Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Kitaszítva


  

1992

  

Hirtelen felriadt.
  Felkapta fejét, körülnézett, de semmi. Az éjszaka csendes volt, csak a falombok zizegtek a szélben, meg egy-egy levél, mikor leesett. Embernek, állatnak nyoma sem volt sehol.
  Megmagyarázhatatlan, furcsa érzése azonban nem szűnt meg – hatodik érzéke határozottan jelezte: valami nincs rendben.
  Sokszor érzett ilyesmit, amióta elkergették a városból. Amióta magának kellett élelmet szereznie, nap mint nap megküzdve néhány falatért, s minden este másutt, bokrok alatt, fák tövében heveredve le éjszakára. Ez a fél év elég volt, hogy megtanulja messziről észrevenni az állatok közeledtét. Mindennap életveszélyben volt. Leginkább a medvéktől félt, amelyek szörnyű erejével szemben gyorsasága volt egyetlen fegyvere. De a farkasok is veszélyes ellenfelek voltak – előlük elfutni sem lehetett, hisz a leggyengébb is utolérte szemvillanásnyi idő alatt. Csak csellel tudott eltűnni előlük – hol egy sűrű bozótban meglapulva, hol sziklákra felkapaszkodva rázta le üldözőit. De az első hónap még nehezebb volt. Amikor még nem tudta, mi veszélyes és mi ártalmatlan, mi ehető és mi ehetetlen, s ha veszélybe kerül, mit tegyen. Ha nem találkozik Alexszel már aznap, ahogy a városból kidobták, bizonyosan nem élt volna néhány napnál tovább – többezerszer ütötték volna agyon, tépték volna szét, de az éhség és a mérgezés is sokszor végezhetett volna vele. Alex bölcs magyarázatain kívül volt része „szemléltető oktatásban” is: az éhséget nap mint nap állandóan érezte, nem kellett nagy fantázia elképzelni, mi lesz, ha még egy, még két napig nem eszik. A mérgezés hatását az öreg Tom halála mutatta be, aki egy nap bekapott egy rókáknak kitett húsdarabot, s egy perc múlva úgy csuklott össze, mint egy rongydarab. Azt pedig, hogy milyen dolog, ha nem ugrik félre elég gyorsan a medve elől, Alex egyik tanórája illusztrálta… ami egyben az utolsó volt.
  Ilyen vad életmód mellett valamennyiükben kifejlődtek azok a képességek, amelyek évszázadok előtt városba költözött őseiknél lassan elsorvadtak, eltűntek. Az a képesség, hogy a legnagyobb óvatossággal lopózkodó ellenséget álmukban is észrevegyék, nélkülözhetetlen volt a fennmaradáshoz.
  Nem hallása figyelmeztette ezen az éjszakán – esküdni mert volna, hogy ha gyanús zaj riasztja fel, emlékezett volna rá. Valami ismeretlen dolog volt a közelben, amit nem hallás, szaglás vagy tapintás útján érzékelt, s nem is látásával, hiszen csukott szemmel aludt. Most körülnézett, de nem sokat látott a vaksötét éjszakában.
  Halk neszt hallott az egyik bokor mögül. Egészen óvatos, szinte nesztelen léptekkel Amy jött elő, s csendben simult melléje.
  – Te is felébredtél – állapította meg.
  Egy percig csendben ültek egymás mellett.
  – Valami van ott – szólt megint Amy, ismét teljesen fölöslegesen.
  – Hol?
  – Nem tudom – suttogta Amy. – Valahol arra… vagy arra – intett tétován az ellenkező irányba.
  – Én sem tudom, hol van… de érzem. Mi lehet?
  – Meg kellene nézni – sóhajtott a kislány –, de nem tudom, merre menjünk.
  – Arra – tápászkodott fel, s megérzésére hagyatkozva a tó felé mutatott. Ránézett a mellette ülő kis darab sötétségre. Aztán lehajolt és arcon csókolta. – Ne félj, kicsi. Nem veszélyes.
  – De – fejezte ki Amy tömören elmúlt két hónapja élettapasztalatát. – Csak remélem, téged kap el először.
  Nem szívtelenségből mondta – mindketten így remélték. Amynek nem lett volna esélye egy rossz szándékú, s ráadásul teljesen ismeretlen valamivel vagy valakivel szemben. Egy kicsit még vártak mozdulatlanul, hátha történik valami. A szél ekkor már teljesen elállt, az éjjeli bogarak motoszkálásán kívül semmi zaj nem hallatszott.
  Azon gondolkodott, miféle – élő vagy akár élettelen – dolog lehet az, aminek közelségét még Amy is megérezte, az itt szükségeshez képest gyenge hallása, szaglása és alig-alig működő megérzőképessége ellenére. A kislány egyáltalán nem volt alkalmas erre a nomád életre, egy rókakölyök is elbánt volna vele. Csak gyors meneküléssel élhette túl a ragadozók támadásait, s hogy éhen sem halt, azt neki köszönhette. Két hónap előtt, mikor Amyt kidobták a városból, magához vette, s azóta lányaként gondoskodott róla.
  Úgy bújt be a hatalmas bozótba, hogy senki sem hallhatta mozgását. Amy egészen lelapulva követte, minden figyelmét arra fordítva, nehogy zajt üssön. A bozót alig mozdult, amint lopakodtak benne, noha a levelek már erősen sárgultak, a talajt borító levélszőnyegen pedig alig volt lyuk, ahova reccsenés veszélye nélkül léphettek.
  Mikor a nagy tölgyfa mellett elhaladt, hirtelen még erősebb lett furcsa érzése. Megtorpant, a fa mellé lapult, onnan fürkészte a bozót félméternyi belátható darabját. Háta mögött halkan zörögtek a levelek, ahogy Amy kibújt egy sűrűbb részen. Hallotta, amint a kislány elkanyarodik a fa előtt. Egy pillanatig várt, vajon észreveszi-e tévedését, de semmit sem hallott Amy irányából. Már éppen szólni akart, mikor az megelőzte.
  – Sandy! – egészen a fa túloldaláról szólt a hívás, nem olyan hangon, mintha a kislány veszélyes ellenféllel akadt volna össze, inkább csodálkozás, izgalom és a felfedezés öröme zengett a halk szóban.
  Gyorsan megkerülte az évszázados törzset, bebújt a bozótba és majdnem rálépett a földön kuporgó Amyre. A kislány kőmereven lapult a bokor alatt, s tágra nyílt szemekkel nézett előre. Követte tekintetét, s egy furcsa tárgyat pillantott meg.
  Egy bokor alján feküdt, szemközt Amyvel. Alakja egy rögbilabdáéhoz hasonlított, bár kissé laposabb volt. Színe élénkpiros volt, mint egy katicabogár, s mintha lámpa lett volna benne, úgy világított az éjszakában. Nem volt éles a fény, egy méternyi körben világította csak meg a leveleket.
  Közelebb ment a tárgyhoz, nézegette. Nem volt magas, a térdéig sem ért. Tetején különös jelek sorakoztak, mintha fehér tintával festették volna őket, de nem emlékeztették semmire, amit valaha látott.
  A tárgy oldalán egyszer csak cseresznye nagyságú sárga pont jelent meg. Lassan elindult körben, de a tárgy nem fordult el, a jelek mozdulatlanul álltak a tetején. A sárga pont negyedfordulatot tett, majd megállt. Nyugtalanul látta, hogy éppen Amy felé mutat. A kislány ugyanúgy feküdt, mint előzőleg, s megbűvölten nézte a pontot.
  – Amy! – szólította, de a lány rezzenéstelenül nézte a sárga pontot. Odalépett hozzá, megérintette a vállát, mire az türelmetlen mozdulatot tett, mintha egy legyet hessentene el. Maga is a pont felé fordult hát, s hirtelen egy különös érzés fogta el, mikor belenézett. Hangokat hallott, de tudta, hogy nem a fülén keresztül. Elmosódottan jutott csak el hozzá az éjszakai rovarok szüntelen neszezése és a levelek zizegése a lassan újra feltámadó szélben. Ehelyett néhány különös hangot érzékelt, olyasféléket, mint amit egyszer régen, egy koncert előtt hallott, mikor a zenekar felhangolta hangszereit. Azután elültek ezek a zörejek, s gondolatai között tisztán, világosan formálódott meg egy szó.
  „Üdvözlünk.” Csak ennyi, semmi több. Meglepetésében anyanyelve ősi köszöntésével felelt: „Nem akarlak bántani, a barátod vagyok.” Hangosan akarta mondani, de amikor agyában megformálódott a gondolat, máris megérkezett a válasz: „Barátaid vagyunk mi is.”
  Amint ez a felelet megjelent gondolatai közt, azonnal érezte, hogy így igaz. Ez a kerek tárgy jóbarát, bár nem tudni, micsoda. „Hajó” – jelent meg a válasz. „A hajók nem ilyenek” – gondolta. „Ez nem olyan hajó, mint amit ti ismertek. Láttuk hajóitokat a levegőből.” „Vagyis te repülőgép vagy.” „Igen, de nem olyan, mint a tieitek. Mi magasabban szállunk. A csillagok közül érkeztünk ide, óriási nagy ürességet szelve át. Ismered a csillagokat?” „Ismerem. Éjszaka lehet látni őket, mikor a nap lefeküdt. Olyankor az ég elsötétül és ha nincs felhő, látszanak a csillagok. Az égen függő lámpások, de nagyon kevés fényt adnak.” „Nem, a csillagok nem lámpások. Olyan nagyok és fényesek, mint a nap.” „Az nem lehet… hiszen százszor is láttam őket!” „Hidd el, a csillagok olyanok, mint a nap. A nap közel van, ezért látod nagynak és fényesnek. A csillagok olyan messze vannak, hogy elképzelni is nehéz.” „Ezt nem értem, de nem érdekes. Kik vagytok ti?” „Barátaitok vagyunk. Értelmes lények, mint ti. Egy nagyon távoli világból érkeztünk ide, hogy megismerjünk benneteket és barátságot kössünk veletek. Kapcsold össze őket.”
  Az utolsó gondolatot nem értette, de nem volt ideje megkérdezni. „Sandy!” – szólalt meg egy ujjongó hang gondolataiban. „Amy, te vagy?” – válaszolt. „Érted ezt?” „Nem, de nem baj. Nagyon érdekes! Sandy, láttál már ilyet?” „Még soha.” „A régiek se, akikről meséltél?” „Ők sem… legalábbis anyám nem mondott ilyesmit.”
  Ismét a hajó gondolatát érezte. „Szeretnénk megismerni benneteket. Mi a nevetek?” „A nevem Sandy, ő pedig Amy.” „Ti vagytok a bolygó értelmes lényei?” „Tessék?” – ámult Amy. „Ezen a világon, amit ismertek, ti vagytok a legértelmesebbek?” „Hát persze” – vágta rá, megérezve a kislány tétovázását. „Különös” – felelt a hajó. „Láttuk a repülőgépeiteket, hajóitokat, városaitokat. Hogyan csináltátok ezeket?” „Semmiség. Összeraktuk és kész.” „Sandy…” – szólt halkan a kicsi. „Csend legyen! Tudod, mit mondott Dick.” „Mit mondott?” – csapott le a hajó.
  Sandy nem felelt. Amy válaszolt kis tétovázás után: „Dick a legöregebb és legokosabb köztünk. Azt mondta, nekünk úgy kell élni, hogy mi vagyunk a jók… a legjobbak. Azt mondta, hogy a városbeliek hiába tudnak mindenfélét, amit mi nem, ők rosszak… szívtelenek, csak magukat szeretik. Aztán… aztán azt is mondta, hogy egyszer ők is rájönnek erre. És akkor megjavulnak. De az is lehet, hogy nem javulnak meg, hanem addig verekszenek, amíg mind megölik egymást, és akkor mi bemegyünk a városba, és akkor a miénk lesz.”
  „Tehát a városokat nem ti építettétek?” „Nem, de ott laktunk mi is. Csak aztán ők azt mondták, hogy nem kellünk nekik… és kidobtak ide.” „Kik?” „Az emberek.” „Azok a magas lények az emberek, akiket a gondolataidban látunk?” „Igen.” „Ők építették a városokat?” „Ők” – vette át a szót Sandy – „mindent ők építettek. Sokkal okosabbak nálunk, olyan dolgokat művelnek, amiket mi fel sem tudunk fogni.” „Ti nem olyanok vagytok, mint ők. Benneteket hogy hívnak?”
  Gondolatuk összetalálkozott, s büszkén, kórusban felelték:
  „Kutyák!”