Esély? Egyenlőtlenség! [LAttilaD.org]
Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Kószó Krisztina
Láng Attila D.

Esély? Egyenlőtlenség!

A tolókocsis vesszen éhen

„A fogyatékos emberek a társadalom egyenlő méltóságú, egyenrangú tagjai, akik a mindenkit megillető jogokkal és lehetőségekkel csak jelentős nehézségek árán vagy egyáltalán nem képesek élni. […] Az államnak, a társadalom szervezeteinek és tagjainak […] olyan körülményeket kell létrehozni, amelyben a fogyatékos emberek képesek lesznek teljesebb életre és a fogyatékosságukból fakadó terheik csökkenthetőek.”
  

(1998. évi XXVI. törvény
  a fogyatékos személyek jogairól
  és esélyegyenlőségük biztosításáról)

ESETLEÍRÁS

1.

Marika harmincöt éves, tolókocsis mozgássérült. Egy kis baranyai faluban él négytagú családban.
  – Általában én járok bevásárolni – mondja. – Amióta Gábor beteg, csak én tudok menni. Szerencsére van elektromos tolókocsim, de télen azzal is óriási feladat eljutni a boltig és ott még félórákat ülni a hidegben.
  Gábor volt Marika támasza, amíg ő is tolókocsiba nem kényszerült, igaz, ő csak ideiglenesen. Talán jövőre már megint fog tudni járni.
  – Addig én látom el a családot – folytatja Marika. – Régebben ő maradt itthon, amíg én boltba, postára, gyógyszertárba mentem. Itthon nehezebb a munka, azt ő jobban bírta; a mászkálást én bírom jobban, engem motor visz. Most aztán az is rám hárul, amit eddig ő gürizett.
  A testvérek ketten látják el idős, beteg szüleiket és a házat. Jószág szerencsére nincs, régóta nem volt már, akinek juthatott volna rá ereje. Gábor nem fogyatékos, de túl van már az ötvenen, s a sokévi kemény munka végül leverte a lábáról. Jelenleg a kórházba készülődik, ahol majd megoperálják. Bízik az orvosokban, de tudja, hogy a lábadozás hosszú lesz.

2.

Ilonka a falu egyik élelmiszerboltjában vezetőhelyettesként dolgozik. Negyvenéves, két gyereket nevel. Elég egyetlen kérdés, és ömlik belőle a szó.
  – Ó, a Marika mindig nagyon kedves kislány volt, csak mostanában változott így meg. Nem veszi már emberszámba, akinek nincs annyi iskolája, mint őneki. Pedig hát mi mindig jók voltunk hozzá, segítettünk neki bejönni, kiszolgáltuk, aztán ez a hála.
  Gábor szerint Marika pontosan ugyanolyan, mint mindig. Károly bácsi visszautasítja, hogy a lányán bármit is változtatott volna a nyelvtanári diploma megszerzése. Janka néni nem szól, csak a fejét csóválja.
  – Nincsen a Marikával semmi baj – mondja Zoltán. – Én régóta ismerem, ugyanúgy viselkedik, mint mindig. Kedves, közvetlen, segítőkész, nem értem, miről beszél az Ilonka.
  Zoltán a bolt vezetője, vagyis Ilonka közvetlen főnöke. Harminckét éves, négy éve irányítja az üzletet. Marika tizenöt éve jár ebbe a boltba.

3.

Egy hűvös nyári napon Marika megérkezik az üzlethez. Most nem nagyobb bevásárlásra jött, csak néhány apróságot szeretne. Kifogyott a margarin meg a párizsi, és kell egy üveg bor, amit a jövő héten ajándékba akar vinni egykori tanárának. Imre bácsit évente egyszer szokta meglátogatni, mindig nyáron, mert csak olyankor merészkedhet el Győrig.
  Ezen a napon Marika az orvostól visszafelé jövet ejti útba a boltot, negyedórával zárás előtt. Megáll az üzlet előtt és dudál, jelezve, hogy megérkezett. Ilyenkor ki szoktak nézni, megkérdezik, hogy bejön-e, aztán ő megkerüli az épületet, a bentiek pedig hátramennek. Tolókocsival csak a hátsó ajtón át lehet bejutni az üzletbe.
  Minden ugyanúgy kezdődik, mint máskor. Marika dudál, Ilonka kinéz és hátramegy. Hozzálát a hátsó ajtó kiriglizéséhez, de közben egyfolytában Marikát szidja, amit máskor nem szokott.
  – Én reggel óta talpon vagyok, és még te is jössz! Most miattad nem tudok bezárni! Szemét vagy, embertelen vagy!
  Marika behajt az üzletbe, elmegy az iroda előtt és beér az eladótérbe. Ilonka mögötte caplat és folyamatosan szitkozódik.
  Marikát az eladótérben elhagyja a béketűrés.
  – Ilonka, ebből elég! Amíg el nem hallgatsz, itt ülök és várok, te pedig tényleg nem fogsz tudni bezárni!
  Ilonka elhallgat és visszamegy az irodába.
  Marika körülnéz a boltban. Margarin nincs, párizsi nincs, bor nincs. Semmi, amit venni szeretett volna. A pénztárra néz, a pultra néz. A pénztáros és az eladó roppantul el van foglalva, ámbár Marikán kívül egyetlen vevő sincs az üzletben. Senki sem lép oda hozzá és teszi föl a kérdést, hogy mivel szolgálhat.
  Marika megfordul és kimegy.
  – Szia, Ilonka! – szól be az irodába. Válasz nem érkezik. Marika kigördül a hátsó ajtón és távozik.

4.

Marika hazaérve elmeséli a történteket. A családot meglepi a dolog, tanácstalanul állnak a történtek előtt. Nem értik, mivel szolgált rá lányuk, húguk erre a bánásmódra.
  Két nappal később csörög az üzlet telefonja. A hívó egy vezetéknevet és egy újság nevét mondja, s ennyit kérdez csupán:
  – Tessék mondani, igaz az, hogy önöknek valami gondjuk van a vevőikkel?
  Nem mondja, hogy milyen gondjuk, nem mondja, hogy melyik vevővel. Az is lehet, hogy egy másik üzletet akart hívni és mellétárcsázott. Zoltán nem mérlegeli mindezt, azonnal rávágja:
  – A tegnapelőtti esetre gondol?
  – Miért, mi történt tegnapelőtt? – kérdez vissza az újságíró, s innentől nincs más dolga, mint hátradőlve hallgatni az eseményeket. Zoltán elmondja Marika teljes nevét, a tolókocsit mint ismertetőjegyet, és elmeséli a történteket Ilonka verziójában, ami kissé különbözik Marikáétól. Szerinte éppen a vevő volt az, aki gyalázta és becsmérelte az eladót, és – immár sokadszor – nekiment tolókocsival az áruval megrakott ládáknak, szándékosan kárt akart okozni. Ilonka még jegyzőkönyvet is fölvett a lány távozása után annak viselkedéséről, amit az üzletben tartózkodók mind aláírtak, egy vevő is.

5.

Marika elhűlve hallgatja a telefonban az ismeretlen újságíró, Péter szájából azokat a szavakat, amiket Ilonkától hallott, s amiket most úgy állítanak be, mintha ő mondta volna. Elmond Péternek mindent részletesen, ahogy történt.
  Péter, aki mindennapos újságírói rutinnak tartja kinyomozni Marikáék titkos telefonszámát, egy vizsgálóbíró precizitásával faggatja ki Ilonkát, aki nem is tudja, hogy vallatják. Háromnegyed óra hosszat beszél a budapesti újság költségére, s teljesen el van képedve Marika pimaszságától. Péter nem igyekszik megőrizni a maradéktalanul objektív riporter látszatát, időnként közbekérdez:
  – Mondja csak, Ilonka, nem lehetséges, hogy véletlenül ment neki azoknak a ládáknak?
  – Nem, nem!
  – Mekkora a hely abban a boltban?
  – Hát elég kicsi…
  – Mondja csak, maga szerint vajon mennyit érhet az a tolókocsi?
  – Hát én azt nem tudom…
  Péter ekkor már tudja Marikától, hogy az elektromos tolókocsija milliós értéket képvisel. Akkor is úgy vigyázna rá, mint a szeme fényére, ha nem ettől a kocsitól függene, hogy haza tud-e jönni az üzletből. Másik kocsit pedig aligha kap attól a karitatív szervezettől, amelynek ezt a kocsit is komoly áldozat volt kifizetnie.

6.

Péternek kisebb gondja is nagyobb, mint leutazni Baranyába és alaposabban tájékozódni. Ehelyett elküldi Marikának a beszélgetések hangfelvételeit, mert a lány a jegyzőkönyv miatt attól fél, hogy valamilyen perbe akarják fogni. Marika, aki Pétertől tudja meg, hogy üzletbeli „magaviseletéről” jegyzőkönyv készült, felháborodott levelet meneszt az üzlethálózat pécsi székhelyű igazgatójának. Kikéri magának, hogy jegyzőkönyveket fogalmazgatnak róla a távollétében, amelyek tartalmát is titokban tartják előtte. Visszautasítja Ilonka vádjait, és rendkívül sérelmez egyvalamit, amit a boltvezető-helyettes Péternek mondott el:
  – Tudja, ez egy kis üzlet, és mi igazából nem vagyunk erre kirendelve. Nem is tudom, hogy kötelességünk-e őt kiszolgálni. Vannak más tolókocsisok is a faluban, azok szépen jönnek mindig a kicsi kosárkájukkal, benne a pénz és a papír, hogy mit szeretnének venni. Mi elvesszük tőlük és kihozzuk az árut. Ha Marika nem ragaszkodna ahhoz, hogy be akar jönni az üzletbe, semmi baj nem lenne.
  Levelében Marika sérelmezi, hogy Ilonka gyereknek minősíti őt, aki majd jön a kis kosárkájával, mint Piroska a nagymamához, és majd az eladók beviszik a kosarat a boltba, ott megtöltik áruval, aztán ő menjen haza és nézze meg, mit kapott. Néhányszor már becsapták. Ragaszkodik ahhoz a véleményéhez, hogy ha a többi vevő bemehet a boltba, akkor erre neki is joga van. Személyesen akarja megtekinteni a választékot, kiválasztani az árut, kifizetni és megszámolni a visszajárót, mint akárki más. Valamint vásárlás közben fedett, meleg, biztonságos helyen kíván lenni, nem kint üldögélni a tolókocsiban, kitéve az időjárás viszontagságainak és a legprimitívebb utcai rablónak egyaránt.

7.

Marika levelére egy héttel később érkezik válasz. A cég igazgatója többet foglalkozik a levél stílusával – meghökkenti az abban foglalt panaszok nagy száma (még a levél terjedelmét is megszámolja) és az, hogy a vevő a jogaira hivatkozik –, mint azzal, hogy kit ért sérelem és miért. A tucatnyi „vádpont” közül egyetlenegyre sem ad érdemi választ, a semlegesség álarcába bújva fedezi beosztottait. Marikát a leginkább az döbbenti meg, hogy az igazgató jogszabályra hivatkozva közli, hogy többé nem mehet be a hátsó ajtón; az eladótér kicsisége miatt ott nem tartózkodhat „járművel”; mindaddig, amíg a faluban nem lesz akadálymentes élelmiszerbolt, azt tanácsolja, hogy vegyen igénybe kísérőt; ezenfelül a személyzet ki fogja őt szolgálni az utcán, a vevők számától és a személyzet elfoglaltságától függően. Hivatkozik cégük pozitív hozzáállására, amelynek bizonysága, hogy már több megyeszékhelyen üzemelnek akadálymentesített áruházaik, végül pedig a kölcsönös „tolarenciát” javasolja.
  Marika értetlenül áll az események előtt. Ő mindvégig „tolarenciát” tanúsított, csupán rendreutasította az őt szidalmazó, sértegető bolti alkalmazottat. Most pedig gyakorlatilag kitiltották a közértből.
  A levélváltás másolatát elküldi a fogyasztóvédelemnek, ahonnan kurta felelet jön, hogy ez nem rájuk tartozik és továbbítják a helyi jegyzőnek. A jegyzőtől lapzártáig nem érkezett válasz.
  Péter segíteni szeretne, de szerkesztője nem látja úgy, hogy az eset profiljukba tartozna. Ezért megkeresi egy barátját, aki talán kötetlenebb formában megírná az esetet. A barát jelen írás egyik szerzőjével azonos.

GONDOLATOK

Jelen írás szerzői nem afféle száguldó riporterek, csupán egy szociális munkás és egy köznapi szépíró, akik történetesen ugyancsak fogyatékosak. Tekintve érthető elfogultságukat, szeretnének inkább kérdések föltevésére szorítkozni.

Vajon miért van az, hogy a cég igazgatója, ámbár „maximálisan megérti” Marika helyzetét, kizárólag olyan megoldásokat tud elképzelni, amik Marikát visszaminősítik másodrendű állampolgárrá, vagy még annál is kevesebbé?
  Azt tanácsolja levelében – amelynek másolatát Péteren keresztül megkaptuk Marikától –, hogy Marika vegyen igénybe kísérőt vásárlásaihoz. Nézzük csak, mit jelent ez. A kísérő nyilvánvalóan nem lehet tolókocsis, vagyis egyik családtag sem, mert a beteg szülők már nemigen tudnak nagy távolságot megtenni gyalog, Gábor pedig a műtétig orvosi utasításra nem járhat. Hagyjuk egy pillanatra figyelmen kívül azt a problémát, hol talál Marika a kicsiny faluban olyan embert – minden héten többször –, aki elkíséri az üzletbe. De mit is csinál majd a kísérő? Egyértelmű, hogy ő fog majd bemenni az üzletbe, ahova Marikának nem szabad. Ő választ tehát árucikket, ő veszi le az árut a polcokról, ő nézi meg (megnézi?) a lejárati időt, ő fizet és ő hozza ki. Alapjában véve semmi gond nincsen az egésszel. Egyvalamit nem értenek csupán ezen írás szerzői: mi szükség van akkor a bevásárláshoz magára Marikára?
  A lejárati időt azért említettük, mert a télen ez is problémát okozott Marikának. A boltból való kitiltás mellé jött még a hatalmas havazás és a tolókocsi számára járhatatlan utak, ezért keresett embert, aki elmegy helyette a boltba. A szomszédok egyszer-kétszer megtették, aztán egyre sűrűbben nem értek rá. Marika ekkor a fizetett segítséghez folyamodott: az önkormányzat gondozóját hívta, hogy ő menjen a közértbe. A negyvenkét éves János el is ment, meg is vett mindent, köztük a kívánt fél liter tejfölt; egy hétre vásároltattak vele, hiszen alkalmanként százötven forintba kerül a dolog. A tejföl szavatossága azonban aznap járt le, amikor János megvette. Hiába tartották a hűtőben, pár nap múlva már nem lehetett megenni. Közel kétszáz forintot kidobtak az ablakon. Jánostól csak annyit kaptak válaszul, igen arrogáns hangnemben: de hát jó az, ő is vitt a családjának.
  Vajon ez a megoldás? Ha Marika nem mehet be az üzletbe, akkor a család jövedelmének számottevő részét költsék már lejárt, romlott élelmiszerre, külön fizetve annak hazaszállításáért is? Esetleg ne dobják ki, hanem fogyasszák el, legyenek betegek és költsenek még többet gyógyszerre? Mert jelenleg költségvetésük tíz százalékát hagyják a patikában.
  Vajon átgondolta az igazgató, hogy jótanácsával megsemmisíti egy ember alapvető jogait, emberi mivoltát? Azaz bocsánat, nem egy, hanem négy emberét. Mert ha Marika nem tud bevásárolni, a fizetett segítség pedig nem segítség, akkor egyikük sem eszik.

Nézzünk meg egy újabb mondatot az igazgató levelében. „Az utcán való kiszolgáláshoz a bolt személyzete segítséget fog adni, figyelembe véve a vevők számát és az esetleges áruátvétel miatti elfoglaltságot. Hangsúlyozom azonban, hogy ez segítség.”
  Vajon miért hangsúlyozza? Ennyire fontos neki közölni, hogy Marika csak a „vevők” és az áruátvétel után következhet? Micsoda akkor Marika, ha nem vevő? Miért segítség az, hogy kiszolgálják? Vajon ha az igazgató belép egy boltba, segítségnek tekinti, hogy a pénzéért árut kap? Netán az esetben szereplő cég valójában egy karitatív intézmény, amely azzal segít az embereknek, hogy árut ad a pénzükért?

Legvégül pedig: vajon miért van az, hogy a huszonegyedik században egy európai országban kérdés lehet egy bolti alkalmazott számára, ki kell-e szolgálnia a tolókocsis vevőt az üzletben?
  Részletezzük a kérdést. A probléma két részből áll össze: 1. a tolókocsis vevőt; 2. az üzletben. Ilonka bárkit boldogan kiszolgál, ha a két számozott összetevő nem áll fenn. Ha az első összetevő megjelenik (a vevő tolókocsis), Ilonka máris szívességnek tekinti a kiszolgálást, nem munkaköri kötelességnek, olyasvalaminek, amiért a fizetését kapja. Ha a második összetevő csatlakozik az elsőhöz (a tolókocsis bejön az üzletbe), Ilonka kételkedni kezd abban, hogy ez egyáltalán feladata-e őneki. „Nem is tudom, hogy kötelességünk-e őt kiszolgálni”, mondja Marikáról, illetve általában a tolókocsis vevőkről. „Ez egy kis üzlet, és mi nem vagyunk erre kirendelve”, jelenti ki. Azt hiszi vajon, hogy a tolókocsisok kiszolgálására külön üzletek vannak kijelölve? A Péterrel folytatott beszélgetésből ez nem derül ki, ám ha elővesszük az igazgató levelét, abból hasonló feltételezés csendül ki. Büszkén sorolja az áruházakat, nagyobb központokat, ahol az akadálymentesítést már megoldották; teljes közönnyel aziránt, hogy Marika ezekbe nem juthat el, mert nem tud autót vezetni, és természetesen a tömegközlekedés tolókocsival szóba sem jöhet.
  Vajon ez csak ennek a vidéki cégnek a képzete, vagy általánosabb jelenséggel állunk szemben? Ha igen, mi ez a jelenség? Nevezhetjük-e vajon kereskedelmi apartheidnek? Léteztek valamikor országok, ahol üzleteken, mozikon, padokon, buszokon a Csak fehéreknek vagy Csak zsidóknak felirat volt olvasható. Vajon ez a vidéki cég egyedül áll képzetével, avagy új társadalmi trend kezd kibontakozni, az Európai Unió felé igyekvő Magyarországon a Csak épeknek és Csak fogyatékosoknak feliratú üzletek szeparációja? Vajon létrejön-e az az állapot, hogy előbb üzletekre, majd házak kapuira festik fel a közismert tolókocsi-szimbólumot gunyoros, majd elítélő, végül gettósító céllal éppen úgy, ahogy valamikor a Dávid-csillaggal tették?

ZÁRSZÓ

Amikor e sorokat írjuk, Marika nem jár a boltba, mert eddigi fogyatékos élete során éppen elég atrocitás érte ahhoz, hogy ha nem muszáj, elkerülje az incidenseket. Megoldja a bevásárlást, ahogy tudja, amíg tudja. És várja azt a világot, amikor már ő is ember lehet.