Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Saurus


  

Internetes magánkiadás, 2014

  

ISBN 978-963-89965-8-9

  

Krisznek, hát persze

1.

– Itt Agógos–1, három-hét-zérónál pozitív zéró-három-nyolcas, vétel.
  – Itt Agógos–2, három-öt-zérónál pozitív zéró-kettő-hetes, vétel.
  – Itt Monoceros–1, három-hét-zérónál pozitív zéró-három-nyolcas, nyugtázom, csökkentek zéró-hat-ötre egy centád múlva, vétel.
  – Itt Monoceros–2, három-öt-zérónál pozitív zéró-kettő-hetesre nyugtázom, zéró-hat-zéróra csökkentek egy centád múlva, vétel.
  – Itt Saurus–1, a lassítást megkezdem zéró-hat-ötre, vétel.
  – Itt Saurus–2 – felelte Cartwright főpilóta a monitorra függesztett tekintettel. – Továbbra is fordulásban, hatvannyolc százalék, célsebesség zéró-öt-zéró, vétel.
  – Vettem, Saurus–2, itt Cauda–2, lassítok zéró-négy-zéróra, engedlek manőverezni, vétel.
  – Gyerünk azzal a fordulással – mondta Cartwright, és lenyomott néhány billentyűt –, kiegyenlítés?
  A másodpilóta ülésén nem ült senki. A Saurusnak nem volt ilyen ülése. Hátrébb, a kiegyenlítőpult megfigyelői ülésén ült egy barna hajú lány, fehér kezeslábasban, az intersztellárisok és az interplanetárisok jelvényével és egy különös, sehol máshol nem látható rangjelzéssel.
  – A hármastól a hatosig zöldet mutat – felelte. – Öt centád a teljes lezárásig.
  – Az egy örökkévalóság – mondta Cartwright. – Mit szólnak kettő-zéró növeléshez port irányban?
  – Pozitív – mondta Jane Carson, megvárva a vele szemben ülő fiatalember bólintását. – Rántsa meg a kormányt, Mr. Cartwright!
  A főpilóta nevetett.
  – Vettem, kiegyenlítés. Kilengés?
  – Starboard centrifugális a poszterior szekción zéró-kettő – felelte egy másik fiatalember. – Minden lámpa zöldet mutat.
  – Vettem, kilengés. Itt Saurus–2, fordulásban, hetven százalék, rásegítés kettő-zéró port irányban, hátsó kilengés zéró-kettő starboard centrifugális. Vétel.
  – Nyugtázom, kettes, itt Cauda. Faroltasd meg a kicsikét.
  Jane a fordulásmérőre mosolygott. Nagyon bonyolult műszer volt, egyszerre mutatta az abszolút és a konvojrelatív irányt, a fordulási pályát, a rásegítést és a kilengést, öt különböző színű görbével, amik folyamatosan változtak, ahogy a Saurus végrehajtotta a fordulási manővert. Bármilyen más járművön ez az egész szövegelés a kiegyenlítésről és a kilengésről értelmetlenség lett volna, és a mértékegységek is egészen mások lennének. De ez a Saurus.
  Felállt, odalépett az ülésével szembeni kis fülkéhez, amit bárhol máshol ajtónak neveztek volna, de itt a kiegyenlítés starboard kettes külső megfigyelőfülkéje volt. Ösztönösen visszapillantott a göndör hajú fiatalemberre, aki az imént szemben ült vele. Az bólintott. Jane csak egy órája volt a Sauruson, de már megtanulta ennek a két szónak a varázserejét: „kiegyenlítés” és „kilengés”. Ezt a két értéket minden másodpercben tudni kell és uralni kell.
  Visszafordult az ajtóhoz és kinézett a rajta levő ablakon. Csak fehérséget látott, kinyitotta hát az ajtót és kilépett a hosszú, keskeny fémcsíkra, amit a frontális szekció starboard külső közlekedőjének neveztek, és rugalmas fémkorlát határolta. A kinti fehérségnek alakja lett, határai lettek, valahol a távolban eleje volt, a másik irányban vége. A Saurus–1. Távolság kilencven és száz között.
  Halk zúgás tudatta, hogy a Saurus mozog, zéró-hat-zéró sebességről most lassít zéró-öt-zéróra, hogy a Monocerosnak időt adjon neutralizálni a zéró-kettő-hetes pozitívot. Amit semmilyen más jármű észre se venne, és főleg nem adna neki ilyen kacifántos nevet. De ez a Saurus.
  Megfordult, elnézett a jármű vége felé, föl a magasba. A Saurus végeláthatatlan távolságra nyúlt, egyetlen hatalmas fehér fal volt. Ezt a fehér falat nemsokára Uraniának fogják hívni.
  Odalépett a legközelebbi létrához, jól megkapaszkodott és gondosan mászni kezdett. Apa a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a létrákkal, semmi mástól nem félti a Sauruson, csak a létráktól. Tízméteres magasságból lezuhanni nem gyerekjáték.
  Nem zuhant le. Megállt a létra alján, fölnézett a most már a feje fölött tornyosuló hatalmas lánctalpra. Egyes szekció, mutatta egy félméteres számjegy. Innen lentről a lánctalp csikorgása jóval hangosabb volt.
  Lelépett a létráról, egyenesen a Zónába, de egyik kezével továbbra is fogta a létrát. Ezt már negyedszerre csinálta, de még mindig lenyűgözte, hogy a Zóna földjén áll, fogja a létrát, ami a száguldó járműhöz tartozik, és nem esik semmi baja. Amikor először csinálta, a Saurus majdnem teljes sebességgel haladt. Most csak zéró-öt-zéróval megy, már fél perc is eltelhetett, mire egyhelyben állva már csak kinyújtott karral érte el. Aztán elengedte, a létra továbbszáguldott.
  Száguldásnak hívják, hivatalos terminológia, a Saurus furcsa nyelvének része. De hát jogos is. Kétmillió tonnával a hátukon az ötven méteres óránkénti sebesség száguldásnak számít.

2.

Nem sokkal korábban még a Zéró Modulon állt. JBC hármas blokk, második szekció, negyedik szint, második emelet. Kazettaszám százötven. Álló sugárszint ötven curie, térmeghajtással kétszáz curie, hipermeghajtással ezer curie. Jelenlegi sugárszint: zéró.
  A mag olyan volt, mint egy hatalmas henger, ami felül is, alul is kupolában végződik. Három emeleten voltak búvónyílásai, lent a szerviztérhez, középen a Zéró Modulhoz és fent a moderátorrendszerhez. Minden emeleten négy búvónyílás. Mind a tizenkét búvónyílás ugyanonnan nyílt, a reaktorcsarnokból. Üzemi sugárterhelés huszonöt sievert. A halálos adag négyszerese.
  A Zéró Modul egy rács volt, akkora, mint egy kisebb szoba, karvastagságú gyémántacél rudakból, mindenfelé tartólemezekkel és merevítőkkel, kizárólag speciális védőruhában lehetett mozogni rajta, hogy fel ne nyársalják magukat. A rácsot óriási traverzek tartották, és a fejük fölött meredezett a moderátorrendszer sokkarú, hatalmas portáldaruja. A rácson lenézve a szervizteret látták, ötméteres mélységben mindent kitöltő csőhálózat és bonyolult gépek szövevénye, köztük kusza útvonalak a karbantartók számára, keskeny csíkok fémrácsokból, vízszintesen, ferdén és függőlegesen. Ezeken kapaszkodva közlekednek a karbantartók. Most is ott szaladgáltak alattuk, megállás nélkül ellenőrizve mindent újra meg újra. A moderátorrendszernek is megvoltak a maguk karbantartói, azok jobban látszottak, ha felpillantott az ember. Gömb alakúak voltak, négy speciális manipulátorral, amik közül egy arra szolgált, hogy a rácson kapaszkodva haladjanak előre.
  Minden fehér volt, szürke és fekete, kivéve az ő piros védőruháikat és a piros függőfolyosót, amin át feljöttek ide a Zéró Modulra. Ez csak az ő kedvükért volt itt. A Zéró Modulra egyébként nem lehetne belépni.
  Jane ismerte már a legbarátságtalanabb helyet, amit a természet vak erői alkottak: az Auweliát, amely csapdába ejtett kétszáz embert, és mindent elkövetett, hogy megölje őket. De a reaktormag még sokkal barátságtalanabb volt, mint az Auwelia. Ez volt a legrémisztőbb hely, amit ember alkotott. Azért volt rémisztő, nemcsak barátságtalan, mert a falak teljesen üresek voltak.
  Közel félórába telt, hogy elérjenek idáig a hármas blokk folyosóinak szövevényében, az óriási ólomtömbbel lezárt bejárattól. Végig a folyosókon mindenhol ferde csíkozás mutatja a kijárat irányát, világosban piros és sárga, sötétben pirosan-zölden fluoreszkál, füstben már világít is. Végig a folyosókon félméterenként egy doziméter, rajtuk hatalmas fehér számjeggyel világít a sugárszint. Zéró. A szám mellett három lámpa. A fehér jelzi, hogy a doziméter működik, a kerek zöld jelzi, hogy a létfenntartó rendszerek ezen a szakaszon működnek, a hosszúkás zöld pedig jelzi, hogy a szekció többi részén is minden működik. Ha bármelyik sárgára vált: baj van. Ha sárgán villogni kezd: nagy baj van. Ha piros: óriási baj van. De már a folyamatos sárgánál azonnal el kell tűnni a szektorból.
  Itt bent a magban nincs kijáratot jelző falfestés és nincsenek doziméterek. Egy sem. A sugárszintet ezer helyen mérik ugyan itt is, de nem jelzik ki látható számmal. Nincs kinek. Amíg nincs itt az üzemanyag, nincs mit mérni. Attól kezdve, hogy megérkezik az üzemanyag, ide soha többé nem léphet be ember. A szektor bármelyik részébe igen. Sugárvédő felszereléssel még a reaktorcsarnokba is. De ide a magba már semmilyen élő szervezet nem kerülhet be. Amikor megérkezik az üzemanyag, idebent a mikroorganizmusok is elpusztulnak.
  A blokk építése alatt számtalanszor megfordultak itt emberek, magát a reaktormagot is csak egy hete emelték be a csarnokba. Most már készen van, az összes nem nukleáris rendszer működik, az energiát két generátor biztosítja kívülről. Most már senkinek nincsen itt dolga, csak ennek a két mérnöknek itt mellette, az, hogy idekísérjék, elmagyarázzanak neki mindenfélét, aztán kikísérjék, közben pedig vigyázzanak rá. Őutánuk már senki nem fog többet idejönni.
  Ő maga, Jane Carson főkadét az első a történelemben, aki anélkül lépett be egy atomreaktor magjába, hogy ott bármi dolga lett volna. Csak mert kíváncsi volt rá.
  Most már látta. És semmire sem vágyott jobban, mint hogy eltűnjön innét és kint legyen megint a Fomalhaut ibolyaszínű ragyogásában.

3.

Jane kint állt a Fomalhaut ibolyaszínű ragyogásában, nézte a két Saurus fölébe tornyosuló testét, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy eltűnjön innét és otthon legyen ismét a kabinjában. Már egy hete kiköltözött a szállodából és a kabinjában lakott, de a kabin nem ott volt, ahová való. Az Urania helye kint van az űrben.
  De az még rengeteg időbe telik. A Saurus-konvojok leszállítják a két blokkot, arra két nap rámegy, mert a blokkokat nem lehetett közvetlenül Uranium mellett legyártani, a Nukleárisnak rengeteg hely kellett, három-zéró-kilenc-zéróról kell szállítani őket. Zéró-hét-ötös átlagsebességgel negyvenegy óra, hajóidő szerint, mert a Sauruson is azt használják. A beépítés fél nap, ha minden jól megy. A beüzemelés még fél nap.
  Légi járművel ez az út mindössze néhány másodperc. De csak a legnagyobb teherszállító űrhajók képesek kétmillió tonnás terhet egy darabban mozgatni, de azok sem úgy, hogy fölé repülnek és megragadják. Be kell cipelni a rakterükbe. Az pedig lehetetlen, a Saurus soha nem lenne képes teherrel fölkaptatni a raktér rámpáján, hiszen egy egész konvoj szolgál arra, hogy tökéletesen vízszintes utat csináljon neki. Zéró-zéró-egyes pozitívnál öt, negatívnál három százalékkal emelkedik a meghajtás energiafogyasztása, a kiegyenlítésé pedig szekciónként egy százalékkal. Ahány szekció ráhajt a zéró-zéró-egyes vertikálisra, annyiszor egy százalék plusz a kiegyenlítésnek. És háromszáz szekciója van a Saurusnak. Pedig a zéró-zéró-egyes pozitívat köznapi nyelven egyfokos emelkedőnek mondják, ha ugyan észreveszi bárki.
  Az útvonaluk tele van húsz, harminc, akár kilencven fokos emelkedőkkel és lejtőkkel, mintha hegyvidék lenne, és a Saurus számára az is. A Monoceros egyetlen feladata az, hogy ezeket neutralizálja, azaz tükörsimára lapítsa a Zónát. Az Agógos dolga pedig az, hogy észrevegye és rögzítse őket, speciális műszerekkel száguld a konvoj élén, a gyalogos rendőrök után, mert még a legmerekedebb vertikális se magasabb tíz centinél, ez itt egy szép sima, lapos síkság, a Sauruson kívül bárki számára.
  Mialatt mindezt végiggondolta, Jane már a két Monoceros közé ért, s már előre föltette fülvédőjét. A Monocerosok közelében kibírhatatlan volt a zaj. A gép aljában hat talajgyalu van egymás mellett, amik lemarják a felső réteget, aztán a simítók elterítik a porhanyós földréteget, majd jönnek a döngölők, ötven tonna súly zuhan le és emelkedik föl centádonként egyszer, hogy végül a tíz henger is végigmenjen rajta. Aztán a Saurus halad végig a Zónán a kétmillió tonnás teherrel és a maga kétszázezer tonnájával, úgyhogy egy külön munkagép kell, a Cauda, hogy fellazítsa a betonkemény talajt, különben itt évekig nem nő semmi. Talán évtizedekig.
  Lassan elhagyta a Monocerost, már az Agógos mellett haladt. Az Agógos volt az egyetlen jármű a konvojban, ami kicsi volt. Egy közönséges UVA bolygójáró, négykerekű, négyszemélyes, fehér kiskocsi, amivel máskor az utakon közlekednek, de most nevet kapott és a konvoj tagjának, ennélfogva hajónak számított. Konvojbeli funkcióját az orrára szerelt érzékelőráccsal látta el, amely ötven méter szélességben száguldott a talaj fölött néhány centivel, és a legapróbb egyenetlenséget is rögzítette. Az Agógos–2 első ülésén, azazhogy a fedélzetén a detektormérnök éppen jelentett a konvojnak. Jane intett neki és továbbment.
  Az Agógos előtt már csak a rendőrök voltak, ők ügyeltek, hogy a nézőközönség ne lépjen a Zónába. A konvoj mellett kétoldalt is rendőrök mentek. Közönség volt bőven, ekkora látványosság nincs még egy a rendszerben, ehhez hasonló az egész szektorban sem.
  Jane elérte a rendőröket és levette a fülvédőjét. A konvojvezető szekció parancsnoka tisztelgett neki. Jane visszatisztelgett.
  – Sétál egyet, főkadét?
  – Sétálok – bólintott Jane, és hátrapillantott. Az őrmester az Agógos–1 útvonalában állt, a távolság húsz-huszonöt méter lehetett. Majd félre kell ugrania a száguldó jármű útjából, alig félórája van rá.
  – Nálunk minden rendben – jelentette a rendőr.
  Jane meglepve pillantott rá.
  – Gondolja, őrmester, hogy meglenne még a feje, ha nem lenne minden rendben?
  – Nem, főkadét – nevetett a parancsnok –, nem gondolom. De mi mást tehetnék azon kívül, hogy jelentek?
  – Sétálhat – felelte Jane. – És ne is legyen semmi más dolga, sem az embereinek. Senkinek ne legyen semmi rendkívüli dolga. Össze akarom rakni a hajómat és elrepülni vele.

4.

Jane a dombtetőn ült és a mélyben száguldó konvojt figyelte. A mélység éppen annyira volt mélység, amennyire a száguldás száguldás: legfeljebb tizenöt méter, a Saurus így is a feje fölé tornyosult. De egészen más látványt nyújtott, mint induláskor. Akkor nappal volt, de most már éjszaka. A járművek reflektorait felkapcsolták, oldalukon piros és zöld helyzetjelzők sora világított. A gyalogos rendőrök sárga fejlámpát és fényvisszaverő mellényt kaptak, mindenki kapott, aki a konvojhoz tartozott és kilépett a járművek fedélzetéről. A fominaiak is csak mellényben bámészkodhattak. A fényorgiához tartozott rengeteg antigravitációs lámpa, amiket a Zóna talaja fölött helyeztek el, a két konvoj között, ezek nappali fénybe borítottak mindent. Innen a dombról nem látszottak, a Saurus roppant teste takarta a Zóna belsejét, de Jane onnan jött és tudta, hogy ott vannak, együtt haladnak a konvojjal, követik a sebességváltásokat is.
  Ő volt itt az egyetlen, aki végig itt volt a start óta. Mindenki más rég letette a szolgálatot, átadta a posztját a váltótársának és hazament, a szállodába vagy a lakására. Vagy éppen a hajójára. Jane-nek nem volt se posztja, se váltótársa, még csak szolgálati ideje sem.
  Hajója viszont volt. Föltápászkodott és lesétált pár métert a kocsijához. Egy ugyanolyan UVA volt, mint az Agógos, csak ötvenméteres detektorrács és villogó piros fények nélkül.
  – Mehetünk, tizedes úr.
  – Igen, főkadét – felelte a tizedes, és hazafuvarozta az Urania tövébe. Jane kiszállt, megköszönte, jó éjszakát kívánt és visszanézett a konvoj felé. A messze távolból feléjük száguldó konvoj nappali fényben ragyogott. Kettő-egy-hét-zérónál járnak.
  Fölment az A1-be, megvacsorázott, közben váltott néhány szót a tisztikarral. Az Urania valamennyi tisztje a hajón töltötte az éjszakát, most fominai tisztek irányítják a konvojt. A kadétok és a stewardok is hazatértek már a szabadságukról, de többségük kint volt a városban, vagy bárhol a bolygón, az eltávozásuk érvényes volt.
  Az utolsó, amire Jane lefekvés előtt gondolt, az volt, hogy másnap reggel a Saurus egy-öt-zéró-zéró körül fog járni. Vagyis másfél kilométerre innen.

5.

– Jó reggelt, Jane.
  – Jó reggelt, Munro. Hol jár a Saurus?
  – Egy-hat-öt-zéró körül.
  Jane hümmögött. Lehetnének valamivel közelebb is.
  – Kazettacsere?
  – Azt hiszem, nyolckor indul a hajó.
  Jane az órájára pillantott, bár a fürdőszobába menet és onnan jövet is megtette már. Hét ötven. Rengeteg ideje van még.
  De azért gyorsan reggelizett és hét nyolcvankor már kiszállt a bolygójáróból a konvoj előtt.
  – Jó reggelt, főkadét! – tisztelgett egy őrmester. – Jelentem, minden a terv szerint halad, rendkívüli esemény nem történt.
  – Köszönöm, őrmester úr – tisztelgett vissza Jane. – Jó reggelt. Mi a helyzet a hajóval?
  – Young százados úr hamarosan elindul vele.
  Jane határozatlanul bólintott, Young századost nem ismerte. Odapillantott a hajóra, amely felmérhetetlen távolságra volt tőlük, az Urania mellett. Másfél napi út a Saurusnak. Gyalogszerrel talán harminc centád, de Jane már átállt a Saurus világképére, és féktelen rohanásnak érzékelte saját lépteit, ahogy besétált a Zónába és végigment a konvoj mellett. Sokáig tartott, a Saurus jóval hosszabb, mint maga a blokk, amit szállít, a súly miatt. A teljes hossza ötszáz méter. Jane végigballagott a két gigász között, a lánctalpak surrogását hallgatva, aztán szemügyre vette a két Caudát, amelyek úgy ötven méterről követték őket. A Cauda hasonló volt a Monoceroshoz, csak talajgyaluk és döngölők helyett lazító- és forgatógépek voltak benne. A zaj, amit keltett, legalább a fele volt a Monocerosénak.
  Jane intett mindkét Cauda pilótájának, aztán a Saurus–1 mellé lépett és elkapott egy feléje száguldó létrát. Felmászott és benyitott egy ajtón. Ahogy becsukta maga mögött, a kinti zaj megszűnt. Kis szobába jutott, ülésekkel, a falakon képernyőkkel, amik sötétek voltak, hiszen itt nem volt senki. Elővette a távkomját.
  – Carson főkadét hívja Saurus–1-et, vétel.
  – Főkadét, itt Saurus–1, jó reggelt. Merre van? Vétel.
  – Egyes, itt Carson, jó reggelt. Pozícióm a poszterior szekció külső megfigyelőfülkéje. Kérek engedélyt végighaladni a gerincen. Vétel.
  – Főkadét, a Melissa mindjárt felszáll, most akar gerincen vándorolni? Vétel.
  – Hadnagy úr – Jane megismerte Cartwright hangját –, aki egy Terralunát látott felszállni, mindet látta. Vétel.
  – Értem, főkadét. Rendben. Melyik szinten vándorol? Vétel.
  – A Gamma szintre gondoltam, hadnagy úr. Vétel.
  – Vettem, főkadét. Gerincvándorlást a Gamma szinten engedélyezem. Vétel.
  – Gamma szint engedélyét nyugtázom, vége – felelte Jane, zsebre tette a távkomot és felvette a fülvédőjét megint. A lépcsőlejáró a helyiségen kívül volt, Jane kilépett az ajtón és felnézett a blokkra. Jóval előtte volt, de úgy tornyosult fölé, mintha közvetlenül a tövében állna. A hófehér burkolat tökéletes ívben hajlott, pontosan úgy, ahogy majd az Urania törzseként fog.
  A lépcsőházban nagy fehér betűk mutatták a szinteket. Alfa. Itt van a teljes hordozómechanika, a kiegyenlítés és a kilengés, szekciónként négy-négy Kendall-emelővel mindkét oldalon, mindegyik akkora, hogy Jane akár ugrálhatna a belsejükben. A szabályozómotorok nagyobbak, mint egy Terraluna leszállótalpa. Béta. Az energetikai szint, szekciónként egy-egy konverter mindkét oldalon, embervastagságú kábelekkel. Gamma. Jane kinyitotta az ajtót és végignézett a folyosón. Ezen a szinten dolgozott a lánctalpak meghajtórendszere. Jane elindult a hatalmas fogaskerekek között, amelyek olyan sebességgel pörögtek, hogy percekig kellett nézni őket, hogy az ember észrevegye a mozgást. De pörgésnek hívják, hivatalos terminológia, a Saurus nyelvének része.
  Akár rátehetné a kezét egy fogaskerékre, és alig érezné, hogy mozog. Persze nem lehet, a gerincet üvegfal zárja el a rendszertől, kinyitni csak egyenes parancsra, szervizcélokra.
  Hosszú és egyhangú volt az út a Saurus gerincében, de Jane nem bánta. Látni akarta, hogy a szerkezet működik. Kívülről már látta, most látta belülről is. Mert ha működik, akkor elviszi a blokkot az Uraniához, és ő végre felszállhat a hajójával.

6.

Amikor a frontális lépcsőházon át kilépett a vezérlőbe, a Melissa már régen elment. Jane kinézett a kilengés starboard kettes külső megfigyelőfülkéjén át, és látta, hogy odakint már nincsenek nézelődők, a rendőrök pedig mind védőruhát viselnek. Nem mintha bárki feltételezné, hogy a kazetta kinyílik majd, de ez az előírás. Senki nem lehet a kazetta közelében védőruha nélkül. Laikusok azzal sem.
  A hídra érve már látta a Curie-t is, nem messze az Uraniától, mozdulatlanul. Innen úgy festett, mint egy kis lánctalpas játékautó. A fényei nem égtek.
  – Mit látott a gerincben, Jane? – érdeklődött Cartwright, nem nézve fel a fordulásmérő bonyolult görbéiről.
  – Semmit.
  – Nagyon helyes. Átveszi, amíg elmegyek öltözni?
  – Örömmel, hadnagy úr – felelte Jane, és leült a másik főpilótai ülésbe. Nem csatolta be magát. A Sauruson nincs biztonsági öv, mert a csúcssebességgel történő frontális ütközés emberi testre gyakorolt hatása kisebb, mint egy tüsszentésé.
  – Rendben. Fordulás kilencvenhét százalék, mindjárt kész. Most nincs jelentésünk, nyugodtan vezethet pár centádot.
  – Értettem.
  – Saurus–1 mindenkinek, itt Cartwright. Fordulás befejezve. Indulok öltözni, a vezérlést átadom Carson főkadétnak. Vége.
  – Itt Agógos–1, vettem, vége.
  Jane harminc másodpercig hozzá sem ért a vezérlőművekhez, sebesség zéró-hét-kettő, a Saurus ezalatt hatvan centit száguldott előre. Aztán kapott egy riasztást.
  – Itt Agógos–1, három-négy-zérónál pozitív zéró-egy-nyolcas, vétel.
  – Itt Saurus–1 – felelte Jane, és a sebességvezérlőre tette a kezét. – A lassítást megkezdem zéró-hat-zéróra, vétel.
  – Itt Cauda–1. Lassítás zéró-hat-zéróra, vétel.
  – Itt Agógos–1, negatív. Zéró-öt-ötre lassíts, Saurus. Vétel.
  Jane beletaposott a fékbe, vagyis végtelen műgonddal átállította a sebességvezérlőt még öt méterrel óránként.
  – Itt Saurus–1, korrekció, lassítást megkezdem zéró-öt-ötre, vége. Kilengés, mit látok a fordulásmérőn?
  Azt látta, hogy a kilengés piros görbéje még mindig a fordulás zöld görbéjét követi, holott az már egyenesbe tért vissza.
  – Itt kilengés, enyhe presszió starboard centrifugálisan a kétszázas szekciótól poszterior. Már korrigáltuk.
  – Enyhe presszió?! Ha ledobja a blokkomat a Saurusról, magával cipeltetem el az Uraniáig!
  A kilengés nevetett. Jane jól tudta, hogy amit a görbén lát, az csak némi centrifugális erő, ami a terhet kifelé billenti, de persze távolról sem elég ahhoz, hogy a teher akár csak egy ezredmillimétert is megmozduljon. Pusztán fordulással a Saurus képtelen lenne elérni, hogy a kétmillió tonna kimozduljon a helyéből, ahhoz a kiegyenlítést is el kellene rontani, de alaposan. Másfelől viszont ha a kétmillió tonna egyetlen milliméterrel elmozdul, akkor már ahhoz kell az erő, hogy megállítsák – akkora erő, amekkorát a Saurus képtelen kifejteni. Legfeljebb a súrlódás. Meg a sok ezer gyémántacél rögzítőelem. De az első és legfontosabb, amit Jane megtanult az eligazításon, hogy soha ne bízza a teher biztonságát a következő rendszerre, amíg még az előző is rendelkezésre áll.
  Cartwright nemsokára visszajött, Jane pedig hátrament öltözni. A sugárterem a lépcsőház lejárója mellett volt, és természetesen volt benne ruha Jane méretére, három is. A Sauruson nem szeretik a tökéletlenséget. Jane leemelte az egyiket és beakasztotta a tesztkamrába. Kigyulladt a zöld lámpa. Jane kiemelte a lila ruhát és belebújt. Ellenőrizte a csatlakozásokat és visszament a hídra.
  A távolban a Curie fényei már mind villogtak, innen nézve sárga-piros vibrálás volt az egész. A Melissa fölötte lebegett.
  – Akarja vezetni a Curie-t, Jane? – kérdezte a főpilóta.
  – Hogyne.
  – Akkor menjen.
  – Értettem.

7.

A Zóna talajára érve lezárta a csuklyáját és ismét ellenőrizte a ruhát. A messzeségben a Terraluna már leszálláshoz pozicionált. Jane útnak indult, gyalog. Ráért sétálni, amíg a Melissa földet ér.
  Mire odaért, a kazettát már berakodták, a Nukleáris embere másodszor is ellenőrizte a Curie-t.
  – Jó reggelt, főkadét. Maga vezeti?
  – Ha nincs ellene kifogása.
  – Dehogy van. Tessék.
  Jane átvette a vezérlőt.
  – Kilencven fok jobbra – szólt bele.
  A Curie lánctalpai megmozdultak, a jármű elfordult.
  – Indíts – vezényelte Jane. A lánctalpas megindult, Jane néhány gyors lépéssel megelőzte, majd utasította, hogy kövesse.
  Másfél kilométert sétáltak a sima zöld gyepen, amit a Monoceros hamarosan feltép és Zónává alakít. Aztán beléptek a Zóna közepébe, a két Agógos már előre széthúzódott, hogy utat engedjen nekik, a gyalogos rendőrök tisztelegtek a Curie baljósan villogó sárga-piros fényeinek.
  Végigmentek a konvoj mellett, a Cauda–1 megállt, Jane pedig besétált a Saurus mögé.
  – Curie a kapuban – jelentette.
  – Vettem. Kaput nyitok.
  A Saurus tatját alkotó hatalmas, fehér lapon kinyílt egy meglepően aprónak tűnő ajtócska, aztán leereszkedett a rámpa. A végén kerekek voltak, hogy együtt gördülhessen a járművel, hiszen a Saurus nem állhat meg. Az elindítása egy egész kazettát fölemészt.
  Jane felsétált a rámpán és fölnézett. Innen már nem is tűnt olyan kicsinek az ajtó, volt vagy három méter magas, pedig a Curie alig másfél, még őnála is alacsonyabb. A lánctalpak fölkaptattak a bordázott rámpán.
  – Curie a fedélzeten – jelentette Jane, és bement. A Curie követte. A rámpa behúzódott és a kapu bezárult mögöttük. A jókora teremben erős, fehér fényű mennyezeti lámpák égtek, de a Curie villogó fényei túltettek rajtuk, a falakat mintha lángnyelvek nyaldosták volna. Jane még sosem járt itt, de a jelzések eligazították. Belépett a megfigyelőkamrába, lezárta az ólomüveg ajtót, ellenőrizte a dozimétereket és jelentett mindent a vezérlőnek.
  – Kazettacsere – mondta végül a Curie-nek.
  A lánctalpas előrébb araszolt, ettől kinyílt egy ajtó a szemközti falon, s a Curie lapos kupolája is megnyílt. Hatalmas fekete-piros csíkozású láda emelkedett ki belőle, a mozgatószerkezet előretolta, becsúsztatta az ajtón és megállt. Jane nem láthatta, ahogy a ládából kiveszik a kazettát, majd abból a fűtőelemet. Voltaképpen nem is látta a kazettát. Pedig a gép úgy húzta vissza a mozgatószerkezetet, hogy benne volt az elhasznált fűtőelem kazettája.
  A csere befejeződött, a Curie visszagördült a kapuhoz. Jane ismét ellenőrizte a dozimétereket, kinyitotta a megfigyelőfülkét, lesétált a Curie-vel a rámpán, és visszakísérte az Urania mellé.
  Ez az út már rövidebb volt, hiszen a Saurus ezalatt folyamatosan közeledett, hatvan-nyolcvan métert is megtehetett időközben. De Jane azért egyelőre mégse ment vissza. A Terraluna már elindult a másik kazettáért, kutyagolhat még eleget, amíg azt is kicseréli.

8.

Amikor a Melissa jelentette érkezését, Jane a leszállóhely fölött ült a dombtetőn, nyitott védőruhában, és lebámult a mélybe. Ez a domb magasabb volt annál, amin előző este ült, harminc méter is meglehetett, szemmagasságban éppen belátott a hajóba, a harmadik szinten, alighanem a DVTH rendszer környékén, bár az összes külvilágba vezető nyílást lezárták ideiglenes válaszfalakkal, így nehéz volt megmondani. De nem ez volt az igazi látnivaló, hanem a hajó felé száguldó konvoj. Illetve a közöttük levő távolság. Ebből a magasságból megejtően csekélynek látszott.
  A lába alatt várakozott a Curie, üresen, kikapcsolt fényekkel, a kimerült fűtőelemet már elvitte a Nukleáris. Három emberük őgyelgett a lánctalpas körül. A távolban a konvoj száguldott feléjük, a fűben valamilyen rágcsálóféle állatok kergetőztek. Ketten.
  A Melissa a konvoj fölött jelent meg az égen. Jane mostanáig vagy a Saurus, vagy az Urania közvetlen közelében tartózkodott, ezt az apró hajócskát nem tudta hát úgy nézni, hogy ne az járjon a fejében, milyen kicsi ez a hajó.
  A Terraluna lassan közeledett. Jane összeráncolt homlokkal figyelte. Valami nem stimmelt a mozgásában.
  – Itt Young – szólalt meg a távkom nagyon furcsa hangon. – Valami baj van… nem érzem… nincsen…
  Nem szólt többet, pedig Mr. Wright egyfolytában szólongatta, ő volt most a hajókoordinátor. Jane felállt. A Melissa már a leszállóhely fölött volt, de továbbra is közeledett, és egyre jobban megbillent, már legalább harminc fokkal, így nem lehet leszállni. A távkom százféle hangon kiabált, a kicsi hajó pedig csak jött, lassan, de megállíthatatlanul. Legfeljebb húsz méterre lehetett a domboldaltól, amikor Jane felüvöltött:
  – Tűnjetek el innen!
  A rágcsálóféle állatok értetlenül bámultak rá, aztán a Terralunára, amelynek törzse már olyan közelről tornyosult föléjük, hogy látszottak a kabintető merevítői. Jane odaugrott, védőkesztyűs kezével fölkapta őket és rohanni kezdett. Puffanást hallott, ahogy a Terraluna egyik leszállótalpa a domboldalnak csapódott, majd az összezúzódó fém sikolyát, és egy másodperc múlva földrengés verte le a lábáról, az egész domb kimozdulhatott a helyéből, ahogy a hajótest rázuhant. Jane-re göröngyök záporoztak, a lökés ereje a hátára fordította, és meglátta a Terraluna kabinját fölé magasodni, mintha közvetlenül mellette lett volna, kétségbeesetten próbált talpra kecmeregni, hogy továbbrohanhasson,de a hajó hirtelen távolodni kezdett. Jane megdermedt. A Melissa csúszni kezdett lefelé a domboldalon, el Jane-től, aki csak bámult utána, még nem fogta föl sem azt, hogy már nem kell menekülnie, sem azt, hogy még mire számíthat. A hajó egyre gyorsabban csúszott, aztán minden eddigit felülmúló csikorgással a mélybe zuhant. Jane nem értette. Amikor feljött, ez a domboldal szelíd kaptató volt.
  Sikerült felülnie, s ekkor megtalálta a kezében a rágcsálóféle állatkákat. Döbbenten bámult rá mind a kettő. Jane letette őket a földre.
  – Nyiff-nyaff – mondták.
  – Szívesen – nyögte ki Jane, talpra kecmergett és lenézett a meredélyen, ami fél perce még nem létezett. A földbe hasított mély vájatban csúszott lefelé a Melissa, mindent fémtörmelékkel borítva, aztán valamiben megakadt és elkezdett átfordulni. Persze, hiszen a súlypontja lent van…
  – Ne! – kiáltott rá Jane, de a Terraluna még egyszer, utoljára felmagasodott, lentről majdnem felért Jane helyzetéig, aztán az összezúzott támasztólábakon átbillenve eldőlt a réten.

9.

Mire Jane lebukdácsolt a dombról, a roncsot már félig eltakarta a rengeteg mentőjármű. A planetáris mentők Young századost szabadították ki és vitték kórházba, a nukleáris mentők egyik csapata a kazettával, másik a Melissa máglyájával foglalkozott, a műszaki mentők az első három csapatnak törtek utat a szétroncsolt burkolaton át, a tűzoltók pedig habot fecskendeztek mindenfelé. A rétre érve Jane nyakába esett egy védőruhás alak.
  – Jól van, főkadét? A szívbajt hozta ránk!
  – Jól vagyok… persze… még az izék is…
  – Jó, üljön le ide, jöjjön, doki! Fiúk, sátrat ide!
  Leültették valamire, emberek vették körül, aztán kifeszítettek fölöttük egy óriási sátrat.
  – Negyven mikroröntgen per óra – mondta valaki.
  – Nekem is annyi – szólt egy másik hang.
  Az emberek felnyitották a csuklyájukat.
  – Jane, nyissa ki a ruháját, nincsen sugárveszély. Rögtön kap valamit, amitől jobban lesz.
  Jane meglepve nézett az arcokra, a keze is megállt a feje búbján, ahogy felhúzta a csuklyát.
  – Én most is jól vagyok.
  Erre egyszerre válaszoltak vagy hatan, de Jane nem törődött velük, fölpattant, el akart indulni.
  – Hol van innen a kijárat?
  – Várjon! Kint nincs még meg a mérési eredmény.
  Jane visszazárta a ruháját.
  – Akkor zárják le a ruhájukat, mert ki akarok menni. Látnom kell a Melissát.
  Beszéd közben automatikusan ellenőrizte a ruha rendszereit, aztán a többiek jelzésére fölrántotta a sátor ajtaját és kiugrott a rétre.
  Szörnyű látvány fogadta. A roncsok óriási területen szóródtak szét, mintha a hajó nem lezuhant, hanem felrobbant volna. Közvetlenül Jane előtt volt az egyik leszállótalp, furcsán meggörbülve, látszott, hogy a tűréshatárt jóval meghaladó erő préselte össze. Míg megkerülte a szerkezetet, Jane arra gondolt, hogy a Terraluna túlságosan sebezhető típus ezekkel a leszállótalpakkal. A Hóruszoknak nincsenek ilyenjeik, képtelenség lenne tizenkétmillió tonnát lábakra állítani. De a Terraluna kicsi hajó.
  Ekkor már látta a hajótestet, már ami látszott belőle. A talaj felőli részét gépek gyűrűje takarta, négy óriási tűzoltókocsi volt köztük a legnagyobb, amik több irányból fújták a habot a roncsra és belsejébe. A gépek fölött füst gomolygott. Nem, nem is füst, nézte meg Jane jobban, ez inkább valami pára, alighanem az oltóhab gőzölög, vagy talán vizet is használnak.
  – Jól van, Jane? – esett neki valaki megint. Bólintott és szóval is akart felelni, de a valaki már továbbment. Még kétszer kellett megmondania, hogy jól van, mire elérte a roncsot. Ott valaki átölelte és apa hangján kérdezte ugyanazt.
  – Persze hogy jól – felelte Jane.
  – Hol voltál… amikor lezuhant a hajó?
  – Hát – mondta Jane – alatta. Majdnem. De semmi bajom, az izéket is megmentettem…
  – Mit csináltál?
  Emberek gyűltek köréjük, és már megint gyógykezelni akarták. Sátrat ezúttal már nem borítottak föléjük, mert a Nukleáris lefújta a sugárvédelmi készültséget.
  – West doktor vagyok – állt meg mellettük egy magas férfi piros, nyitott védőruhában. – Mi történt?
  – Félrebeszél – mondták többen is. – Megmentett valakit…
  – Igenis megmentettem! – csattant föl Jane. – Valami barna szőrű rágcsálók voltak, éppen ott játszottak, ahol a Melissa a dombtetőnek csapódott, de én elkaptam őket. Békén hagynának végre?!
  Az emberek nevetve néztek egymásra.
  – Fominai rétikék – mondták többen is.
  – Akkor hát azok – vágta rá Jane. – Nem mutatkoztunk be egymásnak. Mi van Young századossal?
  – Él, de ennél többet csak később tudunk meg. Már a kórházban lehet. Valószínűleg elvesztette az eszméletét, ezért zuhant le.
  – Tehát nem műszaki hiba?
  – Szinte kizárt – felelte apa. – Mi is láttuk odabent, hogy leáll a meghajtás, de nem működnek a stabilizátorok, viszont az antigravitáció igen. Ez így együtt aligha műszaki hiba.
  – Lekapcsolt mindent, lezárta a vezérlést, de stabilizálni már nem jutott ideje – mondta egy hang Jane háta mögött.
  – Parancsnok – lépett egy tűzoltó apa mellé.
  – Tessék.
  – Elkészültünk. A máglya biztosítva, tűzveszély nincsen, az elektromos rendszerbe nem lehet életet lehelni többé. Kér hibajegyzéket?
  – Nem tudom, hasznát vesszük-e, de ártani nem árthat.
  – Értettem. Rajta leszünk, hogy elkészüljön.
  – Köszönöm. Carson hívja Nukleárist, vétel.
  – Itt Nukleáris, ne is kérdezze, ezredes úr. Vétel.
  – Köszönöm, akkor nem kérdezem. Vége.
  Jane értetlenül nézett apára, vagy fél centádon át. Mit nem kérdez?…
  Aztán megértette.

10.

A Nukleárisnak volt rálátása felülről az egész környékre, és alaposan fel is térképeztek mindent, amíg ők idelent a katasztrófa közvetlen következményeivel voltak elfoglalva. A kadétok sebtiben felállítottak egy képernyőt, arra tették a térképet.
  A Melissa roncsai húszméternyire lógtak be a Saurus–1 útvonalába.
  – Biztos ki tudjuk kerülni valahogyan – motyogta Jane.
  – Azt számolom – felelte Jones kadét a zsebintegrátorát nyomogatva. – Igen, van egy útvonalunk, kiadom a képernyőre. Nem az a baj, hogy ki tudjuk-e kerülni.
  A térképre két ívelt vonal rajzolódott a konvojt és az Uraniát összekötő egyenesek mellé.
  – Az egyes kitérési útvonalával semmi gond. A kettessel lesz a galiba.
  – Alexaiul kavarodás – suttogta Jane.
  – Ahhoz, hogy a kettes utat engedjen az egyesnek, le kellene rombolni azt a dombot szemközt.
  Jane hátranézett a dombra, szemben azzal, amelyikre a Melissa rázuhant. Legalább húsz méter magas volt, ha nem több.
  – A kitérés után pedig már nincs hely visszakanyarodni az Uraniához, de ez másodlagos, hiszen a hajó mozgásképes, felvehet új pozíciót.
  – És ha az egyes előreengedi a kettest? – kérdezte Jane.
  – Azt nem lehet – mondta apa. – A Saurus nem állhat meg.
  – De lelassíthat, amíg a kettes elhalad a roncs mellett, aztán követheti.
  – Tessék – intett a képernyő felé Jones. – Már be is rajzoltam a térképre.
  – A roncs után egyszerűen nincs hely szétválasztani az útvonalukat – állapította meg apa –, hacsak ki nem lapítunk még két dombot. Azt terveztük, hogy itt elérik az Uraniát, megkezdődhet az átépítés, és a Saurusok már csak szétszerelve hagyják el ezt a helyet.
  – És ennyire nem is lassíthatjuk le a kettest – mondta Wright.
  – És ha egyszerűen – töprengett Jane – áthoznánk a hajót… ide?
  – Nincs helyünk rá – felelte Jones. – Az Agógos csak hatszázhúsz méterre van a roncstól.
  – Márpedig meg kell oldani – fortyant föl Jane. – Én el akarok repülni azzal a hajóval!
  – Csigavér, csővezető – mondta apa. – El fogsz vele repülni, csak előbb el kell vinnünk a Melissát az útból.
  – Egy kis problémám van ezzel kapcsolatban, uram – szólalt meg Lemuel azon a jellegzetes hangon, amikor a kis probléma valójában katasztrófát jelent.
  – Én is tudom, Mr. Lemuel. De akármennyit nyom, akkor is meg kell csinálnunk. Mr. Mitchell, kérek információt minden elérhető berendezésről, amit a roncs feldarabolásához és elmozdításához hasznosíthatunk. Egyidejűleg indítsák el őket ide. Kérek földmunkagépeket és teherautókat is, hogy a talajt majd kisimíthassuk.
  – Értettem – felelte Mitchell főhadnagy, az interplanetárisok összekötője, és futólépésben indult a bolygójárójához.
  Jane egyelőre nemigen tudta, mihez kezdjen. A tűzoltók és a mentők csomagoltak, induláshoz készülődtek.Az űrhajósok közül csak egypárnak volt dolga, a többiek lézengtek, a roncsot mustrálgatták, várták, hogy kapjanak valami feladatot.
  Jane lassan körbejárta a roncsot. A Terraluna starboardjára dőlve feküdt, a bejárati zsilip nagyjából szembenézett a konvojjal, amely rendíthetetlenül száguldott felé. A Saurus nem állhat meg, mert a beindítása egy teljes kazettát emészt fel és két bolygóórába telik. Az Urania felé néző oldalon volt a légköri vezérsík, természetellenesen kicsavarodva, a delta iránykormány félig kitépve a helyéből, majdnem ráhajtva a kabintér alatt a törzsre. Jane fellépett a deltára és elindult fölfelé. Eleinte úgy sétálhatott, mint egy rámpán, aztán meredekebb lett, akkor megfogódzkodott egy hosszú rúdban, ami valahonnan a semmiből jött és a semmibe tartott. Jane-nek sejtelme sem volt, mi lehet. Átlépett a fokozatvezérlőre és fölmászott rajta, mint egy létrán. Aztán már a törzsön kapaszkodott tovább, s hamarosan egy hármas számjegyet talált, akkorát, mint ő maga, pirossal felfestve a törzsre. Akkor a központi szintnél jár. Mászott tovább, elhagyva az azonosítójel számjegyeit, s amikor rálépett a hajó nevének utolsó betűjére, már nem kellett tovább kapaszkodnia. Fent állt a Terraluna törzsén. Fölegyenesedett és körülnézett.
  Innen olyan látvány volt, mintha egy sziget közepén állna, ahonnan csak sejteni a partokat. Az irdatlan hajótest fehérsége, amit csak a felirat vonalai törtek meg, minden irányban mintha a végtelenbe nyúlt volna. Aztán felfedezte, hogy a látóhatár erősen görbül. Azért ez mégsem sziget.
  – Nukleáris hívja Carson főkadétot, vétel – szólalt meg a távkomja.
  – Itt főkadét, vétel – felelte.
  – A megfigyelők emberi lényt észlelnek a roncs tetején. Van sejtelme, hogy ki lehet? Vétel.
  – Negatív, Nukleáris. Én innen el se látok a roncs tetejéig. Ez itt a közepe. Vétel.
  Halk szitkozódást hallott a háttérben.
  – Azonnal jöjjön le onnan, Jane.
  – Még csak most jöttem, Nukleáris.
  Valaki beleszólt a háttérből, a szavakat nem lehetett kivenni. Megbeszéltek valamit. Kisvártatva megint megszólalt a Nukleáris.
  – Csomagot küldök magának, Jane. Vegye át és vegye föl. Aztán induljon el lefelé. A tábornok úr utasítására megint beengedjük a civileket a helyszínre. Ha a hajóról mászik le, amikor odaérnek, több kérdést fognak föltenni magának, mint amit el tud képzelni, és parancsba kapja, hogy legyen az idegenvezetőjük. Vétel.
  Jane összeráncolta a homlokát. Azért ez elég kemény büntetés egy kis mászkálásért.
  – Vettem, Nukleáris – sóhajtotta, és várta a csomagot. Gyanította, mi lesz az. Egy-két centád múlva kis piros robot jelent meg a roncs fölött, manipulátorában egy antiövvel, amit ledobott Jane lába elé, és továbbrepült.
  – Kösz – szólt utána Jane.
  A derekára csatolta az övet, a szíjakat keresztezte a mellén és a vállára vette, aztán ellenőrizte a rendszert.
  – Minden lámpa zöldet mutat – dörmögte, és elindult a törzs közepe felé. – Akkor hát nem fogok a civilek előtt lemászni a hajóról – mondta magában.

11.

Kétcentádnyi sétával elérte a vészkijárati zsilipet. Szemügyre vette a rendszereket és hozzálátott a mechanikus vésznyitáshoz. Még soha nem csinált ilyet igaziból, de persze tanulta, hogy kell. Elfordította a körkilincset, kihúzta, s az ajtócska a kezében maradt. Letette és benyúlt az üregbe. Megragadta a plombát és letörte.
  Egyetlen lámpa sem gyulladt ki, semmilyen hangjelzés se szólalt meg. A Melissán egyetlen wattnyi áram sem volt.
  Forgatni kezdte a zárókereket, eleinte nehéz volt, aztán jött a kiegyenlítés szisszenése, és már gyorsan ment. A zsilipajtó becsúszott a burkolatba. Jane ismerte és betartotta a szabályt: zsilipet mindig sarkig tárunk, nem csúszunk be keskeny résen. Amikor a zsilip teljesen nyitva volt, ismét ellenőrizte az övét, s leugrott. Lassan hullott alá, mintha részleges súlytalanságban lenne, s a belső ajtón landolt. Kinyitotta az itteni reteszt is, letörte a plombát, és nyitni kezdte az ajtót. Csakhamar szélroham tört rá, ezt nem értette, hiszen Young százados mentésekor dehermetizálták a hajót. Kinyitotta az ajtót és lenézett.
  A folyosó, amit látott, most is vízszintesen haladt, csak persze a padló és a mennyezet most fal volt. Jane leugrott és körülnézett. A zsilipen túl mindkét irányban vaksötét volt.
  – Erre – mondta magának, és elindult a falon. Ahogy távolodott a zsilipen át besütő kinti fénytől, már látta a zöldes derengést, ami a padló, a falak és a mennyezet találkozásából jött. A fluoreszcens vészvilágítás elég volt, hogy lásson, azután is, hogy a folyosó elkanyarodott és függőleges akna lett belőle. Jane lenézett, rutinszerűen újra ellenőrizte az övét, és leugrott.
  – Nukleáris hívja főkadétot, vétel – szólalt meg a távkom. Jane gépies mozdulattal a zsebébe nyúlt, de ettől az öv kitért jobbra. Gyorsan visszahúzta a kezét, inkább a ballal kormányzott, aztán megállította a süllyedést. Elérte a központi lépcsőházba vezető légzáró ajtót. Mialatt kinyitotta, azon tűnődött, minek ez a nagyzoló elnevezés, amikor a Terralunának nincs is több lépcsőháza.
  A szisszenés most elmaradt, az ajtó túloldala tehát már dehermetizált zóna. Jane belépett, megállt a falon és válaszolt a hívásra.
  – Hol van, főkadét?
  – Sétálok egy kicsit, Nukleáris.
  – Nem ezt kérdeztem – a hang keményre váltott. – Nukleáris Carson főkadétnak, közölje pozícióját, vétel!
  Jane az ajkába harapott. A Galaxis nyelje el ezt a sok aggodalmaskodót!
  – Carson főkadét a Nukleárisnak – préselte ki a szavakat. – Pozícióm a C4-es közleke…
  – Bent a hajóban?! – csattant fel a Nukleáris. – Mit keres ott?!
  – Szabadidős tevékenységet folytatok – szűrte Jane a foga között, és elindult a lépcsőfokok mellett. Bekapcsolta az övet és felröppent a másik oldalra, aztán vissza. Kinyitott egy ajtót és ragyogó világosságban találta magát, a főzsilipen át a Fomalhaut nappali fénye áradt a közlekedőbe. Belépett egy másik ajtón, és elindult az utastér falán.
  – Hagyja el a hajót a főzsilipen át – mondta a távkom.
  – Negatív, Nukleáris. Van itt egy kis dolgom.
  – Mégis micsoda? Lenne szíves beavatni?
  – Egy perc türelmet, Nukleáris.
  Belépett a vezérlőbe.

12.

Kicsit olyan érzés volt, mint annak idején – annak idején? még egy hónapja sincs –, amikor elfoglalta a Hyperiont, és úgy ment végig a folyosóin, mint egy parancsnok a saját hajóján. De a vezérlőben akkor nem járt, márpedig egy parancsnok csak a vezérlőben parancsnok igazán.
  De nem azért jött, hogy a Melissa parancsnoka legyen.
  Előrement a nagy kabinablakon, amin át földet látott, egészen a válla magasságáig. A hajó starboard oldala mélyen a talajba fúródott. Az ablak polarizációja áram nélkül persze nem működött, úgyhogy a vezérlő úszott a Fomalhaut fényében – ami nem lett volna baj, de a vezérlőben minden tele volt csillogó fémtárgyakkal. Gyönyörű látvány volt, de elkelt volna hozzá egy napszemüveg. Az ablakon át egyre több ember figyelte őt. Apa is köztük volt, Law, Wright…
  Jane intett nekik és bekapcsolta az övét. Felemelkedett a port oldali pulthoz, felpattintott egy fedlapot és kihúzta a Syntaut alfaszintű kapcsolati vezérlőjét. A kapcsolók és az élettelen kijelző mellett megtalálta a hajókártyát. Kivette, zsebre tette, aztán visszatolta a kapcsolatit, mintha még számítana bárkinek, hogy a roncsban ez a fiók a helyén van-e vagy sem. De ez a roncs is egy űrhajó, és megérdemli, hogy rendet tartsanak rajta.
  Továbblebegett, a port oldali hátsó szekcióhoz, ami most egy magas fal felső részén volt, egészen a mennyezet alatt.
  Keresgélni kezdett. Létfenntartó rendszerek főcsatlakozója, egyes, kettes. Nem itt lesz. Térvezérlés… hipervezérlés… kommunikáció… ez az. Reaktorszint, alfa egyes, kettes, béta… minden itt van. Odaröppent egy fiókhoz és ki akarta húzni, de megállt a mozdulatban. Erre az egyre nem gondolt.
  A fiók a port oldalon van, vagyis jelenleg a mennyezet alatt. A teteje, mint minden fióké a Galaxisban, fölfelé mutat. Vagyis most – oldalra. Ha kihúzza, akkor minden kihullik belőle és húsz métert zuhan, ő meg mehet keresgélni.
  Leereszkedett, ösztönös pillantással ellenőrizte az öv energiaszintjét, és lapos tárgyak után kutatott. Aztán rájött, hol keresse. Visszament az utastérbe, onnan a konyhába, ahol alig látott, hiszen itt már nem volt ablak, a szeme pedig megszokta a vezérlő vakító… hopp, ez az. Fémtálca. Ilyenre van szüksége. Visszament.
  A vezérlő ablakán túli, távoli világban már egész tömeg nyüzsgött a hajó körül. Jane automatikusan ellenőrizte az energiaszintet, mielőtt felszállt a fiókhoz. Lassan húzta ki, nagyon óvatosan, közben rácsúsztatva a tálcát, mint egy fedelet. Aztán vízszintesbe fordította és nagy sóhajjal kiengedte a levegőt.
  Az egyik oldalszekrény úgy állt ki az ablak tövében, mint egy lépcsőfok. Erre fektette a fiókot, levette a tálcát és kivett egy csavarhúzót.
  – Kintről idáig eljutni egyszerűbb volt, mit megszerezni ezt a vacakot – mondta, mintha a Melissa hallaná, miközben felnyitotta a szerelőakna fedelét. Felkapcsolta a szerszám lámpáját és benézett.
  – Főkadét hívja Nukleárist, vétel!

13.

– Hogy jutott eszedbe? – állt meg Stanton a vezérlő ajtajában.
  – Csak úgy. Egyik pillanatról a másikra. A Nukleárissal beszélgettem a hajó oldalán állva, és rájöttem. Ha nincs energia, hozni kell. Ha lent minden összetört, akkor fent kell csatlakoztatni. Csak persze nem mindegy, hogy hol.
  Jane nyugodtan ült a Melissa parancsnoki ülésében, még ha kicsit szokatlanul is: a támlán ült és az ülőkének döntötte a hátát.
  – Egyszerűen elmondhattad volna – felelte Stanton –, de az persze nem te lettél volna. Jól van, itt a kábel.
  Megjöttek a robotok, amiket Wilson és Kelly kísért, s egy vaskos kábelt vonszoltak végig az utastéren. Felrepültek a szerelőaknához és hozzáláttak a csatlakoztatáshoz.
  – Rendben, Melissa, innen már a robotok megcsinálják. Hagyják el a hajót. Vétel.
  – Pont most – tört ki Jane –, amikor…
  – Ismételje meg a parancsot. Vétel.
  Jane sóhajtott és megismételte. Közben arra gondolt, hogy a Nukleáris a hajó nevén szólította őket. Ha nem sikerül beindítani a hajtóművet, akkor alighanem ez volt az utolsó eset, hogy ennek a hajónak a nevét hívójelként használták. Ha fel kell darabolni, aligha építik fel újból.
  Amikor kilépett a főzsilipen és lement a hevenyészett lépcsőn, az első dolga az volt, hogy odaintett egy rendőrt. Volt belőlük elég.
  – Ezt vigye be az űrközpontba – nyújtotta felé a Melissa hajókártyáját –, egyenesen a térhajózási elektronikához. De úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Keresse meg a legrátermettebb… mi a baj?
  A rendőr már két mondat óta csóválta a fejét.
  – Örömmel megtenném, főkadét, csakhogy nálunk nincsen térhajózási elektronika.
  – Hogyhogy?!
  – Ez csak a Fomalhaut, főkadét, nem az Altair.
  Jane szemrehányóan nézett a rendőrre, mintha az lenne a felelős az egészért.
  – Elküldethetem a nusakani bázisra – kezdte a rendőr, de most meg Jane csóválta meg a fejét.
  – A konvoj alig hatszáz méterre van, nekem ezek az adatok tegnapelőttre kellettek volna. Akkor keresse meg nekem Jones kadétot.
  – Értettem!
  – Köszönöm – felelte Jane, és helyet foglalt egy fémdarabon, ami egy órája még a Melissa egyik leszállótalpának részét képezte.
  – Mit tehetek érted, nagy callindrai sivatagi szörny? – állt meg fölötte a nagydarab kadét alig fél perc múlva.
  Jane elmosolyodott és felmutatta a kártyát.
  – Nocsak. Mi jutott eszedbe?
  – Ki kellene elemezni a katasztrófa adatait. Hátha találnánk valamit, ami… nem tudom. Bármit.
  – Nem csekély elvárásokat támasztasz. Ez rengeteg munka.
  – Más programot terveztél?
  Jones fejcsóválva sóhajtott, átvette a kártyát és elballagott. Közben a rendőrök már elkezdték kiterelni a kíváncsiskodókat a Zónából. A Melissa mellett ott állt az egyik erőgép, amivel a blokkok energiaellátását biztosították a Saurus indítása előtt, a csatlakoztatást végezték éppen. Jane odasétált, de két lépéssel az erőgép előtt elkapta egy rendőr.
  – Itt nem maradhat, jöjjön!
  – Eszem ágában sincs. Nekem itt a helyem.
  A rendőr tanácstalanul nézett valahová Jane háta mögé, nyilván a felettesét kereste. Jane-t nem érdekelte. Felhágott az erőgépre és benyitott a fülkébe.
  – Meglepett volna, ha nem jelenik meg itt, főkadét – szólalt meg Wright reszelős hangja. Jane gyanakodva nézett az őrnagy hátára. Wright egy műszerfal előtt állt, elmélyülten dolgozott, és nem fordult meg. Honnan tudta, hogy ő jött?
  – Itt maradhatsz – szólt át apa a szomszédos munkahelyről –, de az én engedélyem nélkül senki sem hagyhatja el a gép fedélzetét, ez rád is vonatkozik.
  – Értettem! – vágta rá Jane.
  – Főkadét? – szólalt meg egy újabb hang. Jane zavartan ismerte föl Edson tábornokot a Nukleárisról.
  – Parancs – felelte a kelleténél halkabban.
  – Új előírásos válasz van érvényben. „Értettem és be is tartom.”
  Jane gyanakodva nézett a szikár, öreg tábornokra.
  – Melyik Főparancsnokságnál… mióta?
  – Csak a maga számára.
  Jane a tábornokra meredt, és érezte, hogy a gyomrában elindul egy Haskell-hajóturbina, amelynek energiakitörése rögtön elsöpri a tábornokot és kétméteres lyukat éget a szemközti falba – amikor Edson váratlanul, rá cseppet sem jellemző módon elnevette magát és visszament a munkájához.
  Jane nagyot nyelt. Tudta, hogy semmi joga nincs kifogásolni, ha ilyeneket mondanak neki. Állandóan megszeg valamilyen parancsot. Viszont oka van rá. Ha most a Melissa beindul és elhagyja ezt a helyet, az az ő parancsmegtagadásának… azazhogy nem egészen. Persze ő jött rá, hogyan kell megpróbálni, de ehhez nem kellett bemásznia a hajóba, miközben parancsa volt, hogy távozzon. Az ötlet akkor már megvolt, csak ellenőriznie kellett. Neki. A szakemberek tudták volna, anélkül hogy egy pillantást vetnek a hajó belsejébe, és alighanem eszébe jutott volna másnak is, hiszen kézenfekvő. A hajókártya is eszükbe jutott volna? Nyilván. A roncsban tett sétájának édeskevés haszna volt, azon kívül, hogy felbosszantott vele egy sor tisztet, akik így is éppen elég bosszúsak.

14.

– Energia indul – mondta apa.
  – Tíz százalék – felelte Wright –, nincs jelzés. Húsz százalék… harminc, látom a jelzést.
  – Megerősítem – mondta Ryan. – Gyújtáspróba az egyesen… zéró. Kettes… zéró. Energia?
  – Hetven százalék.
  – Próba megint, zéró… zéró. Nincs vezérlés.
  – Száz százalékon állunk, energetika rendben.
  – Gyújtáspróba egyes… zéró. Kettes… zéró. Nincs visszacsatolás. Diagnosztika… mindenhol zéró. Döglött ló. Kérek engedélyt.
  – Csak rajta, Mr. Ryan – felelte Edson tábornok.
  – Értettem, uram. Ryan Mortonnak, indulhatnak. Rendszer feszültség alatt, energia száz százalékon, vétel.
  – Itt Morton, vettem, indulunk. Energiaszint száz százalék. Vétel.
  Jane az ablakból figyelte, amint a Karbantartás piros ruhás emberei felmásznak a főzsiliphez és bebújnak a hajóba. Hatan voltak.
  – Prometheus, itt Melissa. Pozíciónk a zéró béta szekció, a feltárást megkezdjük. Vége.
  És megkezdődött a Melissa kijavításának végeláthatatlan munkája. Kijavításának… dehogyis, gondolta Jane. Csak annyit akarnak elérni, hogy az áram eljusson az antigravitátorokhoz, az is csak annyira, hogy meg tudják emelni a roncsot, aztán a levegőben megtolni munkagépekkel, el a konvoj útjából. Aztán elengedik, hadd zuhanjon le másodszor is, tíz centi vagy két méter magasságból, mindegy, a saját súlya miatt még több kárt fog szenvedni, de az már nem érdekel senkit.
  Még nem volt tíz óra, amikor a Zóna szélén megjelentek a munkagépek.
  – Black vagyok, építőmérnök – mutatkozott be egy overallos ember, még a műanyag sisakját is levette, ahogy kezet nyújtott Jane-nek. – Én vezetem ezeket az embereket.
  – Carson, navigátoriskolai tanuló – viszonozta Jane. – Én meg ezt az egy embert vezetem – bökött a saját mellére.
  A gépkezelők vigyorogtak. Lehettek talán ötvenen.
  – A többiek mikor jönnek? – tudakolta Jane.
  – Milyen többiek? Ennyi gépünk van, főkadét.
  Jane végignézett a gépeken. Több sorban álltak, kusza összevisszaságban, sárga, fekete, piros, mindenféle színű gépek, a legkisebb is nagyobb volt az Agógosnál, de egy sem volt akkora, mint a Monoceros. Óriási markolóik és földtoló lapjaik voltak, sokféle hatalmas szerkezet, de Jane látta, hogy a feladathoz képest, ami előttük áll, ezek legfeljebb játékszerek.
  – Hát jó – mondta. – Lássuk. Az a dolgunk, hogy ezt a kicsi hajót – hanyagul a háta mögé intett – elvigyük az útból, mielőtt a konvoj ideér, azaz körülbelül tíz óra alatt. Hogyan kezdene hozzá, Mr. Black?
  A mérnök a hajót mustrálgatta. Jane nem tudta biztosan, látott-e már közelről Terralunát és tisztában van-e a méreteivel. Onnan, ahol álltak, csak a kabintetőt látták, a roncs hosszúsága nem látszott.
  – Mennyit is nyom a kicsike? – kérdezte a mérnök.
  – Huszonkétezer tonnát – felelte Jane szemrebbenés nélkül.
  Az emberek egymásra néztek.
  – Ekkora munkát még megtervezni se nagyon lehet ennyi idő alatt, nemhogy végrehajtani – mondta Black.
  – Döntsünk rekordot – vágta rá Jane.
  – Ezekkel a gépekkel?…
  – Ha egyszer ezeket hozta?
  – No de az Urania tud mozogni – szólalt meg egy másik férfi.
  – Igen, de nem fér el a roncs és a konvoj között. Már csak ötszáz méter a távolság, a hajó hossza pedig hétszázhuszonkilenc méter.
  Büszkén ejtette ki ezt a számot. Az ő hajója nem olyan aprócska, mint a Terraluna.
  – Leszállhatna egyenesen a roncsra. Csak elég nehéz, hogy a földbe nyomja. Aztán már ráérnénk kiásni onnan.
  Jane fesztelenül helyet foglalt egy villás rúdon, ami egy hatalmas munkagép orrából nyúlt ki.
  – Mérget vehet rá, hogy belepasszírozná a talajba, Mr…
  – Watkins.
  – Mr. Watkins. Mint egy fém hópelyhet. És közben összeroppantaná a hajó máglyáját.
  – Világos – morogta Watkins. – Ne is folytassa.
  – Nem lehet kiemelni a máglyát? – kérdezte valaki. – Ahogy az Urania két blokkjával csinálták.
  Jane-t már meg se lepte, hogy ezen a bolygón mindenki ismeri rendkívüli kalandjuk összes részletét.
  – Sajnos nem. A Terralunák másképpen épülnek. Egyébként a máglya egymaga megnyom vagy nyolcezer tonnát. És még mindig megmarad a hajótest.
  – No jó – csapott a térdére Black –, lássunk munkához. Úgy gondolom, hogy a túlsó végét ott hagyjuk, ahol van, és körülötte elfordítjuk a törzset úgy hetvenöt fokban. Ezzel kikerül a konvoj útjából.
  Egy zsebgépet tartott a kezében, arról olvasta mindezt.
  – Lejtőt vájunk a törzs mellé, amin a saját súlya alatt legurul. Az egészet kiássuk és egy lendülettel… mi nem tetszik, főkadét? – pillantott Jane-re, aki a fejét csóválta.
  – Nem áshatunk több méter mély lejtőt, Mr. Black. A roncs eltávolítása után a Saurusnak végig kell haladnia azon a területen, és csak teljesen sík felszínen képes haladni.
  – Majd feltöltjük újra. Az már csak nem lesz gond.
  – Meg lehet csinálni?
  – Nem lehet – felelte Black helyett egy másik férfi, aki szintén kalkulátort tartott a kezében. – A roncs annyira szögletes, hogy csak elég meredek lejtőn gurulna le, aminek ráadásul mélyebbről kellene indulnia, mint a gödör, amiben áll. Ha ki is tudnánk ásni ennyi földet, az egész szektorban nincs annyi teherautó, amin ez elfér, márpedig ide-oda lapátolni… arra tényleg nincs idő.
  Black ránézett a társa gépére annak válla fölött, és bólintott.
  – Úgy van, ahogy mondja, Mr. Starkwell. Akkor ássuk be a hajót.
  – Süllyesszük el? – kérdezték többen is.
  – Miért ne? Kétoldalt egy-egy megközelítési vágat, ahol a szerek felsorakoznak és kimélyítik a talajt a gép alatt. Ez sokkal kevesebb föld. Aztán betemetjük az egészet. Számítsa ki, Mr. Black.
  – Már meg is van. Csak az ásás négy napba telne. Igaz, hogy csak egy T4-esünk van. Ha szerez még egyet, akkor már csak három és fél.

15.

Jane a zéró gamma szekció negatív téremelőjének alfalemezén ült és a lent folyó munkát figyelte. Csak ebben a szekcióban öten ügyködtek azon, hogy életet leheljenek a Galaxis legdöglöttebb hajójába. Morton százados nevezte így, amikor már mindent végigcsinált, amit egy ilyen hajóval csinálni kell, és a Terralunában még mindig nem volt egyetlen szikra élet sem. Nem az áram hiányzott, azt behozták kintről kábeleken, de az összes térmanipulációs rendszer állt, zérótól végig, valamennyi vonalon, pozitív, negatív, emissziós és repulzív, egyszerűen minden. Valaki azt mondta, így viselkednek a hajók, amikor még nincsen bennük hajtómű.
  A Melissában azonban kétséget kizáróan volt hajtómű, mert reggel még repült. Most már az összes szekciót egyszerre próbálták életre kelteni, már az se lett volna baj, ha csak féloldalasan indul be, és nem emelkedik föl, hanem mondjuk csak arrébb csúszik, majd betemették volna az árkot, amit váj közben.
  Jane az órájára nézett, ahol azt látta, hogy négyszáztizenhét. Sehol a Galaxisban nem használta még senki ezt az időszámítást, ez csak itt és most létezik. Ez az Agógos–1 detektorrácsa és a Melissa légköri delta vezérsíkja közötti távolság. Ha ez ötven alá csökken, akkor már földmunkagépek se férnek el a két hajó között, illetve beférni még beférnek, de dolgozni már nincs helyük. Ha a szám eléri a zérót, akkor az Agógosnak le kell állnia, és akkor leáll az egész konvoj.
  Az óra négyszáztizenegyet mutatott, amikor a százados odajött Jane-hez, elkérte a távkomját és beleszólt:
  – Itt Morton. Tudjuk már, hol a hiba, Prometheus. A zuhanáskor legalább harminc giga túlfesznek kellett fellépnie az oldalvezérlőkön, ahonnan átment az Uvaroxra, a HDQ-ra, a DDQ-ra és így tovább, végigment az egészen. Nincs hajó, csak egy nagy fémdarab, Prometheus. Levonulunk a területről. Vége. Kösz, főkadét.
  Visszaadta a távkomot és elindult. Jane egy pillanatig döbbenten bámult utána.
  – Várjon!
  A százados megfordult.
  – Nem vonulhatunk le a területről. El kell vinnünk ezt a hajót a konvoj útjából.
  – Semmit se tudunk tenni ezért, főkadét.
  – Dehogynem, százados úr. Főkadét hívja Blacket, vétel!
  – Itt Black – felelte a távkom.
  – Van már megoldásuk? Vétel.
  – Egyfolytában ezen agyalunk, főka…
  – Van vagy nincs?
  – Még nincs.
  – Vettem, vége. – Jane leugrott a térlemezről. – Hát ha nem lehet se elindítani, se elvonszolni, akkor csak feldarabolni lehet. Azt pedig belülről sokkal könnyebb. Főkadét a Nukleárisnak, mink van, amikkel ízekre lehet szabdalni ezt a hajót? Vétel!

16.

Persze nem volt semmijük, amivel föl lehetett volna darabolni a hajót. Ennyi idő alatt legalábbis nem. A Nukleáris szerzett egy csomó D2-es lézervágót, ezekkel a Terraluna külső héját elvileg centádonként tíz centis sebességgel lehetne vágni – nem megvetendő, de egyszerűen nem elég, hogy akkora darabokra vágják, amiket már el tudnak vontatni az útból. A Terraluna kicsi hajó, ami jelen esetben annyit tesz, hogy bárhová nyúlnak, pillanatok alatt elérik a külső héjat.
  Háromszázkilencven méter állt az órán, amikor Jane éppen ezt próbálgatta egy csapattal. A D2-esük hasonlított a Hiplinre, amit az Uranián használtak, csak sokkal nagyobb volt a teljesítménye. Jane-nél volt egy műszaki hajótérkép, Browning hadnagy vezette a D2-est, Lawson őrmester, Short, Gardner és Dickson közlegények pedig arról gondoskodtak, hogy mindenhol legyen fény és út a járműveknek, nyitották az áram nélkül nyithatatlan ajtókat, egyszóval megteremtették a munkafeltételeket. Ők mind felszíni szolgálatosok voltak, űrhajós most egy se volt a fedélzeten, csak Jane.
  Az M szekcióban voltak. Ha itt el tudják vágni a deltaszintű merevítőket, akkor körbevághatják a hajótestet, és a roncs szétválik egy tízezer és egy tizenkétezer tonnás darabra. Ha ügyesek, akkor kétszáz méter időtartamon belül.
  – Hát nézzük – állt meg Jane egy ajtó előtt. – Ez az a szekció.
  Short rákapcsolta az áramforrást az ajtóra, amely besiklott a falba. Jane belépett. Gépekkel telerakott, jókora terembe jutott. – Jöjjön, hadnagy úr. Azok a mennyezet alatt. Vágja át mindet.
  A D2-es begördült a terembe, elfordult lánctalpain és emelni kezdte a csövet.
  – Főkadét a Nukleárisnak, csapatommal az M szekcióban vagyok. Harántirányú metszéssel megkezdjük a deltaszintű merevítők ektómiáját. Vége.
  – Maga nem orvos, főkadét – nevetett a kommunikációs tiszt.
  – Pedig úgy érzem magam, Nukleáris. Ha ez kész, bemegyünk a városba és megoperáljuk Mr. Youngot még egyszer.
  Valójában a százados már nem szorult újabb orvosi beavatkozásra, egyelőre legalábbis nem. A hírek szerint megműtötték, túl van az életveszélyen. Agyvérzést kapott, ezért vesztette el az uralmát a hajó fölött, és egypár zúzódást is szenvedett a zuhanásnál.
  Mr. Browning beirányozta a lézert, gondosan beállította, aztán Jane-re nézett.
  – Lássuk – mondta Jane. – Tűz!
  A sugár másfél méteres magasságban végighaladt a merevítőkön, amikből szikraeső zúdult ki, de egyébként nem látszott rajtuk semmi változás. A vágás túl keskeny volt, hogy ötméteres távolságból látsszon. Az utolsó után Mr. Browning feljebb emelte a csövet, és elindult a sugárral visszafelé. A nyolcmázsás fémdarabok egymás után zuhantak a padlóra, akkora robajjal, mintha megint lezuhant volna a hajó.
  – Ez kész – mondta Jane, és lapozott a térképen. – Lássuk a következőt.

17.

A delták átvágásával hamar elkészültek, negyven méterig tartott. Indultak tovább az omegákhoz. Jane odalapozott a térképen, s míg odasétáltak, ezt-azt kapcsolgatott rajta.
  – Főkadét a Nukleárisnak. Mi lenne, ha átvágnánk egypár fémpálcát a gamma hatoson is? Talán könnyebben szét lehetne szedni ezt a részt. Vétel.
  – Pozitív, főkadét, vágják csak át őket. Vége.
  Elkanyarodtak hát a gamma hatos felé. Nyugodtan bementek a szekcióba, Browning beirányozta a lézert, Jane kiadta a tűzparancsot, szétvágták a merevítőket… kettőt a nyolc közül. Akkor Browning megállt, lekapcsolta a lézert és gyanakvó arccal körülnézett.
  – Nem éreznek furcsa szagot?
  – Ózon – mondta Jane –, a lézer ionizációs…
  De elharapta a mondatot. Már ő is érezte a furcsa, kesernyés szagot, de még nem tudta azonosítani.
  – Sugárgáz! – csattant aztán négy-öt hang egyszerre, Jane-é nem volt köztük, és a hadnagy kiugrott a kocsiból.
  – Adjanak egy távkomot!
  Hármat is nyújtottak felé. Elvette Shortét, bekapcsolta rajta a számlálót és megindult a teremben. Jane kővé dermedt, ahogy meghallotta a ropogó hangot. Azt jól ismerte. A sugárgázról csak hallott valamikor, a falburkolatban van egy anyag, ami radioaktív sugárzás hatására jellegzetes szagú gázt fejleszt… de magát a szagot még soha nem érezte. Többé nem felejti el.
  – Itt főkadét! – Kényszerítette magát, hogy normális hangon szóljon a távkomba, bár legszívesebben rohanni kezdett volna kifelé. – Sugárveszély a gamma hatosban! Vétel!
  – Vettük, Jane – felelte a Nukleáris. – Mit tudnak? Vétel!
  – A gamma nyolcas felé erősödik – tért vissza a hadnagy –, zéró egész három sievert. Kérek engedélyt megnézni, vétel. Gyerünk innét kifelé, emberek.
  Jane tudta, hogy a hadnagy megőrült. Azt is, hogy ő maga semmivel sem kevésbé őrült. Mert ő is látni akarta. Kisiettek a teremből és bezárták az ajtót maguk mögött, a lánctalpast is otthagyták.
  – Engedélyezem, Mr. Browning – felelt a Nukleáris –, de legyenek nagyon óvatosak.
  Az óra háromszázharminc métert mutatott, amikor kétszer átvizsgált védőruhába bújva, kezükben a szükséges holmival megint kinyitották a szekció ajtaját. Beléptek, Short csatlakoztatta az elektromos kábelt, csak aztán csukták be az ajtót. A távkom csődöt mondhat erős ionizációban, kábelt kell vinniük magukkal.
  Átvágtak a termen, oda se pillantva a D2-esre, amit most már senki nem fog elvinni erről a helyről. Megálltak a gamma nyolcas bejáratánál, Short csatlakoztatta a kábelt és leolvasta az értékeket.
  – Zéró egész kilenc sievert, kettő-egy-egy kelvin, nyomás egy egész zéró-kettő.
  Jane közben a benti képet nézte a távkomján. Nézte, de nem sokat értett belőle. Persze nem tudta, hogy kellene festenie a szekciónak normálisan. Azt viszont tudta, hogy kilenctized sievertet semmiféleképpen sem szabad kiereszteni onnan.
  – Vesszük a képet – mondta a Nukleáris. – Hagyják csatlakoztatva és térjenek vissza a gamma folyosóra. Vétel.
  – Vettük, értettük! – pördült meg Jane, s közben már úton volt visszafelé. A folyosón gyorsan ellenőrizték, hogy mindenki megvan, és bezárták az ajtót. Aztán minden ajtót maguk mögött, ahogy kifelé haladtak a Melissa gyomrából.

18.

– Tehát az APRC – állapította meg Edson tábornok. – Az a ritka eset következett be, hogy az APRC darabokra tört, a protokriolit kiömlött és az elérhető területet beszennyezte. Nyilván vegyi reakciók is lejátszódtak, ezeket Mr. Kjartansson már kielemezte, és mindjárt el is mondja.
  – Nem hiszem, hogy hallani akarja, uram – felelte a százados nagyon borús képpel. – Akkora bajban vagyunk, amekkorát csak el tud képzelni. A folyadéknak még csak egy kis része szabadult ki, ezért a sugárszint még növekedni fog. És nemcsak az APRC ment szét, hanem a D-sín teljes fegyverzete is.
  Jane elszörnyedt.
  – Ezt honnan tudja? – kérdezte Edson a homlokát ráncolva.
  – Onnan, hogy sem a szigmák, sem a második sínrendszer záróköre nem vesz fel áramot, és még sorolhatnám. A lényeg a D-sín. Nincsen semmi, ami a gamma szekciótól hátrafelé útját állná a szennyezett folyadéknak, egészen a QT-panelekig, bár azokban is csak reménykedni tudok. Úgyhogy felejtsék el a hajó feldarabolását, én még az utasteret se választanám le róla. Maradjon csak zárva, akkor legalább nem szabadul ki semmi.
  – Egészen amíg… – Jane elharapta a félhangosan dünnyögött mondatot. Egy pillantást vetett a feléjük száguldó Saurusra, de most mintha nem is látta volna.
  – Reméltem, hogy nem emlékeztet minket a TTL-rendszer szigetelésére – felelte Kjartansson még savanyúbban. – Igen, azon át egyszer kitör, de az szerencsére jó sok időbe telik.
  – Mennyibe? – akarta tudni Jane.
  – Hónapokba.
  – Addigra ezt a hajót el kell vinnünk innen – vette át a szót apa. – Nem heverhet itt, az egész környéket veszélyezteti. Itt a Saurus haladásának akadályozása már másodlagos.
  – Ennél sokkal nagyobb a baj – mondta Kjartansson olyan arccal, mint akinek a fogát húzzák. – A nukleáris mentők előírás szerint lezárták és szigetelték a máglyát. Vagyis a RAD csatlakozási pontjain most ólompajzsok vannak. A protokriolit kellemes hűvösséget teremt, ezért az ólom akkor sem oxidálódik, ha a folyadék odaér. Csakhogy ekkor a PRC reakcióba fog lépni a QT-rendszer tartalmával, és melegedni kezd.
  – Ólom-szeszkvioxid – dörmögte Wright.
  – Igen, uram. Az ólompajzsok oxidációja után pedig a máglya kontrollálhatatlan állapotba kerül.
  – Mennyi időnk van? – kérdezte Jane.
  – Ezt csak becsülni lehet. Szerintem nyolc-tizenhat bolygóóra kell, hogy a PRC elérje a QT rendszert, aztán még kettő vagy három, hogy a nátriumos tartályok fala kilyukadjon. Ekkor beindul az exoterm reakció, ami legfeljebb egy óra alatt kritikus hőmérsékletűre fűti a keveréket. Ezt is csak annak köszönhetjük, hogy a radioaktivitás viszonylag gyenge. A pajzsok oxidációja aztán már hamar megvan.
  – Tehát tíz bolygóóra, legrosszabb esetben? – követelte Jane.
  – Talán. Már készül egy részletesebb modell.
  – Meg kell állítani a protokriolitot – jelentette ki Jane.
  – Hogyan, főkadét? – tudakolta Kjartansson.
  – Honnét tudjam?! – csattant föl Jane, és felugrott a kis tábori székről. – Maguk a szakemberek!
  – A kiolvadt sínrendszeren keresztül mindenhová el fog jutni – mondta apa –, ez ellen kár is küzdeni. Az egészet le kellene szigetelni a gammától hátrafelé… sziszifuszi munka volna. Inkább a QT környékén kellene közbelépni.
  – Mi is effélére gondoltunk, uram – bólintott Kjartansson –, de még nem tudunk eleget, hogy kialakítsuk a stratégiánkat. Apropó, főkadét, ugye jól láttam, hogy kivette a Melissa kártyáját?
  Jane bólintott.
  – Elkérhetem?
  Jane bólintott és hívta Jones kadétot.

19.

– Jones! Jones! Biggs! Főkadét hívja négyes szakaszt! Vétel!
  – Főkadét, itt Urania – szólalt meg Forbes hangja, amikor Jane már kezdte azt hinni, hogy elveszett a szakasza. – A négyes szakasz itt van a pihenőben, azonnal kapcsolom őket.
  – Mégis mit keresnek ott éppen ilyenkor?! – csattant fel apa nagyon dühösen, de eddigre Forbes létrehozta a kapcsolatot, és a válasz nem késett.
  – Itt Biggs kadét, uram! Elnézést kérünk… néhány segédeszközért jöttünk haza, aztán itt folytattuk a számításainkat. Hamarosan készen vagyunk, uram.
  – És mégis mivel?
  – Megoldottuk a problémát, ezre…
  – A probléma gyökeresen megváltozott az elmúlt órákban, hadnagy!
  – Ha a PRC-re gondol…
  – Tehát erről legalább tudnak?
  – Igen, uram.
  – És azt állítja, hogy megoldották?
  – Igen, uram.
  – Mennyi időre van még szükségük?
  – Talán ötven centádra, uram.
  – Rendben. Fejezzék be ott a munkát, aztán jelentkezzenek.
  – Parancsot vettük, értettük!
  A gyorsan pergő párbeszéd után csend ült a vezérkarra. Jane lassan elvigyorodott. Hát már megint az övéi oldják meg a problémát. Sejtelme se volt, hogy mit találhattak ki, de eszébe sem jutott kételkedni a szavukban. Ha azt mondják, hogy megoldották, akkor úgy is van.
  Az órájára nézett. Háromszázkét méter. A Melissa lezuhanásakor a Saurus még a távoli messzeségben száguldott, több mint hatszáz méterre. Az nagyon régen volt.
  Valójában rengeteg minden áll már a Zónában a konvoj és a roncs között. De ezeket bármikor el tudják vinni. Itt van az erőgép, amely változatlanul biztosítja a Terraluna energiaellátását, mellette a vezérkar rögtönzött tábora, ami nem több egy halom összevissza letett széknél, még egy asztaluk sincs. Kicsit távolabb várakozik egy tűzoltó- és egy mentőkocsi, a katasztrófa előtt rendesen kint álltak a Zóna szélén, de most bent vannak, a személyzet a gépek mellett üldögél és várakozik. Van négy bolygójáró a Nukleáristól, ezek azelőtt egyáltalán nem voltak itt, a tiszteket hozták, és most várnak. Az Urania felé eső oldalon egy további bolygójáró, a legkisebb, egyszemélyes típus. Aztán már semmi, egészen a messzi távolban fehérlő, óriási hajóig.
  Jane megnézte az óráján a rendes időt is, és hívta az Uraniát. Ötven adag ebédet rendelt, de nagyon gyorsan ám! Hozzanak tábori asztalokat is, és a frissítők érjenek ide a leggyorsabban. Vették, értették.
  A tisztek mosolyogtak, Jane nem értette, mi van ezen mosolyognivaló. Ha még egy kicsit halogatják, már vacsorázhatnak ebéd helyett.

20.

A négyes szakasz nyitott bolygójárón érkezett, a fiúk leugráltak, Biggs gyors léptekkel apához sietett és tisztelgett.
  – Ezredes úr, a négyes szakasz jelentkezik!
  Jane futólag megállapította, hogy a kadét nem Edson tábornoknál jelentkezik, mert az Urania parancsnoka apa, és voltaképpen ő vezeti ezt az egészet – de ezredesnek szólítja, mert a hivatalos előléptetés még nem volt meg. De azzal, hogy Edsont nem üdvözölte, Biggs jelezte, hogy apa is ugyanolyan tábornok.
  – Jelentsen, Mr. Biggs – felelte apa.
  – Uram, szakaszommal megoldottuk a problémát. A Melissát el kell távolítani erről a bolygóról.
  Apa meghökkent, s vele a többiek. Jane nem értette. Eltávolítani, persze, no de hogyan?
  Apa ugyanezt kérdezte fennhangon.
  – Hiperugrással, uram – felelte Biggs.
  Apa furcsálkodva nézett rá.
  – Mr. Biggs – kezdte. – Az imént itt elhangzott egy javaslat, hogy ássunk be a hajó orra alá vagy helyezzünk a tatba antigravitátorokat, hogy ezzel a folyadékot az ellenkező irányba tereljük. Ezek megoldást nem jelentenek, csak késleltetik az elkerülhetetlent, és elég komplikált is a megvalósításuk, de legalább van bennük realitás. Elmondaná, hogy képzeli azt az esztelenséget, amit előadott?
  – Igen, uram – bólintott Biggs. – Feltérképeztük a meghajtórendszerek károsodását és megállapítottuk, hogy a katasztrófánál a térmeghajtás számos elemét kiégette ugyan a túlfeszültség, de a hipermeghajtás érintetlen maradt, hiszen az nem volt bekapcsolva. Két helyen sérült meg a rendszer, az APRC tönkrement, és ezáltal a DPRC rendszer is elszállt. – Erről ők nem is tudtak, gondolta Jane. – Így hipermátrix természetesen nem képezhető, ezek kijavítására gondolni sem érdemes, de nincs is rá szükség. Mátrix nélkül kell ugrani.
  Apa felhorkant. – Önök újraírják a hipernavigáció tudományát. Mégis hogyan óhajtják ezt megvalósítani?
  Biggs elmosolyodott.
  – Feltaláltuk a virtuális mátrixot, uram.
  Apa meghökkent. Jane is, és mindenki.
  – Ezredes úr, a mátrix voltaképpen csak a hipertéri útvonal kalibrálásához szükséges. Azért kell mátrix, mert a legtöbb hajó szeretne a tér előre kiválasztott pontjára visszatérni. A Melissa esetén ez a követelmény nem áll fenn. Bárhol visszatérhet egy adott térszelvényen belül, amelyet előre meghatározhatunk.
  – Kilencven százalék az esélye, hogy a hajó elpusztul – szólalt meg Law.
  – Szerintünk még több, őrnagy úr. Voltaképpen a h-térbe való belépés pillanatában már ötven százalék, hogy tachionokra esik szét, hiszen a Fomina teljes gravitációjában, materiális közegben indítjuk az ugrást.
  – Vagyis itt a felszínen – mondta Jane elképedve.
  – Igen, főkadét, miután a térhajtóművek nem üzemelnek.
  – Csinált már ilyet valaki?
  – Igen, kísérleti céllal már többször ugrottak atmoszférából.
  – Atmoszférából! – reccsent bele Wright. – De nem a felszínről! És szondákkal, nem egy egész hajóval!
  – Némi szokatlansága csakugyan van az ötletünknek – ismerte el Biggs. – De megkérdeztünk egy szakértőt, aki szerencsénkre elérhető volt, Williams professzort, aki a következőket mondta. – A kadét elővett egy zsebgépet, arról olvasott. – „A legnagyobb őrültség, amit valaha hallottam, de abban biztos vagyok, hogy lent a felszínen nem okoz más bajt, mint hogy kicsit megkavarja a légrétegeket. De nehogy bent hagyják a macskájukat abban a hajóban.”
  – Abszurdum – morogta Law.
  – Igen, őrnagy úr. De megvalósítható.
  – No jó, mesélje el, hogyan.
  – Örömmel. Logikai sorrendben: mivel szekvenciát nem képezünk, a vezérlőben tulajdonképpen nem is lesz tennivaló. A szűkítőt és a szekventátort kiiktatjuk a rendszerből, kiszolgáló rendszereikkel együtt, vagyis a hipertéri meghajtást a tachionikára és alrendszereire redukáljuk. Virtuális út kialakítására nem lesz módunk, de bizonyos mértékben mégis irányíthatjuk a hajó mozgását, azáltal, hogy a hipercsövek zéró-alfáit a kívánt irányba fordítjuk, az output teljesítményt pedig a kívánt távolságnak megfelelően szabályozzuk. Ha a távolság elég nagy, a hajó az iránytól függetlenül sem jelent veszélyt a Fominára.
  – Értem, amit mond – bólintott Law –, bár ez nem jelenti, hogy egyet is fogok érteni önnel, amikor befejezi. De folytassa csak.
  – Köszönöm, uram. Néhány átkötésre szükség lesz ahhoz, hogy a rendszer beinduljon, és egy-két pontos időzítőre, hogy a kapcsolások a megfelelő ütemben jöjjenek létre. Listát készítettünk az elvégzendő műveletekről. És persze kelleni fog az erőgép.
  – A hajó rakterébe nem tud vele behajtani – jegyezte meg apa.
  – Befér, csak azt kell megoldani, hogy bejuttassuk. Megtaláljuk a módját.
  – Találják meg most.
  Lemuel közelebb lépett, nem kért engedélyt a megszólalásra, már nem a korábbi hivatalos hangnemben folyt az eszmecsere.
  – Antigravitátorokkal kell felemelni, uram. A gép tizennyolc tonna, de ha a lánctalpakat leszereljük, akkor csak tizenöt. Egy Conrad nyolc tonnát tud felemelni, tehát kettő elbír vele, és be is férnek mellette a zsilipkapun.
  – Rendben – bólintott apa. – Tovább!
  – A zsilipkaput azonban nem tudjuk bezárni – szólalt meg Heywood. – A gép teste fél méterrel hosszabb. Mivel ez így nem biztonságos, a raktér hátsó falát ki kell ütnünk. Ez lehet, hogy komplikált lesz, attól függ, hogy milyen eszközöket használhatunk.
  – Egy pillanat – állította meg apa. – Ezt én is bizonytalan pontnak érzem, úgyhogy jobbnak látnám, ha egyből tisztáznánk. Ha megoldható, de hosszadalmas, akkor pedig legjobb azonnal hozzákezdeni.
  – Itt Shelton – szólalt meg a távkom. – Azt hiszem, tudom, kihez forduljunk, azonnal hozzálátok.
  – Rendben, köszönöm.
  Shelton ez idő szerint az Urania vezérlőjében volt, társaságot szolgáltatott Mr. Forbesnak, aki maga kérte, hogy ügyelhessen a vezérlőben. Felgyógyulásáig is szeretne dolgozni, de inkább azért mégse szaladgálós munkát.
  – Van becslésük bármelyik részfeladat időigényéről? – kérdezte Wright a kadétokat.
  – Néhány óra alatt mindennel szeretnénk elkészülni, uram – felelte Biggs.
  Kis csend támadt.
  – Hát jó – mondta aztán apa. – Uraim, mit szólnak mindehhez?
  – Elég fantáziadúsak az emberei, Mr. Carson – mondta Edson tábornok. – Véleményem szerint ez kivitelezhetetlen. Viszont tény, hogy a többi megoldási kísérletünk is az. Ha megcsináljuk, ragaszkodom hozzá, hogy az összes munkafázist egyszerre és haladéktalanul kezdjük meg. Nem szeretnék kifutni az időből.
  Wright felállt.
  – Én a magam részéről szeretnék többet tudni arról, hogy ez veszélytelen a felszínre – közölte. – Úgyhogy megyek és utánanézek.
  – Én is megyek – tápászkodott fel Law is.
  De még nem indultak, várták a döntést.
  – Támogatom – mondta Kjartansson egyszerűen. – Abban a helyzetben vagyunk, amikor mindent meg kell próbálni.
  – Jómagam ellene vagyok – kelt föl Ryan is. – Abszurdnak tartom… már engedelmet a szóért, de nem egy fantasztikus regényben vagyunk, ahol bármi lehetséges. Ha ezredes úr hisz az ötletben, akkor nyomatékosan kérem, hogy közben folyamatosan keressünk más megoldásokat is.
  Apa ezúttal nem kérdezte Jane-t, de még a többi tisztet sem. Kis gondolkodás után bólintott.
  – Hát jó. Egyetértek Mr. Edson és Mr. Ryan kívánságával. Azonnal dolgozni kezdünk a négyes szakasz ötletén, de minden egyéb megoldást is kipróbálunk. És ha az őrnagy urak nem térnek vissza megnyugtató információval, akkor… majd meglátjuk, mi lesz akkor.

21.

Jane a Melissa rakterében állt, zárt védőruhában, antiövvel a derekán, és hat fiatalembert figyelt, akik hasonlóképpen felszerelkezve, kezükben ormótlan puskára emlékeztető berendezésekkel, azon ügyködtek, hogy a raktér hátsó falát kivágják a helyéből. Shelton vezette őket. A feladatot az is nehezítette, hogy a hátsó fal volt most a padló, de tízfokos lejtéssel. Ha a vágás elkészül, a padló kizuhan a lábuk alól, rá az alatta levő közlekedőfolyosóra, ahol rendszeresen kadétok járkálnak. Amikor valaki elmegy odalent, nekik itt fönt le kell kapcsolni a lézerpengéket.
  Kétszázhetvenöt méterre járt az idő.
  Jane addig nem mert elmozdulni a raktérből, amíg ki nem derült, hogy ezek a lézerek elbírnak a vastag gyémántacéllal. Igaz, elég lassan, három órába is beletelhet, hogy végigvágják. Vagyis százötven méterbe, gondolta Jane, és már csak százhuszonöt méterük marad. De ezt nem mondta ki. Apáéknak igazuk van, most első a Fomina élővilágának biztonsága, akár azon az áron is, hogy le kell állítani a Saurust, és késedelmet szenved a hajó indulása. De az az ő hajója. Ő el akar indulni.
  Néhány méterrel később már lent volt a gamma kettesben, ahol a négyes szakasz dolgozott a hipercsöveken. A Terralunának csak két csöve van, ezekkel a hajókkal elég ritkán ugranak, és akkor sem nagyot. Most jól jött, hogy csak két zéró-alfát kellett beállítani. Ehhez félig szét kellett szedni a rotációs modult, ami nagyobb volt, mint Jones, aztán átkapcsolni egy halom kapcsolót, átsütni néhány szelvényt, visszaszerelni, aztán majdnem ugyanezt a transzhiperrel. De nem lehetett egyszerre, mert ahhoz már túl sok ember kellett volna, nem férnek el itt. Csak a rotációs modul zárókupolájának leemeléséhez négy ember és húsz centád kellett, darut ilyen kis helyen ilyen precíz manőverezésre csak az használjon, akinek jó sok ideje van.
  Plusz öt fok volt a teremben, hiszen áram nélkül nem volt fűtés, de a protokriolit hidege is kezdett szétáradni a fémfalakban. A védőruhában úgyse számított.
  – Edson a hármas szakasznak, a gamma négyesbe betört a folyadék, mi a helyzet, vétel? – szólalt meg a távkom.
  – Itt a hármas szakasz – felelte Woods –, nálunk még nem ketyeg a számláló, ismétlem, gamma ötös negatív. Kell még egy kis idő. Vétel.
  – Vettem, gamma ötös negatív. Siessenek, vége.
  Jane nyugtalanul nézett a távkomjára, amely egymás mellett mutatta az időt rendes bolygóidőben és Saurus-távolságban is, valamint a benti hőmérsékletet és a radioaktivitást. Hatvan millisievert. A csövek és vezetékek mentén terjed a szennyezett levegő, ha még egy-két bolygóórát maradnak, akkor már csak sugárzsilipeléssel mehetnek ki. Valamit javít a helyzeten, hogy a folyadék hideg, ezért a tiszta levegő áramlik a szennyezett részekre, nem fordítva, de ez az előny folyamatosan csökken, ahogy kiegyenlítődik a hőmérséklet.
  Amikor a gamma kettesben elkészült a munka, kétszázhatvankilenc métert és plusz két fokot mutatott a műszer, a sugárzás nem változott. Továbbmentek az omega szekcióba, ahol csak néhány áramköri panelt kell kivenni, időbe az telik, hogy megközelítsék őket. Viszont nincs több sugárzás, mint amennyit ők engednek be azzal, hogy bemennek.
  Azért Jane most is figyelte a távkomot, ahogy kinyitották az ajtót. Ilyen helyen az a túlélés kulcsa, ha az ember le se veszi a szemét a fontos műszerekről.
  De az omegában tényleg nem volt sugárzás, és a hőmérséklet is csak plusz nyolc fokig süllyedt. Az első dolog, ami jól alakul, amióta Young százados agyvérzést kapott. Kár, hogy édeskevés jelentősége van: csak percekig lesznek itt.

22.

Jane a gamma tízesben haladt előre végtelen óvatossággal, araszolva. Nem gondolt az omega szektorban töltött néhány perc sugármentes nyugalmára, és nem gondolt a mérőműszerre. Három sievert. Háromezer millisievert. Hárommillió mikrosievert. Azonnali intenzív gyógykezelés mellett még jól gyógyítható, de csak ha nem kap belőle öt percnél többet. Pedig lehet, hogy egy egész órát is itt fog tölteni, újra meg újra elvégezve a műveleteket, amíg biztosan be nem gyakorolta.
  Elérte a konvertert, lassan elfordult egy helyben jobbra. Aztán leguggolt, hogy elérje a második polcot. Többek között azért választották őt, mert ő a legkisebb, és itt mindenhol lefelé kell nyúlni. A bal térde viszketni kezdett, de nem tehet fölösleges mozdulatokat. Szerencsére nincs rajta védőruha, meg tudja majd vakarni, amikor már lehet. Előrecsúsztatta jobb kezét, kiemelte a CVT panelt, letette a földre. Felemelte a kezét, kihúzta a CVX panelt, átkattintotta a kapcsolókat, egyenként, nagyon óvatosan, mintha most tanulná használni a kezét. Mint ahogy így is volt. Visszatolta a panelt, felvette a CVT panelt, a bal kezével megtámasztotta, hogy a megfelelő irányba fordíthassa, bár a panel alig húsz centi hosszú és fél kilót se nyom, de nem kockáztathatta, hogy egy kézzel fordítsa meg. Beillesztette a helyére, betolta, ellenőrizte, hogy csatlakozik. Lassan fölegyenesedett és azt mondta:
  – Vége.
  A konverter eltűnt, mintha sose lett volna, sötétség támadt a helyén. Jane előbb a térdét vakarta meg, csak aztán vette le a szemüveget. Az erőgép fedélzetén állt egy kis antigravitációs emelvényen, vele szemközt Edson tábornok, figyelmesen tanulmányozva a konverter képét egy nagy képernyőn.
  – Egész jó volt, Jane – mondta. – Még néhány ismétlés, és megcsinálhatja élesben.
  Jane a műszerekre nézett. Háromezer-harminckét millisievert van odabent.
  – Nem szeretném túl sokáig halogatni, Mr. Edson. Ha túl magasra emelkedik a sugárzás…
  – Azzal maga ne törődjön. Az az én dolgom. Maga azzal a huszonkét művelettel törődjön, meg a mozdulatokkal. Tegye fel a monitort, vegyük át a következő lépést megint.
  – Értettem – dünnyögte Jane, s egy pillanat múlva már a konverter előtt állt ismét. – Ez a konverter, tábornok úr. Az ötödik lépés.
  – És hogyan akar az erősítőhöz jutni? Varázslattal?
  Jane sóhajtott és lassan fordulni kezdett. A képmező sarkába vetített térképvázlaton ellenőrizte az irányt, mert a valóságban nem lesznek jók a látási viszonyok, a folyadék párolog és ködbe burkol mindent. Amikor pontosan derékszögben állt a konverter mellett, elindult, és lassú, óvatos léptekkel haladt kétszázhuszonöt centit. Visszafordult a falhoz, szemügyre vette az erősítőt és munkához látott.
  Tizenötször ismételte meg a teljes műveletsort, az utolsó két alkalommal már megszakítás nélkül. Készen állt, hogy besétáljon a gamma tízesbe.
  Mialatt ő a szimulátorban gyakorolt, a roncsban a legtöbb munka elkészült. A raktér hátsó falát körbevágták, csak néhány helyen hagyták még egyben, amíg alatta még közlekednek. A gépházból feljött mindenki, csak négyen maradtak, hogy neki segítsenek. Egy is elég lett volna, de kell a túlbiztosítás. Itt nem lehet egyedül mászkálni. Csak ő fog majd most.
  Kétszáztizenegy méterkor minden készen állt, Jane ott állt a raktér alatt, a falon vágott hosszú réseken át pászmákban áradt be a Fomalhaut fénye. Most egészen olyan volt, mint a Capelláé.
  – Itt Melissa, készen állunk, minden lámpa zöldet mutat. Vétel – mondta Reynolds a gamma közlekedőfolyosóról.
  – Itt Prometheus, vettem – felelte Edson. – Mi is készen állunk, vétel.
  – Itt J5 – mondta Jane. – Indulásra készen.
  Most a háta kezdett viszketni. Gyorsan megvakarta, aztán kiadta a parancsot: – Bekapcsolás!
  És elindult. Óvatos léptekkel végighaladt a folyosón, bekapcsolta az antigravitátort és leereszkedett a DVL ajtóig. Edson távirányítással kitárta előtte. Jane megvárta, hogy az ajtó sarkig táruljon, aztán lassan besétált. A helyiség fényárban úszott, de őrajta is volt egy csomó lámpa. Azonnal meglátta a kadétokat, akik a túlsó végében várták.
  – Üdv, főkadét – intett Reynolds. – Hogy megváltozott, amióta nem láttuk.
  – Nagyon vicces – felelte Jane. – Nyithatják az ajtót.
  – Itt Melissa – mondta Reynolds –, gamma szekció dehermetizálására készen. Vétel. Jane, álljon pontosan az ajtóba, egy centivel se nyitjuk nagyobbra, mint kell. Jó, kicsit balra… az már sok, egy-két centit jobbra! Most jó. Gamma G1 ajtó kézi nyitását megkezdeni!
  Jane mozdulatlanul állt az ajtóban, s a lemez lassan félresiklott, közvetlenül az orra előtt. Reynolds vezényelt, hogy meddig nyissák.
  – Állj! Nyitás kész, gyerünk, főkadét!
  Jane habozás nélkül belépett az ajtón és elindult egyenesen, nem nézett vissza. A háta mögött visszazárták az ajtót. Nem nyitják ki soha többé. Idebent még csak ötszáz millisievert van, de egy órán belül ezer lesz, aztán még több.
  Negyven centádba is beletelt, amíg megtette az utat, de nem siethetett. Ha rosszul lép és elesik, csak segítséggel tud felkelni, ami újabb kockázatot jelent, hogy kiengedik a szennyezett levegőt. Nem szabad megkockáztatni, most már túl magas a sugárszint. Azért hagyták ezt a legvégére, hogy többé ne kelljen ide bejönni senkinek.
  Elérte a következő ajtót, amit távirányítással kinyitottak előtte, aztán bezárták mögötte. Hétszáz millisievert. A harmadik után már ezeregyszáz. Aztán elérte az utolsó ajtót, amely most a feje fölött nyílt, a mennyezeten. Felnézett, és percekig igazgatta magát ide-oda, hogy pontosan alatta legyen. Eleget gyakorolta a szimulátorban. Végül bekapcsolta az antigravitátort, az ajtó feltárult, és ő felröppent a gamma tízesbe. Az ajtó bezárult. Jane mélyet lélegzett. Megérkezett. Egy kis szobában volt, amelynek mind a négy falát – vagyis most két falát, padlóját és mennyezetét – gépek borították, az ajtó kivételével, amelyet nem szabad kinyitni többé. Mindenhol égtek a lámpák, de a helyiségben terjengő füstszerű pára eléggé megnehezítette a tájékozódást. Mínusz harminckét fok volt, három és fél sievert.
  – Első lépés – mormogta Jane, és jobb mutatóujját nekinyomta egy csavarnak. Az ujján levő csavarhúzó felpörgött, kihúzta és elnyelte a csavart. Jane kivette a panelt, gondosan ügyelve a fogására, aztán a bal kezét is ráillesztette.
  – Jól fogja – mondta Edson, mert a gyakorlásnál kiderült, hogy ezt Jane nem tudja maga megítélni.
  Jane óvatosan fokozta a húzóerőt, amíg a kis fekete alkatrész ki nem jött a panelből. Zsebre tette, a panelt visszaszerelte – egy lépés kész.
  Mind a huszonkét műveletet hibátlanul csinálta végig. Amikor az utolsó panelt is a helyére tette, Edson kiadott egy parancsot, és a gamma tízes ajtajára rákattant a biztonsági zár is. Jane óvatosan ereszkedni kezdett az ajtó fölött.
  – Lassabban – intette Edson. – Tíz centit balra, kettőt hátra! Jó, most ereszkedjen, de lassítson még!
  Jane lassabban ereszkedett és végtelen óvatossággal kormányzott, bár már folyt róla a víz, és úgy érezte, ha ezzel elkészül, három napig lábra se tud állni majd.
  – Lent van – mondta Edson. – Tartson ki, ez már a legvége. Lassan eressze le az egész súlyt.
  Jane úgy guggolt le, hogy teljes egészében érezte ötszáz kilós testsúlyát, és egyáltalán nem értette, hogy volt képes lassan leguggolni ahelyett, hogy összeesett volna. Még egy pillantást vetett a fölötte gomolygó radioaktív pokolra, aztán teste mellé engedte két karját és lehajtotta a fejét.
  – Rögzítve – hallotta valahonnan a messzeségből. – J5-ös robot zárt pozícióban az ajtólemezen!
  – Kész – mondta Edson.
  – Kikapcsolás! – csattant fel Jane anélkül, hogy megmozdult volna, és a szürke ajtólap meg a két robotláb eltűnt a szeme elől. Sötétség borult rá, amíg apa oda nem nyúlt és le nem vette róla a szemüveget, aztán segített neki kiegyenesedni, és lehámozta róla a szenzorokat.
  Jane holtfáradtan, de büszkén roskadt le egy székre a Prometheus vezérlőjében, egy hajtásra leküldött egy nagy pohár narancslevet, s elégedetten szemlélte a képernyőn a guggoló robotot, amelynek a bőrébe bújva végigcsinálta a Melissa átalakításának egész sor fontos műveletét.

23.

Százhetven méter állt az órán, amikor visszatért a zuhanyozásból. Itt zuhanyozott le a Prometheuson, bár átmehetett volna a Saurusra vagy az Uraniára is, de nem volt jelentősége, a Prometheust addig nem emelik be a hajóba, amíg mindent le nem teszteltek. Innen könnyebb irányítani.
  – Hogy vagy? – fogadta apa.
  – Megvagyok – felelte –, csak ne kelljen visszamenni többé.
  – Nem kell – nyugtatta meg apa. – Szépen csináltad.
  – Mit mondanak a tesztek?
  – Úgy néz ki, működni fog – válaszolt Wright, már ő is ott volt. Law hiányzott.
  – Az őrnagy úr? – tudakolta Jane.
  – Tessék.
  – Úgy értem… Mr. Law…
  – Á, Mr. Law. A Melissa új vezérlőjét építi, illetve azóta alighanem kész.
  – Hol?…
  – Természetesen az Urania vezérlőjében.
  Jane zavartan bólintott. Persze hogy ott. Máshonnan aligha lehetne elirányítani egy hiperugrást, még ha az ilyen szokatlan is, ezzel a „virtuális mátrixszal”.
  – Hogy állunk? – kérdezte, lezökkenve egy székre, és felhajtott egy nagy pohár narancslevet. A fáradtsága csökkent valamit, de megint nagyon szomjas volt.
  – Minden kész, a talpakat várjuk, és emelhetjük a Prometheust. Van valami holmija a fedélzeten?
  – Negatív – dünnyögte Jane, hiszen a zuhanyozás előtt levett ruháját a mosodai automata egyből visszavitte az Uraniára. – Csak ez a palack narancslé.
  – Kapja föl és induljunk. Prometheus a Nukleárisnak, evakuáljuk a hajót, vége.
  Jane kibaktatott a fedélzet végébe és kinyitotta az ajtót, közben azon tűnődve, hogy ha nem készülnének elpusztítani ezt a járművet, akkor most nem evakuálnák, csak egyszerűen távoznának a fedélzetről. De hát ők űrhajósok… ezért van, hogy ez a lánctalpas erőgép nekik hajó, aminek fedélzete van.
  Kilépett a felhágóra, és majdnem elüttette magát az Agógosszal. Rémisztően közel volt, és őrült sebességgel száguldott felé. Az órára nézett. Százhatvankilenc méter? Ez nincs annyi. Lelépett a Fomina lánctalpak tépte pázsitjára, és néhány lépéssel az Agógos mellett termett. Mondjuk tíz méter, nem több. Hát persze… hiszen az óra azt mutatja, mennyi a távolság a Melissa roncsáig. Az pedig jóval arrébb van.
  Visszatisztelgett az őt köszöntő gyalogos rendőrnek és megfordult. Apa éppen akkor lépett le a felhágóról. Visszament hozzá.
  – Főkadét hívja Carson ezredest – mondta neki élőszóval, távkom nélkül.
  – Itt Carson, vétel – mosolygott rá apa.
  – Jelentem, Agógos–1 ütközőpályán Prometheusszal. Pályamódosításra van szükség. Vétel.
  Apa elindult a Terraluna felé. Jane követte.
  – Kitérő manőver Agógos–1-nek? Vétel.
  – Negatív – nevetett Jane. – Kitérő manőver Prometheusnak. Vétel.
  – Helyes, akkor nézz föl.
  Jane megcsodálta a két antigravitációs darut, amik már ott lebegtek a Prometheus fölött. Most lejjebb ereszkedtek, aztán bekapcsolták az elektromágneseket, s a súlyos lánctalpas hirtelen tíz centit ugrott a levegőbe és csattanva nekik ütközött. A daruk óvatosan megemelték egy méterrel, s megvárták, amíg két kis robotcsapat levontatja a lánctalpakat. Aztán elindultak; apa és Jane tisztes távolból követte őket két fiatalemberrel, akik a daruk távvezérlőit kezelték.
  Az erőgép kényelmes lassúsággal közeledett a Melissához, egészen alacsonyan. Csak akkor emelték meg, amikor elérték a roncsot. Óvatosan a hajó fölé lebegtek vele és becsúsztatták a raktér ajtaján. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire meghallották a csikorgó-sivító zajt, ahogy a Prometheus leszánkázott a raktérbe.
  A kadétok hozzáláttak a raktér lezárásához, a daruk pedig visszatértek a lánctalpakért.
  A Saurusnak most már valóban volt százhatvankilenc méter tiszta pályája.

24.

Jane a Saurus–1 vezérlőjében ült egy képernyő előtt, amin a helyzetet figyelte. A Terraluna zsilipjeit lezárták, a kadétok már mind az Uranián vannak. A Melissa útra készen állt. Neki az utolsó lesz, de az első út a galaktikus történelemben ilyen „virtuális mátrixszal”.
  Odaát az Urania vezérlőjében már megkezdődött a matematikai bűvészmutatvány, amivel majd elindítják a hajót. Jane-nek mint navigátornak voltaképpen ott lenne a helye, de innen sokkal jobban látni majd a startot, és a navigációs részéről sem marad le, van itt két képernyő, amin nyomon követheti a lényeget, már amennyit megért belőle – aztán majd apa és Law őrnagy úgyis tanulmányt ír az egészről. A Saurus útjának szabaddá tétele, ami reggel még annyira fontos volt, mostanra harmadik helyre szorult vissza. A legfontosabb természetesen a Fomina élővilágának megóvása az előbb-utóbb szabadba jutó radioaktivitástól, s ezután jön a tudományos nyereség, amire ebből az ötletből szert tesznek. Mert apa ugyan arra adott parancsot, hogy amíg ezt kidolgozzák, addig más megoldásokat is kell keresni, és egy csoport foglalkozott is ezzel, de most már nem az időkorlát és a hajó méretei állták útjukat, hanem a tény, hogy a Melissa fedélzetén elszabadult a radioaktív olvadék. Semmilyen más megoldás nem törekedhet többre, mint a Saurus útjának biztosítására.
  Végeredményben nagyon egyszerűen hangzik az egész. A rendes, irányított hiperugrás helyett irányítatlan, pontosabban részlegesen irányított ugrást fognak végezni: csak a kiindulási irányt és a hozzávetőleges távolságot adják meg. Az irány függőlegesen felfelé, a távolság egymillió kilométer lesz, ezért az Auweliát már órákkal ezelőtt evakuálták, mert az iránya az ugrás idején alig harminc fok lesz a függőlegestől, a távolsága pedig húszmillió kilométer. A roncsnak nem lenne szabad az Auwelia vonzásába kerülnie, de persze megjósolhatatlan, hogy hol bukkan ki pontosan. Jobb a biztonság.
  Tehát részlegesen irányított ugrás. A kadétok elmélete szerint a hajó virtuális útját a rendes mátrix helyett most egy olyan fogja majd meghatározni, amely a kiinduló paraméterek alapján generálódik majd, méghozzá akkor, amikor a hajó már a hipertérben van; olyanformán, ahogy az eldobott lövedék ballisztikus pályája az eldobás előtt még nem létezik, az eldobás pillanatában születik meg, amikor a lövedék már voltaképpen rajta van azon a pályán. Csak annyi a különbség, hogy a lövedék létezik, a pályája is létezik, látni lehet, ahogy a lövedék végigrepül a pályán, a hipertér azonban a g-térben érvényes fogalmak szerint nem létezik, a benne levő virtuális út még kevésbé létezik, az azon haladó hajó pedig aztán végképp nem létezik! Ha létezne, akkor a hiperugrás energiaigénye a mostaninak egymilliomod része lenne, viszont nem lehetne túllépni a fénysebesség adott törtrészét meghaladó sebességet, és a Galaxis soha nem népesült volna be.
  Mindezt tanítják a navigátoriskolában. Kivéve azt a részét az önmagát generáló mátrixról, ami teljes képtelenség, de működik, ezt a kadétok kiszámították.
  Valamikor elhangzott egy félmondat arról, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, viszont sokkal kevésbé zseniális, ha az ugráshoz való mátrixot egy másik hajó generálhatná. Csakhogy ez lehetetlen, hacsak össze nem kötik a két hajót, mint idefelé jövet az Uraniát a Victoriával, de az Urania akkor is tudott magának saját mátrixot képezni. Ha egy másik hajóhoz mint rakományt erősítik a Melissa roncsát, akkor a kötelék megváltozott formája, térfogata és tömege miatt egészen át kellene kalibrálni a szekventátort – ennél jóval egyszerűbb, ha a másik hajó nem ugrik el a ronccsal, csak térmeghajtással fölemeli és elviszi. Csakhogy az összekapcsolás hallatlanul bonyolult feladat lenne, hiszen csak az egyik oldaláról férnek hozzá, huszonkétezer tonnát kellene megemelni úgy, hogy egy hajó aljához van rögzítve… és ha leszakad, arra jobb nem is gondolni. Az Urania több százszor ekkora teher volt, de az űrben kellett összekapcsolni a Victoriával. És le is szakadt, amint lett súlya a hajónak. A Melissával ugyanez mondjuk tíz méter magasan történne, és a becsapódás további károkat okozna.
  Jane előtt ott voltak a képernyők, amiken látta a lázas munkát, de nemigen pillantott oda. Inkább a Melissát figyelte. Már olyan közel volt, hogy innen a magasból szinte felülről nézett le rá. Százhatvanöt méter van a roncs és az Agógos között, még száz onnan idáig… százhatvannégy… százhatvanhárom…
  – Urania mindenkinek – szólalt meg Forbes –, Urania mindenkinek. Első fokozatú vészhelyzeti készültség. Gyalogos rendőrök, katasztrófavédelmisek és Carson főkadét azonnal vonuljanak a járművek belsejébe! Feloldó parancsomig a szabadban tartózkodni tilos! A járművek összes fedélzeti nyílását lezárni! A végrehajtásról jelentést kérek, vége!
  Lent a mélyben a gyalogos rendőrök parancsnoka már intézkedett, az emberek gyors léptekkel közeledtek. Tízen ide jönnek, tízen a másik Saurusra. Most csak ennyien vannak, az oldalszekciók régesrég elvonultak, amikor a fominaiakat elküldték innen.
  Fominaiakat… Jane összeráncolta a homlokát, elvett az eszközpultról egy távcsövet és pásztázni kezdte a Zóna füvét a Melissa körül.
  – Keres valamit, főkadét? – hallotta kisvártatva.
  – Azokat a… hogyismondják… fomikákat…
  – ?…
  – A rágcsálókat, akiket megmentettem.
  – Fomikák, ez jó – nevetett Cartwright. – Fominai rétikéknek hívják őket, de a maga elnevezése se rossz. Aligha láthat egyet is, nem szeretik azok azt a ricsajt, jövés-menést, amit mi itt művelünk.
  Jane leengedte a távcsövet.
  – Szóval elmentek?
  – Egy darabot se fog látni a völgyben, de talán még a szomszéd völgyben se. Az a kettő is távozóban lehetett. Majd ha eltűntünk, akkor visszajönnek.
  – Akkor nem esik bajuk a startnál… honnan tudja, hogy ketten voltak? Maga itt volt akkor is.
  – Még mindig nem szokta meg, hogy nevezetesség a Fominán, Jane. Mindennek híre megy, amit itt csinál.

25.

Urania mindenkinek, Urania mindenkinek! Jane Carson-fokozatú vészhelyzeti készültség! Vétel!
  Jane gyanakodva nézett a távkomjára, aztán az emberekre, akik igyekeztek nem visszanézni rá. Száznegyven méter állt az órán.
  – Az meg mi fán terem, Mr. Forbes? – tette föl Cartwright éppen azt a kérdést, amit Jane szeretett volna nem föltenni.
  – Most már Jane-nek is tilos a szabadban kóricálni. Vétel.
  – Itt vagyok a Sauruson, Mr. Forbes – felelte Jane morcosan. – A hajó egész legénysége és tíz rendőr lát engem.
  – Helyes, akkor a tíz rendőrt utasítom: akadályozzák meg, hogy maga a start előtt kilépjen a fedélzetről. Az összes ajtót és ablakot zárva kell tartani. Vétel!
  Jane azon tűnődött, hogy nincs is rá szüksége. Keresztülmegy a falakon és széttépi Forbest.
  – Itt Hobson őrmester – szólalt meg egy hang Jane háta mögött. – Parancsot vettük, értettük!
  Jane felírta a listára az őrmestert is. Meg Cartwrightot a nevetésért.
  – Startra készülj – hallották ekkor Edson tábornok hangját, és Jane az Urania vezérlőjét mutató képernyőre kapta a tekintetét. Apa éppen odalépett a navigációs pultnál ülő Law őrnagyhoz.
  – Mr. Edson, a zéta blokkon négyet olvasok – mondta. – Elegendőnek tartja ezt?
  – Negatív – felelte a tábornok. – Szerintem legalább ötre kell felvinnünk.
  – Megerősítem – mondta Law –, csakhogy még a négy egész hármat sem akarja elérni.
  – Tud növelni a T4-esek teljesítményén, Mr. Biggs? – kérdezte apa.
  – Megpróbálom, uram – jött a válasz.
  Jane homlokráncolva hallgatta őket. Az egész nagyon furcsán hangzott. A fiúk kiszámították, hogy mennyi energia áll rendelkezésre, és annak elégnek kell lennie. Ha nem elég, akkor elszámoltak valamit… de ez lehetetlen. Direkt hazamentek a számológépeikért.
  – Négy egész hat – mondta Law –, adjanak rá többet, Mr. Biggs.
  – Már minden vonal a maximumon van, őrnagy úr.
  – Ennyivel nem fog menni. Legjobb esetben orbitális pályára juttatjuk, de valószínűbb, hogy felmegy és lejön. Adjanak többet, a föld alól is!
  Jane hirtelen felpattant, megpördült, nekiment egy rendőrnek, kikerülte és egy fali konzolhoz ugrott. Belépett a Melissa rendszerirányításába, átment a Syntauton az Uvaroxra, és parancsokat kezdett gépelni. A Melissa átállt legénység nélküli üzemmódra. Jane lekapcsolta a világítást, a légkeringetést, a nyomáskiegyenlítést, az aktív biztonsági rendszereket, a létfenntartó rendszerek öntesztjét, a belső kommunikációs rendszert, valamint az üzemképtelen térhajtóművek biztonsági rendszereit. A Melissa néptelen, hideg és radioaktív folyosói teljesen céltalanul voltak még mindig megvilágítva és ellátva szabályos nyomású és összetevőjű atmoszférával.
  Nem bontotta a kapcsolatot, úgy hagyta a képernyőt, kellhet még valamire, inkább továbblépett a szomszéd konzolhoz. Becsatlakozott a Prometheusra, és ott is lekapcsolta a nyomáskiegyenlítést, a légkeringetést, a fűtést és a világítást, a meghajtórendszereket és a biztonsági rendszereket. Ezt a konzolt is úgy hagyta, visszasétált és leült a helyére.
  – Öt egész nyolc, uram – mondta éppen Biggs.
  – Ez már jobban hangzik, hadnagy – felelte Law.
  – De nem mi voltunk, uram.
  – Talán a Galaxis jó szelleme? – dünnyögte a navigátor a munkájába temetkezve.
  – Ahogy mondja, Mr. Law – szólalt meg Cartwright. – Valakinek eszébe jutott, hogy maguk mit felejtettek el, miután kiszálltak abból a két hajóból.
  Jane csendesen somolyogva ült a helyén.
  – Hát az lehetséges… – mondta Biggs.

26.

Urania mindenkinek, indításhoz felkészülni! Teljes mozgási tilalom a járműveken kívül mindenkinek, legfőképpen Jane Carsonnak! Visszaigazolást kérek, vétel!
  Jane morcosan ült a helyén, amíg a konvoj és a katasztrófavédelem járművei sorban nyugtázták a vételt, és Cartwright külön jelentette, hogy ő rendőri őrizet alatt ül a fedélzeten. Azért ez nem szép Forbestól, egyszer még csak-csak elfogadható, hogy őt is megemlíti, de hogy még meg is ismétli… és legfőképpen Jane Carsonnak, mintha ő valamiféle fegyelmezetlen kölyök lenne, akire külön oda kell figyelni. Végül is neki köszönhetik az egészet, ő hozta ki a kártyát és adta oda Jonesnak, bár persze az igaz, hogy előre megmondhatta volna, mit akar tenni, vagy akár bemehetett volna vele pár ember, vagy éppen helyette, de hát veszélyben nem volt, csak nem teljesítette a…
  Igen, Forbesnak igaza van. Nem teljesítette a parancsot. Apának majd az Urania fegyelmi bírósága elé kell állítania őt, persze csak amikor ideje lesz rá, indulás után. Ezért a vétségért háromféle büntetést lehet kiszabni. Rendfokozatban való visszavetés. Ez nem jön számításba, mert neki még mindig nincsen semmiféle rendfokozata. Kényszerszabadságolás az illetmény megvonásával. Ez se működik, mert illetménye sincsen, ő egyszerűen csak itt tölti a vakációját. Marad a harmadik: körletfogság, egy, három vagy tíz napra. Ki fogja bírni. Majd a tankönyveit bújja addig. Csak indulnának el végre.
  – Valami nem stimmel – szólalt meg ekkor Law, és Jane kiegyenesedett ültében. Még mi jöhet közbe?
  – Kifejezné szakszerűbben? – kérdezte apa.
  – Elnézést. A számítások szerint a tachionométereket huszonkét egész hat fölé kell kalibrálni, de itt nem annyi van.
  Jane kapcsolt egyet a monitorján. Valóban, húsz egész három állt a műszeren.
  – Ez probléma, őrnagy úr? A műveletnek szerintem így is sikeresnek kell lennie.
  – Szeretnék biztos lenni a dolgomban. Átmegyek a Melissára és ellenőrzöm.
  – Ahogy jónak látja. Addig mi várunk. Az indítási készültség érvényben marad.
  Law tehát átkapcsolta gépét a Melissa rendszereibe, adatokat olvasott, számításokat végzett, megkérte a mögötte ülő Onizukát, hogy egy számítássorozatot végezzen el neki – Jane pedig tűkön ült. Már nagyon szeretett volna megszabadulni attól a Terralunától. Az órára nézett, mintha nem tudná már behunyt szemmel is. Száztizenegy méter.
  Felállt, egy falba süllyesztett létrához ment és elindult rajta fölfelé. Kupolában végződő üveghengerbe jutott, a frontális megfigyelőállásba, ámbár másik nem volt a hajón, mégis így hívták. Innen valósággal lenézhetett a Melissa roncsára.
  Az Agógos kis játékautónak tűnt, hiszen a Saurushoz képest az is volt. Rettenetesen közel volt már a roncshoz. A Monoceros zömök teste innen nézve mintha közvetlenül mögötte lett volna, pedig tíz méter a követési távolságuk. A Saurus mindössze két méterrel követi a Monocerost, mert bár iszonyú a tömege, akkora erővel tapad a talajhoz, hogy a fékútja centikben mérhető.
  A Terraluna roncsa innen nézve kimondottan emlékeztetett egy szigetre. Jane jó néhány szigeten megfordult az Alexán, látta őket a vízről és a levegőből is. Talán Keleti-földre hasonlít a legjobban, az végig hegyvonulat, viszont a théta iránykormány ebből a szögből nézve tisztára mint Kis-Hegy Greatshellen, otthonról, Dél-Morganről nézve. Két különbség mégis van. Greatshell és Keleti-föld is végig zöld, ebben itt viszont van két hipercső, amiket akkor is beindítanak, ha…
  – Hát persze – mondta ekkor a távkom. – Hogy is gondolhattuk, hogy meg tudjuk oldani a problémát, amíg át nem estünk egypár Jane Carson-féle nagy veszekedésen?
  Jane kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – Aha – mondta egy másik hang –, amióta lezuhant az a hajó, senkivel nem tudott egy jót kiabálni és parancsokat osztogatni mindenfelé. Nekem hiányzik.
  – Csak várjanak! – csattant föl Jane. – Indulás után bepótoljuk! Azt akarom, hogy még a horgonylánc is ragyogjon azon a hajón, megértették! Vétel!
  – Parancsot vettük – nevettek a kadétok –, de horgonylánc nincsen rajta.
  – Az nem számít, akkor is ragyogjon! – vágta rá Jane olyan szigorúan, ahogy csak tudta.

27.

Mr. Law-nak és több segítőjének negyedórába telt kideríteni a hiba okát, és újabb negyedóra kellett, hogy ki is javítsák. Jane-nek fogalma se volt róla, hogy miről van szó. A tachionométereket még nem tanulták, a mértékegység – gigastevens – nem mondott neki semmit, de nem is érdekelte különösebben. Áll a hajó – megy a hajó. Ezt a kétféle állapotot tudta megkülönböztetni, számára minden egyéb közömbös volt.
  A Melissa mozdulatlanul feküdt, a Saurus viszont a talajviszonyoknak megfelelő sebességgel, rendíthetetlenül száguldott előre. Kilencvenegy méternél jártak, amikor megszólalt apa hangja:
  – Figyelem, első kísérlethez felkészülni! A lányomat kötözzék meg, ha kell! Teljes készültség! A katasztrófavédelem készüljön fel minden elképzelhetőre!
  Jane rosszkedvűen hallgatta, és nem azért, mert apa már megint ővele viccelődik. De hát ez még csak kísérlet… az első. És ha tíz kell? Vagy száz?
  Nem kellett. Amikor a visszaszámlálás véget ért és Law kiadta az utolsó parancsot, a Melissa helyén hirtelen vakító fény lobbant, aztán minden elsötétült, bekapcsoltak az ablakok fényszűrői, és egy pillanat múlva orkánszerű szélroham söpört végig a völgyön. A Melissa eltűnt. Egy másodpercig csend volt, aztán olyan vihar tört rájuk, amilyet Jane elképzelni se tudott volna, de felhők nélkül, csak villámok cikáztak mindenütt, bevágtak a járművekbe, százával, ezrével. Ha a hangjuk is olyan, mint az alexai villámoké, akkor odakint most meg lehet süketülni, gondolta Jane, de a Saurus hídja hangszigetelve volt. A többi járműben se hallhatnak semmit.
  Hirtelen egy képernyő jelent meg az Agógos hátsó ablakában, rajta óriási számjegyekkel: 213 +022.
  – Kettő-egy-háromnál pozitív zéró-kettő-kettes – szólalt meg Jane ösztönösen.
  – Nyugtázom, csökkentek zéró-négy-hatra – felelte Cartwright. – Közöljék velük.
  – Értettem – pördült meg Jane, és egy rendőrre mutatott. – Maga! Fogjon meg egy monitort és hozza előre!
  – Melyiket, főkadét? – kérdezte a rendőr jogosan. Ők itt nem mernek nyúlni semmihez parancs nélkül, most járnak először a Saurus belsejében, és nem is űrhajósok.
  – Egy olyat, ami üres, nincs rajta semmi. A lehető legnagyobbat!
  – Értettem.
  A rendőr hátrament. Jane visszafordult a vezérlőpulthoz, odalökött egy görgős széket és hátraszólt:
  – Egy másik rendőr hozzám!
  – Parancs – ugrott oda egy.
  – Fogja meg ezt a széket!
  A rendőr megmarkolta a széket, Jane pedig lerúgta a cipőjét, föllépett a székre, aztán óvatosan a vezérlőpultra, két kapcsolótábla között. Két óvatos lépéssel fönt volt az ablakban. Leguggolt, lenyúlt, átvette a monitort és letette maga mellé. Ellenőrizte, hogy kintről látszik, közben futólag megállapította, hogy már a Monoceros is kitett egy képernyőt az üzenettel.
  Visszalépkedett a székre, leugrott, megköszönte a rendőröknek és gyorsan leírta egy billentyűzeten: ∆T=046. Szinte azonnal megjelent ugyanaz a Monoceros, majd pár pillanat múlva az Agógos képernyőjén is.
  Száguldottak tovább, a legszörnyűbb elektromos viharban, amit lakott bolygón valaha láttak, rádió-összeköttetés nélkül, de megállíthatatlanul.

28.

A vihar sokáig tartott, több mint hatvan centádon át, aztán egyszer csak ritkulni kezdtek a villámok.
  – Van kapcsolat! – kiáltott fel valaki.
  – Itt Urania, minden rendben, vétel? – szólalt meg apa.
  – Pozitív, Urania – felelte Cartwright. – Mennyit láttak belőle? Vétel.
  – Csak amit a külső kameráink mutattak, a rádiós vonalakat egyből kilőtte. Azt hiszem, a felszíni ugrás nem lesz népszerű a lakott bolygókon…
  – Itt a Nukleáris – szólt közbe egy hang. – Gratulálok, Urania. A Melissa felbukkant a térben, bolygótávolsága hárommillió kilométer. Szép tűzijátékot csináltak. Vége.
  – Nem egymillió volt megadva? – ráncolta Jane a homlokát.
  – De, főkadét. Kész csoda, hogy csak háromszáz százalék volt a hiba, ilyen körülmények között.
  – Kétszáz – dünnyögte Jane oda se figyelve, már máshol járt az esze. – Lökjék le.
  – Parancsol?
  Jane nem felelt, elmerült gondolataiban.
  – Nukleáris Carson főkadétnak. Nekünk mondott valamit? Vétel.
  – Ó, bocsásson meg, Nukleáris – élénkült meg Jane –, csak az jutott eszembe, hogy le kell lökni.
  – Mit, Jane? Vétel.
  – Hát a Melissát. Vagy ki akarják javítani? Vétel – tette hozzá kicsit zavartan, mert ezt még egyszer se mondta a beszélgetés alatt, pedig illett volna.
  – Nem nagyon látjuk értelmét, de mégis hová szeretné „lelökni”, Jane? Vétel.
  – Az Auweliára – felelte ő magától értetődően. A Nukleáris meglepve hallgatott, ezért hozzátette: – Egy geológiai korszak, azaz mondjuk három nap múlva egy fémszilánk se marad belőle. Vétel.
  – Nagyon haragszik maga arra a bolygóra, főkadét. Vétel.
  – A hajóra is haragszom, Nukleáris, mert elállta a Saurus útját, veszélybe sodorta az élővilágot és megijesztette a fomikákat. Minden pont úgy ment rajta tönkre, hogy a lehető legjobban megnehezítse a dolgunkat. Hát összeillenek. Dobják csak le azt a hajót az Auweliára és mondják meg, hogy Jane küldte, egye meg és akadjon a torkán. Vége.
  – Várjon már, Jane. Kiket ijesztett meg a hajó? Vétel.
  – Két fomika játszott a dombon, amikor… jaj, tudom már, nem fomika, fominai rétike.
  – Á, értem. Éppenséggel a fomika se rossz név, Jane. Ha maga találta ki, biztos elterjed. És arra van receptje, hogyan juttassuk el a Melissát az Auwelia gravitációs terébe? Közel húszmillió kilométer, és a hajónak nincsen térmeghajtása. Vétel.
  – Hogyhogy hogyan?! – kapta föl a fejét Jane. – Oda kell menni és rácsavarozni néhány rakétát. Remélem, nem mondja, Nukleáris, hogy nem tanult űrhajózás-történelmet!
  A Nukleáris hallgatott egy verset.
  – Maga szemtelen egy kicsit, Jane – mondta aztán –, de van mire szemtelennek lennie. Itt a teremben egyszerre öt tiszt csapott a homlokára. No jó, ezt már úgyis az intersztellárisok veszik át. Nekünk az Uraniáról kell gondoskodnunk. Vége.
  De arról már gondoskodva lesz. Az elektromos vihar még tartott, de a munkagépek már benyomultak a Zónába és megkezdték a földbe vájt óriási hasadás kiegyengetését.

29.

Jane csodálkozva nézte a fát. Egészen olyan volt, mint egy fa, volt neki legalább száz kisebb-nagyobb ága, egy méter magas is meglehetett, és teljesen átlátszó volt.
  – Hát ez meg mi a Galaxis?
  – Fulgurit – felelte Black. – Gondolom, nem látott még, elég ritka. A domb tövében van egy homokos sáv, és a homok megüvegesedett, amikor belevágtak a villámok. Arra gondoltam, felvitetem a hajóra.
  – Melyikre?
  – Hát a magáéra… de hisz nincs is több hajó a közelben.
  – Maga nem űrhajós, Mr. Black. Nekünk az a kis bolygójáró is hajó, amivel maga jött.
  Black visszanézett a járművére, minthe eddig nem látta volna. Kétszemélyes, kerekes bolygójáró volt.
  – Az egy gépkocsi, főkadét.
  Jane nevetett és továbbsétált a hasadék mentén. A Terraluna akkora árkot vájt a földbe, mintha földrengés lett volna. Itt aránylag puha a föld, a Monoceros tömöríti úgy össze, hogy a Saurus haladni tudjon rajta.
  A hasadék túloldalán teherautók borították rakományukat a mélybe, ezt a földet már korábban kitermelték a domboldalból. Lapátok dolgoztak odalent az elegyengetésén. Jane ekkor ért a műanyagsisakos fiatalemberhez, aki irányította őket, a derekára csatolt dobozból egyszerre vagy száz lapátot.
  Jane elnézte egy percig, ahogy dolgozik. Képernyője nem volt, rá se nézett a műszerfalra. Lenyomott néhány gombot, majd egy botkormánnyal ívelt mozdulatot tett. Erre odalent tucatnyi lapát sorakozott fel egy hasonló irányú ív mentén, és őrült berregéssel belefúrták magukat a földhányásba. A teherautókról még több föld zúdult rájuk, de le is hullott a pörgő késekről, a lapátok zavartalanul kisétáltak alóla. Elterítették a földet, amin aztán végigrohant egy Jane-nél alig nagyobb talajgyalu.
  Jane megfordult, rápillantott az Agógosra, amely hatvanméteres távolságból száguldott felé. Szinte megérinthette volna.
  – Elkészülünk, Mr. Black? – kérdezte sokadszor.
  – Igen, főkadét. Ne aggódjon.
  Jane sokadszor hallotta ezt a választ, és mindig eszébe jutott, amikor azt felelte erre Law őrnagynak, hogy neki ez a dolga.
  Az egyik rendőr megbotlott egy fűcsomóban és zavartan nézett Jane-re. Most megint vannak gyalogos rendőrök a konvoj két oldalán is, a fominaiakat visszaengedték a völgybe. A Zónába persze nem jöhetnek be, sőt arra az egy dombra fölmászniuk sem szabad, onnan termelnek ki még földet a hasadékba. Furán csonka lesz a domb oldala ezentúl, de a teteje megmarad, a fomikák játszhatnak rajta továbbra is.

30.

Huszonöt méter állt az órán, amikor a munkagépek, teherautók, lapátok és emberek elvonultak a Zónából, csak Jane és Mr. Black maradt még. A Zónán kívül már sötét volt, de bent a rengeteg lámpa nappali világosságot árasztott.
  – Szép munka volt, Mr. Black – mondta Jane, és kezet nyújtott.
  – Jó utat, főkadét – viszonozta a mérnök.
  Jane elővette távkomját, s pillantásával kísérve a bolygójárója felé tartó férfit, beleszólt.
  – Főkadét mindenkinek. Jelentem, a hasadékot betemettük, a Saurus útját biztosítottuk. Vége.
  Míg a konvoj és az Urania nyugtázta a vételt, ő elindult kifelé a Zónából. Elhaladt a völgy széle fölött lebegő lámpasor alatt, ezen a részen se rendőrök, se kíváncsiskodók nem voltak. Megkerülte a domboldalba vájt sebhelyet és fölkaptatott a lankás oldalon.
  – Főkadét hívja Uraniát, vétel.
  – Itt Urania, vétel – felelte Shelton.
  – A dombon vagyok, amelyre a Melissa rázuhant. Teljes rálátásom van a konvoj és a hajó közötti egész területre. A megvilágítás kitűnő, egy fomikát is észrevennék. Sehol senki és semmi. Indulhatnak. Vétel.
  – Indulhatunk?
  – Igen. Közelebb a konvojhoz. Vétel.
  – Erről eddig nem volt szó, Jane.
  – Akkor most beszéljünk róla. Még nagyon hosszú utat kellene megtenni, és én már sokallom a meglepetéseket. Vétel.
  – A következő kazettacserénél – szólalt meg apa hangja – a hajó hátulról fogja megközelíteni a konvojt, Jane. Nem kell aggódnod. Vétel.
  – Az a dolgom, hogy aggódjak – vágta rá ő. – Egy óra múlva egy gyalogos rendőr a bokáját ficamítja a Zóna közepén, két óra múlva egy fomika esik össze vakbélgyulladással, és ott a konvoj előtt kell megoperálni. Nincs kedvem egész éjjel tűkön ülni, hogy mi lesz még. Vétel.
  – Egyetlen katasztrófa történt, Jane – felelte apa. – Nem egész sorozat.
  – Aha – csattant föl Jane –, és az az egyetlen katasztrófa nemcsak a Saurus útját sodorta veszélybe, hanem a környék élővilágát is. Urania, vegyék fontolóra a pályamódosítást, vége. Carson főkadét hívja Nukleárist, vétel!
  – Itt Nukleáris, vétel. – Edson százados, a tábornok öccsének hangja volt, korábban találkozott vele.
  – Nukleáris, tud információt adni a Melissáról? Vétel.
  – Tudok, Jane. A protokriolit terjedése lelassult, amióta nincsen gravitáció és atmoszféra, de láthatóan így is korrodál mindent. Holnap tartunk egy értekezletet, ahol fölvetjük a maga javaslatát is az auweliai csobbanó leszállásról. Vétel.
  – Szívesen segítek.
  – Értekezni?
  – Felerősíteni a rakétákat a hajóra és egyenesen az Auwelia legfájdalmasabb pontjára kormányozni.
  – Értem, Jane. Remélem, soha nem váltok ki magából olyan érzelmeket, mint az Auwelia, de meg kell mondanom, hogy amíg a Saurus rászorul az energetikai támogatásunkra, addig nem kötjük le a maradék két Terralunánkat potenciálisan veszélyes vagy hosszadalmas feladatokra. Majd ha maguk már felszálltak, akkor jöhet a Melissa. Vétel.
  – És ha addig felrobban?
  – Nem robban. Ne aggódjon, Jane.
  Jane bosszúsan fújt egyet. Az egész Fominának az az egyetlen válasza mindenre, hogy ő ne aggódjon. Akkor mégis minek van itt?

31.

Urania hívja főkadétot, vétel.
  – Itt főkadét – felelte Jane. A fominaiakat figyelte éppen a völgy túloldalán. Továbbra is rengetegen voltak, bár már jó ideje nem történt semmi, a hajó és a felé száguldó konvoj között nem moccant senki és semmi.
  – Elfogadtam a javaslatodat – mondta apa, Jane pedig egyszerre megélénkült. – Mr. Jones már dolgozik a hajókapcsolati pályákon, ha az megvan, akkor végrehajtjuk a pályamódosítást. Jelentsd pozíciódat.
  – A dombtetőn vagyok továbbra is. A Zónában nincs mozgás, minden lámpa zöldet mutat.
  – Vettem, vége.
  Jane fölkelt. Nyugodtan mozoghat, Blackék vigyáztak, hogy ne legyen omlásveszély. Pár lépést téblábolt ide-oda, aztán útnak eredt lefelé. Innen fentről semmit se tud majd tenni, ha segítségre van szükség.
  Alig húsz centáddal később, amikor apa megint megkérdezte a pozícióját, már azt felelte, az Agógos–2 fedélzetén van. Valójában nem a fedélzeten, azaz az utasfülkében volt, hanem a kocsi tetején ült, onnan szemlélte a távolban az Urania fényben úszó, csonka tatját.
  A Kettes konvoj ekkor már teljes sebességgel, egy-zéró-zéróval száguldott, mialatt az Egyes lemaradt kissé, hogy utat engedjen neki. Kezdtek kihúzódni oldalra, Cartwright állandóan tekerte a kormányt. Régesrég le kellett volna adnia a szolgálatot, de még mindig ott ült a magasban és vezette a hajóját.
  – Találkozási pontig zéró-öt-zéró – jelentette egy hang, amikor Jane már vagy ötven centádot ült végig a kocsitetőn, apa pedig kiadta a parancsot:
  – Pályamódosításhoz felkészülni! A gyalogos rendőrök szükség esetén kötözzék meg a lányomat. Térhajtóműveket indítani!
  Ekkora távolságból egyáltalán nem látszott, hogy az Urania megemelkedik, egyszerűen csak növekedni kezdett. Néhány perc alatt a közvetlen közelükbe ért, Jane megfigyelte, hogy alig tíz centivel lebeg a talaj fölött. Wright érti a dolgát. Jane felállt a kocsitetőn. A hajó lassan elfordult, hogy a megfelelő szöget zárja be a Saurusszal, és leereszkedett.
  – Távolság zéró-egy-zéró – jelentette az Agógos. – Konvojbontáshoz felkészülni!
  Jane előrement a motorházra, leugrott a hajó elé és tett néhány lépést. Az Agógos orrán összecsukódott a detektorrács. A kis fehér kocsi kifordult a konvoj elejéről és elgurult az Urania mellé.
  A Monoceros még néhány percig száguldott Jane felé, aztán kikapcsolta gépeit, kikanyarodott a konvojból és egykettőre eltűnt a Saurus útjából.
  Hosszas várakozás következett, amíg a Saurus most már egyedül száguldott a hajó felé. Jane az elejét az Urania alatt töltötte, aztán megjött apa és az egész tisztikar, s együtt átsétáltak a Saurusra. Csak Wright, Whalley, Thornton, Shelton és Forbes hiányzott, nekik még dolguk van odaát.
  – Távolság zéró-egy-zéró – olvasta le Jane.
  – Leválasztást megkezdem – felelte Cartwright, és lenyomott néhány gombot. Aztán gyorsított és kormányozni kezdett jobbra.
  Jane ekkor már fent ült a frontális megfigyelőállásban, onnan nézte, ahogy a Saurus eleje kifordul a két egymáshoz közeledő óriási közül, a gép törzse pedig tovább száguld előre, rajta a kétmillió tonnás teherrel. Még mindig Cartwright vezette, egyszerre mindkét részt, pedig már nem is egy irányba néztek. Aztán ők megálltak, és Cartwright csapatának nem volt más dolga, mint egyenesen haladni a Saurus törzsével, amíg a blokk pontosan oda nem simult az Urania mellé. Végül a Saurus megállt.
  Beindították a térhajtóműveket, és az Urania megemelkedett. Jane boldogan nézte, ahogy az irdatlan reaktorblokkot milliméteres pontossággal beillesztik a milliónyi csatlakozóba. A kadétok beszaladtak a blokkba és hozzáláttak a szilárd rögzítéshez. Két bolygóórájuk fog rámenni, amíg az összes szelvényen végigmennek és minden rögzítőelemet a helyére kapcsolnak.

32.

Jane lemászott a Saurus–1 frontális megfigyelőállásából, ahonnan a második blokk beillesztését végignézte. Lent egy lelket sem talált, mindenki elment már, a rendszereket lekapcsolták, mindkét Saurus végleg leállt. Majd szétszedik és elszállítják.
  Végigsétált az üres vezérlőtermen és a kilengés starboard hármas külső megfigyelőfülkéjén át kilépett a szabadba. Hűvös volt a hajnal, bekapcsolta a ruhája fűtését. Lemászott és elindult az Urania felé.
  Kész a hajója. Indulhat. Most mindenki alszik egyet, hosszú napjuk és éjszakájuk volt, aztán felszállnak. Az új blokkok üzemanyagát már orbitális pályán fogják berakodni.
  Elérte az egyik zsilipet, kinyitotta, bezsilipelt a D szektorba és beszállt egy kocsiba. Elindult a gépház folyosóján és ásított egyet. Aztán még többet is, ahogy végighajtott a C és B szektorokon, és megérkezett az A-ba. Nem találkozott senkivel. Mindenki alszik. Az A szektor központi aulájában ott állt a fulgurit, amit Mr. Blacktől kaptak. Jóváhagyólag bólintott felé és bement a kajütjébe.
  Az éjszaka jött még hír Young századosról, rendbe fog jönni. Miután ők elmennek és a konvojt is elszállítják, a helybeliek rendbe hozzák a völgyet, s pár nap múlva a fomikák is visszaköltözhetnek.
  Egy hét múlva leszállnak a Terrán és átveszik az előléptetéseket. Aztán irány a Galaxis.