Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


Láng Attila D.
  

Asztradení



2017
  

A komp éppen elhagyja a partot, amikor az utasok felfedezik Asztradenít és ő learatja a szokásos elképedt pillantásokat. De ezek amerikaiak, nem nyüzsgik körül, büszkék arra, hogy az ő országukban rengeteg furcsa dolog van.
  A korláthoz állunk, a szemközti partokat figyeljük, s közben Asztradení a történelemkönyvből olvassa Ellis Island történetét. A sziget innen még nem látszik, de a Szabadság-szobor igen.
  Egy kisfiú mégiscsak odajön hozzánk, barna bőrű, göndör hajú, az amerikaiak úgy mondják, latin. Kíváncsian nézegeti Asztradenít, aki nem sokkal magasabb nála, pontosan százegy centi. Asztradení ugyanolyan kíváncsian néz vissza rá, mert mindenre és mindenkire kíváncsi.
  – Helló – mondja a kisfiú.
  – Helló – feleli Asztradení azon a hihetetlenül magas, de átható és zengő hangján, amitől mindenki zavarba jön. A kisfiú is. Először nem tudja, mit mondjon, aztán mégiscsak kibök valamit.
  – Klassz a hajad.
  Asztradení bólint. Meg kellene köszönnie, ha bókot mondanak neki, de képtelenek vagyunk a fejébe verni. Ha igazat mondanak neki, akkor egyszerűen egyetért.
  – Igen – mondja.
  A haja márpedig valóban szép. A combjáig ér, valahogy mégsem ül rá soha. Aranyszínű, de nem úgy, mint az aranyszőkéknek, ez ezernyi árnyalatban irizál, ahogy megmozdul, mindig máshogyan. Még mindig nem untam meg gyönyörködni benne.
  – Te elég furcsa vagy – állapítja meg a kisfiú.
  Asztradení most is bólint, de nem azt mondja, hogy igen.
  – Te is furcsa vagy – feleli.
  – Én? Én miért vagyok furcsa?
  – Mindenki furcsa – feleli Asztradení bölcsen.
  A kisfiú elgondolkodik, aztán visszaszalad a családjához és elmondja nekik, hogy az aranyhajú kislány szerint mindenki furcsa. Fél perc múlva egyikük sem fog emlékezni.
  Asztradení a korlátra támaszkodva nézi New York látképét és olvassa a történelemkönyvet, egyszerre. Mindig legalább kétfélét csinál egyszerre.
  – Mi volt ez? – kérdezi.
  – Fiú – felelem. – Nyolcéves lehet.
  Asztradení bólint. Még mindig képtelen megkülönböztetni a fiúkat a lányoktól. A felnőtteket könnyebben, de csak akkor, ha látható a férfiak arcszőrzete vagy a nők mellének formája. Vagy ha olyan öltözéket viselnek, amiről tudja, hogy melyik nemre jellemző. Őt kislánynak hiszik a hosszú haja miatt, pedig nem az. Nem is fiú. Egyáltalán nincsen neme, és még mindig nem nagyon érti az egész ivaros szaporodást.
  – Tényleg zöld – mondja, a Szabadság-szobrot nézve. Már látta milliónyi képen, de a valóságban most először.
  – Zöld – felelem. – Eleinte barna volt, mert kívül réz borítja. De a sós tengeri levegőn patina rakódott rá, réz-karbonát, az pedig zöld.
  – Jobb így – bólint komolyan, le nem véve a szemét a szoborról. Én is bólintok, hisz tudom, miért mondja. Az egész világon ez a szobor hasonlít a legjobban Asztradeníre, akinek a bőre selymesen fénylő mandulazöld. De a szobornak sincs aranyhaja, és nincs két írisz a szemében, kívül világosabb lila, belül sötétebb, vörösbe hajló lila.
  Senki sem háborgat minket, amíg megtesszük az utat a szigetig. A kisfiú régen elfelejtette Asztradenít. Mindenki elfelejti, kivéve engem és a csoport többi tagját.
  A szigeten azonban megint látványosság lesz Asztradeníből, mint mindig, amikor kilép a harang alól. Türelmesen sétál a szobor talapzata felé, várja, hogy a harang újra kialakuljon. Pár perc múlva az emberek lassan el fognak feledkezni róla.
  Egy idősebb hölgy azonban akkor szólít meg, amikor a harang még nem alakult ki.
  – Szép kislány. A magáé?
  – Igen, asszonyom.
  Mindig az apjaként mutatkozom be. De a csoport többi tagja is. Hivatalosan persze sehol sincsen nyilvántartva. Az iratokat nem lehetne feledésre bírni.
  – És miért zöld?
  – Az anyjától örökölte – felelem komolyan, bár belül vigyorgok a hölgy reakcióján. A válaszom színigaz, de mégsem válasz, és ezt a hölgy is tudja. Tanácstalan, hogyan is kérdezze meg, amit tudni szeretne, aztán a tanácstalanság lassan átmegy tétovázásba: mit is akart kérdezni? A harang lassan, de biztosan felépül.
  – És hány éves? – kérdezi még a hölgy, már nem emlékezve a korábbi kérdéseire, de Asztradeníre még igen, hiszen ott áll előtte.
  – Egy – felelem. Mindig ezt mondom, bár Asztradení életkora bonyolult probléma. Amióta megszületett, a Földön tíz év telt el, de Asztradení bolygója ezalatt csak egyszer kerülte meg a napját. Testi fejlődése szempontjából négyéves kisgyereknek felel meg, szellemiekben inkább nyolc-tíz évesnek, de többet tud, mint akárhány professzor. Egy hónapja van a Földön, azalatt kiolvasott naponta tíz könyvet. Minden ébren töltött pillanatában olvas. A könyveket a zsebében tartja, egy gyufásdoboz méretű készülékben, ami egyenesen az agyába továbbítja az olvasottakat.
  A nevét egy görög regényből vette. Megtetszett neki, mert benne van, hogy csillag. Az igazi nevét a Földön senki nem tudná kimondani.
  – Éhes vagyok – mondja Asztradení. A hölgy már nem törődik velünk, pedig két lépésre előtte áll a legfurcsább lény a Földön, de a hölgy fölbámul a szoborra. A harang felépült, a szigetnek ezen a részén senki sincs, aki többet érzékelne Asztradeníből, mint hogy ott van egy gyerek. Kivéve engem, a modulátor miatt.
  Lekapom a hátizsákomat, leülünk a kerítés betonszegélyére, előveszek egy doboz szendvicset, kinyitom, odaadom neki. Mohón eszik. Óránként annyit, mint én egész nap. A harang felépítésére annyi energiát használ fel, mint egy gyakorlatozó katonai osztag. De ez mentális energia.
  Megsimogatom az arcát, amíg eszik. Mosolyog, szereti. A bőre persze tűzforró. Ötvenkét fok Celsius. Ez a rendes testhőmérséklete.
  Energiatablettát most nem kér, de én elmajszolok egyet. Nem földi eredetű, de ugyanúgy megehetem, mint ő a mi ételeinket. Szükségem is van rá, Asztradení nem tud átállni a földi életritmusra, nála egy nap ötvenkilenc óra hosszat tart, amiből húszat-huszonkettőt alszik át. Ezért kell mellé egész csoport. Másfél napon át kísérgetjük pihenés nélkül, aztán jóval többet kell pihennünk, mint neki. New Yorkban délelőtt tizenegy óra van, de Asztradení majdnem harminc órája ébredt egy ottawai bérelt házban, fölkeltett engem és türelmesen kivárta, amíg összeszedem magam. Addig sétált az utcán. Testőrre nincsen szüksége.
  Amíg eszik, Cindy hív, megvannak a színházjegyek egy broadwayi musicalre. Asztradení szereti a zenét, és szeret páholyban ülni. Ott ugyanúgy emberek között van, de őrá nem figyel senki, elengedheti magát, hagyja elbomlani a harangot, nézi az előadást és egészen kevés mentális energiával kutat az emberek agyában.
  Végez az evéssel, továbbmegyünk, föl egyenesen a szoborba.

Este hétkor valahol Manhattanben sétálunk, én már a tabletták ellenére is elég álmos vagyok, de Asztradenít nem lehet siettetni semmiben, még kevésbé ágyba küldeni. Mark egy órája jön mögöttünk a bérelt mikrobusszal. Asztradení mellett ébredéstől elalvásig ugyanannak az egy embernek kell lennie, és ő nem segíthet az ébren maradásban, mert erre a mentális energia nem jó, szörnyű fejfájást okozna.
  Mindent megnéz, megcsodál. Néha vált néhány mondatot a csodálkozó emberekkel, főleg akik kocsival érkeztek hirtelen a harang alá, rájuk nem hat azonnal a mentális energia, észreveszik Asztradenít. A kisbabákra külön rámosolyog, beszélget velük. Nekik még fejletlen az agyuk, érzéketlen a befolyásra, ők egy zöld bőrű, lila szemű, arany hajú gyereket látnak. Csak hát ők még amúgy sem őrzik meg az emlékeket semmiről.
  Fél nyolckor Asztradení megáll a járda közepén, felém fordul, s én már lépek is felé, hogy elkapjam, amint összecsuklik. A hálózsákját már jó ideje kézben hozom, arra fektetem, azonnal összezárom fölötte, nem cipzárral működik, a Földön nem ismerik ezt a technikát. Vigyázok, hogy a haja ki ne lógjon. Egy-két percem van rá, hogy eltüntessem az utcáról, akkorra eloszlik a harang, és bárki fölfigyelhet rám, amint egy gyereket csomagolok ezüstszínű zsákba az utca közepén.
  Mire a feje is eltűnik a hálózsákban és fölemelem az alig tizenöt kilós testet, Sam ott áll már mellettem, vigyáz minden lépésemre, nehogy megbotoljak és elejtsem. Beszáll előttem a kocsiba, beemeli Asztradenít, a padlóra terített matracra fekteti. Én is beszállok, becsukom az ajtót, Mark indít. A kocsi hátuljában Harper ül egy húszcentis fehér pálcával a kezében, mert New York közbiztonsága nem épp a legjobb. Ha ki akarnak minket rabolni, Harpernek rájuk kell mutatni a pálcával, és órák múlva fognak magukhoz térni, de nem emlékeznek semmire. A pálcákat még soha nem használtuk, de Asztradení holmija mindig működik.
  Cindy egy óriási lakást bérelt nekünk az Upper East Side-on. Charlie a járdán vár minket egy fehér pálcával, a járókelőket figyeli. Harper is. Kiszállok, Sam a karomba fekteti Asztradenít, és előttem jön, nehogy megbotoljak. Fölmegyünk a lakásba, Cindy már elhelyezte Asztradení ágyát a legbelső szobában. Egy centivel se szélesebb, mint ő maga, mert mozdulatlanul alszik. Ráfektetem, ezzel véget ért a feladatom, az éjszakai őrködés most Harper dolga.
  Kimegyek a fürdőszobába. Asztradení csak reggelenként jön zuhanyozni, kiválasztó szervei nincsenek, a táplálékot az utolsó molekuláig hasznosítja. Furcsa érzés közel negyven óra után kikerülni a mentális erőtérből, rám ugyan nem hat a modulátor miatt, de a jelenlétét érzem, mintha egy óriási, láthatatlan párna nyomódna rám egész nap. S ez most megszűnt, amíg Asztradení föl nem ébred.
  Bemegyek a szobámba, az ágyra roskadok és azonnal alszom.

Reggel nyolckor ébredek, tizenkét órát aludtam. Addig teljes csend volt a lakásban, nem szabad fölébreszteni azt, aki végigcsinált egy másfél-két napos napot Asztradenível. De innentől nappali életet élünk, jövünk-megyünk, Mitch, aki átveszi az éjszakai őrködést, még zenét is hallgat, igaz, hogy halkra állított fülhallgatóval, de azért, hogy bármilyen gyanús zajra ugorhasson. A legkülönlegesebb lényt őrizzük a földi történelemben. De őt magát szinte lehetetlen fölébreszteni.
  Ő délután ötkor ébred, huszonegy órát aludt. Amikor találkozom vele, a fürdőszobából jön, vizesen, meztelenül. A szemérmet nem ismeri, ahogy a szexet sem, nemi szervei sincsenek. Ivartalan szaporodásuk rendszerét egyikünk sem érti.
  Mosolyogva üdvözöl és leül az asztalhoz. Én tálalom a reggelijét, mai kísérője, Rick még ébredezik. Asztradení ma nem az utcán sétálva várja, mint tegnap engem Ottawában, vagy legalábbis egyelőre nem. De valószínűleg később sem. Van néhány egyszerűen kiismerhető szokása, de ezeken túl képtelen elviselni az egyformaságot.
  A harangnak nyoma sincsen, a függönyök be vannak húzva, nem láthatnak minket idegenek. Asztradení bőre álmában nyolc-tíz fokot hűlt, s még mindig nem melegebb negyvenkét-negyvennégy foknál, szinte beleborzongok, ahogy megpuszilom a homlokát. Nevet, de az evést nem hagyja abba. Nem eszik túl szépen, mert gyorsan kell ennie, különben az egész napot ezzel tölthetné. Negyedóra sem kell hozzá, hogy végezzen egy harminccentis gombás-sonkás pizzával, négy hamburgerrel, egy tucat pirítóssal és öt lágy tojással. Könnyű kis reggeli. Félóra alatt megemészti az egészet, ezalatt a bőre újra felforrósodik, és rendes színét is visszanyeri, álmában mindig kifakul, halvány almazöld lesz.
  Belép Rick, Asztradení rámosolyog, csak huszonnégy foga van, de a mosolyán semmi különbség. Rick visszamosolyog és ő is kér reggelit. Megosztoznak egy liter narancslén, Asztradenínek egy kis pohár elég, nincs szüksége sok folyadékra. Hogy miért van szüksége folyadékra egyáltalán, amikor veséje sincsen, azt nem tudjuk. Ő se tudja, hisz gyerek, nem biológus.
  Ricknek rántottát sütök, tíz tojásból, egy ekkora darab embernek igazán nem sok. Mindenki előre megmondja, hogy mit akar enni legközelebb, hogy amikor fölkel, egyből lehessen készíteni. Cindy tartja nyilván ezt is, meg az alvásidőket, mindent. Asztradení programját is, már ami előre meg van határozva, mint a színház. Egyébként arra megy, amerre akar. A musicalt ma este nézik meg, ami Asztradení biológiai órája szerint még reggel, és lehet, hogy egyből továbbmegy Washingtonba, lehet, hogy csak napok múlva. Ahogy épp kedve támad.
  Ők így nyaralnak. Eljött ide egy kis csapat, toboroztak embereket, akik mentális alkatuk szerint alkalmasak a feladatra, elmondták, mi a dolgunk, és hagytak itt bőven pénzt a költségekre: nemesfémeket, drágaköveket adtak el, így lett földi pénzük. Ők elmentek, Asztradení itt maradt, és azóta vigyázunk rá. Az év egytizedét tölti itt, ami a Földön körülbelül egy év. Utána mi mehetünk hozzájuk, azontúl bármikor, bármennyi időre, akár oda is költözhetünk. Persze oda is fogunk, szerintem mind. Napok alatt úgy megszerettük Asztradenít, mint a saját gyerekünket, ha nem így lett volna, nem lettünk volna alkalmasak. Hát vele maradunk. Nem fogjuk látni felnőni, az igaz, csak nyolcévesen lesz felnőtt, s az még hetven földi év.
  – Mit olvasol? – kérdi Rick. Az olvasógép az asztalon, Asztradení kétségkívül olvas valamit, mint mindig, de mivel a harang nincs felépítve, a modulátorok sem működnek, azokon keresztül tudjuk érzékelni, hogy mit olvas.
  – A három testőrt – feleli. – A történelmi regényeitek egyszerűen elképesztőek. Mintha egy egészen más bolygó lenne bennük leírva.
  Bólintok. – Hát igen, elég sok minden megváltozott azóta. Majd ne hagyd ki az ókori irodalmat, meg ami akkor játszódik, mint a Szinuhe vagy a Ben Hur.
  – Filmen is megnézzük majd – mondja Rick, ámbár a többes szám nem jogos, a régi filmeket Asztradení az olvasógépen nézi, ha nem játsszák őket moziban. Akkor mi nem látjuk, csak a modulátoron át tudjuk, hogy mit néz.
  Reggeli után Asztradení felöltözik, éppúgy, mint egy átlagos amerikai gyerek, rövid farmert vesz kék pólóval, rózsaszín cipőt. Lány módjára öltöztetjük és nőnemű névmásokat használunk rá, mert hosszú a haja és vékony a hangja. A járókelők is lánynak nézik.
  Mindenki ellenőrzi a modulátorát. Asztradení megáll az előszobában, lehunyja a szemét, és valósággal ránk zuhan a szörnyű erejű mentális erőtér. Kinyitja a szemét és ránk mosolyog, amint kimennek, Rick, Harper, Mitch, Ed és April tart vele, de csak Rick fogja végigkísérni az egész harminchat-harmincnyolc órás napon, a többieket később leváltják. Ma Long Islandet akarja megnézni.
  Leszedem az asztalt, s valami furcsát látok a rengeteg tányér egyikén. Egy jó kétcentis pizzadarab ott maradt, csak tészta, feltét nélkül, ez nem szokásos, Asztradení az utolsó falatig megeszik mindent. Megnézem figyelmesebben, és rájövök, miért. Szépen késsel kivágva Harper fejének sziluettjét ábrázolja.
  Hiába, a gyerekek az otthonuktól ötven parszeknyire is gyerekek maradnak.