Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


27. KARRIER

– Columbia hívja a Földet, vétel.
  – Columbia, itt Houston, vétel.
  – Houston, itt Columbia. Nulla egész egytized méter per secundum sebességgel távolodunk a Földtől. Az idő jó, a rendszerek hibátlanul működnek. A pszeudokoleopterikus teszt sikeres.
  – Pszeudo… milyen teszt?
  – Pszeudokoleopterikus. Coleoptera, az bogarat jelent, tehát álbogaras az tudományosan pszeudokoleopterikus.
  – És a palacsintasütőt hogy mondják tudományosan?!
  – Frixorium.

Kissy csak jóval később jött rá, hogy Nimby azért tudta fejből a palacsintasütő latin nevét, mert utánanézett, összebeszéltek az egerével. Az álbogaras teszt mindenesetre valóban jól sikerült. Az idő jó volt, ami nem nagy csoda a nappali kellős közepén, és a Columbia kiválóan elbírta az álbogarakat. Többféle kiépítést is kipróbáltak, és legvégül, Mező módban már tizenkét álbogarat vitt föl.
  Az álbogarak nem tudtak repülni, egyszerű fadarabok voltak, az aljukra olyan rögzítőelemet csavaroztak, mint a bogarakra. Viszont néhány grammnyi pontossággal ugyanannyi volt a súlyuk, mint a bogaraké, így a Columbia teherbírását remekül lehetett velük tesztelni.
  A Columbiát egészen újfajta technikával építették. Nimby fenyődeszkából metszett ki szeleteket a famegmunkáló plotterével, s kétféle hosszúságú lécekre vágta, húszcentisekre és negyvencentisekre, rajtuk mindenféle lyukkal és horonnyal, amivel
  rotorokat, bogártartókat és elektronikát lehetett rájuk erősíteni, meg egymással is összecsavarozhatók voltak. Sokféleképpen, és a változatokat kínai írásjegyekről nevezte el.
  Az Egyes mód csak egy lécből állt, aminek a két végén volt egy-egy rotor. Nem tudott felszállni, két rotor nem elég, hogy a saját súlyát elbírja.
  A Száj mód négy rövid lécből összeállított helikó volt, mert a kínaiak a szájat egy kis négyzettel írják. A négy sarkán volt egy-egy rotor, a lécek közepén álbogarak, alul az elektronika és a kamera. Négy álbogárral épp hogy fel tudott szállni, nem volt megbízható. Hosszú léccel, lécenként két álbogárral már ki se próbálták.
  A Nap mód téglalap alakú gép volt, két hosszú léc három röviddel összekötve, a két végükön és középen. Rotorok a sarkakon. Így hét bogártartót lehetett fölrakni, de hát ez négy rotornak mindenképpen sok, több rotort tett föl a bogártartók helyett. A gép akkor volt stabil, amikor hat rotorja volt, de így a bogaraknak két-két rotor közvetlen közelében kellett volna leszállni, ami veszélyes, ha nincs teljes szélcsend. Nimby följegyezte, hogy erre még vissza lehet térni hosszabb lécekkel, és átépítette Mező módra.
  A mező kínai írásjegye egy nagy négyzet, amit két keresztező vonal négy kis négyzetre oszt. Nimby először most is a sarkokra tette a rotorokat, egyet pedig középre, de így rengeteg bogárnak volt még hely, sokkal többnek, mint amennyit az öt rotor elbírt. Ekkor változtatott. A keresztező vonalakra tette a rotorokat, egyet középre, és mellé kettőt-kettőt mind a négy irányban. Bogártartók nélkül a kilencrotoros gép valósággal a levegőbe szökkent, és amikor Nimby elkezdett álbogarakat rátenni körben a szélére, tizenkettőig jól bírta.
  – Fog ez menni – mondta Vanessa. – Ha nagyobb rotorlapátokat kap, kevesebbel is szépen fölszáll. Martin majd leméri, mekkora lécekre lesz szükség, hogy minden jól elférjen.
  – Ééén? – kapta oda a fejét Martin.
  – Te készülsz mérnöknek, nem?

A Columbia végül nyolc nagy, erős rotort kapott kereszt alakban, a kereszt közepén helyezték el az elektronikát és alul a kamerát. Az egyméteres oldalhosszúságú négyzet mindegyik szélén nyolc bogár fért el, és még maradt két kiló szabad teherbírása. Persze nem volt ennyi bogaruk, de Vanni szabadidejében már építgette őket.
  – Két kiló – tűnődött Nimby. – Soknak tűnik, de egyáltalán nem biztos, hogy a töltőrendszert meg tudjuk építeni ebben a méretben. Valószínűleg csak a bogarak egy részét tudjuk majd feltölteni.
  – Semmibogárnál kevésbogár is többogár – jelentette ki Elke bölcsen.
  Mostanra kialakult a helikopterépítő csapat. Vanni Beaulieu-ben, a padlásműhelyben bogarakat épített, átlagosan egyet naponta, ennyire futotta a munka mellett; elég hosszadalmas, aprólékos dolog, aztán a precíz beszabályozásuk még egyszer annyi, próbarepülések, finom állítgatások a rotorokon. Végül dobozba rakta őket, dróttal rögzítette, és hétvégén az egerek elhozták a heti termést. Kettőt postára adtak Elkének, legyen egy tartalék, ha az elsőt baj érné.
  Nimby a kölykök egy részével pedig megtervezte és felépítette a Columbiát, három hétig dolgoztak a prototípusokon, aztán még egy hétig a kész gépen. Közben készült már az Atlantis, a Challenger és az Endeavour is, normál méretű helikopterek, mint az Enterprise, hiszen az a cél, hogy minél több helyre jusson belőlük.
  Így aztán egyik délután Kissynél is megjelent egy kis piros kocsi, négy overallos szaki kecmergett ki belőle, nagy ládákat emeltek ki a csomagtartóból, szalutáltak és azt mondták:
  – Kisegérföldi Helikopterhangár-felépítő Szolgálat. Hova kívánja a helikopterhangárat és kisegítő létesítményeit, asszonyom?
  Kissy válaszolni akart, de valami lezuhant közvetlenül előtte, kis híján az orra hegyét lapította össze. Mire fölnézett, már még kettő száguldott utána, és egyre továbbiak.
  Kissy kinyitotta a száját, de megint becsukta. Fölkapták a ládákat, bezárták a kaput és rohantak. Mire beértek a házba, ömlött a hó.
  Tíz perc múlva öt rosszkedvű kisegér bámult ki a nappali ablakán. Már annak sincs értelme, hogy visszahívják Yves bácsit, vigye haza a fiúkat, Nimby úgy számította, hogy újabb tíz perc és derékig érő hó borítja a kertet. Könnyű volt kiszámítani. Kinyúlt az ajtón, bedugta az ujját a hóba és megállapította, hogy már kétcentis. Még egyszer ennyi idő és eléri a négy-öt centit, vagyis az övük magasságát.
  Szó se lehetett arról, hogy szakadó hóban odakint építsenek hangárokat. A szél is kezdett feltámadni.
  – Egykettőre mirelit egeret csinálna belőlünk – mondta Claude.
  Kissy sóhajtott. – Szentigaz. Gyertek, egérkék.
  – No hová? – pillantott rá Artu.
  – Valami hasznotokat kell vennem. A konyhába!

Île-de-France-ban egyáltalán nem lehetett ekkortájt hangárokat építeni, de repülni se, amíg Nimby föl nem tette a kérdést, hogy miért nem.
  – Az elektromos részeket lefóliáztuk, elképzelhetetlennek tartom, hogy bejusson a nedvesség. Valahogy nehezemre esik elképzelni, hogy úgy megül a géptesten a hó, hogy már nem tud repülni. Ez az, számítsuk ki. Kissy, nekem csupa liszt a kezem, de te remekül számolsz fejben, legalább vesszük valami hasznodat…
  Kissy megpördült a kezében a fakanállal, de végül nem verte meg a pimasz egeret, az egész konyha csupa liszt lett volna. Meg hát amúgy is reménytelen eset. Inkább szépen kiszámolta neki, figyelembe véve a Discovery szabad felületét és a hó fajsúlyát, amit megnéztek a neten, hogy hatcentis vastagságú hórétegnek kell belepnie a géptörzset, hogy a súlya elérje a rotorok szabad kapacitását.
  – No jó – mondta Nimby, amikor a tésztával megvolt –, megyek, kipróbálom. Szerintem ennyi hó sose fog rajta összegyűlni, mert leviszi a menetszél és a rotorszél. Meg a rendes szél. Körözni fog a ház előtt, egészen alacsonyan, amíg bírja. Ha valami elromlik, úgyis nekem kell megjavítani.
  – A Discovery?
  – A Discovery, minthogy az Enterprise és a Columbia szépen ledobozolva fekszik a Frédi bázison, ahova már úgyse jutunk haza többé, amíg tart a hóvihar. Utána meg nincs hol kipróbálni.
  Tényleg kipróbálta, kiküldte a gépet az ajtón és elindított egy programot, hogy körözzön fél méter magasan, a fal és a ház között, aránylag szélvédett helyen. Ha felküldte volna száz méterre, alighanem elfújja a szél, de így elkörözgetett másfél órát, amíg az aksi bírta. Akkor Nimby kitett egy nagy lavórt az ajtóba, leszállt bele, és otthagyta csöpögni, nemcsak mert nem akart disznóólat a házban, de le is akarta mérni, hogy mennyi hó rakódott a gépre. Nem sok. Negyed liter víz olvadt le róla, és az átvizsgálás során Nimby mindent rendben talált.
  – Well, mice. Tudunk repülni hóesésben. Sajnos hóviharban továbbra se.
  – Jó tudni – felelte Kissy.
  – És most? – kérdezte Artu. – Úgy értem, a hétvégi sütit megsütöttük, a hóvihar nem enyhült, mihez kezdjünk?
  – Játsszunk shindyset – javasolta Claude.
  – Az meg mi?
  – Egyikünk lesz a shindy, a többiek kinyomozzák, és akkor jön a verekedés.
  – Aha, verekedni nem is rossz ötlet. – Kissy nyújtózott egyet. – Jó, öltözzünk be és csapjunk össze.
  – Én ma már verekedtem – mondta Christian.
  – No kivel?
  – Hát Maverickkel, ki mással? Suli után hazamentünk és földhöz csapdostuk egymást. Nem mondtuk, hogy vettünk két garnitúra védőfelszerelést otthonra is?
  – De – emlékezett Kissy. – Tényleg mondtátok.
  – Azt hittem, egész másféle testgyakorlással vagytok elfoglalva olyankor – mondta Claude.
  Christian vigyorgott. – Csak sorban. Verekedés után zuhanyozni kell. Lakótelepen csak egy fürdőszoba van ám.
  Disznó, gondolta Kissy.
  – Kissyt meg ebből a szempontból hiába csapom földhöz.
  – Disznó! – csattant föl Kissy. – Egyébként se tudnál földhöz csapni. Gyerünk, egérkék, le az alagsorba, készülődni, a shindy mindig a legkövérebb egeret választja ki!
  Már surrantak is.
  – Nem baj, ha én nem állok be? – kérdezte Christian. – Inkább nézegetek egy kis gyerekpornót.
  Kissy hirtelen rádöbbent, hogy odafönt hagyta a palacsintasütőt.
  – Jobb, ha nem hergeled az egeret – tanácsolta Claude.
  – Én nem hergelem. De nem azért van a mirrorunk egy szép nagy pedofil fórumról, hogy rendszeresen tanulmányozzuk? Másképp hogy akartok shindyt fogni?
  – A szüleitek átvállalták ezt a részét – mondta Kissy.
  – Igen, egyszer. De a shindyk azóta is raktak már föl új képeket.
  – Majd valaki megnézi. Nálad nagyobb.
  – És azt is átvállalja valaki nálam nagyobb, amit Maverickkel csináltunk verekedés után?
  Kis csend lett, erre senki se gondolt.
  – Hé – szólalt meg Artu. – Én nem tudtam, hogy át is lehet vállalni…
  Nevettek.
  – Miért, igazán helyes, csak hozzám kicsit fiatalka. De azért…
  – Álmodozz inkább egy tagbaszakadt pasasról bikacsökkel – utasította Kissy.
  – Nem az esetem…
  – Viszont darált egeret fog csinálni belőled, ha nem készülsz föl.
  – És ha fölkészülök, sütsz nekem fasírtot a darált shindyből?
  – Örömmel.
  Artu csettintett a nyelvével, és mentek edzeni.

Kissynek esze ágában se volt hagyni, hogy Christian edzés helyett gyerekpornót tanulmányozzon. Egy kölyök soha nem edzhet eleget, alig fél éve nőtt ki a fülük, rengeteget kell még fejlődniük, mire leteríthetik a nagydarab shindyket. Ami viszont magát a gyerekpornót illeti, úgyse tudja megakadályozni, hogy a kölykök nézegessék, csak ha letiltják a hozzáférésüket az adatbázisnak ehhez a részéhez. S hogy az milyen rossz ötlet lenne, az félórával edzés után derült ki, amikor Christian fölnézett a táblagépről és megkérdezte:
  – Itt vacsorázunk, egérkék?
  – Hát ha nem áll el a hóvihar, itt is alszunk – felelte Claude.
  – Odakint közlekednek az autók – mondta Kissy szívtelenül –, bármikor hívok nektek egy taxit és mehettek. Ma már úgyse rakjátok föl azt a hangárat.
  Öt óra volt, koromsötét.
  – Csak mert ha itt vacsorázunk – folytatta Christian –, akkor lenne egy gondolatom azzal a darált shindyből sütött fasírttal kapcsolatban, amit Artu úgy szeretne.
  – No mondjad.
  – Mit szoktak írni az elhunytak sírjára?
  Kissy meghökkent.
  – Hogy jön ez ide?
  – Csak felelj, egérke.
  – Hát a nevüket, évszámokat, hogy mikor éltek…
  – És ha költő hal meg?
  – Ha költő… akkor… akkor… cin-cin… akkor is.
  – Tehát feltehetően nincsen túl sok sírhely azzal a felirattal, hogy ITT NYUGSZIK EGY KÖLTŐ?
  Kissy hátracsapta füleit. Nyúlt a gépéért. A többiek is.
  – Hol kell nézni?
  – Kalo tinketi tis ramon, la nami tun salana.
  Beütögették a nyolc számjegyet, és egy képsorozatot kaptak. Bikinis kislány fényképezkedett egy temetőben, mindenféle csábos pózokban ült, állt, feküdt egy síron.
  – Vau – mondta Nimby. – Szép síremlék.
  – Te csak ne gyönyörködj mások sírkövében – förmedt rá Kissy. – No jó, egérke, de egy temetőbe akárki besétálhat fotózni.
  – Ez igaz, de az ürgéről van már egy csomó adatunk. Most lehet hozzá egy hely, ahol már megfordult ezzel a kislánnyal. Méghozzá most az ősszel, látszik a levelek színén, és a kislány ugyanakkora, mint azokon az augusztusi fotókon, amikről azt írta, hogy a nyaralás alatt készültek. Tehát ezek is idei, azaz most már tavalyi fotók.
  Kissy tűnődve nézte a képeket. A hivatkozási szám az egész albumot kiadta, és mellette ott volt a shindy összes ismert adatát tartalmazó dosszié. A neve Grizzlie. Hogy képes valaki ekkora helyesírási hibával fotózni a lányát meztelenül? Azt ipszilonnal írják, nem ie-vel.
  A gyerek kisiskolás, de több éve készülnek róla fotók, az albumban tipegős korából is vannak meztelen képek. Olyan kép nincs, amin ő is hozzányúlna, és a gyorslistába kiírt adatok szerint nincs is tudomásuk arról, hogy megtette volna. Viszont ez is zaklatás, és más gyerekekről birtokol pornót. Egy tízévest állítólag lefektetett. Mindenképpen cellára érett. De egy temető?
  – És ha ötszáz kilométerre laknak a temetőtől? – kérdezte Claude pontosan azt, amire Kissy is gondolt.
  – Lehet – felelte Christian. – De nekem valami azt súgja, hogy nem. Szerintem idegen helyen nem fotózkodnának.
  – A fürdőruci ezúttal rajta maradt a gyereken – vetette közbe Nimby, érezhető sajnálkozással a hangjában. Kissy zsebében mocorogni kezdett a kés.
  – Igen, ez valóban sajnálatos – bólintott Christian –, akarom mondani, még így is túl sok gond adódhat idegen helyen. Valaki meglátja őket és baj van.
  – Miért, ismerős temetőben nem láthatja meg őket senki? – billentette meg a fülét Kissy.
  – De, csak ott tudja, merre pucoljanak meg, ha forró a talaj.
  – Hm. Hát… minden lehet, egérkék, de én azt mondom, hogy csak azt írjuk föl, hogy jártak abban a bizonyos temetőben, azt ne, hogy környékbeliek. Ha ki tudjuk deríteni, hogy hol van az a sír. Név nélkül nem sok esélyt látok.
  – Hát nekem nincs még akkora fülem, mint neked – ismerte el Christian –, de kiderítettem. Beírtam a keresőbe. Ez Émile Deschamps sírja, élt 1791-től 1871-ig, költő, író, műfordító, újságíró, librettista, dramaturg. Ő írta Berlioz Rómeó és Júliájának szövegkönyvét. „A régóta szunnyadó gyűlölet / Fölkelt, mint a pokol; / Capuletek, Montaguk, két ellenséges ház, / Veronában keresztezték a vasat…”
  – Hagyd már abba! Azt mondd meg, hol van eltemetve!
  – A Nôtre-Dame temetőben, Versailles-ban.
  – Cin-ciiin?…
  – Ahogy mondod.
  – Szerintem – Nimby a füle mögé tette egy ujját és megbillegette elismerésül – jelöld be, hogy ez a helyszín hol van, és nézzük meg ennek a cicának az anyagát abból a szempontból, hogy van-e még valami, amit Versailles-hoz köthetünk. De azt azért ne jelentsük ki, hogy ott lakik.
  – Medvének – mondta Kissy. – Grizzlie.
  – Helyes, medvének – bólintott Nimby. – Én pedig elmegyek a temetőbe, nem most, majd világosban, kíváncsi vagyok valamire.
  Másnap oda is ment, felszállt a helikopterrel és aprólékos gonddal beállt úgy, hogy pontosan abból a szögből lássa a sírt, mint a képek némelyikén. Egymásra vetítette a fotót és a Discovery által látott képet, és ellenőrizte, hogy a háttér is teljes fedésben legyen.
  – Well, mice – hívta az alapítványt –, a medvénk vagy a feje fölé tartott géppel fotózott, vagy hozott egy létrát, mert itt ha feláll egy másik sírra, akkor túl messze van, vagy pedig égimeszelő. A képek százkilencven centi magasról készültek. Fényképezőgépet használt, aminek a hátulján kijelző van, a címkékben megvan a típusa. Ha azt a szeme elé tartotta, akkor legalább százkilencvenöt centire nőtt. Beírom az adatbázisba.
  – Szép munka – felelte Kissy, aki éppen fölfelé baktatott a metróból –, most sétálj körbe az utcákon, egy ekkora lakli messziről is látható.
  – Inkább művelődöm egy kicsit. Tudod, én egész nap lélekölő fizikai munkát végzek, ami ráadásul életveszélyes is, hiszen a rugó bármikor lecsapódhat, amíg óvatosan kihúzom a sajtot. Szükségem van egy kis magasabb kultúrára.
  – Elmész a zenekarhoz – hökkent meg Kissy, és nekiment volna egy lámpaoszlopnak, ha az gyorsan félre nem ugrik. Hiszen a pasi zenész. Tett egy-két megjegyzést, amiből kiderül, hogy komoly zenével foglalkozik.
  – Sokkal jobb helyre megyek. Olyan helyre, ahol már látták a zenekart.

Nimby elment a versailles-i hangversenyterembe és elbeszélgetett a portással, aki nyilvánvalóan mindenkit ismer. A portás bólintott, elégedetten, amiért méltányolják az ő tudását. Nimby elmondta, hogy a kishúga is zenész szeretne lenni, szintin játszik és énekel, véletlenül volt is nála hangfelvétel, amin Vanessa játszik és Kissy énekel. És szeretné meglepni a születésnapjára. A kishúga bolondul a zenészekért, és látott egyet, aki nagyon tetszett neki, valamit magyarázott a technikájáról, hogy az annyira csodálatos, de ő, Pierre – így hívták Nimbyt ezúttal –, őszintén bevallva, nem emlékszik, hogy mit mondott, mert semmit sem ért a zenéhez, azt is elfelejtette, hogy milyen hangszer volt. De Isabelle nagyon szeretne találkozni azzal a művésszel és föltenni neki néhány kérdést, vagy legalább egy autogramot kérni, de hát még a nevét se tudja. Azt viszont igen, hogy nagyon magas férfi, két méter körül lehet. Ha legalább azt tudná, hogy hívják, hogy ha látja a művészbejáróban, megszólíthassa.
  – Hát ilyen magas zenész nem sok jár nálunk – mondta a portás elgondolkodva –, alighanem az a csellista lesz, ej, hogy is hívják…
  Nem csekély fejtörés után eszébe jutott. Pierre őszinte hálát rebegett, és visszaballagott a szemközti kiskocsmába, ahol tíz eurót fizetett a csaposlánynak, hogy őrizze a hátizsákját és a helikósdobozt, visszavette, megköszönte, s helyet foglalt a csomagokkal meg egy palack narancslével.
  – Gondolom, azóta megvan a címe is, egérkék – mondta.
  – Meg hát – felelte Claude. – Nem sok embert hívnak Aristide Polackowskinak.
  – Milyen név ez? – kérdezte Maverick.
  – Hosszú – tájékoztatta Françoise.
  – Le Chesnay, rue Mermoz negyvenhét – mondta Claude. – És tudjátok, mi az érdekes?
  – Vanessa – felelte Nimby. – Én mindig nagyon érdekesnek találtam.
  – Ő is, de nem erre gondoltam. Az utca végén ott van a temető.
  Cincogtak.
  – Túl sok a véletlen ahhoz, hogy véletlen legyen. Well, mice, ha már úgyis itt vagyok, odasurranok, becsöngetek, megverem, effélék.
  – Negatív – felelte Niala. – Nincs otthon.
  – Hát te ezt honnét tudod, egérke?
  – A zenekar honlapjáról, jelenleg Japánban turnéznak. A hétvégéig várnod kell.
  – No jó – mondta Nimby. – Akkor irány a rue Mormez.
  – Mermoz! És nincs otthon!
  – De a bizonyíték igen. Már véget ért az iskola.
  – Cin-ciiiin?
  – Pontosan. Elvégre az egész a levegőben lóg. Egyszer járt a gyerekkel a versailles-i temetőben, de ettől még élhet Bordeaux-ban is. Csinált néhány képet magasról, de ettől még lehet kis dugó, csak éppen valamiért föltartotta a gépet. Az, hogy találtunk Versailles-ban, pont a temető mellett egy langaléta zenészt, semmit sem jelent, ha nem találjuk meg a gyereket is.
  Odaküldte a Discoveryt, körülrepülte a házat. Csinos, nyugalmas kis villa. Semmi mozgás, a redőnyök leeresztve.
  Kissy egy kapualjba húzódva figyelte. Egyszer csak meghallott egy férfihangot közvetlen közelből.
  – Helló, szép kislány. Mennyi egy óra?
  – Hatvan perc – felelte Kissy gondolkodás nélkül, föl se pillantva.
  – Hülye egere! – sivalkodott a fülhallgatójában az alapítvány száz hangon. – Föl akar szedni! Nézz föl és vágd orrba!
  Kissy fölnézett és meglátott egy vigyorgó férfiarcot.
  – Vágjam orrba?
  – Tessék? – lepődött meg a férfi.
  – Ébresztő! Egérke! Kissy! Kissy!
  – Ébren vagyok – felelte. – Azt mondjátok, hogy vágjam orrba?
  A pasas meghökkenten nézett rá, és egy szempillantás alatt eltűnt a szeme elől.
  Kissy visszahajtotta nagy füleit a táblagép fölé és figyelte, ahogy a Discovery körberepüli a zenész házát. Nyilván nincsenek otthon.
  – Gyere vissza holnap – mondta. – Reggel, amikor a gyerek iskolába megy.
  – Amikor kijön a kapun – pontosította Vanessa. – Nem amikor még a fürdőszobában van.
  – Hm, pedig mondasz valamit ezzel a fürdőszobával. Legjobb lesz programot írni rá, mert holnap reggel én is iskolába megyek, és nem érek rá itt bámészkodni. Elteszem a pontos koordinátákat és hazafelé menet megcsinálom.
  Meg is csinálta. Másnap reggel a Discovery önműködően elindult, átszelte a húsz kilométeres távolságot Franconville-től Versailles-ig, a szomszéd utcában egy lapos tetőn leszállt, John és George felröppent a fedélzetéről, és figyelőállást foglaltak el Polackowskiék házával szemközt, két ponton, ahol ráláttak a kapu környékére. Félóra múlva felszálltak megint, visszatértek a Discoveryre, s az hazarepült velük.
  A felvételt Elke nézte meg először, neki volt szünete a leghamarabb. Rajta volt, ahogy kijönnek a kapun, de az arcuk nem volt felismerhető. Egy nő és egy piros kabátos gyerek. Nyilván lány.
  – Már az is valami, hogy tényleg van lánya – mondta Françoise.

Az alapítvány úgy döntött, nem keresik meg a Polackowski családot, amíg az apa külföldön van. Túl nagy a rizikó, hogy az anya értesíti a vádakról, akár teljesen jóhiszeműen, mert nem tud semmiről, akár lehet cinkos is – aztán a maestro egyszerűen elfelejt hazajönni.
  – Túlságosan hasonlít a neve Roman Polańskira – morogta Nimby.
  – Bolond – nevetett Kissy. – Az semmit sem jelent.
  – No reszkír, no fejfájás – volt a válasz.
  Kissy rávigyorgott Ködöcskére és egy halom dobozzal kisurrant a konyhába. Már javában készültek az egeres hétvégére, Tom hamarosan indul a reptérre a D’Aubisson nővérekért. Angélique céges ügyben lót-fut az ország távoli sarkaiban, egyáltalán nem tud eljönni, Pi pedig Toulonba utazott, megbetegedett a nagyapja. Anyáék is elutaztak, szintén céges ügyben, az a beruházás, ami miatt Amerikában voltak, de most Tokióba kellett menniük. Csak hétfőn jönnek meg, ezért Tom elhozta Suzyt és Macskát Franconville-be, Kissy mellette ült, és Tom azon vidámkodott, hogy két macska, egy kutya és egy egér ül a taxiban, valahol föl kellene venniük egy kengurut is. Kissy figyelmeztette, hogy konfliktus esetén a kenguru az egér pártját fogná, ez az egyik közös filmjükben is megtörtént már, a cirkuszból szökött meg egy kenguru, és sorozatosan ráhozta a frászt Tomra, mert ugyanúgy nézett ki, mint Jerry, csak sokkal nagyobb volt.
  A konyha úgy nézett ki, mint egy tökéletesen előkészített műtő, ami csak az orvost várja. Az orvos hamarosan taxiba ül és hozza magával a beteget is, nem Nizzából, előbb elmennek valahol a belvárosba Vanessa egyik barátjához, akitől hatalmas hűtőládákat vesznek át, úgy jönnek. Huszonhárom kisegér veti rá magát ma este a szusira, akkor is, ha ezúttal Vanessa csak a tálalást végzi.
  Kissy elhelyezte a dobozokat és visszament a nappaliba. Nagyjából készen voltak mindennel. A padlón két kutyát helyeztek el festői összevisszaságban. A sarokban álló polcon alvó macska is megszemlélhető. Az ablak alatti fotelban két kislány, egy barna meg egy vörös csókolózik, egérfülekkel. Az állatkert teljes.
  – Én – nyomott rá ekkor Nimby a telefonjára. Néhány pillanatig hallgatta, aztán hirtelen megnyomta a kihangosítót és kétszer három rövidet intett Kissynek. CC, rendőrség?!
  – Várjon, kedves – mondta egy öreg néni sipító, vékony hangján. – Beszéljen hangosabban, tudja, az én koromban már nem olyan jól fog az ember füle.
  Ekkor fölvették. Kissy kilépett az ajtón és becsukta, nehogy behallatsszon a hangja Nimby vonalába.
  – Kissy Chaton, Jerry Alapítvány. Ne szóljon semmit, csak hallgassa!
  Rányomott Nimby telefonjára és kiadta a hangját ide.
  – Baj van, Guizard néni – harsogta egy férfihang. – Marcel balesetet okozott.
  – Marcel? Marcel? – sápítozott az idős madame Nimby Guizard. – Melyik Marcel?
  – Az unokája, néni kérem! Én mellette ültem a kocsiban. Nem sérült meg senki, de elég nagy a kár, muszáj kifizetni, különben beperelnek minket, le is csukhatják Marcelt! Hall engem, néni?
  – Hallom, hallom – sipákolta Nimby. – Jaj, jaj, jaj, borzasztó. Hol vannak most?
  – Szerencsére nem vagyunk messze magától. Van kétezer eurója?
  – Hát az van.
  – Akkor elmegyek magához, hallja? Marcel nem mozdulhat innen, mert övé a kocsi, de én elhozom neki a pénzt! Jó, Guizard néni?
  Nimby helyeselt, Kissy pedig beleszólt a vonalba.
  – Hallott mindent, uram? Ez élő közvetítés a társam telefonjáról, Guizard néni nálunk nincsen, nyilván mellétárcsáztak. Keressék meg a nénit, nála elkaphatják a csibészt.
  – Elkapjuk, ne aggódjon. Mondja a számukat.
  – Ez, amiről most beszélek, telefonközpontunk van.
  – Köszönöm, Guizard néni! – kiabálta a csibész. – Negyedóra és ott vagyok magánál!
  – Hallja, negyedórájuk van az ügyre – mondta Kissy.
  – Az bőven elég is – felelte a rendőr magabiztosan. – Köszönjük, visszhall!
  De több idejük volt, mert madame Nimby az ő beszélgetésüket nem hallotta, és kisírt még negyedórát, mondván, hogy ő korán fekszik, és az ágyból kikecmeregnie az öreg csontjaival bizony nem könnyű. Majd ha maga lesz ilyen öreg, fiatalember, bizony maga se ugrál egykönnyen.
  Aztán búcsút mondott neki, mintha nem találkoznának félóra múlva – tényleg nem fognak –, letette, és Kissyre vigyorgott.
  – Befújtad a csókát, lelkecském? – kérdezte még mindig ugyanazon az öreg nénis hangon. Kissy mellett a zsebek gurultak a nevetéstől.
  – Minden tele lesz Charlie Charlie-val, mire odaér, csak hagyd ezt abba, jaj, az oldalam.
  – Hát jó – mondta Nimby mély Bud Spencer-hangon.
  Persze soha nem tudták meg, hogy a rendőrség elkapta-e a szélhámost, de azért elkönyvelték a Jerry sikerei közé. Jól indult a hétvége, és a csapat nagy része még itt sincs!

Éppen befutott még néhány kölyök, amikor Nimby megint fölkapta a telefont.
  – Mondd, apa! Igen? Persze hogy tudom. Hát… csak Kissy. Egérke! – harsogta túl a zsivajt. – Itt van a jogsid?
  – Hol máshol lenne? – nézett rá Kissy, és megpróbált odajutni a társához, de a rengeteg egér kavargásában legalább harminc kutyát is végig kellett simogatnia. Nimby jött oda hozzá, letéve a telefont.
  – Gyere, egérke, akár kabátot se vegyél, ki se kell szállnod a kocsiból.
  – Cin-cin?!
  – Apa itthon hagyott egy szerszámos ládát, de mégiscsak kell neki. Csak te vagy itt, akinek van jogsija.
  Kissy szólni se tudott. Követte Nimbyt a garázsba, de azért a folyosón mégiscsak megtorpant, belenézett a tükörbe, megigazította haját és föltette bársonyfüleit. Akárki beláthat az ablakon, rendesen kell kinéznie.
  Nimby berakta a ládát a csomagtartóba. Közepes méretű láda volt, vagy tíz kilót nyomhatott.
  – Nem mondta ugyan, de szerintem ez is kelleni fog – Nimby berakott még egy dobozt. – Figyelmeztesd, hogy ott van.
  – Jó.
  Kissy beszállt, becsatolta magát, nagy összegű biztosítást kötött, az egereket… csak egy egér volt, és az nem volt útban, a garázsajtót nyitotta. Kissy elfordította a kulcsot, kigurult, kitette az indexet balra, körülnézett, kikanyarodott az utcára és ment. Vezette az autót, életében először igazi, vizsgázott sofőrként. A körforgalomnál sokan voltak, de hamar beengedték, nyilván látták a füleket és tudták, hogy segítségre van szüksége, vezetés közben nem tudja magát megvédeni, ha autós macska jönne.
  Perceken belül alkalma nyílt még egy vizsgát tenni. Az avenue des Marais-n, a vasút után megtorlódott a forgalom, sokan voltak, Kissy együtt araszolt a többiekkel, amikor meghallotta hátulról a szirénát. Cincogott egyet, belelépett a gázba, és az éppen nyert pár méter szabad útját arra használta, hogy kihúzza a kocsit jobbra és felugrassa a járdára. A mögötte jövő csak akkor reagált, amikor látta, hogy Kissy mit csinál. Kissy lassan gurult a járdán, a mentőautó elszáguldott mellette, Kissy nagy sóhajjal tekerni kezdte a kormányt balra, és jó utat kívánt neki.
  Már látta a műhelyt, amikor észrevett egy kisteherautót nyitott motorháztetővel. Nem állhatott meg, jöttek mögötte, ment tovább, s bekanyarodott a műhely elé. Yves bácsi kisietett.
  – De jó, hogy elhoztad, köszönöm.
  – Mást is hoztam: munkát – szólt ki Kissy az ablakon.
  – Nocsak, mifélét?
  – Egy lerobbant kisteher áll a hátam mögött.
  – Hát én nem szívesen vitatkozom veled, de nem áll a hátad mögött senki.
  – Ej, nem közvetlenül. Úgy kétszáz méterre innen – Kissy belenézett a tükörbe –, látod a sárga buszt? Azon valamivel túl. Két muki hajol a gyomrába, és nem tűntek valami vidámnak.
  – Igen? No jó, odaküldöm az egyik legényt. Ezt is köszönöm. Otthon minden rendben?
  – Hogyne, már szaporodik a kisegércsapat, mire hazaérek, fenekestül fölfordítják a házat és valószínűleg megeszik a cicát.
  – A te cicád…
  – Jogilag. Amúgy egyedül Vanessát szereti… illetve… őt legalábbis nem utálja. Jaj, Nimby üzeni, hogy berakott még egy dobozt, mert kellhet.
  – Vedd ki azt is, Ali! Igaza van, tényleg jó, ha itt van. Kösz mindent, egérke.
  Kissy szalutált és indított.

Amikor hazaért, már nyílt is a kapu, hiszen figyelik a telefonja hollétét az egérkeresőn. Vagy kinéznek az ablakon. Molly ugrált a kertben, nyitotta a garázsajtót, de Kissy nem jött beljebb.
  – Nem mennél a csodába a lökhárítóm elől, egérke?
  – Ja, de! – A kislány arrébb ugrott, de ahogy Kissy behajtott a garázsba, már ott volt mellette megint.
  – Tűnés innét, amíg mozog a kocsi!
  – Odaküldtük a Columbiát – újságolta Molly alig lépésnyi távolságból.
  – Hová „oda”?
  – Versailles-ba, a zenészhez! Most kötünk fogadásokat, hogy meglátjuk-e a kislányt és az lesz-e, akit a medve fotózni szokott.
  – De hisz már sötét van, ez nem tűnt föl, nagyeszű kisegerek?
  – De odabent világos van!
  Kissy kivette a kulcsot, aztán visszadugta, rájött, hogy amikor a kocsi a garázsban áll, Yves bácsi mindig ott tartja.
  – És a szobában akartok elrepülni a zenészhez?
  – Jaj már. Őnáluk a szobában! Bekukucskálunk az ablakokon, és hátha meglátjuk. E. T. is milyen rendes emberekkel ismerkedett meg így. A Columbia nyolc bogarat vitt, körberepüljük a házat és benézünk minden apró résen.
  A nappaliban már minden tömve volt az alapítvány sürgő-forgó nagyfülűivel, Kissy egy villanásnyira látott köztük egy kisfülűt is, Tomot, aztán a nyakába ugrott Vanessa.
  – Nahát… ti mikor jöttetek, egérke?
  – Öt perce sincs.
  – És a taxi hova lett?
  – Andreas kiviszi Yves bácsihoz, valami nem jó a motorban, aztán visszajön és velünk egerezik. Úgyhogy Inge is kijön, ha el tud szabadulni.
  Miután Nialával is üdvözölték egymást, Kissy helyet keresett magának a bútorokon, földön üldögélő egerek sokaságában, és megállapította, hogy a cica nincs már a polcon, amin korábban aludt. Remélhetőleg hagytak egy falatot belőle.
  A tévén fölfedezte a környék térképét, Houilles fölött piros kör jelezte a Columbia helyzetét, gyorsan haladt dél felé.
  Kissy hirtelen megriadt.
  – És mi van a szusival?
  – Üdvözletét küldi, kint van a konyhában, lassan hagyjuk szobahőmérsékletre melegedni, aztán tálaljuk.

A Columbiával Elke szállt le egy magasabb épület tetejére, húsz méterre a célponttól, a másik utcában. Itt persze vaksötét volt, hiába égtek az utcai lámpák, ide nem világítottak, de Nimby számított erre, és a Columbia alján elhelyezett egy kis fogyasztású, de erős LED-lámpát. A leszálláshoz bekapcsolták, a kamerát lefelé fordították, és Françoise felszállt egy bogárral, azzal nézte az anyahajó és a leszállópálya közötti távolságot. Nimby külön erre az alkalomra átdefiniálta az elevátort, sokkal finomabb szabályozásra állította. Ha húsz kilométerre innen, egy idegen ház tetején elveszítik a Columbiát, soha nem szerzik vissza.
  A két kislány videószemüvegben figyelte, amit a gépe lát, ők többiek a nagy tévén, osztott képernyőn. Mavericken és Nique-en is szemüveg volt, a kezükben éles vezérlő, bármikor be tudtak ugrani bármelyik zseb helyett. De Elke úgy tette le a hatalmas gépet, mint egy tollpihét.
  – Fünfzig – mondta Jennifer. Az ő feladata volt a magasságmérő leolvasása, németül, hogy Elke gondolkodás nélkül értse. – Fünfundvierzig… vierzig… fünfunddreißig… dreißig… fünfundzwanzig… zwanzig… fünfzehn… vierzehn… zwölf… zehn… acht… sechs… fünf… vier… drei… zwei… eins… null, fertig!
  – Kész vagy, egérke – ujjongott a csapat. Elke nagy sóhajjal vette le a szemüveget, de Françoise is, és átölelték egymást.
  A GPS persze nem tudta centiméteres pontossággal megadni a gép magasságát, és nem is lett volna értelme, hiszen a háztetőét úgyse tudták. Egészen másképpen csinálták: előre lemért perspektíva segítségével. Françoise bogarának másfél méterre kellett lebegnie a Columbiától, kicentizve, hogy az anyahajót pontosan akkorának lássa, amekkorát Nimby előzőleg megmért és berajzolt a HUD-ra sárga jelzések formájában. Amikor a Columbia lábai fedésbe kerültek ezekkel a jelekkel, akkor Nimby bekapcsolt egy magassági skálát, ami csak addig volt pontos, amíg a gépek tartották ezt a távolságot. A Discovery tartókeretének egy sor piros vonalkával kellett fedésbe kerülnie, ez adta meg a magasságát. Nimby azt mondta, ez ugyanaz, mint amikor hegyek vagy házak magasságát állapítjuk meg optikai eszközökkel.
  – Jól van, egérkék. – Nimby lekapcsolta a Columbia világítását. – Indulhat az első páros.
  – Alfa felszáll – mondta Chantal.
  – Béta felszáll – kontrázott Niala.
  A két bogár átvágott a házak fölött és hozzálátott felderíteni a csellista kertjét, óvatosan. Délután volt, plusz négy fok, szélcsend – akármiért kijöhet valaki a kertbe. De nem volt kint senki. Két perc után Alfa megközelítette az emeleti ablakot, ami mögött fényt láttak, Béta pedig felfedező útra indult a ház körül.
  Az emeleti szobában nem volt senki. Alfa helyet keresett a kerti fákon, ahonnan szemmel tarthatja az ablakot. Béta a ház másik oldalán talált egy földszinti ablakot, ahol szintén volt fény, mozgást is láttak mögötte, de a függöny túl vastag volt, nem lehetett kivenni részleteket.
  Vártak. Béta visszatért a Columbiára, nem volt értelme fogyasztani az üzemanyagot. Alfa egy vastag ágon ücsörgött, az emeleti ablakot figyelte. Ők pedig hozzáláttak a szusihoz. Félóra múlva Nique felszállt Gammával, fölváltotta Alfát, hiszen valamicske áramot a kamera is fogyaszt. Az ablak mögött semmi mozgás.
  Éppen elfogyott a szusi, amikor a tévéről eltűnt az ablak, csak sötétséget láttak.
  – Mi történt? – kérdezte egyszerre sok ezer kisegér.
  – Lekapcsolták a villanyt – felelte nyomban ugyanaz a sok ezer kisegér.
  – Nem lehet – mondta Vanessa, és fölkapott egy szemüveget meg egy vezérlőt. – Megvan, a gép visszajelez, magasság zéró, dőlésszög százhatvan, a gép a hátán fekszik a földön!
  Kissy rémülten nyúlt egy vezérlő után, fölrakta a szemüveget és már kapcsolt is. Ő is ugyanezt látta. Akkor elveszítették a bogarat.
  Gyorsan továbbkapcsolt és jelentette:
  – Delta felszáll! Megkeresem.
  – Negatív, egérke, menj és figyeld az ablakot, vaksötét van ott, ahol az a bogár lezuhant. Gammát kikapcsolom, most nem tudjuk megkeresni, majd reggel.
  – Bekapcsolom a ketrecet – mondta Nimby. – Gamma működőképes, tehát nem műszaki hiba, hanem elvesztette a kapaszkodót az ágon, fejjel lefelé a fűbe zuhant, és most nem tud felszállni, a rotorok automatikusan kikapcsolnak, ha akadályba ütköznek. A megfigyelőállás három méter negyvenen van, három méter magasra ketrecet rakok.
  – Mi az a ketrec? – kérdezte Tom.
  – Nem fognak ez alá menni, ha még egy gép zuhanni kezd, azonnal beindít és lebegve marad, amikor ezt a magasságot eléri.
  – Értem. Mit gondolsz, vissza tudjátok szerezni?
  – Reméljük a legjobbakat. Hajnalban odaküldjük a Discoveryt a daruval, megpróbáljuk fölemelni. Ha olyan helyen van persze, ahol hozzáférünk.
  – Drága holmi, gondolom.
  – Nem két fillér, de az anyagi érték másodlagos. Figyelj, nagy kék cica. Polackowskiék kertjében van. Azt tudjuk, hogy van gyerekük. Reggel az a gyerek kint játszik a kertben és megtalálja a helikót. Nem tudja, mi az, beviszi az anyjának, és nekünk esélyünk se lesz elrepülni, ha csak két ujjal fogja, az már sokkal erősebb, mint a rotorok ereje. Bentről kiszabadulni még kevésbé, illetve akkor már lényegtelen, elég, ha az anyja meglátja a helikoptert a kamerával, és elmondja a férjének, aki súlyos pedofil, úgyhogy biztosan nem arra fog gondolni, hogy egy játszadozó környékbeli gyereké, hanem hogy őutána kémkednek.
  – Úgyis megtudta volna, amikor kattan a kezén a bilincs, nem?
  – De, csak még nincs bizonyítékunk. Amit megfigyelünk, az szemlátomást a gyerekszoba. De mi van, ha csak égve felejtették a villanyt, a gyerek meg valahol máshol alszik? Vagy ha két gyerekük van, és nem az alszik ott, akiről szexképeink vannak?
  – Ha két gyerek van, mindkettőről csinált volna képeket, nem?
  – Kislányevő – mondta Elke. – Másik gyerek fiú hátha.
  – Ez most mindegy – vont vállat Niala. – Vissza kell szereznünk a gépet. Folytassuk a megfigyelést, amíg a bogarak bírják, aztán hazahozzuk és feltöltjük őket. Hajnalra álljon készen a teljes flotta, a nagy gépekkel együtt.
  – Odamehettek és fölvehetitek a kis mancsotokkal – mosolygott Tom. – Csak húsz kilométer, és nektek nem okoz gondot átmászni egy kerítésen.
  – Ezt végső esetre tartogatnám – mérlegelte Nimby. – Azon az oldalon egy nagy ablak van a földszinten, és nem tudjuk, mikor járnak arra, lehet, hogy valaki alszik mögötte, és fölneszel. Kutyájuk is lehet, attól, hogy még nem láttuk. Egyébként pedig akár visszaszerezzük azt a gépet, akár nem, gyakorolnunk kell a helikók mentését kizárólag távvezérelt eszközökkel, eljárásokat, szükség esetén technológiákat kell kidolgoznunk.
  – Viszont mégiscsak odamegyünk – döntött Niala. – Ha kell, akkor igenis átmászunk, de ha nem, akkor is szükséges, hogy egy alkalmas drótkampót vagy egyéb szerkezetet tudjunk rátenni a gépekre ott a helyszínen.
  – Azon sürgiben – bólintott Nimby. – Egyetértek.
  Kissy odakapta tekintetét Elkére, aki nem szokta szó nélkül hagyni, ha parodizálják, de a zseb nem figyelt rájuk, elbújtak az egerével a fotel mögé, és kétségkívül nem hallották volna meg a macskariadót sem.
  Azóta Kissy már tudta, hogy Macskát nem ették meg, a folyosón volt egy kis benyíló, benne egy polc, azon mindenféle kacat, ébresztőóra, dobozok, bögrék, Macska, üres virágváza, régi papírok.
  Az egyik kérdésre később választ kaptak: volt kutya. Amikor Epszilon átadta az őrséget, az odaérkező Zéta látta meg a földszinti ablak fényében. Jól megnézhették, mert a kutya persze kitűnően hallotta az öt méteren lebegő bogár rotorneszét, és nyilván remekül látta is a gépet, pontosan őket nézte hosszasan, gyanakvóan, még nem tudta eldönteni, hogy ugasson-e. Felnőtt német juhászkutya volt.
  – Tartsa föl a fülét, aki szerint ez a kutya örülni fog nekünk, ha azon kap, hogy engedély nélkül surranunk a kertben – szólalt meg Claude.
  Senkinek sem mozdult a füle.
  Egy pillanat múlva a kutya döntésre jutott, és mennydörgő csaholásban tört ki – némafilmen, a bogár mikrofonja nem volt bekapcsolva. Zéta gyorsan föllibbent a fa koronája fölé.
  – Ha kinéz valaki, megláthatja Gammát – mondta Kissy.
  – Ha csak kinéznek, akkor elvileg nem, legalább öt méterre lehet az ajtótól – felelte Nimby. – Hacsak persze pont rá nem esik a fénysugár. Sajnos eléggé csillog a védőfólia miatt.
  De nem néztek ki, talán már megszokták, vagy nem is hallották. Zéta óvatosan leereszkedett egy vastag ágra és leállította rotorjait. A kutya is elhallgatott. Az emeleti szobába továbbra sem lépett be senki.
  Kilenckor elindították a Discoveryt három bogárral, hogy felváltsa a Columbia lassan lemerülő bogarait. Tíz százalékos töltöttségnél mindet visszavitték a Columbiára. Még két használható bogaruk volt; mire a Discovery odaért, már csak másfél. A Discovery leszállt a társa mellé és várakozott.
  – Nincs elég bogarunk, hogy egész éjjel őrködjenek – elégedetlenkedett Vanessa. – Soha nem fog az a gyerek bemenni a szobájába?
  De tíz perccel később, amikor Théta megkezdte őrségét, nyílt a szobaajtó.
  – Megvan! – harsant az ügyeletes figyelőegér, Jacques hangja. – Bejött a szobába, egérkék!
  – Vettem – vágta rá Kissy és Martin kórusban, s már indultak is két bogárral, átvágtak a házak fölött és óvatosan leereszkedtek az ablak elé, jó távol, nehogy rájuk essen a fény.
  Ketten mozogtak odabent.
  – A kislány és az anyja – állapította meg néhány egér.
  – Nem látom az arcát – mondta Kissy.
  – Én sem – felelte Martin. – Közelebb megyek, fedezz!
  Kissy bólintott, ámbár a mozdulatot az egere nem láthatta, és amúgy se volt mivel fedeznie, de kétségkívül jól hangzott. Hátrébb húzódott, jól látta a másik bogarat, amint megközelíti az ablakot.
  – Kissy, te a nőt figyeld – mondta Niala. – Lehet, hogy az ablakhoz jön.
  – Látom az arcát – jelentette Martin. – Most tisztán látom, megvan!
  Kissy pozíciójából is látszott, ahogy a gyerek megfordul, félig az ablak felé, aztán tovább, egy pillanatra teljesen szembenéz az ablakkal, ahogy forog. De már jött is az anyja.
  – Föl! – csattant a vezényszó sok száz pici torokból, Kissy rányomott az elevátorra, s az ablak eltűnt a mélyben. Látták, amint alattuk leereszkedik a redőny, a kert teljes sötétségbe borult.
  – Ez kész – mondta Nimby. – Vissza se menjetek, egérkék, térjetek haza mind az anyahajóra. Ma már nincs több esélyünk. Egy csapat elemezze ki a képeket, én meg visszahozom a flottát.
  Kissy kilencvenöt százalékos töltöttséggel, vidáman csapongva repült haza az éjszakai sötétségben, amiben persze kitűnően látott, hiszen voltak utcalámpák, házak, autók fényei. De őt aligha látta bárki, legfeljebb egy-egy pillanatra csillanhatott meg, s eltűnt, mielőtt gondolkodni kezdtek volna, hogy mit láttak. Leszállt a Discovery bogártartójára, gondosan rögzítette magát, aztán kicsit megmoccant a kép, ahogy a háta mögött Martin is leereszkedett.
  – Ringo kész – mondta Martin.
  – George kész – felelte Kissy.
  – Théta kész – hallatszott Molly hangja.
  – A Jerry visszatér – vágta rá Nimby. – Discovery felszáll!
  A világ meglódult Kissyvel, odalent meglátta az utca fényeit.
  – Visszatérő program indul! Columbia felszáll!
  Elindultak, utcák, házak fölött, nyílegyenesen hazafelé. Ötszáz méterre emelkedtek, innen messzire ellátott az éjszakai fényben fürdő város fölött. Elöl sötét folt, amit egy út fényes vonala metszett ketté, az a Fausses Reposes erdő és az autópálya, akkor kicsit jobbra van Vaucresson. Megismerte a malmaisoni erdő foltját és előtte a várost. Nagyjából a házuk hollétét is meg tudta állapítani.
  Így utazott a kis bogárral negyedóra hosszat, egészen addig, amíg valaki átvette a Discoveryt az automatikától, Kissyt hideg légáram csapta meg, s már be is repültek egy ablakon, fényárban úszó szobába jutott, s meghallotta a saját rotorzúgását. Lekapta a szemüveget. A Discovery akkor szállt le Claude kezébe, mert az asztal tele volt tányérokkal, palackokkal, mindenfélével. Az ablakot visszacsukták, és pár perc múlva megint kinyitották a Columbiának.
  Akkor már tudta – csak a lelke volt a levegőben, a füle itt maradt –, hogy a rövid videófelvételen a kiértékelők azonosították azt a kislányt, akit Grizzlie fotózni szokott. Megvan a shindyjük.

Niala és Nimby vállalta, hogy elhozzák a bogarat, többen nem kellenek, Niala vezet, Nimby lesz a műszaki egér. Hatkor ébreszti őket a telefon, negyed nyolckor kel a nap, de már jóval előbb lesz annyi fény, hogy tájékozódjanak. Kilencre vissza kell érniük, mert Yves bácsinak kell az autó. Berakták a teljes helikopterparkot és minden szerszámot, amiről úgy gondolták, hogy hasznos lehet.
  Amikor Kissy fölkelt és megkereste őket, már ott voltak, a szomszéd utcában parkoltak, járatták a motort a fűtés miatt, csak addig nyitottak ajtót, amíg kiengedtek egy bogarat és a Discoveryt. A Discovery a magasból figyelt, Alfa pedig egészen alacsonyan besurrant a kerítésen és megközelítette azt a helyet, ahová a bogár koordinátái mutattak.
  – Itt kell lennie, ötméteres körben – mondta Nimby. – Csakhogy itt minden tele van bokrokkal, életveszélyes itt kutatni.
  – Látok egy darabkát az égből – szólt Vanessa. – Mármint Gamma kameráján. Próbáljatok manőverezni a Discoveryvel, hátha meglátom.
  A Discovery percekig suhant ide-oda a kert fölött, de Gamma nem látta.
  – Mert ferdén áll, egy óriási ferde vonal mentén kilát a kertből, és ha tudnánk, hogy hová, az se segítene – állapította meg Nimby. – Kapcsold ki, egérke, kell még az áram. Megcsinálom a lézert.
  Kissy ez idő alatt a konyhában volt, kólát iszogatott és hallgatta őket. Egy kisegér a közelben hirtelen fölkapta a fejét.
  – Lézerke remek ötlet, kinyuszni sok bokort útból, esetleg néhány birodalomi rohanótagos, nagy puskákkal.
  – Rohamosztagos – javította ki Chantal, Kissy pedig azon tűnődött, mi a csoda lehet az, hogy kinyuszni.
  Nimby este kerített egy lézermutatót, golyóstoll méretűt és formájút, elég erős zöld fényt bocsátott ki. Ezt most fölszerelte Bétára, ekkora súlyt még elbír, és egészen kicsi pontot világít meg. Felküldte a helikoptert és keresni kezdett vele, abban a reményben, hogy a lézerfény megcsillan Gamma testén.
  – Megvan. Nem a gép, az ötlet. Kapcsoljátok be a kamerát. A Discovery fönt szárnyalt az égen, de ez a bogár itt van a közelben, hátha Gamma látja meg őt.
  Így is történt, de csak elemcsere után, nem a következő gépet küldték fel, aksit cserélni gyorsabb volt, mint a lézert átrakni egy másik gépre. Pár perc múlva Vanessa jelezte, hogy látja Bétát. A jobb oldalát. Béta lassan elfordult jobbra, amíg Gamma egészen szemből nem látta, de a lézer nem sütött a szemébe, fölötte volt. Béta óvatosan ereszkedni kezdett, hiszen a lézert nem tudta lejjebb fordítani, de a törzsét sem, hacsak el nem indul előre. Végül ezt tette, nagyon lassan, és csakhamar meglátta Gammát.
  A bogár egy bokor ágai között akadt fenn.
  Delta odarepült Niala irányításával, amíg Béta még maradni tud és mutatni az irányt, támpontokat kerestek a növényzetben, amikről megtalálják később is.
  – Stonehenge-módszert alkalmazunk – mondta Nimby. – Delta, kerülj lassan jobbra, de mindig tartsd Gammát középen. Stop! Nézd, most egyvonalban van Gamma, a fa törzse és a szomszéd ház hátsó sarka. Ez a kerítéstől a harmadik fa. Kerülj tovább, legyen még egy szakaszunk. Stop! Majdnem egyvonalban van Gamma, a kerítéstől az első fa és a kaputól a második kerítésoszlop. Gamma ettől a vonaltól kissé balra fekszik. Rendben, visszatérhetsz, most már megtaláljuk. Sakonos lokemoke atipendi, rögzítettétek?
  Kis csend a vonalban, aztán Kissy rádöbbent, hogy FHQ azok ők.
  – Su tepe, umidi lolu. – Gyorsan lefirkantotta az útjelzéseket egy táblagépre. – És most, egérkék?
  – Gondolkodjunk. Egérke, fölvinnéd a Discoveryt biztonságos távolba és megnéznéd távcsövön, mennyire lehet felülről hozzáférni?
  – Máris – felelte Niala.
  Kissy odahúzott még egy táblagépet és ő is figyelte, amit a Discovery lát.
  – Hát ez nem lesz egyszerű – mondta Nimby egy idő után. – Hét húsz? Nagyon késő van, akármikor előjöhetnek. Hogy tudjuk a Discoveryt észrevétlenül odajuttatni?
  – Epszilon felszáll – szólalt meg Françoise. – Kérek ajtónyitást.
  – Tessék, egérke.
  Húsz kilométerre innét Nimby kinyitotta a kocsiajtót, és a zseb kiröppent egy bogárral. Kissy bekapcsolt egy harmadik táblagépet. Epszilon a járda fölött, néhány centis magasságban suhant egy percig, megkerülte a házat, fölcsapott, át a kerítésen, és egy szempillantás alatt levágódott megint, egy villámgyors oldalazó mozdulattal el az ablakon netán kinéző háziak szeme elől, és a fal tövében surrant a bokor felé.
  – Értem az elgondolást, egérke – mondta Nimby –, csak a Discoveryvel nehezebb lesz. Hozd vissza.
  – Hány bogár tudná fölemelni Gammát? – kérdezte Molly.
  – Hát… rengeteg kellene hozzá, négy-öt biztos, de lehet, hogy hat. Nem ez a gond, nem elég megemelni, az ágakból is ki kell akasztani, ami sokszoros erőkifejtés. Jól van, kész a kampó, kiszállok és fölteszem. Kérek két egeret, akik bogárral figyelik, hogy Niala mit csinál, én is fölviszek egyet, minél több nézőpontból lássuk. Oki sonomono, indulj, de vigyázz, egy félméteres drót lóg rólad!
  A Discovery visszatért a kertbe és a bokorhoz lopakodott. A kicsik körülnyüzsögték, már elég jól látták egymást a reggeli fényben. Túlságosan is jól.
  – Minden pilóta tájolja be magát és csak égtáj szerint irányítsátok Nialát – mondta Nimby –, különben zűrzavar lesz. Nyugatnak gyere, és ereszkedj két métert.
  – Északabbra – szólt bele Maverick. – Harminc centit… az már sok, délre tízet!
  Szépen elnavigálták a Discoveryt pontosan Gamma fölé, és centinként irányították, hogy hová igazítsa be a drótkampót. Beletelt pár percbe.
  – Azt hiszem, megfogtam – mondta végül Niala.
  – Szerintem is – mondta Françoise. – Lassan emeld. Beakad… észak tíz centi, vissza, engedd lejjebb…
  Niala hajszálfinom mozdulatokkal vezette a nagy helikoptert bonyolult, cikcakkos vonalban, ahogy a többiek mondták, hogy a kis gépnek mikor melyik részét szabadítsa ki az ágak közül.
  – Cserebogár! – szólt rájuk Vanessa hirtelen. – Epszilon, azonnal vissza, lemerülsz!
  Epszilon meglódult, fölcsapott a levegőbe és kiszáguldott a kertből.
  – Kihagy a vezérlésem – mondta Françoise. – Nem tudom tartani, le kell szállnom!
  – Az utca fölé! – csattant föl Nimby. – Kihozom a gépemet és elmegyek érted, vigyetek új bogarakat, segítsetek Nialának!
  Kissy fölkapott egy vezérlőt, szanaszét hevert mindenhol a helikós cucc, bekapcsolta az első szabad gépet, Kappát, beindította a rotorokat és kirepült a kocsi ablakán. Elhúzott Nimby feje fölött, a fiú éppen a homlokára tolta a videószemüveget és futott Epszilonért, de nem követte, neki egyenesen vezetett az útja, lecsapott a kerítés fölé, át a ház falához, a sarkon kidugta az orrocskáját, már látta a Discoveryt a bokor fölött lebegni. Kicsit hátrahúzódott, hogy fölnézhessen és ellenőrizhesse az ablakok hollétét. Aztán egyetlen iramodással a bokornál termett. Gamma még jócskán bele volt gabalyodva az ágakba, a Discovery rezzenéstelenül tartotta, Théta is magára hagyta már, Iótával egyszerre értek oda.
  – Oké, egérke – mondta Kissy. – Én észak felé nézek, akkor… indulj nyugatnak, és közben emelkedj pár centit.
  – Itt Lambda! – sivított Elke. – Charlie Delta! Jön kutya!
  Milliónyi kisegérben fagyott meg a vér egy pillanat alatt.
  – Begyűjtöttem a lemerült gépeket – mondta Nimby. – Valaki vigye föl az Enterprise-t, az jobban fogja érdekelni, mint egy bogár, és tovább is bírja. Tereljétek el a figyelmét!
  – Enterprise indul – mondta Claude. – Hol van a kutya?
  – Kellertür bele! Várjasz… November hét vagy Oscar hét!
  – Vettem, megyek!
  Kissy fél szemmel a térképre pillantott, a kutya tíz méterre lehet tőlük. Nem sok, és kutyával nem tudnak verekedni. Ilyet nem is szabad, kutyát tilos megütni, az elemi tisztesség tiltja, de nincs is értelme, darabokra tépi őket a ház védelmében.
  Egy pillanatra teljesen elfelejtette, hogy se keze, se lába nincsen, csak apró rotorjai, és egy német juhásztól elég egy félgőzzel adott pofon, és elgurul a fűben.
  – Bogarak, ti maradjatok a Discoveryvel – vezényelt Nimby –, Enterprise, látod a kutyát?
  – Pozitív, Le Chesnay. Ő is lát engem. Most vadászni fogunk, helikopterre.
  – Ügyelj, hogy a lehető legtávolabb tartsd a Discoverytől és ne törd össze magad, és meg ne lássanak az ablakból!
  – Miért ne? Valami környékbeli gyerek szórakozik egy helikopterrel meg a kutyával.
  – És kijönnek elzavarni, rossz ötlet!
  – Értem, rendben. A ház másik oldalán maradunk, hogy haladtok?
  – Még rengeteg meló – mondta Kissy, éppen amikor a Discovery egy emelő mozdulatára egy újabb ágacska akadt ki Gamma lábából.
  – Mennyi van még? – kérdezte Niala, aki persze semmit se látott abból, amit csinált.
  – Húsz centit kéne még emelni. Bírod még vagy átvegye valaki?
  – Jó lenne!
  – Itt Nique, tíz másodperc és készen állok!
  A Discovery meg se rezdült, ahogy pilótát cserélt. A filmeken sokkal bonyolultabb, amikor az egyik bemászik a volán mögé, a másik meg kimászik onnan, és közben majdnem belerohannak egy csomó szembejövőbe.
  – Rendben, bekapcsoltam. Tartom, kiléphetsz!
  – Niala kilép… most! Kösz.
  – Keletre nagyon lassan – irányította Kissy. – Kicsit süllyedj, pár millimétert, jó, kiakadt, Lambda, mit látsz?
  – Gyere kicsi észak, aztán… jó, most emelszed!
  – Nyugatra – mondta Kissy, a töltésmérőre pillantva. Nyolcvan százalék. – Emeld még.
  – A francba! – harsant Claude hangja. – Ez átugrott a kerítésen!
  Kissy majdnem összelapította a vezérlőt a kezében.
  – Indulok felétek – mondta Nimby. – Mi történt?
  – Váratlanul felgyorsult, csak úgy tudtam meglógni előle, hogy fölkaptam a gépet és átrepültem a kerítésen, de utánam jött!
  – Én is jövök – mondta Niala. – Ledumáljuk róla, hogy megegyen minket, aztán hazavisszük, csak addigra tűnjön el onnan minden helikopter. Hol tartotok?
  – Sokt emeltük – felelte a zseb –, de rengeteg ágak. Kelet, egérke, és emelsz még! Kutya haragud?
  – Dehogy – felelte Claude –, jót játszottunk, kitűnő hangulatban van.
  – Úgy is van – nyugtázta Niala –, itt jön felém csóválva, szia, kiskutya, Niala vagyok, hát téged hogy hívnak?
  Kissy pici szíve a torkában dobogott. Niala nem sokkal nagyobb a kutya mancsánál.
  Hirtelen eltört egy száraz ág, és lógva maradt Gamma egyik lábán. Ezzel már majdnem kiszabadultak.
  – Nagyon jó, óriásit haladtunk, lassan emeld függőlegesen.
  Közben a két egér és a kutya lelkesen dumált Le Chesnay egyik fagyos utcáján.
  – Gyere nyugat és húz!
  – Most északra!
  Kissy töltésmérője negyvenhéten állt, amikor megint elpattant egy gally, és a Discovery öt centit meglendült fölfelé. Gamma kiszabadult.
  – Kész, megcsináltuk, megcsináltuk!
  – Harminc másodpercetek van – mondta Nimby azon a gügyögő hangon, ahogy kutyához szoktak beszélni –, hogy mind elpucoljatok onnan, igen, nagyon jó, aranyos kiskutya vagy, csak mi dermedtre fagyunk, amíg itt édelgünk veled csupa fényesre nyalva, jó kiskutya, igen, szeretünk téged. Befelé a kocsiba, helikók, mind egy szálig, nagyszerű kiskutya, csak ilyen őrületes hideg ne lenne az orrod…
  – Nem tudja bevinni Gammát a kocsiba – szólalt meg Kissy. – A kocsi fölött vagyunk mind. A kert helikómentes!
  – Gyere, hazamegyünk – mondta Nimby; Kissy megfordult, látta őket felállni vagy húsz méterre. – Egérke, tedd be azt a gépet, jó?
  – Persze. – Ahogy Niala odajött hozzájuk, látszott, hogy csupa piros az arca. Szegény ott ült a volán mögött és vezette a gépét, de nyitva kellett hagyni a hátsó ablakot a ki-be járó helikók miatt, ha most nem fázott meg, akkor soha. Levette a kampót és intett nekik, hogy menjenek, aztán berakta Gammát is a dobozba, Kissy ezt már nem látta, csak sejtette, kikapcsolt és levette a szemüvegét.
  – Becsöngetek – mondta Nimby. – Te csak simogasd, úgyis meg kell mosdanunk.
  Percekig kellett nyomni a csengőt, mire előkerült a madame.
  – Jó reggelt, asszonyom, fölébresztettük? Igazán sajnálom, de ez ugye az ön kutyája?
  – Jesszusom, Melanie! Hogy kerül ide?!
  – Két labdázó gyerek jött előttünk, madame, alighanem őmiattuk ugrott át a kerítésen, onnan tudjuk, hogy… igen, igen, igen, jó kiskutya vagy…
  – Melanie! Hagyd őket békén, gyere befelé! Helyedre! Helyedre!
  Kissy nem látta őket, de elképzelte, amint a kutya emelt fővel besétál, és eltervezi, hogyan fog beszámolni a helikoptervadászatról kutyatársainak.
  – Köszönöm, önök igazán nagyon kedvesek. Nem is tudom, mi történt volna, ha nem jönnek. A lányom odavan a kutyáért.
  – Teljesen igaza van, nagyon kedves kutya. Madame, bocsásson meg, de használhatnánk a fürdőszo…
  – Jaj, ne haragudjanak, egyből nekem kellett volna felajánlanom, jöjjenek csak, jöjjenek, itt rögtön jobbra az ajtó után…

– Hű, egérkék – szólalt meg Niala halk hangja. – Ez kemény volt. Meg hideg is, brrr… otthon fejest ugrok a kádba. Itt is a fürdőszobában vagyok, megmosakszom, teljesen össze vagyunk nyalva.
  – Inkább, mint cincálva – felelte húga.
  – Az biztos.
  – Hát te ki vagy? – hallottak egy gyerekhangot.
  – Szia – felelte Nimby –, én Paul vagyok. Téged hogy hívnak?
  – Jeannette. Hogy kerülsz ide?
  – Szívem, ezek a kedves fiatalok visszahozták Melanie-t, mert átugrott a kerítésen.
  – Átugrott? Melanie soha nem ugrott még át a kerítésen.
  – Hát most megtette – érkezett Nimby hangja, és egyidejűleg meglátták az arcát is –, ó, milyen késő van már, ideje indulnunk.
  Ahogy leengedte a karját, úgy fordította az óráját, hogy lássa a gyereket. Csakugyan a fényképeken szereplő kislány volt, most hálóingben.
  Niala kijött, Nimby bement, ő is megmosta a kezét és az arcát, és egykettőre elköszöntek.
  – Jól van, egérkék – mondta Nimby –, végrehajtottuk az évszázad helikómentését, mindenki óriási volt, de hogy most fölcsavarjuk a fűtést a kocsiban, az biztos. Cin-cin, FHQ!
  Kissy ekkor döbbent rá, hogy a csapat nagy része még föl sem öltözött, senki se reggelizett, a konyhában, a nappaliban, a folyosón, mindenfelé álldogálnak, ahol éppen elkapta őket a helikómentés és kutyakergetés láza, és a kutyák most vágnak olyan sértődött képet, mint normális körülmények között Macska, arra pedig nincsenek szavak, hogy Macska milyen sértődött képet vág, és ott ülnek mind az üres tányérok előtt.
  – Csinálok nekik fürdővizet – szólalt meg Vanessa –, valaki etesse meg az állatokat, az egér is az állatvilág része, főzzetek teát is, mielőtt megfáznak az egereim.
  Huszonegyen negyvenkétfelé szaladtak.

A zenekar honlapja azonban nem adott elég információt. A blogjuk azt írta, hogy vasárnapig Japánban turnéznak – de azt nem közölte, hogy onnan mikor jönnek haza. A következő fellépés szerdán egy jótékonysági rendezvényen, Brüsszelben lesz.
  – Egyáltalán nem szükségszerű, hogy odarepüljenek – mondta Vanessa. – Két teljes napjuk lesz. Vagy lehet, hogy annak egy része rámegy az utazásra, Japánból nem két perc hazajönni, de akkor is marad másfél nap. Brüsszelbe meg csak elugranak. Szerintem hazajönnek a kettő között.
  – Cin – bólintott Niala, s fölvette a teásbögréjét. – De mikor?
  Húga tűnődött egy pillanatig, aztán elvigyorodott.
  – De hiszen ismerünk valakit, aki ezt pontosan meg tudja nekünk mondani, nem igaz? – Már nyomkodta is az egyik gépet. – Teljes csendet kérek, egérkék!
  Tárcsázott.
  – Halló? – szólt bele madame Polackowski.
  – Jó napot, asszonyom. Yvonne Planchet vagyok, monsieur Polackowskit keresem.
  Nagyon hivatalos volt a hangja.
  – A férjem külföldön van. Milyen ügyben?
  – A Mimosette kulturális rovatától hívom, egy tízperces telefoninterjúra szeretnék vele időpontot egyeztetni.
  – Nem hiszem, hogy egyhamar időt tud szakítani…
  – Nem sürgős, madame. Ha annyit meg tud mondani, hogy nagyjából mikortól lesz az országban a férje, akkor addig biztosan nem zavarjuk önt.
  – Hétfőn reggel.
  – Nagyon köszönöm, asszonyom. Kellemes hétvégét, viszonthallásra!
  Letette.
  – Van olyan lap, hogy Mimosette? – kérdezte kis csend után Maverick.
  – Halvány fogalmam sincs – felelte a mikró. – A hölgy legfeljebb azt hiszi, hogy rosszul értette.
  – Én is hihetem azt?
  – Nyugodtan.

– Természetesen nem tudjuk, hogy a medvénk mikor érkezik – nyugtázta Martin. – A hölgy akkor is hétfő reggelt mondott volna, ha monsieur le Shindy holnap délután már itt lesz.
  – Dehogyis – kapta föl a fejét Vanessa. – Csak akkor! Ha hétfő reggel érkezik, nem lesz bolond rögtön ráuszítani egy újságírót. Nyilvánvalóan már holnap itt lesz. Vagy még ma.
  – Nézzük meg a menetrendet – javasolta Molly.
  – Reménytelen, egérke, tömérdek járat van még addig.
  – Reptéri kapcsolatok? – kérdezte Artu.
  – Azok nem itt vannak, hanem a Côte d’Azur reptéren, de ilyesmire azok sem jók, semmiképpen nem adnának ki ilyen adatot. Még azt sem, hogy anya vagy apa rajta van-e egy adott gépen, hát még egy idegen.
  – Pillanat, egérkék. – Nimby egy táblagép után nyúlt. – Nem kell nekünk a reptéren elkapni ezt a shindyt. Otthon is lehet. Hiszen az a cél, hogy ne osonjon be többé a gyerek szobájába… bár nem tudjuk valójában… hm-hm…
  Szava dünnyögéssé vált, lendületesen számolt valamit a táblagépen, percekig. Az egérhad némán várakozott, nehogy megzavarják.
  – Aha… szóval öt kiló, és ha engedek a… mennyit kaphatok?… persze nekünk is kell, vegyünk le egy kicsit… vegyük tizenhat órának, akkor… meg három az… – Hirtelen fölkapta a fejét és végignézett az egereken.
  – Oké. Kérek két helikopterszerelőt és gyerünk a padlásra, ez nem gyakorlat!
  S már surrant is Claude-dal és Artuval.
  – Nimby borzasztóan okos – törte meg Molly a csendet. – Meglátjátok, mindjárt épít nekünk olyan helikoptert, ami a város közepén megtalálja a shindyt.
  De legalábbis jól hangzott.
  Egy óra múlva visszatértek, Nimby elöl, a másik kettő cipelte utána a Columbiát. Valami hatalmas alkotmány volt az aljára építve.
  – Hát íme, egérkék: nagy shindy ellen nagy helikopter.
  – Mi a csoda ez? – tudakolta Niala.
  – Mi a csoda ez? – kérdezte Françoise.
  – Mi a csoda ez? – érdeklődött Vanessa.
  Kissy ügyelt rá, hogy ki ne mondja, amit kérdezni szeretett volna.
  – Mi a csoda ez? – bökte ki abban a pillanatban.
  – Ez, kisegér hölgyeim, a duracellkopter. Fel tud repülni szemközt a háztetőre, tizenhat óra hosszat videózni, aztán leszállni. Három váltáshoz van elég aksink. Felvisszük a shindy házával szemközt a tetőre, és földimalac legyek, ha a muki észrevétlen haza tud osonni.
  – Aha – mondta Kissy. – Értem. És meg tudja tenni oda-vissza a húsz kilométert is?
  – Dehogyis, egérke. Oda kell vinni. Ezzel a súllyal nem tud megtenni negyven kilométert. Arra bármelyik nagy helikónk képes, de akkor legfeljebb egy órát videózhat, és nincs annyi aksink, hogy egymást váltva ott legyenek, aztán hazajöjjenek tölteni. Óránként negyven kilométert kellene megtenni.
  – No jó. És mivel viszed oda?
  – Cin-cin?
  – Hát ugye a ti kocsitokat apád elvitte, Jenniferéké szervizben van, a mikrobuszhoz csak a maxiknak van jogsija, de ők nincsenek itt. Ez a cucc meg egy kicsit nagy ahhoz, hogy metrózzunk és gyalogoljunk vele.
  Nimby megvakarta a fejét, erre nem gondolt. De hát Vanessa nem azért Vanessa, hogy ne tudjon előhúzni a zsebéből egy kocsit. Pontosabban a telefonját, fölhívott valakit és kölcsönkérte a kocsiját.
  Kissy negyedóra múlva taxiban ült, és megfogadta, hogy ezért a disznóságért nagyon tökön fogja rúgni azt az alakot. Most ülhetne otthon Franconville-ben, a jó meleg, egérszagú szobában, vagy éppen ugrálhatna a konyhában Vanessa vezényszavaira, mint az olajozott egér, félórán belül hozzákezdenek az ebédkészítéshez. Ehelyett Cergybe utazhat Vanessa egyik barátjának a kocsijáért, mert bonyodalmas lenne tizenhat óránként taxit fogni. Nem az a baj, hogy a muki pedofil. Illetve nagyon nagy baj, de arról végeredményben nem ő tehet. Az a baj, hogy elutazott Japánba. Nem, még ez sem. A baj az, hogy nem tette közzé, mikor jön haza.
  Valahol Cergy felé Kissy megfogalmazta magában a pedofilok első törvényét, ami egyszer kőbe lesz vésve a Kissy Chaton sugárút bronztábláján. „Egy pedofil mindig mondja meg, mikor jön haza.”

Nem Jean-Michel nyitott ajtót, hanem egy idős hölgy, aki magázta, de Kissynek szólította a riadt egeret, és mosolygott a bamba képét látva.
  – Látom, nem ismer meg, pedig hányszor vett tőlem halat a beaulieu-i piacon, és fog is még, de hát ez így van rendjén, a vevő az árut nézegesse, ne az eladó ábrázatát. Hát most itt vagyok egypár hétig, hogy a fiam így lerobbant, de valamicskét már biceg, de az autót nem vezeti még egy darabig. Jaj, várjon már, a kulcs!
  Visszalépett a házba, elővette a kocsikulcsot és a papírokkal együtt hozta. Szemlátomást meg se fordult a fejében, hogy Jean-Michel betegségéről vagy balesetéről Kissy ne tudna már mindent.
  – Aztán mondja, ugye valami gonosz embert akarnak elkapni, ahhoz kell a kocsi?
  – Hát persze, madame Gonzague.
  – S mifélét, mondja?
  – Igazán sajnálom, de erre nem válaszolhatok.
  – Értem, hát ha nem lehet, akkor nem lehet. No, itt is vagyunk, ez a garázs.
  Kissy reflexszerűen bólintott, bár valójában nem volt szüksége erre a tájékoztatásra, anélkül is tudta, hogy ez a garázs. Pont úgy nézett ki, mint általában egy garázs, és egy ragyogó zöld Peugeot állt benne.
  Kissy megvakarta a füle tövét a feje búbján.
  – Valami gond van, kedves?
  – Még sose vezettem ilyen kocsit.
  – Hát pedig ugyanúgy kell, mint a többit. Ha a jogsit megkapta, nagy gondja már nem lehet.
  Kissy bólintott. Körbejárta a kocsit, megnézte a gumikat, aztán kinyitotta, belenézett. Belülről is olyan volt, mint a többi kocsi.
  – Hát jó. Köszönöm, madame. Visszahozom, ha nem én, akkor valaki az alapítványból.
  – De aztán elkapják azt a csirkefogót!
  – Elkapjuk – ígérte Kissy mosolyogva, és beszállt. Becsukta az ajtót, becsatolta magát, nagy összegű biztosítást kötött – eltakarítani való egér nem volt az útban, de azért ellenőrizte, hogy a hölgy oldalról áll. Elfordította a kulcsot.
  – Vivivivivivivi – mondta a Peugeot.
  Kissynek a kulcs visszafordítása közben átfutott az agyán, hogy ha ez a kocsi nem indul, akkor a madame megállás nélkül szóval fogja tartani, amíg ideér egy másik taxi. Az hagyján, hogy minél előbb Le Chesnay-ben kellene lenniük és figyelni a medvét, de madame Gonzague lyukat beszél a hasába.
  – Vivivivivivivi – mondta a Peugeot másodszor is.
  – Peugeot Gonzague, indulj be, légyszi! Én csak egy kisegér vagyok és nem tudlak megjavítani, ha bajod van, itt kell maradnod a garázsban. Kérlek!
  Ettől indult be, nyilvánvalóan.

A keresztutcában álltak meg, egészen közel a kiszemelt házhoz. Kissy is kiszállt a fiúkkal, akik kiemelték a Columbiát a csomagtartóból, föltették a kocsi tetejére, és Nimby elővett egy táblagépet.
  – Rendben, egérkék, indulhat a buli.
  Beindította a rotorokat, aztán előrenyomta a képernyőre rajzolt elevátort. Kissy csak bámult, ahogy a hatalmas gép a levegőbe emelkedett és fölszállt a házak fölé, rögtön be a hátsó kertekhez, hogy az utcáról ne lehessen észrevenni, aztán föl a kiválasztott háztetőre.
  – Rendben, jól rálátunk az utcára – mondta Nimby.
  A Columbia ezúttal kapott egy második kamerát is, ami navigáláshoz nem lett volna praktikus, megfigyelésre szolgált. Jól kinyúlt oldalra, így a gép maga egészen hátul lehetett.
  Claude elővett egy bogarat és felküldte, a szokásos kerülő úton megközelítette a házat és besurrant az emeleti ablak mellé.
  – Alig látszik – mondta. – Ha az ember tudja, hogy mit keressen, akkor lehet észrevenni.
  – Jól van, egérkék. Indulhat a műsor.
  Franconville-ben ettől kezdve két-három egér folyamatosan figyelte azt a képernyőt, amin a Columbia képét látták. Déli tizenkét óra volt. Mire a csapat hazaért, már javában folytak az előkészületek.
  – Young-misszió jelentkezik – hívta őket Kissy félútról.
  – Young? – érdeklődött Maverick.
  – Így hívják a valódi Columbia első parancsnokát. Húsz perc múlva leszállunk a garázsban és éhesek vagyunk.
  – A Passard-misszió tud róla – érkezett Vanessa hangja, majd kis szünet után: – Így hívnak egy híres mesterszakácsot.
  – Schumacher inkább a vezetésre figyeljen – szólt közbe Martin. – Még nincsen nagy gyakorlatod.
  Kissy sóhajtott. Az egerének igaza van. Az A86-oson voltak, ahol nincsen keresztutca meg szembejövő forgalom, de figyelni itt is kell. Kicsit megemelte tappancsát a pedálon, és beljebb húzódott, a sáv közepére.
  Az ebédhez két nagy asztalt nyitottak ki, egyet a nappaliban, egyet a teraszon, és mindkét helyen három-három táblagépet állítottak föl az asztalok két végénél, vagyis összesen tizenkettőt. Mindegyik a Polackowski-házat mutatta. Mozgást nem láttak. Amikor leszedték az asztalt, a tévé előtt már ott ült a figyelőbrigád. Egyetlen pillanatra sem hagyott ki a figyelmük. Egyáltalán nem biztos, hogy a maestro sok csomaggal érkezik és percekig tart kirakodnia a kocsiból. Lehet, hogy az ilyen utakra van egy kis táskája, amit csak fölkap és kész, a kocsi továbbmegy, ő meg benyargal a házba. A másik kezében a csellóval. De az is lehet, hogy a madame hozza haza a saját kocsijukkal, távirányítóval nyitják a kaput meg a garázsajtót, pár pillanat alatt besurrannak és ott bent rakodnak.
  Délután a mikrók megcsinálták a figyelőszoftvert, hogy üzembiztosabb legyen a munka. Ha a képen a küszöbértéket meghaladó változás van, riaszt. Egyelőre csak egy piros lámpával. Aztán nekiláttak beszabályozni; szerencsére mindig volt annyi forgalom, amennyivel tesztelni lehetett. A küszöbértéket úgy állították be, hogy egy madár még ne indítsa be, de egy gyalogos már igen. No meg persze rögzítettek mindent.
  – Így persze nem mehetjük sehol – tűnődött Elke. – Egész hétvégében. Ha hazaérődik hegedűkös muki, kell rohan és elkapja irhabőrit.
  – Csellista – mondta Claude.
  – Az is hegedű! Csak nagy már! Téged hívták hogyan, voltál mikor kicsikébb? Névje nem változ senkinek, lesz mikor nagyobb, kivéve indiáner törzsfőnök.
  Kissy elkönyvelte, Elkéből zenész már biztos nem lesz.
  – Neked ez nem lesz gond – nevetett Claude.
  – Mi?
  – Hogy nem mozdulhatsz ki a szobából egész hétvégén.
  Elke Françoise-ra nézett. Claude-ra nézett. Kissyre nézett. Megint Claude-ra nézett. Nialára nézett. Megint Claude-ra nézett…
  – Hűha – mondta a srác. – Ez… ez megesz…
  Elke bólintott és fölkelt.
  – Meg. Darabokká. Te gúnyolasz kicsi egérek szerelemjét, végezek veled. Fénykardamot!
  Claude cikcakkban menekült előle a mindenfelé üldögélő egereken átugrálva.
  – Hogy ééén?! A legszebb dolognak tartom, hogy vállaljátok egymást és kitartotok egymás mellett és…
  Hirtelen megállt, megfordult, kitárta a karját, és a nyomában szaladó kislány egyenesen a karjába futott. Claude átölelte.
  Kissynek lelkesen billegett a füle.
  – Jól van – mondta a zseb –, most voltál elég ügyes, lemagyaráztadsz. Máskor vigyázd füleidekre jobban, mert kicsi vörös nordnémet zsebegérke lenyisszítja pillanat alatt. Nini! Érkeződő shindy nyolc óránál!
  Az alapítvány rohant a tévé elé, de a figyelők csak csóválták a fejüket, ők már látták, hogy a kocsi a szomszéd ház előtt áll meg.

Nyugis napjuk volt, ami Vanessa szerint csak egy tetszetősebb szó az unalmasra. Madame Shindy tízkor elment hazulról, délután kettőkor jött meg, egyedül. A gyerek többször kijött, játszott a kutyával, akire Nimby azt mondta, jó lesz vele vigyázni, amikor lefülelik a csellistát: rettenetesen hideg az orra. A kert látható részét mindenfelé bejárták, úgyhogy az alapítvány megállapította, hogy ha nem szerezték volna vissza a helikopterüket, az holtbiztos lebukás, egy gyerek pillanatok alatt kiszúrja az ilyesmit.
  A mikrók egy programon dolgoztak a biztonsági cégnek, a kölykök egy része kiment a kertbe képzelt hógolyózni, de valódi sarat hordtak be, úgyhogy kitakarították az előszobát. Néhányan jerrypolyztak egy kicsit, már benne volt a programban az is, hogy egyszerre több félbehagyott játék lehessen, és bármelyiket folytathassák, ha ugyanazok a játékosok mind együtt vannak. Mások olvastak, körülnéztek a pedofil fórumban. És óránként váltották a három figyelőt a tévénél.
  Így jött el az este. Némi vita volt arról, van-e értelme éjjel is őrködni, mert persze a gépek menetrendjét ismerve a maestro simán befuthat éjszaka is, de sötétedéstől – vagyis kora délutántól – a kocsik akkora fényt csinálnak az utcán, hogy a program semmiképp se tévesztheti el, ha az egyik ott áll meg. Mindenképpen tudni fogják, ha Polackowski befut. Végül a kölykök döntöttek. Maverick, Molly, Nique, Jacques, Claude és Christian fönt akart maradni és nézni a mozdulatlan utcát. A nappaliban fészket raktak a tévé előtt, készítettek oda harapnivalót, és elmerültek egy lelkes Jerrypoly-partiban, aminek során legfeljebb tíz másodpercenként a tévére néztek. Ha éjjel valami fontos történik, sorsolással választanak egy jogsitulajdonos egeret azok közül, akik még nem jártak ott – Chantal, Jennifer és Martin jöhet szóba –, azt fölébresztik, ők hárman ajtó közelében teszik majd le a kis szardíniás dobozukat, és ha kell, el is viszik a különítményt a kölcsönkocsival.
  Nyolckor Niala elvitte Nimbyt aksit cserélni a Columbián, hogy ne éjszaka kelljen ezért fölkelni.
  Kissy már vezetett expedíciót a rue Mermozra, így alhatott egész éjjel, mint a mogyorós pele. De a többiek is.
  Kissy kezéből egy szelet vajas kenyér ugrott ki és ölte meg magát a konyhakövön, amikor reggelikészítés közben a figyelők visítozni kezdtek:
  – Megjött a medve, megjött a medve!
  – Ne üvöltsetek már! – förmedt rájuk Vanessa.
  – Halljátok?! Ne üvöltsetek! – üvöltötte Françoise, és lelkesen kurjongatva rohant a nappaliba, megnézni a medvét. Ők megmaradt konyhaegerek egymásra néztek, sóhajtottak, letették, ami a kezükben volt, és átmentek ők is.
  Taxi állt a kertkapu előtt, a hórihorgas pasas mellette, és a feleségével éppen csomagokat rakodtak ki.
  – Shindy tizenkét óránál – jelentette Françoise. Kissy önkéntelenül bólintott. Arra volt a tévé.
  – Mi legyen, egérkék? – kérdezte Claude.
  – Természetesen megreggelizünk – felelte Vanessa határozottan. – Én reggeli után szoktam gyilkolni, mint Marty McFly.
  – Vigyázni kell a csellóra – mondta Niala pár perccel később, tálalás közben. Kissy megdermedt, önkéntelenül körülnézett. – Mármint a shindy verése közben. Értékes hangszer lehet, kár lenne összetörni.
  – Majd óvatosni fogok – ígérte Elke. – Feje shindynek török helyette. Vanessa tudsz játszani csellóra? Biztos van neki másik fújóka shindynyálak nélküle.
  Ezzel visszament a konyhába, otthagyva a csapatot kétségek között, vajon tudja-e, milyen egy cselló. Aztán rájöttek, hogy tegnap ő maga nevezte felnőtt hegedűnek, csak szórakozik velük.

– Négytagú kontingens – tűnődött Vanessa a reggelizőasztal fölött. – A kocsi méretei miatt nem lehet több, de hát nem is kell több. Nem terrorista, csellista. Helyeselném, ha kölyök is menne.
  – Sorsoljunk – javasolta Nimby. Bólogattak. – Mondjuk kettőt a kölykök közül, egyet az egész csapatból, egyet meg a jogsitulajdonosok közül.
  – Kislányevő – emlékeztetett Elke. – Legyen csapatbele kislány is, minél kicsiebb.
  – Lássuk – mondta Nimby, és odahúzott egy táblagépet tartóállványon. – Sorsolás, egy egér névsorból, Chantal, Jennifer, Kissy, Martin, Niala, egy az összes közül, mínusz a maxik, egy a kölykök közül, egy pedig megint névsorból, a legkisebb lányokat adom neki, mehet. Jelentem, Jennifer, Elke, Christian, Pierrette.
  – Ez tehát megvolna – felelte Vanessa –, vigyetek hűtődobozt a shindy fülének, mert a kocsiban meleg lesz. Egyetek nyugodtan, nem vasárnap délelőtt fogja megerőszakolni.
  – Hé, hé, hé! – harsant föl Jacques. – Ez elmegy hazulról!
  Mindenki megdermedt rágcsálás közben, a képernyőre bámultak, ahol a kocsi kihajtott a garázsból, a madame intett a garázsajtóból, és már nyílt is a kertkapu, azt is motor mozgatta.
  – Ennyit a nyugodt evésről – mondta Jennifer. – A Columbia tudja követni?
  – Persze… valameddig – nyúlt Nimby egy vezérlő után. – Nem sokáig. Viszont muszáj lesz, különben el se induljatok, mire odaérnétek, messze jár. Én követem a Columbiával, de valaki lőjön ki egy másik helikót is.
  – Vettem, India Yankee – felelte kedvese –, itt India India, Discovery felszáll, megadom a koordinátákat, aztán majd változtatunk, amikor közelebb ér.
  – Papa Sierra Alfa Foxtrot – mondta Nimby.
  Dermedt csend.
  – Csak jeleztem, hogy óvjátok a sajtos szendvicsemet – tette hozzá a fiú köznapi francia nyelven.
  – Aha. Jó. Nem bántjuk, Columbia.
  Kissy föltápászkodott, nyújtózott egyet, körbepillantott a nappaliban. A nagy asztal tele a félbehagyott reggeli romjaival, körben mindenfelől egerek, a tévét figyelték, a táblagépeket figyelték, közben még próbáltak rágcsálni is.
  – Megyek öltözni – jelentette be.
  – ?…
  – Motoros rendőregér leszek. Jennifer a múlt héten itthagyta a motorját, és ő nem használhatja, hiszen a Peugeot-t vezeti.
  – Jé, tényleg – mondta Jennifer. – De nem fagy le a farkincád?
  – Olyan nadrágot veszek, amin nincsen hátul farkincalyuk.
  Már surrantak is. Meleg nadrág, cipő, kabát, sál, sapka.
  – Kérünk még két egeret – szólt be Kissy a konyhába. Françoise és Claude azonnal ugrott és szalutált.
  – Ti lesztek a dekaninációs brigád – utasította őket Kissy, pontosan követve Nimby modorát, amikor sosemvolt latin szavakat rángat elő a farkincájuknál fogva.
  – Parancsára… az mi fán terem?
  – A ti feladatotok megakadályozni, hogy ők velünk jöjjenek – mutatott Kissy lefelé.
  Két perc múlva Kissy bukósisakban várta, hogy a Peugeot kigördüljön, a brigád lefoglalja a kutyákat, és indított. Behúzott a kocsi mögé és szaladtak Versailles felé.

A shindy Rocquencourt felé tartott a boulevard Saint-Antoine-on, a Frédi bázis arra irányította a Discoveryt. Jó, hogy nem távolodik, mondta Nimby, a Columbiát most nem erre építették, nem tudja sokáig követni.
  – Ötven százalék az aksija, és szerintem ezzel a súllyal tíznél le fog jönni. Keresni fogok valami talajszinti leszállóhelyet, ahonnan begyűjthetitek.
  – Vettük – felelte Jennifer. Kissy közben megelőzte őket, több helye volt manőverezni a forgalomban, de hát még csak Sannois-nál jártak mind. A Discovery persze toronyiránt átvágott a házak fölött, már elérte Yvelines megyét.
  – Balra fordul a D307-esre, Noisy-le-Roi felé – jelezte a bázis. – Tartsátok az irányt.
  – Letér – mondta Niala pillanatokkal később.
  – Nem tudok utánamenni – felelte Nimby. – Húsz százalék az aksim, de nincs tolóerő, le kell tennem.
  – Kell ugróernyő? – kérdezte Elke, aki valahol Kissy mögött robogott.
  – Nem, kösz, simán leszállok.
  – Elvesztettétek? – tudakolta Kissy, az A86-oson robogva Colombes-nál.
  – Negatív, egérke – mondta Niala –, befordult egy mellékutcába, megismerjük a kocsiját. Onnan nem mehet messzire. Az eredeti tervet kövessétek Vaucressonig, amikor onnan kiértek, jobbra az A13-ason, jelezni fogok.
  – Föld hívi Columbia! Columbia, itt Föld, Spezialkommando Grünmaus!
  – Nyugi, egérke – nevetett Nimby. – Biztonságos helyet találtam a Columbiának, lehet, hogy napokig nem vennék észre. Mi az, hogy Grünmaus?
  – A kocsink zöld – világosította föl Jennifer.
  – Ja persze.
  Kissy már közeledett Vaucressonhoz, amikor a bázis jelezte, hogy a Discovery célbaért. A Columbiát a leszállóhelyen találta, ránézett és ment megkeresni a pasas kék Opeljét. Két perc alatt meg is találta.
  – Egy elég csinos kis vityillónál parkol – számolt be Françoise –, jó sok kocsi van itt, a kertben és az utcán, valami rendezvényt tartanak.
  – Nyilván föllép a maestro – mondta Maverick. – Búcsúkoncert.
  – Kissy, készülj a letérésre – szólalt meg Niala. – Mindjárt előtted a kijárat.
  – Vettem – felelte Kissy, jobbra húzódott és indexelt. Szépen körbesétált a csomóponton, irány a Normandiai autópálya. De csakhamar letérhetett róla az alsóbbrendű útra, és nemsokára egy La Tuilerie Bignon nevű helyen találta magát.
  – Hát eddig rendben – közölte a bázissal. – Csakhogy itt egy szép rácsos kapu van, zárva, és tőlem öt méterre biztonsági őrök. Szerintem nem fognak beengedni egy motoros egeret.

– Jó napot – sétált oda Kissy a kapuhoz.
  – Jó napot – mondták az őrök. – Szabad a meghívóját?
  – Nincs meghívóm – nyúlt a zsebébe, és fölcsapta az igazolványát. – Jerry Alapítvány. Az egyik vendégüket keresem.
  – Meghívó nélkül sajnos nem engedhetem be – felelte az egyik őr. – Ez zártkörű rendezvény.
  – Ezt megértem. Akkor szeretnék a főnökével beszélni.
  – Nem hiszem, hogy erre mód lenne.
  – Hát akkor találjon módot – felelte Kissy, fölhúzódzkodva egy fehér Volvo csomagtartójára és helyet foglalva rajta. – Pár perc múlva itt lesznek a társaim, aztán vagy bemegyünk, vagy az, aki nem engedett be minket, a rendőrségen magyarázkodhat. Nekünk mindegy, hogy az maga lesz vagy a főnöke. Magának nem mindegy.
  S elővette a telefonját. Az őr az ajkába harapott, és némi tépelődés után ugyanezt tette, összenézve társaival.
  Kissy nagyjából egyszerre kapta meg a választ, hogy a biztonságiak főnöke hamarosan kijön, és az értesítést, hogy Jenniferék fölvették a Columbiát, az út mellett szállt le a zajcsökkentő fal első métereinél, pontosan a fal mögé – erre talán nyáron a fűnyírók kivételével nem jár senki. A helikoptert berakták a csomagtartóba és jönnek.
  Előbb értek oda, mint a biztonsági főnök. Ők kiszálltak, Kissy viszont beült a kocsiba megmelegedni.
  Eltelt öt perc; Jennifer odasétált a kapuban posztoló őrhöz.
  – Mintha a főnöke nem nagyon törné össze magát rohantában.
  – Igen, hölgyem – felelte az őr a biztonságiak szokásos pimasz udvariasságával.
  – Hát jó. Hívjuk a rendőrséget.
  Valójában már hívták őket. Dorville hadnaggyal beszéltek, aki azt mondta, beszél egy kollégájával, aki talán éppen arra jár. Jennifer mindenesetre elővette a telefonját, hogy az őr lássa, úgy értekezett a bázissal, persze nem olyan nyelven, amit az őr is megért.
  Negyedórába telt, hogy odaérjen egy rendőr, sőt kettő, bár azt sose tudták meg, hogy melyikük Pierre barátja. De legalább igazi rendőrkocsival jöttek, egyenruhában. Kissy kiszállt az autóból, öt kisegér fogadta őket. Az őrök szemernyi jelét sem mutatták a nyugtalanságnak – végül is ők csak végrehajtják az utasításokat, fájjon a főnökség feje.
  A rendőrök tudták, miről van szó, egyből az őrökhöz mentek és látni kívánták a biztonsági főnököt. Az őr telefonált, és azt a választ kapta, hogy engedjék be őket. A kapu kinyílt – a két rendőr farkasszemet nézett az őrökkel.
  – Hol találjuk a biztonsági főnököt?
  Az alapítvány nem várta meg az útbaigazítás végét. Besurrantak.

Elég nagyocska épület volt, klasszikus stílusban, díszes lépcsőzettel, hatalmas kapuval, oszlopos homlokzattal. Az előtérből egyenesen egy díszterembe léptek, ahol a közönség éppen megtapsolta az emelvényen álló szónokot. Idős úr volt, háromrészes sötét öltönyben, és kedves mosollyal köszönte meg a tapsot.
  – Köszönöm, hölgyeim és uraim. Mielőtt beszámolómat megkezdem, engedjék meg, hogy tolmácsoljam elnökünk, monsieur Lumière üdvözlő szavait. Köszönti gyűlésünket és klubunk minden tagját, és megígéri, hogy meggyógyul. Ezeket a szavakat használta. Bizonyára megengedik, hogy az önök nevében is kifejezzem jókívánságaikat…
  Az öt kisegér ezalatt gyors léptekkel surrant végig a széksorok között. Polackowskit keresték a vendégseregben, de bármilyen langaléta a pasas, nem látszott. Szerencsére őket se látják, gondolta Kissy, mármint persze hacsak valaki le nem néz a cipője magasságába, csak nehogy egy idősebb hölgy legyen, aki sikoltozni kezd, ha meglát egy…
  – Elnézést, önök kicsodák?! – dörrent ekkor a szónok hangja, ráébresztve őt, hogy ennyire azért mégse picikék.
  Jennifer előresietett és felmutatta az igazolványát.
  – Jerry Alapítvány. Elnézést a zavarásért, monsieur Polackowskit keressük.
  – Nem hallom! Kérem, ha nem tagjai a klubnak, távozzanak!
  Elke pillanatok alatt fölszaladt a lépcsőn, odasurrant a szónokhoz és meghajtotta magát.
  – Elke Schneider. – S nyújtotta a kezét.
  Az úr barátságosan parolázott vele, még mosolygott is, most, hogy Elkén volt a közönség szeme, egyből másként viselkedett.
  – Vause vagyok, az elnökhelyettes. Önök bizonyára valamilyen műsoron kívüli meglepetéssel szolgálnak nekünk.
  Mindketten rávigyorogtak a közönségre, egymás kezét rázva, Elke integetett is a másik mancsával, a közönség pedig nevetett és tapsolt. Persze hogy tetszett nekik. Elke mindenkinek tetszik.
  Aztán a zseb a mikrofonhoz lépett és bólintott a közönség felé, balra is, jobbra is.
  – Jó napot. Igen, hoztuk tényleg meglepetéset. De kell nekünk ide… színpadba még valaki. Monsieur Polackowski!
  Kis csend. Elke kieresztette a hangját.
  – Monsieur Aristide Polackowski!
  A közönség a nevezettet kereste soraiban. Valahonnan felröppent, hogy a kisteremben látták. Kissy nem kutatta, merre van az. Ők Franconville-től idáig loholtak ez után az ember után, kényszerleszállást csináltak egy helikopterrel, fagyoskodtak a kapu előtt – az utolsó pár métert most már tegye meg ő.
  Fölsétáltak a színpadra ők is, integettek a közönségnek, meghajoltak, integettek, vigyorogtak. A közönség lelkesen tapsolt és nevetett. Szerették a műsoron kívüli meglepetésszámokat.
  Hát abban lesz is részük, ha előkerül a shindy.
  Előkerült. Csodálkozva, de széles mosollyal, ruganyosan sietett fel a színpadra, udvariasan meghajolt a közönség felé, kezet nyújtott az elnökhelyettesnek, majd sorban üdvözölték egymást az egerekkel. Boldogság, lelkesült örömmámor. A közönség imádta ezeket a rokonszenves fiatalokat és ezt a rokonszenves úriembert. És ez így is fog maradni, még fél percig.
  Zavart csend, mindenki a másikra várt, hogy ő kezdje. A shindy várta, hogy mi lesz, ilyen körülmények között kitüntetéseket vagy hasonlókat szoktak átadni. Az elnökhelyettes is várta. Az egerek egyik lábukról a másikra álltak.
  Aztán Pierrette oldalba bökte Christiant.
  – Te mondd, hogy bankrablás, a te hangod mélyebb.
  Tomboló lelkesedés. A falak is beleremegtek a közönség hahotájába. Ez volt a rendezvény fénypontja.
  Kissy és Jennifer egymásra nézett, lekapták a hátizsákjukat, letették, kinyitották és elővettek belőle egy-egy táblagépet.
  – Hölgyeim és uraim – kiáltotta Jennifer a mikrofonba –, monsieur Aristide Polackowski! Sokoldalú művész, mestere a csellónak és a fényképezőgépnek! Nagy tapsot kérek a művész úrnak!
  S míg a közönség ünnepelt, a művész úr elé tartottak egy-egy gépet, a képernyőkön a saját alkotásaival. A lánya öt-hat évesen, meztelenül az ágyon fekve, mindenféle csábos pózokban. A legutóbbi képek a kertben, az ősszel. És válogatott gyerekpornó a művész úr privát gyűjteményéből, a legkülönbözőbb gyerekekről.
  A művész úr fehér lett, mint a fal. De az elnökhelyettes urat is igencsak meglepték.
  – Mit jelentsen ez?!
  – Kérdezze meg a művész urat – felelte Kissy.
  A művész úr azt se tudta, elájuljon vagy megpróbáljon meglépni. Végül azonban a közönség elcsendesedett, és neki mondania kellett valamit. A közönség nem láthatta, mi van a képernyőkön, de nagyon kíváncsi volt, hogy milyen megtiszteltetést nyújtanak át a művész úrnak.
  – Én… én… én nem értem…
  – Dehogynem érted, derék öreg grizzlimedve – mondta Jennifer, Franconville-ben pedig intézkedtek, hogy megjelenjen Grizzlie adatlapja a fórumból, a nickjével együtt. A közönség pedig meglepve állapította meg, hogy ők ismerik egymást, lám, milyen bensőséges a megszólítás.
  – Hölgyeim és uraim – penderült Elke a mikrofon elé –, elnézést, ha nem beszélek jól önök nyelvét. Meghatottság belőle monsieur Polackowskinak elakadta magát hangája torkájában. Itt. – Megmutatta a saját nyakán a pontos helyet, hogy hol akadt el a hang, a közönség pedig az oldalát fogta. – Kapta különleges felkéréset vendégi szerepelésre, de semmit részletot erről még elárulhatunk. Fogja nyilatkozni magát később sajtóbele. De addig – ajkára tette az ujját – psssszt! Ez lepetés!
  A közönség vastapsban tört ki, ahogy Polackowski inkább holtan, mint elevenen meghajolt, aztán elbotorkált a színpadról a kulisszák mögé, Kissy és Jennifer kétfelől belekarolt, úgy kísérték le, szorosan fogva – pedig nem értek a bokájáig se. Valami öltözőfélére bukkantak, oda mentek be. Néhány ember lebzselt benne.
  – Lennének szívesek magunkra hagyni? – szólította meg őket Kissy. Kimentek.
  – Kik… kik maguk? – nyögte a maestro. Nem volt valami jó színben, ahogy leültették.
  – Jól van, maestro? – kérdezte Jennifer.
  – Hát… nem… én… azt hiszem, a szívem…
  – Küldök mentőt – közölte a fülükben Vanessa.
  – Jön a mentő – mondta Jennifer. – De a rendőrség is.
  Ekkor nyílt az ajtó, az őrködő egerek harcra készen fogadták a belépőt, de csak az elnökhelyettes volt. Aggodalmasan nézte őket.
  – Köszönöm, hogy a közönséget megkímélték a botránytól. De hát mi ez az egész?
  – Ez az egész, monsieur Vause – felelte Jennifer –, talán egy zenész pályájának vége, talán nem, de hogy vége egy pedofil pályájának, arról kezeskedem.
  – Pedofil?! Maestro Polackowski?!
  – Hagyja – nyögte a csellista –, hagyja, Vause úr. Lebuktam, most már mindegy. Talán a szívem nem bírja tovább, és… legalább a családom megmenekül a szégyentől.
  – Hé, Aristide! – csattant föl Elke, és odaplántálta magát a pasas elé. – Ha te most… hogy hívnak olyat, mikor mindenki sírik meg hajakat tépsz, vagy mint Händler der vier Jahreszeiten?
  – Melodráma – felelte Jennifer. – Wie kommt es, das du solche Filme kennst?
  – Ach ja, Melodrama, danke, szóval ha te most csinálsz iet itten, beverek orrocskád azon sürgiben. Ha szíved beteg tényleg, akkor aggódszad síró leánykájadat, csináltad elég bajok neki már. Disznó vagysz, és semmit szeretlek.
  – Igen, tényleg beteg… nem tudják, hol van a táskám? Van benne gyógyszer…
  Elke megpördült és felrántotta az ajtót.
  – Hé, te! – mondta kint valakinek. – Tudsz, hol Polackowski úr táskája? Ne bámuld rámat! Kell most rögtön! Gyógyszer belőle! Akkor keresje mindenki, pörgetjed lábak gyorsan!
  A táskával együtt ért oda a két rendőr a kapuból.
  – Szóval itt vannak – mondta az egyik. – Mi ez az egész? Parancsot kaptunk, hogy keressük meg magukat és tartóztassunk le valakit.
  – Még nem lehet – rázta a fejét Jennifer. – Baj van a szívével, meg kell várnunk a mentőket. Üljenek le.
  Bólintottak, de nem ültek le.
  – Ez nem kérés volt, hanem parancs – váltott élesre Jennifer hangja. – Ha itt állnak fölötte, csak tovább stresszelik. Üljenek le!
  – Talán bizony már magától kapjuk a parancsainkat? – mosolyodott el az egyik.
  – Igen. Később tehet panaszt, de akkor én is. Maguk azért jöttek, hogy a mi munkánkat segítsék, hát akkor tegyék azt, de cirkusz nélkül.
  A rendőrökről lehervadt a mosoly, egymásra néztek és elballagtak a szoba sarkába, ahol volt két szék. Leültek.
  Kissyben fölrémlett egy kép, amin cirkuszporondon egy kisegér égő karikát emel a magasba, és rendőrök ugrálnak át rajta.
  Csakhamar megjöttek a mentők is. Táskákat pakoltak a szürke arcú, verítékező shindy mellé, kinyitották, készülődtek.
  – Melyikük a hozzátartozója? – kérdezte az ápoló.
  – Egyikünk se – felelte Kissy.
  – Akkor legyenek szívesek távozni.
  – Őrizetbe kell vennünk ezt az urat – állt föl az egyik rendőr.
  – Most biztosan nem fogják.
  Kimentek, vártak. A helyiségnek nincs több kijárata, az ablakon meg úgyse fog kiugrani ilyen állapotban.
  – Egyébként kicsodák maguk voltaképpen? – kérdezte a rendőr.
  – Jerry Alapítvány.
  – Igen, ezt említették, de sajnos én nem tudom, mi az.
  Hát elmondták dióhéjban az alapítvány működését, és mutattak néhány adatot Polackowski bűnlajstromából. A rendőr a fejét csóválta; a társa az ajtóban őrködött.
  – Ugyan már. Maguk álomvilágban élnek. Estére szabadlábon lesz. Aztán kap valami jelentéktelen büntetést, azt is évek múlva, és közben éli világát.
  – Az lehet – mondta Jennifer. – De maguknak is vannak ügyfeleik, akikkel ez a helyzet.
  – Persze.
  – No, majd meglátjuk. Tudja, az lehet, hogy estére szabadlábon lesz, de hogy otthon a családjával, azt erősen kétlem.
  – No igen. Ők már tudják?
  – Addigra tudni fogják.
  Nyílt az ajtó, az ápolók tolták ki Polackowskit hordágyon. Fura látvány volt, hiszen egyetlen pofont se kapott.
  – Hogy van? – kérdezte az ajtóban álló rendőr az orvostól.
  – Hát ami ebből magára tartozik, őrmester úr, az, hogy huszonnégy óráig biztosan nem viheti el. Majd aztán igen, de hogy mikor, azt a kardiológián fogják megmondani.
  – Mit mondjunk a családjának? – lépett oda Jennifer.
  – Várjanak – szólalt meg Polackowski. Oxigénmaszk volt az arcán és drótok vezettek a ruhája alól a lábához rakott monitorhoz. – Álljanak meg… beszélni akarok azzal a hölggyel…
  – Itt vagyok – állt meg mellette Jennifer.
  – Maga beszélni fog a családommal?
  – Inkább tőlünk tudják meg, mint a rendőröktől… vagy akár a hírlapokból, nem igaz?
  – De… de, mindenképpen, köszönöm, ha megteszik… kérem… mondják meg a feleségemnek, hogy sajnálom, amit tettem, és soha nem bántottam volna a gyereket… és… kérem, doktor úr, mondja el a hölgynek, mi bajom.
  – Ez fölhatalmazás? Ahogy kívánja. – Az orvos Jenniferhez fordult. – Az úrnak régóta fennálló szívbetegsége van, erről tehát a családja tud. Már volt ilyen rohama, ezt is túl fogja élni. De most mennünk kell.
  Mentek. A rendőrök velük tartottak, az egerek pedig ballagtak a nyomukban, nekik nem volt sietős. A mentőkocsi már elszáguldott, amikor kiértek a kapuhoz, az egyik rendőr nyilván vele ment, a másik a rendőrkocsinál állt és telefonon jelentést tett.
  – Nem mindig szeretem a munkámat – sóhajtotta Jennifer.
  – Hát – cincogta Elke – ha feküd hordágyra azért, mert vertük nagyon laposnak, az más. Keressük másik shindyt, beverjük orrocskát, érezed magad jobban mindjárt rögtön.
  – Jó, egérke. Csak előbb el kell mennünk a rue Mermozra.

Madame Polackowski eléggé meg volt lepve.
  – A férjemtől üzenetet?
  – Igen, asszonyom – felelte Kissy. – Bemehetünk?
  – Kérem.
  Az öt egér besétált a házba, amit mostanáig megfigyeltek.
  – Ha üzenni akart, miért nem hívott fel?
  – Pillanatnyilag nem tudja megtenni. Később majd bizonyára. Madame, a férje szívrohammal kórházba került, rendőri őrizet mellett. Amint jobban lesz, letartóztatják és vád alá helyezik.
  A hölgy legalább olyan szürke volt, mint a férje.
  – De hát miért?
  – Gyermekpornográfia, kiskorú sérelmére elkövetett nemi erőszak, szexuális zaklatás. Azt üzeni, hogy sajnálja, és soha nem bántotta volna a…
  – Ez nevetséges!
  – Mi lennénk a legboldogabbak, ha ez nevetséges lenne, madame – bólintott Kissy. – De negyvenöt fénykép van a birtokunkban, amiket a férje osztott meg a neten, csupa gyerekpornó. És százhúsz meztelen, illetve fürdőruhás kép a kislányukról.
  – Micsoda?!
  Kissy elővette a telefonját és fölmutatta, jól tudva, hogy mire a mozdulatot befejezi, valamelyik gondos egérke odatesz egy képet Jeannette Polackowskiról. Így is történt.
  – A maestro pedofil – közölte. – Fél éve tagja egy illegális pedofil hálózatnak, de már korábban lefektetett egy tízévest. Ami bűncselekmény, madame.
  A madame csak hápogni tudott. Végül megkérdezte:
  – De önökhöz hogyan kerül a lányom meztelen fotója?
  – Mi nyomoztuk ki, hogy a férje miket követett el, madame.
  – Szóval önök juttatták kórházba?
  Az egerek egymásra néztek. Aztán Elke lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.
  – Elnézést, amiért megmentettük a lányát egy szexuális ragadozótól, asszonyom – mondta Kissy. – Viszontlátásra. Hát ez megvolna – vont vállat már az utcán. – Azt hiszem, egérkék, megérdemlünk egy jókora sajtos pizzát.
  – No hol? – kérdezte Jennifer.
  – Csakis Vanessa keze alól.
  – Meglesz – nevetett a mikró a fülükben.

Amíg Artu fölfúrta a csavarokat, Claude vájatot mélyített az ablakkeretbe, ahol csinosan elvezette a kábelt, rögzítette, szigetelte. Kissy kritikus minőségi ellenőrként mindent megvizsgált. Nimby erősítette a hangárt a tartókonzolokra, aztán csatlakoztatta a vezetéket. Jöhetett a tesztelés, aztán Nique leszállt a Discoveryvel a hangárban, ő maga nyitotta és csukta a tetőt a vezérlőről, és a műszer rögtön jelezte, hogy a töltés megkezdődött, a fűtés is bekapcsolt.
  – Kész – mondta Nimby. – Vilma HQ, kettes hangár. Benne is van a listában.
  A Jerry-rendszer klienslistája már hatalmasra nőtt. Szerverek, asztali gépek, notebookok, netbookok, táblagépek, telefonok, okosórák, helikopterek, riasztók, autós GPS-ek, s most már a hangárok is. Több mint százötven készülék. Egereknél, kisfülűeknél, a konzorciumhoz tartozó néhány cégnél, az ország legkülönbözőbb részein szétszórva, néhány külföldön is. A listában csoportosíthatták őket sokféle szempont szerint, például pár mozdulat volt listát kérni a közelben található készülékekről, amiken Jerry-felület fut. Vagy akár térképet. Vagy azokról a gépekről, amik egy kiválasztott felhasználói csoporthoz tartoznak, például egy családhoz. A klienslista segítségével magas fokú távirányítást lehetett megvalósítani, ezzel csináltak olyanokat, mint amikor Polackowskinak csak odamutatták a gépeket, és magától megjelent a gyerekpornó, néhány kattintással képeket küldhettek a hálózat bármelyik másik gépére.
  Nimbynek volt egy elve, amiről azt mondta, hogy az informatikában jelenleg uralkodó irányzat szöges ellentéte. A hálózatnak kívülről megközelíthetetlennek kellett lennie, és bent is megvoltak a pontosan meghatározott jogosultságok – de ezen belül már semmiféle extra biztonsági intézkedést nem alkalmaztak. Akármikor szükség lehet arra, hogy egy bajba jutott egér telefonját, óráját vagy táblagépét távirányítással bekapcsolják, vagyis beszéltessék vagy éppen a kamerája segítségével körülnézzenek, esetleg hallgatózzanak – ezért ez a funkció az összes egér számára engedélyezve volt, kikapcsolhatatlanul. A lányok mégis nyugodtan mehettek zuhanyozni a telefonjuktól két lépésre, noha bármelyik fiú két gombnyomással bekapcsolhatta a kamerájukat – amiről a telefon természetesen semmilyen látható vagy hallható jelzést nem ad, hiszen az a cél, hogy ez shindy közelében is használható legyen –; viszont a hálózat virtuális vezérlőtermében megjelenik az értesítés, hogy ki, mikor, kinek a kameráját kapcsolta be, és az illető nem vinné el szárazon.
  Nimby elmondta, hogy mugli szoftverfejlesztőknél ez jogosultságok végtelen szövevénye lenne, mindenki mindenkiről beállíthatná, hogy használhatja-e a kameráját, a mikrofonját vagy a képernyőjét, külön-külön, esetleg hely és időszak szerint szabályozva, és lennének különböző bejelentkezési procedúrák, amik azt nem garantálják ugyan, hogy a feljogosított kukucskáló ne mutathassa oda a képernyőjét egy feljogosítatlan kukucskálónak, de azt igen, hogy a programozó fölvehesse a protokollért a prémiumot.
  A Jerryben ilyen nincs. Mindenki mindenhez hozzáfér, legalábbis az egércsapaton belül. Vanessa úgy fogalmazta meg, hogy náluk az az alapfeltételezés, hogy senki sem él vissza a jogosultságaival, a mugli fejlesztőknél meg az, hogy igen.
  A hangárok felszerelése után az öt egér sürgősen bevonult a konyhába, ahol Kissy előrelátása folytán már mindenféle meleg dolgok várták őket, folyékonyak és szilárdak is. Rágcsáltak, iszogattak.
  – Cin-cin, egérkék – jelentkezett be Angélique.
  Visszacincogtak.
  – Macska hallótávolságban van?
  – Nincs, a gépteremben alszik, szóljunk neki?
  – Ne! Jobb, ha ő egyelőre nem tud róla.

Kissy félrehúzta az útból a kocsiját, hogy a takarítóautomatás hölgy el tudjon hajtani; a hölgy megköszönte. A csapat egy része már a pénztárnál volt. Kissy elnézte őket, amíg várt. Angélique és Molly rakodott éppen, a biztonsági őr megállt mellettük, és Claude, Artu meg Martin abban a pillanatban elindult feléjük, az őrt figyelték, aki történetesen nem is velük foglalkozott, az előző vásárló felé nézett.
  Aranyosak. Védelmezik Angélique-et a ragadozótól, egész nap ezt csinálták. S persze nehezet emelni se hagyják. A bejelentés óta Angélique nem vehet részt verekedésben, bár a tilalom nem nagyon érvényesül, mert azóta nem verekedtek senkivel. De edzenie szabad. Egyelőre. Pár hónap múlva már nem.
  Azt még nem lehet tudni, hogy Nanoegér kislány lesz-e vagy kisfiú. Majd úgy nyolc hét múlva. Angélique azt mondta, teljesen mindegy, úgyis egeret nevelnek belőle.
  Az őr elfordult kissé, és ott találta Martint a könyökénél. Ó, bocsánat, mondta, és hátralépett. Ezzel viszont olyan távolságra került Angélique-től, hogy a testőrség már nem tartott többé attól, hogy megeszi.
  Már veszélyt is vállaltak Angélique védelmében, negyedórával ezelőtt, az Molly volt, aki rohant lefékezni egy vásárló megrakott kocsiját, ami elszabadulva Angélique felé tartott, meglepően gyorsan ahhoz képest, hogy egy kisgyerek lökte meg. Molly a testével állította meg a kocsit, kockáztatva, hogy lapos egeret csináltat magából, és a hipermarket közepén temetik gyufásdobozban.
  Vagy legalábbis jól hangzik.

Persze Nanoegér lett a csapat első számú beszédtémája. Hamar megállapodtak olyan nélkülözhetetlen nevelési elvekben, hogy már kicsi korában megmutatják neki Macskát és megtanítják, hogy nem szabad félni tőle. (Ez egyszerű, állapította meg Nimby, sokkal nehezebb azt megtanítani, hogy az ott egy eleven állat, és meghúzta Macska fülét, aki persze erre sem ébredt föl.) Természetesen készítenek neki fél dióhéjból bölcsőt, és magától értetődően megtanítják mindenre, amit egy alapítványi kisegérnek tudni kell. Már ötévesen leteríthet kisebb shindyket, mondta Vanessa, természetesen gondos felügyelet mellett. Ő majd megtanítja zongorázni is.
  Erre viszont Molly odament hozzá és tátátitá jelet integetett.
  – Mi a kérdés?
  – Te tudsz tanítani zongorázni?
  – Ha csinálni tudok valamit, akkor meg is tudom mutatni, hogy kell, nem?
  Kissy előtt fölrémlett az a régi kép, amikor abban az étteremben Vanessa odalépett a szintihez és lejátszotta a Bach-menüettet, amit háromszor látott azelőtt. S most, pár perccel e kérdés elhangzása után láthatta zenetanárnői szerepkörben is, amint Mollynak és a háta mögül kukucskáló többi egérnek – Mavericknek, Christiannak és Jacques-nak – mutatja meg a Popcorn gyors szólamát hangjegyenként.

– Na ide hallgass, öcskös, tudod, kit érdekel, ki a te apád, mi? – A tetkós fenyegetően lóbálta az öklét. – A puccos szerkód árából én egy hónapig kajálok, hát nekem ne add itt a fejet, mert apukától kaptad, te senki nem vagy, értem?
  Kissy bólintott. Tényleg értette.
  – Van nálam halef is, ne akard, hogy elővegyem. Csak szépen gombold le a gubát. Egy ilyen tökmaghoz elég a tenyerem. Gyerünk, kispofám!
  Kissy mozdulatlanul állva fölemelte jobb kezét és megmutatta a tenyerét. A tetkós is.
  – Mi van, hirigelni akarsz?
  Kissy bólintott.
  – Oké, öcsi! Most megtanítalak bunyózni.
  A tetkós előrelendült, Kissy megfogta a kezét, hátracsavarta, elfordítva a srácot, és lenyomta a srác fejét. Az fordult egyet és hátralökte Kissyt, aki cserében kirúgta alóla a lábát. A srác eldőlt, magával rántva Kissyt, aki ráesett.
  – Ennyi! – szólalt meg Lucas. – Álljunk le, gyerekek, bocs, Kissy, de láthatóvá vált az arcod.
  Föltápászkodtak, a tetkós megveregette Kissy vállát.
  – Melanie, légyszi, igazítsd meg Kissy parókáját, és több vörös fényt kérek a neonreklámból, jó, srácok?
  Kissy hat csapóval verte meg a tetkóst, aztán beült a büfébe és kért egy szelet pizzát. Még volt két pasi meg egy nő, akiket meg kellett vernie fiúparókában, de csak átdíszletezés után.
  – Klassz voltál – jött vissza a tetkós a sminkszobából, már tetkó nélkül, a bőrdzsekit és a fémláncokat is letette, fehér garbó volt rajta, rendesen fésült frizura. – Nem szeretnék veled összeakaszkodni, amikor a másik bizniszedet csinálod.
  Kissy mosolygott. Természetesen az egész hazai filmszakma tudni fogja, hogy a szépreményű fiatal kaszkadőrlány úgy kezdte pályáját, hogy pedofilokkal töltötte meg a baleseti sebészeteket.
  Éppen végzett a pizzával, amikor odajött egy fiú, akit még nem látott, de tudta, kicsoda.
  – Kissy?
  Bólintott.
  – Paul vagyok. Bocs a késésért.
  Kezet fogtak. Paul volt a kaszkadőrcsapat vezetője, akikhez Pierre beajánlotta Kissyt, és ide beszéltek meg találkozót. Magas, szőke, jóképű srác, magabiztos fellépésű. Huszonhat éves, Kissy már tudta.
  – Mikor van jeleneted?
  – Miután ezt megettem – biccentett Kissy a pizza felé.
  – Igen? Hozzád igazodnak?
  – Még nem. Itt nem ismernek. De amíg meg nem ebédelek, felőlem jöhetnek a motoros vagányok, félrepöccintem őket és eszek tovább.
  – Téged Pierre kitanított, hogy mit kell nekem mondani, igaz?
  Kissy elnevette magát. – Igen. Azt mondta, belevaló, kemény lányt keresel.
  – Úgy valahogy. Nézd, elmondom, mi a pálya. Mi egy elég lazán szervezett kis társaság vagyunk. Legtöbbször külön-külön dolgozunk, aszerint, hogy éppen kit keresnek, viszont ha úgy adódik, akkor együtt. Az a szabályunk, hogy ha valaki veszélyes feladatot kap, akkor a többieknek szól, és ők mennek segíteni. Az ilyeneket általában jó előre tudjuk, szabaddá tudjuk tenni magunkat. Van még egy szabály: amikor fölvetődik, hogy valamilyen felszerelést kell venni, akkor egyenlően osztjuk el az árát, és közös a cucc. A gázsiját mindenki maga teszi el. Gyakorlatilag ennyi a lényeg.
  – Elfogadom. Beszálljak a meglevő cuccotok arányos részével?
  A fiú nevetett.
  – Az bonyodalmas lenne. Sok mindent összeszedtünk már, vannak köztünk, akik folyton hazahoznak valamit bolhapiacról, fillérekért, annak az árát nem kérik a többiektől, úgyhogy a raktárunk tele van kacattal. Már senki meg nem mondja, mit ér. Ne törődj vele. Kaphatok egy kólát?
  – Persze – felelte a büféslány.
  – Köszi. Szóval megnézném, hogy vered meg ezeket a srácokat, aztán egy kicsit szeretnélek én is megverni. És rám van bízva a döntés, én vagyok a kézitusa szakértője a csapatban, ha én azt mondom, hogy frankó, amit tudsz, akkor be vagy véve. Oké?
  – Hát – Kissy kortyolt a gyömbérszörpjéből – sajnos akkor nem kerülök be közétek.
  – Hogyhogy?
  – Ha feltétel, hogy te verj meg engem…

A vélemények megoszlottak afelől, hogy Kissy szemtelen volt-e, amikor kijelentette, hogy ő márpedig megveri Pault, aki avatott harcművész volt, értett az összes ismert stílushoz a capoeirától a karatéig, és már három éve volt hivatásos kaszkadőr. A kölykök egy része a füle tövét vakargatta és azt mondta, ó. Anya kimondottan szemtelennek találta. Paul is, de neki tetszett a szemtelenség. Vanessa pedig hetykén kijelentette, hogy hát persze!
  Mindazonáltal nem verte meg. A forgatás után elmentek egy edzőterembe és két órát harcoltak, aztán megállapodtak döntetlenben, mert már alig álltak a lábukon. Paul azt mondta, Kissy – vagyis bármelyik egér – azzal győzi le az avatott verekedőket is, hogy villámgyors és kiszámíthatatlan, mindig valami tökéletesen mást csinál, mint amire az ember gondol, és nem hagy időt kitalálni, hogy mit fog csinálni vagy mit lehet tenni ellene. Paul úgy becsülte, mindkettejük ütéseinek és rúgásainak tizedrésze juthatott célba, a többi a levegőt érte, mert annyira gyorsak mindketten.
  Mindezeket egy összejövetelen beszélték meg, a kaszkadőrök puteaux-i székházában, ami egy első emeleti négyszobás lakás volt, telezsúfolva szekrényekkel, csak az egyik szobában tettek le egy ülőgarnitúrát.
  Öten voltak. Bexi, egy filigrán csaj, aki bárhonnan leugrott, felugrott, kiugrott, beugrott, főleg például lóról és bicikliről esett, és bármilyen autós trükköt megcsinált, például egy centivel kerülte el az akadályokat padlógázzal. Marc, Bexi pasija, aki ugyanígy vezetett és ugrott, és az volt a szórakozása, hogy több méterről dobta a fogasra a sapkáját vagy a polcra egy könyvet, bármit bárhová, szinte célzás nélkül, és nagyon ritkán tévesztett – de ezt a képességét még nem volt alkalma kaszkadőrként, gázsiért kamatoztatni. Mindketten huszonnégy évesek voltak. Momo, egy köpcös, huszonöt éves kínai fiú, aki semmiféle ugrálást nem vállalt, ő pirós volt, azt mondta, fel tud robbantani egy házat Kissyvel a közepében úgy, hogy Kissynek nem esik semmi baja. Kissy lelki szemei előtt felrémlett egy tányér valami körettel, mártással, és a közepén egy szépen átsütött kisegér – és inkább nem szólt semmit. Valamint Carlo, aki rögtön a kézfogásnál ránézett Kissyre nagy fekete szemével, és kijelentette:
  – Carlo vagyok. Velem nem dolgozhatsz.
  – Miért nem? – cincogta Kissy riadtan.
  – Mert én a magasban dolgozom, te pedig oda nem jöhetsz föl.
  Kissy szólni se mert. Tériszonya nem volt ugyan, de a torkába ugrott a gyomra, ha egy felhőkarcoló többedik emeletén kellett lennie, és messzire elkerülte az ablakokat. De ezt nem tudta róla senki, csak… az egerek, a kisfülűek, és… hát lehet éppen, hogy bármelyik szembejövő az utcán. Carlo is csak rápillantott és tudta. Ő volt a legidősebb, huszonkilenc, és felesége volt meg gyereke is.
  Mint kiderült, Carlo egyedül Momónak engedte meg, hogy fölmenjen vele, és csak házakban, ahol lift volt. Hegyoldalon fölmászni Momónak nem volt szabad, de még egy toronydarura sem, nem bírta volna. Amikor egyszer daru tetején kellett robbantani, akkor Momo elkészítette a szükséges robbanószert, Carlo fölvitte, elhelyezte, és megmutatta Momónak fényképeken. Kissy rögtön arra gondolt, hogy ezt élő képes-hangos kapcsolatban is lehetett volna, a Jerry így csinálná.
  Senkit sem zavart, hogy Kissy alig töltötte be a tizennyolcat, Bexi azt mondta, ezt nem csinálja az ember hetvenéves koráig, és Kissy fiatalsága pont azért jó, mert nagyon gyorsan mozog, egyszer még akár Jackie Channel is verekedhet. Kissy majdnem azt mondta, hogy szerinte Chan soha nem bántana egy gyereket, de ehelyett sikerült azt felelnie, hogy nem áll szándékában külföldre költözni és itthagyni társait.
  Tetszettek nekik a fején a bársonyfülek. Sokat meséltették az alapítványról, főleg a verekedéseikről, és céllövős bemutatót is kértek – az valahol máshol lesz, a raktárlakásban legfeljebb fél méterről lőhetett volna célba.
  Fölvették a csapatba – mostantól igazi kaszkadőr.

Kissy lerakta az utolsó széket is, és körülnézett a kerten. A kerti bútorok a helyükön. A fák tövében növekedő apró gombák fölött apró kisegerek térdeltek, kezükben gombahatározóval, és a várható áldozatok számán tanakodtak. Kissy nem segített nekik. Jöjjenek rá egyedül, mi az. Ő tudta, hogy vargánya, de öt dekát se tesz ki. Aztán követte Macska tekintetét, aki érdeklődve figyelt valamit egy fán. Rigó. Most éppen nem énekel, de Macskának ez amúgy is teljesen közömbös, ő ebédre szeretné, csakhogy a rigó a fa egyik felső ágán tollászkodik, legalább öt méter magasan, szárnyakat kellene növeszteni hozzá.
  Átment a ház garázs felőli oldalára, ahol egy másik csapat kisegér szorgoskodott, most jött meg a furgon, sorba álltak, kivettek egy-egy dobozt, elcipelték a garázs mellett leterített nagy ponyvára, s hozzáláttak kideríteni a tartalmukat. A dobozok Françoise-ék házának pincéjéből származtak, most jutott idő foglalkozni velük, ott négy fiú berakodta őket, Yves bácsi idehozta, de mivel Françoise pár napja már lement a pincébe és megállapította, hogy azokat a dobozokat legalább háromszáz éve nem érintette emberkéz és nem is törölték le őket, Kissy kijelentette, hogy márpedig a házba nem jöhetnek be. Mindenki kesztyűt húzott, amikor hozzájuk nyúlt.
  – Jó, hogy jössz, Kissy – nézett rá Nimby –, ugye tudod a széf kombinációját?
  – Persze, miért?
  – Molly öklömnyi gyémántokat akar találni ezekben a dobozokban.
  Kissy elnézte pár pillanatig az egyik dobozt, aminek Suzanne már kettévágta a fedelét, és láthatóvá vált egy halom újságpapírba csomagolt, öreg tányér.
  – Szóljatok majd, ha előkerülnek, de én inkább arra számítok, hogy ha mindent pénzzé teszünk a dobozokból, akkor nagyjából a fele jön vissza az üzemanyagnak, amivel idehoztátok.
  – Az nem sok – mondta Molly kissé lekonyult fülekkel.
  – Hát nem. De természetesen örömmel kinyitom a széfet aranyrudak és antik ékszerek számára is.
  Mollynak többször is lekonyult a füle, amikor egy-egy dobozban nem volt semmiféle milliós érték, viszont akadtak hasznos vagy érdekes apróságok, ötvenéves magazinok, amikre Nimby rögtön lecsapott, meg régi ruhák, amikre Niala mondta, hogy ismer valakit, aki gyűjti őket – de Mollynak ilyenkor is lekonyulva maradt a füle, és még jóval azután is úgy maradt, hogy végeztek a holmik átnézésével.
  – Neked mi bajod voltaképpen? – kérdezte Vanessa egy jó órával azután, hogy elrakodtak mindent.
  – Semmi… nem tudom.
  – Jól érzed magad?
  – Nem igazán.
  – Fáj valamid?
  – Nnnem…
  Egy újabb órával később viszont már nyögött is egyet. Kissy úgy érezte, ez tipikus őközöttük: valaki egyet nyög, és azonnal ott vannak mellette és a hogylétét tudakolják. A hasát fájlalta. Niala megtapintotta egy ponton, és Molly arcán fájdalmas grimasz jelent meg.
  – Ez vakbél, kicsim – közölte Niala. – Keressétek meg François-t az egérnyüzsiben, hívja föl az anyujukat. Beviszlek a kórházba.
  Megfordult, ment a kocsikulcsért.
  – Mit bámultok, egérkék? Szóljatok egy maxinak, sofőr is kell.
  Egyszerre féltucat apró mancs kapott a telefonokhoz.
  Mollyt kórházba vitték, csakugyan vakbél, de talán nem kell kivenni. Madame Lavanant azt mondta, ha elkerülik a műtétet, az csak Niala fantasztikus figyelmének köszönhető, és el van bűvölve. Ők nemcsak akkor figyelnek egymásra, ha jön a cica, felelte Niala.

Kissyt egy pillanatig sem lepte meg, amit a társai a kórházban tettek, és nem értette, hogy madame Lavanant miért csodálkozik ezen. Amíg Mollyt vizsgálták, majd infúziót adtak neki, egy egér mindig jelen volt, kettő pedig kint őrködött a folyosón. Illetve csak egy, mert Pi háromszor is elment segíteni különböző betegeknek nehéz fizikai feladatokban, Niala elkísért egy idős nénit a büfébe, Vanessa pedig berohant az egyik kezelőbe egy beteg után, akinek összeomlott a keringése, ezért torakotómiát és oszteoporózist alkalmazott, megmutatva a tapasztalatlan fiatal orvosnak, hogy kell, majd renális drént kötött be és amniocentézist végzett, amíg a tapasztalatlan fiatal orvos rezekálta a szubdurális hematómát, azt ugyanis pont előző órán tanulta. A beteg megmenekült.
  Amikor a fejére olvasták, hogy ez a leírás totális halandzsa, kezdve ott, hogy az oszteoporózis egy betegség, nem pedig beavatkozás, akkor a mikró hetykén közölte, hogy nem mondja el, mert orvosi titok. Niala látta őt bemenni a kezelőbe, aztán pár perc múlva elégedettség volt a gombszerű orrocskáján, amikor kijött – hogy a kettő között mit csinált, az csak rá tartozik meg akiknek segített.
  Kissy nem értette, hogy madame Lavanant mit nem ért. A kisegér mindenhol segít, bármi adódik. Nekik ez a természetes. És persze hogy őrzik a társukat egy kórházban, ahol ki van szolgáltatva.
  Jutott rá alkalmuk, mert Mollynak mégiscsak ki kellett venni a vakbelét, és benn tartották négy napig. Folyamatosan volt mellette valaki, egész idő alatt. Madame Lavanant-nak dolgozni kellett, de egy-két egér mindig bent lebzselt a kórteremben. Niala kihagyott egy napot a főiskolán, Angélique kivett egy napot a munkából, Kissy és Jennifer ügyelt egy-egy délelőttöt és fél-fél éjszakát, a kölykök délutánonként mentek be hozzá, csak a lányok, mert őket nem lehet kiküldeni a szobából. Molly később azt mondta, még soha nem gondoskodtak róla így, amikor beteg volt.
  Vanessa elmesélte neki azt a hetet, amit a D’Aubisson-villa vendégszobájában töltött agyrázkódással, még Mohinak hívták és csak egy ágrólszakadt utcagyerek volt, de úgy bántak vele, mint az édesgyermekükkel – s aztán az is lett.

Kissy nem volt jelen abban a kis ügyvédi irodában egy eldugott luxemburgi városkában, utólag mesélték el neki, hogy az épület még eldugottabb volt, mint a városka, egy apró, zegzugos hegyoldali zsákutca mélyén, és az iroda még az épületen belül is eldugott volt. Abszolút exkluzív környezet, mindenhol maximálisan visszafogott, hűvös elegancia. Ugyanilyen hűvös eleganciával öltözött az ügyvéd, aki felolvasta Csubakka bácsi végrendeletét, és a jelenlevők szintén. Hűvös és visszafogott volt a társalgás hangneme is, egyrészt mert így illik egy végrendelet felolvasásakor, másrészt és főleg pedig azért, mert az örökösök mérhetetlenül helytelenítették ezt az egészet, annak ellenére, hogy ha szabályosan történt volna minden, akkor csak sok év múlva jutottak volna az örökségükhöz, akkor, amikor Csubakka bácsi meghal.
  Csakhogy most még nagyon is életben volt, ott ült a díszhelyen sötétkék öltönyben, és remekül érezte magát.
  Az ügyvéd nem bocsátkozott anekdotázásba arról, vajon mennyire ismert gyakorlat pályáján, hogy élő ember örökségét osztja szét. Tárgyilagosan felolvasott mindent és lebonyolított egy sor üzleti tranzakciót annak érdekében, hogy az örökösök birtokába jussanak javaiknak; több asszisztens dolgozott a keze alá, mert Csubakka bácsi vagyona nemcsak jelentős volt, hanem szerteágazó is, mindenféle üzleti érdekeltségek, ingatlanok, effélék. A jelenlevők titoktartási kötelezettséget fogadtak: a saját örökségükről beszélhetnek, de hogy mások mit kaptak, arról nem. Illetve magáról az öröklésről is csak családon belül.
  A D’Aubisson nővérek nem nagyon értették, miért kaptak meghívót a rendezvényre, de természetesen repülőre ültek – mindketten többször jártak már Csubakka bácsinál, bár Vanessa Luxemburgban még csak egyszer –, helyet foglaltak a hallgatóság körében és átvették az örökségüket. Nem volt szabad se megköszönni, se megkérdezni, hogy miért örököltek, rendes körülmények között nem is lett volna kitől. Csubakka bácsi szétosztotta mindenét, kivéve egy tekintélyes bankszámlát és a luxemburgi házát, ahol nyugdíjas éveit kívánja tölteni, a kertben óhajt üldögélni és olvasni. Üzlettel nem foglalkozik többet. Persze erről az ingatlanról is rendelkezett, de a lányok nem mondhatták el, hogyan.
  Niala és Vanessa egy-egy párizsi lakást örökölt, amikben egy-egy család lakik és ezentúl nekik fizet bérleti díjat.

– Hát ti? – állt meg Kissy a kislányok fölött, akik egy padon ülve dugták össze gombszerű orrocskájukat két táblagépen és nagy tanakodásba voltak merülve. Azért beszéltek meg találkozót itt a Malraux parkban, hogy elmenjenek letesztelni egy új éttermet, ami halételekre, tenger gyümölcseire szakosodott – de a két kisegér egyelőre föl se nézett.
  – Cin-cin – mondta ehelyett Suzanne.
  – Cin-cin – felelte Kissy hűségesen. – Jöttök?
  Maverick fölpillantott, aztán vissza a képernyőjére.
  – Miau – mondta.
  Kissy villámgyorsan körbetekintett, a keze már a derekán, de cica nem volt sehol. Akkor ez a miau mást jelent. Nem cicát. Shindyt!
  – Ko sip? – kérdezte, hogy hol.
  – Ano alamo ki kasa kumosa ano kitidi kitidi ano – hadarta Maverick.
  Kissy előkapta a telefonját és belemorzézta a számot, elétéve a szükséges parancsot.
  – Mi a cica ez?
  – Igen – felelte a két kislány kórusban, föl se nézve.
  Kissy leült melléjük és hozzálátott olvasni.

Kissy tűnődve tanulmányozta az étlapon a szasimiket.
  – Ne búsulj, egérke – mondta mellette Suzanne Mavericknek. – Elkapjuk ezt a cicát.
  – Jó – volt a válasz. – De csak annyit tudunk, hogy nem Párizsban él.
  A shindy közölte, hogy Párizsban él, ebből vonták le a következtetést, hogy eszerint bárhol máshol.
  – Ennél sokkal többet is tudunk.
  – Többet – bólintott Maverick. – Mit ennél, egérke? Kissy? Kissy!
  Kissy fölpillantott.
  – Itt vagyok. Minden szavadat értettem, de még nem döntöttem el.
  – Jaaaa…
  – Szerintetek tényleg lehet bérelni gyereket szexre?
  Kissy sóhajtott.
  – Az emberi elvetemültségnek nincsenek határai, egérke. Különben ránk se lenne szükség.
  – De van – mondta Maverick elégedetten, mint akinek az alapítványi fizetéstől függ a megélhetése.
  – Hogy kezdjünk hozzá? – kérdezte Suzanne.
  – El kellene beszélgetni vele, információt kiszedni belőle… csak hát erre most nem sok esélyünk van, addigra megkötik az üzletet. Floppydisc addig már talán be se lép a fórumba. Ez a mediterrán kagyló érdekesen hangzik, ezt megkóstolom. Választottatok?
  A kislányok helytelenítően néztek rá.
  – Ki kell szabadítanunk azt a gyereket, egérke – mondta Maverick.
  – Persze, egérke. Csak nincs hozzá semmilyen adatunk. És igazság szerint egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy komoly a szitu. Nézzétek, az alapítványban hemzsegnek a jól felkészült szakértők, akik már olvassák a szöveget, és ha ki lehet értékelni az igazságtartalmát, mi biztosan képesek vagyunk rá. Szerintem henceg vagy fantáziál, de kíváncsi vagyok Niala megérzéseire is.
  – Bizonytalan – felelte társa rögtön a telefonból. – A szöveg nehezen elemezhető. Kevés az információnk. Csak azt remélhetjük, hogy mire megkötik az üzletet, többet is mond.
  – Nem, nem ezt kell remélnünk – szólalt meg Suzanne. – Meg kell előznünk. Nekünk kell kibérelnünk azt a gyereket.

– Elvben megoldható – mondta Nimby. – Csokinyuszit ugyanúgy el tudjuk érni, mint bárki mást. De a megbeszélésük privátban folyt. Honnan tudunk róla? Nem állíthatunk oda azzal, hogy „szia, éppen erre jártam, olvastam a szigorúan titkos beszélgetéseteket és én is ki szeretném bérelni a gyereket”, mert ettől világgá rohan.
  – Ezt tényleg nem lehet – felelte az egere. – Viszont lássuk csak, ezek ketten az egyik alfórumban találkoztak, ugye?
  – Pozitív – mondta Maverick.
  Már senki se gondolta, hogy henceg vagy fantáziál. Egy perccel azután, hogy Niala kimondta ezt a véleményét, olyan üzenetek jöttek, amiktől már biztosan lehetett tudni. Holnap este találkoznak, Csokinyuszi azt mondta, a helyet majd ő megmondja.
  – Well, mice. Abban az alfórumban kell szólnunk, hogy mi is akarunk gyereket, hogy Csokinyuszi lecsapjon az alkalomra. De nekünk sürgős a dolog, még ma kell.
  – Máris írom a szöveget – felelte Nimby.
  – Arra számítsatok – folytatta Vanessa –, hogy a helyet az utolsó pillanatban fogja közölni, valószínűleg úgy, mint a krimikben, hogy el kell menni valahová, és csak ott kapjuk meg az instrukciót. Ha egy csöpp esze van a pasasnak, márpedig van, akkor Floppydisc még az illető utcába bekanyarodva se fogja tudni, hogy melyik ház.
  – Elég bonyodalmas – mondta Kissy, lenyelve egy kagylót. – És ha kútba esik az üzlet, mert mondjuk a tévelygés miatt kedvét veszti?
  – Akkor így járt. Mit érdekli az Csokinyuszit? Eladja a gyereket másnak.
  – De minket érdekel – jegyezte meg Maverick.
  – Pontosan, éppen ezért mi kevesek vagyunk ehhez az ügyhöz, mert a célnál lehet akár harminc nehéz fiú stukkerekkel. Hívom rendőr barátainkat.
  Néhány percig ide-oda kapcsolgatták, aztán kikötött egy Mauroy felügyelőnél, aki föltett féltucat kérdést, aztán látni kívánta az írott anyagot. Kapott egy linket, amin az esetleges későbbi levelezés is azonnal megjelenik.
  – A száztízes számú hozzászólást én írtam – mondta Nimby. – Ki akarjuk bérelni a gyereket még Floppydisc előtt.
  – Értem – felelte Mauroy. – Milyen meggondolásból ajánlottak ötezer eurót?
  – Ők háromezerben állapodtak meg, erre ígértem rá. Máris adok még egy linket.
  – Igen, itt is van. Értem. Rendben, tehát ha Csokinyuszi válaszol önöknek, akkor tudunk beavatkozni?
  – Igen, felügyelő úr.
  – Tudjuk, hogy mikor fog válaszolni?
  – Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán valaha válaszolni fog-e.
  – Világos. Akkor én most megszervezem a csapatot. Lennének szívesek még félórát figyelni és értesíteni, ha van valami hír?
  – Természetesen, felügyelő úr.

Kissyék nyugodtan megették a halaikat, kagylóikat és rákjaikat, és elégedetten kisétáltak az utcára, kis pocakjukon feszült az egérbunda. A levegőben shindyvadászat szaga érzett, ami nagyszerű közérzetet ad a kisegérnek, még akkor is, ha ezt a vadászatot a rendőrség fogja lebonyolítani. Csokinyuszi válaszolt. A gyerek már le van foglalva. Nimby közölte, hogy holnap délben elutazik, neki a gyerek most kell, Csokinyuszi nevezzen meg egy összeget. Mennyi időre akarja, jött a kérdés.
  – Mennyi időre akarjuk?
  – Végleg megtartjuk, de ne ezt írd – felelte Niala.
  – Legyen holnap délelőttig – javasolta Martin. – Ha ugyanis az ember egyszer belekezd…
  – Igen, igen – vágott közbe Kissy sietve. – Legyen holnap délelőttig.
  Nimby megírta, Csokinyuszi pedig szemrebbenés nélkül elkért tízezret. Az egészet előre kell fizetni.
  – Oké, összedobjuk – mondta Martin, Kissy pedig megvakarta a zsebében a bicska nyelét.
  Negyedóra múlva jött egy utasítás: adja meg a mobilszámát és a kocsija rendszámát, és mondja meg, mikor ér a Saint-Denis-szigetre. Félóra, felelte Nimby, mert megbeszélték, hogy Franciaország bármely pontjára ennyi lesz a válasz. Megadta a mobilját, egy rendőrségi számot, és egy rendszámot, mert azt is kaptak előre, egy jelöletlen rendőrségi kocsiét. Ha Île-de-France-on kívülre kellett volna menni, Mauroy egy percen belül mondott volna másik rendszámot.
  Egy rendőr elindult Saint-Denis-be a jelöletlen kocsival, szép ráérősen, a kollégái előtte érnek oda és figyelnek. Kissy és két társa ekkortájt a Malraux parkban egy kiskutyával barátkozott. A rendőr félórát üldögélt egy padon, amikor végre fölhívták és elküldték valamerre az úton, ők sose tudták meg, hogy végül hol lyukadt ki. De azt igen, hogy mi történt, mert Mauroy telefonált este tízkor – megmondták, hogy náluk nincs hivatali idő, bármikor hívhatók –, és elmondta, hogy Csokinyuszit elfogták, de fegyverrel védekezett, így tűzharcba is keveredtek és az elkövető könnyebb sérülést szenvedett. A gyermeket, aki az elkövető élettársának a gyermeke, kiszabadították és állami gondozásba vették. Az élettárs holléte ismeretlen, már keresik.
  Nimby azonnal törölte a fórumba kirakott hirdetést, amint Csokinyuszi válaszolt rá, és mivel a bejelentkezési adatokat is látják, tudták, hogy Floppydisc nem olvasta. Fogalma sincs, hogy a gyereket már elvitték az orra elől. Jön majd, hogy megbeszéljék a találkozó helyét és idejét.
  Ők már alig várják.

Csoki előre közölte Floppyval, hogy kéri a kocsija rendszámát, hiszen ő a felelős azért a gyerekért, és ha Floppy nem hozza vissza a megbeszélt időben, akkor utánamegy és kinyírja. És ne merjen bérelt kocsit használni!
  – Felelős – morogta Vanessa. – Szépen felelős. Az árvaházban a fizetett alkalmazottak felelősebbek lesznek.
  Mindenesetre amikor Floppy jelentkezett, megadta a rendszámot. Éjjel két óra volt, az összes kisegér az igazak álmát aludta, de a Cirrusnak meghagyták, hogy értesítse Mauroy felügyelőt.
  Nem volt kedvük megverni ezt a shindyt. Vanessa azt mondta, ha kiderülne, hogy őalattuk lakik a hegyoldalon, akkor, egye kutya, legördít a hegyen egy öttonnás sziklát, de bármely egyéb esetben hozzá kellene érnie kézzel, és semmi kedve hozzá. Még megrúgni se, hogy aztán undorodva dobja ki a cipőjét.
  Délelőtt hívta őket Mauroy. Floppydiscet is letartóztatták.

– Uncsi vadászat volt – mondta később Maverick, gondosan ellenőrizve, hogy a cipője orra egy milliméterrel se nyúljon túl a vonalon. A fegyvert lazán a teste mellé engedve tartotta, ahogy tanulta. Hirtelen fölrántotta és öt golyót engedett a céltáblába. Kissy elégedetten megbillegette füleit. Négy telitalálat, az ötödik pár milliméterrel csúszott mellé.
  – Uncsi – bólintott Nique, és szitává lőtte a céltábláját ő is. Két lyuk egy-egy milliméterrel elcsúszva, a többi telibe. – Megtanulunk lőni meg verekedni, mint a vadnyugati hősök, aztán a rendőrök viszik el a rossz bácsikat.
  – Mindenhogy a rendőrök vitték volna el őket – jegyezte meg Pierrette. – Mi nem tudtunk volna itt mihez kezdeni velük, rendszeresen etetni őket, sétáltatni…
  – No jó, de mégiscsak jobb, ha kieresztjük belőlük a gonoszságot egy-két lyukon át, nem?
  Kissynek fölcsillant a szeme. Ismerős szöveg. A jó kisegér vérszomjának tipikus megnyilvánulása.

– Volt önnek elképzelése arról, hogy mi történhet, ha az üvegben mégiscsak nitroglicerin van?
  – Igen, volt.
  – Mit gondolt?
  – Ha az van benne, az egész ház a levegőbe repült volna, amikor belelövök az üvegbe.
  – Ön tehát tökéletesen meg volt győződve arról, hogy védencem hazudik?
  – Tökéletesen, monsieur Réaumur.
  – Mert látta egy filmben, hogy a nitroglicerin nem kék?
  – Nemcsak ebből.
  – Még mi alapján?
  – Honnan került volna egy lakótelepi konyhába fél liter nitroglicerin? Hogyhogy nem robbant föl már akkor, amikor a vádlott fölkapta a konyhaasztalról, szemernyi óvatosság nélkül? Én nem tudom, hogy a nitroglicerint mekkora lendülettel szabad fölemelni, de ha csakugyan a kezembe adnának egy palackkal, semekkora óvatosságot sem tartanék túlzásnak. Monsieur Darko pedig egyszerűen megragadta és fölkapta. Azt mondta, ha elejti, az egész épület eltűnik a föld színéről. Tehát tisztában volt vele, hogy a nitroglicerin a legkisebb megrázkódtatástól felrobban, és mégsem tartott szükségesnek semmilyen elővigyázatosságot. Akkor az nem lehet nitroglicerin.
  – Ez esetben nem értem, miért lőtt bele az üvegbe, ahelyett hogy egyszerűen kiveszi a kezéből. Akkor nem okozott volna sérülést.
  Kissy bólintott és válaszolni akart, de a bíró megkocogtatta az asztallapot.
  – Én tisztában vagyok vele, hogy önök eljárást kívánnak indítani Chaton kisasszony ellen, monsieur Réaumur, de e pillanatban ez nem az az eljárás. Jelenleg még az ön védence a vádlott.
  – Elnézést kérek.
  Kissy összezavarodott.
  – Akkor erre most ne válaszoljak?
  – Nem szükséges, mademoiselle – mondta a bíró jóindulatúan. – Lépjünk tovább. Van még kérdése, ügyvéd úr?
  – Nincs több kérdésem, bíró úr.
  Kissy biccentett az uraknak és kisétált a tárgyalóteremből. Rögtön, már a folyosón visszakapcsolta telefonját a Jerry-hálózatra, s úgy érezte, mint aki az életbe tért vissza. Bement a biztonsági őrök szobájába, átvette fegyvereit, amiket a tárgyalás előtt bevitt nekik, aláírt egy papírt, és kisétált az utcára. Így sokkal jobb, igazi alapítványi egér módjára, fölfegyverkezve, a hálózatra csatlakozva. De még nem az igazi: most azonnal keres egy éttermet.
  Épp csak átvette az étlapot, mire elkészült a történtek lemorzézásával azok számára, akik most nem érnek rá beszélgetni – nem volt hosszú történet, a tanúvallomása egészében véve egy unalmas, eseménytelen dolog volt. Leszámítva, hogy a shindy ügyvédje – Kissy megszámolta – háromszor tett finom utalást arra, hogy Kissy túlkapást követett el, amikor belelőtt az üvegbe.
  Igazából ma már nem tudta volna megmondani, miért tette. Egyszerűen odamehetett volna és kiveheti a kezéből, a nitroglicerin nélkül a pasas egyáltalán nem lett volna ellenfél, azazhogy nem volt az, hiszen a robbanószer soha nem létezett. Vagy elég lett volna azt mondani, hogy vágja azt a palackot földhöz bátran, nem fog felrobbanni, és a pasas ott áll, lerombolt önérzettel, hosszú-hosszú másodperceken át, amíg a rendőrök földre nem teperik. Csak hát – ő nem ezt tette, és a pasasnak most béna a gyűrűs és a kisujja.
  Nem, nem tudja megmondani, miért tette – az nem elég magyarázat, hogy a rendőröket kötik a szabályok, és ha fennáll a veszély, hogy nitroglicerin van a kezében, akkor nem fogják leteperni. Ha ő odasétál, kiveszi a kezéből a flaskát és földhöz csapja – akár a pasast is, de a palackot mindenképpen –, akkor a rendőröket már nem kötötték volna a szabályok. Ezt már megbeszélte Brigitte-tel, az ügyvéddel is, aki azt mondta, hogy Kissy semmit se szóljon erről a tárgyaláson, majd ha beperelik csakugyan, akkor mondja el. Büntető ítéletre Brigitte nem számít, abból könnyen kihúzza, inkább kártérítést fizetnek majd – azt persze az alapítvány kasszájából.
  Brigitte nem mondta kifejezetten, hogy vissza kellene fogni az erőszakos módszereiket, de ott volt az arcán és a hangsúlyaiban. De hát mondják mások szavakkal is.
  Csak hát ez sem olyan egyszerű. Meg kell védeniük magukat és a gyerekeket.

Vanessa tűnődve nézte a vigyázzban álló kamraegereket, akik a nyakukba akasztott tálcával, előírásos öltözékben várták parancsait. Molly, Françoise és Claude.
  Csendben peregtek a tizedmásodpercek.
  – Hát jó – mondta végül. – Carbonara spagettit csinálunk, hozzatok baconszalonnát, hagymát, fokhagymát, pecorinót, olívát és egy kis fehérbort.
  – Már tudjuk a receptet – felelte Molly tisztelettudóan, hiszen a konyhában a séf Isten után az első.
  – Akkor surranjatok! Narancsosok, hogy álltok?
  – Máris kész – vágta rá Chantal, akinek brigádja narancsokat filézett és pürésített narancslével, fokhagymával, olívával, zöldpaprikával, gyömbérrel, mézzel és petrezselyemmel. Az így kapott vegyszerrel csirkét fognak pácolni sütés előtt.
  Kissynek éppen nem volt dolga, a sütikeverőkhöz volt beosztva, de a tészta már a sütőben volt. Hátradőlt és nézte a nyüzsgést. A panzió konyhája dugig volt egerekkel, nagy részük az alapítvány ebédjét készítette, egy csapat pedig Marie-t, a szakácsnőt helyettesítette, akinek hirtelen el kellett utaznia súlyosan megbetegedett édesanyjához. Zavarban is volt, de Niala közölte, hogy menjen nyugodtan, a ház tömve lesz egérrel, megoldják. Meg is oldották, a vendégek nagy elismeréssel nyilatkoztak a csapat főztjéről, vagyis hát Vanessáéról, aki egész hétvégén helytállt a konyhában és dirigálta az egymást váltó egereket, majd vasárnap délutántól egy helyettes szakácsnőt, mert Marie még az anyukáját ápolta. Isabelle néninek megmondták, hogy ne aggassza magát, a panzióban még soha nem maradt vendég éhesen, most se fog.
  Az se, aki ebben a pillanatban adott le rendelést. Jeanne hozta, mert a vendégek még nem szokták meg, hogy a panziónak saját mobiltelefonos alkalmazása van – a mikrók fejlesztették –, amivel bármit lehet rendelni, nemcsak az étlapról, hanem például friss ágyneműt, piperecikkeket, miegyebet.
  – Négy uborkás-hagymás hot dog a huszonkettesbe.
  – Vettem – vágta rá Vanessa, és indult az egyik előkészítő asztalhoz. – Ubis-hagymás hot dog, négy darab, a huszonkettesbe, csattogjon a fületek, egérkék!

Kissy tűnődve üldögélt a teraszon. Leszolgálta két óráját a konyhán, egész halom mindenféle szendvicset és egytálételt alkotott, és Vanessa megtanította szöcskét keverni (két cent zöld crème de menthe, két cent fehér crème de cacao és két cent tejszín, összerázzuk, hűtött koktélospohárba töltjük és koktélcseresznyével díszítjük).
  A panzió konyháján gondolkodott. Amióta idejárt – többé-kevésbé itt élt –, a konyha nemcsak új szakácsnőt kapott Isabelle néni nyugdíjba vonulásával, meg néhány új kisegítőt olyankorra, amikor sok a vendég, hanem az étlap is már két egész oldallal hosszabb, egy csomó egyszerű, de ízletes és a vendégek által kedvelt fogás jelent meg rajta. Recepteket és embereket is vettek át némelyik pizzériából, amit a konzorcium megvett az utóbbi egy-két évben.
  Mostanában sokat vásároltak – igaz, a legtöbb céget rövidesen el is adták vagy el fogják adni, némi átalakítás után, jóval többért. Mario nemrég vett egy éttermet Antibes-ban, ráköltött még egyszer annyit, aztán eladta háromszoros haszonnal. A téli holtszezon alatt megvolt az egész, a vendégek egy szebb és jobb helyre mehetnek – Kissy látott képeket a Cheesebookon –, Mariónak meg egy halom pénze lett.
  Itt a panzióban már készülnek a tervek a konyha átalakítására. Az egésznek az az apró, szöszke kisegér a felelőse, aki naponta rendel több ezer euró értékben ipari konyhagépeket, festőkkel és kőművesekkel tárgyal, egérfüles hajpánttal a fején, és az aláírása annyit ér, mint Marióé.
  Isabelle néni valamelyik nap azt mondta, el se tudta volna képzelni azon a nyáron, amikor itt betegeskedett a vendégszobában, hogy egy nap ez a kislány vezeti majd a panziót.

Vanessa a szinti fölé hajolt, lenyomta a billentyűket, s megszólalt a mély hangú lüktetés. Kissy mozdulatlanul, láthatatlanul várt a helyén. Aztán felcsapott a zene, Kissy előrelendült, átrohant a fal mögött, és pontosan a megfelelő hangjegynél rádobbant a deszkára, amivel kétméteres magasságba röptette Michelle-t. A lány tengelye körül pörögve átfordult, fejjel lefelé, majd vissza, kecsesen földet ért és továbbszaladt, egyenesen a fiú karjába, de Kissy nem ért rá nézni őket, szélsebesen surrant a fal mögött, hogy meglegyen a kellő sebessége a másik deszkához, már ugrott is, és Michelle a színpad másik oldalán szökkent a magasba, miközben François epedve nyújtotta utána a karját. Kissy most ráért figyelni, a tánckaron volt a sor, Michelle következő ugrásai több mint két perc múlva lesznek. Most odasurranhatott Momóhoz, aki nyugodtan ült a kis fülkéjében a kulisszák mögött, és várta, hogy beindíthassa gépeit.
  – Figyu – mondta halkan, bár itt akár kiabálhatott volna, a zene mindent elnyomott –, már akartam kérdezni: ahhoz, hogy ezt a kis játékot itt megcsináld a táncosoknak, minek az egérfül?
  Kissy ösztönösen odanyúlt és megigazította füleit, ahogy a hajával is szokta.
  – Alapítványi kisegér vagyok. Hisz tudod.
  – Tudni tudom, de mi történne, ha nem hordanád ezt a hajpántot?
  – Semmi, amíg nem találkozom egy shindyvel, aki természetesen halálra rémül az egérke láttán.
  Momo nevetett és rátette kezét a kapcsolótáblára. Kissy megvárta, amíg lenyomja az első gombot, s a színpad egy pontjáról szikracsóva lövell a magasba, aztán visszasurrant a helyére. Vanessa lendületesen játszott, Vangelis betöltött mindent, s Kissy ugrott, az emelő a magasba lökte Michelle-t, majd a színpad másik végén még egyszer. Kész. A munkáját elvégezte, leskelődhet megint.
  Most, hogy a kulisszák mögül kukucskált a táncosokra, akik A veszélyes élet éve balettváltozatát előadták, úgy érezte magát, mint egy valódi kisegér. A feje fölött állandó lábdobogás jelezte az emeleti táncosok jelenlétét, a földszintieket apró lyukakon át látta, időnként szikraesővel és lángcsóvákkal eltakarva – egészen olyan, mint az egérlyukból leskelődni, hogy a cica mikor hagyja őrizetlenül a tejes tálkáját.
  – A pisztácia kifogyott? – tudakolta Vanessa negyedóra múlva a filmgyár büféjében, mialatt Kissy egy ananászkehellyel ismerkedett. Volt pisztácia, és a mikró látta is, de hogy kérdezhetné másképpen, aki öt éve él a Terence Hilton panzióban?
  – Jó kis darab – mondta a mikró, míg elkészítették a fagyiját. – Szeretek Vangelist játszani. Egyszerű, de szép, és rengeteg benne a mondanivaló.
  Egyszerű, gondolta Kissy szeretettel. Neked. Hogy lehet azt a rengeteg hangjegyet hibátlanul lejátszani?
  A kis darab egy esztrádműsorban fog szerepelni, egyedül Michelle és François neve lesz kiírva, még Vanessáé se. Kissyé végképp nem, hiszen ő csak segéderő, mert az ugrásokhoz nem volt kéznél alkalmas trambulin, hanem libikókaszerű deszkát használtak. Amikor kiderült, hogy ez a megoldás, Kissy, aki eredetileg csak azért ment oda, mert hallani akarta Vanessa játékát, fölajánlotta a segítségét a deszkával. Ő is keresett vele, és meghallgathatta a Vangelis-számot hatszor.
  Jövőre surranni akar labirintusban is, és Vanessa játsszon közben Vladimir Cosmát!

Kissy lelkesen surrant a labirintusban, és nem zavarta, hogy Vanessa nem játszik Vladimir Cosmát. Ő is ott surrant… valahol. Időnként hallatszottak fürge, halk lépései a deszkafalak túloldaláról. Vagy valamelyik másik egéré.
  A labirintust a filmgyár hátsó udvarán építették, és még nem volt kész, néha az út megszakadt és üres betontérségen találták magukat. Ilyenkor megfordultak és visszarohantak. Kissynek még volt egy órája a forgatásig, addig azt csináltak, amit akartak.
  Végül a négy kisegér elégedetten leült a labirintus egyik kijáratánál, sajtos szendvicset falatozni. Nem a labirintusban találták ugyan, hanem a büfében, de surranás közben végig ott volt a hátizsákjukban, vagyis igenis kihozták a labirintusból.
  – De ha te nem tudod megverni? – tudakolta Maverick, korábbi beszélgetésükre utalva. Ő is nagyon szívesen megverte volna Césart, akivel már összefutottak és ismeretséget kötöttek. Elég jókora pasi volt.
  – Meg tudom verni – ígérte Kissy. – Benne van a forgatókönyvben.
  Maverick sóhajtott. Kissy együttérzett vele, tényleg nagydarab egy pasi, de akkor is neki kell megvernie. Elég látványosan, mindketten számos sérülést szereznek majd, emiatt az ötperces jelenetet egész délután forgatják majd, amiből több óra csak a smink. César már a sminkszobában van, ő ugyanis börtönből szökött pszichopata gyilkos, aki szörnyen koszos alagutakon át jutott ki. És ő a főszereplő. Ez Kissyt kicsit zavarta. Még sose vert főszereplőt. De ha így folytatódik, meg kell szoknia, a hétre még két forgatást ígértek, és a jövő héten is van kilátás munkára.
  Imádta csinálni. Minden kaszkadőrmunka más és más, a helyszín is, most egy lakásban verekszik majd itt a stúdióban, legközelebb meg valószínűleg vidéki kastélyban. És egészen mások a körülmények. Césart például hosszú küzdelem után agyoncsapja egy vasalóval, de később kiderül, hogy nem halt meg, hátulról megtámadja őt és megfojtja.
  Kissyt nem zavarta, hogy órákon belül holtan fekszik majd a fürdőkádban. A zsebeket is megölték már, Senlis-ban tavalyelőtt, és az nem film volt, hanem shindy. Illetve hát képzeletbeli shindy, de ez most mindegy. Ennek a szerepnek az ad különleges jelentőséget, hogy bár névtelen szerep, de nem dublőz lesz, nincs színésznő, akiket egyes képsorokon ő helyettesít, ezt a szerepet egyedül ő játssza. Rajta lesz a neve a színlapon. Valahol a kis szerepek sokaságában, de ott lesz.
  Ez volt a második film, amin kiírták a nevét – az első az volt, ahol énekelt mint dizőz. Vagyis lesz, amikor majd megjelenik.
  Jövőre főszerepet is akar!

César bekukucskált az ablakon, a konyhában Kissy éppen három tojást ütött a serpenyőbe, megsózta, villával megkeverte, aztán otthagyta egy pillanatra, hogy kenyeret vágjon. César ekkor nyitott be az ablak melletti ajtón. Kissy riadtan hátrált két lépést.
  – Most elkaptalak – hörögte César gyűlölettől áthatva. – Most kinyírlak.
  Kissy maga elé tartotta a kenyérvágó kést, de César kirúgta a kezéből.
  – Ne vacakolj. Add meg magad.
  Kissy hozzávágta a kenyeret, ami még nem volt fölvágva, de César nem az az ember volt, akit egy kiló kenyérrel agyon lehet ütni. Még néhány tárgyat vagdosott hozzá, elhangzott egy-két segélykiáltás és káromkodás, aztán Kissy odaugrott a tűzhelyhez, hogy fölkapja a tojásos serpenyőt. A mozdulat közepén megállt.
  – Eddig jó – mondta Monique –, várjunk még egy kicsit, úgy szeretném, hogy már füstöljön a tojás, jó? Csinálj majd róla egy közelit. – Ez Lucas-nak, az operatőrnek szólt. – Kissy, ne feledd, hogy a serpenyő nehéz és kemény.
  – Nem felejtem el. César még a csapás előtt megszámolhatja a füleit, ugyanannyi lesz neki utána is.
  – De eredeti állapotban – kérte César vigyorogva.
  – Te vagy a kaszkadőr vagy én? Nyugi. Felelek füledért – mondta Kissy ünnepélyesen, jobb mancsát föltartva.
  – Jó lesz – mondta Monique; a serpenyőben füstölni kezdett a tojás. – Gyere, Lucas, vegyél egy félperces közelit.
  Lucas behajolt a tűzhely fölé.
  – Kérek még egy percet, szeretném, ha jobban füstölne – mondta.
  Szép türelmesen kivárták a percet.
  – Rendben, jöhet a víz, de csak óvatosan – mondta Monique.
  Kissy fölvett egy tűzoltósisakot, amit az egyik fiú nyújtott neki, lecsukta az ellenzőt, hosszú szárú konyhai kesztyűt húzott mindkét kezére, levette a serpenyőt, és óvatosan beleengedte egy lavór vízbe, amit maga Nimby tartott elé, szintén sisakban. A lavórból gőzoszlop szállt föl. Percekig kellett hűteni a serpenyőt, aztán még tele is engedték vízzel, amit óvatosan kiöntöttek, a tojás romjait visszafogva. Végül Monique személyesen ellenőrizte, hogy a serpenyő hideg már.
  – Rendben, folytathatjuk.
  Kissy kibújt a védőfelszerelésből, a fiúk kimentek.
  – Mindenki kész? A serpenyő csak pillanatokig lehet a tűzön, úgyhogy csipkedjétek magatokat. Lucas, neked kell egy snitt Kissy arcára, mielőtt fölkapja, ezt vegyük föl előbb.
  Két csapóval megvolt a szükséges rémült-gyűlöletteli-elszánt arckifejezés, aztán Monique a tűzhelyre rakta a serpenyőt, pontosan ugyanúgy fordítva, mint azelőtt, hátralépett, és Lucas fölvette, amint Kissy lekapja a tűzről, a magasba emeli és lesújt César fejére, egy ferde, balról jobbra haladó, borzalmas erejű csapással. César felhördült és nekiesett a szemközti polcnak, levert egy halom dobozt és egyéb holmit. Ülve maradt a padlón, amíg Marcelle és Véro égett foltot sminkelt a fülére és a fejére, aztán megrázta magát és azt mondta:
  – Brrrrr! Jól ütsz, kisanyám, de én még jobban ütök, és most kinyírlak.
  Néhány szidalom volt a válasz – Kissy saját hangját fogják használni, az arca is látható lesz –, amire César hasonlókkal felelt, és ezután jött a verekedés. Nagyon kimerítő volt, több mint három órát tartott fölvenni, közben néhány sminkszünettel, amikor sebhelyeket kellett elhelyezni rajtuk. Végül Kissy annak rendje-módja szerint agyoncsapta Césart a vasalóval, és amíg ennek nyomát is rásminkelték, fölhívta a nyomozót, aki Césart üldözi. Ezt is most vették föl, hiszen közben látszik körülötte a szétvert lakás, a rengeteg szanaszét dobált holmi, meg a háta mögött César, aki sokáig fekszik holtan, végighallgatja a beszélgetést, aminek során olyan információkhoz jut, amikre szüksége lesz, és a néző látja, hogy időnként pislog. Kissy soha nem követett volna el ekkora szarvashibát, de a lány, akit a filmen játszik, pontosan ezt teszi, és az életébe kerül.
  De addig még hátravolt a fojtogatás. A forgatókönyvíró nem volt jelen, Kissy nem reklamálhatott, hogy ha lecsap egy ekkora darab embert egy vasalóval, akkor egyrészt nem áll neki telefonálni anélkül, hogy ellenőrizte volna, meghalt-e csakugyan, másrészt nem kezd rendet rakni a másik szobában, amíg megérkezik a nyomozó. Különben is minek a nyomozó, ha a pasas meghalt? Mit lehet még kinyomozni rajta?
  César egy pillanat alatt jelent meg az ajtóban a háta mögött, és vasmarokkal elkapta a torkát. Ez volt a legelső, amit begyakoroltak, César már ismerte a módját, és megmutatta Kissynek, hogy fogja elkapni és megfojtani, és mi lesz Kissy feladata. Persze igaziban azért nem volt ilyen könnyű, egyszer Kissy volt ügyetlen, le kellett volna kapnia egy vázát a polcról és fejbe csapni Césart – hatástalanul –, de ehelyett csak leverte, hozhattak újat, aztán César bakizott a szövegében, és csak ezután következett a víz alá nyomás a fürdőkádban. Csináltak egy felvételt víz alá helyezett kamerával, amikor Kissy visszatartotta a lélegzetét és harcolt az életéért, aztán felmerült, a víz alatti kamerát kivették, és a rendes kamerával fölvették felülről, ahogy César percekig víz alatt tartja, és lassan megfullad – ez idő alatt neki egy cső volt a szájában, amit a hasa alatt kivezettek a kádból és a combjához illesztettek, hogy takarásban legyen, ezen át lélegzett. Nagyon nehéz feladat volt, hogy ne mozogjon láthatóan, de megoldotta, előző nap gyakorolta, víz nélkül. Lucas lábánál végig ott kuporgott Maverick, és semmi egyebet nem csinált, csak Kissy tappancsát figyelte: ha nem rugdalózik, hanem az egyiket fölemeli, azonnal ki kell venni a kádból.
  De ment gond nélkül. César végül rápaskolt a vállára, Kissy nagy levegőt vett és bólintott, Maverick ügyesen kihúzta a légzőcsövet, a kamera elindult, César pedig beemelte Kissyt a kádba és elengedte. Kissy egy darabig lebegett hason fekve, aztán ahogy meghallotta az „ennyi” vezényszót, megmozdult, de már ott is volt César és kiemelte, mint egy gyereket.
  Nem vették újra. César kijelentette, hogy sokszor játszott már gyilkost, de ezt utálja, és nem hajlandó ismételni.
  Pedig nem is tudott a szörnyű fenyegetésekről, amiket a három kisegér talált ki, arra az esetre, ha Kissynek baja esne. Ő persze jól látta, mindig morzézott valamit az ujjuk, hiszen megszólalni nem volt szabad. Azonnal megbosszulták volna a társukat. Kissyt kaszkadőri pályáján féltő mancsok óvják.

– Nekem csak az nem tetszik – jelentette ki apa –, hogy amennyit az eddigi két filmedről hallottam, hát egyáltalán nem támadt kedvem hozzájuk.
  – Aha, elég vacakok – értett egyet Kissy. – Az első kémfilm, a második meg valahol a thriller és a lélektani horror között, a legkevésbé sincs kedvem megnézni. De hát nem nekem csinálják.
  – Nekem se tetszett – mondta Vanessa. – César jó fej, de a bunyós sminkjében inkább rémalak. Gondolom, a film végére egyre több sérülést szed össze és egyre rondább lesz.
  – Valószínű.
  – Csakhogy te egérje Jerry Alapítványnek – cincogta közbe a táblagép.
  – Persze, és?
  – Alapítványi kisegér megvédje gyerekekt mindenféle gonosz erőről, nem? Akkor segítsz te gonosz erőet dolgozni miért?
  – Én? Hiszen harcoltam, mint a vad egér, mégis megölt!
  – Tudsz, hogyan értek. Nem filmen lány te. Te te. Kissy Chaton, alapítványi kisegér, segíti csúf gonoszrosszbácsiról filmt megcsinálják? Miért?
  Kissynek lekonyult a füle.
  Ezt a filmet persze még befejezte. De ettől kezdve, Elke és apa rábeszélésére, többé nem vállalt szerepet korhatáros filmben. Kapott még egy felkérést, ami hasonlóan kaszkadőri képességeket igénylő, de arccal-névvel vállalandó szerep lett volna, de azt felelte: sajnálja, neki mint a Jerry Alapítvány kisegerének nem áll módjában olyan filmen játszani, ami nem való gyerekeknek. Legfeljebb kaszkadőrködni.
  Az is lehetett volna a filmesek reakciója, hogy nem hívják többet semmihez. De nem így reagáltak. Hamarosan elkezdték hívni másféle filmekhez.

– Szia, Alapítvány!
  Kissy fölkapta a fejét. Nem szokták így szólítani – eddig még csak egyvalaki tette, és a hang is pont az övé. De mit keres a filmgyárban?
  Márpedig a srác itt volt a filmgyárban, és itt volt a hatalmas tűzoltókocsi is. Sőt – Kissy fölnézett, és meglepve vette észre, hogy egy tűzoltóállomás előtt áll. De hisz ez nem is a filmgyár már, elhagyta a kerítést, kint van.
  – Szia, Tűzoltóság.
  A szőke srác a tűzoltókocsi óriási lökhárítóján üldögélt és újságot olvasott.
  – Rég láttalak. Mi járatban erre, éppen kést dobálsz megint?
  – Nem, most éppen meghaltam – nevetett Kissy.
  – ???
  – Kaszkadőr vagyok. Úgy félórája vert meg két rossz arcú, nagydarab krapek. A kórházban belehalok a sérüléseimbe, de az már a színésznő lesz.
  – Aha, értem. Szeretsz veszélyesen élni.
  Kissy nem tett említést a filmgyár udvarán vakarózó kiscicáról.
  – Te is – biccentett a tűzoltókocsi magas homlokzata felé.
  – Hát igen. Akarod megnézni közelebbről?
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Szabad?
  – Persze hogy szabad. A tűzoltóság munkájának, felszerelésének ismertetése fontos célunk. Különben is az adófizetőktől kapunk mindent, és te is az vagy.
  Kissy bólintott, és félórát töltött annak a nagy piros járműnek a tanulmányozásával, amit Tűzoltóság fecskendőnek nevezett, pedig autó volt. Nagyon emlékeztette Nimby barkácsműhelyére, sőt -műhelyeire, hiszen kettő volt már belőlük, a franconville-i padláson és a D’Aubisson-villa melléképületének padlásán. Akárcsak Nimby szekrényein, a tűzoltókocsi oldalán is mindenhol ajtók nyíltak, felhúzható redőnyökkel, és mögöttük rengeteg méretre csinált fiók, polc, doboz, minden megrakva felszereléssel, minden centit kihasználtak. A holmi kilencven százalékáról Kissynek fogalma se volt, mire szolgál.
  Közben jöttek-mentek körülöttük a tűzoltók, üdvözölték Kissyt, meg is nézték alaposan, mind férfi volt. A srác éppen a megközelítő ruhát mutatta meg, ami ma már nem azbesztszövet, hanem vákuumrétegzett alumínium, és ezerfokos forróságot is kibír, amikor odajött az egyik társa.
  – Főnök, Vincent nem tud bejönni.
  – Mi az, hogy nem tud? Tűzoltók vagyunk, itt nem kávét kell főzni. Hol van?
  – Valahol a város szélén, lerobbant a kocsija.
  – Akkor hívd vissza és mondd meg, hogy üljön taxiba vagy amit akar, élesek vagyunk, ha jön egy riasztás, kit vigyek? Két emberem amúgy is kiesett.
  – Hát elviszed a kislányt.
  Kissy hátracsapta füleit. Tüzet oltani? Hát persze! Boldogan!
  – Nagyon jó vicc volt, öreg. Oké, mondd meg neki, hogy a tűznek nem mondhatom, hogy neki nincs kocsija, szóval nyomás! Hát veled mi van?
  – Szóval nem viszel tüzet oltani? – konyult le Kissy füle.
  – Szerinted hány előírást kellene megszegni hozzá?
  Kissy füle már leért a válláig.
  – Egyáltalán, már bocs, betöltötted már a tizennyolcat?
  – Hát azt be.
  – Akkor jelentkezhetsz a kiképzésre, meg minden. Ez veszélyes és nehéz munka, nem lehet hűbelebalázs módjára beleugrani. Lehetsz önkéntes tűzoltó, van egy tanfolyam, amit el kell végezni, az önkéntesek is nélkülözhetetlenek a védekezésben.
  – Hát – tűnődött Kissy – pillanatnyilag nem tudnám megmondani. Van két munkám, az alapítvány meg a film, mindkettő egész egeret kíván, de…
  – Bocs, főnök – jött oda megint egy tűzoltó –, most hívott About hadnagy, baleset történt náluk, teljesen kiestek, legalább egy órára van szükségük.
  – Akkor mi látjuk el az egész környéket. Hívjatok be mindenkit.
  – Marie már intézi.
  – Kösz. Adjátok körbe a hírt.
  A tűzoltó bólintott, megfordult, hogy induljon, és abban a pillanatban megszólalt a riasztócsengő.

Kissy hátul ült a hatalmas tűzoltókocsiban, aminek mintha elveszett volna a gyomrában, nehéz védőruhába bújva, a hátán ólomsúlyú oxigénpalack, a fején óriási sisak, és eltökélten markolta a kapaszkodót. A Jerry Alapítvány Katasztrófavédelmi Kisegere helytáll az elemekkel folytatott harcban!
  Mintha egyetlen pillanat alatt zajlott volna le, hogy megszólalt a riasztás, a garázs mennyezetéről egy csomó tűzoltó csúszott le rudakon és rohant a kijelölt helyére, az összes garázskapu nyílni kezdett, és a srác ránézett.
  – És most? – kérdezte Kissy. – Nincs elég embered.
  – Mennyi idő alatt készülsz el?
  Öt másodperc múlva Kissy védőruhában volt és már a sisakot illesztette a fejére. A srác a hátára csatolta a palackot és közben szakadatlanul beszélt.
  – Nem vagy tűzoltó, csak egy önkéntes. Ezt vésd az agyadba. Veszélyes helyre nem mész. Minden parancsot végrehajtasz és semmi mást nem csinálsz. Ismételd el!
  – Csak önkéntes vagyok, nem tűzoltó, veszélyes helyre nem megyek, minden parancsot végrehajtok, semmimástnemcsinálok – hadarta Kissy.
  – Hogy is hívnak téged?
  – Kissy Chaton – vágta rá gondolkodás nélkül.
  – Én Cugnot hadnagy vagyok, és most te vagy a társam. A társadat soha, semmilyen körülmények között nem hagyod el. Kocsira! Minden kész, Pico?
  – Minden kész, főnök – harsogta valahonnét egy hang, már üvöltöttek a szirénák, és Kissy egykettőre fönt termett a kocsin, lezökkent a helyre, amit valaki mutatott neki, és ezután jó darabig nem hallott semmit. Illetve csak szörnyű zajt. A hadnagy előtte ült, a kezében rádió, nyilván megbeszélte, hogy mi történt és hova mennek, de Kissyhez egyetlen szó sem jutott el. Robogtak, a szirénák visítottak, a kocsi rázkódott. Aztán valahol megálltak, és már lent is volt mindenki. Kissy rögtön meglátta a füstfelhőt, nem volt nehéz, óriási volt, egy házból tört föl, valami ipari épület lehetett, egyszintes, terjedelmes. Vezényszavak röpködtek, mindenki rohant a helyére.
  – Kissy! – szólt rá a hadnagy, és ő már iszkolt is. Mintha nem is lett volna a hátán a hatalmas palack. Igaz, máskor helikoptert visz a hátán. – Nézd, mit csinál Marc, és utánozd!
  Kissy villámsebesen, a másik mozdulatait hűen követve összecsatlakoztatott egy csomó izét különféle hogyhívjákokkal és akármikkel, és valahol a felénél kezdett kibontakozni, hogy ebből mindjárt vizet fognak zúdítani a tűzre. Aztán új parancsot kapott, baltát ragadott és gondolkodás, kímélet nélkül bezúzta egy parkoló kocsi összes oldalablakát, amin a társai már át is lökték a tömlőket, és ekkor mégis parancs nélkül csinált valamit. Elkapta egy pasas karját, aki arról ordibált, hogy az az ő autója, és félrerángatta, át az utca túloldalára.
  – Nehogy visszajöjjön! Akadályozza a tűzoltók munkáját!
  – De szétverik a kocsimat!
  – A látása kitűnő, uram!
  Visszafutott, a tömlőkön már indult a víz, az ereje meglökte a horgonyul használt kocsit, Kissy egy pillanatra rábámult, ahogy a kocsi félrecsúszik egy métert, mint egy játékautó, aztán már jött az új parancs, és ő futott megint összeszerelni valamit.
  Ilyesmiket csinált egy órán át, de lehet, hogy egy hét volt, Kissy nem tudta biztosan. Mindig ott volt, ahova küldték vagy hívták, szerelt és cipekedett, loholt és lélegzett, mert egyre nagyobb volt a füst, vagy csak egyre közelebb jött, és egy idő után arra is parancsot kapott, hogy tegye föl a maszkját és lélegezzen palackból. Nem volt valami kényelmes, de ha a többiek kibírják, ő is kibírja.
  – Kissy! Futás a hármasra, hívd a központot, küldjenek, akit csak tudnak!
  – Értettem! – rikoltotta vissza Kissy és rohant a hármas szerre, fölkapaszkodott, rávetette magát a rádióra.
  – Tizenegy-harmincnyolc a központnak, vétel!
  – Veszlek, harmincnyolc!
  – Központ, küldjetek, akit csak tudtok, ez a tűz megeszi az egész ipartelepet és végiggodzillázik a városon! Vetted, központ?!
  – Vettem, harmincnyolc, tartsatok ki!
  – Kitartunk! – vágta rá Kissy, lemászott a kocsiról és futott a hadnagyhoz. – Jönnek! Küldenek erősítést!

Kissy fáradtan üldögélt a szer óriási lökhárítóján, nézte a jövő-menő embereket, és tudta, hogy majd boldog lesz és büszke, de egyelőre csak nagyon fáradt volt.
  – Klassz voltál, újonc – állt meg fölötte egy tűzoltó.
  – Kösz.
  – Hogy hívnak?
  – Kissy Chaton.
  – Hányadik bevetésed?
  – Az első és egyetlen – mosolyodott el Kissy fáradtan. – Én egyáltalán nem vagyok tűzoltó.
  – Hát?
  – Jerry Alapítvány. – Nem nyúlt az igazolványáért, rajta volt a vaskos tűzoltókabát.
  – Az meg mi?
  – Megmentenek mindenkit, ahol csak tudnak – szólalt meg a hadnagy Kissy feje fölött. Kissy fölpillantott. A hadnagy karját már sínbe tették. Nem ült le Kissy mellé a lökhárítóra.
  – A szerek levonulhatnak a helyszínről – mondta a társának. – A kislányt elvisszük, a cucca ott van a garázsunkban, és Marcel hazaviszi. Gyerünk!
  Elindultak, de a hadnagy még Kissy vállára tette a kezét, miután a másik tűzoltó lesegítette a kabátját.
  – Köszönöm.
  – Á, semmiség – billentette meg a fülét Kissy.
  – Nem, nem az. Súlyosabban is megsérülhettem volna. Mi itt a tűzoltóknál megtanuljuk becsülni az életmentést.
  Kissy a homlokához emelte a kezét.
  – Mi is az alapítványnál – felelte.

Persze hogy imádó tekinteteket kapott az összes kisegértől, körülrajongták, Vanessa külön sajtos sütit csinált a tiszteletére, kis lángnyelvekkel díszítve. Elnevezték Tűzoltóegérnek, és terveket kezdtek szőni, hogy mi mindent tudnának még csinálni. Nimby úgy fogalmazott, hogy az ötletek realitása fordított arányban áll kiötlőik életkorával, mert a zsebek azt tervezték, hogy létrehozzák a katasztrófavédelem speciális kisegér-alakulatát, amit bajba jutott kisállatok hívhatnak, és kimentik őket akár a cica szájából is – ha idejében érkeznek persze –, Jacques pedig testhezálló kezeslábast akart varratni, a mellén Jerry arcképével, és ő lesz a Szuperegér, aki bárhol ott terem és segít. Viszont Jennifer kijelentette, hogy csatlakozik valamilyen meglevő segítő szervezethez. Chantal pedig bólintott, hogy ő is.
  Kissy nem ért rá. Meghívták egy fesztiválra, amin amatőr énekesek lépnek föl, és gyakorolnia kellett.

A meghívást egy lány hozta, aki ott vendégeskedett az étteremben, amikor Kissy énekelt, és hetekkel később összefutottak a filmgyár folyosóján. Kissy nem is ismerte meg. De a lány is énekelt, föllépett a fesztiválon, és elhívta őt is.
  – Persze hogy menj el – mondta Molly. – Már énekeltél gázsiért, de azért amatőr vagy, hiszen nem ebből élsz, hanem shindyk nóziját lapítod össze. – Kissy magában megállapította, hogy külön-külön mindkét állítás igaz. Ő tényleg nem ebből él és tényleg nózikat lapít össze. – Most majd föllépsz ezen a rendezvényen, megjegyzik az arcodat, és elkezdenek hívni mindenhová, befutott énekesnő leszel, és a srácok az arcképeddel tapétázzák ki a szobájukat.
  Kissy nevetett és azt mondta, szívesen énekel bárhol, de azt kihagyná, hogy a srácok tapétázzanak vele.
  Sok-sok évvel később, amikor egy Youtube-videón látott egy tizenöt éves srácot, akinek a szobáját negyven Kissy Chaton-poszter díszítette, már csak vállat vont és küldött neki még egyet, dedikálva.

– Hogy hol? – nézett Kissy meghökkenten a kisegérre.
  – Troyes-ban – felelte Maverick. – Nato lamunosi ton tik pe alopi.
  – De egérke, én holnap éppen ott lépek föl a fesztiválon.
  – Tudom, egérke.
  – No jó. – Kissy lehuppant a kislány mellé a kanapéra. – Halljuk, honnan lett neked ez a Troyes tíz perc alatt, amikor még el se kezdtünk utánanézni ennek a shindynek. Én annyit tudok, amit kiírt a rendszer, hogy az IP-címe titkosítva van.
  – Nem tíz perc alatt lett, fél perc is elég volt.
  – Hallgatlak.
  – Ez a kép – mutatta föl Maverick a táblagépét egy fotóval, amiért Kissy habozás nélkül tíz évet adott volna. – Ez Troyes-ban készült, a rue Weberen, valahol a százas számú ház közelében. – Rátette két ujját a kép egy pontjára és kinagyította. A bűntett helyszíne egy építési területnek látszó udvarszerű hely volt, és a tettes meg a sértett mögött deszkakerítés magasodott. Egy helyen a kerítés megszakadt, Maverick ezt nagyította ki.
  LIECE, olvasta Kissy nagy, cirkalmas betűkkel.
  – A felirat így szól: BIETLIECE. Fogalmam sincs, mit jelenthet. Mindig úgy gondoltam, hogy Beatles akar lenni, csak az illetőnek lövése sincs az angol ábécéről. A B betűn van egy korona, és mellette egy kacsa, de az máskor került oda. Mármint ez persze a szemközti ház fala, azt festették tele, az utca túloldalát látod a lyukon át.
  – Mikor láttad te ezt?
  – Pár héttel az egértábor előtt voltam ott, anya barátnőjénél töltöttük a hétvégét. A százas házban lakik, és ez onnan két-három háznyira van.
  Kissy hallgatott. Értelmetlenség föltenni a kérdést, hogy hány ilyen felirat van az országban. Nyilvánvalóan csak egy. Még ha föl is rajzolták százszor, akkor se mind egyforma.
  – Jól van, egérke – szólalt meg pár pillanat múlva. – Futtassuk le a kereséseket, derítsük ki, amit csak lehet, holnapig. Elénekelem azt a dalt és elkapjuk a shindyt. Csomagolj, velem jössz!

Do you think about me when you’re all alone?
The things we used to do, we used to be
I could be the one to make you feel that way
I could be the one to set you free…

Kissy elhallgatott és szemrehányóan nézett a két egérre, akik már három sor óta ott álltak előtte és szemlátomást arra vártak, hogy befejezze. Kikapcsolta a zenét is.
  – Mi van, egérkék?
  – A csóka zenész – közölte Françoise.
  Kissy megrázta a fejét.
  – Polackowski, az a zenész. Grizzlie. De őt már elkaptuk.
  – Ez a shindy is zenész.
  – Csellista, mi?
  – Nem, szintis – mondta Maverick.
  – Persze, és ő lesz a műsorvezető a dalfesztiválon, ahova megyek, mi? Menjetek szépen játszani, egérkék. A nővérkéteknek gyakorolni kell…
  Elmulasztott fölfigyelni arra a pillanatra, amikor a kislányok tekintete egymásra villan, és a következő ezredmásodpercben a padlón találta magát.
  – Ide figyelnél egy kicsit, te világsztár?
  – Ezért kipüfölöm belőletek a sajtot – sziszegte Kissy.
  – Csak rajta – felelte Maverick magabiztosan. – De közben figyelsz?
  – Szálljatok le a hátamról!
  – Hogyisne – mondta Françoise –, hátha eszel egeret.
  Gyakorlatias, ismerte el Kissy, de aztán rázott egyet magán, fölegyenesedett és végignézett a padlóra potyogott egérkéken.
  – Szóval?
  – Melanchton egyik fotója egy műhelyben készült, csupa rozsdás vasszerkezet, fatuskó, effélék, nagyon rusztikus. Csakhogy az egyik fatuskón fekvő tárgy, aminek csak egy darabkája látszik, egy szinti.
  – Hát aztán, akárkinek lehet szintije.
  – De ez egy Tyros. Pont mint Vanessáé. Drága cucc. Ilyesmit csak profik vesznek.
  – Oké, és ki mondta, hogy az övé?
  – Te beengednél valakit a vagyont érő zenecuccaid közé, hogy gyerekkel szexeljen, aztán még a végén kárt tesz a holmiban, mialatt szenvedélyesen…
  – Hagyd abba! Szóval zenész! És?
  – Nincs több adatunk – vette át a szót Maverick –, de már három dolgot tudunk róla: Troyes-ban él, a falfirka környékén, zenész és masszív pedofil, ennyiből bárkit meg lehet találni. Holnap megyünk és megfogjuk, úgyhogy gyakorolj, egérke!
  S már iszkoltak kifelé, de Kissy elkapta őket a farkincájuknál fogva és visszahúzta.
  – Álljatok csak meg szépen. Ez az egész a levegőben lóg. Ti is tudjátok. Semmire sincs egyetlen betűnyi bizonyíték sem. Én oda mint énekesnő megyek, nem blamálhatom magam azzal, hogy ott állok az utca közepén és nem találom a shindyt, úgyhogy legyetek szívesek beszélni vele, mondjuk kérjétek el tőle a gyereket, olthatatlan vágyat éreztek iránta és fizetnétek egy kalap pénzt, nemrég tízezret kértek az egyikért, és szerezzétek meg a címét vagy bármit, amin elindulhatok.
  – Nem az esetem – közölte Françoise –, és én különben is a kicsi vörös nordnémet zsebegérhez tartozom.
  – Ezt örömmel hallom, de akkor is szerezzetek több adatot. Most mehettek, egérkenővéreteknek gyakorolni kell.

If you never see me when the crowd is gone
It used to be so easy, can’t you see?
I could be the one to make you feel that way
I could be the one to set you free!

Kissy átszáguldott a színpadon, a gitáros előtt fékezett, egymás felé hajoltak, a srác belecsapott a húrokba, Kissy pedig kieresztette a hangját a refrénhez.

I could be the one to make you feel that way
I could be the one to set you free…

A közönség együtt tapsolt a szintivel és a dobbal, Kissy megpördült és fölszaladt a doboshoz, újabb két sor után a billentyűshöz, és végül, az utolsó sorhoz vissza középre, hogy karját magasba lökve zárja a dalt és köszönje meg a tapsot. Meghajolt, a tapsvihar valósággal rázuhant a fejére… fantasztikus érzés volt.
  Igen, ezt máskor is érezni akarja. Ezt az érzést akarja egész életében.
  Leszaladt a színpadról, s a kulisszák mögött a nyakába esett Maverick.
  – Óriási voltál, egérke! Isteni volt!
  Még áradozott valamit, de elvesztek a hangzavarban. Hátrasurrantak az öltözők felé, a szervező srác fölmutatta nekik a hüvelykujját, ők viszonozták, beszaladtak az öltözőbe, és Kissy kibújt a fellépőruhából, piros ruha, húzott szoknyával, az nem az övé volt. Maverick ezalatt hívott egy taxit.
  A rue Weberre mentek, beazonosítani a falfirkát. Egyezett, semmi kétség, vittek olyan képet, amin külön az volt kinagyítva – ez az a falfirka.
  – Célhoz értünk – vigyorgott a kislány elégedetten.
  – Igen, egérke, ha a falfirkát akarnánk letartóztatni, már nem is lenne semmi dolgunk.
  A hátuk mögött kellett lennie a deszkakerítésnek a lyukkal – de nem volt ott. Drótkerítés volt a helyén, lyuk nélkül. Bent a telken építőipari munkagépek álltak.
  – Kicserélték… – Maverick megvakarta a feje búbját. – Akkor ki kell deríteni, hogy mikor.
  – Nyilván. Surranjunk körbe, keressünk valami helybelit.
  Sokáig kellett surranniuk, a bejárat a tömb túloldalán volt. Portásfülke, abban egy piros pólós öregember egy újsággal.
  – Jó napot, uram. Kissy Chaton, Jerry Alapítvány. A főnököt keressük.
  – Milyen főnököt? – Az öreg le se tette az újságját, az igazolványokat se nézte meg.
  – Amilyen van. Hol találjuk?
  – Sehol. Nincs itt semmilyen főnök.
  – Muszáj egy felelőssel beszélnünk.
  – Hát nem fognak.
  Kissyt elfutotta a méreg.
  – Uram! Én köszöntem és bemutatkoztam. Megtisztelne azzal, hogy rendes választ ad a kérdésemre?
  – Kérem. A céget fölszámolják. A főnök lelépett. Én itt ülök, amíg ki vagyok fizetve, aztán elmegyek, és felőlem összedőlhet az egész kóceráj. Kíváncsi még valamire?
  A két egér egymásra nézett. Nem adják fel.
  – Hát jó – mondta Kissy. – Akkor magától kérem a válaszokat. Mióta dolgozik itt?
  – Miért érdekli? Különben öt éve.
  – Mióta van drótkerítés a telek rue Weber felőli oldalán?
  Az öreg most először nézett Kissyre.
  – Hát ezt meg mi a csodának akarja tudni?
  – Én kérdeztem előbb, uram.
  – Idén tavasszal rakták oda.
  – Mi lett az alkalmazottakkal?
  – Szétszéledtek.
  – Sokan voltak?
  – Hát egypáran.
  – Hányat ismert közülük?
  – Mindenkit, már amennyire.
  – Emlékszik egy zenészre?
  – Zenészreee?
  – Nyilván nem ebben a minőségében foglalkoztatták. Lehetett rakodó, irodista, akármi. De ezenfelül zenél is.
  – Hát volt itt egy-két fiú, gitároztak meg minden.
  – Szinti?
  – Mit tudom én.
  – Jó. Az alkalmazottak nyilvántartása megvan?
  – Az meg, de magának nincsen abba betekintése.
  – A cég aligha fog sírni már, ha belenézünk az adatokba, nem igaz?
  – Aligha. Engem például már biztos nem rúgnak ki, hiszen már megtették. De mit akar az adatokkal?
  – A zenészeket. Meg akarom őket keresni.
  – Ahhoz nem kell a nyilvántartás. Arra végigmegy az utcán, a sarkon talál egy sárga házat. Keresse Jacques-ot. Jó utat.
  Az öreg visszabújt az újságjába.

– Na? – kérdezte a srác, aki ajtót nyitott a csengetésre. Farmersortban volt, félmeztelenül, mezítláb.
  – Szia, te vagy Jacques?
  – Ki akarja tudni?
  – Te vagy Jacques – állapította meg Kissy. – Beszélni szeretnénk veled.
  – Csak ha bulcsa.
  – Nem az. Segítségre van szükségünk.
  – Nincs nekem egy árva buznyákom se.
  – Nem pénz kell, információ.
  – Keress más madarat, csibém.
  Az ajtó becsukódott – volna. De csak résnyire lehetett becsukni.
  – Hé! – hörrent föl a srác. Maverick nem szólt egy szót sem, de nem is vette ki a tappancsát az ajtórésből. – Hé, most mi van? Ki a francok vagytok ti?
  Maverick továbbra se szólt semmit, de a mutatóujját a szájára tette. Kissyben fölrémlett, amikor Elke orosz maffiapribék volt. Mavericknek akkor még sehol se volt a füle, de persze ismeri azt a történetet is. Kezd arra hasonlítani.
  – Nyugi, öreg. Keresünk valakit, akit talán ismersz. Szeretnénk föltenni pár kérdést.
  – Na ide figyelj! – Kissy arca előtt megjelent Jacques ökle, és egy szempillantás múlva Maverick bicskája is. A fazont kitörte a frász. – Ööö… hű, a francba…
  – Lenyugszol végre, hogy beszélgethessünk? – kérdezte Kissy.
  – Oké, oké, oké – mondta a fazon éppen úgy, mint az alacsony muki a Halálos fegyverben. – Figyu, én tudom, hogy egy kicsit megcsúsztam, oké, tudom, de ha Morgó azt mondta, hogy pancsoltam a fűvel, akkor…
  – Elhallgatnál egy percre?
  – Várjatok! Figyelj, odaadom az egészet, oké?
  – Befognád végre? – csattant föl Kissy. – Egy percre, kérlek!
  – Oké, oké… oké. Befogtam. A tied vagyok. Rád vagyok hangolva, totál.
  – Na ide figyelj. Halvány fogalmam sincs, miket zagyválsz itt össze, de úgy érzem magam, mint egy akciófilmben. A Léon, a profiban, leginkább. De nem azért jöttünk, hogy valami drogos marhaság miatt kinyírjunk, nekünk fogalmunk sincs, hogy te milyen disznóságokban utazol. De keresünk valakit, és van egy fülesünk, hogy te ismerheted. Nézd meg ezt a fotót, légyszi.
  Maverick egy villanással eltüntette a kést és fölmutatta a telefonját. Némán. Eddig még egyetlen szót se szólt, csak állt az ajtóban sötét arccal, mint egy testőr vagy ítélet-végrehajtó.
  A telefonon a tettes arca volt félprofilból, semmi több, hogy maga a cselekmény ne látsszon.
  – Veszem már, oké, oké, oké – hunyorgott a srác a képre. – Ez egy pofa, mi?
  – Látsz szemüveg nélkül? – tudakolta Kissy.
  – Ppp-ppersze – motyogta Jacques némileg bizonytalanul. – Szakállas pofa. Oké. Ki ez?
  – Ezt szeretnénk megtudni tőled.
  – Hát… figyu, én… szóval nekem lövésem sincs, ki ez a manó.
  – A fotó ott készült a melóhelyeden… vagyis a volt melóhelyeden, és a manó zenész. Valószínűleg.
  – A meló… a meló… milyen melóhelyemen?
  – Az építőipari cégnél.
  – Ép… ép… ép… várjál már, én soha nem melóztam olyan cégnél. De frankón.
  Kissy összezavarodott.
  – Te vagy Jacques?
  – Én… aha…
  – A portás azt mondta, jöjjünk ide és keressük Jacques-ot.
  – Aaaa… ööö…
  – Szólalj már meg!
  – Igen, igen, oké, oké! Figyu, az uncsitesómat is így hívják, és ő melózott ott, olyan izét vezet, tudjátok.
  Nem tudták, de ez nem zavarta őket.
  – Itthon van?
  – Aha… itthon, igen… beszélni akartok vele…
  – Persze – mondta Kissy, a srác pedig téblábolt az ajtóban, amíg Maverick oldalba nem bökte egy ujjával. Akkor megugrott és berohant a lakásba.
  Vártak. Maverick néhányszor elhúzta a kezét a homloka előtt. Kissy bólintott.
  Végre megjelent a másik srác. Piros ing, fehér nadrág, rövid szakáll. Ez tényleg tudhat olyan izét vezetni.
  – Engem kerestek?
  – Te vagy Jacques, Jacques uncsitesója?
  – Aha.
  – Ismered ezt a manót?
  Maverick fölmutatta a telefont megint. A srác megnézte.
  – Láttam már.
  – Mit tudsz róla?
  – Semmit. Nézzétek, nekem semmi közöm az ő dolgaikhoz.
  – Milyen dolgaikhoz?
  Jacques, Jacques uncsitesója, aki olyan izét vezet, elhúzta a tenyere élét a nyaka előtt. Kissy egy pillanatra megzavarodott. A szakállas pofa gégész?
  Aztán rájött, hogy nem.
  – Nekünk csak annyi kell, hogy hol találjuk.
  – Halvány lilám sincs.
  – Akkor hol találunk bárkit, akinek van lilája?
  – Se.
  – A nevét tudod?
  – Nem.
  – Hol láttad?
  – Van egy banda, akikkel egyszer zenéltem, és ő hozott nekik valami cuccot.
  – Mármint hangszert?
  Jacques megcsóválta a fejét.
  – Nézd, nekem nincs közöm semmilyen anyaghoz. Ezért is léptem le.
  – A bandát hol találjuk?
  – Fogalmam sincs. Egy éve leléceltek. Várj csak. Az egyiknek tudom a nevét. Luc Montrouge. Talán így megtaláljátok. De hogy ő tudja-e ennek a fejnek a nevét, azt nem tudom.

A troyes-i telefonkönyvben három Montrouge volt, a két egér hát fogott egy taxit és elindult. Az első címen apró idős hölgy nyitott ajtót.
  – Jó napot, asszonyom. Kissy Chaton vagyok. Van önnek egy Luc Montrouge nevű rokona?
  A néni megriadt.
  – Az unokám. Mi történt vele?
  – Nem tudom, asszonyom. Őt keressük. Tudja, hol találom?
  – Hát… tudom, hogyne. Dijonban él.
  – Az egy kicsit messze van ahhoz, hogy egy-két kérdésért odaszaladjunk. Tudja a telefonszámát, madame?
  – Hát persze.
  – Nem kívánom, hogy ismeretlenül megadja nekem. Lenne kedves fölhívni, hogy néhány kérdést tehessünk fel neki?
  – Kérem… jöjjenek be.
  Bementek, megálltak a nappali ajtajában, a hölgy beljebb invitálta őket. Leültek.
  Az unoka szerencsére fölvette a telefont és hajlandó volt megnézni a képet, amit átküldtek neki MMS-ben. Nem tudta a pasas nevét, de azt igen, hogy Troyes-ban hol dolgozik: sofőr egy Bichon nevű fuvarozónál.
  A két egér megköszönte a felvilágosítást és a néni segítségét, és csakhamar kiszálltak a taxiból a rue d’Austerlitz és a rue des Chaumières sarkán.

Először negyedórát várakoztatták őket, mondván, hogy Bichon úr tárgyal valakivel. Aztán a valaki elment és Bichon úr telefonált még negyedórát. Közben megint jött hozzá valaki, akit a titkárnő beengedett, mivelhogy ő már be volt jelentve. Amikor ez a valaki már tíz perce bent volt, Kissy kisétált a folyosóra és fölhívta a céget. A mellékválasztó automatának beütötte a tizennyolcast, mert látta, hogy a titkárnő ezt nyomja meg, amikor a főnökkel akar beszélni.
  Foglalt volt. Kinyomta, félpercenként újra próbálta. Néhány percig eltartott, hogy felvegyék.
  – Bichon.
  – Chaton – vágta rá. – Beszélnem kell önnel, sürgős ügyben.
  – Tessék.
  – Személyesen.
  – Kérem. Az irodámban megtalál este hétig.
  – Azonnal indulok – felelte Kissy nagyon őszintén.
  – Rendben – felelte a főnök és letette, nyilván abban a hiszemben, hogy a telefonáló most valahol autóba ül és odakocsikázik, aztán bejelentkezik a titkárnőnél.
  Kissy ehelyett sarkon fordult, beszáguldott az irodába és föltépte a főnöki iroda ajtaját.
  – Jó napot.
  – Hé! Ki maga?
  – Kissy Chaton, most mondtam a telefonban, hogy azonnal indulok. Beszélnem kell magával. Lenne szíves magunkra hagyni? – fordult az íróasztal előtt ülő, öltönyös férfihoz. – Csak egy perc.
  – Magánál aztán zajlik az élet – mondta az, és föltápászkodott. – Minden elismerésem.
  Kissynek nagyon nem tetszett, hogy ezt a mondatot a vendég úgy tette hozzá, hogy végignézett az ő alakján. De nem szólt semmit.
  – Ki a fene maga és hogy képzeli, hogy betör az irodámba?! – dörgött a főnök. Elég nagydarab pasas volt.
  – Készséggel válaszolok, de gyorsabban végzünk, ha maga válaszol nekem. Ismeri ezt az embert?
  – Maga rendőr?
  – Nem. Egy polgári alapítványtól jöttünk.
  Maverick szó nélkül mutatta föl a telefonját megint.
  – Ismerem.
  – Neve, címe?
  – Miért érdekli?
  – Mert a fénykép egy bűncselekmény helyszínén készült.
  – Miféle bűncselekmény?
  – Nemi erőszak.
  – Aha. És én most köteles vagyok megmondani magának a nevét és a címét?
  – Dehogyis. Ha kívánja, elmegyünk.
  – Kívánom. Viszlát…
  – Viszlát negyedóra múlva. Visszajövünk a rendőrséggel, akik végignézik a nyilvántartást, és elmennek az összes alkalmazottjához és üzletfeléhez. Jó reklám lesz a cégnek.
  Kissy elindult kifelé. Maverick nem mozdult.
  Bichon úr sóhajtott.
  – Várjon.
  Lefirkantott valamit egy cédulára.
  – Tessék, és most tűnjenek el.

A taxi egy külvárosi ház előtt rakta le őket. A csengetésre egy nagydarab férfi nyitott ajtót, neki is volt szakálla, de nem is hasonlított.
  – Bertrand Philippe-et keressük.
  – Arra hátul. A műhelyében – mutatta.
  A két egér besétált, át egy udvaron, amit mindenféle kacat borított, főleg szétszedett autók darabjai meg rozzant bútorok. A mutatott irányban egy öreg épület volt, odabaktattak, benéztek a nyitott ajtón.
  – Philippe úr? – kiáltott be Kissy udvariasan.
  – Itt vagyok hátul – felelte egy mély basszus. – Ahol a piros lámpát látják!
  Beléptek, megkerültek egy vén esztergapadot, és egy pillanat múlva megnyílt a lábuk alatt a föld. Éles sikoltással zuhantak a mélybe.

– Jól vagy, egérke?!
  – Aha… jól, és te?
  – Én is…
  Fény gyulladt a Jerry-telefonokon, körülnéztek. Jókora szobában voltak, ahol nem volt semmi a világon. Egyetlen bútor sem, még egy lámpa sem.
  – Pince – kopogta Maverick morzéban a padlón.
  – Titkos csapóajtóval – morzézta vissza Kissy. – Éreztem, ahogy megmozdul alattam.
  – Bichon áruló. Fölhívta.
  – Igen.
  – Nincs térerő – nézte Kissy a telefonját. – Akit ide bezárnak, nem tud segítséget hívni.
  – Nyilván fémből vannak a falak.
  Fölkeltek, körbejártak. Találtak egy ajtót, de nem tudták kinyitni.
  – Tizenöt negyven – kopogta Kissy. – Troyes-ban nem ismerünk senkit. Legalább tíz perc, mire idecsődülnek.
  – Ráérünk – vont vállat Maverick. – Szeretnék elbeszélgetni ezzel a három úrral.
  – Aha, aki beengedett, az is nyilván cinkos.
  – Ha kinyitják az ajtót, mindketten be fognak jönni – közölte Maverick elégedetten, a kopogós morzéról áttérve az ujjas morzéra. – Enyém a kisebbik, tied a nagyobb.
  Kibújt a hátizsákja szíjaiból és letette a csomagot a sarokba. Kissy követte példáját, nála volt az Enterprise doboza is.
  – Azonnal döfj – kopogta Kissy. – Nincs könyörület, láttad a képeket, ez az alak végtelenül aljas.
  – Nem gond. Fölküldjük a gépet?
  – Minek?
  – Találhat egy egérutat.
  – Akkor bogarat küldjünk föl.
  Felröptettek egy bogarat, néhány percig keresték a kiutat, de nem találtak semmit. A csapóajtó jól illeszkedett.
  – Sebaj – kopogta Maverick.
  Eltették a bogarat, leültek az ajtó mellé és vártak.
  – Ha nem jönnek le – ujjmorzézta Maverick –, akkor elmarad a verekedés. Minket legfeljebb tíz perc alatt megtalálnak.
  – Aligha, mert az már letelt.
  – Hát akkor húsz perc alatt.
  Vártak. Nem jött senki. Közben beszélgettek, végig morzéban, még egyetlen szót se szóltak, amióta idelent voltak. A telefonokat kikapcsolták, bár a hátizsákjukban volt tartalék aksi is. Sötétben ültek, egymás karján kopogták a morzét.
  Eltelt egy óra.
  – Ez így nem lesz jó – morzézta végül Kissy. – Nem jön senki, se a shindyk, se a rendőrség, mi van itt?
  – Másszunk ki – javasolta Maverick.
  – Hogyan?
  – Nem tudom. De valami hiba van a dologban, ha ennyire nem jönnek.
  Eltöltöttek pár percet azzal, hogy Maverick világított, Kissy pedig megpróbálta szétszedni a lenti ajtó zárját. Szerszám volt náluk, nem is kevés, a jól felszerelt alapítványi kisegér olyan, mint egy mozgó szerelő, legalábbis ha helikósdobozt is visz magával. De az ajtóval nem boldogultak.
  Maverick végül fölfelé mutatott.
  Kissy fölnézett és vállat vont. Rátette jobb kezét a társa fejére.
  – Lehet, hogy ott könnyebb – kopogta. – Ha semmi se tartja az ajtót, akkor lecsapódik. Láttunk egy reteszt a bogárral.
  – Aha, de hogy mozdítsuk el?
  – Az Enterprise-nak talán sikerül.
  Fogtak egy tartalék merevítőlécet, rászerelték a gépre úgy, hogy függőlegesen kiálljon, magasabbra, mint a rotorok, és felküldték a helikoptert. De nem volt elég ereje, hogy elmozdítsa a reteszt.
  – Hogy zárták ezt be?
  – Fent nyilván van egy erre való szerkezet. Csak azt mi nem érjük el.
  – Megvan – koppintott Maverick Kissy fején. – Hozd le a gépet, csak az áramot pocsékoljuk, úgyse fogja tudni elmozdítani. Ide több erő kell. Tudom már, honnan.
  A helikósdobozban volt egy tekercs villanydrót is, vékony, amilyen a helikopterszereléshez kell. Maverick gyorsan hurkot csinált a végéből.
  – Ez elszakad – nézte Kissy.
  – Hátha nem.
  Fölerősítették a drót végét a gépre, a hurok kiállt felül. Az Enterprise odaröppent, és kísérletezés nélkül, egy pillanat alatt beakasztotta a hurkot a retesz nyelvébe. Kissy elismerően bólintott. Mavericknek ez semmiség, virtuóz pilóta.
  A gombolyag lent maradt. A helikót letették a földre, a gombolyaggal a falhoz mentek és húzni kezdték. Nem szakadt el.
  – Megmozdult? – koppintotta Kissy.
  – Fogalmam sincs. Fölmegyek, megnézem.
  Felküldött egy bogarat. Igen, a retesz nyelve megmozdult. Kissy végtelen óvatossággal húzta tovább.
  – Mindjárt – kopogta Maverick. – Készülj tűzharcra. A válladra koppintok, amikor eltűnik a nyelv.
  De ez még időbe telt, mert a retesznyelv egy időre elakadt. Kissy percekig kínlódott vele. Végül a hatalmas vasajtó borzalmas robajjal, döngve lecsapódott. Mire a zaj elhalt, a bogár már kirepült a magasba, a fényárba borult veremben pedig a két egér töltött fegyverrel figyelt.

Két bogár száguldott körbe a műhelyben, majd a telken. Sehol senki. Roncsautók, lomok, kacatok.
  – Ezek itthagytak minket – mondta Kissy most már fennhangon.
  – Itt. Teremtsünk kapcsolatot a bázissal.
  Most már könnyű volt, az ajtónyílás alatt volt már térerő.
  – Nagyjából félúton vagyunk hozzátok – közölte Martin azonnal, ahogy becsatlakoztak, morzéban persze. – Mi a helyzet?
  – Jól vagyunk – felelte Kissy élőszóban, és elmondta körülményeiket. – Megpróbálunk kimászni innét.
  – Oké. Legyetek óvatosak. A bázis átveszi az Enterprise irányítását, csak küldjétek ki a veremből.
  Kiküldték, és a gép őrhelyet foglalt el a kapunál, minden mozgást látni fog. Ők pedig mérlegelték, hogyan juthatnának ki. Hiába tartanak bakot egymásnak, nem érik el a lelógó ajtószárnyat. Hát felküldtek egy bogarat, nézzen körül.
  – Nézd, egy létra – mondta Maverick. – Ez pont jó lesz nekünk.
  A létra egy oszlopnak támasztva állt, a verem nyílásától másfél méterre.
  – Jó, és hogy hozod le ide?
  – Lássuk csak. Mi van, ha megkérem ezt a helyes kis traktort, hogy lökje bele a verembe?
  Kissy pár pillanatig tanulmányozta a bogár által látott képet. Aztán Maverick lehozta a bogarat elemcserére.
  – Jó, próbáljuk meg. De hogy fordítod el a kulcsot és nyomod le a pedált?
  – Nincs pedál, ez elektromos traktor. Csak le kell nyomni az indítógombot.
  – Negatív, India Golf – szólalt meg Martin. – A kerék állásából azt látom, hogy a traktor az oszlopnak fog menni, nem a létrának.
  – Ez mennyire biztos?
  – Száz százalék, egérke, mérnök akarok lenni, nem?
  Pár perc alatt kiderítették, hogy a kormányt nem tudják elfordítani. Nincs mód, hogy a helikókkal drótot tekerjenek rá, és valószínűleg az Enterprise-nak se lenne ereje, hogy elfordítsa.
  – Várjunk csak, hisz lehet ezt egyszerűbben is – mondta Nimby. – A létrát kell meghurkolni. Csakhogy elég hosszú-e?
  A dróthurok leesett a reteszről, amikor az ajtó lecsapódott, így azzal nem volt gond. Fölvitték a drót végét és berepültek a létra két felső foka közé, a bogár tett pár kört, elengedni nem tudta – mindegy, legfeljebb odavész a bogár. Meghúzták a drótot. Néhány kísérlet után a létra eldőlt, átbillent a verem szélén és lezuhant, ők felkészülten félreugrottak előle, s a létra nagy csattanással földet ért.
  – Ez az! Cin-cin!
  Kétméteres falétra volt, a verem mélységénél sokkal kevesebb, de kétágú. Középen lánc tartotta össze a két felét. A bogár lógva maradt a létrafokon, semmi baja sem esett.
  – Oké, ezt leszedjük – nézegette Kissy –, de akkor már nem tudjuk fölállítani, és akkor se elég, ha mégis tudjuk.
  – Meg kell próbálni – felelte Maverick.
  Kicsavarozták a láncot és kinyújtották a létrát. A végét fémlemez tartotta össze. Így négy méter. De egy-másfél méter még hiányzott, hiszen nem tudták függőlegesen állítani. Nekitámasztották a csapóajtónak, de az kilengett, amikor Maverick elkezdett fölkapaszkodni.
  – Ha meg a falnak támasztjuk, hogy érjük el a kijáratot?
  – Így sem érjük el. Függőlegesen kellene, pont a… megvan. Gyere csak!
  Kissy tartotta a létrát, Maverick pedig elindult rajta fölfelé. Nagyon nehéz volt.
  – Gyorsabban – vezényelt Vanessa. – Fuss föl rajta!
  Maverick fölrohant, mint akit macska kerget, Kissy küzdött az egyensúllyal, aztán az egész kibillent és Maverick lezuhant. Bukfencet vetett, ahogy tanulta, a létra pedig végigvágódott a padlón.
  – Ez nem megy.
  – Amúgy is hiányzik fél méter.
  Tanakodtak tovább, a bázis köröket íratott le egy-egy bogárral, kerestek valamit, ami még segíthet. Vanessa Beaulieu-ből pár percenként bemondta a várható érkezési időt. Még félóra.
  A rendőrséget nem próbálták még egyszer. Amikor a két egér telefonja elnémult, az alapítvány azonnal fölhívta a troyes-i kapitányságot, és ők odaküldtek két rendőrt. Azok egy darabig ácsorogtak a kapuban, nyomogatták a csengőt, aztán elmentek. A kapitányság meg annyit felelt, hogy kivizsgálják az ügyet. Georges rájuk dörrent telefonon, aztán ügyvédet hívott, bepereli őket, de ez most nem érdekes. Kissyéket az alapítványnak kell kiszabadítania.

– Valószínűleg csak este jönnek vissza – dörmögte Maverick. Egymás mellett ültek a falnál, fölhúzott térdükre támasztva állukat.
  – Vagy egyáltalán nem – felelte Kissy. – Lehet, hogy semmi közük ehhez a helyhez. Bichon ideküldött minket, aztán a shindyt is, de ők amúgy máskor nem is voltak itt.
  – Lehet.
  Mint később kiderült, ez volt a helyzet.
  – Jobb lenne, ha este visszajönnének – mondta a kislány reménykedve. – Esetleg néhány tagbaszakadt barátjukkal.
  – Jobb lenne – bólintott Kissy.
  – Ha Bichon csapdába csalt minket, akkor tudnia kellett, hogy miért keressük Philippe-et. Vagyis felismerte, hogy a portré milyen képről lett kivágva. Látta a képet, esetleg jelen volt a bűntettnél.
  – Alighanem.
  – Bűnpártoló vagy társtettes. Oda kell küldeni egy egérosztagot.
  – Őt bízzátok rám – szólalt meg a vonalban Yves bácsi. – Az én kocsim lassúbb, később érek oda, de elkapjuk a nyakát a fiúkkal, az egyszer biztos.
  – Nahát, Yves bácsi, te is jössz?
  – De jövök ám! Ti mind a gyerekeim vagytok, mindegy, melyikőtöket dobják verembe, ugyanazt kapják! Jobb lesz, ha gyorsan megírja a végrendeletét, már nincs rá sok ideje!
  – Húsz perce – pontosított Vanessa.

Az egércsapat érkezett elsőnek, egyszerűen benyomták a kaput a kocsi orrával, és már ömlöttek is a mikrobuszból az egerek, Kissyék látták az Enterprise és a Discovery kameráján, a nagyobbik helikoptert menet közben bocsátották föl, a pilóta bent maradt a kocsiban a sofőrrel, négy fegyveres vigyázott rájuk. A többiek bezúdultak, egy másik kocsiból is, az egy zöld mikrobusz volt, még sose látták.
  Az alapítvány semmit sem kímélve, törve-zúzva vágott utat magának a lomok között, egy öreg szekrényt egyszerűen elhajítottak, aztán utánadobtak egy asztalt is. És egyszer csak fejecskék jelentek meg a verem szélén körben. Most látszott igazán, milyen magasan van a felszín: a fejecskék nagyon aprók voltak.
  – Hű, de mély – mondta Pierrette. – Hahó!
  – Hahó – felelte Maverick. – Sajtot hoztatok?
  – Hoztunk! Gyertek föl érte!
  – Gyertek le!
  – Gyertek föl!
  – Elég már – szólalt meg Nimby. – Egérkék, hol van az az ajtó odalent?
  – Erre – mutatták az irányt.
  – Nem látok lejáratot sehol. Három egér keresse meg, de fegyverrel a kézben, és mindig fedezzétek egymást. Ti nézzetek körül, hogy mit használhatunk létraként, ha itt kell feljönniük. Mindenhová csak harckészültségben!
  Egykettőre kiderült, hogy nincs több létra a közelben, volt viszont egy irodaféle bódé, ami fából készült, és egy csomó szerszám hevert ládában. A fiúk baltát ragadtak és elkezdtek deszkákat hasogatni a bódé oldalából, aztán összecsavarozták őket géppel, többszörösen, és hosszú deszkacsíkot kaptak. Majd fogták a baltát és lépcsőfokokat vágtak a csík élébe. Leeresztették a verem mélyére, letámasztották, közben Molly már dobott kötéltekercset is. Ők fent rögzítették a kötél végét, Kissy pedig lent gondosan átvezette Maverick lába között, oda-vissza, a hóna alatt is, és végül megkötötte.
  – Isten veled – ölelte át a kislány.
  – Bolond, én is jövök.
  A másik tekercset Suzanne dobta, ezt Maverick erősítette Kissyre.
  – Kész. Minden zöld – szólt föl.
  – Vettük, Bradbury Landing – felelte Nimby. – A kisebbik induljon, mi pedig tartsuk, de feszesen ám! Minden kész?
  Maverick szépen fölsétált a rögtönzött létrán, és ő is fogta a kötelet, amíg feljött Kissy is. Az egerek körülugrálták őket, a nyakukba borultak.

Amikor Maverick haladt fölfelé, Yves bácsiék akkor érkeztek Bichon cégéhez, azzal az autóval, ami lassúbb volt – mert egy irdatlan nagy teherkocsi volt. A kaput zárva találták, de Yves bácsi lassítás nélkül kidöntötte, aztán úgy fékezett a falnál, hogy a kocsi orra már nyomta a nagy portálüveget. A kocsiról négy nagydarab férfi szállt le. Az ajtó is zárva volt, de az üveg mögött embereket láttak, hát Ali egyszerűen belecsapott egy nagy csavarkulccsal.
  – Hol van Bichon? – rontott be Yves bácsi. A titkárnő reszketett, mint a nyárfalevél. – Hol van?!
  Megtalálta a főnöki irodát – zárva volt az is. Victor megfogta a kilincset és kitépte az ajtót a helyéből. Bent senki. De megtalálták Bichont, a garázsban, éppen az autójába akart beszállni. Az autószerelők karon fogták és leültették a motorházra.
  – Picim – mondta Victor, alighanem az egyik legnagyobb darab ember az országban. – Nehogy kétszer kelljen megkérdeznem. Hol van Bertrand Philippe?
  A pasas nyüszítve beköpte azt a címet, ahol a két egeret fogságba ejtették.
  – Ott már nincs, picikém!
  Bichon köpött egy másik címet. Betuszkolták a kocsijába hátulra, beültek és indultak.

Az egész troyes-i kapitányságnak leesett az álla, amikor berontott négy autószerelő, magukkal rángatva három jól megtermett, de a félelemtől vinnyogó embert, és a vezetőjük bömbölve követelte, hogy a legmagasabb rangú rendőr jöjjön oda, de nagyon gyorsan! Amikor odajött egy alezredes, az azt kapta a képébe, hogy micsoda közbiztonság van ebben a városban, két lányt egy pedofil bűnbanda csapdába ejt egy kazamatában, mintha a középkorban lennének, és amikor a jogvédők értesítik a rendőrséget, azok meg se moccannak, aztán az állampolgároknak kell kiszabadítaniuk a gyerekeiket, és ő az üzlete után nem csekély összegű adót fizet, amiből ezeket a tohonya, trehány, korrupt, tehetségtelen, ostoba barmokat eltartják, akik becsöngetnek a bűnözőkhöz, aztán elmennek, nem akarják zavarni szegény bűnözőket a sok munkában, hát most ő az adófizetés után megmaradt pénzén föl fog venni egy jó ügyvédet, és úgy bepereli ezt a kócerájt, hogy összedől az egész!
  A lilára gyúlt nyakú alezredesnek ötperces küzdelmébe telt, hogy a dühöngő embertől végre megkérdezhesse, hogy hát mi is történt voltaképpen. Yves bácsinál volt egy Jerry-telefon, aminek a túlsó végén ott voltak a D’Aubisson nővérek, és ellátták a bácsit videóanyaggal az elbeszéléshez. Sokáig beszélt.

Az alapítvány kivételesen nem a shindykkel foglalkozott. A helyszínt vizsgálták át, apróra, néhány perc után már a helyi katasztrófavédelmet is kihívták, és ők történetesen ki is jöttek. A veremben talált ajtóról kiderült, hogy nem vezet sehová, egy villamos szerelvényeket tartalmazó szekrény van mögötte. A verem valami olyasmi volt, amit Yves bácsi is használ, hogy a kocsik aljához tudjon férni, csak ez valamiért sokkal mélyebb.
  A főépület pincéjét is átkutatták, végigkopogtatták a falakat és a padlót, egy helyen üreget véltek hallani, hát a katasztrófások kibontották csákánnyal, de csak rossz minőségű volt a falazás.
  Két órát töltöttek ezzel, de nem találtak semmit, azazhogy senkit. Itt biztosan nincs elrabolt gyerek.
  Végül kezet fogtak a katasztrófásokkal és visszaültek a kocsijaikba. Három kocsiba, a Jerry mikrobusza mellett egy másik állt, amit Yves bácsi kerített hamarjában, egy kuncsaftjáé, a teherautó meg egy másiké.
  – A villamos traktort mégiscsak el kellett volna indítani – tűnődött Maverick, mialatt beszálltak.
  – Hát menj vissza és indítsd el – felelte Martin.
  – De helikopterrel!

Kissy csillogó szemekkel figyelte, amint Vanessa vágókoronggal nyílegyenes, egy centi széles csíkokra szeli a tésztát, aztán egyenként megfog és visszahajt minden második csíkot, egészen a tésztalap túlsó széléig. Aztán vett egy csíkot a másik tálcáról, és keresztben ráfektette a vissza nem hajtott csíkokra, oda, ahol a visszahajtott csíkokkal találkoznak. Majd kiegyenesítette a visszahajtott csíkokat, és rájuk fektetett keresztben egy újabb csíkot. Megint visszahajtotta a csíkokat, de most azokat, amik az előbb nem voltak visszahajtva, és csak odáig, ahol a második keresztcsíkkal találkoztak. Ezt folytatta a tálca egész hosszában, míg végül egy olyan dolog feküdt előtte, ami megejtően olyan volt, mint egy szövet, de tésztából volt.
  Kissy remegő fülekkel utánozta, s a többiek is, Franconville-ben, Beaulieu-ben és Kielben.
  – Akármit kitalálhatunk, egérkék – felelte éppen Nimby, amikor a rácsozat végére értek. – Küldhetünk szondát a Marsra.
  – Már küldtek – jegyezte meg Molly.
  – Az amerikaiak igen, de Kisegérföld még nem. Vagy küldhetünk egeret a Holdra. Embert már küldtek, de egeret még nem.
  Ez logikusan hangzott. Vanessa ekkor a rács közepére helyezte a darált húsból meg zöldféléből való hengert, és az alatta fekvő fóliát felemelve kezdte ráhajtogatni a tésztaszövetet.
  – Vagy mondjuk energiává alakíthatnánk az anyagot – folytatta Nimby.
  – Milyen anyagot? – kérdezte Jacques.
  – Bármilyet. Az einsteini alapképlet szerint az energia egyenlő a tömeg és a fénysebesség négyzetének szorzatával. Mennyit nyom ez a pizzatekercs, fél kilót? Ha az egész anyagmennyiséget energiává tudnánk alakítani… össze tudod szorozni, Kissy?
  Kissy fölkapta a fejét. Nimby már megint őt használja számológépnek.
  – Mármint mit mivel?
  – Ötszáz gramm szorozva háromszázmillió méter per szekundum a négyzeten.
  – Szent merevlemez… háromszázmillió az egy kilencjegyű szám, háromszor tíz a nyolcadikon, akkor kilencszer tíz a tizenhatodikon, szorozva ötszázzal az… négy és félszer tíz a tizenkilencediken, de micsoda?
  – Joule, kisegér hölgyeim és uraim. Ebből már át lehet számítani kilowattórára vagy bármire, de javaslom a megatonnát, mert ez annyi energia, mint egy atombomba.
  – Akkor rakjuk be az atombombáinkat a sütőbe – javasolta Vanessa.

A doktor végül elszánta magát: a bástyával leütötte a g gyalogot. A ceremóniamester levette a falitábláról a gyalogot és a helyére tette a bástyát.
  Kissy édeskeveset értett a sakkhoz, de a tábla általános képe neki azt mutatta, hogy sötét, vagyis a doktor egyre rosszabbul áll. A tábla világos felőli felén már egyáltalán nem maradt más sötét bábu, csak ez a bástya. Igaz, a hatodik és a hetedik sorban még öt is volt belőlük, de abból egy a király, egy futó, a többi mind gyalog. És több figurája a doktornak nem is volt.
  Nique rövid gondolkodás után előretolta bástyáját a hetedik sorba, közvetlenül a király mellé. A huszár védte. Kissy látta lelki szemeivel, amint a világos bástya odasétál a sötét király mellé, aki udvariasan bólint neki, hiszen úriember persze, de nem felejtette el, hogy ez a bástya pár lépéssel korábban már kinyírta egy emberét, és most őt fenyegeti, de nem tehet semmit ellene, mert b5-ön ott áll a huszár, nyugodtan üldögél a lován, épp csak megigazítja kicsit a kardját, hogy a felség lássa, ő figyel mindenre.
  A király hátrált a nyolcadik sorba. A bástya leütötte az a7-en álló gyalogot, logikus volt, minek az oda? Különben is minden megölt ellenségért jár a prémium. A doktor hátrébb hívta a saját bástyáját az ötödik sorba, ezzel Nique ott álló gyalogjait fenyegetve, illetve ha az e5 gyalog elesik, akkor már Nique huszárját. Márpedig neki sincs már több tisztje, csak a huszár és a bástya. Nique is erre gondolhatott, mert ellépett a huszárral, amire a doktor királya lépett egyet a bástya felé, Kissy nem értette, hisz úgyse éri utol. Nique leütötte az e6 gyalogot, ezzel fenyegetve a doktor bástyáját, aki válaszul Nique h-gyalogjával végzett. Nique bástyája átszelte a táblát, a7-ről g7-re vonult és leütötte a doktor utolsó előtti gyalogját és megtámadta a futóját. A doktornak már csak négy figurája maradt – az egérnek bezzeg hét is volt még.
  A futó elvonult a veszélyzónából, Nique pedig előretolta a bástyáját: sakk.
  Kissy nem értette, miért áll fel a doktor és nyújt kezet Nique-nek. A király b7-re és d7-re is elléphetett volna. Aztán a doktor bejelentette, hogy feladja. Nique első versenyjátszmáját megnyerte. A közönség tapsolt.
  – Nagy voltál, egérke – rajongta körül Molly, amikor a versenyző közelébe jutottak végre –, csoda klassz volt, amikor a királynőddel lecsaptad a királynője fejét, és a szép díszruhája csurom vér lett!
  – Ne üvölts már, egérke – csitította Kissy a lelkes kisegeret, mert az egész közönség őket nézte, és macska is lapulhatott éppen köztük; de azért magában megállapította, nemcsak ő képzelte el harciasabban az eseményeket.
  – De aztán agyontaposta a királynődet a lóóóó – ujjongott Molly, szemlátomást nem zavarta, hogy az éppen a társa kárára történt, mindegy, csak a vérszomját kielégíthesse –, akiből később a futóval csináltál lókolbászt!
  Kissy el volt képedve, ő az egész játszmából csak arra tudott visszaemlékezni, hogy a doktor feladta.
  – Te ezt így megjegyezted?
  – Még föl is írtam!
  – Minek, egérke – nevetett Nique –, a verseny összes játszmája fönt lesz a szervezők oldalán.
  – Nem baj, ezt papírra írtam kézzel, majd aláírod, ha világbajnok leszel, eladjuk jó pénzért.
  Mire kinyitották a szájukat, a kislány eltűnt, egy szempillantás alatt, mint a kengyelfutó gyalogkakukk, s egyszer csak a terem túlsó végén tűnt fel, kezet rázott a doktorral, nyilván gratulált a szép játszmához, autogramot kért, effélék. Nem lehetett bírni vele, jó, hogy elhozták, színt visz ebbe az egész…
  – Nagyon unod, egérke? – kérdezte Nique részvéttel.
  Kissy tudta, hogy egy alapítványi kisegér nem szomorítja el a társát azzal, hogy amit ő szenvedéllyel csinál, az unalmas. Egyébként udvariatlanság is lenne, ha erre a kérdésre igennel felelne.
  – Igen – bökte ki abban a pillanatban.
  Nique nevetett.
  – Hát menj el nyugodtan. Az első játszmámat megnézted, szurkoltál, ne aggódj miattam.
  – Én maradok – közölte Molly –, hátha a következő játszmában gyaloggal ölsz királynőt. Az sokkal alacsonyabb, alulról döfi a kését a…
  – Igen, igen – Kissy gyorsan rátenyerelt a kislány szájára, mielőtt kidobják őket a teremből –, nem lett volna szabad hagyni, hogy Elke tanítson meg téged sakkozni.
  – Nem ő tanított, már tudtam régebben is.
  – De valahogy mégis átvetted a látásmódját. Nem, egérke, itt maradok és megnézem a következő játszmádat is. Valakinek vigyázni kell a kisegérre, le ne öljön mindenkit nagy lelkesedésében.
  Nique második játszmája megegyezéses döntetlen lett a negyvennegyedik lépésben, és végre mehettek pizzázni.

Sors de la nuit, de la mer et du temps
Revis les légendes que porte le vent
Va vaincre le mystère, la faim, le froid
Suis Spartakus, Bob, Arkana…

  – Jó, de jobban ereszd ki a hangod! Szóljon!
  Oh toi, enfant du ciel marche sans effroi
Dis nous que demain il revivra
Sors le Shagma, le soleil de l’oubli,
Des mondes engloutis…

  – És most mindent bele, hadd zengjen!
  Suis les mondes engloutis
Jusqu’au creux de la Terre
Enfant pars et vole avec nous
Au fond des univers
Enfant suis les mondes engloutis
Jusqu’au creux de la Terre…

  – Most jó!
  Suis les mondes engloutis
Jusqu’au creux de la Terre
Enfant pars et vole avec nous
Au fond des univers!

  – Ez az, köszönöm, nagyon klassz volt – dőlt hátra Frankie. – Nagyon jó voltál, Céline, csak félted a hangodat, nem adod bele az egészet, tartalékolsz. Nem kell. Lesz hangod később is, te csak ne aggódj emiatt. Most továbbmegyünk, aztán megpróbálod újra, jó? Oké. Ki a következő?
  Kissy besétált középre, biccentett.
  – Kissy Chaton.
  – Szia… hm, téged már láttalak valahol.
  – Fölléptem itt-ott.
  – Oké. Akkor lássuk, fogd a mikit és indulj!
  Megszólalt a zene, és vele Kissy is.
  Toi, enfant de la Terre, écoute moi
Toi qui as le secret du Shagma,
Dans toutes les strates et les mondes engloutis
Suis Spartakus, Bob, Rébecca…

  – Jó, menj tovább!
  Oh vous, enfants de lumière suivez moi
Vous qui connaissez notre passé
Vers Arkadia, vers les mondes engloutis
Pour nous sauver la vie…

  – Jó, álljunk meg – nyomta ki Frankie a lejátszót. – Bocs, de még egy csomóan várnak, és a te hangod egyszerűen tökéletes ide, meg van véve. Innentől el is mehetsz, ha akarsz, csak azt kérem, hogy este hatra legyél megint itt, és megcsináljuk a felvételt, jó?
  – Inkább maradnék, tetszik, ahogy dolgoztok.
  – Kösz. Várj már, voltál te két éve Amszterdamban azon a hogyhívják rendezvényen?
  – Életemben nem jártam Amszterdamban, de biztosan szép város.
  – Akkor nem tudom, hol láttalak. Hopp, és Troyes-ban nem te voltál? Aviciit énekeltél, nem?
  – De! Én voltam.
  – Lám csak, mégis tudok én valamit. No jó, kérem a következőt.
  Egy órába telt, mire elfogytak a jelentkezők, heten maradtak Kissyvel együtt, bár a kiesettek közül is többen ott maradtak a próbateremben.
  – Oké, gyerekek. Mindenkinek köszi mindent, szuperjó volt mindenki, hatkor fölvesszük a dalt, addig még van egy órátok, csak el ne csellengjetek, jó? Itt találkozunk. Köszi, sziasztok. Figyu, te várnál még egy percet? – nézett a srác Kissyre. A többiek lelkes zsibongással kirajzottak.
  Frankie az állával rátámaszkodott a széke támlájára, fordítva ült rajta. Kissy egy hirtelen ötlettel odahúzott egy széket vele szembe, ő is fordítva ült rá és rátámaszkodott a támlára.
  – Ide figyelj, ha most az jön, hogy én egy óriási tehetség jön és te fogsz engem kibontakoztatni…
  – Hát most az jön, hogy megköszönjem – felelte a srác –, mert neked köszönhetem a karrieremet. Én már tudom, hogy hol láttalak, csak te nem jöttél még rá. Már jóval Troyes előtt.
  Kissy megbillegette füleit.
  – Mennyi ideig voltál gyerekszínész?
  – Én?! Gyerekszínész?
  Kissy szeme nagy és kerek lett, és a füle is.
  – Szóval semeddig. Sejtettem. Duma volt, mi?
  Kissy zsebében megmoccant a bicska, bár valójában nem lesz rá szükség, a srácot két ujjal elintézi. Valamit számon akar kérni rajta. Azt lesheti, egy Jerryn számon kérni valamit… no jó, legfeljebb néhány kifosztott hűtőszekrényt.
  – Nem hiszem, hogy emlékeznél a nevemre, pedig bemutatkoztunk egymásnak. Édouard Adam. A Frankie művésznév, az később lett. Szóval én már régóta énekeltem azelőtt is, hogy találkoztunk, meg szintiztem, meg ilyenek. De soha nem volt merszem jelentkezni sehová. Aztán ahogy ti megcsináltátok azt a szereplőválogatást, igazi nagy sztárok, de totál közvetlenek és kedvesek voltatok… akkor megjött hozzá a kedvem, és az se vette el, hogy egyszer csak letartóztatták az egyik fazont és vége lett az egésznek.
  Kissynek hirtelen fény gyulladt diónyi fejecskéjében.
  – A Százas! Cergy, az építkezés!
  – Hát az építkezés sorszámára már nem emlékszem – értette félre Frankie a Százast. – Igen, Cergy. Pár nappal később jelentkeztem egy tehetségkutatóba, és hát most… itt vagyok – hajtotta félre a fejét azzal a jellegzetes mozdulattal, amit Kissy már ismert a klipjeiből.
  – De te ki voltál ott vagy hol voltál?
  – Én voltam az a srác, aki a névsor alapján beszólította az embereket. Látom, nem emlékszel. Nincs is mire. Egy munkaruhás, műanyag sisakos muki voltam, százával nyüzsögtek ott ilyenek. Erre jöttem rá aznap. Ti besétáltatok oda, magabiztos, elszánt gyerekek voltatok, gyerekszínészeknek mondtátok magatokat, amit nem tudtam, hogy elhiggyek-e… volt köztetek egy magas, szőke, az úgy mutatkozott be, mint egy világsztár…
  – Niala – nevetett Kissy. – Emlékszem, egy ismerős kisgyerek nevét mondta.
  – Szóval nem is úgy hívják?
  – Nem hát. Akcióban soha nem mondjuk a valódi nevünket.
  – Ezt nem értem, ne haragudj.
  Kissy fölcsapta az igazolványát.
  – Jerry Alapítvány. Pedofil bűnözőkre vadászunk.
  – Tehát az a pasas az építkezésen…
  Kissy bólintott.
  – Értem… hát… ez sok mindent megmagyaráz. Mindenesetre… szóval én ugyanolyan voltam, mint mindenki más, ti meg eredetiek voltatok. Akkor elhatároztam, hogy én is ilyen akarok lenni. A tehetségkutatót megnyertem, elkezdtem klipeket forgatni, fellépni mindenfelé, befutottam, sztár vagyok. És imádom csinálni.
  – Gratulálok – mosolygott Kissy.
  – Én is neked – egyenesedett föl Frankie –, mert most megcsináljuk ezt a rajzfilmdalt, aztán bemutatlak egy-két embernek, és irány a hírnév. Ha akarod. És ne fázz, nem ágyba akarlak vinni. Hűséges típus vagyok.

– Az első, amit megtudtam a hírnévről – mustrálta Kissy a sajtokat –, hogy szükségem van egy énektanárra.
  – Hát ezt én eddig is tudtam – felelte anya. – Mit csinálsz velük?
  – Vastag szeletekre vágom és egymásra tornyozom, így ni. – Kissy nagy hengereket épített a reblochonból, a camembert-ből és a raclette-ből. – Csakhogy ezen a szinten ez őrületes pénzekbe kerül.
  – Nem lep meg.
  – Frankie beajánlott egy-két tanárhoz, és azt mondta, szóljak, ha nem tudom kiköhögni.
  – Ki tudjuk köhögni, úgy hiszem.
  – Cin-cin – hagyta jóvá Kissy, és hozott egy pizzatésztát. Ráborította az egyik toronyra, lesimította körben, megfordította művét, és rátett még egy lapot a másik irányból.
  Anya utánozta. – Vanessa receptje, gondolom.
  – Persze, mint minden, amit eszünk. A lágy tojást is úgy eszi, hogy vajas-fokhagymás pirítósra reszelt sajtot szór, arra kanalazza a megsózott-borsozott tojást. Nem tud egyszerűen csak tojást enni, mint egy földlakó.
  Anya nevetett. – Van fantáziája. Mit csinálunk ezekkel a tömbökkel?
  – Megsütjük.
  – Szétolvad a sajt.
  – A tészta összefogja, egyébként igen, szétolvad, olyan lesz, mint a fondü. Be is tehetjük, a csapat mindjárt itt lesz.
  Anya nem az órára nézett, hanem az egérlokátorra a fali táblagépen, és bólintott.
  – Igen, jönnek már. No és milyen lett a felvétel?
  – Ja, még nem hallottam, majd ezután keverik össze, de Frankie szerint jó. Több változatot csináltunk, az egyikben én szólóztam, és a refrént énekelte mindenki.
  Hirtelen letette a sajttömböt.
  – Rajtam voltak a füleim. Senkit sem zavart, hogy kisegér vagyok. Én leszek az első popsztár a rágcsálók rendjéből.

Persze nem gondolta komolyan, és ezt meg is mondta Elkének, amikor rákérdezett.
  – Ugyan már, egérke. Lesznek fellépéseim ezentúl is, hogyne lennének, de sztár… dehogyis, mitől lennék?
  – Tudod szépt énekelni.
  – Más is tud. – Kissy villámsebesen fölszeletelt egy halom uborkát.
  – Más is sztár – mutatott rá a zseb logikusan. – Nina Hagen például, jól tudja énekelni, és ő is sztár. Vagy bácsi, akinek dalától vette Françoise afrikai családot megverni shindyt, ő is sztár. Te is még változhatod sztár.
  – Szamárság. Hány egér sztárt ismersz?
  – Egy se! Pont ez az! Te leheted első! Híres egérek vannak, Jerry főleg, Sziporka, Mickey, Minnie, Stuart Little, Geronimo Stilton. De egy se énekelő sztár! Csak Pecos bácsi, Jerry kalapos macskabajsztépkelődő gitáros bácsika! De ő már nem él hátha… Csinálod óriási hírnévet egéreknek, ha leszel koncertekben énekelő igazi sztár, elég csak fölteszed egérkefülikéket, és fogják tudni, te vagy Kissy Jerry Chaton, alapítványi énekelő kisegér!
  Kissy hümmögött. Körülöttük a csapat mosolyogva bólogatott.
  Persze hogy szamárság az egész. Elke csak összeképzeleg mindenfélét.
  De amikor Kissy legközelebb színpadra lépett, rajta voltak a bársonyfülek.

A fondüt készültek éppen föltálalni, amikor csörgött a külső telefon.
  – Sziasztok – mondta Castelli. – Van egy kis közlendőm… szóval mostanra kezdett beszélni az a shindy, akit Troyes-ban elkaptatok. Elmondta, miért nem ment vissza a veremhez, miután beledobott benneteket. Nem fogtok örülni. Meg volt róla győződve, hogy palacsintává lapultatok a verem fenekén, és nem akarta látni az érzékeny kis lelkével.
  Kis csend, az egerek egymásra néztek. Aztán apa fölemelte a Jerry-telefonját.
  – Jean-Jacques Chaton vagyok, üdvözlöm, felügyelő úr.
  – Jó napot, Chaton úr.
  – Átadna egy választ? Hétfőn beszélek az ügyvédemmel, és mindkét gyerek nevében akkora kártérítésre perelem a bűnbandát, hogy belezöldülnek. Kezdjenek spórolni.
  – Megmondom, uram – felelte Castelli komolyan. – Sok per lesz, mert a telek tulajdonosa is indít egyet. Ők ugyanis oda csak úgy belógtak, külön azért, hogy azt a két egeret elintézzék, úgyhogy az ügyésznek bőven van muníciója. Bichon cége pedig annak az autónak a tulajdonosát akarja perelni, amelyik betörte a kapujukat.
  – Az gond, mert a tulaj semmit se tud az egészről – felelte Nimby. – Az egy kölcsönkocsi volt.
  – Majd továbbhárul a per arra, aki kölcsönvette.
  – Az is gond – felelte apa –, mert azért ment, hogy a korrupt és tunya troyes-i rendőrség helyett megvédje az állampolgárokat a bűnözőktől, ezért az alapítvány bepereli a troyes-i kapitányságot is. Ragaszkodni fogunk ahhoz, hogy a vétkes rendőröket megbüntessék. Sajnálom, Castelli úr.
  Kissy feje körül már ügyészek, bírók és jegyzőkönyvek keringtek.
  – Én nem sajnálom. Aki rosszul végzi a munkáját, az veszélyezteti az állampolgárok életét. Ha az én beosztottaim lennének, magam kezdeményezném a megbüntetésüket.
  – Akkor nem veszünk össze – bólintott apa.
  – Nem, sőt szeretném, ha eljönnének az esküvőmre.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Nahát – mondta apa. – Örömmel. Hová, mikor?
  – Hát ezt még nem tudjuk. Ha májusban engedélyezik az azonos neműek házasságát, akkor azt követően minél hamarabb.
  – Gratulálok, monsieur Castelli, és kérünk szépen értesítést.
  – Köszönöm, monsieur Chaton, meglesz. Visszhall.
  Nem Kissy volt az egyetlen, aki megfigyelte a pillantást, amivel a két zseb egymásra nézett. De nem ő tette szóvá.
  – És akkor azután a zsebek is… – kérdezte Pierrette.
  – Nem – felelte apa.
  – ?!…
  – Május után is még gyerekek maradnak.
  – De amikor felnőnek?
  – Hát akkor persze.
  Kissy jól látta, ahogy annak a kettőnek rezeg a füle. Sóhajtott. Kisegéresküvő, sajttortával, nagy bársonyfülekkel, annyira romantikus!

A csapat elgondolkodva hallgatta Nimby terveit, közben ették a fondüt meg a salátát, és gyümölcsleveket ittak, amiket Vanessa alkotott az új préssel, Martin vette a napokban.
  – A Discovery és az Enterprise nagyszerű, de van velük egy kis gond. Akkor jutottam erre a következtetésre, amikor átgondoltam, hogy az a két egér Troyes-ban mennyivel nehezebben menekült volna meg, ha nincs náluk nagy helikopter. Azt az ajtóreteszt egy bogárral nem tudták volna elhúzni. Márpedig a nagy helikókból csak négy van, plusz a Columbia persze, és nem számíthatunk arra, hogy bárkinél bármikor lesz egy. Éspedig azért, mert nagyok. Kell nekik a külön helikósdoboz. A doboz lehetne éppenséggel negyedekkora is, ha nem zsúfolnánk tele kellékekkel, de akkor is elég nagy maradna. Ennek oka a gépek architektúrája.
  Megnyomta a telefonját, amitől a tévén megjelent a Discovery, felülnézetből, teljes képernyőre nagyítva. Mintha nem ismernék minden milliméterét a gépnek.
  – A gépek teste tele van nyúlványokkal, kiugrásokkal. Mindegyik rotor külön karon foglal helyet, és maguk a rotorok terjedelmesek, némileg sérülékenyek. A kamera, az antenna, a leszállótalpak, mind kiáll a gép testéből, más-más irányba. Egyszerűen képtelenség zsebre vágni és magunkkal vinni. Ennek folytán hiába lenne belőlük akármennyi, nem vihetnénk őket mindenhová magunkkal, csak amikor helikósdobozt vehetünk a hátunkra. Például suliba nem túl praktikus. Ezért találtuk ki a dobozolt bogarakat, amik nagyon hasznosak abból a szempontból, hogy zsebre vágom és viszem, ha bármikor felülről kell megnézni valamit, csak előkapom és beindítom. De nem tudnak erőt kifejteni, márpedig Troyes-ban azt láttuk, hogy arra is szükség lehet. Meglátásom szerint olyan gépekre van szükségünk, amik mindazt tudják, amit jelenleg a Discovery, de kicsik, kompaktak, bárhová magunkkal vihetjük őket. Ez a két szempont egyszerre nem valósítható meg, tehát a feladat megoldhatatlan. Beszéltem, cin-cin.
  Az alapítvány meghökkenten meredt rá, megállt a kezükben az evőeszköz.
  A fiú rájuk vigyorgott.
  – Azaz dehogynem.
  Elke nagyot fújt és visszatért a salátájához.
  – Férfiek – morogta.
  Nimby megint nyomott egyet a telefonján, s újabb kép jelent meg. Sokszínű térbeli rajz a Discoveryről.
  – Ez az egyes számú vázlat. A rotorkarokat kék szín jelöli, a törzset piros. Helyezzünk a kettő találkozásához forgócsapokat, és csukjuk össze a karokat a törzsön. Ezzel a gép szélességét egyharmadára csökkentettük, feltéve persze, hogy a rotorlapátok is szépen a törzs mellé simulnak, amint az animáción is látható. Most jön a zölddel jelölt külső burkolat, ami alul-felül körbefogja a gépet, és egy nett kis egészet alkot, ami nem sokkal nagyobb az alaplemez negyvenszer harminchárom centijénél. Ezzel az összes sérülékeny külső elemet elbújtattuk. Tekintsük, kisegér hölgyeim és uraim, a kettes számú vázlatot. Itt az alaplemezt kiiktattuk, a külső burkolat helyettesíti. Ezzel a szaggatott vonallal jelölt terület felszabadul. Csúsztassuk össze az alkotóelemeket. Változtassuk meg a rotorkarok irányát, az ábra szerint, ezzel előállt a hármas számú vázlat, ahol a géptest mérete drasztikusan csökkent. Ezen a ponton azonban nincs hely beépíteni a meghajtómechanikát, ami a rotorkarokat kinyitja és visszacsukja, no meg ahhoz kell egy motor is. Ezért hosszas fejtörés után elkészült a négyes számú vázlat. Amint látható, az architektúra megváltoztatásával megkaptuk a sárgával jelölt területet, ahol elhelyezhetjük a mozgatórendszert. Innen csak egy lépés az ötös számú változat, ahol a mozgatómotort megint kiiktatjuk, egyszerűen azért, mert lassú, és a szintén sárgával jelölt reteszt tesszük a helyére, aminek az a funkciója, hogy a helyükön tartsa a karokat, becsukott állapotban. A narancssárgával jelölt elektromágnes bekapcsolásával a retesz elmozdul, és a világoskékkel jelölt rugók kirúgják a karokat, a másodperc töredéke alatt, aminek akkor vesszük hasznát, ha például leejtjük a gépet. A fedélzeti gyorsulásmérő beindítja az elektronikát, a mágnes bekapcsol, a karok kirúgnak, egy-két tizedmásodperc múlva indulnak a rotorok, és a gép nem ér földet. Ennek hátrányos következményei lennének, ha a zsebedben levő géppel átugrasz egy kerítést: a karok nem nyílnak ki, mert nincs hely rá, természetesen a szövet ellenállását a rugó nem tudja és nem is akarja legyőzni, és ha így indulnának a rotorok, megsérülnének a lapátok. Ezért a hatos számú rajzon már elhelyeztünk négy érintkezőt a kereszttel megjelölt pontokon, amik zárják az áramkört, amikor a kar csukva van. Helyzetüknél fogva akkor nyitnak, amikor a kar eléggé kinyílt ahhoz, hogy a lapátnak már legyen mozgástere, és nyomban indulhat a rotor. Ennélfogva ha a négy karból egyet vagy többet akadályoz valami a mozgásban, de némelyik kinyílik, akkor csökkent számú rotorral azért beindulhat a gép, és arra már egy is elég, hogy ne zuhanjon le öt emelet magasból és törjön össze, hanem puhán földet érjen.
  Kissynek már apró helikopterek köröztek a feje körül.
  – Kérdés persze a súly – folytatta Nimby. – A burkolat nagyobb, mint a jelenlegi alaplemez. Két megoldás van. Vagy könnyebb anyagot használunk, ami hasonló teherbírással rendelkezik, vagy úgy alakítjuk ki a burkolat formáját, hogy a lehető legkevesebb anyag, tehát súly legyen benne. Mindenütt vékonyítunk, ahol csak lehet. Ezzel az a baj, hogy olyan mérnöki tudásra van szükség hozzá, ami nekem nincs, és igen magas precizitással kell tudni megmunkálni ezt az üvegszálas anyagot. Ehhez pillanatnyilag nincsenek meg az eszközeink. Viszont…
  Kivett a zsebéből egy apró, piros űrruhás legóemberkét, és az asztalra állította.
  – Akrilnitril-butadién-sztirol, kisegér hölgyeim és uraim. Fantasztikus teherbírású, nagyon könnyű műanyag. Fogalmam sincs, hogy erre a célra megfelel-e. Viszont Vanessa vér szerinti nagybátyja vett egy gépet, amivel ABS alkatrészeket lehet önteni, vannak rá megrendelései, tehát a gép meglesz később is. Az a szándékom, hogy többféle formatervet készítek, és mindegyikből öntetek néhányat, ezekbe belerakom a gépeket, és úgy tesztelem.
  – Nem – mondta Elke. – Te mérnökje vagy helikóknak, nem csinálhatodsz veszélyi feladatban. Kell különben is mesteri pilóta bele, zsebikék, Nique, Maverick, ugróernyővel persze, hiszen kellmuszáj nekimenődeni falnek, megtudjuk, hogyan bíri legóburok.
  – Valaki legyen szíves fondübe mártani nekem azt az egeret – kérte Nimby –, amelyiknek ott a nagy füle van, és azt hiszi, hogy nem tudok egy helikoptert nekivezetni egy falnak.
  – Ja, de, tényleg, az legkönnyebb – derült föl a zseb.
  – Szóval a terv az, hogy az Atlantist és a Challengert már ezen az elven építjük át. Alig álltak még üzembe, kicsit késett az alkatrész-utánpótlás. Hát csinálunk belőlük zsebben hordható helikókat.
  – És aztán? Mindenkinek nagy gépet adsz a zsebébe? – kérdezte Angélique.
  – Ez a szándékom. Nem tudhatjuk, mire lesz szükség. Kissy és Maverick csak besétált arra a telekre, és ha nincs velük az Enterprise, rosszabbul is járhattak volna.
  – Ülhettünk volna a sötétben, amíg meg nem jöttök – mondta Maverick.
  – De várj csak, egérke – billentette meg a fülét Kissy. – És a tartozékok?
  – A burkolaton is kialakítjuk ugyanazokat a rögzítőhelyeket – felelte Nimby. – Ha az egyik zsebedbe berakod a helikót, a másikba meg mondjuk a lámpát, indításnál csak a helyére pattintod és mehet az éjszakai bevetés. Bármit vihetsz magaddal, ha akarod, a komplett készletet is, épp csak nem vagy rákényszerítve, hogy a helikósdobozt is cipeld, ha a gép elfér a zsebedben. Hát így, egérkék. Hamarosan meglesznek a tervek és kezdjük a teszteket.

Meglepő tapasztalat volt, hogy az énektanulást a dó-re-mivel kell kezdeni, neki, akinek már tapsoltak színpadon, de madame O’Neal megmagyarázta, hogy ő mindenkinek tiszteletben tartja addigi sikereit, de ennek ez a módja. Hát így tanult. Hétfőn, szerdán és csütörtökön tízre ment Auteuilbe, egyelőre egy nagyon alapszintű képzést tartanak, mert madame O’Neal csak egy hónapra tudta vállalni, aztán külföldre utazik, neki keresnek valaki mást.
  Kezdett a programja zsúfolttá válni. Hétfőn tízkor madame O’Neal, délre várták a filmgyárban, este hatig ő volt a tanár, egy fiatal párt tanított verekedni, akik majd kézitusában győznek le egy óriási rajzolt sárkányt. Mármint a fiú persze azért jön, hogy a lányt kiszabadítsa, de a lány is bekapcsolódik a harcba, kiderül róla, hogy nagyszerű verekedő, és együtt intézik el a sárkányt. Kissy is rajta lesz a színlapon mint kaszkadőroktató vagy ilyesmi. Pedig semmiféle harcművészet-tanári oklevele nincsen, de a rendező azt mondta, hogy egy rajzolt sárkánnyal igenis meg fognak tudni küzdeni annak alapján, amit tőle tanulnak. Kissy is megnyugtatta őket, hogy ő bármilyen rajzfilmfigurával meg tud küzdeni, ők az alapítványnál kimondottan rajzfilmfigura-szerűek valamennyien, és hat óra hosszat verekedtek a sárkánnyal, aki még nem is volt megrajzolva.
  Kedden délelőtt elment egy tanácskozásra az alapítvány képviseletében, a gyermekbántalmazás ellen küzdő szervezetek jöttek megint össze. Délután szabad volt. Szerdán madame O’Neal, aztán filmgyár, kaszkadőrfeladat. Csütörtökön ugyanígy, aztán jött a medveség. Madame O’Neal egy másik tanítványa óvodai programot szervezett, mindenféle állatok lépnek föl, táncolnak és énekelnek, és Kissyt kérte föl medvének. Vagyis bele kellett bújni egy medvejelmezbe, nagy mackóléptekkel járni és azt énekelni, hogy moi à mon Bisonours, je lui fais des bisous, des gentils, des tout doux, des géants, des tout fous… Ezt próbálták csütörtökön este. Péntek délelőtt elment vásárolni, anya kocsiját kérte el, és egy halom kajával szaladt Franconville-be, egeres hétvégére, de az sem csak abból állt, hogy egérkedtek két napig. Vasárnap délelőtt volt az óvodai program, elment, fölmedvésedett, énekeltek, játszottak, visszamedvétlenedett, hazament Franconville-be, Vanessa már sütötte a pizzát. Délután négykor megint elindult, előzőleg elköszönt a csapattól, hiszen ők szétszélednek, mire visszaér: este tízig a filmgyárban volt, megint kaszkadőrködött.
  Nanoegeret a héten már egyértelműen kimutatta az ultrahang, és nemsokára a nemét is tudni fogják. Kislány, egyébként, de ezt még csak egyetlen vizsgálat, a Vanessa Márpedig Tudja határozta meg.
  – Félicité babájáról is én mondtam meg, hogy fiú – közölte.
  – Ötven százalék esélyed volt – mutatott rá Molly.
  – Nem, nem annyi. Száz százalék. Ha rólad mondom, hogy lány vagy, hány százalék, hogy eltalálom?
  – De rólam tudod, hogy lány vagyok!
  – Na látod, egérke.
  Pillanatokon belül meglett a babatotó. Vanessa hatására a többség lányt tippelt, csak Pierrette, Claude, Jacques, Michel és Yves bácsi mondott fiút. Nyitottak egy oldalt a JIM-ben a névjavaslatoknak, amikhez Nimby gyorsan írt egy plugint, ami ábécébe rendezi őket és kiszűri az ismétléseket; szükség volt rá, mert három-négy javaslat is jött egerenként, és a kisfülűek meg a beaulieu-iek is mondtak neveket. Angélique egy idő után rápillantott a listára és azt mondta, egyszerűbb lenne bemásolni az összes keresztnevet valami webes adatbázisból, és különben is Micimackónak fogják hívni.

Melanie a tojással kezdte, fölrakta őket főni. Aztán a krumplit meghámozta, felkockázta, sós vízben főzni kezdte azt is. Addig megtisztította és földarabolta a paradicsomot, paprikát, retket, fejes salátát, aztán gyors mozdulatokkal összerakta, hozzá tonhalat és olívabogyót. Vinaigrette mártást csinált hozzá olívaolajból és vörösborecetből, egyenlő arányban, és végül hagymakarikákat tett rá.
  Yves másképpen dolgozott, fejes salátával, először azt mosta meg és vágta csíkokra, aztán gombát, paprikát, paradicsomot, retket szeletelt, szőlőszemeket rakott rá, és mustárból, ecetből, olajból készült, sózott-cukrozott mártással locsolta meg.
  A hármas asztalnál Vanessa karba tett kézzel állt és nem csinált az égvilágon semmit. A négyes, ötös és hatos asztalnál is lázas munka folyt.
  Néhány perc múlva a bíró odament Vanessához és megkérdezte, mi a baj.
  – Semmi az égvilágon – felelte a kislány bűbájos mosollyal, aminek hatását csak fokozták a bársony egérfülek.
  – Akkor miért nem dolgozol?
  – Más a munkamódszerem.
  A közönség soraiban az egérkék vigyorogtak. Ők pontosan tudták, hogy Vanessa miért nem dolgozik.
  Teltek-múltak a percek, sorban elkészült mindenki. Az utolsó huszonöt perc alatt fejezte be.
  Vanessa állt és várt.
  Harminc perc. Vanessa moccanás nélkül várakozott.
  Harmincegy perc. Vanessa végre megmozdult. Ráérősen föltette a tojásokat főni.
  Harmincöt perc. Vanessa elzárta a főzőlapot, kiemelte a tojásokat, hagyta hűlni. Az asztalhoz lépett és villámsebességgel munkához látott. Szétszedte a fejes salátát, hagyta pihenni, és a mártással folytatta. Fokhagymát préselt, mustárt és ecetet kevert össze vele, porcukrot, sót, borsot rakott bele, és szélsebes keverés mellett belecsorgatta az olajat, vékony sugárban. A tányérhoz csapta a tojásokat, letépte róluk a héjat, nyolcadokra vágta őket, gyorsabban, mint a tojásevő kígyó, legalábbis a Kissy mellett álló Maverick szerint, bár Kissy kételkedett benne, hogy a kígyó is így csinálná. Vanessa fölkapott egy gombakonzervet, a nyitóra ügyet sem vetett, előkapta a kését és egy mozdulattal körbevágta a doboztetőt. Leszűrte a gombát, pillanatok alatt feldarabolta, aztán a mártásba söpörte, utánaszórta a salátaleveleket, majd szépen kikanalazta és behelyezte a salátástálba. A tetején körberakta a tojásgerezdeket, aztán retket szeletelt, azt is a tetejére tette, egy szemet a kezébe vett, pár pillanatra odanyúlt a késsel, és egy apró retekvirágot helyezett a tál közepébe. Lilahagymát kockázott fel, beleszórta, lekapta egy narancs héját, gerezdekre szedte, a gerezdekről lehúzta a belső héjat, azokat is körberakta, és megállt műve fölött, megint karba tett kézzel. Negyvenegy perc állt az órán.
  Már a retekvirág óta zúgott a taps. A mikró elmosolyodott, leengedte a karját és meghajolt, de aztán figyelmet kért.
  – Köszönöm. Amint látják, még maradt majdnem húsz percem, és eredetileg jóval később akartam elkezdeni, de rájöttem, hogy akkor a többiek salátája már kezd megszottyadni, az enyém meg még éppen friss lesz, amikor letelik az óra. Nem kérek ebből az előnyből, állítsák meg az órát és kérem a zsűrit, hogy az elkészülés sorrendjében értékeljen!
  A salátája megkapta a maximális harminc pontot, és a zsűri elnöke az értékelésben azt mondta, ha lenne fair play-díj, azt Vanessa feltétlenül megkapná.

– Nem nagy cucc – mondta a mikró, amikor a zsűri elnöke gratulált az első helyhez. – Az ember beledobál mindent a kondérba, és az eredményt ételnek hívjuk.
  Ez volt a díjátvevő beszéd.
  Az ezer euró úgy meglepte, mint amikor a ruletten nyert Monte-Carlóban, sok-sok évvel ezelőtt… mintha az egész világot nyerte volna meg, és akkor így is volt. Most csak meglepve nézett a borítékra, azt mondta, kösz, zsebre rakta, és el is feledkezett róla, este otthon találta meg a zsebében, jé, mondta, és odaadta Nimbynek.
  – Vedd meg azokat a cuccokat, egérke.
  – Jó – felelte az egere. – De amúgy is megvettem volna.
  – Helyes a cincogás. No, egérkék, hogy is szóltak a terveink? Vacsorabrigád, öltözni, kesztyűt föl, sapka alá a füleket!
  A sok kisegér egymás hegyén-hátán rohant a konyhába. Kissy nem volt beosztva, ráért megszemlélni őket, és érdeklődve megbillenteni a fülét, amikor Suzanne megkérdezte:
  – Csináltok jutalomsajtot is?
  – Mivégre? – dugta vissza diónyi fejecskéjét az ajtón a séf.
  – Annak az egérnek, aki bejut egy shindy Facebook-fiókjába.
  Kissy hátracsapta füleit.
  – Nem – ábrándította ki Vanessa. – Tönkremenne gazdátlanul. Egy Facebook-fiókot reménytelen vállalkozás feltörni.
  Suzanne válasz helyett fölmutatta a telefonját.

– Igen – mondta Niala pár perc tanulmányozás után. – Ha jutalomsajt jár egy shindy Facebook-fiókjának feltöréséért, azt kiérdemelted, egérke, még akkor is, ha ilyen primitív jelszót adott. A nagyobb kérdés az, hogy mihez kezdjünk az adatokkal.
  – Elkapjuk a shindyt – felelte Suzanne.
  – Nyilván – mondta Kissy. – Egy darab sajtot fektetünk az ügybe, most már igazán el kell kapnunk. Lementettél mindent, egérke?
  Nimby bólintott.
  – Siettem vele, nehogy megcsípjenek a lyuk előtt.
  – Hát akkor értékeljük ki az egészet. Gondolom, a Messenger-beszélgetései lesznek a legfontosabbak, sok partnere volt?
  – Húsz körül, pedig ezt a fiókot szemlátomást csak a fórumtársakkal való kapcsolattartásra használja. Vagyis húsz további shindyről is lesz némi adatunk.
  – Szép munka, egérke – bólintott Kissy. – Rendben, lássunk munkához, lobogjanak azok a fülek. Mindenki dolgozzon föl egy szálat, Nimby ossza szét őket, gyűjtsük be az adatokat.
  A shindy fórumos és facebookos neve Léninski Plochad volt, és nem volt világos, hogy miért használja a Facebookot is a fórum mellett – talán nem bízott az adminokban. A fórum privát csetszolgáltatását is használta, és nem lehetett megállapítani, hogy mitől függött, mikor melyiken értekezik a társaival. Orosznak mondta magát, folyton oroszos szófordulatokat használt, és amolyan kedélyes, nagydarab orosz volt. Szibirják muzsik.
  – Szóval a nagydarab oroszunk egy nyeszlett francia – érkezett Vanessa hangja a konyhából.
  – Cin-ciiiin?
  – Nem tud oroszul, tehát nyilván minden másról hazudik.
  – Jééé…
  – Úgy van. A tér az nőnemű. Leninszkaja plósaty, úgy kell mondani. Szeleteljetek még sajtot! És a szibirják muzsik se jó, mert az két főnév. Szibirszkij muzsik lenne. Úgyhogy ez egy francuzszkij muzsik, aki hazudik mindenről.
  – Karasó – mondta Claude.
  – Harasó – javította ki Vanessa.
  – No jó, szóval egyetértek. Ugyanis…
  – Egyetértek, az nem harasó, hanem szaglászna.
  – Hagyd már abba! Az emberünk nemcsak francia, de itt is van. Összehasonlítottam az aktivitását a szibériai idővel, ott egész csomó időzóna van, hat és tizenegy órás eltéréssel mitőlünk. Ha ott van, akkor hajnalban shindyskedik, ha viszont itt, akkor esténként. Hazamegy a munkából, helyet foglal a kényelmes foteljében, és hozzálát csetelni. Ez reálisabb, mint az, hogy pirkadatkor lát neki.
  – Da, szaglászna – felelte Vanessa. – Azok a szendvicsek ott még sehol se tartanak, egérkék, több zöldfélét és fűszert ide, igyekezzetek! És honnan tudjuk, hogy nem nagydarab ez a francia muzsik?
  – Nyilván olyan identitást választ, ami minél jobban elüt a valóságtól.
  – Ja panyimáju. A sto gyélajet szicsász?
  A szobában levő egerek egymásra néztek. Vanessa most egész este oroszul karattyol majd, és nekik lépést kell tartaniuk vele. Muszáj. Ki vannak neki szolgáltatva. Nála van a vacsorájuk.
  – Azt még nem tudjuk – vette át a szót Nique –, de a kiértékelés még folyik, van egy-két elég hosszú beszélgetés, még nem tudunk mindent.
  – Harasó. Csak dolgozzatok, pár perc és kész a vacsi.
  Kissy némileg föllélegzett, mert ezt most értette.
  – Mármint az úzsin – tette hozzá a mikró.
  Kissy sóhajtott.

Éppen hozzáláttak az úzsinhoz, amikor Kissy üzenetet kapott Messengeren. A filmgyár egyik szervezője, Madeleine tudakolta, ráérne-e Kissy hétfőn autóbalesetet szenvedni, elég sokszor, több órába fog telni.
  – Ráérek?
  – Ráéresz, szerintem – felelte Elke –, akkor is ráéresztél szemmedni autóbaleset, amikor semmi idő nem volt rá, mert akartunk csinálni házi festéset, és te feküdted kórházba bele, mvmmvbmm…
  Françoise nem vette le a tenyerét az egere szájáról, úgy nyugtatta meg Kissyt.
  – Ne aggódj, egérke. Írj vissza, hogy ha bajod esik, a csapatod megbosszul.
  Kissy hűségesen megírta.
  Madeleine válaszul elküldte a rendezvény ismertetőjét, amire gyakorolnak.
  – Ez nem film – billentette meg a fülét Kissy. – Biztonságtechnikai ismertetőt készítünk.
  – Bánom is én, mit, ha vigyázol a farkincádra – közölte Martin.
  Kissy keresztet rajzolt a szívére, bal mancsát rátette, a jobbat pedig föltartotta.
  – Megegyeztünk, egérke. Autót még úgyse törtem… mármint honoráriumért.
  – De ingyen annál többet – borongott Niala. – Menj el okvetlenül, egérke, éld ki az autótörhetnékedet ilyen alkalmakon, amikor vigyáznak rád.
  – Megvan – mondta Elke, valahogy kimászva Françoise tenyere mögül. – Nézjétek Pixel Mixel. Motelba visz gyerekt, mondja, hogy övé gyerekje.
  – És?
  – Egyszerű. Kell kérdezni moteltot gyerekkel jövött férfiek autója rendszámjait, és kész.
  – De melyik motelt, egérke?
  – Amelyik szobája rajta fényképon.
  Hátracsapott fülekkel nézték a fényképet. Csak egy volt. A tartalmáért Kissy két évet gondolkodás nélkül adott volna, de ezenfelül látott egy kék padlószőnyeget, egy elég egyszerű, szimpla ágyvéget és egy fél éjjeliszekrényt. Ha valaki belép abba a szobába, ahol a fotó készült, felismeri a helyet.
  – Várj már, egérke – mondta Nimby. – Hol van itt motel emlegetve?
  – Sehol itt motel se nem is. Azt írja benne fórumban bele!
  – Hopp-pá – mondta Molly. – Olajban sült shindyfül remoulade mártással.
  – Teljes lehetetlenség, egérke! – csattant föl Vanessa. – A remoulade mártás halételekhez való! Az a savanyú összetétel, ami mmmbmmvmm…
  A változatosság kedvéért most az ő száját fogta be az egere.
  – Akkor már csak végig kell járni a moteleket? – kérdezte Maverick.
  – Tudod te, hány motel van az országban? – pirított rá Claude.
  – Legalább tízezer, de huszonöten vagyunk rá.
  Kissy inkább nem mondta meg, hogy tízezer osztva huszonöttel az mennyi.
  – Bátran tegyél hozzá még egy nullát, egérke.
  Kis csend támadt, ették az úzsint.
  – Nézzük végig Pixel Mixel összes földrajzi adatát – javasolta Caroline.
  – Azt ugyan nézheted – csóválta a fejét Molly. – Az adatbázisunk teljes és naprakész, és nincs benne semmi arról, hogy hol van a shindynk. Már megnéztem.
  – Szervezzünk randit vele – javasolta Artu. – Ha csak régióra tudnánk szűkíteni, az már valami lenne.
  – Hát… – tűnődött Kissy – nem lehetetlen, hogy ráharapna egy meghívásra, mint Senlis-ban.
  – Akkor már megkérdezhetjük tőle, hogy melyik motel volt – örült Pierrette.
  – Akkor már semmi szükség rá, szamár – torkolta le Suzanne, aztán rájött, hogy ezt a társa is nagyon jól tudja.
  – Jó, egérkék – mondta Vanessa. – Dolgozzunk ki tervet, rakjuk össze az egészet. És kell egy bűnbarlang. Nem tartanám jó ötletnek, ha korábban használt helyszínt vennénk megint elő, szervezzünk újat. Halpástétom nincs már?
  Kissy odanyújtotta neki a tálat.
  – Ennyi van, egérke. Nimby, keresd meg Pixel Mixelt valamelyik alteregónkon egy jó shindyskedésre, és csináljatok valami közös programot. Én kerítek helyszínt hozzá.
  – Cin-cin!

– Ez mi a csoda, egérke? – tudakolta Kissy, előrehajtott fülekkel szemlélve a tárgyat, amit egy sarokban álló asztalkán talált. Ferde teteje volt, az egész sötétbarna volt meg aranyszínű.
  – Ez egy laptop, egérke – felelte Nimby.
  – Eeez? De hiszen fából van!
  – Igen, akkoriban ezt az anyagot használták. Figyeld meg a finom vésett díszítéseket a fán, és ezeket a finom kis fémlemezeket, amik mindenfelől díszítik. Bronz.
  – Nagyon klassz, de mi ez?
  – Ezen írtak a tizenkilencedik században. Nézd, itt fölnyitod, és itt van egy csomó rekesz. Tollat, tintát, ceruzát, radírt tartottak benne. A tetejére fekteted a papírt és úgy írsz. Azért lejtős, hogy kényelmes legyen.
  – Jé. Cin-cin. De mire használod?
  – Hát egyrészt kicsit rendbe akarom hozni, mert ez valódi antik, de annyira kopott meg itt-ott le is van töredezve, hogy megkaptam egy százasért. Aztán eladom a többszöröséért, ha tudom. De csinálni is akarok ilyen tárgyakat, saját terv alapján.
  – Nahát, egérke. Azokon is ennyi díszítés lesz?
  – Persze, azért van a famegmunkáló plotterem.
  – És a bronzberakás?
  – Azt még nem tudom, de kitalálom.
  Kissy elkapta Vanessának azt a jellegzetes büszke pillantását: „Az én egerem!”
  – Nagyon érdekes – jelent meg a tizenkilencedik századi laptop fölött Molly gombszerű orrocskája. – Csodadolgokat csinálsz fából, egérke. Nem kell hozzá egy kisinas?
  – Attól függ, mekkora füle van.
  – Naaaagy.
  – Egy csomó kisinasnak tudnék munkát adni, ha naaaagy a fülük.
  Molly föltartotta a mancsát. Összepacsiztak. Kissy bólintott, és a fülét is megbillentette. Nimby asztalosműhelye jövőre világcég lesz, és művészi famunkákat expor…
  – Kissy? Kissy!
  – Figyelek, egérke – fordult meg.
  – Bocs – mondta Nique. – Van egy alternatív ötletem a tied helyett.
  – Cincogd el!
  – Nézd ezt meg, egérke.
  A fotón a szokásos dolgok folytak egy kis szobában. Kissy követte egértársa ujjának mozdulatát és ránagyított az ablakra.
  – Ezek a shindyk mindig az ablakkal szúrják el a dolgot – állapította meg. – De ilyen lakótelepi ház millió van mindenfelé, egérke.
  – Szerintem is, egérke. Tömérdek.
  – Hát akkor?
  Nique a füle mögé tette egy ujját.
  – Szerintem ez nem lakótelepi ház, egérke.
  – Hát?
  – Valami nagy középület. Nézd ezt az alacsonyabb, hengeres részét. Melyik lakótelepi háznak van ilyen?
  Kissy gondolkodott egy másodpercet. Kettőt… két egész egy tized…
  – Jó. Keressük meg ezt a középületet, egérke. Ez Pixel Mixelé?
  – Igen, de három éve már, hogy fölrakta.
  – Nem baj. Csinálj róla egy olyan képet, amin csak ez van, és tedd föl a Cheesebookra, hátha valaki ráismer a helyre.
  Nique szalutált, hátraarcot csinált és elindult.
  – Várj csak – szólalt meg Nimby, a táblagép fölé dugva gombszerű orrocskáját.
  Nique félkörívben körbegyalogolt és visszatért.
  – Szerintem ez egy kórház.
  – Miből gondolod?
  – Nem tudom. Kórházszerű.
  – Jó, beleírom a közleménybe – bólintott Nique.
  Nimby látnoknak bizonyult. Egy óra sem kellett hozzá, és megjött a válasz: Mario egyik barátja írta, akit ők nem is ismertek, de a konzorcium révén tagja volt a Cheesebooknak.
  Limoges, egyetemi kórház. A kép az avenue du Buisson egyik emeletes házából készülhetett.

– Hölgyeim és uraim, egértársaim – emelkedett szólásra Kissy a teraszon összehívott haditanácsban –, van két fényképünk Pixel Mixeltől. Az egyikről tudjuk, hogy Limoges-ban készült az avenue du Buissonon, a másikról annyit tudunk, hogy egy motelban. Mivel folytassuk?
  – Orrával – tanácsolta Elke, és fölmutatta az öklét.
  – Az később jön – felelte Françoise.
  – Később – egyezett bele a társa meglepően könnyen.
  – Gondolom, abból kell kiindulnunk – mondta Angélique –, hogy a motel Limoges közelében lehet.
  – Hátha – remélte Kissy.
  – Azt meg tudjuk csinálni megint – kérdezte Chantal –, amit Neuillyben a szállodával tavalyelőtt, hogy bemértük, honnan készült a fotó?
  – Minden bizonnyal – bólintott Nimby. – Csak persze több mint négyszáz kilométer.
  – Hetven perces út – nézett utána Niala. – Tartsa föl a fülét, aki vállalja.
  Mindenkinek fölemelkedett a füle, ezért kisorsoltak két egeret: Brigitte és Artu nyert. Másnap Jennifer kivitte őket a reptérre. A két kölyök fél tizenkettőkor leszállt a limoges-i reptéren és eltaxizott az avenue du Buissonra.
  A kórház egyből meglett, a körülbelüli irány is, amerről nézni kellett. Elkezdték keresni a pontosabbat.
  – Ezek a házak lesznek azok – állapította meg Artu, mialatt az Enterprise egy sor társasház fölött lebegve nézte a kórházat. – Ha balra húzódunk, akkor az a szemközti épület takar mindent. Ha viszont jobbra, azok a házak túl alacsonyak.
  – Szép munka – felelte Vanessa. – Jó pár ablak szóba jöhet, próbáljuk belőni.
  – Akkor bogarat küldünk – mondta Brigitte. – Leszállok.
  Delta néhány perc alatt megtalálta azt a helyet, ahonnan úgy lehetett fotózni, hogy a kórház épülete pontosan abban a szögben látszott, mint a fényképen. Csakhogy ez két ablak között volt, a falon.
  – Tudom már, egérkék – lobogtatta füleit Martin. – Az itt a baj, hogy a fényképezőgép három méterre van az ablaktól… de lehet, hogy négyre is. Egészen más a látószögünk. Hozzátok le azt a bogarat, máshogyan kell csinálni.
  – Vettük, bázis. Mi a lyuk a sajtban?
  – Megpróbálok valamit méricskélni a térképen. Eltarthat egy darabig.
  – Vettük, bázis – mondta Brigitte is. – Megkezdjük a felderítést.
  – Milyen felderítést? – lepődött meg a társa.
  – Pizza!
  A két mikró segítségével Martin jó félórát méregetett a szuperpontos térképen, ami abból lett, hogy a repüléseknél centis pontossággal rögzítették az ablakkeretek helyét. A szobák belső felépítését persze nem ismerték, az épület belsejét egyetlen üres térségként kellett kezelni.
  – No? – cincogta Kissy, amikor a mérőbrigád visszatért a másik szobából.
  – Nem áll össze – sóhajtotta Vanessa. – Több mint háromszáz méterről látjuk a kórházat, az is egy eredmény, hogy egyáltalán felismerhető maradt… sőt hogy egyáltalán látszik. Nincs olyan lakás, amit kizárhatnánk, és akkor még nem beszéltünk a magasságról. Lehetetlennek tűnik megállapítani, hogy földszint vagy ötödik emelet.
  – Vettük, bázis – jött Brigitte hangja egy falaton átszűrve.
  Kissy várt egy verset, hátha mond a társa többet is, aztán rájött, hogy a pizza sürgősebb.
  – Rendben – mondta –, akkor egyelőre tegyük el az infót, hogy ezekben a házakban járt a shindynk évekkel ezelőtt, ez is valami. És hozzuk haza a két kisegeret.
  – Negatív, bázis – jött a hang megint falaton át.
  – Charlie Delta?
  – Nyavalyát, egérke – felelte Artu. – De nem hagyjuk itt a pizzánkat.
  Igen, gondolta Kissy fülbillegetve. A katonák a zászlót, az orvosok a beteget, az egérkék a pizzát – nem hagyják soha cserben!

– Jó, szavazzunk – mondta Niala. – Tartsa föl a mancsát, aki szerint a személyzet cinkossága reális veszély. Köszönöm. Nyolc szavazat. Kíván valaki tartózkodni? Nem. Rendben, tehát megszavaztuk, hogy egyszerűen megkérdezzük őket.
  – Különítmény bázisnak, vettük – felelte Brigitte, aki maga vetette föl a személyzet cinkosságának veszélyét, de most a többség döntését tudomásul véve besétált a du Buissonon levő motelba, ahol a recepciós megtudakolta, miben segíthet. – Van önöknél kék szőnyegpadló?
  – Nincs, nálunk linóleumpadló van a szobákban – felelte a recepciós igazi szállodás nyugalommal.
  – Korábban sem volt?
  – Nem, kérem. Kíván megtekinteni egy szobát?
  – Hát… igen.
  – Tessék parancsolni.
  Brigitte csak néhány pillanatot töltött az egyik szobában. Egyáltalán nem hasonlított.
  Artu ezalatt az avenue Baudinen nézett meg egy motelt, a taxi kint várta. A saját elhatározásuk volt, hogy ha már Limoges-ban vannak, megnézik a motelokat a városban. Legalábbis amennyit tudnak közülük; Nimby a mindentudó térképszoftverekkel csinált két olyan útitervet, ami a legrövidebb úton a lehető legtöbb helyet érinti, és a taxisoknak egyáltalán nem volt szabad letérniük a diktált útvonalról. Hajlamosak hosszú kerülő útvonalakra, ha látják az utason, hogy messziről jött. Chantal feladata volt gondoskodni róla, hogy a számla is ki legyen fizetve, hiszen két gyerek van tőlük négyszáz kilométerre, akik nem vittek ennyi készpénzt, és nincs bankkártyájuk. Ezért a taxisokkal először is megbeszélték, hogy az alapítvány utal a cégüknek.
  – Ezt nem tudjuk majd mindig megoldani – állapította meg. – Mi egy komoly bűnüldöző szervezet vagyunk, legyen üzleti bankkártyánk.
  – És az honnan lesz, egérke? – kérdezte Vanessa.
  – El kell intézni. Jövő héten megcsinálom.
  – Cin-cin!
  A két kisegér összesen több mint harminc helyet nézett meg, utolsóként a reptér mellett, mielőtt gépre ültek – a jegyüket Niala átfoglalta egy esti járatra. Azt a motelt, amit kerestek, nem találták meg.

Hétfőn délelőtt Kissy pontosan megjelent a helyszínen, az Orly repülőtéren túl egy ipartelepen, de csak egy szál kétségbeesett srác fogadta, valami szervező, aki elsiránkozta, hogy ki mindenki nem jelent meg, kik mondták le és kik ígérték meg, hogy igazán eljönnek félórával ezelőtt, mert nekik már akkor itt kellett volna lenniük, de még mindig nincsenek sehol, és mondta, mondta, mondta. Kissy helyet foglalt egy fekete Volvo motorházán, jó tíz percig hallgatta, aztán közölte, hogy neki itt ma négy órára szól a felkérése, ő ezt itt fogja tölteni akkor is, ha nem lesz más dolga, mint a srácot hallgatni, azután pedig kiállítja a számlát a honoráriumáról. A srác ekkor fölkapott egy telefont, és a változatosság kedvéért abba siránkozott tovább, valami főnökének. Kissy pedig diskurált egértársaival.
  – Márpedig megyében motelokt igenis végig kell járni, szerintem – közölte Elke, akinek szünnapja volt valamiért a suliban, ezért itt maradt Françoise-nál. – Kicsi zsebegérek szívesen. Vesszük ki szobát egyiknek bele, és pár nap végigjárunk.
  – És iskolába menni ki fog?
  – De ez fontos, mint lyuk sajtban! Vagy akkor ezt részet csinálódhatják rendőrkék, nekik nem kell van iskola, hacsak persze rendőri iskola nem.
  – Én visszatérnék a kórházzal szembeni házakhoz – szólt bele Françoise. – Lehet, hogy nem tudtuk bemérni a pontos irányt, de akkor is ott van valahol a shindynk.
  – Jó, és mit tegyünk vele?
  – Lássuk csak. Hát például… ööö… azt nem tudom.
  Kissy sóhajtott és elővette a külső telefonáló programot.
  – Castelli!
  – Kissy vagyok, szia.
  – Szia, mizu?
  – Van két társasház, amikről tudjuk, hogy egy évekkel ezelőtti időpontban ott járt egy shindy. Szerinted mit tegyünk?
  – Viccelsz? Semmit. Csinált is ott valamit?
  – De mennyire!
  – Arca, ismertetőjele van?
  – Fél arc, vagy még kevesebb.
  – Az már több a semminél. Visszahívlak.
  Kissy tovább értekezett a zsebekkel és néhány további egérrel a semmiről, vagy tíz percig, amikor csörgött a telefon, de nem Castelli volt, egy ismeretlen férfihang.
  – Jó napot, Lacoste nyomozó vagyok a nizzai rendőr-főkapitányságról, Castelli felügyelő kért meg, hogy hívjam ezt a számot.
  – Kissy Chaton, Jerry Alapítvány. Jó napot.
  – Á, maguk azok. Már hallottam hírüket.
  – Akkor tudja, milyen páciensekkel foglalkozunk. Az egyikről van egy fotónk, amin látszik egy kevés az arcából, és két társasházra tudtuk szűkíteni, hogy hol készült a kép.
  – Világos. Én rendőrségi rajzoló vagyok, csinálok róla keresőrajzot. Hogy kaphatom meg a képet?
  – Ha ad egy emailcímet, egy percen belül küldjük.
  – Nagyszerű, küldöm a címet SMS-ben. Visszhall!
  Kissy még ott ült – a változatosság kedvéért becsüccsent a fekete Volvóba –, amikor megjött a válasz az alapítvány címére. A shindyjük arca félprofilból, szépen megrajzolva.
  – Cin-cin – mondta Elke –, bácsinek megvan számja, ugye? Én is akarok rólam ilyet szépt képt. De mit ezzel fogjamunk most csinálsz? Nem mehetjük oda Limózsába kérdezni emberekt, látták mukit rajzon már-e.
  – Miért nem? – kérdezte az egere.
  – Hát mert egérkék nem rendőrkék!
  – No és? Gondolod, hogy kérnek hozzá rendőrigazolványt?
  Mintha végszóra, megszólalt a telefon.
  – Szia – mondta Castelli –, ennyit tudtam tenni, kértem egy rajzot, de jó lenne, ha ti keresnétek meg a csókát, nehéz ennyi adat alapján nyomozókat elvonni máshonnan.
  – De mi nem vagyunk rendőrök.
  – Ha bárki akadékoskodna, hívjatok föl. Mennem kell, szia!
  Kissy már látta magát lelki szemeivel, amint haja alá rejtett fülekkel, behúzott farkincával becsönget a társasház összes lakásába, de ekkor jelentkezett Pi, aki elvállalta a feladatot. Most van némi szabad ideje, odamegy.
  Kissy bólintott és kiszállt a Volvóból, mert a srác már ott toporgott.
  – Mizu?
  – Figyelj, óriási gond van, izé. Ez az egész történet kútba esett, én irtóra sajnálom, de nem tudok mit csinálni. Nézd, elmondom, mi a szitu. Szóval van ugye a főnök, monsieur Blanc, akinek…
  – Állj meg, csibém, állj, állj, állj. Cssssst!… jó, most jó. Nézz rám, légyszi. Nézz meg jó alaposan, oké? Figyu. Kérdeztem én, hogy hívják a főnököt és mi a sztorid? Ugye, hogy nem. Szépen tartsd a szájacskádat csukva. Most azt mondd meg: úgy nézek én ki, mint akinek akármiféle sztorival be lehet dumálni, hogy nem kapja meg a pénzét?
  – De várjál már, éppen azt…
  Kissy kedélyesen belekarolt a srácba.
  – Kértem, hogy kímélj meg a mesedélutántól, ugye? Figyelj, öreg. De most borzasztóan. Ugye tudod, hogy ki vagyok én? No? Tudod?
  A srác sűrűn bólogatott, aztán megrázta a fejét.
  – Kispofám, én kaszkadőr vagyok, de csak mellékállásban. Főállásban mindenféle rossz fiúkat verek össze. Mármost van egy rossz hírem, és itt jössz te a képbe – a srác mellébe bökött –: utálom, ha hülyére vesznek. Pontosabban csak utálnám, mert még soha senki nem merte megcsinálni. Én azt mondom neked, hogy most el fogunk menni ehhez a te főnöködhöz, és valami nehéz dolgot hozzá fogok vágni. Most jön a rossz hír, bogaram: te leszel az a nehéz dolog. Mehetünk.
  – Várjál már… figyelj… épp ezt magya…
  – Nem, kismókus, nem kell magyarázni semmit. Verés lesz.
  – Odaadom a pénzedet!
  – Persze hogy ideadod, cukipofa.
  – De most! Utasítottak, hogy fizesselek ki! Ezt magyaráznám öt perce, csak nem engedsz szóhoz jutni!
  Kissy meglepődött, aztán megvakarta gombszerű orrocskáját.
  – Ja, akkor jó.

– Figyelj, csajszi. – A srác leült közvetlenül Kissy mellé a kanapéra és átkarolta a vállát. – Hadd mondjak el neked valamit. De nem rosszból, érted, ugye? – Kissy bólintott. – Igazság szerint én marhára bírlak téged, de frankón. Abszolút csúcs a karosszériád meg minden, igazából semmi perc alatt beléd tudnék zúgni, meg hát azt már akkor elterveztem, amikor először találkoztunk, hogy egyszer eltöltünk együtt egy állatira disznó hétvégét, szóval ezt csak azért mondom, hogy értsed, hogy én tényleg piszkosul komállak. Érted, ugye? – Kissy bólintott. – Mármost azt már tudod rólam, hogy az ilyen oltári dögös csajsziknál, mint te, csak egyvalamire bukok jobban. A gubára. Nem tehetek róla. – Nagyot sóhajtott. – Sokat nélkülöztem kiskoromban. Azt viszont talán még nem tudod, vagy nem elég részletesen, hogy van egy állatira idegesítő tulajdonságom. Mármint másoknak idegesítő. Én eszméletlenül élvezem. Ez pedig az, hogy szadista vagyok. Tényszerűen nem mindig azért. Csak ha fölhúznak. Érted, ugye? – Kissy bólintott. – No most jössz a képbe te, csajszi. – A srác idegesen fölnevetett és bal kezével végigdörzsölte az arcát. – Az a büdös nagy igazság, hogy annyira még senki nem hozott ki a sodromból, mint te, kisanyám. De tényleg. Eddig hat melómat vágtad talonba, és összesen kábé száz lepedőt buktam rajtad. – Színpadiasan könnyezni kezdett. – Én annyira szeretem a pénzt! Annyira hiányzik az a rengeteg zseton, amit kihúztál a zsebemből, hogy azt el se tudom mondani! Én mindig igyekeztem olyan jó lenni hozzád, amennyire csak lehetett. Ugye futni engedtelek a duzzasztógátnál? – Kissy bólintott. – Ugye békén hagytam azt a ronda szakállas mókust, amikor egy kiló port beleszórt abba a piszok, undok, gusztustalan olvasztókohóba?! – A hisztis hangról visszaváltott rendesre. – De tudod, miért tettem, ugye? – Kissy bólintott. – Azt reméltem, hogy meglátod bennem az egykori gyermeket, aki szeretetre vágyik, és végre szeretni fogsz. De te nem! Azért sem! Felrobbantottad a kedvenc kamionomat, és egyszerűen füstbe ment harminc láda príma narkó meg a kedvenc baseballsapkám! Egyetlen délután tizenhatot nyírtál ki a legjobb embereimből! Számoltam! Szétlőtted a verandámat, ahol esténként olvasgatni szoktam, és nem hagytad, hogy darált húst csináljak abból a vén hülye rendőrből, pedig hidd el, hogy úgy sokkal jobban nézett volna ki! – Kissy bólintott. – Ráadásul kinyírtad az egyetlen emberemet, akit nem kellett folyton nógatnom, hogy etesse meg a kiskutyámat! – A srác megint idegesen dörzsölte az arcát, rángatóztak az izmok a szeme alatt. – De rendben van, borítsunk fátylat a múltra. Tönkretetted egy csomó jó játékomat; oké. Nem kellek neked; oké. Elfogadom, elviselem, férfi vagyok, tűröm a sorscsapásokat. De egyvalami kicsi kárpótlást mégis szeretnék. Lehet? Légyszi. Ígérem, hogy ezután soha többé nem kérek tőled semmit. Jó? Oké? – Kissy bólintott. – Csúcsszuper. Figyelj rám, csajszi. Szóval az ikrekről van szó. No, nem kell miattuk aggódni, jó helyen vannak, frankón nincsen semmi bajuk, kedves, rendes, megbízható emberek vigyáznak rájuk, és itt jövünk mi ketten. Te meg én. Az ikreknek ugyanis egész pontosan addig nincsen semmi bajuk, amíg én jól vagyok, és ezt azok a megbízható emberek is tudják. Nézd ezt a kis telefont. – Fölvett egy telefont és valamit rajzolt az ujjával a képernyőre, de az sötét maradt. – Látod? Nem látod, mert nem látszik semmi, de most leadtam a titkos jelet, és látják, hogy jól vagyok. Ha öt perc múlva nem adom le a következő jelet, akkor ezek a kedves emberek szomorúak lesznek miattam, és akkor az ikreknek bizony már lesz valami súlyos…
  Kissynek ebben a pillanatban meglendült a keze, és a monológ félbeszakadt. A srác fuldokolva köhögött.
  – Hé… hé, csajszi… értetted, amit az ikrekről mondtam?
  Kissy bólintott, és megint megütötte. A srác felüvöltött és Kissy felé csapott egy késsel, amit egy szemvillanás alatt varázsolt elő, de Kissy elkapta a karját, átfordította, és a srác egy pillanat múlva a padlón hasalt, Kissy pedig a hátán térdelt.
  Aztán elengedte, fölállt és segített Marie-nak ugyanabban a helyzetben odatérdelni a helyére. Émile közben a padlóra hasalt a kamerával.
  – Hé… szerintem itt súlyos félreértés van – nyöszörögte a srác. – Az ikrek…
  – Maradj csendben, öcsi – sziszegte a fülébe Marie. – Az embereidet már a cápák eszik, és az ikrek biztos helyen vannak. Azért nem ütöttelek előbb le, mert tudnom kellett a titkos jelet. Mert Balthazar telója már nálunk van. És most már csak egy kérdésre kell tudnom a választ.
  – Hé… hé… várjál… ide figyelj, te nem nyírhatsz ki engem…
  – Miért ne?
  – Hát… hát mert te, ugye, mégiscsak zsaru vagy, és neked azt azért ugye mégse…
  – El vagy tájolva, öcsi. Egy zsarunak is kell néha egy kis mellékes. Az öreg elég sokat fizet azért, hogy ne kerülj élve a rács mögé, ahol elkezdenél pofázni. Szóval most jön az utolsó kérdés. A legutolsó, és ha elszúrod, akkor lassan csinállak ki, ha eltalálod, akkor gyorsan és fájdalommentesen. Felkészültél?
  – Na várjál, most azt kérdezed, hogy az utolsó kérdésre felkészültem-e, vagy ez már maga a kérdés?
  – Mi van?! – hökkent meg Marie.
  A srác szobormerevvé dermedt, amíg Marie fölkelt a hátáról, Kissy visszasétált és elfoglalta a helyét megint.
  – Mi van?! – kérdezte ő is, hiszen ezt Kissynek nem is kellett volna megkérdeznie.
  – Úgy értem – hadarta a srác –, hogy az ikrekből az egyik tízéves és a másik is pont ugyanannyi, és akkor az húsz és akkor orrba váglak… – s ezzel hirtelen hátracsapott, Kissy leesett a hátáról és elterült a földön. A srác fölpattant, előkapta a revolverét és egy csomó lövést adott le Kissyre, aki mesteri ügyességgel kúszott fedezékről fedezékre, aztán egyszer csak felállt helyette Marie egy szekrényke mögül. A srác rálőtt megint. A pisztoly üresen csettent.
  – Kispofám – mondta Marie –, ez nem egy ócska krimi, ahol annyit lőhetsz egy töltéssel, amennyit akarsz. Ez az élet. Vagyis neked már nem.
  És lepuffantotta. A srác haldoklását Kissy már nem várta végig, kiosont a büfébe. Borzasztóan szomjas volt.
  – Cuki voltál – jött oda később Jean. – Köszi szépen.
  – Te is jó voltál – mosolygott Kissy. – Színésznek remek vagy.
  – Ööö… ez most úgy hangzott, mintha lenne egy ki nem mondott másik fele is.
  – Hát a dialóg még nem az igazi.
  – Ne csináld már, hát azt is én írtam!
  – Hát ez az. Onnan, hogy az ikrekről kezdesz beszélni, ellaposodik, nincs meg az a varázsa, hogy egy ilyen… mi is erre a jó szó… nem tudom, szóval te ugye árvagyerek voltál, szomjazol a szeretetre, de nem kapod meg, hiszen egy szörnyeteg vagy, és ha megkapnád, akkor se tudnál vele mihez kezdeni, de egyfolytában szeretetet koldulsz mindenkitől. Mármint ugye elég bizarr módon. Ennek a palinak stílusa van. Onnantól, hogy rátérsz az ikrekre, inkább csak olyan, mint az a szimplán gonosz muki, aki lekötözte Eddie Murphy barátnőjét egy fémmegmunkáló gépre.
  – Aha, láttam azt a filmet. – Jean az orra tövét vakargatta. – Hát… értem… Nézd, én azt már megtanultam, hogy mindenkinek a kritikájára oda kell figyelni. Ha a kaszkadőr kritizálja meg a szöveget, hát akkor a kaszkadőr. Az az egy gond van, hogy írni sokkal jobban tudok, mint átírni. Azt mindig rá szoktam bízni Robert-re, a scriptdoktoromra, de ő beteg, és ha megvárom, amíg felgyógyul, akkor minden határidőből kicsúszunk. Scriptdoktorból pedig hiány van, mindenki le van terhelve. Te mit kopogtatod azt a telefont?
  – Megpróbálok szerezni neked egy scriptdoktort.
  – Az frankó lenne, ha jó.
  – Még sose csinált ilyet.
  – Nem gáz, tartok neki egy fejtágítót. Ő is ilyen csinos, mint te?
  – Már van pasija.
  – Gondoltam. És ő se fog lépre menni egy sajtos szendvicsnek – nyugtázta Jean borongósan.
  – Nagy egerek vagyunk, meg tudjuk venni magunknak a sajtot – felelte Kissy.
  Chantal elvállalta a munkát, feljavította a film párbeszédeit – Jean pedig azt mondta, esetleg dolgozhatnának együtt máskor is.

Amikor Limoges-ban valaki felismerte Pixel Mixelt, Kissy éppen komoly üzleti tárgyalást folytatott.
  – Bohócorrokra is szükség lesz – jelentette ki.
  – Hat bohócorr – írta Angelina.
  – Kettő kell orronként! Ha tánc közben leesik és elgurul, csak előkapsz még egyet.
  Nagyon büszke volt az előrelátására. A Jerry Alapítvány Felkészült Kisegere tudja, mi minden történhet egy bohócműsoron, és gondol a váratlan helyzetekre.
  – És ha a második is leesik? – kérdezte Jean-Michel. – Ne vegyünk rögtön hármat? Vagy négyet, mert a harmadik is leeshet? Esetleg ötöt?…
  Kissy hirtelen tömérdek bohócorrot látott lelki szemeivel.
  – A második már ne essen le – közölte.
  – De ezt az elsőre is mondhattad volna!
  – Ja, tényleg…
  A többiek jót mosolyogtak, szemlátomást levonva a következtetést, hogy dilis a kisegér, de Angelina azért beírta, hogy tizenkét bohócorr.
  Ekkor kezdett kopogni a telefon. A többiek értetlenül keresték a hang forrását, Kissy pedig előhúzta a telefonját és megmutatta nekik.
  – Vedd föl nyugodtan – mondta Frankie.
  – Ez nem csengőhang – felelte Kissy. – Dolgozhatunk tovább.
  De két perccel később, mialatt a többiek a rekviziteket listázták, ő kopogni kezdett a maga elé fektetett készüléken, mint a puskaropogás.
  – Te mégis mit csinálsz? – tudakolta Angelina.
  – Ó, semmiség – felelte Kissy –, csak megfogok egy bűnözőt, ne is törődjetek vele. A papagájjelmez miből legyen?
  – Valami tollféle, de nem toll – tűnődött Angelina.
  Kissy tovább kopogott, amíg ők ezt megbeszélték.
  Az egyik lakó fölismerte Pixel Mixelt, meglehetős biztonsággal. Egy ideig ott lakott a családjával, valami vándorárus volt, játékokat árult meg mindenféle olcsó műszaki cikket, apróságokat. Volt egy felesége, mintha Gabrielle-nek hívták volna, az takarított valahol, talán a kórházban, és volt egy kislányuk. Hét év körüli. A fényképen a gyerek arca nem látszott, azt nem lehetett fölismertetni a lakóval.
  De már fél éve elköltöztek, és a nevükre nem emlékezett. Pi végigkérdezett mindenkit, akit otthon talált. Csak ez az egy nő tudott mondani bármit.
  – Megpróbálhatom a kórházat – töprengett Pi. – Egy takarítónő, aki fél éve kilépett. Csak persze egyáltalán nem biztos, hogy tényleg a kórházban dolgozott. Esetleg más nagyobb intézményeket is fölkeresek.
  – És az iskolákat – felelte Kissy –, hiszen a gyerek már suliba járhatott, emlékezhetnek rá. Talán nincsen olyan sok ilyen korú lány, aki elköltözött.
  – Negatív, egérke – kopogta Vanessa. – Rengeteg iskola van abban a városban.
  – Vettem – felelte Pi –, gondoltam amúgy. De lehet, hogy érdemes ezt a vonalat is megpróbálni. Majd idejöttök többen is és végignyüzsögjük őket. Egyelőre megnézem a kórházat, amúgy is itt van pár lépésre.
  Nehézségekbe ütközött, a személyzetis nem volt hajlandó válaszolni, adatvédelem, személyiségi jogok, gyakorlatilag végig sem hallgatta. Pi kisétált a folyosóra és fölhívta Castellit, aki fölhívta a limoges-i kapitányságot, azok küldtek egy rendőrjárőrt, akik besétáltak Pivel a személyzetishez. Az nem lehetett szokva a rendőrökhöz, mert eléggé megszeppent, pedig azok csak megkérték, hogy legyen a monsieur segítségére. A személyzetis repült az adatbázisához.
  Féléves időszakot nézettek meg vele, egy évvel ezelőttől fél évvel ezelőttig, mert lehet, hogy madame Mixel már korábban elveszítette az állását, és csak valamivel később költöztek el.
  Ebben az időszakban harminchét takarítónő lépett ki, de szerencsére csak egy volt, aki ezekben a társasházakban lakott. A keresztnév egyezett. Madame Gabrielle Delerue. A rendőrök láttán a személyzetis habozás nélkül kinyomtatta a hölgy összes adatát.
  Volt kiskorú gyereke. Azt nem tartották nyilván, hogy a gyerek milyen korú és nemű, sőt azt sem, hogy hány gyerek van.
  Pi fölhívta Castellit, aki parancsot adott a járőrnek, hogy derítsék ki, hol lakik a család, és továbbra is legyenek Jourdain úr segítségére.
  Kissy még Frankie-vel és csapatával dolgozott a bohócműsoron, amikor Pi a rendőrkocsival elment Delerue-ék új címére. Abban állapodtak meg, hogy Pi egyedül megy föl és csönget be, nehogy a rendőrök elriasszák az emberüket.
  Egy perc alatt végzett. Egy férfi nyitott ajtót, aki közölte, hogy Jean Delerue-nek hívják, igen, Gabrielle az ő felesége, igen, takarítónő, igen, dolgozott a kórházban. És van egy ötéves fiuk. Minden kérdésre gondolkodás nélkül válaszolt.
  Csakhogy egy apró termetű, keskeny arcú ember volt, Pixel Mixel pedig nagydarab és kerek fejű.

Pi és a rendőrök visszamentek a kórházba, bár azt persze nem lehetett tudni, hogy ott dolgozott-e madame Mixel valóban. Elkérik a korábbi és a későbbi adatokat is, és újra megnézik az előző listát. Talán valami elkerülte a figyelmüket. Kissy már nem tudott ezzel foglalkozni, elindultak bevásárolni a bohócműsor kelléktárához.
  Ő is bohóc lesz, piros orral, fehérre sminkelve, tarka ruhában, és énekelni fog. Azt még nem döntötték el, hogy mit. Frankie sok gyerekműsort csinál, az első közös munkájuk is rajzfilmsláger volt, annak az utómunkái még sehol se tartanak, de már dolgoznak a következőn.
  És adásba megy a tévében. Majd valamikor. Ez is meg a rajzfilmslágeres műsor is, és Kissy látni fogja magát a képernyőn. Ami csoda klassz. De ráadásul mindenki más is látni fogja a képernyőn, mármint aki nézi akkor azt a csatornát, így a shindyk is, és halála rémülnek majd, amikor meglátják a tévében a vidáman daloló egeret. Elke tökéletesen meg volt erről győződve.
  – Igazában ez lehetne mód fogni shindyet még trükkesebben – ujjongott. – Hirtelen megjelenődik alapítványi egér képernyőre, shindy megláti, sikíti magát, esetleg bújódja kanapé mögé is, mert félőmetes egérke ám! Ha shindy látszódana akkor, lenne megfogva máris. De van megoldás – tette hozzá a leleményes egér arckifejezésével. – Megjelen egér, kezdi énekolni, kicsit később képen jön felirat is, hogy ha látódította családban bárkiet falfehérítődeni meglátva énekoló egéret, akkor shindy ő és hívni kell alapítvány ingyeni segély forrótelefon és akkor jövnek egérek rúdlecsúszva szirénável elhárítódítani shindyet, de nem szabad megmondjak hogyan, mert befogik számat.
  Kissy önkéntelenül bólintott. Tényleg be.

Mire végeztek a bohóckellékek bevásárlásával – órákba telt, volt egy csomó apróság, amikért egy sor üzletet végig kellett járni –, Pi már bent ült egy rendőrségi irodában egy adminisztrátorral és adathegyeket böngészett. Sokféleképpen próbálkoztak. Hátha nem is a kórházban dolgozott. Hátha nem is Gabrielle-nek hívják. Hátha nem is akkor költöztek el. Hátha ezek közül egyik sem stimmel. Hogy akkor mit kerestek végeredményben, Kissy nem tudta, de egyelőre nem is volt ideje kérdezősködni, mert egész nap Frankie mikrobuszába ugrált be, onnan ki, egy-egy üzletbe be, körbesurrant kelléknek való holmikat keresni, aztán vissza. A többiek ugyanezt csinálták. A produkció költségvetéséből kihagyták a kellékest.
  Aztán jelmezt készítettek – jelmeztervezőjük volt, a kivitelezésre Frankie csak legyintett, nem áll neki varrónőt keríteni, szabónak tanult, profin varr –, utána jelmezes főpróbát tartottak. Kissy egész nap nem tudott egérkedni, este tizenegykor vitte haza a filmgyári kocsi. Belépett a kapun, beszaladt a házba, és majdnem beleverte gombszerű orrocskáját Pibe.
  – Cin-cin… nahát, egérke, hogy kerülsz te ide?
  – Repülővel, egérke. Nem olvastál Cheesebookot?
  Kissy megrázta fejét.
  – Semmire nem értem rá, olyan volt a napom, mint legutóbb, amikor beleittam a cica tányérjába és végigkergetett a házon, az összes konyhai eszközt hozzávágtam, de hát hogyhogy nem Limoges-ban vagy? – kérdezte egy szuszra.
  – Elakadt az a nyom, viszont holnap elmennék egy-két helyre Párizsban. Martin átszaladt Nimbyhez, segít neki valamiben, de hamarosan jön.
  – Szia, cicus – mondta Kissy, de csak egy unott pillantást kapott válaszul. Suzy üdvözlésén már átesett a kapuban, és azóta kétszer. – Ettél már? – pillantott vissza Pire.
  – Csak pár perce jöttem én is, de hoztam pizzát.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Akkor mire várunk? Nyomás a konyhába!
  – Nem találtunk már több nyomot – folytatta Pi, mialatt kezet mosott, kötényt kötött, sapkát és kesztyűt vett, ahogy Isabelle néni konyhájában elő van írva. Aztán hozzálátott uborkát gyalulni. – Semmit sem tudtam meg arról, hogy Pixelnek mi lehet a foglalkozása, hajnalban elment dolgozni, déltájban hazament, aztán már ki se mozdult egész nap, úgyhogy a legtöbben alig látták, mert ők még javában dolgoztak, amikor a pasas hazaért. A nő pedig bárhol dolgozhatott a városban, a kórház minden bizonnyal tévedés. A gyereket se tudjuk megkeresni, legalább egytucat iskola van abban a városban, ahonnan ismeretlen időpontban kiiratkozott egy ismeretlen nevű gyerek…
  – Cin-cin – bólintott Kissy, gyors mozdulatokkal elkeverte az öntetet, aztán ráöntötte az uborkára. – Ez kész. India Mike, India Mike, Uniform Victor?
  – Milyen pizza? – kérdezte a telefonból Martin.
  – Papa Mike – ihletett Kissy villámgyorsan kódot a tenger gyümölcseire.
  – Naná, hogy jövök! Egyébként most szálltam le Vaucressonban.
  – Vigyázz a Barthou és a Coteau sarkán – intette Kissy kedvesét féltőn –, ellenséges erők kóborolnak.
  – Létszámuk, jellegük?
  – Egy. Cirmos.
  – Vettem, résen leszek. Van nálam fegyver. Ó, elnézést, asszonyom, köszönöm.
  Kissy elképzelte, milyen képet vágott a hölgy az utcán, amikor Martin nyugodt arccal közölte, hogy van nála fegyver, és hozzálátott pizzát szeletelni.
  Anyáék akkor értek haza, ezúttal egymás után gurult be a két kocsi, amikor Kissy kitálalta a pizzát, és egy percen belül befutott Martin is. Végre ehettek.
  – Sok a szöveg, kisanyám – szólalt meg a telefon harminc másodperccel azután, hogy Kissy beleharapott a pizzába. Ismeretlen férfihang volt. – Most majd én beszélek. Add csak ide szépen, amid van. Telefont, órát… szép órád van, az jó lesz még a szegényeknek.
  Riadtan bámultak egymásra, aztán előkapták a telefonokat. Suzanne az! Ha ez a fickó elveszi a kütyüit és elszelel, Suzanne alapítványi kapcsolat nélkül marad, késő éjjel az utcán… a rue Berliozon, hogy kerül ilyenkor Auteuilbe?!
  – Nem szeretném odaadni – felelte Suzanne egészen vékony hangon. – Úgy a szívemhez nőttek már. De mondjuk elnyerheted tőlem szerencsejátékon.
  A férfi harsányan nevetett. De ekkor meghallották a kopogást. Titá ti. Uniform India, segítsetek!
  – Jó, picikém… – kezdte a férfi, a többit nem értették.
  – Az ám – hallatszott egy másik távolabbról, mély, borízű hang. Még mondott mást is, de ezt sem értették, csattogó fülekkel rohantak ki a garázsba és villámgyorsan ugráltak be apa kocsijába, Pi pedig repülőrajttal indított. Ahogy kivágódtak az utcára, Martin még be se csatolta magát, lekapta a pólóját, lejjebb húzta az ablakot, a pólót kilógatta, fölhúzta az ablakot, és úgy száguldottak, hogy egy fehér póló csattogott az ablakban. Használt, rögtön a rue de Cazes-on két kocsi is lehúzódott előlük.
  Pi úgy robogott, hogy Kissynek hátul minden erejével kapaszkodnia kellett. Annyit vett ki a telefonban, hogy Suzanne egyedül van, és legalább öt felnőtt férfi van ellene. Kis egérkölyök még. Nem bír el egyszerre négynél többel. Hogy min kaptak össze, az nem derült ki, de az biztos volt, hogy ki akarják rabolni és meg akarják erőszakolni. Jöttek hangok más egerektől, hogy ők is jönnek, de Kissynek nem volt alkalma megnézni, ki hol jár. Rohantak.
  Aztán Pi egyszer csak mind a négy lábával rálépett a fékre, és már kint is voltak a kocsiból. Rohantak, most már gyalog. Pár lépés alatt ott voltak a sarkon. Az első, akit Kissy meglátott, egy törpe volt, aki… nem, dehogy törpe. Egy térdelő pasas, aki a tarkóján összekulcsolja a kezét. Arrébb… még egy?
  – Te pedig ott! – harsant Brigitte hangja. – Szépen előhúzod a bicskádat, leejted a földre és iderúgod! Jut golyó neked is, úgyhogy mozogj!
  S ekkor Kissy meglátta a földön fetrengő és nyüszítő pasast is. Ez a Nimbusz munkája, gondolta rögtön, s lelki szemei előtt megjelent a pasas, aki megtámadta Masoudi doktort és egyszer s mindenkorra eloszlatott minden kétséget azzal kapcsolatban, hogy a Nimbuszok életveszélyesek-e.
  – Azt mondtam, térdre, mi lesz már?! – csattant föl Suzanne. – Meddig várjak még?!
  – Nem lenne ilyen nagy a szád – sziszegte a srác, aki éppen előhúzta és a levegőben tartotta a bicskáját –, csak kapjalak el egyszer, amikor…
  Felordított és a melléhez kapta a kezét. A bicska elrepült valahová, Suzanne pedig újra töltött.
  – Utálom ismételni magamat – szólalt meg Brigitte nagyon hangosan, körbejártatva tekintetét a kis utcán. – Aki megadja magát, azt nem bántjuk. De csak ha gyorsan csinálja, mert unom ezt a cécót!
  A sarkon a három nagy egér egymásra nézett.
  Két kicsi egér, két csúzlival, megfékezett öt vagy hat élesre töltött utcai vagányt. S méghozzá nem a táborban a legjobb teljesítményt nyújtott kölykök közül, hanem kettő a gyengébbekből.
  Később kiderült, hogy Pi nyolcvan-kilencvennel tépett át a városon, kilenc percet rögzített a program, de Brigitte közelebb volt, öt perccel előbb ért oda.
  Ahogy a vagányokat bepakolták a rendőrkocsikba, Kissy arra gondolt, ezeknek a kislányoknak kicsit tovább tartott a tanulóidejük, de már

VÉGE.

Mostantól ők is igazi, képzett harcosok, akiktől reszket a macskanépség!