Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


Láng Attila D.

  



Gabrielle

  



regény

  



2017

  



Ti tudjátok, mi a különbség élet és regény között? Ma van a huszonötödik évfordulója, hogy elkezdtem történeteket írni, de én is csak most jöttem rá. Nincsen semmi különbség. A regényekben a történet úgy alakul, ahogy az író jónak látja – és az életben is. Csak a saját életünk regényének sem mindig mi vagyunk az írói.
  Azt hiszitek, tudtok különbséget mondani? Hogy az élet az van, onnantól, hogy megszületünk, a regény pedig valahol elkezdődik, ahol az író belekezd az írásba? Hát ebben alaposan tévedtek. Ez a regény is akkor kezdődött, amikor Gabrielle megszületett, és tartott már, amikor óvodába járt, aztán elkezdte a sulit. Sokat beszélgettünk akkoriban, bár azt nem beszéltük meg, hogy meg fogom írni az életét. Neki is meglepetés lesz. És persze nincs vége az utolsó oldalon. Én csak ennyit írtam meg Gabrielle életéből, de az folytatódik.
  Hogy Gabrielle nem is létezik? És ha létezne, akkor se beszélhettem volna vele, mert nem tudok se németül, se franciául, és soha nem jártam Svájcban? Jaj, ne már. Ezek nevetséges kifogások. Ha két ember igazán érti egymást, akkor a nyelvi nehézségek egyáltalán nem számítanak, a földrajziak még kevésbé, sőt az se számít, hogy mindketten léteznek-e. De megnyugtatlak benneteket: Gabrielle nagyon is létezik. Létezik a ház, ahol él, létezik a Reuss folyó, létezik a szikla a hegyoldalban, ahol Gabrielle éppen üldögél, létezik mindaz, amit leírtam.
  Hogy ez a könyv éppen úgy kezdődik, mint
Sophie című regényem, egy lánnyal, aki szomorúan ül egy sziklán? Klassz, hogy észrevettétek. Elárulom, hogy ez a hasonlóság szándékos. Afféle tiszteletadás Sophie Vaudrois-nak, akinek az életét tizennyolc évvel ezelőtt írtam meg – hű, de rég volt –, mert kettejük életének sok közös vonása van, még ha a részletek annyira eltérnek is. Kezdhettem volna egy másik pillanatban is a regényt, de nekem is feltűnt, hogy Gabrielle egészen úgy gubbaszt a sziklán, mint annak idején Sophie. Csak az ő sziklája nincs hatvan méter magasan és nincsen tengerpart, folyópart van.
  Néha eljön a lányok életében (de a fiúkkal sincs másként), hogy csak ülnek és néznek maguk elé: hát most mit csináljak? És ha valaki olyan vidéken lakik, ahol pont van sziklafal, akkor esetleg ott gubbaszt. A sík vidéken élők meg esetleg a szobájukban. Vagy akárhol. Mindegy, ha megtalálják a megoldást arra, ami elromlott. És ha nem találják meg, akkor se számít.
  Egy könyv elején a szerző néha köszönetet mond azoknak, akik segítségével a könyve megszületett, s én is ezt teszem most, de nem sorolok föl mindenkit név szerint. Nagyon sokan vannak – egy regény mindig csapatmunka –, a felsorolással pedig csak untatnálak benneteket, hacsak azt is el nem mondom, hogy ki miben segített. De még inkább azért sem, mert ezt a könyvet csak egyvalakinek szeretném ajánlani: neki magának, Gabrielle-nek, köszönettel sokéves barátságunkért.
  Ti még mindig gyanakodtok. Látom rajtatok. Szerintetek ő csak regényalak, és nem lehet évek óta a barátom. De nézzétek meg alaposan, hogy lehetne ő csak kitalálás, ahogy ott ül azon a zöld hegyoldalból félig kiálló sziklán tíz méter magasan a folyó fölött, derékig érő barna haja lobog a szélben, fekete nadrág van rajta és fekete dzseki, a hegyeket nézi a völgy túloldalán, és már megint ugyanarra gondol…

…és már megint ugyanarra gondolt. Erre az egészre, ami ennyire tönkrement. Holnap lesz egy éve.
  Ez úgy hirtelen tört rá az utcán, egy szembejövő megkérdezte a másikat, hányadika van, és az ráfelelte, hogy tizenötödike. Akkor döbbent rá. Holnap tizenhatodika. Holnap lesz egy éve, hogy egyetlen szót sem váltottak egymással.
  Ez a pontos kifejezés, hogy „váltottak egymással”, mert Amadeus minden egyes alkalommal köszön neki, ha szembejön az utcán, a boltban, a könyvtárban. Csak annyit, hogy szia, de azt mindig. Közömbösen, mint egy idegennek, akit tegez persze, hiszen gyerek, de idegennek. De ő nem válaszol soha. Egyetlen szót sem. Képtelen rá. És Amadeus se szól többet, csak elmegy mellette.
  Mert mit mondjon? És hogyan mondja? Mikor mondja? Miért mondja?
  Nem is szólhat Amadeushoz, de nem is akar. Nincs mit mondania neki. Kérdeznivalója annál több lenne, de Amadeus nem fog válaszolni. Látszik a közönyös tekintetéből, ahogy rápillant, mondja, hogy szia, és megy tovább. Anyának és apának is csak ennyit, és ők se köszönnek vissza neki.
  Ez nem is lenne gond, ha nem érezné világosan, hogy valamit mégiscsak mondania kellene. Ha Amadeus egy idegen lenne, aki itt lakik a közelben, hát néha találkoznak, köszönnek. Legalább ezer felnőtt él a faluban, és ő mindegyiknek köszön, ha találkoznak. A gyerekeket meg személyesen ismeri. Egyedül Amadeusnak nem köszön.
  Már azt se tudja, miért nem. Mert megtiltották neki, vagy ő maga sem akarja?

A szél felerősödött, lesimította a haját. Hamarosan le kell mennie, anya megjön a munkából és zabos lesz, ha ő nincs otthon. Mostanában talán valamivel kevésbé, mint egy évvel ezelőtt. De jobb lesz, ha nem húzza ki megint a gyufát.
  Még nagyon a szájában van annak a délutánnak az íze, hetekkel ezelőtt, amikor lekéste a buszt, este hatkor esett be, anya pedig elvárja tőle, hogy negyedórával kicsengetés után otthon legyen, de hát ellenőrizni csak akkor tudja, amikor ő maga hazaér, nem telefonálhat rá mindennap. Vagyis hát volt egy időszak, amikor azt is megtette. De aznap ő busszal ment be a városba Sylviával, aztán lekéste a buszt, anya pedig egy órát kiabált vele, nem hitte el, hogy Sylviával volt, de nem volt hajlandó fölhívni, hogy ellenőrizze, pedig Sylvia vállalta, hogy alibit igazol neki, és meg is tette másnap délután, eljött és közölte anyával, hogy ők tegnap igenis együtt mentek be a városba, mert ő, Sylvia venni akart egy cipőt, és nem tehet róla, hogy a régit kinőtte, és csak Gabrielle-nek bízik meg az ízlésében, erre anya ráförmedt, hogy biztos összebeszéltek, erre Sylvia elővette azt a nagyon hegyes modorát, és közölte anyával, hogy ha még egyszer hazugnak meri nevezni, akkor megnézheti magát, amire anya behúzta a karmait, Sylviától kitelik, hogy visszamond mindent az apjának, aki ugyanebben a modorban közölné vele, hogy nem kötelező őnála dolgozni. Sylvia tényleg nem hazudott, csak nem mondta el az igazat. Együtt mentek cipőt venni, ki is választották, aztán Sylvia ment a dolgára, ő pedig elment a Marktgasséra… jaj, dehogy, akkor még nem oda, Anders valahol máshol várta. De anyának fogalma sincsen, hogy Altdorfban létezik Marktgasse nevű utca, hogy ő odajár, semmiről, nem is érdekli semmi más, csak az az egy dolog, hogy Amadeusszal ne találkozzon. Bár a nevét nem mondta ki, a legritkább esetben mondta ki az elmúlt év során, és akkor mindig Steiner urat mond, mintha bizony ezt Steiner úr tudhatná, majd ehhez is éppen Steiner úr fog érteni, efféléket. Pedig valaha ő is Amadeusnak szólította.
  A Marktgasséról Sylvia se tud. Már semmibe sem avatja be őt sem, nagyon régóta.
  Fölállt, a szikla széléhez ment, leguggolt, lemászott és elindult hazafelé.

Amikor meglátta anyát a kapuban, biztos volt benne, hogy muri lesz. De aztán észrevette Weimarnét, anya vele beszélgetett, akkor hátha elmarad a muri, őelőtte nem fog csinálni, aztán hátha elfelejti. Ha elég sokáig beszélget Weimarnéval.
  Mégis volt muri, de csak kisebbfajta.
  – Hol voltál mostanáig? – kérdezte anya, csak egy pillantást vetve rá.
  – A hegyen – felelte.
  – Látja, erről beszéltem – mondta anya Weimarnénak. – Ennyit lök ide nekem. A hegyen. Semmi többet, még köszönni se, mintha nem tanítottam volna meg hároméves korában, hogy köszönni kell. Mit csinált a hegyen, merrefelé mászkált, nem mondja.
  – Nem is kérdezted – dünnyögte Gabrielle úgy, hogy anya ne hallja, és bement a házba. Állandóan ezek mennek. Nem köszön. Ők talán köszönnek? Anyát nem tanította meg az ő anyja hároméves korában? És Weimarnét?
  (Ha szólt volna erről, elmondtam volna neki, hogy a felnőttek gyakran abból indulnak ki, hogy a gyereknek illik először köszönnie. Ami igaz is. Meg az is igaz, hogy a két nő már ott volt, Gabrielle meg éppen megérkezett, hát ezért is neki kellett volna először köszönnie. De az illemszabályokat nem vésték kőbe, és van az illemnél fontosabb szabály is: hogy a felnőttnek kell tanítani a gyereket. Nem úgy, hogy rászól, hogy köszönjön, hanem pont azzal, hogy ő maga köszön. Ezt hívják jó példának. Azért mondtam ezt el, mert Gabrielle néha jelentéktelen apróságokon is hosszan tud rágódni. Ez kicsinyesség, éppen olyan, mint ahogy az anyja most fennakadt azon, hogy ő nem köszönt.)
  Aznap is a szokásos műsor ment, anya kipanaszkodta magát a vendégekre, Gabrielle-nek mindig az volt az érzése, hogy napközben jegyzetel, fölír minden egyes udvariatlan vendéget, meg akik föltartották, mindenkit. A nap hőse ma egy angolul beszélő férfi volt, ez anyánál eleve nem nyerő alapállás, nem szeret angolul beszélni, rossz a kiejtése és a szókincse se nagy, de Mautner úr azt mondja, aki angolul beszél, az külföldi, tehát idegenforgalom, azt pedig meg kell becsülni. Ilse sokkal jobban tud angolul, de ő nem volt kéznél, anyának kellett vesződni a külföldivel, de annak se volt anyanyelve az angol, keresgélte a szavakat, viszont egy csomó mindent végigkérdezett, hogy micsoda. Gabrielle hallgatta anya panaszáradatát, és arra gondolt, hogy az az ember idejött ki tudja, honnét, megéhezett, kifogott egy pincérnőt, aki még angolul se tud tisztességesen, az étlapot meg csak németül és franciául írták meg, valamicskét biztos megért belőle, de nem sokat, de azért mégse akar olyasmit rendelni, amit nem szeret. A pincérnőnek meg az arcára van írva, mennyire utálja, hogy idegen nyelven kell kiselőadást tartania. Anya nem tudja az ilyesmit eltitkolni, látszik rajta, Mautner úr már többször rászólt, hogy ő van a vendégért, nem fordítva.
  Bekapcsolta a tévét, hogy ne anya hangja töltse ki a házat, bár anya jött-ment, pakolt, takarított, mint mindig, és folytonosan beszélt. A tévében bicikliversenyt adtak, Gabrielle-t a legkevésbé sem érdekelte, de a kommentátor franciául beszélt, hát hagyta. Megesett már, hogy anyát némileg lecsillapította, ha az anyanyelvét hallotta a tévéből.
  Most nem. Továbbra is csak mondta, mondta, mondta. Gabrielle ült a tévé előtt, bámulta az unalmas biciklistákat, és várta, hogy vége legyen.

Anya húst sütött krumplival, Gabrielle-nek nem nagyon volt étvágya, de ízlett neki, anya mindig jól főzött. Az étvágya attól ment el, hogy anya hosszában négyfelé vágta az uborkát. Automatikus mozdulattal, nem is gondolt rá, hogy mit csinál. De Gabrielle szinte hallotta a kérdést.
  – Miért vágod karikákra, Giselle? – kérdezte Amadeus. – Ha hosszában négybe vágod, úgy is remekül meg lehet enni, de sokkal kisebb munka.
  Anya egy pillanatig meglepve nézett rá, aztán azt mondta, tényleg. És attól kezdve így vágta. Ez évekkel ezelőtt volt. S ahogy Gabrielle visszagondolt arra a napra, amikor Amadeus egyszer itt ebédelt és ezeket mondta az uborkáról, az jutott eszébe, vajon mennyi minden lehet az életükben, amit Amadeus változtatott meg, de már nem is emlékeznek rá.
  A következő gondolata pedig az volt, hogy egyszer mégiscsak ki kellene békülni Amadeusszal. Vagy… vagy ha azt nem lehet, legalább… legalább…
  De el se tudta gondolni, hogy legalább mit.

Akkor is sült húst evett krumplival, az étteremben, mert Ilse megbetegedett és anyának el kellett vállalnia egy pótműszakot, Mautner úr pedig azt mondta, hogy akkor mindketten a vendégei ebédre-vacsorára, de annyi a vendég, mint égen a csillag. És állta is a szavát, csak meg kellett várni, hogy legyen szabad szék, egy egész asztal nem is jutott, és anya ugyanúgy hozott neki étlapot meg fölvette a rendelést, mint mindenki mástól, Mautner úr külön kijelentette, hogy komplett ebéd és vacsora mindkettejüknek. De csak ő ette meg, és csak az ebédet, a másik három étkezést valami átlagáron Mautner úr hozzátette anya következő fizetéséhez, mert anya nem ért rá bent enni, ő meg… messze járt már onnan, amikor megvacsorázott.
  Anders már ott ült, amikor Mautner úr megkérdezte, szabad-e az a szék, és ők bólintottak. A másik férfi valami külföldi volt, Anders néha váltott vele pár szót angolul, a külföldi főleg bólogatott és a fejét tömte. Anders sült húst evett krumplival és valami drága salátával, ő salátát nem kért, csak húst meg krumplit, de Anders barátságosan közölte, hogy a Caesar-saláta kiváló, hát végül is kért ő is, bár még soha nem evett és fogalma se volt, hogy mi van benne. Anya pofákat vágott, pedig Mautner úr már többször figyelmeztette.
  Andersszel jól elbeszélgettek ebéd közben, főleg semmiségekről, a kaja, a suli, ilyesmik. Aztán Anders kiitta a sörét és elköszönt, neki még volt a kajájából, hiszen jóval később kapta meg, az meg képtelenség lett volna, hogy a srác maradjon, amikor ilyen tömegnyomor van. Ő narancsot ivott és arra gondolt, ha előbb érkezik, akkor korábban kapta volna meg a kajáját, a srác már messze fog járni, mire ő is végez, és lehet, hogy az életben nem találkoznak többé. Pedig tetszett neki. Kék szeme volt, és jó dumája, nem játszotta meg magát, hogy ő már milyen felnőtt, pedig legalább huszonöt volt. Később tudta meg, hogy huszonhét. De vele úgy beszélt, mintha egy osztályba jártak volna. Közben meg egymás nevét se tudták.
  Anders nem járt még messze, amikor ő kiért a parkolóba. Egy kamion hátsó kerekének támaszkodott és a sztráda forgalmát bámulta. Messziről meglátta, mert narancssárga dzseki volt rajta.
  – Nem indul? – kérdezte Gabrielle, bár most, hogy megtudta, hogy a srác kamionos, már nem nagyon volt kedve tovább dumálni vele. A kamionosok durva népség, anyával is sokszor szemtelenül beszélnek, bár ő helyre tudja igazítani őket, de neki megmondta számtalanszor, hogy szóba se álljon kamionossal.
  – Mi? Ja, a kamion? De, majd biztos elindul. Nem az enyém, én stoppal jöttem.
  Gabrielle igyekezett nem mutatni, mennyire föllélegzett, hogy a srác mégse kamionos.
  – És hová tartasz?
  – Hát eredetileg Luzernbe. Kínálkozott egy állás. De megtetszett ez a környék. Arra gondoltam, Luzern még várhat.
  Gabrielle nem szólt semmit. Neki egyáltalán nem tetszett a környék a milliószor látott hegyekkel.
  – Mi tetszik benne? – kérdezte, már hosszúra nyúlt a csönd.
  – Hát ez az – mondta Anders. – Ide figyelj, muszáj nekünk itt ácsorogni? Szívesen lejárnám az ebédet, meg körülnéznék a vidéken, hátha látok más dolgokat is, amik megtetszenek.
  Gabrielle bólintott, tőle mehettek. Anders fölkapta a hátizsákját, megkerülték az épületet és kiléptek a sztrádapihenőből. Gabrielle-nek eszébe se jutott a biciklije, csak amikor már jócskán elhagyták. De akkor meg már nem fordult vissza. Nem volt benne biztos, hogy Anders megvárná, ha elmegy érte. Annak pedig nem örült volna, ha nem várja meg.
  – Klassz hegyeitek vannak errefelé – mondta Anders pár percnyi szótlan gyaloglás után.
  – Ahonnan te jössz, ott nincsenek hegyek?
  A fiú nevetett.
  – Svájcban mindenhol vannak hegyek. Én a Lago Maggiore partjáról jöttem, ott vannak a legklasszabb hegyek. Persze nem olyan magasak, mint a Mont Blanc, de azért a Tamaro majdnem kétezer méter. A Gambarognón is voltam, mindegyik csúcson arrafelé. Úgy látod a tavat és a túloldalon Locarnót, mintha építőkockákból lenne összerakva. Hány hegyet másztál meg ezek közül?
  – Egyet se – dünnyögte Gabrielle.
  – Hát én meg fogom mászni őket, és ha akarod, téged is fölviszlek.
  – Úgyse… – Gabrielle elharapta a szót. Nem, nem akarta kimondani, hogy a szülei úgyse engednék. De Anders kitalálta.
  – Aha, az őseid nem örülnének, mi? Talán később. Bár mondjuk látott már olyat a világ, hogy valaki megtett ezt-azt anélkül, hogy szólt volna a szüleinek. De ne kapj frászt, nem kötelezve akarlak fölvinni, karabinereken csimpaszkodva, mint a filmekben. Az több év, amíg azt úgy megtanulod, hogy igazi hegynek nekivághass, meg közben erősödnöd is kell. Szívesen megtanítalak, de csak rendes hegymászóklubban, igazi fölszereléssel, oda meg tényleg csak szülői engedéllyel vesznek föl. De egy hegyre szépen az úton fölsétálni, az azért más.
  Gabrielle bólogatott, bár a hegyek nem különösebben érdekelték. De a srác úgy beszélt, mint aki hosszabban itt akar maradni, és… az azért érdekesen hangzott, hogy őt is elvinné. Voltaképpen mindegy is, hogy hová.
  Csak vigye.

Napokig nem találkozott Andersszel azután, hogy első alkalommal elkísérte Braunékhoz, akiknek volt egy kiadó szobájuk. Négy napig. Aztán összefutottak az utcán.
  – Szevasz – mondta a srác, és kezet nyújtott. – Rég láttalak, talán már azt hitted, továbbálltam.
  Gabrielle kicsit zavartan fogott vele kezet, nem volt hozzászokva, hogy a felnőttek kezet nyújtsanak neki.
  – Hát…
  – Közben rájöttem – folytatta Anders lélegzetvételnyi szünet nélkül –, hogy a nevedet se tudom. De te sem az enyémet. Így meg se tudtalak keresni, hogy meséljek. Anders vagyok. Anders Furrer.
  – Gabrielle Schenk.
  – Aha. Francia–német, mi?
  – Igen, anya Valais-ből jött.
  – Az enyém meg egyenesen Rómából. Beülünk valamire?
  Gabrielle ekkor vette észre, hogy éppen Irene kávézója előtt állnak. Még csak az kellene, anya öt percen belül tudná, hogy ő egy idegen férfival üldögél. Riadtan tiltakozott, amire Anders bólintott és elhívta sétálni. Ő pedig ment. A Reuss partján sétáltak vagy egy órát, és Anders elmesélte, hogy már van állása, Altdorfban egy kis cégnél, szerszámgépeket állít be, merthogy ő műszerész. Ha a gép egytized milliméterrel eltérő alkatrészeket gyárt, akkor neki kell mennie, hogy újra beállítsa. Valószínűleg elköltözik majd, Braunék szobája kicsi és túl közel van az ő szobájukhoz.
  – Az azért mégsem ideális, ha lányt vinnék föl, tudod. Szerintem nem is vennék jó néven. Egy rendes, külön albérlet, saját fürdőszobával meg mindennel. A fizumból futja rá. Aztán majd csak akad lány is.
  Gabrielle nemigen tudta, mit feleljen erre.

Egyik nap elmaradt az utolsó órájuk, mert Anakonda rosszul lett, kórházba vitték, másnap tudták meg, hogy vakbél. Gabrielle biciklire ült és átment Altdorfba, volt pár frankja, körül akart nézni az Urnertorban, kivételesen egyedül, mert a lányok nem értek rá, vagy nem volt egy vasuk se. Bár ettől még eljöhettek volna, csak nézelődni, de…
  Ahogy eltekert az erdő mellett, Gabrielle arra gondolt, hogy Ingrid, Louise és Frida is többször eljött vele mostanában shoppingolni, ahogy régebben is, de valahogy… igazából nem hiányoznak. S ahogy bringázott tovább, már az okát is tudta. Mert máskor se vele jöttek, csak együtt indultak el, együtt érkeztek meg, és hányszor előfordult, hogy ha levett egy blúzt és fölpróbálta, már egyik se volt ott, hogy véleményt mondjon, mentek a saját fejük után, mindenki másfelé, volt, hogy tíz percig egyiküket se látta.
  Aztán amikor kiért az erdő végéhez, arra gondolt, hogy a suliban is így van. Ma is meg akarta kérdezni a matekot, de Ingrid nem ért rá, a fizikát bújta, Louise eltűnt valamerre, Fridánál meg még ő is jobban tudja a matekot. Illetve hát abban Louise se egy nagy segítség.
  (Gabrielle magányossága okozhatta, hogy ekkora jelentőséget tulajdonított annak, hogy a lányoknak megvolt a saját elfoglaltságuk, programjuk, életük. Bizonyára elszólta magát valamikor Anders előtt, aki aztán föl is használta az értesülését.)
  De aztán már nem gondolt a lányokra, sőt az Urnertor is kiesett a fejéből, mert a Gotthardstrassén majdnem egyszerre botlott bele Amadeusba és Andersbe. Amadeus jött szembe előbb, gyalog volt, azt mondta, szia, és nyugodtan továbbment. Őt ez mindig kizökkentette valamelyest, és még nem egészen állt helyre az egyensúlya, amikor Andersszel találkozott, aki szintén szembejött, biciklin, és megállt mellette.
  – Nicsak, kit látok, az első ismerős arc Uriban. Szia, merre tartasz?
  – Én csak… hát…
  – Ha nem rohansz nagyon, dumálhatunk.
  – Én… nem, dehogyis rohanok.
  Anders bólintott, megfordította a gépét és elindultak egymás mellett.
  – Megvan az új kégli, pár nap és költözhetek – újságolta a fiú. – És vettem ezt a bicajt. Menő fej vagyok, mi? – Jót nevetett a saját viccén, aztán elkomolyodott. – Te meg miért vagy ilyen búvalbélelt?
  Gabrielle vállat vont.
  – Nem vagyok búvalbélelt.
  – Szóval ez a vidám arcod? Karót kaptál vagy mi? Betörted a suliban az ablakot?
  Gabrielle nem válaszolt. Hiszen ő csakugyan betörte a suliban az ablakot. Két évvel ezelőtt.

Amikor hazaért, anya már otthon volt, és egyáltalán nem látszott jókedvűnek. Ahogy máskor sem. A kertben apa sakkozott Amadeusszal, a tábláról ítélve valahol a közepén tarthattak. Gabrielle hátravitte a biciklit és egy pillantással fölmérte, hogy anyával most nem lenne jó ötlet beszélni. Ezt mindig könnyen meg tudta állapítani az arckifejezéséről. Anya éppen a mosott ruhát tette ki száradni, de már majdnem kész volt, ha ő most bemegy kezet mosni, már hiába jön ki neki segíteni. Pedig anya általában jó néven veszi, ha segít.
  Azon nem törte a fejét, hogy mi baja lehet anyának. Nem szokta. Anyát folyton bosszantotta, idegesítette valami, a leggyakrabban ő vagy apa, máskor a munkahelyén történt valami. Ez annyira mindennapos volt, hogy eszébe se jutott kérdezősködni.
  Visszament apáékhoz, körülnézett a táblán. Apa volt a világos, és valószínűleg nem az ő javára állt a helyzet. Ezt Gabrielle abból is sejtette, hogy elég sok sötét figura állt a táblának apa felőli felén, meg apa tanácstalan szájbiggyesztéséből, ahogy átgondolt és elvetett néhány lehetséges kombinációt.
  Apa sokat sakkozott akkoriban Amadeusszal. Még egy évig, aztán – soha többé.
  – Mi a gond? – kérdezte Amadeus. Apa rápillantott, aztán őrá, látva, hogy Amadeus őt kérdezi. Gabrielle szerette volna, ha Amadeus nincsen ott, amikor bevall mindent, szégyellte magát előtte, de nem volt választása. A sakkpartik a késő estébe nyúltak, talán éjszakába, amikor neki már nem volt szabad fönt lennie, és holnapra vinnie kellett a szülei írásos válaszát Frau Schubertnek. Valahogy nekifogott hát és eldadogta, hogyan tört be az az ablak a szünetben, amikor Heinz hozzávágta a tolltartóját Fridához, amitől Frida sírva fakadt, ő, Gabrielle pedig fölkapta a tolltartót, de Heinz az utolsó pillanatban félrehajolt, és…
  Amadeus jót nevetett a dolgon, de apa nem. Negyedóra hosszat üvöltözött, és csak azért nem kevert le egyet, mert Amadeus ott volt. Mégiscsak jó volt, hogy a jelenlétében vallotta be.
  – Ugyan már, Stefan. Hisz hallottad, baleset volt.
  – Te ne szólj ebbe bele! Ha nem hajigálná a tolltartóját, akkor nem lett volna ez a baleset sem!
  – Nem az ő tolltartója, Heinzé – felelte Amadeus a szokásos rendíthetetlen nyugalmával. – És Heinz kezdte hajigálni.
  – Mégis miért véded, megmondanád?!
  – Mégis te miért nem véded, Stefan? A te lányod. Egyébként csak a tényeket soroltam.
  – Hát ne sorold a tényeket!
  Amadeus felállt.
  – Ahogy óhajtod. Sziasztok.
  És elment. Másnap azért már ott ült a kerti asztalnál megint. Voltak máskor is ilyen összezördüléseik, amikor… amikor a tóparton ültek az étteremben, és…
  – No, itt vagy még? – riasztotta föl Anders hangja. – Még a végén autó alá hajtasz. Min tűnődsz?
  – Én csak… – megrázta a fejét. – Nem érdekes. Elgondolkodtam.
  – Elmondod, miről?
  – Á, semmi, tényleg.

Úgy hajtottak el az Urnertor előtt, hogy neki eszébe se jutott benézni. Átkarikáztak Altdorfon, csak úgy az orruk után, közben Anders mesélt a munkájáról, hogy hogyan rendezkedik be az új albérletében, aztán az otthonáról, ahonnan jött, a Lago Maggioréról, amin tavaly végigvitorláztak pár barátjával, át Olaszországba, egészen a túlsó végéig, és még azon is túl, föl a Ticino folyón, napokat voltak úton, aztán vissza.
  – Szívesen elvinnélek egyszer téged is egy ilyen útra, csak hát kicsi vagy még hozzá. Ez a ti tavatok is szép nagy, bár még csak térképen láttam. Ne nézzük meg?
  Gabrielle bólintott. Ha kibicikliznek Flüelenbe, ott biztosan nem találkozik ismerőssel. És nem nagyon volt kedve bárkivel találkozni, amikor Andersszel van, mert visszamondják anyának, aztán hallgathat. Nem mintha anyának bármi kifogása lenne Anders ellen, hisz nem is hallott róla, egyszerűen csak nem bírja elviselni, ha ő nem ül folyton otthon. Azt meg még kevésbé, ha elcsatangol. Ezt a szót szokta használni, amikor hegyibeszédet tart, vagyis hát üvöltözik vele, Gabrielle kevés szót utált ennyire, mint ezt, hogy „elcsatangol”. Mintha egy rosszul megkötött ló lenne. Vagy kutya.
  Kimentek Flüelenbe, Anders vett két üdítőt, leültek egy padra egészen a víz szélén. A tó pont olyan volt, mint bármikor, amikor Gabrielle erre járt, bár ez nem sokszor fordult elő.
  – Klassz hegyek amott túlnan – mondta Anders, és intett a túlsó part felé. Gabrielle-nek néha nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, mert ha Anders nem ügyelt a beszédére, valami olyan tájszólást használt, amit errefelé nem ért meg senki. Gyakran kevert a beszédébe olasz szavakat is. Márpedig Gabrielle nem tudott olaszul. – Jó lenne fölmászni rájuk egyszer. Jártál már arrafelé?
  – Dehogyis…
  – Nem sokfele jártál még, mi?
  Gabrielle hirtelen kitört, a maga számára is váratlanul.
  – Semerre se jártam. Nem is emlékszem, mióta nem tettem ki a lábamat a völgyből. Van Altdorf meg ez a hat falu. Anya munkahelyére elmehetek, de azon túl egy méterrel se, fogalmam sincs, mi van arra, de nem is érdekel. Nyilván hegyek meg még néhány falu.
  – Dehogynem – dünnyögte Anders.
  – Tessék?
  – Dehogynem érdekel téged, hogy mi van arra. Vagy akármerre. Csak mivel úgyse mehetsz sehová, hát inkább nem is gondolsz rá. Eltaláltam?

Ha találkoztunk volna ekkoriban, azt mondtam volna Gabrielle-nek, legyen óvatos ezzel a sráccal. Talán még nem is ekkor, hanem pár nappal később, amikor Anders javasolta, hogy menjenek föl valamelyik hegyre, akkor mondtam volna, hogy ez azért túlzás. Hegyet mászni persze kétségkívül klassz dolog, onnan lenézni a völgyre, akár a túloldalon fölfedezni egy másik völgyet vagy épp a végtelenbe nyúló hegyláncot. S ezt az érzést Gabrielle hamarosan meg is ismerte, amikor végül csakugyan fölmentek a Brüstire az attinghauseni sífelvonóval. De én azt mondtam volna, hogy nem helyénvaló dolog egy tizenkét éves lánynak egy alig ismert férfival hegyet mászni. Három hete találkoztak először, s bár azóta két-három naponként összeakadtak és egy-egy órát beszélgettek, igazából alig tudott róla valamit. Ha ezt akkor elmondom, Gabrielle nem értette volna, hogy mi ezzel a baj, fölmentek a hegyre, egy jó órát kószáltak a tetőn, még a Waldnachterseet is látták odalent a mélyben, vagyis hát kétszáz méterrel maguk alatt. Ők ezerhatszáz méter magasan voltak, vagyis a tó is még sokkal magasabban volt, mint a Reuss völgye. Ezeket a számokat egy arra járó nénikétől tudták meg, aki egészen természetesnek vette, hogy ők ott vannak együtt. Ők is annak vették. Megebédeltek a vendégházban és lementek a sílifttel. Kellemes tavaszi szombat volt, anya dolgozott és soha nem tudta meg, hogy Gabrielle nem valamelyik barátnőjénél lebzselt aznap délelőtt és kora délután.
  Nem, Gabrielle nem értette volna és nem is fogadta volna el, ha találkoztunk volna és azt mondom neki, hogy ne menjen föl a hegyre Andersszel. Azt felelte volna, hogy ne avatkozzak bele. És nem lett volna igaza? Hiszen nem történt semmi különös. Csak én folyton aggodalmaskodok, mint általában a felnőttek.

Tavasszal még olyan egyszerű volt minden. Bejárt a suliba, hazajött, végighallgatta anya szokásos murizását, ami változó arányban tartalmazott panaszkodást őrá, Mautner úrra és a munkatársaira, a vendégekre, apára és – többnyire egész röviden – Amadeusra, aki mindig mindent jobban tud. Amikor nem otthon volt, akkor a lányokkal vagy Andersszel. Május végéig. Akkortól a lányokkal már alig, aztán egyáltalán nem. Csak folyton Andersszel.
  Akkoriban úgy gondolta, hogy a lányok csodálatosak. Igazi önzetlen jó barátnők, akik vállalják, hogy falaznak neki, mert ennyire szeretik. A nyáron már inkább úgy látta, hogy csak lusták. Mindig együtt mászkáltak, Ingrid, Louise, Sylvia, Frida meg ő, és nekik egyszerűen kényelmesebb volt azt mondani: „igen, Gabrielle-lel voltunk, erre meg amarra”, mint megmondani az igazat, hogy napok óta nem is látták, aztán hallgatni anya lamentálását, hogy soha nem lehet tudni, hogy merre járnak, az embernek nincsen egy perc nyugta, és ezt akkor mondja, amikor már hetek óta nem kérdezte meg, hogy hát mi újság, kislányom. Anya valahogy úgy van ezzel, hogy ha eszébe jut megkérdezni, hogy a lánya merre járt, akkor megköveteli, hogy azon nyomban megmondják neki, de ha nem jut eszébe – hát akkor nem jut eszébe.
  Apa annyiban más, hogy őt csak hetente egyszer látja, és akkor igenis be kell számolnia róla, hogy telt a hete. Ezt lehet előre tudni, valahányszor elindul apához Bürglenbe, tudja, hogy ez kérdés lesz. Csakhogy apát valójában egyetlen dolog érdekli: az iskolai jegyei. Mindig így volt, és nem változott most se, hogy szétköltöztek. Ezért azokról beszámol. Elmond minden fontosabb jegyet, ez néha eltart egy órácskát, mert apát az is érdekli, hogy mi volt az, amiért azt a jó vagy rossz jegyet kapta, és azzal kész is. Megbeszélték az elmúlt hetet. A válás utáni első fél évben csak rutinszerűen elmondta a jegyeit, amit apa iskolai előmenetelnek nevez, és kész. Lett volna még mondanivalója, de megtartotta magának. Ingridnek mondta el a legtöbbjét. Aztán megtudta, hogy Ingrid beteg, és nem mondta el neki többet.
  Anderstől tudta meg, akit akkor még egy hónapja se ismert, és egyszer kettesben voltak Ingriddel, a fagyizó felé tartottak, Anders ott várakozott, ő arra készült, hogy bemutassa őket egymásnak, de akkor megjött Ingrid anyja, és Ingrid elköszönt, hazament vele. Anders egy darabig nézett utánuk, aztán azt mondta:
  – Helyes lány. Biztos lesz majd srác, akinek megtetszik. De nekem nem kéne, a betegsége miatt.
  – Miféle betegsége? – csodálkozott Gabrielle, hiszen Ingrid világéletében makkegészséges volt.
  – Nem tudom. Biztos van ennek valami neve. Az unokabátyám volt ilyen… vagyis hát nyilván most is ilyen, csak rég nem láttam, elköltöztek. Hogy is mondjam csak… udvariasan végighallgat, akármiről beszélsz, aztán azt mondja: „jó, akkor én megyek”. Vagy akármi. Tökmindegy, miről beszélsz neki, végighallgat és mond valami semmitmondó, közönyös dolgot. Nem mintha baja lenne veled, mindenkivel ilyen. Tudod, mit mondok? Ismered Munk Péter meséjét, akinek kőszíve volt? Hát az volt ilyen. Vagy majdnem ilyen. Az unokabátyám sose bántana senkit, már csak azért se, mert ahhoz is foglalkoznia kellene az illetővel. Egyszerűen levegőnek néz mindenkit, de udvariasságból nem mutatja.
  Gabrielle ismerte Munk Péter meséjét, és ezentúl nem mesélt Ingridnek semmit, vagy csak közömbös dolgokat.
  Pedig lett volna mit, mert hamarosan elkezdett megváltozni az élete.

– Gabrielle! Harmadszor szólok, a füleden ülsz?!
  Fölriadt. Az asztalnál ült, előtte sült hús, krumpli… már a nagy része hiányzott, úgy látszik, gépiesen evett, amíg végiggondolta az elmúlt hónapok nagy részét abból, hogy anya négyfelé vágta az uborkát. Ahogy valamikor régen Amadeus tanácsolta.

Sok minden másképpen alakult volna, ha a lányok el nem fordulnak tőle. Vagyis hát voltaképpen elárulták. Először apa… Amadeus azt mondta neki, hogy elköltözik, azzal elárulja a gyereke bizalmát és szeretetét. Senki se tudja, hogy ő ezt a vitájukat kihallgatta, meg volt több is, és Amadeus többször is az ő pártját fogta a szüleivel szemben. De aztán ő is elárulta. És végül a lányok.
  Az ő árulásuk legalább érthető. Frida és Louise mellett ő valami olyasmi, mint egy szegény rokon, csak hát persze nem is rokon. Mindkettejük szülei sokkal jobban keresnek. Ingridéi is, ami azt illeti, meg hát van ez a Munk Péter-féle dolog nála. Sylviának meg ugye pont az apja ad munkát anyának. Nincs rá szükségük. Sokszor előfordult régebben is, hogy elmentek együtt valahova, és valaki szó nélkül kifizette az ő üdítőjét vagy sült krumpliját is, Sylvia, Ingrid, mindegyikük megtette már, de volt úgy is, hogy összedobták a pénzt, és senki se nézte, hogy ki mennyit ad bele, de neki volt a legkevesebb.
  Hát nyilván már elegük volt belőle, hogy a nyakukon lóg. Csak… megmondhatták volna egyenesen a szemébe.
  Már ismerték egymást egy ideje Andersszel, amikor elmondta. Ahogy összeakadtak, látszott rajta a gondterheltség. Sőt idegesség.
  – Hát neked mi bajod? – kérdezte Gabrielle.
  – Á, ne törődj vele. Kimegyünk a tóhoz?
  – Mehetünk…
  Kibicikliztek Flüelenbe, mint már többször, leültek egy-egy kólával a tópartra, és akkor Anders elmondta. Azt mondta, nem szívesen okoz neki szomorúságot, de úgy érzi, hogy joga van tudni, kik a barátnői.
  Úgy mondta el, hogy voltaképpen el se mondta. Azt igen, hogyan akadt össze velük egy étteremben, a mellette levő asztalnál ültek, és egyáltalán nem tettek hangfogót, hiszen fogalmuk se volt róla, hogy ő ismeri azt, akiről beszélnek, Gabrielle nevét is kimondták többször, és alaposan elmondták mindennek. Személyleírást is adott róluk, még Frida zöld köves fülbevalóját is megfigyelte, Ingridet meg látásból már ismerte is, észrevette Sylvia csorba fogát fent balra, és neveket is mondott, ahogy egymást megszólították, kétség se férhetett hozzá, hogy ők voltak azok és róla beszéltek. Az osztályban nincs több Gabrielle, így franciául, három szótaggal talán az egész völgyben nincs több, csak német Gabrielék vannak, négy szótagban, a végén kiejtve az e-t.
  Nagyon elkeserítette a dolog, nem is az, hogy ilyeneket gondolnak róla – nem is tudja, hogy milyeneket, hiszen azt Anders nem mondta meg –, hanem hogy a háta mögött ilyeneket beszélnek, szemtől szembe meg barátságosak.
  (Engem más keserített el ebben a dologban. Akkoriban Gabrielle nem mondott el nekem ilyesmiket, a szülei válása óta nagyon begubózott, szinte csak önmagával beszélgetett – meg egy ideje Andersszel. S akkoriban, amikor ezek a dolgok történtek, én sajnos nem voltam a közelben. Amikor végül elmesélte nekem, hogy mit mondtak róla a lányok, akkor meg már magától is tudta a helyes választ.
  Anders hazudott. Nem ez volt az első eset, hiszen Ingrid „Munk Péter-betegségét” is csak ő találta ki, és nem is az utolsó. A lányok semmi ilyesfélét nem mondtak. Változatlanul a legjobb barátnői voltak, illetve szerettek volna lenni, de Gabrielle ettől kezdve szóba sem állt velük. Amadeusszal már régóta nem, a szülei meg soha nem voltak azok az emberek, akiknek el tudta volna mondani, ami bántja.
  Egyetlen bizalmasa maradt: Anders. Aki pontosan azért hazudott, hogy ezt elérje.)

Tényleg fölmásztak az Eggbergére, a szerpentinen, teljesen ugyanolyan utca volt, mint lent a völgyben bármelyik, csak meredekebb. És hát innen fentről, amikor találtak egy helyet, ahonnan az egész völgyet be lehetett látni… igen, az fantasztikus volt. Mintha a lába elé tették volna az egészet. Altdorf, Schattdorf, Attinghausen, a Kummet és a Bocki völgye, ott volt minden. Gabrielle hozzá volt szokva a mélyben apróra zsugorodó házak látványához, mert a völgy a legkevésbé sem volt sík, némelyik utca közepéről nézve az utca egyik vége jóval lejjebb látszott, a másik meg följebb. De ilyen magasról ő még soha nem látta. A Brüstliről nem volt ilyen jó kilátás az egészre. A Reuss mint egy keskeny ezüstfonal húzódott a…
  Valaki megveregette a vállát. Gabrielle fölkapta a fejét. Anders volt az, egy távcsövet nyújtott neki.
  – Jaj, Anders, távcsövet is hoztál, de jó! Kösz!
  Elvette és azzal nézelődött tovább. Tényleg fantasztikus volt. Soha nem gondolta volna, hogy hegytetőről lenézni ennyivel érdekesebb, mint hegyoldalról. Egy ideig követett egy autót, aztán az eltűnt a házak között, akkor az embereket figyelte, a távcső akkorára nagyította őket, hogy ha ismerőst látott, azt még éppen fölismerhette. Végignézett az utcájukon, Weimarné éppen leszállt a bicikliről, a kereket vizsgálgatta, aztán arra jött valaki, Amadeus…
  Gyorsan elnézett másfelé. Nem akarta látni Amadeust. Süt a nap, kellemes szellő borzolja a haját, végre nem otthon punnyad, hanem világot lát, semmi kedve egy ilyen szép napon Amadeust bámulni.
  De aztán később visszanézett. Amadeus Weimarné biciklije mellett térdelt, a kereket vagy a láncot tanulmányozta. Igen, most majd megjavítja a biciklit. Ahogy megjavít mindent. Csak azt nem tudta megjavítani, ami akkor úgy elromlott.
  Leeresztette a távcsövet, így nem látta amazokat lent a mélyben.
  Amadeus kétszáz méterre lakik tőlük. Az egész élete úgy fog eltelni, hogy bármikor összetalálkozhatnak, az utcán, a boltban, a világon bárhol. Az az egyetlen szerencse, hogy Amadeus nem mondjuk hentes vagy efféle, mert ő képtelen lenne besétálni a boltjába és kérni valamit, egyébként nem is tehetné, hiszen megtiltották neki, hogy beszéljen vele. De nem ilyesmi. Festőművész. Már ígérte, hogy el fogja vinni őt valamelyik kiállítására, sőt azt is, hogy fest róla portrét – csak aztán közbejött az, ami történt. Hát most már ez se lesz. Pedig amíg modellt ül a portréhoz, jól elbeszélgettek volna. Nagyon szeretett Amadeusszal beszélgetni, annyi mindenről beszéltek valaha, és ő annyira érthetően elmagyarázott neki egy csomó…
  – Mi baj van, mit láttál?
  Anders hangja riasztotta föl. A hegytetőn álltak a kilátóban, és…
  – Semmit – felelte, sarkon fordult és megtörölte a szemét.

– Amadeust – szólalt meg jóval később.
  – Tessék?
  – Azt kérdezted, mit láttam.
  Ekkor egy kis úton ballagtak fönt a hegytetőn, szakasztott olyan házak között, mint a lentiek.
  – És ki az az Amadeus?
  Gabrielle sóhajtott.
  – A legjobb barátunk… volt. Amíg a szüleim össze nem vesztek vele. Most beszélnünk sem szabad.
  – Értem. Nehéz az élet. Nekem a szüleim a nagybátyámmal vesztek össze, évekig nem álltak szóba egymással. Valami ostoba pénzhistória. Én nem akarok ilyen lenni. Én szeretnék mindenkivel jóban lenni, hogy a gyerekeim barátai hellóval köszönjenek nekem meg a feleségemnek, meg a feleségem barátai is, meg az enyémek is őneki.
  – Hát az klassz lenne. Az én szüleimnek fogalmuk se volt, már a válás előtt se, hogy a másiknak kik a barátai, kollégái, senki. Meg hát az én barátaimat sem ismerik, csak úgy arcról, meg hát errefelé persze mindenki ismer mindenkit. De ha megkérdezném anyát, ki mellett ülök a suliban, nem tudná.
  – Inge Gerstl mellett – felelte Anders.
  – Gerschner – nevetett Gabrielle –, de tényleg Inge.
  – No látod. Egy kis odafigyelés.
  – És ha a feleségedet nem érdeklik majd a barátaid? Vagy téged az övéi?
  – Hát majd olyan lányt választok, akit minden érdekel.
  Kis csend lett, erre Gabrielle nem tudott mit felelni.
  – Volt egy lány otthon, akit szívesen elvettem volna – mondta Anders kisvártatva –, vagyis hát igazából meg is kértem.
  – És nemet mondott.
  – Ennél bonyolultabb volt a helyzet. Közölte, hogy helyes fiú vagyok, de ő csak olyanhoz megy, aki legalább már iskolába jár.
  Gabrielle elnevette magát. Anders mókásan szomorkás képet vágott.
  – Pedig nagyon tetszett, csak hát öreg volt hozzám, tizenegy-tizenkettő lehetett. Én meg öt. Akkor egy ideig azt terveztem, hogy amikor beiratkozom az iskolába, elmegyek hozzá és megkérem újra, hiszen teljesítettem a feltételt. Csak aztán mire iskolás lettem, ő már egyáltalán nem érdekelt. A szomszéd kislány mosolya bűvölt el, de őt hiába is kértem volna, mert még beszélni se tudott. Csak mosolyogni.
  Gabrielle nevetett, de valahol a nevetése mögött fölsejlett egy gondolat. Talán el is tűnt volna nyomtalanul, ha Anders következő mondatai nem csengenek éppen össze vele.
  – Folyton így jártam. No jó, nem mindig, de gyakran. Csupa olyan lány tetszett, aki vagy sokkal idősebb volt, vagy sokkal fiatalabb. Egy idő után már nem is érdekelt a koruk, valahol hallottam egy mondást, hogy ötven év múlva teljesen mindegy lesz, és tizenkét vagy tizenhárom éves koromban elkezdtem udvarolni. Nem jártam messzire, az igaz, a szomszéd kislány anyukájának udvaroltam. Persze hamar lepattintott. Évekkel később aztán a szomszéd kislány lett az első igazi csajom, lehetett úgy tízéves, én tizenöt. De hát semmi komoly nem történt köztünk.
  Gabrielle most arra gondolt, hogy neki tízéves korában még nem volt fiúja… és azóta sem. Még soha.
  – Azért ma már persze nem járnék tízévessel – folytatta Anders. – Valamicskét mégiscsak legyen nagyobb.
  Nem folytatta. Csend volt, csak a két pár cipő halk nesze, ahogy ballagtak az úton. Gabrielle fejében az az iménti gondolat két szóvá kristályosodott. És Anders éppen azt a két szót mondta ki.
  – Például tizenkettő.

Sajnos csak sokkal később találkoztunk, amikor az Anders-ügynek már vége volt, Gabrielle akkorra már magától is rájött, hogy neki sokkal inkább barátságra lett volna szüksége, nem szerelemre. Talán ahhoz még fiatal is volt. Én elmondtam neki, hogy a szerelemhez soha senki nem túl fiatal, nem is túl öreg – máshol volt a probléma. Egy tizenkét éves lány és egy felnőtt férfi a legkevésbé sem ugyanazt várja egy szerelmi kapcsolattól. Mindketten alkalmasak egy ilyen kapcsolatra, csak éppen nem egymással.
  – Ez lelki alkat kérdése – magyaráztam neki. Irenénél üldögéltünk, kint a kerthelyiségnek abban a hátsó részében, ahova csak ismerősöket enged be. – Nem az a központi kérdés, hogy Anders kezdettől fogva szemet vetett rád és gátlástalanul hazudozott, hogy az ágyába vihessen. Mármint ebben a kapcsolatban igen, de vannak még férfiak a világon, akik nem ilyenek. Most már attól szeretnélek megóvni, hogy ővelük kezdj, ha már Anderstől nem tudtalak. Mit gondolsz, miért tartom rossz ötletnek, hogy felnőttekkel kerülj ilyen kapcsolatba, még ha olyan normálisak is, amilyen Anders soha életében nem lesz?
  Gabrielle tűnődve húzogatta az ujját a kóláspohara peremén.
  – Azt mondtad, lelki alkat. Mit jelent az, hogy lelki alkat?
  – Vegyük egy egyszerű részletét. Ha írsz egy listát mindazokról a dolgokról, amiket csinálni szoktál, meg amiket nem szoktál, de szeretnél, és én is írnék egy ilyen listát, mit gondolsz, mekkora része lenne, ami közös kettőnkben?
  – Hát nem sok.
  – Szerintem se. Egy igazi kapcsolat nem abban merül ki, amit ti csináltatok. Házasság is rengeteg van ám, ami úgy kezdődik, hogy jól eldumálnak, aztán ágyba bújnak, ott is jól elvannak, hát akkor rajta, költözzünk össze. De az együttélés ezeken kívül még millió dologgal jár. Ha nem találják meg az összhangot, akkor lehet egy része nagyon klassz, az egész nem lesz az, és előbb-utóbb tönkremegy. Ne feledd, már eleve van köztük egy óriási különbség, a nemük, egy férfit és egy nőt legtöbbször más dolgok érdekelnek, mást tartanak fontosnak egy kapcsolatban. Ti akkor se találtátok volna meg az összhangot, ha… ha… nem is tudom, mi lett volna…
  – Ha a Brüstli maga emel minket a hátára – segített ki Gabrielle. Valamikor régen Amadeustól hallotta ezt a mondást.
  – Kösz, ez az. Akkor se. Mert Andersnek ez nem volt fontos, neki jó volt úgy, ahogy volt, te pedig még túl fiatal vagy, hogy tudd, hogyan kell.
  – Akkor most… mit csináljak?
  – Semmi különöset, majd felnősz és megtanulod.
  – Nem így értettem.
  Volt valami az arcán, amiből ki lehetett találni, mire gondol, de a biztonság kedvéért megkérdeztem.
  – Karl?
  – Hát… tegnap megkérdezte Ingridet, hogy szerinte engem ő érdekelne-e, persze hétpecsétes titokként, én semmiképp se tudhatok róla.
  – Akkor honnan tudsz mégis?
  – Jaj, ne csináld már, amióta kibékültünk, a lányok azt is elmondják nekem, hogy mit álmodtak, Karl pontosan tudta, hogy Ingridnek első dolga lesz továbbadni nekem.
  – Úgy. Mintha egy kicsit túl agyafúrt lenne, vagy túl gátlásos.
  Gabrielle hallgatott egy kicsit, aztán azt mondta:
  – Derítsük ki. Mert én most már olyan srácot szeretnék, aki nem olyan agyafúrt, mint Anders, de sokkal gátlásosabb.

Igazából Karl már korábban is próbálkozott, pár bátortalan mondattal a suliban, amikre elég alaposan oda kellett volna figyelni, hogy az ember megértse a voltaképpeni szándékát. De Gabrielle egyáltalán nem figyelt rá, nemhogy alaposan, meg se hallotta, mert tele volt a feje Andersszel. Mert aznap délután az Eggbergén, amikor már látták a gondolaliftet, amivel aztán lementek, Anders megállt egy facsoportnál.
  – Várjunk egy percet. Ott már egy csomó ember van, és én el akarok neked mondani valamit, amíg senki sem hallja.
  Az egyik fának dőlt, Gabrielle megállt vele szemben és várt.
  – Volt már olyan érzésed, hogy valamit muszáj megtenned, pedig tudod, hogy nem helyes? – Nem is várt a válaszra. – Nekem folyton. Valójában ezért vagyok itt. Volt egy rendes állásom, albérletem, jó, csajom éppen nem volt, de lehetett volna, minden adva volt egy tök normális élethez, és akkor jött ez az érzés, hogy nekem el kell onnan jönni. Fölmondtam az albit és kiálltam az útra stoppolni, aztán itt Uriban lyukadtam ki. De az is ilyen volt, hogy fölhoztalak ide. Lehet, hogy nem helyes a szüleid tudta nélkül ilyen messze elhozni téged, de valami azt mondta, hogy muszáj, mert még semmit se láttál a világból, és ez így nincs rendjén. Ha már nem vihetlek el Zürichbe vagy Genfbe, legalább a völgyből kimozdultál egy kicsit. És most megint olyan érzésem van, hogy meg kell tennem valamit, ami nem helyes.
  – És mi az?
  – Beléd fogok szeretni – felelte Anders.
  Gabrielle-lel meglódult a világ. Ilyen egyszerű? Csak néhány szó, és megváltozik minden?
  – Még elszaladhatsz – mondta Anders, amikor már hosszúra nyúlt a csend, csak álltak és nézték egymást.
  Gabrielle megcsóválta a fejét.
  – Pedig ha nem szaladsz el, akkor még meg is foglak csókolni.
  Gabrielle még egyszer megcsóválta a fejét, s meg is szólalt, bár némi erőfeszítés kellett hozzá.
  – Nem szaladok el…

Igen, így történt, egy napsütéses júniusi vasárnap délutánon, ami mindenki másnak olyan lehetett, mint akármelyik nap, hogy először csókolóztak az Eggberge fennsíkján egy facsoport tövében. Gabrielle tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a percet.
  – Valamikor az elején, amikor átölelt, egy pillanatra még fölvillant bennem, hogy senki sincs a közelben, ő sokkal nagyobb és erősebb nálam… de aztán elillant ez a gondolat, mintha soha nem is lett volna. Anders nem olyan, soha nem bántana engem.
  – Végül is ilyen értelemben nem is bántott – feleltem.
  Gabrielle bólintott, tűnődve forgatta a poharát, aztán mintha csak ahhoz beszélne, folytatta.
  – Olyan, mintha évek teltek volna el azóta. Ha visszagondolok mondjuk arra, amikor Ingriddel összevesztünk egy ruhán, az volt ennyire régen, kilencévesek voltunk. Ez meg csak most ért véget… egy hónapja még ott ültünk fent – mutatott valahová az Eggberge oldalára –, van ott egy kiskocsma valahol a szerpentinen, narancslét ittunk, a pincérnő pofákat vágott, mint anya szokott, mert a sörön több a haszon, és látta, hogy gyalog jöttünk. Anders akkor már kinézett egy motort, amit majd megvesz… – Elmosolyodott. – Hát a tulaj most hoppon maradt, nem fogja tudni eladni a motorját.

Az első csókot hamarosan követte a második, lent a hegy lábánál húzódtak be a fák közé, de aztán már nem mertek csókolózni, bárki megláthatja őket.
  – Vigyázni kell, kicsim – mondta Anders. – Lehet, hogy a korkülönbség neked meg nekem nem fontos, mert az igazi szerelem nem az életkortól függ. De mások ezt nem tudják. Ne törődj velük. Most már tudod, hogy szeretlek, és ha egész nap nem tudlak megcsókolni, mert mindig van valaki a közelben, ez akkor is így van.
  Gabrielle bólintott, de nem felelt, nem tudott megszólalni. Furcsa fájdalmat érzett a mellében, mintha feszítené belülről valami, valami remegő bizonytalanság úszott körülötte, mintha megtalált volna valamit, valami nagyon fontosat, vagy mintha elvesztett volna valami nagyon fontosat, el se tudta dönteni, hogy melyik a kettő közül, de mintha… valahogy megváltozott minden, az egész világ, a házak mintha idegenek lennének, de különben mindegy is, mert őt már csak egyvalami érdekli az egész világon, Anders, hogy szeretik egymást, hogy Anders, a drága Anders a karjaiban tartotta őt, hogy megcsókolta, és máskor is meg fogja csókolni, és mindig szeretni fogja…
  Egész nap a föld fölött lebegett, és másnap is, de nem vette észre senki. Harmadnap sem, egyáltalán, soha senki nem vett észre semmit.
  Azt sem, hogy Gabrielle mennyire szenved és dühöng. Illetve a dühöngés volt előbb. Mert másnap reggel beállított apa, el szokott így jönni, hol szombaton, hol vasárnap, hol két hét után, hol három vagy éppen négy, hol reggel kilenckor, hol délben, de volt, hogy délután négykor, és akkor neki vele kellett mennie családi életet élni. Máskor mindegy volt, anyával van-e vagy apával, mindkét helyen épp hogy ki lehetett bírni – de most Andershez szeretett volna rohanni, és szidta a balszerencsét, hogy nem ugrott öt perccel korábban biciklire és tekert el hazulról.
  Anyában azt volt nagyon nehéz elviselni, hogy örökké tett-vett a ház körül, egész nap megállás nélkül csinálta a semmit, főzött, mosott, rendet rakott, de főleg takarított, azt többet csinálta, mint minden mást együttvéve, és a pillanatnyi hangulatától függött, hogy mi a véleménye Gabrielle segítségéről. Gyakori volt, hogy akkor kezdett bele valamibe, amikor Gabrielle nem volt a közelben, és amikor meglátta őt csinálni valamit, akkor ráförmedt, hogy inkább segítene – mintha Gabrielle átlátna a falakon és tudná, hogy anya éppen mit csinál –, mert anyának a takarítás mindennél fontosabb volt, kivéve persze a leckét, és Gabrielle gyakran csinált úgy, mint akinek valami nagyon hosszadalmas házi feladata van, hogy addig is nyugta legyen anyától. Máskor viszont anya úgy kezdett el például mosni, hogy egyből szólt neki, hogy jöjjön segíteni, de ilyenkor hozzá is tett valami affélét is, hogy ő nem bírja már egyedül, hogy megszakad a rengeteg munkában, és gyakran valami olyasmit is, hogy „majd meglátod, ha te nevelsz gyereket”, amivel nemcsak egy pillanat alatt elvette Gabrielle kedvét attól, hogy segítsen – pedig hát attól még muszáj volt –, de olyasmit csinált, amit most ősszel, amikor Irene kerthelyiségének hátsó részében ültünk, Gabrielle így fogalmazott meg:
  – Én ezt mártírkodásnak hívom. Soha nem kértem, hogy hetente mossa ki az összes ágyneműmet, de ő úgy tesz, mintha ez egy óriási nagy szívesség lenne, amit külön az én kedvemért tesz, és már előre megfenyeget, hogy gyereket nevelni milyen rossz. Sőt felnőttnek lenni is, amikor kitölti az adóbevallását, vagy… vagy mit tudom én, miket csinál, amiket csak a felnőtteknek kell, olyankor folyton olyanokat mond, hogy örüljek, hogy nekem ezeket még nem kell, de bezzeg majd meglátom felnőtt fejjel, hogy gyereknek lenni milyen jó volt, és felnőttnek milyen rossz. És soha nem gondol arra, hogy ezzel valósággal elveszi a kedvemet attól, hogy felnőjek, de akkor is fel fogok nőni, ha akarok, ha nem… á, annyira hülyeség ez az egész…
  – Mit gondolsz – szólaltam meg, amikor már egy kis ideje hallgatott –, az ilyen szülői viselkedés nem erősítheti az öngyilkos gondolatokat azokban, akik erre fogékonyak?
  Gabrielle fölnézett rám.
  – Te most interjút csinálsz velem?
  – Jaj, dehogy. Isten őrizz. Csak a véleményedre vagyok kíváncsi.
  – Nem tudom. Komolyan fogalmam sincs. Nekem sose voltak öngyilkos gondolataim, nem tudom, hogy akiknek vannak, azoknak honnan, és… és…
  – Oké, hagyjuk. Bocs, tényleg nem téged kellett volna kérdeznem, inkább valami társadalomkutatót. Csak tudod, néha kibukik belőlem az író. Folytassuk. Anyádat ezzel nagyjából kiveséztük.
  – Apa ugyanez, csak másképp. Anders mellett jöttem rá, hogy mennyire értelmetlen dolog, hogy elcipel a völgy másik végébe, aztán visszamegy a tervezőasztalához. Andersnek tényleg van egypár rossz tulajdonsága, de amikor vele voltam, akkor ő tényleg velem foglalkozott, érted? Volt olyan, hogy mentünk az utcán, szembejött egy haverja, dumálni kezdett vele, Anders meg két perc után lepattintotta, hogy nem ér rá, majd máskor. Apa ilyet soha nem csinált, vele is mentem az utcán rengetegszer, jött valaki, szóba elegyedtek, én meg ott ácsorogtam és vártam. Persze anyával is. Anders nem ilyen volt…
  Ahogy egy pillanatra elhallgatott, láttam, mi jár a fejében. Szakmai ártalom. Gyorsan megszólaltam.
  – Figyelj, nem kell rosszul érezned magad azért, mert voltak a kapcsolatotokban jó dolgok is. Ez teljesen rendben van. Mindketten tudjuk, hogy szeretted Anderst, és nincs abban semmi elítélendő, ha vannak dolgok, amikre szívesen gondolsz vissza, amik hiányoznak.
  – Igen – mondta kisvártatva –, vannak.

Az Eggberge után két napig nem találkoztak. Gabrielle a kínok kínját állta ki, minden percben azt várta, hogy megszólal a csengő és Anders áll az ajtóban, pedig tudta, hogy ez lehetetlen, Anders nem tudja, hogy anya mikor van itthon, hát nem jöhet hozzájuk. Hétfőn hatkor biciklire ült és áttekert Altdorfba, hátha meglátja valahol a fiút, de hát persze nem látta, Altdorf nem nagy város, de ahhoz éppen elég nagy, hogy ne lehessen csak úgy összeakadni valakivel véletlenül. Anders már biztos rég otthon van, csakhogy a címét nem tudja. Így aztán hazament, anyának nem is válaszolt, Fridáról kérdezett valamit, mert ő azzal az ürüggyel jött el hazulról, hogy hozzá megy a leckét megkérdezni. Csak bement a szobájába és leroskadt az ágyra. A gondolatai vadul kergették egymást.
  Anders már felnőtt. Neki nem egy kis csókolózás kell, hanem igazi nő, aki rendesen a párja lehet mindenben. Ő meg csak tizenkét éves, még kézen fogva se mehetnek az utcán, mert itt mindenki mindenkit ismer, egykettőre eljutna a szüleihez. Persze ha ők nem szólnának bele mindenbe, akkor nem számítana, akár tudhatnának is róla. Szerelmes. És akkor mi van? Más is volt már szerelmes a világon. Olyan biztosan tudta, hogy ha anyáék megtudnák, akkor patáliát csinálnának, ahogy azt tudta, hogy szereti Anderst.
  De Anders? Csakugyan úgy szereti őt, ahogy mondta? És ha igen, akkor miért nincs itt, mondjuk miért nem kószál az utcájukban, hogy megláthassa az ablakból? De mit szeret Anders őrajta, amikor még meg sem csókolhatja, csak titokban? Meddig tart, hogy egy vele egykorú nő az ujja köré csavarja?
  Gabrielle két napig őrlődött kétségek között, az egyik percben meg volt győződve róla, hogy Anders már nem szereti, talán soha nem is szerette, a másik percben pedig meggyőzte magát, hogy ez lehetetlen, Anders igenis szereti őt, csak nem tud eljönni, mert… és ha valami baja történt? Ha kórházban fekszik?!
  – Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha kiderül, hogy kórházban van… persze egyetlen közös ismerősünk se volt, aki elmondhatta volna, de mondjuk… mondjuk megírja az újság, hogy baleset ért egy fiatalembert, és ráismerek a leírásból. Azt se tudom, beengedtek-e volna hozzá.
  – Nem – feleltem. – Talán ha életveszélyes állapotban van, és azt mondod, hogy a kishúga vagy. Ha elhiszik. De hát itt a völgyben mindenki ismer mindenkit. Talán ha mondjuk Zürichbe viszik kórházba.
  – Oda meg egyedül el se jutottam volna… fogalmam sincs, mibe kerül a jegy, de biztos nincs annyi pénzem.
  – Szerintem kár ezen filózni. Hiszen Anders nem került kórházba.
  – Hát nem.
  – Szóval aggódtál értem? – nevetett Anders boldogan, szerelmesen, és úgy szorította magához, mintha soha nem akarná elengedni. – Jaj, kicsim, nekem is annyira hiányoztál. Nem tudtam szólni neked, nem tudok egy telefonszámot se, cédulát se mertem bedobni, hátha valaki más találja meg, aztán kellemetlenséged lesz belőle. Ne haragudj. Haza kellett mennem két napra, elintézni pár dolgot. Hirtelen hívtak, nem volt még ötletem se, hogy tudnálak értesíteni. Meg igazából azt hittem, hogy hétfő délelőtt elintézhetem az egészet… mindegy, fő, hogy itt vagyok megint veled.
  Később, a folyóparton sétálva mondta el, hogy mi történt. Rendőrségi ügy, de hát ostobaság az egész. Az egyik barátját belekeverték egy hülye lopási históriába a cégnél, ahol korábban mindketten dolgoztak, és Anders az egyik tanú. Kapott egy idézést, hogy hétfőn reggel jelenjen meg a kapitányságon, és nem számított, hogy nem ő a vádlott, ha nem engedelmeskedik, rendőrrel vezettetik elő. Aztán délutánba húzódott az egész, és végül közölték, hogy reggel jöjjön vissza, úgyhogy otthon aludt a szüleinél.
  – De csak rád gondoltam egész idő alatt, kicsim. Mit gondolsz, elég messze vagyunk már?
  – Honnan?
  – Otthonról, hogy megcsókolhassalak.
  Gabrielle nevetett és odabújt hozzá. Előzőleg már megkockáztattak egy csókot Weimarné fészere mögé húzódva, ő ilyenkor nincs otthon. Most valahol a folyóparton voltak, úton Seedorf irányába, és már valamicskét eltávolodtak csakugyan.
  – Ide hallgass, kicsim. Valamit tenni kell, hogy értesíthesselek, ha el kell mennem.
  – Miért kellene? – suttogta Gabrielle. – Azt mondtad, elintézted ezt az ügyet.
  – Igazad van. Bármiről értesíthesselek. Megvan. Kirakok egy cédulát az ablakomba.
  – Azt se tudom, hol laksz.
  – De most majd szépen odamegyünk és megmutatom az ablakot. A hátsó ablakot fogjuk használni, az a hegy felé néz, arra nem jár a kutya se, akármit írhatok oda, senki se látja. De ha nem jövök, amikor megbeszéltük, akkor átjöhetsz és megnézheted, hogy mi van az ablakban.
  Így átballagtak Altdorfba, Gabrielle ekkor járt először a Marktgassén, Anders új albérletében. Először csak kívül, megnézte a házat és helyesnek találta, meg is kerülték és megnézték a hátsó ablakot. Kicsit magasan volt neki, ha Anders egy apró betűs cédulát tesz az ablakba, azt ő lentről nemigen tudja elolvasni, de Anders ezt is megoldotta.
  – Akkor másképp csináljuk. Itt a fa tövében, a fal felőli oldalon, pontosan ide leteszem a levelet, nejlonzacskóba rakom, hogy el ne koszolódjon, és húzok rá annyi földet csak így a cipőmmel, hogy ne látsszon. Úgyhogy ahhoz se kell ásó, hogy kiszedd. Oké?
  – Oké – mosolygott Gabrielle. Anders átölelte, s egy percig csak álltak és nézték a helyet, ahol majd a leveleik lesznek.

– Találd ki, hogy visszamentem-e oda később – mondta Gabrielle, amikor erről beszéltünk Irene asztalánál, a kerthelyiség tölgyfaácsolatú teteje alatt.
  – Visszamentél.
  – Igen – bólintott –, visszamentem. Egyetlenegyszer, úgy egy héttel Zürich után. Persze tudtam, hogy nincsen ott levél. Csak… nem is tudom.
  – Nosztalgia – segítettem ki. – Nem azért mentél, hogy levelet keress. Csak látni akartad azt a helyet még egyszer. És mivel ti soha nem ástatok el oda levelet, most elástál egyet.
  – Csak nem ástad ki?!
  – De drágám, én azt se tudom, hol kellene ásni.
  – Akkor honnan tudod?
  – Ez a munkám. Egy kertész nyilván észrevenné a friss ásásnyomot, de én író vagyok, nekem az a dolgom, hogy az emberekhez értsek. Akarod, hogy azt is megmondjam, mi áll a levélben?
  Néhány pillanatig néztük egymást, aztán Gabrielle lassan bólintott.
  – Te tényleg tudod, mit írtam.
  – Tudom. Szóról szóra tudnám idézni, pedig sose láttam, de tudom, hogy mindent leírtál, amit csak leírhattál.
  Lehajtotta a fejét.
  – Igen. Mindent.

Élete legboldogabb időszaka volt.
  Fölmentek a hegyekre mindenhol, ahol csak út vezetett rájuk, és mindent megnéztek odafentről. Anders kölcsönkérte egy barátja kocsiját és elvitte Andermattba, fölmentek liften a Gemsstockra és körülnéztek háromezer méter magasból. Egy másik alkalommal meg elkocsikáztak Luzernbe, egy fedett hídra menekültek az eső elől, ott csókolóztak, aztán amikor túl sok volt a járókelő és attól tartottak, hogy valakinek szemet szúr a korkülönbség, akkor elindultak kifelé a városból, csak úgy az orruk után, és találtak egy erdei utat valahol, ott nem járt senki. Többször is elmentek így kocsival, amikor csak Anders barátja nélkülözni tudta az autóját, mindig másfelé, nem számított, csak ne otthon legyenek, ahol minden szembejövő elárulhatja őket, és ahol Gabrielle már minden követ ismert és régesrég megunt. Anders egyszer még hajót is szerzett, egy másik barátjáét, amivel elmentek egészen Brunnenig, persze nem voltak kettesben a fedélzeten, a hajót Anders se tudta volna vezetni, de a barátját nem érdekelte, hogy mit csinálnak, az se, hogy egyáltalán a fedélzeten vannak. Elintézte az ügyeit Brunnenben, addig ők várost néztek, aztán jöttek haza. Csodálatos volt, Gabrielle a Reusstól öt perc gyalogútra, a tóhoz is elég közel lakott, de még soha nem utazott hajón.
  Brunnenben Anders a terveit is elmondta.
  – Tudod, én nem törekszem valami nagy dolgokra. Úgy értem, nem akarok a Liebherr elnöke lenni, mondjuk. Szeretnék egy saját házat, családot, kocsit… mondjuk egy ilyen hajó azért klassz lenne, de ekkora pont elég is, nem kell nekem luxusjacht. Eredetileg az volt a tervem, hogy harmincéves koromra már feleségem is legyen, esetleg gyerek is, de már látom, hogy a házassággal várnom kell harminchárom éves koromig.
  Gabrielle nem kapcsolt azonnal.
  – Miért, előbb nem nősülhetsz?
  – Én igen, de a lány, akit szeretek, csak akkor tölti be a tizennyolcat.
  Gabrielle döbbenten nézett rá.
  – Te most… te most…
  Anders hirtelen letérdelt előtte.
  – Hozzám jössz, ha betöltöd a korhatárt?

Irene hozott nekünk hot dogot, Gabrielle-nek kecsöppel, nekem mustárral, ahogy szeretjük.
  – Tudom, mit akarsz kérdezni – mondta Gabrielle. – Hogy szerintem mennyire volt komoly az a lánykérés. Az biztos, hogy én teljesen komolyan vettem. Anders… igen, ez végül is kellett a tervéhez. Nyilván nem vett volna feleségül, nem is maradtunk volna együtt hat évig, akkor se, ha nem így alakul.
  Elszántan beleharapott a kiflijébe.
  – Legalább ennyi jó származik a kapcsolatotokból – bólintottam. – Érettebb lett a gondolkodásod, tisztábban látod a dolgokat, mint sokan a nálad jóval idősebbek közül is.
  Soha nem beszélt nekem arról, hogy mi történt közöttük az ágyban. Csak annyit, hogy hogyan. Ezt máskor mondta el, fölmentünk a Brüstlire, leültünk egy facsoport tövében, legfeljebb a sündisznók hallhattak minket.
  – Mire odaértem Altdorfba, eleredt az eső, azt mondta, nem maradhatunk idekint, megfáznék. Elvitt az albérletébe. Már elég vizes voltam, adott egy fürdőköpenyt a ruhám helyett. Úgyhogy abban voltam, neki persze volt mibe átöltöznie, körbevitt a lakásban, megmutatta. Teljesen normális kis lakás volt, és valahogy olyan… nyugodt. Persze csak később jöttem rá, hogy miért érzem olyan nyugodtnak, akkor, amikor hazamentem és megint hallgathattam az anyám örökös pattogását. Andersnél nem pattogott senki. Azelőtt… régebben sokszor átszaladtam Amadeushoz, néztem, ahogy fest, vagy beszélgettünk, mindegy, mit, csak ne legyek otthon és ne kelljen hallgatnom az anyám pattogását, az apám zsörtölődését, meg ahogy veszekszenek. Aztán a válással ez is elveszett, hiába nem veszekedtek többet egymással, apa helyett anya velem veszekedett. Amadeushoz nem mehettem többé, a lányokhoz se, mert azt hittem, hogy utálnak… maradt Anders.
  Nagyot sóhajtott.
  – Szóval egy darabig csókolóztunk, aztán… aztán az történt, amit már tudsz. És ha utálsz is ezért…
  – Dehogy utállak.
  – Szóval… én… jól éreztem magam Andersszel az ágyban. Minden reggel türelmetlenül vártam, hogy mikor indulhatok végre hozzá, és fájt, amikor el kellett jönnöm tőle.
  – Szeretted. Nincs ebben semmi rossz. Azazhogy a rossz nem ebben van.
  – Ami azt illeti… nem tudnám megmondani, mit tennék, ha most egyszer csak itt állna előttem.
  – Ne aggódj, elég, ha én tudom.
  – Miért, mit tennék?
  – Nem, bocs, én azt tudom, hogy én mit tennék, ha most megjelenne itt, és neked el kellene döntened, hogy a nyakába borulj vagy orrba vágd. Átvállalnám tőled a döntést.
  Rám mosolygott a könnyein át.
  – Te aligha fogsz a nyakába borulni.
  – Hát nem.
  Lehajtotta a fejét.
  – Nem, igazából… azt hiszem, én sem.

Utólag visszagondolva Gabrielle úgy érezte, túl sok minden kavargott benne egyszerre ezen a nyáron. Sokat gondolt vissza a találkozására a mentővel, mert ahogy később, már az egyik beszélgetésünkön megfogalmazta, ez az eset tökéletes példája annak, ahogy akkoriban élt.
  – Már elkezdtem az életem új fejezetét, pedig még a régit se olvastam ki.
  Jó ideig csak bámultam rá.
  – Ez valami idézet valahonnan?
  – Dehogyis…
  – Hé, úgy tudtam, kettőnk közül én vagyok az író. Te meg egy tizenkét éves kislány. Honnan szedsz ilyen hasonlatokat?
  – Nem tudom. Csak úgy jött.
  Mindennapos eset volt pedig. Amikor belépett a boltba, akkor állt meg kint a mentőautó, az ápoló bejött, vett pár dolgot, péksüteményt, üdítőt, apróságokat, Gabrielle csak egy üveg gyömbérszörpöt. S éppen egyszerre értek a polcok között annak a kis utcának a bejáratához, ami a pénztárhoz vezetett. Az ápoló udvariasan bólintott, előreengedte. Abban a pillanatban Gabrielle úgy érezte, mintha valaki hátulról elkapta és visszarántotta volna. Pedig nem volt ott senki.
  – Menjen.
  – Csak a hölgy után – mosolygott az ápoló. Nagydarab, kedélyes férfi, ragyogó neonzöld kabátban, sötétkék nadrágban, amiken széles fehér fényvisszaverő csíkok voltak, a mentőszolgálat jelvénye meg a névtáblája, bár Gabrielle arra rá se nézett, az egész embert egyben nézte, a derekára csatolva mindenféle nagyon célszerű eszközzel, az egész emberből áradt a céltudatosság, minden úgy volt rajta megtervezve, hogy hibátlanul ellássa a feladatát, egyvalamit kivéve, hogy egy élelmiszerboltban ácsorgott és vele vidámkodott.
  – Nem érti? Menjen már! Maga mentő, mindenhol magának kell elöl menni!
  Utólag visszagondolva Gabrielle már úgy érezte, a férfit legalább annyira meglephette az ő arckifejezése, mint a szavai. Egy pillantást vetett a pénztárra, ahol a pénztárosnő rájuk se hederítve várakozott, aztán őrá nézett megint, mint aki nem érti, miért kell neki előremenni egy közönséges bolti pénztárnál, ahol nincsen semmi mentenivaló.
  – Miért? – kérdezte csodálkozva.
  – Mert rádió van a fedélzetén – mondta egy idegen hang Gabrielle szájából. – Mert bármikor megszólalhat, és akkor maga eldobja a kóláját és rohan, aztán lehet, hogy fél napig harcol valakinek az életéért és nem lesz ideje egy kortyot inni!
  Az ápoló kurtán bólintott, azt mondta, értem, és ment a pénztárhoz. Gabrielle beállt mögé, kicsit kábán, zűrzavaros érzések kavarogtak benne, és csak lassan formálódott meg benne az az érzés, hogy most valamit nagyon jól csinált. Az ápoló fizetett, aztán visszafordult hozzá.
  – Magából még nagyon rendes ember lesz, kislány. Viszontlátásra.
  Elment, ezzel teljessé téve Gabrielle-ben a zűrzavart. Mert ő nem volt rendes ember. Nem ő volt a rendes ember. Ő egy szót se szólt egész idő alatt. Minden szava Amadeusé volt, ő mondta ugyanezt egy mentőápolónak sok évvel ezelőtt ugyanebben az üzletben, s Gabrielle ott állt mellette és hallott mindent. Aztán hazafelé menet Amadeus mesélt neki a mentőkről, tűzoltókról, rendőrökről, akik sokszor napokon át küzdenek azért, hogy egyetlen embert kimentsenek például egy hegyomlás alól, és az a legkevesebb, hogy ha munkaidőben, egyenruhában, szolgálati kocsival vannak, akkor mindenhol engedjék őket előre, mert nem lehet tudni, hogy lesz-e idejük meginni azt az üdítőt, mielőtt riasztják őket.
  Most, évekkel később Gabrielle minden szóra emlékezett. Arra nem, hogy hatéves volt vagy mondjuk nyolc, amikor ez történt, de még Amadeus hangsúlyait is pontosan megőrizte az emlékezete, és ösztönösen mindent ugyanúgy mondott vissza, még azt is, hogy Amadeus nem azt mondta, hogy a kocsiban vagy a műszerfalon, hanem hogy a fedélzetén.
  De ha a mentő, aki ezt persze nem tudta, azt mondta, hogy belőle nagyon rendes ember lesz, akkor… akkor valójában Amadeus az, aki nagyon rendes ember. Az az Amadeus, akivel ő szóba sem áll, akinek a köszönését sem fogadja. De… de mégiscsak ő volt az, aki előreengedte ezt a mentőápolót, azért, mert hat-nyolc éves korában Amadeus megtanította rá. Belőle is rendes embert csinált. Legalább ebben az egy dologban… s még ki tudja, mi mindenben. Hiszen rengeteget tanult Amadeustól. Négy-öt éves kora óta voltak barátságban. És ha ez így van, akkor Amadeus nem árulhatta el őt, mert rendes ember olyat nem tesz. Akkor csak ő árulhatta el Amadeust, mert ő mégse annyira rendes ember. Mert Amadeusnak nem jutott ideje egészen rendes embert nevelni belőle, hiszen szétválasztották őket. Csakhogy ez azt jelenti, hogy ez a szétválasztás sem volt rendes dolog, hiszen elválasztották attól, aki hét vagy nyolc éven át nevelte rendes emberré.
  Ahogy hazafelé tartott, egyre-másra jutottak eszébe alkalmak, amikor Amadeus nevelte rendes emberré, anya meg csak pattogott ahelyett, hogy nevelte volna. Azt régóta tudta, hogy ha magyarázatra van szüksége valamiről, anyához kár fordulni, mert csak annyi lesz a válasz, hogy most nem ér rá. De váratlanul belehasított a felismerés, hogy apa magyarázatai se sokat érnek, apa úgy magyaráz, mint akinek nem az a fontos, hogy ő azt megértse, hanem hogy túl legyen a feladaton. Kipipálja, kész, ez is el van végezve. Amadeus az, aki mindig úgy magyarázott, hogy az neki érthető legyen, aszerint, hogy hány éves volt éppen, és ha voltak részletek, amiket nem értett, akkor tovább kérdezett és Amadeus azokat is elmagyarázta, fáradhatatlanul.
  Otthon az is eszébe jutott, hogy anya egyszer megkérdezte Amadeust, aki akkor már órák óta magyarázott neki mindenfélét, mert neki kifogyhatatlan kérdései voltak, Amadeus pedig mindenre rendíthetetlenül válaszolt, szóval anya megkérdezte, hogy miért nem ment tanárnak. Erre Amadeus rámosolygott, nem anyára, őrá, Gabrielle-re, és azt mondta, elég neki ezt az egyet tanítani. Gabrielle pedig visszamosolygott, és úgy érezte, Amadeus mindig ott lesz mellette, mindig számíthat rá.
  És elveszítette.
  Csak másnap döbbent rá, hogy nincs meg a gyömbérszörpje. Nem hozta haza. Fogalma se volt, mi lett vele. Annyira meg volt zavarodva, hogy azt se tudta, kifizette-e vagy sem, de valószínűleg csak letette valahol és továbbment.

– Azt hiszem – mondta, amikor fent ültünk a hegyoldalban, a facsoport tövében –, ez a mentőügy okozta, hogy elkezdtem a dolgokat úgy nézni, hogy mit szólna hozzájuk Amadeus. Vagy legalábbis megpróbáltam. És pont a lányokkal való szakítással kezdtem.
  – Hát az nem lehetett egyszerű, ismerve Amadeust.
  – Tényleg nem. Neki a barátság nagyon fontos, és rosszallotta volna, hogy nem állok szóba velük. Csak hát ő is megszakította velem a barátságot, tehát a saját elvét nem tartotta meg ő maga sem. Viszont… ez képtelenség, Amadeus ilyet egyszerűen nem csinál, még anya sem állította róla soha, hogy ne tartaná meg az elveit. Ellenkezőleg, gyakran nevezte csökönyösnek, aki körömszakadtáig ragaszkodik az elveihez, és azokért mindent. Valamelyik zsörtölődésében is pont ezt mondta, amikor én ilyesmin töprengtem, és sehogy nem fért a dolog a fejembe. Ha Amadeusnak az az egyik elve, márpedig elmondta nekem is, hogy a barátság annyira fontos, akkor miért szakította meg velünk? Vagy miért hagyta, hogy mi megszakítsuk? Mi lehetett az az elv, ami még ennél is fontosabb? Mert azt éreztem, hogy csak egy másik elv lehetett. De nem tudtam rájönni, hogy mi lehetett az. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy én csak egy gyerek vagyok, aki annyi mindent nem tud még.
  – Mígnem aztán?
  Megrázta a fejét.
  – Nem, nem volt semmilyen „mígnem aztán”. Nem tudtam rájönni. Meg kellett nekem mondani.

– És a szakítás a lányokkal? – kérdeztem egyszer, más alkalommal, a folyóparton sétáltunk éppen.
  – Mi van vele?
  – Valamelyik nap azt mondtad, hogy a mentőügy után kezdted úgy nézni a dolgokat, hogy mit szólna hozzájuk Amadeus, és a lányokkal való szakítással kezdted.
  – Ja igen. Tényleg így volt. Akkor már hetek óta… dehogy, vagy két hónapja nem beszéltem velük többet, mint szia-szia. De látod, ez is milyen furcsa, azt ösztönösen megtartottam, hogy köszönök nekik, pedig azt még nem is tudtam, hogy Amadeus egyszerűen azért köszön nekem mindig, amikor találkozunk, mert volt gyerekszobája, és ha még csak nem is köszönne, az olyan lenne, mintha ki se kerülne, hanem átgázolna rajtam. Én meg… egy évig egyszer se köszöntem neki…
  – A lányokról akartál beszélni – tereltem vissza szelíden.
  – Amikor elgondolkodtam, hogy vajon Amadeus mit szólna ahhoz, hogy megszakítottam a lányokkal a barátságot, folyton arra jutottam, hogy a legnagyobb megdöbbenéssel fogadná. Megkérdezné, hogy ezt mégis hogy képzelem, egy barátságban nincs olyan, hogy haragszomrádot játszunk és nem vagyunk hajlandóak beszélni a másikkal, az meg pláne nincsen, hogy csak úgy megszakítjuk a barátságot… még egyetlen emberrel se, nemhogy egyszerre mindenkivel. Leszidna. Talán még kiabálna is velem, pedig azt nagyon ritkán tette, csak amikor kicsi koromban fölmásztam arra a sziklára Weimarné háza fölött, az tényleg veszélyes volt, és utánam másztak apával kétfelől, és mindketten kiabáltak… mindegy, szóval nagyon haragudna. És ahogy ezt végiggondoltam, kezdtem érezni, hogy ez így nem jó.
  – De akkor még nem volt erőd változtatni rajta.
  – Ezt is tudod?
  – Tényleg ez a munkám.
  – Nem, nem volt erőm. Mit csináljak, menjek oda a lányokhoz és kérjek bocsánatot? De hisz nem én mondtam róluk szörnyű dolgokat a hátuk mögött. Persze aztán ez elég könnyen megoldódott… de már csak Zürichben. Amadeusnak elmondtam az egészet, és ő csak nézett rám… én pedig rájöttem, hogy hazugság volt az egész. Anders minden szava, minden mozdulata hazugság volt!

Gabrielle egyszer azt mondta, különös kettősségben élte az életét ezen a nyáron. Nekem ez a kifejezés nagyon tetszik, az persze nem, amit jelent, de az igen, hogy ilyen szavak jutnak az eszébe. Erich Kästnernek volt az a szokása, hogy folyton kibeszélt a regényeiből, és ez a regény már éppen elég kästneresre sikerült, hát hadd tegyem meg én is. Elvégre az író a szavak embere, fontosnak érzi a szavakat, a szóhasználatot – ugyanakkor van valami, amit még fontosabbnak. Tehát jöjjön a kibeszélés a regényből.
  Kedves Olvasóim! Mostanra, tízezer-néhányszáz szó elolvasása után arra a következtetésre juthattatok, hogy Gabrielle egy elég meggondolatlan, hebrencs kislány. Először szakít a legjobb barátjával. Aztán az összes barátnőjével, mert a fiúja – aki akkor még nem is volt a fiúja – mindenféle sületlenséget hord össze róluk, direkt azzal a szándékkal, hogy elszakítsa tőlük és ő egyedül befolyásolhassa, hogy aztán le tudja fektetni. És Gabrielle mindezt hagyja. Aztán utólag meg lám, milyen bölcs, én meg, író létemre, még gratulálok is neki hozzá.
  Padova közelében van egy hely, a villa Pisani, aminek a kertjében van egy labirintus, örökzöld sövényből ültették, embermagasan, nem lehet átlátni fölötte. Nem nagy labirintus, de alaposan el lehet benne tévedni. És van a közepén egy torony, két emelet magas, csigalépcső vezet föl rá kívül, a tetején kilátó van, ahonnan nézelődni lehet. Onnan az egész labirintus elég jól belátható. (Meg is kértem grafikus barátomat, Vivit, rajzolja le ezt az egészet a címlapra, hogy ti is lássátok.)
  No de a kapu a szélén van, a torony meg a közepén. Vagyis belépünk a kapun és elkezdünk tévelyegni, és amikor már teljesen eltévedtünk, akkor esetleg szerencsénk lesz és megtaláljuk a tornyot, ahol megpihenhetünk, körülnézhetünk, és akkor már látjuk, hogy merre tévelyegtünk. Utólag már könnyű, igaz? De amíg benne vagyunk a labirintusban, addig nincs mit tenni. Addig csak szenvedünk az örökösen egyforma kanyarokkal és elágazásokkal. Aztán amikor lemászunk a toronyról, kezdődik elölről az egész.
  Az életünk annyiban különbözik a villa Pisanitól, hogy még a tornyot is nekünk magunknak kell megépíteni.
  Az, hogy Gabrielle különös kettősségnek nevezi életének ezt a szakaszát, egy ilyen „torony”. Most utólag már látja, milyen furcsa volt ez a szűk néhány hét. Amíg tartott, addig csak tévelygett a labirintusban.
  Szerintem általános iskolában tanítani kellene a lányoknak, milyenek a férfiak. (Meg fordítva is persze.) Honnan tudta volna Gabrielle tizenkét évesen, hogy ha egy férfinak csak egyetlen célja van egy kapcsolattal, éspedig a szex, akkor az egész addig fontos, amíg azt meg nem kapta? Honnan tudta volna tizenkét évesen, hogy szerelmi kapcsolatot csak azzal a szándékkal szabad kötni, hogy életünk végéig együtt maradunk a másikkal és szeretjük egymást, mert ha nem, akkor megette a fene az egészet? És ha tudta volna, hogy mi a cél, honnan tudta volna, hogy azt hogy kell elérni? Én negyvenöt évesen estem át legutóbbi szerelmi kapcsolatomon, ami még rövidebb volt, mint Gabrielle-é, szóval én se tudom. A választottam kétgyermekes családanya volt, és ő se tudta. Csak hittük, hogy tudjuk. Honnan tudta volna Gabrielle, aki azelőtt soha nem volt fél méternél közelebb egy fiúhoz? Akinek még olyan fiú se volt az életében, akiről titkon ábrándozott volna? És ha mégis tudta volna, akkor mi van? Anders nem az a fiú, akivel boldog lehetett volna egész életében, mert ő eleve nem azzal a szándékkal kezdett bele ebbe az egészbe. Csak elszórakozott Gabrielle-lel. Udvarolt neki, még a kezét is megkérte halálos komolyan, mert ez kellett, hogy elérje a célját. Ha azzal kaphatta volna meg Gabrielle-t, hogy átússza a Reusst, átúszta volna, nem egy nagy folyó, ő meg jól úszik. Ha az kellett volna hozzá, hogy megegyen egy tál borsófőzeléket, akkor Gabrielle soha nem lett volna az övé – mert a borsót nem szereti, és annyira nem volt neki fontos ez az egész.

Az volt a különös kettősség, hogy mintha minden mozgott volna.
  Azután kezdődött, hogy először együtt voltak az ágyban. Mindennap találkoztak, nyári szünet volt, anya dolgozott, ő arra mászkált, amerre akart, megtehették. A Marktgassén, bent a lakásban nem látta őket senki. Máshol pedig egyre kevesebbet voltak. Aztán már gyakorlatilag egyáltalán nem.
  Valamelyik nap Gabrielle kibökte, hogy milyen szép odafentről minden, igazán fölmehetnének a hegyre megint. Anders a fotelban ült, egy dobozos sört kortyolgatott. Fél kézzel odahúzta őt magához és átölelte.
  – Jó ötlet, picim. Majd valamikor fölruccanunk valahová.
  Gabrielle nem szólt semmit, de undorodott az alkoholtól. Náluk senki nem ivott a családban, de ismert valakit, aki igen: Weimar urat, aki már évekkel ezelőtt elment a völgyből, Gabrielle semmit se tudott róla, de nem is hiányzott neki. Emlékezett rá, hogy őt gyakran látta beszeszelt állapotban, olyankor gusztustalanul viselkedett, és…
  – Nézze, Weimar úr, engem nem érdekel, hogyan teszi tönkre magát, de ha nyomás van magában, négyméteres körben kerülje el a kislányt, különben nagyon nagy baj lesz.
  A mondat olyan hirtelen bukkant föl az emlékezetében, mint egy autó az országúton. Az utcán állt, Weimar úr jött vele szembe tántorogva, valamit mondott neki, Gabrielle-nek, vagy csak készült mondani, erre már nem emlékezett, de a háta mögött megjelent Amadeus, a fejére tette a kezét, és ezt a mondatot mondta Weimar úrnak. Olyan nyugodtan és természetesen, mint aki azt mondja, hány óra van.
  Mindig Amadeus. Ahogy távolodott Anderstől, úgy gondolt rá egyre többet. Hónapokig nem is gondolt rá, aztán ahogy Andersszel rosszabbul működtek a dolgok, egyre gyakrabban. Ekkoriban fordult elő többször is, hogy fölment a hegyoldalra Anders nélkül, mert őt nem lehetett és már nem is akarta kicsalni a kényelmes foteljéből, leült egy sziklára és gondolkodott.
  – De tudod – mondta nekem ott a facsoport tövében, fölhúzta a térdét és rátámaszkodott az állával –, akárhogy is, de… az az egy dolog végig jó volt. Amíg vele voltam, addig se kellett az anyámat hallgatni, meg ez.
  – Hát amilyen Anders lehet az ismereteim szerint, huszonhét éves korára kellett hogy legyen annyi partnere, hogy igazán megtanulhatta az apró fogásokat. A női test ebből a szempontból nem annyira végtelenül bonyolult. Csak tartozik hozzá egy lélek is, amiről Anders semmit sem tud. Fűt-fát összehordott, amíg udvarolt neked, megkérte a kezedet, elvitt hajókázni, épp csak fehér lovat és hercegi koronát nem szerzett. Aztán amikor már megszerzett magának, onnantól ennek vége is volt. Már nem volt rá szüksége. Az meg, hogy neked mire van igényed, nem volt neki érdekes.
  Gabrielle bólintott. Hiszen azután, hogy Anders azt mondta sörszagúan, hogy majd fölruccannak valahová, soha többé nem mentek együtt sehová. Lett volna mikor, mert Gabrielle nála töltötte azt a napot meg a két azután következőt is, és három nap múlva tört össze minden.

Napra pontosan hat hétig tartott onnantól, hogy először lefeküdtek egymással. Persze ezt azon a hajnalon még nem is gondolta. Igazából eszébe se jutott Anders, amikor hajnali hatkor arra ébredt, hogy rosszul van. Kimászott az ágyból és kitámolygott a fürdőszobába, meglátta magát a tükörben, és még rosszabbul lett. Az arca olyan zöld volt, mint egy uborka. A hányinger először fokozódott, aztán egy kicsit jobb lett, mert kinyitotta a csapot, vízbe mártotta a kezét és bevizezte az arcát. Aztán megint rosszabb lett, mert elindult, hogy fölkeltse anyát, mint mindig, ha beteg volt, olyankor anya minden mást félretett és csak őt ápolta. De egy lépés után megállt, és úgy elkezdett remegni, hogy le kellett ülnie a szemétvödörre. Egy pillanat alatt rájött, hogy nem keltheti föl anyát, most nem, emiatt semmiképp. Soha. Az lenne a legrosszabb. Már tudta, mi baja.
  Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt már volt hányingere, beevett valamit, kint ültek a kertben, anya hozott neki gyógyszert, megsimogatta a fejét, és azt mondta:
  – Az ember azt hinné, neked már soha nem lehet hányingered, annyi B₆-vitamin jutott a szervezetedbe, amíg vártalak.
  Ő persze nem értette, és ez egyike volt a kevés dolognak, amire emlékszik, hogy anya magyarázta el, nem Amadeus. Hogy a terhességtől gyakran hányingere van az embernek, és akkor ezt kell bevenni, mert ez nem árt a babának. Neki is B₆-vitamint hozott, és tényleg jobban lett tőle.
  Gabrielle nyöszörögve föltápászkodott, kinyitotta a gyógyszerszekrényt, megkereste a B₆-vitamint, kivett egyet, vizet töltött a fogmosó pohárba és lenyelte. Aztán leroskadt a vödörre megint és várta, hogy hasson. De a reszketés nem csillapodott. Soha életében nem félt még ennyire.
  Nem lehet. Nem lehet terhes. Tizenkét éves. Nem szülhet gyereket tizenhárom évesen. Anya megöli, ha ez kiderül. Ha ő nem, akkor apa. Anders pedig…
  Most jutott eszébe először Anders, amióta fölébredt, pedig eltelhetett vagy öt perc. De most is csak egy pillanatra. Végig se gondolta ezt a gondolatot. Mi lenne a sulival? Ismert egy lányt futólag, aki terhes lett és kimaradt a suliból, de az sokkal idősebb volt, tizenöt, tizenhét, nem tudta, mindegy. Kilenc osztály kötelező, de nyilván ha valaki gyereket szül, az más eset, a suliba nem viheti magával, otthon se hagyhatja…
  De ezt a gondolatot se gondolta végig, már más járt az eszében. Nem akart gyereket szülni. Pontosan tudta, hogy a szülés fáj, és biztos volt benne, hogy ilyen fiatalon még sokkal jobban fáj. (Érthető, hogy ebben a lelkiállapotban teljesen megfeledkezett róla, hogy fájdalomcsillapítás meg császármetszés is van a világon.) Nem nagyon tudta, mekkora egy újszülött, de ő maga a lányok között a negyedik legkisebb az osztályban, sokkal, de sokkal kisebb anyánál, pedig ő is átlagos termetű, hát őneki bármekkora újszülött óriásbébi volna… azt megszülni szörnyű lehet, és a kilenc hónap egy rémálom lenne…
  Lenézett a hasára, ahol ott bent sejtette azt a valamit, és még jobban reszketett.
  Anya nem tudhatja meg. Apa sem. El kell mennie hazulról. De hová? És kilenc hónapra? Hol bujkálhatna kilenc hónapon át, rendőrök keresnék, egykettőre megtalálnák és hazavinnék, illetve… dehogy kilenc hónapon át. Egész életében. Hiszen azután meg ott lesz a gyerek, hová tenné, nem hagyhatja egy szállodai szobában, gondoskodnia kell róla, muszáj, különben az a gyerek meghal, ő pedig börtönbe kerül. (Pánikban az embert cserben hagyja a józan esze. Ha lett volna ott egy felnőtt, az megmondta volna, hogy örökbe is lehet adni. Persze Gabrielle a terhességet és a szülést sem akarta végigcsinálni, de egy felnőtt erre is válaszolt volna.) Segítséget kell kérnie valaki mástól. Anders felnőtt, ő tudni fogja, mit tegyenek.
  Most másodszor jutott eszébe Anders. Igen, ő felnőtt. Milyen jó, hogy nem egy kissrác mondjuk az osztályból, aki ugyanolyan tanácstalan lenne, mint ő, és ugyanúgy rettegne a szüleitől, ha kiderül a dolog. Andersnek nem kell félnie senkitől. (Ez komoly tévedés volt, amit Gabrielle tapasztalatlansága okozott. Andersnek a szövetségi törvény szerint öt év börtöntől kellett félnie attól a pillanattól fogva, hogy lefektetett egy gyereket.) Andershez kell fordulnia, aki…
  Hirtelen minden eddiginél erősebb émelygés tört rá, de ez már inkább undornak volt mondható. Nem. Szó sem lehet róla, hogy Andershez forduljon. Ezt az egészet ő okozta, és most nyugodtan alszik, aztán munka után hazamegy, sörözik és várja, hogy ő odamenjen, az ágyába feküdjön…
  Hát nem.
  A rosszullét egyetlen szempillantás alatt múlt el, ahogy meghozta élete első két igazi felnőtt döntését, egyszerre. Fölkelt, visszament a szobájába és öltözni kezdett. Vastagon, mert itt a hegyekben még nyáron is csípősek a hajnalok.

Gyalog ment. Közel is van, meg nem is mert volna most biciklire ülni, az az émelygés még visszajöhet. A gyógyszert mindenesetre magához vette, anyának úgyse fog feltűnni, hogy hiányzik. Ha meg mégis, azt fogja hinni, hogy rég elfogyott és elfelejtettek újat venni.
  Csendben felöltözni és kiosonni a házból – semmiség. Menni az utcán pár száz métert – ugyancsak. Most, hogy elmúlt a rosszullét, a világon a legegyszerűbb dolog. De a csengőt megnyomni akkora erőfeszítésnek bizonyult, amire soha nem gondolt volna. Mégis megnyomta. Muszáj. Hajnali fél hétkor, mert nem tud várni. Ha anya fölkel és a szemébe kell néznie, elájul. Másodszor is megnyomta. Rengeteget kell majd nyomkodnia. Röviden, hosszabban, mindenhogy. Még soha nem csöngetett be senkihez hajnali fél hétkor. Főleg nem olyanhoz, akiről tudja, hogy sokáig alszik.
  Percekbe telt, mire motozást hallott a záron, és kinyílt az ajtó.
  Hogy mennyi idő telt el, amíg ott álltak és nézték egymást, egyikük se tudta. Mintha órák lettek volna.
  – Gyere be – mondta végül Amadeus.

Anders éppen reggelizett, amikor megszólalt a csengő. Kiment, ajtót nyitott. Egy férfi állt ott, középmagas, rövid szakállal, teljesen átlagos külsejű. Kék volt a szeme.
  – Anders Furrer?
  – Én vagyok. Segíthetek valamiben?
  – Hogyne. Megmondaná a pontos időt?
  Anders hüledezve nézett a férfira.
  – Kérem. Hét óra tizenöt. Ezért csöngetett be?
  – Ezért. Hét óra tizenöt. Harminc perc múlva hét óra negyvenöt lesz. Harminc percet kap, hogy eltűnjön a kantonból. De ha jót akar, az országból is.
  – Mert ha nem?! – horkant föl Anders.
  – Tudja azt maga. Öt év börtön.
  – Ki a fene maga?
  – Wolfgang Steiner.
  Anders gyanakodva bámult rá.
  – Gondolom, tudja, ki miatt jöttem.
  – Talán tudom…
  – Szóval többen is vannak? Akkor kénytelen leszek telefonálni.
  – Nem így értettem. Ide figyeljen, engem nyolcra várnak a munkahelyemen.
  – Most meghatódtam.
  Anders belebámult a könyörtelen kék szempárba, de nem látott benne mást, csak mélységes ellenszenvet.
  – De ide figyeljen…
  – Már csak huszonkilenc perce van.
  Anders berohant a szobába és csomagolni kezdett.

Gabrielle-t ekkor már kereste az anyja, s az apja is tudott az eltűnéséről, mielőtt Anders átlépte volna Uri kanton határát. Tíz körül felhívták Mautneréket, és Sylviától megtudták, hogy nemhogy nem látta Gabrielle-t, hetek óta nem is beszélnek, Gabrielle szóba sem áll egyik barátnőjével sem. Schenkék nem vonták le azt a következtetést, amit pedig kellett volna, ha egy gyerek ilyen furcsán viselkedik, minden kapcsolatát megszakítja, aztán eltűnik – ha szóltak volna nekem (de hát én akkor nem voltam ott), rögtön azt mondtam volna, hogy valami nagy baj van, azonnal forduljanak a rendőrséghez. Ők ehelyett járták az utcákat és végigkérdezték az ismerősöket. Egész nap. Amadeust kivéve, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy ő tudna róla bármit. Végül aztán este hétkor, tizenkét órával Gabrielle eltűnése után apa rászánta magát, hogy bemenjen a rendőrségre, anya pedig elballagott ahhoz a házhoz, ahol a válásig annyiszor megfordultak mindhárman.
  Amadeus kint festegetett a kertben, ahogy ilyenkor szokta.
  – Szia – mondta közömbösen, ahogy egy év óta mindhármuknak köszönt, és egyikük sem viszonozta. És soha nem mondott semmi többet. Most sem; festett tovább.
  – Tudsz valamit a lányomról? – kérdezte anya.
  – Én köszöntem neked.
  Anya összeharapta az ajkát. Legszívesebben felpofozta volna ezt a rendíthetetlen embert.
  – Szervusz… Wolfgang.
  – Ha jól emlékszem, utoljára azt mondtad, soha többé nem teszed be hozzám a lábad. Ehhez képest az én telkemen állsz, ami birtokháborítás.
  Anya ökölbe szorította a kezét és kettőt lépett hátra, a gyepről a járdára.
  – Wolfgang… tudsz valamit a lányomról?
  – Mire vagy kíváncsi?
  – Hogy hol van!
  – Ez minden?
  Anya erre nem tudott mit mondani. Amadeus kevergetett egy kicsit a palettáján, kékes árnyalattal folytatta. Onnan, ahol anya állt, az éle felől látta az állványt, nem látszott, hogy mi van a vásznon. De úgyis tájkép. Amadeus tájképfestő.
  – Nem túl sok – válaszolt Amadeus a csendre. – Ha elvész a biciklid, arról is csak annyit akarsz tudni, hogy hol van. Végeredményben mindegy is. Bicikli vagy gyerek – csak legyenek a helyükön, és minden rendben van.
  – Wolfgang!… – csattant fel anya.
  – Igen? – kérdezte a férfi.
  Anya csendesebbre fogta. Amadeus nehéz természet, és ő most tőle függ. Az egész völgyben senki nem tudja, hol van Gabrielle. Csak itt lehet. Szót kell vele értenie.
  – Wolfgang… ma reggel, amikor fölkeltem, Gabrielle nem volt a házban. Egész nap kerestük. Ha tudsz róla valamit, kérlek, mondd el.
  – Örülök, hogy végre kérted – nézett rá Amadeus hidegen. Most nézett rá először. – Ezek szerint tegnap este még minden rendben volt?
  Anyának már a nyelvén volt, hogy hát persze, de rájött, hogy Amadeus miről beszél. Az utolsó beszélgetésükre utal, amire ő egy év óta nem képes visszagondolni anélkül, hogy arcába tódulna a vér, és üvölteni szeretne. Amadeus kétórás leckéztetése, amire ők egyetlen mondatot sem tudtak kinyögni, amire neki ne lett volna meg a válasza.
  – Nem tudom… Amadeus.
  Rettenetesen nehéz volt kimondania a becenevet, de meg is bánta rögtön, mert Amadeus még hidegebben nézett rá.
  – Neked én Wolfgang vagyok. Neked és a férjednek.
  Anya nem merte kijavítani, hogy a volt férjének.
  – Csodálatos két szó ez, hogy „nem tudom”. Arról szól, hogy nem mi vagyunk a mindenség. Hogy a világról szerzett ismereteinknek megvannak a korlátai. Ha nem használod ezt a két szót, akkor is így van, de ezzel el is ismered, hogy tudatában vagy a ténynek. Ezért én a helyedben hazamennék és elkezdenék azon gondolkodni, vajon mit tudok a lányomról, akit tizenkét éve állítólag nevelek, és nagyon komolyan, hosszasan eltöprengenék, mi az, amit nem tudok róla. Sokáig fog tartani, úgyhogy legjobb lesz, ha minél előbb hozzákezdesz.
  Megint a leckéztetés. De nem hagyhatta faképnél. Most már biztos volt benne, hogy Amadeus tudja, hol van Gabrielle.
  – Ugye itt van a házban?
  – Semmi közöd hozzá, hogy ki vagy mi van a házamban.
  – Az anyja vagyok!
  Amadeus megforgatta az ecsetet a zöld festékben, s a vászon egy másik részén kezdett dolgozni. Anya erélyesnek szánt felkiáltása valahogy mintha szétfoszlott volna a semmiben. Mintha csak legurult volna a hegyoldalon és elveszett volna a völgyben. Amadeus megvárta, amíg a hang elhal a távolban.
  – Pillanatnyilag nem úgy tűnik, mintha ezzel sok dicsekednivalód lenne.
  Anyának itt lett elege. Szó nélkül faképnél hagyta.
  Negyedóra múlva két rendőrrel jött vissza.

– Jó napot, Steiner úr – mondták a rendőrök.
  – Jó napot – felelte Amadeus, aki ugyanott állt és éppen egy fát dolgozott ki az előtérben; a rendőrök elnézték pár pillanatig, ahogy meghúzza a kontúrokat. Csakugyan tájkép volt, a völgy képe a túloldalon az Eggbergével, föl lehetett ismerni minden részletet.
  Anya megint a járdán állt, a vászon hátoldala felől, de a rendőrök beléptek a telekre; Amadeus nem tette szóvá. Anya pontosan tudta, hogy azért nem, mert a rendőrök nem mondtak olyat, hogy többé be nem teszik a lábukat hozzá. Amadeushoz akárki akármikor bemehetett, nemhogy a telkére, a házába is. Kivéve őt.
  – Tud valamit a gyerek hollétéről? – kérdezte Lindemann őrmester.
  – Alig hiszem, hogy erre a kérdésre komolyan választ vár, Lindemann úr.
  – Miért?
  – Hát lássuk csak. Maguknak mint rendőröknek mérlegelni kell az eshetőségeket. Első eshetőség: egy éve nem beszéltem Gabrielle-lel, tehát nem tudok semmit a hollétéről. Második eshetőség: mégiscsak beszéltem vele, tehát a bizalmába avatott, éspedig bizonyára az anyjával kapcsolatos problémák miatt – ekkor az anyja és a rendőrség lenne az utolsó a világon, akiknek bármit elmondok. Tudnak harmadik eshetőséget mondani?
  – Ha arra gondol, hogy megfordult-e a fejünkben, hogy el is rabolhatta, Steiner úr – igen, megfordult. Valóban ez a munkánk.
  – Viszont akkor meg aligha fogom első szóra elárulni, hogy ezt tettem, nem igaz?
  A társalgás zátonyra futott. A rendőrök látták, hogy így nem érnek célt.
  – Mégis, Steiner úr, bemehetünk körülnézni?
  – Van házkutatási parancsuk?
  – Nincsen. Ha kell, szerzünk, és ha bármi van odabent, amit meg kell találnunk, megtaláljuk.
  – Fölösleges. Menjenek csak be.
  – Megengedi?
  – Ha nem csinálnak rendetlenséget, egész nyugodtan.
  Anya már indult is, de Amadeus hangja megint keményre váltott, miközben egy pillanatra se hagyta abba a faágak kidolgozását.
  – Csak önök ketten.
  – Kérem, asszonyom, várjon meg idekint – mondta Lindemann, és bementek a házba. Anya húsz percig tűkön ült. Amadeus ezalatt rá se nézett, és egy pillanatra se hagyta abba a munkát.
  A fiatalabbik rendőr jött ki húsz perc múlva, egy pár piros szandált hozott a kezében. Anya rápillantott.
  – Ez a lányáé, asszonyom?
  Anya rosszkedvűen bólintott.
  – Amikor kinőtte… évekkel ezelőtt, akkor adta neki. Nem gondoltam, hogy még megvan.

Gabrielle is ugyanezt gondolta tizenkét órával korábban, amikor meglátta a szandálokat. Valamikor az első néhány percben, amíg körülnézett a házban, ahol egy éve nem járt, de minden zugára emlékezett, minden tárgyra, a festőeszközökre, a képekre a falon… Amadeus csak nagyon kevés képet akasztott ki idelent a nappaliban, az új képei mindig fent maradtak a műteremben, amíg vevőre nem találtak. Idelent évek óta ugyanazok a képek voltak. Egyet kivéve.
  Az asztal, amin Amadeus enni és vázlatokat rajzolni szokott, egyik oldalával a falhoz volt állítva. Itt lógott a falon, középen, a legszembetűnőbb helyen egy kép, amit Gabrielle még soha nem látott. A saját arcképe nézett rá.
  Amadeus visszajött, most már farmerre és kék ingre cserélte a pizsamáját.
  – „Mindig is utáltalak.” Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőled egy évvel ezelőtt. Ennek fényében kicsit meglepő, hogy éppen hozzám jöttél.
  – Jaj, Amadeus! – Gabrielle-nek egy szempillantás alatt kiröppent a fejéből minden, amit elgondolt idefelé jövet, hogy mondani fog, egyszerre megint a házuk nappalijában állt, apa tartotta elé a telefont, miután előbb ő, aztán anya mondott bele néhány keresetlen szót, és neki meg kellett szólalnia, muszáj volt valami nagyon dühöset mondania, de csak ennyire futotta az erejéből, valahogy kinyögte, és még próbált mondani valamit, már érezte, hogy ezt nem kellett volna, de Amadeus csak annyit mondott csendesen: „Hagyd ezt abba, kicsim. Szia.” És letette.
  Egy éven át küzdött a szégyennel, minden erejével viaskodott, hogy valahogy eltemesse ezt az emléket – és ahogy Amadeus megismételte azt a borzalmas mondatot, nyomban felszínre került az egész. Mintha egyetlen perce történt volna.
  – Jaj, Amadeus! Annyira sajnálom… a szüleim követelték, hogy ezt mondjam, de egy pillanatig sem… egy pillanatig sem…
  Amadeus magához ölelte, és végre kisírhatta magát. A hajnali félelmet, az egyéves szégyent, megalázottságot, rettegést, mindent kisírhatott magából. És elmondta, hogy mi történt. Tudta, hogy Amadeus más, mint apa vagy anya, ő nem fog haragudni, nem rendez jelenetet, nem árasztja el szemrehányásokkal, bármekkora szörnyű hibát követett el.
  – Nem a te hibád – mondta Amadeus, és csakugyan nem rendezett jelenetet, és egyetlen szemrehányást se mondott. De rettenetesen haragudott, csak nem őrá. – Amit a szüleid csináltak, az sem, meg ez az alak sem. Első perctől fogva be akart hálózni, nálad sokkal tapasztaltabbak is lépre mentek már ilyeneknek. Azt mondtad, felnőtt, dolgozik valamit?
  – Valami… műszerész… – motyogta Gabrielle, és nem emelte föl a fejét Amadeus válláról. Olyan régen nem ült már az ölében. Senkinek. Évek óta.
  – Lehet, hogy nyolcra jár dolgozni?
  – Azt hiszem.
  – Akkor mondd a címet, elmegyek hozzá, ez nem várhat a műszak végéig.
  – Mit fogsz… csinálni?
  – Az tőled függ. Ha azt mondod, hogy nem tudsz nélküle élni, valószínűleg lehülyézlek, de a srác negyedóra múlva itt fog állni előtted.
  Gabrielle fölemelkedett a férfi válláról, hogy a szemébe nézhessen a könnyein át, és megcsóválta a fejét.
  – Szóval tudsz élni nélküle – állapította meg Amadeus, és adott neki egy papírtörlőt.
  Gabrielle bólintott, megtörölte a szemét és kifújta az orrát.
  – Sőt egész jól ellennél, ha soha többé nem látnád?
  Gabrielle megint bólintott. Már eldöntötte, még otthon a fürdőszobában. Nem akarja látni Anderst. Soha többé.
  – Öt perc oda, öt perc vissza, félórát ott leszek, az negyven-negyvenöt perc. Addig reggelizz meg és csinálj egy-két szendvicset. Tudod még, mi hol van a konyhában, ugye?
  – Hát persze.
  Mintha soha egy percet se lett volna távol ettől a háztól. Mintha végig itt lett volna. Csak egyvalami változott.
  – A képet… miért festetted?
  – Hát a képet – Amadeus most már azzal a régi arcával nézett rá, egyszerre komolyan és játékosan – azért festettem, mert megbeszéltük, hogy csinálok rólad egy portrét. Aztán a szüleid megtébolyodtak és az történt, ami történt, de egyrészt az elhatározás megvolt, másrészt… reméltem, hogy egyszer észre térsz, eljössz és meglátod. No meg látni is akartalak.
  – Fénykép után… vagy hogy…
  – Festő vagyok, az arcod minden vonását fejből ismerem.

Amadeus ivott egy kávét, egy év óta az elsőt, amit Gabrielle főzött, és elment. Gabrielle magára maradt a gondolataival.
  Már észrevette a kicsi kori szandálját a polcon, amit este a rendőrök is megtaláltak. Aztán a kép… és a kávé. Amadeus mindig szívesen vette, ha kávét főz neki, ő tanította meg rá kilencéves korában. Anyának nem ízlett az a kávé, amit ő főzött, apa pedig nagyon ritkán ivott kávét. Egy év alatt talán háromszor főzött kávét apának, meg egyszer anyának, amikor nagyon fáradt volt, de szeretett volna kávét inni, és Gabrielle azt mondta:
  – Majd én megcsinálom. Lehet, hogy nem jó a kávé, amit főzök, de a semminél jobb.
  Anya mosolygott és megköszönte. Meg is itta, de Gabrielle addigra bement a szobájába, nem volt kíváncsi rá, hogy milyen rossz a kávéja. Akkor is Amadeus járt a fejében, aki mindig szerette az ő kávéját, és nem ihat belőle soha többé.
  Hát mégis ihatott. Nem kérte, nem is említette, de Gabrielle tudta, hogy késő éjszakáig dolgozik, ilyenkor még nagyon álmos, és ha el akar menni Andershez, kelleni fog a kávé, nem ülhet álmosan volán mögé. Amadeus pedig mosolygott, megvárta, megitta – két cukorral –, azt mondta, éppen olyan, mint a régi szép időkben, megköszönte és elment.
  Gabrielle megcsinálta a szendvicseket, ahogy Amadeus kérte, de nem evett belőlük. Majd együtt. Másvalamit csinált. Kisöpörte a konyhát és a nappalit, letörölgette a port. Amadeus nem volt túlságosan rendszerető, mint afféle művészlélek, és bejárónőt sem tartott, nem szerette, ha idegenek piszkálják a holmiját. Gabrielle valaha kitakarított nála néhányszor, neki megengedte, és utána azt mondta, ez éppen olyan, mintha Giselle csinálta volna. Ami komoly dicséret, mert anya híres a tisztaság- és rendszeretetéről.
  Kis habozás után azt is megcsinálta, amit Amadeus neki is csak néhányszor engedett meg az életben, és soha senki másnak: rendet rakott abban a dobozban, amiben Amadeus rajzeszközöket tartott a nappali asztalán. Volt a doboz mellett egy régi söröskorsó is, amiben filctollak voltak, rengeteg különféle színű filctoll, azt a végére hagyta, mert nem volt biztos benne, hogy lesz rá ideje, de volt elég. Amikor a többi rajzeszköz rendben volt, elrendezte a filctollakat úgy, ahogy régen is, a szélén a pirosak, narancsok és sárgák, aztán szivárványszín szerint spirálban befelé, zöldek, kékek, lilák, aztán a barnák, majd legbelül a szürkék és feketék.
  Ha anya körülnéz a nappaliban, azonnal észreveszi, hogy itt járt a lánya. Ha másról nem, a szivárványszínűen elrendezett filctollakról mindenképpen ráismer, azt senki más nem csinálta volna így. Amadeus mindig hagyta őket összekeveredni, nem zavarta a rendetlenség. Mindig csak Gabrielle tett így rendet a söröskorsóban.
  De anya nem léphetett a házba, a rendőröknek meg mindegy volt, csak látásból ismerték őket, tudták a nevüket, Gabrielle-t is arcról felismerték volna – ennél több tudásuk nem volt, a filctollak nekik nem mondtak semmit.
  Amadeus nyomban észrevette, megszemlélte, mosolygott, meg is köszönte. Aztán leültek reggelizni.
  – A kívánságod teljesült. Ezt a srácot nem látod többé, itt a völgyben biztos nem. De gyanítom, hogy egyből külföldre menekül. Ha egy csöpp esze van, mindenképp.
  Gabrielle hallgatott. Már nem érdekelte túlságosan, hogy Andersszel mi lesz, hol van, mit csinál.
  – Úgyhogy foglalkozhatunk a lényeges problémával. Ahogy rád nézek, nem sokat kell találgatnom, hogy nem akarod megszülni.
  Gabrielle erőteljesen megrázta a fejét, és beleharapott a szendvicsébe.
  – Én is így gondoltam. Beszélek egy orvos barátommal Zürichben, és elviszlek hozzá. Nagyon szép kis kórházban dolgozik. Aztán jön a neheze. Elmondani a szüleidnek.
  Gabrielle keze megállt a levegőben egy szelet paradicsommal.
  – Ne nézz így rám. Magad is tudod, hogy el kell mondanod. Gyerek vagy, és ők a szüleid. Ez nem annyi, hogy ma reggel rosszul voltál, holnap reggel meg már nem leszel rosszul. Segítségre lesz szükséged. Ezt úgy hívják, hogy erkölcsi támasz. Az most mindegy, hogy én mit gondolok róluk, ők a szüleid és szeretnek téged. Az a dolguk, hogy fogják a kezedet, ha bajban vagy.
  Gabrielle letette a szendvicsét és hátradőlt a székében.
  – Te semmit se tudsz az életemről egy éve.
  – Hát az biztos.
  – Amikor összevesztetek… te ugye arról oktattad ki őket, hogy milyen rosszul nevelnek engem?
  – Honnan tudod?
  – Ismerlek.
  – Jól ismersz. Két óra hosszat olvastam a fejükre azt a töméntelen bűnt, amit elkövettek ellened. Akkor már mindegy volt, úgyis fölmondták a barátságot, hát ennyit még tudtam tenni érted. Talán egy kis része megragad a fejükben és valamivel normálisabbak lesznek… de ahogy elnézlek, nem jött be a dolog.
  – Hogy nem-e… – Gabrielle a könnyeivel küszködött megint. – Már azt se tudom, melyikük a rosszabb. A gyerek miért nem indíthat válópert a szülei ellen?
  – Gondolom, azért, mert ha kimondják a válást, a gyerek nem tudna még gondoskodni magáról.
  – Persze hogy nem, másik szülő kellene neki. Csak akkor lehetne kimondani a válást, ha a gyerek talált valakit.
  – Ez megtisztelő, mert nyilván rám gondoltál.
  – Ki másra? – sírta Gabrielle. – Egy évig szóba sem álltam veled, és úgy fogadsz, mintha csak öt perce léptem volna ki az ajtón…
  – Nem a te hibád. Sem a szüleid válása, sem az, hogy elmarták a barátaikat, még az sem, hogy beleestél Anders csapdájába. Gondosan kitervelt mindent, hogy megkapjon. Nem szerelemből, csak megtetszettél neki. Te gyerek vagy, rád a felnőtteknek kellene vigyázni. Az sem a te hibád, hogy akiknek kellene, azok nem teszik meg. Hát most majd megteszem helyettük én.

Amadeus figyelmeztette, hogy sokat kell majd várni, ez nem olyasmi, ami miatt azonnal rohannának vele a műtőbe. Minden esély megvan rá, hogy ma még áteshet a beavatkozáson, de egyáltalán nem biztos. Úgyhogy le is vettek a polcról pár könyvet, mielőtt elindultak, más egyebet nemigen, arról meg természetesen szó se lehetett, hogy hazamenjen váltás fehérneműért. De ha minden rendben lesz, úgyse marad ott sokáig.
  Készülődés közben arra gondolt, hogy anya már keresi, és akár arra a gondolatra is juthat, hogy eljön Amadeushoz. De Amadeust nem lehetett siettetni, és Gabrielle tudta, hogy nem azért, mert lehetetlennek tartja, hogy anya idejöjjön. Felőle jöhet, ő nem fél tőle. Negyed kilenc körül, amikor kimentek a kocsihoz, Gabrielle úgy nézett körül, mint akit már üldöznek. Amadeus észrevette és a vállára tette a kezét.
  – Nyugi. Minden rendben lesz.
  De Gabrielle félelmei csak jóval később kezdtek csillapodni. Utólag persze már átgondolta, hogy ha a szülei megtudnának mindent, lenne ugyan némi üvöltözés meg egypár pofonra is számíthatna, de azt ők sem akadályoznák meg, hogy elmenjen a kórházba. Ők sem akarják ezt a gyereket. Ezt az unokát…
  Megborzongott. Unoka. Az ő gyereke. Rémisztően hangzik.
  Flüelenben kicsit álltak a piros lámpánál. Gabrielle kinézett balra, a tópart felé, és arra gondolt, amikor itt ültek a parton, még minden rendben volt, és…
  – Minden rendben lesz – mondta ekkor Amadeus.
  – Honnan tudod, hogy…
  – Csak rád kell nézni és tud az ember mindent.
  Hát persze, gondolta Gabrielle. Amadeus mindig tudta, mi jár az ő fejében. Anya nem, apa sem, senki más.
  Behajtottak az alagútba, s itt vége lett annak a világnak, amit Gabrielle ismert. Soha nem járt még az alagútban. Kintről benézett párszor, de hogy milyen odabent, azt nem tudta. De pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Unalmas. Sokáig mentek az alagútban, időnként elsuhantak egy segélyhívó telefon mellett, aztán végül, hosszú-hosszú idő után derengeni kezdett a távolban. S végre kiértek a napvilágra. De persze lesznek még alagutak, Gabrielle tudta.
  Fél tízkor már Zürichben voltak, és megérkeztek a kórházba.

– Szerintem haza kellene menned – mondta Gabrielle, amikor már negyedórája vártak a vizsgálatokra. Nagyon kedvesen fogadták őket, de azt mondták, éppen elég sokan vannak, kénytelenek lesznek várni egy kicsit.
  – Ugyan miért?
  – Mert észreveszik, hogy nem vagy otthon, pont akkor, amikor én is eltűntem.
  – No és?
  – Összerakják, hogy együtt tűnhettünk el.
  – Hát csak rakják – felelte Amadeus nyugodtan. – Túl sokat aggodalmaskodsz. Nincs mitől tartanunk. Ha valaki megkérdezi, hogy „Amadeus, nem vitted esetleg Zürichbe Gabrielle-t?”, meg fogom mondani, hogy de igen. Miért hazudnék?

De anya nem ezt kérdezte, ezért nem is ezt a választ kapta. Amadeusnak szokása volt, hogy ha valamit nem akart elmondani, akkor egy szót sem szólt róla mindaddig, amíg pontosan azt meg nem kérdezték tőle.
  – Wolfgang, ugye te tudod, mi van Gabrielle-lel? Túl jól ismerlek ahhoz, hogy a megjátszott közönyöddel megtéveszthess.
  Amadeus este hatkor ért haza, előzőleg egy óra hosszat őrizte Gabrielle álmát a kórházi ágy mellett. Vele volt, amíg átesett a beavatkozáson, fogta a kezét és vigasztalta. A közönye nem volt megjátszott, ezt később megbeszélték Gabrielle-lel: Amadeus általában közönyös volt mindenkivel szemben, aki magának okozza a problémáit, Gabrielle szüleivel pedig kifejezetten. Vele egyáltalán nem, de a szüleivel mindenképpen. Gabrielle túl volt mindenen, biztonságban volt, és Amadeust egy cseppet sem érdekelte, hogy Giselle ezt nem tudja.
  – Giselle – most először szólította néven az asszonyt –, amit egy évvel ezelőtt mondtam nektek, ma is érvényes, sőt fokozottan érvényes. Ha Gabrielle valaha eljön hozzám valamilyen problémájával, segíteni fogok neki, és nem fog érdekelni, hogy ti mit hisztiztek. Én nem keresem őt meg, mert ha nincsen olyan gondja, amivel hozzám fordulna, akkor legalább a dührohamaidtól meg tudom ezzel kímélni. De ha eljön és segítek neki, akkor tőled csak annyit várok és fogadok el, hogy ne akadályozd és nagyon szépen megköszönd. Kérdésekre nem válaszolok, mert akkor jön hozzám, ha hozzád nem fordulhat, márpedig ha ő alkalmatlannak talál téged a gondja megoldására, akkor én ezt igazán nem bírálhatom felül. Mindezeket, Lindemann úr – pillantott az idősebbik rendőrre, aztán vissza a festményhez – már elmondtam neki egy évvel ezelőtt is, de amint látom, nem értette meg. Egyszóval: akár megkeres Gabrielle, akár nem, a szülei számára nincsen mondanivalóm. Ha további óhajuk nincsen, szeretném, ha békén hagynának.
  – Mi nem a szülők vagyunk, Steiner úr. A rendőrségnek tudnia kell, mi van a gyerekkel.
  – Akkor menjenek és keressék meg.
  Lindemann elgondolkodott pár pillanatig.
  – Ön nagyon nyugodt ahhoz képest, hogy eltűnt az a gyerek, akit ön évekig az egyik legjobb barátjának tekintett. Szerintem azért, mert tudja, hol van.
  – Vagy mert közömbössé váltam iránta.
  – Ezt nem hiszem.
  – Akkor viszont ha tudom, hol van, és nyugodt vagyok, ez csak azt jelentheti, hogy biztonságban van, magukra tehát nincsen szükség.
  – Meg kell találnunk a gyereket, Steiner úr. Őrizetbe is vehetjük magát.
  – Jó. Beviszem a képet a házba és magukkal megyek. Amint mutatnak letartóztatási parancsot.
  Lindemann őrmester hallgatott. Pontosan tudta, hogy nem kapná meg. Még csak egy szemtanú sincs, aki szerint Gabrielle itt járt volna, vagy legalább ebbe az irányba tartott volna. Mindössze annyit mutathatnak fel, hogy Steiner úr nem tagadja kifejezetten, hogy látta volna a gyereket, de hát el sem ismeri, szóval ez nulla. Jobb lesz odébb állni és máshol folytatni a keresést.
  Ami persze rengeteg embernek jelent álmatlan éjszakát, sok-sok fölösleges munkát, aggodalmat, költséget. Amadeus ezt pontosan tudta. De egyszerűen semmilyen lehetősége nem volt tudatni a rendőrséggel, hogy a gyerek biztonságban van, és majd hazamegy, amikor kiengedik a kórházból. Gabrielle már nem terhes, de továbbra is éppen elég nagy bajban van, és ő az egyetlen, akiben megbízik. Nem tehette meg, hogy eljátssza a bizalmát.
  – Ezt a legnagyobb aljasságnak tartom – mondta, amikor először elmentem hozzá; kint a kertben ültünk le, a festőállvány mellett. – Egy kisgyerek mindig gondolkodás nélkül megbízik a felnőttekben, az ő bizalmával azért nem szabad visszaélni, mert bárkiben megbízik. Egy nagyobb, mint Gabrielle, az már megválogatja, hogy kiben bízik, de akiben igen, abban éppúgy feltétel nélkül, hát az ő bizalmával meg ezért nem szabad visszaélni.
  – Azt hiszem, van még egy oka, hogy nem beszéltél.
  – Ha arra gondolsz, hogy szerintem ezt a helyzetet Gabrielle-nek kellett megoldania, igen, mindenképpen. A kórházban ötször megkérdezték, hogy biztos-e a döntésében, mert ez a dolguk. Én csak egyszer kérdeztem, mert tudtam, hogy biztos benne, de a neheze csak azután jött. Meg kell tanulnia megoldani az életét, arról szól a gyerekkor, hogy fölkészülünk a felnőttkorra. Én nem csinálhattam helyette. De ott voltam mellette mint erkölcsi támasz.
  A végét, hogy „mint erkölcsi támasz”, már kórusban mondták Gabrielle-lel, aki kettőnk között ült a kerti asztalnál, a kezében tartotta Teddyt, és boldogabb volt, mint Andersszel valaha.

Teddy öklömnyi plüssmackó volt, Amadeus a kórház előtt tíz perccel megállt egy ajándékbolt előtt, beszaladt és hozta. Gabrielle csodálkozva nézte, forgatta.
  – De hát miért?…
  – Azért megyünk a kórházba, hogy egy kicsit még gyerek maradhass. És jó, ha van veled valaki ismerős.
  – Te nem leszel velem? – Gabrielle ösztönösen magához ölelte a mackót.
  – Nagyrészt igen, de mondjuk a műtőbe nyilván nem akarod, hogy bemenjek.
  Gabrielle egy pillanatra zavarba jött. Amadeus még soha nem látta őt meztelenül. De megtalálta a megoldást.
  – És ha kérném, bejönnél?
  – Hát persze. – Amadeus kitette az indexet és bekanyarodott, pár utcányira voltak csak a kórháztól.
  – Biztos lesz ott mód, hogy… valahogy háttal legyél.
  – Valószínű. Rendben, ott leszek. De azért a mackót is tartsd csak meg. Mint a gyerekkor jelképét.
  Megtartotta, végig ott volt a kezében, csak akkor tette le egy percre, amíg egy paraván mögött levetkőzött, belebújt egy hosszú zöld hálóingbe, aztán fölvette megint, úgy ment a műtőasztalhoz. Amadeus mellé ült balról, a jobb kezét megfogta, a baljában volt Teddy. Valami paravánféle itt is volt, a derekánál állították föl, Amadeus háta mögött. Így most sem látta ruha nélkül, ami jó volt ugyan, de… kicsit ellentmondott ennek a plüssmackós dolognak. Mert ha Gabrielle még csakugyan gyerek lenne, akkora, aki plüssmacival játszik, akkor aligha zavarná különösebben.
  – Jó kérdés – mondta Amadeus, amikor pár nappal később megkérdezte. – Ezt sose lehet pontosan megmondani. Igazi gyerekekkel nem történik olyasmi, ami veled, mert éretlenek hozzá. De ha egy igazi felnőtt kerül össze azzal a sráccal, az könnyebben átlát a szitán, ámbár – legyintett – ez nem is olyan biztos. Nem tudom megmondani, mikor lesz az ember felnőtt. Attól azért mégse, ami veled történt.
  – Viszont…
  – Nem az számít. Inkább… ha azt mondhattad volna, hogy képes lennél ugyan felnevelni, de nem akarod, akkor lennél felnőtt.
  – Hát ezt tényleg nem mondhattam.

Lindemann aznap nem nagyon lehetett formában, mert nagyon udvariasan, de határozottan megkérte Amadeust, hogy a nyomozás lezárásáig ne hagyja el Altdorf környékét.
  – Van erre parancsa? – kérdezte Amadeus.
  – Nézze…
  – Nem, Lindemann úr, most maga nézze. Nekem holnap dolgom van innen elég távol. Lehet, hogy holnap haza se jövök még. Ha nem mehetek el, az nekem anyagi kárt okoz, amit megtéríttetek, ha maguk nem tudják bebizonyítani, hogy elraboltam Gabrielle-t. Ha nem tartóztat le, akkor elmegyek. Döntse el most, és vagy bilincseljen meg, vagy hagyjon ezzel az üggyel egyszer s mindenkorra békén. És vigyék magukkal Frau Schenket is.
  Leforrázva kullogtak el mindhárman, Amadeus pedig másnap reggel visszament a kórházba.

Giselle és Stefan majdnem egyszerre ért Irene kávézójába, miután kaptak egy telefont: Irene mindkettejüket fölhívta, hogy rájött, hol van Gabrielle, jöjjenek oda hozzá. Egy asztalhoz ültek és vártak, de csak a pincérlány jött.
  – Mit hozhatok?
  – Jutta, hol van Irene? – kérdezte Gabrielle apja.
  – Az irodában, szóljak neki?
  – Fölösleges – szólalt meg Amadeus a volt házaspár háta mögött. – Irene nem tud semmit, én kértem meg, hogy telefonáljon.
  – Mi folyik itt? – ráncolta a homlokát Stefan.
  – Hát, Stefan, van egy kis gond – mondta Amadeus, odahúzott egy széket és leült velük szemben, fordítva ült a székre, a támlájára könyökölt. – Nem tartottátok be az egyezségünket.
  – Miféle…
  – Kérlek, Stefan, engedd, hogy végigmondjam. Amikor voltatok olyan szívesek megőrülni, te ezt mondtad, idézem: „Felejtsd el a lányomat, eleget segítettél neki, többet nem lesz rád szüksége.” Emlékszel? Egyoldalú egyezség, mert bevágtad az ajtót, mielőtt bármit válaszolhattam volna, bár ilyen hülyeségre csakugyan nincs is mit. De joggal várhattam volna, hogy Gabrielle bárki máshoz előbb fog fordulni, mint hozzám. Igaz?
  – Hol van? – követelte Giselle.
  – Felfogtad, amit eddig mondtam? – érdeklődött a festő udvarias gúnnyal.
  – Igen. Hozzád ment. Miért csak most? Hol volt eddig?
  (Igaz is, elfelejtettem szólni, hogy ez egy teljes héttel Gabrielle eltűnése után volt.)
  – Egyenesen hozzám jött, amikor aznap hajnalban elindult hazulról.
  – Akkor hogyhogy nem találták meg a rendőrök?!
  – Giselle, én nem szeretem, ha pattognak velem. Megtennéd, hogy nem csinálod?
  Az asszony dühösen fújt egyet, de a volt férje fölemelte az ujját.
  – Giselle, várj egy percet. Hagyd, hogy Amadeus végigmondja.
  – Wolfgang – volt a tárgyilagos válasz. – Csak a barátaimnak vagyok Amadeus. Például Gabrielle-nek, aki segítséget kért tőlem. Nos, én egy hete foglalkozom azzal a problémával, amit ti idéztetek elő, ennek fejében annyit minimálisan elvárnék, hogy ne szakítsatok többet félbe. A kérdésedre válaszolva, Giselle, azért nem, mert elvittem egy elég távoli városba, és most is ott van. Egy kerek hétbe telt rávennem, hogy engedje meg, hogy beszéljek veletek. De látni se kíván titeket. Ami azt illeti, én is csak az ő kedvéért ültem veletek egy asztalhoz, mert amúgy mint jó nevű festő és mint tisztességes ember rangomon alulinak érzem, hogy ilyen egyénekkel diskuráljak. Értékrendem szerint valahol a hamispénzverő és a betörő között álltok. Ne szólj közbe. Szóval látni se kíván titeket, ami elég sokféle szempontból nem tetszik nekem, de nem vagyok varázsló. Most kérdezhettek.
  – De hát hol van? – tört ki az anyja.
  – Amit erről mondani akartam, elmondtam.
  – És ha most följelentelek emberrablásért?
  – Jaj, Giselle. Akkor engem letartóztatnak, én azonnal elmondom, hol van Gabrielle, utánamennek, visszahozzák, és örülhetsz a lányodnak három napig, egy hétig, egy hónapig, nem tudom. Aztán megszökik újra, de most már nem hozzám fog jönni. Talán fölmegy a hegyre és eltűnik a hóviharban. Befejeznéd végre a hisztizést és hajlandó volnál most már felnőni szülővé?! Gabrielle nem azért van bajban, mert én ilyen csúnya bácsi vagyok és eltüntettem, először bajban volt és csak aztán jött hozzám! Senki se tartja bezárva, felül egy buszra és idejön, hagytam nála elég pénzt. De nem akar, Giselle! Már rég visszahoztam volna másként. Felfogtad?
  – Miért nem?
  – Mert elege van belőletek. Bocs, hogy nem tudom szebben mondani, de nem is akarom, fütyülök az érzékenységetekre. Titeket sem érdekelt az enyém meg az övé. Ja, szedjetek elő valami pénzt, mielőtt folytatjuk.
  – Miféle pénzt? – hökkent meg Stefan.
  – Lehetőleg svájci frankot – felelte Amadeus epésen. – Mit gondoltál? Hogy tizenkét évesen dolgozni fog? Vagy hogy majd én tartom el? Ti vagytok a szülei. Kaptok elismervényt, én elviszem neki a pénzt, aztán ha hazajön és a maradékot visszaadja, az már a ti dolgotok.
  Megszámolta a pénzt, megírta az elismervényt, a bankjegyeket a tárcájába tette és bólintott.
  – Örülök, hogy nem álltatok elő megint hülyeségekkel. Aki veri a mellét, hogy az ő gyereke, majd ő eldönti, mi a jó neki, az akkor is tartson ki a véleménye mellett, amikor fizetni kell. Meg még érhet elég sokféle kellemetlenség. Szóval elege van belőletek. Pontosan az történt, amit egy éve megjósoltam. Tárgyként kezelitek, amit ideraktok, odaraktok, nem a szüleinek érez titeket, hanem a gazdáinak. Bár ő nem ezekkel a szavakkal fogalmazta meg. Azt remélte, egyébként én is, hogy a válással legalább az állandó veszekedés megszűnik, de nem szűnt meg, csak most már nem egymással veszekedtek, hanem ővele. Elmartátok mellőle a legjobb barátját, engem, aki ráadásul felnőtt vagyok, és alighanem egy-két dologban segíteni tudtam volna neki. Élete eddigi legnagyobb válságán esett át, amiről ti semmit sem tudtok, mert a legapróbb hülyeséggel is többet foglalkoztok, mint vele.
  – Milyen válságon? – kérdezte Giselle letörten.
  – Köszönöm a megerősítést; tehát tényleg nem tudsz semmit. Egy évvel ezelőtt azt jósoltam, hogy öt éven belül elveszítitek, még ha kényszerből veletek is lakik továbbra is, de már nem fogjátok érdekelni. Hát tévedtem: egy év is elég volt. Szívesen elmondanék még sok mindent a történtekről – Amadeus fölkelt a székéről –, de nem kaptam felhatalmazást. Ja igen, legyetek szívesek szólni a rendőröknek, hogy megvan a gyerek, valami távoli rokonnál van vagy efféle. Ha holnap azt látom, hogy követnek, nem megyek el hozzá, és nem lesz pénze. És most megyek a dolgomra, ti meg füstölögjetek itt magatokban. Nem irigyellek, szörnyű lehet így lebőgni szülőként, de hát magatoknak kerestétek.
  – Várj még – kapta föl a fejét Stefan. – De hát mikor jön haza? Vagy mit tegyünk, hogy hazahozzuk?
  – Jogos kérdés, de – Amadeus széttárta a kezét – én nem tudok rá válaszolni. Fogalmam sincs. Az én lehetőségeim odáig terjedtek, hogy a közvetlen problémát megoldottam, de nem ragadhatom meg és cipelhetem haza. Illetve de, csak azzal még nagyobb bajt csinálnék. Sziasztok.
  És elballagott.

Azt hiszem, egy-két kérdést tisztáznunk kell, kedves Olvasóim. Ha netán akad közöttetek olyan, akinek már van gyereke, esetleg nagyobbacska – ez egy ifjúsági regény, de az eddigieket mind olvasták jóval idősebbek is –, annak szemet szúrhat az a hangnem, ahogy Amadeus a szülőkkel beszél, és kérdőre vonhat engem. Hogy jól teszem-e, hogy ezeket leírom.
  Igen, csakugyan így beszélt velük. Mert nagyon haragszik rájuk, és mert úgy érezte, hogy ezzel a hangnemmel talán észre térítheti őket – vagy inkább mondjuk úgy, hogy nem hitt a normális, barátságos hangnem esélyeiben, ezért nem érezte szükségét, hogy olyat üssön meg. Akárcsak a válás körüli időkben, most is úgy leckéztette őket, mintha óvodásoknak tartaná, és ami szülői képességeiket illeti, tényleg azok. Bár egy óvodás egy év alatt rengeteget tanul, ők meg semmit.
  Amadeus egy pillanatig sem haragudott Gabrielle-re, amiért elárulta a barátságukat és egy éven át szóba sem állt vele, mert pontosan tudta, hogy a szülei kényszerítették rá. Hiszen gyerek, kénytelen engedelmeskedni. Éppen az Anders-ügy mutatta meg, hova vezethet, ha egy gyereket addig kényszerítenek engedelmességre, hogy már túllépnek egy határt. Ott keres magának önállóságot, ahol tud; jelen esetben egy lelkiismeretlen, önző férfi mellett. Pusztán azért, mert addig is valahol máshol lehet, kiszabadul a szülei zsarnoksága alól.
  Persze minden gyerek szeretne megszabadulni a szülei zsarnokságától, ami sokszor nem is zsarnokság, egyszerűen nevelés, védelmezés. De vannak dolgok, amiket egy gyerek nem tűr el. Egyénenként változik, hogy mit. Gabrielle tűrőképessége Andersig terjedt. A szülei nem voltak mellette, amikor rettegve ült a fürdőszobában azon a hajnalon, és nem ők fogták a kezét a műtőben. Nem azért, mert nem szólt nekik. Mert nem szólhatott nekik. Mert üvöltöztek volna, és csak súlyosbítják a megpróbáltatásait.
  Amadeus nagyon haragudott mindezekért, mert az a véleménye, hogy a gyerek mellett lenniük kell embereknek, akikre számíthat (és pont azt az embert szakították el tőle, akire legjobban számíthatott), de azért elsősorban mégiscsak a szüleinek kellene azoknak az embereknek lenni, akikre a gyerek a legeslegjobban számíthat. Valaha sokszor megesett, hogy Gabrielle őhozzá ment valamilyen problémájával, és Amadeus úgy irányította a dolgokat, hogy mégis a szülei oldják meg, vagy legalább, ha ők nem képesek rá, Gabrielle azt higgye, hogy a szülei voltak azok. Mert egy gyerek körül lehet akárhány olyan ember, akikre felnéz, akiket nagyra tart, oltalmazóinak érez, de a szülei nincsenek közöttük, akkor megette a fene. (Ebben történetesen nem értünk egyet – gondolom, mert másfélék voltak a szüleink.) De aztán mire Gabrielle úgy kilencéves lett, Amadeus hagyta ezt az egészet a csodába, és ha a kislány őtőle kért segítséget, akkor ő segített neki és kész.
  Visszatérve a korábbi kérdésre, ezt történetesen Irene tette föl nekem, amikor a könyvhöz gyűjtöttem az anyagot, és mindenkivel elbeszélgettem, aki ismerte a szereplőket. Hogy ha ez egy ifjúsági regény, amit gyerekek fognak olvasni, akkor jól teszem-e, hogy szépítés nélkül leírom, hogy Amadeus úgy beszél a szülőkkel, mintha ostoba kiskölykök volnának?
  Ekkor én Irene szemébe néztem és közöltem vele, hogy nem élünk a tizenkilencedik században, amikor a szülő egy megfellebbezhetetlen tekintély volt, akire a gyereknek úgy kellett fölnéznie, mint egy félistenre. Ha Gabrielle már hatéves korában sejtette, kilencéves korára pedig világosan tudta, hogy a szülei ebben a minőségükben elég vacakra sikerültek, akkor mi értelme lenne ezt eltitkolni egy olyan könyvben, ami pont róla szól? Illetve komolyan azt hiszed (Irenével tegeződünk), hogy az olvasók között nem lesz senki, akinek a szüleitől úgyszintén csak annyi telik, hogy ennivalót készítsenek neki, ruházzák, fűtött lakást biztosítsanak, de ha valami igazi problémája adódik, olyasmi, ami összefügg nyiladozó emberségével, a világgal való ismerkedésével, akkor már nem fordulhat hozzájuk, mert jobb esetben vállat vonnak, meg se hallgatják, rosszabb esetbe meg kiabálni kezdenek és vadul büntetni kezdik? Komolyan azt hiszed, hogy Gabrielle az egyetlen ilyen gyerek a világon?
  Amadeusszal valamikor megegyeztünk abban, hogy a gyereket fölösleges megbüntetni, ha rosszat tesz. Az Anders-ügy ennek a legvilágosabban egyértelmű, tökéletes példája (eklatáns példának is mondják az ilyet): Gabrielle meggondolatlan volt, amikor lefeküdt Andersszel, és alaposan megkapta a büntetését azon a hajnalon, amikor rettegve ült a fürdőszobában a szemetesvödrön, meg hát azért később is maradt jócskán félnivalója. És a műtét se lehetett kellemes. Mi értelme lett volna ezek után még mondjuk szobafogságra ítélni, vagy hogy nem nézhet tévét? Mert a szüleinek ezen a szinten mozog a gondolkodása. Ha rosszat tett, büntessük meg.
  Ez is szerepet játszott abban, hogy Amadeus így beszélt velük. Rosszat tettek, hát megbüntette őket. Csak ebből értenek.

Ez nem krimi, ahol a titok csak az utolsó oldalon derülhet ki, úgyhogy előre szólok: nem fogom elárulni, én magam se tudom, hol lakott Gabrielle Zürichben, miután kiengedték a kórházból. Azt elmondom, hogy hol nem. Sem Amadeusnak, sem nekem nincsen ott se bérelt lakásunk, se nyaralónk, se szállodai szobánk, se idős nagynénikénk vagy fiatal unokahúgunk. Az kétségtelen, hogy nem csövezett, volt fedél a feje fölött, volt mit ennie, rendes ágyban aludt, és abban az ágyban nem volt vele senki más. De azt nem tudom, hogy hol volt a szobája és ki volt ott a tulajdonos, volt-e kihez szólnia napközben. Még nekem se mondta el, de azt mondta, majd elárulja, amikor már megjelent a könyv és utólag nem tudom beleírni.
  – Azt hittem, bízunk egymásban – mondtam.
  – Ne haragudj, persze hogy bízom benned. De neked van egy kiadód is. Honnét tudjam, hogy nem dumál rá, hogy mégis írd bele, mert akkor hátha több fogy a könyvből, vagy mit tudom én, miért?
  – Nem dumál rá, nem az a típus. Nem szól bele a könyv tartalmába, igazából csak a technikai hátteret biztosítja, de én fogom kiadni a könyvet. Viszont azt elmondod, hogy miért ilyen nagy titok?
  – Egyszerű. Még jó pár évig kell a szüleimmel élnem. Bármikor adódhat úgy, hogy muszáj otthagynom őket egy időre… még akkor is, ha most van ez a megállapodás, hogy akármikor költözhetek közöttük ide-oda. Ahol voltam, oda máskor is mehetek, de ha anyáék ott is rám találnak, akkor semmi értelme.
  – Értem. Viszont ahol most laksz, ott aztán végképp könnyen rád találnak, hiszen naponta találkoztok.
  – Rám találnak, de az semmit se számít – mosolygott. – Tudják, hogy hol lakom, de ők nem jöhetnek oda, Amadeus a világon bárkit beenged a házába, de őket kettejüket soha. Azt mondja, a világon a legnagyobb disznóság egy gyerektől erőszakkal elszakítani egy barátot, és csak a jó természetemnek köszönhetem, hogy nem lesz… hű, elfelejtettem, hogy mi az, ami nem lesz. Valami tartós.
  – Pszichés károsodás?
  – Valami ilyesmi. Hogy tudok még barátkozni ezután is. Egyébként tényleg tudok, Zürichben is kötöttem új barátságokat. Még fiúval is! – nevetett.
  – Ajaj, remélem, nem több tízévesnél.
  – Hét. Vigyáztam rá a játszótéren. Egyébként ez nem lebecsülés? Tudok vigyázni magamra. Most már…
  – Ne haragudj, igazad van. Visszaszívtam. Mesélj, mi van Karllal, én csak odáig tudom, hogy érdeklődik.
  – Hát… még hagyom egy kicsit. Látni akarom, hogy kitartó-e. Azt már megmondtam neki, hogy lehet szó róla, hogy járjunk, de ez nem annyi, hogy akkor mostantól én vagyok a barátnője. Tudnom kell, milyen ember.
  – Mit tud rólad?
  – Semmit. A lányok se tudják, senki, csak a szüleim, Amadeus meg te.
  – És arról, hogy miért laksz Amadeusnál?
  – Arról se. Összevesztem a szüleimmel és kész.

Amadeus ragaszkodott hozzá, hogy mondja el a szüleinek, mi történt; meg kell tudniuk, és a legjobb az lesz, ha ő maga mond el mindent. Gabrielle nagyon romantikus módszert talált ki (olvasta már egy-két regényemet): Amadeus hozza el a szüleit Zürichbe, és ott találkozzanak egy Limmat-parti cukrászdában. Mert ott nem csaphatnak patáliát. Hát a terv nem egészen jött be, először is neki eleredtek a könnyei, amikor beléptek a szülei – ő már ott ült egy kis üveg kólával –, és percekig meg se tudott szólalni. Sok volt az érzelmi megpróbáltatás. De amikor beszélni már tudott, akkor se boldogult a feladattal, belekezdett, de olyan remegés jött rá, hogy fölkelt és kiment a mosdóba. Úgyhogy Amadeus megkönyörült rajtuk és elmondta. Nem cifrázta.
  – Nos, legjobb lesz rövidre fogni. A kislányotok a múlt héten esett át egy elég komoly szerelmi csalódáson és egy abortuszon.
  És megvolt a patália is, csak a hangerőt vették lejjebb, de ettől semmivel se volt jobb. Amikor Gabrielle visszatért, már ott tartottak, hogy „de a te nevelésed”, ami egyébként is ostobaság, mert egy gyereket márpedig mindkét szülője nevel, de az ő esetében kétszeresen ostobaság, mert Gabrielle pontosan azért esett bele Anders csapdájába, mert a szüleitől örökké csak nevelést kapott, semmi mást, neki pedig egy kis szeretetre és főleg tiszteletre, elismerésre lett volna szüksége.
  Úgyhogy alig pár pillanatig hallgatta a veszekedést, szó nélkül megfordult és kisétált. Amadeus fölkelt, fogta a kávéját és átült egy másik asztalhoz. A szülők kirohantak, de Gabrielle addigra eltűnt az utca forgalmában. Míg keresték, Amadeus megitta és kifizette a kávéját, kisétált, beült a kocsijába és elhajtott. A szülők meg mehettek haza vonaton.

Három nappal később Amadeus mindkettőjük postaládájába bedobott egy levelet, azonos szövegű volt mindkettő. Gabrielle hazatérésének feltételei voltak benne. 1. Ami történt, arról nem beszélnek többé, és nem tudhatja meg senki. 2. A továbbiakban igyekeznek normálisan beszélni vele. 3. Bármikor átköltözhet egyik szülőjétől a másikhoz. 4. Amikor hazajön, először Amadeusnál fog lakni, aztán majd eldönti. 5. Mostantól megbeszélik a problémáikat.
  Abban a két napban érkeztem Zürichbe, amíg a szülők vívódtak, hogy mihez kezdjenek az ultimátummal – még rá is volt írva, hogy ULTIMÁTUM –, föl is hívtam környékbeli barátaimat, Amadeust is, aki elmondta, mi történt. (Gabrielle is tudta, mikor jövök, és megbeszélték, hogy nekem elmondhatja.) Így találkoztunk először még Zürichben – ugyanabban a cukrászdában –, aztán amikor Gabrielle hazaköltözött, elkezdtünk beszélgetni erről a könyvről.
  Gabrielle-t akkor már nem annyira zavarta, hogy ha megírom a könyvet, akkor a többi gyerek megtudja, mi történt vele.
  – Hátha egy-két lányt megóv ugyanettől, ha elolvassa – mondta, amikor jóváhagyta a már majdnem kész könyvet. Ez Amadeus kertjében történt, a kerti asztalnál ültünk.
  – Vagy fiút – mondtam.
  – Fiút hogyan?
  – Ami veled történt, ahhoz két ember kell, egy fiú meg egy lány. Ha a fiú olvassa el a könyvet, az is rájöhet, hogy legalább védekezni kellene. Azért léteznek ám olyan fiúk, akiknek van eszük, ha nincsenek is sokan.
  – Ja, értem. Hát Karllal már védekezünk.
  – Micsoda?!
  Elnevette magát.
  – Jaj, de bolond vagy. Természetesen nem feküdtem le vele. Még a kezemet se foghatta meg. Miért, nem ez a tökéletes védekezés?

Ezeket a sorokat Amadeus kertjében írom, az öreg diófa alatt. Én nem lakom itt, mert csak egy vendégszobája van, és abban lakik Gabrielle. Az után a hajnal után csak egyszer járt otthon, hogy összeszedjen pár holmit. De mindkét szülőjével naponta beszél – itt. Voltaképpen többet beszélnek, mint amikor még együtt éltek. Gabrielle ultimátuma kemény volt. Ha nem teljesítik, megszökik újra, de most már Amadeus nélkül, és bottal üthetik a nyomát. Nem tudom, mennyire gondolta komolyan, de nem ez az, ami számít. Az számít, hogy nem lesz-e majd egy pillanat, amikor elege lesz mindenből és nekivág a világnak. Szerencsére nem az az öngyilkos típus, nem a hegyekbe indulna, hogy megfagyjon az örök hómezőkön vagy lezuhanjon egy szirtről, inkább kimenne a sztrádapihenőbe és keresne egy sofőrt, aki elviszi. S aztán hogy milyen embert talál ott vagy milyet később, máshol, azt nem tudja senki. Lehet, hogy csupa kedves ember venné föl, akikkel bekalandozza a világot. De sokkal valószínűbb, hogy olyanokkal akadna össze, akikhez képest Anders egy gáncs nélküli lovag volt.
  Ezeket mondta el Amadeus a szülőknek – de ott volt Gabrielle és én is –, és nyíltan közölte, hogy ő egyszer már hozott egy rossz döntést, amikor hagyta, hogy megszakítsák a barátságot. Mármint nem a szülőkkel való számít, az neki sem ér többet, mint nekik, ha hagyták veszni, hát magukra vessenek. De azzal, hogy Gabrielle-t elszakították tőle, az egyetlen támaszától fosztották meg, miután őrájuk nem számíthatott. Ez az, amit soha nem fog nekik megbocsátani.
  – Azon a reggelen a fürdőszobában ülve Gabrielle felnőtt lett – közölte velünk Amadeus –, aki már maga hozza meg a döntéseit, és többé semmi beleszólásotok az életébe. Ami egyáltalán nem jó, mert még éretlen hozzá, de akkor is így van. Rengeteg rossz döntést fog hozni, mert még nincs meg a tapasztalata, úgyhogy meg kell óvni a rossz döntései következményeitől. Nektek. Ti vagytok a szülei. És nekem, mert bennetek már ő se bízik, én meg aztán pláne nem, úgyhogy rátok meg én fogok ügyelni. És senki se kérdezi, hogy nektek ez tetszik-e vagy sem, egyszerűen csak így lesz, mert muszáj. Megjegyzem, nekem se tetszik. Mégis így kell lennie, mert ez a legkisebb rossz.

Ez idő szerint Gabrielle itt lakik Amadeusnál, már hetek óta, és tárgyalásokat folytat a szüleivel – többnyire az én közvetítésemmel, mert Amadeus a lehető legkevesebbet óhajt érintkezni velük. Amit teljesen meg is értek, azok után, amit elkövettek – egyébként mindmáig nem voltak képesek értelmes magyarázatát adni, hogy miért kellett felrúgni a barátságot és eltiltani tőle a gyereket is. Éppen ezért Amadeus már hozzálátott az oktatáshoz, amitől azt reméli, hogy Gabrielle egyszer, a távoli jövőben elfoglalhatja az apja helyét: a sakktáblánál. A lépéseket, szabályokat kicsi kora óta ismeri, csak hát nem ismeri a stratégiát. Ebben Amadeus rám sem számíthat, én se játszom jobban Gabrielle-nél.
  Még van egy-két dolog, amit el kell mondanom.
  Egyik nap Amadeus belenézett a könyv kéziratába és figyelmeztetett, hogy ha így hagyom, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy Gabrielle egy izomkolosszus, hiszen egy tolltartóval be tudta törni az ablakot, pedig csak Heinz fejét célozta meg vele, szóval ráadásul gyilkos szörnyeteg is, hiszen ha ekkora erővel dobja, meg is ölhette volna… Ezen jót nevettünk, és fölírtam, hogy el kell mondanom ennek a sztorinak a végét is. Csak aztán elkevertem a cédulát.
  Szóval másnap Stefan bement személyesen, hogy pontosan ezt megkérdezze, és csodálkozó arcok fogadták, a tantestület erre nem is gondolt. Hogy egy tízéves kislány egy tolltartóval hogyan tudja betörni az ablakot. Úgyhogy a néhány óra múlva érkező üvegest megkérték ennek tisztázására, és csakhamar megvolt a válasz: az ablak régi volt már, és nem tartotta rendesen a keret, valószínűleg meg is repesztették már a rezgések, mert két hasonló táblát is talált a mester, azok már repedtek voltak. Így Gabrielle becsülete meg lett mentve, nem az ő hibája, hogy betört az ablak, és hamarosan kicserélték az összeset.
  Hogy Andersszel mi lett, azt nem tudjuk. Amadeusszal arra tippelünk, hogy alighanem már régesrég külföldön van, nem Gabrielle miatt, hanem volt az a rendőrségi ügye, ami miatt hazahívták egyszer. Egyikünk se hiszi, hogy ő ott csak tanú volt – amennyit ismerünk az életéből és még inkább a jelleméből, szerintünk inkább gyanúsított lehetett. Csakhogy már nem mer visszamenni, mert attól tart, hogy értesítjük a locarnói kapitányságot, ezért ha még egy idézést kap onnan, egykettőre körözni fogják. Úgyhogy azt gyanítjuk, hogy a lehető leggyorsabban elhagyta Svájcot.
  Gabrielle megkért, hogy tegyem a regényben világossá, hogy Amadeusnál ő csak vendég, semmi olyasféle nincsen, nem is lehetne, mert Amadeus nem olyan ember, aki egy gyerekkel kezdene, és ő különben is afféle második apjának tekinti. Én pedig szükségesnek tartom hozzátenni, hogy Amadeusnak a szülők válásához sem volt köze, van neki barátnője, Renate Becker, Schwyzben él, mindannyian ismerjük, irodalmat és francia nyelvet tanít egy általános iskolában. Tanév alatt hétvégén szoktak találkozni, de van úgy, hogy Amadeus délután kocsiba pattan, félóra sincs az út, kicsöngetéskor ott várja a kapuban. A nyáron Renate Schaffhausenben volt egy tanfolyamon, ezért nem szerepel a könyvben.
  Gabrielle azt is kérte, a felnőttek miatt, akik bambábbak a gyerekolvasóknál, hogy mondjam el, mi van arra a papírra írva, amit elásott Anders ablaka alatt, a megbeszélt helyen. Hát természetesen semmi. Egy üres lap. Hiszen megmondta, hogy mindent leírt, amit leírhatott – márpedig ebből nem írhatott le semmit.

Volt pár gyerek barátom, akik megróttak a könyv miatt, éppen ezért. Azt mondták, nem helyes így kiadni a gyerekek titkait, a felnőttek fölhasználhatják ellenük. Elmondtam nekik, hogy nekem csakugyan sok felnőtt is olvassa az ifjúsági regényeimet, de ezeket egy se. Vagy csak olyan felnőttek, akik nem szülők. Vagy ha mégis szülők, akkor az ilyen regények olvastán átmenetileg átváltoznak nem szülővé, fogalmam sincs, hogyan csinálják, de olvasás közben egyszerűen nemlétezővé változnak a gyerekeik, s csak akkor jelennek meg újra, amikor becsukják a könyvet. Mindenesetre amikor ilyen könyvet olvasnak, akkor egy pillanatig se gondolnak arra, hogy az ő gyerekükkel is megtörténhet az, ami Gabrielle-lel (akinek fia van, azzal is, hiszen egy fiú is kell hozzá). Nem tudom, miért, de úgy olvassák, mintha valami egzotikus állatkákról szóló kalandos mese lenne. Ezért nem aggódom a gyerekek titkai miatt.
  A szülők soha nem jönnek rá, hogy a gyerekek ártatlan tekintete mögött mi lakozik.