Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

A komornyik

2015

  

A lord kitűnő egészségnek örvendett. Délelőtt kilovagolt, a délután nagy részét emlékiratai rendezgetésével töltötte. Este jó étvággyal megvacsorázott, majd visszavonult; szokásos esti italát a szobájában fogyasztotta el, valami kellemes olvasmány kíséretében. A karosszékben ült, amikor Sir Bertram rátalált. Teste még meleg volt.
  A felügyelő azonnal méregre gyanakodott, bár a pohárban maradt és a palackban talált bordói vegyelemzése semmit sem mutatott ki, s amikor kísérletképpen állatoknak adtak belőle, azoknak semmi bajuk nem esett. A felügyelő biztos volt benne, hogy mind a palackot, mind a poharat kicserélték a gyilkosság után.
  Az indíték meglehetősen egyszerű volt: az örökség. A lord végrendelete nem volt titok, jelentős összegeket szándékozott hagyni mind a nyolc családtagjára, akiknek más-más okból, de roppant nagy szükségük volt a pénzre. A nyolc családtag bármelyike lehetett a gyilkos, valójában azonban a komornyik követte el a bűntettet.

Az író kivette a papírt a gépből, másik lapot tett be és elkezdte felírni a családtagok adatait.

1. SIR BERTRAM, az áldozat öccse. Jelentős kártyaadósságok. 2. és 3. is állandóan pumpolja.
  2. LADY ELIZABETH, 1. felesége. Jótékonyságáról ismert társasági hölgy, több alapítvány elnöknője, ahol a pénzügyi vizsgálat súlyos hiányosságokat mutatna ki.
  3. MR. ETHELBERT HARWOOD, 1. és 2. fia. Zilált pénzügyek, néhány szerencsétlen üzleti spekuláció. Jelenleg zsaroló leveleket kap egy társaságbeli ifjú hölgy múltjával kapcsolatban.
  4. MR…
  – Egy pillanatra ha szabad lenne a figyelmét kérnem, uram – szólalt meg tisztelettudóan a komornyik.

  Az író összeráncolta a homlokát.
  – Igen, Wilkes?
  – Köszönöm, uram. Vehetném-e a bátorságot, hogy megtudakoljam, miért óhajtja, hogy a bűntettet szerénységem követte volt el légyen?
  – Nos, Wilkes, egy igazi klasszikus krimiben úgyszólván közmondásosan a komornyik a gyilkos.
  – Nem kétlem, uram. Kérem, ne vegye tiszteletlenségnek, hogy megkérdeztem.
  – Kérem, Wilkes, nem történt semmi.
  4. MR. ARCHIBALD HARWOOD…
  – Még egy pillanatra ha szabad lenne tisztelettel további figyelmét kérnem, uram.
  – Tessék, Wilkes.
  – Köszönöm, uram. Ha megengedné, szeretném felhívni a figyelmét, uram, hogy őlordságának elhalálozása folytán állásom megszűntnek tekinthető, hacsak természetesen a kastély örököse nem szándékozik megerősíteni tisztségemben. Amíg azonban ez meg nem történik, kizárólag őlordsága iránti tiszteletem és családja iránti őszinte nagyrabecsülésem indít arra, hogy a családot továbbra is szolgáljam.
  – Igen, Wilkes, ennek tudatában vagyok. Még valami?
  – Igen, uram. A fentieket azért mondtam el, hogy értésére adjam: jelenleg nem fűz a hűség kötelme a családhoz. Mindezek végett bátorkodom ismét megkérdezni, uram: mi okból döntött úgy, hogy a gyilkost szerénységemben óhajtja feltalálni?
  – Már mondtam, Wilkes. Maga a komornyik.
  – Nem tudom, vehetem-e a bátorságot, hogy egy másfajta értelmezéssel álljak elő, uram.
  – Éspedig, Wilkes?
  – Köszönöm, uram. El kell mondanom, hogy javadalmazásomat illetően őlordsága sohasem volt szűkmarkú, ennélfogva mindig megengedhettem magamnak némi szerény szórakozást. Régóta kedvelője vagyok az irodalomnak, s úgy alakult, hogy valamennyi eddigi regényét olvastam, uram. Igen nagy hatást tettek rám, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem.
  – Igazán hízelgő, Wilkes.
  – Köszönöm, uram, ám sajnos kénytelen vagyok ezt a meg nem érdemelt dicséretet elhárítani. A hatás ugyanis, amelyet az ön regényei tettek rám, nem kimondottan illethető a pozitív jelzővel.
  – Ez szomorú, Wilkes.
  – Módfelett sajnálatos, uram. Megfigyeltem ugyanis, hogy az ön eddigi regényeiben kivétel nélkül számos gyanúsított is szóba jöhet, ám a tettes végül mindig egy alkalmazott: a szakácsnő, a szobalány, a sofőr, s három ízben már a komornyik.
  – Tudatában vagyok, Wilkes.
  – Egy pillanatra még, uram. Amikor ön volt szíves kitalálni kastélyunkat, őlordságát, családját és végül szerénységemet, kénytelen voltam venni a merészséget és utánanézni az ön munkásságának.
  – Úgy érti, hírlapcikkeimet és verseimet is megszerezte?
  – Nem irodalmi munkásságára gondoltam, uram. Pénzügyi vonalon jártam utána az ön tevékenységének. Kérem, ne kérdezze tőlem, hogyan csináltam… maradjon az én titkom. A személyzeti fertályon igen sokféle állásban levő ember fordul meg, s módomban állt számos hasznos kapcsolatot szerezni.
  – Térjen a lényegre, Wilkes.
  – Azonnal, uram. Kutatásaim arra az eredményre vezettek, hogy amikor ön kitalálja regényeinek szereplőit, gondosan ügyel arra, hogy a gyanúsítottak sorában több jó nevű úriember, illetve hölgy is legyen, akik pénzügyi nehézségekkel küszködve nyomban a felügyelő gyanújába kerülnek. Nehézségeik azonban semmiképp sem olyan súlyosak, hogy miután a gyanú alól tisztázták magukat s ekként módjuk nyílik felvenni a rájuk eső örökséget, ennek révén rangjukhoz illő jómódba ne kerülnének. Végtelenül lesújt, amiért kénytelen vagyok tiszteletlenséget elkövetni, de sajnálatos módon nem tehetek mást: fel kell tárnom ön előtt a következő megállapításomat is, uram.
  – Halljuk, Wilkes.
  – Köszönöm, uram. Arra kérem, őrizze meg a hidegvérét és ne cselekedjék elhamarkodottan, ez ugyanis mindkettőnk számára roppant sajnálatos következményekkel járna.
  – A lényeget, Wilkes!
  – Azonnal, uram. Hogy rövidre fogjam, uram, sikerült fényt derítenem arra a tényre, hogy miután ön ezeket a tiszteletre méltó személyeket tisztázta a gyanú alól, s ezzel módjuk nyílt örökségük felvételére, egy sem mulasztotta el szerét ejteni, hogy ön iránt érzett nagyrabecsülését kézzelfoghatóan is kifejezésre juttassa.

Az író elképedve olvasta a komornyik szavait. Vad gondolatok kergetőztek a fejében arról, hogy kitépi a papírt a gépből és elégeti, de Wilkes folytatta:

– Kérem, uram, ne tegyen semmi olyat, amit később megbánhatna. Természetesen módjában áll, hogy szerénységemet kiírja a regényből. Ám én már vettem a bátorságot felkészülni erre az eshetőségre, és feljegyzéseket készítettem, amelyekre önnek nem fog módjában állni rábukkanni, uram. Vettem a merészséget és a rejtekhely titkát rábíztam egy igen megbízható személyre, aki eljuttatja feljegyzéseimet a Scotland Yardhoz, ha szerénységem netán eltűnne, esetleg minden átmenet nélkül egy másik komornyik bukkanna fel a kastélyban. Legyen szabad hozzátennem, hogy a jegyzetek, melyekről említést tettem, tartalmazzák a titkos svájci bankszámla adatát és néhány átutalási bizonylat másolatát. Természetesen ön a legnagyobb körültekintéssel járt el, uram, azonban a szóban forgó összegek feladóiról nem mondható el ugyanez.

Az író egy egész percig ült magába roskadva. Aztán megkérdezte:

– És most?
  – Megnyugvással tölt el, hogy ezt kérdezi, uram. Ha szabad lenne javasolnom valamit, talán tegyen le arról a tervéről, hogy a gyilkost szerénységemben kívánja fellelni. Amikor a regény megfelelő pontjára ér, bizonyára lesz alkalmas jelölt erre a kétes dicsőségre.
  – Bizonyára.
  – Ami pedig azokat a feljegyzéseket és a svájci bankszámlát illeti, uram, talán megfelelő időpontban alkalmat tudna találni, hogy szerénységem szolgálatait valamilyen csekélyebb jutalommal honorálja.
  – Alighanem.
  – Bocsássa meg, hogy megzavartam, uram. Ez minden, uram? Köszönöm, uram.