Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

A molekulátor


  

Az egész azért volt, mert a Prof egy öntelt disznó, akinek nem elég, hogy ő lett a második Einstein, Newton és Edison egy személyben, néhány hónap alatt, de még Al Capone is ő akar lenni.
  Az életben föl nem köszöntöm még egyszer a Négyzetgyököt a szülinapján. Már megint november negyedikén kezdődött, átadtuk a csokrot, aztán a Prof elkapott a folyosón és benyomott valami dumát a fejembe. Volt abban minden, molekuláris meg nukleáris, kristályszerkezet meg ionizáció, de lehet, hogy dórizáció, ezeket az ógörögöket mindig kevertem. Egy darabig hallgattam a bal fülemmel, a jobbon meg kieregettem a szavait. Ezt átlag háromszor egy héten szoktam csinálni, amikor éppen bejelenti a következő világraszóló találmányát. Azért amikor azt mondta, rendkívüli csapattanács, akkor fölfigyeltem, mert amikor legutóbb ilyet tartottunk, abból is mi lett, tavaszig nyögtük.
  Igen, mert tavaly éppen november negyedikén a Prof kitalálta, hogyan kell időgépet építeni, de ezt akkor se tudnám megmondani, ha akarnám, szóval ezt ne is kérdezze senki. De nem akarom, mert azóta a Profra rászálltak az akadémikusok meg a hadsereg meg a kormány meg mit tudom én, még kicsoda, két hónapig többet járt kihallgatásokra meg tanácskozásokra, mint a suliba, aztán kapott valami irgalmatlan nagy pénzt és beíratták egy zseniképző suliba, ahova most hetente háromszor jár délután, és ha itt végzett, akkor egyenest megy és csak oda fog járni. A pénz tényleg irgalmatlan, meg se tudtam számolni a számjegyeket, de először is a hadsereg vagy a kormány vagy tudom is én, kicsoda vett belőle neki még egy csomó elektronikus szupercuccot, hogy azokkal kísérletezzen, a többit meg bankba rakták, majd ha nagykorú lesz, akkor kiveheti. A Prof azóta is eszi a kefét, hogy így kibántak vele, esküszöm, kétszer annyi a pötty az arcán.
  De ez még nem lett volna baj, csak hát ugye ott volt az Egér. Az Egér körül volt az egész nagy kalamajka, mert az odáig okéság, hogy a Prof csinált egy időgépet, istenkém, minden héten van valami ilyesmi, ugye, ezt frankón el lehetett intézni, kalap pénz, zsenisuli, de az Egér belehalt a túladagolásba ezerkilencszázkilencvenhat szeptember nyolcadikán, tizenhárom éves, két hónapos és öt napos korában. Amikor aztán december elején fölbukkant a városban egy sortban meg trikóban, és halvány lilája se volt róla, hogy ő valaha kábítózott, legkevesebb kétszázan kaptak gutaütést vagy diliztek be, a polgármester le akart mondani, de az Egér kérte, hogy őmiatta inkább ne, akkor a polgármester mégse mondott le. Viszont szabadságra ment. Akkor minket bevittek a rendőrségre és ezeregyéjszaka faggattak, hogy ki ez a csaj és mit akar és hogyan hasonlít ennyire, mert hát persze a rendőrök is ismerték az Egeret, itt nálunk mindenki, és ujjlenyomatot vettek tőle, aztán rájöttek, hogy igen ám, de az eredeti Egértől honnan lenne nekik ujjlenyomatuk, nem volt őrizetben egész életében, azazhogy az elsőben, akkor vért vettek tőle meg a szüleitől és elküldték valamilyen vizsgálatra, amiből meg lehet mondani, hogy ő tényleg a saját szülei egere, amire az Egér üvöltött, hogy ő csak tudja, kik a szülei, a szülei is üvöltöttek, hogy az ő lányuk halott, aztán meg azt, hogy igenis él és ölelgették, és mi üvöltöttünk, hogy mi csak tudjuk, kit hoztunk el májusból, és a rendőrök üvöltöttek, hogy csönd legyen már végre. Közben lejött a rendőrfőnök megnézni, mi ez a ricsaj, azt hitte, rendőrgyilkosság történt és verik a tettest, aztán látta, hogy az Egér áll ott tavaszi sortban meg trikóban az őrszoba közepén és üvölt, ami már önmagában elég córesz, az Egér mindig nyugis csaj volt, viszont meg volt halva hónapok óta, és ez kicsit sok volt olyan nehéz munkát végző embernek, mint egy rendőrfőnök. De egy hónap múlva újra tudott beszélni. Szóval akkor el kellett mindent mondani, és megmutatni az időgépet, erre jött a titkosszolgálat meg a hadsereg és mindenki, aki számít, és magukkal akarták vinni az időgépet meg az Egeret meg a Profot. Az Egér nem akart menni, amire a papája rájuk fortyant, hogy ha magukkal akarják vinni, ám tegyék, de akkor őt is vinniük kell és mindenkit, aki látta a városban, legalább ötszázan aznap délután, mert ha csak egy elmondja, ők másnap az újságok címlapján találják magukat, aztán a rács mögött, gyerekrablásért. A Prof pedig információt szolgáltatott, miszerint ő nem köteles ővelük tárgyalni az ügyvédje és a pénzügyi tanácsadója nélkül, amire egy szürke öltönyös pasas bájvigyorral odahozott egy telefont, semmi gond, hívja őket, amire a Prof csodálkozva rábámult és „hangot adott mélységes megdöbbenésének”, a szokott emelkedett stílusában, mert ő azt hitte, hogy a kormány lesz oly haver és elhozza neki az ország legjobb ügyvédeit a saját költségén, erre a szürke már nem bájvigyorgott.
  Akkor egy darabig nem láttuk se a Profot, se az Egeret, az időgépet meg pláne soha többé az életben. A Profot azért, mert tárgyalt és tanácskozott meg műszaki rajzokat csinált nekik, az Egeret meg elvitték a szülei és fogadkoztak, hogy most már minden másképp lesz. Mi meg, vagyis a maradék, a Dió, a Baba, a Kenguru meg én hazahúztunk és leültünk filózni a kábítóról, merthogy a Baba ráviláglott, hogy ha az Egér nyár elején rászokott a kábítóra, annak oka volt, és ha ez az ok még megvan, akkor rászokhatik újra, vagyis semmit se csináltunk, vagyis ki kell gubizni, mi volt az oka. Nyáron hiába kérdeztük, nem mondta meg, aztán meghalt, azóta meg nem tudtunk vele öt percet se beszélni, folyton nyüstöltek a szülei meg a rendőrök meg az államapparátus. Úgy ötszáz tippünk volt, hogy az Egér miért kábítózhatott, kezdve azon, hogy a szülei válnak és folyton ordítoznak egymással, egészen odáig, hogy reménytelenül szerelmes belém és ezt nem tudja megemészteni, ami hát világba ordító marhaság. Legalábbis én ezt mondtam, de a Kenguru emlékeztetett, nyár elején még érezhette úgy az Egér, hogy reménytelenül.
  Aztán találtunk valami könyvet, amiből a legvadabb okok jöttek ki, hogy valaki miért szokhat rá, a végére már azt se tudtuk, hogy szörnyülködjünk vagy örüljünk, amiért az Egér nem ezek miatt. Aztán amikor az Egér előkerült, elbőgte, hogy őneki igazából fogalma sincs, miért szokott rá, mert májusban rángattuk ki a szobájából és csak júniusban kezdődött, de kijelentette, hogy aki az ő közelébe még egyszer kábítót mer vinni, annak kitépi a fülét, és ez nem vicc, két héttel később nekiesett a szomszéd srácnak és nyolc napon belül gyógyulót okozott, mert nem látta a sütit, amit evett, csak a porcukrot. De a dilidokit elzavarta, azt mondta, júniusban kellett volna jönnie, akkor ő nem halt volna meg, és foglalkozzon azokkal, akik most drogoznak, ő már jól van. És tényleg jól volt, délelőtt a szülei babusgatták, délután meg mi, vagyis főleg én, és semmi olyat nem kellett csinálnia, amihez nem volt kedve.
  Nem, mert a diri egy mohos fejű ősállat, aki bezengte, hogy ő mélységesen átérzi a család gyászát, de sajnos arra nincsen mód, hogy az elhunyt tanuló helyébe egy másikat vegyen föl az ő neve alatt, bármennyire is hasonlít, és ha a gyermek bejön a valódi szüleivel és megmondja a valódi nevét, akkor ő örömmel és készségesen, erre az Egér elnézést kért, kisétált, mondva, hogy mindjárt jön, és jött is mindjárt a Baba unokabátyjának a baseballütőjével, a tenyerét csapkodta vele és mézesmázosan megkérdezte a diritől, hogy ugye ha ő nem él, akkor nem vonható felelősségre garázdaságért és súlyos testi sértésért, erre a diri kimenekült az irodából és hívta a rendőrséget, hogy dobják ki őket. Az Egér olyan színű volt, amilyen még soha életében, meséltem, hogy soha nem tudott lebarnulni, mindig teljesen fehéregér maradt, de most átment paradicsompirosba és üvöltött a dirivel, hogy lesheti, amikor ő még egyszer beteszi a lábát az ő iskolájába.
  És a diri leste is, mert pár héttel később előkerült a Prof, akinek elkezdtünk énekelni, amire fölfortyant és egyetlenegyet telefonált, erre másnap megjelent a diri az Egérék háza előtt és kérte, hogy beszélhessen vele, amire a papája szó nélkül hívta a rendőrséget és kidobta. Alighanem valahol be kellett számolnia, mit végzett, mert rákövetkező nap megint megjelent, de az egész tantestülettel és egy óriási virágcsokorral, és épp csak el nem olvadt a szolgálatkészségtől, amire a papája már beengedte, de akkor meg az Egér dobta ki, rendőrség nélkül, épp csak közölte, hogy az egész suli látta, amikor a diri kihajította őt a szüleivel, így szólította, dirinek, urazás nélkül, és azóta tudja az egész város, hát most majd a diri lesz szíves az egész város előtt bocsánatot kérni tőle, vagy leshet tovább. A diri paff lett, de vitézül állta és meghívta őt következő hétfőn tíz órára családostul, aztán elrendelte, hogy ugyanakkor az egész suli jelenjen meg az aulában, és halál ünnepélyesen megkövette az Egeret, a végén még Egérnek is szólította, nem az igazi nevén, amiből kettő is van, az egyik a legszebb név a világon, a másikat nem használja, de rám lett parancsolva, hogy egyikünkét se árulhatom el, és megkérdezte, hogy mit szeretne az Egér, bejár a maradék fél évben és tanul, ahogy tud, és akkor ő mindent elkövet, hogy segítsen bepótolni a lemaradását, vagy ha inkább úgy látja jónak, otthon maradhat szeptemberig és jövőre újra jár. Naná, hogy nem maradt otthon, hogy aztán jövőre ne velünk járjon egy osztályba. De feltételül szabta, hogy nem buktathatják meg év végén, és a diri elfogadta. Nem is bukott meg, színjeles lett, nem mintha halvány lilája lett volna az anyagról, de a diri kinyilatkoztatta, hogy akit tavaly eltemettek, attól igazán szép, hogy egyáltalán tud valamit, és az Egér osztályzatait még akkor, január végén beírta előre a bizonyítványába. Klassz lehet időgépet építeni, ha az ember ettől ilyen telefonszámokat ismerhet meg.
  Még aztán voltak olyan bajaink, hogy ugye nálunk mindenki ismerte az Egeret, hát a temető dirije is, és egy nap eljött tanácsot kérni a Proftól, olyankor, amikor az Egér nem volt ott, hogy most hát mi legyen, mert ott van a temetőben egy üres sír az Egér igazi nevével, de azt őneki nem szabad csak úgy eltüntetnie, mert a szülők kifizették, viszont mégis hogy néz az ki, hogy ott van a sírja olyannak, aki él, és előbb a Profot szeretné megkérdezni, mielőtt a szülőkhöz fordulna. Erre a Prof barátságosan elmagyarázta neki, hogy az a sír egyáltalán nem üres, abban most is benne van az elhunyt, amire az izgató elzöldült és megkérdezte, kicsoda. Az Egér, természetesen, mondta a Prof. Az izgató rámeredt és zöldült tovább, de hát az nem lehet, mondta, az Egér teljes épségben sétál, hála az égnek, a város utcáin, amire a Prof hűvösen közölte, hogy először is nem az égnek hála, hanem őneki, a Profnak, másodszor pedig ha képtelenség, hogy az Egér teteme ott feküdjön, miközben ugyanakkor életben van, akkor ez semmivel nem nagyobb képtelenség, mint maga a sírkő, sőt a puszta tudat mibennünk, hogy az ősszel eltemettük az Egeret, pedig él. Ez az időparadoxon, közölte fensőbbségesen, és nekifogott magyarázni, amivel sikerült elérnie, hogy az izgató már nem volt tovább zöld, hanem sárga, és megköszönte, ő csak azt szeretné tudni, hogy most mit csináljon. Erre a Prof azt mondta, fogalma sincs, ő időgépet építeni tud, de temetőt vezetni nem.
  Aztán az Egér oldotta meg a dolgot, egyik nap elénk állt és halál nyugisan leadta, hogy kint volt a temetőben és megnézte a sírját, szerinte klassz, de kellene pár átrendezés, és új virágok, mert a régiek már nincsenek ott. Persze hogy nem voltak ott, amióta az Egér otthon ette a sült krumplit, a szüleinek eszébe nem kattant virágot vinni a sírjára. A Kenguru kérdezte is, hogy ki a fenének kellene oda virágot vinni, amire az Egér felvilágosította, hogy ő ott fekszik ám abban a sírban, amire a Prof csak bámult, mert eleinte az Egér egy hang nem sok, annyit se értett az egészből, de hát mindig ilyen volt, vágott az esze, ha akarta. Aztán később besétált a temetőbe, az izgató óriási tisztelettel fogadta és megkínálta mindenfélével, hogy a fenébe ne, ő volt életében az első ügyfele, akivel beszélhetett azután, hogy a szolgáltatást igénybe vette, és eldalolta, hogy miket szeretne változtatni a sírján, először is mindenképpen oda akarta írni az igazi neve alá, hogy Egér, mert ő már híres ezen a néven, aztán a két évszám alá még egyszer, hogy élt ezerkilencszáznyolcvanháromtól, és kihagyva, hogy meddig, és azt akarja, hogy kilencven év múlva majd megint oda temessék. Az izgató közölte, hogy el van bűvölve és a cég fizeti a kőfaragót, mert ilyen még nem volt. Amúgy nem is lesz, mert a Prof alkut kötött a szürke öltönyösökkel, akármit építhet megint és vevők rá, de időgépet nem csinálhat többé.
  Később aztán az Egér odajött hozzám és megkérdezte, honnan van az a kép, ami a kövön szerepel, erre meg kellett neki mondanom, hogy mi történt augusztusban, amire majdnem fölképelt és azonnal látni akarta a képeket. Előhívtam neki, mert csak a legutolsó volt előhíva még akkor is, és amikor meglátta magát az ágyon táncolni belőve, meztelenül, akkor nekem esett, hogy mi történt, amikor ezeket fotóztam. Mondtam, hogy nem történt semmi, de nem hitte el, erre elmondtam mindent apróra és megesküdtem, hogy semmi több nem volt, akkor elhitte, azt mondta, ezen változtatni kell és gombolkozni kezdett.
  De nem erről akartam beszélni, hanem ami jóval később volt, novemberben, amikor a Négyzetgyök szülinapján a Prof rálépett az agyamra a folyosón és vakert indított bele a molekuláris destabilizációról, aztán vállon veregetett és hozzátette, hogy rendkívüli csapattanács. Délután aztán összejöttünk nálam, az Egér tudta már, hogy az időgép miatt is rendkívüli csapattanács volt, hát közölte, hogy őfelőle a Prof azt csinálhat, amit akar, de újságírók még egyszer nem jöhetnek, vagy mondjuk végszükség esetén legfeljebb ötven. Igen, mert tavaly kábé nyolcvanezer volt belőlük, a Kenguru már javasolta is, hogy építsünk nekik egy új villanegyedet a város szélén meg egy bevásárlóközpontot, aztán jövőre ideköltöztetik a fővárost is, de végül elmúlt a szenzáció és az újságírók elmentek.
  A Prof mindenekelőtt elkommunikálta, hogy eszében sincsen újságírókat hívni, sőt teljes titoktartást kér tőlünk, mert nem egészen biztos benne, hogy amit csinálni akar, törvényes. A Baba mondta, hogy az se volt egészen kóser, amit legutóbb csinált, miért, kérdezte a Prof, azért, mert végül is mi elraboltuk az Egeret és a tavaly májusi emberek biztos azóta is keresik. Erre a Prof már nem is a Babának válaszolt, hanem a Diónak, hogy nem egészen érti, hogyan tud olyan lánnyal járni, akinek az egész agyát nem lehetne a bolhapiacon elcserélni egy fél papucsra. Olyan nincsen, hogy a Dió megverje a Profot, most is csak vigyorgott, meghúzta a Baba fülét barátságosan és azt mondta, sose tudna olyan lánnyal végigsétálni az utcán, mint az Egér, mert kisebbrendűségi komplexusa lenne mellette, erre az Egértől kapott egy puszit, de nem bántam, mert baráti puszi volt. Közben a Prof kicsomagolta a találmányát, haláli jól nézett ki, kicsit olyan volt, mint egy képkeret, középen üres, de acélból meg rézből, és mindenféle gombok meg dudorok rajta, és drótok lógtak belőle. Aztán ránk nézett és indítványozta, hogy kissé figyeljünk oda, mert ez itt a molekulátor, és korszakot fog alkotni.
  Akkor a Kenguru még javasolta, hogy a korszakalkotás biztonságosabb lenne, ha mi most arrébb sétálnánk egy kicsit, nem messzire, csak egy másik bolygóra, de a Prof leállította és közölte, hogy a találmány veszélytelen, viszont izgis. És kérte a tévémet. Ezt nem értettem, de a Prof odasétált a tévéasztalhoz és hívta a Diót, hogy vegye le róla. A Dió fölkapta a tévét, neki ez semmi volt, pedig jó nagy dögnehéz kasztni, és a Prof irányításával letette a szoba közepére a földre. Aztán a Prof elővett egy fúrógépet, innentől kezdett nem tetszeni, de bejelentette, hogy ha akarom, vesz nekem másikat, amúgy nem lesz semmi baja, csak pár lyukat fúr a dobozába, hogy ráerősíthesse a molekulátort. Fúrt, csavarozott, aztán bekapcsolta, nem történt semmi, akkor kicsit vártunk türelmesen, mikor jön rá, hogy vissza kell dugni a konnektorba. Egy idő után rájött, visszadugta és tényleg működött, csak a képernyő körül meredezett ez a fura izé és ettől kényelmetlen volt felülről nézni. Úgyhogy letelepedtünk a földre és néztük a műsort, mármint nem ami a tévében ment, illetve azt is, de főleg a Prof műsorát, aki hosszasan állítgatott meg hangolgatott meg telepakolta a tévé tetejét meg a földet körülötte műszerekkel és táncoló zöld vonalakat nézett, azok tetszettek a Kengurunak, azt mondta, a múlt hónapban az Együttható is ilyen vonalakat mutatott nekik, aztán megfogott egy vezetéket és ő is táncolni kezdett, de másnap már kiengedték a kórházból. Ez a Profot nem érdekelte, ő hangolt kitartóan, aztán azt mondta, most jó, odahozta a videót, azt is letette a tévé mellé, és belenyomott egy kazettát. A kazettán tévéreklámok voltak, amikből amúgy kétszázezret láthat az ember naponta, minden különösebb hangolgatás és pláne molekulátor nélkül. A Prof egy darabig tekerte, aztán megállította egy csokireklámnál, ott, ahol a lány büszkén fölmutatja.
  Szóval a molekulátor, mondta a Prof, szubnukleáris erőteret gerjeszt, amivel képes virtuális molekulaszerkezetű anyagokat plasztikussá transzponálni és amorf plasztikusokat virtuálissá tenni. Ezt holtbiztos így mondta, mert később leírattam vele, közönséges földi ember úgyse tudja megjegyezni. Aha, mondtuk roppant komolyan, amire a Prof odatartotta az ujját a képernyő elé és belebökte. És az ujja belement, körülötte meg fodrozódni kezdett a csoki neve.
  Ettől kicsit meghökkentté transzponálódtunk, de csak pár pillanatra, mert aztán magunkhoz tértünk és röhögtünk, legjobban a Dió, aki szedett már szét tévét, és informálta a Profot, hogy ha agyon akarja üttetni magát, sokkal egyszerűbb lett volna a tévé hátlapját levenni, mint elölről keresni meg a nagyfeszt. Erre a Prof mélyebbre nyúlt a képernyőbe, kihúzta a csokit a lány kezéből és ledobta elénk a földre.
  Innentől eléggé átrendeződött a molekulaszerkezetünk, bámultuk a földön a kicsit kékesen villózó csokit, a Baba azt motyogta, hogy mindjárt fölébred és idetelefonál, hogy ugye nem is járt itt a Prof egész délután, a Diónak hangtalanul mozgott a szája, a Kenguru meg dadogott valamit a kényszerzubbonyról, én azt hiszem, nem szóltam semmit, bár lehet, hogy a Prof nyakának kitekerését én mondtam, és nem valaki más. Aztán az Egér megköszörülte a torkát és kicsit remegő hangon azt mondta, ő egyszer már meghalt és a Prof csinálta ki, hogy mégis él, hát ő bízik benne, és egy ujjával megérintette a csokit. Az akkor már nem villózott, és teljesen normálisan viselkedett, megmozdult és még zizegett is a papír. Az Egér fölvette és bontogatni kezdte, aztán letört egy kockát és megkóstolta. Mi csak bámultuk dermedten, ahogy az Egér halál nyugisan eszi a csokit, ami fél perce még benne volt a tévében, és most ott vigyorog a képernyőn a lány, büszkén mutatva a semmit, aztán az Egér lenyelte a csokit, közölte, hogy fincsi, csak az a baj, hogy ez lopás, ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem sérti meg a törvényt, mert már belehalt, ezért holnap bemegy az üzletbe és kifizeti. Erre a Prof szívélyesen megérdeklődte, hogy ugyan kitől lopta volna ő azt a csokit, amikor abból az üzletből nem hiányzik egy darab se, onnan hiányzik, mondta az Egér, és a tévére mutatott. A Prof erre szó nélkül visszatekerte a szalagot, megint előretekerte és megint ott volt a lány, kezében a csokival. A Prof benyúlt, kivette a kezéből a csokit, visszatekerte, előre, megint kivette, azt is ledobta a földre, aztán a harmadikat is, a negyediket pedig megtartotta magának és fölbontotta még úgy, hogy villózott. Egyetek, mondta nekünk, és megint visszatekerte a szalagot, aztán előre, hogy ott legyen a lány, kezében a csokival. Tessék, ott van, mutatta az Egérnek, honnan hiányzik az a csoki? Az Egér dadogott valamit az anyagmegmaradás törvényéről, közben ette a csokit, de a Prof fölényesen leintette, és ötperces kiselőadást tartott, aminek nagyjából az a lényege, hogy anyag itt se keletkezett, csak átalakult, a virtuális molekuláris térből áthelyeződött a plasztikus molekuláris térbe, amihez jó étvágyat, és azért lehet ötször kivenni a lány kezéből és adni egyet mind az ötünknek, mert a csoki rögzítve van a kazettán és a kazettához nem nyúlt senki. Valószínűleg pár száz darabot lehetne kivenni ebből a felvételből, utána elkopik a szalag és újra föl kell venni. Ekkor a Kenguru, aki már egy ideje szintén ette a csokit, közbeszólt, hogy megszomjazott, és szeretné látni, hogy egy üveg kóla is átjön-e a virtuális térbe. A plasztikus térbe, javította ki a Prof, a virtuálisban most van, de ez a Kengurut nem érdekelte, fölvette a távirányítót és tekerni kezdte. A következő reklám sör volt, arra az Egér mondta, hogy mi sört nem iszunk, aztán pont jött egy narancsléreklám, arra azt mondta a Kenguru, hogy az is jó lesz, de ő szeretné kivenni. Csak rajta, mondta a Prof elégedetten, mindig szerette, ha értékelik a találmányait. Hát a Kenguru értékelte, belenyúlt a tévébe, kivette a narancslevet és megkóstolta. Mi is kértünk, aztán továbbtekertük a szalagot. A Prof a napokban egy egész kazit televett hülyeségekkel a leglassúbb sebességen, hogy legyen bőségesen képanyaga, amiből tárgyakat vehet ki, de persze nem ült ott mellette, a videó fölvett mindent, a reklám után valami krimi folytatódott, autóval üldözték egymást és lövöldöztek, amitől a Baba aggódott, hogy nem tudnak-e a golyók maguktól is kijönni a plasztikás térbe, amire a Prof csak legyintett és kikapcsolta a molekulátort. Pár percig pörgettük a szalagot, az ürge lerázta az üldözőit és bekanyarodott egy pazar házba, ott a garázsban állt egy piros Ferrari, a nap is hasraesett rajta, olyan volt. A Prof megállította a szalagot és ránk vigyorgott.
  Mit akarsz, kérdeztük, egy frankó Ferrarit mégse lehet kihúzni a tévéből, dehogynem, mondta a Prof, és megint bekapcsolta a műszert. Benyúlt a tévébe és rácsapott a kocsi csomagtartójára, de hangja nem volt, persze, mert ha a videót pillanatálljra teszik, akkor kikapcsol a hang. A Prof szólt a Diónak, hogy húzza ki a kocsit, amire a Dió közölte, szép tőle, hogy ilyen nagyra tartja az ő erejét, de ez a csini jószág jóval fölötte van a tonnának, erre a Prof lesajnálóan nézett rá és érzékeltette, hogy meglepően könnyűnek fogja találni. A Dió nekiveselkedett, két kézzel belenyúlt a tévébe és egyetlen mozdulattal kirántotta a kocsit, ami rá is esett a Baba narancslevére is összetörte. Igen, mert a kocsi mindenestül elfért a Dió ölében. Alighanem elég bárgyún nézhettünk, mert a Prof szokott előkelő kacaját hallatta és tájékoztatott minket, hogy a tévében a dolgok nem mindig látszanak akkorának, mint az életben, az autónak kisebbnek kell lennie, különben nem fér bele a képbe. A Dió letette a kocsit és enyhén morgott, mert olajos lett a nadrágja, a Kenguru pedig összecsapta a kezét és lelkendezett, hogy ilyen jó autómodellt még életében nem látott, én pedig megpróbáltam belenézni a motorházba, de zárva volt. A Dió fölfeszítette, halál frankón megvolt a motor meg minden, a csomagtartóban pedig volt egy bőrönd, amire az Egér azt mondta, álljon meg a hullámvasút, ez egy krimi, jó ég tudja, mit tartanak abban a bőröndben. Tekerjük a film végére, nézzük meg, ahogy kinyitják, és ha nem valami rossz dolog, akkor kinyithatjuk mi is. Tudtam, mire gondol, és nem akartam, hogy kitépje a fülemet, mert a bőrönd éppen az én kezemben volt. Egyébként klassz számzáras fémbőrönd volt, amilyet a titkosügynökök meg a maffiózók használnak, csak hát akkora, mint egy pénztárca.
  A film további részében persze megvolt az elcsaklizott Ferrari, mivelhogy a kazettához senki se nyúlt, és valahol a vége felé előkerült a bőrönd, a fószer megmondta a kódot és a másik fószer kinyitotta. Egy nagy hármas volt benne, meg öt darab nulla, dollárban. Erre elkezdtünk röhögni, a Kenguru keresett egy varrótűt és azzal benyomkodta a gombokat, mert még a gyufa is túl nagy volt hozzájuk, aztán kivettük a kötegeket, a Kenguru a kisujja hegyére halmozott úgy ötvenezer dolcsit és visított, mint akit csiklandoznak.
  Aztán a Baba benyögte, hogy álljunk már meg, hát ott van előttünk az a jelenet, ahol a hapsi kinyitja a bőröndöt és a kamera ráközelít, mi van, ha onnan is kihozzuk a lóvét, az sokkal nagyobb lenne. A Dió már nyúlt volna érte, de a Prof leállította és figyelmeztette, hogy a bankjegyek méretét borzasztó precízen ellenőrzik, ráadásul sorszámuk van és ez kész lebukás. Főleg mert ez hozzá még elég régi film, a bankjegyeken rajta van az évszám, és kellemetlen kérdésekre kéne felelnünk, ha beállítanánk egy halom ilyen öreg zsozsóval. A Baba kicsit elszontyolodott, hogy tök jópofa dolgokat lehet kihozni a tévéből, de igazán értékeset sehogy se, amire a Prof vigyorgott és azt mondta, dehogynem, itt a Sajt.
  Mindenki nézett rám, hogy mi van velem, talán engem kellene-e kihozni a tévéből, de a Prof folytatta, hogy itt vagyok én, akinek egy kazal régi filmje van, és ugyan ugorjak már át a másik szobába a Kelly hőseiért. A Dióval tomboltunk, az Egér szó nélkül hanyatt vágta magát és röhögött, mint a fakutya, a Baba félrenyelte a narancslét, a Kenguru meg csak bámult ránk, pedig ő is látta azt a filmet, de elfelejtette, hogy melyik az. Átrohantam a filmért, belöktem a videóba, pár perc alatt sikerült megtalálni azt a jelenetet, ahol Kelly bemegy Vaskalaphoz és a segítségét kéri egy kis magánügyben, rendel tőle egy rakás fegyvert, élelmet, muníciót meg felderítőjelentést, aztán Vaskalap kérdésére megmutatja, hogy milyen akcióhoz kell. Megvártam, amíg Vaskalap megkérdezi telefonon az arany árát a párizsi piacon, aztán Kelly megmondja, hogy tizennégyezer rúd van még. Úgy emlékeztem, Vaskalap leméri az aranyat, szerettem volna tudni az eredeti súlyát, de nem, csak súlyokat rak a mérlegre és közben megkérdezi, hol van az arany, aztán amikor Kelly megmondja neki, akkor elfelejti lemérni. Úgyhogy visszatekertem oda, ahol Kelly előveszi az aranyrudat, és amikor Vaskalap elképedt tekintete előtt megjelent a képernyő legelején, megállítottam a szalagot. Rajtad a sor, mondta a Prof, a te kazettád. Úgyhogy belenyúltam a képernyőbe és megmarkoltam az aranyat. Furán bizsergető érzés volt ez a molekuláris izé, az arany kicsit csúszott a kezemben, és Kelly is alighanem erősen fogta, először nem tudtam kihúzni, aztán ahogy emeltem, beakadt a képernyő szélébe, kicsúszott a kezemből és eltűnt. Vártam a koppanást, de rájöttem, hogy ha pillanatálljra van téve a videó, akkor nincs hang. Semmi gond, mondta a Prof, vedd ki a kezed, visszatekerjük. Kelly megint elővette a rudat, Vaskalap megint elképedt, újra benyúltam és kihúztam az aranyrudat.
  Mindjárt valódi egérré változom, suttogta az Egér, jobban el volt képedve, mint Vaskalap, aki mozdulatlanul bámulta a képen a nemlétező aranyat, de minket is gond nélkül be lehetett volna tenni egy befőttesüvegbe, észre se vettük volna, csak bámultuk az aranyrudat, ami egy kicsit még kékesen villózott a kezemben és bizsergetett, aztán abbahagyta és teljesen úgy nézett ki, mint egy abszolúte frankó aranyrúd. Lehet, hogy kisebb volt, de én meg nem mondom, mert eddig még semmilyen aranyrudat nem láttam. Nagynak tényleg nem volt nagy, de szépen megvolt a súlya. Aztán az Egér olyat csinált, aminek semmi köze nem volt az aranyhoz. Fölvette a távnyomit és továbbindította a szalagot. Azon nyomban előtűnt az aranyrúd megint, Vaskalap átvette és gyönyörködni kezdett benne.
  Hát ez hogy lehet, kérdezte az Egér a Profot, aki elmagyarázta, hogy a tévében a látvány kockákra van bontva, és ha az egyik kockáról eltávolítasz valamit, ahhoz a következő kockának semmi köze nem lesz. Ezért nem lehet lejátszás közben kivenni semmit, csak ha áll a szalag, mert mozgás közben nem tud kialakulni a virtuális molekulaszerkezetet transzponáló erőtér.
  Oké, mondta az Egér, és most mit csinálunk vele? A Prof szó nélkül beletúrt a táskájába, ami tele volt szerszámokkal meg műszerekkel, ezt is az öltönyösök vették neki, és kihúzott egy kis motoros fűrészt. Levágunk belőle egy darabot, mondta, hogy ne legyen rajta a német bank jele, mert akkor először a németek perelnek be minket, aztán a Metro–Goldwyn–Mayer, és ami földi porhüvelyünkből megmarad, azt széttépi a sajtó. A sajtót már ismertük, úgyhogy átvonultunk a fűrésszel meg az aranyrúddal a konyhába, mert a szobában már minden konnektort elleptek a Prof cuccai, a tévé meg a videó. Kerestünk egy tiszta serpenyőt, abba tettük, hogy szét ne szóródjon az aranypor, aztán a Prof begyújtotta a szelcsit és egykettőre lecincálta a rúd egyik végét. Úgy, mondta, a többit félretesszük, ezt egy kicsit megolvasztjuk, hogy ne legyen ilyen csinos formája, és megmutatjuk egy aranyművesnek. És mit mondunk neki, kérdezte a Baba. Régi családi örökség, a nagymamád nagynénjéé volt még a háború előtt, és most mi örököltük, koholta az Egér egy szempillantás alatt, aztán kinyilatkoztatta, hogy a Kenguru túl kicsi még az ilyesmihez, a Baba nem elég fineszes, egy fiúnak pedig eleve nem lehet annyi sütnivalója, hogy folyékonyan hazudozzon, tehát ő megy, különben is ő az, akinek ebben a városban az égvilágon mindent elhisznek, azt is, hogy halott és azt is, hogy él, egyszerre. A Prof rákommunikált, hogy az, akinek ezt is meg az aranyrudat is köszönheti, történetesen szintén fiú, de az Egérrel nem lehet vitatkozni, amikor feminista hangulatban van, csak foghegyileg megmondta neki, hogy időgépet meg molekulátort tud építeni, de ha el kell sütni egy hamis aranyrudat, ahhoz ő, az Egér kell. Már miért lenne ez a rúd hamis, kérdezte a Prof, és kikapcsolta a forrasztópákát, valami extra pákája volt, azzal melegítgette az aranyat. Az majd ott kiderül, vágott vissza az Egér, különben is a Kelly hősei csak egy kalandfilm, ugye nem gondolja komolyan, hogy Clint Eastwood egy teljesen igazi, halál frankón komoly aranyrúddal grasszál a forgatás helyszínén, valahol egy hollywoodi stúdióban, harminc évvel és egy kontinenssel odébb a háborútól, amire a Prof fölajánlotta, hogy fogadjanak az aranyrúd másik felébe, erre az Egér csengettyűhangon kacagott és közölte, hogy hogyisne, ha igazi az arany, akkor a Prof nyer, ha hamis, akkor meg mit ér ő a nyereményével, amire a Prof bedobta az aranyat a hideg vízbe és halál nyugisan ráfelelte, oké, akkor ha az Egér nyer, három napig ő dönti el, mit vegyenek ki a tévéből, ha pedig ő, akkor beéri egy puszival. Az Egér csak annyit mondott, tartja, és amúgy vizesen vitte az aranyat.
  Amíg odavolt, mi filmeket leltároztunk a polcokon és töprengtünk, melyikből lehetne kiszedni jópofa tárgyakat, és határozottan sajnálkoztunk, amiért a Csillagok háborúja egyik része sincs meg itthon kazettán, mert egy igazi Artu Detu azért nem jönne rosszul, még ha kisebb is, hát még Luke remek fénykardja. A Dió ajánlotta az Alien sorozatot, de a Prof egyhangúlag leszavazta azzal, hogy semmi olyasmit nem hajlandó kihozni a tévéből, ami veszélyes, akkor se, ha olyan messziről veszi a kamera, hogy csak félcentisnek látszik. Különben is az a film tizennyolc éven felüli és itt van a Kenguru is. Úgy mondta, mintha mi harmincévesek lennénk. Akkor továbbpörgettük a Prof kaziját, Tom és Jerry osztatlan sikert aratott, az üldözés közepén a Kenguru megállította a szalagot, kivette Jerryt, az meg döbbenten pihent a tenyerén és cincogott, kereste Tomot, de az nem volt sehol, és teljesen lapos volt szegényke, mert a rajzfilmfigurák csak kétdimenziósak. Akkor a Kenguru keresett neki egy dobozt, hozott neki sajtot, azt nem tudta megenni, mert a sajt háromdimenziós volt, úgyhogy továbbtekertük a filmet és hoztunk neki onnan, azt megette és elaludt. A Kenguru közölte, hogy az Egér iránti szolidaritásból Tomot nem hozhatjuk ki, Jerrynek itt kell maradnia biztonságban, a Prof ugyan pampogott, hogy a kazin ugyanúgy üldözi továbbra is, de a Kengurut ez nem érdekelte, csak kérte, hogy a Prof másolja le azt a jelenetet, ahol Jerry sajtot eszik, hogy mindig legyen neki ennivalója. Az Egér aztán tényleg imádta Jerryt, mint minden valódi egeret, bár hogy a kétdimenziós Jerry mennyire valódi, azt inkább hagyjuk, de ez később volt, mindenekelőtt az Egér belejtett a nappaliba, megragadta a Prof fejét, egy óriásit cuppantott a képére, és körbelibegve elhintette köztünk a bankjegyeket. Nem volt sok pénz, hisz kicsi volt az arany, de lényeg az, hogy igazi volt, az aranyműves annyit se kérdezett, hogy hány óra és máris jattolt az Egér tenyerébe, aztán az Egér kijelentette, hogy a Kenguru húzta ki a narancslevet, a Dió a kocsit, én az aranyat, a Prof meg egész nap ezzel játszhat, hát most ő is akar valamit kihuzigálni a tévéből, bánja is ő, mi az. Még akkor egy kicsit nem tudott a tévébe nyúlkálni, mert megmutattuk neki Jerryt és muszáj volt dédelgetnie, bár a kisbetűs egeret a nagybetűs Egér szimplán nem érdekelte, még akkor volt egy morzsa a sajtjából. Az Egér odasúgta nekem, milyen igaza van ennek az egérnek, hogy így szereti a sajtot, de ezt igazából nem Jerryre értette, és akkor egy darabig meg ezzel voltunk elfoglalva, aztán a Prof krákogott és azt mondta, talált valamit az Egérnek, ami esetleg érdekli.
  Hát érdekelte, mert találtunk egy jelenetet, amiben valami király vagy herceg rendezett dumapartit az udvarának, és mindenki pezsgőt ivott, az asztalok roskadásig exkluzív kajával, a ruhákon meg több volt a gyémánt, mint egy öt gengszterfilmben. Az Egér akkor már nem mondta, hogy ez lopás, szép simán megvárta, amíg egy úrhölgy hátat fordít a kamerának, udvariasan lekapcsolta a nyakáról a smukkot és kiemelte, aztán olyan nyugisan tette föl, mint aki világéletében ezt csinálta, persze a kezére, a nyakára rá se ment volna, furán hatott a csupa gyémánt nyaklánc karperecként, de bánta is az Egér, hogy néz ki és mekkora. A Prof megsaccolta, hogy innentől kezdve az Egér a tizedik leggazdagabb nő a városban, amire az Egér vállat vont és elhozta a szultán turbánjáról a drágakövet, az nem gyémánt volt, hanem valami piros, de elég közeli felvétel, úgyhogy jó nagy, a Prof pedig sajnálta, hogy nincs itthon valami jó kalóztörténet elásott kinccsel, de azért kérte az Egeret, hogy ne mutogassa a szajrét, mert kellemetlen kérdések következhetnének. Az Egér sose volt az a fajta, úgyhogy a következő, amit kivett a képből, egy doboz szardínia volt, azt mindig szerette, mindjárt hozott tányért meg villát és ette. Közben megkérdezte a Profot, hogy lehet az, hogy az aranyos pofa rögtön fizetett a rögért, pedig hát Clint Eastwood igazából nem Kelly. A Prof hümmögött és azt mondta, hogy a molekulátor a virtuális, vagyis nem valóságos molekulaszerkezetet transzponálja, márpedig a filmnek az a dolga, hogy elhitesse a nézővel, ami nem valóságos, és ezzel valóságossá változtassa, így aztán a molekulátor persze hogy ezt transzponálja. Alighanem a filmesek igaziból sárgarézből vagy műanyagból csinálták azokat az aranyrudakat, de a virtuális molekulaszerkezete minden anyagnak egyformán nem létezik, tehát a molekulátor azt transzponálja, aminek az anyag hazudja magát. Erre kicsit fölkaptuk a fejünket, mert amúgy már negyedórája nem figyeltünk oda, hogy hogyan tudja az anyag hazudni magát, de a Prof legyintett és nem fejezte be, azt mondta, ezt úgyse értjük. Ebben frankón igaza volt, csak ezt már a legelején is mondhatta volna.
  Elég sok mindenfélét csaptunk meg a tévéből aznap délután, a Prof begyűjtött egy csomó aranyat azzal, hogy majd eladja, mert szúrja a csőrét, hogy a szürkék berakták az egész pénzét a bankba, és addig nem mutatja meg nekik a molekulátort, amíg egy kis tartalékot nem gyűjt vele a következő évekre. Mondtuk, hogy ne mutassa meg egyáltalán, ez jobb, mint az időgép, de a Prof csak vállat vont, legalább annál több lesz a bankszámláján, és jövőre megint épít valamit.
  Az Egér akkor duruzsolni kezdett, hogy ez remek dolog, viszont milyen jópofa lenne fordítva is, bebújni a tévébe és sétálni egyet a Riviérán vagy egy déltengeri szigeten, és a Prof igazán megcsinálhatná, veszünk nagyképernyős tévét, amibe beleférünk. Akkor a Prof fogta az Egér üres szardíniás dobozát és beletette egy tévéreklámba, egyenesen a gyönyörű spagettis tál tetejére, és elindította a lejátszást, aztán visszatekerte. És sehol nem volt a konzervdoboz többé, a Prof pedig föltájékoztatta az Egeret, hogy ővele is ez történne, mert megváltoztatni csak egyetlen képkockát lehet, de azt se tartósan, merthogy ugye a kazettához senki se nyúlt, és ha újra lejátsszuk, akkor újra a korábbi kép fog előkerülni, a konzervdoboz vagy a déltengeren sétáló Egér nélkül. Akkor az Egér kicsit elszontyolodott, viszont a Kenguru annál vidámabban mondta, hogy a Prof megtalálta a környezetvédelem tökéletes módját, soha többet nem lesznek sehol szeméthegyek.
  Aztán az Egér megint vidám lett, mert a Prof kihúzott a tévéből egy halászhálót, aztán betette a 101 kiskutyát, a hálóval benyúlt és egy mozdulattal kihozott legalább hatvanat, azok még amúgy villódzva körberohangásztak a szobán és képen nyaltak minket, a Prof kieresztette őket, hadd vigyék hírül a városban, hogy megint milyen jót épített, előbb-utóbb úgyis megtudták volna, reggelre biztos itt lesz a sajtó meg a szürke öltönyösök. A Prof egyedül lesz már itt addigra, eldalol nekik mindent és átadja a tervrajzokat, azt mélységesen sajnálni fogja, hogy a prototípus néhány órai működés után tönkrement, de meg tudják építeni újra, őnélküle, mert ő jön utánunk. Mi közben biztonságba helyezzük az aranyat meg a többi kincseket és a molekulátort meg az egész fölszerelést, mert az igaz, hogy ilyen kis tévéből nem lehet kihúzni egy komplett járművet vagy egy hétvégi házat, de vannak szenvedélyes modellezők, akik odaadják hat repülőjegy árát egy tízkilós piros Ferrariért, amin még a legkisebb csavar is a helyén van, meg egy olyan kamionért, mint Gumikacsáé a Konvojból, anélkül, hogy tudnák, nemcsak olyan, hanem tényleg az az, és megér egyheti hiányzást a suliból az, hogy megmutathatom az Egérnek a hidat Velencében, ami alatt át kell evezni és közben csókolózni, mert akkor mindig együtt maradunk.