Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


Láng Attila D.
  

Angari
  

2017
  

Tüncinek
  


  

Nem igazán tudtam volna megmondani, mit keresek ezen az eldugott kis szigeten, ahol nyolcszáz éve nem történt semmi. De itt jártam a parton, és felhívott egy enyhe akcentussal, de amúgy kiváló angolsággal beszélő, mély hangú férfi, aziránt érdeklődött, azonos vagyok-e azzal a tudóssal, aki – és itt hosszú lista következett működésemről, publikációimról, és helyesen ejtette ki a nevemet, ahogy francia-kanadai nagyapám használta. Aztán így folytatta:
  – Ebben az esetben, doktor, két kérdésre szeretnék öntől választ kapni.
  – Parancsoljon.
  Rengeteget kérdeznek tőlünk. A kérdések kevesebb mint egy százalékára tudunk válaszolni. Néhány százalékára talán egyszer majd képesek lesznek az utódaink. De a legtöbb kérdés eleve magában hordozza a válasz lehetetlenségét, isteni képességek kellenének hozzá.
  Ez a kettő is ilyennek tűnt.
  – A két kérdés: ki fog-e törni a közeljövőben az Angari? És ha igen, mekkora veszély fenyeget minket?
  – Önöket? – kérdeztem, hogy időt nyerjek. Ez a név úgy bukkant föl a semmiből, mint a jéghegy a Titanic előtt. Angari… Nem tudtam róla semmit. Abban se voltam biztos, hogy hallottam-e már ezt a nevet valaha.
  – A sziget lakóit. Ugyanis ha az Angari kitör, az nem lesz hétköznapi. Nyolcszáz éve szunnyad, ha hinni lehet a helyi legendáknak.
  Recsegett a vonal. Errefelé híresen megbízhatatlan a telefonszolgáltatás.
  – Nézze… nem gondolhatja komolyan, hogy én erre kapásból válaszolni tudok…
  – Jaj, dehogy, dr. Leroy. Azt szeretném, ha megvizsgálná a hegyet. Úgy tudom, kutatói szabadságon van, tehát van némi ideje. Meghívom hozzánk. A városi reptérről minden hétfőn délben indul egy gép, csak a nevét mondja és hogy Angari, lesz ott egy jegy magának. Gondoskodom a szállásáról és a jegyéről vissza a partra. Nézze meg a hegyünket és mondja meg…
  Megint nagyon recsegett a vonal, valami olyasmi lehetett a folytatás, hogy mondjam meg, mit gondolok vagy mit mutatnak a műszereim, efféle.
  – Ezen még gondolkodnom kell – feleltem, bár igazából eszem ágában sem volt odautazni egy idegen meghívására. – De mondjon valamit a hegyről. Észleltek remegést, láttak füstöt?
  – Nem, semmit. – Hirtelen kattant a vonal, és pár pillanatra egészen jól kitisztult. – Én olvastam mindent, amit a vulkanológiáról meg tudtam szerezni, és sokat kószáltam a hegyen, de semmilyen előjelet nem tudtam felfedezni. Magamtól el se kezdtem volna gyanakodni. Csakhogy Angari határozottan állítja, hogy kitörés lesz, méghozzá óriási. Nézze, rögtön megmagya…
  De nem magyarázta meg. Megszakadt a vonal.
  Csütörtök délelőtt tíz óra volt. Péntek, szombat, vasárnap, hétfő. Kilencvennyolc óra volt hátra a gép indulásáig, de azalatt nem hívott, nem is hívhatott, az egész városban nem működtek a telefonok, se optikai kábelen, se műholdon, se sehogy. Volt mobilom is, de az ismeretlen persze csak a szálloda számát tudta. Én pedig nem tudtam az ő számát. A recepción megkérdeztem, hány lakosa van Angarinak, és azt felelték, hogy kilencezer. Ezek után sürgősen letettem arról, hogy odatelefonáljak és egy férfi után tudakozódjam, akinek a nevét nem értettem a bemutatkozáskor, és aki azt állítja, hogy neki a hegy mondta, hogy ő ki fog törni.
  Ez volt az első melléfogásom. Angari bármelyik lakosa megmondta volna a választ.

Mást csináltam: SMS-t küldtem az Intézetbe, hogy küldjék el, amit az Angariról tudnak. Pedro válaszolt: ebben az övezetben a vulkanikus tevékenység évszázadokkal ezelőtt megszűnt, egyetlen kisebb kitörés volt, de az is az övezet legszélén, négyszáz kilométerre az Angaritól. Tervben van, hogy készül majd felmérés itt is, talán tíz év múlva.
  Mégis gondoltam egyet és megkérdeztem a recepción, fel tudjuk-e hívni a repülőteret. A város legfontosabb intézményei között megbízhatóbb vonalakat is kiépítettek már, amik néha működtek. Ez pedig a város legjobb szállodája volt.
  Sikerült, volt vonal.
  – Ankaszoni valatandé, ke tin rahanasz? – kérdezte egy női hang.
  – Beszél angolul?
  – Hogyne, uram. Ankaszoni repülőtér, miben segíthetek?
  – Mondja, utána tudna-e nézni, nem helyeztek-e letétbe egy repülőjegyet a…
  – De igen, Mr. Leroy, Angari, hétfőn délben. Fel fogja használni?
  Egy pillanatra megbénult a nyelvem. Ki se javítottam, hogy nem „liroj”, hanem „löroá”.
  – Vá-vá-várjon már. Még nem is mondtam a nevemet.
  – Ez az első letétbe helyezett jegy a repülőtér fennállása óta, Mr. Leroy.
  – Az mióta van?
  – Tíz éve, uram.
  Hétfőn reggel becsomagoltam és hívattam egy taxit. Ez volt az utolsó csepp. Látni akartam azt embert, aki egy tíz éve fennálló repülőtéren az első jegyet helyezteti nekem letétbe, mert beszélni tud egy heggyel.
  Szabadságon voltam, oda mentem, ahova akartam. És ha az az ember beszélni tud egy heggyel, azt akartam, hogy engem is tanítson meg rá.
  Elvégre vulkanológus vagyok.

A gép a szokásos apró lélekvesztő volt, amik errefelé a helyi forgalmat lebonyolítják, engem nem zavart, megszoktam ezeket a kis gépeket Mexikóban, Chilében, Új-Zélandon, a Fülöp-szigeteken. Tízüléses volt, és én voltam az egyetlen utas. Légikísérő persze nem volt, a pilótán és rajtam kívül az egyetlen élőlény egy bágyadt macska volt, műanyag ládában.
  – Tudja, Angarin nincs állatorvos – magyarázta a pilóta, amíg az egy fős földi személyzet berakodta a csomagokat, az enyémeket, a macskát meg mindenféle postát. – Volt, de nyugdíjba ment. Vizsgálatot még csinál, de ha műteni kell, beküldik az állatokat Ankaszoniba. Ha tehén lenne, kivinném az orvost. De hát nem tehén. Macska. Onnan lehet tudni, hogy Angarin egyetlen tehén sincs. Hahahaha!
  Szívből nevetett a saját viccén, én pedig forrón reméltem, hogy nem az a jókedélyű pilóta, aki nyaktörő légi mutatványokban éli ki magát. Nem mintha félnivalóm lenne az ilyesmitől, magam is repülök, de a műszertáskák nem voltak leszíjazva.
  De nyugodtan, rutinosan repült, vízszintesen tartotta a gépet. Én pedig mellé ültem a fülkében és kikérdeztem Angariról, amennyire tudtam. Nem sokat tudott mondani. Ankaszoniban élt, Angarira csak szállított, egy éve. Leszáll, a rakodók rakodnak, feltöltik a gépet, ő addig ki szokott menni a partra, megmártózik a tengerben, nem mintha itthon nem lenne ugyanolyan a tenger, csak itthon nemigen jut ideje fürödni. Angarin meg mást nem nagyon csinálhat, a menetrend szerint két órát áll ott.
  – Azért körülnézett már a városban?
  – Hát persze. Csakolyan város, vagy hát falu inkább, mint akármelyik másik. Nézze, a turistáknak nem egy eszményi hely, mert messze van és nem nagyon akad szórakozási lehetőség. Pár hét múlva azért megindul a turistaforgalom, elsejétől már hetente kétszer járok oda. Van turista, csak kevés. Nekem meg aztán kimondottan unalmas. De magának is az lesz, hisz maga vulkanológus, ott meg nincs is vulkán.
  – Van, csak kialudt.
  – Hát ez az. Nézze, ott jobbra elöl látja azt a kis púpot a vízen?
  – Hol?… á, megvan, igen, látom.
  – Az Fandirangé. Úgy húsz kilométerre leszünk tőle, de ha akarja, csinálok egy kis kanyart és megmutatom közelebbről. Teljesen ugyanolyan, mint Angari. Amit lentről látni, innen is láthatja, sőt akár elrepülhetek a kráter fölött, ha arra kíváncsi. Nem olyan szigorú az a menetrend. Ha meggondolja magát, egyszerűen visszavihetem Ankaszoniba.
  – És a macska?
  – Ja persze, a macska. Hahahaha!

Két órakor értük el Angarit. Messziről látszott a hegy kúpja, hasonlított a Fudzsira vagy a Taranakira, de hómentes csúccsal, itt a trópusokon négy-ötezer méter a hóhatár, az Angari meg csak ezerhatszáz méter magas. Mint az ilyen vulkanikus szigeteknél általában, a sziget gyakorlatilag semmi másból nem áll, mint a hegyből, ugyanazt a nevet is viseli mind a kettő. A kapitány két kört tett a kedvemért, de azt mondta, a reptéren van egy helikopter is.
  A nyugati parton van egy kis alföld, az Ankaszoniban látott térkép szerint háromszor-négyszer hat-nyolc kilométer lehet. Itt van a város, az egyetlen a szigeten. Kilencezer-néhányszáz lakos. Halászattal, növénytermesztéssel – gyümölcsökkel és fűszerekkel –, hagyományos kézműiparral, vendéglátással foglalkoznak. Némi háziállat, egypár kisvállalkozás, valamicske modern civilizáció.
  – Hát megjöttünk – vigyorgott a pilóta. – Ezt elmesélem az unokáimnak.
  – Hogy engem idehozott?
  – Aha! Mert ha nem tör ki a hegy, akkor az, aki magát idehívta, a legnagyobb szamár volt a világon… – hirtelen elhalkult a hangja. – Ha meg kitör… hát az ég irgalmazzon ezeknek. Mondja… ugye nincs magánál semmi, amivel elejét lehet venni a kitörésnek?
  – Nincs, egy vulkánt az emberiség egész tudománya sem képes megállítani.
  – Ettől tartottam. No, reméljük a legjobbakat, de most maradjunk egy kicsit csendben, figyelnem kell, mert még soha nem szúrtam el leszállást, és nem magával akarom kezdeni, hogy aztán azt higgye, valami kalandfilmbe csöppent, nem a világ legunalmasabb szigetére.

Angari repülőtere tökéletesen megfelelt a várakozásnak. Egyetlen leszállópálya közvetlenül a parton, rövid, betonozott, egy ilyen kisgépnek éppen elegendő. A gép bal oldala felől néhány szedett-vedett épület; a jobb oldalon a beton után néhány méter parti homok, aztán már az óceán. Számtalanszor jártam már ilyen reptereken. Olyanokon is, ahol épület se volt, sőt szilárd burkolatú pálya sem.
  A pilóta leengedte a lépcsőt, kinéztem.
  – Menjen csak, a csomagért majd jön a rakodó. Utas és kapitány nem rakodik. Ne aggódjon, szólok, hogy vigyázzanak a műszereire.
  Később tudtam meg, hogy fölöslegesen tette, az egész szigeten nem volt semmi, amire annyira vigyáztak volna, mint az én műszereimre.
  Lesétáltam a lépcsőn, körülnéztem. Sehol senki. Harminc-harminckét fok, enyhe szellő, sós tengeri levegő. Semmi rendkívüli. A reptéren némaság.
  A csendet a kislány törte meg. Még a lépcsőn voltam, amikor megláttam, az egyik épület sarka mögül érkezett lélekszakadva, és ahogy a lépcsőhöz ért, habozás nélkül felrohant hozzám és megragadta a kezemet. Az első szót még értettem is, így mondják, hogy „szia” vagy „jó napot”. Meg a sziget nevét is.
  – Dzsanté, dokkoleri, dzsanté! Nan szuam Angari!
  És még mondta tovább is, de hát hiába, nem értettem semmit. De nyilván üdvözöl Angarin.
  Ez volt a második melléfogásom Angarival kapcsolatban.
  Rámosolyogtam és meghajoltam, ahogy itt szokás, bár ő nem tette. Az itteniektől ellesett üdvözlő kézmozdulatot nem tudtam bemutatni, mert a kislány lelkesen szorongatta a jobb kezemet.
  Éppen olyan csokoládébarna volt, mint Ankaszoniban is mindenki, de gesztenyebarna haja volt és kék szeme. Azért ilyet is láttam néhányat Ankaszoniban. Sárga szamté volt rajta, amit az itteni lányok hordanak, virág a hajában, és mezítláb volt.
  – Lemegyünk? – mutattam a föld felé, ő pedig lelkesen bólogatott, és már indult is, de a kezemet továbbra is fogta, együtt mentünk le.
  A vulkanológusokat nem mindenhol szeretik. Néha kifejezetten ellenséges a fogadtatás, mert vagy azt hiszik, hogy mi okozzuk a vulkánkitörést, vagy azt, hogy megpróbáljuk elhárítani, aztán kudarcot vallunk. El kell nekik magyarázni, hogy mi csak tanulmányozni tudjuk a vulkánt, és talán, ha szerencsénk van, némi fogalmat alkothatunk arról, hogy lesz-e kitörés.
  Ha az egész sziget ilyen szívélyes lesz, ez lesz a legkellemesebb terepmunkám.

Csokoládébarna bőrű és kék szemű volt az a férfi is, aki az épület mellett várt ránk, a kislány vezetett el hozzá. De neki fekete volt a haja. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, negyven körül. Botra támaszkodott, nem lépett felém, de nagyon nagy örömmel nyújtotta a kezét.
  – Üdvözlöm, doktor. Szandzsvi Rokeran vagyok, én hívtam föl magát olyan kurtán-furcsán… nagyon örülök, hogy eljött. Jól utazott?
  – Köszönöm, kitűnően.
  – Hamarosan indulhatunk, csak kirakják a csomagját. Hoztam egy kisteherautót, hátha sok műszert hoz magával. Ne aggódjon, nem én vezetek – megemelte a botot –, nem komoly, megrándítottam a bokámat a hegyen. Pár hét és elmúlik.
  – Gondolom, a kitörés jeleit kutatta.
  – Próbálkoztam, de hát én csak amatőr vagyok.
  Lepillantott a kislányra, aki fölvigyorgott ránk, és a világért el nem engedte volna a kezemet.
  – Hát összeismerkedtek. Őróla beszéltem.
  Udvariasan bólintottam. Nyilván összekever valamit, nekem eddig nem beszélt a kislányról, hisz most lát először.
  Pedig dehogynem.
  – Talán képtelenségnek tartja az egészet, afféle naiv fecsegésnek, tudatlan bennszülöttek babonájának… de biztosíthatom, hogy megvan az alapja. Ha eljött, akkor mégsem gondolja teljes lehetetlenségnek. Angari egészen biztos a dolgában.
  – Egy pillanat, Rokeran úr.
  – Szandzsvi, ha megengedi.
  – Kérem, akkor én pedig Michel vagyok. Tehát, Szandzsvi, hogy érti azt, hogy „Angari biztos a dolgában”?
  – A kitörésben. Szent meggyőződése, hogy még a nyáron meglesz a kitörés.
  – Hadd kérdezzem meg egyenesen. Ön azt állítja, hogy kommunikál a heggyel?
  Szandzsvi megütközve nézett rám, láthatóan torkán akadt a szó. A kislány értetlenül nézett egyikünkről a másikunkra.
  – Lifa dzsé? – kérdezte türelmetlenül.
  – Várjunk csak – szólalt meg Szandzsvi. – Én nem a hegyről beszélek, hanem őróla – és két vállánál fogva felém fordította a kislányt. – Ő Angari.

Volt az épület mellett egy asztalka, Szandzsvi odabicegett, leültünk. A kislány most már elengedte a kezemet, de a közvetlen közelemben maradt.
  – Most jöttem rá, Michel, hogy maga semmit sem hallott a kiselőadásomból a telefonban. Elmondtam mindent a kislányról, de eszerint el kell mondanom újra. A neve Angari. Mint a hegynek és a szigetnek. Gyakori név, legalább tíz nő viseli a szigeten. Egy régi tűzistennő neve, aki nyilván a vulkánnal azonos, de ez most nem fontos. Én nem a heggyel beszéltem, hanem vele. Kilencéves, és évek óta úgyszólván állandóan a hegyet járja. Az anyja egy éve meghalt, sokáig betegeskedett… az apját nem ismerjük, a partvidékre való. Mi vettük magunkhoz, de arról nem tudtuk leszoktatni, hogy egész nap a hegyen mászkáljon. Egy éve kijelentette, hogy a hegy ki fog törni. Eleinte nem vettem komolyan, de… volt már egy kitörés a mi szigetvilágunkban, a Nangszindaun, kilencvenhét évvel ezelőtt. Alig négyszáz kilométerre innen. Ott is volt egy kislány, aki egy évvel korábban megjósolta a kitörést, az egész szigetnek elmondta, nem utólagos belemagyarázás, éppen azért hajóztak el idejében, mert hittek neki. Márpedig az a kislány az ő ükanyja – biccentett Angari felé. – A családi hagyomány megőrzött mindent, írásban. Néhány részletet angolra fordítottam, mert meglehetős alapossággal tárgyalja, hogy a kislány mit figyelt meg a hegyen. Szansini volt a neve… és Angari ugyanezeket mondta. Márpedig a tudományos jóhíremmel felelek érte, hogy Angarinak akkoriban fogalma sem volt, mi áll azokban a feljegyzésekben. Nem is tud olvasni.
  – Ön is tudós?
  – Orvos vagyok, sebész.
  Valahonnan előjött egy pincérnő, rám mosolygott.
  – Üdvözlöm, doktor, mit hozhatok?
  – Ahang szom dzsandé – szólalt meg Angari, a gyerekek szokása szerint nem várva meg, hogy bárki más őelőtte rendeljen.
  – Nekem is – bólintott Szandzsvi. – Van itt mindenféle amerikai üdítő, Michel, de ha ránk bízza magát és megkóstolja a dzsandét, nem bánja meg.
  – Nagyszerű lesz – bólintottam.
  – Amikor Angari előállt a megérzéseivel – folytatta Szandzsvi –, megpróbáltam ellenőrizni. Felmentem oda, ahol Angari szokott mászkálni…
  – Bocsásson meg egy pillanatra, Szandzsvi. Azt mondta, egy éve halt meg az anyja, és ez a kitörési elmélet is egy éve hangzott el. Melyik volt előbb?
  – A kitörési elmélet. Angari az anyjának mondta el először, aztán nekem, akkor már jórészt én gondoskodtam róla, az anyja fekvőbeteg volt. Az ő szobájában mondta el nekem, az anyja is hallotta. Egy hónappal később halt meg. Miért kérdezi?
  – Ő tudta, hogy az anyja gyógyíthatatlan?
  – Igen, már amennyire ezt egy nyolcéves gyerek felfogja.
  – Azon tűnődöm, vajon ez a traumatikus élmény mennyiben befolyásolta az ítélőképességét.
  Szandzsvi elmosolyodott.
  – Én pedig azon tűnődtem tavaly ilyenkor, hogy traumatikus élménytől függetlenül mennyiben van egy nyolcéves gyereknek ítélőképessége. Köszönjük.
  Belekóstoltam a dzsandéba. Narancsital volt, még valamilyen gyümölcslével keverve, fűszereket is tettek bele. Jó volt.
  – És mire jutott?
  – Hogy akár pusztulás fenyegeti a szigetünket, akár egy súlyosan skizofrén gyerek él közöttünk, az embereknek joguk van tudni. Ezért elmondtam nekik mindent, és megmutattam a feljegyzéseket. Ezután mások is fölmentek a hegyre Angarival, ellenőrizték, amit ő lát, és egyre többen állították, hogy ők is látják. Csakhogy, Michel, egyikünk sem vulkanológus. Mi nem tudjuk, hogy amiket látunk, azok egy közelgő kitörés jelei-e, és ha igen, akkor hetek vagy évszázadok vannak-e még addig. Viszont aggódunk. Ezért kértük, hogy jöjjön el.

Szeptember 20. Szansini fent volt a Siamdé-kráternél, és azt állítja, hogy zöld füstöt látott. Dzseran azt mondta neki, hogy zöld füst nem létezik, amire Szansini dühbe gurult […] Szeptember 21. Dzseran felment vele a Siamdéhoz, és ott, ahol Szansini zöld füstöt vélt látni, zöldes színű port találtak a földön. (szolfatára? de az sárga, nem zöld? – Sz. R.)
  Május 17. Angari sárga füstöt látott a Náhafarandé fölötti szikla tövében, Indzsan irányában. Azt mondta, egy órán át nézte, és egyfolytában jött. Időnként zöldesnek tűnt. (szolfatára? – Sz. R.)
  Augusztus 10. Szansini talált egy helyet, ahol szerinte láva van. Megkérdezték, honnan tudja, milyen a láva, de csak vállat vont.
  December 18. Angari lávát látott a hegyen. Másnap én (Szandzsvi) felmentem vele, és a mutatott helyen fekete, hullámokba dermedt kőzetet találtam, ami hideg volt. Ha megkövesedett láva, vajon tegnap óta kövült meg, vagy évezredekkel ezelőtt?
  – Ezek csak a fizikai bizonyítékok – mondta Szandzsvi, amíg a teleírt lapokat böngésztem. – Huszonkét ilyen egyezés van.
  – Hát ami például a legelső kettőt illeti, azt nem szolfatárának hívják, hanem fumarolának. Solfatara egy konkrét vulkán neve Olaszországban, ahol sok fumarola van… ezeknek a kénforrásoknak a színe valóban sárga, de lehet éppen zöldes is, ha keveredett valamilyen egyéb anyaggal. A maga fekete lávájáról pedig azóta tudjuk, hogy nem tavaly decemberben kövesedett meg, hanem nagyon régen, hiszen ha fél évvel ezelőtt lávaömlés lett volna, az már hallatott volna magáról.
  – Csakugyan. Látja, máris megoldott két kérdést.
  Letettem a papírokat az asztalra.
  – Át fogom nézni ezeket alaposan, bár őszintén bevallva nem sok reményt fűzök hozzájuk. Kétségtelen, hogy a másik hegy a múlt században csakugyan kitört, csakhogy ezek a megfigyelések borzasztóan szubjektívek. Ne haragudjon, Szandzsvi, tudom, hogy nem álltak műszerek a rendelkezésükre. De gyakorlatilag két gyerek elbeszélésére alapoz mindent. Lépjünk tovább. Azt mondja, ezek csak fizikai bizonyítékok. Vannak nem fizikaiak is?
  – Igen, Michel. Bár tudom, hogy fantazmagóriának hangzik. Angari több alkalommal állította, egyre gyakrabban, hogy feszültséget érez a hegyen. Éppen úgy, ahogy egy évszázaddal ezelőtt Szansini.
  – Egyáltalán nem hangzik fantazmagóriának. Tudunk emberekről, akik érzik a szeizmikus aktivitást, csak tudnunk kell, hogy erről van-e szó. Haladjunk sorjában. Angari!
  A kislány fölpillantott.
  – Mit érzel, amikor a hegyen vagy?
  Angari határozottan szólalt meg.
  – Andzsoran!
  – Ki fog törni – fordította Szandzsvi.
  Angari folytatta.
  – Feszültség van ott. Rettenetes feszültség. Tavalyelőtt még nem volt meg, tavaly már igen, és egyre erősebb. Minden hónappal egy kicsit erősebb, aztán már minden hónappal nagyon erősebb. Még néhány hónap, és az Angari nem bírja tovább. Kitör. Én is Angari vagyok, és érzem. Tudom, hogy kitör még a nyáron. Maga nem azért kell, tűzokádó bácsi… bocsánat, ez a pontos fordítás… hogy én tudjam. Tudom maga nélkül is. Azért kell, hogy a többiek is tudják. Ne nekem higgyék, hanem tudják, hogy menekülni kell.
  Angari megvárta a fordítás befejezését, aztán folytatta.
  – Sziten, dokkoleri…
  – Andahaun – állította meg Szandzsvi. – Amma „dokkoleri”, Angari. Doktor Leroy.
  – Dok… tor – gyakorolta Angari, a szó közepén kis szünetet tartva. – Dok… tor Lerua.
  – Kicsit jobb – mosolygott Szandzsvi. – Angaszi um dzsand.
  – Suan. Sziten, dok-tor Lerua, fangan uhan amma.
  – Tudom, doktor Leroy, hogy maga nem varázsló.
  – Talán a Michel egyszerűbb lenne.
  – Dzsanté – mosolygott Angari.
  – Köszönöm. Tudom, hogy maga nem tudja elzárni a hegyet, mint egy vízcsapot, Miseli. A hegy elpusztul. De az embereknek menekülni kell.
  Hirtelen megborzongott, amíg Szandzsvi beszélt. Észrevettem, mert le nem vettem róla a szememet egy pillanatra sem. Úgy borzongott meg, mint aki fázik. Itt az épület árnyékában se lehetett kevesebb huszonnyolc-huszonkilenc foknál.
  – Mi baj, Angari?
  – Ahafi dzsé?
  – Um dzsrangean… szangisz amhanda kiem.
  – Az a nyugtalanság… mintha figyelnének.
  – Ankun szliganda takkoni.
  – Valamilyen veszélyes állat.
  – Kan raken szaup. Klangan aham ninna Angari.
  – De ez nem az. Ez megint az Angari.

– Ki kell zárnunk minden kizárható körülményt – közöltem kis gondolkodás után. – Lássuk csak. Milyen veszélyes állat él a szigeten?
  – Semmilyen, Michel. Angari azt a szót használta, hogy szliganda. Ez ragadozót jelent, nagyméretűt, medvét vagy oroszlánt. Ilyet Angari a valóságban soha nem láthatott. Nálunk a legveszélyesebb állatok a tengerben élnek, de azokra ezt a szót nem használjuk.
  – Angari, azt mondtad, hogy a hegyen érzed a nyugtalanságot, igaz?
  – Suan – bólintott, és Szandzsvi fordította, hogy igen.
  – De most nem vagyunk a hegyen.
  – Sziten.
  – Tudom.
  – Máskor is érezted már ezt úgy, hogy nem voltál a hegyen?
  – Suan.
  – Sokszor?
  – Aminna kuan… dzsari han ninga.
  – Néhányszor… ötször vagy hatszor.
  – Mindig ugyanott?
  – Amma – rázta meg a fejét.
  – Mindig ugyanakkor?
  – Amma.
  – Mindig ugyanazt csináltad?
  – Amma.
  – Legutóbb mikor érezted?
  – Hinga hankine.
  – Tegnap reggel.
  – Mit csináltál?
  – Reggeliztem.
  – Hol?
  – Otthon az ebédlőben.
  – Mit ettél?
  – Hakihenda, lavakan, denga, andzsvari.
  – Ezek itteni gyümölcsök, illetve a denga egy sajtféleség.
  – Máskor is etted már ezeket?
  – Hát persze.
  – Ki volt ott?
  – Szandzsvi, Dzsenhane.
  – Dzsenhane a feleségem.
  – Mit csináltak?
  – Ők is ettek.
  – Beszélgettetek?
  – Suan.
  – Miről?
  Megvonta a vállát.
  – Arhaki huendam.
  – Fogalmam sincs.
  – A hegyről, a kitörésről?
  – Amma szaun! Toranglip ra sziengisz!
  – Biztosan nem, arra emlékeznék.
  – Láttad közben a hegyet?
  – Amma. Arandzsan huanga hiem.
  – Nem. Akkor a hátam mögött volt.
  Mindketten követték a tekintetem irányát, ahogy fölnéztem a hegyre, Angari háta mögött.

– Köszönöm, nagyon kedves.
  Szandzsvi rám támaszkodott, amíg elmentünk a kocsihoz. Nyitott Toyota terepjáró volt, fiatal, bajuszos sofőr készségeskedett körülötte, aki úgy nézett rám, mint egy csodatevőre. Ismertem ezt a nézést. Azoknak a nézése, akik azt remélik, hogy megszabadítom őket a vulkánjuktól.
  Besegítettük Szandzsvit hátra, én beültem a másik oldalra, Angari a sofőr mellé. A teherkocsit a csomagokkal hátrahagytuk, a sofőr megmutatta, hogy vastag szivacsok borítják a platót, és gondosan leszíjaz mindent, mielőtt elindul, nagyon óvatosan is fog vezetni. Ami persze túlzás, de hát ezek az emberek semmit se tudnak a műszereim sérülékenységéről, viszont a vulkántól függ az életük. Azt se tudták, mennyi holmit hozok, ötször elférne ezen a kocsin. Viszont az is igaz, hogy ha teljes készültségi stábbal jöttem volna, ez a teherautó még kevés is lenne.
  – Nézze, Michel. Angari öt-hat alkalommal érezte ezt a hirtelen borzongást idelent a partvidéken. Három esetben tudott visszaemlékezni, hogy merre nézett, és a hegy mindháromszor a háta mögött volt. Ráadásul az összes alkalom az elmúlt negyedévben történt, sőt most másfél nap alatt kétszer fordult elő. Tud erre magyarázatot?
  – Nem – feleltem őszintén. – Még azt se tudom, hogy milyen tudományág szakértője tudhat.
  A reptértől simára döngölt földút vezetett a városba, úgy öt kilométerre. Kis kikötő mellett haladtunk el, halászok integettek nekünk. Aztán beértünk a városba, amit persze szintén Angarinak hívtak. Ugyanolyan volt, mint száz másik, ahol eddig jártam. Földes utcák, kis házak, bekerítetlen kertek, gyümölcsösök. De az utcákon villanyoszlopok álltak, és helyenként egy-egy autó.
  – Van vezetékes vizük?
  – Igen, már tizenöt éve kiépítettük. Ne aggódjon, meglesz itt mindene.
  – Nem a szállásra vagyok kényes, vulkanológus vagyok. Azért kérdezem, mert néha megesik, hogy jóval a kitörés előtt furcsa színe vagy íze lesz a vezetékes víznek, mert a földmozgások megrepesztik a csöveket.
  – Hát ilyen eddig nem történt, Michel. Most, hogy mondja, én is hallottam efféléről. Megérkeztünk.
  Az egyik ház előtt megálltunk. Legalább harminc kíváncsi szigetlakó vette körül a kocsit.
  – Dzsanté, dzsanté – mondogatták. Mindenki szemlátomást el volt tőlem bűvölve. Ezt éppenséggel semmivel se szeretjük jobban, mint az ellenséges fogadtatást, mert a hátterében olyan elvárások vannak, amiknek nem tudunk megfelelni. Semmiféle hatást nem tudunk gyakorolni a szeizmikus erőkre.
  Üdvözöltem őket, kiszálltunk, megismerkedtem Dzsenhanével, egy nagyon kedves fiatalasszonnyal, Szaummal, egy nagyon kedves idős férfival, aki afféle polgármester vagy törzsfőnök lehetett, és még egy sor helybelivel, akiknek a nevét megpróbáltam megjegyezni. Egytől egyig nagyon kedvesek voltak.
  – Doktor Leroy – kezdte Szaum, amikor leültünk a ház előtt egy jó nagy asztalhoz. – Hadd kérdezzek valamit. Ha lesz kitörés és a város veszélybe kerül, azt mennyi idővel előbb fogjuk megtudni?
  – Napokkal, de inkább hetekkel előbb – feleltem habozás nélkül. – Egy nyolcszáz éve szunnyadó vulkán nem tör ki egyik percről a másikra. Az előjeleket egyre fokozódó aktivitás követi. Általában hosszabb ideig csak füstöt látunk, mielőtt a láva megjelenik. Persze nagy kérdés, hogy mikor kell a menekülés mellett dönteni, hiszen az is megtörténhet, hogy az aktivitás kimerül némi füsteregetésben.
  – Ennek örülök. Beletelik pár órába, hogy mind elhagyjuk a szigetet. Mert, gondolom, ezt kell akkor tennünk.
  – Valószínűleg.
  Ekkor az asszonyok tálakat tettek elénk, fonott kosarakat, kancsókat, az egész asztalt megrakták pillanatok alatt.
  – Bizonyára éhes már – mosolygott rám Dzsenhane.
  – Hát most, hogy mondja…
  – No, lásson hozzá.
  Főleg gyümölcs- és zöldségféle meg hal és rák volt a menü, ezen az első étkezésen is meg később, egész idő alatt, amíg a szigeten tartózkodtam. Kecskesajtot is készítettek, meg egyfajta cipót.
  Angarit megkértem, hogy velem szemben üljön. Háttal a hegynek. De amíg ettünk és beszélgettünk, teljesen zavartalanul viselkedett.
  – Maguk merre laknak? – kérdeztem Szandzsvit.
  – Innen nem látszik a házunk, az a ház éppen takarja – mutatott az Angari mellett ülő fiatal lány mögé.
  – Mennyivel van közelebb a hegyhez, mint ez?
  – Hát… nem tudom, pár száz méterrel. Miért?
  – Csak tűnődöm. Angari tegnap reggel érezte azt a borzongást a maguk ebédlőjében. Most pedig nem. És ha összefügg a hegytől való távolsággal?
  – Értem. Csakhogy mindennap abban az ebédlőben eszik, Michel.
  – Tegyük fel, hogy valóban érez valamit, ami a hegy gyomrában zajlik. Az összefüggés nem lehet olyan egyszerű, hogy ha bizonyos távolságnál közelebb van, háttal a hegynek, akkor mindig érzi. Hiszen csak pillanatokra jön, aztán el is múlik, miközben a körülmények nem változtak. Tehát olyan tényezők is szerepet játszanak, amiket nem ismerünk.
  – Az is lehet, hogy soha nem fogjuk őket megismerni – felelte Szandzsvi.
  – Igen. És mégis figyelni kell Angarira.
  – Lám, szerepet cseréltünk – mosolygott Szandzsvi. – Most már maga győzköd engem, hogy amit Angari érez, az fontos.
  – Szandzsvi, én vulkanológus vagyok. Többször beszéltem már emberekkel, akik érzékenyek voltak a szeizmikus jelenségekre, és megfigyeltem, hogy ez a jelenség igenis létezik. Angari érzékenységében nincsen semmi különleges.
  Ez volt a második melléfogásom Angarival kapcsolatban.

Ebéd után a vendégsereg lelkes üdvözlések közepette eltávozott, én pedig megkértem Rokeranékat, hogy egy kicsit beszéljünk magunkban. Bementünk a házba. Egyszerű, de ízléses berendezés, amiről nemigen mondaná meg senki, hogy egy kis trópusi szigeten van, nem akármelyik amerikai vagy európai nagyvárosban. Leültünk a nappaliban.
  – Hadd tegyek föl néhány kérdést, mert azért mégiscsak szeretnék tisztán látni. Lehet-e Angarinak bármilyen oka a nyugtalanságra, ami nem függ össze a heggyel?
  Tanácstalan arcok, pillantások a gyerekre.
  – Mire gondol, Michel? – kérdezte Dzsenhane.
  – Például az anyja betegségére és halálára.
  – A gyerekek gyorsan túljutnak az ilyesmin. Sokáig búskomor volt persze, de aztán megnyugodott. Az egész sziget azon igyekezett, hogy őt fölvidítsa. Ő az egyetlen árva gyerek.
  – Értem. Fiziológiai okok?
  – Évente szoktam csinálni egy kivizsgálást – felelte Szandzsvi. – Azt hiszem, nem sértem meg a titoktartást, ha közlöm, hogy Angari makkegészséges.
  – Viszont a serdülőkor küszöbén áll.
  – Úgy érti… – Dzsenhane megcsóválta a fejét. – Nem, erről tudnék.
  – Értem. Történhetett vele valami, amiről maguk nem tudnak? Akár a szigeten kívül?
  – Angari még soha nem járt a szigeten kívül. Éppen terveztük, hogy a nyáron elmegyünk egy kisebb utazásra, lásson valamit a világból. Persze ha igaza lesz, akkor… akkor talán nem is lesz hova hazajönnünk.
  – Ennyire még ne szaladjunk előre.
  – Bocsáss meg, drágám – Szandzsvi fölemelte a kezét –, de csak a kérdés egyik felére válaszoltál. Szeretném, ha minden kérdésre válaszolnánk, ha tudunk. Igen, Michel, történhetett vele itt a szigeten bármi, amiről Dzsenhane meg én nem tudunk. Gyakorlatilag csak enni meg aludni jár haza, egyébként egész nap kóborol a hegyen meg a parton. Nagyon gyakran meghívják egy-egy étkezésre, olyankor haza se jön, a szomszédok szólnak, hogy náluk eszik. Mi a feleségemmel örülnénk, ha egy kicsit úgy érezhetnénk, hogy a szülei vagyunk, nem az eltartói – nekünk nem született gyerekünk. De hát az az igazság, hogy nemigen érdekeljük. Egyetlen szabályt tart be, de azt is még az édesanyja írta elő: sötétedésre itthon kell lenni, és nem alhat sehol máshol, csak a szobájában.
  Míg beszélgettünk, én főleg Angarit néztem, hiszen róla beszéltünk és velem szemben ült. Hamarosan szokásommá vált, hogy fél szememet mindig őrajta tartsam.
  – Valamit viszont nem értek. Ankaszoniban utánanéztem a hegynek, és megtudtam, hogy utoljára nyolcszáz éve mozgolódott. Egy kilencéves gyerek… sőt ez az egész egy éve tart, tehát egy nyolcéves gyerek, aki még soha nem járt a szigeten kívül, honnan tud bármit a vulkánokról?
  – Tőlem – felelte Dzsenhane. – Néhány hete már arról beszélt, hogy nyugtalanságot érez a hegyen… azaz bocsásson meg, nem tudom, jól használom-e itt az angol nyelvtant. Világosan közölte, hogy nem ő a nyugtalan, hanem a hegy, de ezt akkor még csak a csúcson érezte. Ezért elvittem a könyvtárba és kerestem néhány könyvet a vulkánokról, amikben képekkel magyarázzák el a felépítésüket, és felolvastam a képekhez fűzött magyarázatokat. Nagyon érdekelte. Aztán kerestem neki mozgóképeket… a könyvtárban internet is van, és levetítettem neki néhány felvételt. Borzasztóan tetszett neki. Azóta is ez az egyetlen, amiért hajlandó bemenni a könyvtárba, hogy lávafolyamokat nézzen.
  – Hogy mondják a lávát a maguk nyelvén? – kérdeztem szórakozottan, már a következő kérdéseken járt az eszem.
  – Dzsarun.
  Angari fölkapta a fejét, végre értett egy szót.
  – Dzsarun? Dzsarun numen granszi!
  – A láva nagyon szép – fordította Szandzsvi.
  – Ullikin garan dzsarun anga, jahangi haun ninesz kruap hiem. Luli szuang hep amma.
  – Láttam lávát képen, ahogy folyik le a hegyoldalon. De az itt nem lesz.
  Erre viszont én kaptam föl a fejemet.
  – Hogy mondta?!
  Angari meglepve nézett rám.
  – Lifa dzsé? Andzsoran?
  – Mi baj? Haragszik?
  – Jaj, dehogy. Elnézést. Hogy értette, hogy „az itt nem lesz”?
  – Angari dzsarun numsa guren hep harhalan amma. Orongi kviap ra taring ulli dzsarun harhekan. Jahangi dzsarhatan szuang seri.
  – Az Angari oldalán nem fog láva lefolyni. A lávától a falvak biztonságban vannak. Az Angari fel fog robbanni.
  Nem vághattam valami értelmes képet.
  Kilencéves és nem tud a geológiáról semmit. Akkor honnan tudja?

Négy órára visszaértünk a reptérre, hatkor megy le a nap, egy gyors út még belefér. Én vezettem, a nők hátul ültek.
  Néhányszor még előfordult, hogy Angarinak a látómezőmön kívül mutattam helyet. Aztán leszoktam róla.
  – Bármikor – felelte Szandzsvi, amikor megkérdeztem, mikor használhatom a helikoptert. – A reptéren áll, feltöltve, indulásra készen, éjjel-nappal. A pilótát minden egyéb feladat alól felmentettük, amíg maga itt van.
  – Milyen gép? – Kicsit röstelltem, hogy ott járva nem jutott eszembe megnézni.
  – Hát azt bizony nem tudom, Michel. Nem értek hozzá, bár többször utaztam vele. Egy kis kétszemélyes gép.
  – Az kicsi. Angarit magammal kell vinnem, csak ő tudja megmutatni, hogy… de hisz nem lesz ez gond, majd az ölembe veszem.
  – Hát… ezzel van egy kis probléma, Michel. A pilótánk ért annyit angolul, hogy meg lehessen neki mondani, merre menjen, de Angari szavait angolra fordítani… ahhoz ő kevés.
  – Értem. Így is megoldjuk, én vezetem a gépet, és a tolmács ölébe ül. De az nem lehet maga, Szandzsvi, odafent sokat kell mászkálni.
  – Persze, megyek én – bólintott Dzsenhane.
  – Angari, utaztál már helikopteren?
  – Angari, helika rangisz szam ilkan? – fordította az asszony, és a homlokához kapott. – Á, ostoba vagyok, hisz tudom, hogy nem.
  – Nem tudja – javítottam ki, bár közben láttam, hogy Angari megcsóválja a fejét, és mondta is, hogy amma. – Ne feledje, az imént tisztáztuk, nem tudják, hogy a gyerek merre jár. Nem félsz a repüléstől? – fordultam megint a kislányhoz.
  – Haing amta drindzsan?
  – Nan drindzsan asszinka.
  – Nem félek semmitől.
  – Hát akkor mehetünk is. Ha magának sincs vele gondja, Dzsenhane.
  – Nem, dehogy. Indulhatunk.
  A helikopter annyira indulásra kész volt, hogy benne volt az indítókulcs. Másnap is, és egész idő alatt. Valójában soha nem tudtam meg, ki a gép tulajdonosa, rajtam kívül senki más nem szállt fel vele, csak minden felszállás után jött Rehang, a szerelő, feltöltötte, átvizsgálta. Egyszer sem szálltam úgy le, hogy ő ne várt volna már ott a pálya mellett, és rögtön munkához ne látott volna.
  Rehang felszállás előtt is a gép mellett várt, összeismerkedtünk, és mosolyogva biztosított, hogy Seattle-ben az amerikai haditengerészetnél nincsenek ennyire tip-top állapotban a gépek. Megkérdeztem, honnan tudja. Azt felelte, most már csak a kollégái szerelhetik őket, amióta ő eljött onnan.
  Így hát felszálltunk. A gép kicsi volt, de kiválóan manőverezhető; mindenesetre megjegyeztem magamnak, hogy a tolmácsok nem lehetnek túl nagy termetű emberek, hiszen súlya Angarinak is van. Nyugodtan nézelődött, amíg fölemelkedtünk, nem túl sietve, mert vetni akartam egy pillantást a sziklás hegyoldalra.
  Átlagosan erodált kráter fogadott minket, a legutóbbi kitörés nyomai jól megfigyelhetők voltak a keleti oldalon. A kráter átmérőjét ötszáz méterre becsültem. Szemlátomást kelet felé lejtett.
  – Mit tudunk a nyolcszáz évvel ezelőtti kitörésről? – kérdeztem, amikor leálltak a rotorok. A kráter közepén tettem le a gépet.
  – Csak annyit, hogy volt. Angari hum andzsoran, ezt szokták mondani. A hegy haragudott.
  – Hum andzsoran – bólintott Angari. – Kuap tengiap andzsoran.
  – És megint haragszik – fordította Dzsenhane.
  – Most is érzed a nyugtalanságot?
  – Suan.
  Kiszálltunk, körülnéztünk. Az egyik fumarolát már a gépből is láttam, a másikat Angari mutatta meg egy szikla alatt.
  – Sangahap huekang si dzsrangean – szólalt meg Angari.
  – Most erősebb a nyugtalanság.
  – Mikor voltál itt utoljára?
  – Két napja.
  – Mintha egy veszélyes állat lesne rád?
  – Amma! Ankahang herhani illu haparan. Im siek…
  – Nem, azt odalent szoktam érezni. Inkább…
  Angari arca olyan fájdalmas volt, hogy letérdeltem hozzá.
  – Ahafi dzsé, Angari?
  – Jahangi uk nuldzsi – suttogta. – Kagulang pean… amta karri grandzsa…
  – A hegy beteg – fordította Dzsenhane, ő is letérdelt már mellé. – Belülről feszíti valamilyen erő. Angari, andzsian, kenszi sziang iltaup aind erri.
  Míg a nő nyugtatgatta, én Angari arcát figyeltem. Szenvedést láttam rajta, mint akinek a gyomra fáj, de nem tette a kezét a hasára. Mindenesetre elhatároztam, megkérem Szandzsvit, csináljon vagy csináltasson egy újabb kivizsgálást. Belgyógyászatit… és nőgyógyászatit. Esetleg vigyük be egy kórházba.
  Ez volt az a melléfogás, amit végül nem követtem el. Nem szóltam Szandzsvinak, senkinek. Az egész ötlet csak pár percig létezett. Ahogy Angarival körbesétáltunk a kráterben és érzékelőket helyeztem el ott, ahol a legerősebben érezte a hegyet feszítő erőt, visszaemlékeztem egy régebbi esetre a Fülöp-szigeteken, ahol egy halász állította, hogy fáj az oldala, amikor meglátogatja a testvérét – aki a vulkán lábánál lakott. Robert bevitte a halászt a városi kórházba, ahol megállapították, hogy csakugyan van valami baj a veséjével, kapott rá gyógyszert, Robert pedig elutazott, mert az érzékelők nem mutattak semmit. Két hónappal később a vulkán mozgolódni kezdett, Robert visszarepült, kiderült, hogy a halásznak már elviselhetetlenül fáj az oldala a vulkán közelében, de sehol máshol. Aztán a vulkán egy kisebb kitörés után megnyugodott, és a halásznak már egyáltalán nem fájt az oldala.
  Nem, a kivizsgálás nem oldana meg semmit. Szandzsvi bizonyára érti a dolgát, Angari egészséges. De ha nem lenne az, a másik Angarit akkor is meg kell vizsgálni.

Nem csekély hősiesség kellhetett hozzá, hogy Angari az egész krátert bejárja velünk és megmutassa a kedvenc helyeit meg hogy hol érzi jobban azt a feszültséget. Csakugyan rosszul érezte magát, amiről meg is győződtem. Volt egy pont, ahol a legerősebb volt a rosszulléte, tettem oda is egy rezgésmérőt, aztán levettem a tokot a lézeremről.
  – Belefér a fejed?
  Belefért, és nem látott ki alóla. Fölkaptam és néhány méterrel arrébb tettem le.
  – Itt milyen?
  Átlagosnak találta. Elvittem néhány másik pontra, köztük oda, ahol azt a nagyon erős rosszullétet érezte. Ugyanúgy reagált, mint amikor tudta, hol van.
  Kettős vakpróbát nem csinálhattam, megelégedtem ezzel az eredménnyel.
  Végül felállítottam a lézert.
  – Nagyon egyszerű – mutattam Angarinak. – Ez a készülék olyan vékony sugarat bocsát ki, mint a tű hegye. Ennek a lapnak az egyik pontjára irányul majd.
  Befúrtam négy csavart a sziklába, rögzítettem a lézert, aztán átmentünk a perem egy másik részére.
  – Ide a lapot fúrom föl. Ez érzékeli a lézersugarat. Ha a sugár elmozdul a beállított pontról, akkor riaszt. Mivel a gép mindkét részét a sziklákhoz csavaroztam, ez csak azt jelentheti, hogy a sziklák elmozdultak.
  – De ki fogja ezeket leszedni innen, mielőtt kitör az Angari? – fordította Dzsenhane a kislány kérdését.
  – Senki. Az intézet vesz másikat.
  Visszamentünk a lézerhez, hogy beirányozzam.
  – Akkor most nem jöhetek föl ide?
  – Ha nem lépsz be a sugárba, egészen nyugodtan.
  – Miért, mi történik velem, ha belépek a sugárba?
  – Veled semmi, csak a műszer azt fogja hinni, hogy akkora elmozdulás történt, amitől a lézer már egyáltalán nem éri el a lapot. És akárhogy szaladsz, a gép gyorsabb lesz. Mire kilépsz a sugárból, már rég riadót fúj.
  – Sziten.
  – Értem.
  Néhány perccel hat előtt letettem a gépet a reptéren, s Rehang azonnal munkához látott, hogy előkészítse a következő felszállásra. Mi pedig visszamentünk a városba.
  Szandzsvi a szállásomul szolgáló ház előtt beszélgetett néhány másik szigetlakóval, érdeklődve tudakolták, mit láttam a hegyen.
  – Egyelőre semmi érdemlegeset, ami magát a hegyet illeti. Az ilyen dolgok nem mennek ilyen gyorsan. Angari reakciói azonban nagyon figyelemreméltóak. Az a tervem, hogy egy darabig figyelem mindkét Angarit… a hegyet is meg a gyereket is… aztán majd meglátjuk.
  – Nagyon örülünk neki, hogy itt van, Michel. Maradjon, ameddig csak akar.
  Hát maradtam. Május 18-án érkeztem, egy évvel azután, hogy Angari először látott működő fumarolát a kráterben. Elég laza napirendet alakítottam ki, elvégre szabadságon voltam. Reggelenként futottam egyet a parton, váltottam egy-két szót a változatlanul barátságos szigetlakókkal, aztán megreggeliztem, többnyire valamelyik helybeli hívott meg Angarival együtt, aki mindig csalhatatlanul megtalált, legkésőbb reggeliidőre. Reggeli alatt figyeltem őt, jön-e az a borzongásszerű érzés, amiről beszámolt, és majdnem mindennap jött. Egyik reggel percekig nem akart elmúlni, végül felugrott és a hegy felé fordult, aztán pár perc múlva jobban lett. De persze nem tudhatjuk, mennyi ideig tartott volna, ha nem fordul a hegy felé. Mindenesetre ettől kezdve megtagadta, hogy a hegynek háttal üljön le enni, én is vigyáztam, nehogy figyelmetlenségből elfoglaljuk azt a széket, ami a hegyoldallal szemben van. Elvégre nem kísérleti nyúl. Ettől kezdve nem volt rosszul evés közben, de az utcán előfordult máskor is. Szokásává vált, hogy ha egy percre megálltunk valahol, nyomban a hegy felé fordult.
  Így telt el két hét. Napközben a könyvemen dolgoztam és a helybeliekkel beszélgettem. A felnőtteknek nagyjából a fele beszélt angolul, néhányan csak a legalapvetőbb dolgokat, de a többség társalgási szinten. Néhány naponként felmentem Angarival a hegyre, Dzsenhanét vagy valaki mást vittem tolmácsnak. A hónap utolsó napján Szandzsvit, akkorra már elég jól rendbe jött a lába. Egyszer gyalog is felmentem Angarival és egy tizenöt éves, fürge fiúval, azon az ösvényen, amin Angari szokott járni. Négyszáz méteren van a sziget legmagasabban levő épülete, egy juhakol, tucatnyi birkával, amiket egy tenyérnyi legelőn tart egy öregember. Ő is itt lakik az akol mellett egy bódéban, a városba csak néhány hetenként ballag le.
  Június elsején a jó kedélyű pilóta szokatlanul nagyszámú turistát hozott, három házaspárt. Én csak futólag találkoztam velük, a könyvemmel voltam elfoglalva. Ha az Angari nem tör ki, akkor is volt értelme, hogy idejöttem, a könyvem az andezites rétegvulkánokról szól, éppen olyanokról, mint az Angari.
  Az Angari másképp gondolta. Másodikán hajnali ötkor a jelzők csipogása ébresztett. A hegy megmozdult.

A rengésjelzők szerint a kráterben húsz másodpercig tartó, 1,8 magnitúdós mikrorengés játszódott le, és a lézer három milliméteres eltérést regisztrált. Éppen ezeket az adatokat tanulmányoztam a notebookom fölé hajolva – le sem ültem –, amikor kivágódott az ajtó.
  – Miseli, Miseli! – száguldott be Angari. – Jahangi andzsoran!
  Ő láthatóan egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy ébren talál, ami fordítva egyáltalán nem volt igaz. Elképedve bámultam rá, aztán gyorsan a notebookra néztem. Öt óra kilenc perc húsz másodperc.
  – Angari! Lifa dzsé?
  – Dzsrangean hita angami! Jahangi andzsoran!
  Felébresztette a nyugtalanság, mert a hegy haragszik. Odaléptem hozzá, leguggoltam, megfogtam mindkét vállát. Teljesen fel volt dúlva.
  – Angari, insati, insati, andzsian. Nyugodj meg, kicsim. Samasz. Figyelj. Anungaup… ez fontos. Kidari? Mikor?
  – Kidari? – ismételte, nem értve, mi az, hogy mikor.
  – Kidari dzsrangean hita angami?
  Csak úgy tudtam kérdezni, hogy „engem mikor ébresztett a nyugtalanság”, de már megszokta, hogy csak a mondatokat tudom elismételni.
  – Hangikan – zihálta –, hangikan aranda. Irrin kidasza szlieszi imukkaran nandzsuap!
  Fölébredt, kiugrott az ágyból és iderohant, valami ilyesmi. Nem értettem mindent, bár ő mindig azon igyekezett, hogy csak azokat a szavakat használja, amiket már megtanultam.
  Tehát mondjuk egy perce. Ismerve a távolságot és Angari rohanásának sebességét, ennyi lehetett. Hálóingben volt, vagyis öltözésre sem fordított időt. Öt-kilenc-húszkor volt itt, mondjuk, hogy nyolc-húszkor indult, előtte esetleg valameddig eltartott fölébrednie, legkésőbb nyolc-zérót számolhatunk.
  Visszaléptem a notebookhoz, magammal húzva Angarit, és megnéztem a diagramot. A műszerek öt óra kettő tíztől észleltek rezgéseket, ekkor ébresztettek engem. Nekem legalább három perc volt magamhoz térni és idejönni, hat perc ötvenkor viszont az egy egész öt tizedes kilengést már élőben láttam. Hét-tízkor a rengéserősség elérte az egy egész hetet, és nyolc-kettőkor az egy egész nyolcat.
  Ez ébresztette föl Angarit. Egy egész nyolc tizedes magnitúdójú mikrorezgés innen két kilométerre. Hány ember érzi ezt? Ezerből egy?
  Még aznap kiderült, hogy sokkal kevesebb. A gyerekek szétfutottak az egész szigeten, tényleg az egészen, mert a parton körben elhelyezkedő apró falucskákba is elbicikliztek és mindenkit megkérdeztek. Senki sem érezte. Senki nem ébredt föl álmából, aki pedig már ébren volt, nyugodtan végezte teendőit. A csecsemők nem tudtak válaszolni, de egyetlen anyuka sem számolt be arról, hogy a kisbabája öt órakor ébredt volna föl.
  – Nézd, Angari – mutattam a diagramot. Végighúztam az ujjamat a cikcakkos vonalon. – Samasz! Jahangi aranda. A hegy fölébredt.
  – Andzsoran – motyogta.
  – Amma. Ez csak… hogy is mondják a rezgést…
  Az asztalomon ott volt az egyetlen létező szótár, alig száz oldal, egy misszionárius állította össze kétszáz éve, és most írtak hozzá még egy lapot a legfontosabb szakkifejezésekkel.
  – Szen drali asifenda. Ez csak mikrorezgés.
  Megcsóválta a fejét és úgy nézett rám, mintha ő lenne a felnőtt és én a gyerek. Elmagyarázta, hogy én is értsem.
  – Amma, Miseli. Andahaun.
  Elvette az asztalról a szótárat, a kezembe nyomta, és szavanként mondta, hogy kikereshessem.
  – Lehet, hogy ez csak mikrorezgés, de elkezdődött. Az Angari haragszik. Ki fog törni. Hidd el nekem. Én tudom, nekem megmondja.
  Ankaszoniból úgy indultam el, hogy van egy ember, aki azt hiszi, hogy beszélni tud egy vulkánnal. Aztán kiderült, hogy ő a kislánnyal beszélt. De mégis van olyan ember, aki azt hiszi, hogy tud beszélni a vulkánnal. A kislány az.
  Az ágyra ültettem Angarit és becsavartam a takarómba, inkább csak az illendőség miatt, itt hajnali ötkor is huszonöt fok van.
  – Most megnézem a számokat – mondtam neki, szavanként keresgélve a szótárban –, utána többet tudunk. Bármi lehet.
  Angari hirtelen hátat fordított nekem. Egy pillanatra meglepődtem, aztán megértettem. Az ágy mögötti fal irányában van a vulkán, és nem akar háttal lenni neki.
  De tíz perccel később nyikkanást hallottam az ágy felől. Odanéztem. Angari összegörnyedve kuporgott az ágyon.
  – Ahafi dzsé, Angari?
  – Lugun ihongrisz – nyöszörögte. – Fáj a hasam…
  Odaugrottam, kitakartam, hanyatt fektettem és megtapintottam a hasát. Egyre kevésbé hittem ugyan, hogy valami betegség vagy sérülés, de nem tehettem meg, hogy figyelmen kívül hagyom az ilyen eshetőségeket. Angari miatt sem és az Angari miatt sem.
  A hasa puha volt, betapintható. Ennyit én is értek hozzá. És amikor jobb oldalt megnyomtam, nem szólt semmit. Vakbél is lehetett volna.
  – Eszkanisz karanda jahangi? Hátat fordítottál a hegynek?
  – Amma szaun! Dehogyis!
  Még aznap délelőtt világossá vált, hogy Angari rosszulléteit már nem lehet azzal megelőzni, hogy hátat fordít a hegynek. Teljesen mindegy volt, hogy merre fordul. De csak ezen az egy napon. Hajnali öt és délután kettő között nyolcszor lett rosszul, egy-két percre. Kettő után a kráterben megszűnt az aktivitás, és Angari a nap hátralevő részében akkor sem volt rosszul, ha véletlenül hátat fordított a hegynek.
  Hat óra körül, amikor hazakísértem Angarit, az ingemet adva rá a hálóing fölé, Szandzsvi eléggé meg volt lepve – a gyerek hét felé szokott kelni, azt hitte, még az igazak álmát alussza. Amennyire meg volt róla győződve eddig, hogy Angari makkegészséges és valami különös kapcsolat van közte és a vulkán között, annyira kételkedő lett, és három napig gyötörte szegény gyereket egy újabb alapos kivizsgálással, csütörtök reggel vért is vett tőle és hűtődobozban beküldte Ankaszoniba a jókedvű pilótával. Másnap a kórházból engem hívtak, mert a mobilom megbízhatóbb volt, mint a szigeti telefonok. Szandzsvi mint gyám írásos meghatalmazást adott, hogy bármilyen eredményt közölhessenek velem, de a vonal másik végén levő fiatal doktornő azt mondta, ezt meghatalmazás nélkül is elmondaná. A gyerek egészséges, mint a makk.
  Szombat délután a kikötőben sétálgattunk, amikor Angari nyüszítve összegörnyedt. Egy hirtelen ötlettel fölkaptam, begázoltam vele a vízbe és beültettem egy csónakba, hogy elválasszam a talajtól. Nem változott semmi. Negyedóra hosszat panaszkodott hasfájásra, az időpontokat a helyszínen följegyeztem, és otthon összehasonlítottam a rögzített észleléssel. Pontosan egyezett. Az Angari 1,7 és 2,6 magnitúdó közötti rezgéseket végzett, negyedóra hosszat.

Előre sejtettük, mi lesz a válasz, de azért előálltunk vele. Szombat délután, a második mikrorengés után egy órával. Egymás között már beszéltünk erről, eljött az ideje Angari elé tárni. Náluk ültünk le a ház előtt, csak mi négyen. Dzsenhane igyekezett kíméletesen elmondani, és nem mint elhatározott tényt közölte, hanem az ő véleményét tudakolta. Merev ellenállásba ütközött. Angari csak nézett maga elé és valósággal odalökte a szavakat.
  – Ifallu amma. Nindrafi suargisz amma.
  – Szó se lehet róla. Nem megyek el a szigetről.
  – Nindrafi angaha haktuap kiem, Angari. Az egész sziget eltűnhet.
  – Sziek satendan – szóltam közbe. – Te magad jósoltad meg.
  – Suargisz hangaun. Akkor elmegyek.
  Szándékosan beszélt tőmondatokban, hogy én is értsem.
  – Angari, már ezektől a mikrorezgésektől is szörnyű rosszul érzed magad. Ha csakugyan megmozdul a hegy, bele is betegedhetsz.
  Megcsóválta a fejét, és nem nézett egyikünkre sem. Egy idő múlva megszólalt mégis.
  – Jahangi uk nuldzsi. A hegy beteg. Jahangi dzsiang. A hegy az enyém. Jahangi ankaran. A hegy a barátom. Jahangi Angari ha nan Angari szuam. A hegy Angari és én is Angari vagyok. Hangleki ha herkuap roang amma. És ennél nem lesz rosszabb.
  – De hiszen te magad állítod, hogy ki fog törni.
  – Suan. Jahangi andzsoran seri. Igen. A hegy ki fog törni. Jahangi dzsarhatan szuang seri. A hegy fel fog robbanni. Dzsrangean herkuap roang amma. A rosszullét nem lesz rosszabb.
  Hát erre nemigen tudtuk, mit feleljünk.

– Maga a vulkán teljesen érdektelen. A kislány viselkedése az érdekes, meg hát azért is maradtam, mert jobban tudok dolgozni ebben a falusi csendben. Angari tökéletesen meg van győződve egy csomó olyan dologról, amikre, finoman szólva, a világon semmi alapja sincs. Egy. A vulkán ki fog törni, méghozzá, most figyeljetek, idén nyáron. Ők a nyarat október végéig számítják, itt nincs ősz, tehát addig. Egy éve mondja, hogy kitör, és pár hónapja adta meg hozzá a határidőt is. Kettő. Nem csupán kitör, hanem felrobban. Ha ez az egy nem lenne, az összes többi feleennyire se lenne érdekes.
  – Ha kitör, akkor csakugyan felrobban – szúrta közbe Misamackó.
  – Persze! Éppen ez az! Honnan tudja? Egy kilencéves gyerek, akinek lövése sincsen a geológiáról? A szigeten senkinek sincs. A pilótának, aki a szigetre jár, gőze sincs róla. Kikérdeztem őket a turistákról, akik tavaly itt nyaraltak, de a tavalyelőttiekre is emlékeznek, nem volt olyan sok. Semmi. Hozzá se szagoltak a geológiához, egyébként a szigetlakók nem nagyon reklámozzák nekik a tényt, hogy az Angari egy kialudt vulkán. Még elriadnának. De folytatom. Három: a rosszullétek, amikből kétféle van, az egyik fajta a hegy tetején, a másik a lábánál. Négy: egyértelműen bizonyíthatóan megérezte az egy egész nyolc tized richteres mikrorezgést. Mi az, hogy megérezte, álmából ugrott föl rá! Öt: tökéletes meggyőződéssel állítja, hogy ennél súlyosabb rosszullétei már akkor sem lesznek, ha kitör az Angari. Hat: teljesen bizonyos benne, hogy a hegy őt nem fogja bántani. Mint aki egy élőlényről beszél, aki a barátja, csak hát beteg.
  – Azért ez utóbbit én a fantázia világába sorolnám – mondta Pedro szelíden.
  – Jó. De ha elkezdünk nem hinni neki, hol lesz a vége? A rosszullétek lehetnek szimuláltak, hiszen semmiféle fiziológiai okot nem tudtunk kimutatni. És a rezgés? Higgyem inkább, hogy minden hajnalban itt lapul az ablakom alatt és várja, hogy hátha megszólal a riasztó, amit éjszakára olyan halkra állítok, hogy már a másik szobában se hallani? Lemértem a távolságot, négyszáznyolcvan méterre alszik a szobámtól. A riasztót nem hallhatta. Akkor mit? Muszáj azt gondolnom, hogy csakugyan felriadt az egy-nyolcas Richterre, aminek a kráter volt az epicentruma. Kénytelen vagyok, mert más magyarázatot nem tudok.
  – És tudta, hogy mi történt? – kérdezte Emoji. – Úgy értem, ha az ember álmából riad, nem szokta tudni, hogy mi riasztotta föl.
  – Tudta bizony! Aminek az lehet a magyarázata, hogy amit érzett, az ébredés után is érezhető volt, márpedig a rezgés az volt. Erősen elnyújtott sorozat. És ezt hozzávehetjük hetediknek. Az Angari felébredt. A rezgések előtt körülnéztem a kráterben, többször is. Viszonylag kis mennyiségű tefra, felszikus riolit, habkő, a szokásos dolgok, a korukat több évszázadra becsülöm. Semmi különös. Viszont Angari anyja és a barátnői, hála az égnek, gyerekkorukban játék bálványokat építettek a kráter szélén egy sziklalapon. Különböző formájú lapos tufadarabokból, andezitből három oszlopot emeltek, úgy egytucat darab lehet mindegyikben. A középső tetején egy isteni szép darab obszidián. Nos, ezek a rezgéstől most leomlottak.
  – Aha – mondta Misamackó.
  – De mennyire „aha”. Persze nem zárhatjuk ki, hogy valaki újjáépítette őket, de Angari emlékezett rá, hogy egy Handé nevű asszony is részt vett az építésében, és ő ma is él. Megmutattam neki fényképen és felismerte. Azt persze nem tudja, hogy a kövek ma is ugyanúgy állnak-e, mint harminc évvel ezelőtt, de az biztos, hogy az obszidián középen volt legfelül. Volt valami romantikus neve is, az isten kalapja vagy ilyesmi. Egyszóval én hajlamos vagyok készpénznek venni, hogy azok az oszlopok harminc éven át érintetlenek maradtak – mostanáig.
  – Amatőr szeizmométer – dünnyögte Emoji. – Marha frankó.
  – Úgy van. Harminc éven át biztosan nem volt két Richter a kráterben. Csak most, amikor Angari kitörést jósol.
  Kis csend volt a vonalban, a srácok a hallottakon tűnődtek.
  – Mi a terved? – kérdezte aztán Pedro.
  – Még nem tudom. Egy darabig mindenképpen itt maradok. Ha Angari betartja az ígéretét és legkésőbb októberben szállítja nekem azt a kitörést, akkor július folyamán a vulkán már nemigen alhat, augusztusra pedig semmiképp.
  – Mi a helyzet a kürtővel? – szólalt meg Veronica.
  – Nincs kürtő. Nem tudjuk, mi történt nyolcszáz évvel ezelőtt, a szájhagyomány csak annyit őrzött meg, hogy a hegy haragudott, de az biztos, hogy beomlott minden. Parazitakrátereket se tudtam felfedezni. Az ugyan kétségtelen, hogy a hegy struktúrája keletnek dől, a város meg nyugatra van, de ennyire eltömődött andezites vulkánnál ez nem fog sokat érni.
  – Szétmegy – dörmögte Emoji.
  – Szét. Ha kitör, nem áll meg ötös erősség alatt. De inkább hatos.
  – Ha kitör – mondta Pedro.
  – Hát ez az – feleltem. – Nincs több a kezemben, mint egy mikrorezgés meg egy kilencéves kislány szent meggyőződése.

– Márpedig ki fog törni – közölte Angari, a parti kavicsokat rugdosva.
  – Értem én, hogy te biztos vagy benne. Sőt hiszek is neked. Nem itt van a baj. Tudod, mivel jár egy ilyen kitörés?
  – Jahangi dzsarhatan szuang seri – ismételte a százszor hallott mondatot.
  – De ezen kívül? Elmondom. Nekem mint vulkanológusnak az a dolgom, hogy értesítsem a hatóságokat. Ők pedig közzéteszik a tévében, rádióban, újságokban. Ha a kitörés akkora lesz, amire számítunk, nem csupán Angarit kell kiüríteni. A többi sziget épségben marad, de Fandirangétől Immandzsaunig belepi őket a vulkáni hamu. Egy évig biztosan nem terem semmi. A parton sem. Ankaszonit és környékét is belepi a hamu, ismerve az uralkodó széljárást, éppen arra fogja vinni. Az egész ország gazdasága megrendül. Ha a kitörés elég nagy lesz, akkor a vulkáni hamut a szél szétteríti az egész világon, mint amikor a Krakatau felrobbant a tizenkilencedik században. Évekig rossz volt a termés. Mindenhol. Az Angari kétszer olyan magas, mint a Krakatau három csúcsa közül a legmagasabb volt a robbanás előtt.
  Nagy levegőt vettem.
  – Ezért ha én felhívom a katasztrófavédelmet és bejelentem, hogy az Angari fel fog robbanni, annak sziklaszilárd bizonyítékokon kell állnia. Nem az számít, hogy te csak kilencéves vagy, hanem az, hogy egyetlen ember vagy, és csupán annyit tudunk felmutatni, hogy te tudod. Érted, amit mondok?
  Angari bólintott. Egy kavicsot forgatott a kezében. Az is vulkanikus volt, egy darab riolittufa.
  – Indan sahiralma karin dargian hiem?
  – Milyen bizonyítékra van szüksége? – fordította Szandzsvi.
  – Olyan szintű vulkanikus aktivitásra, ami nem hagy kétséget.
  – Andzsano seri – felelte Angari.
  – Meg fogja kapni.
  Megint ez az ellentmondást nem tűrő bizonyosság… nem, nem is ez a jó szó. Oda se hederít arra, hogy netán ellentmondás is lehetséges. Ha elkezdeném elszántan tagadni, amit állít, nem vitatkozna velem, csak legyintene és elsétálna. Megingathatatlan, mint maga a vulkán.
  Ha azt állítaná, hogy ő maga irányítja a vulkánt, Szandzsvi elvinné a városba egy pszichiáterhez. De hát ezt nem állítja. Amit a hegyről mond, tökéletesen hihető. Egy nyolcszáz éve kialudt vulkán voltaképpen épp csak hogy elszenderedett és valóban kitörhet még. Ami nem hihető, az az, amit önmagáról mond, hogy ő a hegy aktivitását úgy érzékeli, ahogy állítólag.
  És mégis kénytelen vagyok hinni neki.

Június tizennyolcadikán üzenetet kaptam Misamackótól: mindjárt gépre ül és jön. Minden előzmény nélkül. Nem volt értelme visszaírni, hogy minek. Ha itt lesz, úgyis elmondja.
  Meglehetős vesződség volt elmagyarázni Angarinak, hogy miért hívjuk Misamackónak, amikor az igazi neve Vitalij Kuznyecov. Még soha nem hallott Oroszországról, így a nemzeti jelképéről, Misáról, a mackóról sem, és egyáltalán, négy embert megkérdeztem, de senki nem tudta lefordítani azt a szót, hogy medve. Errefelé semmilyen hasonló állat nem él, hát nincs is rá szavuk – úgyhogy kerestem róla képet a neten. Angari teljesen el volt bűvölve, és némileg csalódott képet vágott, amikor figyelmeztettem, hogy a kollégám nagydarab és szőrös ugyan, de azért mégsem egészen ugyanígy néz ki.
  De a csalódottsága csak addig tartott, amíg meg nem látta Misamackót a repülőgép ajtajában. A szigetlakók kis termetűek, én a százhetvenöt centimmel fél fejjel magasabb vagyok az összes itteni férfinél, de ez nem lepte meg Angarit, hisz látott már jó néhány turistát, aki ekkora, meg a pilóta is hasonló termetű. De Misamackó több mint két méterre nőtt, a súlya is megvan hozzá, s a mély hanggal meg a bozontos szakállal csakugyan olyan, mint egy medve. A kislánynak elállt a lélegzete, amikor meglátta.
  Ott rögtön a gép ajtajában fölkapta Angarit és összepuszilta. A kislány nevetett és visongott, de egy cseppet sem félt tőle. Hát hiszen nem fél semmitől.
  – Azt hittem, Indonéziában vagy – mondtam kézfogás közben; én azért megvártam, amíg lejön a lépcsőn, a karján hozva Angarit, mint valami csepp kisgyereket.
  – Hát lehet, hogy most megleplek: nem ott vagyok. Hahahaha! – Angari vele nevetett, szemlátomást megdöbbentette a hatalmas ember harsogó hahotája, bár érteni egy szót sem értett. – Már két hete eljöttem, azóta jártam Malajziában a kongresszuson, Új-Zélandon megnéztem a hegyüket, de van ott elég szakember, aztán hívtak a Fülöp-szigetekre, de oda nem mentem el, kitör az a hegy nélkülem is. Inkább eljöttem hozzátok, megnézni, fölrobbantottátok-e már a jahangitokat. De amint látom, megvan.
  – Már a nyelvet is tudod?
  – Pár szót megtudakoltam a pilótától. No, andzsian, én téged már le se teszlek.
  – Andzsian? – lepődött meg Angari. – Nihengisz ulhan?
  – Azt kérdezi, tudsz-e beszélni.
  – Amma, andzsian, sajnos azt éppen nem. Suan, amma, dzsanté, jahangi, nindrafi, ööö… valotandé, nagyjából ez az egész.
  – Valatandé – javította ki Angari.
  – Ahogy mondod, galambocskám! No, mehetünk.

Misamackó nem csekély érdeklődést keltett a szigeten, de hatalmas termete inkább csak a gyerekeket érdekelte; ezen a tájon, ahol a kereszténység sose tudott gyökeret verni, a telet pedig végképp csak a tévéből ismerik, nemigen tudják elképzelni a Télapót sem.
  De ez a Télapó csupa olyan ajándékot hozott, aminek a felnőttek egy cseppet sem örültek. Műszereket, amiből arra következtettek, hogy szükség van rájuk. És két vulkanológus nem egyszerűen eggyel több, mint egy. Engem ők hívtak, de Misa magától jött, és ez nem tetszett nekik. Ezért még aznap tartott egy kiselőadást a főtéren. A városlakók nagy része ott volt, ezért fölállt egy székre, de hangszóróra így sem volt szüksége. Tolmácsot nem használt, a felnőttek fele tud angolul, ők fordítottak a közelükben állóknak.
  – Nézzék. Én semmivel se tudok többet a kitörés valószínűségéről, mint Michel. Amit tudunk, az az, hogy ha az Angari igazán kitör, az jó eséllyel nagyon hangos lesz. Persze nem lehet kizárni egy olyan kisebb, csendesebb kitörést sem, mint nyolcszáz évvel ezelőtt; arról ugyan nem tudunk semmit, de azt igen, hogy a sziget megmaradt, még láva se folyt a hegyoldalon, hiszen az ma is meglenne. Viszont határozottan annak van esélye, hogy a legközelebbi kitörésnél a sziget felrobban. Akár idén lesz, akár évszázadok múlva. Nyilván azt kérdezik, hogy miért. Nos, a fő probléma a láva viszkozitása. Kétféle láva van. A bazaltos láva nagyon kevéssé viszkózus, szinte úgy folyik, mint a víz; ha Hawaiin készült felvételeket láttak, az bazaltos láva volt. Az andezites lávának viszont magas a viszkozitása. Mintha a mézet hasonlítanánk össze a vízzel. Az Angari andezites vulkán. A nyúlós, ragadós láva az évszázadok folyamán eltömte a kürtőt, amin át a magmakamrából a felszínre jut. A magmakamra az a föld alatti üreg, ahol a magma összegyűlik. A benne keletkező gázok és gőzök hajtják fölfelé, s amikor ezek el tudnak távozni, akkor lesz a magmából láva. Ha a kürtő szabad vagy a láva szabaddá tudja tenni magának, mint a bazaltos vulkánoknál általában, akkor a kitörés különösebb megrázkódtatás nélkül mehet végbe. Andezites vulkánoknál azonban minden azon múlik, hogy mennyire van eltömődve a kürtő. Erre keressük majd a választ a napokban. Továbbá arra, hogy mekkora feszültség van a magmakamrában, mennyire akar az anyag kijutni onnan. Minél nagyobb a feszültség, annál hamarabb és nagyobb erővel fog kitörni az Angari – és ha a kürtő alaposan el van tömve, akkor ezt csak úgy tudja megtenni, ha utat robbant magának.
  Megvakarta a szakállát.
  – Hát ez van. Sajnos semmiféle földi hatalom nem képes befolyásolni az eseményeket. Nem dobhatunk bele dinamitot, hogy a lávának szabad utat robbantsunk, mert a magmakamra több kilométer mélységben van, és odáig el lehet tömődve. Azért jöttem, hogy hozzak néhány olyan műszert, ami a barátomnál nem volt, amikor idejött, és egy kicsit többet tudjunk arról, mi fenyeget minket.

– Kicsit macerás lesz majd fölcipelni a cuccot – mondta később, amikor már hatszemközt voltunk a házban – Angarit az se tudta volna eltávolítani tőlünk, ha ott a szobában tör ki a vulkán. – Szerettem volna a hadseregtől kérni egy helikoptert, de egy hétnél előbb csak akkor adnak, ha extra sürgős, vagyis ha balhé van. Annak meg híre megy és kitör a pánik. Jóformán le se szálltam Ankaszoniban, és máris hívtak két szigetre is, hogy nézzem meg az ő vulkánjukat is.
  – És elmész?
  – Hát éppen azon tűnődöm, hogy jobb lenne kihagyni. Tudod, ha vulkanológust látnak, rögtön elkezdenek aggodalmaskodni.
  – Persze, csak ezzel túl nagy hangsúlyt adunk ennek a szigetnek, nem gondolod?
  Misa tűnődve forgatta a dzsandés poharát.
  – Hát, öregem, most éppen arra gondoltam, hogy ha az Angari igazán rázendít, akkor nem lehet neki elég nagy hangsúlyt adni. Hatos kitörés is lehet belőle. Mit szólsz mondjuk tíz köbkilométer effuzívanyaghoz csak piroklaszt formájában?
  – Borzalmas, de reális. Ha kitör.
  – Ne gyere nekem ezzel a szkeptikus dumával, amikor itt vagy egy hónapja és a kislány ragyogó kék szeméből próbálod kiolvasni, hogy mit fog művelni a hegy. Tényleg, hogy lehet neki ilyen kék szeme? Ez nem szokásos itt a trópusokon.
  – Úgy, hogy szegről-végről rokonok vagytok. Volt egy tengerész, pontosan nem tudják, hová valósi, skandináv vagy orosz, a neve is feledésbe merült. Egy évszázaddal ezelőtt lemaradt a hajójáról, mert megtetszett neki egy lány.
  – Ahaaaa!
  – Csak aztán megtetszett neki egy másik lány is. Meg még egy és még egy… és ma a szigetlakók egyharmadának kék szeme és gesztenyebarna haja van.
  Misa óriásit hahotázott, a térdét csapkodta. Angari vele nevetett, bár nem tudta, hogy min. Misa fél kézzel magához ölelte.
  – Hát, szívecském, ezt akkor se fordítanám le neked, ha tudnám. De az biztos, hogy te is el fogod csavarni a fiúk fejét, csak figyeld meg. Csak hát… – hirtelen elkomorodott – nagy kérdés, meglesz-e még a szép szigeted, mire felnősz.

Két napig műszereket telepítettünk a hegyre, először fölvittem Misamackót külön – a motor még épp elbírt vele –, aztán Angarit egy tolmáccsal, majd a táskákat három fordulóval. Fúrtunk-faragtunk egész nap, aztán másnap folytattuk, ahol abbahagytuk. A harmadik napon viszont Misa elutazott, a gyerekek nagy bánatára.
  – Maradnék én, bogaram, hogyne maradnék – magyarázta az elszontyolodott Angarinak –, ha a két szép szemedbe nézek, kedvem lenne itt maradni akár hetekig. Csak hát az élet nem áll meg. Pápua Új-Guineára hívtak, nekik is van egy csomó vulkánjuk, amik hátha kitörnek, valakinek meg kell nézni őket.
  – Ha hangdzsiem tuang lierak? – tudakolta Angari.
  – És aztán visszajön? – fordította Dzsenhane.
  – Megpróbálom, andzsian, jó?
  – Sihang hargin?
  – Mennyi időbe telik?
  – Hát… egyedül leszek, több helyre is kell mennem, jó pár hét.
  – Dzseragisz. Karhanga ulli nindrafi ihan harharatinga amma.
  Dzsenhanének a torkán akadt a szó, ahogy le akarta fordítani. Rábámultunk a kislány sápadt arcára, a tompa csillogásra a tekintetében, tudtuk, hogy megint elfogta a rosszullét, és végül én fordítottam le a szavait.
  – Igyekezz. Már nem lesz meg sokáig a sziget.
  Mackó egészen a reptérig egy szót se szólt már. Megölelte Angarit, intett nekem és fölment a lépcsőn.

Rám maradt, hogy beüzemeljem a számítógépeket. A ház egyik szobáját gépteremmé alakítottuk, a szokásos forgatókönyv szerint, nagy teljesítményű szünetmentes tápokkal, mindenből duplán, ha az egyik gép kimenne, legyen másik. Külön gép kezelte az adatgyűjtőket, egy másik végezte a számításokat, és a harmadik gondoskodott a megjelenítésről, négy monitoron. A helyiséget egy óra alatt elborították a kábelek. Angari mindenhol ott volt, műanyag szorítókat tekercselt a kábelkötegekre, amiket ő cipelt el a falak mellé, a könnyebb bútorokat ő hordta ki, és egyfolytában záporozta a kérdéseket. Az összes képernyő minden részletét el kellett neki magyarázni, és képes volt percekig nézni a diagramokat. Szegény Szandzsvi megküzdött vele, amíg lefordított mindent.
  – Nem lepne meg, ha geológus lenne belőle – mondta egyszer, amikor szusszanni tudott, mert Angari a gépasztal előtt állva már két perce bámulta, mennyire lengenek ki a milliméteres beosztású szeizmogramok.
  – Hát először is olvasni kellene megtanulnia… – feleltem enyhe rosszallással.
  – Azt hiszi, nem próbáltuk tanítani? Egyszerűen nem érdekli… vagy hát eddig nem érdekelte semmi, ami tananyag. Most se vesz más könyvet a kezébe, csak amiben képek vannak vulkánokról. Vagyis hát már azt se, mert már tudja, hogy néznek ki belül.
  Később fölszereltünk egy riasztórendszert, a szokásos módon, két fiú vitte föl a hangszórót egy fára a főtér mellett, egy másikat a reptéren helyeztünk el. A sziget peremét körbevevő parányi falvakat – átlagosan öt-hat ház, egytucat lakos – Szuam járta végig a terepjáróval, és elmondta nekik, mit tudunk a vulkánról. Egyszerűen nem volt értelme, hogy náluk is felszereljünk riasztót, nincs hová menekülniük, ha megindul a hegyoldal. Szuam arra kérte őket, költözzenek egy időre a városba. Hamarosan el is jöttek néhányan, a városlakók sebtiben építettek nekik néhány házacskát, de a többség a falujában maradt. A második csoport később érkezett.
  Másnap próbáltuk ki a riasztót, az egész város reggel óta tudta, hogy délután kettőkor meg fog szólalni, és főleg a város szélén minden házban volt valaki, aki figyelte, hallatszik-e. Pontban délután kettőkor a Q-hullámok riasztási küszöbértékét levettem zéróra, és azonnal felüvöltöttek a szirénák. Öt másodperc múlva visszakapcsoltam. A kísérlet sikerült, mindenütt hallották.
  Másodszor két héttel később szólalt meg a riasztás. Július kilencedikén délután háromkor megmozdult a föld.

Én a főtéren voltam, egy fa tövében üldögéltem és néztem, ahogy a gyerekek egy errefelé honos játékot játszanak, földbe szúrt karókra karikákat dobálnak bonyolult szabályok szerint. Angari is ott volt köztük, világoskék szamtéban, eldobta a karikáját, bosszús fintort vágott, mert nem talált, aztán hirtelen megjelent az arcán az ismerős fájdalom, összegörnyedt, és egy pillanat múlva meghallottam a hátam mögül, a hegy felől azt a jól ismert zúgást, amikor az őserdővel borított hegyoldalról milliónyi madár egyszerre vágódik a magasba. Még egy másodperc eltelt, Angari fölegyenesedett, a fájdalom eltűnt az arcáról, csodálkozva nézett rám – és elbődült a sziréna. Biztos, hogy volt ideje mindenkinek kirohanni a házból, mert még hosszú másodpercekig vártunk, hogy megrezdüljön a föld. Tompa morajlással jött, ahogy szokott, az emberek riadtan szaladtak vagy álltak, volt, aki elesett, és a rengés vibrálásában is tisztán láttam Angari tekintetét, ahogy a szemembe néz, és most először, amióta ismerem, valami végtelen, beláthatatlan nyugalom van az arcán. Elindult felém, tökéletesen nyugodt léptekkel, mintha a lába alatt nem is rengene a föld, és majdnem megtette a köztünk levő tíz-tizenkét métert, mire elült a rengés.
  – Nan satendan – közölte. – Megmondtam.
  Mint aki hetente él át földrengést.
  Mint kiderült, az egész szigeten négyen maradtunk nyugodtak: egy japán turista házaspár meg én, akiknek ez nem volt újdonság – és Angari.
  Öt egész öt tizedet mértünk a Richter-skála szerint. Több ház összedőlt, de senki sem sérült meg, és a károk is jelentéktelenek voltak, itt fából építkeznek, egyszerűen újra összerakják a gerendákat. Van két munkagép is a szigeten, azokkal pár nap alatt megvolt, addig a szabad ég alatt aludtak; néhányan azután is. Éjszaka se csökken huszonöt fok alá, nyugodtan kint lehet maradni.
  A rengés hatására megváltozott az emberek véleménye. Eddig három táborra szakadtak: akik hittek Angarinak, illetve akik nem – és a többség voltak az ingadozók. Én is közéjük tartoztam, Dzsenhane és Szandzsvi is.
  Ettől kezdve mindenki hitt neki. Nem tehettünk mást, a szeizmogram sekélyfészkű vulkanikus rengést mutatott. Az Angari felébredt.

Robert az első rengés utáni napokban kimutatta, hogy a magmakamra súlypontja kelet felé tolódik. Ezzel a hegy gyökere is áthelyeződik, mint amikor állóhelyzetben a másik lábunkra tesszük a súlyunkat, és végső soron az Angari keletre dől. A mozgás sebessége ijesztően gyors, évszázadonként tizenöt centiméter, és évezredek óta tarthat. A rengés is ennek a következménye. Maga a dőlés a város szempontjából semmit sem jelent, hiszen több tízezer évbe telne, hogy a hegy állásszöge számottevően megváltozzon – ha meglesz még a hegy.
  De Robert tovább számolt. A magmakamrában összegyűlt feszültséget akarta kiszámítani.
  Veronica volt a következő, aki az Angari ügyén kezdett dolgozni, az ő szakterülete a katasztrófaprognózisok fölállítása. Modellezte az Angari helyzetét a kontinentális talapzaton, aminek a szerkezetét már többé-kevésbé ismertük, és sorban állította fel a különböző hipotéziseket aszerint, hogy a számok hogyan alakulnak. Pillanatnyilag úgy tűnt, van némi esélye, hogy normális méretű kitöréssel megússzuk, és talán elég lesz átmenetileg kiüríteni a szigetet.
  De Angari makacsul rázta a fejét.
  – Jahangi dzsarhatan szuang seri. Irhekan talangasz niatin tilli amma. Nem ússzuk meg normális kitöréssel. Nindrafi silu harkeran aung asszinka seri. Az egész sziget meg fog semmisülni.
  Ehhez ragaszkodott mindenáron. De igyekeztem minél ritkábban kiprovokálni belőle, hogy ezt újra meg újra elmondja, mert ilyenkor is elfogta a rosszullét, holtsápadt volt és remegett.
  Egyébiránt egyelőre úgy látszott, csakugyan nem rosszabbodnak a rosszullétei, viszont egyre gyakrabban jelentkeztek. Szandzsvi felvetette, hogy mégiscsak el kellene hagyniuk a szigetet, de Angari hallani sem akart róla.
  – Angari – mondtam neki egy héttel a földrengés után. A nappalimban ültünk, ezúttal kettesben. Éppen megettünk egypár gyümölcsöt.
  – Lifa dzsé. Tessék.
  Nem nézett rám, a szamtéja szélét gyűrögette – most pirosban volt –, érezte, hogy olyasmit fog hallani, ami nem tetszik neki.
  – Akendisz nindrafi ilongi amma. Nem te leszel az utolsó, aki elhagyja a szigetet.
  Elmosolyodott és kijavított.
  – Sziek akendisz nindrafi ilongi seri amma.
  Valóban kihagytam a névmást és a jövő idő jelét.
  – Innalip – vont vállat. – Nem számít. Nan andahaun orikan tilong enkarinat.
  Türelmesen megvárta, hogy kiszótárazzam. Maradok, amíg csak lehet.
  – Kidari iliszingasz taukap?
  Mikor… kezdődik, a második szót nem találtam a szótárban. Kiürítés?
  – Kidari suargisz nahinan, mikor mennek el az emberek?
  Bólintott. Gyorsan ráfirkantottam az új szót a szótár egyik lapjára.
  – Sziten amma. Samasz jahangi. Dzseragisz amma. Enka… enka kivingasz… Nem tudom. Figyeljük a hegyet. Nem sietünk. Még… még eltarthat…
  – Sziten, sziten – mondta rosszkedvűen, és visszament a monitorokhoz. Már megint nem a kérdésére válaszoltam. Azt kérdezte, mikor mennek el az emberek, nem azt, hogy mikor lesz a robbanás. De egyikre se tudok válaszolni. Szaum dolgozik a kiürítési terven, pontosabban valaki a minisztérium katasztrófavédelmi osztályán, akivel Szaum kapcsolatban áll. Nem csupán a sziget elhagyásáig kell megtervezni a kiürítést, hanem el is kell helyezni az embereket. És persze nem egyedül ez a sziget válhat lakhatatlanná.
  – Miseli! Sieman!
  Már ugrottam is, a szót nem ismertem, de a hangsúlyt igen. A Multi-GAS képernyője előtt állt és a villogó jelzést figyelte. Anélkül hogy végigolvastam volna, tudtam, hogy az Angari kitört. A műszer kimutatta a kén-dioxidot, szén-dioxidot, hamut. Ennek lentről is látszania kell.
  Angari vállára tettem a kezemet.
  – Jahangi andzsoran – mondtam neki.
  Megpördült és kirohant, a hegyoldal olyan meredek, hogy csak kintről, egyenesen fölfelé nézve lehet rálátni a csúcsra. Nem mentem utána, tudtam, mit lát. A füstfelhő még ritka és világos, de látható.
  Ez volt az első és egyetlen esemény a vulkán életében, amiről Angari a műszerek révén szerzett tudomást. Később azt mondta, ezúttal nem érzett semmit, ezt az egy változást nem kísérte rosszullét.

A füstoszlop egy héten át vastagodott, a gázok mennyisége nőtt. A kitörés másnapján fölmentünk helikopterrel kettesben, körülnéztünk. Nem sokat láttunk, mindent elborított a füst, nem is szálltunk ki a helikopterből, sőt le sem állítottam a rotorokat. Veszélyes lett volna hagyni, hogy sűrűsödjön körülöttünk a füst, jobb volt, hogy a nagyját mégis elfújta a rotorszél. Lávát továbbra se láttunk, a kráter kérge azonban tele volt repedésekkel, amiken dőlt a füst.
  Mi ketten voltunk Angarival az utolsók, akik fent jártak az Angari kráterében.
  Angari szó nélkül búcsúzott el barátjától, a hegytől, amit már csak gázmaszkon át láthatott. Tizenhatodikán megindult a lávafolyam, és a sziget keleti oldalán fekvő falvakat ki kellett üríteni, bár Angarival megjósoltuk, hogy nagyon kevés láva lesz, és úgy is történt, órákon belül elapadt, csak az őserdő egy kis részét égette fel. Robert úgy számította, az eddig felgyűlt feszültség egy-két ezrelékétől szabadulhatott meg a vulkán. Misamackó másnap érkezett vissza, Pedrót is hozta, meg egy hatrotoros drónt, ami legalább akkora feltűnést keltett a városban, mint maga a vulkán. Pedro tett vele két kört, aztán leszállt és Angari kezébe adta a vezérlőt. A kislány el volt bűvölve. Szandzsvi tolmácsolásával Pedro elmagyarázta a vezérlését, és negyedóra múlva már Angari szállt föl a géppel, ami majdnem akkora volt, mint ő maga, és tele volt műszerekkel. A kráterben elhelyezett műszereinket a vulkán már tönkretette, most már főleg műholdról figyeltük. A drónnal új műszereket vittünk föl, de csak a nyugati oldalon volt értelme telepíteni őket.
  Az Angari krátere néhány nap alatt tízfokos szögben megdőlt kelet felé. Ennek és a nyugati szélnek köszönhetően a sziget nyugati és déli oldala, vagyis a város és a repülőtér némi füstszagnál többet még mindig nem kapott. A szél alatti oldalon a dzsungelt már belepte a hamu. Vettünk belőle mintát a drónnal. Erősen andezites, hatvanszázalékos szilikáttartalmú, pontosan olyan volt, amilyennek vártuk.
  Angari megkérdezte, mi lenne a fákkal, ha nem robbanna fel a sziget. Meséltem neki olyan vulkánkitörésekről, ahol nem volt robbanás. A vulkáni hamu akár a puszta súlyával is nagy kárt tehet, ha valahol vastagon rakódik le, de a növényeket már vékony rétegben is meg tudja fojtani. Egy-egy kitörés környéke sokszor valóságos holdbéli tájjá változik, a növényeket elégeti a lávafolyam vagy kiirtja a hamu, az állatok meg elmenekülnek. De aztán éppen a hamun telepednek meg az új növények.
  A vulkánok nemcsak pusztítanak, építenek is. Angari szigetét kétmillió évvel ezelőtt egy vulkánkitörés emelte ki a tengerből, és mindaz a növényi, állati és emberi élet, ami azóta megtelepedett rajta, a vulkánnak köszönhető. És így van ez a szigetcsoport összes többi szigetével.
  Angarira nagy hatást tett az elbeszélés, de szólni egy szót sem szólt.

Harmincadikán érkeztek meg. Tíz nagy katonai szállítóhajó. A gyerekek meg voltak döbbenve, többségük látott már nagy hajókat, de ekkorát még nem. Angari korábban mesélte, hogy utazott már sokkal nagyobb halászhajón, mint az ő csónakjaik – de csak a sziget körül, így valóban nem hagyta el még soha –, de ahogy ezeket meglátta, csak bámult.
  Egyáltalán nem az volt a rendszer, hogy először a nők és a gyerekek. Először az autók. A flottaparancsnok, Szeting ezredes hangosbeszélőn magyarázta el, hogy miért.
  – A hajók rakterében külön van egy rész járművek részére, ahol biztonságosan rögzíteni lehet őket. De az az orrukban van, és a tat felől kell beszállni. Ha először maguk szállnának be, a kocsikat az embertömegen át kellene bemanőverezni, és sokkal tovább tartana. Ezért először mindenki beviszi a kocsiját, azt ott szépen lepányvázzuk, és még azután se maguk jönnek, hanem azok a nagyobb holmik, amiket nem lehetett kocsira rakni. Hoztunk elég katonát, akik fölcipelnek mindent. Csak szép nyugodtan, nem sietünk. Megvár minket az a vulkán. Semmi pánik, emberek!
  Angari odasétált hozzá és meghúzogatta a nadrágszárát; az ezredes egy széken állt. Lenézett.
  – Hé, puska bácsi. Itt senki sem pánikol, legfeljebb maga.
  Az emberek nevettek. Az ezredes csípőre tette a kezét.
  – Te vagy az a kislány, aki megjósolta a kitörést?
  – Én.
  – És nem tudnád visszacsinálni? Mindannyiunk nyara tönkrement miattad.
  Angari szemét ekkor futotta el először a könny, amióta ismertem. Én mentem oda hozzá és vettem a karomba, bár a fordítást még nem hallottam végig, de aztán odaszóltam az ezredesnek, nem is törődve azzal, ért-e angolul:
  – Ide figyeljen, ha még egyszer ilyet mond, én nem nézem, hogy maguk ide segíteni jöttek, beledobom a tengerbe.
  Az ezredes értett angolul. Mérlegelte a dolgot, leszállt a székről és a magas lóról, leguggolt Angarihoz és bocsánatot kért.

Egész nap folyt a beszállás, reggel nyolctól este tízig. Kilencezer ember, mindegyik hajóra kilencszáz, minden mozdítható értékükkel. Mi négyen a nap nagy részét a gépteremben töltöttük, a hegy mozgását figyeltük, Angari rendszeresen felszállt a drónnal, már ügyes kézzel irányította. A vulkán a kiürítés alatt sem pihent, füstöt eregetett, délután kisebb, hármas erősségű földrengést is produkált, de minden jel arra mutatott, hogy még hetek vannak hátra a kataklizmáig. Abban már teljesen biztosak voltunk, hogy ha lesz robbanás, az még a nyáron bekövetkezik, de arról nem lehettünk teljes bizonyossággal meggyőződve, hogy a hegy valóban felrobban. Megtörténhetett, hogy megnyugszik, esetleg egy kisebb, de persze pusztító erejű piroklasztkitörés után, és az emberek visszaköltözhetnek.
  Az elmúlt hetekben vetítéseket rendeztünk a főtéren, többször is. Levetítettünk egy csomó felvételt piroklasztrobbanásokról is, nekünk egész gyűjteményünk van effélékből. Némelyiken az egész dóm egyben repül a levegőbe, és megindul az irdatlan, tűzforró hamu-, üveg- és gázfelhő, aminek az útjában semmi nem marad. Beszéltem nekik a Mount Pelée kitöréséről, ami percek alatt megölte Saint-Pierre városának mind a harmincezer lakosát, három túlélő maradt. Pedig az csak négyes erősségű kitörés volt. Ha az Angari felrobban, nem áll meg ötös alatt.
  Este tízig négy hajót rakodtak be, azok el is hagyták a szigetet, háromezer-ötszáz emberrel és a maradéknak szinte minden terjedelmesebb bútorával, ingóságával, állatával; jegyzék készült, hogy mi kinek a tulajdona. Jármű kettő maradt, a helikopter és a teherautó. Így ha a helyzet rosszabbodik, az embereknek jóformán nincs más dolguk, mint fölmenni a rámpákon, és a hajók indulhatnak is.
  A gyerekes családok szálltak be elsőként. Délutánra minden gyerek elhagyta a szigetet – egy kivételével.
  Éjjel az Angari hagyott minket aludni, de hajnalban megfordult a szél, és reggelre a hamueső elborította a várost.
  Hajnalban a halászhajók kifutottak, megkerülték a szigetet és dudaszóval indultak Fandirangé felé. Az emberek étvágytalanul megreggeliztek a hamuval borított házakban, és indultak a hajókra. Most már, hogy az ingóságot berakodták, gyorsan ment a beszállás, a maradék hat hajó két óra alatt megtelt. A teherautót is felvitték, mert nekünk már nem volt rá szükségünk.
  Senki sem járta végig a várost, hogy megnézzék, maradt-e valaki. A sziget összes lakosáról, a turistákról és rólunk is pontos névsor volt – a katonákról nemkülönben. Minden hajó rámpáján katonák álltak kézi számítógépekkel, és mindenkinek a nevénél megjelölték, hogy felszállt. Ha bárki bármiért visszatért a partra, azonnal jelölték, hogy nincs a hajón.
  Tizenegykor a kilencedik szállítóhajó is felszedte a horgonyt, dudált és indult a szárazföld felé. Az Angari tompán dübörgött, mint már jó ideje. Talán harmincan voltunk még a parton, mi vulkanológusok, Angari a gyámjaival, néhány szigetlakó és katona, akik az utolsó néhány holmit rakodták be. Már minden szürke volt az órák óta ömlő hamueső alatt.
  Itteni munkánk végére értünk, a számítógépeket beraktuk a páncélládába, ami a sziget felrobbanását ugyan nem fogja kibírni, de egy hegyomlást vagy akár vulkáni bombát azért igen, rögzítik és közvetítik az adatokat. Lezártuk és egyszerűen otthagytuk a szoba közepén. Aztán kisétáltunk, Dzsenhane, Szandzsvi, Misamackó és Pedro lement a partra, az utolsókkal fölmentek a rámpán, az ezredes intett nekünk, és fölhúzták a rámpát.
  Mi, Angari szigetének két utolsó lakója az ajtóban állva néztük őket.

– Akendisz – mondtam aztán. Angari bólintott. Elindultunk. Ugyanolyan szürkék voltunk, mint körülöttünk minden. Fölszálltam a biciklire, Angari elém ült a vázra, és mentünk.
  Útközben nem beszéltünk. Már nem volt miről. Mi vagyunk az utolsók, akik ezen az évszázadok óta használt úton közlekednek.
  A reptéren leszereltem a bicikli kerekeit, a vázat összecsuktam, és beraktam az ülések mögé. Aztán megálltam egy pillanatra.
  Ha nem volt ott senki más, aki segítsen, mindig úgy szálltunk be, hogy Angari beült, becsatoltam a biztonsági övét, aztán becsuktam az ajtót, megkerültem a gépet, és beszálltam én is. De most nem lehet. Nekem kell elsőként. Angari mozdulatlanul állt a gép mellett, sárga szamtéban, aminek nem is látszott már a színe.
  Megkerültem a gépet, beszálltam, becsuktam az ajtót.
  Angari még állt ott egy percig, aztán lehajolt, két tenyerével megérintette a sziget földjét, és beszállt a helikopterbe. Mégiscsak ő hagyta el utolsóként a szigetet.
  Déli tizenkét órakor megszűnt az emberi jelenlét a szigeten.

Alacsonyan repülve megkerültük a sziget keleti oldalát, hogy ne érjen minket annyira a felhő. Északkeletről fölemeltem a gépet, beláttunk a kráterbe. Angari gyakorlottan ránagyított a kamerával, kicsit pásztázott is, hogy amit tud, felvegyen. De nem sokat lehetett látni a füsttől. Továbbfordultunk, megkerültük a szigetet, aztán szél alatt követtük az utolsó hajót, amely akkorra egy jó kilométerre távolodott a parttól. Letettem a gépet a fedélzeten.

Misamackó és Pedro még aznap elutazott, ketten kétfelé, sok volt a dolguk. A szigetlakókat egyelőre letelepítették egy ideiglenes faluban Ankaszoni közelében, majd eldöntik, merre mennek.
  Nekem teljesen mindegy volt, hol vagyok, szabadságon voltam, a könyvemen dolgoztam. De nem akartam Ankaszoniban maradni. Tizenkettedikén elhagytam az országot, elindultam haza Kaliforniába. Emoji magára vállalta az ügyintézést a két ország hatóságaival.
  Huszonharmadikán a magmakamrán belüli nyomás túllépte az ötszáz megapascalt, a hőmérséklet az ezer fokot. Az Angari tömbje összeomlott, majd az egész sziget a levegőbe repült egy hetes erősségű ultrapliniusi, szuperkolosszális kitörésben. Tízmilliárd tonna trachiandezitet lövellt a sztratoszférába, körülbelül ugyanannyit, mint 1815-ben az indonéz Tambora az írott történelem legnagyobb vulkánkitörésében. A Richter-skála szerinti kilences erősségű földrengés nyomában támadt szökőár háromszor megkerülte a Földet.
  A szigetből csak néhány kő maradt, amiket a lakói elhoztak emlékbe. Nekem itt áll az íróasztalomon az a gyönyörű darab obszidián a játék bálvány tetejéről.

Minden kérdésemre választ kaptam – egy kivételével, bár még azt sem tudtam eldönteni, az én szakterületem-e. A szigeten kívül miért nem érzi Angari azt a dzsrangeant a legcsekélyebb mértékben sem – miért nincs nyoma se nyugtalanságnak, se rosszullétnek, sem a La Brea kátránytavaknál, sem a Szent András-törésben?
  Mindanao szigetén is mozgolódik egy vulkán. Holnap odaviszem és megnézzük. Nem maradhatunk sokáig, kezdődik az iskola. Angari már nagyon várja.
  Tűzokádó néni akar lenni.