mint ötven kilobyte-ot kitevő ismertetője nem az egyes listákra, hanem a szolgáltatás egészére vonatkozik. Annak ellenére, hogy a HIX zászlóshajója, a Tipp immár több mint egy évtizedre tekint vissza, saját, a többi HIX-listával csak helyenként megegyező szabályrendszere még mindig csupán íratlan formában létezik.)
  A szabályrendszert tehát nem egyedül a tulajdonos határozza meg, őt inkább a végső döntés joga illeti meg, az egyes szabályok elfogadása vagy elutasítása; maguk a szabályok a közakarat megnyilvánulása folytán alakulnak ki. Léteznek listák, ahol a tulajdonos még meglevő jogaival sem nagyon él; ilyen a Toldy Lajos üzemeltetésében működő web_emil.com, de magam is üzemeltetek egypár ilyen listát. Ezeken a tulajdonlás pusztán formális, azért van, mert a szolgáltató nyilvántart egy tulajdonost, aki a listát létrehozta és felruházza őt bizonyos jogokkal; de például egyik listámon – amelyet azért hoztam létre, mert a közösségünket tömörítő előző lista tulajdonosa túlságosan komolyan vette jogait – nyílt megállapodás, hogy az én tulajdonosi mivoltom csupán formalitás, többletjogokkal nem ruház fel. Annak érdekében, hogy ez csakugyan így legyen, létszámunkhoz képest jelentős számú moderátort neveztünk ki (noha a lista moderálatlan), akik szintén rendelkeznek a szolgáltató által nekem biztosított jogokkal.
  Most azonban olyan listákról lesz szó, amelyek már túl nagyok ahhoz, hogy bizonyos szabályok keresztülvitele nélkül rövidesen káoszba ne fulladnának. Ezeken több-kevesebb részletességgel meg kell határozni egy szabályzatot, s előbb-utóbb fel kell ruházni valakit a szabályok betartatásához szükséges joggal és hatalommal is. Ő a moderátor.

A moderátor

Ő tehát az az ember, aki a tulajdonos által (a közóhaj megegyezésével) létrehozott szabályokat betartatja. Lehet maga a tulajdonos, nagyobb fórumoknál már külön ember szokott lenni, de kisebbeknél is érdemes egy-két embert megbízni ezzel a feladattal, hogy a működés folyamatos lehessen akkor is, ha a tulajdonost más elfoglaltsága megakadályozza a moderálásban. (De moderátorra lehet szükség olyan helyeken is, ahol nincs moderálás: egyes szolgáltatók bizonyos adminisztratív jogokkal [új tag felvétele, tag eltávolítása, különböző beállítások megváltoztatása] csak a moderátorokat ruházzák fel, ezért célszerű, ha ilyen jogai nem csak egyetlen embernek vannak, a lista nincs az ő állandó elérhetőségére utalva.)
  A moderálás tehát a szabályok betartatása. Lépjünk vissza egy pillanatra a cenzúrához és nézzük meg ismét, mi a különbség a kettő között.
  Tény, hogy mindkettő valamilyen szabályok betartatására szolgál, s ezt gyakran úgy teszi, hogy belefojtja az emberbe a szót. De nem mindegy, hogy milyenek azok a szabályok. A cenzúra által betartatandó szabályokat az államhatalom állítja fel, így egy országon belül ezek alól apelláta nincsen – a moderátor azonban olyan szabályokat tartat be, amelyek csak egy-egy fórumra érvényesek, s azok létrehozásában a közösségnek is nagy szerepe volt. Ezek tehát nem felülről diktált, a hatalom érdekét az emberek érdekei fölé helyező parancsolatok, hanem a saját helyi szokások kifejeződései, amiket részben az a jog határoz meg, hogy az ember rendelkezzen saját tulajdonával (a fórummal, amit létrehozott), részben pedig az a jog, hogy hozzájáruljon azon közösség szokásainak formálásához, amelynek tagja, aktív résztvevője.
  Logikus persze, hogy egy új jövevény, aki a szokásokat még nemigen ismeri és azok kialakításakor még nem volt jelen, nem érzékeli, hogy a moderátor milyen szabályok nevében avatkozott be. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a moderátorok valóban azokat a szokásokat védik, amelyekre a közösség voksát adta.

Társadalmi kategóriákban gondolkodva elmondhatjuk, hogy a cenzúra és a moderálás között az a különbség, hogy előbbit csak magukról megfeledkezett kormányzatok merik megvalósítani, utóbbi viszont minden emberi közösségben működik, legfeljebb nem nevezik néven. Nyilvánvaló, hogy ha egy baráti társaság egészen kötetlen formában összejön egyikük lakásán egy jó dumapartira, ott is rendreutasítják azt, aki megszegi az ott és akkor érvényes illemszabályokat. Ha a társaság tizenéves srácokból áll, e szabályok között talán nem szerepel az, hogy a lányokat előre kell engedni az ajtóban – de egészen biztosan köztük van az, hogy kisdolgunkat ne a nappali szőnyegén végezzük. Ha akad olyan ember, aki erről a szabályról még nem hallott, az bizonyára meg lesz lepve és jogai korlátozásának érzi, ha e tilalmat – alkalmasint igen erőteljes módon – tudomására hozzák, ugyanakkor a szabályt ismerő többség számára ez olyan magától értetődő, hogy nem is említik explicit formában. Viszont felhívják az újonnan érkezők figyelmét az olyan speciális szabályokra, amik csak az adott közösségre jellemzők, mint például hogy az Ubulról nem szabad beszélni, mert mindenki utálja.
  Ez a moderálás: az egyetemes emberi (és egyetemes internetes) illemszabályok és a speciális helyi szabályok együttes betartatása.
  Vegyük még egyszer ide a cenzúrát. A cenzúra nem foglalkozik illemszabályokkal, pontosabban olyan illemszabályokkal foglalkozik, amelyeket a hatalom alkotott a saját szempontjainak megfelelően, de nem a saját korlátozására. Ezek az illemszabályok (mint például hogy Sztálint isteníteni illik) sosem élik túl az adott hatalom bukását – a moderálási szabályok többsége azonban olyan általános jellegű, hogy számtalan netes és valóságos közösségben ugyanolyan formában találhatók meg.

2. „Ismerd meg önmagadat”

Mit tegyen?

Akadnak listák, ahol van ugyan moderálás, de a moderátornak édeskevés feladat jut. A lista élete csöndes, legfeljebb időnként akad egy-egy indulatos reagálás, egypár spam, hasonlók. De akad olyan lista is, ahol mindennap van döntéshelyzet, ahol némelyik levél fölött percekig kell gondolkodnia a gyakorlott moderátornak is.
  Jómagam ilyen listát moderálok és nem vagyok még elég gyakorlott benne: egy éve állok közlekedési rendőrként a legnagyobb magyar nyelvű lista, a HIX Tipp szerverénél. Ritka az olyan nap, hogy ne lenne teendőm, s két-három naponként legalább egyszer komoly dilemmába kerülök. Mivel más listán eddigelé nem moderátorkodtam, a konkrétumokban főleg erről beszélek.
  Mi tehát a teendője a Tipp moderátorának? Vegyük sorra.
  A moderálási szabályoknak önmagukban meg nem felelő levelek kiszűrése. Az ilyen leveleket minden körülmények között törölni kell, mert kívül esnek a lista témakörén (a Tipp esetén az számít offtopicnak, amire már van szakosodott HIX-lista), mert indulatosak és sértőek, mert kereskedelmi hirdetést tartalmaznak, törvényellenesek stb.
  Az adott helyzetben meg nem felelő levelek kiszűrése. Vannak levelek, amelyekkel önmagukban nem lenne probléma, de a listán éppen olyan hangulat állt elő, hogy mégis vissza kell őket utasítani. A moderátornak figyelemmel kell kísérnie a lista életét és mindig tudnia kell, mi milyen hatással volt a listára az elmúlt napokban. Jelenleg, amikor e sorokat írom, két vitát is meg kellett fékeznünk a Tippen, mert indulatokba fúltak.
  A potenciális veszélyforrást jelentő levelek kiszűrése. Ez a legnehezebb. A moderátornak sokszor jóstehetséggel kellene rendelkeznie, hogy kideríthesse, miként fog a lista reagálni egy adott levél megjelenésére: kiválthat-e a levél vitát vagy sem. Ha igen, célszerűbb, ha megkéri a szerzőt az átfogalmazásra vagy mindenestül máshová (a Vita hasábjaira) utalja a kérdést; de ha nem biztos a dolgában, a törléssel többet árt, mint használ. Mondanom sem kell, ez a jóstehetség nem sajátom, ezért a témákat általában csak a vita létrejötte után tudom törölni, legfeljebb egy-két nagyon nyilvánvaló esetet leszámítva.
  A formai hibák kiszűrése. Ezekre nem kell sok szót vesztegetni: HTML-kódolású vagy MIME-fejléces levelek, csúnyán tördelődött levelek, túl hosszú aláírások, túl hosszú idézetek a megválaszolt levelekből és hasonlók. Többségüket egyszerűen kijavítom visszautasítás nélkül; a moderátornak ugyanis szabad formai változtatásokat csinálnia, csak a levél tartalmába nem nyúlhat bele. (Ez alól is van kivétel: az egyértelmű névhibát, a j–ly elvétését időnként kijavítom, de erről már tájékoztatom a szerzőt.)
  Figyelemfelhívás lehetséges problémákra. Ennek egyik leggyakoribb esete, hogy valaki konkrét fizikai tárgyat szeretne venni, eladni, kölcsönözni, de nem közli hollétét a földgolyóbison (s az címéből sem állapítható meg), a tárgy pedig nem elég értékes és különleges ahhoz, hogy értelme legyen külföldről vagy akár másik városból beszerezni. Máskor a kérdés megfogalmazása nem elég világos; nem egyértelmű, hogy a levélíró állít vagy kérdez, hogy egyetért vagy különvéleményen van, hogy szid-e vagy csak másképpen gondolja. Ilyenkor felhívjuk a figyelmét a hiányos vagy félreérthető fogalmazásra, amit tehetünk a levél törlésével vagy anélkül.

Amint látható, a moderátor feladata nem egyszerű. Minden levélnél külön-külön el kell dönteni, hogy nem tartalmaz-e a moderálási szabályokat egyértelműen sértő dolgot; ha nem, akkor nem hat-e felzaklatóan a lista pillanatnyi hangulatára; ha nem, akkor nem hathat-e rá felzaklatóan; és ezenközben még a formai követelményekre és az érthetőségre is figyelnie kell. Ha töröl valamit, arról visszautasítást kell írni (kivéve a spamet). A visszautasítások nagy része előregyártott sablonszövegekkel helyettesíthető, amiket megfelelő program beilleszthet; egyedi esetekben azonban írni kell valamilyen szöveget, aminek meg kell indokolnia a törlést, meg kell mutatnia a lehetséges tennivalókat (átfogalmazás, másik listára küldés), s mindeközben még udvariasnak is kell lennie. Ez nem könnyű és sajnos nem is mindig sikerül jól.

Milyen legyen?

Azzal, hogy most felsorolok egy csomó jó tulajdonságot, kimondatlanul is azt állítom, hogy ezek énbennem is megvannak, hisz mégiscsak helytállok ezen a poszton – de hát nem tehetem meg, hogy ezt a kérdést megkerülöm, így a két rossz közül a szerénytelenséget kell választanom annak érdekében, hogy mondanivalóm közelebb jusson a teljességhez. (Mindazonáltal inkább vagyok szerénytelen, mint álszerény. Ha nem is dicsekszem fölöslegesen jó tulajdonságaimmal, értelmetlenül elhallgatni sem szeretem őket. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy ezt megtehessem.)
  Milyen legyen tehát az a moderátor, aki a fentebbi szempontoknak megfelel?
  Mindenekelőtt megfontolt és higgadt, legalábbis arra a negyed-félórácskára, amíg egy lapszámot megmoderál. Legyen még udvarias és előrelátó. Rendelkezzen bizonyos netes tapasztalatokkal, hogy a kezdőknek segítséget nyújthasson a listával kapcsolatos technikai problémákban, ne a listát kelljen terhelni vele; ismerje valamelyest a netes történelmet és szokásokat, hogy a láncleveleket, a spameket és az elterjedtebb misztifikációkat fölismerje. Legyen benne némi körültekintés avégett, hogy látszólag ártalmatlan témák mögött észrevegye a tiltott tartalmat. (A kimoderálandó anyagok túlnyomó részét tudatlanságból, a szabályok nem ismerése miatt küldik a listára, de van bizony olyan is, aki jól tudja, hogy tilosat cselekszik, ezért ködösít.) Legyen következetes és részrehajlástól mentes: azonos feltételek között mindig ugyanúgy döntsön.
  Ezek kellenek magához a moderáláshoz, de a moderátor feladata nem ér véget az átvizsgált újság lezárásakor és kiküldésekor. A felhasználók válaszolnak is, s ekkor jön a neheze.
  Egyfelől azok, akiknek kimoderáltuk egy-egy levelét, igen sokszor nem értenek ezzel egyet és hangot is adnak véleményüknek. Meg kell tudni indokolni a döntést újra meg újra, mindig az adott helyzetnek megfelelően. Mindig tudni kell, miért döntöttünk úgy, ahogy döntöttünk – és ha nem mi tettük, hanem valamelyik moderátortársunk, őróla is tudni kell, miért döntött úgy, ahogy döntött. Ez csak úgy lehetséges, ha mindig azonos, egységes elvek vezetnek minket, s ezek felállítása is követelménye a sikeres moderálásnak. De nem csupán azt kell tudni, miért moderáltunk ki egy-egy levelet, hanem azt is, miért engedtük be. A kidobott levelek szerzői igen sokszor mások leveleit hozzák fel példaként: tessék, ez is meg amaz is megjelenhetett, akkor az enyém miért nem? Ilyen esetekben nem elég azt felelni, hogy ez mellékvágány, az ő levelét ezért meg ezért moderáltuk ki, ne másokéval foglalkozzon – nem, meg kell mutatni, hogy a példaként felhozott levelek esete konkrétan miben különbözik a vitatott esettől, miért döntöttünk ott úgy, itt pedig emígy. Máskülönben a felhasználó nem érzi teljesnek a kapott választ és suskusra fog gyanakodni.
  Másfelől pedig azok a listatagok, akiknek hozzá se nyúltunk a leveleihez, időnként szintén tesznek célzásokat a moderálásra, amelynek létéről persze mindenki tud, s ezt gyakorta teszik a moderátor személyével összefüggésben. El kell tudni dönteni, mi ebből az ártalmatlan viccelődés és mi ellenkezik a HIX azon szabályával – amit egyébként más szolgáltatóknál üzemelő listáknak is melegen ajánlok –: a listán a moderálásról nem vitatkozunk. El kell tudni érni, hogy az arany középút szabálya akkor is megvalósuljon, amikor a moderátor személyében is találva érzi vagy érezheti magát: ne dobjunk ki semmit fölöslegesen, de ne is engedjünk be olyat, ami árt.
  Amikor tehát a felhasználók reagálnak a moderátor működésére, éspedig nem a listára szánt, hanem a moderátori címre küldött levelekben, akkor a moderátor újabb követelményekkel találja szemben magát. Jó vitakészséggel kell rendelkeznie, nagy gyakorlattal az emailben folyó viták terén – aki tehát nem vett részt jó néhány, amolyan jó hosszú fajta emailvitában, ami hetekig is elnyúlik és az érvek legszélesebb skáláját tudja felvonultatni, az ne is próbálkozzon ilyesmivel. Továbbra is higgadtnak kell lenni és tudni kell, mit miért csináltunk és csinálunk. A problémákkal küzdő újonc netező, az egy-két szabályt még nem ismerő haladó és a rosszindulatú dörzsölt sokszor hasonló módon sérti meg a szabályokat, de meg kell tudni különböztetni őket, hogy az ember segíthesse az egyiket, tájékoztathassa a másikat és visszafoghassa a harmadikat. Végül pedig tudni kell a lista és a szolgáltató nevében fellépni a komoly visszaélések esetén, s megtenni a szükséges lépéseket a szabálysértő megfékezésére.
  S van még egy szabály, amit minden régi netizennek figyelmébe ajánlok, de a moderátoroknak különösképpen. Nagyon jól kell emlékezni arra az időre, amikor mi voltunk kezdők a neten, mi tettük első tétova lépéseinket, rácsodálkozva az előttünk kitáruló információdzsungelre. Ha erről megfeledkezünk, nem tudunk többé megfelelően bánni a kezdőkkel, és segítés helyett kárt okozunk. Nemcsak a kezdőknek: az egész netnek.
  Nézzük át a követelményeket és tennivalókat kicsit részletesebben.

Nyugavér, csigalom

A moderálás olyan dolog, amit csak higgadtan szabad csinálni. Hisz már a neve is ezt mondja: a moderálás mérséklést jelent, s hogy mérsékeljen másokat az, aki magát sem tudja? A moderátornak tehát, amikor ezzel foglalkozik, félre kell tennie indulatait, amikből pedig lehet egy pár: viseltethet indulatokkal a téma iránt, a nyilatkozó személyek iránt, s lehetnek benne mindezektől független, máshonnan származó indulatok – hiszen a moderátor is ember. De mindezeknek nem szabad érződni a moderálásban. Vagy legfeljebb a pozitív indulatoknak oly módon, hogy ha valamit ki kell moderálnunk, pedig személy szerint érdekesnek tartjuk a témát, akkor ezt pár kedves szóban kifejezésre juttathatjuk, ezzel is igyekezve elejét venni a sértődésnek. Olyan módon persze nem juthat kifejezésre jóindulatunk, hogy beengedünk valamit, amit a szabályok szerint nem lenne szabad. Rosszindulatunk, ellenszenvünk pedig semmilyen módon ne jusson kifejezésre.
  A beérkező és hatáskörünkbe tartozó kérdéseket türelemmel meg kell válaszolni újra meg újra; akkor is, ha egyszerű lexikális dologról van szó (milyen címre kell küldeni a leiratkozási parancsot), és akkor is, ha húsunkba vág, mint a cenzúra vádja. Ha valaki már századikként állítja, hogy mi cenzúrát gyakorlunk, nem felelhetjük neki azt, hogy ezt már kilencvenkilencszer megválaszoltuk, mert ő most mondja először és most fogja olvasni először a választ. Ehhez némi előtanulmányként szolgál, ha az ember rendszeresen válaszolgat meg szakterületébe tartozó kérdéseket a listákon, ugyanazokat a kérdéseket persze annyiszor, ahányszor fölteszik őket – türelemmel, nem küldve el a tudatlant melegebb éghajlatra. Aki erre nem képes, nem lesz jó moderátor.
  S ami a legnehezebb, tudni kell fülünk botját sem mozdítva tűrni a személyünkkel, moderátori tevékenységünkkel kapcsolatos kritikát. Válaszolni persze kell rá, de nem szabad indulatba jönni, mert akkor elveszítjük az objektivitásunkat, és mert legközelebb megint jönni fog valamilyen támadás, s egy idő után felőrli erőinket. A publikumnak ezernyi idegrendszere van, a moderátornak csak egy – nem szabad a kettőt harcba állítani egymással, mert a publikum fog győzni. Ha rosszul döntöttünk, ismerjük be azonnal, amint hibánkra ráébresztenek és kérjünk bocsánatot, ezzel ad acta téve az ügyet. A tévesen kidobott levelet engedjük be, a tévesen beengedett levélből eredő vitát vágjuk el és süllyesszük a témát a múltba, jobbat nem tehetvén. Ha pedig jó döntés miatt támadnak minket, a támadásokat verjük vissza megfontolt és józan érvekkel. Ha a döntés világos szabályokon alapult és tudjuk, hogy azok a szabályok miért vannak, akkor lesznek ilyen érveink; ha nem, akkor nem tudjuk megvédeni a döntésünket, de nem is kell, mert rossz döntés volt.
  Ha a listán magánemberként támadnak minket, azt ne hozzuk kapcsolatba a moderálással (és megfordítva, a moderátort érő támadásokat a magánemberrel) mindaddig, amíg ők nem teszik. A magánember és a moderátor mindig különüljön el. Célszerű rögzíteni magunknak azt a szabályt, hogy az ellenünk irányuló kritikát magasabb tűréshatárral kezeljük, mint a mások ellen irányulót. Így nem eshetünk abba a hibába, hogy az ellenkezőjét tesszük, a minket személyünkben kritizálókat gyorsabban moderáljuk ki – ami részrehajlás –, egyszersmind pedig a lista látja, hogy a moderátort mint magánszemélyt lehet kritizálni – nem szidni, kritizálni – a listán. Ez jótékony hatással lesz a köznyugalomra. (Ha nem hiszi az olvasó, gondolja el, hogyan érezné magát egy olyan országban, ahol nem szabad nyilvánosan véleményt mondani a politikusok személyéről, magánéletének ismert részleteiről.) Ezáltal fog világossá válni a publikum számára, hogy a moderátor nem hatalom, csupán annak képviselője, egyébként pedig ugyanolyan listatag, mint bárki más. Nem elég, hogy ez így van: érződnie is kell.
  S természetesen a moderátor sem küldhet be olyan írásokat, amiket másnak nem szabad.

Névtelenül?

Nagy problémát tud jelenteni az a kérdés, vajon névtelenül moderáljunk-e vagy sem. Ez a kérdés nem fekete vagy fehér, több lehetséges választás van, elvileg legalábbis.
  Moderálhatunk abszolúte névtelenül, amikor a tagságnak fogalma sincsen a moderátorok kilétéről; a levelek aláíratlanul érkeznek és semmit sem lehet tudni arról, ki írja őket, egy vagy több személy. Ez a megoldás hosszú távon nemigen életképes. A tagság bizalmatlanná fog válni és elfordul a listától, avagy valamiképpen mégis kiderül a moderátorok kiléte és egész titkolózásunk értelmetlenné válik.
  Egy lépés a névtelenség feloldása felé, ha valódi nevünket nem, de netes becenevünket ismerik. Ez sokhelyütt elég is, de a valódi világ konvencióihoz szokott emberekben a becenév nem kelt bizalmat; ha sokan vannak a listán ilyenek, nem lesz elég ezeket használni.
  A következő fokozat az, hogy a lista tudja a moderátorok valódi nevét, de a moderátori üzenetek személytelenítve, „moderátor” aláírással jönnek. Jelenleg ezt használjuk a Tippen.
  Az utolsó fokozat a név teljes vállalása, a moderátori levelek névvel való aláírása. Ez azért nem jó, mert kiteszi a moderátort a támadásoknak, és bizonyos mértékig hiteltelenítheti a moderátori akciókat. (Ha odajön hozzánk valaki az utcán és az igazolványunkat kéri, mondván, hogy ő Kovács János, nem fogjuk odaadni. De ha rendőregyenruhában van, akkor már igen. Az intézkedés szempontjából nem az a fontos számunkra, hogy mi a neve, hanem hogy rendőr.) Ha névvel moderálunk, azt csakis úgy tegyük, hogy nevünk után odaírjuk: „moderátor”, különben folyamatosan jönni fognak a méltatlankodó kérdések: ugyan ki vagy te, hogy kidobtad a levelemet?

A Tippen tehát azt a módszert alkalmazzuk, hogy a moderátori levelek csak „moderátor” aláírással érkeznek. De már névvel írjuk alá, ha a magánvéleményünket közöljük, illetve ha valaki konkrétan rákérdez az intézkedő nevére, akkor is bemutatkozunk. Mert nincs okunk rá, hogy ne tegyük; a rendőr is első lépésként elegendőnek tekinti az egyenruháját, ha azonban a nevét kérdezik, megmondja, erre a rendőrségnél szabály van. Ezenkívül pedig szokás, hogy az új moderátorokat tanulóidejük lejártával a listatulajdonos nyilvánosan bejelenti a listán. Ez jó a moderátornak, mert egyfajta elismerést jelent a listatulajdonos részéről – és jó a közösségnek, mert tudják, hogy kik vannak a döntéshozók csapatában.
  Olyan ez, mint egy kis falu, ahol van mondjuk két rendőr. Helybeliek, mindenki ismeri őket. Mégis el tudják látni a feladatukat, mert amikor intézkedni kell, akkor egyenruhában jelennek meg és hivatalos hangon beszélnek. Amikor az intézkedést meg kell magyarázni, akkor már köznapi szóval mondják, nézze, Jancsi bácsi, ezt ezért meg ezért kell, és akkor arra a percre már nem a törvény végrehajtóinak, hanem értőinek számítanak. S ha szolgálatuk letelt, akkor civilbe bújnak és beülnek az italboltba egy korsó sörre, mint akárki más.
  A mi egyenruhánk az egyforma „moderátor” aláírás. Ennél többre nemigen van szükség.

Kérlek szépen

Látszólag magától értetődő, de igazából mégsem az: a moderátornak udvariasnak kell lennie. Illetve hogy pontos legyek, a neten mindenkinek udvariasnak kell lennie, mert nem látjuk egymást, még csak egymás hangját sem halljuk, általában nem ismerjük a beszélgetőpartner korát, nemét, társadalmi állását – és mégis meg kell, kellene értenünk egymást. Ezért a netes kommunikációnak talpköve az udvariasság, következésképpen a sokszor kellemetlen döntéseket közlő moderátornak fokozottan szükséges.
  Persze amúgy netes módra. Nemigen izgatja a felhasználókat, hogy egy moderátori üzeneten van-e megszólítás és záróformula; a névvel való aláírás hiánya sokkal inkább. De a legfontosabb mindenképpen három szó: kérem, köszönöm és bocsánat. Ezeket mindig alkalmazni kell, ha a helyzet úgy kívánja.
  Természetesen moderátori levelezésünkben is másképpen beszélünk a hölgyekkel, mint az urakkal, másképpen a gimnazistákkal és a nyugdíjasokkal – mármint amikor éppen tudatában vagyunk a másik kilétének. Ha tudjuk, hogy a partner kicsoda, ne használjunk semlegesen hivataloskodó hangnemet; de lehetőleg akkor se, ha nem tudjuk. A bíró hivatalos hangon és sajátos nyelvezetben szól a peres felekhez, mert olyan súlyos döntéseket hoz az életükről, amiket magánemberként nem tehet, csakis a mögötte álló törvényi apparátusra hivatkozva, amit többek között azzal ér el, hogy más emberként viselkedik, máshogyan beszél a bírói székben. A moderátor ehhez nem elég nagy ember, nem elég nagy a mögötte álló apparátus és nem elég súlyosak a döntések sem, amiket hoz. Ezért ne beszéljen fölöslegesen hivataloskodva, ezzel csak elidegeníti magától az embereket. Általában beszéljen a saját nevében, egyes szám első személyben („nézd, értem a problémádat, de ezt jobbnak látom törölni, mert…”), s maximum időnként, amikor már a moderátori kar együttes döntéséről beszél, térjen át a többes számra („sajnálom, ezt a vitát leállítottuk”). Ne használjon eufemizáló szófordulatokat: „ez a vita leállításra került” (ami ráadásul mérhetetlenül csúf és magyartalan), „ezt a vitát leállították”, „szükségesnek mutatkozott a vita leállítása” stb.
  Az utóbbi két példa már átvezet az udvariasság másik felére, ami szükségessé válik, ha egy listát többen moderálnak: a moderátortársak iránt tanúsítandó udvariassághoz.
  Mindig ismerjük, kísérjük figyelemmel társaink döntéseit; a visszautasító levelek egy közös címre fussanak be, s ezeket mindig olvassuk el. Máskülönben nem tudhatjuk, mikor állít le a kolléga egy-egy vitát. Ha ezt megteszi, mi se engedjük tovább futni azt.
  Soha ne bíráljuk felül társunk döntéseit. Ideális esetben erre nem is kellene szót vesztegetni, hiszen a moderátorok tevékenységét egységes szabályok irányítják, de a szabályok keretein belül meglehetős mozgástér nyílik – másként teljesen mindegy lenne, ki a moderátor, a fentebb fölsorolt jellembeli követelmények nem léteznének. Egy vitát, ami éppen indulatokba készül fulladni, két moderátor más-más ponton állít le. Sokszor megesik, hogy a kolléga már leállítja a vitát, amit mi még engedtünk volna egy ideig, s ezután panaszlevél jön az egyik hozzászólótól, akinek a levelét mi még engedtük volna megjelenni, de a kolléga kidobta. Ne fejtsük ki ezt a véleményünket, legfeljebb négyszemközt a kolléga számára, a hozzászóló számára semmiképpen; csak bosszúságát növelnénk vele, s megingatnánk a moderátori intézmény hitelét. És soha, semmi szín alatt ne használjuk jogkörünket a kolléga döntésének tevőleges megsemmisítésére, az általa kimoderált levelet ne tegyük vissza; kizárólag abban az esetben, ha a levélíró a moderátori postafiókkal folytatott magánlevelezésben (amit persze a kolléga is olvasott) kifejti álláspontját, olyan szempontokat hoz fel, amelyeknek a kimoderáláskor a kolléga nem lehetett ismeretében, s ezek után a kimoderálásról szóló döntést tévesnek ítéljük és ezt kijelentjük. Vagyis csak akkor semmisítsük meg a kolléga döntését, ha biztosak vagyunk benne: akkor is megsemmisítettük volna, ha a sajátunk lett volna.
  Életszerű helyzetben azonban erre nem kerül sor, mert a kimoderálásra érkező panaszlevelekre mindig az válaszoljon, aki a levelet kimoderálta. Ne foglalkozzunk a kolléga döntéseit vitató levelekkel, bízzuk ezt őrá. Csak akkor szóljunk bele, ha úgy látjuk, a kolléga fáradni kezd a támadások alatt, ideges, nyugtalan; avagy ha a támadások kezdenek túlzott formát ölteni, személyeskedőek vagy értelmetlenül szőrszálhasogatóak. Ilyenkor szólaljunk meg, védjük meg a társunkat és figyelmeztessük a felhasználót, hogy túlzásba viszi.
  Persze ezt is higgadtan és udvariasan.

Nincs igazad

A moderátornak jó vitakészséggel is rendelkeznie kell, hogy a felhasználók sokszor nem is olyan szelíd támadásait érvekkel verhesse vissza kinyilatkoztatások helyett; illetve ha a helyzet úgy hozza, hogy a felhasználónak van igaza, ezt fel kell ismerni és kimondani. Nem elég, ha a moderátornak igaza van egy adott kérdésben, azt meg is kell tudni magyarázni, és ha válaszul ellenérvek érkeznek, azokra is felelni kell tudni. A legrosszabb dolog, amit a moderátor tehet, hogy hatalmi szóval berekeszt egy vitát, amiben a felhasználó érzése szerint még nem mondták ki az utolsó szót. A listán folyó vitáknál sokszor ezt kell tenni, de a felhasználó és a moderátor között folyó vitáknál nem szabad.
  Honnan lesz a moderátornak jó vitakészsége? Természetesen onnan, hogy előzőleg néhány éven át gyakorlatot szerzett a netes viták terén, néhány alkalommal bebizonyította álláspontjának helyességét, más alkalmakkal elismerte az ellenfél igazát, megint más – a többséget kitevő – esetekben pedig megállapodtak abban, hogy mindkét fél a saját szubjektív szempontjai szerint látja a kérdést és nem tudják meggyőzni egymást. A listákon folyó viták sokszereplős, sokfelé kanyargó, gyakran rétestésztaként elnyúló eszmecserék, s ha ezekben moderátorként, egy lista tulajdonosát képviselve veszünk részt, a vita folyamát végig át kell tudnunk tekinteni és sokszor annak irányítójává kell válnunk.
  A legkönnyebb a dolgunk akkor, ha döntésünkre a felhasználó tartalmatlan, trágárságokkal megtűzdelt fenyegetéssorozattal válaszol: ilyenkor nincs min vitatkozni, ebben a hangnemben ne tárgyaljunk.

Függelék: Egy jó tipp

Egységben az erő

Mint arról már fentebb volt szó, a HIX Tippnek mindmáig nincsenek egységes moderálási alapelvei írott formában. Nem lévén a lista tulajdonosa, kötelező alapelveket nem állíthatok fel, de megpróbálok olyan ajánlást kidolgozni, amit később, kiegészítések és hibajavítások után akár el is fogadhat a Tipp moderátori kara – vagy netán más listák üzemeltetői, megfelelő átdolgozással.
  Az az elvrendszer, amit itt leírok, valójában már régóta irányítja a Tipp moderátorainak tevékenységét, jómagam semmit sem teszek hozzá. Nem előírást fogalmazok meg, hanem a létező gyakorlatot figyelem meg és öntöm szavakba – a teljesség igénye nélkül. A Tipp moderátorai sok éve ezeket az elveket használják, épp csak nem foglalta őket eddig írásba senki.

Csoportosítsuk

Mint arról a második fejezetben szó esett, a moderátornak a következőket kell figyelnie:
  1. önmagukban szabályellenes levelek;
  2. a helyzetnek meg nem felelő levelek;
  3. potenciális veszélyt jelentő levelek;
  4. formai hibák;
  5. figyelemfelhívás lehetséges problémákra.
  Részletezzük most ezeket a kategóriákat.

Mars ki!

Az első csoport azokat a leveleket takarja, amelyeket minden körülmények között ki kell tiltanunk a listáról: offtopic, sértő levél, kereskedelmi hirdetés és spam, törvényellenes tartalom, lánclevél.
  1.1. Offtopic. Az offtopic felismerése általában elég könnyű, ha a lista témaköre világosan körül van határolva. A Tipp esetén offtopic az, amire van más HIX-lista, tehát nincs más teendőnk, mint ismerni a többi HIX-lista témakörét; sőt még ezek közül sem mindegyiket, mert a kulturális rendezvényekre szóló meghívásokat nem szoktuk kidobni, noha van Kultúra nevű lista. A leggyakoribb offtopicok a Tippen:
  – politika (a Vitába utaljuk);
  – keresés a weben (a Kukkerbe, de csak ha kifejezetten webes keresésről van szó; ha a kérdés már úgy szól, hogy a weben vagy a valódi világban hol lehet megtalálni valamit, beengedjük);
  – magvasabb számítástechnikai témák (a Guruba, Windows rendszerrel kapcsolatos kérdéseket a Windows listára, programozással kapcsolatosakat a Coderbe);
  – honlapszerkesztéssel, HTML-lel kapcsolatos témák, ingyenes webhelyszolgáltatók keresése (a Webmesterbe);
  – viccek (a Mókába).
  A más listára utalás természetesen csak ajánlás a moderátor részéről, aki nem küldi tovább a levelet sehová, csak a visszautasításban megnevezi azt a listát, ahova szerinte célszerű a cikket küldeni. Előfordulnak kivételek: megesett nemrég, hogy egy program használatával kapcsolatos kérdése volt valakinek, s a levelét a Guruba utaltam, ám válaszában elmondta, hogy a programot csak egy speciális, nem számítástechnikai szakterületen használják, így valószínűtlen, hogy a szakterületen dolgozók olvasnák a Gurut. A kérdést ezért beengedtem a Tippre, mert itt már igazából nem a programnak program mivolta számított, hanem az, hogy a szakterület nem számítástechnikai.
  1.2. Sértés. Mindenkinek egyéni vérmérsékletétől függ, mit tekint sértőnek és mit nem. Ha egy levél kifejezetten trágár, a címzett felmenőit szidja, akkor a döntés nagyon könnyű, de a többség nem ilyen. Létezik személyes és csoportos sértés.
  Személyes sértés az, amikor egyvalakit támadnak. Nehéz persze megvonni a határt különvélemény és a vitapartner megsértése között; ebben többé-kevésbé eligazíthat a HIX azon szabálya: „a vitát az adott témáról illik folytatni, nem az adott személyekről”. De mint minden általános szabály, ez sem mindig ad választ az adott konkrét esetre. Egy eset például, amikor egy felhasználó egy közszereplőről írt olyan módon, amiről nemigen lehetett eldönteni, szidalom-e vagy sem – de nem is volt nyíltan politizáló –; ennek magyarázatára kértem, de a korrigált levél többszöri változtatás után olyan sokszorosan burkolt formájúvá alakult, hogy végül azért dobtam ki, mert gyanússá vált, hogy ilyen fontos neki ezt a levelet a listán semmilyen módon nem képviselt személyről megjelentetni, ezzel valami célja lehet.
  A csoportos sértés egy ismert esete a nemzetiségek, vallási csoportok elleni megnyilvánulás, amit minden lista tilt, de nem mindig ismerhető fel, hogy egy adott megszólalás kimeríti-e ezt a kategóriát. Általában tiltani kell az olyan szavakat, amelyeket elsősorban pejoratív értelemben használnak (például az „odajött egy etnikum” egyértelműen cigányellenes kifejezés). A rasszizmus igen változatos szókinccsel tud megnyilvánulni, ezt fel kell ismerni és minden formáját tiltani. (Már az „igen finom arcvonások” is előfordult mint a roma származás burkolt kifejezése.) Előfordul országok kormányainak szidalmazása is, ezt már meg lehet engedni olyan listákon, ahol szabad politizálni (a Tippen természetesen nem). Kevésbé ismert a foglalkozási körök szidalmazása. Egyes ágazatok, például az orvostudomány körül időről időre fellángolnak viták, amikkel semmi baj nincs mindaddig, amíg kezelhetetlen vádak nem hangzanak el („a szomszédom unokaöccsét se tudták meggyógyítani”), s ezek nem érnek el olyan számot, ami már idegesíti a magukat találva érző embereket. Ha egy orvos egy ilyen vádat elolvas, csak vállat von – ha tízet olvas, az már kellemetlenül érinti. A moderátor feladata ettől a közönséget megvédeni. (A politikát engedélyező listákon természetesen a politikusok kritizálása nem tiltható, akkor sem, ha azok magánéletéről esik szó. Ez a politika velejárója, ezt a politikusok el fogják viselni.)
  A sértésekhez sorolható a közönség érzékenységét sértő fogalmazás is, amikor egy egyébként akár ártatlan témát nyomdafestéket nem tűrő szavak kíséretében tálal a levélíró. Azt fölösleges szankcionálni, ha valaki egy „hé, emberek”-kel kezdi a levelét, mert egyrészt a net nem sokat ad a formákra, másrészt aki modortalan, azt nem a mi feladatunk megnevelni – de a trágárkodást ne engedjük meg. Ugyanazt a témát elő lehet adni kulturált megfogalmazásban is, és akár azt is megmondhatjuk a felhasználónak, hogy így nagyobb lesz a mondanivaló hatása is, mert jobban odafigyelnek rá. Mivel így igaz.
  1.3. Kereskedelmi hirdetés. A HIX-en ez a kategória tilos, és általában minden ingyenes listaszolgáltatónál. Nyilvánvaló, hogy az az ingyenes lista, amely megengedi kereskedelmi hirdetések megjelenését, célpontjává válik ezeknek és egy idő után más sem fog megjelenni, mint reklám. Az ingyenreklám népszerű dolog a reklámozók, de annál kevésbé az olvasók körében.
  Nem mindig könnyű azonban a felismerése. Mivel általában hirdetni szabad a Tippen, eladó dolgokat is, sokszor nehéz rájönni, mi az alkalmi és mi az üzletszerű. Ha bizonytalanok vagyunk, inkább engedjünk, mint tiltsunk; nem tragédia, ha egy-két ügyesen ködösítő kereskedőnek sikerül kijátszani az ellenőrzésünket, hisz tökéletesek nem lehetünk; ettől még nem fog a lista a reklámozók paradicsomává válni. Mindazonáltal a gyanús esetekre csapjunk le. Célszerű módszer – nemcsak kereskedelmi hirdetés, hanem más szabálysértések gyanúja esetén is –, ha a levelet arra való hivatkozással töröljük, hogy homályos a megfogalmazás, erre a levélíró számtalan kérdést kapna, amelyek a dolog egy-két legelemibb részletét firtatják, legjobb tehát, ha ezeket egyből megírja. (A legtöbb esetben csakugyan így is van, máskülönben nem gyanakodnánk, hanem vagy így, vagy úgy el tudnánk dönteni a kérdést.) Ha a levélíró kibővíti a levelet a kért részlettel, akkor általában már tudunk dönteni, és közölhetjük vele, hogy levele konkrétan milyen szabályt sért – avagy beengedhetjük most már nyugodt szívvel.
  1.4. Törvényellenes tartalom. Egy nyilvános listán, amilyen a Tipp is, mindig számolni kell azzal, hogy a leírtakat ismeretlenek használják fel akár azokkal szemben, akik leírták azokat, akár a listatulajdonossal szemben, avagy extrém esetben akár a többi listaolvasóval szemben. Hiszen ha valaki leírná, hogy teszem azt, robbantásra készül a Nagykörút sarkán, nyilvánvalóan mindenkinek, aki ezt olvassa, állampolgári kötelessége bejelenteni a rendőrségen; márpedig a többség ilyen vagy olyan okból nem tudja ezt megtenni, s ez felhasználható lenne ellenük. Ne adjunk alkalmat arra, hogy listánkat annak olvasói vagy tulajdonosa ellen használják fel, mert akkor rövid életű lesz.
  A törvényellenes tartalmak leggyakoribb esete a számítástechnika jelenlegi állapotából következően a szoftver-, zene- és egyéb tartalommásolással kapcsolatos. Gyakran keresnek szoftvert vagy valamilyen számot MP3-ban; előbbinél igyekezzünk felismerni, freeware-ről vagy shareware-ről, illetve kereskedelmi programról van-e szó, utóbbi esetben feladatunk egyszerűbb, mert a Tippen már azt a szót se engedjük leírni, hogy MP3. (Legfeljebb hozzá való lejátszót lehet adni-venni, hiszen az egy fizikai berendezés.)
  Ne engedjünk megjelenni olyanokat, amikor szomszédok, rokonok elmérgesedett vitáit akarja valaki törvényellenes útra terelni („mérgezd meg a csirkéit”), mert ha van olyan eset, amikor számíthatunk rá, hogy a listatulajdonost beperelik, akkor ez az. De ne engedjünk megjelenni olyanokat sem, amikor józan ésszel nem kell a tulajdonos beperelésétől tartani, éppen csak a dolog büntetendő – mert egy legális levelezési listának legális alapokon kell nyugodnia, és nem utasíthatjuk nyugodt szívvel vissza az egyik törvényellenes írást, ha a másikat beengedjük.
  Különösebb jogi ismeretek nem kellenek ehhez. Amiről tudjuk, hogy ha mi követnénk el, megbüntetnének érte, arról ne engedjünk írni sem a listán, legalábbis nem buzdító hangnemben. Megkérdezni a gyilkosságról is szabad, hogy mi a büntetési tétele.
  1.5. Lánclevél. A legtöbb listán a spamek és egyéb kereskedelmi hirdetések mellett a lánclevelek is tiltva vannak. Azokat, amelyek nyíltan felszólítják a felhasználót a levél továbbadására – arra hivatkozva, hogy ezáltal szerencse fogja érni, avagy egy beteg kisgyerek gyógyításában segít ezzel –, semmiképpen ne engedjük meg, ezek kivétel nélkül misztifikációk. Azokat, amelyek emailben terjedő vírusról értesítenek, csak akkor engedjük át, ha a vírusnak tulajdonított károkozó hatás szakmailag lehetséges; ehhez persze tudni kell néhány dolgot az emailvírusokról.

Ezt ne most, kérlek

Ez a kategória már nehezebb eset az előzőnél. Általános, mindenre kiterjedő szabályokat lehetetlen adni, csak a legfontosabb esetek lajstromba szedésére vállalkozhatom.
  2.1. Viták berekesztése. Bármely békés és veszélytelen témánál előfordulhat, hogy véget kell vetnünk neki. Időnként megesik, hogy egy vita indulatokba fúl; egy-két indulatos levél még nem lenne persze baj, de ha egyszer csak az összes hozzászóló feldühödve ír a listára, akkor nem tehetünk mást, le kell állítanunk a vitát a köznyugalom végett. Ilyenkor sajnos arra sincs már érkezésünk, hogy előre figyelmeztessük a listát a vita berekesztésére. (Ami egyébként kívánatos lenne. Kaptunk már felhasználói kérést a Tippen, hogy a viták elvágását közöljük előre, hiszen ezáltal a hozzászólni kívánókat megkíméljük attól, hogy fölöslegesen írjanak leveleket a vita lezárása után. A kérés jogos és amikor csak lehet, így is kell tenni.)
  Máskor azért kell vitákat leállítani, mert azok már túlságosan szakmai jellegűek, olyan részletekben merülnek el, amelyek nemigen tarthatnak számot közérdeklődésre. Ilyenkor egy nappal több vagy kevesebb nem számít, megtehetjük ezért, hogy közöljük a listával: a vitát másnaptól kérjük magánban vagy a Vita lista hasábjain folytatni.
  Nem kell azonban az elhúzódó vitákat leállítani akkor, ha azok terjedelme kicsiny, a listát nem zavarja, a résztvevők intelligensen elbeszélgetnek és a kívülálló is esetleg tanulhat valamit a dologból.
  2.2. Lezárt vitákhoz kapcsolódó levelek. Ha egy vitát lezártunk, abban a témában bizonytalan ideig nem engedünk újabb levelet publikálni; hogy meddig, arra nincs szabály, néhány hét legalább kell. Nem engedünk olyan levelet sem, amely nem tartozik a leállított vita szorosan vett témájához, de elég közeli ahhoz, hogy a vitát újraindíthassa.
  Nagy port kavaró, a lista nyugalmát igencsak felborító témákat hosszú ideig nem engedünk újra szóba hozni, az ez ügyben kérdezősködőket a lista archívumához küldjük. Ilyen például az évezredkezdet témája: 1999 folyamán a listák olyan sokszor vitatták meg, hogy a harmadik évezred 2000-ben vagy 2001-ben kezdődik-e, hogy a vita újrakezdését józan ésszel senki sem kívánhatja. Az ilyen témák tehát már gyakorlatilag átkerültek a minden körülmények között nemkívánatosak csoportjába.

Parázs van benne

A potenciális veszélyforrást jelentő levelekről nem könnyű beszélni, hiszen mint fentebb beismertem, az ezek felismeréséhez szükséges jóstehetséggel nem bírok. De azért megpróbálok valamit sorba szedni ezekről is: ez lenne az, amit felismernék, ha jós lennék.
  3.1. Indulatot kavarhat. Ideális esetben az indulatot kavaró témát nem akkor csípjük fülön, amikor az indulatok már megvannak és a lista már mérges, hanem egy lépéssel előbb. Nemrég történt, hogy a zsebtolvajlásokról indult egy beszélgetés, amit rövidesen le kellett állítani, mert szomorú meglepetésemre roppant nagy számú hozzászólóban keltett cigányellenes érzelmeket, s azoknak igyekeztek is hangot adni. Azok a levelek, amelyekben ezek az érzelmek megnyilvánulnak, már az 1.2. alcsoportba tartoznak, de fel lehetett volna ismerni a zsebtolvajlás témájában a potenciális veszélyt. Más kérdés, hogy ha felismerem, akkor mit tettem volna, hiszen ez a téma önmagában semmilyen módon nem kifogásolható.

Formába vele

Formai hibákat általában javíthatunk, ha ez nem jár aránytalanul nagy munkával, de nem kötelező, vissza lehet adni a levelet azzal, hogy az írója javítsa ki. A harmadik esetet, a csúnya vagy éppen olvashatatlan levél beengedését kerüljük.
  4.1. Tördelés. A felhasználó levelezőprogramjában, a mi moderálásra használt programunkban és végül a listaszerveren más-más módon beállított sorszélesség elég cifra tördeléseket szokott eredményezni. A felhasználó mondjuk nyolcvan karakternél megtöri a sort, ezután a mi programunk hetvenötnél tör és a következő sor öt karakter hosszú lesz. Ilyen esetben megjegyzést szoktam küldeni a felhasználónak, hogy állítsa be a sortörést a HIX szabványa szerinti hetvenöt karakterre, aztán áttördelem a levelet; ez utóbbit azért teszem, mert a program, amit használok (Kertész Vilmos HIXModerator programja, amely a http://www.nexus.hu/vili71 címen található), egy gombnyomással tud áttördelni bekezdéseket. Az eredmény sokszor csúnya, főleg ha különböző bekezdésbe szánt szövegek tördelődnek egybe, de ez már legyen a felhasználó baja.
  4.2. HTML, MIME, ISO és egyebek. A levelezőprogramokban beállított opciók hatására gyakran HTML-kódokkal vagy MIME-fejlécekkel ellátott levelek érkeznek. A HTML-t gyakran elég nehéz a levélből kigyomlálni; a MIME-fejléceknél könnyebb a helyzet, ott csak néhány sort kell kitörölni. Ha azonban a levél titkosítva vagy az elektronikus aláírás bekapcsolása miatt olvashatatlanul érkezik, nincs mit tenni, nem jelenhet meg.
  Az ékezetes betűket a levelekben általában ne engedjük meg, erre a HIX-nél ajánlás van; az általam használt, említett programban opció van a teljes ékezetmentesítésre, amit bekapcsolva tartok. Ez a külföldi, görög vagy kínai jelkészletre beállított géppel netező felhasználók problémáit megoldja, további intézkedés nem szükséges. A fejlécekben alkalmazott ékezetes betűk azonban sokszor eredményeznek olvashatatlan jelsorozatokat; ezeket esetleg ki lehet javítani kézzel. Néha előfordul, hogy az ékezetesen írt levél már a HIX-hez vezető úton átmegy egy hétbites szerveren és olvashatatlanná válik – ilyenkor nincs mit tenni, törölni kell.
  4.3. Hosszú aláírás. A HIX a négy sornál hosszabb, valamint cirkalmas aláírásokat nem ajánlja, ezek beküldőit általában meg szoktuk kérni azok lerövidítésére, de nem nyúlunk bele az aláírásba. Más eset az ingyenes mailszerverek által elhelyezett önreklám, amit jobb törölni a levelekből, hiszen – legalábbis a HIX esetén – sérti a szolgáltatás kereskedelmi hirdetésekre vonatkozó tilalmát. Maga a levél emiatt persze nem törölhető, hiszen így a kérdéses szolgáltatóktól egyáltalán nem lehetne levelet küldeni a listára.
  4.4. Idegen nyelvű cikk. Ha felismerhetően magyar felhasználó küld hosszabb idegen nyelvű szöveget a listára, azt a HIX-ajánlás szerint egyszerűen azzal töröljük, hogy csak magyarul írjon a listára; ha magyar nyelvű írás keretében idéz idegen nyelvű szöveget és arról nem közöl fordítást, akkor megkérjük, hogy a nyelvet nem ismerők számára fordítsa le. (Kivéve természetesen azt az esetet, amikor azért küldi be a szöveget, hogy annak jelentését megtudakolja.)
  Ha a levél szemlátomást magyarul nem beszélő felhasználótól érkezett és annak tartalmából nem derül ki, hogy miért szánták éppen a mi listánkra, a levelet töröljük és a felhasználótól angolul magyarázatot kérünk. Ha a levélből kiderül az ok, s a szöveg szemlátomást tökéletesen a lista profiljába vág, épp csak nyelve angol, kivételesen beengedhetjük a levelet. (Egyéb nyelveknél nemigen, hiszen a HIX magyar nyelvű, a net közvetítő nyelve pedig az angol, ezt a kettőt tehát vélhetően inkább megértik egy ilyen listán.) Ilyen eset szokott lenni, amikor magyar származású, de a nyelvet már nem beszélő külföldi keresi itthoni gyökereit, adatokat közöl származásáról és segítséget kér kutatásához. Tekintve, hogy ilyesmire a legjobb hely a Tipp, segíteni pedig amúgy is csak az tud, aki a felhasználóval meg tudja értetni magát, teljesen fölösleges lenne azzal terhelni őt, hogy keressen valakit, aki lefordítja a levelét magyarra: beengedhetjük nyugodtan.
  4.5. Aránytalanul hosszú idézet. Hogy mi számít aránytalannak, nagyrészt a moderátor ízlésétől függ. Jómagam törlöm az olyan idézeteket, amelyekre nincs szükség a téma felismeréséhez (például ha egy threadben egy nap öt levél jelenik meg, teljesen fölösleges ugyanazt ötször idézni); a másodkézi, tehát már >> jelekkel kezdődő idézeteket; az olyan jelzéseket, amiket egyes levelezőprogramok tesznek a levélbe és csak a listát meg az időpontot azonosítják, a konkrét levélírót nem (At …, HIX Tipp wrote), bár ezeket nem feltétlenül, hiszen csak egy sort foglalnak; az idézett fejléceket és aláírásokat.
  Az idézeteknél probléma lehet még, hogy a felhasználó semmilyen jellel nem különíti el az idézett szövegrészt a saját szövegtől. Ez néha olyan kusza szöveghalmazhoz vezet, ami már ok a törlésre.

*

Nagy örömmel fogadom a visszajelzéseket, építő jellegű kritikákat e kis írással kapcsolatban, érkezzenek bár moderátoroktól vagy listafelhasználóktól. Céljuk ezeknek is, azoknak is ugyanegy: a listák működését elősegíteni, azokon hasznos munkát végezni vagy kellemesen szórakozni, érdekes emberekkel ismerkedni vagy új dolgokat megtudni a világról – egyszóval: jó dolgokat kapni a nettől és jókat adni vissza neki.
  Meghálálja.