Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Céline


  

regénytöredék

  

1.

Mindig szeretett itt ülni a parton, bár inkább odalent, ahol a hullámok csapkodnak. Itt fönt túl magas, egy idő után kényelmetlenül érzi magát, nem mintha szédülne, csak zavaró. De most magas a dagály, ha a kedvenc sziklájára ülne, átázna a hullámverésben. Meg ez a szél segít kicsit a fejfájásának.
  Ez is amiatt van. Egész éjjel nem aludt, csak forgolódott összevissza, aztán persze hogy most fáj a feje, de hát már úgyse tud visszaaludni. Délután majd megpróbálja. Még jó, hogy ma nincs iskola. Bár fene tudja, lehet, hogy az jobb volna, a srácok elterelnék a figyelmét. Vagy dehogyis, hiszen egyedül ül megint, mint egy évvel ezelőtt. Kétszer ült csak egyedül, először akkor, amikor Sophie…

…tőle kapta ezt a mélyedést a sziklafalban. Aligha van még ember a világon, aki kapott volna mélyedést sziklafalban, az ilyesmit nem szokták ajándékozni az emberek, a mélyedések csak úgy vannak. Száz évvel ezelőtt is itt volt, biztos akkor is járt ide valaki, régimódi ruhában, de ugyanolyan gondokkal. Ez nem olyanfajta mélyedés, ahova örömükben járnak az emberek. Senki se mászik fel örömében hatvan méter magasra. Talán már az ősember is kijárt ide, ha meggyűlt a baja az ősasszonnyal vagy az ősszüleivel, ide jött Crô-Magnonból kimérgelődni magát. Nem, onnan nem jöhetett, az nagyon messze van ide… a fene tudja, hol, talán a Francia-középhegységben? Céline biztos tudja…

…ő találta meg tavaly a képeslapot. Hogy elkerekedett a szeme, amikor meglátta, persze mindenki csodálkozott, nem is csak azon, hogy megvan, hanem hogy ő előre megmondta, Céline gombolyagjában lesz. Lehet, hogy egyszer fölcsap jósnőnek. Céline is azt mondta, ez boszorkányság, és majdnem meggyanúsította, hogy már előbb megtalálta és elrejtette a gombolyagban, pedig hát dehogyis. Ő maga is bámult rajta. Yvonne később elkérte Sophie-tól azt a gombolyagot és kötött belőle egy pulcsit, Yvonne borzasztóan ügyes az ilyesmiben, azt mondta, hátha szerencsét hoz. Hozott is, első nap, amikor fölvette, elmaradt a földrajzóra, Joffrois ágynak esett influenzával, így Yvonne megúszott egy biztos bezúgást. Aztán Joffrois fölkelt, feleltette és akkor zúgott be. Nem egy nagy szerencse.
  A képeslapot meg ő kérte el Sophie-tól, Pontignackal bekereteztette és kint van a szobája falán. Az ember becsülje meg nagy tetteinek tanúságait, úgyis kevés van belőlük, szokta mondani Joachim. Martinet apó viszont azt szokta mondani, ne hivalkodjunk vele, ha jót tettünk, legyen természetes. Martinet apó kicsit idősebb és tapasztaltabb Joachim-nél, de ő azért kitette a képeslapot. Ez legalább emlékezteti Sophie-ra és hogy miért nem ül mellette a padban. Persze akkor se ülne mellette, ha nem találja meg a képeslapot, akkor is Bordeaux-ban volna, de így van apja is…

…egy óra hosszat töprengtek Boisrond úrral, mi legyen Sophie neve. Karácsonykor voltak itt, ő kint segített a konyhán, Sophie végigjárta az ismerősöket és beköszönt, ők meg azon viaskodtak, melyikük nevét viselje. Akkor már majdnem megvolt az örökbefogadás, csak pár formaság maradt hátra, és Sophie-nak el kellett döntenie, viseli-e a Boisrond nevet. Ő persze csak vállat vont és nem szólt semmit, erre meg Jeanneau úr fülébe is bolha került és kibökte, hogy az ő nevét is viselhetné, elvégre az ő lánya; aztán ott ültek és sorra vették a lehetőségeket, volt mind a három név külön, aztán kettesével, Vaudrois-Boisrond, Vaudrois-Jeanneau, Boisrond-Jeanneau, Boisrond-Vaudrois, Jeanneau-Vaudrois, Jeanneau-Boisrond, az ember szédül bele; aztán jött mind a három egyszerre, de erre madame Boisrond, azazhogy Martine azt mondta, nem hercegkisasszony, hogy három neve legyen. Azt is mondta, csak nem figyeltek oda, hogy a dupla nevekből is egyből kidobhatják azt a kettőt, amiben nincs benne a Vaudrois, arra ugyan rá nem veszik, hogy szegény Jeanne nevét elhagyja. De ha rá hallgatnak, elfelejtik ezt a szamárságot és megtartják a régi nevét. Persze neki lett igaza, Sophie hallani se akart semmilyen névváltoztatásról, amikor a gyámügyi előadó megmutatta neki az örökbefogadási papírt a Sophie Boisrond névvel, mert a törvény azt mondja, hogy akkor az kell legyen a neve, fogott egy tollat és kijavította, gépelhették újra.
  Úgyhogy most is Vaudrois, és azt mondta, ő az utolsó a családból ezen a néven, ezért akkor is megtartja, ha férjhez megy…

…Caroline Frémont esküvője most volt a múlt hónapban. Alig töltötte be a tizenötöt, de hát muszáj volt a kis Jean miatt, ez lesz a neve, ha fiú lesz, az apja után. Ő is ott volt a lakodalomban, nem mintha közelebbről ismerte volna, hisz fölötte járt, de hát itt így szokás, meghívják az egész falut. Meg Yvette-nek rokona is. Szépek voltak egymás mellett ülve…

…novemberben jött oda hozzájuk, alacsony, vékony és szemüveges. Yvonne-t nem érdekli, pedig bukik az intelligens srácokra, de túl jelentéktelen neki. Yvette-nek pláne, neki senki nem imponál, ha nem legalább száznyolcvan magas és nem tudja fél kézzel fölemelni az öreg cocájukat. De Céline… Céline egyből beleesett. Illenének is egymáshoz, Céline is kicsi, vékony, épp csak nem szemüveges, nem is az volt a baj, hogy nem illenek egymáshoz… az volt a baj, hogy Pierre-nek is Céline tetszik. Pedig semmi alakja nincsen, s ha egy férfi ránéz, akár még Martinet apó is, egyből kétségbeesik és olyan zavarba jön, mint Victor, amikor kiflivéget nyújtott neki. Döbbenten bámulta, mint akit ez egyszerre lenyűgöz és felháborít, aztán kirúgta magát és elrepült halat fogni. Ha Céline is elrepült volna, amikor Pierre ránézett, talán egyszerűbb lenne minden…

…de amíg így zúg a feje, nem lesz egyszerűbb semmi. Legjobb, ha hazamegy, ledől és bevesz egy csillapítót.

Ne rougis pas. Ne pirulj el, Céline.

Gustave Alard elgondolkodva sétált a parti úton. Madeleine nénikéjére gondolt, akinek betegsége súlyosra fordult az utóbbi hónapokban, s lassan el kellett gondolkodni a kérdésen, lakhat-e továbbra is egyedül vagy kénytelen lesz valamelyik családtag magához venni. Esetleg valami intézményben lehetne elhelyezni, talán beszélni kellene Chauvron doktorral, be is néz hozzá hazafelé menet.
  Itt tartott gondolataiban, amikor neszt hallott az út széléről, s a meredély fölött megjelent Françoise Dupré feje, aztán a többi része is. Átlépett az utat szegélyező korláton és biccentett neki.
  – Szervusz, Françoise.
  – Jó napot, tanár úr.
  – Mit kerestél a sziklafalon?
  Françoise nem felelt. Először is vasárnap van, a tanároknak ma semmi jogalapjuk nincs, hogy vele szemben sétáljanak az úton, sőt egyáltalán létezzenek. Másodszor ez itt a falu, ahol Alard-nak semmi keresnivalója, hiszen ő bent lakik a városban, az iskola is ott van, az embernek kell valami hely a világon, ahol nem ütközik a tanáraiba. Harmadszor pedig ha kétszáz tanár jönne vele szembe vasárnap a falu területén, hagyján, de Alard-ral normális ember nem áll szóba. Amit az ősszel csinált, hát az aztán…

– Dupré!
  Felállt.
  – Volnál szíves beavatni minket a nagy titokba, hol töltötted a tegnapi napot?
  – Volnék.
  Alard megajándékozta egy mosollyal, mutatván, hogy értékeli a humorát. ––Tehát hol?
  – Párizsban – vetette oda könnyedén, mint egy igazi nagyvilági hölgy. Az is volt. Csupa híres ember vette körül, Jeanneau úr ismert üzletember, Nat szülei zenészek, bár ő azt mondja, hogy nem híresek, de éppen turnéznak, hát nagyon ismeretlenek nem lehetnek. Boisrond úr is híres üzletember, a feleségére pedig naponta százan köszönnek rá az utcán, csupa olyan emberek, akiknek megmentette az életét. François Charvel is ismertebb ember lehet, mint a félszegségéből látszik, amikor valahol megálltak az úton enni valamit, a pincér a nevén szólította. És ezek mind őneki voltak hálásak a képeslapért.
  – Párizsban – biccentett Alard, aki nem tudott semmiről, majd pont őt fogják beavatni. Különben az osztály se tudta még, elkésett, nem tudott beszámolni nekik. Mire tegnap hazaértek, késő éjszaka volt. – S ha szabad kérdeznem, mi volt az a halaszthatatlan tennivaló, amiért meg kellett válnod silány társaságunktól?
  – Nem lényeges – mondta vállat vonva –, csak megtaláltam Sophie apját és odaadtam neki.
  Arra számított, hogy bombaként éri az osztályt a hír. Nem így történt – csak ültek meghökkenve és bámultak rá. Persze azok öten, akikkel csinálta, Joachim, Marcel, Yvonne, Yvette meg Céline nem voltak meglepve, ők kíváncsiak voltak, hogyan sikerült, híreket akartak, de tudták, hogy a tanítás végeztéig várniuk kell, hisz ez nem tartozik idegen fülekre. Az osztály hökkentsége nem tartott volna sokáig, fél percen belül a vállukra kapták volna és diadalmenetben viszik végig a suli folyosóin, ha az az ütődött Alard meg nem szólal. Eddig még minden jó dolog a világon ott romlott el, hogy Alard megszólalt. Valószínűleg a forradalom is valamelyik ősének köszönheti végzetét.
  – És hol van Sophie? Tudtommal rá is vonatkozik a tanítás.
  – Dolga van – morogta – a gyámhatóságon.
  – Igazán? Szerintem előbb itt lenne dolga. De hát nem kívánhat az ember mindent, igaz? Már az is szép, hogy te eljöttél közénk.
  Aztán el is maradt az ünneplés, Alard nem engedte örülni őket, meg másra is terelte a szót. Örökké azzal nyaggat mindenkit, hogy miért nincs iskolában. Ha épp ott van, akkor azzal, hogy miért nincs ott egyszerre két példányban, akik versenyt tanulnak. Mindent elrontott, és még Sophie-t is letolta másnap, hogy miért nem ül be a padba…

– Látom, megint nem vagy barátságos hangulatban.
  Felpillantott. Alard ott állt előtte és várakozóan nézett rá.
  – Én… elgondolkoztam, tanár úr.
  – El. Mostanában sokat gondolkozol.
  – Van miről.
  – De ebben a „miről”-ben egyetlen évszám és király neve sem szerepel, igaz?
  – Igaz, tanár úr. Jövőre végzek, talán megyek gimnáziumba, talán nem, de senki se fogja tőlem kérdezni, mit tudok az Angoulême-házról. Más kérdésekre viszont válaszolnom kell.
  – Kinek?
  – Például magamnak.
  Alard bólintott. – „Az ördögnek kell az emberbe bújnia, hogy akármilyen művészetben sikert arathasson.” Ezt Voltaire mondta. Nos, a legbonyolultabb művészet az élet. Szervusz.
  Françoise nézte, ahogy továbbmegy az út szélén, és megtörölte a szemét.

Nous resterons toujours prés de toi. Mindig a közeledben maradunk, Céline.

Az ördög, úgy látszik, nem egyből ugrik bele az emberbe, hipp-hopp mindenestül. Csak apránként. Egy darabka ördög szilveszterkor jöhetett…

– Várj, Françoise! – szállt utána Joachim hangja a domb lábától, Mercier úr telke mögött. Ropogott a csizmája alatt a hó, s míg a felfelé kaptató Joachim-t várta, azt figyelte, hogyan váltakozik a jégcsapok hosszúsága a pajta ereszén. Az ott egész hosszú, mélyen lenyúlik, ha nem sötétedne máris, lehetne látni a szélén a tüskéket, amik nagyobbak, mint némelyik jégcsap ott mellette egészében. Vajon mitől függ, hogy melyik jégcsap nyúlik tízcentisre és melyik lesz csak egy centi? Mint az orgonasípok. Talán meg lehetne próbálni kis pálcával dallamot ütögetni rajtuk, mindegyik máshogy szólna. Mondjuk az a hosszú ott a c, akkor c-g-d-f… zagyvaság. Hátha egy kis vízzel megfelelő hosszúságúra lehetne…
  – Beszéltél Yvonne-nal?
  – Tessék?…
  Joachim kicsit szusszantva állt meg mellette, az orra piros volt a hidegtől. Alighanem az övé is hasonló árnyalatú. Mint két bohóc, úgy festhetnek.
  – Találkoztál Yvonne-nal?
  – Nem, Fleuryék felől jöttem.
  – A szülei nem lesznek otthon, meg lehet tartani a bulit.
  – Tényleg?…
  – Eljössz?
  Ne hülyéskedj már, mondta neki Céline alig két hete, látod, hogy majd kiesik a szeme, valahányszor rád néz. Minek kínzod szerencsétlent? Mondd meg világosan, széna vagy szalma.
  – El… igen… elmegyek.
  Joachim-nek már a füle is piros volt, aligha csak a hidegtől. Az övéi is mintha kezdtek volna bizseregni. Aztán egyszer csak észrevett valamit Joachim bal fülénél. Kicsit magasabban állt nála, átlátott a válla fölött, s éppen ott, Fleuryék szilvafája alatt állt Céline és Pierre…

(– Megvan? – kérdezte Céline dideregve.
  – Még nincs. Nem látok semmit. Próbálj pislogni néhányat.
  Céline pislogott és megdörzsölte a szemét, de Pierre elkapta a csuklóját. – Ne dörzsöld. Máskor se dörzsöld, de ha belement valami, akkor még kevésbé. Bírd ki. Várj, mintha most látnék valamit.
  Céline hátrahajtotta a fejét, Pierre fölébe hajolt és tanulmányozni kezdte a porszemet.)

…abban a pillanatban elfeledkezett Joachim létezéséről, csak azt látta, ahogy Pierre átkarolja Céline-t. Miért? Mit eszik egy ilyen semmi kiscsajon, aki még őhozzá képest is stöpszli?! Már nem érdekelte Joachim. Joachim valamikor alsóban járt egy darabig Charlotte Pons-nal, az persze még gyerekes dolog volt, táskacipelés meg ilyenek, de azóta senki emberlányára rá nem nézett, kivéve őt, Françoise-t. Pierre csak egyszer nézett rá, első nap tanítás után, amikor belebújt a kabátjába, észrevette a szeme sarkából, hogy Pierre őt nézi. Őt akkor még nem érdekelte Pierre, de hát jólesik, ha nézik az embert. Céline aznap hiányzott…
  …másnap már bejött, és Pierre attól kezdve csak őt nézte…

– Négykor jó neked?
  – Hogy?… mit?…
  Hirtelen ráébredt, hogy Joachim még mindig beszél hozzá. A fiú lépett egyet fölfelé, s eltakarta azokat a szilvafa alatt. – Vagy jöjjek érted?
  – Igen – bökte ki, egy pillanatra fogalma se volt róla, miről van szó. Sarkon fordult és továbbindult, nem akarta megvárni, hogy Joachim lépjen egyet és megint meglássa őket odalent. A fiú követte, aztán szerencsére hozzávágott egy hógolyót, ez elterelte a figyelmét…

…Hélène Pardiac volt a legszebb a bulin, de nem sok öröme lehetett benne. Valamit félreérthetett, mert úgy öltözött, mintha az operában volnának. Mindenki más rendesen volt öltözve, a fiúk többsége farmerban, páran a lányok közül is, de nekik, falubelieknek ez nem volt megengedve, a szülők régimódiak voltak és ruhát adtak rájuk. Céline-t persze a fúvó széltől is óvták mindig, két nagykabátból kászálódott ki az előszobában, de rá is fért, amilyen vékonyka ruha volt alattuk. Az a sárga, amit tavaly az unokaöccse keresztelőjére vettek. Akart volna persze új ruhát, ki ne akart volna, de nem sikerült úgy a szüret azon az őszön. Ő is a tavalyi ruháját hordta, egy mélykéket, ibolyaszín hímzéssel. Még Jeanne Vaudrois-val együtt hímezték bele, de ő már nem láthatta készen. Sophie se látta, már elköltözött, amikor befejezte.
  Hélène Pardiac hófehér ruhakölteményét leszámítva Céline-nek volt a legvilágosabb ruhája az egész bulin, ráadásul a legélénkebb színű is, nem csoda, hogy az összes fiú őt bámulta. Amikor lejjebb csavarták a világítást, mindenki más láthatatlanná vált, csak a sárga ruha fénylett a félhomályban, mint egy lámpa. Legjobb lett volna egészen koromsötétet csinálni, akkor tűnt volna el…

…et je ne l’oublierai jamais… sosem fogom elfelejteni…

…Hélène Pardiac teljesen fölöslegesen adott bele apait-anyait, Céline volt az este sztárja. Fura persze egy ilyen kis semmiségtől, aki alig üti meg a harminc kilót és a válláig se ér neki, Françoise-nak, hát még a fiúknak, csakhogy Céline nagybátyja zongoratanár két utcával odébb, valamikor táncolt is egy párizsi mulatóban, hát persze hogy megtanította őt is. Egyszer még a Kabaréból is előadott részleteket valami karácsonyi ünnepségen, énekelni ugyan nem tud, az eredeti felvétel ment. Ő volt az egyetlen a bulin, aki igazán komolyan tudott táncolni, még olyanokat is, mint a keringő vagy a twist…
  …meg Pierre, csak ők ketten. Ügyetlenül mozgott ugyan, de tudta a lépéseket, hogy honnan, sejtelme sincs.

Mire beért a faluba, a szél viharossá erősödött. Ötven-ötvenöt kilométer lehet óránként, most lép át hetes fokozatból nyolcasba. Felnézett a világítótorony tetejére, még látszott a szélmérő, bár elég messze volt, pörgött, mint a bolond. Nyugati szél, ez szokta elvinni Mary Poppinst Angliából, lehet, hogy most éppen ide érkezik? Jó lenne, ha rendbe tenne egy-két dolgot, de ahhoz északnyugatibbra kellene fordulnia. Viszont a Moselle-t meghozhatja, már két óra késése van…

…így üvöltött márciusban is, még jobban, Picard egyik szilvafáját tövestül csavarta ki. Ő nem volt ott, csak a mentőautót látta meg. Óriási szerencse volt, hogy az a fiatal, vékony kis fa zuhant rá Céline-re, nem is találta el egészen, félreugrott, csak egy nagy ág csapta fejbe. Ha nagyobb fa van ott, nem éli túl, így megúszta egy agyrázkódással és hozzá tüdőgyulladással, hidegek voltak az atlanti légtömegek, őrajta meg csak egy kis tavaszi kabát volt… persze hirtelen is jött a vihar. Aztán valami szövődmény lett a gyulladásból és egy hónapig járhatott hozzá a kórházba…

– Szia.
  – Szia, Françoise. Ne menj be, most aludt el.
  – Aha… értem. Hogy van?
  – Hát… egyformán.
  Álltak a folyosón és elnéztek egymás mellett, tanácstalanul váltogatva a lábukat. Pierre a barna pulcsijában jött, gondosan fésülve. Vajon ha ő feküdne itt, akkor is így kicsípné magát? Talán el se jönne. Most mit tegyen? Bejött a városba kizárólag Céline miatt.
  – Igyunk meg valamit, addig talán fölébred. Van itt egy kis büfé.
  Rábólintott. Legalább egy kicsit kettesben lehetnek, nem is tudja, mióta nem voltak tíz percig tanúk nélkül együtt. Két hete talán, amikor véletlenül összefutottak suliba menet, de akkor se beszéltek öt mondatnál többet, voltál-e Céline-nél, mizujs, ilyesmiket.
  De most se lehettek kettesben, épp csak leültek és kértek két teát, s befutott Marcel, látogatóba jövet meglátta őket. Eleinte Céline-ről beszéltek, aztán mindenféléről, hozzá is szóltak néha, olyankor valami automata felelgetett nekik, ő maga oda se figyelt. Csak azt a hajtincset nézte Pierre jobb füle mögött.

De tout’ mes sœurs qui vivaient ici… tu est la seule sans mari. Csak neked nincs még…

…egy idő után már kevesebbet járt a kórházba. Céline jobban volt, el tudott beszélgetni a látogatókkal, és valahogy nem ővele tudott legjobban. Tulajdonképpen nem is bánta. Úgyis volt dolga elég, januárban beiratkozott…

– Szervusz, Françoise.
  A hang szinte álmából riasztotta föl. Körülnézett. A főtérnél járt, mindjárt hazaér, eddig nem is tudta, merre megy, csak vitte a lába automatikusan.
  – Jó napot, apó.
  – Hogy vagy?
  – Nem jól, apó.
  – Ne keseredj el. Te nem tehetsz semmiről.
  Persze. Ő nem tehet semmiről. Könnyű ezt mondani. Arról se tehetett talán, amikor… mikor is volt…

– Hahó, Françoise! – hallotta valahonnan a háta mögül, de ahogy megfordult, nem látott senkit. Alkonyodott, a fák hosszú árnyékai között bárki elbújhatott, a zátonyok tájáról egy kis esti köd is bekúszott. Körbepillantott, s már kezdte volna azt hinni, hogy képzelődött, amikor megérintették a vállát. Megpördült.
  – Hát indiánnak nem válnál be – nevetett rá Pierre, s a kezébe nyomott egy narancsot. Csodálkozva nézte.
  – Hát ez?
  – Neked hoztam.
  – Milyen alkalomból? ––kérdezte mosolyogva.
  – Csak úgy. „Mert nagyra kell nőnötök és egészségesnek lennetek” – idézte Marchand tanár úr egyik mondását pontosan ugyanazzal a hanghordozással. Nevettek.
  Bontogatni kezdte a narancsot, de ahogy az illatát megérezte, lelassultak a mozdulatai. Egyszer csak odanyújtotta neki.
  – Add inkább Céline-nek.
  Nem tudta, miért mondja ezt, s miért ilyen ellenségesen. De Pierre akkor már régóta mindent Céline-nek adott, az idejét és a figyelmét leginkább.
  – Ő is kapott – felelte nyugodtan, a szemébe nézve. Egy pillanatig állta a tekintetét, aztán elrohant.
  Nem is emlékszik, mikor ejtette el a narancsot…

…dehogynem tehet. Végig ostobán viselkedett, ez a narancsügy is pont ilyen. Pierre nem úgy fogta fel, mintha a narancs valami jegygyűrű volna, amit csak a kedvesének adhat az ember. Antoine úr két kiló naranccsal tért aznap haza, s mivel akkor nem volt szezonja, Pierre megajándékozta egy-két barátját. Csak ő nem tudott másra gondolni egész idő alatt, pedig…

…tu aurais pu rendre un homme heureux? Boldoggá tehetted volna?
  Vagy ő téged?

…tu aurais pu rendre Céline heureuse?!

– Jól van, no – mondta Martinet apó, s öregesen magához ölelte. – Sírj csak, attól megkönnyebbülsz.

2.

Apály volt. A tenger lustán pacskolta a külső sziklákat. A sirályok most is ott köröztek a part egész hosszában, néhányan Vauban szikláján ültek és tollászkodtak. Az egyiktalán Victor, akivel Françoise úgy összebarátkozott, de ő bizony meg nem tudja őket különböztetni. Sosem érdekelték a sirályok.
  A fiúk jobban. Ez egészen új fejlemény, októberig eszébe se jutottak. Még november elején se. Aztán odajött Pierre és valahogy minden megváltozott. Nem egyszerre, az igaz, csak apránként, amikor első nap meglátta, még a világon semmi eszébe nem jutott, épp csak a fogas azt mondta, hm. Erre világosan emlékszik, éppen a kabátjából bújt ki, amikor meglátta Pierre-t, egy pillanatra egymásba kapcsolódott a tekintetük, aztán fölakasztotta a kabátját, és a fogas hümmögött. Másvalaki nem lehetett, kétméteres körben nem állt egy lélek se, éppen az az érdekes, hogy Pierre is milyen messze volt, hátul ült már a padjában, mégis egyből összetalálkozott a nézésük. Legfeljebb a kabát mondhatta még.
  Aztán két nappal később talált egy virágot a padon. Ez meglepte, már hallott olyat, hogy egy fiú virágot csempészett egy lány padjába, de akkor elrejtette bent a padban, nem rakta a tetejére, hogy mindenki lássa. Pierre mégis a tetejére rakta, ezen elgondolkodott, meg azon is, hogy miért éppen ő lett volna. De mire bármeddig eljutott volna a gondolattal, visszajött Françoise, addig Yvonne-nal beszélgetett, és megkérdezte: – Tetszik? Itt találtam a sarkon egy kertben.
  Kicsit csalódott akkor, de nem mutatta. Később magában kielemezte, miért gondolt éppen Pierre-re. Az összes többi fiú régóta velük járt már, semmi okuk nem volt, hogy éppen most hozzanak neki virágot. Vagy akár Françoise-nak, hiszen az ő padja is. Pierre volt az egyetlen, aki csak négy napja járt oda és csak három napja ismerte. Valahol olvasta is, hogy ha tetszik egy lány, három napon belül illik neki virágot küldeni.
  Ezt Pierre aligha olvasta, mert egészenkarácsonyig nem küldött virágot, illetve akkor se küldte, sajátkezűleg nyújtotta át. Mikulás-nap péntekre esett, persze nem volt tanítás, délelőtt kimentek Françoise-zal meg Yvonne-nal az öreg Anquetilhez névnapot köszönteni, ez abból állt, hogy elmondtak pár ünnepélyes szót és két óra hosszat hallgatták a meséit a régi időkről, félig franciául, félig bretonul. Hazafelé jövet már elvált a lányoktól, amikor találkozott Pierre-rel, a feje még akkor is a bretonnal volt tele, hát úgy köszönt neki, az meg csak nézett, persze ott Montpellier környékén aligha hallhatta.
  Akkor órák hosszat bretonra tanította Pierre-t, minden cél nélkül, csak valahogy nem tudták abbahagyni. Pierre náluk ebédelt, ebben nem volt semmi rendkívüli, mindig az volt a szokás a faluban, ha vendég van ebédidőben, hát ott ebédel, és közben is folyton bretonul beszéltek. Persze Villedieu nagypapa is velük ebédelt, hát nem csoda, ő is azt beszéli egész nap, pedig igazából nem is anyanyelve, úgy tanulta nagymamától, amikor elvette és ideköltözött. Valahonnan Nancy környékéről származik, ott már inkább a német járja, vagy talán a flamand, nem tudja biztosan.
  Azóta folyton bretont tanultak, egész december, illetve hogy stílszerű legyen, kerzu folyamán úgy tanultak bretonul, mintha Pierre abból akarna vizsgázni, bár az is igaz, hogy sokszor órák hosszat egy szót nem szóltak a vidék nyelvén, egész más dolgokról beszéltek. Sokszor meg nem beszéltek egyáltalán semmiről, csak ültek a parti sziklákon és nézték a hullámokat. Egyszer megkérdezte Pierre-t, látott-e már tengert azelőtt is, amire ő nevetett és azt felelte, elég nagy már, tudhatná, hol van Montpellier. Mindig így beszélt vele, mintha bizony az apja volna, pedig csak egy évvel idősebb nála. És nem is sokkal nagyobb, pedig nála a lányok is mind magasabbak az osztályban, de Pierre majdnem a legkisebb a fiúk között.
  Hát Montpellier is tengerparton van, csak nem ezen, a földközin, ott biztos minden zöld még most is, és Pierre ott van. De már csak holnapig, aztán holnapután együtt mennek, ezt már megbeszélték. Megígérte Pierre-nek, hogy megtanítja táncolni. Jó lett volna egy új ruha… de ezt most nem lehet, majd talán tavaszra, tulajdonképpen akkorra jobb is. Majd azt a kéket veszi föl, a fehér csipkével, vagy talán a sárgát, még nem tudja. Vagy a virágmintásat…

…igen, karácsonykor hozta a virágot Pierre, huszonharmadikán délután az ajándéka mellé, volt ugyan az iskolában is ajándékozás még előző héten, de akkor mindenki húzott egy nevet és csak azt az egyet ajándékozta meg. Magánilag csak karácsony előtt, Françoise is kapott egy könyvet tőle meg ő is. Az övé Pierre Gamarra könyve, a Tavasz kapitány, még aznap elolvasta, nagyon tetszett neki. Egy kis faluban játszódik, éppen olyanban, mint az övék, csak nem errefelé, hanem délen, a Pireneusokban, és nem most, hanem a háború alatt. De náluk is olyanok a fák, mint ott a könyvbeli faluban, órák hosszat lehet nézni csak egyetlen fát is, és ha tudna jól rajzolni, egész biztos, hogy ötszázszor lerajzolná ugyanazt az egyet, mint az a festő a könyvben, Benjamin. Igen, és akkor ahhoz a könyvhöz kapta a virágot. Françoise is kapott virágot a könyvéhez, de ez természetes, ha egy lánynak virágot ad egy fiú és ott van egy másik, akkor annak is illik adni. De egész másképpen adta oda nekik. Ez biztos. Megfigyelte.
  És ezért bánja már ezt a pár napot, amióta Pierre nincs itthon, karácsonykor és utána való napokban folyton Joachim-nel mászkált mindenhová. Françoise se volt itthon, csak huszonhatodikán délutántól, a többiek is mind el voltak foglalva az ünnepléssel, a családdal, csak őt nem érdekelte az egész, máskor igen, idén nem, és Joachim-t sem. Ami nem is csoda. Joachim, szegény, nem figyelhet úgy a családjára, mint máskor, ha egyszer van valaki, aki fontosabb a családjánál, Françoise. Meg se lehet számolni, hány éve szerelmes bele reménytelenül, ez a lehetetlen Françoise észre se veszi őt, csak hát közben nagyobbak lettek és most már komolyabb a dolog. Ezt onnan tudja, hogy ő meg Pierre-be szerelmes.
  Nincs ezen mit tagadni. Hamar rájött, hogy ez így van, hisz ki legyen tisztában az ember érzéseivel, ha nem saját maga, csak azt nem tudja, hogy Pierre is szereti-e őt. Mármint hogy annyira-e, mint ő Pierre-t, mert valamennyire igen, az biztos.
  De rövidesen azt is meg fogja tudni. Holnapután, a szilveszteri bulin.

Eleinte kisebbségben érezte magát Hélène Pardiac ruhakölteménye mellett, de hamarosan észrevette, hogy a fiúk mind őt nézik, észre se veszik Hélène Pardiacot. Vagyis hát nem mind, de Pierre feltétlenül, és Joachim is, hiába mászkál folyton Françoise körül, azért ide-idevillan a szeme.
  Újszerű élmény volt, hogy észreveszik a fiúk, eddig talán egyszer figyeltek föl rá, amikor tízéves korában fölmászott a Béatrice főárbocára, fogadásból. De az más. Most azért veszik észre – elemezte ki magában –, mert neki van a legszebb ruhája, beleszámítva Hélène Pardiac nevetséges ruhacsodáját is; mert ő tud a legjobban táncolni; és mert a legutóbbi buli óta nőtt két és fél centit. No meg mert kivételesen sikerült egy normális frizurát összehoznia, rászánta a spórolt pénzét és bement a városba egy fodrászhoz. Szilveszter délelőtt senki nem ér rá fodrászhoz menni, sütnek-főznek, bevásárolnak, készülnek az ünnepre, náluk mindenki ezt csinálta, aztán a városba érve döbbenten látta, hogy dugig vannak a fodrászok ráérős asszonyságokkal, akik mind meg akarják csináltatni a hajukat. Könnyű nekik, személyzetet tartanak. De aztán végül mégiscsak sikerült, egy udvarias fodrász engedelmet kért, „mégse hagyhatom kócosan bálba menni az ifjú hölgyet”, mondta a felnőtteknek, és öt perc alatt megcsinálta a haját, fantasztikus ügyesen. Eztán csak őhozzá jár.
  – Min elmélkedsz? – csüccsent le mellé Pierre, s odanyújtott egy poharat.
  – Igen – motyogta szórakozottan, aztán fölkapta a fejét és körülnézett. – Miért nem táncol senki?
  – A zenekarnak is jár egy kis pihenés – mutatott Marcel Lombard a magnóra, amire mindenki nevetett. – Egyébként pedig az Ünnepélyes Csend Percét tartjuk, mindjárt érkezik a torta.
  – Torta?…
  – Születésnapot ünnepelünk, nem tudtad?
  Elsápadt. Neki erről nem szólt senki. – Kinek… – Elharapta a szót. Mindig képtelen volt megjegyezni a dátumokat, de most, ahogy követte a többiek tekintetét, eszébe jutott, hogy Joachim Pontignacnak bizony szilveszterkor van a születésnapja. Hisz még viccelődtek is vele, hogy háromórás korában koccintott a szülészet nővérkéivel az újesztendőre. Kedve lett volna a falba verni a fejét, jövőre, azaz már holnap vesz magának egy noteszt és beleír minden születésnapot. Honnan akaszthatna le hirtelenjében egy ajándékot?
  – Ne törődj vele – súgta a fülébe Pierre –, én se tudtam és Françoise se, különben se baktathat haza újév reggelén egy halom ajándékkal.
  Ettől muszáj volt nevetnie, nemcsak mert elképzelte Pierre-t hajnalban a faluba vezető úton botorkálni egy óriási zsák ajándékkal, mint egy megkésett télapót, de Pierre suttogása csiklandozta is. Ez mindig baja volt, fülhallgatót se használhatott, mert ha rátette a fülére és az megszólalt, akármilyen halkan, úgy érezte, mintha villanyt engedtek volna a hátába, ami a gerincén szaladgál föl-le, és muszáj volt nevetnie. Azt se bírta, ha a fülébe suttognak. Persze ezt Pierre nem tudhatta…

…de félóra múlva már nem is zavarta a suttogás. Ott lépkedtek a félhomályban, valami amerikai zene szólt, ő odabújt Pierre-hez és kimondottan örült, ha megszólalt…

…csak az a lökött srác ne lenne a bolond nótájával, összezavart mindent…

3.

Il y a longtemps que je le savais… már régóta tudom…

Akkor, szilveszterkor az a dal csak egyszerűen nem volt illendő, éppen az ő jelenlétükben és a névazonossággal a tetejében, bár más szerelmespárok is voltak a társaságban. Az ilyesmiről nem illik beszélni, amíg azok nem tisztázták egymással az érzéseiket. Ma már persze könnyen okos, akkor még ő tódította Lucöt és együtt énekelte a dalt a társasággal, néha szörnyű, milyen érzéketlen tud lenni az ember. Holta napjáig szégyellni fogja magát érte.
  De azóta ez a dal mintha meghatározná az életüket. Tíz hónapja ül rajtuk, mint egy átok, mintha egy videóklipben élnének, aminek ez a zenéje és minden ahhoz igazodik. Ő tánctanfolyamra iratkozott be januárban, mert irigy volt és féltékeny, feketén-fehéren megmondva hülye volt. Céline meg először belépett abba a szakkörbe, aztán a sztrájk idején ő vitt elsőnek élelmet a gyárba, ő volt az egyetlen közülük, aki megtette. A gyár messze van, Lorient túlsó oldalán, és nekik, falubeli gyerekeknek nem dolgozik ott rokonuk, Céline-nek sem, de hát a gyár tényleg az egész vidéknek fontos. És különben is, ha Sophie segítésére összefogtak, Céline miatt miért nem fogtak össze?
  Mert Sophie volt a társaság középpontja, a falu esze, legalábbis az anyja haláláig, Céline pedig kicsi, szeplős és jelentéktelen. Soha, ha mentek valahová és Céline nem volt ott, senki meg nem kérdezte, hol van, nem hiányolta, hívni is csak azért hívták, mert a házuk a főutcán van és bárhová menet útba esik…

…az a kis vigasza legalább meglehet, hogy közvetve ő is tett valamit Céline-ért. Sokkal kevesebbet ugyan, mint ellene. De az ő ötlete segített megtalálni Sophie apját…

…a fánk okozta, azzal kezdett rosszra fordulni a dolog. Második látogatásakor ült be a büfébe Pierre-rel, akkor ette azt a fánkot. Soha sehol még ilyen jó fánkot nem evett, kis vanília volt benne és egy leheletnyi fahéj. Az egész városban nem látott ilyen fánkot, talán külön a kórház számára csinálták vagy valamelyik orvos műkedvelő pék, nem tudni. De azontúl valahányszor bement Céline-hez, mindig beült a büfébe és evett egy-két fánkot.
  És mindig Pierre-rel együtt ült be.
  Pierre is folyton ment Céline-hez, sokkal gyakrabban, mint ő, fittyet hányt a látogatási szabályoknak. A portások vigyorogtak, szerelmes a kisfiú, mondták és beengedték, bár első alkalommal mindenkinek igazolni kellett, hogy elmúlt tizenkét éves. Victoire-t, Céline unokahúgát be se engedték, mert ő is kicsike, és még nincs igazolványa, pedig betöltötte a tizenkettőt. Csak akkor mehetett be, ha Vincent Fleury volt a portás, ő falujukbeli és ismeri.
  Ő már elég magas, néha tizenhatnak nézik, tőle nem is nagyon kértek igazolást, beengedték egyből. Pierre egy centivel alacsonyabb nála fiú létére, őt megkérdezték többször is, amíg meg nem ismerték már az arcát és a történetet, hogy Céline milyen hősiesen sérült meg…

…a szakszervezeti mozgalomért folytatott küzdelemben, mondta Gaston bácsi, Gaston Moreau, de persze ez azért inkább vicc. Céline egyáltalán nem a szakszervezeti mozgalom miatt ment oda, hanem a nagymamája, madame Lanviers miatt, aki kijelentette, ő ugyan nem érti, mire jó elfoglalni egy gyárat és nem dolgozni az alacsony bérek miatt, holott aki nem dolgozik, az még akkora bért se kap, de őt ez nem érdekli. Ő világéletében azzal foglalkozott, hogy enni adott az embereknek, és ha azok ott szardíniával akarnak kitartani napokig, abba belebetegszenek, azt pedig nem hagyja. Merthogy madame Lanviers valahonnan Berryből jött ide rengeteg éve, és mindig úgy tesz, mintha képtelen volna megtanulni a halfajtákat, minden halat szardíniának hív. Pedig azt itt nem is halásznak.
  De nagyon jól tudja ám a halfajtákat, legalábbis az ehetőeket, hiszen szakács volt Lorient-ban egy szállodában. Nem is hagyta őket éhesen, megszervezte náluk meg két másik faluban, sütöttek-főztek és elvitték nekik. Céline volt az első, aki bekarikázott a gyárba a nagyapja ütött-kopott biciklijén. Öt napig járt oda, aztán hazafelé jövet rázuhant a fa…

…tíz nap. Ennyit töltött Céline távol, Angers-be vitték megfigyelésre, mert rosszul lett egyszer és az orvos aggódott, nem esett-e baja a fejének. Nem is tíz, csak kilenc és fél. S ez a kilenc és fél nap elég volt, hogy ő mindent elrontson…

…qu’est-il donc devenu ce gentil fiancé?
  Mi történt a jegyeseddel?

4.

Suli után beültek Angélique Cukrászdájába Yvonne-nal, épp szemközt van a sulival. Jó idő volt, afféle kora áprilisi vidám napsütés, amiről sose tudni, mibe csap át egy óra múlva, kánikulába vagy zuhogó esőbe. A teraszon foglaltak egy asztalt; csak sós aprósütit kértek, Yvonne vigyáz a vonalaira, neki is bűntudata volt a fánkok miatt. Aztán ő olvasni kezdett, Yvonne pedig csillogó szemekkel figyelte.
  Mivelhogy Yvonne újabban verseket ír. Egy Paul nevű ifjúról, aki egy Marie nevű lányba szerelmes valamikor a lovagkorban. Marie kicsit hasonlít Yvonne-ra, Paul viszont nem hasonlít senkire, legfeljebb csak egy egész picit Maudet-ra, akit ők csak távolról láthatnak, mert az alsósoknál tanít.
  Pár oldalt olvasott, amikor feltűnt Pierre, éppen akkor vette észre, amikor Marie hűséget fogadott Paulnak arra az esetre is, ha szigorú apja a grófhoz kényszerítené. Ezt a részt már ismerte, s Paul utánzat-ófrancia nyelvű válaszát olvasva arra gondolt, milyen nehéz dolguk volt ezeknek akkoriban, Paulnak semmi esélye nincs, amíg lovaggá nem ütik és ki nem tünteti magát a harcokban, Marie meg ülhet otthon és várhat, ki jön érte, az öreg gróf vagy Paul – nekik állítólag könnyebb, naponta láthatják egymást, öreg grófok sincsenek, épp csak Pierre mást szeret. Ekkor vette észre Pierre-t Yvonne háta mögül közeledni; még folytatta a gondolatot: méghozzá éppen Céline-t szereti, aki Sophie után a második legjobb barátnője, ráadásul beteg is, és akkor ő képes és ilyen szemeket mereszt Pierre-re. Meg kell őrülni.

Két órával később már Anquetil gyümölcsösének végénél sétáltak, kilométerekre a falutól. Pierre arról beszélt, hogy… miről is beszélt? Talán a csillagokról, bár lehet, hogy az máskor volt. Ő nem nagyon figyelt a szavaira, inkább csak a hangja hullámzására, a lélegzetvételére, ahogy szünetet tartott és ahogy néha szipogott beszéd közben.
  A nagy almafa, Anquetil öreg, nagy almafája alatt botlott meg és esett bele a csipkebokorba. Nem csoda, akár ötvenszer is hasraeshetett volna, annyira nem figyelt se a lába elé, se máshova, csak Pierre füle mögött a hajtincset nézte állandóan.
  – Miért nem szóltál, szedtem volna neked csipkebogyót – jött a szózat a feje fölül. – Nem kell azért nyomban beleugrani.
  Nem válaszolt, csak hanyatt fordult és lesújtó pillantást küldött felfelé az ágak közül. Megpróbált fölkelni, de a blúza beakadt egy ágba.
  – Várj, segítek. – Pierre letérdelt mellé s egykettőre kibogozta.
  Felült, lesimította a haját, s mondani akart valamit, de Pierre halálos komoly képpel megszólalt:
  – Számold meg a füleidet.
  – ?…
  – Hogy nem maradt-e valamelyik egy tüskén.
  Ezen muszáj volt nevetnie, de egyenként megtapogatta mindkét fülét. – Megvannak.
  Ültek és kacarásztak, egymásnak dőltek a nevetéstől, aztán egyik pillanatról a másikra elkomolyodtak. Pierre a szemébe nézett, aztán eltűnt a csipkebokor, csak a csókokra emlékszik.

Yvonne mindig jó barátnő volt, mindent el lehetett neki mondani, meg lehetett beszélni vele, de most végig se hallgatta és szó nélkül otthagyta. Utánaszaladt.
  – Mi bajod?
  – Nem tudod?! – Yvonne visszafordult és olyan képpel nézett rá, mint az az ókelta sírkő a falu határában, keményen és megingathatatlanul. – Valóban nem tudod?!
  – Figyelj, én nem akartam… csak úgy jött…
  – Jött, mi? Jó, majd mondd neki ezt, aztán meglátod, mit szól hozzá. Mióta szokás ellopni mások fiúját, ő hányszor csinálta ezt veled? Vagy én vagy Yvette?
  – Szeretem…
  – No persze. Szereted. Szervusz.

Számolta a napokat. Öt nap múlva jön vissza Céline Angers-ből. Négy nap múlva…
  Reggeltől estig Pierre-rel volt. Sirályokat kergettek a parton, fára másztak, versenyt úsztak a sziklák között, együtt üldözték Martinet apó szökött kismalacát. S amikor a sirályok nem néztek oda, csókolóztak.
  Céline neve soha nem hangzott el köztük, nem beszéltek arról, mi lesz, ha visszajön a városi kórházba és várja a látogatókat, aztán onnan is kijön és itt lesz köztük megint. Néha úgy érezte, talán nem is lesz semmi baj, talán Céline már el is felejtette a breton nyelvórákat, már nem úgy gondol Pierre-re, mint azelőtt. Talán azelőtt se volt komolyan szerelmes bele.
  Aztán Céline hazajött Angers-ből, madame Lanviers megállította az utcán és mesélte, két nappal korábban, mint várták, mert egész jól van már, nem lépett fel semmilyen komplikáció, hétfőn kiengedik. Este egy cédulát talált az ablakába tűzve. A szilveszteri dal egyik versszaka volt rajta.
  „Dis-moi Céline,
  qu’est-il donc devenu
  ce gentil fiancé
  qu’on n’a jamais revu?
  Est c’ pour ne pas
  nous abandonner
  que tu l’as laissé s’en aller?”
  Yvonne írása volt, megismerte a betűit.

5.

…que tu l’as laissé s’en aller… miért hagytad elmenni…

Yvonne-tól tudta meg, ők nem mertek a szeme elé kerülni. Egyikben se volt annyi tisztesség, hogy odamenjen hozzá és megmondja az igazat úgy, ahogy van. Akkor sírt egy kicsit Yvonne vállán, aztán nem sírt többet. Nem akart sírni, nem akarta megadni nekik ezt az örömöt. Egy darabig sétált fel-alá a kórház folyosóján, aztán otthon a kertben, tépelődött és gondolkodott. Aztán átment Yvonne-hoz.
  – Mit csináljak?
  – Nem tudom.
  Yvonne az ablakpárkányon ült és egy szívószálat rágcsált, a bal lábát lelógatta, a jobbat meg fölrakta az ágy szélére Céline mellé. Hallgattak egy verset.
  – Én odamennék Pierre-hez és azt mondanám, válasszon.
  – Már választott.
  Sokáig ültek csendben, gondolkodtak, csak néha mondtak pár elejtett szót. Aztán Yvonne majdnem leesett a párkányról ijedtében, mert valaki hátulról befogta a szemét. Ő nem vette észre, a tapéta virágmintáit tanulmányozta az ablak mellett.
  – Mi ez a nagy csönd, lányok?
  Joachim volt az.
  – Hagyj most minket – mondta Yvonne –, nem érünk rá.
  – Öt perce figyellek benneteket, nem úgy néztek ki, mint akik tele vannak elfoglaltsággal.

Nyugis nap volt aznap az iskolában, Chantal mama nem zargatta őket sokat, úgyis rövidesen jön a vizsgaidőszak és épp hogy le nem esnek majd a lábukról. Háromra találkozót beszéltek meg a kórház előtt, Martine el akart menni egy rokonához Périgueux-be, ő persze nem tudta, hol van, hisz nem a tengerparton fekszik, de nemrég beszerzett egy térképet, azon nézte meg. Nincs messze. Jean-Pierre nem jön velük, Svájcban tárgyal milliós beruházásokról. Maguk vannak, utazgatnak, mint két gazdag, léhűtő úrihölgy, mondta Martine, ezen jókat nevettek. Fél három, csinál valami útravalót és indul.
  Az ember, ha csak két keze van, nem sokat tehet, ha a telefon épp akkor szólal meg, amikor mindkettőben van valami.
  – Szépen megvárod, amíg lepakolok – dörmögte a készüléknek, s az hallgatott a szavára, kitartóan csörgött tovább. – Ha le mered tenni az utolsó pillanatban, én nem hívlak vissza!
  „Persze hogy nem – válaszolt magának gondolatban a telefon helyett –, ha nem tudod, ki csörög belőlem, aligha hívhatod vissza.” Ezen jót vigyorgott, míg lerakta a gyümölcsöt, aztán bement a szobába.
  – Boisrond lakás.
  – Boisson lakás – jött egy ismerős hang a távolból. – Sophie, segíts, kérlek, tanácstalan vagyok.
  – Yvonne, mi történt, nem szoktál ilyenkor hívni! Françoise-zal van valami?!
  – Nem, nem vele. Illetve vele is. Céline kijött a kórházból.
  – Igen?…
  – És megtudta, hogy Françoise elcsábította Pierre-t.
  Ezen elképedt. – Elcsábí…
  – El. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Napok óta senki se látta őket egy méternél messzebb egymástól.
  – S mit szólt Céline?
  – Képzelheted. Egy napig csak ült és gubbasztott, szavát is alig lehetett venni. Próbáltam beszélni Françoise-zal, Joachim próbált Pierre-rel, de észre se vesznek minket. Már nincs több ötletem, és…
  – Nézd, ha szeretik egymást, nincs…
  – Jó, magyarázd ezt meg Céline-nek. Teljesen ki van borulva.
  – Ott van nálad? Add a telefonhoz.
  – Hát éppen ezt akarom mondani! Felült a vonatra és elment.
  – Hová?
  – Fogalmam sincs. Szerintem tehozzád.
  – Énhozzám?!
  – Kihez mehetett volna?
  – Nem tudom, rengeteg rokona van…
  – Ugyan már, mit keresne azoknál?
  A párbeszéd elakadt. Sophie nekidőlt a falnak és tétován bámulta a cirádákat madame Chrétien fényképének keretén. – Nem lehet – kérdezte erőtlenül –, hogy valahol a környéken…
  – Sylvaine Jamet látta, ahogy felszállt a vonatra.

6.

Dis-moi, Céline, les années ont passé, pourquoi n’a tu jamais pensé à te marier?…
  Mondd, Céline, múlnak az évek, miért nem gondoltál soha a férjhezmenésre?…

Egyre ez a versszak járt a fejében abból a szilveszteri dalocskából, sokkal többre már nem is emlékezett. Kint lassan ballagott a táj hátrafelé, a vonat sietett ugyan, de a táj csak lassan változott, csak a közeli fák rohantak gyorsan, mintha a vonat elől menekülnének vissza északra. Jól is teszik, meleg nyárra lehet számítani. Mostanában gyakoriak a meleg nyarak. Ő jobban szereti a hűvös időt, akár az egészen hideget, a havat kifejezetten szereti. Mennyit hógolyóztak Pierre-rel…

– Kapd el! – rikkantotta, s már repült is felé valami, ideje se volt megnézni, mi az. Hógolyó volt, szétporlott a keze közt, csak pár morzsa maradt a tenyerében, az is felolvadt egy pillanat alatt.
  Lehajolt és belemarkolt a hóba. ––Nekem nem kell – felelte –, visszaadom! – S már hajította is a választ, de Pierre félreugrott előle, egy fa törzsét találta el. Pierre kidugta a fejét a fa mögül és dobott, a hógolyó süvítve szállt felé, egyre hangosabban zúgott…

…felriadt. Mi süvít itt? Persze, a vonat fütyül. Úgy látszik, elaludt. Hol lehetnek vajon? Házak vannak odakint, de nem tudni, falu-e vagy város, akármi lehet. Az órájára nézett. Fél három, akkor már az út nagy részét megtette. Csuda vigye el, hogy nem emlékszik a menetrendre, de ilyesmi állt benne, fél három vagy fél négy, vagy talán fél öt? Nem, az már biztos nem. Nicsak, lassítanak, állomás következik, legjobb lesz, ha keres valakit és megkérdezi, hol vannak.

– Várj, állj meg!
  Françoise Dupré hátranézett, de az utcán egy lélek se járt.
  – Itt vagyok – jött a hang valahonnan felülről, de az erős napsütésben egy másodpercig is eltartott, míg fölfedezte Yvonne-t az egyik padlásablakban. – Várj, Françoise, lemegyek!
  – Mit keresel itt? – kérdezte, amikor az leért.
  – Hol van Pierre? – volt a válasz kicsit indulatos hangon.
  – Be kellett mennie a szüleivel a városba.
  – Nagyszerű – vágta rá Yvonne és belekarolt. Ugyan mi ebben a nagyszerű? Végre egy kis időt együtt tölthetnének, egész délelőtt az osztályban pácolódtak, már olyan meleg van, hogy képtelenség a könyvre figyelni, Alard-ra meg aztán végképp lehetetlen. Amikor meg lenne egy kis nyugalmuk, elcipelik Pierre-t.
  – Mi van?
  Yvonne egy szót se szólt, amíg be nem érteka Victor Hugo utca négy kertjébe. Ott ellentmondást nem tűrően leültette a padra, megállt fölötte és hosszasan nézte szótlanul, mint valami műtárgyat.
  – Mit akarsz?
  – Kedvem lenne lekeverni neked két egyformát.
  Ezen muszáj volt mosolyognia. Yvonne meg a verekedés… – Mit csinálsz itt?
  – Láttam az ősszel pár könyvet, azokat keresem. Hátha adnak valami segítséget. Lélekbúvár professzor: Mit csináljunk, ha barátnőnknek elmegy az esze és hasonlók.
  – Szóval szerinted elment az eszem?
  – Nem biztos, lehet, hogy nem volt azelőtt se. De most már csak felét teszed ki eszement barátnőimnek: Céline is megveszett. Mondd, átgondoltad te valaha ezt az egészet?
  – Mit kellett volna…
  – Ide hallgass, Françoise! – Egészen közel lépett hozzá, aztán a válla fölött rátenyerelt a pad támlájára mindkét kezével, s közvetlen közelről mondta az arcába: – Ha Céline-nek valami baja esik miattad, belefojtalak a tengerbe. Még biztos nem tudod, mert újabban semmit se veszel észre önmagadon kívül, de felült a vonatra és elment világgá. Miattad és a drágalátos lovagod miatt. Jól figyelj arra, amit mondok. Most van fél három. Kapsz huszonnégy órát, egy perccel se többet. Addig eldöntöd, mit akarsz csinálni, megbeszéled azzal a… vele is, és vagy visszaadod Céline-nek, vagy kitalálsz valami nagyon jó ürügyet és közlöd vele. Holnap ilyenkorra beszélsz Céline-nel és magyarázatot adsz neki. És most indíts haza, gondolkodni.
  – Én…
  – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra.
  Yvonne felegyenesedett, hátrasimította a haját és kinyújtott karral az utcájuk felé mutatott.

Elmondta volna neki, de ha nem hallgatja meg, hát nem hallgatja meg, az ő feje bizony nem fáj utána. Majd elmondja később. Szereti Pierre-t, és ebbe senki nem szólhat bele. Céline sem. Teljesen mindegy, hogy azelőtt mi volt, nem is volt köztük semmi komoly, ismeri Céline-t, még a fiúk kezét se meri megfogni.