Májusi kirándulás [LAttilaD.org]
Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Májusi kirándulás


  

Az egész azért volt, mert a Prof egy öntelt disznó, akinek az a legszerényebb célja, hogy ő legyen a második Einstein, Newton és Edison egy személyben, méghozzá néhány hónap alatt.
  Úgy emlékszem, mintha ma lett volna. November negyedikén kezdődött, ezt onnan tudom, hogy aznap köszöntöttük fel a Négyzetgyököt a szülinapján. Reggel a Prof elcsípett a folyosón, és valami szenzációs felfedezésről kezdett hablatyolni, ezt persze akkor se vettem volna komolyan, ha nem hallok tőle ilyet minden héten. Ilyenkor úgy szoktam viselkedni, mint az ápolók a diliházban, akiknek akármit lehet mondani, a fülük botját se mozgatják. Most viszont nem jött be. A Prof lekopott ugyan, de csak negyedórára, aztán a gázcserenyílások közben újra rágni kezdte az idegeimet, hogy megvan a mit tudom én milyen nagy titok, és hogy ő lesz a legnagyobb fej a történelemben. Az a mocsok Zöldmoszat meg rá nem szólt volna persze az istennek se, elvégre mégiscsak ő a Prof, a legfőbb tudor, mind őt ajnározza.
  Szünetben aztán kitoltam vele, fölmentem a húgomhoz, ott maradtam csengetésig – ő oda nem jön, mármint a Prof, mert nem értik meg egymást a Kálilúggal. Igen, mert egyszer a Kálilúg csinált valami kísérletet, fogott két vegyszert, és megkérdezte, hogy mi fog történni, ha összeönti. A Prof meg nyugodtan felelte, hogy durranást, jajgatást és szirénázást fogunk hallani, amire mindenki röhögött, tudniillik volt nálunk egy tökfej, aki azt hitte, hogy a kémia teljes egészében robbanásokból áll, és ha megkérdezték, mi történik, ha a konyhasót beszórjuk a csapvízbe, akkor is ezt felelte. Durranást, jajgatást és szirénázást fogunk hallani. Aztán a tökfej persze kibukott, de a dumáját megjegyeztük. A Kálilúg azt mondta, hogy komoly választ vár, mire a Prof elvigyorodott és azt mondta: A tanár úr üzemi baleset áldozata lesz – és hozzátette, hogy a biztosító se fizet, mert ha egy képzett vegyész izostroncibáriumot önt a dezoxiboridba, azt csak öngyilkossági kísérletnek lehet értelmezni. A Kálilúg halál nyugisan felvilágosította, hogy „alkalmasint félreértés támadt közöttük”, mindig ilyen gúnyosan szokott beszélni, ő ugyanis ciánfoszfátot mondott, a Prof talán nagyothall. Mire a Prof ugyanolyan nyugisan és a Kálilúg emelkedett stílusában azt felelte, hogy hallotta, amit mondott, de ő téved, mármint a Káli, mert az igenis hiposalétrom, ha nem hiszi, öntse csak össze, de várja meg, amíg ő, mármint a Prof, elhagyja a termet. De ha a tanár úrnak kedves az élete, akkor dugjon valamilyen langusztapapírt az üvegbe. A Lúg erre azt mondta, hogy jó, de mi várjunk a Prof kiröhögésével, amíg a papír színt vált. És beledugta a papírt, és az tényleg színt is váltott, de úgy látszik, nem jó színű lett, mert először a Prof kezdett röhögni, aztán azok, akik értik a kotyvasztant, aztán mi többiek, mert a Lúg arca is színt váltott, többször is, és kiöntötte a nitricilátot. Azóta a Prof úgy beszél a Kálilúggal, mintha az most tanulná a kémia alapjait, a Káli meg persze fúj, és a folyosón tesz fel a Profnak olyan kérdéseket, amiket csak az egyetemen tanítanak, amire meg a Prof lesz pulykavörös, mert utálja, ha valaki okosabb nála. Úgyhogy inkább elkerüli.
  Szóval a húgoméknál lebzseltem az első szünetben, aztán nyugtom volt egy kicsit, mert jött a Négyzetgyök, akinek én adtam az egyik csokrot, utána meg függvényekkel gyötrődtünk, amit a Prof imád, úgyhogy békén hagyott. De amikor a Gyök kihúzta a lábát, a Prof rácsimpaszkodott az enyémre, mint egy bulldog, és követelte, hogy hallgassam végig. Hát meghallgattam a jobb fülemmel, a balon meg kieregettem a szavait. Volt ott minden, fény, idő, tér, téridő, dimenzió, vektor, szektor, Hektor, állítom, hogy ha leírjuk és beküldjük egy tudományos pályázatra, valami olyat kapunk válaszul, hogy örülnek, amiért ennyire szeretjük a természettudományi szótárat, csak azt nem értették meg, hogy az atombombát találtuk-e fel, vagy a boszorkányok felismerésének új módját.
  Azért amikor azt mondta, rendkívüli csapattanács, akkor felfigyeltem, mert az már nem tréfadolog. Mink összejövünk majd mindennap, karattyolunk napestig, de tanácsot csak ritkán hívunk egybe, rendkívülit meg annál is ritkábban, csakis életre-halálra szóló dolgokban. Eddig kétszer volt ilyen, először amikor a Szentatya minket bízott meg a karácsonyi műsorral, méghozzá két nappal az ünnepség előtt, mire mi addig tekertük az agyunkat, amíg őrületes műsort csináltunk, egy vagyon jött be a kazettákból, merthogy a pedellus fölvette az egészet, a Szentatya kettőt vett.
  Akkor most bemutatom a csapatot. Most már csak öten vagyunk, mióta az Egér elment. Először is vagyok ugye én, ez nem udvariatlanság, hanem én vagyok a főnök. Pillanatnyilag. Negyedévente tartunk választásokat, amiken elég gyakran nyerek. Engem Sajtnak hívnak, illetve két hónapja tulajdonképpen nem hívnak sehogy, mert ez a név mindig az Egeret juttatja eszünkbe, úgyhogy ha meg akarnak szólítani, inkább elkerülik, vagy az igazi nevemet mondják, mert persze az is van, ahogy a többieknek is, de szigorúan rám lett parancsolva, hogy azokat nem árulhatom el.
  A Sajt nevet négy éve kaptam, amikor egy délután az Egér kifeküdt napozni a kertbe. Állandóan napozott, minden emberi számítás szerint már koromfeketére kellett volna sülnie, de én még ilyet nem láttam, teljesen fehéregér maradt. Ha este lesült csokibarnára, reggelre mondjuk tejeskávészínű lett, és a következő este, vagyis huszonnégy óra alatt, ha nem tudott napozni, egészen kifehéredett. De komolyan, nála világosabb bőre talán csak egy albínónak lehet, azok viszont, úgy tudom, nem napozhatnak, mert nagyon leégnek. Az Egér sose égett le a napon, pedig akkoriban tavasztól késő őszig a kerti nyugágyban feküdt és napozott. Később megbékélt a színével, és kevesebbet napozott, de akkoriban szünet nélkül.
  Szóval azon a délután az Egér a kertünkben feküdt a nyugágyban, mi meg a padon ültünk és fecsegtünk, aztán valahogy arról lett szó, hogy én tetszem az Egérnek, erre meg valamelyik kitalálta, hogy menjek oda és csókoljam meg. Engem nem kellett sokáig biztatni, mert az Egér tényleg észvesztően nézett ki a pirinyó fürdőruhájában, ami alig takart valamit, és összehajtva befért egy gyufásdobozba, abban is tartotta, persze felsőrész nélkül, mert arra még nem volt akkoriban szüksége, mondom, ez négy éve volt, vagyis akkor voltunk tízévesek, illetve az Egér inkább csak kilenc és fél. Szóval kiskölyök volt, de hát az voltam én is, és az Egérnek fantasztikus alakja volt már akkor is, meg mindent elborító platinaszőke haja, nagy kék szeme, kis pisze orra és helyes kis szája, amivel állandóan vigyorgott. Az igaz, hogy nagy volt a füle, de nem túlságosan, meg a haja is eltakarta, meg azt meg is szokja az ember. Úgyhogy egyből odamentem, hogy megcsókolom, és még örültem is a nagy eszemnek, amiért megvárom, amíg a nap felhő mögé megy, hogy ne vessek rá árnyékot, csak azzal nem számoltam, hogy az Egérnek még több esze van, a hófehér bőrével azt is megérzi, ha a ház másik végében gyufát gyújtanak. Szóval amikor fölé hajoltam, hirtelen kinyitotta a száját, és irgalmatlanul beleharapott az orromba. Azok visítani kezdtek a röhögéstől, hogy az egér megharapta a sajtot, énrajtam pont citromsárga trikó volt, nekem meg rettenetesen fájt az orrom, úgyhogy berohantam, vizes borogatást tettem rá, és azt hiszem, bőgtem is. Akkor bejött az Egér, bocsánatot kért, keresett egy fájdalomcsillapítót, aztán valahogy megcsókolt, és késő estig abba se hagytuk.
  Akkor ragadt rám ez a név, hogy Sajt, de nem bántam, mert nem a harapásra emlékeztetett, hanem arra, hogy először csókoltam meg az Egeret.
  Aztán van a húgom, akit úgy hívnak, hogy Kenguru, mert kisebb korában imádott ugrókötelezni. Különben kettővel alattunk jár, és furcsa feje van, egyszer olyan okos, hogy a Profot is lepipálja, máskor meg buta, mint a tök. Valahogy úgy lehet, hogy először nem érti a dolgokat, aztán rájön, hogy miről van szó, és attól kezdte ő tud róla a legtöbbet, ez főleg töriben és matekban szokott bekövetkezni.
  Aztán van ugye a Prof, akit már nem kell bemutatni, csak még azt teszem hozzá, hogy csak egyszer volt csapatvezér, még egészen régen, aztán azt mondta, hogy jobb, ha valaki mást választunk, neki nincs ideje erre a rengeteg adminisztrációra, mire mi hökkenten néztünk, hogy mit kell itt adminisztrálni, nem vállalat vagyunk vagy mi a fene, mire a Prof nevetett, mert ő sosem röhög, és azt mondta, hogy a primitív törzseknél is mindig két vezető volt mindenütt a világon, az egyiké volt a hatalom, a másiké a tudás.
  Aztán van a Dió, akinek az igazi nevéből származik ez a neve, különben ő köztünk az izomember, bokszoló akar lenni vagy kamionos, még nem döntötte el, de tényleg marha erős. Úgy néz ki, mintha legalább tizenhat éves lenne, ha nem több, fél fejjel magasabb is nálunk, pedig én két héttel idősebb vagyok, csak ő ekkora lett. Különben nem hülye srác, jól is tanul, vagy legalábbis nem túl rosszul, és sokkal többet gondolkodik, mint az ilyen muszklipasik szoktak, azért inkább kamionosnak megy, mert annak többet kell az eszét használni, csak hát imád bokszolni is.
  És van a Baba, aki időnként a Dióval jár, időnként összevesznek, bár azért a haverség mindig megmarad, csak a húgom nyávogott folyton, hogy van a Dió meg a Baba, vagyunk mi az Egérrel, hát akkor a Profnak meg vele kellene járnia, amire a Prof „metsző kacajt hallat”, hogy ő nem kezd óvodásokkal, ami azért disznóság, mert a húgom igazán jól néz ki, majdnem úgy, mint az Egér az ő korában, úgyhogy inkább neki lehetne kifogása a Prof ellen, aki még nálam is nyiszlettebb, és olyan a képe, mintha kizárólag egy szemüvegből és egy halom szeplőből állna. Hát most már nem nyávog a Kenguru.
  És hát volt ugye az Egér, aki az elálló füleiről kapta a nevét, de nem bánta, azt mondta, imádja az ilyen pici állatokat, és sürgősen beszerez egy igazit. És meg is tette, szerzett egy pöttöm hófehér egeret, az még nála is fehérebb volt, a vállán mászkált, imádni kellett azt az állatot. Kisegérnek hívtuk, nem élt sokáig, az egerek rövid életűek, akkor még nem tudtuk, mennyire. Aztán az Egér itthagyott minket, kétszer is, először nyár elején, akkor még csak lélekben, egyébként itt volt, de már nem érdekeltük annyira, csak az az istenverte szer, mi meg csak néztük tanácstalanul. Szeptember nyolcadikán aztán végleg, mindenki tudta, hogy nem akarta, hiszen imádta az egész világot, csak túl nagy volt az adag, én azt üvöltöttem, hogy mégis a vécébe kellett volna önteni az egészet, hiába sikoltozott, de az orvos azt mondta, abba is belehalhatott volna, ilyen gyorsan nem lehet. Most kint van a dombon, én soha nem mentem oda, de tudom, hogy egy fehér követ tettek a fejéhez, az van ráírva, hogy itt nyugszik az Egér, vagyis ki van írva az egész neve, mind a kettő, mert két keresztneve volt, az egyik a legszebb név a világon, a másikat nem használta, és alatta hogy élt tizenhárom évet, ami nem pontos, mert két hónappal és öt nappal többet, igen, ezerkilencszáznyolcvanhárom július ötödikén született. Legfelül a fényképe van, kis ovális tartóban, fekete-fehér, senki se tudja, hogy azon a képen nincs rajta semmi, mert csak a nyakáig látszik, csak én tudom, mert én csináltam azt a képet, augusztus végén volt, alaposan belőtte magát, és rávett, hogy fotózzam le meztelenül, ledobált magáról mindent, és nevetett, én meg fényképeztem, mint a bolond, azt hiszem, akkor már sejtettem, hogy vége lesz. Senki nem látta azokat a képeket, még ő maga se, mert csak a temetés után hívtam elő, és csak az utolsót, mert az az Egér legutolsó képe.
  A Prof nem sokat vacakolt, felszólított, hogy nyissam meg az ülést, én meg azt mondtam, jó, megnyitom, semmi kedvem se volt formaságokkal gyötrődni, mondja el, amit akar. Hát őt se érdekelték a formaságok, felugrott, és egyből benyögte, hogy feltalálta az időgépet, és megint rákezdte, hogy elektron meg sziliktron, áció, káció, diszkvalifikáció, de amikor koszinuszok következtek, a Dió leállította, és rákommunikált, hogy ezért kár volt minket összehívni, elmondhatta volna tanács nélkül is, vagy kitehette volna a suliújságba, úgyis olyan ócska a humorszínvonal. A Prof nem hagyta magát, egy ideig győzködte, aztán előkapott egy dobozt, kibelezett rádióra emlékeztetett, minden héten csinál egy ilyet, vagy lehet, hogy mindig ugyanazt, mindenesetre ugyanazokból az alkatrészekből, de mindig másra való, ha egyáltalán való valamire, és lecsatolta az óráját. Ehhez tudni kell, hogy a Profnak állati jó órája van, alig tud valamit, még ébreszteni se, csak éppen meg van mondva, hogy ötévente egy másodpercet térhet el, és úgy is van, a papája tudja, mi a jó márka. Úgyhogy ezt az órát csatolta le, és a húgom orrába nyomta, hogy hasonlítsa össze, mert a húgom a nyáron órát kapott a szülinapjára, és persze állati boldog, most is rajta volt, és odavolt a megtiszteltetéstől, hogy a Prof svájcijához igazíthatja a kis játék krumpliját. Akkor a Prof megfogta a műszert, és rárakta a rádiójára, egy kis tányér volt a tetején, arra rakta, és megnyomott egy gombot, közben a húgom leste a krumplit. Jópofa volt, ahogy eltűnt az óra, egyrészt mert a Prof sose próbált bűvészkedni, utálta a nyulakat és a cilindereket is, másrészt meg azért nem hajítanak egy ilyen órát az ember után, és harmadszor meg nem is csak úgy eltűnt, hanem előtte valami homályos köd gomolygott körülötte, aztán mintha szétrobbant volna a ketyegő, de nem repült szét semmi, csak úgy látszott. A Prof diadalmasan végignézett rajtunk, és kijelentette, hogy az óra most időutazáson vesz részt, egy perc múlva visszatér, de közben nem jár, mert valami izében van, ahol nincsen idő. Ezen mindenki röhögött, vagyis csak a Dió meg a Baba, engem nem érdekelt igazán, csak fáradtan vigyorogtam, a húgom meg leste a kis tarkabarka óráját.
  Aztán megjelent az óra, és tényleg késett egy percet, erre a Dió tapsolni kezdett, és azt mondta, hogy a Prof tényleg tehetséges, mire a Prof vigyorgott, és figyeljük meg, jövőre saját tévéműsora lesz, ahol majd a Kengurut is elfűrészeli, erre a Prof már nem vigyorgott.
  Nem, hanem felállt, és halál nyugisan kinyilatkoztatta, hogy az időutazás meg van valósítva, és egy hónapon belül elkészül az igazi időgép, ami embert is vihet magával. Nagyszerű, mondta a Baba, csak nehogy selejt alkatrészeket használjon, mert állati ciki, ha meglátogatjuk Kolumbuszt a hajóján, és egy méterrel a kormánylapát mögé időugrunk. Erre a Prof információt szolgáltatott, hogy őt nem érdekli Kolumbusz, és jóval kisebb időugrásokkal beéri, egyelőre néhány óra elég lesz. Ez praktikus, mondta a Baba, akkor egyszerűen megoldhatjuk a korhű öltözetet.
  Harmincadikán este betoppant a Prof, és azt mondta, szeretne kissé hihetőbb bemutatót tartani, mondtuk, hogy jó, de nem volt nála semmilyen szerkentyű, ehelyett azt a közlést nyújtotta, hogy előző este beült az időjárgányába, és idejött a kertünkbe, ma este hétre. Épp hét óra volt, kérdeztük is, hogy eszerint ő most tegnap óta jön, nem, mondta a Prof, én jövök tegnap óta, mi hátranéztünk, ott állt a teraszon, aztán bejött, rém udvariasan kezet fogott magával, aztán mind a kettő egyszerre kezdte magyarázni az időugrást, utána csak arra emlékszem, hogy a Kenguru fölém hajol és élesztget. Ott volt a Dió meg a Baba, de a Prof nem, mondtam, úgy látszik, valami hülyeséget álmodtam a Profról, mire a húgom azt felelte, hogy a Prof már elmentek.
  Aztán pár nappal később azt mondta a Prof, hogy most már ideje megbeszélnünk, mi legyen, mert az időgép teljesen üzemkész, egy évre is előre meg vissza tud menni. Akkor a Babának eszébe jutott, hogy legcélszerűbb volna visszamenni szeptember nyolcadikára és megakadályozni, hogy az Egér beadja magának azt az adagot, a Prof kijavította, hogy inkább tavaszra, hogy egyáltalán rá se szokjon. Csak vannak különféle problémák, folytatta, és locsogni kezdett mindenféle paradoxonról, de akkor mintha valaki áramot vezetett volna belém, felugrottam és nyaggatni kezdtem a Profot, hogy tényleg vissza tudok-e menni és láthatom-e az Egeret. Persze, mondta a Prof, csak az az egy bibi van, hogy egy időugrás annyi áramot fogyaszt, mint az egész házuk fél év alatt, ami elég sok, mert rengeteg elektronikus szupercuccuk van, úgyhogy valami olyasmi kellene, ami meggyőzi őket, hogy érdemes tovább kísérletezni. Azt hittem, nekimegyek, mikor azt mondta, hogy hozzuk magunkkal az Egeret, persze a Prof mindig ilyen volt, annyi érzés sincs benne, mint egy sárkefében, meg se fordult a pöttyös fejében, hogy nemcsak a szponzorálás miatt lehetne elhozni. Szóval enni kezdtem az életét, hogyan hozhatnánk el az Egeret, és mit fognak szólni a múltbeliek, nem szóltunk semmit, mondta a Prof, ezt nem értettem, mire emlékeztetett, hogy a múltbeliek mi vagyunk, illetve voltunk, és emlékezzek vissza, hogy az Egér nem tűnt el, tehát nyilván úgy hoztuk el, hogy senki se vette észre. Az lehetetlen, mondtam én, mert ha elhozom, akkor itt is marad, nem gondolhatja komolyan, hogy egyszerűen visszaküldöm. Pedig vissza kell mennie, így a Prof, különben az egész múlt felborul, nem kár érte, mondtam neki, és az Egér élete többet ér, mint néhány vacak hónap, amit úgyis tönkretett az az istenverte szer.
  Akkor elkezdett hülyeségekről papolni, hogy ha az Egér eljön a múltból, akkor nem halhat meg szeptemberben, nagyszerű, mondtam, de akkor nekünk semmi okunk visszahozni az életbe, ha egyszer nem halt meg, de ha nem hozzuk vissza… ezt még folytatta egy darabig, de engem nem érdekelt, azt mondtam, induljunk. De a húgom közbeszólt, szó se lehet róla, hogy ide hozzuk az Egeret, előbb kitakarítunk, ebben igaza volt, tényleg kicsit széthagytuk a dolgokat, amióta az Egér nem volt.
  Úgyhogy másnap kettőkor indultunk, jó idő volt, igazi időugrásra való, mondta a Baba. Ez így is van, elvégre nem hozhatjuk szegényt a meleg májusból valami lucskos, hideg decemberbe, a Baba azért hozott egy kabátot. Azt valahogy nem igazán értettem, hogy jön össze, hogy én itt belépek az időgépbe, májusban kilépek, de azért decemberben is ott marad, hogy a Dió beszállhasson, pedig a Prof csak egy darabot csinált, mikor kérdeztem, a szokott fölényes képével magyarázni kezdett valami dimenziós hülyeséget, úgyhogy inkább beszálltam, a másik oldalon ki, aztán kimentem a kert végébe, és akkor vettem észre, hogy nyár van. De komolyan, az állam is leesett, két perce még nagykabát kellett, most meg hétágra sütött a nap. A Prof tényleg konyíthat a dolgokhoz valamit.
  Az Egeret könnyen megtaláltuk, otthon ült a francia forradalom előtt, persze nem értette, miért borulunk sorban a nyakába, neki csak egy órája, hogy elváltunk a suliból jövet, aztán amikor hívni kezdtük, mutogatott a könyvekre, úgyhogy mi a Babával meg a Kenguruval fölkapkodtuk a cuccait, a Dió meg őt, visszarohantunk, mielőtt jön valaki, és sorban be az időgépbe.
  Esküszöm, vénember koromban se felejtem el, akkora szemeket meresztett, inkább teniszlabdák voltak, nem szemek, mikor a Dió becipelte a házba, mert persze sortban volt, mezítláb, és cipőt meg nadrágot nem hoztunk neki, aztán elterültünk szanaszét és negyedórát visítoztunk meg ölelgettük az Egeret. Elsőként a Prof tért magához, körberohangált, behúzta a függönyöket, aztán kulcsra zárta az ajtókat, az időgépet már behozta, amikor jöttünk, és azt mondta, ütődöttek vagyunk, ha valaki benéz az ablakon, szívbajt kap. Aztán jött a neheze, a Prof előre megmondta, hogy valakit elrabolni hét hónappal korábbról, az smafu, utána még meg is kell értetni vele, hogy ezt csináltuk. Tényleg nem volt könnyű, az Egérnek sose volt kókusza az ilyen műszaki dolgokhoz, a szemléltető oktatás meg valahogy nem vált be, mert amikor a Kenguru ott ugrált mellette egyszerre két példányban, elájult. Mármint az Egér, nem a Kenguru.
  Az várható volt, hogy egy szót se fog elhinni a nyáron történtekből, pláne nem a saját temetését, a Dió felajánlotta, hogy kivisszük a dombra, de nem hagytam, még csak az kellene. Viszont a Prof ragaszkodott ahhoz a hülyeséghez, hogy mi most felborítottuk a múltat, és hogy ki halt volna meg akkor, úgyhogy a Kenguru felhívta az egyik csajt, és megkérdezte, milyen nap volt az Egér temetése, mert nem emlékszik. Szombaton, mondta az, ezek szerint megtartották. A Dió meg a Baba közben azt próbálta kitalálni, hogy adjuk be a népeknek, hogy elhoztuk, az öregei szívrohamot fognak kapni, az Egér erre bőgni kezdett, sikerült ráijeszteniük. De azt az istennek se hitte, hogy december van, mutattuk neki az újságokat meg a tévéhíradót, akkor se, ráadásul már esteledett, azt mondta, nem érti, miért találtuk ki ezt a hülye viccet, de ő hazamegy. Szipogott és indulni akart, nem hagyhattuk, legkevesebb egy tucat ember járkál az utcán, el fognak ájulni, mindenki ismerte az Egeret.
  Azt hiszem, legjobb lesz élőben demonstrálni a dolgot. Csinálunk egy időugrást a szemközti hegyoldalra, négy évvel ezelőttre, és meglessük távcsövön, ahogy beleharap az orromba.