Gruber néni [LAttilaD.org]
Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Gruber néni


  

  
2015

  

Gruber néniről az egész utca tudta, hogy történelmet tanított gimnáziumban, mielőtt nyugdíjba ment. Kevéske pénzét eleinte zongoraórákkal egészítette ki – igazán szépen zongorázott és türelmes tanárnak ismerték, bár hajlamos volt még akkor is magyarázni, amikor a tanítvány már régen értette –, aztán ahogy hallása romlott, fel kellett hagynia a tanítással. Ettől fogva az egyetlen mellékjövedelmének az számított, hogy időnként eladott valamit rég elhalt, egykori katonaorvos férjének holmijaiból.
  Hajós doktor nehézkesen mászott föl az öreg bérház lépcsőjén, megkereste a lakásszámot és becsöngetett.
  – Kit tetszik keresni? – nézett ki egy apró, törékeny öregasszony.
  – Gruber Andorné?
  – Az én vagyok, de maga ki?
  – Doktor Hajós István, kezit csókolom.
  – Hangosabban ám, mert nem hallom!
  Hajós doktor jó hangosan elismételte.
  – Maga orvos? Az én Andorom is orvos volt, tudja?
  – Nem, kérem. A néni keresett meg, a hirdetés miatt.
  – Hirdetés? Ó, nem, kedveském, nem, nálunk nincsen eladó zongora.
  Hajós türelmesen elővett egy kartonlapot az újsághirdetése szövegével, s átadta Grubernének, aki messzire tartva, de szemüveg nélkül olvasta.
  – Látja, kedves, süket vagyok, de a szemem még jó… régiség… régi papírok… ó, hát maga jött a papírok miatt! Jöjjön, fiatalember, kerüljön beljebb.
  Hajós reflexszerűen körülnézett a kis nappaliban, de semmit nem látott, aminek értéke lett volna. Sok apró csecsebecse, a falakon családi fotók, a bútorokon horgolt és hímzett terítőcskék… aztán meghökkenve nézett Grubernéra, illetve a papírkötegre, amit elővett az egyik fiókból. Bankjegyek voltak, száz-, ötven-, húszforintosok, a rendszerváltás előttről, messziről láthatóan használt állapotban.
  – Te jó ég… nénikém, csak nem ezért tetszett idehívni?
  – No mi a baj, kedves, hát úgy áll ott, mint aki citromba harapott. Nézze csak, mit mutatok magának, ilyet biztos nem lát mindennap. Régi pénzek, fiatal koromból.
  – Néni kérem…
  – Hangosabban, fiatalember! Majd ha maga lesz túl a hetvenen, magának se szuperál úgy a füle.
  Hajós tőle telhetően igyekezett maximumra venni a hangerőt úgy, hogy azért mégse ordítozzon szegény öregasszonnyal.
  – Nézze, nénikém, én nem sokat értek a numizmatikához, de az alapokat tudom. Az ilyen régi pénz értéke az állapotától függ. Ezekért a gyűrött, szakadozott bankjegyekért legfeljebb pár száz forintot kap! – Hirtelen az jutott az eszébe, hogy a néninek ez is komoly pénz lehet, hozzátette: – Darabonként. Ha tetszik gondolni, van numizmata ismerősöm, szólhatok neki.
  – Azt mondja? Hát, tudja, kedveském, a kis pénz is pénz, és aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. – Gruberné eltette a bankjegyköteget, és töprengve nézett maga elé. – Várjon csak, várjon. Akad valamim, ami jobban érdekelheti, csak tudnám, hova tettem. Aj, már a fejem sem a régi.
  Hajósban fölcsillant a remény, hogy talán nem a semmiért vonszolódott föl ide.
  – Tessék talán elmondani!
  – No, látja, elmondani azt el tudom, addig is, amíg rájövök, hogy hova is tudtam elpakolni. Régi papírok. Okmányok, keresztlevelek, mesterlevelek, effélék, régen kincset értek, de hát már régen nem élnek azok, akikéi voltak.
  – A háború előttről?
  – De mennyire, kedves, még az első háború előttiek is vannak közte, meg még a szabadságharc idejéből is, hát az énnekem már nem kell, gondolja, hogy pénzt érhetnek?
  – Hát ezek már inkább – bólintott Hajós. – Ha jó állapotban vannak.
  – Hát azt majd maga megítéli, kedveském, csak tudnám, hogy hová tettem ezeket.
  Gruberné kinyitotta a nagy, régimódi koloniál szekrényt és keresgélni kezdett benne; Hajós addig, bár voltaképpen nem kínálták, lezökkent egy székre, előzőleg meggyőződve róla, hogy megbírja a súlyát. Gruberné pedig beszélt; Hajós agyán átfutott a gondolat, vajon hova fér ennyi szusz ebbe a kicsi öregasszonyba.
  – Én még gyerek voltam a háború alatt, tudja, de azért emlékszem, akkoriban egész köteg papirost be kellett szerezni, apám napokig állt sorban a keresztlevelekért meg mindenféléért, meg apósom is mesélte, hogy éppen milyen papírokat kellett beszereznie. Hát persze akkor még nem volt az apósom, az már később volt… nahát, hogy ez itt van, milyen régen kerestem pedig… de magát nem ez érdekli, fiatalember, tudom, a régi okmányokat szeretné látni, meg is lesznek, csak időbe telik…
  Gruberné kitárta a szekrény másik ajtaját is és odalépett elé, folytatta a keresést és közben egyfolytában beszélt, de Hajós már nem hallotta. A szekrényajtóra bámult és nem tudta, hihet-e a szemének.
  A nyitott ajtó belső oldalán, mostanáig Gruberné takarásában egy kép lógott. Hajós megbabonázva nézte.
  Olyan, mint a Tóparti délután, de mégsem az. Az alakok többen vannak, más a nézőpont, a kompozíció. Ezt a képet még soha nem látta, mégis ismerős, a színvilág, a formagazdagság, a mód, ahogy az előtéri alakokat kiemeli a háttérből…
  Hajós elővette a mobilját és kikereste az adatbázist. Szekszárdi. Tizennyolc képe van, igen. Végignézte mind a tizennyolcat, bár látta már őket sokszor, némelyiket eredetiben is a múzeumban. Jól ismerte Szekszárdi festészetét, az unokaöccse festő volt, alig fél éve, hogy elvitte egy vernisszázsra, ahol a művész néhány albumban megmutatta azokat a képeket, amik hatással voltak rá. Szekszárdi is köztük volt, éppen a Tóparti délutánról beszélgettek, emlékszik. Szekszárdinak jellegzetes ecsetkezelése van.
  Megnézte az utolsó képet is, aztán fölkelt és odament a szekrényhez. Gruberné éppen megfordult, majdnem összeütköztek.
  – Bocsánat – motyogta Hajós, és megpróbálta közelebbről megnézni a képet. Kényelmetlenül alacsonyra akasztották. Fölötte két repró lógott.
  – Ó, a képeket nézi? – pillantott hátra Gruberné, kezében egy kartondobozzal. – Nézze csak meg nyugodtan.
  Az asztalhoz ment és keresgélni kezdett a dobozban, de Hajóst nem érdekelte már, hogy mit talál. Lehajolt, némi üggyel-bajjal leakasztotta a képet és fölemelte. Igen. Ez egy előtanulmány lehet… ugyanaz az ecsetkezelés, minden ugyanaz. És szignálva van, ugyanúgy, mint az a tizennyolc. Sz. S. G., a betűk jellegzetes módon összefonódnak, a G-nek felfelé hátrakunkorodó farkincája van.
  Szekszárdi Simon Géza tizenkilencedik festménye, egy siket tanítónő koloniál szekrényében.
  – Szép, ugye? – jutottak el a füléhez az öregasszony szavai. – Vidám színei vannak, és hát gyerekeket ábrázol. Én tanítónő voltam, tudja? Gondoltam is már rá, hogy kiakasztom a falra, hozzon egy kis színt a szobába, csak aztán mindig elmaradt valahogy, létrára kellene mászni hozzá, szöget beverni, az meg már az én lábamnak nem való. Hanem maga szép magas ember, maga felszögelhetné, mit gondol, kedveském?
  – Néni kérem – Hajós megköszörülte a torkát, aztán újrakezdte hangosabban –, néni kérem, hogy került magához ez a kép?
  – Hát, látja, ennek is kész regény a története. Ez még a nagyapámtól maradt, neki volt egy kis… ej, hogyan mondják, hát itt van a nyelvemen… afféle apró szállodája, no…
  – Panziója?
  – Ez az, panziója, látja, elfelejtem már az idegen szavakat is, pedig a főiskolán azok mentek a legjobban. Tanítóképzőt végeztem, tudja? Igaz, jól emlékszem, hogy maga doktor? Milyen doktor, mondja?
  – Művészettörténész vagyok. – Hajós megemelintette a képet. – Szóval ez a festmény…
  – Á, igen, a festmény. Nagyapámnak volt ez a kis panziója Szemesen, még akkor nem volt a Balaton körberakva szállodákkal, ott mindenféle emberek jártak, ott vendégeskedett ennek a képnek is a készítője. Valami kóborló fiatalember, ott festett mindenfélét, aztán az egyiket odaajándékozta nagyapámnak, vagy talán kettőt is, már nem tudom. Nem a szállásért, megfizette rendesen.
  Szekszárdi három évig vándorolt az országban, négy képe magánházakban lappangott évtizedeken át, a vendéglátóinak ajándékozta őket. Akármennyi lehet még belőlük. Az utolsó csak tavaly került elő.
  – Mikor volt ez, néni kérem?
  – Ó, nagyon régen, azt én már meg se tudom mondani magának.
  – Mikor élt a kedves nagyapja?
  – No várjon, az nem úgy van, mert ő majdnem száz évet élt, már a háború után halt meg, de akkor már a panzió régen nem volt meg, azt már az első háború elvitte. De vagy húsz évig vezette, talán tovább is.
  Szekszárdi vándorévei a kilencvenes években voltak. Ez is stimmel. Mit kérdezzen még?
  Gruberné szakadatlanul beszélt tovább a panzióról, ami egy évszázaddal ezelőtt tovatűnt, de Hajós gondolatai másutt jártak. A néni nem fog tudni többet mondani a képről, neki kell utánajárnia. Ha a képet mégsem Szekszárdi festette, akkor is többet ér, mint amit a néni el tud képzelni. Ha pedig eredeti…
  Valamit tennie kell. Elnézést kért Grubernétől, de sürgősen el kell intéznie egy telefont. A nénike bólogatott, csak nyugodtan, mondta, ne zavartassa magát, addig ő keresgéli tovább azokat a régi okmányokat, és csak mondta, mondta, mondta, Hajós legszívesebben kiment volna a konyhába telefonálni, de nem mászkálhat az öregasszony lakásában ellenőrizetlenül, eljátszaná a bizalmát. Lefotózta a képet a mobiljával, többször is, persze vaku nélkül, sok nem fog belőle látszani, de több a semminél. Aztán kikereste a számot, és még a rendesnél is jobban lehalkította a hangját.
  – Szevasz, öregem, Hajós vagyok. Ide figyelj, szükségem van a segítségedre.
  – Mesélj!
  – Nem telefontéma. Ide kellene jönnöd Angyalföldre.
  – Te ittál. A Holdra ne menjek?
  – Öreg, figyelj, ha istent ismersz!
  – Nem ismerek. Angyalföldre, jól adod. Persze még sürgős is, mi? Legkorábban a hétvégén lehet róla szó.
  – Most azonnal ülj be a kocsiba és gyere.
  – Te tényleg ittál. Tudod, mennyi melóm van?
  – Az összeset elfelejted, ha ezt meglátod.
  – Elfelejteni, az nekem nagyon megy, Pistám, két határidővel vagyok csúszásban.
  – Ha igazam van, akkor az összessel csúszni fogsz, és fütyülni fogsz rá.
  – Mi van, aranyat mosol te ott Angyalföldön vagy valami fehér port?
  – Oké, figyelj. Képzelj el egy köteg bankjegyet.
  – Az menni fog szuperül.
  – Jó vastag köteget képzelj el.
  – Olyat ritkán látok, de ebben végtelen a fantáziám.
  – Oké, öreg, most képzeld el, hogy nem csak egyetlenegy van belőle.
  – Hát mennyi?
  – Sok. Mit tudom én. Képzelj el fiú és lány bankjegykötegeket, amint kis bankjegykötegeik születnek, aztán azoknak is meg azoknak is.
  – Mint a nyulak?
  – Aha, pontosan úgy.
  – Miért nem mentél te költőnek? Oké, csak aztán meg ne bánjam. Mondd a címet.
  Hajós bediktálta a címet, aztán visszafordult az öregasszonyhoz, aki nem figyelt rá, egy régi papirost olvasgatott. Hajós közelebb lépett.
  – Ó, már végzett, kedveském? Látja, én meg ezeket közben meg is találtam. Nézze, ez az okirat itt 1863-ból való, a gettysburgi csata évéből. Ugye, milyen szép kiállítású?…
  Hajós doktor figyelmet kérve fölemelte mindkét kezét.
  – Gruber néni kérem – kiabálta –, tessék szíves lenni egy kicsit rám figyelni.
  – Figyelek én, kedveském, mondja csak.
  – Ismeri azt a nevet, hogy Szekszárdi Simon Géza?
  – Simon Géza? Simon István, olyat ismerek, az itt volt fűszeres minálunk, nagy kókler volt, mindenkit becsapott. Simon Gézát, olyat nem ismerek.
  – Nem, kérem. Szekszárdi, az a családneve.
  – Olyat meg végképp nem ismerek. Miért tetszik kérdezni?
  – Tetszik tudni, Szekszárdi Simon Géza világhírű festő volt. A képei ma vagyonokat érnek. Ezen a képen pedig… itt a sarkában, tetszik látni? Sz. S. G. Az ő nevének kezdőbetűi vannak.
  – Látom, kedves, hogyne látnám. Süket vagyok, de a szemem még jó. S mi van azzal, hogy ezek a betűk vannak ott?
  – Tetszik tudni, Szekszárdi egészen olyan képeket festett, mint ez. Az egyik híres képe, a Tóparti délután kimondottan hasonlít erre.
  – Á, szóval azt mondja, hogy ez egy… hogy is hívják azt, amikor nyomdában csinálják meg újra a képet…
  – Reprodukció…
  – Ez az, reprodukció, igen, hát persze, lehet az is. Nagyapám talán eladta vagy elajándékozta a képet, aztán később szerzett helyette egy ilyen reprodukciót. Ó, sok minden történik egy ilyen családban ennyi idő alatt, fiatalember. A kép miatt meg ne fájjon a feje, nem gondoltam én ezt eredetinek, dehogy, eszembe se jutott. Eladni meg… ugyan, szamárság. Ha akarja, magának adom.
  Hajós a homlokára tette a kezét.
  – Néni kérem… tessék egy pillanatra idefigyelni.
  – Figyelek én, kedvesem, figyelek. Jól érzi magát?
  – Kitűnően – nyögte Hajós. – Gruber néni, ez a kép emlékeztet a Tóparti délutánra, de nem az. Mások az alakok, a színek, minden más, csak hasonlít. Mintha Szekszárdi kétszer festette volna meg a képet, kicsit másképpen. És ez nem reprodukció, ez a kép festve van, nem nyomtatva. De ilyen Szekszárdi-festményt, mint ez, még soha senki nem látott.
  – Értem. Nem, nem értem. Maga összevissza beszél, kedveském. Hát akkor most van ilyen kép vagy nincsen?
  – Nincsen, Gruber néni. Eddig a napig még nem volt. És ha most én beverem azt a szöget és fölakasztom a falra, akkor továbbra se lesz, mert a világ semmit se fog róla tudni ezután se.
  – Ó, kedveském, annyira nem fontos nekem, hogy fölakasszam a falra. Ha fontos lenne, már évekkel ezelőtt megtettem volna, amikor még könnyebben szaladgáltam a létrán. De gondolja, hogy a világot érdekli ez a festmény? Annyi minden van már manapság, a régi, ócska holmik már nem érdeklik az embereket.
  – Azért akadnak, akiket igen, Gruber néni. Ezért lettem műkereskedő. Azt tessék rám bízni, hogy érdekli-e a világot ez a kép. Azt tessék inkább megmondani, hogy Gruber nénit érdekli-e a pénz, amit ezért a képért kaphat!
  – Pénz? – nézett rá az öregasszony meglepve. – Szóval maga szerint ez pénzt ér?
  – Azt hiszem, Gruber néni. De szeretném biztosan tudni, ezért elhívtam egy barátomat. Ő restaurátor, és nagyon jól ismeri Szekszárdit. Szeretném, ha megnézné a képet ő is, és véleményt mondana róla.
  – Hát ha maga szeretné, én nem bánom. S mikor jön el ez a fiatalember?
  – Most. Csak persze időbe telik, míg ideér.
  Amíg Fülöpke úton volt, megnézte azokat az okiratokat. Nem volt köztük semmi kiemelkedő, de valóban régi darabok voltak, és szép vaskos köteg. Egy hétbe is beletelik, hogy fölbecsülje. A táskájába tette mindet, írt róluk egy elismervényt, aztán körülnézett a szobában. Gruber néni pedig szakadatlanul beszélt.
  Fülöpkének két órájába telt az út, de legalább a lépcsőmászást kevésbé szenvedte meg, mint a testes Hajós. A műkereskedő bemutatta a néninek.
  – Fülöp Sándor vagyok, kezicsókolom.
  – Doktor Gruber Andorné. Kerüljön beljebb, kedveském.
  Fülöpke besétált a szobába.
  – Ez a nagy melák ember azt mondta, hogy jöjjek ide most azonnal, de hogy miért, azt… jézusom…
  Az ajtóban torpant meg. Hajós a díványra állította a képet, szemben az ajtóval, Fülöpke azonnal meglátta. Egy ideig csak suttogni tudott.
  – Jézusom… mondd, hogy ez valami vicc, te Hajós…
  – Nem, öreg, nem vicc. Légy szíves, mondj el mindent, amit erről meg tudsz állapítani.
  – Arról nem lehet beszélni – suttogta Fülöpke a képet forgatva, tapogatva –, egy ilyen gyönyörűséget nem lehet csak úgy megnézni és mondani valamit, ehhez labor kell, komoly kutatómunka, erre szakértőt kell fölkérni, ez egy csomó idő és pénz…
  – Szerinted lehet, hogy eredeti? – kérdezte Hajós.
  – Fogalmam sincsen, édes öregem… de annyit mondok, ha ez egy pastiche, akkor is valami szédületes, van Meegeren csinált ilyen szenzációsakat… másrészt viszont mi van, ha nem pastiche?
  – Szerinted?
  – Kispofám, ha ez a kép nem pastiche, akkor megfogtad az isten lábát. Ha meg tudod venni.
  – Megpróbálom.
  – Miről beszélnek, mondják már – szólt közbe Gruberné.
  – Nénike! – bömbölte Fülöpke.
  – Ne üvölts, öreg, a néni nem a kishúgodat tépte szét, csak nem hall.
  – Elnézést…
  – De, üvöltsön csak – göcögött a néni –, nem baj az, ha jobban hallom.
  – Remélem, elég vastagok a falak…
  – Nénike – kezdte újra Fülöpke. – Fogalmam sincs, hogy mi ez a kép. Lehet, hogy eredeti Szekszárdi, lehet, hogy csak pastiche. Azt hívják így, amikor valaki egy híres művész modorában fest valamit. Pástétomnak… Nekem ezt el kell vinnem és megvizsgálnom laboratóriumban, megmutatnom szakembereknek… ez rengeteg munka, és időbe telik.
  – Ó, vigye csak nyugodtan, nekem itthon úgyse kell.
  Hajós kiverejtékezett egy újabb átvételi elismervényt, amiben egy szót sem írt arról, hogy a kép Szekszárdi műve-e vagy sem, csak leírást szerkesztett róla és feltüntette az aláírást. Aztán becsomagolták a képet egy régi terítőbe, úgy vitték le, nehogy valaki meglássa.
  Hajós két hétig a Szekszárdival álmodott. Fülöpkétől időnként egy-egy SMS jött, hogy éppen kit vont be a vizsgálatba vagy mit vizsgált meg. Közben ő átnézte az okiratokat és átutalt a néninek százezer forintot. Gruber néni alighanem életében nem látott még egyszerre ennyi pénzt. De ha a Szekszárdi valódi…
  – Valódi, öregem – állított be Fülöpke két hét múlva. – Nincs mese. Ez egy eredeti Szekszárdi Simon Géza. Máris elnevezték Tóparti délelőttnek és védett műkinccsé nyilvánították. És most mihez kezdünk?
  – Pénzt keresünk, öregem – felelte Hajós.
  Képtelenség volt, hogy a képet saját maga vegye meg. Legfeljebb ha bankkölcsönt vesz föl. De talált rá vevőt, és egy hónappal első találkozásuk után viszontlátta Gruber nénit, egy ügyvédi irodában, ahova a néni olyan riadtan tipegett be, kis kézitáskáját magához szorítva, mintha nem ő maga bízta volna meg ezt az ügyvédet, hogy működjön közre az adásvételnél.
  Az üzletet megkötötték, és Hajós megkapta a százalékát, egy kisebb vagyont, Fülöpke is szépen keresett az ügyön, és mindenki, aki közreműködött. Hajós doktor tervezte, hogy megint meglátogatja a bőbeszédű kis öregasszonyt, de egyelőre nem jutott rá ideje.
  Nem is találta volna otthon. Gruber néni bankszámlájára egy csütörtök reggelen érkezett meg a festmény vételára, amiről a bankból, az összeg nagysága miatt, külön telefonhívással értesítették. Gruber néni megköszönte, elővett két bőröndöt, becsomagolt, aztán hívott egy taxit. A sofőrt felhívta magához kaputelefonon és lecipeltette vele a bőröndöket. A Déli pályaudvarra vitette magát és csinos borravalót adott.
  Amikor a lakbért háromszori felszólításra sem fizette senki, a tulajdonos beperelte Gruber nénit, aki nem jelent meg és nem is képviseltette magát. A bíróság hónapokon át elnapolta az ügyet, de végül ítéletet hozott. Gruber nénit kilakoltatták. A végrehajtónak is több hónapba telt, hogy eljusson az ügyhöz. Egy délelőtt megjelent, a lakó távollétében felnyittatta a lakást, az ingóságokat elszállíttatta, de árverést nem tartottak belőlük. Átvizsgálták az egészet, de értéktelen kacathalmaznak bizonyult. A festészeti szakkönyveket és a Szekszárdi-albumokat fillérekért megvette egy antikvárium. Az állványt, a festékeket és a füzeteket a Tóparti délelőtt vázlataival kidobták a szemétbe.