Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Auwelia


  

regény

  

Internetes magánkiadás, 2012

http://LAttilaD.org

ISBN 978-963-89965-0-3

Krisznek,
  akivel még együtt kezdtük tervezni

1.

Lamia–61 Terraluna, Lamia–61 Terraluna, itt Auwelia hetes, vétel!
  – Auwelia hetes, Auwelia hetes, itt Lamia–61 Terraluna, érkezés harminc centád múlva. Planetológiai jelentést kérek, vétel.
  – Auwelia hetes planetológiai jelentése. Általános aktivitás kettes szint, stagnál, utolsó változás kettő négy kettőkor, emelkedett egyesről kettesre. Charlie kilencnél erős magnetikus, tíz-tizenöt teslás kilengésekkel, becsült kiterjedése ezerötszáz méter. Whiskey kettőnél termikus anomália, kétszáz és ötszáz kelvin szintingadozás, becsült kiterjedése négyszáz méter. Jelentés vége, vétel.
  – Auwelia hetes, planetológiai jelentést vettem. Kettes általános, Charlie kilenc magnetikus, Whiskey kettő termikus. Pályamódosítás Bravo kettő-egy-kettő. Vétel.
  – Lamia–61, pályamódosítást vettem, vége.
  A bajuszos, jóképű pilóta balra és lefelé mutatott.
  – Látja azt a kéken villódzó fényt? Az a Darwin. Mellette kicsit jobbra a Seymour, az a kicsit lilás fényű. No, a kettő közé nézzen, ott van a hetes komplexum.
  A másodpilóta ülésén, amit az ilyen kis interplanetáris utakon általában üresen szoktak hagyni, egy lány ült. Fehér kezeslábast viselt az intersztellárisok jelvényével és egy különös, sehol másutt nem látható rangjelzéssel. Gyanakodva nézte az elébe táruló képet.
  A lenti táj minden volt, csak nem bizalomgerjesztő. A talaj szürke volt, de alig lehetett kivenni, mert mindenfelé folyók kígyóztak rajta, színes, világító, idegenszerű folyók. Vörösek, sárgák, narancsszínűek, kékek és lilák. Jane Carson főkadét, az Urania Hórusz intersztelláris parancsnokának lánya soha életében nem gondolta, hogy létezik kék láva is. Amit a pilóta Darwinnak mondott, az egy hegynek bizonyult, aminek a tetejéről kék láva ömlött keskeny folyamban. A lilás fényű Seymour-hegy nem öntött ki lávát, vagy csak ebből az irányból nem látszott.
  Azon a helyen, ahol a pilóta szerint a hetes komplexum volt, Jane nem látott semmit. Sötétség. Aztán észrevett két sárga felvillanást, gyors egymásutánban. Majd többet is, különböző pontokról.
  – Öt felszíni és egy O kettes – mondta a pilóta feléjük mutatva, amiből Jane egy szót sem értett, de nem kérdezhetett, mert megint megszólalt a rádió.
  – Auwelia hetes hívja Lamia–61 Terralunát, vétel.
  – Itt Lamia–61, vétel.
  – Lamia–61, eruptív jelzések a Yorkról, néhány centádon belül kitörés várható a keleti oldalon. Hármas-négyes fokozat. Vége.
  – Vettem, hetes, York keleti oldal hármas-négyes fokozat néhány centádon belül, vége.
  Ahogy a pilóta kimondta, Jane már tudta, melyik a York. A hetes komplexum túloldalán vörös fény lobbant, sokkal nagyobb, mint bármilyen jelzőfény. Robbanás felhője terült szét a hegyoldalon, megvilágítva a lenti táj eddig ismeretlen részleteit.
  – Kicsit előbb jött – mondta a pilóta, és lenyomta a kart. A fülke megremegett a lökéshullámtól, de kevésbé, mint ahogy a távolság alapján Jane gondolta volna.
  – Már az oxiban vagyunk – mondta a pilóta, mintha Jane-nek értenie kellene, hogy ez mit jelent –, de ha lejjebb viszem kicsit, akkor kevésbé érezzük.
  A táj száguldani kezdett feléjük, ahogy a kis Terraluna rárepült a komplexumra. Egy domb mögül mesterséges építmény bukkant elő, magasan a táj fölé emelkedő, kocka alakú épület, sárga fényvonalak világították meg a széleit. Mire megnézte volna, már el is hagyták, a pilóta egy másik, ugyanolyan épület felé repült. Sárga szélű, szürkésfehér kocka. Lehetetlen volt megítélni az arányait. A széle éppúgy lehetett egy méter hosszú, mint ezer. Oldalain hatalmas fehér számjegy és betű: 7A. Aztán a kocka tetején Jane egy embert pillantott meg, és döbbenten nézett a pilótára.
  – Hol akar maga itt leszállni?
  A kocka alapterülete nem lehetett több ötvenszer ötven méternél.
  A pilóta természetes hangon felelt.
  – Ahol máskor. Az ergen.
  És kinyomta a futókat. A Terraluna leszállópozícióba fordult, és egyetlen lendülettel leszállt a kocka mellett. A bolygó érintetlen talajára. A semmire.
  – Hát, főkadét – mondta a pilóta, miközben leállította a hajtóműveket –, sok szerencsét.
  Jane kicsatolta magát és nagy levegőt vett.
  – Köszönöm, hadnagy úr. – Egy pillantást vett az odakinti baljóslatú tájra. – Azt hiszem, szükségünk lesz rá.

2.

Egy órával ezelőtt az Auwelia még nem volt neki több egy névnél. Hallotta már, hogy létezik egy ilyen bolygó a rendszerben, említették, hogy vulkanikus, de Jane-t különösebben nem érdekelte, egészen addig a percig, amikor viszont már nem jutott idő, hogy részletesebben tanulmányozza.
  Éppen Uraniumban volt; így nevezték el azt a rögtönzött kis falut, amit az Urania kijavítására hoztak létre a becsapódási kráter szélén. A hajó még lent volt a kráterben, két nap múlva tervezték kiemelni. Maga az emelés nem lesz nehéz dolog, a fél máglya energiája bőven elég a plaxok beindítására, de le kell szigetelni. Uranium tiszta volt és tiszta is marad, apa megígérte, hogy a szigetelést két napon belül befejezik, és Jane személyesen hozhatja ki a hajót a kráterből.
  Jane tehát Uranium főépületében volt, a hír érkezésekor a szerelőtornyot tanulmányozta. Már előző nap felállították, most folyt a felszerelések behelyezése. A torony hatvan méter magas volt, akárcsak a hajó, kétméterenként egy-egy platformmal, egyszerre akár harminc helyen lehetett dolgozni. Két tucat karvastagságú kábel szaladt föl a magasba, mindenhol fogókarok és emelők, hátul pedig egy hatalmas létra, amin a munkások egymás zavarása nélkül közlekedhettek. Persze antigravitációs darukat is használnak majd, de ezen a szakaszon, az új blokkok csatolásánál túl sok kábelt, szerszámot, embert kell mozgatni, célszerűbb a torony.
  Jane elismerően nézett végig a föléje magasodó építményen. Már járt odafenn, először és alighanem utoljára, mert ha ideáll az Urania, akkor már útban lenne a munkásoknak, azonfelül semmi kedve sugárvédő ruhában föl-le masírozni azon a rengeteg lépcsőn. Így is beleszédült, amíg megmászta a Fomalhaut ragyogásában, tetőtől talpig bevonva fényvédő folyadékkal. Ha az Urania egyszer elindul, alighanem azt fogja a legjobban élvezni, hogy végre nem kell mindennap végigspricceltetni az egész testét ezzel a kencével.
  Éppen azt figyelte, hogyan hajol ki negyven méter magasan egy munkás a mélység fölé, hogy a helyére igazítson egy szerelvénylapot, amivel a daru közeledett, amikor megszólalt Stetson tizedes:
  – Hallottátok, mi történt az Auwelián?
  Jane odapillantott. Két másik tizedes volt a háta mögött, azokkal beszélgetett, közben ők is a fent dolgozó munkást figyelték. Ezért megy ez ilyen lassan, gondolta Jane, egy dolgozik, illetve kettő, mert a daru kezelője is, és hárman nézik. Vele együtt négyen, de neki úgysincs dolga.
  – Nem, mi történt? – kérdezte Smithers tizedes.
  – Lávaömlés az egyik komplexumban, kétszáz ember lent ragadt a föld alatt.
  – És hogy hozták ki őket?
  – Sehogy, most történt, pár perce. Azt mondták, egy egész járatot elárasztott a láva.
  – Milyen láva?
  – Nem tudom, az nem volt a hírben.
  Jane-nek átcikázott az agyán, hogy milyen hülye kérdés, hogyhogy milyen láva, hát forró. De szerencsére nem mondta ki, ezek az emberek fominaiak voltak, ismerték az Auweliát. Hamarosan megtudta, hogy az ő kérdése lett volna hülye kérdés, ha fölteszi.
  A munkás egészen kihajolt a levegőbe, teljes súlyával belefeküdve a biztosító hevederbe; Jane kíváncsi volt, hogy fog visszahúzódzkodni, amikor helyére tolta a szerelvényt, de ebben a pillanatban megszólalt a zsebében a távkom. Előkapta.
  – Carson!
  – Itt is Carson – nevetett apa. – Jane, történt valami, ami esetleg érdekel. A rendszer egy másik bolygóján, az Auwelián baleset történt, és emberekre van szükség a mentésnél. Van kedved átmenni néhány emberrel?
  Pillanatok alatt eldöntötte. Itt még órákig nem történik semmi különös, és amikor igen, annak ő úgyis csak nézője lehet. Különben is esteledik, lassul a munka. A kérdésére is választ kapott: a munkás megnyomott egy gombot a hevederen, és a gép visszahúzta állóhelyzetbe a platformra. Persze hogy van kedve. Bárhová, ahol hasznosnak érezheti magát, ahol történik valami!

3.

A lelkesedése addig tartott, amíg meg nem pillantotta az Auwelia színes lávakígyók csíkozta, pokolbéli tájait. Ha úgy jöhetne ide, hogy csak a magasból nézi és nem kell leszállnia, sőt leereszkednie valamiféle barlangokba, még tetszene is. Amikor pedig kiderült, hogy a pilóta egyenesen a bolygó talajára száll le, végképp elment a kedve az egésztől. Egyetlen dolgot tehet. Villámgyorsan kiszabadítja azokat az embereket, hogy hazamehessen. A Fomina túl fényes, vakító égboltja most valósággal vonzotta. Egyébként, ahogy kinézett az ablakon, itt éjszaka van. Ez eddig fel se tűnt. Lehet, hogy nappal szebb? Nem fogja megtudni, mert most lemegy egy barlangba, és napkeltére már otthon lesz a kiszabadított emberekkel.
  Kilépett a fülkéből, az utastérben a kadétok már kicsatolták magukat és nyitásra készen álltak. Csak annyit kellett kérdeznie, hogy jönnek-e vele lávából menteni, és azonnal ugrott a szakasz. Tisztet nem hozott, aki a tisztek közül nem utazott el, az a Fominán maradt, az Urania rengeteg munkát ad nekik. Stewardot se hozott, azok már mind kivették a szabadságukat és szétszéledtek a Galaxisban.
  – Nyitásra készen – mondta Wilson, az aznapi szakaszparancsnok. Illetve voltaképpen nem is az, hiszen szabadságon vannak, de mégis mindig tudták, hogy ki lenne a parancsnok.
  – Nyitásra készen – szólt be Jane a pilótának.
  – Csak nyissák bátran, kétajtós nyitással kimehetnek.
  Hát kinyitották és beleszagoltak az Auwelia levegőjébe. Meleg volt, furcsa fémes szagok terjengtek benne, de alapjában véve nem volt kellemetlen. Wilson és Jane kilépett a talajra. A talaj szürke volt, így közelebbről nézve világosabb, mint fentről. Homokszerű, laza, jellegtelen és élettelen. A nem őshonos életet egy szerelőruhás ember képviselte, aki az épület felől közeledett hozzájuk. Magas volt, erőteljes alkatú, de nem különösebben érdekes férfi.
  – Jó napot – mondta. – Simms őrnagy vagyok. Üdvözlöm önöket a hetesen.
  Wilson vigyázzba vágta magát és tisztelgett.
  – Wilson kadéthadnagy szakaszparancsnok, Urania Hórusz intersztelláris. Üdvözlöm, uram!
  – Carson főkadét, ugyanonnan – tisztelgett Jane is. – Jó napot, uram!
  Az őrnagy visszatisztelgett, de hamar leengedte a kezét.
  – Kérem, hagyják most a formaságokat. Jöjjenek velem, ne vesztegessük az időt.
  Gyors léptekkel megindult a szürke homokon, a szakasz pedig követte. Rövid út volt, a pilóta meglepően közel tette le a Terralunát. A széles, magas, automata főkapu kellemesen megvilágított, tágas csarnokba nyílt, ami hasonlított az űrkikötők várótermeihez. Piros huzatú, rögzített padsorok egyenletes elrendezésben, jókora távolságokra egymástól. Helyenként egy-egy asztalka.
  – Erre jöjjenek – mondta az őrnagy –, itt van egy falitérkép a hatos komplexumról. Úgy értesítettek, önök nem ismerősek az Auwelián, így van?
  – Így van, uram – felelte Jane.
  – Akkor kezdjük az elején. Tudják-e, mire valók a komplexumaink? – Megrázták a fejüket. – Idegenforgalmi látványosság. A lent rekedt emberek turisták, egészen pontosan száznyolcvankét látogató, köztük nyolc gyerek, továbbá három vezető. Nézzék meg a térképet. – Lézermutatót kapott elő és megjelölt egy pontot. – Ez a Lambda objektum, egy óvóhely hetven méteres mélységben. Itt vannak az emberek. A vonalak, amiket látnak, lávajáratok. A számok a mélységeket jelentik.
  – Mit jelent az, hogy lávajárat, őrnagy úr? – kérdezte Lemuel.
  Az őrnagy a térkép melletti képernyőhöz lépett és néhány gombnyomással egy alagút képét hívta elő.
  – Ez egy lávajárat. A járatokat a fúróláva hozza létre, ami áthalad a szpongiton és hosszú, szinte egyenes csöveket hoz létre. Ismeri önök közül valaki a terrai Hawaii szigetének vulkanikus jelenségeit? Nem, nagyon jó, az ott szerzett tudás csak félrevezetné önöket. Ott a lávafolyamok a felszínen haladnak, majd a külsejük megszilárdul és hosszú csöveket alkot; itt a fúróláva lent halad a kőzetben. A komplexum alatt egy nagy szpongittábla helyezkedik el. A szpongit egy nagyon különleges, szivacsos kőzet, kevés bolygón fordul elő. A fúróláva mélykürtőkön tör fel, ezeket a térképen is látják. A Lambda óvóhelytől alig száz méterre, az India járatnak ezen a pontján van a Clancy, a komplexum legmélyebb kürtője. Ezerháromszáz méter mélységben van az úgynevezett feneke. Most azonban a Clancyn megindult a sárgaláva, olyan mennyiségben, amit nem tudunk kontrollálni. Amint látják, az India keleti végében is van egy kürtő, a Weaver, ezt megnyitottuk, hogy a lávának elfolyást engedjünk, a Weaver azonban csak száz méter mély, és nagyon hamar megtelik. A láva nyugat felé is halad, felfelé a lejtőn, ez a mi láváinkat sosem zavarta; ott a Helios járatba torkollik, ez a komplexum főjárata, mindkét végén egy lávanyelővel. Így tehát a lávának van lefolyása, nem valószínű, hogy nagyobb területeket is eláraszt, csakhogy az emberek éppen a Lambdában vannak, és ahhoz az egy helyhez nem tudunk hozzáférni. Ennyit elöljáróban, kérdezzenek.
  Jane teljes öt másodpercig emésztette a hallottakat. Aztán sóhajtott. Nincs mit tenni, ő mászott bele ebbe az őrült vállalkozásba. Hát kérdezett.
  – Hány ember van a komplexumban?
  – Három ember mozog szabadon odafent.
  – Mikor és hogyan jutunk oda?
  – Lávajáróval indulunk, amint befejezik a jármű átvizsgálását.
  – És… mondja… mit várnak tőlünk?
  Az őrnagy sóhajtott, egészen úgy, ahogy az előbb Jane.
  – Ötleteket, hogy mit tegyünk, azután a megfelelő ötlet kivitelezéséhez szaktudást és kezeket. Mert bármit teszünk, ahhoz ennyi ember kevés lesz. Valószínűleg magukkal együtt is, de a hadnagy úr tud még hozni embereket a Fomináról.
  – De ha az a hatos komplexum, ez meg a hetes – szólalt meg Stanton –, akkor van több is, igaz?
  – Igen, nyolc komplexumunk van az Auwelián. A többiek egyelőre nem tudnak segíteni: ha egy komplexumon baj történik, akkor mindegyiket kiürítjük, ők jelenleg az ottani látogatók elszállításával foglalkoznak. Itt a hetesen éppen nem voltak látogatók.
  – Mennyi időnk van? – kérdezte Heywood.
  – Nehéz megmondani, hadnagy. Levegőjük körülbelül három napra van, de ha kinyitják az óvóhely ajtaját, akkor a végtelenségig, csak nagyon melegük lesz. A víz a kritikus, az óvóhelynek egy ezer literes tartálya van. Vagyis alig négy liter vizük van fejenként. Ha ez elfogy, nem sokáig bírják, főleg a gyerekek. Ami az élelmet illeti… – az őrnagy legyintett. – Régesrég elfogyott a víz, mire az élelem szóba kerülne. Lássuk tovább. Kommunikációnk van, az összeköttetés sértetlen. A hullámtovábbítók mindig a járatboltozaton vannak. A járatban jelenleg egy méter magasan áll a láva, a közlekedést pedig már tíz centinél is lehetetlenné teszi, az egy elég lapos fenekű járat.
  Mintegy végszóra közéjük lépett egy ember, Jane nem is látta, honnan került elő.
  – Bocsánat. A lávajáró készen áll, indulhatunk.
  – Köszönöm – felelte Simms. – Főkadét, uraim, javaslom, hogy induljunk el, és menet közben tovább beszélgetünk.

4.

Átvágtak az előcsarnokon és a túloldalon kiléptek a szürke talajra. Az első dolog, amit Jane meglátott, egy kerék volt, bár beletelt egy másodpercbe, hogy felismerje, mert nagyobb volt, mint egy ember. Aztán felfedezte, hogy a kerék mellett több másik is van, egymás mögött sorakoznak, és hogy ez egy lánctalp. Tekintetével követte a szerkezet arányait, és majdnem hanyattesett.
  Senki nem szólt, hogy amit ők lávajárónak hívnak, az egy LBK típusú univerzális bolygójáró, abból is valamelyik nagyobb fajta. Jane eddig még csak képen látott ilyet, alig néhányszor. A képeken is nagynak látszott. De nem ekkorának.
  A lánctalp, amit látott, akkora volt, mint egy Terraluna függőleges légköri vezérsíkja. Fölötte az univerzális láb vagy öt méter vastag, és hogy milyen magasságba ívelt föl, azt meg se lehetett becsülni. A szerkezet legnagyobb része homályban maradt az éjszakában, csak a villódzó jelzőfények mutatták, hogy hol van a gép teste. Valahol messze a fejük fölött. És nagyobb, mint egy Terraluna utastere. Ez majdnem akkora, mint egy kisebb űrhajó.
  – Főkadét?
  Jane fölkapta a fejét. A többiek már bent voltak a liftben. Igen, ez a lift, ismerte fel hirtelen, ahogy megiramodott utánuk, és jobbra nézve még elkapta az egyik hátsó lánctalp látványát is. Vagy az az első? Nem is tudta hirtelen, melyik a jármű eleje.
  A lift egy átlátszó henger volt, ami nyomban emelkedni kezdett velük, ahogy ő beszállt. Most vannak a lávajáró hasa alatt, középen. Az emberek között kikukucskálva meglátta a harmadik lábat is, valahol messze balra. A negyediket már nem volt ideje megkeresni, megérkeztek. Simms kilépett az utastérbe és előresietett, menet közben szólt valakinek, hogy indítsa be a motorokat. Már remegett alattuk a padló, amikor elhelyezkedtek az üléssorokban és becsatolták magukat.
  Jane gyorsan körbepillantott. Két-két ülés balról és jobbról, a padlón puha szőnyeg, nyilván rázkódásvédelmi céllal. Odakint a pokolbéli táj lendületesen megindult hátrafelé. Jane elnézett egy lankás hegyoldalt, amin irizáló kékeslila lávafolyam csordogált lefelé, aztán kanyarodott egyet és velük párhuzamosan haladt a talajon. Illetve ők haladtak a lávafolyammal párhuzamosan. Az ablak fölött húzódó hosszú tükörben Jane fölfedezte a bal első láb lánctalpát, ami éppen néhány kisebb követ taposott bele a szürke homokba.
  – Láva–14 hívja hatost, vétel – szólalt meg ekkor Simms a hangszóróból. Valamivel Jane előtt volt, nem ült le, az üléssorok között ácsorgott.
  – Láva–14, itt a hatos, vétel – jött a válasz.
  – Elindultunk, százados, velünk van az Urania legénysége. Ők is beszélni akarnak magával. Főkadét, a maga előtti ülés támláján vannak a gombok, az egyest nyomja le.
  Jane határozott mozdulattal megnyomta az egyes gombot.
  – Itt Carson főkadét, hall engem?
  – Tisztán hallom, főkadét – felelte a hatos. – Itt Roylston százados komplexumparancsnok.
  Jane felvonta a szemöldökét. – Százados? Az itteni parancsnok egy őrnagy.
  – Én is az leszek, amint kimentjük azt a kétszáz embert, főkadét.
  Jane mosolygott. – Rendben. Akkor hát mi a helyzet maguknál?
  – Nem sok újdonsággal szolgálhatok. Odalent mindenki jól van, idefent meg vadul törjük a fejünket, hogy mit az ördögöt csináljunk.
  Jane kisandított az ablakon, és meglepve látta, hogy emelkedik az első láb. Ó, igen, egy nagy szikla közeledik, azon fog átlépni. Lentről még elképesztőbb látvány lehet, ahogy ez a hatalmas szerkezet fölemeli az egyik lábát és átlép a szikla fölött.
  – Tizenkilenc negyven körül ott vagyunk maguknál – hallotta Simms hangját. Nem nagyon figyelte. Hátrafelé nézett, hogy lássa a hátsó lábat is átlépni a sziklán. A pilóta mesterien csinálta, az első láb éppen földet ért, amikor a hátsónak már emelkednie is kellett, hogy ne akadjon a sziklába, és közben nem lassítottak.
  – Nos, főkadét és uraim – mondta Simms –, tekintsenek a képernyőjükre. A helyszínt látják.
  Jane gyorsan odakapta a tekintetét az előtte levő ülés támlájára. A képen jól megvilágított alagút, az alján ragyogva hömpölygött a sárga lávafolyam. Balra, a kamerától néhány méterre lépcső haladt a fallal párhuzamosan, öt lépcsőfok, a tetején korláttal elkerített kis térség és egy nagy vasajtó.
  – Ez élő közvetítés az óvóhely bejáratának környékéről. Amint látják, az ajtó még most is két méter magasan van a lávaszint fölött, tehát gond nélkül nyitható. De a lépcső alsó fokait elborította.
  – A kamera forgatható? – kérdezte Kelly.
  – Igen, az ottani vezérlőből irányítható.
  – Voltaképpen – kérdezte Jones – miért kocsival megyünk a helyszínre, ahelyett hogy ott szálltunk volna le?
  – Mert a hatos jelenleg erős magnetikus. A környék nagy részét mágneses anomália teríti be, ami veszélyes az űrhajókra. A lávajáróink elég jól le vannak árnyékolva, de ezekkel is vigyázni kell.
  – Van összefüggés a mágneses anomália és a lávaömlés között? – kérdezte Lemuel.
  – Egész biztosan, hadnagy, mert mindig ugyanakkor történnek, bár többnyire nem pontosan ugyanott. De hogy mi az összefüggés, azt még senkinek nem sikerült megfejtenie.
  – Tehát ez természetes jelenség? – szólalt meg Jane. – Akkor nyilván egyszer elmúlik.
  – Sajnos akkor is napokba telhetne, ha természetes jelenség volna, de nem az. Mr. Cameron, a bázismérnök ragaszkodik hozzá, hogy ő számította ki rosszul az értéket, amire a nyomáskiegyenlítőket be kell állítani. Ezért tört fel a láva, zárta el az embereket és mellesleg magnetikust is okozott.
  – És csakugyan az ő hibája?
  – Nem tudom, főkadét, de tagja leszek a vizsgálóbizottságnak. Vizsgálatról azonban csak akkor lehet szó, ha a mentés befejeződött.

5.

A lávajáró sietve haladt át a tájon, amiről Jane nem tudta levenni a szemét. Ha fényképen látja, még talán tetszene is, a szürke sivatagot keresztül-kasul szelő, kanyargós folyamok, amik mindenféle színekben világítanak, időnként szökőkutak törnek fel belőlük, néha pedig találkoznak és összekeverednek. Egyszer percekig követtek egy piros folyamot, ami tőlük pár száz méterre kanyargott, és egy hegyoldalról beleömlött a kék láva. A találkozás helyén kétszínű lávaszökőkút tört fel, magasabbra, mint az ő járművük, aztán kétfelé folyt tovább a lávafolyam, de mindkettő piros volt. A kék lávának nyoma veszett. Ahogy a szökőkút kiért Jane látóteréből, az egyik folyam feléjük kanyarodott, ők pedig átmentek rajta. Jane kíváncsian figyelte a lánctalpakat. Valóságos szikraesőt kavartak, ahogy áthaladtak a láván, és még egy ideig szikrázott a szürke por is, amit felvertek. Vajon vannak-e benne üvegdarabkák, gondolta Jane. Persze lehet, hogy egész más az összetétele, mint a földi homoknak.
  Közben a társai kérdésekkel bombázták Simmset. Megkérdezték, nem lehet-e aknát fúrni az óvóhely fölött, amin át elérnék őket, és az őrnagy azt mondta, nem, a fúróláva az egyetlen, ami a szpongiton áthatol, ezen kívül csak robbantani lehetne, azt viszont nem bírná ki az óvóhely burkolata. Megkérdezték, lehet-e a lávafolyam tetejére építeni valamit, amin járni lehetne, és az őrnagy azt mondta, nem, a sárgaláva túl forró ehhez, bármiből építkeznének rá, az elégne, elolvadna vagy maga is olyan forró lenne, hogy nem lehetne rálépni. Megkérdezték, hogy az óvóhely burkolata miből van, erre Cameron válaszolt, hőálló kerámiaötvözet, de az egész Auwelián nincs annyi, amiből szilárd járdát lehetne építeni, és az anyag megmunkálása sem megoldható, ha nincs lávamentes, szilárd talaj, amire a gépeket le lehetne állítani.
  Igen, ha fényképen látná, biztosan tetszene ez a táj. Egy alacsony, de hegyes kúpban végződő szikláról sárga láva tört fel, mintegy fele olyan magasra, mint Jane nézőpontja, és minden irányban szétfröccsenve hullott a talajra. Az egyik oldalon egy kék folyamba ömlött, s ahol a sárga belezuhant a kékbe, narancsszínű szökőkút képződött, ami aztán visszahullott a folyóba, de abból meg piros lett, ami aztán lassan eloszlott és nagy sárga foltokat alkotott a kék folyamban. Őrület. Mintha egy tébolyult festő szétlocsolná a festékeit, és ő találná ki ötletszerűen a keveredés szabályait.
  Így, hogy itt van és közelről látja, egyáltalán nem tetszik. Semmi kedve ehhez az egészhez. Lehet, hogy azok az emberek odalent addig bírják, amíg elfogy a fejenkénti négy liter víz, de neki semmi kedve itt maradni. Föl kell hoznia azokat az embereket, mégpedig gyorsan!

6.

A láva tarkította szürkeségben tett félórás utazás éppen elég borzasztó volt, de a vége, a megérkezés még rosszabb. Már látták a hatos komplexum sárga jelzőfényeit, amikor megnyílt előttük a föld. Fél perc alatt tíz méter széles szakadék keletkezett, amiből piros láva bugyogott elő, és pillanatok alatt elöntötte a környéket. Jane ekkor már elöl ült, a pilóta mögötti jobb szélső ülésen, és nagyon jól látott mindent. A lávajáró vezetőfülkéjének az egész padlója átlátszó volt, csak az a kis rész nem, ahol az ülések voltak. Ötvenméteres magasságból bámultak le a tűztengerre. Jane el se tudott képzelni ilyet. Terrai lávát látott már filmen, az egyáltalán nem ilyen volt. Lassan hömpölygött előre. Ez majdnem úgy folyt, mint a víz.
  – Simms, itt Roylston, vétel!
  – Itt Simms, minden rendben, vétel – felelte az őrnagy, aki a bal hátsó ülésen ült.
  – Előre nem jelzett sima erupció. Szeizmikus nem szignifikáns. Hat-hétszáz méter hosszú kis vetődés. Vétel.
  – Vettem, Roylston. Mi a terve, Mr. Cartwright?
  – Megkerüljük a Clayborne-t – felelte a pilóta, és már működésbe is hozta a kormányszerkezetet. Az irdatlan szerkezet helyben jobbra kezdett fordulni. – A Delta helyett az Epszilonra érkezhetünk.
  – Negatív – felelte Roylston. – Semmi kedvem kivárni, amíg végigkutyagolnak a Bellatrixon. Jöjjenek az Alfára, vétel.
  – Vettem, Alfára megyünk, vége – mondta Simms.
  – Bocsánat – szólalt meg Jane –, de mi az a Bellatrix? Úgy tűnik, nem csillag.
  – Egy lávajárat – felelte az őrnagy –, rajta van a térképen, amit látott. Az Epszilon épületet csak az köti össze a komplexum többi részével. Hosszú és meredek.
  Jane bosszúsan nézett ki a lávatengerre, ami lassan elmaradt mellettük a túloldalon. Rajta van a térképen… mintha bizony képes lett volna kívülről megtanulni a térképet az alatt a pár perc alatt.
  Hirtelen az egész kocsi megremegett, és közvetlenül előttük lila szökőkút tört föl ott, ahol egy pillanattal korábban még szürke sivatag volt. Jane belemarkolt az ülés karfájába. A lila tűztorony másodpercek alatt magasabbra nőtt, mint a lávajáró, aztán összeomlott, csak egy lila tócsa maradt a helyén.
  – Lilagejzír – mondta a pilóta, és megállította a járművet. – Hány ismétlés lesz, Mr. Simms?
  – Három – mondta az őrnagy.
  – Úgy? Szerintem négy. Kettőt teszek rá.
  – Tartom.
  Jane érezte, ahogy elönti a láva, de ez belülről jött. Ezek az emberek nem normálisak. Fogadásokat kötnek ezekre a borzalmakra, ahelyett hogy mennének tovább, ami a dolguk?!
  – Tudja, Carson – szólalt meg csendesen az őrnagy –, ha életben akar maradni ezen a bolygón, van egy alapvető szabály. Soha ne mozduljon el egy lávaember mellől, és higgye el neki, hogy tudja, mit csinál. A gejzírek még a lávajárókra is veszélyesek. A burkolatunkban nem tehetnek kárt, de feldönthetnek, ha alattunk csapnak fel.
  Jane nem válaszolt. Nem volt képes rá. Egy hangot se szólt arról, amit gondol, az őrnagy az arcéléről olvasta le, mi jár a fejében. Pont olyan elviselhetetlen, mint a bolygója.
  Odakint másodszor is fölemelkedett a tűztorony, lila fénybe borítva a jármű belsejét.
  – De őrnagy úr – szólalt meg Wilson –, mi van, ha egy ilyen gejzír akkor csap föl először, amikor fölötte vagyunk?
  – Az nagy baj lenne, hadnagy úr – felelte Simms. – Mi persze nem törnénk össze magunkat, a kocsinak ugyanúgy megvan a saját gravitációs tere, mint az űrhajóknak. De ki kellene másznunk az ergre és másik kocsival továbbmenni. Mr. Cartwrightnak többek között az a dolga, hogy előre lássa a gejzíreket és ne hajtson föléjük.
  Minden jelzés nélkül harmadszor is a magasba lövellt a lila rémség. Ahogy összeomlott, a pilóta már indította is a motorokat. Jane-nek sejtelme se volt, honnan tudta, hogy több ismétlés nem lesz.
  – Maga nyert, Mr. Simms. Két szolgálattal tartozom… majd ha kikecmeregtünk ebből a slamasztikából.
  – Az nem most lesz, Mr. Cartwright. Még azt is meg kell várnunk, hogy a járat kitisztuljon, addig nem nyithatunk meg újra.

7.

Megkerültek valamit, amit Clayborne-nak neveztek, és egy magaslat volt, ami különös módon nem okádott semmilyen lávát. Jane gyanította, hogy csak szünetet tart.
  – Milyen magas ez a Clayborne? – kérdezte, közben próbálva felmérni a sötét égbolton alig kivehető hegy magasságát.
  – Száz-kétszáz méter, hadnagy – felelte a pilóta. – Nemigen tartjuk számon, túl gyakran változnak a magasságok.
  – Csak főkadét – jegyezte meg Jane.
  – Azt hittem, az Urania katasztrófája után minden kadétot előléptettek hadnaggyá. A híradásokban az volt, hogy ez az első utasszállító hajó, aminek az összes kadétja hadnagy.
  – Ez így is van – mosolygott Jane. – De én nem vagyok kadét. Hivatalosan még a legénység tagja se vagyok.
  – És nem volt ott a ceremónián, amikor előléptették a kadétokat?
  – Már hogyne lettem volna!
  – És maga nem kapott semmilyen rangjelzést?
  Jane zavarba jött. Nem, nem kapott. Ő adta át őket. Apa kis beszédet tartott, aztán a kadétok sorban átvették az előléptetésüket az ő kezéből, kezet ráztak vele – előre megmondta, hogy nem hajlandó ennyi emberrel összepuszilkodni –, kezet ráztak apával, aztán kezet ráztak a Fomina kormányzójával is. Utánuk jöttek a stewardok, őket nem léptették elő, hanem két fizetési fokozattal feljebb kerültek. Jelenleg a Főparancsnokság legjobban fizetett stewardjai közé tartoznak.
  A tiszteket egyáltalán nem is léptették elő. Tiltja a hagyomány. Kadétot vagy stewardot a parancsnoka bármikor előléptethet, de tisztet csak a Főparancsnokság valamelyik kirendeltsége, és csak akkor, amikor a tiszt kikötőbe viszi a hajóját. Az nem baj, ha az a kikötő máshol van, aztán a tiszt másik hajóval érkezik a kirendeltségre, az a lényeg, hogy a hajója kikötőben legyen. Kivéve persze, ha a hajó elpusztul vagy annyira megrongálódik, hogy már nincs értelme elszállítani.
  – Hatos hívja Láva–14-et, vétel – szólalt meg a rádió, megmentve Jane-t a válaszadás kötelezettségétől.
  – Vétel – felelte a pilóta.
  – A magnetikus centrum északnyugat felé tolódik. Gamma kilences rengések a Clayborne kettesen.
  – Vettem – mondta Cartwright, és előrenyomta a karokat. A jármű meglódult, egykettőre megtettek egy negyedkört a magaslat körül. – Úgy néz ki, magunk mögött hagytuk. Már látom az Epszilont. Délről haladok el. Vétel.
  – Pozitív, tizennégyes, gyertek, mi is látunk már benneteket.
  Jane figyelte, ahogy a jobbjukon eltűnik a nagy fekete kocka a sárgán világító élekkel. A két látható oldal közepén hatalmas 6E felirat fehérlett. Hatos bázis, Epszilon épület. S egy másodperc múlva már látta is feltűnni a következőt, kicsit balra elöl, talán egy kilométerre lehetett, bár nem tudta biztosan, jól ítéli-e meg a távolságokat.
  A lánctalpak átvágtak egy lávafolyón, ez olyan színű volt, amilyet még nem látott, vöröseslila, talán kétféle láva ömlött éppen össze. Aztán átléptek egy újabb nagy sziklán, és Cartwright egy gyors helyben fordulással beállt az épület elé.
  Jane sóhajtott. Most jön a neheze.

8.

A bejárat ugyanolyan csarnokba vezetett, mint a másik komplexumon. Roylston középtermetű volt, göndör hajú. Kezet nyújtott Simmsnek, aztán Jane-nek, a többieket elintézte egy bólintással.
  – Roylston. Hol akarják kezdeni?
  – Talán egy kérdéssel – szólalt meg Jane. – Mondja csak, százados úr, tulajdonképpen miért jöttek ide azok az emberek?
  – Turisták, a komplexumot akarták látni.
  – Ezt értem. De mi van rajta látnivaló?
  Roylston elmosolyodott. Jane sejtette, hogy a háta mögött Simms is mosolyog. Egy pillanatnyi habozás után kibökte:
  – Nézzék, én tudom, hogy maguknak ez természetes, de én semmit se tudok erről a bolygóról.
  – Persze – felelte Roylston sietve. – Elnézést kérek. Azt hiszem, erre a legjobb választ maga a bolygó adhatja meg. Mi lenne, ha lemennénk a helyszínre? Akkor a saját szemükkel láthatnák azt is, hogy mi a helyzet, meg azt is, hogy a turisták miért jönnek.
  Jane a társaira nézett, aztán Simmsre. Többen bólogattak.
  – Jó, menjünk – pillantott Roylstonra, és elindult az előcsarnokban, találomra.
  – Azért annyira ne siessen, főkadét – nevetett Simms. – Egypár dolgot magunkhoz kell vennünk, mielőtt elindulunk.
  Az egypár dolog nyolc nagy hátizsák volt, antigravitátorral, stabilizátorral. Nyolc kadét fölkapott egyet-egyet, és elindultak.
  – Ez itt a lift – mutatott Simms az épület feltehető közepére, ahol egy nagy piros kört rajzoltak a padlóra. Jane, a tizenkét kadét, Simms és öt embere meg Roylston és a mérnöke, az huszonegy. Kényelmesen elfértek a körben.
  – Liftet indítani! – mondta Roylston. A piros körből falak nőttek ki, amik pár pillanat alatt elérték a mennyezetet, aztán elindultak. A lift felül nyitott volt, köztük és az egyre távolodó mennyezet között egyre hosszabbra nyúlt a sima falú, ragyogóan kivilágított akna.
  – Ezt az aknát Hartfordnak hívják – szólalt meg Simms. – Kilencven méter mély, de mi csak ötven méterig ereszkedünk. Ott van a Charlie, a komplexum második leghosszabb járata.
  – És mi van kilencven méteren? – kérdezte Lemuel.
  – Semmi. A mélyaknák függőlegesen levezetnek az aktív rétegbe, pár száz méterre, némelyik ezer méter alá. A lift oda már nem közlekedik, a járat csatlakozásánál a mélyaknát fedéllel zárjuk le.
  – Aminek a nyomáskiegyenlítőjét én állítottam be rosszul a Clancyn – szólt közbe Cameron, a bázismérnök. Magas, kissé hajlott hátú, nyugtalan tekintetű ember volt. Van is oka a nyugtalanságra, gondolta Jane.
  A lift csakhamar megállt, a hengeres fal visszasüllyedt a lapba. Jane körülnézett. A látvány döbbenetes volt. Ilyenről soha még nem is álmodott.

9.

A lávajárat félkör keresztmetszetű cső volt fekete kőzetbe vájva. A mennyezeten, több méter magasan a feje fölött, egy ügyesen elhelyezett lámpa fénye egy csoport szikrázó fényponton tört meg. Fehérek, zöldek, pirosak, sárgák, narancsok, kékek, több tucatnyian. Mire azonosíthatta volna őket, vagy egyáltalán bármit gondolhatott volna, a közelben észrevett még egy csoportot, valamivel kisebbet, amiből két irányban is hasonló fénypontok sora vezetett el, girbegurba, itt-ott megszakadó sorozat, de mivel a lámpák pontosan odavilágítottak, könnyű volt követni. Az egyik füzér leereszkedett a falon, majdnem a talajig. Jane odaszaladt.
  Azok voltak, aminek tűntek. Drágakövek. A falba ágyazva, némelyik félig állt ki, másokból csak egy darabka látszott, a legkülönbözőbb méretűek, rengetegféle árnyalatban. Jane egymás mellett három piros követ látott, amik háromféle árnyalatúak voltak. És nagy volt mind, akkorák, mint a hüvelykujja körme, de némelyik még nagyobb. Mint egy alexai alma. De ahogy tovább nézelődött, már látta, hogy nem mindegyik nagy. A nagy kövek környékét apró kövek sokasága borította, helyenként egészen sűrűn. Ezek többsége csak tűhegynyi lehetett, talán még kisebb.
  Megfordult és körülnézett. Az alagút falán most, hogy jobban megnézte, kétféle terület váltakozott: árnyékos és fényes. Azaz nem is, nem attól változott meg, hogy már tudta, mit keressen, hanem a lámpák fénye erősödött. A megvilágított területek egyre világosabbak lettek, s ezzel a többi rész egyre sötétebb. Hát persze, amíg nem volt itt senki, nyilván csak minimális világítás volt, de most, hogy ők lejöttek, az automatika felerősíti a fényeket. A fal igazából nem fekete, csak eddig kevés volt a fény; inkább sötétszürke.
  A világos területeken mindenhol szikráztak a drágakövek. Távolabb már csak a fényes foltokat lehetett kivenni, de ahogy mozgott, időnként egy-egy csillagszerű fénypont jelent meg azokon a részeken, ahogy valamelyik visszatükrözte a fényt. A közeli foltokon pedig minden fejmozdulatnál más kövek verték vissza a fényt, így a foltok szikráztak, ragyogtak, állandóan változtak. Fantasztikus látvány volt.
  Most már értette, miért jönnek ide a turisták.
  – Mi a csoda ez? – kérdezte Jones ámulva. Jane megfordult. A kadétok ugyanúgy el voltak ragadtatva, mint ő.
  – Ezért jönnek a turisták – felelte Simms. – Mi úgy hívjuk, az Auwelia kincse.
  – Miből vannak? – kérdezte Jane.
  – Aminek látszanak. Kristályos szén, alumínium-oxid, szilícium-dioxid és hasonlók. Régi terrai neveiken gyémánt, rubin, ametiszt, mindenféle. Ez a Galaxis legnagyobb drágakőlelőhelye. Az összes komplexum összes lávajáratában megtalálhatók, csak a mennyiségük változik. Ugyanis ezek hozzák létre a lávajáratokat. De induljunk el, menet közben is tudok mesélni. Arra megyünk.
  Jane a többiek nyomában átvágott a lift korongján és felzárkózott az élen haladó parancsnokok mellé.
  – Azt nem tudom ennyi idő alatt elmagyarázni – folytatta Simms –, hogy mi hozza létre a köveket. Mi csak köveknek hívjuk őket. Az Auwelia geológiája külön tudományág. Akárcsak más bolygókon, a magmában lezajló folyamatok során jönnek létre. A modellek szerint a keletkező köveknek csupán egy ezreléke kerül be a fúrólávába, a többi megsemmisül a mélyrétegekben. Fúrólávának a lilalávát nevezzük, ha bizonyos mennyiségnél több követ tartalmaz és szpongittal találkozik. Más kőzetben ugyanis a fúróláva nem hat. Ha azonban a kövekkel dúsított lilaláva eléri a szpongitot, akkor a nagy keménységű kövek valósággal szétmarják a kőzetet. Bizonyos hőtani jelenségek folytán a fúróláva elején nagy mennyiségű kő gyűlhet össze, amit pajzsnak nevezünk. Ezeket a hatalmas folyosókat a pajzs fúrta ki. A pajzs gyémántból, rubinból és hasonlókból van, és persze fúrás közben elölről kopik, hátulról pedig a láva hője pusztítja, így egy-egy alkalommal néhány métert halad csak a lávajárat. Aztán a fúrás leáll és a lilaláva elvonul; legközelebb talán csak egy évszázad múlva fúr megint. A falakban levő köveket a fúróláva hagyta hátra.
  Kereszteződéshez értek, négy irányba lehetett menni.
  – Mi a Charlie járaton jöttünk – vette át a szót Roylston –, jobbra a Capella van, balra pedig a Whisky. Arra megyünk tovább, de előbb nézzék meg itt ezt a követ.
  Balra mutatott, vagy két méter magasra, ahol egy halom drágakő között döbbenetes méretű zöld ékkő ragyogott. Jane édeskeveset tudott ezekről, de úgy emlékezett, hogy nemigen szoktak nagyobbak lenni, mint talán a shellmorganvirág bimbója. Ez akkora lehetett, mint egy gyerekfej.
  – Ez Natalie. A felfedező kislányáról kapta a nevét. Az átmérője most huszonhét centiméter; lassan növekszik, mert egyre több lesz látható belőle, ahogy a kőzet kopik a rengésektől. Úgy számítjuk, hogy csak öt-hat év múlva szabadul ki.
  – Megvárják, amíg magától kiesik? – csodálkozott Jane.
  – Igen. A kezdeti időkben megpróbáltak kivésni néhányat, de nagy részük összetört, azóta úgy tartják, hogy ez nem hoz szerencsét. Így sem panaszkodhatunk, egy-egy komplexum évente száz kiló követ gyűjt össze, és ebben nincs benne az, amit a turisták hazavisznek. Az útikönyvben az áll: követ a falból kifeszegetni nem szabad, egyébként még vésővel sem sikerülne, de ha találnak lehullott követ, az az övék. Mindenki talál. Jöjjenek.
  A Whisky járat keskenyebb volt, hengeres keresztmetszetű, és érezhetően lejtett. Pár perc alatt végighaladtak rajta.
  – Az ilyen kövek valaha rengeteget értek – jegyezte meg Lemuel.
  – Hát igen. Szerencse, hogy ez régen volt, mert akkor csak bánya lehetne itt, idegenforgalmi látványosság nem. Lehetetlen lenne megakadályozni, hogy a turisták kivigyék a köveket. De az az idő már elmúlt. Hadd vigyék, gyárt az Auwelia másikat. Nézzenek föl balra, az ott a Whisky Karácsonyfa.
  Jane vagy fél percig gyönyörködhetett a karácsonyfában, míg elhaladtak alatta. Főleg zöld és piros kövek alkották, és csakugyan olyan volt, mint egy karácsonyfa.
  – Persze itt komoly tudományos munka is folyik – szólalt meg Cartwright. – Az Auwelia egyedülálló geológiájáról nagyon sokat tudunk meg a lávajáratok tanulmányozásából. Jómagam például itt szereztem a doktorátusomat, jóformán ki se kellett mozdulni a járatokból.
  – Balra – szólt közbe Simms. – Az Echo járaton megyünk tovább.
  Az Echo széles járat volt, ami ezen a szakaszon emelkedett, akárcsak a hőmérséklet. Jane közben megfigyelte, hogy a sarkokon kis utcanévtáblákat erősítettek a falra.
  – Már közel járunk – mondta Roylston, és beleszólt a rádiójába. – Mi a helyzet, Harper?
  – Változatlan – jött a válasz a felszínen maradt utolsó embertől. – Lávaszint hatvan egész négy. A Weaver jól bírja. A Hampton is, de az ottani kiegyenlítők már besárgultak. A Golfon áradás várható a Tangóig, a Hotel küszöbét egyelőre nem lépte át. Vége.
  – Köszönöm – felelte Roylston, és Jane-re nézett. – Látom, nem sokat értett a jelentésből.
  – Egy árva szót se – nevetett Jane.

10.

– Az most a fő kérdés, hogy a Weaver és a Hampton mélyakna meddig képes elvezetni a Clancyn feltörő lávát – kezdte Roylston. – A Weaver itt van az utunkban, két perc múlva ott leszünk. A Hampton a Helios déli végében van, a Helios pedig a komplexum főjárata, oda torkollik az India másik vége.
  Forró légtömeg csapta meg az arcukat, ahogy elérték a következő kereszteződést. Jobbra kellett fordulni, egészen hegyes szögben majdnem ugyanabba az irányba, amerről jöttek. Ebben a járatban sárga fény világított meg mindent, és látszott rajta, hogy nem lámpákból jön.
  – A Juliet járat – mondta Simms. – Ez találkozik az elöntött Indiával.
  – Ha valaki rosszul bírja a forróságot, szóljon – mondta Cameron. – Van a hátizsákokban egypár hasznos dolog ellene.
  – Olyan nincs, ami a forróság okát szünteti meg? – érdeklődött Wilson. – Akkor egyből haza is mehetnénk.
  – Az bizony jó lenne – bólintott Cartwight.
  A fény és a meleg gyorsan erősödött, aztán már a lávát is látták. Itt is lejtett az út, és a lejtő alját sárga lávatenger nyaldosta. A tenger vége elveszett a távolban. Közvetlenül a lávatenger kezdete után újabb járat nyílt jobb felé, abban is láva volt.
  – Hát itt vagyunk – mondta Roylston. – Jobbra látják az India járat végét, amit elárasztott a láva. A Juliet arrafelé lejt, tehát innentől a túlsó végéig láva alatt van.
  Jane sóhajtott. A láva messziről is elég utálatos volt, de így közelről még rosszabb.
  – Milyen forró ez a vacak? – kérdezte Porter.
  – Ötszáz fok körül. Kicsit hűvösebb a terrai lávánál, de nem sokkal. Azt javaslom, ha körülnéztek, vonuljunk kicsit távolabbra, ahol nem sülünk meg.
  Visszavonultak és szemügyre vették a térképet. Ahol ők a lávatenger végét látták, egy Y alakú kereszteződés volt, aminek a szára északkelet felé mutatott, erről jöttek. Délkeletre vezetett a Juliet járat elöntött folytatása, nyugat felé pedig az India. A kereszteződés hatvan méter mélyen volt, és benne volt a Weaver mélyakna, ami száz méter mélyre vezetett le.
  – Ez nyeli el most a láva nagy részét – mondta Simms.
  – Miért nem az egészet? – kérdezte Jane.
  – Mert az India bejáratától kissé kijjebb fekszik, a lávának van helye elfolyni az aknanyílás mellett. Azonkívül könnyen meglehet, hogy nem nyeli olyan gyorsan, amilyen gyorsan a Clancy kiereszti.
  – Őrnagy úr – dünnyögte Jones, a térképet tanulmányozva –, ez a két akna alig száz méterre van egymástól. Ez normális, hogy az egyiken feltör a láva, a másik pedig elnyeli?
  – Igen, szerencsére ez a jellemző. De őszintén meg kell mondanom, hogy az Auwelia kiismerhetetlen. Bármelyik akna bármikor kitörhet vagy beszüntetheti a kitörést. Erre vannak a nyomáskiegyenlítők, de hát azok se tudnak mindent.
  – Ráadásul – tette hozzá Cameron – a Weaver most el van árasztva. A kiegyenlítők egyáltalán nem működnek a láva alatt.
  – Vagyis ha a Weaver is kitör… – Jane aggodalmasan pillantott le.
  – Akkor még hátrébb kell vonulnunk – fejezte be a mondatát Cartwright. – De emiatt kár izgulnunk, nem gyakori, hogy két kürtő egymáshoz ilyen közel egyszerre törjön ki. Azonfelül az érzékelők a láva alatt is működnek, és idejében észleljük, ha megfordul az áramlás.
  Jane lenézett a lejtő alján sárgálló, fodrozódó tükrű tengerre, és már csak egyetlen dolgot szeretett volna tudni. Mit az ördögöt tehetnének ebben a kilátástalan helyzetben? A láva mellett talpalatnyi hely se volt, ahol el lehetne menni, de ha lenne, az se jelentene semmit, kétszáz ember nem sétálhat el egy fortyogó lávafolyam mellett néhány centire. A folyam időnként kicsapott a medréből, mintha halak ugrálnának benne; ahogy így elnézte, még a szélétől egyméteres távolságban sem biztonságos. És ha mégis kitör a Weaver, vagy csak nem lesz képes elnyelni az áradatot, akkor emelkedik a szintje.
  Reménytelen.
  Aztán fölkapta a fejét. És ha…

11.

Jane semmit se hallott a férfiak beszélgetéséből. Egy sziklapúpon ült és elmerült gondolataiban. De nem a lávára gondolt és nem a kétszáz emberre, akik most a szabadulást várják.
  Egy félmondat járt a fejében. Ki kell építenünk a hátországunkat. Apa mondta ezt még tavaly, abban a zűrzavarban, amikor két részre szakadt az Urania, és őt bízta meg az első három szektor parancsnokságával, pedig csak tizennégy éves volt, és nem volt semmilyen képzettsége vagy rangja, csak a kitalált főkadéti cím. Akkor ő már a legénység kedvence volt, de igazi karrierje csak ezután kezdődött. Sorra szerezte a beceneveket, bőrszíjmester, a nagy callindrai sivatagi szörny – csővezető. Igen, csővezető. Hat napunk van, Jane. Ezt meg Stanton mondta, amikor fölmérték a helyzetet, ő pedig belebetegedett a delta-ró-théta-nullába, aztán…
  Igen. Ez az. Aztán ő lett a csővezető, mert csöveket vezettetett át az aknákon és megoldotta a csapdába esett tizennyolc ember élelmezését.
  – Ez az! – csattant föl most már hangosan, és fölpattant. – Mr. Roylston!
  – Parancs, főkadét – felelte a százados kissé meglepve.
  – Elnézést, nem úgy értettem. Tudom, mit kell tennünk. Biztosítanunk kell az óvóhelyen rekedteknek az utánpótlást. Levegő, víz, élelem. Csővezetéket kell odajuttatni. Miből építhetünk csövet?
  – Sokféle csövünk van raktáron, főkadét, de hogy akarja odajuttatni?
  – Például egy antigravitációs robottal – vágta rá Jane.
  – Bárcsak lehetne. Akkor azzal egyből az embereket hoznánk ki. De a láva fölött nem alakul ki stabil erőtér, a robotok nem tudnak fent maradni.
  – Akkor falmászó robottal – folytatta Jane habozás nélkül. – Van ilyesmijük?
  – Nincs. De a Fominán akad. Mr. Harper?
  – Hallom, Mr. Roylston – jött a rádióból. – Hívom a Fominát.
  – Köszönöm. De akkor is kérdés, főkadét, hogy a cső hol jut be az óvóhelyre. Mert ha az ajtót nyitva hagyjuk, akkor megsülnek odabent.
  – Csak akkor nyitjuk ki, amikor használjuk. Kinyitják az ajtót, behúzzák a csövet, átszivattyúzunk valamennyi vizet, aztán kiteszik a csövet az ajtó elé és bezárkóznak megint.
  Roylston eltűnődött.
  – Érdekes, amit mond – dünnyögte. Vállával nekitámaszkodott a járat falának, latolgatott. Jane és a többiek várakoztak.
  – Van vele egy-két probléma – szólalt meg Cameron. – De attól tartok, mindennel van, amit ki lehet találni.
  Roylston bólintott, aztán még egyszer, határozottabban.
  – Jó, próbáljuk meg.
  És megpróbálták. A két komplexum mérnöke, Cameron és Stewart fölment az Alfába, hogy megtervezzék a csőrendszert és számba vegyék a rendelkezésre álló anyagokat. Harper közben a Fominával konzultált. Jane is elfoglalta magát: magyarázatot követelt Roylstontól, hogy tulajdonképpen miért nincsen csővezeték ahhoz az ezerliteres tartályhoz.
  – Teljesen igaza van, főkadét – felelte a parancsnok –, de rendes körülmények között levisszük a vizet kiskocsival, áttöltjük, tíz fordulóval megvan. A tartálynak van öntisztító rendszere, a víz évekig elvan benne probléma nélkül. Még soha nem rekedt lent ekkora csoport ekkora lávaáradás miatt.
  – Akkor mire valók az óvóhelyek?
  – Igazából csak az emberek biztonságérzetének növelésére – sóhajtott Roylston. – Földrengéseknél persze jó szolgálatot tesznek, rengeteg szilánk záporozik a mennyezetről, azok elől el lehet bújni ott. De nagyobb lávabetörésnél csak annyit tehetünk, hogy nem visszük a turistákat a veszélyeztetett szakaszokra.
  – Gyakoriak a földrengések? – kérdezte Jane nyugtalanul.
  – Ez időszakonként változó. Ez a környék most közepesen aktív, két-három naponta van nagyobb rengés.
  Jane sóvárogva gondolt kis kajütjére az Urania fedélzetén.
  – Voltaképpen hogy kerültek az emberek az óvóhelyre? – szólt közbe Jones. – A térképen úgy látom, hogy egészen közel van az aknához.
  – Ez a legszerencsétlenebb dolog az egészben – mondta Roylston. – Mr. Cameron döntése csak egy volt a hibák közül, amiket elkövettünk. A turistacsoport éppen elhaladt az akna mellett, amikor a nyomásmérők riasztottak. Ez automatikusan megszólalt a vezérlőben és a helyszínen is. Mr. Dickson, aki a csoport végén haladt, utasítást kért a vezérlőtől. Mr. Cameron úgy ítélte meg, hogy gázkifúvásra lehet számítani. Ilyenkor vulkanikus gázok törnek ki az aknán. Ezek rossz szagúak és rosszullétet, fejfájást, hasonlókat idézhetnek elő. De csak pár percig tartanak, aztán a gázokat eloszlatja a szellőztető. Mr. Dickson a helyszínen megvizsgálta az aknaműszereket, és ő is kifúvásra gyanakodott. Jelentette a csoportvezetőnek, Mr. Watkinsnak, aki úgy döntött, hogy vonuljanak be az óvóhelyre. Ha továbbviszi a csoportot és kiérnek a Heliosba, ott ugyanolyan biztonságban lettek volna a kifúvástól, a Helios tágas terében a gáz már nem jelent veszélyt. Ez tehát három hibás döntés. Kétségtelen, hogy Cameron döntésén alapult a másik kettő, ezért okolja magát.
  – Azt mondta, „elkövettünk” – mondta Jane. – Tehát ön is hozott valamilyen döntést?
  – Nem kellett. Én vagyok a parancsnok, tehát automatikusan felelek mindenért.

12.

– Üzenet a Fomináról – szólalt meg Harper a rádióban. – Sandhurst ezredes közli, hogy hat falmászó robotot tudtak felhajtani, Rogers hadnagy elrepül értük a délvidékre. Kérdezik, hogy mit küldjenek még.
  – Konzultáljon a mérnökökkel, Harper – felelte Roylston. – Más nem kell, csak amit ők igényelnek.
  – Értettem.
  Jane csak fél füllel figyelt a beszélgetésre. A lávát figyelte egy monitoron, a lávajárat mennyezetén ellenőrző kamerák is voltak, az egész komplexumot be lehetett látni. A láva megállás nélkül ömlött kifelé. Maga az akna nem látszott, de a láva mozgásából lehetett tudni, hogy hol van. A sárga áradat megindult kétfelé, és lassítás nélkül haladt végig az India járaton. A Weaver akna, ami a közvetlen közelükben volt, hatalmas örvényben nyelte el. Az India túlsó vége egy hatalmas alagútba csatlakozott, a Heliosba, amit az itteniek a komplexum főjáratának hívtak, és csakugyan az is volt. Az átmérője húsz-harminc méter is megvolt, kör keresztmetszetű, és az ottani kamerákon jól látszott a kétoldalról belecsatlakozó rengeteg lávajárat. A térkép szerint tizenhat. Az egymás közelében levőket híd kötötte össze, és lépcsők vezettek le tőlük a Heliosba. A komplexum északi szélén a Chester akna van, innen indul dél felé a Helios, negyven méter mélyen, aztán folyamatosan lejt, a déli végén a Hampton akna felső vége százhúsz méter mélyen van. Az nyeli el most a lávát.
  A monitoron a láva sokkal sötétebb volt, mint a valóságban, de így is vakító. Időnként még vakítóbb, majdnem fehér foltok jelentek meg benne, amik továbbhaladás közben változtatták az alakjukat, néha részekre szakadoztak. Máskor fekete foltok jöttek.
  – Forró- és hidegfoltok – magyarázta Cartwright, amikor megkérdezte. – A fekete foltok valójában ragyogó pirosak vagy narancssárgák, csak a még fényesebb sárga mellett tűnnek feketének. Éppúgy, mint a napfoltok. A láva heterogén, a legkülönbözőbb anyagokat tartalmazza. Ha nagyobb mennyiségben áll össze a sárgalávánál forróbb vagy hűvösebb anyag, akkor látunk forró- vagy hidegfoltot.
  Jane eltűnődött. Egy pillanatra a pilótára nézett, aztán vissza a monitorra. Majd megint a pilótára.
  – Mondja csak, százados… van arra mód, hogy megdermesszük a lávát?
  Cartwright összeráncolta a homlokát. Fiatal volt, jóképű és magas. De neki se volt szakálla. Itt senkinek, csak az ő kadétjainak.
  – Ahogy a terrai láva szokott megkövesedni?
  – Igen. Mondjuk hideg vízzel.
  A pilóta lassan csóválta a fejét.
  – Képtelenség. Az Auwelián senki nem látott még kihűlt lávát.
  Jane nyelt egyet. – Senki?
  – Senki. Az itteni láva nem kövül meg. Legalábbis a felszínen biztos nem… a kéregben lezajló folyamatokról keveset tudunk. Mi a lávát csak feltörni, továbbhaladni és elnyelődni látjuk. De megkövesedni… ilyen még nem volt ezen a bolygón.
  Jane sóhajtott.
  – Azonkívül – folytatta Cartwright –, ha jól belegondolok, rámenne az összes vizünk már arra is, hogy kipróbáljuk a dolgot, és valószínűleg csak annyit érnénk el, hogy a láva felső rétege talán lehűlne valamennyire. Aztán jönne az utánpótlás és elsöpörné a lehűtött részt. Még ha csakugyan megszilárdulna, akkor is.
  – Hogyhogy az összes vizük?
  – Egy-egy komplexumnak általában néhány tízezer liter víztartaléka van. Ha elfogy, a Fomináról kell hozatni megint.
  – Az Auwelián nincs is víz?
  – Egy csepp sem.
  Jane egy pillanatra elbizonytalanodott. De hiszen ő azt olvasta…
  – A tankönyvben az áll, hogy ahol nincs víz, ott nincs levegő sem.
  – Persze hogy nincs. Víz nélkül nincsenek növények, növények nélkül pedig nincs oxigén-utánpótlás.
  – Akkor itt honnan van?
  – Itt sincs. – Cartwright félkörös mozdulatot tett a kezével. – Csak az oxiban van. Minden komplexum fölött van egy oxi. Ez egy nagyjából félgömb alakú terület, ami az O kettest veszi körül. Minden komplexumnak van egy O kettese.
  – Mi az az…
  – Oxigéngenerátor. Az oxigénmolekuláról kapta a nevét, de valójában nitrogént is gyárt. A komplexum közepe táján helyezkedik el, fönt a felszínen.
  Jane fejében halkan ciripelni kezdett egy vészcsengő.
  – És hogy jut le a levegő ide?
  – A szellőzőcsöveken.
  A vészcsengő hangosabbra váltott.
  – És hol vezették le a csöveket?
  – Furcsákat kérdez, Jane. Szólíthatom Jane-nek? Természetesen az olyan aknákon át, amilyenen mi is lejöttünk.
  A vészcsengő csalódottan elhallgatott.

13.

A falmászó robotok egyszerű szerkezetek voltak. Öklömnyi testből nyúlt ki három hajlékony végtag, amik bármilyen felületen meg tudtak kapaszkodni. Kettővel kapaszkodik, eggyel fogást keres, ez volt a működési elvük. Cartwright csővéget erősített az egyik robotra és elindította. A robot engedelmesen fölmászott a falon egy méternyit, aztán megindult az elárasztott terület felé.
  Jane inkább csak műszaki kíváncsiságból figyelte. A robot igazán ügyesen kapaszkodik, a fogókaroknak elég a legkisebb egyenetlenség, és beakasztják sok apró karmukat. Célba fog érni. Ha mégsem, akkor van még öt másik. Csak hát ezzel nem érnek el semmit.
  Gondolatban már régesrég túllépett a vízvezeték lejuttatásán. Mert ezzel édeskeveset segítenek azokon az embereken. Élelemre is szükségük lenne, de azt ezeken a csöveken nem lehet szállítani. Alaposan végignézte az utolsó szakaszt a kamerákon át. Lehetetlen megoldani, hogy a csőnek akkora lejtést adjanak, amin valami szilárd is legurul, folyékony élelmen meg nem tarthatnak kétszáz embert napokig. Ráadásul egyetlen teremben vannak összezárva, és ezek nem űrhajósok, akik hozzászoktak a mostoha körülményekhez. Meg is kérdezte a kadétokat, szerintük meddig fogják bírni. Mindenki azt mondta, hogy huszonnégy óránál jóval hamarabb kitör a pánik; bár néhányan egyetértettek abban, hogy az akaraterő néha csodákra képes, és sokat kibírtak már bajba jutott emberek a történelemben. Fönt a felszínen Harper folyamatosan tartja velük a kapcsolatot, van egy képernyőjük, amin látják Jane-éket és a falmászó robotokat, így nem érzik magukat elhagyatva.
  De kiszabadítva sincsenek. A vízvezeték inkább csak arra kellett, hogy kipróbálják a lehetőségeiket. Gyakorlati haszna édeskevés.
  Jane sivító hangot hallott és fölkapta a fejét, de csak a robot volt, újabb csavart hajtott a sziklába, amire a csövet ráakasztják. Igen. Ez az egyetlen megoldás. Fölpattant és odament Roylstonhoz.
  – Százados úr?
  – Tessék, főkadét.
  A parancsnok a robot munkáját figyelte egy kis távkomon.
  – Egyetlen dolgot tehetünk. Aknát kell fúrnunk.
  Roylston értetlenül nézett rá.
  – Egy függőleges aknát a felszínről, amin át kihozhatjuk őket. Nincs más megoldás.
  – Gondolja, hogy ha ez lehetséges lenne, nem kezdtünk volna hozzá azon nyomban?
  Jane összeráncolta a homlokát. Nem tetszett neki ez a neheztelő hang.
  – Nem gondolok semmit. Azt gondolom, hogy órákon belül ki kell hozni onnan azokat az embereket. Hetven méter mélyen vannak, tehát fúrnunk kell egy hetvenméteres aknát és kiemelni őket kötélen. Mivel kezdhetünk hozzá?
  A százados megcsóválta a fejét.
  – Semmivel, Jane. Szólíthatom Jane-nek? Tudja, miből vannak a csavarok, amiket befúrunk a sziklába?
  – Hogy jön ez most ide?
  – Azt kérdeztem, tudja-e.
  – Nem.
  – Gyémántacélból. És tudja, miért?
  – Nem.
  – Azért, mert ha közönséges fémből lennének, akkor semmi terhelést nem bírnának el. Ugyanis alig fél milliméter vastagok. Inkább drótszálak, nem csavarok. Ha ennél vastagabbak lennének, olyan szerszámok kellenének a lyukfúráshoz, amiket…
  Jane felemelte az ujját.
  – Egy pillanat. Azt mondja, hogy ez a spongya kemény?
  – Szpongit. Igen, nagyon kemény.
  – De hát szivacsos. Tele van lyukakkal.
  – Így van. Ha belefúr egy lyukba, néhány millimétert akadálytalanul haladhat előre. Utána megint nagyon kemény szikla következik.
  – Mr. Roylston! – Jane kezdett megdühödni. – Azokat a gyémántacél csavarokat is megmunkálják valahogyan! Azt akarja nekem mondani, hogy…
  – Nem, Jane, fölösleges befejeznie a mondatot. Természetesen meg tudjuk munkálni a szpongitot. De ahhoz, hogy akkora aknát fúrjunk, amire itt szükség van, egyszerűen nincsenek megfelelő gépeink. Ezt nem most állapítottuk meg, régóta tudjuk. Tudom, milyen gép kellene ahhoz, hogy azt az aknát kifúrjuk. Létezik is olyan. De a legközelebb az Altairon van. Több óra lenne behajózni, több nap ideszállítani, egy nap üzembe állítani. Ráadásul meg kellene oldani a hűtését, mert nem bírja ki ezt a forróságot. Megoldanánk, hogyne oldanánk meg. Ki tudjuk fúrni azt az aknát. Csak hónapokba telne.
  Jane sóhajtott. Miért keveredik ő mindig olyan szituációkba, amikor százféle megoldás is van, de egy se jó?

14.

Jane morcosan lépkedett az Echo járat kemény talaján. Bosszantotta a mellette jövő két férfi. Adams és Leyland a hetesről. Őrzik, mint egy óvodást.
  Amikor elindult a járatban, Simms megállította és megkérdezte, hova megy. Az orra után, felelte. De minek, tudakolta Simms. Jane nem értette, miért kérdés ez, csak, világéletében kétféle dolgot csinált, vagy ment valahova, vagy egyhelyben volt, hol itt a probléma? Az őrnagy szó nélkül intett Adamséknek, akik odamentek Jane-hez, ő pedig méregbe gurult és megkérdezte, mit akarnak tőle voltaképpen.
  – Figyeljen ide, Jane – mondta Simms. – Szólíthatom Jane-nek? Az Auwelián az épületek falain kívül egyetlen métert se tegyen lávaember őrizete nélkül. Se a felszínen, se idelent. Legalább egy lávaember legyen maga mellett, de inkább kettő. És teljes felszerelés.
  Jane érezte, ahogy a lávafolyam elindul fölfelé, de most őbenne. Egy pillanattal azelőtt, hogy kitört volna, valaki megérintette a vállát. Megpördült.
  – Nézd, Jane – mondta Stanton –, én semmit se tudok erről a bolygóról, csak egyvalamit. De azt megjegyeztem. A kadétiskolán azt tanítják, hogy vannak bolygók, ahol a kadétoknak csak parancsra szabad bizonyos területeket megközelíteni. Vannak bolygók, ahol egyáltalán leszállnunk se szabad, ha netán éppen hajót vezetünk. Az Auwelia ilyen bolygó. Rajta van a listán. A részleteket nem magyarázzák el, csak annyit, hogy tartsuk távol magunkat az ilyen bolygóktól.
  – Mégis itt vagytok – nyelte le Jane a lávafolyamot.
  – Igen. Parancsnoki engedéllyel. De apád is csak arra adhatott engedélyt, hogy az itteni szabályokat betartva mászkáljunk. Ha itt az a szabály, hogy csak kísérettel szabad közlekedni, akkor ezt maradéktalanul be fogjuk tartani. Mert ha nem, akkor örülhetünk, ha megússzuk egy bírósági tárgyalással.
  – Miért, van rosszabb is? – csúszott ki Jane száján.
  – Igen – felelte Simms –, de inkább ne akarja megtudni, hogyan büntet az Auwelia.
  Így aztán a szabályt betartva, két hátizsákos lávaemberrel az oldalán menetelt a járatban – de akkor is morcos volt. Voltaképpen nem is tudta volna pontosan megmondani, hogy miért. Úgy érezte, hogy korlátozzák a mozgásában, de tudta, hogy ha egyedül lehetne, akkor is morcos lenne. A bolygó teszi morcossá. Meg ezek az emberek. Tíz percen belül hárman kérdezték meg, hogy szólíthatják-e Jane-nek, mindhárman egyformán, először így szólították, aztán a következő mondatban engedélyt kértek rá. Akkor már minek? És egyáltalán, miért az a legfőbb gondjuk, hogy szólíthatják-e őt Jane-nek? Felőle szólíthatják Altairi Sakktáblának is, csak eltűnhessen végre erről az elátkozott helyről.
  – Merre akar menni? – kérdezte Leyland, amikor elhagyták a Whisky kereszteződését.
  – Nem tudom – dörmögte Jane. – Az orrom után. Meg akarom ismerni ezt a helyet.
  – Nincs akadálya, csak nekünk magával kell tartanunk.
  – Mondják, mit jelent voltaképpen, hogy lávaember? Ez valami foglalkozás?
  – Nem… ez azt jelenti, hogy ismerjük az Auwelia természetét. A láva nem tréfadolog, főkadét. Ez egy veszélyes bolygó.
  Jane megcsodált egy pazar drágakőfüzért a falon, és közben bólintott.
  – Észrevettem… No jó – pillantott Leylandre, aztán Adamsre. – Akkor azt mondják meg, milyen baj érhetne engem itt lent a folyosókon, ha maguk nem lennének itt.
  Leyland a társára nézett, aki széttárta a kezét.
  – Soroljam?…
  – Persze! Tanítson, Mr. Adams!
  – Rendben van. Legfőképpen a lávabetörések. Az olyanok, amilyen most is történt, meg másfélék is vannak. – Jane kérdőn nézett rá, Adams bólintott. – Jöhet fúróláva például, át a szpongiton. Egyszer csak kibukkan a falból. Félelmetes látvány, elhiheti.
  – És a láva sokkal gyorsabb, mint gondolja – tette hozzá Leyland.
  – Elhiszem. De ha most jönne a láva, maguk mit tudnának tenni?
  – Akkor már csak rohanni tudunk, főkadét. De idejében észrevennénk, mert a fúrólávának jelei vannak. Sajátos fajta rengéseket okoz.
  – Vannak más rengések is – folytatta Adams. – Érzi a vibrálást a talpa alatt?
  Jane megtorpant. Igen. Érezte. A talaj finoman vibrált. Épp csak annyira, mint amikor az ember az űrkikötő betonján áll és mondjuk egy kilométerrel arrébb fölszáll egy sztellocentrikus.
  – Ezt úgy hívjuk, hogy ambiens rezgés. Mindig jelen van, mindenfelől érzékelhető. Néha gyengébb, máskor erősebb. Most elég gyenge, csak akkor érzi, ha odafigyel rá. Ez az Auwelia lüktetése. Bármit csinál, mindig figyeljen oda rá. Ez a rezgés veszélytelen, de ha hirtelen változások történnek, azok jelentenek valamit. Ha egyszer csak egy erős lökést érez, akkor energia szabadult fel a kéregben, és valahol a közelben nagyobb rengés történt. De már nincs veszély, hacsak nem a rengés következtében.
  Adams Leylandre nézett, aki bólogatott.
  – A rezgés hirtelen felerősödése nem jelent közvetlen veszélyt. De ha egy csapásra megszűnik a rezgés…
  Jane fölemelte az ujját.
  – Várjon, kitalálom. Akkor nem szabadult fel energia, éppen ellenkezőleg… csapdába esett?
  – Olyasmi. Az Auwelia erőt gyűjt valamihez. Ilyenkor még nem lehet tudni, hogy mihez, csak azt, hogy baj lesz. Azonnal nézzen az órájára. A lávaemberek mindig olyan órát hordanak, ami nagyméretű számjegyekkel mutatja a centádokat is. Mérni kell a szünet idejét. Ha húsz centádon belül újrakezdődik a rezgés, akkor az energia valahol felszabadult, és megint nincs közvetlen veszély. Húsz centád után vegye a csomagját és induljon a felszínre.
  – Miért? – kérdezte Jane elszoruló torokkal.
  – Mert legfeljebb ötven százalék az esélye, hogy mire felér, beindul a rezgés és visszamehet. De ha húsz centádra kimarad, akkor jó eséllyel többre is, és minél hosszabb a szünet, annál több energia gyülemlik fel. És minél hosszabb a szünet, annál valószínűbb, hogy a közelben fog kipattanni az az energia.
  – Mi történhet?
  – Bármi. Ha a szünet rövidebb negyven centádnál, akkor általában megússzuk egy lávabetöréssel, ami többnyire a komplexum valamelyik szélső járatában történik. Ha negyven centád körül van, akkor akár féltucat betörésre is számítani lehet, egyszerre. Ilyenkor a komplexum néha több száz méternyi járattal gazdagodik rövid idő alatt, csak maga ne legyen a közelben, amíg elkészülnek.
  – És ha hosszabb a szünet?
  – Ha eléri a kilencven centádot, akkor az épületeket is elhagyjuk és az űrben keresünk menedéket. Tíz éve a négyes komplexum helyén két kilométer átmérőjű kráter keletkezett, elnyelt mindent, amit építettünk. Akkor azon a környéken százhúsz centádra maradt ki az ambiens rezgés.
  Jane megborzongott.
  – Vagyis ha most kimaradna a rezgés…
  Adams bólintott. Leyland is bólintott. Igen, gondolta Jane, és ő is bólintott. Ha a rezgés kimarad, akkor itt kell várakozniuk lent, hogy mi lesz. Nem hagyhatják el a járatokat, amíg azok az emberek csapdában vannak az óvóhelyen.

15.

Jane kilépett a Helios járatba és körülpillantott. Valóban hatalmas. A párkány, amin álltak, itt két méter széles volt, egyenetlen, láthatóan a természet formálta. Alacsony korlátja volt, vastag kőtömbökből. Ez már láthatóan mesterséges volt. A korláton túl mély csatorna, az alján sziklatörmelék. Elnézett balra. Vagy száz méterre, a következő járatból láva ömlött a Heliosba. Jane elindult abba az irányba, amire a két férfi azonnal megelőzte. Húsz méterre lehettek a lávától, amikor azok megálltak.
  – Nem mehetünk közelebb, főkadét – mondta Adams.
  – De hisz magasabban vagyunk – ellenkezett Jane, inkább csak az ellenkezés kedvéért. Semmilyen célja nem volt azzal, hogy jobban megközelítse a lávát. Ami azt illeti, örült, ha éppen nem látta.
  – Azért jöhettünk ilyen közel. Tudja, mi az a lávafröccs?
  Jane fölkapta a fejét. Adamsre meredt, aztán a másikra. Azok komolyan néztek vissza rá.
  – Szóval ez a disznóság még fröcsköl is?
  – De mennyire!
  – Mikor?
  – Amikor neki úgy tetszik.
  Jane sóhajtott és elindult visszafelé.
  Pár perc múlva Harper jelentette, hogy az egyes, kettes és hármas komplexum legénysége megérkezett, egyelőre az Alfa épületben várnak. Az ötös és a nyolcas útra készen várakozik, ha valami készletre lenne itt szükség. Jane már tudta, hogy négyes komplexum nincs többé, s emlékezett, hogy nyolcig megy a számozás.
  – Dehogyis – mondta Leyland. – Tizenhétig, de a többinek nincs állandó legénysége. Túl kicsik.
  A Helioson fölfelé haladtak a Charlie járatig, amikor a lávaemberek javasolták, hogy a következő járatba forduljanak be.
  – Az a Mike, a túloldalon. Ott van a lávatavunk, érdemes megnézni.
  Jane nem nagyon érzett kifejezett vágyat, hogy még több lávát lásson, de végül mégiscsak átkeltek a következő hidacskán. Közben megtudta, hogy a hidakat nem tartja semmi, egyszerűen csak lefektettek egy-egy széles acéllemezt, korláttal, rögzítés nélkül. Ha ugyanis az Auweliának úgy tartja kedve, akkor kitépi a hidakat a helyükről és lehajigálja a mélybe, akárhogy rögzítik őket. Jane-t ebben leginkább az zavarta, hogy miután megnézték a lávatavat, még vissza is kell jönniük egy ilyen hídon.
  De a lávató igazán szép volt. Egyáltalán nem olyan volt, mint a turistákat csapdába ejtő lávaömlés. Ez lilaláva volt, amolyan ciklámenszínű, és hol vöröses, hol kékes árnyalatú sávok meg foltok úszkáltak rajta, folyton változtatva az alakjukat. A tó – Seward-tónak hívták egy geológus után – hatalmas paralelogramma volt, egy-egy oldala majdnem száz méter hosszú. Ők a hegyesebbik sarka felől érkeztek, itt a láva egészen mély vöröseslila volt, aztán beljebb kezdett kékesedni. A párkány igazán biztonságos volt, mindenhol vagy három méter széles, a korlát pedig nehéz kőtömbökből készült és egy méter magas volt. A tó két tompaszögű sarkában egy-egy üvegborítású fülke állt a korlát mögött, az aljukban nehéz kőlépcsővel.
  – A gyerekek csak innen nézhetik meg a tavat – mondta Leyland. – Már jóval a tó előtt figyelmeztetjük a szülőket, hogy ezen a részen tilos fölemelni őket, és mindig fogni kell a kezüket.
  – És az egészen kicsik?
  – Hat év alatti gyereket nem szabad a bolygóra hozni. És egy felnőtt legfeljebb egy gyerekkel jöhet.
  – Értem. – Jane föllépett a fülkébe és körbepillantott a lila folyadéktükrön. – Mondják csak, miért ilyen sokszínű az itteni láva?
  A két férfi szinte egyforma mozdulattal vonta meg a vállát.
  – Ha mi azt tudnánk, főkadét – mondta Adams –, magas tudományos kitüntetéseket söpörtünk volna be érte. A turistáknak csak annyit mondunk, hogy a különböző színű láváknak más és más a hőmérséklete és az összetétele. De az az igazság, hogy ez még nem magyarázat. Bonyolult laboratóriumokat építettünk kizárólag arra, hogy két kérdésre választ kapjunk. Arra, hogy az auweliai lávák színe miért éppen olyan, amilyen – és hogy miért nem keverednek össze.
  Jane meglepve nézett rá.
  – Úgy értem, összekeverednek – helyesbített a férfi. – Bonyolult szabályok szerint, amiben szerepe van annak, hogy melyik szín ömlik melyikbe és milyen sebességgel, meg hogy előzőleg szennyeződött-e valamelyik egy harmadik színnel. De a keveredés folytán előbb-utóbb egyetlen eredő színt kellene kapnunk. Ilyen azonban nem létezik, a felszínre törő lávák mindig az eredeti, tiszta színűek.
  – Nyilván a mélyben szétválnak a kevert színek – vélte Jane.
  – Pontosan, de senki se tudja elképzelni a mechanizmust, ami ezt okozza.
  Jane kilépett a fülkéből és visszapillantott a tóra. Vállat vont. Őt nem is érdekli a mechanizmus. Egy geológusnak igazán érdekes lehet, de az ő világa az Urania.
  Továbbindultak és a tó vége után megnézték az Ashton aknát. Hat méter átmérőjű fémkorong volt bonyolult szerkezetekkel, a járat fele szélességét elfoglalta. A lávaemberek elmondták, hogy a korong alatt hatvanméteres függőleges mélység van; ők ötven méter mélyen voltak, vagyis az akna feneke száztíz méter mélyen volt. A műszerek szerint ebben a percben nyolcvan méterig sárgaláva töltötte meg az aknát. Minden rendben, a lávát a nyomáskiegyenlítők féken tartották. Adams és Leyland ezt világosan leolvasta a műszerekről.
  Jane-t nem tudták megnyugtatni vele. A Clancy aknánál is minden rendben volt, aztán tessék, mi lett belőle.
  Éppen elérték a Mike járat túlsó végét, amikor a felszínről jelentették, hogy a Terraluna hamarosan leszáll a fominai szállítmánnyal. Jane vissza akart menni, látni akarta a robotok elindítását, de hagyta rábeszélni magát, hogy másik útvonalon menjenek vissza a Heliosig. A Quebec és Lima járatokon csodaszép drágaköveket láthatott, aztán átkeltek a Helios egyik hídján és az Echo járaton vissza a helyszínre.
  Amikor megérkeztek, a föntiek már a kirakodásnál tartottak, és az első csomagot már el is indították a liften.

16.

Az első robotot Roylston tette föl a falra, Jane pedig megnyomta a szürke gombot. A robot megkapaszkodott. Ennek négy lába is volt, nem három.
  – Rendben van – mondta Simms. – Mozgassa egy kicsit, hadd lássuk, tud-e haladni.
  Jane finoman kitérítette a botkormányt jobbra. A robot zöld lába előrelendült a lávafolyam irányába, s vagy harminc centivel arrébb megint megkapaszkodott. Aztán anélkül, hogy Jane bármit tett volna, megmozdult a sárga láb is, ami fent volt, a robot teste fölött, és az is új kapaszkodót keresett. Majd a kék, amitől a fehér gömbtest is arrébb került, s végül a piros. Jane felfelé mozdította a rudat, s a robotlábak megindultak felfelé a falon. Visszahúzta.
  – Ez remekül megy – mondta Roylston. – Mindjárt kész a cső. Rakjanak föl még kettőt a falra.
  Pár perc múlva a három robot elindult a törzsükre erősített csővel, tíz méter távolságot tartva egymástól. Először is felküldték őket jó magasra, odáig, ahol még a fal mentén zuhanhatnak, ha engednek a fogókarmok, és van idejük újabb kapaszkodót találni. Az elővigyázatosság helyesnek bizonyult, mert az óvóhelyig vezető úton háromszor is megcsúszott egy-egy robot, az egyik majdnem bele is esett a lávába. Ilyenkor mindig visszaküldték a robotot magasra, csak azután folytatták az utat.
  Végül az első robot megérkezett az óvóhely bejáratához, ahol már kint állt Watkins és megfogta a csövet. Lassan húzta, nehogy lesodorja vele valamelyik robotot. Néhány métert áthúzott a robotok tartóin, és rögzítette az ajtónál.
  – Kész van – jelentette. Harper eddigre összekapcsolta őket, közvetlenül hallották Watkins hangját. – Cső rögzítve. Egy tízliteres tartályt csatlakoztatok. Kész. Jöhet a víz!
  – Nyitom a csapot – mondta Harper. – Némi időbe fog telni, ez majdnem tíz köbméter víz.
  – Mennyi? – hökkent meg Jane.
  – Tíz köbméter – felelte Harper. – Kilenc egész hattized. Szorozza össze a cső hatcentis belső átmérőjének a négyzetét, a nyolcszázötven méter hosszúságot és a pít, ki fog jönni. A tíz litert még hozzá sem adtam.
  Jane elmosolyodott. – Köszönöm, Mr. Harper. Nem szorzom össze, elhiszem magának.
  Amikor Watkins megnyitotta a cső végén levő csapot és feltöltötte a tartályt, azt mondta:
  – Köszönjük, főkadét. Nagyszerű ötlet volt.
  – Szívesen – felelte Jane –, de még sehol se tartunk. Ez csak egy kis víz. Ki kell onnan hozni magukat.

17.

A vízproblémát tehát megoldották. Az óvóhely nagy tartályából eddig alig negyven litert használtak el, ezt majd szépen visszatöltik, és megtöltik a tízliteres kézitartályokat is. Három volt odalent, de szükség esetén a robotok átvihetnek többet is.
  Míg a lávaemberek ezen dolgoztak, Jane keresett egy helyet a járatban, ahol valamivel a feje fölött volt egy lámpa. Elgyönyörködött a pazar drágakövekben, amiket a lámpa megvilágított, aztán két kézzel megragadta a lámpát és felhúzódzkodott.
  A lámpa megtartotta.
  – Mit művel, Jane? – hallatszott egy hang. Cartwright. Jane elengedte a lámpát és lehuppant a földre.
  – Embereket mentek a láva fogságából. Úgy látom, a lámpákat tartó csavarok elég erősek.
  Cartwright megcsóválta a fejét. – Ne is álmodjon róla, Jane.
  – Mégis miről beszél?!
  – Azt hiszi, nekünk nem jutott eszünkbe? Magától értetődő gondolat, szögeket verni a kőbe, arra kábeleket feszíteni, a felső kábelbe kapaszkodnak, az alsóra lépnek. Ha azok ott hegymászók lennének, és nem láva lenne a talpuk alatt. De gyerekek és idősek is vannak köztük. És elhiheti nekem, hogy akármilyen erősnek érzi magát, maga se tudna egy szál kábelen araszolni két méterrel a láva fölött.
  – Miért nem? – kérdezte Jane letörten.
  – Elkábítja a hőség és a vakító fény. Mi egészen közel is merészkedünk a lávához, de maga még akkor se próbálkozzon meg vele, ha szilárd talajon áll.
  Jane sóhajtott és elindult a járatban, zsebre dugott kézzel. A hőséget persze jól bírja. Az Alexa meleg bolygó, nyaranta néha negyvenfokos forróság van, igaz, hogy a tenger felől mindig fúj a hűvös szellő. Shellmorgan nyugati partján, ahol a nagy hegyek között megreked a levegő, ötven fokot is mértek már.
  Eszébe jutott az első alkalom, amikor megérkezett az Uraniára és megismerkedett a négyes szakasszal. A fiúk játszottak vele, kizárták a hajóból, persze figyelték a kamerákon át, hogy nem esik-e össze. Ő meg még futott is odakint, mert egy pillanatra tényleg elhitte, hogy felszáll a hajó, de a hőséget észre se vette. Pedig hatvankét fokot mértek akkor az űrkikötő betonja fölött, de ő csak annyit mondott, amikor beengedték, hogy olyan meleg van odakint, ami még egy vérbeli sivatagi szörnynek is sok. Tisztán emlékszik rá. Hatvankét fokban sok ember összeesik, mások úgy-ahogy kibírják, ha nem kell mozogniuk – ő meg még futott is. Igaz, sokáig nem bírta volna.
  Visszakanyarodott a többiek felé, mielőtt egy-két lávaember a nyomába ered, nehogy egyedül sétálgasson. Ez az egész gondolatmenet a hőmérsékletekkel és az ember teherbírásával fabatkát sem ér. Igen, ő bírja a hőséget, de a foglyul ejtettek nem. Cartwright még őt is óva intette attól, hogy közel merészkedjen a lávához, és nincs az az erő a Galaxisban, ami rá tudná venni, hogy megszegje ezt a tilalmat. Ami azt illeti, akkor se menne közel a lávához, ha Cartwright tilalma soha nem hangzott volna el. Esze ágában sincsen. Akkor lássa a lávát közelről, amikor a háta közepét. Felőle az itteniek a láván is sétálhatnak, ha akarnak. Ő nem megy a közelébe.
  Hirtelen megtorpant.
  A láván sétálhatnak?…
  De hiszen meg is teszik!
  A megoldás egyetlen pillanat alatt cikázott át az agyán. Elszánt léptekkel megindult a járatban, elszáguldott a többiek mellett, és csak menet közben vetette oda:
  – Megtiltották, hogy egyedül menjek. Lesz szíves valaki elkísérni?
  Nem is figyelte, követik-e. A gondolataiba merülve vágtatott végig a járatokon, egyenesen a lifthez. Csak a korongon állva nézett vissza. Persze hogy követték, Simms két embere, Adams és… hogy is hívják? Hunter.
  – Hová megyünk, főkadét? – kérdezte Adams, míg a lift elindult velük fölfelé.
  – Föl, amint látja.
  – De miért?
  – Mert elegem van abból, hogy maguk mindent olyan szépen elmagyaráznak. Most már a saját szememmel akarok megnézni valamit.

18.

Fent az épületben Jane csak annyit kérdezett, hol áll a lávajárójuk, és megindult a két férfi által mutatott irányba. Azoknak szaporázni kellett, ha lépést akartak tartani vele.
  Most nem a lifthez ment, hanem a legközelebbi lánctalphoz. Megnézte a talplemezeket, aztán fölpillantott a lánc visszakanyarodó tetejére, két vagy három méter magasan.
  – Maguk ezzel keresztülmennek a láván.
  Nem kérdezte, állította. A lávaemberek alighanem bólintottak, de nem nézett rájuk, a lemezek illesztéseit figyelte a távoli lávafolyamok színes fényében.
  – Van egy lámpájuk?
  Azok előhalásztak egyet és meggyújtották; most már éles fehér fényben szemlélhette a lemezeket.
  – Hogy csinálják, hogy a láva nem teszi tönkre a szerkezetet?
  – Hát – kezdte Adams lassan – a lemezek hőtűrő acélkerámiából vannak… de mi jut eszébe?
  – Várjon. És hogy van az, hogy a láva nem jut át a lemezek között?
  – De, átjut.
  Jane fölkapta a fejét és a férfira meredt.
  – Egészen kis mennyiség, de átjut. A szerkezet többi része is tűzálló anyagokból van, úgyhogy annak sem árt. De ugye nem arra gondol, hogy…
  Jane dühösen közbevágott.
  – Arra gondolok, hogy utálom ezt a bolygót és el akarok tűnni innen.
  – Hát menjen…
  – De csak azokkal az emberekkel együtt – mutatott Jane határozott arccal a földre. – Úgyhogy a lehetetlent is megpróbálom. Tehát azt mondja, hogy két rétegben kell leterítenünk ezeket a lánctalpakat a lávafolyamra?
  Adams kényszeredetten nevetett.
  – Eszemben sincs ilyet mondani. Tudja, mennyit nyomnak ezek?
  – Nem, de maga most megmondja – felelte Jane.
  – Csak a talplemezek egy tonnát.
  Jane megint fölnézett, most magasabbra, a lávajáró testére, amin csak a színes fények csillanása látszott.
  – Van tartalék lánctalpunk?
  – Nincs.
  – A Fominán?
  – Ott sincs. Ezek nem szoktak tönkremenni, legfeljebb az egész géppel együtt.
  – Hány lávajárónk van?
  – Itt öt. A mienk meg annak a négy komple…
  – Mindegyik négylábú?
  – Igen.
  Jane szünetet tartott a kérdések áradatában. Gondolkodott egy pillanatig, elnézve a távolba, a többi lábat keresve.
  – Hány személyesek?
  – Ötven.
  – Ötven?!
  – Igen, ötven.
  – De hát akkor négy gép sem elegendő, hogy mindannyian elmenjünk innen!
  – Dehogynem. Mr. Rogers a falmászókkal már leszállt az imént. A Terraluna az épület túloldalán áll. Az erős magnetikusok néha csak félóráig tartanak.
  Jane egy kicsit megnyugodott. Megint fölnézett a gép testére.
  – Akkor találják ki, hogyan szedhetjük le és vihetjük le oda a lánctalpakat.

19.

A felszínen és a mélyben is megdöbbenést keltett az a képtelen ötlet, amivel Jane előállt. Leszedni a lánctalpakat? Simms őrültségnek, Roylston lehetetlenségnek nevezte. Jane vállat vont és sétált egyet a lávajáró hasa alatt.
  Errefelé mindent szürke homok takart, durva szemcséjű, inkább kőtörmeléknek lehetett nevezni. A lávajáró túloldalán viszont egy kék folyam húzódott. Kedve támadt megnézni közelebbről.
  Ahogy kilépett a gép alól, Hunter megelőzte és a talajt figyelve lépkedett előre. Adams valamivel arrébb húzódva ugyanezt tette. Jane nem foglalkozott velük, a kék folyót nézte, ami már csak ötven méterre lehetett. Jobb felől érkezett és bal felé folyt, elég sietősen, a környéken mindent élénk kék fénybe borítva. Végeredményben igazán szép színe volt, ragyogó, mély azúrkék, az alexai égbolton néha látni ilyen színt. Csak ez világított, mintha nem folyadék lenne, hanem egy hosszan elnyúló, hatalmas lámpa. És ahogy közeledett hozzá, egyre forróbb lett a levegő. Különös, hogy milyen hideg színe van, és valójában tűzforró. Már lehet vagy negyven fok.
  – Álljon meg, Jane.
  Fölpillantott. Hunter állt mellette és elébe nyújtotta a karját.
  – Ne menjen tovább. Szólíthatom Jane-nek? Innen már nem biztonságos.
  – De hisz még vagy ötven méterre vagyunk.
  – Legfeljebb harminc, de nem azért. A kékláva gyakran alámossa az erget. Az ember azt hiszi, hogy még messze van a lávától, és egyszer csak lávató nyílik a lába alatt.
  Jane gyorsan hátralépett és lenézett.
  – És… honnan tudja, hogy meddig biztonságos?
  – Nézzen ide. – Hunter letérdelt a porba. – Tapintsa meg, milyen szemcsés. – Jane is letérdelt és megtapintotta. – És most nézze meg itt. – Hunter kinyúlt valamivel távolabb és felmarkolt egy kis port. Odanyújtotta Jane-nek. – Látja, itt mennyivel finomabbak a szemcsék? Ez a kékláva hatása. Ezen a szakaszon a kékláva már alámosta az erget. Feljött a felszínre és megőrölte a szemcséket, aztán visszahúzódott. De a lábunk alatt ott van, alig pár méternyire.
  – Mikor történhetett ez?
  – Két hete. Alig félórája néztem meg az adatbázisban.
  Jane elnevette magát.
  – Azt hittem, földtani korszakokat fog mondani.
  – Hiszen földtani korszakot mondott – állt meg fölöttük Adams. – Tudja, Jane… szólíthatom Jane-nek?… az Auwelián néhány naptól néhány évszázadig bármennyi lehet egy földtani korszak. Vidékenként hol ennyi, hol annyi. Itt minden állandó kavargásban van.
  Jane felnézett a férfira, aztán a másikra, és elővette a távkomját.
  – Carson főkadét mindenkinek. Fontos, de nem sürgős közlemény. Vétel.
  – Itt Simms, hallgatjuk, főkadét.
  – Mindenkit egyetemlegesen fölhatalmazok rá, hogy Jane-nek szólítson. Aki legközelebb megkérdezi, hogy szólíthat-e így, azt belelököm a lávába.
  Hunter elvigyorodott. A távkomból Roylston válasza jött pillanatok múlva.
  – Milyen színűbe, Jane?

20.

A kék folyamot követve elhaladtak az épület sarka mellett. A kékláva itt éles kanyarral eltávolodott. Teljesen üres, azaz lávamentes területre értek, aminek a túloldalát hegyek zárták le több száz méter távolságban. A hegyek persze csak itteni viszonyok szerint voltak hegyek, mindenhol máshol meredek sziklának számítottak volna.
  – Nem, igazi hegyek itt nincsenek – felelte Hunter Jane kérdésére. – A tektonikus erők néha felgyűrnek ugyan egy-egy hegyláncot, de legfeljebb egy-kétezer méter magasságba, és gyorsan el is bontják őket. Errefelé még ilyesmi sem történik. A komplexumok csak nyugodt környéken jöhetnek létre, ahol van idő, hogy a szpongit megszilárduljon és a fúróláva kialakítsa a járatokat.
  Ebben a pillanatban vakító fénnyel felrobbant valami a hegyeken túl. A két lávaembernek arcizma se rezdült. Jane ösztönösen befogta a fülét, de a férfiak a fejüket rázták. Elengedte a fülét.
  – Hagyja csak – mondta Hunter. – Az az Osborne, gyakran vannak nagy kitörései. Már kívül van az oxin.
  Beletelt pár pillanatba, hogy felfogja. Igen, itt csak ezekben a kis buborékokban van levegő. Azon kívül a hang nem terjed. Erről eszébe jutott valami.
  – Mondják, honnan lehet tudni, hol van az oxi határa?
  – Sehonnan, Jane. Az O kettes körül két-három kilométeren belül általában belélegezhető, de idefönt alig van nyomás. Lent a járatokban inkább. De az oxi határai folyton változnak, ahogy a gázt hol elnyeli a láva, hol elillan a bolygó körüli térbe.
  – Szóval semmi nem tartja itt?
  – Semmi. Ha az O kettes leállna, órákon belül elfogyna a levegőnk. Kivéve persze az épületeket, azoknak saját rendszerük van.
  Jane sóhajtott. Sokadszor azóta, hogy megérkezett erre a bolygóra, és érezte, hogy még rengeteget fog sóhajtani. Az órájára nézett. Tizenkét óra harminc intersztelláris. Meg akarta kérdezni, mennyi ez bolygóidőben, de megszólalt a távkomja.
  – Carson – csapott a gombra.
  – Simms. Merre jár, főkadét? Éppen arra készülünk, hogy megvalósítsuk az ötletét.
  – Melyiket?
  – Szóval van több is? Nagyszerű, mondja el őket!
  Jane elmosolyodott. – Mire készülnek, őrnagy úr?
  – Néhányan felfelé tartunk, hogy leszereljük egy lávajáró lánctalpait. Bár elég komoly vita van közöttünk, hogy működhet-e ez a megoldás.
  – És ki melyik oldalon áll?
  – Az lényegtelen. Megegyeztünk, hogy egyetlen ötletet se hagyhatunk kipróbálatlanul, akármilyen őrültség is.
  – Erre még emlékeztetni fogom – felelte Jane. – Azt hiszem, lesznek még ötleteim, amiket őrültségnek fog tartani.

21.

Simms, Cameron, Leyland és Adams a lánctalp mellett állt és szótlanul nézte, ahogy Hunter segít beöltözni Cartwrightnak. Jane nem velük foglalkozott, a lánctalpat szemlélte. Most, hogy eldöntötték, leszerelik, mintha még nagyobbnak tűnt volna, mint korábban. Óriási volt. Iszonyatosan nagy.
  Az Uraniára gondolt, amint lent pihen a kráterben, és fentről nézve csak egy kis fehér bogár. De ha közel megy az ember, akkor valósággal fölébe tornyosul. Az Urania legalább tényleg nagy, de ez a lánctalp sokkal kisebb. Az egész lávajáró csak fele olyan magas, mint az Urania, vagy még akkora se. Most mégis úgy tűnt, hogy a lánctalp nagyobb, mint bármi, amit valaha látott. Mert ezt a lánctalpat ők puszta kézzel szét akarják szerelni és levinni a láva útjába.
  – Jól van – hallotta a háta mögött. – Akkor a megbeszéltek szerint.
  Jane megpördült. A pilóta már a liftben állt, kezében a sisakjával. Jane érezte, hogy a talaj megremeg a lába alatt. Hm. Hát igen, bátor ember és nem mindennapi feladatra vállalkozott. Bár ennyire azért nem jóképű.
  Volt ideje odamenni a lifthez és sok szerencsét kívánni neki. Kicsit meg kellett hozzá köszörülnie a torkát.
  – Köszönöm, Jane. Ne aggódjon, nem lesz semmi bajom.
  A talaj ismét megremegett. Jane kezdett aggódni. Soha senki nem mondta, hogy a dolognak ilyen tünetei lehetnek… és különben is, ő azért mindig vonzóbb férfit képzelt el.
  Közvetlenül mellettük Simms elővette a távkomját.
  – Harper, mondja, mikorra várható, hogy szűnnek a rengések?
  Jane hirtelen sarkon fordult és beharapta az ajkát. Te szent Galaxis! Hogy lehetett ennyire hülye?!

22.

– Itt Roylston, mindenki fedezékben. Kezdhetik.
  – Itt Johnstad, kezdjük.
  – Itt Adams, mi is kezdjük.
  – Itt Maynard, mi már dolgozunk is.
  – Itt Stanton, mi is dolgozunk.
  Jane az Alfa épület tetejéről figyelte a munkát a többiekkel. A lávajáró még innen nézve is föléjük tornyosult, de ők most lefelé néztek, a lánctalpakhoz. Mind a négy láb tövében két-két ember dolgozott a talp szétbontásán. Hátul nyitották szét őket, ott, ahol a lánc elválik a talajtól, így lesz a legkönnyebb levenni. A gép hasa alatt négy kis targonca állt villogó helyzetjelzőkkel, indulásra készen, üresen.
  – Itt Cartwright. Már érzem, ahogy csiklandozzák a talpaimat.
  – Akkor jó – jött egy másik hang –, mert most húztam ki a gamma kettest.
  Jane csak fél füllel figyelte a beszélgetést, úgysem értett belőle sokat. A szakemberek megbeszélték, hogy milyen csatlakozókat húznak ki vagy kötnek át, milyen kerekeket választanak szét, és időnként egy-egy humoros megjegyzés is elröppent. Jane-t már nem ez foglalkoztatta.
  Zavarta valami. Úgy érezte, az Auwelia nem fogja ilyen könnyen adni a győzelmet. Az órájára nézett, de rájött, hogy az nem segít, úgyhogy odalépett Roylstonhoz és lehajolva megnézte az övét. Húsz ötven volt rajta. Tizenkilenc negyvenkor értek ide, vagyis száztíz centádot töltöttek itt eddig. Mondjuk, hogy még egy bolygóóra, amíg leviszik a lánctalpakat és megépítik belőlük a lávagátat. Ki lehet menteni kétszáz embert két bolygóóra alatt egy ilyen őrült helyről? Jane úgy érezte, ez túl szép lenne.
  Ha pedig a lánctalpas módszer nem válik be, akkor tovább kell gondolkodni. Lassan körbesétált a tetőn, a tájat figyelte. Egy ideig elnézegetett egy hirtelen feltörő lávaszökőkutat, amiből lilaláva lövellt a magasba, aztán visszahullott egy sárga folyamba. A folyam egy szakasza vörös lett és bugyborékolni kezdett, aztán kiáradt és szétterült a környéken. A lila szökőkútnak közben nyoma veszett, a vörös tavat pedig a folyamon érkező sárgaláva kettéosztotta. Ahol a sárga és a vörös találkozott, apró szökőkutak sokasága keletkezett, amik körül sistergett mindkét szín. A vörös lassan elszivárgott a talajba, és a sárga folyam zavartalanul folyt tovább.
  Tiszta agyrém az egész. Ilyen eszement bolygót kitalálni se lehet. Állítólag ezek az emberek megtanulták az itteni törvényeket, de nehezen hihető, hogy…
  Megdermedt. Várjunk csak egy pillanatot.
  Elfordult kicsit, a sárgán világító korlátra támaszkodott, s egy hegyoldalra függesztette pillantását, amin egyszerre háromféle színű láva csordogált lefelé.
  Lehet, hogy a lánctalpas megoldás beválik. Lehet, hogy nem. De egy biztos: nem fogják vele legyőzni az Auweliát. Legjobb esetben sikerül addig visszatartani a lávát, amíg az emberek kijutnak, de az Auwelia marad a győztes. Ezt a bolygót csak a saját törvényei szerint lehet legyőzni.
  Amiket persze nem ismer. Kénytelen lesz megtanulni őket, ha a lánctalpak nem segítenek.

23.

Percek alatt megvoltak a lánctalpak szétszedésével, aztán felugráltak a targoncákra és elvonultak a lávajáró közeléből. Cartwright megvárta, amíg mind a négy bejelentkezik.
  – Akkor kezdjük. Jobb hátsó láb emelkedik.
  Jane megpróbált arrébb húzódni, hogy a láb kikerüljön a bal hátsó takarásából, mert a lávajáró bal oldalával fordult az épület felé. Nem sok sikerrel, de azt azért látta, hogy a gép felemeli a lábát.
  – Két méter, leáll – mondta Cartwright. – Motor indít!
  Idáig hallatszott a robaj, ahogy a hatalmas lánctalp lezuhan a földre.
  – Stabilizálva. Jöhetnek.
  – Vettük – felelte Johnstad, az egyes komplexum embere. – Hátulról, jobbról érkezünk. Célnál vagyunk. Fogókarok beigazítva. Hátrafelé kihúzzuk a talpat, indul. Kint van a láb alól. Hátrafelé, balra távozunk. Távolság húsz méter… harminc… ötven. Leálltunk. Lánctalp biztonságban.
  – Vettem – mondta Cartwright. – Akkor egy fokkal nehezedik a játék. Jobb hátsó le!
  A láb ismerős surrogása után csikorgó-recsegő zaj ütötte meg a fülüket.
  – Zúzódási hangok – jelentette Simms.
  – Vettem. Ez van. Jobb hátsó stabilizálva, bal hátsó indul fel!
  A bal láb megmozdult, a szerkezet himbálózni kezdett. Jane ösztönösen hátralépett, pedig a gép távolabb állt az épülettől, mint a saját magassága, közelebb állva hozzá se kezdtek volna. A lánctalp alsó része most elöl lógott le a talajra.
  – Két méter, leáll. Motor indít!
  A jobb hátsó kerekek megindultak, s a lánctalp felső része hangos zajjal lecsúszott a földre.
  – Stabilizálva. Jöhetnek.
  Stanton és Biggs a második targoncával bement az enyhén imbolygó gép alá. Jane-nek a torkában dobogott a szíve. Biggs folyamatosan mondta, mit csinálnak, nyilván mert Cartwrightnak túl sok műszert kellett figyelnie, nem nézhette még őket is. Baj nélkül kihozták a talpat, de amikor a pilóta letette a lábat, fülrepesztő dörej hallatszott.
  – Eltört a bal hátsó gamma főtengely – mondta Cartwright. – Szerintem nem fog kibírni még egy emelést, de próbáljuk meg. Jobb első fel!
  Jane pontosan tudta, mi a cél. Előzőleg megbeszéltek mindent. Ha a gép feldől, az nem baj, saját gravitációs tere van, teljes kiegyenlítéssel, plusz Cartwright űrruhájának is teljes védelmi rendszere van, kizárt dolog, hogy baja essen. De az egyik oldalon rádőlhet a lánctalpra, azt esetleg nehéz lesz kiszabadítani. Ha viszont függőlegesen összeroskad a gép, akkor az életben ki nem ássák alóla a lánctalpakat. Előbb hoznak újakat az Altairról.
  Ahogy a harmadik láb emelkedni kezdett, a lávajáró iszonyú csikorgással dőlni kezdett, el az épülettől, aztán megállt.
  – Nincs értelme – hallották a pilóta hangját a recsegésen át. – Feldöntöm az egészet. Jobb hátsó fel!
  Fülsértő nyikorgás, a gép imbolygott egy kicsit, és nem történt semmi.
  – Hát ez nem megy. Nincs vezérlés a jobb hátsón. Az egész rendszer ordít, alig van még valamim. Jobb első le, és emelem a bal elsőt!
  A jobb láb csattanva földet ért, a bal nem mozdult.
  – Ezen sincs már vezérlés. – A pilóta hangja továbbra is higgadt volt, de érződött rajta, hogy dühöng. És nem mondta, mi az az „ezen”, csak lehetett tudni, hogy a bal elsőre gondol. – Mégis mi a lávával döntselek fel?!
  – Hány meghajtást tud beindítani? – kérdezte Roylston.
  – Talán kettőt, de láncok nélkül nem fog megmozdulni. A jobb elsőt nem akarom, mert szétzúzom a láncot. A bal hátsó meg csak lyukat váj az ergbe… várjon, ez az, ezt kell tenni. Indítom a bal hátsót!
  A lánctalpa fosztott láb óriási fogaskerekei talán fél fordulatot tettek, és máris leálltak, de addigra belefúródtak a talajba. A lávajáró óriási recsegéssel-nyikorgással kilendült balra és hátrafelé, aztán megint megállt, teljes súlyával a bal hátsóra nehezedve. A gép teste meredeken megdőlt, az orra az ég felé mutatott. Jane elszoruló szívvel nézte a hatalmas gép szenvedéseit.
  – Hát ez nem igaz – mondta Cartwright. – Még megpróbálom lefuttatni a jobb elsőt, hátha… indítom! – Csattanás. – Jó, a jobb első lent van, de ne jöjjenek érte, mert magukra zuhanok. Lássuk, mi maradt… nem maradt semmi. Csak a jobb elsőn van még vezérlés, de az nem ér talajt. Maguk kívülről látják, merre lendítsem?
  – Hátrafelé – felelte Roylston. – Esetleg hátra és be, negyvenöt fokos szögben.
  – Vettem. Akkor berántom… most!
  A szabadon lengő láb megindult a gép hasa alá, s ettől a kicsavarodott monstrum elvesztette az egyensúlyát. Dőlni kezdett jobbra és hátrafelé, ettől a teljes súly a jobb hátsó lábára került, ami hirtelen kettétört a talprész fölött, és a lávajáró iszonyú robajjal összeomlott.

24.

Örökkévalóságnak tűnt, amíg megint meghallották a pilóta hangját, pedig csak másodpercek lehettek. A roncsokat még nem is látták a hatalmas porfelhőtől.
  – Cartwright rendben. Semmi bajom. Itt minden rendszer leállt, majd ki kell ásniuk innen. Azt hiszem, a bal első alám került, lehet, hogy abból nem marad semmi. A következőre meg valaki találjon ki valami okosat, mert ha a talpak felét elveszítjük, akkor fölösleges tönkretenni a gépeket.
  Cartwright folyamatosan beszélt, amíg az első targonca megérkezett hozzá, és hozzáláttak szétverni a fülke burkolatát – alighanem az idegességét vezette le. Jane is szívesen megtette volna, de inkább hallgatott. Végül is ő nem forgott veszélyben.
  A lánctalpakat épségben találták meg a roncsok alatt, bár a bal elsőt maga alá temette a láb. De a kadétok pillanatok alatt megoldották a problémát: egy targonca hajtóművét rácsatlakoztatták a láb meghajtására, áramot adtak és elmozdították, aztán csak le kellett csévélni.
  Sokkal nehezebb volt odalent ráteríteni a lánctalpakat a lávára. Jane ezt fentről, a vezérlőből nézte a többiekkel, mert az odalent forgolódó targoncák, lánctalpak és robotok nyüzsgésében ember nem maradhatott volna meg. A mérnökök távirányítással vezették a gépeket, egyszerre tucatnyi képernyőn figyelve az ottani helyzetet. Jane számára követhetetlen volt, hogy az egyes mozdulatokat a gépek miért teszik, de a mérnökök között ide-oda röpködő, halk mondatokból tudta, hogy értik a dolgukat.
  Nem rajtuk múlott. Az Auwelia megint kitalált valamit. Amikor a tűzálló karú robot betolta a lávába az első talpat, az ki se látszott. Amikor a másodikat is leterítették, abból csak pár centi emelkedett a láva fölé, úgyhogy rájuk terítették a harmadikat is.
  – Ez is alig látszik ki – mondta Kelly. – Süllyed?
  – Dehogy süllyed – felelte Cameron. – A lávaszint emelkedik. De nem egyenletesen. Nézzék meg valamivel távolabb, ott ugyanaz a szint.
  Közben a robotok elkezdték lefektetni a negyedik talpat is, rá az előző háromra. Egy perc múlva mindenki látta, ahogy a láva lassan, vékony rétegben felkúszik az egy méter magas fémtorony oldalán.
  – Úristen – mondta Leyland.
  – Ez olyan, mint a… – suttogta Cameron, de nem fejezte be a mondatot.
  Jane döbbenten kapkodta tekintetét egyikről a másikra, aztán vissza a képernyőre. A leterített lánctalpak tornyának már csak a teteje látszott ki a sárgán világító lávából, aztán lassan eltűnt az is. De a szerkezet formái ugyanúgy kilátszottak a ragyogás ellenére is.
  – Szedjék ki onnan azokat a talpakat! – harsant föl Simms hangja. – Aztán találjuk ki, hogy mi okozza ezt a jelenséget.
  – Mintát veszek a lávából – szólalt meg Hunter. – Tudnunk kell, változott-e az összetétele.
  – Leküldök némi vizet – mondta Maynard. – Szükség lehet a hűtésre.
  – Küldök még robotokat – szólt Adams.
  Mindenki lázasan munkához látott, csak Cameron meredt még mindig döbbenten a képernyőre. Jane végül nem bírta magát.
  – Mr. Cameron!
  A mérnök összerezzent.
  – Bocsánat…
  – Volna szíves beavatni, hogy mit láttak voltaképpen?
  – Hogy mit? – Cameron hátranézett Jane-re. – Ugyanazt, amit maga.
  – És mit jelent ön szerint?
  – Fogalmam sincs. Ilyet még soha nem láttunk.
  – Mi volt az a félmondat, hogy „olyan, mint a”? Olyan, mint micsoda, mérnök úr?
  – Mint a… Rollin-film, főkadét – felelte Cameron hitetlenkedő mosollyal.
  – Mint mi?…
  – Rollin-filmet mondott? – ugrott föl Roylston a terem túlsó oldalán. – Igen, csakugyan nagyon hasonlít. Lemegyek a laborba.
  S ezzel kivágtatott.
  – Tudja, mi az a szuperfolyadék? – kérdezte Cameron. Jane megrázta a fejét. – Folyékony hélium. Hallatlanul hideg, alig egy-két kelvin. Ha a héliumot ilyen hőmérsékletre hűti és érintkezésbe hozza egy hajszálcsővel, akkor a legkisebb energiaközléssel beindul a szökőkúthatás. A hélium fölmászik a hajszálcsövön és a tartály teljes felületét beborítja egy roppant vékony folyadékréteggel. Ez a Rollin-film. Ellene szegül a gravitációnak, holott folyadék és nem gáz. Olyanformán, ahogy a láva tette most a lánctalpakkal. – Jane visszapillantott a képernyőre; a robotok már kifelé vonszolták a legfelső talpat, amiről pillanatok alatt lefolyt a láva. – Még soha nem láttunk olyat, hogy a láva felmásszon a gravitáció ellenében bármilyen anyag felületén.
  Jane nem sokra értékelte a felfedezést.
  – De hiszen a maga héliumja hideg, ez meg forró.
  – Akad még jó pár különbség köztük. Nem is mondtuk, hogy ugyanarról a jelenségről van szó, csak hogy meglepően hasonlít. Ki kell derítenünk, hogy mi ez, mert így hiába fektetjük le a talpakat.

25.

Jane visszalapozott a tartalomjegyzékre és felsóhajtott. Az óra huszonegy tízet mutatott, ő pedig pontosan ugyanannyit tudott az Auweliáról, mint negyven centáddal korábban. Cameron azt mondta, ebben a könyvben minden benne van, amit a tudomány eddig kiderített a bolygóról. Az anyag rövidségére igazán nem lehet panasza, a tartalomjegyzék tizenhat részt tartalmaz, mindegyiknek van húsz-harminc fejezete, és minden fejezet több tucat képernyőnyi, rengeteg grafikonnal, statisztikával, térképpel, fotóval, videóval… egyetlen dolog hiányzik belőle csupán. De az nagyon hiányzik.
  Egy szemernyi információ arról, hogy adott helyzetben az Auwelia mit fog tenni. Nem létezik, hogy ezt meg ne lehetne jósolni. Mindenki tudja, hogy a tűz egy kaotikus jelenség, de amikor Greatshellen fellángolt a bozót a hegyoldalon, senki egy ujját se mozdította a hegy lábánál levő villák megvédéséért. Mert azt is mindenki tudja, hogy a tűz fölfelé terjed. A tűzről ennél sokkal többet is tud az emberiség, de az auweliai láváról mintha nem tudna semmit. Itt ülhet egész bolygóéjszaka és nézegetheti az összetételekről szóló grafikonokat meg a lávafolyamok vonulásának térképeit, semmivel se lesz okosabb.
  Körbepillantott a vezérlőben. Az egyik képernyő, mint eddig is, az óvóhely képét mutatta, Hunter és Cartwright beszélgetett a lentiekkel. Egy másikon a Weaver akna környéke látszott, ahol a robotok időközben kiemelték a lánctalpakat, nyilván már le is hűtötték őket, most parancsra vártak.
  – Igen, értem – szólalt meg ekkor Hunter. – Lemegyek.
  Fölkelt és az ajtó felé indult, de addigra már Jane is talpon volt.
  – Mi történt, Mr. Hunter?
  – Kell egypár kéz odalent. Jöjjön maga is. A százados megtalálta a magyarázatot a láva viselkedésére.
  – És magának is elmondta? – kérdezte Jane, néhány méteren át lépést tartva a férfival. Aztán már ő diktálta az iramot.
  – Igen. A lávának megváltozott az összetétele, csökkent a viszkozitása és nőtt az adhéziója. De így se mászna fel bármilyen felületen, a robotokra például alig tapad. Mert más a bevonatuk. Úgyhogy most kicseréljük a talpak bevonatát.
  Tíz centáddal később Jane maszkkal az arcán, védőruhában állt a lánctalpakból rakott torony mellett és tűzálló kerámiafestéket fújt a felső lánctalp lemezeinek élére. A torony tetején nyolc kadét mászkált, négy a lemezek felületét fújta le, négy ellenőrizte a munkájukat. Ezt a feladatot nem bízhatták a robotokra. Elég egy kis csíkot kihagyni, hogy a láva felmásszon. Jane kétszer ment végig a rábízott szakaszon, és mindkétszer ott jött a sarkában Singer a kettes komplexumról és UV-lámpával ellenőrizte az eredményt.
  Vagy húsz centádba telt a munka. Aztán lemásztak a toronyról és följebb vonultak, de magukon tartották a védőruhákat és a maszkokat. Előbb látni akarták, mi lesz. Fent a vezérlőben Simms kiadta a parancsot, és a robotok leszedték a lánctalpat. Lassan bevonszolták az egyik végét a lávatengerbe, és elengedték.
  Az egész csapat lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a láva lassan felkúszik a lánctalpon, meg-megtorpanva, időnként félpercnyi szünettel, szinte csak centinként.
  – Csak lelassítottuk – mondta Roylston mérgesen –, de még mindig felmászik. Van valakinek elképzelése, hogy mégis miért?!
  – Meg kell mérni a sebességét – mondta Jones. – Ha több időbe telik felmásznia a négy lánctalpon, mint amennyi alatt kijutnak az emberek, akkor mi nyertünk.
  – És rá kell fújni még egy réteget – vágta rá Jane, és megindult lefelé a lejtőn. Két lépésre volt a lánctalp végétől, amikor valaki elkapta a karját és visszahúzta.
  – Mégis mit művel, főkadét? – A férfi arca nem látszott a maszk mögött, a hangját pedig nem ismerte föl. – Hogy gondolja ezt, a láva mellett ugrálni?!
  – Hagyjon engem… maga melyik? – Jane megpróbálta kiszabadítani a karját.
  – Johnstad vagyok. Azonnal menjen vissza!
  – Dehogy megyek. Ráfújok még egy réteget. Tudnunk kell, hogy…
  – Úristen! Nehogy kinyissa azt a palackot ilyen közel a lávához! Felrobban az egész!
  Jane megszeppenve hagyta, hogy visszatereljék biztonságos távolságba. Leült egy sziklapárkányra és fújtatott. Eddig jól bírta a hőséget, de a védőruhában nem volt légkondicionálás, még a legegyszerűbb légkeringetés sem. Eszébe jutott a Callindra űrkikötőjének forrósága, ami tizenöt-húsz fokkal melegebb volt ennél, de ez sokkal rosszabbnak tűnt. Aztán megütötte a fülét az a sziszegés, amit húsz centádon át hallgatott az imént, és fölkapta a fejét.
  Lent, a lávatenger partján két alak állt. Festéket fújtak a lánctalpra.
  – Mit művelnek maguk odalent?! – csattant föl Jane, és megindult feléjük.
  – Amit maga akart, Jane – felelte Johnstad. – A palackban semmi sincs, ami felrobbanhatna, de mondja meg őszintén, visszament volna, ha azt mondom, hogy csak lávaembernek szabad idelent dolgozni?
  Jane dühösen kinyitotta a száját, aztán megint becsukta.
  – Esze ágában se lett volna – folytatta Johnstad –, amivel megsértette volna a munkafegyelmet. Roylston visszarendelhette volna a felszínre, vagy akár haza is küldhette volna a Fominára.
  Jane iszonyúan szeretett volna valamit a fejéhez vágni, de nem jutott az eszébe semmi. A legszívesebben beledobta volna Johnstadot a lávába. Mérhetetlenül idegesítette az is, hogy az itteniek sose teszik ki a rendfokozatokat, a legtöbbjükét nem is ismeri. Munkaruhát viselnek, rangjelzés nélkül.
  De nem tett semmit. A férfinak igaza volt. Világosan megmondták neki, hogy nem mehet a láva közelébe, és meg akarta szegni ezt a tilalmat. Csak magát okolhatja, amiért becsapták.

26.

Két perccel később, amikor a két ember jelentette, hogy a láva még mindig felkúszik a kerámiafestéken, bár még tovább lassult, már teljesen megfeledkezett a sérelméről. Megint a lávára és az Auweliára volt dühös, és boldogan fogadta Hunter döntését:
  – Menjünk zuhanyozni. Addig kitalálunk valamit.
  Száz méterrel arrébb állították fel a mentesítő zuhanyt, ami nem volt több egy magas állványon elhelyezett szórófejnél és egy tartálynál. Adams intett neki, hogy lépjen be, aztán megnyitotta a csapot és belépett mellé.
  A zuhanyból semmit sem érzett, azt se tudta volna megmondani, hideg volt-e vagy meleg. A festéket mindenesetre letakarította a ruhájáról, most már félrevonulhatott és kimászhatott belőle.
  – Hű – mondta. – De jó hűvös van itt.
  Az emberek nevettek.
  – Persze, harminckét fok – mondta Leyland. – Nem akar fölmenni és valóban lezuhanyozni?
  – Dehogynem, csak utána nincs mit fölvennem.
  – Már hogyne lenne. Elfelejtette, hogy turistalátványosság vagyunk? Van tartalék ruha bőven. Nekünk is szükségünk lesz rá.
  Valóban volt nekik. Az épület első emeletén volt két kis szoba rengeteg feliratozott fiókkal. Jane egyedül válogatott a Női ruhák jelzésűben, a férfiak a másikba mentek. Mindent megtalált, amire szüksége volt, a jelzések szerint akár társasági alkalmakra is lett volna ruha, de talált idevalót is, egy erős anyagú kezeslábast, hasonlót ahhoz, amit most viselt, csak az fehér volt, az új meg sötétkék.
  Ahogy kilépett, valaki elirányította egy zuhanyozóhoz, ő pedig automatikusan követte, de igazából nem figyelt arra, amit csinál. Később sem. Gépies mozdulatokkal vetkőzött le és lépett a fülkébe, állította be a hőfokot és nyitotta meg a zuhanyt. De nem arra figyelt, amit a keze csinált.
  Női ruhák. Ez állt a raktár ajtaján, alatta pedig egy jókora rubinkő. A látogatóknak szánt ajtókat auweliai drágakövek díszítették, mindegyiken egy-egy darab, beágyazva az ajtó anyagába.
  Ez terelte a gondolatait a drágakövekre. Már egy ideje egyáltalán nem figyelt rájuk, jött-ment a lávajáratokon, a falakon ott sziporkáztak a drágakövek, de ő nem törődött velük. Pedig igazán gyönyörűek. Eddig azt hitte, azért, mert szépen csillognak a fényben, de nem lehet, hogy ennél többre is képesek?

27.

Gyorsan lezuhanyozott, aztán benyomta a fehér gombot, és alig tudta kivárni, amíg a forró levegő megszárítja a testét. Kiugrott a fülkéből, magára kapkodta a ruháit és felrohant a vezérlőbe.
  – Hát maga? – kérdezte Roylston. – Azt hittem, zuhanyozik.
  – Már megvolt. Beszélnem kell magával.
  – Semmi akadálya. Üljön le, Jane. Mi a baj?
  – Elolvastam azt a könyvet az Auwelia geológiájáról.
  – Gratulálok. És mit tudott meg?
  – Semmit. Az egész könyvben egyetlen hasznos információ sincsen.
  – Hát akkor?
  – A lávajáratok és a drágakövek.
  – Mi van velük?
  – Azt mondták… meg a könyvben is azt olvastam, hogy a járatokat a kövek fúrják ki. A könyvben még rajz is van róla. Én pedig elkezdtem gondolkodni. Nekünk is ezt kellene tennünk. Alagutat fúrni az óvóhelyhez.
  Roylston hitetlenkedve nézett rá.
  – Azt hiszi, hogy ez lehetséges?
  – Azt. Ha a természet vak erői képesek rá, a technikának is meg kell tudnia csinálni.
  A parancsnok elmosolyodott.
  – Érdekes elképzelés. A természet vak erői csillagokat is képesek létrehozni, Jane.
  – Akárcsak a technika – vágta rá Jane. – Csak még senki nem próbálta. De ha kiraknánk az űrbe egy sor atombontót, amik nagy mennyiségű hidrogént eresztenek ki szűk területen belül, szerintem előbb-utóbb csillag lenne belőle. És alighanem hamarabb, mint ameddig a hidrogénfelhők spontán sűrűsödése tart. Ha van egy kis szabadideje, kipróbálhatja. De előbb mentsük meg ezeket az embereket.
  – Magának mindenre van válasza, Jane. Rendben, hallgatom. Kezdjük az egyszerűbb kérdéssel. Milyen irányból akar fúrni?
  – Felülről. Pontosan az óvóhely bejárata előtti párkányt akarom eltalálni egy függőleges alagúttal. Gondolom, meg tudjuk határozni a megfelelő pontot a felszínen.
  – Minden bizonnyal. Jó. És hogyan akar fúrni?
  – Mesterséges fúrólávát akarok létrehozni.
  – Micsoda?!
  – Nagy nyomásra, nagy hőre és a drágakövekéhez hasonló keménységű anyagra van szükségünk. Nem látom be, miért ne lehetne ezeket megszerezni.
  Roylston nem felelt azonnal. Hátradőlt a székén és gondolkodott. Jane nem sürgette.
  – Magának nem mindennapi képzelőereje van, Jane – szólalt meg a százados kis idő múlva. Jane nem felelt. A valódi választ várta. De a távkom előbb szólalt meg.
  – Itt Bishop. Lefújtuk a második lánctalpat, háromszoros réteggel. Nekimegyünk a következőnek.
  – Feljöhetnének inkább zuhanyozni, a többiek biztos mindjárt készen vannak.
  – Bírni fogjuk, Mr. Roylston!
  – Maguk tudják.
  A százados visszatette a távkomot a zsebébe. Komolyan nézett Jane-re, és megvakarta a fejét.
  – Lássuk csak. Nagyon kemény fúrófej nagy nyomás alatt, nagy hő mellett. Ez nehezebb, mint gondolná. És van még két szempont, amiket nem említett.
  – Éspedig?
  – Hogy záros határidőn belül ideszállítható legyen, és olyan széles lyukat tudjon fúrni, amin át az embereket kiemelhetjük. Ez tovább nehezíti a dolgot. Apró lyukakat gond nélkül tudunk fúrni a szpongitba, de széleset…
  – Egyszer el kell kezdeni, százados úr.
  – Elég a név, mi itt nem sokat vacakolunk a rangokkal. Jól van, Jane. Átgondolom az ötletét. Egyelőre koncentráljunk a lánctalpas megoldásra, az is lehet, hogy az működni fog és megszűnnek a problémáink.
  Jane ekkor már biztosan tudta, hogy nem így lesz. Nem mintha nem bízott volna a lánctalpakban, hiszen az is az ő ötlete volt. De sokkal jobban bízott az Auweliában. Már tudta, hogy az Auwelia megbízható bolygó. Hogy mit fog tenni, azt nem tudta, de a szándékait már ismerte. Itt akarja tartani az embereket. Meg akarja ölni őket. Az Auwelia gonoszságára biztosan építhet.
  Újabb és újabb ötletekkel kell előállnia, mert az Auwelia ereje kifogyhatatlan, és mindenre tud valami választ. Addig kell ostromolnia az Auweliát az ötleteivel, amíg a bolygó elfárad és megadja magát. Vagy legalább egy kis időre kihagy a figyelme.
  Ő pedig nem fog innen elmenni, amíg ez be nem következik.

28.

Huszonkettő hetvenkor a négy lánctalp ismét feltornyozva állt a lávába merítve. Jane ott volt a helyszínen, olyan közelről figyelte, amennyire csak engedték. Nem nézte folyamatosan, nagyon fárasztó volt a láva fényébe nézni, de a torony tetején egy robot ült, az úgyis szólt volna, ha látja a lávát felkúszni. És nem látta.
  A lánctalpak már nem is emlékeztettek egykori önmagukra. A színük nem változott, mert a kerámiafesték ugyanolyan barnásvörös volt, mint a lapok eredeti bevonata; Hunter szangriavörösnek mondta. De tele voltak göcsörtökkel, dudorokkal, mert a festéket nem egyenletesen vitték fel; éppen ellenkezőleg, azt remélték, hogy az egyenetlenül felvitt festék megnehezíti a láva útját a lemezek között.
  Huszonhárom órakor megint odafent volt, az Alfa tetején, és Cartwrightot figyelte, amint űrruhába bújik. Lemuel vitte ki targoncával a második lávajáróhoz, ami jó száz méterre várakozott. Ott fogják leszedni a lánctalpait, nem hozzák közelebb, az első gép roncsai útban lennének.
  Minden úgy kezdődött, mint az elsőnél. Szétbontották a lánctalpakat, aztán biztonságos távolba húzódtak a targoncákon. Cartwright nyugtázta a vételt.
  – Akkor kezdjük mondjuk a bal elsővel. Fel! Két méter, leáll. Motor indít!
  Alig hallatszott, ahogy lefut a lánctalp. Nyilván rosszul terjed a hang a ritkább levegőben, bár a lélegzésnél nem érződött.
  – Stabilizálva. Jöhetnek!
  Egy targonca befutott a gép alá és kihozta a talpat.
  – Bal első le… A fenébe!
  Jane összerezzent. Ahogy a láb leért a talajra, a gép dőlni kezdett abba az irányba. A recsegés már sokkal jobban hallatszott. Hirtelen fémes pendülés, és a futómű levált a lábról, ami több métert kilendült oldalirányban, aztán visszacsapott. Szikraeső zúdult a homokra, ahogy nekiütközött a futóműnek.
  – Szétment az egész! – ordította Cartwright. – Felhúzom a jobb hátsót és ledöntöm!
  – Várjon – kiáltott rá egy hang, Jane nem ismerte föl. – Meddig tudja tartani?
  – Kiment a stabilizátor, talán egy percig!
  – Az elég. Hat óránál közelítünk, húsz méterre vagyunk.
  – Megőrült, Hunter? Magukra szakadok!
  – Maga csak tartsa!
  A targonca befutott az imbolygó géptörzs alá. Egy méterre lehetett csak a leszakadt futóműtől, amikor két alak ugrott ki belőle. Bukfenceztek egyet a homokon, aztán berohantak a lávajáró hasa alá. A targonca közben nekiütközött a futóműnek és megállt.
  – Rendben van, Cartwright! Lassan engedheti!
  – Középen vannak?
  – Igen. Figyeljük a helyzetét.
  – Vettem. Stabilizátor kilenc… nyolc… – A láb ereszkedni kezdett, s rátaposott a targoncára. A szikráktól alig látszott, hogy mi történik. – Hét… hat… leáll. Úgy látom, tartja!
  – Mi is úgy látjuk. Hat óra felé távozunk, a hátsó lábak között.
  – Szép munka volt, Hunter – mondta a pilóta fújtatva, és megvárta, míg azok bejelentkeznek, hogy elhagyták a veszélyzónát.
  Jane ekkor vette észre, hogy percekig nem lélegzett. Most nagy levegőt vett és megtörölte a homlokát. Cartwrightnak igaza van, Hunterék megőrültek. Tönkretettek egy targoncát csak azért, hogy a lávajáró néhány perccel tovább maradjon állva. Úgyis fel fog dőlni.
  Halk surrogást hallott lentről. Áthajolt a korláton. Egy új targonca sietett ki az épületből, s a lávajáró felé vette az irányt. No jó, ebből legalább van tartalék. De bajuk is eshetett volna. Ebben a pillanatban valami durrant, és a targoncából lángnyelvek csaptak föl.
  – Ég a kis mocsok – szűrte Cartwright a foga között. – Az elzáró persze nem működik.
  – Megyünk, hadnagy – felelte egy hang. – Hét óra, ötven méter!
  – Vigyázzanak a kábelekkel, mindhárom rendszer aktív.
  – Vettük!
  Az egyik targonca lefékezett a lávajáró mögött, két ember ugrott ki belőle, és a gép teste alatt a tűzfészek felé rohantak. Jane csak azt nem értette, hogy miért közlekedik mindenki a gép alatt. Észre se vette, hogy hangosan is kimondta a kérdést, csak Roylston válaszára kapta föl a fejét.
  – Mert jelenleg nem várható, hogy összeroskad, csak az, hogy feldől, Jane. Alatta elég biztonságos.
  – Értem. De valamit ki kell találnunk, Mr. Roylston, mert egy gép még hátravan, és ez egyre veszélyesebb.
  – Egyetértek, de most ezen legyünk túl.
  A két ember közben eloltotta a tüzet. Visszafutottak a targoncájukhoz és elrobogtak.
  – Hát jó – mondta Cartwright –, akkor folytassuk. Statikailag a jobb hátsót kell most emelnem, de jobban örülnék, ha a bal hátsó lánc már lent volna. Mert ha feldől, akkor a bal hátsóval nem egykönnyen birkózunk meg, még ha épségben is marad… amit kétlek. Ez már csak balra dőlhet. Mi a véleményük?
  – Szerintem ha a bal hátsót felemeli – mondta Simms –, azonnal dőlni fog. A targonca nem fogja megtartani.
  – Én is a jobb hátsóra szavazok – tette hozzá Roylston.
  – Negatív – jött egy újabb hang. – Itt Jones kadét. Elvégeztem egypár számítást. Ha a jobb hátsót emeli fel, akkor a bal hátsóra kell tennie a súlypontot. Ez csak akkor működik, ha előtte behúzza a jobb elsőt és balra stabilizál. Csak ahhoz meg útban van a leszakadt futó.
  – Világos – felelte Cartwright. – Szép munka. Ki tudják vontatni?
  – Már úton vagyunk – válaszolta Maynard –, öt óra felől érkezünk, száz méter. Ötven méter… itt vagyunk, négy óránál. Három óra… két óra… kívülről kerüljük a jobb elsőt, tizenkét óránál vagyunk. Tíz méter a mellponttól. Mindjárt vontatókötélre vesszük.
  – Maynard! – csattant fel Harper hangja. – Kettő-négynél kitörés, húsz másodperc, tűnjenek onnan!
  – Vettük, balra megyünk!
  Jane egy pillanat múlva meglátta a lávajáró eleje mögül kirohanó két alakot. Nem mentek messzire. Kisvártatva pedig piros fény villant a gép túloldalán, valahol ott, ahol egy kék lávafolyam húzódott, nem messze a mellső lábaktól. Maynardék azonnal indultak visszafelé, nem túl sietősen.
  – Ez kész – jött a hang. – Telibe kapta. Ebből már nem lesz újra targonca. A futókat nem érte, két méterrel előttük állt meg. Kettő-kettő és kettő-hét között harmadfokú foltosodás, a terület járhatatlan.
  Jane automatikusan bólintott. Hát persze. Az Auweliának megvannak a saját elképzelései, amikbe nem illik bele, hogy ők idekint szabadon sétálgassanak és járműveket törjenek össze. Ez a lávakitörés neki csak egy apró szusszanás volt, még annyi se, és tönkretett egy targoncát. Ha akarja, ugyanúgy elpusztíthatja a lávajárót is. Vagy az egész komplexumot. A négyessel már megtette. Csak százhúsz centádra leállította az ambiens rezgését, és bumm.
  Balról narancssárga fény villant a messzeségben. Alighanem kitört egy vulkán vagy felrobbant egy hegylánc, ki tudja. Ezeket az embereket egyáltalán nem izgatja. Száz ilyen történik körülöttük naponta. Most éppen egy lávaömlés elpusztította az egyik targoncájukat, semmiség, mindennapos eset. A bolygónak éppen ilyen kedve volt. Odalent már kifutott az épületből egy új targonca és a lávajáró felé sietett, de Jane nem törődött vele. Gondolataiba merült.
  Az Auwelia gonosz és könyörtelen. Megölte volna azt a két embert, ha nem elég gyorsak, vagy ha Harper nem figyelmezteti őket idejében.
  Csak akkor győzhetik le, ha ők is gonoszak lesznek és könyörtelenek.

29.

A leszakadt futóművet így hátrafelé vontatták ki. Épp hogy elindultak vele, amikor megint megszólalt Jones:
  – Mondja, Mr. Cartwright, átgondolta már a műveletet, amit javasoltam?
  – Hogy érti a kérdést, Mr. Jones?
  – Fizikailag. Hátra- és behúzni a jobb elsőt, az öt mozdulat a vezérművön. Föl, hátra, elfordít, középre, le. Közben a másik kezével három mozdulat a stabilizátoron, kiemel, átigazít, lezár. Mivel fogja kezelni a többi kapcsolót?
  – Ha így teszi föl a kérdést, nem gondoltam át. Eléggé ösztönösen vezetem a gépeket. A többi kapcsolóval meg nem bíbelődök, ráér utána.
  – Ha közben nem vezérli meg a futókat, uram…
  – Csak Cartwright. De, meg lesznek azok vezérelve, Mr. Jones. Azzal a két kezemmel, ami van, nincs már időm újakat növeszteni.
  – Éppenséggel van, Mr. Cartwright. Kadétok vagyunk, megtanultunk gyorsan űrruhába ugrani. Két perc alatt ott van egyikünk.
  – Szükségtelen. A lift ugyanis…
  – Dróton is fel tudunk menni.
  – Tudom. És köszönöm. De egyedül fogom megcsinálni.
  – Értettem, Mr. Cartwright – felelte Jones. Jane is tudta a szabályt. Egy képzett űrhajós nem vitatkozik egy másik űrhajóssal, amikor az már véglegesen eldöntötte, hogy egyedül vállalkozik egy veszélyes feladatra.
  – Itt Sanderson – szólalt meg egy új hang a távkomban. – Hat óránál, húsz méteren vagyunk és távolodunk a futóval.
  – Vettem – felelte Cartwright. – Akkor hát lássuk. Behúzom és kistabilizálok. Indít!
  Egy-két másodpercig nem történt semmi, pedig Jane nagyon figyelt. Mire rájött, hogy a pilóta alighanem vadul nyomkodja a gombokat, már meg is mozdult a jobb első láb. Egy egész kicsit fölemelkedett, aztán megindult hátra, menet közben elfordult a hossztengelye körül, és ferdén folytatta útját az átellenes láb felé. A gép teste lassan hátrabillent, bár nem vészesen, néhány foknyit talán. A láb végtelen hosszúnak tűnő, talán tíz másodperces utazás után egy hangos nyekkenéssel megállapodott, és máris megszólalt a pilóta hangja:
  – Jobb hátsó fel!
  Mire kimondta, hogy motor indít, a lávajáró már erősen megdőlt balra, de valamiképpen szilárdan állt. A lánctalp lefutott, egy targonca berohant érte és kirángatta. Cartwright lecsapta a jobb hátsót, a szó szoros értelmében, valósággal belevágta a homokba. De ez nem tört össze, egyelőre szilárdan kitartott.
  – Végre valami jó hír. Jobb első lassan fel!
  Megemelte a lábat. Hangos ropogás, az összezúzódó fém sikolya, és a lávajáró dőlni kezdett előre, megállíthatatlanul. A bal első láb a talajba passzírozta a targoncát. Aztán hirtelen megállt a dőlés. A lávajáró mozdulatlanná dermedt, negyvenöt fokos szögben előre dőlve. A hátsó lábak egyenesen álltak, a bal lánctalppal együtt, a jobb üresen. A törött bal első most még tovább zúzódott, csonkja tartotta csak a gép elejét. A jobb első egyáltalán nem látszott, valahol a gép hasa alatt volt. Jane szemszögéből nem látszott, hogy a fülke eleje talajt ér-e már, de némi tűnődés után belátta, hogy nem, még magasan a talaj fölött kell lennie, Cartwright pedig most alighanem húsz-harminc méter magasból egyenesen az iménti lávakitörés helyszínére lát rá. Meg a felgyújtott targoncára.
  – Ez kész – szólalt meg a távkom hosszú szünet után. – Az egész rendszer kiment. Életjelek vannak, de motorikusan semmi. Mi a helyzet odakint?
  – Itt Hunter. Nem valami rózsás. A bal hátsón rajta van a gép teljes súlya, a jobb első szinte összeér vele, az tartja egyensúlyban… már amennyire. Ha hozzányúlunk, ránk zuhan. Fel kell dönteni. Ki tud jutni? Harper, küldheti a játékokat.
  Milyen játékokat, kérdezte Jane döbbenten, de persze nem hangosan.
  – Egyelőre fogalmam sincs – felelte a pilóta. – A vésznyitók nem működnek. Megpróbáltam lerobbantani a tetőt, de az se működik. Ebből űrkonzerv lesz.
  – Itt Roylston – szólalt meg a parancsnok. – Szervezzük meg. Hunter csapata maradjon a gépnél, szabadítsák ki Cartwrightot és szereljék le a talpakat. Közben pedig kérek egy csapatot a harmadik géphez, intézzük el azt is, túl soká tart ez az egész. Rögtön indulok beöltözni, én viszem a harmadikat.
  – Negatív – felelte Cartwright. – Én jobban vezetek, mint maga, én ölöm meg a harmadikat is.
  – Időbe telik, amíg kijut onnan…
  – Ahogy az is, hogy maga beöltözzön. Néhány centád múlva kint vagyok, a második csapatnak felállni is beletelik annyi időbe. Nem vitatkozunk, én viszem.
  – Rendben van – sóhajtotta Roylston.
  Jane nem hitt a fülének. Ezek az emberek végeredményben űrhajósok, vagy mi az ördög. Katonák. Nem a Katonai Főparancsnokságról, csak az interplanetárisoktól, de katonák. Rendfokozatokkal, szolgálati rangsorral. Cartwright csak hadnagy, Roylston meg százados, és itt ő a parancsnok. Akkor hogyhogy nem Roylston dönt egyszemélyben?

30.

Cartwright valóban nagyon hamar kint volt. Egy újabb targonca robogott ki az épületből, egy ládával az emelővilláján. Megállt a tönkretett lávajáró mögött, alig tíz méterre, a két ember leugrált róla és kirántott egypár holmit a ládából. Jane távcsövön át próbálta kivenni, hogy mik azok, és egy lézerfűrészt fel is ismert. A másik tárgy antigravitációs minidarunak bizonyult; késedelem nélkül felbocsátották, az egyik ember hámot csatolt magára, ráakasztotta a daru kampójára, és bólintott. A társa elindította a darut, és a rajta függeszkedő emberrel olyan ügyesen kormányozta a lávajáró fülkéjéhez, mintha naponta ezt csinálná. Sajnos innentől már takarásban volt, de Jane könnyen el tudta képzelni, mi történik. A lézer alighanem úgy vágja a fülke burkolatát, mint kés a vajat. Cartwright kimászik, belekapaszkodik a darun lógó emberbe… ugyan, dehogy. Űrruhában van, egyszerűen leugrik. Azaz mégse, mert odalent lávafoltok vannak.
  A pilóta lent a talajon jött elő a gép mögül, egyedül. Fellépett a két társa által otthagyott kocsira és elindította. Csak aztán szólalt meg.
  – Úton vagyok a harmadik géphez. Davisék hozzálátnak a másodikhoz.
  – Itt Harper. Az ötös komplexum hívott, elindulnak hozzánk némi felszereléssel.
  – Milyen felszereléssel? – kapta föl a fejét Jane.
  – Főleg tűzálló festék, de hoznak némi kéziszerszámot és legfőképpen saját magukat. Kelleni fog minél több kéz. A nyolcasok még várnak, de jönnek, ha kellenek. Rogers hívott a Fomináról, kérdezi, hogy mit hozzon.
  – Targoncákat – dünnyögte Jane, nem gondolva rá, hogy a mikrofonja be van kapcsolva.
  – Legyen nyugodt, azokat már rakodják – felelte Harper.
  Jane kicsit zavartan bólintott, bár ezt Harper úgyse látja. Közben a második lávajáró mellett kisebb csapat tűnt fel, négy targonca és vagy egy tucat ember. Davis a hármas komplexum parancsnoka volt, századosi rangban, ő vezette őket. Az Urania kadétjainak egy része is ott volt. Hosszas küzdelem vár rájuk, amíg kiszabadítják azt a két lánctalpat.
  Így is volt. Először két minidaruval feldöntötték a gépet, aztán addig vágtak és daraboltak, amíg hozzá nem fértek a futóművekhez. Akkor nem kevés bíbelődéssel kiszabadították a megfelelő kábeleket és áramot adtak rájuk, hogy lefuttathassák a láncokat; ehhez persze a levegőbe kellett emelni a futóműveket. Az első sikerült is, de a másodiknál tönkrement az egyik daru, nem bírta a terhelést. Ezt a láncot csak később szerelték le, amikor az ötös komplexum emberei megérkeztek és hoztak magukkal egy új darut.
  A harmadik lávajáróval Cartwrightnak meglepően egyszerű dolga volt. Sorban fölemelt és lerakott három lábat, s a gép továbbra is megállt rajtuk, lánctalpak nélkül. Csak amikor a negyediket, a bal hátsót emelte föl, akkor dőlt el az egész gép, jobbra, így a bal hátsó a levegőbe került és könnyen le lehetett szedni a talpát.
  A tűzálló festéket ekkor már idefönt vitték fel a lánctalpakra, a hely is több volt és az emberek meg sem izzadtak a védőruhában. Jane is dolgozott, egy jó bolygóóra hosszat fújta a talpakat, nem is számolta, hány darabbal foglalkozott.
  Az utolsó lánctalpat huszonnégy hetvenkor cipelték helyére a robotok. Még várniuk kellett, hogy a lemezek lehűljenek, hiszen építkezés közben többször érintkeztek a lávával. Addig nyolc ember lávaruhába bújt.
  Jane először látta őket így öltözve. A lávaruha kék volt, amolyan középkék színű, mint az őrnagyi rangjelzés csíkjai. De ez csillogott. Egészen vékonynak tűnt, nem vastagabbnak, mint egy közönséges ruha. Persze teljesen zárt volt, akárcsak egy űrruha. Amikor fölvették, a többiek rájuk adták a hátizsákjukat. Négyen fejenként ötven lávaruhát vittek vékony hengerbe fölcsavarva. Ezeknek nem volt sisakjuk, hanem a ruha anyaga a fejet is beborította, és az arc előtt félig fényáteresztő réteg biztosította a kilátást. Belátni nem nagyon lehetett rajta, az emberek arca szinte eltűnt mögötte. A másik négy ember vitte az oxigénpalackokat, ötven-ötven K osztályú minipalackot, amik csak két órára elegendő levegőt tartalmaznak, de hát annak is bőven elégnek kell lennie. Hiszen csak annyi időt töltenek lávaruhában, amíg végigsétálnak ezeken a lánctalpakon.
  Adams, Leyland, Hunter, Singer, Bishop, Weston, Rice és Rivera óvatos léptekkel, egymástól meghatározott távolságot tartva végigment a lánctalphídon. Bailey, a lent ragadt vezetők egyike kinyitotta nekik az óvóhely ajtaját, ők pedig besétáltak.
  Jane is hallotta a távkomon át a kétszáz turista üdvrivalgását, amivel fogadták őket.
  Ő nem tudott örülni. Nem is akart. Majd… ha az összes ember biztonságban a felszínen lesz.

31.

Huszonnégy kilencvenkor Watkins jelentette, hogy mindenki felvette a lávaruhát, útra készek. Huszonnégy kilencvenegykor kinyitották az óvóhely ajtaját, és az első csoport megindult. Öt turista, öt erős férfi, hogy bátorságot öntsenek a gyengébbekbe. Hatodikként Bailey. Lent a lánctalpakból rakott hídon négy beöltözött lávaember: Sanderson, Mitchell, York és Harrison, húsz-huszonöt méterenként.
  Huszonnégy kilencvenkettőkor lépett az első turista a hídra. Harper néhány pillanattal később jelentette, hogy az ötös komplexum legénysége megérkezett. Fölöslegesen rakodták fel a tűzálló festéket, gondolta Jane.
  Huszonnégy kilencvennyolckor a hat ember megérkezett a szilárd, lávamentes talajra. Ahogy elhaladtak Jane mellett, fölemelt hüvelykujjal üdvözölték. Az arcuk persze nem látszott a ruha alatt. Ugyanekkor az óvóhelyről elindult a második csoport, most már tízen, öt férfi és öt nő, Rice és Hunter kíséretében.
  Huszonöt óra egy centádkor Jane fölkapta a fejét. Valami megváltozott. Furcsa némaságot érzett, pedig eddig se volt zaj a lávajáratban. Automatikusan elfordult, hogy a többiekre nézzen, és meglátta, hogy Simms, Roylston és Maynard szinte egyszerre emeli fel a karját és néz az órájára.
  Akkor megértette. Megszűnt az ambiens rezgés.

32.

– Rezgésszünet huszonöt egy – mondta Roylston a távkomjába. – Mit lát, Harper?
  – Nyomásnövekedések – jött a válasz. – Allwood tizenöt, Hampton tizennyolc, Chester tizenhét. A többin nyolc alatt… kis türelmet.
  – Itt Lewis – jött egy új hang. – Azonnal ott vagyunk a vezérlőben.
  Ezek nyilván az ötös emberei, a többiek nevét Jane már mind hallotta.
  – Figyelem – mondta Harper. – Clancy tizenkettő, Weaver tizenhat. Hampton harminc… harmincöt. Weaver zuhan, Hampton emelkedik, már harminckilenc!
  Jane hirtelen előkapta a távkomját és két gombnyomással kikereste rajta a komplexum térképét. A Hampton akna sincs messze tőlük. Ők a Weaver közvetlen közelében vannak, ha az a rész járható lenne, akkor végigmehetnének a Juliet járaton, ami egy elágazással a Kilóban folytatódik, a Kilo pedig a főjárat, a Helios utolsó kereszteződése a déli vége előtt. A déli vége pedig a Hampton akna. Nocsak, hiszen a nyomásértékeket ki lehet tenni a térképre. Megnyomta a gombot. Az aknák mellett számértékek jelentek meg, a növekvők pirossal, a csökkenők zölddel.
  Tizenöt mélyakna van a komplexum területén, a bolygó kutatásában részt vett geológusokról nevezték el őket. Öt aknában csökkent most a nyomás, és növekszik három, négy, öt…
  De ahogy számolta, egy piros szám hirtelen zöldre váltott, messze nyugaton, az Ashton akna nyomása eddig növekedett, most viszont csökkenni kezdett. Ugyanakkor a komplexum északi végében a Baxter akna nyomásmérője piros színre váltott. A Baxter fölött egy épület van, a Xi jelű.
  A számok egy pillanatra mind pirosra váltottak, aztán zöldre. Megremegett alatta a talaj, és a távkom megint beszélni kezdett.
  – Szünet vége, három centád volt. Gamma négyes rengés a Stafford hat-kettő alatt. Riadó lefújva.
  – Negatív, Harper – felelte Jane anélkül, hogy sejtelme lett volna róla, miért mondja. – Ne fújja le a riadót!
  – Vettem. Figyelem, készültségi állapot! Mi történt, Jane?
  – Semmi. Figyelje a nyomásmérőket!
  – Vettem. Most csendes, csak néhány aknán emelkedik.
  – Úgy van – mondta Jane. – Emelkedik a Baxter, a Samuels és a Bowles. Most már a Chester is.
  – Igen, de alacsonyak az értékek – szólt közbe Roylston.
  – Ne az értékeket figyelje! Azt nézze, hogy hány aknán emelkedik. Csak a darabszámot!
  – Hat – mondta Harper. – Már hét. Most az Ashton visszavett, megint hat. Hova akar kilyukadni?
  – Valami történik – mondta Jane határozottan. – Mozgásban van alattunk az Auwelia.
  – De Jane – felelte Roylston –, az Auwelia mindig mozgásban van.
  – Akkor is.
  – Rendben – mondta Harper. – Tartjuk a készültséget, az ötösök egyelőre maradnak a vezérlőben.
  Közben a második csoport Rice-szal és Hunterrel megérkezett a biztonságos szakaszra, és el is indultak fölfelé. Már úton volt a harmadik csoport, a nyolc gyerek tizenkét szülővel, kíséretként Adams, Leyland, Rivera és Weston. Ugyanekkor Maynard, Wilcox, Keyes és Johnstad, az egyes komplexum négy embere elindult helyettük az óvóhelyre.
  – Jane – lépett oda hozzá Roylston. Jane felpillantott a távkomról, egy ideje állandóan a nyomásmérők térképét figyelte. – Tessék a ruhája.
  Értetlenül nyúlt a kis csomagért, fölnézve a parancsnok arcára.
  – Mit csodálkozik? Maga rendelt el készültséget. Úgyhogy most mindenki lávaruhát vesz, aki a járatokban van. Maga is.
  Jane sóhajtott és öltözni kezdett.

33.

Huszonöt óra hat volt, amikor felvette a lávaruháját, kissé szkeptikusan, ámbár ő maga állapította meg, hogy az Auwelia a vesztükre tör. Ahogy a fejére húzta és lezárta a csuklyát, megszűnt Jane Carson lenni – már csak a termetéről lehetett felismerni az egyforma kék alakok között. Meg a mellén és a hátán levő jelzésről: WK. Whisky Kilo. Így fogják szólítani egymást, ha nem tudják, hogy a másik kicsoda.
  Huszonöt óra tizenkettőkor a gyerekek, a szülők és kísérőik átértek a hídon. Jane kicsit fellélegzett. Legalább a gyerekek biztonságban vannak, már amennyire biztonságról lehet beszélni ezen az őrült bolygón. Ugyanekkor elindult a következő csoport, húsz ember, Singer és Dickson vezetésével.
  Huszonöt óra tizenötkor megint kimaradt az ambiens rezgés. Jane éppen a nyomásértékeket figyelte, és azt látta, hogy hirtelen mindegyik szám fehér lesz. Fehér, vagyis nem növekszik és nem csökken. Nagyon alacsonyak is voltak, némelyik aknán tíz alatti szám, de sehol sem több tizenháromnál. Most valami történni fog, gondolta Jane – és egy másodperc múlva történt is.
  – Rezgésszünet tizenötkor – mondta Roylston. – Mindkét csoport siessen! Egyelőre ne indítsanak újabb csoportot!
  A húsz turista baj nélkül megérkezett, velük a négy lávaember is, akik most levonultak a hídról. Jane le nem vette a szemét a távkomról. Az értékek megint emelkedtek, méghozzá gyorsan.
  – A Gibben baj van a kiegyenlítéssel – szólalt meg Harper. – Harminckilenc és emelkedik, negyvenöt… tűnjenek el onnan, Roylston!
  Jane is látta a számot. A Gibb akna közvetlenül mellettük volt, az Echo járaton, kevéssel a kereszteződés után.
  A lávaemberek villámgyorsan fölkapkodtak néhány holmit a legfontosabbak közül, és megindultak a kereszteződés felé.
  – Mire vár, Jane? – lépett oda egy kék alak XJ jelzéssel, aki Roylston hangján beszélt. – Azonnal induljon, futás!
  – De hát…
  Nem folytathatta. A százados megragadta a vállát, megpördítette és taszított rajta egyet.
  – Nehogy megálljon. Húsz másodperc múlva jelentkezik az Echo járatból, ez parancs. Végrehajtani! Harper, mi a helyzet?
  – Még tartjuk, de kéken áll. Már ellennyomást kell adnunk…
  Jane csak félig figyelt oda, olyan gyorsan száguldott az egyenetlen talajon, ahogy csak mert. Itt eddig senki senkinek nem adott parancsot, mindenki úgy intézkedett, mintha civilek lennének, akiknél nincsenek rendfokozatok. Ha most egyszerre parancsolnak neki, és valósággal kilökik a helyszínről, akkor csak egyet tehet: engedelmeskedik. Mert ha nem, akkor már pontosan tudja, hogy mire számítson. Fölkapják, kiviszik, aztán bezárják addig, amíg föl nem tehetik az első hajóra. A Fominán pedig eljárást indítanak ellene parancsmegtagadásért, aminek az ő esetében egyetlen következménye lesz. De arra rágondolni is borzalmas. Kirúgják a navigátoriskolából, ahova csodával határos módon került be, sokkal fiatalabban, mint ahogy bármilyen szabály megengedné…
  Megállt és fújt egyet. Az Echo járatban volt, egy csapat lávaruhás között. Arról fogalma se volt, hogy benne maradt-e a húsz másodpercben, de azt Roylston úgyis csak a nyomaték kedvéért mondta. Fölemelte a távkomot, hogy beleszóljon, de a mozdulat közben rájött, hogy a lávaruhának megvan a saját mikrofonja.
  – Carson az Echóban – mondta. Válasz nem érkezett, kurta vezényszavak röpködtek, mint eddig is. Visszafordult. A Juliet járatban még néhány ember tett-vett, nagyon gyors mozdulatokkal, felszerelést hajigáltak a robotok hátára, amik aztán sietve megindultak feléjük.
  – Kész – mondta Roylston –, indulás! Harper?
  – Ötvenkettő, de már alig van tartalékunk, igyekezzenek!
  – Igyekszünk. Mindenki a Whisky járatba, gyerünk!
  Mielőtt elindult, Jane balra pillantott, a Gibb akna irányába. Ekkor értette meg, miért lett mindenkinek ennyire sietős. A lávajárat padlója emelkedett abban az irányban, és a Whisky járat felé lejtett. Vagyis a Gibb akna szája fölöttük van. Ha az is kitör, itt mindent elönt a láva.
  Huszonöt huszonnyolckor megtudta, hogy igaza volt. Alighogy befordultak a Whisky járatba, megremegett alattuk a talaj. A Gibb nyomásértéke hatvanháromról felugrott száztízre, és Harper lesújtva közölte, hogy kitört.
  – Lehetetlenség volt megfékezni. Csoda, hogy idáig kitartott. Sárgaláva az Echón.
  – Igen, már közeledik – felelte Sanderson, aki harmadmagával kint állt az Echo járatban és kelet felé figyelt. Néhány pillanat múlva a járat falai sárga fénybe borultak, a három ember pedig néhány lépéssel elhagyta a helyszínt és bejött a Whiskybe. A láva néhány pillanattal utánuk jött, elég gyorsan, de nem száguldva. A Whisky járat elejét is elöntötte, aztán nem jött tovább, ez neki emelkedő volt.
  – Hát ez kész – mondta Simms. Nekitámaszkodott a falnak és kinyitotta a ruháját. – Órák óta küzdünk, és rosszabb a helyzet, mint amikor elkezdtük.
  – Nem! – csattant föl Jane, és letépte magáról a csuklyát. – Az emberek negyedrészét már kihoztuk. Köztük az összes gyereket. Mostantól a többiekért harcolunk, akárhány járatot önt el a láva!

34.

Jane az Alfa épület előcsarnokában ült és a térképet tanulmányozta. Már egy jó ideje.
  Most két járat van elöntve, az Echo és az India. Az Echo ugyan csak a Gibb aknáig, de az azon túl levő része nem is érdekes. Mindkét járat nyugaton a Heliosnál ér véget. Az India keleti vége a Julietbe torkollik, ami összeköti az Echóval. Az India közepén van a kitört Clancy akna, nyugati végénél az óvóhely az emberekkel. Az Echón, a Juliet torkolatán valamivel túl a szintén kitört Gibb. A Juliet közepén, az India kereszteződésében pedig a Weaver, ami szerencsére nem tört ki, ez nyeli el a Clancy lávájának nagy részét. A többit mindkét járatból a Helios vezeti el.
  Az óvóhely még száz méterre sincsen a Helios kereszteződésétől. Csakhogy éppen ezen a szakaszon a járat kissé összeszűkül, a láva pedig feltorlódott, vagy két méteren áll a szintje. Az Indiához egészen közel csatlakozik a Helios túloldalára a Hotel járat, már abba is beömlött a láva, fele hosszig elborította; a másik fele emelkedő, azt még nem.
  A Helios középső szakaszán járni is csak a nyugati oldalon lehet, a keletit két helyen megszakítják a lávafolyamok. Lent, a Helios közepén húzódó csatornában persze az Echótól délre minden láva alatt van.
  Az elárasztott területet legcélszerűbben a Delta épület felől lehet megközelíteni, vagyis délnyugatról, az ellenkező irányból, mint ahol most vannak. A Delta a Papa járat fölött van, amit a Golf köt össze a Heliosszal. Ha az ember a Golfnál balra fordul a Helioson, észak felé, akkor eléri a Foxtrot járatot, ami kelet felé a Julietbe torkollik. A következő pedig az India. Ha dél felé fordul, akkor a Kilo járathoz ér, a Helios legdélebbi kereszteződéséhez. A Kilo is a Julietbe torkollik.
  De bármerről megy az ember, csak egyvalamihez érhet el: lávához. Az India keleti részét és a Juliet első métereit letakarták a lánctalpakkal, a kamerák szerint változatlanul kint vannak a lávából, akár járni is lehetne rajtuk. De most már a Juliet az Indiától egészen az Echóig láva alatt van, mert a folytatását meg a Gibb akna lávája árasztotta el. Van még egy lávajárójuk, meg az ötös komplexumból is hoztak egyet, és persze van egy a nyolcasnak is. Az még három. Ha az Echo járat nem lenne láva alatt, azoknak a lánctalpait föl lehetne használni a Juliet maradékának biztosítására. De láva alatt van.
  Az India nyugati vége pedig megközelíthetetlen. A szűk járatvégből kiömlő láva szétterül a Helios csatornájában, jó húsz méteren át fölfelé folyik, északnak, mert az enyhe emelkedőn fölviszi a lendület, s csak aztán fordul vissza délnek. Fizikai lehetetlenség itt építkezni, egyszerűen nincs hely a robotok mozgásához. Antigravitációs robotokkal persze meg lehetne oldani, berepülnek a területre és ledobják a lánctalpakat. De a láva fölött nem alakul ki stabil erőtér, és különben is, az egész rendszerben nincsenek olyan antigravitációs robotok, amik elbírnák a lánctalpak súlyát és beférnének a járatokba. Máshol se nagyon. Azok a minidaruk, amikkel Davisék dolgoztak odafönt, fel tudták dönteni a sérült lávajárót, hogyne tudták volna, addig tolták, amíg fel nem borult. De hát egy dolog megtolni valamit, és egészen más azt a borzalmas tömeget fölemelni és finom manőverezéseket végezni vele. Talán két-három tucat daruval sikerülne, ha képesek lennének összehangolni a mozgásukat, de annyi nincs a Fominán se.
  – Jane, itt Simms, merre van? – szólalt meg a távkom olyan hirtelen, hogy összerezzent. Fölvette.
  – Az előcsarnokban, a lift mellett.
  – Feljönne a vezérlőbe?
  – Persze.

35.

– Sokat töprengtem – mondta Roylston. A vezérlő közepén ült egy operátori szék karfáján, és nagyon fáradt volt az arca. – Például azon, hogy nem lett volna-e jobb ötlet, ha egyszerre indítunk el mindenkit, nem csoportokban.
  – És mire jutott? – kérdezte Jane.
  – Hogy nem. Bármelyik akna kitörhetett volna, a lift pedig nem tud kétszáz embert egyszerre felhozni. Jobb így, hogy akiket kihoztunk az óvóhely viszonylagos biztonságából, azok egyből feljöttek. Egyébként Rogers már úton van értük… de nem erről akartam beszélni. Vegyük elő újra azt az ötletét a mesterséges fúrólávával.
  – Jó – felelte Jane szenvtelenül. Pontosan tudta, hogy ez az ötlet előbb-utóbb elő fog kerülni, mert az Auwelia ellen a világ minden ötlete sem elegendő. Nem is ez zavarta.
  – Nagy nyomás, nagy hő, nagyon kemény anyag – sorolta Roylston. – Az imént felhívtam a Fominát, ugrasztják a megfelelő szakértőket és átnézik, hogy mijük van.
  Jane oda se figyelve bólintott.
  – Valószínűleg sült pulykát hoznak magukkal, és néhány falevelet.
  Jane bólintott. Aztán fölkapta a fejét.
  – Hogy mondta?
  Roylston nevetett. – Látom, figyel rám.
  – Elnézést. Csak elgondolkodtam, ez minden.
  – Észrevettem. És min?
  Jane nem akarta megmondani. Azon, hogy az Auweliának pillanatokba telik kitalálni valamit, hogy a fúrás is csődöt mondjon. Neki pedig erre nincs már több ötlet a tarsolyában. Ennyi telt. Ha a fúrás nem segít, valaki másnak kell előállnia a következő ötlettel.
  – Csak próbálok kitalálni valami újat – felelte. Végeredményben így is volt.
  – Sok sikert hozzá – mosolygott a százados. – Az eddigi trükkjeinket is maga találta ki. Azt is, amit most csinálunk.
  – Mit csinálnak? – kapta föl a fejét Jane. Egy ideje egyáltalán nem foglalkozott a térképen kívüli világgal.
  – Élelmiszercsomagokat állítunk össze, és falmászó robotok viszik majd le nekik. A felhozottak egy része dolgozik a csomagokon, amíg a hajó megjön értük.
  – Kössenek a hátukra csövet is.
  – Miféle csövet?
  – Vízvezetéket. Mármint a robotok hátára gondoltam…
  – Vagy úgy. A látogatók furcsán festenének csővel a hátukon. Miért kössünk rájuk csövet?
  – Mert az Auwelia bármikor felégetheti a vízvezetékünket, de így lesz egy tartalék. Mert nyilván nyugat felől küldi a robotokat az Indiába, nem?
  – De. Jó, köttetek rájuk csövet. De nem erről akartam beszélni, hanem a maga fúrási tervéről. Van egy vázlatos terv, amit eddig össze tudtunk hozni. Szeretném, ha megnézné és elmondaná róla a véleményét.
  Átnyújtott egy gépet. Jane elvette, bólintott és tanulmányozni kezdte. Hamar föladta. Műszaki halandzsa volt az egész, tele érthetetlen rövidítésekkel és képletekkel. Szólni akart, hogy ő ezt nem érti, de ekkor felbolydult a vezérlő.

36.

– Rezgésszünet huszonöt hatvankettőkor!
  – A Bowles harmincöt és emelkedik.
  – A Rogers negyven.
  – Erős magnetikus a Kent–Stafford vonalon végig, a Xi épület kettő-hatosánál gamma hatot mérek!
  – Igen, a Baxter negyven fölött van.
  – A Samuels most negyvenöt, próbálok rásegíteni.
  – Engedjék ki a Samuelset!
  – A Rogers ötvenkettő… ötvenöt!
  – Akkor engedjék ki a Rogerset!
  Jane nem nagyon figyelt a sokszólamú zsivajra, úgyse sokat értett belőle. Azt tudta, hogy a Bowles, a Rogers, a Baxter és a Samuels is mélyaknák, de messze vannak innen, a komplexum északi részén. A Rogers északnyugaton, a többi keletebbre. Már amennyire itt a „messze” szónak értelme van, amikor az egész komplexum néhány kilométer széles és hosszú.
  Ő a térképet figyelte, a nyomásértékekkel. Már egy ideje az volt az érzése, hogy a változásokban rendszer van… illetve nem, azt, hogy van rendszer, az itteniek is tudják. Úgy érezte, rá tudna jönni, hogy mi az a rendszer. Hogy ennek látnák-e valami hasznát, azt még nem tudta. Majd kiderül, ha megértette a rendszert.
  – Szünet vége – mondta Simms hirtelen. – Két centád volt.
  Jane hirtelen felfigyelt valamire a térképen. Bár nem volt benne biztos. Lássuk csak…
  Bekapcsolta a rajzolófunkciókat és húzott egypár vonalat a térképen. Aztán még néhányat. Sokat töprengett minden egyes vonal előtt, és egyáltalán nem figyelt, amikor megint felharsantak a különféle vészjelek. A két centádnyi rezgésszünet után csupán tíz centádra állt helyre az ambiens rezgés, aztán megint kimaradt három centádra.
  Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára.
  – Tessék! – kapta föl a fejét.
  – A füleden ülsz, Jane? – nézett le rá Wilson. – Már harmadszor mondom, hogy Rogers megérkezett.
  – Rogers? – Döbbenten pillantott vissza a térképre. – A Rogers itt van, a Romeo járat…
  – Nem az akna. A hadnagy. Úgy tudom, az aknát róla nevezték el. Leszállt a Terralunával és elviszi a turistákat.
  – Jól teszi – felelte Jane.
  – És hozott néhány holmit a fúráshoz.
  Jane fölnézett. A tekintete kicsit megpihent a kadét arcán.
  – A fúráshoz?
  – A fúráshoz. Jane, ébren vagy?
  – Hogyne – vágta rá, és fölpattant, zsebébe süllyesztve a távkomot. – Gyerünk!

37.

A Terraluna az Alfa épülettől délre szállt le; az északi oldalon mindenfelé hevertek az összetört lávajárók roncsai. Amikor Jane odaért, York és Mitchell éppen visszazárta a raktér ajtaját. Két targonca állt mellettük, megrakva ládákkal.
  – Fúrunk? – kérdezte Jane tömören.
  – Fúrunk – felelte Lewis, aki voltaképpen őrnagy volt, az ötös komplexum parancsnoka. – Vagy legalábbis megpróbáljuk.
  – Szó se lehet róla – közölte Jane.
  Az őrnagy megtorpant, útban a targonca felé.
  – Miről?
  – Hogy megpróbáljuk. Ha csak meg akarja próbálni, hozzá se kezdjen. Csinálja végig!
  – Értem a szemléletét. De én magam nem veszek részt a fúrásban, csak segédkezem. A mérnökök csinálják.
  – Helyes. Mikor és hol?
  – Azon a ponton, amit maga mondott… én nem tudom, hol van, majd kijelölik. És akkor, amikor elkészültek a munkájukkal.
  – Ők hol vannak?
  – Szerintem már úton ide.
  – Úgy is van – mutatott Bailey az épület felé. – Jönnek már.
  Két targoncával érkeztek. Jane tizenkét lávaembert számolt meg maga körül. Az egyes komplexum mérnöke, Keyes lent volt az óvóhelyen a turistákkal, így csak négy mérnök jött: Cameron, Stewart, Weston és Harrison. Zaleski, az ötös komplexum mérnöke fent maradt a vezérlőben, ott is kell szakember. És volt még nyolc ember: Lewis, York, Mitchell, Bailey, Adams, Hunter, Rice és Norwood. Meg ott voltak öten az Uraniáról, Jane-t nem számítva, Wilson, Riley, Stanton, Biggs és Jones.
  – Nos – mondta Cameron, és csípőre tett kézzel megállt az egyik láda mellett. – Ha azt hiszik, hogy egyszerű dologra vállalkoztunk, hát nagyot tévednek. Mi eleve csak a probléma felét akarjuk megoldani. Lyukat fúrni. Egy másik csoport dolgozik azon, hogy ha kész a lyuk, akkor ki tudjuk rajta emelni az embereket. Mehetünk. Stewart, magánál van a műszer, ugye?
  – Igen – felelte a másik mérnök, és elő is vette. – A pontos koordináták: gamma hét-kettő per három-öt, szigma három-kilenc per hat-zéró. Arra kell mennünk.
  És mentek. Az emberek egy része felugrált a targoncákra, a többiek gyalog mentek mellettük. Jane a legközelebbi targoncára ült, Rice mellé. Úgyse hagynák, hogy gyalogoljon, meg aztán neki van itt a legrövidebb lába. Közben azért odapillantott Stewart műszerére, és megállapította, hogy egy egyszerű UCR típusú tájoló.
  Átkerültek az épület nyugati oldalára, talán egy kilométerre távolodtak el tőle. Szerencsére nem volt közben se lávafolyam, se lávató, se semmilyen színes esztelenség, amit az Auwelia ki tudott találni. Előttük hegy emelkedett, amiről sárga lávafolyam zúdult a talajra, de még jó pár kilométerre volt tőlük, és a folyam dél felé indult, nem közeledett hozzájuk.
  – Jane – szólalt meg Rice útközben. – Ha bárki bármikor vészhelyzetet jelent, amikor idekint van, az első dolga az legyen, hogy teljesen lezárja a ruháját.
  – Ne féltsen, Mr. Rice – mosolygott Jane.
  A targonca hirtelen lassított, lemaradtak a többiektől.
  – Ha nem feleli azt, hogy igen, megértettem, akkor megfordulok és visszaviszem magát az Alfába – jelentette ki Rice, és a szemébe nézett.
  Jane az ajkába harapott. Azt szerette volna válaszolni, hogy nem kisgyerek már, tud magára vigyázni. De ha ezt mondja, akkor az Alexa minden tengerére le merte fogadni, hogy Rice csakugyan sarkon fordul és visszaviszi. Nem mintha gondot jelentene leugrani a mozgó targoncáról, de bármilyen nagyvonalúan kezelik az itteniek a rangokat, parancsokat és szolgálati viszonyt, ezt holtbiztos parancsmegtagadásnak tekintenék.
  – Igen, megértettem – felelte kurtán, a férfi szemébe nézve.
  – Köszönöm – mondta az, és előrenyomta a kart. A kocsi meglódult.

38.

A mérnökök nagyon gondosan mérték ki a célpont helyét. Stewart letette az UCR-t a kijelölt pontba, aztán egy robottal egyméteres átmérőjű kört húzatott a homokba, közepében a tájolóval. Amikor ez megvolt, két robot hozzálátott a felső réteg ellapátolásához.
  Jane töprengve nézte a robotok univerzális fogókarjait, amint követhetetlen gyorsasággal mélyednek bele a szürke homokba és dobják a kijelölt területre, ami körül már porfelhő terjengett, bár szerencsére ez a homok elég durva szemcséjű volt, alig porlott. A robotok időnként arrébb gördültek, tíz méter átmérőjű kört kellett megtisztítaniuk, hogy legyen hely a gépeknek és az embereknek.
  Valami motoszkált Jane fejében, ahogy a gyorsan mélyülő gödröt figyelte. De egyelőre nem tudott volna nevet adni ennek a gondolatnak.
  A robotok még dolgoztak, amikor a mérnökök már hozzáláttak a fúrógép felállításához. Nagyon gondosan csinálták. A rendszer alapja egy DX bányagép volt, ami egyméteres átmérőjű aknát tudott fúrni. Személyzetet nem küldtek vele, de nem is volt rá szükség, hiszen az itteniek mind geológusok vagy ahhoz hasonlók voltak, pontosan tudták, hogy kell egy ilyen gépet kezelni.
  A különbség a fúrófejben volt, amint közben elmagyarázták. Közönséges sziklához való fejjel nem lehet boldogulni a szpongitban, ezért Carson-fejet használnak.
  – Csak nem rólam nevezték el? – képedt el Jane.
  – Dehogynem. Maga találta föl, nem? – Roylston nevetett. – Maga mondta el, mire van szükség: nagy nyomásra, nagy hőre és a drágakövekhez hasonló keménységű anyagra. Nos, ezt a fejet acélkerámia borítja, majdnem olyan kemény, mint a gyémánt. A drágaköveinknél jóval keményebb. A hőt lézerrel fogjuk fejleszteni, a nagy nyomás pedig a gép tulajdonsága.
  – Tegyünk is egy próbát – szólalt meg Cameron. – Látni szeretném, mi történik. Harper, hallanak?
  – Hallom, de Jarvis vagyok – jött a válasz a távkomon. – Harpert elküldtem pihenni.
  – Rendben. Beindítunk egy próbaüzemet.
  – Vettem, figyelünk.
  – Jól van, Weston, indulhat a fűtés!
  – Fűtés indul – mondta Weston. – Maguk meg táguljanak onnét!
  Jane gyorsan hátrébb lépett kettőt. A gép alján, körben elhelyezett lézerfejek, amiket a mérnökök itt a helyszínen szereltek fel, bekapcsoltak és pásztázni kezdték a sziklát a fúrófej alatt. A lézerek vakító sárga fényében Jane apró fémkockákat fedezett fel a talajon. Az egyik egyszer csak lebillent a kis szikladomborulatról, amin állt.
  – Gamma kettes rengések a hét-hármason – jelentette Jarvis. – Kitörés nyolc-hétről.
  Ahogy Jane a kockákat figyelte, egyszer csak észrevette, hogy kezdik elveszteni a formájukat. Az egyik már inkább félgömb volt, mint kocka, és hirtelen eltűnt. Ugyanekkor egy másik lefolyt egy kis mélyedésbe, és ott maradt.
  – A hőkockák elolvadtak – mondta Stewart a távkomba. – Rányomunk egy kis teljesítményt.
  Az utolsó szavakat már elnyomta a gép zúgása. A fúrófej hirtelen pörögni kezdett, a lézerek kialudtak, a fej leereszkedett és belemart a talajba. A zúgás robajjá változott, a fúrófej alól porfelhő szállt föl. Aztán a gép lassítás nélkül, egy pillanat alatt megállt.
  – Jól van – mondta Stewart. – Szereljük fel a porelszívókat és üzemeljük be. Jarvis, lát valamit?
  – Negatív, Mr. Stewart, minden rendszer normálisan működik.
  Jane bólintott. Ez igazán jól hangzik. Kár, hogy az Auwelia másképpen fogja gondolni. Vajon mit talál ki, hogy tönkretegye a próbálkozásukat, és főleg mikor? Nem lenne szép tőle, ha akkor küldene földrengést vagy lávaömlést, amikor már majdnem kész az akna.

39.

Huszonhat tizennégykor elindult a fúrógép. Az emberek a targoncák ülésein és lánctalpain, a robotok törzsén vagy épp a földön ültek, sűrítményeket iszogattak és vártak. Senkinek sem akaródzott bemenni az épületbe és rendesen megebédelni, vagy ördög tudja, milyen napszak szerinti étkezést lefolytatni, pihenni pedig még kevésbé. Jane-nek se, pedig hat vagy hét bolygóórája itt volt már, és a biológiai órája szerint majdnem dél volt már, amikor elindultak. Harper volt az egyetlen, aki lefeküdt, ő is csak azért, mert amikor a katasztrófa történt, akkor már majdnem letelt a szolgálata, és azóta még egyszer annyi időt töltött a vezérlőben.
  A Lamia–61 már elvitte a kihozott emberek egy részét. Öt nő és három férfi itt maradt, ők készítették az ételcsomagokat, amiket a falmászó robotok levittek az óvóhelyre. Amikor összegyűlt húsz csomag az óvóhely bejáratánál, akkor valaki kilépett, leszedte a robotokról és bevitte.
  Már itt volt velük a másik csoport is, akik az emberek felhozását dolgozták ki. Ők hamar elkészültek a feladatukkal. Mivel az antigravitációs daru nem fér el az aknában, háromlábat építettek, arra csörlőt szereltek, és gyártottak egy egyszerű hámot, amit az ember magára csatol, és felhúzzák. Hármat készítettek belőle, az elején majd leküldik mindhármat egyszerre, és amíg az elsőt felhúzzák, addig a második felveszi a hevedereket; amíg őt felhúzzák, addig az első odafent kibújik belőlük, és amikor a harmadik emberért leküldik a kábelt, az első hám is megy vele. Még olyanokra is gondoltak, hogy a szerkezet része legyen egy rugalmas fémkarika, ami az utas dereka körül van, az átmérője valamivel kisebb az aknáénál, és rugós megoldással kapcsolódik a hámhoz. Ez megakadályozza, hogy a szerkezet kilengjen és az utas a falhoz ütődjön.
  – Jönnek az adatok – szólalt meg Stewart egy örökkévalóságnak tűnő idő után. – Öt millimétert fúrtunk már le.
  – Mennyi idő alatt? – horkant föl Roylston.
  – Hat centád alatt.
  Az emberek döbbenten néztek egymásra.
  – De hát akkor…
  – Nyolcszáznegyven bolygóóra – vágta rá Simms, és felállt. – Nézzük meg, mit lehet kihozni a gépből.
  Hamar megtudták. A mérnökök addig gyorsították a motort, ameddig csak merték, de a fúrás sebessége nemhogy nőtt volna, még csökkent is. A következő öt milliméterhez már kilenc centád kellett volna. Stewart reményvesztetten leállította a gépet.
  – Megmondom én, mi a baja – szólalt meg Lemuel. – Nem azt csináltuk, amit a főkadét mondott. Mi otthon az Uranián már megtanultuk, hogy pontosan azt kell csinálni, amit a főkadét mond, különben nem ér semmit az egész.
  Jane fáradtan elmosolyodott. Milyen távolinak is tűnt most az Urania.
  – És mit gondol, hogy lehetne pontosan azt csinálni? – kérdezte Cameron.
  – Fogalmam sincs, uram. Ha tudnám, akkor azt mondanám. De a láva sokkal forróbbra hevíti a kőzetet, mint amit mi csináltunk, és a fúrófej sokkal tompább a lávában levő drágaköveknél.
  Jane fölkapta a fejét. Ez az.
  – Van valakinél drágakő? – kérdezte. – Nálam nincsen, de…
  – Nálam van egy – mondta Jones.
  – Nálam is – felelte Stanton.
  – Adjátok ide.
  Jane összegyűjtött féltucat jókora drágakövet, mindet a kadétoktól; az itteniek nyilván már rég nem gyűjtögetik őket. Elgondolkodva szemlélte őket, amíg a fúrógéphez ment. A kövek többségét a jobb kezében kellett vinnie, mert a balban éppen hogy elfért egy hatalmas gyémánt. Szabálytalan formájú volt, mint egy krumpli, aminek sok apró sík alkotja a felszínét. Szikrázott a lámpák fényében.
  – Fölemelné a fejet, Mr. Stewart?
  Jane édeskeveset tudott a drágakövekről; csak annyit, amennyit az Auwelia geológiájáról szóló könyvben olvasott. Abban az állt, hogy a Terrán talált legnagyobb gyémántok hét-nyolcszáz grammot nyomtak, és darabokra törték őket, hogy egyáltalán megfizethetők legyenek. Hát a terrai rekordot ez a gyémánt biztosan nem dönti meg, de fél kiló alighanem megvan.
  A fúrófej közben felemelkedett. Jane leguggolt a talajon keletkezett, alig kétcentis mélyedéshez, és a közepébe szórta a jobb kezében levő drágaköveket. Aztán a félkilós gyémántot is betette melléjük.
  – Engedje le és indítsa be.
  – Jóval előbb szét fogja zúzni a köveket, mint ahogy egyáltalán a sziklához érne – mondta a mérnök.
  – Tudom – felelte Jane, és a gép mellett állva várakozott. A gép felsivított, a hang semmiben sem különbözött a korábbitól.
  – Mit mutat a sebességmérés?
  – Egy pillanat… nocsak, ez érdekes. A korábbi sebesség kétszeresével haladunk. Egy egész ötvenhárom milliméter per centád.
  – Szóljon, ha visszaesik a sebesség.
  – Már vissza is esett. Megint nulla egész nyolcvan-nyolcvanöt.
  – Mennyit haladtunk gyorsan?
  – Nulla egész héttized centádot, azaz egy egész hét század millimétert.
  – Jól van – mondta Jane, és odasétált Roylstonhoz. Háta mögött elhallgatott a fúrófej. – Maga jön, parancsnok. Elküldheti az embereit gyémántot szüretelni.
  A százados elnéző mosollyal megcsóválta a fejét.
  – Ugyan mi az ördögnek, Jane?
  – Hallotta: azzal kétszeresére növekszik a sebesség.
  – És mit érünk azzal, ha nem nyolcszáznegyven órába telik kifúrni azt az aknát, csak négyszázhúszba?
  Jane farkasszemet nézett vele.
  – Semmit. Ezért szüretelni fogunk némi lávát is.

40.

Az emberek zárt lávaruhában álltak. Jane is. Nem nagyon értette, hogy mi félnivaló lehet ettől a kevéske lávától, de tudta, hogy nem ellenkezhet. Roylston külön rászólt, hogy zárja le a ruháját.
  A targonca végtelen óvatossággal gördült a fúrógéphez, maga elé nyújtva a tartályt. Ez volt a komplexum legnagyobb mintavevő kanala, Harrisonék tíz liter lilalávát merítettek vele az imént.
  – Indítom – mondta Bailey, és finoman megmozdította a botkormányt. A tartály megbillent, s a kiöntőcső szájából vakító lila fény kezdett folyni. Mintha anyaga nem is lett volna, csak fénye. A fénysugár ráömlött a fúrófej alá helyezett kisebb halomnyi drágakőre. Szikraeső repült szét, valóságos mini tűzijáték. Aztán a fúrófej leereszkedett, ugyanakkor a tartály visszabillent és a targonca hátrébb gördült egy méterrel.
  Ahogy a pörgő fej hozzáért a kövekhez, szikrazápor vágódott ki alóla, sokkal nagyobb, mint az imént. De most nem ott helyben röpködtek a szikrák, hanem vízszintesen vágódtak ki a fej alól, hogy több méteres röppálya végén érjenek földet – vagy amit találnak. A lila fénykorong a gépeket és az embereket is eltalálta, Jane-t is, akinek egy pillanatra minden izma megmerevedett. Aztán nagy nehezen kényszerítette magát, hogy kiengedjen és levegőt vegyen. Nem érzett fájdalmat. Lepillantott a lábszárára, és nem látott semmi különöset. Kifújta a levegőt.
  – Igen, Jane – szólalt meg Simms. – Ezért kell a lávaruha.
  Jane megint nagy levegőt vett és bólintott. A lila szikrakorong ekkorra már sokkal kisebb volt, ahogy a fúrófej lefelé haladva szétmorzsolta a lilaláva és a drágakövek halmát. Aztán eltűnt minden fény, az emberek pedig a fúrógép képernyőjére néztek.
  Ezúttal több mint öt centádig dolgozott a gép, és harminchat millimétert haladt. Stewart fölkapta a kézigépét és lendületes számításokba merült.
  A sebességet persze Jane is könnyen ki tudta számolni. Most egy bolygóóra alatt közel másfél métert haladhatnának, vagyis kevesebb mint ötven óra kellene az akna kifúrásához. De nem ez a fontos, és Stewart már el is készült a számításokkal.
  – Ha így dolgozunk – szólalt meg –, akkor körülbelül húsz tonna drágakőre lesz szükségünk. És ugyanennyi lávára.
  Zavart csend. Az emberek egymásra néztek.
  Jane odalépett Stewart mögé, és a számokat tanulmányozta a képernyőn. Nem sokat értett belőlük.
  – Mennyi követ tudnánk előteremteni? – kérdezte.
  Roylston vállat vont.
  – Nem tudom… két-három tonnát. Talán ötöt is.
  – Ebből az egy komplexumból?
  – Nem, valamennyi komplexumból összesen; ha valaki megmondja, hogyan termeljük ki őket nagyüzemi módszerekkel a járatok falából. Nem ez a baj, Jane.
  – Hanem?
  – Gondoljon bele. Mondjuk, hogy együtt van a húsz tonna kő, itt fekszenek a lábunknál – Roylston a sivatag homokja felé intett valahol Jane háta mögött. – De egyszerre néhány kilónál többet nincs értelme az aknába helyezni, különben egyszerűen elégnek, mire hasznos munkát végeznének. Úgyhogy az idő legnagyobb részét azzal tölti, hogy fölemeli a fejet, betölti a lávát meg a köveket és leengedi a fejet. Menjünk, emberek, együnk végre valamit, és próbáljunk pihenni egy kicsit, mert zúgó fejjel nem lehet értelmesen gondolkodni. Jane, a maga mesterséges fúróláváját talán egyszer ipari mennyiségben állítjuk majd elő a szpongit megmunkálására – de most csak ennyi telik tőlünk. Gyerünk!
  Jane a targoncáról még visszanézett a robotokra, amik egykedvűen, program szerint csomagolták össze a berendezéseket.
  Hát jó, Auwelia. Megint nyertél, és megoldottad anélkül, hogy földrengéssel vagy vulkánkitöréssel kellett volna bajlódnod. Már nagyon sok pontot szereztél. De ha csak egyetlen pillanatra kihagy a figyelmed – máris veszítesz.

41.

Jane hallgatagon ült és a tányérját bámulta rágás közben. A többiek se nagyon beszéltek. A legtöbb zaj a pincérrobotoktól eredt, amik halk surrogással gördültek az asztalok között és cserélték a tányérokat.
  A többiek bizonyára azért hallgattak, mert nem volt ötletük. Jane-nek volt, ő éppen ezért hallgatott. Az eddigi ötleteivel gondolkodás nélkül előállt, elmondta, kezdjenek velük, amit akarnak. De ez…
  – Ez túlmegy minden határon – szólalt meg Jones hangosan. Pontosan azokat a szavakat mondta, amiket Jane gondolt, csak másra vonatkoztatta. – Lehetetlen, hogy ne legyen megoldás.
  – Megoldhatatlan helyzetek nincsenek, Mr. Jones – mondta Sanderson. – Ezt maguk is tanulták az iskolában. Csak az nincs benne a tananyagban, hogy ha nem látunk megoldást a helyzetre, akkor honnan teremtsünk elő egyet.
  – Jól van, emberek – mondta Roylston. – Most huszonhat nyolcvan. Aludjunk egy kicsit. Ébresztő harminc… mondjuk harmincegy órakor, illetve ha valakinek eszébe jut valami használható, akkor bejön hozzám és fölébreszt. Aztán együtt keltjük a többieket.
  – Ébredjen, Mr. Roylston – felelte Jane csöndesen. De a százados így is meghallotta.
  – No mi az, máris kitalált valamit?
  – Azt… azt hiszem.
  – Akkor le se fekszünk. – Roylston mindkét kezével Jane asztalára támaszkodott. – Halljuk, ki vele!
  – Nos… ez egy kicsit más ötlet, mint az eddigiek.
  – Miben más? Nem arra szolgál, hogy az embereket kimenthessük onnan?
  – De.
  – Hát akkor?
  Jane habozott. Lemuel szólalt meg:
  – Mi a gond, főkadét? Belőled sose kell harapófogóval kihúzni a szót.
  Jane a fiúra nézett, aztán a parancsnokra. Majd lassan bólintott.
  – Oké – mondta. – Én elmondom. Maga akarta hallani, Mr. Roylston.
  A távkomja ott feküdt az asztalon. Bekapcsolta; most is a nyomástérképet mutatta, amit az első rezgésszünet óta, vagy két bolygóórája folyamatosan.
  – Én nem értek a geológiához. Semmihez sem értek, amihez itt érteni kellene… igazából nem is tudom, mit keresek itt, azon kívül, hogy van némi fantáziám. Hát azt használtam. És elolvastam mindent, amit el lehetett olvasni erről az őrült bolygóról… igazán nem mondhatom, hogy belevesztem az olvasnivaló tömegébe. Egyetlen könyv szól róla. Hát azt olvastam, újra meg újra. És megakadt a szemem egy kifejezésen: vakuóla.
  Fölállt és tett pár lépést, aztán megfordult.
  – Elmondaná valaki élőszóban, hogy mi az? Tudni szeretném, jól értettem-e.
  – Ezek gázbuborékok, Jane – felelte Simms. – A szpongittábla alatt van az Allen-réteg, amiben a különféle lávák képződnek. Az ott keletkező vulkáni gázok a szpongit alatt buborékokba gyűlnek, aztán a szpongit lyukacsain lassan a felszínre szivárognak.
  – Köszönöm. Mármost, Mr. Simms, milyen mélyen vannak ezek a buborékok?
  – Ezer… kétezer méter, mikor hogy.
  – És mekkorák?
  – Hát… azt csak az Auwelia tudja. Nagyon keveset tudunk róluk. Általában néhány száz méter átmérőjűeket regisztrálunk, de némelyik több kilométer is meglehet. Miért?
  Jane egy bólintással nyugtázta a választ, és föl-alá sétálva folytatta.
  – Megpróbáltam kideríteni, hogy a mi komplexumunk alatt mekkora vakuóla keletkezett most. A könyv szerint ugyanis a felszínre törő láva helyén először mindig vakuóla képződik, amit az Allen-réteg magmaanyaga csak lassan tölt be. Valamilyen törvényre is hivatkoztak, de arra már nem emlékszem.
  – A Powell-törvény – mondta Hunter.
  – A könyv azt mondja, hogy a nyomásértékekből derül ki a vakuóla mérete. Én majdnem két bolygóórája figyelem a nyomásértékeket, és azt hiszem, hogy jelenleg egy óriási vakuóla van alattunk. Valószínűleg a komplexum területének nagy részét lefedi, talán a keleti rész, a Yankee, Zulu járatok kilógnak, ezt nem tudom. Megpróbáltam kideríteni a mélységét. Azt kaptam, hogy legalább száz méter.
  – Hogyhogy száz méter? – kapta föl a fejét Roylston. – Száz méter mélyen tömör szpongit van.
  – Nem, nem így értettem. Nem a vakuóla van száz méter mélyen, hanem ennyi a távolság a teteje és az alja között. Ezerötszáz méter mélyen van a vakuóla teteje és ezerhatszázon a feneke; de lehet, hogy még mélyebben.
  – Értem. Egy ilyen hipotézisnek csak javára szolgál, ha be is bizonyítják, de egyelőre lépjünk tovább, Jane.
  – Nincs tovább, Mr. Roylston. Ez a megoldás.
  Öt másodpercig csend volt az ebédlőben. A lávaemberek egymásra néztek, aztán Jane-re. Senkinek az arcán nem látszott, hogy értené.
  – Egy szót sem értek – mondta Simms.
  – De hisz maga geológus – felelte Jane.
  – Mind azok vagyunk. Akkor sem értjük, hol segít ez mirajtunk.
  Jane sóhajtott. Egy pillanatig keresgélte a szavakat, aztán megakadt a szeme az egyik asztalon. Odalépett és kinyitotta az egyik tojástartót. Kék volt, vagyis lágytojások voltak benne. Kivett egy tojást, odahúzott egy üres poharat, fölé tartotta a tojást és beledöfött egy késsel.
  A negyven férfi szótlanul nézte, amint a tojás beleömlik a pohárba.

42.

Jane az Alfa épület tetején állt és az égboltot kémlelte. A háta mögött, a keleti horizonton kékes fény derengett; az oxi vékony légburka nem volt elég, hogy a csillag színét megváltoztassa. Egy bolygóórán belül a Fomalhaut fénye elárasztja az egész lenti tájat, és Jane megismerheti az Auwelia nappali arcát. Hunter azt mondta, az egészen más, mint az éjszakai. Éjjel az Auwelia nyugodt. Jane azt felelte, nem szeretné tudni, milyen, amikor izgatott.
  Pedig meg fogja látni a nappali Auweliát, mert nem végeznek olyan gyorsan. Jóval tovább tart, mint egyetlen bolygóóra, akkor is, ha az Auwelia nem talál ki semmit, amivel keresztülhúzza a számításukat. De erre már nem találhat ki semmit. Ezzel még az Auwelia erői sem tudnak mit kezdeni.
  Ekkor megpillantotta a jelzőfényt, s másodperceken belül a Terraluna testét is. A hajó villámgyorsan ereszkedett le az ergre, s a két várakozó targonca már szaladt is hozzá.
  Jane az órájára nézett. Huszonhét ötven, és még csak most kezdik meg a méréseket. Nagyon lassan megy… de hát kész csoda, hogy ennyi idő alatt sikerült…
  Két ember egy fehér tárgyat emelt ki a hajóból. Jane nagy szemekkel nézte. Sokkal nagyobb volt, mint amire számított, az emberek méretéből ítélve vagy két méter hosszú, inkább több. A Cameron-kapszula. Jól megnézte, ahogy a targoncára tették és bevitték az épületbe. A lávajáratokban most már csak azok tartózkodhatnak, akiknek munkájuk van ott, és a kapszulát többé nem látja emberi szem.
  Cameron villámsebesen tervezte meg a kapszulát, amit aztán a Fominán ugyancsak nagyon gyorsan gyártottak le. Külső héjat a mérnök nem tervezett, azt mondta, tegyenek rá, amit találnak. Hát ilyet találtak. Tűzállónak, nyomásállónak, nagyon speciálisnak kellett lennie.
  – Főkadét? – szólalt meg a távkom Simms hangján.
  – Parancs! – kapta föl.
  – Jelentse helyzetét.
  – Az Alfa épület tetején vagyok, uram!
  – Mindjárt leengedik a kapszulát. Figyelje az adatokat.
  – Értettem, uram!
  – Ez nem parancs, csak javaslat.
  – Köszönöm, uram!
  – Vége.
  Jane eltette a távkomot és a lifthez indult. Majd a vezérlőből figyel tovább, csak látni akarta a kapszulát, ahogy kiveszik.

43.

Az eddigiek se voltak egyszerűek. A tojásos demonstráció után az emberek a fejüket vakarták, és Roylston azt mondta, reméli, hogy Jane nem arra gondol, amire ő gondolja, hogy gondol. De igen, felelte Jane könyörtelenül.
  – De igen. Pontosan arra gondolok. Ha valaki tud jobbat, akkor mondja azt. De gyorsan, mert álmos vagyok, és szeretném hallani, mielőtt aludni megyek.
  – Nem megy maga aludni, Jane – sóhajtott Roylston. – Most azonnal hozzálátunk a terve kiértékeléséhez. Ha nem lehet megvalósítani, akkor minél előbb tudni akarom. Ha igen, akkor pedig azonnal hozzá is látunk. Először is azt mondja meg, hol akarja csinálni. Mert a mélyaknákban ellenirányú áramlás van, ott esélyünk se lenne rá.
  – A Seward-tóban – felelte Jane.
  Csend. A lávaemberek egymásra néztek.
  – A komplexum legmélyebb pontja nem a Clancy – mondta Jane. – A Seward-tó feneke helyenként ezerötszáz méter mélyen van. Rajta van a térképen.
  Többen bólintottak.
  – Szóval azt akarja mondani – kezdte Roylston –, hogy lyukat ütne a Seward-tó fenekén, és azt hiszi, hogy ettől a komplexum keleti részét borító lávaáradat leömlik a vakuólába.
  – Nemcsak hiszem, Mr. Roylston. Aligha tehet mást.
  – Jane, a láva nem fog az Indiától fölfelé mászni harminc métert, hogy bejusson a Mike-ba és onnan a tóba.
  – Nem is kell. A láva nem a tó száján át jut a vakuólába, hanem a tábla alján ütött lyukon. – Jane a térképre pillantott, ő nem tudta a neveket és a mélységeket fejből. – Akkora lyukat kell ütnünk, ami kiviszi a Hotel járat fenekét, sőt a Heliosét is pontosan a Hotel torkolatánál. Akkor az India lávája egyenesen lemegy a vakuólába.
  Csend lett. Most nagyobb csend, mint az előbb. De csak néhány másodpercig.
  – Jane, magának elment az esze – jelentette ki Roylston. – Alighanem a fáradtság teszi. Jobb lesz, ha elmegy pihenni.
  Jane kihúzta magát.
  – Ez nem válasz, Mr. Roylston. Mondja meg, hogy mi a baj az ötletemmel. Érveket mondjon!
  – Rendben. Maga lyukat akar robbantani a szpongittábla fenekébe úgy, hogy legalább ötszáz méter legyen a sugara, de ötszázhúsz méter már nem lehet, mert akkor az óvóhely is megsemmisül. Ilyen őrült kockázatot akkor se vállalhatnánk, ha lehetséges volna. – Roylston egyre indulatosabban beszélt. – Magának fogalma sincs, hogy miről beszél. Az egész tábla szilánkokra törhet és lezuhanhat abba a vakuólába, hogy mást ne mondjak, az összes lávajárattal, az épületekkel, az egész komplexummal együtt. És az óvóhellyel, ha ugyan épen marad, de a magma sokkal forróbb, mint a napszintláva, abban semmi sem marad belőle!
  Jane szótlanul hallgatta a parancsnok kiabálását. Rajta viszont csakugyan kijött a fáradtság, gondolta.
  Roylston leroskadt egy székre, az emberek szótlanul néztek a semmibe. Jane is leült. Hirtelen iszonyúan fáradtnak érezte magát. Eddig nem, de most ólomsúllyal nehezedett rá a fáradtság. A Fominán hamarosan reggel lesz. A tenyerébe temette az arcát.
  Egyszer csak valaki megérintette a vállát. Fölpillantott. Cameron volt az.
  – Azt hiszem, meg lehet csinálni – mondta.

44.

Jane teljes fél percig pásztázta a vezérlőt a tekintetével, mire rájött, miért ennyire ismerős neki ez a helyzet. Hiszen alig fél napja jár ebbe a vezérlőbe, és még soha nem látott itt ennyi embert egyszerre. Aztán megértette. Nem itt látott ilyet, hanem otthon: az Urania vezérlőjében. Felszállás, hiperugrás, leszállás alkalmával, amikor a teljes tisztikar és a szükséges számú kadét mind ott ül a helyén, mindenki elmélyülten dolgozik, halk vezényszavak, kérdések és válaszok röpködnek… éppen úgy, mint most itt.
  Az összes képernyő előtt ült valaki. A mérnökök az egyik központi képernyő előtt csoportosultak, és lázasan jegyezgettek egy-egy kézigépen. Amit leírtak, azonnal megjelent egy másik központi képernyőn, egyesítve. Rengeteg bonyolult képlet és szám.
  Cameron számításai igazolták a vakuóla létezését, és rögtön elnevezte Carson-vakuólának, amit mindenki magától értetődőnek tekintett. Itt könnyen megy a névadás, gondolta Jane. Hiszen állandóan fortyog minden, hegyek születnek és süllyednek el napok alatt.
  Ettől kezdve Carsonnak hívták a vakuólát, ami Jane-t kicsit zavarta, mert a Carson apát, anyát és őt jelenti, a „vakuóla” viszont egy teljesen értelmetlen szó, tehát kitűnően alkalmas annak az üregnek a megjelölésére. Simms azt mondta, hogy ez egy biológiai szakkifejezés, az élő szervezetek sejtjeiben vannak vakuóla nevű dolgok, ezt a nevet vették át az auweliai geológusok. Jane-t nem érdekelte, mi van a sejtekben, de hát a hagyomány az hagyomány, itt a földrajzi jelenségeket csak egyetlen családnévvel jelölik, azéval, aki felfedezte vagy elnevezte őket. Hát akkor ezt is.
  Cameron úgy becsülte, hogy ha Jane ötletét végrehajtják, akkor kilencven százalék, hogy az egész komplexum szilánkokra zúzódva belezuhan a Carsonba. Mégis robbantani fognak, csak sokkal kisebbet. Cameron ugyanis ismerte a szpongitnak és a lávának olyan tulajdonságait is, amiket Jane-nek nem volt ideje megismerni, és azt mondta, hogy ha kirobbantják a tó fenekét, akkor a mélyaknák egész lávatartalma leömlik a Carsonba, a járatokba kiáradt láva pedig természetesen megy utána. Hiszen a lávának nem kell a komplexum fenekén ütött lyukon távoznia, mehet arra is, amerről jött: vissza a mélyaknákba.
  Ez persze nem lesz ilyen egyszerű. Azt tudják, hogy reagál a szpongit különféle fizikai behatásokra, de a robbantás nincsen közöttük. Legalább egy tesztrobbantásra mindenképpen szükség lesz, és egy csomó mérést kell elvégezni. Cameron hozzálátott megtervezni a kapszulát, Roylston pedig fölkapott egy távkomot.
  – Nyolcas komplexum, itt Roylston, hallanak, vétel?
  – Itt a nyolcas, tisztán halljuk, vétel.
  – Az eddigieket is mind hallották?
  – Pozitív, hatos.
  – Rendben. Akkor átveszem a bolygó parancsnokságát és katonai készültséget rendelek el. Nyugtázni!
  – Itt a nyolcas, katonai készültség, a parancsot vettük, értettük!
  – Végeztem! Auwelia hatos hívja Fomina központit, vétel.
  – Itt Adams a vezérlőből, uram. Fél perc türelmet kérek a kapcsoláshoz.
  – Vettem.
  Végre, gondolta Jane. Végre azon a nyelven beszélnek, amit kezdettől fogva beszélniük kellett volna. Elvégre ezek itt űrhajósok, de mostanáig nem voltak parancsok, nem volt „értettem, uram”, csak ez a hülye beszélgetős, egyenlősdi stílus.
  – Auwelia hatos, itt Fomina központi, vétel.
  – Fomina központi, itt Auwelia hatos, a készüléknél Roylston százados. Bejelentem, hogy átvettem a bolygóparancsnokságot és katonai készültséget hirdettem ki. Vétel.
  – Auwelia, itt Fomina, a készüléknél Madison főhadnagy. Részletezze indokait, vétel.
  – Fomina, itt Auwelia. Indokom: November X-ray X-ray. Vétel.
  – Auwelia, itt Fomina, vettem. November X-ray X-ray. RR vészjelzés, vége.
  Roylston még nem is válaszolhatott, amikor megszólalt egy újabb hang.
  – Auwelia, itt Fomina IPHQ vészhelyzeti, RR vészjelzés a szektorukból. Jelentést kérek, vétel.
  – Fomina vészhelyzeti, itt Auwelia. Robbantásokat készülünk végrehajtani. Szám: kettő vagy három, teljesítmény: meghatározatlan, idő: egy-két bolygóórán belül. Vétel.
  – Auwelia, itt vészhelyzeti, nyugtázom, robbantásokat készülnek végrehajtani. Készültségben állok. Mire van szükségük, vétel.
  – Vészhelyzeti, itt Auwelia, pillanatnyilag nem tudom részletesen megmondani. Információra van szükségem az elérhető üzemanyagról. Vétel.
  – Auwelia, itt vészhelyzeti. Továbbítottam, néhány centádon belül választ kap, vétel.
  – Auwelia, itt központi. Hány hajóra van szüksége? Vétel.
  – Központi, itt Auwelia. Meghatározatlan. Becsülhetően egy vagy két Terraluna és egy nagyobb hajó elég lesz, vétel.
  – Auwelia, itt központi, nyugtázom. Egy vagy két Terraluna és egy nagyobb hajó. Készültségbe állítok egy Protoflaxot. Vége.
  – Központi, itt Auwelia, vettem, vége.
  – Auwelia, itt vészhelyzeti. Előzetes adatokat küldök az elérhető üzemanyagról, vétel.
  – Vészhelyzeti, itt Auwelia. Adatokat vettem, köszönöm. Vége.

45.

A kapszulát levitték a tóhoz és egyszerűen beledobták. Aztán vártak. Cameron úgy becsülte, húsz centádba is beletelik, amíg eléri a tó fenekét. Ott széthasad, lefut a mérési program, aztán a központi egység leválasztja az adatrögzítőt, aminek a fajsúlya kisebb a láváénál, így a felszínre emelkedik; de az is beletelik húsz centádba.
  Kis híján huszonnyolc óra volt, mire a lenti figyelők jelentették, hogy veszik az adatrögzítő adását. De akkor felgyorsultak az események.
  Huszonnyolc kilenckor Cameron kijelentette, hogy a mérések rendben vannak. Részleteket nem mondott. Az a lényeg, hogy meg lehet csinálni a dolgot.
  Roylston csak bólintott válaszul. Nem kérdezett semmit. Cameron és a többi mérnök folytatta a munkát.
  Huszonnyolc tizenkettőkor ömleni kezdtek az adatok a kezük alól. Jane a nagy részét nem értette, de ez nem számít, az a fontos, hogy a fominaiak értik. Feszítőerő, szilárdságtan, kőzettan, statika, lávadinamika, kőzetdinamika, gázdinamika, geotermikus energetika, nukleáris energetika, sugárterhelés, sugáranalízis, spektroszkópia… szédült bele, ahogy olvasta. Egész enciklopédiát hoztak össze harminc centád alatt.
  Huszonnyolc negyvenháromkor az adatfolyam leállt. A mérnökök hátradőltek és sóhajtottak.
  – Fomina, itt Auwelia, vétel – emelte föl Roylston a távkomját.
  – Auwelia, itt vészhelyzeti – felelte egy női hang. – Az analízist megkaptuk, a kiértékelést megkezdtük. Mire van szükségük a terepbiztosításhoz? Vétel.
  – Auwelia vészhelyzetinek. Végig le akarom fedezni a járatokat, éspedig minél gyorsabban. Vétel.
  – Vészhelyzeti Auweliának, vettem. Összeszedek, amennyi robotot és dozimétert csak találok a rendszerben, és azonnal küldöm. A ruhák ellenőrzése már folyik. Van elképzelése a tesztrobbantásról? Vétel.
  – Auwelia vészhelyzetinek, a négyes komplexumra gondoltam. Van egy-két maradványbarlang, amik megfelelnének. Vétel.
  – Vettem, Auwelia. Előkészítem a felszerelést. Vége.

46.

A négyes komplexum, amit tíz évvel ezelőtt elpusztított egy vulkánkitörés, egy hatalmas kráter volt a talajban, háromezer kilométerre tőlük. Ott fényes nappal volt, Jane szinte hunyorgott a Fomalhaut hidegkék fényétől, pedig légkör híján az égbolt koromfekete volt, és csak a képernyőn látta.
  A kráter óriási volt, de nem üres. Különféle színű lávapatakok csordogáltak bele, és a mélyben sárgásvörös, fortyogó keverékké egyesültek. Az egyik kamera egyenesen belenézett.
  – Rendben van – mondta Cameron. – Számos kisebb-nagyobb üreget látok, bármelyik megfelel. Kiválasztottam egyet.
  – Auwelia hívja Nukleárist, vétel – szólalt meg Roylston.
  – Nukleáris jelentkezik – szólalt meg egy ismerős hang. Jane rámosolygott a távkomra. – A készüléknél Carson ezredes. Felkészültünk a műveletek támogatására. Nyílt csatornát biztosítottunk. Mi a helyzet, Auwelia?
  – Készen állunk az első hadműveletre, Mr. Carson.
  – Köszönöm, Mr. Roylston. Nukleáris Tethys–11-nek és Chioné–3-nak. Álljatok a nyílt csatornára és kezdjétek meg a műveletet, vétel.
  – Tethys–11 Nukleárisnak, vettem. Becsült érkezés harminckét centád.
  – Chioné–3 Nukleárisnak, vettem. Becsült érkezés huszonhat centád.
  – Közlöm az epicentrum koordinátáit – mondta Cameron. – Négyes komplexum, gamma kettő-kilenc per három-hat per kettő-hét, szigma négy-hat per három-kilenc per öt-négy.
  Jane fölkapta a fejét. Még soha nem hallott bázisrelatív felszíni koordinátákban ennyi számjegyet. Ez körülbelül egyméteres pontosság. Vagy tízcentis? Nem tudta pontosan. Hat számjegy. Ha az első jegy…
  De félbeszakították a számolgatásban.
  – Itt a nyolcas komplexum. Az evakuálást befejeztük, behajózunk a Lamia–61-re. Start öt centádon belül.
  Jane döbbenten nézett a térképre. A nyolcas? De hát óriási távolságra van… Közelebb lépett a térképes monitorhoz, s ekkor a háta mögött megszólalt Jarvis:
  – Ezerkétszáz kilométer, Jane.
  Jane sarkon fordult és kicsit zavartan nézett a lávaemberre.
  – Mennyi a biztonsági határ?
  – Nincs biztonsági határ. Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az Auwelia viszonyaihoz adaptálja a sugárvédelmi előírásokat. Mr. Scott egyedül döntött úgy, hogy evakuálja a komplexumot. Ő felel az embereiért.
  – Értem – felelte Jane –, köszönöm. – Visszafordult a főképernyőhöz.
  Vártak.

47.

Tethys, látunk benneteket. Kezdjétek meg a műveletet.
  – Rendben. Távolság az epicentrumtól száz méter, magasság húsz méter. Raktérajtó nyitásától kezdve másodlagos sugárveszély. Nyitásra készen. Tíz… kilenc…
  Jane már tűkön ült. A Lamia itt áll az Alfa épület előtt, a nyolcas emberei idebent vannak a monitoroknál, az epicentrum háromezer kilométeres körzetében összesen két ember van. A Tethys pilótája, aki beszél, meg a Chioné pilótája. Mindketten pontosan tudják, mi fog történni. Minek ez a sok szertartás, visszaszámlálás még a raktérajtó nyitásához is?!
  Persze meg tudta válaszolni a saját kérdését. Eddig háromszor hajtottak végre nukleáris robbantást. Nem a Fomalhaut-rendszerben: az egész szektorban. Ez soknak számít, vannak szektorok, ahol még egy sem volt. Az egész történelem folyamán. Ők pedig most két robbantást is végre fognak hajtani, néhány órán belül, ugyanazon a bolygón. Ehhez fogható a Terrán kívül sehol nem történt még a Galaxisban. Hát nagyon vigyáznak, hogy hibátlanul csinálják.
  A raktérajtó kinyílt és lassan ereszkedve megjelent egy antigravitációs minidaru, fogóiban a kazettával. Jane szívdobogva figyelte. Még soha nem látott valódi kazettát. Nem is ismert senkit, aki látott volna.
  A kazetta citromsárga volt, fekete rácsvonalakkal és vörös foltokkal. A daru méretéből ítélve vagy egy méter hosszú is lehetett, henger alakú, többhelyütt fogantyúkkal. Ahogy leereszkedett, Jane kivett egy tűzpiros R betűt a henger közepén. Radioaktív.
  – Egyes kazetta az epicentrumban. Tethys százezer kilométeren pályára áll.
  – Chioné indítja a kettes kazettát – jött a válasz. – Raktérajtó nyitása másodlagos sugárveszély mellett. Távolság ötszáz méter, magasság ezer méter. Nyitásra készen. Tíz… kilenc… nyolc…
  Jó messze áll a Chioné, pedig az egyes kazetta zárva van, és a sugárzásjelzők nagyon figyelnek. A környék tele van érzékelőkkel, számlálókkal és kamerákkal, hiszen ezért csinálják az egészet. Az adatokért, amiket az érzékelők rögzítenek, mielőtt megsemmisülnek.
  A második daru a második kazettával néhány pillanat alatt megtette a távolságot, és megállt a levegőben. Azazhogy a vákuumban.
  – Chioné százezer kilométeren pályára állt. Kettes kazetta epicentrum fölött száz méteren. Nyitásra készen!
  – Érzékelők? – kérdezte Roylston.
  – Egyes, kettes, hármas, négyes szekció rendben – felelte Cameron. – Minden lámpa zöldet mutat.
  – Kezelőrobotok?
  – Egyes rendben, kettes rendben – jöttek a válaszok a két Terralunáról.
  – Akkor lássuk. Egyes kazettát felnyitni!
  Egy kamera ráközelített a darura, amely az egyik manipulátorával letörte a két plombát, aztán a biztosítókart. Előbukkant a billentyűzet.
  – Hat, kettő, kilenc, négy – mondta a Tethys, a robot pedig beütötte a számokat. – Kettő, három, kilenc, hat, zéró, nyolc. Kód vége.
  A robot lenyomta a piros gombot, és a kazetta vörös vonallal jelölt vége lebillent. A robot letört még egy plombát és levette az ólomlapot.
  – Kazetta nyitva – mondta a pilóta. – Kiemelem a fűtőelemet.
  A robot egyszerűen benyúlt a kazetta belsejébe és kihúzta. Jane csak akkor látta meg, amikor a kamera még jobban ráközelített. Egy kis fémdarab volt, egy apró fémkocka. A robot a manipulátorában tartotta mozdulatlanul. A kocka körül kékes fénypászma jelent meg. A Fomalhaut fénye? Dehogy, az csak az egyik oldalán csillanhatna meg. De hát ez nem lehet…
  – Cserenkov-sugárzás?! – tört ki belőle.
  – Az bizony, Jane – felelte Simms. – A robot hidraulikája okozza. A részecskék úgy mennek át a szerkezeten, mint kés a vajon, és a hidraulikus folyadék a modulátor. Mr. Jackson, a daru működik még?
  – Igen, Mr. Simms – felelte a Tethys pilótája. – Ez a sugárszint még sokáig nem tenné tönkre.
  – Azt nem várjuk ki – szólalt meg Roylston. – Lásson hozzá, Mr. Frame.
  – Értettem – mondta a Chioné.
  Ugyanúgy zajlott le a kazetta felnyitása, mint az elsőé, csak száz méter magasan. A második robot manipulátorában is kék fénnyel ragyogott fel egy kis fémkocka.
  Roylston néhány pillanatig nézte, aztán annyit mondott:
  – Tűz.

48.

Mintha hosszú percekig tartott volna, ahogy a daru kinyíló manipulátorából a fűtőelem száz métert zuhant. Jane-nek úgy tűnt, esésének minden milliméterét látja, holott az utolsó szakaszon a parányi fémkockának el kellett vesznie a kráter falának háttere előtt. A következő pillanatban egymillió nap vakító fényessége lobbant, és azonnal ki is aludt. A képernyő fekete volt.
  – Másik kamerát – mondta egy higgadt hang.
  A képernyőn megint megjelent a pokoli fény, de egy másodperc múlva sötétedni kezdett. Néhány különös, gyűrű alakú felhő vált láthatóvá, s a közepükben a hatalmas gomba.
  Jane-nek gombóc volt a torkában. Látott már nukleáris robbanást filmen, de ez most más volt. Ezt ő csinálta. Illetve a mérnökök, de ő gondolta ki. Ő szabadította ki a szellemet a palackból.
  A gomba világított és növekedett, aztán lassan sötétedni kezdett, egy idő után már nem világított. De még mindig növekedett.
  – Megvannak az adatok – szólalt meg Cameron olyan hirtelen, hogy Jane összerezzent. – Kezdem a számításokat. Magánál mi a helyzet, Mr. Carson?
  – Tessék? – kapta föl a fejét Jane.
  – Énrám gondolt – jött apa hangja a távkomból. – Veszem az adatokat, Mr. Cameron. Megkezdjük a feldolgozást.
  A képernyőkön a gomba egyre növekedett. Jane-nek sejtelme se volt, milyen magas valójában. Kikereshette volna ezt az adatot, hiszen a világon mindent tudtak arról, amit ott zajlott, de nem tudta levenni a szemét az ördögi felhőről.
  És ezt akarja ő rászabadítani a csapdába esett emberekre? Csak azért, mert mindenáron le akarja győzni az Auweliát?

49.

Huszonkilenc harminckor elkészültek a terepbiztosítással. A Seward-tótól az óvóhelyig és az óvóhelytől az összes elérhető épületig vezető járatokon tízméterenként védőpajzsokat helyeztek el. Jones találta fel és nevezte el őket. Primitív tákolmányok voltak, de valamit mégiscsak védenek. Két falmászó robot a járat két falán többhelyütt szöget vert a falba, már ha szögnek lehet nevezni azokat a hajszálvékony drótocskákat, amiket itt használnak. A szögek között kábeleket vezettek át, azokra pedig acéllemezeket forrasztottak. Azt nem lehetett megoldani, hogy a lemezek teljesen lezárják a járatokat, még a lávaáradat feletti részt sem, de valamit mégiscsak csillapítanak. Minden tele volt kombinált érzékelőkkel, a Fomina egy egész ládányit küldött, a legfontosabb szakaszokon félméterenként helyezték el őket, hisz lehet, hogy alig néhány marad épségben. Az óvóhely pedig…
  Az óvóhely bejáratára kívülről-belülről fölhegesztettek egy-egy acéllemezt. Beküldtek egy tucat falmászó robotot, amik még egy minidarut is becipeltek magukkal. A Fomina villámgyorsan összeállított nekik egy hatalmas gyűjteményt mindenféle szerszámokból, műszerekből, hátizsákokba porciózva. Húsz kilót visznek fejenként, a ruhájuk súlyán felül, az hatvan kiló, minden darabot két falmászó robot szállított le. Omega-ruhát viselnek, belső elhelyezésű palackokkal, teljes létfenntartó rendszerrel, beépített antigravitátorral, atomhéjjal. Amit ez a ruha nem tud, azt nem is érdemes tudni.
  Jane-nek sejtelme se volt, hogy kell egy ilyen ruhát fölvenni, de esze ágában se volt, hogy ezt hangosan is kimondja. Mert ilyen ruhában lesz a partra szálló osztag is, ami az Urania tizenkét kadétjából áll. És ő lesz a parancsnokuk. Ráadásul ő maga kérte, hogy az lehessen. Még meg is harcolt érte apával, aki először át akart jönni, amikor megtudta, hogy mire készülnek, de ő az egyetlen a Fominán, sőt az egész rendszerben, aki végzett már nukleáris robbantást. Taktikai atomfegyvereket vetettek be egy Terra típusú bolygón, és ő a nukleáris megfigyelők csoportjának tagja volt. A fegyverek persze nem léteztek, sőt a bolygó sem létezett, szimuláció volt az egész, de apa mégis többet tud az atomrobbanásról, mint az egész Fomina. Neki most ott a helye a Nukleáris parancsnoki posztján, ahonnan láthatja az összes adatokat, amíg ők itt a helyszínen csak a villanást meg azt a borzalmas felhőt, és ha valami nem stimmel, akkor ő veszi észre először és neki van a legtöbb esélye kitalálni valamit.
  Amikor apa belátta, hogy őrá most ott van szükség, akkor viszont közölte, hogy szeretné őt biztonságban tudni.
  – Nem terveztem, hogy veszélyes helyre küldelek, Jane – mondta. – Nekem azt mondták, hogy ötletekre van szükségük, te pedig mindig tele vagy ötletekkel. Ha tudtam volna, hogy atombombákat dobáltok szét, eszem ágában se lett volna odaküldeni téged. A leleményességedet ideát is…
  – Eszemben sincs átmenni – felelte Jane. – Ahol az embereim vannak, ott leszek én is, apa. Eddig is veszélyes volt. Ez a bolygó maga veszélyes.
  – Erről semmit sem tudtam – felelte apa. – De most…
  – De most elbánok vele – szakította félbe Jane. – Addig nem megyek haza, amíg le nem győzöm az Auweliát és ki nem szabadítom az embereket. Turistákat, lávaembereket, űrhajósokat, mindenkit sértetlenül fogok hazavinni, apa, és ha az Auweliának nem hagyom, hogy ezt megakadályozza, hát neked sem.

50.

– Bomba érkezése harmincöt centád múlva – jelentette a Chioné. – Nyugtázást kérek.
  – Nyugtázom, bomba érkezése harmincöt centád múlva – felelte Roylston. Tekintete gyorsan járt ide-oda a különböző képernyők között. – Óvóhely, vették az adást?
  – Tisztán hallom, Mr. Roylston – mondta Watkins. – Nálunk minden rendben.
  – Vettem, az óvóhelyen minden rendben. Alfa épületet evakuálni, gyerünk, emberek!
  Jane a parancsra azonnal felugrott és futólépésben kirobogott a folyosóra. Valahol a sor közepén futott, előtte, mögötte, mellette kétoldalt szerelőruhás emberek. Levágtattak a ritkán használt lépcsőn, és úgy hagyták el az épületet, hogy vissza se néztek. A világítást se kapcsolták le. Minek, úgyis kialszik magától. A személyes tárgyait már mindenki ládába rakta, a ládákat rég felküldték a hajóra. Jane az előcsarnokban balra fordult, a Lamia azon az oldalon áll. Az utastérbe érve átvette a parancsnokságot.
  – Négyes szakasz, létszámellenőrzés!
  – Stanton – felelte Stanton.
  – Lemuel.
  – Jones.
  – Dempsey.
  – Muller.
  – Porter.
  – Brown.
  – Riley.
  – Kelly.
  – Wilson.
  – Biggs.
  – Heywood.
  Míg a társai végigmondták a névsort, Jane belépett a pilótafülkébe. Rogers hadnagy is mindjárt itt lesz, csak addig ő még egy pillantást akar vetni az Alfára.
  Különös látványt nyújtott most, a háta mögött az Artemis feltornyosuló testével. A Protoflax halványzöld félgömbje előtt úgy hatott, mint egy kis fekete kocka, pedig majdnem olyan magas volt, mint az ő hajójuk. Remélhetőleg meglesz még, amikor visszajönnek. Utoljára. Aztán lehet, hogy soha többé nem lép ide ember.
  – Jane – szólt be Rogers –, jöjjön, öltözzünk fel.
  – Jövök.
  A ruha sokkal bonyolultabb volt, mint bármilyen űrruha, amit eddig ismert. Először be kellett lépnie egy nála vagy kétszer nagyobb Omega-kapszulába, ellenőrizni a létfenntartó rendszereket, aztán magára zárni a kapszulát és megint ellenőrizni a rendszereket. Ez beletelt vagy öt centádba. Aztán visszafordult egyenes állásba és átkapcsolta a kapszulát. A falak merevítése hajlékonnyá vált, rásimultak a testére. Mélyedések képződtek rajtuk, amikbe bedugta a végtagjait. S a kapszula űrruhává változott, amiben úgy lebegett öt centivel a padló fölött, mint egy köznapi ruhában. Pedig ebben a ruhában hetekig elélhet dekompresszióban. Ha visszakapcsol kapszulára és széttolja a falakat, olyan lesz, mint egy összkomfortos kis sátor.
  Harmadszor is ellenőrizte a rendszereket.
  – Minden lámpa zöldet mutat, Mr. Rogers – mondta.
  – Minden lámpa zöldet mutat – felelte a hadnagy. – Becsomagolom magát, emelkedjen úgy harminc centire.
  Jane egy apró mozdulatot tett a hüvelykujjával, és megbűvölve nézte az atomhéjat, amit Rogers úgy húzott elő fél kézzel, mint egy közönséges takarót, pedig negyven kilót nyomott. Úgy bújtatta bele Jane-t, mint egy kezeslábasba, de kellett a négy kéz hozzá, mert amíg a héj nem volt összekapcsolva a ruhával, alig lehetett megmozdítani. Külön kellett megküzdeni mindkét lábával, aztán külön a két karjával, a törzsével és a fejével. De amikor ez megvolt, a csatlakozások automatikusan egymásra találtak, és az atomhéj feléledt. Jane érezte, ahogy a testét lehúzó ólomsúly hirtelen semmivé lesz, az antigravitátor teljes erővel tartotta a héjat.
  – Ellenőrizze a rendszereket, Jane.
  – Minden lámpa zöldet mutat – felelte Jane újabb öt centád múlva.
  Aztán ő csomagolta be a hadnagyot az ő héjába, amit puszta kézzel alig tudott volna fölemelni, de a szervókkal, merevítőkkel és a félelmetes erejű antigravitátorral úgy érezte magát, mint egy mesebeli óriás. Hogy mekkora ereje van, azt akkor tudta meg, amikor fölemelte a karját, az beleütközött a hadnagy hátába, és atomhéjastul a mennyezethez csapta.
  – Bocsánat. Egyben maradt, Mr. Rogers?
  – Minden lámpa zöldet mutat. Majd megtanul bánni az erejével, Jane, eleinte mindenkire így hat. Ne feledkezzen meg róla, hogy mindketten súlytalanok vagyunk.
  – Itt a Chioné – szólaltak meg a hangszórók. – Érkezés öt centád múlva, látom a hajóikat.
  – Itt az Artemis, felszállok.
  – Itt a Lamia – vakkantotta Jane –, nekünk még kell néhány centád.
  Tíz is beletelt még, mire sikerült úrrá lennie a ruha rakoncátlanságán és belegyömöszölni a hadnagyot. Aztán még öt centád, mire az ellenőrizte a rendszereket. Ők készültek el utolsónak, a kadétok már óriási fehér bábokként álltak az utastérben, de senki nem szólt egy szót sem. Jane örült, hogy a rengeteg réteg alatt nem látszik, milyen piros a füle.

51.

Lamia, igyekezzenek, lehet, hogy gond lesz a felszállással – szólalt meg Roylston a távkomban. – Erős magnetikus a Charlie–Delta vonalon, pontos koordinátákat nem tudok mondani, húsz tesla fölötti kilengésekkel, kiterjedés nem becsülhető.
  – Vészfelszállás – csattant fel Rogers, és a műszerek aprólékos beállítását félbehagyva megrántotta a kioldókart. Jane éppen az odafent lebegő Chionét nézte, ami hirtelen meglódult lefelé, a tájjal együtt. Egy-két pillanat múlva fentről nézett le az Alfa épületre és a körülötte szétszórt roncsokra. A kibelezett bolygójárók, otthagyott targoncák és egyéb gépek olyan látványt keltettek, mintha lázas munka folyna a környéken, csak éppen pihenőt tartanának. Pedig itt már csak egyetlen munkálat fog folyni, aztán semmi. Nagyon sokáig.
  Az egyik bolygójáró roncsa egyszer csak megmozdult. Jane rémülten meredt rá. A hatalmas gép mintha föl akart volna kelni, hogy magukkal vigyék… aztán tűzvörös lávaszökőkút tört fel közvetlenül a roncs mellett.
  – Chioné, vigyázzon! Erős magnetikus a…
  – Én vigyáznék – hallatszott a pilóta hangján, hogy nem azzal foglalkozik, hogy beszél, hanem a géppel viaskodik –, ha tudnék… de ez a…
  A Chioné most már jól láthatóan mozgott, és nem azért, mert ők mozogtak. Valami távolabbra sodorta az Alfától. A hadnagy feljebb emelte a Lamiát. A Tethys is távolodott.
  – Mr. Andrews – harsogta Roylston –, stabilizálja a hátsóval!
  – Nem megy… minden műszerem felmondta… tűnjenek a közelemből!
  Még följebb emelkedtek, a Chioné már alig látszott a tájat szabdaló lávafolyamok erős ellenfényétől. A Tethys kék lámpaként függött az égen, mert a feléjük néző oldalát már megvilágította a Fomalhaut. Az Artemis valahol az űrben volt, talán mögöttük.
  – Ötven teslás lökések, tíz másodperc – jött egy hang.
  – Vettem – felelte Andrews, aztán éles csikorgás a fülhallgatóban, majd recsegés. Magnetikus zajok, gondolta Jane, de hát az lehetetlen, a vonalak biztonságosak…
  Pedig magnetikus zajok voltak. A Chioné hangtalanul küzdött a szörnyű mágneses erőtérrel, s egyszer csak élesen kirajzolódott egy kék lávató háttere előtt. Őrült sebességgel pörgött egy ferde tengely körül, aztán megállt, olyan hirtelen, hogy Jane összerezzent. Egyidejű gyorsstabilizálás mindhárom irányba, nagyon bonyolult manőver, de ennek az az ára, hogy zuhanni kezd, és kettős fordulót kell csinálni, aztán átemelni a…
  De mire Jane mindezt végiggondolta, a Terraluna kék szikraesőt verve belezuhant a lávatóba, s egy pillanat múlva az egész Auwelia eltűnt a szemük elől. Rogers beletaposott a pedálba, fejvesztetten menekültek a közelből.

52.

Ez a vég, gondolta Jane. Andrews meghalt, a bomba felrobban a felszínen, talán éppen az óvóhely fölött… az Auwelia mégis kitalált valamit, amivel az utolsó percben a maga javára…
  – Itt Andrews – szólalt meg a távkom. Jane fölkapta a fejét. Teljes öt másodperce gyászolta már a pilótát. – Itt Andrews…
  – Tisztán halljuk! – üvöltötte Roylston. – Jól van?!
  – Pozitív. Csobbantam, de minden rendben… nincs szivárgás, a kapszula rendben. Ismétlem, a kapszula sértetlen!
  – Szedjék ki onnan! Lamia, maguk többen vannak, menjenek!
  – Vettem – felelte Rogers, és visszafordította a gépet. Az Auwelia megint megjelent előttük, Jane vadul kereste a kék tavat, aztán meglátta, a partján emelkedő hegyet is, de a hajót nem látta. A táj közeledett, már ki lehetett venni néhány lávafolyamot is a közelben. Aztán a hadnagy elfordította a stabilizátort. – Lamia leállt. Még mindig erős magnetikus, nem mehetünk közelebb. Magasság ötezer, távolság tizennyolc.
  – Mi a pokolért erős magnetikus?! – tört ki Jane. – Minek?! Már megölte azt a hajót, mit akar még?!

53.

Jane volt az utolsó. Nem pillantott vissza az utastérre, nem nézett körül a tájon, csak kilépett a hajóból. A zuhanást nem érezte semmiből, olyan volt, mintha az űrben lebegne – azazhogy csakugyan az űrben lebegett, ilyen magasan egy molekulányi levegő sincs már. Négyezer-ötszáz. Másodpercenként száz méteres sebességgel zuhan. A kék lávatavat kereste odalent, aztán megtalálta, de egyszer csak fölfedezett még egyet. Melyik az ő tavuk?
  – Rossz a tájolása, Jane – jött a válasz Rogerstől, mielőtt még hangosan is kimondta volna a kérdést. – A Charlie kettes vonalon áll, kapcsoljon a Bravo négyesre.
  – Bravo négyes, vettem – felelte Jane, és átkapcsolt, ámbár fogalma se volt róla, hogy miről van szó. Elég, ha a ruhája tudja. Az pedig tudta, mert elfordult balra, most egy lila tó felé tartott. Jane nem szólt semmit, a navigációs rendszer tudja, mit csinál. Egyszer csak megpillantott egy másik zuhanó alakot a távolban, csak egy fehér foltocska volt. Magasság három-kilenc. Távolság tizenöt. Akkor még nem is láthatja azt a tavat, a hegyek mögött lesz.
  – Itt Andrews, lávabetörés várható – hallatszott a pilóta szinte nyugodt hangja. – A kapszulát átszállítom az utastérbe.
  – Vettem, Mr. Andrews – felelte Roylston.
  – Én is vettem – mondta Jane. – Partra szálló osztag érkezése tíz centád múlva.
  Valaki belevisított a fülébe, aztán kattogó zaj hallatszott.
  – Magnetikus távkomhiba – hallott egy hangot, de a folytatást elnyomta valami recsegés.
  – Jól van, Auwelia – mondta Jane a recsegésnek. – Azt hiszed, elérsz ezzel valamit? Nincs mit beszélgetnünk, a ruhák hajtóműveire pedig nem hat a mágneses erőd. – A recsegés válaszul felerősödött. – Nyolc centád múlva ott vagyok. És előre szólok, hogy ezekre a ruhákra a láva se hat. Találj ki valami jobbat!
  Az Auwelia nyikorgó-csikorgó zajokkal felelt, aztán megint a recsegés.
  Jane előtt már ott magasodott a hegylánc. Magasság kettő-nyolc, a hegyek ennek talán a fele. Közvetlenül előtte az egyik hegyből folyt a sárgaláva, ami most hirtelen magasra szökött a kráterből. Jane ujjának egyetlen mozdulatával elkanyarodott.
  – Túl korán csináltad – pirított rá a sivító zajokra. – Még legalább egy centád lett volna, hogy fölé érjek. És megmondtam, hogy nem hat rám a láva. Találj ki valami jobbat! – Átrepült a hegyek fölött és lenézett a kék tóra. – Tudod mit, Auwelia? Csinálhatnál végre zöld lávát is. Hiányzik a palettáról, azzal sokkal szebb lennél. A zöld ékköveid igazán szépek, de lávában is kellene ilyen. Jövőre visszajövök és megmutatod, jó?
  Ekkor látta meg a Terralunát. Féloldalra dőlve feküdt a lávában, a légköri vezérsíkja hiányzott, a lávából kiemelkedő támasztólába is törött… Jane nem számolgatta a sérüléseket. Két kadét már ott lebegett a hajó fölött, és balról négyen is érkeztek… nem, öten. Még korai megszámolni őket.
  – Két centád, és ott vagyok, Auwelia! Nem akarsz lövöldözni lávaszökőkutakkal? Nem mész vele semmire, de próbálkozni sosem árt.
  Egy szökőkút csakugyan felcsapott, de messze előtte, jobbra, távol a hajótól és mindenkitől.
  – Az erődet fitogtatod? Hát csak rajta.
  Jane lassított és könnyed mozdulattal megállt, tíz méterrel a Terraluna fölött. Négy kadét… hat… kilenc… tíz. Kettőt megelőzött? Pedig ő indult utolsónak. Nem is rossz, ahhoz képest, hogy életében először visel ilyen ruhát.

54.

Stanton két mozdulattal kiemelt a hátizsákjából egy szerszámot, és megkopogtatta vele az utastér ajtaját. Jane tisztán hallotta a koppanásokat a külső mikrofonon át. Az Auwelia sivítása már elhallgatott, de egymást továbbra se hallották.
  Három hangos koppanás volt a válasz a hajó belsejéből.
  Stanton bólintott, és a szerszámot a zárba nyomta. Jane sejtette, hogy mielőtt ő ideért, a kadétok már megbizonyosodtak róla, hogy az ajtó tönkrement, illetve alighanem a vezérlés mehetett tönkre. Vagy talán az sem, csak az erős magnetikusban nem lehet szót érteni vele.
  Körülnézett, az Alfát kereste, de nem látta semerre. Képtelen volt tájékozódni. Lássuk csak. Balra ragyog az ég alján a Fomalhaut. Amikor felszálltak, a csillag a hátuk mögül világította meg a Lamiát, és tőle balra volt a Chioné. Vagyis a Tethys orra akkor az ő jobb keze felé nézett, tehát valahol a háta mögött lehet az Alfa. De arra egy domb van, valószínűleg az takarja.
  – …kapcsolni. Szerintem próbáljátok…
  Jane fölkapta a fejét, ahogy a szavak megszólaltak a fülhallgatójában. Heywood hangja volt.
  – Fiúk, hallotok? Egy pillanatra hallottalak benneteket!
  Süket csend.
  – A Galaxis nyeljen el – fakadt ki dühösen. – Unom a hülyeségeidet, Auwelia. Úgyis elmúlik ez a te mágneses ötleted, és megint halljuk majd egymást, akkor minek vacakolsz?
  Talán ez volt a varázsszó. Mert válaszul minden eddiginél hangosabb recsegés és sivítás szólalt meg a fülében, s amikor egy-két centád múlva elhallgatott, egyszerre hibátlan lett a vétel.

55.

Jane, a tizenkét kadét és Andrews hadnagy a levegőben lebegett a nyitott utastér fölött. A kapszulát nézték, ami odabent feküdt, az utastér jókora részét betöltve, és azon töprengtek, hogy hozzák ki onnan.
  – Kérhetünk másikat a Fomináról – tűnődött Jane félhangosan, bár ez egyáltalán nem tetszett volna neki. – De jókora időveszteség.
  – Nem hagyhatjuk ezt itt, Jane – felelte a hadnagy. – A Seward valahol alattunk van. Ha ez a lávató kilyukad és leömlik a Carsonba, a kapszula bármikor felrobbanhat.
  Jane bólintott, bár ez úgyse látszott az atomruha alatt.
  – Nos, mindenesetre kérünk egy minidarut, és amíg ideér, hozzáférhetővé tesszük.
  – Nem megy, Jane – szólalt meg Roylston. – A daruk nem működnek közvetlenül egy lávató fölött. Ahogy a robotok sem.
  Jane fölkapta a fejét.
  – És a mi ruháink miért működnek?
  – Hosszú lenne elmagyarázni… a kis teljesítményű antigravitátorok mások. De ha tízméteres magasságra ereszkedsz, a biztonsági rendszer automatikusan fölemel, mert lejjebb már ez se működne. Ha nem így lenne, az emberek egyszerűen kiröppenhetnének az óvóhelyről ezekkel a ruhákkal, és nem kellene robbantani.
  – Értem. A mi ruháink mennyit tudnak felemelni?
  – Talán kétszáz kilót még.
  – És mennyi a kapszula?
  – Másfél tonna, Jane. Elbírnák, csak nem férnek oda…
  – Te szent Galaxis!
  Ez nem a kapszula súlyának szólt. A Chioné dőlni kezdett, a hajótest jobb oldala belemerült a lávába.
  – Itt az Artemis! – harsant Simms hangja. – Hozunk drótokat és kiemeljük azt a vacakot!
  – Nem jó, Artemis – felelte Rogers. – Maguk egy Protoflax, pont a fejükre nyomnák a plaxteret.
  Jane egy szót sem értett, de ez most nem volt fontos. A plaxmeghajtásról már tanult, de arról nem szólt senki, hogy miért ne lenne szabad alatta állni. Nem számít.
  Tíz centád múlva föléjük siklott a Lamia. Jane kicsit nyugtalanul nézett föl rá. Még soha nem volt lebegő űrhajó alatt. A Terraluna sokkal nagyobbnak tűnt, mint a félig lávába merülő testvére. A fél égboltot eltakarta, a légköri vezérsík akkorának látszott, mint egy diamágneses vasúti kocsi. Mint ahogy csakugyan akkora is. Pedig ez egy kis hajó. A Protoflax tízszer ekkora, és még az is kis hajó.
  Jane sóvárogva gondolt vissza a hajóra, amit otthagyott a Fominán. Az nemcsak közelről látszik nagynak. Az tényleg nagy hajó.
  Aztán leereszkedtek az acéldrótok, és már azzal foglalkozott, hogy az utastérbe bújó Andrews és Kelly sikeresen rögzíteni tudja-e őket a kapszula fogantyúin.

56.

– Hatos kábel beakasztva.
  – Hetes beakasztva.
  – Nyolcas beakasztva. Kész!
  – Vettem, Mr. Kelly – felelte Roylston. – Innen kicsit rosszul látjuk magukat, szóljanak, ha kint vannak a hajóból és biztonságos távolban.
  – Ha kiemelték, átvesszük – szólalt meg Jane.
  – Hogyhogy átveszik?
  – Leakasztjuk magukról és mi visszük tovább gyalog.
  – Mi az ördögnek, Jane?
  – Mert nem akarok kockáztatni – felelte Jane mérgesen. – Jön megint egy erős magnetikus és maguk is lezuhannak.
  – Ilyen rövid időn belül nem jön még egy.
  Jane egy pillanatig hallgatott. – Ez biztos?
  – Igen, Jane. Az erős magnetikusok váratlanul jönnek és váratlanul múlnak el, de soha nem fordul elő, hogy fél bolygóórán belül kétszer jelentkezzenek öt kilométeres távolságon belül.
  – Értem. Ez baj.
  – Hogyhogy baj?
  Jane nem figyelt a kérdésre. Az járt a fejében, hogy ha az erős magnetikus… amiről még mindig nem tudta, miféle jelenség is voltaképpen, de ez most mindegy is… szóval ha az erős magnetikus az ő ruháik mozgásképességére nem hat, akkor az Auweliának ki kell találnia valami mást. És rengeteg minden van még a tarsolyában, Jane nem is akart gondolni rá, mi minden. Az se számít, hogy esetleg azt már próbálta, például a kimaradó… hogy is hívják azt a rezgést, ambiens rezgés, igen, már kimaradt, de ha az Auweliának úgy tartja kedve, kimaradhat megint. Őt nem köti semmiféle játékszabály.
  Ezeken gondolkodott, mialatt a Lamia lassan kiemelte a kapszulát és megindult vele az Alfa felé. Jane az övéivel tisztes távolból követte.
  A kapszula henger alakú volt, legömbölyített végekkel, az átmérője lehetett vagy egy méter, a hossza három is. Fehér volt és teljesen sima. Még figyelemfelhívó jelzések se voltak rajta, mert közönséges hajóburokból vágtak le és hajlítottak formára egy darabot, ugyanabból, amivel az Urania testét fogják majd lezárni az új máglya körül. Semmi sem mutatta, hogy ez egy atombomba.
  Ők távolabb várakoztak, amíg az Alfa előtt a robotok leszerelték a kapszulát a kábelekről, és megindultak vele. A Fomina külön erre a célra küldött négy speciális robotot, amik nem kerekeken gurultak, hanem négy lábon jártak, és nagy terhet is elbírtak. Az irányításukat Simms végezte az Artemisről.
  – Jöjjenek, Jane – szólalt meg Rogers, amikor a kapszula eltűnt az épület kapujában. – Fölveszem magukat, és távolabb megyünk.
  – Rendben – mondta Jane, megfordult és nagy koppanással beleütközött valamibe. Meglepve visszakozott. Magas, szürke fal emelkedett előtte. Fölnézett. Jókora torony, helyzetjelző lámpákkal, s valamivel Jane feje fölött egy nagy fehér O betű. Arrébb egy kettes számjegy. Persze, az O kettes, a komplexum oxigéntermelője. Megkerülte a tornyot és felröppent a Lamiához, a levegőben szálltak be.
  – Kapszula odalent – mondta Simms. – A liftet rögzítsék lenti állásban. Érkezés a Sewardhoz tíz centád múlva.

57.

Harminc óra tizenkilenckor a kapszula megérkezett a Seward-tóhoz.
  – Utolsó ellenőrzés – mondta Roylston. – Óvóhely?
  – Minden lámpa zöldet mutat – felelte Keyes mérnök.
  – Minden lámpa zöldet mutat – ismételte Simms az Artemisen, az óvóhely biztonságára utalva.
  – Artemis?
  – Nálunk minden rendben – mondta Simms most saját magukról.
  – Tethys?
  – Minden rendben.
  – Lamia?
  – Minden rendben.
  – Óvóhely? – kérdezte Roylston újra.
  – Minden lámpa zöldet mutat! – felelte Keyes, aztán Simms is.
  – Akkor kezdjünk hozzá. Nyissák meg a korlátot.
  Jane a sisakjába vetítette a távkom képét. Két robotot látott, amint nekifeszülnek az egy méter magas korlát kőtömbjeinek és belökik őket a tóba. A ciklámenszínű tó éppen olyan volt, mint amikor ő ott járt. A robotok pillanatok alatt szabaddá tettek egy ötméternyi szakaszt és visszavonultak. Váltott a kép, ez egy fali kamera lehetett, most mind a négy robotot látták. Négylábú, fej nélküli fémalakok. Kettő tartotta a kapszulát, a másik kettő merev mozdulatokkal elhátrált az útjukból. A két teherhordó robot odavitte a kapszulát a korlát nélküli részre, egészen a szélére.
  – Készen állunk – mondta Simms.
  – Akkor rajta – felelte Roylston. – Indítani!
  A két robot egyszerre fölemelte a tó felőli két lábát, és a teherrel együtt belezuhantak a lila folyadékba.

58.

– Mélység tizenhárom… tizenhárom-öt… tizennégy… tizennégy-öt… tizennégy-hat… megállt. Mélység ezernégyszázhatvankét méter, a kapszula nem mozdul.
  Jane sóhajtott. Most a tájat látta odalent, az Alfa előtti térséget a tönkretett gépekkel, a Delta, Béta és Gamma épületeket, az O kettest, a kék lávatavat a Chioné roncsával… mindazt a pusztítást, amit végbevittek idefönt az elmúlt órákban.
  – Rendben van – mondta Roylston. – Jane, átkapcsolom magához, jó?
  – Hozzám?…
  – Igen. Hozzon nekünk szerencsét.
  Jane elmosolyodott, és örült neki, hogy senki sem látja, mennyire fáradt és ideges ez a mosoly. Csak ő érezte az arcán.
  – Jól van, százados úr. Hová kapcsolja?
  – Álljon a kettes csatornára, és adjon ki szóbeli parancsot. Egyenesen a vezérlés fogja megkapni. Átkapcsolás megtörtént, a vonal aktív.
  – Vettem. Csatornára állok… – Hirtelen visszatartotta a lélegzetét. Most egyetlen szóval beindíthat egy atombombát. Muszáj, hogy sikerüljön!
  – Tűz!
  Egy másodpercig nem történt semmi. Aztán a talaj behorpadt egy hatalmas kör mentén, s furcsán megváltozott a színe, ahogy süllyedni kezdett. Az O kettes mint apró játékszer zuhant bele, a kék lávató tükre már majdnem vízeséssé változott, de a talaj csak másodpercekig süllyedt, aztán emelkedni kezdett, lencseformán kidomborodott, és kitört belőle egy óriási porfelhő. Függőlegesen emelkedett a magasba, s csakhamar torony, aztán gomba lett belőle. Jane elszoruló szívvel nézte. Óriási volt, és egyre nagyobb lett, sokkal nagyobb, mint amekkorát szeretett volna. Egy mozdulatába került volna a sisakjába vetíteni az összes adatot, a műszerek folyamatosan mérték az örvénygyűrűt, a konvektív zónát, a toroid zónát, a kondenzációs zónát, a kihullási zónát, méretek, hőmérsékletek, áramlási sebességek, izotópok, sugárzás, sugárzás, sugárzás. De a számok se Jane-t nem érdekelték, se senki mást. Sokkal fontosabb volt, ami odalent történik, az óvóhelyen és a lávajáratokban, ezekről még több számot vetíthetett volna a sisakjába, de ezek a számok sem érdekelték. Csak a csend.
  A távkomban csend volt, eltekintve a másodpercenként felhangzó apró csipogástól, a biztonsági jeltől, ami mutatja, hogy nincs hiba a vonalban. Jane semmit sem akart jobban, mint ezt a csendet. Mert amíg csend van, addig minden rendben van. Ha a műszerek bárhol azt látják, hogy a lentiek veszélyben vannak, vagy ha valahonnan nem érkezik elég adat, azonnal megszólal egy vészjelzés. És hogy akkor mit csinálnak, azt már nemigen tudta senki.
  De a csend egészen addig kitartott, amíg Roylston fáradt hangja meg nem törte.
  – Jól van hát. Szép munka volt, emberek. Partra szálló osztag, készülődjenek.

59.

Jane a Terraluna nyitott ajtajában állt, mellette Stanton és Lemuel, s várakozva néztek le az odalent tornyosuló fekete gombára. Nyolcszáz méter magasan voltak, a felhő egyelőre kisebb volt náluk, talán négyszáz méter. A műszerek alighanem centiméterre pontosan megmondják, de Jane-t nem érdekelte.
  – A járatokban ötvenre csökkent a szélsebesség – mondta Roylston –, sehol nincs kevesebb ötszáz kilocurie-nél, de ez egyhamar nem is fog csökkenni. Partra szálló osztag, induljanak!
  – Vettük, értettük – felelte Jane. – Indulás, fiúk!
  Azzal kilépett az ajtón és repülni kezdett a pokoli gomba felé. Nem is igyekezett messziről kerülni, ahogy bekanyarodott az Alfához.
  Az épület kívülről nem változott semmit, bár a tetejét vastagon borította a radioaktív por. A kapuhoz érve már látták, hogy mi a különbség odabent: a zárómodulon az összes vészhelyzeti lámpa villogott. A kapu elszántan védelmezi a bentieket a dekompressziótól, a sugárzástól, a veszélyes anyagoktól és mindenfélétől, noha odabent nincsen senki.
  Stanton lőtte szét a zárat, Jones pedig a tartalék biztonsági rendszert. Aztán csak megfogták a kaput, és a mozgatórendszerek ellenállásával mit sem törődve félretolták. Az épület tiszta levegőjéből semmi sem maradt.
  Jane elsőként röppent be a kapun, egyenesen a lifthez. A liftkorongot korábban odalent rögzítették, a felső lezárást kinyitották, a lift most egy hatalmas, függőleges akna volt. Jane megvárta, hogy emberei felzárkózzanak hozzá, aztán beleugrottak az aknába.
  No persze, gondolta Jane, dehogy volt itt tiszta levegő. A nyitott liftaknán át azonnal feltörtek a radioaktív por- és gáztömegek, amint a bomba felrobbant. A kapu biztonsági rendszere azért zárt le, mert odakint az életre alkalmatlan környezetet érzékelt. Az nem feladata, hogy idebent is megvizsgálja a helyzetet.
  Ahogy ereszkedtek az aknában, egyre sűrűbb lett a por, harmincméteres mélységtől már átláthatatlan.
  – Kapcsoljatok be mindent – mondta Jones. – Radar, infra, reflektor, sugárnézet.
  A kép, amit így kaptak, tarka volt és bizarr, de el lehetett igazodni rajta. Néhány pillanat múlva leértek a Charlie járatba.
  – Névsorolvasás – vezényelte Jane –, itt Carson!
  – Stanton – felelte Stanton.
  – Lemuel.
  – Jones.
  – Dempsey.
  – Muller.
  – Porter.
  – Brown.
  – Riley.
  – Kelly.
  – Wilson.
  – Biggs.
  – Heywood.
  – Rendben. Indulás, irány nyugat!
  Erős ellenszélben repültek, a gombából áradó por és gáz egy orkán sebességével vágtatott szembe velük. Roylston azt mondta, ötvenre csökkent a szélsebesség, és biztosan úgy is van, de akkor Jane a maga részéről szívesebben várt volna, amíg tíz lesz. A Whiskyben már jobb volt a helyzet, az ellenszél itt hátszéllé változott és jóval gyengébb lett, az eruptív anyag nagyobb része a Charlie-n haladt.
  Az Echo sarkán Jane újabb névsorolvasást tartott, hiszen egyáltalán nem látták egymást, de megvolt mindenki.
  – Jól van, gyerünk!
  – Várjanak – hangzott fel Simms hangja, amitől Jane fegyelmezetten visszafogta hajtóművét. – Úgy tűnik, vannak még lávafoltok az Echóban. Szépen tisztul, de maradnia kellett még néhánynak.
  – Nyilván a mélyedésekben.
  – Igen. Képtelenek vagyunk megállapítani, hogy hol, az is csoda, hogy ennyi érzékelőnk megmaradt. Mostanáig próbáltam földeríteni őket.
  – Nem tudunk átrepülni fölöttük, igaz?
  – Negatív, Jane, nem tudnak. Legfeljebb a kisebbek fölött.
  – Vettem. Kérek két embert felderítésre. Kis magasságban repüljetek előre… mondjuk Kelly és Muller, és figyeljétek a talajt. A látótávolság majdnem egy méter, lesz időtök fékezni. Porter és Riley közvetlenül fölöttetek és mögöttetek repül és visszaránt, ha jeleztek. Rajta!
  – Vettük, értettük!
  Így persze lassabban haladtak, de a Juliet kereszteződése közel volt. Több apró lávafoltot is találtak, de kicsik voltak, ki tudták kerülni őket. Aztán elérték a Julietet.
  – Itt Carson, veszik a képet?
  – Pozitív, Jane, látjuk, amit maguk.
  – Azért elmondom szóban is – mondta Jane, érezve, hogy mindjárt felrobban és szétveti ezt az elátkozott bolygót. – A Juliet elején áll a láva, ameddig a szem ellát… vagyis mintegy százhúsz centis távolságig. És ez a Juliet legmagasabb pontja, ha itt láva van, akkor lejjebb is láva van. Tehát elárulná valaki, hogy mi a galaktikus istenért robbantottuk mi föl azt az atombombát?!

60.

– Nyugalom, Jane – felelte Simms. – Az Echo járatot máris visszahódítottuk. És most már megvannak az eszközeink arra, hogy a Julietet és az Indiát is visszaszerezzük.
  – Éspedig? – követelte a választ Jane.
  – A lávának már le kellett volna ömleni a Carsonba… a maga vakuólájába, Jane. Ha nem tette, az azt jelenti, hogy az aknák felső végénél alakult ki dugasz, mert lejjebb nincs mitől. A kitörések tönkretették az aknafedeleket és a nyomáskiegyenlítőket, de azok azért ott vannak és akadályozzák a láva visszavonulását. Vagyis ha berobbantják az aknák tetejét, akkor a lávának le kell vonulnia.
  Jane egy pillanatig hallgatott.
  – És ezt eddig miért nem lehetett megcsinálni?
  – Gondolkodjon – korholta szelíden az őrnagy. – Amíg nem robbantottuk fel az atomtöltetet, a láva felfelé áramlott, nem lefelé.
  – Vagy úgy. És mégis hogyan robbantsuk fel őket? Nem is látunk el odáig.
  – De tudják a pontos távolságot és vannak rakétáik.
  Jane egy pillanatig hallgatott. A legközelebbi társára akart pillantani, de csak egy homályos foltot látott belőle az őrülten kavargó füstben. Így inkább egy piros vonalra szögezte a tekintetét a falon. A vonal valójában nem volt ott, a sisak kivetítője alkotta, a kilencszáz kilocurie-s izokontúrvonalat jelezte vele. A vonalak száz kilocurie-nként húzódtak, vagyis a vonaltól balra nyolcszáz és kilencszáz, jobbra kilencszáz és ezer kilocurie között van a sugárzási szint. Jane-nek fogalma se volt, hogy mennyi kilencszáz kilocurie. Azt se tudta, hogy mennyi egy curie. A sievertet jobban ismerte, és nagyon örült, hogy nem tudja, hány sievert egy curie. Nem akarta tudni, milyen erejű sugárzás tombol körülöttük. Ami azt illeti, még a hőmérsékletet se tudta.
  – Jól van – szólalt meg. – Csináljuk!
  Pillanatok műve volt. Jones elővette a rakétakilövőjét, beállította és elsütötte. Fedezékbe se húzódtak, minek, annál rosszabb úgyse lehet, mint amiben most vannak.
  – Már felrobbant? – kérdezte Jane türelmetlenül.
  – Valószínűleg – felelte Jones. – Egy-két másodperce már célba érhetett.
  – A lávaszint nem csökken?
  – De, mintha lejjebb ment volna valamivel – felelte Kelly. – Várjatok egy percet.
  Jane toporzékolni tudott volna türelmetlenségében, de hát lebegve nem lehet.
  – Igen – szólalt meg Kelly. – Megerősítem, a lávaszint csökken. Ha egészen közelről figyeli az ember, a falon látszik, ahogy visszahúzódik. De jó pár percbe beletelhet, hogy lefolyjon.
  – Kivárjuk – vakkantotta Jane dühösen, mert egyáltalán nem volt ínyére a várakozás.
  Álltak és vártak.
  – Mellesleg – szólalt meg később Stanton –, bolygófelszínen vagyunk, itt nincsenek percek, csak centádok.
  – Mellesleg – jegyezte meg Jones – egy bolygófelszín alatt vagyunk.
  Vártak.
  – Már látom – élénkült meg Jane; jó tíz centádba telhetett. – Az előttem levő részen visszavonul a láva.
  Ebben a pillanatban a falak megremegtek körülöttük, aztán orkánszerű szél tört rájuk az Echóból.
  – Újabb lökéshullám – mondta Simms kérdés nélkül. – De lehet, hogy fomorengés.
  – Az meg mi a galaxis?
  – Nappal gyakoriak, a Fomalhaut vonzása okozza őket. Csoda, hogy mostanáig nem történt egy se, de nem sokáig lesz ilyen szerencsénk.
  – Miért, mit árthatnak nekünk ezekben a ruhákban?
  – Hát… végül is… semmit.
  – Akkor jó – vágta rá Jane. – Nézzétek, javultak a látási viszonyok. Előre!

61.

A Juliet tele volt visszamaradt lávafoltokkal, de meg tudták kerülni őket. Az Indiával már nem volt ilyen szerencséjük. Rakétát lőttek a Clancy aknára is, hátha valamennyire visszavonul a láva, de semmi sem változott.
  Jane dühösen meredt az előttük fekvő lávatóra. Időnként látszott a túlsó széle, legfeljebb tíz méterre lehetett. A folyadék vadul remegett, a földrengés még mindig tartott. Jane lázasan kutatott valami megoldás után, egy pillanatra felvillant egy kábel képe, amin átkapaszkodhatnának a láva fölött, aztán majdnem a homlokára csapott.
  – Hülyék vagyunk. Apa már rég mondta volna, hogy „marha vagy, édes lányom”, pedig ezt csak ötször mondta életemben. Át kell repülni fölötte.
  – De hiszen azt nem tudunk – felelte Wilson.
  – Dehogynem. Hat méter az egész. Föl a mennyezet alá és teljes sebességgel előre, mennyit eshetünk a hat méter alatt?
  – Azt senki se tudja – felelte Simms.
  – És mi történik, ha beleesünk a lávába?
  – Hát… semmi…
  – Ki tudunk jutni belőle?
  – A fajsúlyuk sokkal kisebb, mint a láváé… és vagy úszva, vagy rakétameghajtással ki kell jutniuk. Azazhogy nem is, várjon csak! – élénkült meg az őrnagy hangja. – A biztonsági rendszernek tízméteres magasság fölött kell tartania magukat. Elméletileg tehát nekinyomja magukat a mennyezetnek… persze gyakorlatilag…
  – Próbáljuk ki – vágta rá Jane. – Utánam!
  Megmozdította az ujját, s a ruhája fölemelkedett, de egy pillanat múlva visszasüllyedt megint. Nem értette, aztán fölfedezett két kezet a karján.
  – Várj, Jane – mondta Stanton, talán az egyik kéz tulajdonosa, bár nem lehetett biztosan tudni, melyikük melyik. – Nem te leszel az első.
  – Mi?! Én vagyok a parancsnok.
  – Most nem az számít. Az elsőnek csak innen, hátulról tudunk segíteni, ha beleesik, de ő már segíthet a többieknek, ha van kábelkilövője. Neked pedig nincs.
  – Kábelkilövő… ó, Stanton, mennyi eszed van! Jó, és kinek van kábelkilövője?
  – Lemuelnek – felelte Lemuel.
  – Kellynek – mondta Kelly.
  – Rileynak – szólt Riley.
  – Döntsük el kő-papír-ollóval – mondta Lemuel.
  Jane nevetett.
  – Szamarak, nem is látjátok egymás kezét.
  – Akkor döntsd el te – felelte Kelly. – Te vagy a parancsnok.
  Jane sóhajtott.
  – Rendben. Riley, neked az összeütközéskor megsérült a nyakad. Kárpótlásul te mehetsz elsőnek.

62.

Heywood és Kelly maradt hátul, hogy a visszaúton már legyen itt ember. Riley baj nélkül átjutott, majdnem a lávaszintig zuhant ugyan, de már jóval túl a tavon.
  – Rendben, megvagyok – jött a hangja, látni már nem látták. – Óvatosan gyertek, lehetnek még ilyen tavak.
  Jane fölemelkedett a mennyezet alá, beleszólt a rádióba – Jövök –, és teljes sebességre állította a hajtóművet. Aztán egy pillanat múlva fékezett, s egy szívdobbanással később nagyot puffant a talajon.
  – Látlak, Jane – hallotta Riley hangját. – Jól vagy?
  Jane el sem olvasta a sisakjába vetített értékeket, csak ösztönösen érzékelte, hogy mindegyik zöld.
  – Minden rendszer hibátlan. Hol vagy, Riley?
  – Nyolc óránál, fölötted. Túl hamar húztad vissza a sebességet, a pálya nagy részén csak a lendület vitt. Fiúk, várjatok egy pillanatot. Úgy gyertek, hogy tudjuk, hol jöttök, és ütközzetek nekünk, akkor szabadabban nyomhatjátok a kart.
  – Jó ötlet – mondta Jane, és fölemelkedett. Így sokkal jobb volt, mert a talajon fekve egész testében rázkódott. Vajon erősödött a rengés? – A járat középvonalában állunk majd, egy-két méter magasan… itt gyertek. Mondjuk ketten.
  A következő másodpercben két kadét ütközött beléjük.
  – Helyes, alkossunk sort, és jöhetnek négyen, aztán a maradék.
  Fél perc múlva újabb lávató előtt álltak.
  – Hát jó – mondta Jane. – Riley, mehetsz előre. Lemuel és Wilson itt marad.
  A második tó után hosszabb szakaszon csak kisebb lávamaradványok voltak, amiket meg lehetett kerülni. Aztán megint egy lávató.
  – Jól van, Auwelia – mondta Jane, éppen úgy fortyogva, mint a láva –, csak sok ilyen tó már ne legyen, mert nem lesz elég emberem.
  – Ne aggódj – felelte Stanton. – Az Auwelia hallgat rád. Ha jövőre visszajössz, lesz zöld láva is.
  Jane reflexszerűen bólintott, aztán fölkapta a fejét.
  – Mi van?
  – Ó, elfelejtettem szólni… amíg repülés közben az Auweliával társalogtál, te nem hallottál minket, de mi minden szavadat vettük.

63.

Aztán egyszer csak ott álltak az óvóhely bejárata előtt. A gomolygó füstben időnként egész jól látszott a sziklapárkány, a tetején a korlát és mögötte a nagy ajtó.
  – Óvóhely, itt Carson, hallanak?
  – Itt Watkins, tisztán hallom.
  – Megérkeztünk. Felkészültek a nyitáshoz?
  – Pozitív, Jane, megkezdjük a nyitást belülről.
  – Vettem, pozitív, mi nekilátunk kívülről!
  Stanton és Muller átlibbent a korláton, és munkához láttak a hegesztőpisztollyal, miközben a hátuk mögött Dempsey és Porter fémfűrészt ragadott. A korlát egykettőre belezuhant a lávajárat fenekén örvénylő ködbe.
  – Helyes, ez sincs már útban – nyugtázta Jane. – Simms, odafent mi újság? Rég hallottam a hangját.
  Most se hallotta. Nem jött válasz.
  – Nincs vétel a felszínről – mondta Brown. – Mr. Watkins, hallanak?
  – Pozitív, tisztán halljuk. Nekünk sincs kapcsolatunk a felszínnel, de ez nem csoda, a fomorengések kezdeti szakaszában gyakran vannak elektromágneses zavarok. Ráadásul felrobbantottunk egy atombombát… örüljünk, ha csak ennyi bajunk lesz. Mindjárt kész a leválasztás.
  – Itt Stanton, vettem. Mi is készen vagyunk… öt… négy… három… kettő… egy… ez megvan, figyelem, engedem a lemezt!
  Jane két felhő között homályosan látta, hogy az ajtóra hegesztett vastag páncéllemez rázuhan a párkányra, aztán lebillen róla és eltűnik. Micsoda munka volt ezt lecipeltetni a falmászó robotokkal, aztán fölhegesztetni… mostantól pedig ott hever a járat aljában, évszázadokig.
  – Kinti lemez fekszik!
  – Vettem, Mr. Stanton. Rögtön döntjük a benti lemezt is…
  Ekkor borzasztó recsegéssel, sípolva megszólalt egy távoli hang:
  – Itt Simms… hallanak?…
  – Itt Carson – felelte Jane –, nagyon gyengén halljuk, Simms! Vétel!
  – A vakuó… – hallatszott alig kivehetően, majd másodpercekig csak recsegés, aztán egészen tisztán: – …siessenek! Itt Simms, a…
  A folytatás megint recsegésbe fúlt.
  – Valami van a vakuólával – mondta Jones. – Azt hiszem…
  – Nem akarom tudni! – csattant föl Jane. – Watkins, fekszik már az a lemez?!
  – Egy pillanat… most! Benti lemez fekszik, nyitjuk az ajtót!
  – Vettem! Fiúk, csatoljuk össze magunkat, és ahogy kiérnek, rohanás!
  – Repülés – dünnyögte valaki.
  – Bánom is én, csak gyorsan!

64.

A bentiek már össze voltak csatolva, egyetlen hosszú láncot alkottak, a két végén és középen többhelyütt lávaemberekkel. Most ők is összecsatlakoztak mind a kilencen. Stanton, Jane, Riley, így kezdődött a sor, a többit Jane nem tudta, eltűntek a ködben. Azért kellett a kábel, hogy el ne tűnjenek csakugyan.
  Senki nem szólt, hogy nyílik az ajtó, egyszerűen csak kiözönlöttek a fehér bábuforma alakok.
  – Indulás! – vakkantotta Jane. – Láncokat egyesíteni és gyerünk!
  – Itt Watkins, csatlakoztam egy kadéthoz, és tényleg gyerünk, mert emelkedik a magma!
  A lánc meglódult, a vége még bent volt az óvóhelyen, amikor Jane beleütközött egy fehér alakba. Lemuel vagy Wilson, már át is értek a második lávatavon.
  – Lemuel és Wilson csatlakozott – jött a jelentés.
  Aztán már száguldottak is tovább, fölvették Heywoodékat is, és a száznegyven emberből álló lánc megindult a járatokon át. Valamerre. Valamilyen sebességgel. Jane semmit sem érzékelt az útból. A sisakon kívül csak füstgomolyokat látott, a kivetített kontúrvonalak színes szikrákká estek szét. Az irányváltásokat sem érezte, a ruha a tehetetlenséget is kiküszöbölte.
  Aztán egyszer csak meglátta az épület előcsarnokának néhány részletét, és egy pillanat múlva kitisztult a kép. Kint voltak a szabad ég alatt.

65.

Jane csak az állomáson tudta meg, hogy a hosszú lánc végén érkezők látták a Helios felől érkező új lávatömeget, és egy ideig attól rettegtek, hogy az utolsókat el is kapja. De szerencsére nagyon gyorsan repültek.
  Az állomást a gombafelhőtől tíz kilométerre állították fel, pár perc alatt ott voltak. Ekkor már nem egyenes vonalban repültek, a lánc rendezetlen, térbeli alakzattá vált, ahogy a turisták is jobban megértették a ruha irányítását, és önállóan kezdtek mozogni. De nem volt szabad leválni a kábelről, csak amikor befordultak az állomás előtt sebtiben felállított takarólemez mögé.
  – Láncot bonts, szétválni! Mr. Roylston, mi a helyzet?
  – Az állomás készen áll, jöhet az első csoport.
  – Rendben, tíz turista a sor végéről.
  – Nem, Jane, maguk kezdik. Maguk sokkal fertőzöttebbek. – Roylston ekkor már ott állt mellette, eddig nem is tudta, melyik ő az állomás körül lebegő fehér alakok közül. – A maga ruhája két gigacurie-vel sugároz, de a többiek se jobbak.
  – Értem. Fiúk, van valaki, aki kisebb adagot kapott?
  – Itt Heywood. Nekem csak másfél gigacurie-t mutat, én a második csoportba megyek.
  – Biggs, ezernyolcszáz.
  – Stanton, ezerhatszáz.
  – Hát jó. Akkor gyerünk.
  A dekontaminációs állomás egyszerűen egy nagy ferde lemez volt, aminek a gombafelhő felé forduló oldala továbbra is kapta a sugárzást, a másikra pedig szórófejeket akasztottak. Jane-ék berepültek alá, leakasztották a csöveket, kinyitották a csapokat, és megkezdődött a vidám zuhanyozás. Jones így mondta, végre egy kis vidám zuhanyozás, pedig ő is holtfáradt volt, akár a többiek. És nem pihenhettek a zuhany alatt sem, a szórófejeket végig kellett járatni egymás ruháján, mindenhol, mert az atomhéj csak megvéd a sugárzástól, de nem tudja mentesíteni saját magát. Valamilyen erős savakkal kellett végigpermetezni egymást, többször, többfélével, amíg a műszerek zöldet nem mutattak. Ez Jonesnál sikerült elsőként. A kadét kiröppent a csoportból, valamivel távolabb ledobta magáról az atomhéjat, és továbbszáguldott.
  – Állítsunk fel új állomást – mondta Roylston. – Az első alatt már világít a talaj, nem használhatjuk többször. Lehet, hogy mindegyik csoportnak külön állomásra lesz szüksége…
  Csipogás szakította meg a hangját. Jane a műszerre pillantott.
  – Zöld vagyok – szólalt meg.
  – Akkor tűnés! – felelte Wilson.
  Jane elzárta a csapot és visszaakasztotta a csövet. Kivált a csoportból, megkereste a zöld táblát, odarepült és benyomta a gombot. Hirtelen ólomsúly nehezedett rá, ahogy a héj levált a ruháról, de aztán leesett róla, és ő a magasba szökkent. Előretolta a kart, esze nélkül menekült a radioaktív felhőből. Irány az Artemis!

66.

A Protoflax jókora távolságban várakozott, fönt a magasban. Jane boldog sóhajjal röppent be a nyitott zsilipen, mintha megpróbáltatásai ezzel véget értek volna. Pedig tudta, hogy a legnehezebb része még hátravan.
  Amint becsukódott a zsilip, hozzálátott a ruha kinyitásához. Ha kézzel kellett volna csinálni, talán nem is boldogul vele, mert ekkor már kicsit remegett a keze. Nagyon gyorsnak kell lennie. Az űrruha felülete már beszennyeződött, s amint kinyitotta, máris kitette magát a sugárzásnak. Ha egy percen belül elkerül a ruha közeléből, nem lehet baj. Simms azt mondta, nem számít rá, hogy bárkit kórházba kellene vinni sugárfertőzés miatt, még a turistákat sem. Megmutatták nekik, hogy kell nagyon gyorsan kimászni a ruhából. Nekik is egyedül kell csinálniuk, ha két ember van a zsilipben, négyszeresére növekszik a kockázat.
  Az űrruha szétnyílt, Jane kiugrott belőle és rohant az ajtóhoz. Az pontosan az orra előtt kivágódott, Jane berobbant a fülkébe, és villámgyorsan vetkőzni kezdett. A bezáruló ajtó mögött már ki is nyílt a zsilipkamra, a ruháját egy robot kihajította az Auwelia talajára, és megkezdte a zsilip sugármentesítését.
  Pillanatok alatt lehámozott magáról mindent, és beugrott a zuhanyfülkébe. Mire megindult a szappanos víz, egy robot már elvitte a ruháit, nem mentesítik őket, kidobnak mindent az Auweliára. Majd eltünteti őket a legközelebbi lávakitörés, földrengés vagy bármi. Alighanem órákon belül.
  Csak akkor mert a műszerre nézni, amikor már folyt a víz. Hat millisievert. Egy pillanatra neki kellett támaszkodnia a falnak, úgy elgyengültek a lábai. Akkorát sóhajtott, hogy némi víz ment a szájába, nem baj, kiköpte. Simms azt mondta, ötven millisievert alatt még laborvizsgálatra sincsen szükség.

67.

Amikor fölébredt, először nem tudta, hol van, de ahogy felült, a mozgásérzékelő felkapcsolta a világítást. Alvófülke, egy ágy, semmi egyéb. Persze. Az Artemis. A hajón van. A csuklójára nézett, de ott nem volt semmi. Az órája valahol egy dobozban van a többi holmijával, amiket lerakott, mielőtt beöltözött atomot robbantani.
  Fölkelt, magára tekerte a takarót és kinyitotta az ajtót. A folyosón egy lélek sem volt. Kiszaladt, megkereste a ruhatároló rekeszeket, aztán a fürdőszobát. Öt perc múlva már a vezérlő felé tartott. Legénységi gyakorló egyenruhában volt, semmi mást nem talált, ami jó lett volna rá. De legalább rendesen fel van öltözve.
  A vezérlő üres volt, középen égtek a biztonsági automatika zöld fényei. Ahogy belépett, kigyulladt a világítás, aztán egy másodpercre zöldre váltott a fény, majd vissza fehérre. Jól van, tehát minden rendben. A parancsnoki pulthoz lépett és megkereste a legénységi jelzőket. A fedélzeten nincs mozgás, mindenki az alvófülkékben. Tehát ő ébredt elsőnek?
  Megvan, itt van a fedélzeti kronométer. Huszonhárom harminc, hajóidő szerint. De nem tudta, hogy mennyi volt, amikor lefeküdt. Már arra sem emlékezett, hogy auweliai idő szerint mennyi. Hajónapló… utolsó felszállás… automatikára kapcsoltak hét óra tíz perccel ezelőtt. Ez nyilván akkor volt, amikor az utolsó ember is felért a hajóra, és mindenki lefeküdt. Az utolsók tehát hét órája alszanak, de ő másodikként jött, pár perccel Jones után fekhetett le, ezért van már ébren.
  Pozíciójelző? OB Auwelia, magasság huszonötezer. Tehát keringenek a bolygó körül. Lenyomta a PSC gombját, és felnézett a nagy képernyőre, amin most megjelent az Auwelia gömbje. Ebből a magasságból egyenletesen szürke volt az egész, elmosódott foltokkal. Vulkánokat nem látott. A gombafelhőt sem… bizonyára régen eloszlott, és túl kicsi is, hogy innen látszódjon. No meg lehet, hogy a bolygó túloldalán van. Nem is akarja látni soha többé.
  Fölemelte a távkom mikrofonját és benyomta a gombot.
  – Artemis hívja Fominát, vétel.
  Azonnal jött a válasz.
  – Artemis, itt Fomina vészhelyzeti, miért nem alszik, főkadét? Vétel.
  Jane-nek egy pillanatra elakadt a hangja.
  – Fomina vészhelyzeti, itt Artemis, mert ébren vagyok és a kettőt egyszerre nem tudom csinálni. Azonosítsa személyét, vétel.
  – Artemis, itt vészhelyzeti, a készüléknél Gardiner főhadnagy nukleáris megfigyelő tiszt, vétel.
  – Hogyhogy… izé, Artemis vészhelyzetinek, hogyhogy maguk lépnek be a rendes központ helyett, és mit kell nukleárisan megfigyelni? Vétel.
  – Vészhelyzeti Artemisnek, maguk nukleáris robbantásokat hajtottak végre egy planetáris támaszponton. A protokoll szerint megfigyeljük a bolygót, ameddig szükséges. Az Artemist pedig mi tartjuk ellenőrzés alatt, amíg maguk alszanak. Maga kilenc óra negyven perccel ezelőtt ment aludni, főkadét. A többiek sugárfertőzés és egyéb sérülés nélkül megúszták a kalandot. Senkinek sem esett baja. A Tethys és a Lamia már leszállt a Fominán, legénységük alszik. Állapotjelentés vége, vétel.
  Jane elmosolyodott.
  – Artemis vészhelyzetinek, köszönöm, Mr. Gardiner. Mondja… meg tudja mondani, mi a helyzet a hatos komplexumban? Vétel.
  – Igen, főkadét. Az óvóhely evakuálása után húsz centáddal a magma feltört a liftaknákon és elpusztította az összes épületet. A robbantott kürtőn csak egy bolygóórával később, mert ott addig termonukleáris reakciók folytak. Jelenleg a komplexum helyén egy lávató van, amelybe folyamatosan áramlik alulról a sárgaláva. Átmérője most három kilométer, de egy ideje megtorpant a növekedése. Vétel.
  Jane döbbenten hallgatott egy verset.
  – Maradt valami… épen a komplexumból? Vétel.
  – Nem valószínű, főkadét. Egyetlen automata szondánk van a helyszínen, az régóta nem jelzett ember alkotta tárgyat. Vétel.
  Jane a képernyőt nézte, és elmosolyodott. Hát mégiscsak megcsinálta. Legyőzte ezt a pokolbéli bolygót, kiszabadította az embereket, még csak meg sem sérült senki, és akkora sebet ütött az Auwelián, amekkorát ember még soha. Az Auwelia keményen harcolt, de ő még keményebb volt. És győzött!
  – Artemis vészhelyzetinek. Indulunk haza. Vétel.

68.

– Hogyhogy haza, Jane? Vétel… akarom mondani, főkadét.
  – Jó lesz a Jane is, Mr. Gardiner, de nem értem. Miért ne mehetnénk haza? Vétel.
  – Csak nem akarja egyedül lehozni azt a hajót? Vétel.
  Jane elmosolyodott. Egy pillanatra már azt hitte, a radioaktivitással van baj.
  – Dehogynem, főhadnagy úr, ha kapok némi segítséget. Egy ember elég a vezérléséhez ilyen kis távon, nem?
  – De, elég – felelte Gardiner, mielőtt Jane észrevehette és kijavíthatta volna a hibáját: nem mondta, hogy vétel. De úgy tűnt, a főhadnagy sem veszi észre. – Valószínűleg. Ha az egy ember pilóta, de maga navigátor.
  Jane várt egy pillanatig, de a főhadnagy hallgatott és nem mondta, hogy vétel. Hát akkor mostantól ő se mondja.
  – Azért el tudok vezetni egy ilyen kis hajót, Mr. Gardiner. Tud nekem segíteni?
  – Kis hajót?!
  – Tudja, az Uraniához képest ez inkább csak egy nagyobbacska csónak.
  A főhadnagy nevetett. – No igen. Én nem értek eléggé a Protoflaxokhoz, Jane, de ha kibírja pár percig, hogy ne indítsa be a hajtóműveket, akkor hozok szakértőt.
  – Annyira kibírom, hogy távozom a vezérlőből és keresek valami harapnivalót, Mr. Gardiner. Hamarosan jelentkezem. Artemis kilép, vége.
  – Fomina vészhelyzeti Artemisnek, vettem és vége. Jó étvágyat, Jane.

69.

Nagyon gyorsan megtalálta a konyhát, a feliratok útbaigazították. A második szinten volt, egészen kicsi, de jól felszerelt konyha, aránylag nagy raktárhelyiséggel. Összeszedett pár dolgot, és szendvicset harapdálva sietett vissza a vezérlőbe.
  – Artemis hívja vészhelyzetit, vétel.
  Egy idősebb hang válaszolt.
  – Artemis, itt vészhelyzeti, a készüléknél Beck őrnagy. Nyugodtan fejezze be az étkezést, főkadét, ráér még elindulni. Vétel.
  – Vészhelyzeti, honnan tudják maguk mind, hogy engem főkadétnak szólítanak? Vétel.
  – Maga nevezetesség már a Fominán, Jane. Vétel.
  Jane elmosolyodott.
  – Aha! És pont azt nem tudják rólam, hogy mindig mindent azonnal akarok?! Vétel!
  Az őrnagy jót nevetett.
  – Pedig néhány percet akkor is várnia kell, Jane.
  – Miért?
  – Mert írnunk kell magának egy leszállásvezérlő programot. Elhiszem, hogy maga mindenre képes, de nincs négy keze, és nem tud egyszerre állni a vezérlő mindkét végében. Úgyhogy egyen nyugodtan, ez még egy kis időbe telik.
  Jane sóhajtott, nyugtázta a vételt és evett. Nyugodtan, de türelmetlenül. Szeretett volna már a Fominán lenni. Nem volt éppen a kedvenc bolygója, de az Auweliánál minden hely jobb. Az Auweliának még a közelségét is utálta. Majd jövőre megkérdezi a fominaiaktól, hogy van-e már zöld láva. Ő nem jön vissza megnézni.

70.

Artemis, itt vészhelyzeti. Készen állunk az indításra. Részlegesen távirányított interplanetáris út megtervezve. Vétel.
  – Artemis vészhelyzetinek, készen állok, vétel.
  – Vészhelyzeti Artemisnek, közvetlen akusztikus és kódvonalat biztosítottunk. A pályaelemeket üzenetben küldöm.
  Jane az ICM lámpájára nézett, ami azonnal ki is gyulladt. Lenyomta a gombot, rápillantott az elemekre és átküldte őket a térnavigációs rendszerbe.
  – Útvonal rögzítve. Kapcsolom a hajtóműveket. Egyes hajtómű. Protonika indít, tolóerő zéró egész kettő-három. Kettes hajtómű. Protonika, zéró egész négy-egy. Hármas hajtómű, protonika, zéró egész négy-egy. Négyes hajtómű, protonika, zéró egész kettő-három. Ebből ugyan egy szót sem értek, de ez van ideírva.
  – Jól csinálja, Jane. Mit nem ért?
  – Hogy miért pont ezeket a számokat adtuk meg.
  – Hosszú lenne elmagyarázni. Mindenesetre a külső hajtóműveken kisebb tolóerőt adunk, a belsőkön pedig nagyobbat, a Protoflaxokon így szokták. Várja meg a zöld jelzést az FLX vonalon és kapcsolja.
  – Vettem. FLX vonalon egy zöld… kettő… három és négy. Zöld lámpa. Indíthatok?
  – Csak rajta, Jane.
  – Tolósugár indít – mondta Jane, és lenyomta a háromszögletű gombot. A műszerek azonnal mutatták, hogy megmozdul a hajó, de ő persze nem érezte.
  – Figyelje a PLC jelzőjét. Ötven és hatvan százalék között kapcsolja kettesbe.
  – Vettem. PLC tizenöt… harminc… ötvenöt… kettesbe kapcsolok.
  – Rendben. Akkor dőljön hátra és gyönyörködjön a tájban.
  Jane elmosolyodott. Milyen rég nem hallotta ezt az űrhajós mondást.

71.

Tényleg gyönyörködött a tájban. Még sose tette, akkor sem, amikor egy-egy Terraluna vezérlőjében ült a pilóta mellett, de most volt valami odakint, amiben önfeledten gyönyörködhetett. Az Auwelia. Most először látott rajta valamit, ami tetszett neki. Az, hogy egyre kisebb lesz. Pár perc alatt egyfoknyi átmérőre zsugorodott, a Fomináról is nagyjából ekkora.
  Jane elégedetten bólintott. Sose lehet elég távol az Auweliától, de ebből a távolságból már semmit nem lehet kivenni a felszíni részletekből. Lehet, hogy bekóborolja majd az egész Galaxist, lehet, hogy lesznek helyek, ahol rosszul érzi majd magát, az is lehet, hogy lesznek bolygók, ahova nem szívesen teszi a lábát, de aligha lesz sok olyan bolygó, ahova semmiképpen se megy, inkább visszaadja a navigátori engedélyét vagy bármit. Csak ez az egy. Soha nem fogja elfelejteni a járatok falain szikrázó, hatalmas drágaköveket, de azt sem, hogy az Auwelia minden egyes alkalommal, amikor ők megpróbáltak valamit, újra és újra lecsapott, újabb és újabb aljasságokat talált ki, hogy végezzen azzal a kétszáz emberrel. Nem sikerült neki. Ő győzte le, Jane Carson főkadét és az emberei. De többé nem tér vissza.
  – Artemis, itt vészhelyzeti. Szépen jön, Jane, két perc múlva beléphet a leszálló ágba. Onnantól a mi programunk veszi át. Üzenet Carson ezredestől.
  – Hallgatom, vészhelyzeti.
  – Idézet. „Mindenki rád vár, hogy te hozd ki az Uraniát a kráterből.” Idézet vége.
  Jane mosolyogva bólintott.
  – Vettem. Válasz mehet?
  – Persze, Jane.
  – Idézet. „Ne felejtsétek el behűteni a kadétpezsgőt.” Idézet vége.
  – Vettem, Jane, de…
  – De?
  – Mi itt a kikötőben már behűtöttünk maguknak néhány palackkal.
  Jane még nevetett, amikor megszólalt egy hang a háta mögött.
  – Hát maga mit csinál itt, Jane?

72.

– Leszállok, Mr. Simms – felelte.
  Az álmos képű, gyűrött őrnagy a képernyőre pislogott.
  – A Fominán? De hát hogy kerültünk ide?
  Jane megértően bólintott. Szegény ember nyilván még nem ébredt föl egészen.
  – Mr. Simms, ez egy űrhajó. Ha lenyom néhány gombot, akkor működésbe lépnek a hajtóművek, és elindul.
  – De ki vezeti?
  Jane sóhajtott. Tényleg alszik még.
  – Én – felelte.
  – Honnan tud maga Protoflaxot vezetni?
  – Sehonnan. Életemben először látok ilyen hajót belülről. Leszálló ágig fél perc – pillantott a kijelzőre. – Amint látja, elboldogulok vele. Ez se más, mint az Urania, csak sokkal kisebb.
  – És hogy száll le? Írtak leszállásvezérlő programot?
  – Persze. Elnézést, amiért nem vártam meg, hogy fölébredjen, de…
  – Á, nem érdekes. Szálljon csak le. Én visszafekszem. Holnap megkeresem magukat, rendezünk valami ünnepséget. Tudok még segíteni valamiben?
  Jane villámgyorsan végiggondolta, mire lehet szüksége a leszállásnál.
  – Igen. Hogy kell kétajtósra nyitni a zsilipet?
  Az őrnagy ásított.
  – A Syntauton egy… egy… fogalmam sincsen, Jane. Nézze meg a Syntaut zsilipkezelésének dokumentációját, rögtön meg fogja találni. De miért akarja kétajtósra nyitni? Nincs vészhelyzet, mindenki az igazak álmát alussza. Milyen szabály alapján akarja kétajtósra nyitni?
  Jane kipillantott a gyorsan közeledő, napsütötte fominai tájra, és rámosolygott az őrnagyra.
  – Az én fedélzetemen én csinálom a szabályokat, Mr. Simms.