Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Elmélet


  

– Természetesen mondanom sem kell, hogy mindez szigorúan bizalmas. Kérem, mondja el a véleményét, professzor úr.
  – A véleményemet?…
  – Hát persze. Tudja, hogy én mindenkit meghallgatok. Ne tartson semmitől, tanúk nélkül vagyunk.
  – Rendben. Nos, tábornok úr, a véleményem egészen röviden az, hogy semmi szín alatt nem vagyok hajlandó ebben segédkezni.
  Bienvenido tábornok szemrebbenés nélkül vette tudomásul a visszautasítást. Hátradőlt valódi tölgyfából készült, faragott székében, s lepöccintette a szivarhamut.
  – Szeretném, ha indokait is kifejtené.
  – Kérem. Mi volna az ön válasza – nem mint tábornoknak, csak magánemberként –, ha azt javasolnám, menjünk ki az utcára, és a legelső arra haladót pisztollyal raboljuk ki?
  – Értem – szólt a tábornok, s láthatólag valóban így volt. A köztársaság elnöke tájékozott volt erkölcsi kérdésekben. Azok félretolásában is.
  – Természetesen tiltakoznék – felelte. – De nem abban az esetben, ha az ön javaslata így szólna: „menjünk, señor Bienvenido, raboljunk el señor de Humbertótól egy-két milliót, marad neki elég!”
  – Mi a különbség?
  – Sorolom az érveimet. Egy: ahol sok van, nem nagy gond, ha valamicskét elvesznek. Kettő: ahol viszont kevés van, a valamicske is sok.
  – Hol van a kevés, tábornok úr? – szólt közbe Saltero professzor.
  – Itt! – csapott az elnök a másfél mázsás, ezüsttel berakott mahagóni íróasztalra. – Tudom, mit gondol, hogy éppen én mondom ezt, igaz? Ön olvas újságot. Mennyi az elnöki rezidencia évi költségvetése?
  – Egy hónapja emelték fel hárombillió pesóra.
  – Úgy van. Hát elárulom önnek, professzor úr, abban a reményben, hogy nem szellőzteti: az a hárombillió csak papíron létezik. Az évi fizetésem, a rezidencia fenntartási költsége, a személyzet bére összesen másfél milliárd. Nem billió, professzor úr! Másfél milliárd peso, kétezerszer kevesebb, mint amennyit híresztelünk. Ebből az én fizetésem százmillió. A magáé nyolcvankétmillió, igaz? Látja, alig szegényebb a köztársasági elnöknél. De nemcsak én vagyok így. Mennyi az oktatásügy évi költségvetése?
  – Ha jól emlékszem, negyvenbillió.
  – Annyi! Papíron, professzor úr! A valóságban Juárez miniszter úr kilencvenmilliárddal gazdálkodhat! most már érti, professzor úr – hajolt hirtelen előre Bienvenido tábornok –, hogy miért van az országban összesen három állami könyvtár?!
  – Rendben, elnök úr – nyomta meg Saltero a titulust –, tegyük fel, hogy engedek az ön rábeszélésének és segítek néhány mázsa arany, drágakő és hasonlók… hm… beszerzésében. Akkor mi lesz?
  – Megmondom, professzor úr. – Bienvenido lenyomott egy gombot.
  – Uram? – szólalt meg az asztali hangszóró.
  – Az Üstökös-terv dossziéját kérem!
  – Jelszó, uram?
  – „Fénylő újjászületés” – felelte az elnök. Két másodperc múlva belépett egy kitüntetésekkel tarkított főhadnagy, tisztelgett, majd egy vastag irattartót helyezett a tábornok elé. Tisztelgett, visszament az ajtóhoz, ismét tisztelgett és kiment.
  A tábornok belelapozott az iratcsomóba.
  – Íme a bevétel elosztásának terve, professzor úr – emelt ki egy lapot. – A vállalkozás jövedelmét időrendben osztjuk el, tehát a legelsőként befolyó összegek kerülnek az egyes számú bejegyzéshez, miszerint visszafizetjük a terv finanszírozására kölcsönkért pénzeszközök huszonöt százalékát, vagyis tizenegybillió pesót. Ha ez megvan, az ezután befolyó harmincmilliárdot az ön intézete kapja kutatási célokra. A további bevételeket havonta elosztjuk a következők szerint: hatvan százalékot az állam céljaira fordítunk, egészségügy, oktatásügy, ipar satöbbi. Tíz százalék a honvédelemé. Húsz százalékot költünk adósságaink visszafizetésére, végül pedig a fennmaradó tíz százalékból érdemük szerint részesülnek az akció résztvevői.
  Bienvenido elhallgatott, s tekintetét várakozóan vendégére függesztette. Mivel az nem szólt, a tábornok más hangnemben folytatta:
  – Azt hiszem, jól olvasok a gondolataiban, professzor úr. Az jár a fejében, hogy ettől a rablás még rablás marad. Igaz? – Saltero bólintott. – Vannak még érveim. Három: feltett szándékom, hogy olyanokat rabolunk ki, akik maguk is jogtalanul szerezték vagyonukat. Harácsoló nagyurakat, kegyetlen rablóvezéreket, kábítószer-nagykereskedőket, bankrablókat. Ehhez mit szól?
  – Rendben, tábornok úr – szólt Saltero. – Tegyük fel, hogy erkölcsileg meggyőzött. Vannak azonban más szempontok is. Például hogy egy óvatlan mozdulattal felmérhetetlen károkat okozhatunk.
  – Hogyan? – dőlt hátra Bienvenido ismét.
  – Képzelje el, elnök úr, hogy egy akciónk során meg kell ölnünk valakit. Mindegy, hogy az illető kicsoda. De ha meghal, nem születik gyermeke néhány évvel később, igaz?
  – Nem, valóban. Számít ez valamit, professzor úr?
  – De még mennyire, elnök úr! Ha nem születik gyereke, akkor unokája, dédunokája, ükunokája sem. Mit gondol, a mai emberek közül hány származik egyetlen embertől, aki mondjuk háromezer év előtt élt? Ha azt az embert megöljük, mielőtt gyereke születne, talán több millió mai embert teszünk meg nem születetté! Köztük esetleg saját magunkat is. Ugyanakkor cselekedeteit is meg nem történtté tesszük. Például ha megöljük a tízéves Benito Mussolinit, akkor nem ő lesz Olaszország dik… vezére a huszadik század első felében. Nyilván valaki más lép a helyére, aki azonban sok mindent másképp csinál.
  – Ezt a problémát kiküszöbölhetjük – szólt a tábornok. – Altatólövedékkel tesszük őket harcképtelenné.
  – Az ötletet csak támogathatom – felelte a professzor. – De az idő problémáját ez nem oldja meg. Nemcsak az emberhalál módosítja a történelmet. Tegyük fel, hogy ellopom azt a pénzt, amiből az USA megvenné Alaszkát az orosz cártól. Így Alaszka orosz kézen marad. Ki tudná megmondani, hogyan alakul a történelem?
  – S ha csak nagyon régi embereket fosztunk ki? Mondjuk négyezer évvel ezelőtt élt királyokat. Amit elveszünk tőlük, néhány évszázadon belül úgyis szétszóródott volna.
  – Ez talán kevésbé veszélyes, nem tudom. De van jobb érvem is, tábornok úr. A történelmet nem lehet módosítani.
  – Akkor miért vészmadárkodott mostanáig? – könnyebbült meg az elnök.
  – Félreértett, tábornok úr. Minden múltbeli cselekedet módosítja a történelmet. Következésképpen a múltban nem lehet cselekedni.
  – Mit beszél? – háborgott Bienvenido.
  – Elmagyarázom. Elmegyek a harmadik századba, hogy kifosszak egy arab kalózt, akiről tudom, hogy van egy láda aranya. Bemegyek a sátrába, de a ládát nem fogom megtalálni.
  – Miért nem?
  – Mert én magam loptam el, elnök úr.
  A tábornok egy pillanatig meghökkenve nézett a professzorra. Aztán hangos hahotában tört ki.
  – Saltero, maga bolond! Hiszen csak most készül ellopni!
  – Nyilván el is lopom, elnök úr. A harmadik századbeli ládát elhozom a huszonkettedik századba. De akkor mit lopok el? Eszembe sem juthat, hogy elvegyem a kalóz ládáját, hiszen azt közel kétezer évvel a születésem előtt valaki nyomtalanul eltüntette.
  – Kicsoda? – vonta össze szemöldökét Bienvenido elnök.
  – Én.
  A tábornok dühösen felmordult. – Maga negyvenhat éves, Saltero professzor. Tehát csak a születése után negyvenhat évvel lophatja el a ládát, minthogy idáig nem tette.
  – A ládát ott lopom el, a harmadik században. Az pedig ugyancsak a születésem előtt van.
  – Ne packázzon velem, Saltero! – dörrent rá a tábornok. – Maga valami tudományos misztifikációt próbál itt beadni nekem, de nem fog sikerülni! Figyeljen – szólt kissé enyhébben. – Most kocsiba ülök és elmegyek magához. Bemegyek a lakásba, leveszek egy könyvet a polcról. Visszaülök a kocsiba és idejövök, s átnyújtom a könyvet magának. Rendkívüli ez?
  – Nem.
  – Helyes. Most pedig beleülök a maga időgépébe, ami a kísérletek szerint működik. Meglátogatom Leonardo da Vincit, leveszek egy könyvet a polcáról és elhozom ide. Ez lehetetlen?
  – Nem, elnök úr. De valamivel később Leonardo odamegy a polchoz – és nem találja a könyvet.
  – Valamivel később a maga tanársegéde is odamegy a polchoz, de ő sem találja a könyvet – szúrta közbe Bienvenido.
  – Pontosan. Leonardo keresni kezdi a könyvet, mert szüksége van rá. Az eseményeknek azon – eredeti – sorában, amit ma múltként ismerünk, Leonardo levette a polcról a könyvet, elolvasta, amit keresett, és ennek segítségével megoldott egy problémát. Ön azonban odament és ellopta a könyvet. Leonardo keresgélni kezd, de nem jár sikerrel, mert a könyv már itt van az íróasztalon. Behívja a barátját, s egész este keresik. A barát az eredeti múltban hazament és lefeküdt aludni. Az ön által megváltoztatott múltban azonban késő éjszakáig Leonardo könyvét keresi, szuroksötétben botorkál az utcán, elesik és kitöri a nyakát. Így nem történik meg, ami az eredeti múltban megtörtént, hogy a barátnak néhány év múlva gyermeke született, akinek egyik leszármazottja erre a vidékre költözött, s az ő utódai közül az egyik az ország elnöke lett!
  Bienvenido összerezzent. Zavartan meredt a professzorra, aki rövid hatásszünet után folytatta:
  – Így tehát ön nem születik meg, tábornok úr. Nem megy vissza a múltba, nem lopja el a könyvet. Leonardo barátja világosban ér haza, életet ad gyermekének, akinek évszázadokkal későbbi utódaként megszületik ön. Elnök lesz, visszamegy a múltba, ellopja a könyvet, a barát meghal és ön nem születik meg – sorolta könyörtelenül Saltero. – Nem megy vissza a múltba, nem okozza a barát halálát, így megszületik.
  – Elég legyen! – sújtott a tábornok az íróasztalra. – Egyet mondjon: akkor végül is létezem én és őseim, vagy sem?
  – Mindkettő egyszerre. Vagyis nem lehet tudni – szólt a professzor.
  Az elnök nagyot szusszantott.
  – Úgy. Akkor most figyeljen, professzor úr – enyhe gúnnyal ejtette a megszólítást. – Megmondom, mi fog történni. Elmegyek, ellopom a könyvet. Lehet, hogy ettől Leonardo barátja meghal. Lehet, hogy őseim közé sorolhatom, de egy biztos: a könyvet ellopták, mégpedig én loptam el. Mivel ez tény, mégiscsak meg kell születnem, tehát a barát halála és az én időutazásom között úgy kell alakulni az eseményeknek, hogy én megszülessek.
  – Ez nem lehetetlen – gondolkodott el Saltero. – Megtörténhet például, hogy az eredeti múltban Leonardo barátja egy ember halálát okozta. Az új múltban ez az ember életben marad, és megeshet, hogy ő vagy egyik leszármazottja átveszi a barát vagy leszármazottja helyét a családfán. De egy másik lehetőséget is el tudok képzelni. Az egyetlen biztos tény, hogy a könyv eltűnt. Mivel ez a történelem megváltozásához és az ön eltűnéséhez vezet, elképzelhető, hogy az új körülmények között másvalaki veszi el a könyvet. Semmilyen vonatkozásban nem kell hasonlítania önre, csak ellopni a könyvet. Sőt lehetséges az is, hogy senki sem lopja el a könyvet.
  – De professzor úr, hiszen a könyv eltűnt – mosolygott elnézően Bienvenido.
  – Anélkül, hogy ellopták volna – felelte Saltero. – Képzelje el, hogy visszautazom a múltba, s egyszer csak szembejön velem valaki, aki ugyanolyan, mint én. „Hát te?”, kérdezem meglepetten. „Én a te egy nappal idősebb éned vagyok”, mondja ő, s kivesz a zsebéből egy almát. Megköszönöm és zsebre rakom, aztán visszatérek a saját időmbe. Az almát magamnál tartom egy napig, majd újból visszautazom a múltba. Szembejön velem valaki, aki ugyanolyan, mint én. „Hát te?”, kérdezi meglepetten. „Én a te egy nappal idősebb éned vagyok”, mondom neki, és odaadom az almát. Megköszöni és zsebre rakja. Most itt a kérdés: mikor és hogyan került hozzám az alma?
  A tábornok döbbenten hallgatott. Elgondolkodva megvakarta az állát, majd megszólalt:
  – Saltero… úgy látom, ezt nem tudjuk eldönteni. Menjen most haza. Üsse fel a történelemkönyvet, válasszon ki egy időt és helyet, ahol valamilyen tárgy őrizetlenül maradt. Utazzon oda és lopja el. Meglátjuk, mi történik.
  A professzor felállt. – Két óra múlva jelentkezem önnél, ha még mindketten létezünk.

Két órával később Saltero egy régimódi, díszes pisztolyt helyezett a tábornok asztalára. – A XVI. századi Portugáliából hoztam, egy zsoldos hagyta őrizetlenül.
  Bienvenido felemelte a fegyvert.
  – Nagyszerű. Mindketten élünk. És a történelem nem változott.
  – Honnét tudja?
  – A történelmet nekem is tanították az iskolában – mosolyodott el fölényesen az elnök. – Néhány részlet: 1789-ben francia forradalom tört ki. Napóleon kaparintotta kézbe a hatalmat, császárrá koronázták. 1861-ben kitört az észak-amerikai polgárháború. Az északiak győztek. 1939-ben Németország kirobbantotta a második világháborút. 2047-ben egyesítették Afrikát és Eurázsiát. 2115-ben megszülettem én, 2123-ban pedig ön. Ezekre a tényekre emlékszem, s emlékeztem azelőtt is, hogy maga visszament a múltba.
  A professzor felsóhajtott.
  – Elnök úr, én háromnegyed évezreddel ezelőtt loptam el a zsoldos pisztolyát. Bármit idézett elő, az mind a születésünk előtt történt. Nem tudhatjuk, hogy az ön által felsorolt események közül egyet vagy többet nem én okoztam-e a pisztoly elvételével. Önnek nem lehetnek most más emlékei a történelemről, mint korábban, mert közben csak annyi történt, hogy két óráig más ügyekkel foglalkozott. Ha én megváltoztattam a történelmet, akkor az iskolában azt tanultuk, hiszen minden esemény évszázadokkal ezelőtt lejátszódott.
  – Remek – felelte a tábornok. – Akkor lásson hozzá az időgép előkészítéséhez. Holnap reggel hétkor felkeresi önt Ramirez őrnagy, Juán százados és húsz katona. Ön az expedíció parancsnokának engedelmességgel tartozik. Válassza ki az első akció helyét és idejét. Van kérdése? Jó. Végeztem!