Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Láng Attila D.

  

Ötödik típusú találkozás

*
  

Első típusú találkozás. Az észlelő látja az űrlények nyomait.
  Második típusú találkozás. Az észlelő látja az űrlények járművét.
  Harmadik típusú találkozás. Az észlelő látja az űrlényeket.
  Negyedik típusú találkozás. Az észlelőt az űrlények foglyul is ejtik.

A ragyogó tárgyak elhaladtak a kifutópálya felett, mely landolókoordinátákat villogott nekik, s ahol már nem volt senki, néhány yardnyira leereszkedtek a beton fölé, majd hirtelen lefékeztek, s aztán… csak lebegtek mozdulatlanul a kettős kereszt felett.
  Lebegés közben háromszögszerű alakzatot alkottak, ragyogó, szinte vakító fényeik kitartóan égtek. A tárgyak talán ötlábnyira közelítették meg a betont, majd visszapattantak úgy húsz láb magasságba. Mintha kacérkodnának a földdel, játszanának vele, kóstolgatnák, nyalogatnák a port, majd menekülnének, mintha megijedtek volna valamitől.
  A fényorgonát fejhallgatóval és ceruzamikrofonokkal felszerelt technikusok csoportja vette körül. A mikrofonokat a zenegéphez kapcsolták. Huszonöt lábnyi zsinór kígyózott mögöttük, kezükben jegyzetfüzet és zseblámpa.
  Egyikük, nyilvánvalóan a csoportvezető, megtörte a szinte áhítatos csendet:
  – Uraim, harmincévi tervezés és felkészülés eredményének lehetünk a tanúi néhányan ma este. Végezzük a dolgunkat! – Szünetet tartott, majd a fényorgona köré gyűlt technikusokhoz fordult, mindegyiknek külön-külön a szemébe nézett. – Rendben van, emberek. Kezdhetjük?
  Az irányítófülkében egy technikus beszélt a ceruzamikrofonjába:
  – TC sztereó. Idő és ellenállás… önműködő készen áll. Zenei interpoláció indul!
  Egy másik technikus hangját lehetett hallani:
  – ARP kapcsol! A sebesség hét és fél. Minden pozitív funkció készenlétben áll. Naplemente!
  – Indulás!
  Lacombe és David Laughlin, fehér overallban, szintén ott állt a szintetizátor mellett. A kétsoros billentyűzet előtt most egy fiatalember ült, William Shakespeare-re hasonlított. Láthatólag nagyon ideges volt, erősen izzadt, zsebkendővel törölgette arcát és kezét, úgy látszott, teljesen tudatában van, mekkora felelősség hárul rá: hónapok és évek kutatómunkája s reménye attól az öt hangtól függ, amit játszani készül. Nem szabad hibáznia.
  A ceremóniamester halkan vezényelt.
  – Oké! Kezdd a tonikával!
  Shakespeare leütötte az első hangot.
  A vezérlőfülkében a technikus a ceruzamikrofonjába szólt:
  – Zene indul.
  Borostyánsárga fény jelent meg a hatalmas táblán, majd elhalványult és eltűnt, ahogy a hang átúszott a kanyonon.
  – Egy hanggal feljebb – vezényelte a ceremóniamester, és Shakespeare leütötte a második hangot.
  A tábla most mély rózsaszínben ragyogott.
  Új hang és új szín. Most bíbor.
  – Ugorj egy oktávval lejjebb.
  A negyedik hang is felhangzott, és gyönyörű mélykék játszott a táblán.
  – Hidegkék… – mondta a vezérlőfülkében a technikus.
  – Fel egy tiszta kvintet – mondta a ceremóniamester.
  Felhangzott az utolsó hang is, majd elhalkult. A tábla ragyogó vörös színben ragyogott, majd elhalványult.
  – Semmi. Semmi az égvilágon – mondta a csoportvezető. A ceremóniamester Shakespeare-hez fordult.
  – Még egyszer a tonikát!
  Felhangzott egy hang, egy szín villant, és az öt hangból álló dallam s az öt szín megismétlődött a ceremóniamester utasítása szerint.
  A vezérlőfülkében a technikus közvetítette az eseményeket:
  – Re, mi, do. Alsó do. Szó.
  A hangok és színek elúsztak az aréna felett, és a három tárgy még mindig nem válaszolt. Csak lebegtek a föld felett, rejtélyesen villogva.
  Lacombe a konzolhoz lépett.
  – Encore. Une fois! Újra, még egyszer!
  Az öt hangból álló dallam megint felhangzott a visszhangos éjszakában, és az öt szín újra játszott és táncolt a táblán.
  – Szólaljatok már meg! – könyörgött a csoportvezető.
  – Plus vite! – vezényelt Lacombe. – Gyorsabban!
  Shakespeare a parancs szerint játszott. A hangok és színek villódzása betöltötte az arénát.
  Egyszer csak a járművek válaszoltak. Nem hangokkal, hanem színekkel. Mindegyik tárgy külön-külön ismételte a tábla színeit. Shakespeare abbahagyta a játékot. Ahogy az orgona hangjai elhaltak a kanyon felett, tökéletes csend borult az arénára. Egy hosszú pillanatra csak a szél zúgását lehetett hallani.
  Majd Lacombe újra Shakespeare-hez fordult:
  – Tovább! Folytasd! Folytasd!
  A csoportvezető is biztatta emberét: mindent bele.
  A zenész-mérnök nagyon-nagyon gyorsan kezdett játszani, a tábla s a három jármű egyszerre kapcsolódott be a játékba, teljesen egyszerre váltották a színeket. A szintetizátor körül az emberek erősen izzadtak. A többiekről is ömlött a veríték, annyira erősen koncentráltak a színüket változtató tárgyakra. Az embereket öröm töltötte el. Tulajdonképpen ez már több is volt, mint öröm. Ezt a lelkiállapotot még ember nem érezte. Hiszen ez volt a kapcsolat. Az első kontaktus a feljegyzett történelemben.
  Azután a három tárgy abbahagyta a válaszadást. Egyszerűen csak fogták magukat, s elrepültek. Három különböző irányba. Egyikük a magasba emelkedett s eltűnt. A másik kettő felcsapott a kanyon széle fölé, s már nem is lehetett őket látni.
  A zene abbamaradt. A tábla feketére váltott. Csend. Szélzúgás.
  Majd az aréna megbolydult, mindenki tapsolni és sikoltozni kezdett.
  Ezek a komoly, megfontolt tudósok és technikusok most ugrándoztak, hátba veregették, ölelgették egymást, kezet ráztak. A stadion fényei megint teljes erővel világítottak, az overallos és civil ruhás férfiak kitódultak a fülkékből. Úgy látszott, vége a nagy eseménynek.

– Ennyi! – hallatszott a magasból. – Köszönöm, remek volt. Tíz perc szünet után felvesszük az utolsó jelenetet!
  Az emberek szétszéledtek az arénában, ezerféle dologról beszéltek, az eget kémlelték és izgatottan várták a szünet végét.
  Fiatalember ugrott a kamera elé, kezében táblával. – Harmadik kétszáztizenegyes először! – Nagyot csattantott és félreugrott.

A hegy mögül, az egyik felhő belsejéből egy újabb valami kezdett kibontakozni. Nemcsak fekete volt, hanem hatalmas is, olyan nagy, hogy Roy nem tudta felbecsülni a méreteit. Ahogy a hatalmas feketeség, eltakarván a Holdat, a hegy fölé ért, akkora árnyékot vetett, hogy az a kanyonban mindenkit eltakart.
  – Ó, istenem! – mormolta a ceremóniamester, s térdre esett.
  – Szent isten! – kiáltott fel Laughlin, bár nem is hallotta saját szavait.
  Lacombe megbűvölten bámult.
  – Mon Dieu! – suttogta, rádöbbenve, hogy ha meg tudná mérni ezt a tömeget, akkor több mint egy mérföld széles lenne, s hossza, mely elfedte az egész eget, még mindig ismeretlen, mert a végét még nem lehetett látni.
  Egyszer csak megbillent. Egy gigantikus fénykör körülmetélte az alját, egy ragyogó fénykör robbant, mint valami fénykorona, és a fantomtömeg megnyílt.
  Ahogy a bázis fölé került, egy újabb hatalmas fényrobbanás villant fel mögötte, ami ezer ragyogó fénypontocskára szakadt. A fénypontocskák olyanok voltak, mint a szentjánosbogarak, csak ezek a „szentjánosbogarak” viszonylag kis járművek voltak, s úgy működtek, mint egy-egy vontatóhajó. Mindegyik „vontatóhajó” más-más színt villantott, és az ezer kis fénypont egy sokszínű állványféleséget alkotott, melyen a két mérföld hosszú, egy mérföld széles fantomtömeg elhelyezkedett. A fantom kissé elhajolt, ahogy az állvány a leszállópályához vezérelte.
  Az állványt alkotó vontatóhajók lehozták az anyahajót, s az mindent szétszórva, törve-zúzva leereszkedett körülbelül egy mérföld távolságban a landolókoordináta-fényektől. Akkora volt az óriás tömeg, hogy mikor letelepedett a bázis fölé, az eleje az egész tábort befedő tetőt alkotott.
  A bázisra néhány pillanatra halálos csend és sötétség borult.
  Majd a hajó kezdett megnyílni.
  Az egész fenékrész a fehér fényollóval körülmetélt fénykörtől kezdve óriási fénykohóvá tárult.
  Mindenki megfordult. Felvették a sötét szemüvegüket, és visszafordultak. De még a napszemüvegen keresztül is nehéz volt belenézni a vakító fénybe.
  A nyílás egyre tágult.
  Ez már túl sok volt. Mindenki hátrálva menekült.
  Igyekeztek minél messzebb húzódni az idegtépő fénykörtől, mely már vagy százötven yard széles lehetett.
  De a nyílás még mindig egyre tágult.
  Elsőnek Lacombe lépett újra közelebb, majd Neary s a többiek. A fehér kör óriási hőt bocsátott ki, de nem növekedett tovább.
  A hatalmas űrjárműből ciripelő hang tört fel. Mintha belül megvonaglott volna az űr. Aprócska alakok jelentek meg, s a tüzes kijárat felé törekedtek.
  Háromlábnyi magasak voltak, s annyiban hasonlítottak az emberre, hogy karjuk volt, és lábuk és buborékszerű fejük. De nem volt könnyű megkülönböztetni őket, mert körvonaluk az anyahajó tüzes sárga-fehér kohójára rajzolódott ki. Karjuk és lábuk hihetetlenül rugalmas volt, határtalanul meg tudott nyúlni. Ezt Lacombe mindjárt tapasztalhatta is. Az egyik kis jövevény egyik karjával átkarolta, s a kar addig nőtt, míg teljesen körbeérte a francia derekát.
  Először a jövevények csak tapogattak. Mintha a saját alakjukat ellenőriznék, összehasonlítva az emberekével, de ugyanakkor azt is figyelték, hogyan fogadják őket az emberek.
  Az érintés, tapintás volt a kulcs. Mindenütt mindent megtapogattak. S mivel az érintés olyan valami, amire az emberek különbözőképpen reagálnak, némelyik overallos technikus visszarettent, igyekezett kitérni az érintés elől, mások barátságosabban válaszoltak.
  A jövevények megérintették az emberek ágyékát, arcukat, végigsimították a hátukat. Ha valakinek ez nem tetszett, továbbálltak, s olyan valakit kerestek, aki nem bánta. És ha az emberek válaszképpen szintén megérintették őket, akkor a humanoida jövevények egy pillanatra mintha elaléltak volna, s többféle színárnyalat villogott át a testükön, s ragyogóan vibráltak.
  Amikor meggyőződtek róla, hogy „barátok” között vannak, a kis emberszerű lények még jobban belevetették magukat az érintés, tapogatás, simogatás orgiájába. Egy fehér ruhás csoportvezető feltépett egy láda Coca-Cola-konzervet, sorba felpattintotta a tetejüket, majd a kis élőlényeknek nyújtotta az italt, s megmutatta nekik, hogy kell a konzervből inni.
  A humanoidák válaszképpen a kezükre öntötték a kólát, ahonnan az ital eltűnt. A hatás azonnal bekövetkezett, a humanoidák pattogni kezdtek, mint a pingponglabdák, úgy feldoppingolta őket az ital, ahogy embert még sose.
  Két humanoida körülfogta Royt, s elválasztotta a többiektől. Majd eltávolodtak tőle, s otthagyták, hogy egyedül álljon, mintha azt akarták volna, hogy egyedül, szabadon döntsön. Neary megfordult, szemével Jillt és Barryt kereste, de nem találta őket. Majd észrevette Lacombe-t. Egy hosszú pillanatig nézték egymást, majd a francia bátorítóan bólintott és mosolygott.
  Roy visszafordult, és megtette előre az első lépést. Aztán megindult, először lassan, majd gyorsabban a hajó negatív gravitációs zónája felé, a tüzes, fényes nyíláshoz. A tizenkét űrhajós követte.
  A kis humanoidák sorfalat álltak az űrhajósoknak, majd elkísérték őket a ragyogóan kivilágított lépcsőn a nagy anyahajó izzó belsejébe.
  Az egyik kis teremtés kivált a menetből, és Lacombe-hoz hömpölygött.
  Kinyújtotta karszerű végtagját, s „kezével” az első hang szolmizációs jelét mutatta. Lacombe mélyen megindulva válaszolt. Majd a kis humanoida és a francia most már együtt mutatta a másik négy hang szolmizációs jelét is.
  Aztán Nearyt, az űrhajósokat és a kis jövevényeket elnyelte a tüzes fény. Neary tovább folytatta útját a menet élén, a rejtélyes anyahajó tüzes szívének mélyébe.
  A nagy, ragyogó nyílás becsukódott.
  Lacombe, Laughlin és a többiek csendben figyelték.
  És aztán a nagy fantomhajó lassan elszakadva a fényemelvénytől, felemelkedett. Az emelvény is kezdett emelkedni. Hamarosan ragyogó, színes lépcsőt formált az ég felé, és a hatalmas fekete hajó, melynek most már csak a szélei ragyogtak, felszállt a felhők fölé. Míg csak a nagy égi város a ragyogó csillagok legragyogóbbikává nem vált az égen.

– Ennyi! – szólt a hang a magasból. – Elsőre nem rossz. Mr. „Lacombe”, kérem, egy kicsit több érzéssel. Azt szeretném, ha látszana az arcán: megértette, hogy az összes bölcsesség, a szuperintelligencia, a tapasztalat, mely szükséges ezeknek az űrjárműveknek a megépítéséhez, hogy sok millió fényévnyi távolságokra utazzanak, mind benne van ennek a fantasztikus kis teremtménynek az öregedő arcában… érti, ugye? Akkor mindenki a helyére… felvétel!
  – Harmadik kétszáztizenegyes másodszor!
  A hegy mögül, az egyik felhő belsejéből egy újabb valami kezdett kibontakozni…
  – Állj, állj!…
  A háromlábnyi alakok megtorpantak a sugárzó fénykörben.
  – Nem, nem, nem! Kérem, uraim, önök most idegen lényeket néznek, nem a szomszédjukat! Lennének szívesen ennek tanújelét adni?
  – Harmadik kétszáztizenegyes harmadszor!…
  A hajó felemelkedett, hogy ismét kibontakozzon a hegy mögül.

Harmadik kétszáztizenegyes kilencedszer!
  A hajó ezúttal az arénában maradt.
  – Halló, kérem, mire várnak? – kiabált valaki. – Felvétel, hajó hegy mögül kibukkan, tessék! Induljanak már, hányszor mondjam? Be a hegy mögé, a mindenségit!
  Re-mi-dó-dó-szó.
  – Mi a baj? – kérdezte a hang a magasból. – Miért nem indul a hajó?
  Valahonnét a fények közül egy alak lépett elő. Háromlábnyi magas volt, s annyiban hasonlított az emberre, hogy karja volt, és lába és buborékszerű feje. Felnézett a sötétbe, és megszólalt:
  – Steve!
  – Tessék?!
  – Ez így nem megy! Nyolcszor szálltunk le és repültünk el újra… tudod, mennyi üzemanyag ez? Mi nem erre szerződtünk!
  – Megértelek. Nézd, sajnálom, de ez nehéz jelenet, nem egyszerű összehozni. Kaptok egy kis pótlékot, jó lesz?
  Az alak emberszerű mozdulattal bólintott. – Húszezer tonna!
  – Tizenöt! – hallatszott a válasz a magasból.
  – Húsz, vagy arra sem lesz elegendő, hogy itthagyjuk ezt a naprendszert!
  – Rendben. Akkor viszont most be a hegy mögé, újravesszük!
  A nagy fantomhajó lassan elszakadva a fényemelvénytől, felemelkedett. Az emelvény is kezdett emelkedni. Hamarosan ragyogó, színes lépcsőt formált az ég felé, és a hatalmas fekete hajó, melynek most már csak a szélei ragyogtak, felszállt a felhők fölé.

* A Steven Spielberg: Harmadik típusú találkozások című könyvéből vett részleteket Képes Anna fordította.