Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


26. EGYEDÜL

Trouble – it will find you no matter where you go, oh, oh.
  No matter if you’re fast, no matter if you’re slow, oh, oh.
  The eye of the storm or the cry in the morn, oh, oh.
  You’re fine for a while but you start to lose contro-o-o-o-o-o-o-ol.
  He’s there in the dark,
  he’s there in my heart,
  he waits in the wings,
  he’s gotta play a part,
  trouble is a friend, yeah, trouble is a friend of mine. Oh, oh…

Kissy kis szünetet tartott a dudorászásban, mert zöldre váltott a lámpa, kanyarodnia kellett. Átvágott a kereszteződésen és továbbhajtott. Megint piros lámpa várta, lassított, s ahogy megállt, egy nagydarab bőrszerkós állt be mellé jobbról, akkora motorral, ami nagyobb volt, mint az alapítvány összes motorja együttvéve. Érdeklődve nézett rá a sötét napszemüvege mögül, de Kissy egyelőre nem tudta eldönteni, hogy őrá támadt kedve vagy a motorjára. Remélte, hogy mind a kettőre.
  Ekkor behúzott mellé még egy nagydarab bőrszerkós, balról. Legalább akkora motorral, mint az előző. S a visszapillantóban Kissy még kettőt fedezett föl a háta mögött. Így már sokkal jobb. Négyen vannak! Négy megtermett férfi. Kezdenek kiegyenlítődni az esélyek!
  Zöld. Kissy gázt adott, és mind az öten egyenletes tempóban áthaladtak a kereszteződésen. Nem jutottak messzire, megtorlódott a forgalom. Kissy az órájára nézett. Fél kettő. Még bőven van ideje, kettőkor kezdődik az óra, tíz perc az út, öt perc alatt megveri ezeket, aztán esetleg eszik egy fagyit az autósiskola mellett. No jó, legyen tíz perc a verésre, végül is négy motoros vagány nem mindennapi élvezet.
  – Hegyes víz husi – mondta a jobb oldali vagány.
  Kissy a sisakjához emelte a kezét.
  – Tessék?!
  A vagány intett a többieknek, lekapcsolták a motorokat, egyszerre nagyon nagy csönd lett.
  – Azt mondtam, helyes kis moci – mondta a vagány jó hangosan.
  – Ja, kösz! – Kissy lelkesen bólogatott, kétségbeesetten próbálva felidézni, hogy mit mondott Emily a nagy szakállú motorosnak. – A tied is szép. Jó nagy… tud berregni…
  Ez nem volt valami frappáns szöveg, de nem beszélgetni jöttek, hanem verekedni.
  – Aha, elég hangos. Te is helyes vagy ám.
  – Kösz.
  – Van arcod is?
  Kissy levette a sisakját. Őrajtuk nem volt. Ügyesen a haja alá rejtette nagy füleit, az alapítványnak már mindenfelé híre ment, és ha rájönnek, hogy kisegér, nem mernek belekötni. Szerencsére bukósisak alatt nem hordanak egérfüles hajpántot.
  Nem jöttek rá, hogy kisegér.
  – Tényleg klassz csaj vagy. Van krapekod?
  Kissy bólintott.
  – Kár. Induljunk, föltartjuk a kocsikat.
  Indítottak. Előttük eloszlott a dugó, szabadon száguldhattak húsz métert. A motoros vagányok sorban beálltak a járda mellé, leszálltak, intettek neki és beballagtak az egyik épületbe. Csak az maradt, aki Kissyvel beszélt.
  – És nem kell másik?
  – Krapek?
  – Naná.
  – Hát nem. Kösz.
  – Tényleg kár. Na szeva!
  Ez a vagány is besétált az épületbe, s Kissy magára maradt a dugó közepén. Elszontyolodva húzta vissza a sisakját, és töprengett. Hol rontotta el? Ennek a háznak biztos van pincéje. Már félúton kellene lennie lefelé, miközben az egyik vagány kést szegez a hátának, a másik a hajába markol, és odalent sorsolnak, hogy milyen sorrendben erőszakolhassák meg. A gondos kisegér péppé is ugyanebben a sor…
  Összerezzent: rádudáltak. Gyorsan indított és továbbment.

Úgy szokta mondani, hogy megduplázza a kerekeit, amikor leteszi a motort az iskola parkolójában és az oktatóval átülnek a kocsiba. Pár perccel kettő után duplázta meg a kerekeit, kihajtott a parkolóból, persze gondosan beszíjazva magát, nagy összegű biztosítást kötve, és… hát egerek nem voltak az útban.
  – Mikor tanuljuk a zöld Mercedest? – tudakolta a parkolóból kijövet, amíg várták, hogy befordulhassanak, és elment előttük egy zöld Mercedes.
  – Azt is ugyanúgy kell vezetni – felelte Blomet úr.
  – Kár. Mennyivel érdekesebb lenne, ha mindet másképpen kellene.
  Blomet úr sóhajtott. Gyakran volt alkalma sóhajtani, amikor egeret tanított, mindegyiket másik napon.
  A Pasteur Intézetnél jártak, amikor Blomet úrnak megszólalt a telefonja. Kissy nem sokat értett, csak egy izgatott női hangot hallott.
  – Micsoda?! Te jó ég, most? Persze hogy órám van… nem tudom… igen, megpróbálok odajutni, amint lehet…
  Egy teherautó dübörgött mellettük, Kissy most már semmit sem hallott a beszélgetésből, aminek nem örült, neki az élete múlhat azon, hogy a cica praclijának puha lépteit is meghallja.
  – Mi történt? – harsogta, amikor látta, hogy Blomet úr kinyomja a telefont.
  – A… a feleségem! Jön a gyerek… még lenne egy hete pedig…
  – Hol van? – kérdezte Kissy most már rendes hangerővel, a teher elkanyarodott.
  – Az amerikai kórházba mennek. A húga vele van…
  Kissy bólintott. Átcsúsztatta bal mancsát a kormányon, és megkopogtatta az óráját a jobb mancsával.
  – Charlie Delta? – kérdezte sokszólamú cincogás.
  – Papa Lima – felelt Kissy a „macskamentes” kódjával. – Oscar Yankee titátitá táti tátátá titi tátáti tá titititi!
  – Oscar Kilo – jött a válasz pillanatokon belül, és már meg is szólalt Vanessa hangja: – Echo Delta!
  Kissy kitette az indexet jobbra.
  – Mit karattyolnak maguk?
  – Útvonaltervet kértem az amerikai kórházhoz.
  Besorolt a körforgalomba és kilépett belőle, a rue de la Processionon voltak.
  – Nem mehetünk oda, nekem munkaidőm van.
  – De hisz vezetnem kell, nem? Ott majd kivesz egy szabadnapot. Yankee Tango?
  – Bravo November! – jött Vanessa válasza.
  – No látja, húsz percig még dolgozni fog.
  Kis csend után az oktató megkérdezte:
  – És milyen útvonalon akar menni?
  – Amerre irányítanak.
  – Nyilván a Périphérique-re. Ha továbbmentünk volna a rue Castagnayn, az is oda vezet.
  – Ha magának is akkora füle lenne, mint nekem, tudná, hogy amit Vanessa mond, abban vakon meg kell bízni.
  – Kösz – cincogta az óra. – Tényleg. A Castagnay be van dugulva. Sőt a d’Alleray is. Mutatja a térkép. A rue Dutot-n Echo Golf, aztán Echo Alfa a Périphérique-ig.
  – Cin-cin – hagyta jóvá Kissy, de amikor elindult a Dutot-n, már kezdett neki nem tetszeni. – Egérke, túl sok itt a kocsi, még féltucat és itt is bedugulunk, merre surranjak?
  – Egérke – szólalt meg Nimby. – Amikor elindultál és beszéltünk, dörmögtél valamit, hogy nyitva hagytál egy ablakot, melyik volt az?
  – A nappalié, miért?
  – Indítom a Discoveryt. Látom a kameráján, hogy menetkészen áll az asztalon, és a szobaajtó is nyitva van. Egyszerűen kirepülök netes vezérléssel.
  – Te jó ég – motyogta Kissy.
  – Mit művelnek maguk?…
  – Megvan a nyitott ablak, mire a mondatot végigmondom, már Vaucresson fölött repülök, tizenegy kilométer, öt perc alatt ott vagyok.
  A place d’Alleray után dugó állt, Kissy hirtelen kirakta az indexet és jobbra fordult, egy másik utcára.
  – Kérek egy másodpilótát – szólalt meg Nimby.
  – Roger – felelte Vanessa. – India Echo.
  Kissy nyugodtan surrant az ismeretlen utcákon. Bízott a társaiban és az ösztöneiben, világéletében labirintusokban bujkált a cica elől, bárhol eligazodik. Vanessa időnként adott neki egy-egy utasítást, hogy merre forduljon, s csakhamar elérték a rue de Vaugirard-t.
  – Rue de la Convention, jobbra – jelezte Vanessa közönséges francia nyelven. – Szólni fogok, hogy mikor. Hotel Bravo, India Bravo November.
  Egy perc múlva Kissy éppen indított egy zöldre váltó lámpánál, amikor Vanessa jelezte, hogy a Discovery fölöttük van.
  – Melyik vagy te, egérke? – kérdezte Nimby. – Bár végül is mindegy, itt semmilyen dugó nincs.
  – Mert azt magam mögött hagytam. Mondtam én, hogy gyere ide? Amúgy kék Suzuki vagyok, a belső sávban, egy busz mögött.
  – Megvagy. Látom, ahogy elöl két helyen kidomborodik a kocsitető. Azok a füleid. Mögötted egy sárga Citroën jön.
  – Pozitív, egérke. Most már láttál, mehetsz haza.
  – Miért mennék?
  – Mert ha még sokat foglalkozol azzal, hogy merről hány helyen domborodik, letöröm a propellereidet.
  Blomet úr jót nevetett a másik ülésen.
  – Lassíts, egérke!
  – Te csak ne…
  – Fékezz!
  Kissy rálépett a fékre, így is valamivel közelebb került a buszhoz.
  – Egy biciklista majdnem beesett a sávodba két kocsival a busz előtt. Itt maradok, látom, hogy vigyázni kell rád.
  Kissy cincogni se tudott.

A Périphérique-en azért kicsit lejjebb sunyta füleit. Itt már nem araszolhat békés tanulótempóban, hagyva, hogy mindenki megelőzze, és nem állhat meg gondolkodni, hogy a rengeteg pedál és a rengeteg tappancs közül melyik melyikhez tartozik. Igaz viszont, hogy végül is nincs más dolga, mint menni, amerre az út viszi.
  A helikopter előtte repült vagy száz méterrel, Nimby jelzett, ha forgalmi gond volt, Vanessa navigált neki. Később tudták csak meg, hogy ezzel némi meglepetést okozott, mert éppen Villefranche-ban voltak Angélique-kel és Vannival egy ismerős családnál, akik nem voltak ennyire tájékozottak egérügyekben, de Vanessa nem zavartatta magát, előkapott egy táblagépet meg egy zsebben hordható alumíniumállványt, hiszen a fürdőkád az egyetlen hely a világon, ahova hátizsák nélkül megy a kisegér, az asztalra állította a gépet, és szépen elirányította őket a kórházhoz.
  – Köszönöm – mondta az oktató. – Jobb, ha nem hajt be a kapun, majd bemegyek gyalog. Tud valakit keríteni, aki elviszi a kocsit?
  – Hová? – kérdezte Kissy bambán.
  – Hát vissza a telephelyre.
  – Ja, majd elvi… – elharapta a szót. Dehogy viszi ő azt a telephelyre. Nincs jogsija. Eddig volt, de egy percen belül a jogsi kiszáll és berohan a feleségéhez. – …szi valaki. Ne aggódjon. Legyen klassz kisfia meg minden.
  – Köszönöm. Ez az, itt is vagyunk. Viszlát!
  Blomet úr kiszállt, Kissy pedig továbbhajtott. Mugli számára megoldhatatlan feladat lenne: itt egy kocsi, ami nem az övé, vissza kell vinni, mert másokat is oktatnak vele, de nem viheti, mert nincs jogsija, és ha megtudják, hogy Blomet úr nélkül vitte vissza, kirúgják a tanfolyamról. Azt se mondhatja, hogy hazatolta az amerikai kórháztól. Ha kiszáll, még a lökhárítót sem éri föl.
  De ő nem mugli, és a Jerry Alapítvány megold mindent. Eszébe se jutott hívni őket. Tudják, mi a probléma, és szólnak, ha megoldották. Neki most más a problémája, de az egérkék arról is tudnak, és szólni fognak, ha találnak parkolóhelyet. Egyelőre úgy néz ki, a boulevard Victor Hugo egész hosszában nincs.
  – Megvan, egérke – szólalt meg Nimby. – Jobbra fordulj a Malraux-ra. Második kijárat a körforgiban. Aztán még menni kell egy sarkot, de van pár hely.
  – Jó, foglalj nekem egyet.
  – Hogyan? Nem állhatok oda szórakozni egy helikopterrel a város közepén, ha valaki beáll oda és nem vesz észre vagy nem törődik velem, egyszerűen félrelök, a rotorok széthasítják a kocsija oldalát, kiömlik a benzin, a szomszéd kocsik is felrobbanhatnak, leég az egész város! Lángoló emberek rohangálhatnak sikoltozva, ráadásul tönkremegy a Discovery is!
  Bolond, gondolta Kissy szeretettel.
  Persze hogy beálltak mindkét helyre, és persze hogy a visszapillantóból látta meg, amint valaki kiáll a háta mögött. Most már mindegy, továbbment a rue Ernest Cognacqra.
  – Hoppá – mondta –, itt egy patika.
  – De hisz kettesben vagyunk itt – mondta az órája –, és hát én, tudod, hűséges szeretnék maradni Vanessához.
  – Egérke! Nem akarok bemenni! Gyógyszertárban az emberek nem időznek órákig, ennek a négy kocsinak a gazdája ki fog jönni és elhajt!
  – Értem a logikádat. Már jön is valaki.
  Egy hölgy lépett ki az üzletből, és el is hajtott – gyalog.
  Kissy várt, elakadásjelzővel az út közepén. Aztán riadtan sunyta le füleit, mert egy férfit látott meg a tükörben, amint a háta mögül közeledik.
  – Jó napot – hajolt be az utasoldalon. – Leállt?
  – Nnneeem – cincogta Kissy; ezzel az erővel jöhetett volna rendőr is. – Csak parkolóhelyre várok.
  – Á, értem. Hát az nem nagyon van. De szívesen elintézem ön helyett, ha…
  – Nem akarok bemenni – felelte Kissy, nyolc másodperc alatt már másodszor. – Csak szükségem van egy helyre, mert nem vezethetek jogsi nélkül.
  – Ó. – A pasas láthatóan csak most vette észre az autósiskola nevét az ajtón. – De hát akkor idáig…
  – Az imént még megvolt az oktatóm is – nyugtatta meg Kissy, csak aztán ébredt rá, hogy ez nagyon úgy hangzott, mintha onnan mellőle rabolták volna el az ablakon bekúszó lila csápok, természetesen csakis piros lámpánál.
  Ebben a pillanatban valaki megjelent a parkolóban álló egyik kocsi mellett. Egy sportzakós férfi. Kissy rögtön célkeresztbe fogta. Hárman nézték figyelmesen, amint előkeresi a kulcsát, Kissy, a mellette álló férfi meg a Discovery. És nyilván a fél alapítvány.
  Végre meglett a kulcs, a kocsi elhajtott, Kissy a járókelő kalauzolásával bemanőverezett a helyére, és nagy sóhajjal elfordította a kulcsot. Kiszállt, megköszönte a segítséget és kinyitotta a hátsó ajtót.
  – Gyere, egérke, ne pazarold az elemet.
  A pasas nem értette, kihez beszél.
  – Negatív, egérke. Ha leszállok és visszavisztek a telephelyre, onnan cipelhetsz hazáig, doboz nélkül. Szerintem jobb, ha hazarepülök, megijesztem a kertben kószáló cicamicákat és leszállok a helyemre.
  – Jól van, egérke. Kösz.
  Nimby megbillegette a gépet, Kissy intett neki, és a Discovery egy szempillantás alatt eltűnt a magasban.
  – Maga helikopterrel jár kocsit vezetni?
  Kissy ügyelt, hogy a válasza kellőképpen hetyke legyen.
  – Azelőtt fénylő karikát hordtam a fejem fölött, de nem volt elég trendi.

Jó darabig kellett üldögélnie a motorháztetőn, de nem unatkozott, a Cheesebookon mindig volt beszélgetőpartner. Éppen segítséget nyújtott Mollynak a matekhoz, amikor megszólalt egy hang:
  – Helló, kislány.
  Kissy ijedten kapta föl a fejét. Ötvenes pasi állt előtte, fehér zakóban. Hogy lehetett ilyen figyelmetlen? És ha cica jött volna?!
  – A maga kocsija?
  Kissy megrázta a fejét, hiszen tényleg nem az övé.
  – Vár valakire?
  Kissy bólintott.
  – Lehet, hogy éppen énrám?
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – Hátha mégis. Tudja, nem szokásom dicsekedni, de… nem lenne oka panaszra.
  Kissy visszahajtotta fejét a telefon fölé, folytatta az írást, bal hüvelykujjal, morzéban. Hirtelen megrezdült a jobb keze, s egy borotvaéles acélpenge villant meg a levegőben. Eltette, írt tovább. Később fölpillantott, de nem volt ott senki.

– Szia, egérke – állt meg mellette Yves bácsi, Ali pedig már ugrott is ki a kocsiból. – Szóval megint slamasztikába kerültél, és ki kell belőle húzni.
  – Jaj, Yves bácsi, mi mást tehettem volna? Blomet úrnak be kellett jönni a feleségéhez és itt lenni a gyerek születésénél. Fiút várnak, és most, hogy megmentettél, rólatok nevezik el.
  – Miiii?!…
  – Nem, de jól hangzik! Charles a baba neve. Monsieur Charles Blomet. Hé, Ali, mit csinálsz? Neked emide kell ülnöd, tekergetni ezt a nagy kerek izét.
  – Nem, azt te fogod csinálni. Órád van, nem igaz?
  – De nincs okta…
  – De van. Én. Megvan az oktatói engedélyem, itt van a tárcámban, teljesen szabályosan oktathatok bárkit.
  – De… de… cin-cin… nem vagy a suli alkalmazottja.
  – Majd bemegyek hozzájuk, elmondom, mi történt, a cég választhat, hogy örül, amiért nem nekik kellett elhozniuk a kocsijukat, vagy örül, amiért a diákjuk megkapta a kifizetett óráját és nekik nem került plusz pénzbe. Beszállnál végre?
  Kissy mély sóhajjal nyitotta a kocsiajtót.
  – Vagy inkább letolják Blomet urat, amiért magára hagyta az egeret a kocsival.
  – Nem hiszem, jobban félnek azok tőled.
  Kissynek megrebbent a füle. Ali tudtával sose járt az iskolában, nem is ismeri őket, mégis tudja, hogy őtőle félnek. Nyilván onnan, hogy mindenütt félnek tőle!
  Hirtelen megbánta, hogy annak a fehér zakósnak nem tette el legalább az egyik fülét. Annyi mindenre jó lehetett volna még.

A kis kalandnak két eredménye is lett. Blomet úrnak szép kisfia született, a következő órán nemcsak elújságolta, de képet is mutatott a telefonján; és tartottak egy tanácskozást még aznap este, Nimby kezdeményezésére.
  – Nem kétlem, hogy Kissy megtalálta volna az egérutat nélkülem is, ha ő nem, akkor Vanessa térkép segítségével. Nyilván parkolóhely is akadt volna, más is megtalálja, Kissy is megtalálta volna. Viszont amikor rászóltam, hogy fékezzen, mert egy biciklista esett a sávjába, valószínűleg le is horzsolta magát itt-ott, szóval akkor attól óvtam meg, hogy belerohanjon a buszba és összetörje magát, megmentettem az életét, és jön nekem egy darab sajttal. Beszéltem, cin-cin. Akarom mondani, most jön a lényeg. Ezt azért tudtam megcsinálni, mert nyitva felejtett egy ablakot, de erre nem számíthatunk mindig. Ezért meglátásom szerint szükséges, hogy a helikopternek mindig legyen kijárása az épületből. Nemcsak a Vilma bázison, mindenütt, ahol helikoptert tartunk. A felszállás pillanatában tizenhét egész négy tized kilométerre voltam a Discoverytől, aminek úticélja tizenegy kilométerre volt tőle. A három pont által meghatározott egyenlő szárú háromszög területe egyébként kilencvenöt négyzetkilométer, mint az ábrán látható. Egy tucat város van benne. Nyilvánvaló, hogy a technológiánk akkor is működött volna, ha Kissy mondjuk Ivryben van, és történetesen Vanessa is vezethette volna a Discoveryt, nyolcszáz kilométerről. Akkor használjuk is ki ezt a technológiát és létesítsünk távirányítható helikopter-felszállóhelyeket egész Kisegérföldön. Most beszéltem, cin-cin.
  – És hogy akarod megcsinálni? – kérdezte Kissy, aki ezalatt vacsorát készített, édesburgonyát fűszeresen sütve.
  – Well, mice. Két megoldáson töprengek. Az Alfa változat szerint a gép helye ugyanúgy a szobában lenne, és egy ablakra tennénk olyan nyitószerkezetet, ami neten át irányítható és persze ki is tárja az ablakot, nemcsak a zárat oldja ki. És visszazárja. Előnye, hogy nagyjából kész megoldások vannak rá. A Béta változatban külön hangárat építünk a helikopternek, aminek az időjárás ellen védő teteje van, természetesen az áramot is bevezetjük, és mindkét megoldásnál elvárnám, hogy a gépet távirányítással lehessen töltőre tenni.
  – Hű, Béka változat, persze hogy – cincogta Elke. – Külön hangárdot helikóknak, több Stellplatz, Mäusjavítóbrigadék kis kocsikon sürgiznek körbe-körbe, pumpál kerékekt, tankautó tölt helikókt, kapuban fegyveres egérek őrizítenek cicától, helikók fölszáll kettők minden perc, mert égbolton már Halálcsillag!
  Valahogy senki se talált ennél hatásosabb érvelést az Alfa változat mellett. Ezt fogadták el.

Nimby első terve, amit még aznap bemutatott, némileg mégis egyszerűbb volt. Egy nagy, lapos doboz, egyetlen gépnek való hellyel, hiszen legtöbbször csak egy száll föl, ne kelljen a többit is nyitogatni. Nimby már a télre készült, ezért az összes lap háromrétegű, két farostlemez között egy habszivacs réteg, és a töltőáram kicsiny, padlóba épített hősugárzót is működtet. Hiszen az aksiknak nem tesz jót a hideg. A tetőt munkahenger mozgatja, aminek a meghajtóáramköre Bluetoothon kap jelet a legközelebbi Jerry-készülékről. És a gép egy áramszedőféle szerkezet segítségével kapja meg az áramot, de olyanformán, hogy ez a szerkezet a doboz padlójába van építve, és a helikopteren csak a két drótvég van, amiket az áramszedő eltalál. Ezt a részét Nimby még nem dolgozta ki részletesen, ráér. Az egészet kirázza a kisujjából.
  Terv szerint két-két ilyen hangár lesz mindhárom főhadiszálláson. A helyüket még nem döntötték el. Rögzíteni kell őket, hiszen helikóval együtt is csak pár kiló lesz az egész, egy erősebb szél elhajítaná és kitépné a vezetéket. Tetőre rakni nem célszerű, mert nehéz hozzáférni, meg az áramot odavezetni is. Franconville-ben a hátsó ajtónak van egy fateteje, az alatt lehetne – Beaulieu-ben egészen remek sátortető van, amit már a villa építésekor helikopterkikötőnek terveztek, ott lesz a legegyszerűbb, egy létra kérdése csupán, az egyik gerendára tesznek egy tartót és kész. Vaucressonban valamelyik falra kellene tenni, úgy két méter magasan, hogy a felnőttek se verjék bele a fejüket. Őfelőlük ugye ha tizenöt centinél magasabban van, akkor már, mint Françoise megjegyezte, varázslósüvegben is sétálhatnak alatta.
  Nimbynek járna is már egy varázslósüveg, amolyan kisebbfajta. Már teljesen újjávarázsolta a helikóparkjukat, és most hangárokat fog építeni nekik. Közben egy biztonságtechnikai projekten dolgozik egy svájci cégnek, mármint Sorel úréknak persze, de a svájciak rendeltek tőlük egy szoftvert, és Nimbyre egy elég fontos rész jutott. Azt mesélte, hogy a követelmények között az is szerepel, hogy ne használjon kész programokat, hiszen azokra a bűnözőknek már megvan a stratégiájuk. Pont mint a Jerry-rendszernél, itt se szabványos semmi, éppen azért, hogy a kidolgozott módszerek csődöt mondjanak, és ha egy betörő mégis hozzáfér a kódhoz, akkor ne találjon semmit ott, ahol keresi. Nimby ráadásul nemrég a Jerry-programrendszer teljes fejlesztői dokumentációját, a programkódban elhelyezett megjegyzéseket, az egész kötetnyi irodalmat lekódolta betűs morzéba, így most például logiciel helyett olyasmik állnak, hogy „bob go tea i KHM i t ZET”, de ez mindig változik, és Nimby szerint aki olyan hülye, hogy azt hiszi, őhozzájuk be lehet törni, az soha nem fog rájönni, hogy a magánhangzók pontok, a mássalhangzók meg vonalak, és hát persze a Jerry-morzét rajtuk kívül nem ismeri senki. Átlagos betörőnek az is órákat vehet el a drága idejéből, hogy a nagybetűk használatában valamilyen jelentést próbáljon fölfedezni, pedig hát hiába.
  Nimby tehát mint programozó, elektronikai és mechanikai szakember is kiérdemelt egy kisebbfajta varázslósüveget, de az igazán nagyot, ami kétszer olyan magas, mint a füle, Kissy igenis fönntartotta magának. Mert a sok-sok mesterkedés eredményeképpen az egyik találkozójukon Claude némi krákogással, torokköszörüléssel bevezetve fantasztikus szónoklatot vágott ki:
  – Hát szóval izé – mondta, és Nique odalépett hozzá, a fiú átkarolta a derekát, Kissy pedig érezte, hogy boldogan verdeső fülei lassan a levegőbe emelik.

Mostanában elég sok szó esett szerelemről. Több kölyök is beszámolt róla, hogy a tábor, az egérkiképzés hatására megnőtt a vonzóerejük a korukbeli ellenkező neműek körében, nem is csoda, magabiztosak, talpraesettek, mindig tele vannak egeres sztorikkal, és nem félnek semmitől. Még a cicától sem. Többen közülük ezen az őszön kezdtek először járni valakivel. A mugli srácok buknak az egérfüles hajpántokra, de érdekes módon sok mugli lánynak is bejön, ha a fiúkon látnak ilyet.
  De az egércsapat nem erre figyelt. A két zseb kapcsolata semeddig se maradt titokban, Kissy őrizte volna pedig, ameddig csak kell, ha éles cicát szegeznek a torkának, akkor sem árulja el a társai titkát, de ők maguk csókolták meg egymást a nappaliban másnap reggel, Vanessának és neki csak egy éjszakányi titkolózás jutott. A csapat többi része meglepve nézett össze, de senki nem szólt semmit. Ha szeretik egymást – szeretik.
  És nagyon úgy tűnt, hogy igen. A következő hétvégén Kissy csak akkor tudta meg, hogy Elke suli után gépre ült és iderepült Françoise-hoz, amikor vacsoránál duplán látta a képernyőn az egérfüles hajpántokat, és Martin emlékeztette, hogy egy korty alkohol sincsen a házban. Tehát csakis valóság lehet, hogy Bièvres-ben két kislány szorgoskodik a vacsoraasztal körül, éspedig a másik pontosan az, amelyiknek ez idő szerint nyolcszáz kilométerre, két országgal távolabb kellene lennie.
  De azért másnap odament megtapintani Elke fülét, és a kicsi vörös nordnémet zsebegér csakugyan ott volt. Vigyorgott.
  – Szereti én ez az egéret – bökött Françoise felé a hüvelykujjával, mintha Kissy enélkül nem tudná, kiről van szó. – Volt nekem srác rengeteg sok, de – akkorát legyintett, hogy Kissynek hátrabillent a füle – nem érik azok semmit is. Igazi lány csakis, Nimby meg Martin van igaza, lányot kell választsz, mert ő pont mint én. Ja, und srácok füleiek semmi se is voltak, mugli kis sráckák, ránézik cica, semmi Reaktion. – Kissy már megbánta, hogy nem hozott palacsintasütőt. Ez a gyerek most órák hosszat hülyeségeket fog dumálni. – Helyes némelyiek srácok amúgy, nem mondódok, hogy nem, csak mégse igazi beleszeret, mint zsebike.
  Kissyt megzavarták az utolsó mondat nyelvtani bakugrásai. Jól tudott pedig elkéül, de…
  – Azt akarja mondani – segítette ki Françoise –, hogy a fiúkba nem lehetett igaziból beleszeretni, belém meg igen.
  – Hát ez mondok én is – nevetett Elke, és átölelte az egerét. – Françoise értje dolgok, amiket csak lányok értiek, hajfrizura, öltöződés, bajusz, sajtkás szendvicsok, ilyen dolgok.
  – Mi van a bajusszal? – kérdezte Françoise és Kissy egyszerre.
  – Tudsz, kell mindig nézjed ablakt, ha látsz megjelen sarka hosszú szál fehér bajusz, akkor ott figyel cica, és kell rohansz.
  – Nem félünk a cicától – emlékeztette Kissy, megborzongva a képtől, ahogy elképzelte.
  – Nem tényleg, kell kirohansz és megverjed cicát – bólintott a zseb.
  Kissy sóhajtott, éppen úgy, ahogy negyedórával később a konyhában, amikor Véronique az ő fülét kapta el.
  – Ide hallgass. Ezek együtt aludtak az éjjel.
  Kissy tanácstalanul megbillegette füleit.
  – Ha egyszer szeretik egymást…
  – De hát csak tizenhárom évesek!
  Kissy folytatta a tanácstalan fülbillegetést, úgy érezte, ehhez ért a legjobban. Mi mást tehetne?
  – Hát… mi tizennégy évesen kezdtük, bár akkor még nem történt meg minden. Ők nem sokkal kisebbek. És végül is… őnáluk nemkívánatos terhességtől nem kell tartani…
  Erre ő maga jött rá, teljesen egyedül!
  Véronique legyintett és otthagyta, visszatért foglalatosságához, sütit készített a kislányoknak.
  Soha nem adta jelét, hogy ne látná szívesen Elkét a lánya mellett, akár náluk vannak, akár másik egérnél. Végül is csakugyan szívesen látta, bár a kapcsolatukat illetően voltak fenntartásai; később Kissynek azt mondta, ha csak két évvel idősebbek lennének, már nem zavarná. De nem fogja elrontani a boldogságukat. Kissynek megint alkalma volt megünnepelni saját zsenialitását, mert elárulta Véronique-nak, hogy mikor lesznek két évvel idősebbek, ő maga számolta ki.
  Véronique-nak pedig a toleranciát volt alkalma gyakorolni, mert Elke ettől kezdve minden hétvégét Françoise-zal töltött, Bièvres-ben vagy Vaucressonban, néha Franconville-ben, de volt úgy is, hogy Françoise repült el Kielbe.

– Köszönöm, asszonyom. Ha megengedik, azzal kezdeném, hogy elmondom: a mi alapítványunk voltaképpen kívül áll azon a gyermekvédelmi jelzőrendszeren, amit Charrière doktor úr felvázolt – kezdte Niala. – Nemcsak azért, mert szervezetileg nem tartozunk sehová, hanem mert mi nem a gyerekek felől közelítjük meg az abúzus problémáját. A mi feladatunk a potenciális vagy már éppen effektív elkövető elfogása. Bizonyára hallottak a Ladislas Petit-esetről. Ezt a hírneves, sokszorosan díjnyertes pedofilt mi fogtuk el, de csak azután, hogy évtizedeken át fogdosta a fürdőruhás kislányokat az uszodában. Csapdát állítottunk neki és elkaptuk. A potenciális elkövető annyiban különbözik tőle, hogy igazán komoly bűntettet még nem volt alkalma vagy bátorsága végrehajtani, mint például az a férfi, aki magát fiúnak kiadva beszélgetett egy lánnyal a neten, szexről, randit is megbeszéltek, és haza is vitt egy lányt – alapítványunk egyik tagját, és hát a szex bizony bilincselősre sikeredett. – Derültség a hallgatóság soraiban. – Amit ezért kap, minimális, ez egy évvel ezelőtt volt, valószínűleg rég szabadlábon van. De aligha mer még egyszer engedni a vágyainak, nemcsak mert már visszaesőnek számít, hanem mert soha nem lehet biztos benne többé, hogy egy bárhol, bármikor az útjába tévedő gyerek nem csapda-e megint. – Niala kis szünet után hangot váltva folytatta. – Arthur C. Clarke-nak van egy regénye, amelyben a kardszárnyú delfineket egyfajta agyi ingerléssel arra tanítják, hogy ne egyék meg a palackorrú delfineket. Arra számítanak, hogy az így kondicionált kardszárnyúak elmondják majd a gyerekeiknek és az ismerőseiknek, hogy a palackorrú delfin fogyasztása szörnyű fejfájást okoz, és egy idő után a populáció magától leszokik a palackorrúevésről. Hát – így dolgozunk mi is. Megfigyeléseink szerint a pedofilok egyik központi beszédtémája a bűnüldözés, és biztosak vagyunk benne, hogy ha pácienseink szabadulásuk után megint beszélgetnek társaikkal, elmondják nekik, hogy a palackorrú gyerekek fogyasztása mennyi-mennyi fejfájást okoz, az ügyvédi költségekről nem is beszélve. – Derültség. – Hát ennyit elöljáróban, hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy meghallgattak.
  Niala bólintott és visszaült Kissy mellé, de máris jött az első kérdés.
  – Igaz, hogy önök verik is a gyanúsítottakat? – érdeklődött egy fiatal hölgy egy nővédelmi szervezettől.
  – Csak ha szükséges – felelte Kissy. – Akadt már, aki elég jól fel volt készülve, hogy megvédje magát, és nyilván nem hagyhatjuk, hogy bántsanak valakit, akár a gyerekeket, akár minket. De mi csak védekezünk. Az az alapelvünk, hogy nem kell rosszaságot elkövetni, és akkor teljes biztonságban élhetnek.
  – De miben különbözik az önök munkája a rendőrségétől? – kérdezte Charrière doktor.
  – Nem sokban, doktor úr. A célunk ugyanaz: elkapni őket. De mások a módszereink. Egyrészt mi azokra is vadászhatunk, akik még semmi törvénybe ütközőt nem követtek el, őket persze nem adjuk át a rendőrségnek, hisz nincs miért, csak értésükre adjuk, hogy amire vágynak, az mennyire kockázatos. A vágyaikat nem tudjuk megváltoztatni, de a konkrét cselekménytől elijeszthetjük őket. Másrészt a technika, amit a bűnözők vagy potenciális bűnözők felderítésére használunk, teljesen eltér a rendőrségétől, a mi saját fejlesztésünk, mondhatni, találmányunk. Bár megvan az a hátránya, hogy csak a neten tevékenykedőket tudjuk figyelni vele.
  – Csakhogy a gyerekmolesztálások legnagyobb része családon belül történik – jegyezte meg a gyermekvédelmis hölgy, madame Gervais.
  – Igen, madame, ezt mi is tudjuk, de csodát tenni mi sem tudunk. Volt egyébként olyan alkalom, amikor a mi netes technológiánkkal éppen családon belüli erőszakot sikerült földeríteni, egy apát… már ha nevezhetjük apának az ilyet, aki meztelenül fotózta a lányát és a képeket közzétette. De olyat is elkaptunk már, aki pornóképeket csinált a lányáról. A pácienseink többsége valóban amolyan lesben álló ragadozó, mint a gyerekrabló banda, akiknek szerencsére időre volt szükségük, hogy összegyűljenek a zsákmány körül és alibiről is gondoskodjanak, s ezalatt mi megtaláltuk a gyereket.
  – Tettek már… valami kárt benne? – kérdezte Vauban jogtanácsos.
  – Nem, csak rettentő koszos volt, egy elhagyott pincébe zárták be.
  – Egy gyártelepen – szólalt meg madame Lambert a nővédelemtől.
  – Hallott róla? – bólintott Kissy.
  – Hallottam. A fiam osztálytársnője.
  Erre kis csend lett, amit Niala tört meg.
  – Lám, kicsi a világ. Hölgyeim és uraim, nekünk van egy mondásunk: nincsenek tökéletes megoldások, csak részmegoldások vannak. A Jerry Alapítvány egy ilyen részmegoldás. Bizonyos típusú bűnügyeket fel tudunk deríteni, ha azokhoz a netet is felhasználják, és még néhány speciális körülmény teljesül. Öt év alatt körülbelül ötven pedofil indíttatású bűncselekményt derítettünk föl – egyébként másféléket is –, s körülbelül száz elkövetőt adtunk rendőrkézre. Lehet, hogy ez a családon belüli esetek számához képest jelentéktelen, de mégis valami.
  Vauban doktor fölemelte a kezét.
  – D’Aubisson kisasszony, önnek nem szükséges megvédenie a szervezetüket. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a munkának mindenki csak egy kicsiny szeletét végezheti, és biztos vagyok benne, hogy madame Gervais egyszerűen egy ismert tényt közölt.
  – Hogyne, monsieur Vauban – bólintott a hölgy a gyermekvédelemtől. – Nyilvánvalóan szükség van arra is, amit Chaton kisasszony elmesélt nekünk, ahogy szükség van Rosnier asszony és társainak munkájára is – bólintott a hölgy felé, aki egy olyan szervezettől jött, akik a molesztálás áldozatainak stresszmentes, életkorukhoz alkalmazkodó kihallgatásával foglalkoztak. – S még nagyon az elején tartunk.
  Most Nialán volt a sor.
  – Nem vettem támadásnak a szavait, madame. Nem is gondoltam, hogy meg kellene védeni magunkat, csak néhány statisztikai adatot közöltem az érdekesség kedvéért, és hogy aláhúzzam: mi is az elején tartunk a magunk részfeladatának.
  Kissynek nagyon tetszett, ahogy mindenki a legcsiszoltabb udvariassággal vette élét a konfliktusnak, még mielőtt kialakult volna.

– Hát ez megvolna – mondta Niala, amikor kisétáltak az épületből. – Kicsit növeltük a hírnevünket, szert tettünk egypár ismeretségre, és jól megéheztünk. Én legalábbis. – Kissy bólintott, ő is. – Keressünk valahol egy kifosztható hűtőszekrényt, de előbb találjuk meg a nagy kék cicát.
  – A nagy kék cica hall benneteket – felelte a telefon Tom hangján. – A barátaimmal vagyok, egyetek nyugodtan nélkülem.
  – Vettük – felelték egyszerre, és útnak eredtek Rouen utcáin.
  A tanácskozásra Solange révén szereztek meghívót, aki mostanában egy gyermekvédelmi szervezetnél dolgozik, amolyan irodai kisegítő, gyereket alig lát, ide se jöhetett el, de beszélt a főnökeivel és megemlítette az alapítványt. Hát meghívták őket is. Nialát és Kissyt választották szóvivőnek, Niala iderepült ezért, és Tom hozta őket Rouenba, vannak itt barátai. Jót beszélgettek tucatnyi intézmény munkatársaival, kivételesen verekedős bemutató nélkül, de a kocsiban azért volt két Jerry-hátizsák és a Discovery nagy zöld doboza, ebéd után fel is röptetik majd, hadd nézzen körül itt is.
  Találtak egy kis éttermet kerthelyiséggel, ott ültek le, jó volt az idő, és a fél étlapot megrendelték, mint a kiéhezett kis vadállatok – hiszen azok is voltak.
  De nemcsak ők. Alig láttak hozzá a sült húshoz krumplival, rizzsel és salátával, Kissy észrevette, hogy figyelik őket. Le is morzézta Nialának, hogy kicsoda és milyen irányból.
  – A kajánkra fáj a foga? – tűnődött Niala.
  – Reméljük, hogy csak arra.
  – Van nálunk fegyver.
  Kissy bólintott. Ettek tovább. Két hős kisegér egy idegen városban, ismeretlen terepen, egy macska figyelő tekintete mellett.
  A macska farkaséhes egerekhez illő, többfogásos étkezést várt végig türelmesen. Aztán a két jóllakott egér fizetett és ment, Kissy még leguggolt egy pillanatra, letett egy húsdarabot a macska mellé, s már ott sem voltak.

A roueni tanácskozás volt a Jerry-kitűzők első szereplése, Nimby erre az alkalomra csináltatta őket valahol, száz darabot, mert így olcsóbb volt. Kis kerek jelvények, sárga (sajtszínű) alapon Jerry fejecskéje, körülötte az alapítvány neve. Később Nimby gyártatott fehér, kék, piros és szürke színben is, hogy olyat viselhessenek, ami megy a ruhájukhoz.
  De azért általában maradtak az egérfüles hajpántok mellett. Ezen nincsen felirat, nem mutatja, hogy milyen szervezetnek dolgoznak, de sokkal egeresebb. A kitűző viszont, amint Niala megjegyezte, disztingváltabb, egy tekintélyes jogvédő szervezet nevében lépnek föl, keltsenek ehhez illő benyomást. De nem öltöztek ki nagyon, egyszerű, de csinos blúz, farmer, eltökélt tekintet elég volt.
  – Hát legalábbis annak a sok-sok shindynek a szemében elég tekintélyesek vagyunk – mondta Niala –, akár rácsok mögött vannak még, akár szabadultak, vagy éppen megúszták börtön nélkül, mint a mi derék Titánk.
  Kissy fölkapta a fejét.
  – Aha, az ügyvédje kihúzta a slamasztikából, de tényleg csak annyi maradt, hogy megúszta szabadlábon. Monacóból el is bujdosott, fogalmam sincs, hová, a vagyonon osztozik a kislány meg az ügyvéd, és egy lelket nem találtam, aki még hajlandó lenne szóba állni vele. Nem mintha bárki tudná, hol van, valószínűleg külföldön.
  – Monacóhoz képest vagy…
  – Nem, nyilván Franciaországot is elhagyta. A gyerekről többet tudok, találtak egy távoli rokont, az neveli, Monacóban élnek, jár pszichológushoz, a körülményekhez képest jól van.
  – Cin-cin – mondta Kissy.
  – Ahogy mondod. Tudod, ki jutott eszembe valamelyik nap? Fiona, akiről azt a fényképet találtuk. Láttam egy kislányt, aki hasonlított rá. Néha eszembe jut, hogy mi lehet ezekkel a gyerekekkel. Persze Fionát nem bántotta senki, inkább a többiek, akiket úgy kellett kiszabadítani. Vajon gyógyulnak-e, mi lehet velük…
  – Nekem nem nagyon jutnak eszembe – vallotta be Kissy.
  – Persze, te más típus vagy, odarohansz, kiszabadítod, megmented az életét, fél perc múlva már az egésznek nem tulajdonítasz jelentőséget, mint egy vadnyugati hős, hacsak nem éppen kórházban kötsz ki.
  Kissynek el kellett ismernie, hogy a jellemzés találó.
  – A húgod is ilyen – jegyezte meg.
  – Az aztán végképp, fél perc múlva már a shindy sem érdekli, akit lepuffantott, csak hogy a lövedékek milyen röppályát írtak le, hova csapódtak be és milyen hangot adott ki a páciens. De hogy kicsoda-micsoda, az nem érdekli, csak a nyomozati anyaga.
  – Az tényleg nagyon érdekes, hogy milyen hangot ad ki – mondta Kissy mohón –, már én is gondoltam rá, hogy többet kellene lepuffantani közülük, tisztán tudományos érdeklődésből.

– Én – kapta föl a telefont Kissy, mert csakugyan ő volt.
  – Jó napot, Jerry Alapítvány?
  – Igen, tessék.
  – Béatrice Perrier, Egészséges Gyermekekért Liga. Üdvözlöm. Előadókat keresünk egy rendezvényhez. Van egy emailcímük, ahová elküldhetem az anyagunkat?
  – Hogyne, fondationjerry@gmail.com.
  – Köszönöm, feljegyeztem. Visszhallásra.
  – Kérem – mondta Kissy, és továbbsétált a téren. Tűnődve tette zsebre a telefonját. Nyilván ő megy majd, neki van most a legtöbb szabadideje. Amivel ráadásul nem tud mihez kezdeni. Itt egy játszótér alig ötven méterre, tele gyerekekkel, de egy egész karika ementálit tenne rá, hogy semmiféle shindy nem leskel a közelben. Nem mintha ennek a játszótérnek lenne bármiféle káros kisugárzása, vagy bármiért kerülnék általában. Csak most nem jönnek ide, hogy ővele kiszúrjanak. Az igaz, hogy az ellenség itt van, de úgyse mer támadni, akkor meg nem mindegy?
  Ballagott tovább, most már egyenesen az ellenség felé, hogy zavarba hozza, a lassú tempóból nem tudja majd, hogy mikor számítson támadásra. Nem is nézett rá, a játszadozó gyerekeket figyelte, egy kislány egy vízszintes rúdon csimpaszkodva mászott végig éppen, amivel elgondolkodtatta Kissyt, ilyesmit nekik is érdemes lenne csinálni, mindenféléken kapaszkodva mászni, vagy éppen mindenfélék alatt hason kúszni, mint a katonák, csak azokra közben lőnek is, nekik meg ez nem lenne fontos, szóval fölmászni dolgokra meg bemászni dolgok alá – itt odaért az ellenséghez, tökéletes hidegvérrel átlépett rajta és ment tovább, az ellenség egy pillanatra se nézett föl, nyalogatta tovább a hátát –, meg átugrálni dolgokat, akár olyanokat is, amik némelyike harap, vagy éppen föltett szándéka, hogy agyba-főbe simogattatja magát, egyszóval mindenféle testgyakorlással lehetne bővíteni a repertoárt.
  Ezzel odaért egy padhoz, föllépett a karfájára, onnan a támlára, végigsétált rajta és leu… állj.
  Egy kismama éppen előtte tolta el a babakocsit, közben telefonált, Kissyt észre se vette. Kissy megvárta, aztán leugrott.
  És a fára mászás is lehetne tananyag, gondolta, fölnézve a fára, ami alatt állt, felnyúlt, elkapta a vastag ágat és felhúzódzkodott, de nem mászott föl, azért olyan magasról mégse akar leugrani a hátizsákkal.
  Jövőre építenek gyakorlópályát, a legkülönbözőbb akadályokkal, és lesz egy hűtőszekrény is, hatalmas, a kilincse valahol fönt a magasban, de az ügyes kisegér föltalálja magát.
  Leugrott, visszatért az ösvényre, és összeütközött egy lánnyal, aki telefonálásba mélyedve jött szembe.
  – Jaj, bocs, izé, nem akartam…
  Eltartott pár pillanatig, amíg kibogozódtak, azaz mégsem, mert Kissy elkapta a karját, hátracsavarta és kirántotta alóla a lábát. Szakszerűen hasra fektette a lányt a kavicsokon, csak aztán felelt:
  – Ó, semmiség, igazán nem gond.
  – Hé, mi a francot művelsz?…
  – Azt neked sokkal jobban kellene tudnod, ha már egyszer a telefonom és a telefont körülvevő nadrágzseb tulajdonosa két különböző személy.
  – Mi vaaaan?
  Kissy fölemelkedett kissé, hogy hanyatt fordíthassa, aztán rátérdelt a hasára.
  – Nem vagy terhes?
  – Nem…
  – Akkor jó. Terhes nőt sosem ütnék meg – és pofon vágta. – Mondd, a zsebtolvajképzőben nem mutatták a fényképemet azok között, akiket százméteres ívben el kell kerülni?
  – Miiii?
  – Nem nagy a szókincsed. Kérem a telefonomat.
  A lány nagyokat nyögve – pedig Kissy csak tíz dekát nyomott, de hát ott volt a hátizsák is – előkotorta a telefont.
  – Rendben van. Most pedig válassz. Szépszerével eljössz velem a rendőrségre, vagy megpróbálsz meglógni, kiköpöd a tüdődet, úgy iszkolsz előlem utcákon, parkokon át, időnként lehorzsolod és bevered valamidet, de kiderül, hogy én még hátizsákkal is jobban futok nálad, a végén a hátadra ugrok, földre döntelek, amitől tele leszel kék-zöld foltokkal, és a nevetségesen apró fülednél fogva vonszollak el a rendőrségre?
  – Elmegyek – mondta a lány letörten.
  – Kár. No menjünk.

A másik zsebtolvaj nem volt ilyen egyszerű eset, futásnak eredt az utcákon, Kissy meg persze utána. A tolvaj mindenfelé cikázott, eldugott utcácskákba rohant be, de Kissy kitartóan száguldott a nyomában. Aztán egyszer csak befordult egy sarkon, és a tolvaj nem volt ott. Sötét, koszos zsákutca. A tolvajnak nyoma se. Kissy beljebb somfordált, kereste, de nem látott senkit.
  – Miááááááu – hallatszott a háta mögött. Kissy már tudta, hogy az egész csapda volt, és ott állnak mögötte mind, százával, csapatosan, fölfegyverkezve.
  Nagyot nyelt és föltartotta mindkét mancsát. Addig nem lőhet, amíg nem tud eleget az ellenségről. Lassan megfordult.
  Rengeteg cica volt. Legalább tízen szegeztek rá pisztolyt, puskát, géppisztolyt, egy nyurga cirmos vezette őket, tiszti rangjelzéssel, arrébb néhány pincérkabátos macska tányérokkal sürgölődött, és már előszedtek egy nagy serpenyőt is, aminek egérfüle volt. És egy csomó flakon mustárt.
  – Kisegééééérrrrr – nyávogta egy elégedett, mély hang, és Kissy belebámult egy nagy, kövér fekete macska gúnyos tekintetébe. A nagyfőnök.
  Ezt az egyet leszedi. Biztosan szitává lövik, de ezzel a macskával végez. Csak egy lövésre lesz ideje.
  Előkapta a csúzliját és a mozdulat közben már tüzelt is, a macskák is elsütötték fegyvereiket, és a dörrenésre ült föl hirtelen.
  – Miva?!
  A szobában csend volt, félhomály.
  Kissy körülnézett. Sehol senki. Se macska, se… Martin? Hol van Martin?!
  Oda se pillantva kapott az éjjeliszekrényen a telefonjához, s míg maga elé rántotta, már le is adta hüvelykujjal az első morzebetűket. A következőket úgy, hogy előtte volt a telefon, az utolsókat viszont soha sehogy, mert nyílt a fürdőszobaajtó és besétált Martin.
  – Szia, fölébredtél?
  Kissy meglepve pislogott és visszatette a telefont az éjjeliszekrényre.
  – Én… te… cin-cin…
  – Az előbb értem haza, te aludtál már.
  Kissy zavartan bámult rá. Ő aludt? Hisz az előbb még a macskák… zsebtol…
  Martin az ágyra térdelt és megcsókolta.
  – Hány óra? – kérdezte Kissy.
  – Kit érdekel?

– Tehát, kisegér hölgyeim és uraim – vett kézbe Nimby egy táblagépet –, az adatgyűjtés első szakaszát befejezettnek mondhatjuk. A lehető legtömörebben összegezve: nagyon klassz pedofilklub. Őszintén megvallva nem is azt tartom a legjobb tulajdonságuknak, hogy… hmmmm… lelkes tisztelői a női szépségnek már egészen fiatal kortól kezdve, hanem a nyitottságukat. Igen, egértársaim, új korszak van születőben, a Befogadó Shindyklubok Kora, ez már nem az a belterjes kis társaság, mint a Crux volt, ez egy igazi nagy, nyílt fórum, ahova bárkit bevesznek, ha megtalálja a némileg rejtett csatornákat, amiken be lehet jutni, és kellő átéléssel tölti ki a jelentkezési lapot. Mármost a dolog ezután válik érdekessé. A fórum programját úgy írták, hogy a hozzászólások szerzőinek kilétét nem jelzi. Írok egy hozzászólást Arribrox néven, de csak egy sorszámot kap, hogy az adott tárgyban az hányadik hozzászólás, maga az Arribrox név nem jelenik meg, csak az adminok látják. Ebből és több más körülményből, kisegér hölgyeim és uraim, az következik, hogy ők nem ismerik egymás virtuális énjének minden apró tulajdonságát, mint a Crux tagjai. Vagyis ha egyet-egyet kiemelünk közülük, a többiek nem veszik észre.
  – Hoppá – mondta Jennifer.
  – Cin-cin – bólintott Elke.
  – Kivéve persze az adminokat, akik éppen olyannak látják a felületet, mint bármely más fórumban. Ők látják azt is, hogy ki mennyi ideje nem lépett be. Ha egy-egy shindyt kiemelünk, az adminok miatt gondoskodnunk kell arról, hogy látszatra aktívak maradjanak… hacsak persze nem az adminokkal kezdjük.
  – Cin-cin – csillant föl Molly szeme.
  – Most jön az érdekes része. A kanadai rendőrség közreműködésével a tárhelyszolgáltató létrehozott egy valós idejű mirrort, ahol rendszerszintű hozzáférést adtak egy superusernek. A kanadaiak ezzel át is adták a szitut minekünk, mivelhogy az IP-címek franciák, nyilván éppen ezért nyitották a fórumot a nagy víz másik oldalán. Az itteni rendőrség munkacsoportot szervez az ügyhöz, de nagyon örülnének egy kis segítségnek, mert rengeteg munkájuk van. Egyszóval megkaptuk a superuser loginját, és az egeremmel már körül is néztünk az adminok háza táján.
  – Három admin van – vette át a szót Vanessa. – Mindhárom titkosítón át lép be, sütik, scriptek letiltva, teljesen el vannak bástyázva. A nevük Rick, Frodo és Jézusmária. Ez utóbbit valójában egyáltalán nem így hívják, anya használta ezt a szót, amikor meglátta, hogy ennek az adminnak mennyire disznó neve van. Azóta így hívjuk.
  – Nyikk – mondta Kissy.
  – Van egy külön fórumrész csak az adminoknak, már átlapoztuk, a részletesebb tanulmányozás időbe fog telni, de már sejtjük, hogy nem sokat fogunk megtudni róluk. Megnéztük a legkorábbi üzenetváltásokat, azokból az derül ki, hogy ők maguk alapították a fórumot két évvel ezelőtt. Ennél többet gyakorlatilag nem is tudunk róluk.
  – Mondd a lehetőségeinket, egérke – kérte Nimby.
  – Rendben. Minden jel arra mutat, hogy a rendes tagok semmit sem tudnak egymásról – nem tudják megállapítani, hogy két hozzászólást ugyanaz az ember írt vagy két különböző –, de az adminok feltehetően jól, talán személyesen is ismerik egymást. Ezért nagyon kockázatos lenne kiemelni közülük egyet, ha képesek lennénk rá. Nagyon meg kellene fontolni. Van viszont egy megoldás, amin eltűnődtünk. El tudjuk őket szigetelni a fórumtól. A jelszavaikat nem tudjuk, és a mirroron persze bármilyen változtatást csinálunk, az a fórum eredeti példányán nem látszik, de a szolgáltató partner abban, hogy adott időpontban megváltoztassa valaki loginadatait, és beléphessünk a nevében.
  – Mi az a mirror? – kérdezte Maverick.
  – Egy másolat az egész fórumról, mindenestül – felelte Nimby. – Azért hívják mirrornak, mert amikor valami változás történik az eredeti fórumon, írnak egy hozzászólást vagy egy belépési időpont frissül, a szerver azonnal átmásolja a mi mirrorunkra. Azért kaptunk mirrort, mert beletették a superuserünk loginját, ami az összes tagnévsorban, konkrétan az összes fórumoldal alján megjelenik, „superuser: Piedone”. Magát a programot kellene átírni, hogy ez ne legyen ott, és kiszúrhatnák azt is. Ezért a superusert csak a mirrorra tették be, ahova viszont a shindyk természetesen nem találnak el, egy IP-cím után tizenhat számjegyet kell megadni. Piedone, azok vagyunk mi, valaki Kanadában szintén szereti a Bud Spencer-filmeket.
  – Szóval el tudjuk őket szigetelni – folytatta Vanessa –: a szolgáltató vállalta, hogy megváltoztatja az adminok jelszavát és átadja nekünk. Ha a rendőrség írásban ezt kéri. Ez elég súlyosan sérti a szolgáltatás alapelveit és a cég belső szabályzatát, de nagyon be vannak pöccenve a pedofilokra, és amint egy kanadai rendőrtiszttel leleveleztük, a shindyk nincsenek abban a helyzetben, hogy valaha is joguk legyen reklamálni. A fórum léte is sérti a szabályzatot, no meg a törvényt, és a szolgáltatás szabályaiban az is benne van, hogy a cég segíti a hatóságok munkáját. Tehát bármikor megkaphatjuk az uralmat az adminok fölött, de ezzel csak a többi tagot vonhatjuk irányítás alá, magukat az adminokat, a három nick mögött rejtőző személyeket elveszítjük.
  – Várj, egérke – állította meg Martin. – Az adminok mennyire elvetemült shindyk?
  – Hát eléggé.
  – Akkor szerintem ezt felejtsük el. Pont őket kellene elkapni elsősorban.
  – Csakhogy ők vannak a legjobban körülbástyázva. A sima tagok többségénél el tudunk helyezni valami nyomkövetőt, Nimby egy rendőrségi szakemberrel hamarosan hozzá is lát. De az adminoknál és a tagok egy kisebb részénél egyelőre semmi esély nem látszik, hogy lenyomozhatók legyenek. Márpedig ha bizonyos számú tagot elkapunk, az adminok föl fognak figyelni. És a tagok között is van jó pár nehéz fiú, akiket nem lenne jó ötlet szabadlábon hagyni ki tudja, meddig.
  – Akkor mit tegyünk? – kérdezte Molly.
  – Hát ha tudnánk, egérke, már csinálnánk is.

– Az alapelv a következő, kisegér hölgyeim és uraim. Adva van két vagy több alapítványi egér, akik egy akció során jelen vannak, valamint egy vagy több shindy, hallótávolságon belül. Tudtok követni?
  Kissy megjegyezte magának, hogy ezért a szemtelen kérdésért majd Macska elé kell vetnie a kislányt. És egyáltalán mi ez a teljesen Nimby-szerű előadásmód, a tetejébe azzal, hogy „kisegér hölgyeim és uraim”?
  – Az ellenség hall és ért minket – folytatta Maverick. – Ezért született a Jerry-morze és az X-kód. Csakhogy a shindy nem hülye. Ha olyanokat hall, hogy Charlie, Zulu meg Delta, no meg tititá, tudni fogja, hogy ezek kódjelek. Ezért ezeket csak akkor szabad kimondani a shindy előtt, ha elegendő, hogy nem érti, de a titkos kommunikáció tényéről tudhat. Viszont például képzeljük el, hogy csalétket teszünk a tányérjára, két ártatlan, apró gyermeket, akiket már készül elfogyasztani, s azok egyszer csak jerryül kezdenek dumálni. Világos, hogy letesz szándékáról. Most pedig képzeljük el, hogy a shindy nem tud németül, és az egyik csemete így fordul a társához: „wie müss kicke der Ballen”. Mit gondol a shindy ez esetben?
  – Hogy pocsék semmit tudsz németül! – ugrott föl Elke, és Françoise meg se mozdult, hogy megállítsa, mielőtt széttépi a kisegeret. De nem bántotta. – Der Ball az játéki labda, te amit gondolsz, die Eier, és ez egyik hiba benne csak!
  Franconville-ben voltak, a terasz tömve volt egerekkel, itt nemrég körberaktak egy ülőgarnitúrát úgy, hogy csak az ajtók maradtak ki, és középre egy asztalt.
  – Azt gondolja – folytatta Maverick vigyorogva –, hogy a gyerekek beszélgetnek az anyanyelvükön, hiszen azt az infót kapta, hogy ezek német gyerekek. Ha olyan arccal adod elő, mintha az időjárásról beszélnél, a shindy sose fog gyanút.
  Elke csípőre tette a kezét.
  – De sose fogod megtanulsz németülöt jobban, mint kicsi vörös nordnémet zsebegérke franciáat, és tudhati shindy is akármi nyelvül!
  – Pontosan. Ezért kell olyan nyelven beszélni, amit a shindy biztosan nem ért.
  – Saját nyelvet akarsz? – kérdezte Angélique. – Nem túlzás ez?
  – Semmi sem túlzás, ha egy nap valamelyikünk életét mentheti meg – jegyezte meg Vanessa.
  – Ez igaz.
  – Igen, saját nyelvet akarok – vette vissza a szót Maverick. – Ami nem lesz nehéz feladat, hisz már rég megvan. Ali Erik Rita.
  Kis csend lett.
  – Mondom, Ali Erik Rita.
  – THX – fejtette meg hirtelen az összes kisegér.
  – Igen. Betűmorze. Csupán annyit kell tennünk, hogy kiejthetővé tegyük, mert mondjuk gyerekpornó az tititi tátátá, és nem is könnyű meg nem is hangzik nyelvszerűen, hogy a-o-e bé-té-vé.
  – S hogy tennéd kiejthetővé? – kérdezte Niala.
  – Azt még nem tudom, de mi mind nagyon okos kisegerek vagyunk…
  – Megmondom én azt – szólt közbe Nimby. – Semleges betűket kell választani. Mondjuk jelentsük ki, hogy az s betű nem vonalat jelent, csak egy elválasztó, és akkor a tititi lehet kimondva asosu, osesa vagy hasonló. A mássalhangzók közé meg tehetünk i-t.
  – Jobb lenne többféle, ne legyen egyhangú – mondta Vanessa.
  – Akkor… l, m, n, r és s, valamint e és i. Például… cin-cin… anosut az V betű, a teljes neved… anosut ala opet ki anuk osak uda. Ha begyakoroljuk, ez is gyorsan fog menni, és a shindy azt hiszi, hogy valamilyen idegen nyelvet hall.
  – Akkor legyen a nyelvnek neve is – szólalt meg Françoise. – Logikusan hívjuk J-nek, a Jerry után, vagyis uketa.
  – Remek – mondta Nimby. – De akkor ezt az egy szót rögzítsük változatlanul, hogy ha a shindy két egeret is megkérdez, milyen nyelven beszélünk, ugyanazt mondják.
  – És iktassunk be néma szótagokat – tette hozzá Kissy. – Si vagy re, csupa elválasztójelből. Egy igazi nyelvben hosszabb szavak is vannak.
  – Sitosi kormanos – vigyorgott Nimby, s egy ujjal megbillegette fülét.

– Franconville-ben – felelte Kissy. – Miért?
  – Jaj, de jó. Figyelj csak, lenne egy kis munka a számotokra.
  Kissy hátracsapta füleit. – Shindy?
  – N-n-nem. De másfajta ügyekkel is foglalkoztok, nem igaz?
  – Mindennel foglalkozunk, ahol bántanak valakit. Ha hallod, hogy megdöntötték az észak-koreai diktatúrát, tudd, hogy mi voltunk. Mesélj.
  – Nem, azt hiszem, legjobb lenne, ha az érintett maga mondaná el. Elmennénk hozzátok. Amúgy se vagyunk messze. Vigyünk sajtot?
  – Nem a sajtért csináljuk – nevetett Kissy, de Solange és a barátnője mégiscsak vitt nekik egy sajttortát.
  – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha a saját szemetekkel látjátok – mondta Betty, és elővett egy netbookot. – Én már láttam, és… nincs kedvem hozzá még egyszer.
  Vanessának nagyon csillogott a szeme, ahogy Betty leült közéjük és kinyitotta a gépet. Kissy tudta, hogy az övé is csillog. Helyes, vékonyka, fehér gépecske volt, de Kissy jól tudta, hogy a gyerekpornó még vékonyabb, és rengeteg elfér belőle egy ilyen pici gépen is. Már folyamatban van Rick, Frodo és Jézusmária saját külön, csak hármuk számára látható pornókészletének átvizsgálása, de most majd ezt is…
  – Én újságíró vagyok – nézett föl Betty. Filigrán nő volt, harminc felé járhatott, de nemigen volt nagyobb Vanessánál. Ő is szőke volt, de rövid hajú. – Néha kapok indulatos reakciókat a politikai cikkeimre, de nem szokták túllépni a jóízlés határát… vagy legalábbis nem túlságosan. És mindig a cikk alatt jelennek meg hozzászólásként, vagy a szerkesztőség emailcímére küldik őket, esetleg a Facebook-oldalunkra. De ez a magáncímemre jött. Tessék.
  Nimby ekkor állt, átadta a helyét Vanessa és Claude között. Átvette a netbookot, rápillantott és csettintett a nyelvével. Letette a gépet az asztalra és kisétált a teraszról.
  A gép előtt egymást váltották a diónyi fejecskék. S mindenki csettintett a nyelvével. Messenger-üzenet volt, elég terjedelmes, elejétől végéig a legalpáribb stílusban, tele fenyegetésekkel, hogy milyen válogatott kegyetlenségekkel ölné meg Bettyt és…
  – Van egy gyereked? – nézett rá Nique.
  – Kettő. Egy ötéves fiam és egy nyolcéves lányom. Amikor ezt megkaptam, elvittem őket a szüleimhez.
  – Mikor volt ez? – kérdezte Kissy, óvakodott hozzányúlni a géphez, és a dátum már nem látszott, az egész képernyő tele volt a szöveggel, az eleje ki is ment már a képből.
  – Tegnap este.
  – Hm. Itt egy gyerekről beszél – mondta Vanessa. – Nőnemű névmással.
  – Kislányevő – vágta rá Elke boldogan. – Fiú nem érdekolja. Kell csali őneki, most már ideje kicsi vörös nordnémet zsebegéret küldszjünk csalinek megint végre.
  Itt kis szünet állt be a beszélgetésben, látták, hogy Betty nem ért egy szót sem, úgyhogy lefordították neki franciára.
  – Kérdés, hogy hány éveseket szeret – mondta Chantal.
  – Ekkora úgysincs köztünk – jegyezte meg Artu.
  – Korai ezzel foglalkozni – rázta meg a fejét Kissy –, előbb legyen meg a pasas, és egyáltalán nem biztos, hogy szükség lesz csalira. Végül is elég sok terhelő adatunk van.
  – De ha nem küldünk csali, nem lesz senki beütje orrocskáját – érvelt Elke kristálytisztán.
  Ekkor belépett Nimby egyik új alkotásával, egy drótokból hajlított, rácsszerű állvánnyal, aminek harminc lapos rekesze volt, bennük harminc táblagép, ebéd előtt ebbe rakodták őket. Körbesétált a helyiségben, s az egérkék mind kivettek egyet maguknak. Bettynek és Solange-nak is adott, aztán kitette a tartót az ajtón és leült. A szoba dugig volt mászkáló egerekkel.
  – Well, kisegér hölgyeim és uraim. Legyetek szívesek helyet foglalni, mielőtt valaki rátok lép, és lássuk, mit tudunk a páciensünkről. Lépjetek be a Facebookra és mondom az azonosítóját. Az üzenetet mindjárt lementem – kézbe vette Betty gépét –, illetve… cin-cin… hisz itt egész sor üzenet van. Grafomán a barátunk. Ez mind bizonyíték, úgyhogy eltesszük szépen. Nos, Alfa, November, November, November, Delta…
  Kissy szófogadóan beírta a számokat és körülnézett a pasas oldalán. Pierre Jacques Pierrejacques. Arckép nincs… semmi sincs.
  – Üres, mint feje – mondta ki Elke a szentenciát.
  – Akkor szöveget elemzünk – mondta Niala. – Csinálj egy ügydossziét és… á, már látom is. Szóval azt már tudjuk, hogy csak a lányodat fenyegette meg, bár azért mindjárt végig is olvassuk. Aubert… Aubert utca, netán ott laksz?
  – Igen – sóhajtott Betty –, ettől ijedtem meg igazán, hogy tudja, hol lakom.
  – Aha. Viszont nagyon jól nem ismerhet, mert azt írja, „láttalak a gyerekkel, zöld ruhája volt”.
  – Igen, tényleg van zöld ruhája.
  – Csakhogy neked két gyereked van, és a másikat nem látta.
  – Tessék?
  – Ahogy átfutom a szöveget, a fiadról egyetlen árva szót se látok.
  – Kislányevő – emlékeztette Elke.
  – Fenét, egérke. „Láttalak a gyerekkel.” Mit gondolsz, ha annyira meg akarja ijeszteni, miért ne fenyegetné meg a másik gyereket is? Nem is hiszem, hogy pedofil volna, a kislány elleni fenyegetésben alig van szexualitás, jobbára csak azért írta bele, hogy ijesztőbb legyen. A gyerekről beszél, miközben pont arról akarja meggyőzni Bettyt, hogy mennyi mindent tud róla, éppen azt hagyná ki, hogy két gyereke van? Személyleírást is ad az egyikről, a másikat meg teljesen kihagyja? Ennek fogalma sincsen arról, hogy neked van egy fiad is.
  A vendégek összenéztek.
  – Na, mit mondtam? – nevetett Solange. – Figyeld meg, félóra elég lesz nekik.
  – Igyekszünk megszolgálni a bizalmat – mondta Nimby szerényen. – Van egy javaslatom: beszélgessünk el vele Betty nevében, próbáljunk kiszedni belőle többet is.
  – Negatív – mondta Vanessa. – Csak mocskolódni fog.
  – Akkor… bocs, van egy pasid is? – kérdezte Kissy.
  – Nem, az nincsen – felelte az újságírónő.
  – És a gyerekek apja?
  – Elváltunk.
  – Van vele kapcsolatod?
  – Hogyne, most is ott van a szüleimnél a gyerekekkel.
  – Jóban vagytok?
  – Jóban, igen. – Betty összehúzott szemöldökkel nézett Kissyre. – Ugyan már, ezt nem gondolod komolyan!
  – Ha csak egyszer bámultál volna egy föléd tornyosuló kiscica tátott szájába, a tűhegyes fogacskák közé – tájékoztatta Kissy –, tudnád, mennyi mindent kell komolyan venni, amire nem is gondoltál volna.
  – Marcel akkor se lehetett.
  – Jó. Ha te mondod… – bólintott Niala.
  – S mi van, ha az ő nevében szólalunk meg? – kérdezte Molly.
  – Ellenzem – felelte Pi. – A csóka túl gyáva ahhoz, hogy egy férfival beszéljen. Nem hagy kétséget, hogy ő maga hímnemű… bár persze láttunk már nőt, aki sikeresen adta ki magát férfinak írásban… és az a férfi, aki ilyeneket irkál egy nőnek a neten, kimondottan gyáva alak.
  – Akkor a gyerek nevében?
  – Ez már megfontolandó.
  – Nekem nem tetszik – mondta Betty.
  – De gondolj bele – mondta Niala. – Nem tudunk eleget az ürgéről. Gyakorlatilag semmit. Azt tudjuk, hogy egyszer látott téged a lányoddal, amikor a fiad nem volt veletek. Tudja, hol laksz, milyen kabátod van… efféle részleteket. Azt nem tudjuk, hogy veszélyes-e. Jó lenne biztosat tudni róla.
  – Ott lakik a közelben – szólalt meg Françoise.
  – Honnan veszed?
  – Egyszerű. Bettyre azért haragszik, mert kormányellenes nézeteket vall. Ezt leírta. Tehát mint újságírót ismeri. De hogy talált rá? A szerkesztőség nem ad ki címet. Látnia kellett az utcán.
  – Csakhogy ha ott lakna a közelben, akkor tudná, hogy Bettynek két gyereke van – mondta Chantal. – Valószínűbb, hogy követte a szerkesztőségből. Egyszer megfigyelte és elpályázott. Vagyis bárhol lakhat.
  – Igaz…
  – Jó – mondta Nimby. – A következőt képzeltem el. A kislány megtalálja ezt a gépet és kíváncsi lesz, hogy miért írta ezeket a bácsi. Van rá egy szelet rokforom, hogy a bácsi egyszerre hangnemet fog változtatni, talán még bocsánatot is kér, nem úgy gondolta, egyszóval magához édesgeti a gyereket. Randit kér valahol a közelben. Ha pedofil, azért. Ha nem, másért. Zsarolást is fontolgathat, vagy csak készíteni akar a gyerekről egy fotót valahol, ahová ő csalta el, hogy még jobban megijessze Bettyt. Aztán szépen hazaengedi. Persze ha teljesen elmebeteg, amire azért van esély, akkor el is rabolja, nem gondol arra, hogy nincs rá felkészülve, nincs alkalmas rejtekhelye, semmije. Ezeket majd meglátjuk menet közben. Cincogjatok.
  – Józanul hangzik – bólintott Pi. – Áldásom rá.
  – Egyetértek – mondta Kissy.
  – Elkapunk disznó pasit – csillogott Elke szeme.
  – Egy pillanat – emelte föl a kezét Betty. – És ki lesz ott a lányom helyett?
  – Senki – felelte Vanessa. – Mivel már látta, nem hinné el egy másik lányról, hogy ő az, ha ugyanakkora lenne és az ő kabátját viselné, akkor se. A randevúra a hölgy nem megy el.
  – Akkor… minek az egész?
  – Követjük, amint hazakullog, és tudni fogjuk, hogy néz ki, hol lakik…
  – …milyen neki tapintási orrocskája… – tette hozzá Elke.

És pontosan így is történt. Nimbynek már nagy gyakorlata volt gyerekként csetelésben, úgy fogalmazott, olyan helyesírást használt, olyan lassan írt, mint egy gyerek. Illetve ez utóbbit nem saját maga csinálta, volt egy kis programja, abba írta bele az üzenetet, aztán az küldte tovább a Messengernek minden leütés után szünettel, mert a gyerekek még keresgélik a betűket; ezalatt a pasinál a program azt jelzi, hogy a gyerek ír, de Nimby a rendes villámgyors gépelésével írhatja a szöveget.
  Szerencséjük volt. Öt perc múlva megjött az első válasz, és attól kezdve mindig gyakorlatilag azonnal válaszolt. Nagyon érdekelte a beszélgetés. Sajnálta, hogy olyan csúnyákat írt, ő nem rossz ember, és szívesen bocsánatot kérne. Jeanne közölte, hogy az anyukája nincs otthon, késő estig nem is jön meg, de megmondja neki. A pasas megköszönte. Tőle is bocsánatot kért. Egy ideig kínlódtak, mert hát nem volt közös témájuk, de mindketten szerettek volna randizni. Jeanne oldotta meg a problémát azzal, hogy neki nehezen megy az írás, folyton keresgélni kell a betűket, ráadásul a netbook le fog merülni és nem tudja, hol a töltője, amire a pasas rögtön mondta, hogy beszélhetnek telefonon is. Sajnos nem, mert anya magával vitte a telefont. Akkor találkozhatnak személyesen, örült meg a shindy. Vagy hát egyelőre tudja a cica, hogy shindy-e. Nem lehet, anya megtiltotta, hogy idegent engedjen a lakásba. És az utcára kimehet egyedül? Hát persze, felelte Jeanne írásban, élőszóban pedig megkérdezte:
  – Letelt már a félóra?
  – Le – felelte Vanessa. – A lassú gépelés miatt úgy megy a dolog, mint a szabadnapos csiga, de hát nincs mit tenni.
  Ezzel teljesen rabul ejtette Kissy képzeletét. Milyen egy szabadnapos csiga? Aznap nem csiga? De a mikró szavaiból világos volt, hogy a szabadnapos csiga lassúbb a dolgozó csigánál. De mitől? Az lett volna a logikus, hogy miután olyan sokat dolgozott… de vajon mit… a szabadnapján boldogan kiszalad a… a… valahová. Vagyis pont aznap gyorsabb. De hát ha Vanessa mond valamit, arra mérget lehet venni.
  Pierre félóra múlva ott lehet náluk, és visz neki valami szépet, majd meglátja. Hol találkozzanak?
  – Pizzéria, a boulevard Sembat-n – mondta Kissy, akinél már készenlétben volt a térkép.
  – Negatív – felelte Niala. – A vendégek sokaságában nem ismerjük föl.
  Kissy egy szempillantás alatt átröppent a párhuzamos utcára.
  – Aubert–Péri sarok, kint az utcán.
  – Jobb.
  Megszervezték a randit és elköszöntek.
  – És most? – szólalt meg Betty.
  – Most szépen elindulunk – mondta Pi. – Ráérősen.
  – Te szervezd meg a helyszíni csapatot – tette le Nimby a gépet –, én kérek pilótákat. Hat pilótára van szükségem, én majd navigálok.
  – Mennyire? – kérdezte egyszerre sok ezer kisegér.
  – Hatra – ismételte Nimby nyomatékkal. – A tucat fele. A kocka oldalainak száma. A ráérő törpék száma, miközben Hófehérke egyik társukkal helytelenkedik. Rémlik már ez a szám?
  – Maradj már, egérke – nevetett Kissy. – A bogarakat is föl akarod vinni?
  – Hát nem azért építettük őket?

A helyszínre induló csapat hat egeret számlált. Angélique, Vanessa, Molly és Pi ment Yves bácsi kocsijával, azzal gyorsabban haladnak, mint a mikrobusszal, úgy nézett ki, hétvégi csúcs van az utakon; Niala meg Chantal pedig motoron, ha a kocsi mégis elakadna. A légi csapatban nyolc egér volt. Discovery: Nique, Enterprise: Maverick, John: Kissy, Paul: Claude, George: Françoise, Ringo: Elke. Navigátorok: Nimby és Artu.
  A helikopterek természetesen bevetésre készen, feltöltve várakoztak a nappali asztalán, mint mindig. Nimby és Kissy erősítette föl rájuk a bogarakat, az új bogárleszállókra, amiket Nimby csak ezen a héten alkotott, s lám, máris éles bevetésen lehet őket kipróbálni. Két kis korong, külön állványon, amikre olyan rögzítőelemmel kerülnek föl a bogarak, mint ami a daru markolóját is összetartja. A vezérlőn ugyanazzal a gombbal lehet kioldani, s akkor a bogár felszállhat. Mivel a bogarak hatótávolsága kicsi, nem repülhetnek el egyedül Franconville-ből Saint-Denis-be – Johnt és Pault a Discovery viszi, George-ot és Ringót az Enterprise, és az ő adójuk közvetíti a jeleket a bogarak számára.
  A helikósdobozokat Vanessa és Molly fölkapta, berakták a kocsiba és már ott sem voltak. Nique és Maverick leült két sarokba, föltették a szemüvegeket, s a helikók egy szempillantás alatt eltűntek volna a távolban, ha…
  – Lenne szíves valaki kinyitni az ablakot? – érdeklődött Maverick barátságosan. Pierrette sikkantott egyet és esze nélkül rohant vissza a nappaliba.
  A helikók egy szempillantás alatt eltűntek a távolban. A Discoveryre fegyvert szereltek, az Enterprise-ra kommunikátort. Már kész volt a szoftver, ami kiszűrte a rotorzajt, bár sajnos ezt csak a gép saját zajával tudta megcsinálni, ha a két helikopter két-három méternél közelebb kerül egymáshoz, akkor már hallják egymás rotorjait. De ez majd csak a célnál lehetséges, most a Discovery kilencvennel száguldott háromszáz méter magasan, az Enterprise jócskán lemaradva, hatvannal követte. Tizenegy egész négy tized kilométer. Menetidő hét perc negyven, illetve nyolc perc harminc, számolta ki Kissy gyorsan fejben.
  – Oscar Kilo – mondta Nimby, amikor a Discovery több városnyi messzeségben könnyed lassítással megérkezett Bettyék háza fölé. – John, Paul, elszakadáshoz készülj.
  Kissy eddig táblagépen nézte, amit a Discovery lát. Most föltette a szemüveget, vezérlőt vett a kezébe, és átkapcsolt Johnra. A kép közepén hirtelen megjelent egy homályos folt, a Discovery egyik szélsebesen pörgő rotorja, s a távolban a táj megváltozott, John más irányba nézett. A HUD-on egy kis zöld fény mutatta, hogy a gép szilárdan rögzítve van a Discoveryn.
  – John kész.
  – Paul kész – hallotta Claude hangját.
  – Felszállás!
  Kissy lenyomta a kioldógombot és rányomott az elevátorra. A parányi helikopter hibátlanul fölemelkedett. Ahogy fordult egyet, meglátta maga mellett Pault.
  – Rendben – mondta Nimby –, szálljatok le és keressetek búvóhelyet. Discovery, India November, John, Hotel Echo, Paul, Hotel Charlie.
  A megadott irányokba fordultak és leszálltak a T alakú kereszteződés három oldalán egy-egy háztetőre.

– Huszonöt perc – jelentette Yvonne.
  – John felszáll – felelte Kissy, és föllibbent a háztetőről a magasba. Tett egy kört, a járókelőket pásztázta odalent. Arrébb egy étterem előtt motorbicikli parkol, Niala. Chantal a másik irányban egy mosodánál. A kocsi csakugyan elakadt, az N15-ös kijáratánál van valami galiba, de perceken belül itt lehetnek ők is.
  Tovább körözött, szép nyugodtan. Tökéletesen láthatatlannak érezte magát. A korán sötétedő őszi égbolton, húsz méter magasan repülő, apró sötétszürke bogarat lentről lehetetlen észrevenni, a rotorzaj akkor se jutna le a földre, ha síri csend lenne. Jelzőfénye nincsen.
  – Huszonhat perc.
  – Paul felszáll.
  Kissy keresett egy leszállóhelyet és letette a gépet. Kímélni kell az aksit, percenkénti váltásban járőröznek. A nagy gépek is kikapcsolva várnak két háztetőn. Átkapcsolta a szemüvegét Paul kamerájára.
  Huszonhét percnél föllibbent George, és néhány pillanat múlva száz meg száz pici torokból hangzott föl:
  – Ő az!
  A kereszteződésben egy férfi téblábolt, előbb az egyik sarkon, aztán átment a másikra.
  – Nem biztos, másfelé is figyeljünk – intette őket Niala.
  – John felszáll – mondta Kissy, átkapcsolt és indított. – Én járőrözök tovább, George, maradj az Alfa objektumon.
  – Vettem, John – felelte Françoise. – Megnézzük szemmagasságból. Leereszkedem egy fal mellett, ha felém fordul, akkor se vesz észre.
  A perc leteltével George leszállóhelyet keresett, Ringo átvette Alfa megfigyelését, Paul felszállt és járőrözni kezdett. Kissy épp csak megnézte, hogy a pasi ötvenes, kopaszodó, és pont olyan ballonja van, mint Columbónak – csak a detektív idejében ez még nem ment ki ősrégen a divatból –, s máris fölhangzott a cincogás: találtak egy Béta objektumot.
  – Ez fiatalabb – cincogta valamelyik fiú, Kissy nem tudott odafigyelni, egy teherautó dübörgött felé, gyorsan fölkapta a gépet a háztetők magasságába. A teher valószínűleg így is elment volna alatta, nem is emlékezett a magasságmérőre, de nem kockáztathatott. Helyet keresett, letette a gépet, kikapcsolt és átváltott Paulra. Ő most Bétát figyelte, egy kék dzsekis fiatalembert, aki a füléhez emelte a telefonját, s közben elindult a Péri utcán.
  – Béta nem valószínű – mondta Claude –, de rajta maradok.
  – Alfa ír telefonra – jelezte Elke. Kissy átkapcsolt Ringóra. A ballonos pasas a telefonján pötyögött.
  – Jelez a Facebook – mondta Jacques –, az emberünk ír.
  – Akkor Alfa pozitív – felelte Nimby. – Próbáljátok megnézni a képernyőjét.
  – John felszáll – jelentette Kissy, fölemelte a gépet, s mint a fal tövében osonó kisegér, Alfa mögé surrant és leereszkedett. – Nem elég tiszta a kép, túlságosan remeg a helikó. Közelebb araszolok.
  – Itt az üzenet – szólt Jacques. – „Én itt vagyok a bár előtt, te hol vagy?”
  – Indíthatod a választ – felelte Nimby.
  – Vettem, válasz indul.
  Egy pillanat múlva Kissy meglátta a pasas telefonján a videó kockáját. Johnnak persze nincs mikrofonja, de ahogy Alfa megnyomta a lejátszást, látszott egy pillanatra Eddie Murphy, aztán a rossz bácsi, amint azt mondja:
  – Ha azt hiszed, hogy átvágtál valakit, téged vágtak át. Téged most átvágtak.
  Kissy hibátlan reflexszel fölkapta Johnt, tudta, hogy a pasas aggodalmasan körül fog nézni. A fal mellé simult, onnan figyelte. Már mind a négy bogár a levegőben volt, a navigátorok szétküldték őket egy nagy négyszög sarkaira, s mind a négy a shindyt vizslatta, amint sietős léptekkel megindul az Aubert utcán visszafelé.
  – Sa monaso ak oma la taluk – jelezte Chantal már az új nyelven, hogy látja a shindyt, Kissy pedig őt látta, amint a motorját babrálja a sarkon, a pasas nem is néz felé, befordul a másik oldalra. Kissy rányomott az elevátorra és a gázkarra, John élesen fölvágott a ház fölé, kiröppent a bulvárra, az út közepén levő zöld sávon villamos ballagott, John mellett elhúzott valamelyik bogártársa, aztán meglátta jobbra fent a Discoveryt is, ő most aligha látja a pasast, nem akarja, hogy az észrevegye.
  – Itt John, Alfa tizenkét óránál, húsz méter, alattam – mondta Kissy, aztán zavarba jött. Naná, majd fölötte.
  – Ringo, egy óra, tíz méter.
  – George, három óra, húsz méter.
  – Paul, tizenkét óra, negyven méter, felzárkózom.
  – Itt a Discovery – szólalt meg az anyahajó –, a házak fölött repülök, készenlétben állok.
  – Itt Enterprise, jövök mögötted, Discovery.
  – Tintin vagyok, a hátatok mögött, helikók.
  – Itt Hercules, nagy gépek állj! A keresztutcába fog befordulni, fogadok, hogy ott parkol! Bogarak, tartsátok az iramot, titeket nem vesz észre!
  – Vettük – cincogta a hat pilóta, Kissy rányomott a karokra, fölcsapott a magasba, át a helyben lebegő Discovery fölött és onnan figyelte, ahogy a shindy csakugyan befordul a keresztutcába.
  – Itt Vörös Vezér – szólalt meg Vanessa. – Két sarokra vagyunk tőletek, állunk és várjuk, hogy merre indul a shindynk. Tintint látjuk is távolodni. Las Pik, alakíts ki stratégiát!
  – Vettem – felelte Las Pik, azaz ti tátá, India Yankee, Nimby. – John, maradj fent és figyeld az irányát, George kövesse két méteren, Ringo át az utca túloldalára, Paul, te kövesd magasabban.
  – Vettük!
  – Tintin a sarkon áll, ha erre jön ki, követem.
  – Hercules a túlsó sarkon áll!
  – A sárga Citroën vagy a fehér Volvo – mondta Kissy a shindy haladási irányát látva. – A közelebbi oldalon marad, tehát Hercules felé parkol.
  – Tintin, te maradj még – felelte Nimby. – Át is mehet még a túloldalra.
  De Columbo a sárga Citroën előtt megállt.
  – Hercules felé megy, indulj, Tintin!
  – Vettem, indulok!
  – Lassi! – csattant Elke. – Tintin, vársz! Látok rési nyitva jobb hátsó ablak, megkerül autó, beugor ablakon, te elmegy és elvoníti figyelemjét!
  – Negatív, nem férsz be a résen – mondta Kissy, aki éppen rálátott arra az ablakra.
  – De beférsz réset! Bízzad egéret! Tintin, most!
  – Jó, csináld – döntött Nimby. – De csak egyszer próbálkozhatsz. Ha sikerül, azonnal tedd le a gépet a sofőrülés mögé a padlóra és kapcsold ki a rotorokat. Ha nem, húzódj le a kocsi mellé.
  – Vettem! Gyere, Tintin!
  Kissy szorongva figyelte kismadárpozíciójából, amint a shindy kinyitja a sárga Citroën ajtaját, ugyanekkor Chantal kényelmes tempóban elmotorozik mellette, hátranéz, barátságosan int neki, a shindy ráfeledkezik a farmeres lány látványára, s már mondta is:
  – Gyerünk, Elke, most!
  A jobb hátsó ajtónál lebegő apró helikopter villámgyorsan fölugrott és besurrant a félig leeresztett ablakon.

Amíg a shindy beindította a kocsit, a bogarak a navigátorok irányításával odasereglettek a nagy gépekhez és leszálltak rájuk. Az Enterprise pár pillanat alatt fölvette George-ot és a házak fedezékében követte a shindyt. Ők is leszálltak a Discovery dokkjaira, de ahogy Kissy lenyomta a rögzítőgombot, a zöld fény nem gyulladt ki.
  – Itt John, a leszállómű nem jelez vissza.
  – Emelkedj föl és tedd le újra.
  Kissy háromszor próbálta, de John nem kapaszkodott meg, pedig a Discovery már le is szállt és kikapcsolta rotorjait, hogy könnyebb legyen.
  – Mechanikai hiba – állapította meg Nimby. – Húzd föl, egérke, a shindy már a sarkon jár, a Discoverynek indulni kell.
  Kissy fegyelmezetten fölkapta gépét, hogy a Discoverynek legyen helye felszállni. Az anyahajó beindította hatalmas rotorjait, s irdatlan, háromkilós testével, amin apró gyermekeként kapaszkodott Paul, fölemelkedett és búcsú nélkül otthagyta. John tehetetlenül nézett utána, a sarkon látta egymás mellett állni Tintint és a sárga Citroënt, aztán befordultak balra, s eltűntek. A két helikopter a nyomukban.
  – Senkit se szeretnék kiábrándítani – szólalt meg Tintin –, de teljesen fölöslegesen figyeltétek, hogy merre fog indulni. Ez ugyanis egyirányú utca volt.
  John ott lebegett Saint-Denis egy kis utcájának egy háztetője fölött, és várt.
  – Itt Vörös Vezér – szólalt meg a fülében Vanessa –, hol az az árva bogár?
  John átlibbent a háztetőn, lebukott a mélybe és meglátta Yves bácsi piros kocsiját. Egy pillanat múlva leszállt Angélique ablakon kinyújtott tenyerére.
  – Szia, kisbogár. Tessék, egérke, rakd be a dobozba, nem fog ártani, ha nálunk is van egy helikopter.
  Kissy lekapcsolta rotorjait és levette a szemüveget. Ismét Franconville-ben volt, a terasznak nevezett, amúgy négy fallal körbevett helyiségben, és Suzanne már nyújtott is felé egy pohár kólát.
  – Kösz, egérke.

– Szóval most van egy helikopter a kocsijában – nézett rájuk Betty, amíg a csapat követte Alfát.
  – Van – lelkendezett a zseb. – Láttátottátok kicsi helikót hogy besurrant ablakt, mint apró egér? Mikrókák állati nagyon zsenies, hogy ezek pici helikókat csináltak, és pilóta kisegér egyszerű fantasztikus, abszolút bescheiden én, hogy mondjamod bescheiden?
  – Szerény – nevetett Jennifer, de a zseb már nem törődött vele, mert éppen átölelték egymást Françoise-zal, és macskát is elsüthettek volna a fülük mellett. Kissy elgyönyörködött bennük. Helyes kisegerek, csupa szív mind a kettő, megérdemelték a boldogságot.
  – És hogy szerzitek vissza? – kérdezte Betty.
  – Hm?…
  – A helikoptert.
  – Kinyitjuk az ajtót és kivesszük – vont vállat Kissy. – Nem gond. – Fölocsúdott és ránézett a nőre. – Hát nem érted? A bogárnak GPS-e van, ő mindig tudja, hogy hol van, és amíg három kilométeres körzetben a Jerrynek csak egyetlen gépe megtalálható, addig mi is tudjuk.
  – Nahát…
  – Igen – mondta Nimby elégedetten –, annak az egérnek igaza van, zsenialitás és szerénység, e kettő jellemez minket. Az Enterprise nem tudott volna észrevétlenül besurranni az autóba, akármekkorára van nyitva az ablak. Pont jókor alkottuk meg a bogarakat. Jut eszembe, nem tetszenek a töltésmérőik, kicsit sok áramot használtatok ahhoz képest, hogy milyen keveset repültetek. Viszont a súlyukat már nem növelhetjük, mert akkor erősebb motorok kellenek, és megnő a zaj. Azt hiszem, a dokkokon töltőállomásokat fogunk elhelyezni.
  Kissy lelki szemei előtt megjelent a kép, amint a Discovery suhan a város fölött, két bogár szárnyal szembe vele, leszállnak a két nagy korongra, amikre föl van festve a H betű, s miközben a Discovery repül tovább, a korongokon biztonsági kötelekkel rögzített szervizesek futkosnak, újratöltik a gépeket, lemossák a szélvédőket, kicserélik a pilóták termoszát és oxigénpalackját, aztán a kis piros, villogó lámpás szervizkocsik szétfutnak, s a bogarak felzúgó rotorokkal a levegőbe emelkednek megint.
  De ilyen pici az egész.
  – Kissy?
  – Mivammá?!
  – Üdv köztünk. Azt magyarázom, hogy ha felszállnak ma még a bogarak, óvatosnak kell lenni az áramfogyasztással.
  – Nekem hiába mondod, az én bogaram Vörös Vezérnél van.
  – De te fogsz fölszállni vele, ha kell – felelte Vörös Vezér. – Beraktalak a dobozba, szépen rögzítettelek, egyelőre nézelődj, olvasgass, amíg odaérünk.
  – Ja… jó…
  – Figyelem, egérkék – szólalt meg Artu –, a célszemély letért a főútvonalról, Saint-Ouen főterétől délkeletre tart a rue Anselme-on. Discovery, Alfa Alfa November az irány. Enterprise, Alfa November November. Kapcsoljatok rá, csak ti tudjátok megnézni, hova megy be.
  – Vettük!
  A két helikó eddig több száz méterre oldalra húzódva követte a főutat, most elkanyarodtak és pillanatok alatt fölzárkóztak a sárga Citroënhez. A Discovery pontosan a kocsi fölé szállt és fölment ötszáz méterre, az Enterprise hátulról, jobbról, száz méteren suhanva figyelt.
  – Megáll – jelentette. – Kikapcsolta a motort.
  – A fenébe – mondta Pi. – Egy tehernek előttünk lehervadt a motorja, kerülnöm kell.
  – Itt vagyunk mögötted, Vörös Vezér, átcsúszunk mellette – felelte Hercules.
  – Kiszáll – mondta Maverick. – Mindjárt bemegy a házba. Van egy ötletem. Beszélgessünk el vele. Kérek engedélyt.
  – Ez nem a hadsereg – vágta rá Kissy –, menj és csináld!
  Az Enterprise hirtelen átszelte a távolságot és lelibbent a pasas elé, alig két méterre tőle. A Discovery követte.

Aligha lehet ennél ijesztőbb látvány, gondolta Kissy. Éppen disznóságot készültél elkövetni, s alig érsz haza, az orrod előtt a levegőben megjelenik két baljós külsejű légi jármű, sötéten néznek rád a kameraszemükkel…
  Hát a pasas rendesen meghökkent. Hát még amikor az egyik megszólalt kislányhangon.
  – Szia. Kiengednéd a kistestvérünket?
  – Jézusom! Ki a fene… kik vagytok?
  – Helikopterek vagyunk – felelte az Enterprise feddőn. – Én Malacka vagyok, ő pedig Fiona hercegnő. Kiengednéd a kistestvérünket?
  – Ho…ho…honnan?
  – A kocsiból, a sofőrülés mögül. Láttam a hátsó ablakból, hogy fejjel lefelé van, nyilván a rázkódástól, és így nem tud felszállni.
  A pasas a kocsihoz ugrott, fölrántotta az ajtót és benézett hátra.
  – Te jó ég, hogy kerül ez ide?
  – Berepült az ablakon és elbújt. Nyugodtan fogd meg és vedd ki, aztán fölszáll a tenyeredről. Majának hívják.
  A pasas benyúlt a bogárért, kivette, forgatta, nézegette.
  – És miért repült be?
  – Mert GPS van benne, és így könnyen megtudhattuk, hogy hová tartasz. Ha azt hiszed, hogy átvágtál valakit, téged vágtak át. Téged most átvágtak.
  – A pokolba! Szóval ti voltatok?
  – Mi voltunk. Nyújtsd ki a tenyeredet és tedd rá Maját, hadd szálljon föl. Ő még kicsi helikopter, szeret jókat röpködni az utca fölött, játszani a többi kis helikopterrel.
  – Hát ide figyeljetek – mondta a pasas, és Ringóval együtt a kabátzsebébe tette a kezét.
  – Paul felszáll.
  – George is felszáll.
  – Vörös Vezér Johnnak, kiveszlek, szállj fel és repülj oda, mindjárt megkerüljük a tömböt.
  – Vettem – mondta Kissy, a szemére húzta a szemüveget és fölkapta a gépét. A többi helikó helyzetjelzője alapján egy szempillantás alatt megtalálta őket, és hamar megtette a két saroknyi távolságot. Egykettőre ott lebegtek felhőben a pasas elképedt feje előtt, két nagy és három kicsi.
  – Szép család vagyunk, ugye? De egy még hiányzik, no, add vissza szépen.
  – És ha nem?
  Johnnak a szeme se rebbent – kamerája volt, nem szeme –, amint a Discovery negyedkört ír le a levegőben, megáll a kocsi szélvédője fölött fél méterre, és elsüti a fegyverét. A lövedék a sofőrülés előtt csapódott be és kis fehér foltot eredményezett. Persze nem ütötte át az üveget, de elég nagyot szólt. Még kétszer lőtt, s a folt nagyobb lett.
  – Ez fenyegetés? Ha nem adom vissza, engem is lelősz?
  – Nem tudom, te mondd meg. Úgy láttam, szakértője vagy a fenyegetéseknek.
  – Ki vagy te?
  – Malacka.
  – És azon kívül?
  – Malacka, a Morcos Helikopter. Hogy képzeled ezt? Maja nem a tiéd, és több száz eurót ér. Elrepüljek a rendőrségre és szóljak nekik?
  A pasas lehorgasztotta a fejét és kivette Ringót a zsebéből. Föltartotta a karját, a rotorok egy zizzenéssel beindultak, s a kis gép felcsapott a magasba.
  – Most egész este duzzogni fog. Még soha nem vágták zsebre, és kicsi még.
  – Oké, és még mit akarsz tőlem?
  – Mondj mesét Majának, hogy kiengeszteld.
  – Mesét egy játék helikopternek? Kislányom, én ebből már kinőttem.
  – Pedig muszáj lesz elmesélned, honnan vetted azt az őrületesen nagy pofát, amivel egy újságírót kettős gyilkossággal és számtalan különféle kínzással fenyegettél meg, miközben ahogy így elnézlek, csak egy kis köpcös kopaszodó nyikhaj sudribunkó stöpszli vakarékot látok – hirtelen feliratok jelentek meg Kissy előtt a HUD-on –, aki döngő léptű nagy igazságosztó Rugóláb Nyuszi seriffnek és Knight Ridernek képzeli magát, pedig amúgy Augustin Flambert-nek hívják, negyvenkilenc éves, de ötvenötnek látszik, lakik Saint-Denis-ben a rue Anselme-on, és raktáros valami PCRV nevű cégnél. Ezt már a hallgatóságnak mondom, hiszen kezdettől fogva videóra veszünk mindent. Tehát most szépen interjút adsz az újságírónak, akit zaklattál, aztán ő eldönti, hogy mit használ föl belőle. Az újságjánál vagy a bíróságon.
  Kis csend lett.
  – Tudod, mit gondolok? – emelte föl a pasas az ujját és a hangját is. – Ha te helikopterekkel játszadozol, akkor nem tudsz idejönni. És akkor fenyegetőzhetsz akárhogy. Ha az anyukád bármit közzétesz rólam, tönkreteszem, megértetted?
  Ekkor megveregették a vállát hátulról.

Így se sikerült szóra bírni. Majdnem megütötte Vanessát, de letett a tervéről, mert nagyon vérzett az orra. Angélique-től kapott egy papírzsebkendőt, aztán viszont kinyitották Vörös Vezér csomagtartóját, találtak benne egy csomó szerszámot és rögtön eszükbe jutott Bud Spencer és Terence Hill kikötői jelenete, amikor a rossz fiúknak egyik kocsiját a másik után verik szét. Erről jót beszélgettek, aztán Pi azt mondta, nem szívesen verné szét ezt a helyes kis kocsit, de ha muszáj, akkor legyen, egyelőre nem rakja el a kalapácsot – s ezzel ledobta a motorháztetőre. Akkorát szólt, hogy alighanem horpadást csinált és a festéket is leszedte kicsit.
  Kissy ezt már a Discovery kameráján át nézte, a bogarak visszatértek a dokkokra, Vanessa Johnt is rögzítette a helyén.
  – Ezt hogy érted? – kérdezte Pi, amikor a pasas azt mondta, hogy bepereli, és visszasétált hozzá. – Ki akarod fizettetni velem a kocsi rendbe hozatalát?
  – Aha – nyögte az az orrát babusgatva.
  – Jó – mondta Pi. – De akkor már én döntöm el, hogy mekkora számlát csinálok. Láttam itt egy építkezést, odaviszem a kocsidat és munkagépekkel ócskavassá zúzom. Csakhogy aztán nekem jobb ügyvédem lesz, mint neked, és évekig elhúzza az ügyet. A börtönből nehéz ám jó ügyvédet találni. Tudod, te gyilkossággal fenyegetőztél, azért pedig le fognak csukni, ha a madame feljelentést tesz. Mit gondolsz, honnan tudtuk a nevedet? A rendszámodat megírtuk a rendőrségre és ők megmondták. És várják a hírt, hogy le kell-e téged tartóztatni.
  Néma csend.
  – Tehát adsz interjút? Elmondod, hogy miért írtad le azt a rengeteg mocsokságot? Vagy a madame szépen közzéteszi és megkérdezi, hogy ki bérelt föl, csodálatos politikai botrányt kerít belőle, és lehet, hogy meg is bukik a kormány? Tőlem így is csinálhatjuk, rájuk szavaztam, de kit érdekel?
  Vanessa fölsétált a motorháztetőn és helyet foglalt a kocsi tetején.
  – A munkahelyed is kap a felvételből, meg persze épületes szövegedet is megkapják. Tudunk olyan nyomást gyakorolni rájuk, hogy kirúgjanak. – Tűnődve megvakargatta az állát. – Figyelj már, öreg, hogy megy ez? Én tizenhat éves vagyok, te negyvenkilenc. Harminchárommal több. Én tudom, hogy a tetteimnek következményei vannak, amikért felelősséget kell vállalnom. Oda fognak jönni hozzám és meg fogják kérdezni, hogy ezt meg azt miért csináltam. Amikor kilencévesen csokit loptam, pontosan tudtam, hogy utána föl kell szívódnom, mert ki fogják porolni a nadrágomat. Teveled hogy volt? Abban a harminchárom évben felejtetted el, hogy a tetteidnek következményei vannak, vagy már tizenhat évesen se tudtad?
  – Na idehallgass – mondta Flambert fenyegetően.
  – Odahallgatok én, csak a kezedet engedd le, mert valahogy még meg találom húzni, és a fájós kis nózidat nekicsapom a kocsitetőnek. Hallgatlak amúgy. Iszom a szavaidat.
  Flambert lépett egyet hátra, távolabb a kocsitól.
  – Ti senkik se vagytok ahhoz, hogy engem felelősségre vonjatok. Írtam pár dolgot, és akkor mi van?
  – Rendőr, ügyvéd, bíró, börtön, kártérítés, flamingó.
  – Flami… mi van a flamingóval?
  Vanessa kedvesen rámosolygott.
  – Tudtam én, hogy az első öt tétel nem lesz neked meglepetés. – Fölállt. – Jól van, én részemről megpróbáltam, nincs értelme vesződni ezzel az emberrel. A felvételt és az összes adatot átadjuk Bettynek és az ügyvédjének, tanúvallomást teszünk, aztán pereljétek ki a fejét a két füle közül. – Közben szépen végigsétált a kocsin és leugrott. – Ja, Augustin?
  – Tessék – sóhajtott a férfi.
  – Megjegyezted azt az orrost, amit adtam?
  – Hát meg.
  – Ide hallgass. A szervezetünk figyelni fogja Betty lakásának környékét, az iskolát, Betty munkahelyét, minden helyet, ahol a család megfordul. És a gyerek is kap rólad fényképet. Sőt figyelni fogunk téged is. Ha bármivel próbálkozol, hogy zaklasd őket, én magam verlek meg, és annak az orrosnak a párja csak a kezdet lesz. Aztán ahogy magadhoz térsz, már bilincs lesz a kezeden. Tudom, hogy most álmatlan éjszakákat szereztem neked, de te provokáltad ki.
  – Hát nem igazán. Tudod, az lehet, hogy sikerült egy nagy pofont adnod, de ha úgy alakul, olyat te is kaphatsz még.
  – No kitől? – nézett rá a kislány fitymálóan, és Kissy máris intett az egérkéknek, küldhetik a mentőket.
  – Tőlem. Legközelebb nem lesz ilyen szerencséd.
  A mikró odasétált hozzá.
  – Jó, lássuk, mekkora pofont adsz.
  – Ne provokálj, tökmag!
  – Mi lesz már? Kérvényt nyújtsak be? – Vanessa többször megtaszította Flambert vállát. – Te akarsz engem megütni, a föld leggyávább embere, aki nőket és gyerekeket is csak Facebookon mer fenyegetni? Egy bokszzsákot se mernél megütni, ha tudnál se! Meddig szobrozzak még, hogy a lankadt férfiasságod valami erőre kapjon?
  A pasas valami szitokkal meglendítette a karját és ütött. Kétszer. Harmadszor is.
  – De ne a levegőt csépeld, nem látod, hol vagyok? A levegőt ütni akkor is tudod, ha mi már elmentünk, ahhoz pont elég a pöttöm kis egód!
  – Ne táncikálj – horkant Flambert, és ütött.
  – Én táncikálok? Annak örülj, hogy nem téged táncoltatlak! Már legalább tízszer megüthettelek volna úgy, hogy reggelig nem állsz föl. Vigyázz, az autó!
  Késő volt. A pasas ökle nagyot csattant a karosszérián, aztán eléggé üvöltött és káromkodott.

Pi vezette a pasas kocsiját, őt beültették hátulra, Vanessa mellé.
  – Figyelmeztetlek, hogy ha rátámadsz a barátomra vezetés közben, akkor leütlek, mielőtt balesetet okozol. A kocsidat majd visszahozzuk ide, gondolom, nem kocsival akarsz majd hazajönni begipszelt kézzel. A kulcsot bedobjuk a postaládába.
  – Nem hiszem, hogy eltört volna – sziszegte Flambert.
  – Hát ezt majd a röntgen megmondja. Mi nem várjuk meg, de fogsz még rólunk hallani, többet, mint szeretnél. Betty közben eldöntötte, hogy beperel, és már írja rólad a cikkét. Haragszom rád, Augustin, és egy csöppet se szeretlek. Egyáltalán nem fér a fejembe, hogy tud valaki egy ostoba politikai véleménykülönbség miatt így kivetkőzni emberi mivoltából.
  – Nem fognád be a szád?
  – Hát azt éppen nem, de ha akarod, kaphatsz egy olyan pofont, amitől két napig nem hallasz az égvilágon semmit, csak éles süvítést. Legalábbis annál a csókánál, akit egyszer fültövön csaptam, két napig tartott. Egyébként is nagyon furcsállom a kívánságodat. A szám az enyém, azt mondok vele, amit akarok. Hogy jut eszedbe azt óhajtani, hogy befogjam? Bettynek is ilyesmiket vagdostál a képébe, hogy erről ne írjon meg amarról ne írjon. Betty mikor dumált bele, hogy te hogyan rakodj a raktárodban?
  – Honnan veszed, hogy én raktáros vagyok?
  – A Facebook-oldaladról. A rendszám alapján a rendőrség megmondta a nevedet, aztán megkerestünk Facebookon.
  – Ja, értem. Nincs átírva… azt a melóhelyet már otthagytam.
  – Mindegy, ha kell, megtaláljuk az új helyedet, ha másképp nem, követünk, amikor munkába mész. Tudod, a helikók. Szóval amíg betegeskedsz, gondolkozz el azon, hogy végeredményben ki a fene vagy te, hogy beleszólhass, hogy ő miről ír. Azt megteheted, hogy nem olvasod a lapját. Sőt azt is megteheted, hogy pályázol a főszerkesztői pozícióra, onnan tényleg beleszólhatsz, hogy miről írjon. Viszont amit eddig műveltél, azt nem teheted meg. Büntetés jár érte. No, megvan már a hihető hazugság, hogy mit akartál a gyerekkel az utcasarkon?
  A hirtelen kérdés megzavarta a pasast, erről eddig még nem is beszéltek.
  – Mit?… én csak…
  – Te csak?
  Flambert durcás hallgatásba burkolózott.

– Óriási repülődés volt! Rengeteg kicsi bogárok mint felhő körbe shindy fejének! És kicsi vörös nordnémet zsebike huss be ablakt, füle se behajol, mint mikor surranik cicától!
  Kissy maga is elég lelkes volt. A hat gép mesteri összhangot mutatott be, több mint tíz kilométerre hazulról, s a bogarak is igazi hasznos eszközökként vettek részt a harcban, pedig egészen kicsi volt a teljesítményük és még alig tesztelték őket. Ez volt a tűzkeresztségük, és jelesre vizsgáztak.
  A sok boldog kisegér még aznap este megszavazta a helikopterpark bővítését. Nimby azt mondta, ebben az ügyben a gépek létszáma döntő fontosságú volt, éspedig a bogaraké, mert azok tudták a shindyt a felfedeztetés veszélye nélkül megfigyelni. Ezért ő akar egy igazi anyahajó-helikoptert, amelyik sok – mondjuk féltucat – bogarat tud magával vinni, és az újratöltésükről is gondoskodik, hiszen a bogarakból éppen azért kell sok, mert keveset tudnak repülni.
  – Van még ötletünk – mondta Vanessa már másnap délelőtt, indulóban a műhelybe. – Legyen egy nagy helikopter minden egérlakta városban, mert kellhet, és gyártsunk egy-egy bogarat mindenki számára.
  – Cin-cin? – kérdezték többen is.
  – Well, mice. Telefont mindenki hord magával, és a helikóvezérlő programunk remekül megy rajta. Akármikor, akárhol szükség lehet egy gépre. A bogár elfér egy nagyobb gyufaskatulyában, magaddal viszed, előkapod, a telefonról elindítod és mész.
  – Cin-ciiiin – mondta elragadtatva Maverick –, a suliban a mugli gyerekek állandóan a fülemet rágcsálják helikós videókért, de akkor láthatnának is egy gépet repülés közben.
  – Akkor meg azért rágcsálják a füledet, hogy repülhessenek is – vágta rá Claude.
  – Márpedig nem repülhetnek – közölte Kissy. – Az alapítvány gépeit csak egér vezetheti.
  – Az fix – bólintott Maverick. – Össze is törhetik a gépet, eszemben sincs a kezükbe adni.
  – Vagy saját magukat – tette hozzá Nimby. – Vagy egy járókelőt. Ha mondjuk negyvennel repülve fejbe csapnak valakit, hát az többet nem kel föl.
  Erre kis csend lett.
  – Ezt nem gondoltam volna – mondta Christian.
  – Tanultál pedig fizikát. Vedd a bogarat tíz dekának, röpítsd el szolid negyvenes tempóban, tömeg és a sebesség négyzetének szorzata törve kettővel az mennyi?
  Kissyt megzavarta a hirtelen információáradat, de magában visszajátszotta a mondatot és bambán kibökte, hogy nyolcezer.
  – Nyolcezer micsoda? – érdeklődött Christian.
  – Egérke! – csattant föl Nimby. – Ha nyolcezerrel fejbe talál, akkor te már nem fogod megkérdezni, hogy nyolcezer micsoda!
  Frappáns válasz ahelyett, hogy nem tudom, állapította meg Kissy, viszont ő is tanult fizikát.
  – Egérke, szerintem itt nincsenek a mértékegységek közös nevezőre hozva. Az SI-rendszerben kilogrammban mérjük a tömeget és méter per szekundumban a sebességet. A bogár egytized kilogrammot nyom, negyven kilométer per óra az… negyvenszer öt kétszáz, osztva tizennyolccal az tizenegy méter másodpercenként, és akkor ezzel számoljunk. Tizenegy a négyzeten százhuszonegy, egytizeddel szorozva tizenkét egész egy, annak a fele hat, és mivel energiát számoltál ki, ennek joule-ban kell lennie. Hat joule.
  – Az mennyi? – kérdezte Christian.
  – Fogalmam sincs.
  – Nem sok – felelte Nique.
  – Akkor mégse öli meg a helikó, ha negyvennel fejbe találja? – kérdezte Maverick olyan hangon, mint aki azon nyomban ki is akarja próbálni.
  – Lehet, hogy nem – vont vállat Nimby –, de ne derüljön ki. A gépeket sem akarjuk összetörni, nem azért vannak. Úgyhogy jegyezzétek meg, hogy hat joule éppen megfelel nyolcezer micsodának.
  – Szerintem nem az a fő gond, hogy mit lehet velük összetörni – szólalt meg Vanessa, és rávigyorgott egy szembejövő párosra, gyerek és kutya, akik meglepve nézték a rengeteg hátizsákos, hajpántos egeret. – Ezek jóformán bárhová el tudnak repülni észrevehetetlenül, és kamera van rajtuk.
  – Mikrofon is lesz – szúrta közbe Nimby.
  – No lám. Eszményi kémeszközök, és szívem szerint jobban örülnék, ha minél kevesebben tudnának róluk, nem hiányzik, hogy a környezetünk elkezdjen azon filózni, nem kémkedünk-e utánuk. Mi csak shindyk után fogunk, ha kell, de ezt nem szeretném folyton magyarázgatni.
  – Hoppá – mondta Christian.
  – Mi hoppá?
  – De hiszen én tudom, melyik Maverick szobájának ablaka.
  Maverick fölrobbant és gombafelhőként terült szét Franconville őszi latyakos utcái fölött. Néhány érthetetlen szitkot vakkantott és üldözőbe vette a srácot, aki nevetve menekült előle, aztán befordultak az egyik sarkon. Mire a csapat is odaért, nyomuk se volt a keresztutcában.
  Kissy füle rezgett az izgalomtól. Utol fogja érni, és persze összeverekszenek, aztán a verekedés ölelkezéssé alakul, az pedig csókolózássá, ledobják a hátizsákokat és a ruhájukat, és az avarban egereznek szenvedélyesen, és úúúúúgy megfázik mind a kettő… három hétig nyomják az ágyat, de persze ugyanazt az ágyat, egymás mellett, szorosan összebújva, mert kell a meleg…
  Sejtelme sem volt, milyen közel jár az igazsághoz.
  A két kisegér a műhelynél érte csak utol őket. Hátizsákjuk, minden ruhadarabjuk megvolt. A menet végén surrantak be az épületbe, aztán valahol később váltak külön, Kissy mindenesetre kereste, de nem látta Christiant a közelben, amikor pár perc múlva elkapta Maverick fülét és behúzta az iroda melletti kis szerszámraktárba.
  – Na?!
  – C-c-cin-cin?
  – Megcsókoltad?! – kérdezte Kissy azon a hangon, amin egy főnök kéri számon az alkalmazottján, hogy egy nagyon fontos ügyet elintézett-e. Végül is ez éppen elég fontos.
  – Nnnnem…
  Kissy sóhajtott.
  – Hát?
  – Hát… utolértem… kicsit verekedtünk…
  Kissy most jött rá, mi olyan ismerős neki. Maverick füle. Az övé szokott éppen ilyen piros lenni.
  – És?
  – Hát… kicsit átölelt.
  Suhogó zaj töltötte be a kis helyiséget: Kissy füle.
  – És?
  – Semmi. Jöttünk utánatok.
  – De nem csókoltad meg.
  – Nem…
  – Ő se téged.
  – Ő se…
  Kissy diónyi fejecskéjében a dolgok logikus rendben voltak tartva. Nem fértek volna el másképp. Márpedig ez így nem volt logikus.
  – Miért nem? – követelte a választ.
  – Hát mert mi… – Maverick fölpillantott rá – nem vagyunk szerel…
  A tökéletesen értelmetlen, irreális mondatot szerencsére soha nem fejezte be. Egy végtelennek tetsző másodpercig döbbenten bámult Kissyre, majd kirohant a kamrából, egy-két pillanat alatt megtalálta a fiút a nyüzsgő egerek tömegében, és gondolkodás nélkül a nyakába ugrott. Kissy vibráló fülekkel nézte, amint hosszú, szerelmes csókban forrnak össze, és végre megveregethette a saját vállát.

A melléképület eddig nem tartozott a műhelyhez, Yves bácsi most vette meg a szomszéd telket, de neki nem ez a kis épület kellett, hanem a mögötte álló nagy, amiben valaha gyártottak valamit, de rég tönkrementek, fillérekért adták el az ingatlant, csak szabaduljanak tőle. Ez a kisebb volt az irodaház, kétszintes, lent egy tárgyaló, két kisebb iroda, teakonyha, fönt megint irodák, a tárgyaló fölött egy nagy irattár, kiterjedt üzleti levelezés hűlt helyével, de az üres polcokat otthagyták. Yves bácsi és az alkalmazottai egyáltalán nem léptek a házba, az évek óta érintetlen volt, éppen ezért Nimby először is keresett egy takarítócéget, akik pár napja jártak itt, tisztaság volt.
  – Hát a két nagy terem egyikéből klassz edzőterem lenne – mondta Vanessa. – De zuhanyozókat csak a másikban rendezhetünk be, a ház többi része egyáltalán nem elég huszonöt egér gyors kimosására.
  – Akkor a földszinten kell lenni a zuhanyozóknak – mondta Angélique.
  – ?…
  – Egy fal alatt mindig lenni kell egy másik falnak, ami a súlyát tartja.
  – Nem kell falat építeni – mondta Claude –, kétoldalt fölszerelünk sorban zuhanyrózsákat.
  – De a két zuhanyozót szét kell választani – mondta Molly –, á, már látom, mi jár a fejedben. Ne is álmodj róla, egérke.
  – Hát azt pedig nem tudod megakadályozni, hogy álmodjak róla.
  – Talán mégse arról kéne ábrándoznod, hogy Molly mellett zuhanyozol – szólalt meg Nique csípősen, és Claude már el is indult felé.
  – Remek ötlet. Van más jelölted?
  – Hát majd meglátjuk – nevetett a lány, és Kissynek megint vibrálhatott a füle.
  – Viszont ma nem tarthatunk itt edzést – mondta Pierrette.
  – Persze, nincs hol lezuhanyozni – bólintott Vanessa.
  – Edzeni sincs hol.
  – Igaz is – kapott Nimby az órájához –, örülnék, ha előkerülne az a cég, akik megvették a bútorokat. Nem szekálhatom őket, végül is ők fizetnek minekünk.
  – Majd megjönnek – vont vállat az egere. – Nézzünk körül az irodákban, és gondolkodjunk a hasznosításukról. Hétfőn pedig fölhívom Masson urat, szükségünk lesz építészre, nekik ez filléres ügy, de a konzorcium tagjainak remélhetőleg elvállalják.
  – És melyikünk tagja a konzorciumnak? – kérdezte Caroline.
  – Többen is az apáim közül, Elkéék, egyre többen. Minket nem a konzorcium alapított, de elég korán tudomást szereztek rólunk, és mindig segítettek, mi cserében apró szívességeket teszünk, például a házukba látogató betörőknek beverjük az orrocskáját. – Kissy csettintett a nyelvével. Emlékezett arra a betörővadászatra három évvel ezelőtt. – Szóval úgy hiszem, elvállalják, tervezéssel, kivitelezéssel együtt, nekünk pedig majd elő kell teremtenünk az árát. Mivelhogy az épület nem az alapítványé, tehát nem is kívánhatjuk tőle, hogy kifizesse az átalakítást.
  Később aztán nem egészen így alakult. Masson úr nagyon kedvelte Vanessát, és úgy gondolta, egy ilyen apróságot, mint egy irodaépület átalakítása egérlyukká, igazán megcsinálhat neki önköltségi áron is. Akkor pedig arra ne legyen gondjuk, mondta Gérard Parmentier, aki Masson úr szomszédja és régi barátja volt, és szintén nagyon kedvelte Vanessát.
  A bútorzat egyetlen igazán jó állapotban levő része az irattár három sornyi fémpolca volt. Az bárhol a világon egy elemekből összecsavarozható fémpolc lesz. De a tárgyaló nagy asztala és székei kopottak, karcosak, az irodák bútorai még rozogábbak. Székek, íróasztalok, szekrények. Mindent kinyitogattak, és találtak némi papírhulladékot, egy ősöreg kvarcórát, aminek láttán Nimby csettintett a nyelvével, rakat bele elemet és besorolja a gyűjteményébe, és egy csalódott kisegeret.
  – Hát téged mi lelt? – ment oda Vanessa a kicsi vörös nordnémet zsebegérhez, akinek látványosan lógott a füle.
  – Nem találódik fiókákban, amit zsebike vágyódik – sóhajtott a kislány.
  – No mit?
  – Köteges gyerekpornó! – csillant föl a szeme. – Egyik irodaember volt nagyon pedofil, tartotta itt gyűjtövényet kicsi gyerekek fotóiakat, és megszűnte munkája nem tudta elvisződni!
  Sóhajtottak. Hát az tényleg klassz lett volna, ha innen nyomozást indíthatnak, de az összes fiókban csak szemét volt vagy az se. Némelyik be volt zárva, hoztak pár szerszámot a műhelyből és feltörték őket.
  – Itt lesz a gyerekpornód – mondta Artu Elkének az első ilyen fióknál.
  – Á, nem hiszek már én. Csak unalmos dologok, öt kiló heroin, Brieftáskáben hamus pénz, ilyesmik.
  – Hamis.
  – Vagy az, esetleg, dobozben.
  Megint sóhajtottak, de most nem a vágyakozás miatt. Kissy már érezte, hogy a kislányt a szerelem se lesz képes megtanítani franciául, pedig Françoise-ba igazán szerelmes. Ők kaptak egy picike szobát a padláson, a műhely mellett, tényleg csak egy ágy fért el benne, meg Nimbyék is elvonultak külön, egy alagsori szobácskába, mert ők csak ilyenkor lehetnek együtt. Mindenki más a fiú- vagy lányszobában aludt, egymás hegyén-hátán pakolták le a rengeteg egeret, hoppá!
  Ahogy Kissy idáig jutott a gondolatmenetben, rájött, mire kell ez a ház, és ki is mondta.
  – Hát elképzelhető éppen – vakargatta Nimby az orra tövét. – De elég nagy munka. És nemigen hiszem, hogy ha két rendes méretű zuhanyozót alakítunk ki, akkor marad hely két rendes méretű hálóteremnek.
  – Nem is kell. Csak két kisebbfajta. Vagy épp csak egy kisebbfajta, ahova egynemű egerekből vonul át három-négyszáz. A többiek maradnak a villában.
  – De hisz pont az a jó az egészben – húzta az orrát Vanessa –, hogy együtt lehetünk.
  – És ha még többen leszünk? – nézett rá Nimby.
  – Egyelőre még ne nagyon farigcsálj fél dióhéjból bölcsőt.
  – Úgy értem, ha jövőre is rendezünk tábort és néhány ezer új kisegeret avatunk.
  – Hát azt nem tudom. Majd akkor kitaláljuk.
  Megjöttek a fiúk a szerszámokkal és egykettőre feltörték a fiókot. Papírok voltak benne, számlák meg üzleti levelek.
  – Hat-hét évvel ezelőttről – lapozgatta Vanessa –, amúgy is csődbe mentek, nincs kinek elküldeni, kidobom az egészet. Nyitogassátok csak, de ha bármelyik fiók tele lenne aranyrudakkal, nem mentek volna csődbe.
  – Hacsak elvesződítették kulcst nem – jött a cincogás Kissy könyöke mellől.
  – Ja, konyhát és kamrát mindenképpen be kell rendeznünk – folytatta a mikró, és bezúdította a papírköteget a szemeteszsákba –, edzés után még több sajtot falunk föl, mint máskor. Az kétségtelen, hogy ez a ház kicsi lesz nekünk, de hát nem akarunk ideköltözni. Télire lehetne egy edzőtermünk, ennél sokkal többet ne várjunk. Jaj, egérke, holnap hívok fűtésszerelőt is, hát itt évek óta nem volt fűtve, az egészet át kell vizsgálni. Lássuk csak. Mathieu-t nem hívhatom, mert amíg azzal a vidéki munkájával el nem készül, ki se mozdul onnan. Megpróbálom majd Léontine férjével, sőt, őket hívhatom most is.
  S már kopogott is az óráján, morzéban utasítva, hogy kit hívjon.
  Vanessa mindenkit ismer, mindent el tud intézni, bólintott Kissy. Megint, mint ilyenkor általában, eszébe jutott az az elveszett kislány sok-sok évvel ezelőtt.

– Mondjátok csak, nálatok van valamelyik csodahelikopteretek? – kérdezte Yves bácsi telefonon, Kissy épp a szállítókat nézte, amint szétszerelik a polcokat.
  – Mind itt van – felelte.
  – Át tudnátok hozni az egyiket?
  – Repülve nem jó?
  – Dehogynem. Hátul vagyunk a nagy épületben, és szeretném, ha megnézne valamit.
  Szorgos egérkezek valahol a földszinten kinyitottak egy dobozt, s az aktív kamerák listáján megjelent az Enterprise. Kissy elnézte, amint kiröppen az ablakon és beszáguld a másik házba. Ott azelőtt gyártottak valamit, de a valamimegmunkáló gépeket már elvitték. Egy nagy üres hodály volt az egész, a falakon és a mennyezeten kábelek futottak, és Yves bácsi ezeket nézette meg a géppel.
  – Itt is szét van szakadva – állapította meg Nimby.
  – Igen, tönkrement itt minden. Erre legalább két napunk rámegy.
  – Hívj szerelőt – tanácsolta Kissy.
  – Az rengetegbe kerül, majd megcsináljuk.
  – Vanessa biztos tud valakit.
  – Tud – nevetett a mikró. – Mikorra kell?
  – Ráér hétfőn reggel. De majd beszélnem kell velük, mielőtt jönnek, a létra magasságáról meg mindenfélékről.
  – Vettem, intézkedem.
  Az Enterprise kirepült az épületből, de nem tért haza, felröppent a város fölé, sétálni ment. Kissy is, de idelent, kilépett a házból, körülnézett a telken. Végül is itt rengeteg hely lenne kibővíteni ezt az irodaházat, és Yves bácsinak az utcafronti rész nem is kell. Viszont ez elég sokba kerül, és az alapítvány pénzét nem használhatják, ha egyszer nem az övék az ingatlan. Ráadásul, tűnődött tovább, a fekvése se jó, Franconville túlságosan kiesik.
  Ahogy sétálgatott, rájött a megoldásra. Ha az alapítvány vesz magának saját ingatlant, arra már költhetnek a pénzből. Egy kétszintes épület, felül a közösségi helyiségek és a diszpécserszoba, ahol egyenruhás, tányérsapkás kisegerek figyelik a képernyőket, s ha riasztanak, az ügyeletes csapat már rohan is a rudakhoz, lecsúsznak a garázsba és vijjogó szirénákkal indulnak.
  Akár shindyt figyeltek meg a közelben, akár cicát. Hiszen nem félnek semmitől.
  S ebben a pillanatban egy fa tövéből kibukkant a cica.

– Persze shindynek jobban örültél volna – bólintott Françoise, s lenézett a macskára az emeleti ablak biztonságából.
  – Hát jobban.
  – Berendezhetnénk neki itt egy sarkot – tűnődött a zseb –, vennénk tányérkát meg macskakaját, és ő őrizné a Frédi Kettő Bázist.
  – Aha – vigyorgott a másik zseb –, csak cica erre halandó lesz nem. Szomszédnek cicája, nem kóbor, csak figyelte orrocskán egérszagt és jötte néződni. Kövér, ugyanis. Ezért nem üldözte téged, mert most ett és tudi, hogy lesz itt még sokan egérek vacsira, válózhat.
  – Válogathat. Az olvasást már teljesen abbahagytátok?
  – Nem, miért?
  – A nyelvtudásod szemernyit se javult.
  – Hát mással is el vagyunk foglalva – sóhajtott Françoise boldogan, és az egere nevetve bújt oda hozzá.
  Tavasz van, gondolta Kissy. A naptár meg az időjárás le van ejtve. Nique és Claude között is egyre nagyobb az egyetértés, s most már Maverick és Christian füle is egymás mellett billeg. A csapatban dúl a szerelem.
  Lepillantott a kertben szemlélődő cicára, és nem félt tőle. Ha be akarná kapni őt, huszonnégy társa rántaná vissza a farkincájánál fogva.

De hát nem volt tavasz, csak a szívükben. Nyúlós, latyakos november volt, az egérfüles hajpántokat fülvédőre, sapkára cserélték, a jerrys pólóra kabátot húztak. Nimby és a fiúkölykök brigádot alakítottak, és a helikopterek összes elektromos alkotórészét bevonták műanyag fóliával, mert olyan nedves volt a levegő. Kissy néha úgy érezte, ő se bánná, ha bevonnák műanyag fóliával. Nimby igazán tervezhetne egy készüléket, ami megfogja a hazatérő kisegeret a két végén, és szépen kicsavarja belőle a vizet.
  Volt alkalma átázni, akkor is, amikor épp nem esett az eső. Elment Franconville-be és felügyelte a villanyszerelőket, mert Yves bácsiék ki se látszottak a munkából, Nimby suliban volt, hát ő állt ott a szerelőcsarnokban és dirigálta őket.
  Elment annak a ligának a rendezvényére és elmondta, mivel foglalkozik az alapítvány, aztán megverekedett egy gyermekvédővel, aki föltette a kérdést, hogyan védik meg a gyerekeket olyan támadóktól, mint ő – jogos kérdés volt, mert több mint két méterre nőtt, százhúsz kilót nyomott, és az mind izom volt, nem zsír. Kissy először is bemutatta, hogy a pasasnak esélye sincs őt megütni, mert mire a hatalmas mancsát meglendíti, addigra ő a másik oldalán van és akármit csinálhat vele, aztán vigyázva hasba rúgta, amitől a pasas eléggé nyögött, Kissy pedig később, már a tárgyalóasztalhoz visszaülve elmagyarázta, hogy ha nem kellett volna ügyelnie, hogy ne okozzon igazi fájdalmat vagy éppen sérülést Bernard-nak – még az összecsapás előtt összetegeződtek –, akkor háromszor ilyen gyorsan rúghatott volna, és Jackie Chan legyen a talpán, aki azt ki tudja védeni.
  Elment Franconville-be és konzultált az építésszel, akit Vanessa szerzett, elment Franconville-be és felügyelte a fűtésszerelőt, akit nem Vanessa szerzett, mert akit ő tudott, az megbetegedett, Jean-Fran kerített egy másik szerelőt.
  Aztán hazament, mármint a franconville-i házba, mert már lefagyott a farkincája, benyomkodta a kódot a számzáron – a szárzámon, ahogy Elke átkeresztelte –, üdvözölte Ködöcskét, bement a kapun, bement a házba, üdvözölte Ködöcskét, lepakolt, forró vízzel lezuhanyozott, üdvözölte Ködöcskét, aztán csinált magának egy forró teát, közben nem mulasztva el üdvözölni Ködöcskét, aki a teafőzés alatt kivételesen csak kétszer kérte.
  – Téged persze nem zavar a hideg, mi?
  Ködöcske lendületes csóválással válaszolt.
  – Gondoltam. Jó vastag bundád van, meg hát az őseid valaha szarvasra meg medvére vadásztak a tundrán. Nimby mesélte. Elvileg az enyémeknek is ott kellett lenniük, talán az egyik ősanyám éppen a te egyik ősapád lába elől futott be a fagyökerek közötti odúba, aztán kikukucskált egy darab dióval a mancsában, hogy utoléritek-e a szarvast. Mivelhogy a sajtot akkoriban még nem ismerték – tette hozzá magyarázólag, és fölkelt, hogy kisétáljon a kaputelefonhoz.
  – Ki az?
  – Nicolas – felelte egy férfihang. Kissy nem ismert semmilyen Nicolas-t, de hát végül is ő nem is itt lakik. Megnyomta a gombot és beengedte. Elvégre egy szál magában van egy idegen házban, fürdőköpenyben, törülközőből csavart turbánban. Az érkező pedig férfi. Minden lehetőséget ki kell használni. Legrosszabb esetben ott a bokszzsák.
  A férfi egy nagy ládát hozott a kezében és meglepve nézte Kissyt.
  – Jó napot… maga… bocsánat, azt hittem, hogy madame Blanchard az.
  – Ő még nincs itthon.
  – Értem. Szóval ezt a pár szerszámot hoztam, Nimby már tud róla. Itt jó lesz?
  Kissy bólintott, s Nicolas letette a ládát az egyik sarokba.
  – Maga… – nézett Kissyre, ahogy fölegyenesedett – ugye nem maga Nimby barátnője?
  – Nem, de mondhatni a nővére vagyok.
  – Aha, tudom már – vigyorgott a pasas. – Maga is azok közül való, akik a rossz fiúkat verik.
  – Ennél többet is teszünk: rendőrkézre juttatjuk őket.
  – Igen, hallottam róla. No, ha látja Nimbyt, megmondaná, hogy ráér a pénzzel, amíg megjövök Svédországból?
  Kissy megborzongott.
  – De hisz ott még vacakabb lehet az idő, mint itt!
  – Az bizony meglehet. Tudom a járást, ne kísérjen ki, még megfázik. Viszlát.
  Kissy eldünnyögött egy viszlátot, alig csalódottan. Amikor a pasas említést tett a Jerryről, ő már tudta, hogy itt nem lesz molesztálás, és közben arra is rájött, hogy senki se fogja molesztálni, aki bármelyik egérhez becsönget. Azok mind tudnak a Jerryről, és eszük ágában sincs az életüket kockáztatni. Ez pedig azt jelenti…
  Nyílt az ajtó, Kissynek fölcsillant a szeme, a pasas csakis azért jöhetett vissza, hogy mégiscsak rávesse magát a kisegérre.
  – Elnézést, de úgy tűnik, hogy bezáródott mögöttem a kapu, kiengedne?
  – Hogyne. – Kissy megnyomta a gombot a kaputelefonon, s a pasas távozott.
  …azt jelenti, hogy… számoljunk egy kicsit… a Cheesebooknak száztíz tagja van ez idő szerint, és vegyünk melléjük átlagosan még kettőt, aki nem tag, de nekik családtagjuk, házastársuk, gyerekük. Az háromszázharminc ember, vonjunk le harmincat a kisgyerekek fejében, bár aligha van annyi. Háromszáz ember közvetlenül vagy közvetve napi kapcsolatban áll az alapítvánnyal, és bárkinek tud róluk beszélni. Vegyünk kétszáz embert azoknak a gyerekeknek és családtagjaiknak fejében, akiket megmentettünk. A shindyket ne számoljuk, mert őelőlük titkoljuk a létezésünket. Vegyünk ötszáz rendőrt és egyéb szakembert, akikkel a Jerry már együtt dolgozott. Ez összesen ezer ember. Most tegyük föl, hogy egy ember átlagosan tíznek mesél az alapítványról. Az összesen tizenegyezer ember, aki tud róla.
  Kissy csüggedten kortyolgatta a teáját, de nem mulasztott el egy kis gyümölcsöt és sajtot is enni hozzá. Julie néni így találta pár perccel később, amikor hazaért. Sok háziasszony sikít és székre ugrik, ha táplálkozó egeret talál a konyhájában, de hát Julie néni szokva volt hozzájuk, így csak megkérdezte, mi baj.
  Kissy elmondta.
  – És ez miért gond?
  – Volt itt egy pasas, szerszámokat hozott Nimbynek, alig pár perce ment el.
  – Csak nem… próbálkozott nálad?
  – Hát épp ez az! – fakadt ki Kissy. – Hogy próbálkozott volna, amikor mindent tud rólunk? Amit tízezer ember tud egy alig ötvenmilliós országban, az nem titok. A törülköző alatt nem is látszik a fülem, ez a pasas mégse próbálkozott semmivel, mert itt talált ebben a házban, és tudta, hogy laposra verem. De így hogy verjek bárkit laposra?
  Julie néni letette a táskáját és csendesen annyit mondott:
  – Azt hiszem, bolond vagy, kislányom.

Dr. Julie néni elmekórtani szakvéleményét megerősítette dr. Yves bácsi is, aki épp akkor ért haza, amikor Kissy már indulni készült, eddig segített Julie néninek a ház körül, később pedig a Cheesebookon jó néhány további orvos állította, hogy Kissy bolond. Köztük dr. Vanessa, aki viszont kijelentette, hogy ő maga éppen olyan bolond, mint Kissy, mert az is elszomorítja, hogy ilyen gyorsan nő, és ha molesztálják is, az már nem számít pedofíliának. Noha kicsi maradt és csak épp hogy nem lapos, de hát a törvényes korhatárt vitathatatlanul betöltötte, és az arca, modora, fellépése egyértelműen mutatja, hogy nem nyurga tízéves, hanem kicsi, fiús alkatú tizenhat éves. Georges emlékeztette, hogy Nimbyvel azért alhat együtt majdnem minden hétvégén és a szünetekben, mert elég nagy már hozzá, amire a mikró fölnézett rá.
  – Apa, én azért alhatok Nimbyvel, mert én elég nagynak tartom magunkat. A törvény felőlem a két szép szemét is kisírhatja.
  – Fenét a törvény, nekem kellett volna közbeavatkoznom, ha hozzád nyúl, amikor még nem voltál elég érett… persze, tudom, ha ezt megtette volna, én már nem is látom viszont élve…
  – Ugye?! – vakkantotta a mikró diadalmasan. – A zsebek szüleivel is éppen ez a helyzet.
  Georges pislogott; Kissy két gépen látta őket, ők persze élőben egymást.
  – Mármint mi?
  – Mármint azért látjuk őket életben, mert nem szóltak bele a lányaik kapcsolatába.
  – Hát, tudod, azért tizenhárom évesen ez egy kicsit még meredek.
  – Érettség kérdése, nem életkoré, az imént beszéltük meg. Elég érettek hozzá. Nekünk az egeremmel vannak dolgok, amikhez még nem vagyunk elég érettek, ezért azok még nem történhetnek meg.
  – S honnan tudni, hogy valaki elég érett hozzá?
  – Érzi azt az egér.
  – Nem, úgy értem, a zsebekről te honnan tudod?
  – Nekem nem kell tudni, elég, hogy ők tudják.
  Kissy vigyorgott, de mégis komolyan. Azon vigyorgott, ahogy a kislány ezeket előadta, dacos képpel, mint aki arra számít, hogy ellentmondanak neki, miközben pontosan tudja, hogy az apja a lényegi részében egyetért vele, csak olyan kérdésekben van véleménykülönbség, mint a zsebek életkora és érettsége.
  Márpedig Françoise egyéb téren is elég érettnek tűnt pár nappal később, amikor kiosztotta a történelemtanárát, aki elítélőleg nyilatkozott az arabokról, a terrorizmus miatt, de őbenne egerére talált, mert a kislány kijelentette, hogy ő tiszteli a tanárok és a felnőttek tekintélyét, mindaddig, amíg azt nem arra használják, hogy vállalhatatlan nézeteket töltsenek a fiatalok fejébe, márpedig az arab világban van mondjuk ezer terrorista vagy egymillió, ő nem tudja és nyilván senki se tudja, de ezért egymilliárd becsületes embert leterroristázni aljasság, sőt ha a világon élő összes arab egy kivétellel mind terrorista lenne, az az egy kivétel akkor is kivétel, és mellesleg francia terroristák is vannak. Éppenséggel Levallois-nak is van híres szülötte, Augagneur őrmester az idegenlégió első menetzászlóaljától, aki hős ugyan, hiszen visszaszerezte a bank aranykincsét, de azért lepuffantott egy-két franciát is.
  A tanárnak fogalma se volt, ki az.

A pasas épp csak kiszállt a kocsijából, amikor a lány kilépett a szomszéd kocsi mögül. Jacques feléje fordult.
  – Jó estét, doktor úr.
  – Maga az, Henriette?
  – Nem.
  – Ne tréfáljon.
  – Biztos benne, hogy mindketten azonosak vagyunk önmagunkkal?
  – Hogy érti ezt? – a kérdés már gyanakvón hangzott, s a doktor tett egy kézmozdulatot a nadrágzsebe felé.
  – Ne kapkodjon! Csak semmi hirtelen mozdulat. Tudja, valamelyik kocsi irányából egy pisztolycső szegeződik magára.
  – De hát mit akar voltaképpen?
  – Tudja azt maga.
  – Henriette, magának fogalma sincs, mit művel. Egész idő alatt azon voltam, hogy segítsek az apján.
  – Ez kedves magától, és bizonyára befolyásolna is, ha a jó öreg Gustave az apám lenne. Fizettem neki, hogy szerepeljen az apámként, mert tudtam, hogy így juthatok el magához. „Doktor úr!” A maga barátai éppen olyan gazemberek, mint maga. Ha azért fizettem volna Gustave-nak, hogy süsse meg magát parázson, azt is megtette volna.
  – Milyen kedves, hogy nem ezt a megoldást választotta.
  – Holnap ilyenkorra azt fogja kívánni, bárcsak inkább megsüttettem volna élve.
  – Tudja, Henriette, vagy bármi is legyen a neve, én szívesen folytatnám magával ezt az eszmecserét, de várnak a betegeim.
  – Irène.
  Jacques tett egy félkört kettejük között, hogy a lány másik oldalát lássa.
  – Rendben, tehát kedves Irène…
  – Nem én vagyok Irène. Az anyám. Irène Lamartine. Mary Jenkins. Frida Schwarzenberg. Anneluise Bartholdy. Ismerősek ezek a nevek, „doktor úr”?
  Csend. Hosszúra nyúló, nagy csend.
  – Hermannstrasse 145 – folytatta a lány. – Beszéltem azzal az úgynevezett orvossal, akinek maga ezt az egész csodálatos új életet köszönheti. Beszélt, mint a vízfolyás. Magnóra mondott mindent, és aláírt nyilatkozatot adott. Még meg is köszönte, hogy elmondhatott mindent. Harminc év börtöntől menekült meg. Ne aggassza magát az anyag miatt, nincs nálam. Olyan helyen van, ahol soha nem találja meg. De ha én eltűnök, eljut mindenhová, ahová maga nagyon nem szeretné. Mit szól ehhez, Herr Schultze?
  Csend. Jacques visszafordult a férfi felé.
  – Vagy szólítsam inkább Kalasnyikov elvtársnak? Ez közös bennünk, imádjuk gyűjteni a neveket. Mondjuk a Kalasnyikov elvtárs legalább vicces, hiszen maga soha nem használt Kalasnyikovot. Nekem nem volt ilyen fantáziám, amikor kitaláltam azt a nevet, hogy Jürgen.
  – Szóval maga volt.
  – Én. Maga persze a jó öreg Mosbachra gyanakodott, és megölte. Eszébe se jutott, hogy egy levélre nő is írhat férfinevet.
  – Látja, ez tényleg nem jutott eszembe. De van valami, ami viszont magának nem jutott eszébe, Henriette.
  – Éspedig?
  – Hogy ha Mosbachot nem a stuttgartiak ölték meg, hanem én, akkor a halála előtt nekem fecsegte el, hogy Duhovszkij lebukott. Vagyis tudok arról, hogy a csoportot felszámolták, és pontosan tudom, hogy ebben a mélygarázsban kettőnkön kívül egy árva lélek sincsen, se pisztollyal, se anélkül. Mármost lehet, hogy maga tud levelet írni, Henriette, vagy akárhogy is hívják, hiszen a kedves mamájának se Lambert volt az igazi neve, viszont nem tud bánni a fegyverrel. Azt hiszi, nem jöttem rá, miért lőtte szét Rakosnik feje körül a könyvespolcot?! Mert pocsék céllövő, kisasszony!
  A végén már ordított, és felemelt pisztollyal megindult a lány felé, Jacques előtt megállt, s ahogy a lány beugrott a kocsi mögé, kétszer elsütötte a fegyvert. Egy pillanat múlva Kissy előrerontott, kirúgta a kezéből a pisztolyt, és egy sor erőteljes ütést mért az arcára, azaz csak próbálta, mert Schultze kivédte mindet. Ő is ütött, de az ütés célt tévesztett. Kissy szélvészként megpördült és rúgott, a habszivacs talpú cipővel alig érintve a férfit, aki hátratántorodott és fejjel nekizuhant egy kocsi oldalának. Még el se terült a kövön, amikor Kissy, végig háttal Jacques-nak, elővette a pisztolyát és két méterről az egész tárat belelövöldözte.
  – Igaza volt, pocsékul lövök – szólalt meg a háta mögött, Jacques mellett Marie. – Ezért inkább jó sokat!
  Kissy leengedte a fegyvert és várt, továbbra is háttal Jacques-nak, amíg Schultze kiszenvedett.
  – Ennyi – szólalt meg Pierre. – Köszönöm, jó volt.
  Kissy odaugrott a halotthoz.
  – Nem rúgtam meg, Martin úr?
  – Köszönöm, jól vagyok – mondta a férfi –, de ha fölsegít, azt külön megköszönöm.
  Kissy szolgálatkészen nyújtotta a kezét, talpra segítette, aztán megfordult, Jacques felé, aki alig látszott a steadicam mögött, köpcös, szakállas emberke.
  – Jó volt?
  – Nagyon baró – bólogatott –, bírom, ahogy mozogsz. Király. Tudsz így mozogni lassabban is?
  – Hé, észlény – Marie megkopogtatta az operatőr fejét –, biztos a bizgentyűiddel játszottál, amikor Pierre megmondta, hogy a kislány igaziból is péppé ver bárkit.
  – Én csak el akartam hívni táncolni!
  – Aha, tudjuk, mit hívsz te táncnak.
  Marie odajött Kissyhez. Egyforma magasak voltak, egyforma volt a farmerjük, a dzsekijük és a szőke parókájuk, de szemből nem is hasonlítottak egymásra.
  – Kislány, ha filmes karriert akarsz csinálni, egyvalamit jegyezz meg. Soha ne higgy el pasinak semmit, mert mindegyik csak a bugyidat akarja lehúzni.
  – De hát nekem is ez a célom – nevetett Kissy. – Amikor nem filmezek, pasikat fogok.
  – Minek? – hökkent meg a színésznő.
  – Hogy ne ők fogdossanak kicsi gyerekeket.
  – Jééééé…
  Kissy nem tudta meg, hogy akivel végzett, az melyik hatalom ügynöke voltaképpen, és miért ölte meg a lány, azazhogy ő maga, meg hogy ki az a rengeteg ember, akiknek elsorolták a nevét, de még hazafelé a motoron is ezzel játszott. „Tudom ám, Mitchell, hogy maga igazából Kowalski!” „Akkor rosszul tudja, Jackson, mert én Hansen vagyok, igazából Mortimer!” „Haha, csakhogy én nem vagyok Jackson, Jacksont megöltem, én vagyok (zöldet jelzett a lámpa, hirtelen nem jutott eszébe több családnév) Chaton!” „Azt maga csak hiszi, hogy Jacksont ölte meg, az igazából Johnson volt!”
  Bolond egy műfaj, de sebaj, keresett egy kis pénzt és elszórakozott ezzel két órát. Muszáj csinálni valamit, amíg az egérkék megtalálják a módját, hogy kapják el a fórumozó shindyket. És szívességet tett Pierre Serrault-nak, azt mondta, égre-földre nem talált alkalmas dublőzt, mindenki túl magas, túl kövér, túl elfoglalt vagy túl influenzás. Kissyvel szerencsére nemrég találkozott Beaulieu-ben, így tudta a magasságát, és pont itt forgattak Auteuilben, hát elhívta, ő pedig kinyírta neki ezt a jóvágású kémet.
  Jövőre főgonoszt is öl!

– Well, mice. A három admin privát gyűjteményében, amit Rövidkarajnak neveztünk el, több mint ezerkétszáz kép található. Alaposan átvizsgáltuk mindet, fölvettük a rendőrségi adatbázisba, minden megtehetőt megtettünk. Az eredmény nulla. A képek negyedrészénél azonosítottuk a gyerekeket, mármint nem mi, hanem a rendőrség arcfelismerő szoftvere, nekik a személyazonosságuk is ismert. Tíz-tizenöt éves fotók. Sokat közülük már láttunk máshol, még ismerős is van, Muk, akiről a mi jóvoltunkból nem készül többé pornó. Marad kilencszáz kép, egész pontosan száztizenegy különböző gyerek. Az azonosításuk reménytelen, feltehetően nagy részüket olyan régen fotózták le, hogy azóta teljesen megváltoztak. De nekünk nem is a gyerekek azonosítása kellene, az a rendőrség dolga. Mi azt szeretnénk, ha lenne legalább egy gyerek, akit az egyik adminnal kapcsolatba hozhatunk, akiről tudjuk, hogy a szomszédja vagy az unokahúga, teljesen mindegy. Akitől eljuthatunk hozzá. Az eredmény nulla. Egyvalamit kivéve.
  Nimby megköszörülte a torkát és ivott egy korty narancslevet.
  – Jézusmáriáról tudjuk, hogy komolyan… a lehető legkomolyabban abuzálja az ötéves lányát. Persze kértek képet is, de nem rak föl. A másik kettőnek csak olyan gyerekek vannak, akiket be akarnak cserkészni, de elég jól haladnak. Gyakorlatilag bármikor megjöhet az értesítés, hogy Rick vagy Frodo lefektetett egy nyolc- vagy tízévest, de fiatalabbak is vannak a vadászterületükön. Ez minden. Egyetlen esélyt látunk. Mondd el te, egérke.
  Vanessa rámosolygott párjára a képernyőkön át, és odahúzott egy másik táblagépet maga elé.
  – Jézusmáriának van a szerveren egy titkosított adatbázisa. Másfél kilobyte mindössze. Körülbelül hetente, néha valamivel ritkábban változtat rajta. Persze fogalmunk sincs, mi van benne, lehet, hogy ételreceptek. De hátha valami fontos. Az egeremmel kitaláltuk, mit lehetne tenni. A védelmet nem lehet feltörni, viszont átírhatjuk a programot. Nimby kivette a rendszerből a titkosítót és átírta úgy, hogy amikor a jelszót megkapja, küldje el nekünk. Persze nem a mi címünkre, és nem is egyenes paranccsal, bár kicsi a valószínűsége, hogy az adminok pont a kódnak ezt a részét fogják nézegetni. A megváltoztatott kódot persze a szolgáltatónak kell betenni az eredeti helyére, ez nekik a biztonsági előírások meg mit tudom én, mi miatt pár napba beletelik. Akkor már csak meg kell várni, hogy Jézusmária kinyissa ezt a dokumentumot, és megtudjuk, mi van benne.
  – Legrosszabb esetnek megfőzösz a kajareceptekt – érkezett a szaktanács Kielből.
  – Legrosszabb esetben cica van benne – vitatta a másik zseb.
  – Cicától nem féli kisegér úgyse.
  – Egy pillanatig még szakadjunk el a cicáktól – kérte Nimby. – A fórum képanyagát Hosszúkarajnak neveztük el…
  – De miért? – kérdezte Jacques.
  – Mert ebben nem ezerkétszáz fotó van, hanem tizenhatezer, és csupa disznóság.
  – Ó…
  – Szóval a Hosszúkaraj azok a képek, amiket minden tag láthat. Ezeket is föl kell dolgozni. Úgy gondoltam, hogy nem mindegy, hogy egy egérre ezerötszáz kép jut vagy csak hatszáz, tehát a kölykök közül is toborozni fogok önkénteseket. A toborzás kész, mindannyian önként jelentkeztetek. Van egy leírás arról, hogy mit kell vizsgálni a képen és a kísérőszövegben, ezt olvassátok el, tanuljátok meg és alkalmazzátok. A gép mindenkinek azonos mennyiségű képet asszignál, a csoportokat egyben tartva. Nézzétek végig és dolgozzátok föl. Beszéltem, cin-cin.
  Az alapítvány két pártra szakadt. A kisfülűek egyáltalán nem helyeselték, hogy a gyerekek pornóképeket nézegessenek. A nagyfülűek viszont rámutattak, hogy tizenhatezer képet kell végignézni. Ez is része az egérségnek, és tudomásuk van gyerekekről, akiket éppen most akarnak ezek az alakok behálózni, akárhol lehet valamilyen információ, ami alapján rájuk találhatnak, egyszerűen nem ér rá a dolog.
  Végül a szülők oldották meg hatalmi szóval: a kicsiket letiltották erről, és ők maguk vállalták a feladatot. Bevontak néhány olyan kisfülűt is, akinek nem is volt egér gyereke. Végignézték a képeket és elolvastak mindent a fórumban, kevesebb mint egy hét alatt.
  Georges mindannyiuk véleményét fogalmazta meg, amikor azt mondta, ez a legvégső határa annak, amit hajlandó megtenni az alapítványért.

– Aki pedofil, ne politizáljon – jelentette ki Nimby, amikor Molly és François anyja megtalálta egy beszélgetésben, hogy mi Rick véleménye a polgármesteréről. Egy parkosítási probléma került terítékre, annak folytán, hogy egy kislányt parkban fotózott le valaki – a képet a netről szedték, teljesen legális volt, ruha volt rajta –, és amikor erről beszéltek, Rick kifejtette a véleményét a parkosításról. Persze nem nevezte meg se a települést, se a polgármestert. De madame Lavanant fölismerte, mert ők is ott éltek és foglalkozott az üggyel. Rick Colombes-ban él.
  – Lehet, hogy naponta elmegyünk mellette az utcán – mondta François.
  – Ez meg fog változni, ha elkapjuk és sikerül rábizonyítani valamit abból, amivel dicsekszik – felelte Nimby. – Például az a lány a bulin őszerinte is nemi erőszak volt.
  – De az már húszéves.
  – És? Attól még büntetendő.
  – Ja persze…
  – Keressük meg a lányokat – szólalt meg Molly.
  – Hogyan? – kérdezte anyja.
  – Azt írta, hogy osztálytársak. Kilencévesek. Tehát negyedikes elemisták. Tegyük föl, hogy a valódi nevüket használja. Van egy iskola, amelyikben három negyedikes barátnőt úgy hívnak, hogy Francine, Yvette és Virginie. Hány ilyen osztály lehet?
  – Azt nem tudom – felelte Nimby –, de Colombes-ban harminckilenc iskola van.
  – És? Ha mindenki kettőt fölhív, ötvenet is megkérdezhetünk.
  – Nem lesz az úgy jó – sóhajtotta Kissy. – Nem fogják telefonon megmondani. Hivatalos megbízólevéllel kell odamenni egy felnőttnek. Vagyis nekem.

A bajuszos, jóképű, kicsit pocakos igazgató meglepve vette át a megbízólevelet, és rögtön a fejlécen megakadt a szeme.
  – Nocsak. Rendőrség? Nem látszik rendőrnek, ne haragudjon.
  – Nem is vagyok az. Egy polgári alapítványtól jöttem, benne is van a levélben.
  – Érrrr… tem – dünnyögte az igazgató elgondolkodva, amíg a levelet olvasta. – Aha. Szóval nyomoznak. S milyen ügyben?
  – Erre nincs jogom válaszolni magának.
  – Hanem?
  – Három gyereket keresünk, de csak az életkorukat és a keresztnevüket tudjuk. Ezért be kell tekintenem a nyilvántartásba.
  – Gondolom, nem árulhatja el, mivel gyanúsítják őket.
  – Dehogynem. Semmivel. Megvédeni szeretnénk őket attól, hogy bűncselekmény sértettjeivé váljanak.
  – Úgy. – Az igazgató tűnődve nézegette Kissy rendes igazolványát és a Jerry-igazolványt, aztán visszaadta őket a megbízólevéllel együtt. – Nem haragszik, ha felhívom a rendőrséget?
  – Szó sincs róla. Egészen nyugodtan, már három igazgató megtette.
  – Tehát végiglátogatják az iskolákat.
  – Igen, ez a nyolcadik hely, ahová eljöttem. – Kissy fölállt. – Kint leszek a folyosón, amíg informálódik.
  – Köszönöm. Néhány perc az egész.
  Kissy kisétált a folyosóra, ahol töméntelen gyerek nyüzsgött, mint általában az iskolai folyosókon minden szünetben. Második napja járta az iskolákat és több gyereket látott, mint életében összesen. Ha az utolsó iskolában akad nyomra, akkor gyakorlatilag találkozik a nyolcvanezer lakosú város összes iskoláskorú gyerekével, kivéve akik aznap hiányoztak vagy mondjuk pont a vécén voltak, amikor ő ott járt. Ja, meg akik az emeleten vannak.
  – Elnézést, ön kicsoda? – állt meg előtte egy tanárnő.
  – Az igazgató úrhoz jöttem.
  – Akkor miért nincs bent nála?
  – Telefonál, ellenőrzi, hogy ki vagyok és igazat beszélek-e – mondta el Kissy legalább tizenötödször. Az előző iskolában hárman is kifaggatták.
  – Értem. Elnézést.
  – Kérem.
  A tanárnő továbbment, de még visszanézett rá. Óvatosak. Elég értékes holmi egy gyerek, itt pedig legalább egymillió nyüzsög belőlük.
  – Tehát mit tehetek önért? – kérdezte az igazgató, amikor Kissy visszament.
  – Látnom kell a gyerekek névsorát, osztályonkénti bontásban.
  – Azt hittem, megmondja azokat a neveket.
  – Sajnos nem tehetem. Bizonyára gyorsabb lenne így, hiszen ön ismeri a gyerekeket, de a felügyelő úr nem engedélyezte, hogy bármilyen adatot kiadjak.
  A felügyelő urat Mathieu-nek hívták, Castelli kereste meg a kedvükért. Egykettőre elintézte a megbízólevelet saját hatáskörében, és várja a jelentést az eredményről.
  – Hát kérem. Itt is van, tessék.
  Kissy gyorsan átfutotta a pár oldalas listát, az egészet, mert járhat valaki egy osztállyal feljebb vagy lejjebb is, meg hát nem is biztos, hogy Rick kormeghatározása pontos.
  De negyedikesek voltak mind a hárman. Egy osztályba jártak.
  Francine Marlier, Yvette Vally és Virginie Pontin.
  – Úgy látom, megtalálta őket – hallatszott az igazgató hangja szárazon.
  Kissy fölkapta a fejét, hirtelen rebbenő fülekkel. Jobban kell uralkodnia az arcán. És ha az igazgató cicát tartott volna az irodájában?
  – Igen – megköszörülte a torkát –, igen, megtaláltam őket.
  – És nem árulhatja el, hogy kik azok.
  – Nem, semmiképp. Ezért az összes gyerek lakcímére szükségem van, hogy az övéket kiírhassam.
  Már a kezében volt a telefonja is. Az igazgató kicsit nyomogatott a számítógépen, aztán fölkelt és helyet mutatott Kissynek az asztal mögött.
  – Eszerint nem őket fogja megkeresni, hanem a szüleiket – mondta, kicsit távolabb sétálva, hogy ne lássa, Kissy mit ír. – Vagy azt már a rendőrök?
  – Ezt még nem tudom, igazgató úr.
  Gyorsan kijegyzetelte a szülők nevét és címét, és megköszönte a segítséget.
  – Én is tudomást szerzek majd róla, hogy mit értek el? – érdeklődött az igazgató.
  – Hát… ha sikerrel járunk, akkor a rendőrség letartóztat valakit, én pedig fölhívom önt és elmondom.
  – Egy pedofilt – bólintott az igazgató.
  – Igen. Reméljük, hogy idejében rábukkanunk, mielőtt kárt tesz bennük.

A terv ekkor már megvolt. Amikor véget ér a suli, mindhárom lányt várják otthon. Az Enterprise-t elvitték Mollyékhoz három bogárral, Nimby rakott rá egy harmadik bogártartót. Amint megvannak a címek, a bogarak elrepülnek a lányokhoz, az Enterprise a közelükben marad, hogy biztosítsa a kapcsolatot, és a bogarak figyelnek. Persze nem a levegőből, keresnek majd megfigyelőhelyet, ha csak a kamera működik, nem fogyasztanak sokat. Ma csak azt akarják megtudni, hogy néznek ki a lányok. Csütörtök van, és Rick hétvégenként szokott velük találkozni, nem mindig egyszerre, hol így, hol úgy. Holnap már a suli előtt állnak lesben és követik őket.
  A terv azonban csak addig működött, amíg meg nem tudták a címeket. Virginie: rue des Avants negyvenhat. Családi ház. Yvette és Francine: rue Gabriel Péri, két szomszédos lakótelepi ház, az egyik nyolcemeletes, a másik tíz.
  – Ide rengeteg gyerek fog ma hazajönni – mondta Vanessa, mialatt Kissy kifelé ballagott az iskolából –, ide fölösleges bogarat küldeni. Lássuk csak. Egy a háromhoz az esélye, hogy pont Virginie lesz az, akivel Rick holnap elsőként találkozik. Vagy holnapután, még ezt se tudjuk.
  – És Rick szerint a hétvégén előrébb jut valamelyikkel – jegyezte meg Angélique.
  – Ezt már legalább háromszor írta – mondta Nimby.
  – És lehet, hogy mindannyiszor úgy is volt, hol ezzel, hol azzal, sok fokozatban lehet egy gyerek bizalmába férkőzni. Vagy lehet, hogy még tízszer leírja és egyszer se sikerül neki. Nem vállalhatjuk a kockázatot. Új tervre van szükség, egérkék.
  Kissy leült a motor mellett egy padra és gondolkodott.
  – Hát – mondta – nekem ugye csak akkorka fejem van, mint egy dió.
  – Mindannyiunknak csak akkorka fejünk van, mint egy dió – jegyezte meg Vanessa.
  Ez komoly gond volt, és nem is tudták megoldani. Kissy ezért elüldögélt a padon másfél órát. Pár perccel kicsöngetés előtt megint bement a suliba és megkereste azt az osztályt. Szépen megvárta a tanítás végét és benyitott.
  Ahogy a rengeteg szempár rászegeződött, már tudta, hol követte el a hibát. Nem ellenőrizte, hogy nem jár-e ide cica is. De hát most már mindegy. Sziasztokot mondott a gyerekeknek és odament a tanárnőhöz.
  – Jó napot, madame. Kissy Chaton vagyok a Jerry Alapítványtól. Beszélnem kell három tanítványával.
  – Milyen ügyben?
  Kissy eltette az igazolványát és átadta a rendőrségi megbízólevelet.
  – Rend… – a tanárnő elharapta a szót. – Értem. Tehát mit kíván?
  Kissy az osztályra nézett.
  – Melyikőtök Francine Marlier, Yvette Vally és Virginie Pontin?
  A megnevezettek zavartan felálltak. Három kilencéves kislány, teljesen átlagosak, minden különösebb ismertetőjel nélkül.
  – Hol lehetnénk magunkban, madame?
  – Hát… akár itt, hiszen vége az órának…
  – Köszönöm.
  Kissy fesztelenül lecsüccsent a tanári asztal szélére, úgy várta meg, hogy a zavart és gyanakvó osztály kelletlenül kiszivárogjon. A tanárnő maradt.
  – Magunkban, madame.
  – De kérem, nekem jogom és kötelességem itt lenni.
  – Ez nem kihallgatás és én nem vagyok rendőr, madame. Nem vádoljuk őket semmivel.
  – Akkor mit akar tőlük?
  – Erre nincs jogom válaszolni magának.
  Fölkelt, odament a lányokhoz, kihúzott négy széket a padok közül és körbe állította. A tanárnő kiment, becsukta az ajtót. Leültek. Három riadt, gyanakvó arc.

– Hát jó. Szóval én Kissy vagyok és a Jerry Alapítványtól jöttem, hogy a segítségeteket kérjem. Igazából jobb lenne egy cukrászdában vagy akárhol, ahol kellemesebb, de nem tudom, hol van az, akit keresek, és nem akarom, hogy meglásson veletek együtt. Ti mindhárman ismeritek, én nem tudok róla semmit. Férfi, valószínűleg egyikőtöknek sem rokona, általában hétvégén találkoztok vele, de lehet, hogy nem egyszerre. Nem tudom, hogy a világ mit tud arról, hogy miért találkoztok, de őneki egészen más célja van a találkozásokkal, mint amit a szüleitek hisznek. Lehet, hogy ti már tudjátok az igazi okát, ezt sem tudom. Azt tudom, hogy meg szokott titeket simogatni, hogy hol, azt nem tudom, de a popsitokat egész biztosan. Legalább egyikőtöket látta bugyiban, de lehet, hogy anélkül is. De ez csak a kezdet. Sokkal többet akar tőletek, és én azért jöttem, hogy ezt megakadályozzam.
  Erre elég nagy csend lett. A lányoknak szemlátomást nem volt ínyére a téma, és nem is úgy tűnt, mintha elhinnék, amit mond. És nagyon pirosak is voltak.
  – Szexet akar – közölte Kissy tárgyilagosan. – Nem tudom, mennyit kapott meg abból, amit szeretne, de biztos vagyok benne, hogy még távolról sem mindent. Nem tudom, mennyit tudtok arról, hogy a szexbe mi minden fér bele, de bármit is hallottatok, ennek az embernek a kívánságlistája sokkal hosszabb. Súlyos testi és lelki sérüléseket fog nektek okozni. És ha lehet, ne játsszuk el, hogy fogalmatok sincs, kiről beszélek, mert pontosan látom rajtatok, hogy nagyon is jól tudjátok.
  Csend.
  – Az alapítvány azt is tudja, hogy ez az ember már több bűncselekményt elkövetett, egy lányt megerőszakolt, többeket megvert, és vannak homályos utalásaink arra, hogy valószínűleg megölt egy férfit. Ha kézre kerül, megtudhatjuk, mi történt voltaképpen. Ha nem találjuk meg, akkor ti lehettek a következők. A pszichológusunk szerint tipikus bűnöző alkat, aki előbb-utóbb mindenképpen elkövet valamit, újra meg újra. Gondolom, a barátainak tartjátok magatokat. Nem azok vagytok, hanem a célpontjai.
  – Ez nem igaz! – csattant föl az egyikük, a szőke; Kissy időközben rádöbbent, hogy nem tudja, melyik melyik.
  – Mi nem igaz?
  – Igenis a barátai vagyunk. Soha nem csinált velünk semmi rosszat, és nem is fog! Te nem ismered őt!
  – Ebben igazad van. Nem ismerem. Ismertessetek össze vele, hogy én is lássam, milyen rendes ember, és akkor elmegyek.
  Megint csend. Kissy lehajolt a széke mellé tett hátizsákjához, kinyitotta és kivette a táblagépét.
  – De addig is ezt érdemes megnéznetek.
  A középsőnek adta. Egy költői részlet volt rajta a három admin privát levelezéséből, amit most a suli előtt üldögélve választott ki a csapattal.

– Öreg, ezt a kiscsajt hanyatt vágom, ha addig élek is. Még a neve is ínycsiklandó, Virginie, ezt mondjuk leírom, több százezer van belőle, de ilyen feneke egynek sincs. Könnyebb rávenni, hogy levegye a szoknyáját, mint némelyik egyetemista kis lotyót. Yvette-tel már nehezebben megy a vetkőztetés, de azért halad, még pár délután és lekerül róla minden. Francine a legszégyenlősebb, de csináltam róla is pár olyan fotót, amiket nem szeretne megmutatni anyucinak, úgyhogy a kezemben lesz, amikor akarom.
  – Na és mikor akarod?
  – Még várok pár hétvégét, idomuljanak, de hogy mindhárom meglesz még az idén, az fix. A szilveszteri bulit négyesben töltjük az ágyban.

– Ez nagyjából az egyetlen részlet, amit megmutathattam, és ezt is egy kicsit meg kellett cenzúrázni, mert igazából disznóbb volt – adta meg a kegyelemdöfést Kissy, amikor a lányok elhűlve fölnéztek a képernyőről. – Sokat írt rólatok, és ennél még sokkal, de sokkal disznóbban. Ez egy betegség, úgy hívják, hogy pedofília. A barátotok szexuális zsákmánynak tekint benneteket. Ez nem lenne baj, ha csak bent a fejében gondolná, de ő már csinált veletek olyan dolgokat, amik rossz hatással vannak a fejlődésetekre, és még több ilyen dolgot tervez. Le akar titeket fektetni. Még az idén, olvashattátok, vagyis heteken belül. Márpedig biztosak lehettek benne, hogy ez nektek még jó pár évig korai lesz. Ezért ez bűncselekmény, és börtön jár érte. Eltehetem a gépet?
  Visszaadták, eltette.
  – Úgy kerültem ide, hogy sikerült kideríteni, melyik városban él, és sorra jártam az iskolákat, kilencéves lányokat kerestem, akiket Virginie-nek, Yvette-nek és Francine-nak hívnak. Persze csak reméltük, hogy a valódi neveteket használja. Ja, elfelejtettem mondani, hogy a barátaival rendszeresen cserélget képeket, amik gyerekeket ábrázolnak szex közben, és biztosak lehettek benne, hogy a ti képeiteket is megkapják, aztán továbbadják az ő barátaiknak, idő múltával eljutnak bárhová.
  – Rólunk nem csinált képeket – mondta a szőke, megköszörülve a torkát.
  – Még nem, szerencsére. De az is sorra került volna hamarosan. Nézzétek, mi öt éve foglalkozunk ilyen… mi a baj?
  A fekete hirtelen változott meg, lehajtotta a fejét és nagyon piros volt, még az eddiginél is pirosabb.
  – Rólad viszont csinált képeket – állapította meg Kissy.

Virginie volt a barna, Yvette a szőke és Francine a fekete. Amikor kifelé tartottak, a tanárnő megint odajött és tudni akarta, mi folyik itt.
  – Erre nincs jogom válaszolni magának.
  – Nézze, nekem vigyáznom kell ezekre a gyerekekre.
  – Nekem is, asszonyom.
  – És most hova viszi őket?
  – Erre sincs jogom válaszolni magának.
  – Jól van. Akkor maga most szépen elmegy, ők pedig itt maradnak.
  Kissy sóhajtott. – Madame. Ha én most elmegyek, akkor a suli kapujáig megyek és ott megvárom őket. Nem kell sokáig várnom, hiszen vége a tanításnak, nincs miért idebent maradniuk. Feltétlenül szükségesnek tartja ezt a bohóckodást, hogy tizenhat métert különválva tegyünk meg?
  Most a tanárnő sóhajtott.
  – Nem lesz semmi bajuk, asszonyom. Éppen azért jöttem és azért viszem őket magammal, hogy ne legyen.
  – És mit szól, ha én is magukkal tartok?
  – Nincs akadálya… ha hallgat arról, amit lát és hall, és ha nem áll elém.
  – Nem állok maga elé?
  – Majd megérti. Induljunk. A barátunk ilyenkor már otthon van, egyenesen őhozzá megyünk.
  Az évszakhoz képest egész jó idő volt, sütött a nap. Kissy meggyorsította lépteit az udvaron, mert a napsütés remekül megvilágította az utcán a motoros srácot. Azazhogy motor nélkülit, motorral.
  – Szia, várj, ne indulj még! De jó, hogy utolértelek, el tudnál vinni a… a… a… majd mutatom az utat.
  Hirtelen döbbent rá, hogy semmilyen helynevet sem ismer a környéken.
  – Öööö… hát…
  – Jaj, csak nem azt akarod mondani, hogy nem indul?
  – Hát… tényleg nem indul…
  Kissy kedélyesen belekarolt a srácba.
  – Csak nem azért, mert a zsebemben van a kulcsa?
  Matt. A srác idegesen kacarászott. Kissy gyengéd mozdulattal benyúlt a farzsebébe és talált egy tárcát. Kinyitotta, és elengedte a srácot.
  – Tehát, kedves Philippe-em – olvasta le az igazolványáról –, nekem valami azt súgja, hogy nincs biztonságban a motorom ezen a környéken. De van egy kis dolgom ezekkel a hölgyekkel – biccentett a kapuban álló, meglepett társaság felé –, és nagyra értékelném, ha addig itt állnál és őriznéd a gépet. Akkor visszaadom a tárcát. Persze akkor is, ha már nem talállak itt, de ugye megérted, hogy akkor nem lesz időm személyesen elvinni, hanem inkább leadom a rendőrségen?
  És továbbsétált a három döbbent kislánnyal és a tanárnővel.

Pillanatok múlva jött szembe egy taxi, Maverick szinte gurultában ugrott ki belőle, átvette a viteldíjat Kissytől – náluk nem volt pénz –, beadta a sofőrnek, közben kiszállt Christian is. A másik irányból egy másik taxi Mollyékat hozta.
  – A társaim – mutatta be Kissy a kicsiket, akik egy szempillantás alatt fölcsapkodták az igazolványaikat. – Molly, Maverick, Christian, François… madame Auzel, Virginie, Francine, Yvette. Mondd, egérke, ti ezzel jártok iskolába?
  A testvéreknek ott volt a hátán a Jerry-hátizsák, Mollynak a helikósdoboz is az Enterprise-zal meg a bogarakkal.
  – Dehogy, hazamentünk érte a taxival, az előszobában vannak a hátizsákok, beléptem, letettem, fölvettem, kiléptem, eljöttem.
  – Hm. És az ajtót bezártad?
  – Minek?
  – Minek, egérke, hát betörő ellen!
  – Mi a csodának, ha anya már otthon van?
  – Jaaaa…
  Tízperces sétával ott voltak a shindy házánál. Rainier Adet. A kislányok privát angoltanára.
  Megmutatták a házat, de nem mentek közelebb, Kissy benyitott a sarkon álló étterembe.
  – Gyertek be mind, ön is, madame.
  Gyér volt a forgalom, könnyen elvonulhattak egy sarokasztalhoz és a mellette levőhöz.
  – Tudjátok a dolgotokat, egérkék. Ez a shindy kislányevő, tehát Csőrike vagy Malacka lehet Mézescsupor. A másik a biztonsági egér. Dale, Speedy, ti vigyetek föl egy-egy bogarat, az egyik a szemközti házról figyeljen, a másik járja körül a házat, kukucskáljon be az ablakokon, mint E. T., hátha lát valamit.
  – Mikor induljunk? – kérdezte Speedy Gonzales.
  – Miért, várunk még valakire?
  Speedy bólintott, cincogott és pár pillanat múlva startolt a bogarával. A kislányok teljesen el voltak bűvölve, a tanárnő és a pincérlány szintén, utóbbi azt is elfelejtette megkérdezni, mit hozhat, ahogy a két parányi helikopter kizúgott az ajtón, amit Jerry kinyitott nekik.
  Csőrike papírt mutatott, Malacka ollót, hát ő mehetett. Amint a felderítők végeznek. Jerry közben töltőt, USB-elosztót, kábeleket vett elő, bedugta a falba, szétrakott az asztalon néhány táblagépet, tartóállványokon, egyszóval berendezte harcálláspontjukat.
  – Fiúk, rátok bízom a cuccunkat, mert kevesen vagyunk, kellhet két Csupor és én vagyok az egyetlen veterán. Ha rohanni kell, mi hárman rohanunk, ti maradjatok és biztosítsatok légi támogatást, ha kell, küldjétek föl az Enterprise-t is. Ha eljöttök innen, kapjatok föl mindent és dobjátok a zsákokba, aztán tépés.
  – Vettük!

– Mit hozhatok? – jutott el végre a pincérlány nagy nehezen eddig a kérdésig. Kissy rámeredt. Ja igen, ez egy étterem.
  – Ja igen. Szia. Egy kólát meg egy narancsot kérek a legnagyobb üveggel, és mindenkinek egy poharat. Ezt rögtön ki is fizetem, hogy el tudjunk rohanni, ha kell.
  – Ringo hívja bázist – szólalt meg Christian.
  – Tiszta a vétel – felelte Kissy.
  – Látom a cicát. A számítógépe előtt ül a kertre néző szobában. De besurranni nem tudok.
  – Sebaj. Ha kell, Malacka kinyit egy ablakot. Egyelőre szállj le, ne fogyaszd az üzemanyagot. Jól van, egérke, indulhatsz.
  Malacka szélsebes surranással megtett az ajtó felé öt lépést, aztán megállt.
  – És mi legyen a buli?
  Jerry rábámult, aztán megvakarta nagy füle tövét.
  – Ja igen. A buli, csakugyan. Well, egérke. A lányok barátnője vagy, ők beszéltek neked monsieur Adet kiváló nyelvtanári képességeiről, szeretnél angolul tanulni, aztán meglátjuk, leteper-e. Minden cuccod megvan?
  Malacka végigtapogatta magát.
  – Fegyverek, telefon, fülhallgató, óra, minden megvan.
  – Ha kiszúrja a fülhallgatót, ne feledd, hogy az hallókészülék.
  – Süket vagyok?
  – Hát mondjuk nagyothallasz.
  – Tessék?!!!!
  – No sipirc – mondta Jerry, és szelíden kilökte a kisegeret az utcára. A társa vele tartott.
  – Csőrike, te szaladj át a túlsó sarokra és arról gyere visszafelé, amikor Malacka becsönget, te már távolodj a háztól. De a túlsó oldalon.
  – Vettem. És aztán?
  – Majd meglátjuk. Azt mindenesetre nézd meg, van-e olyan hely a kerítésen, ahol át tudsz mászni.
  – Pozitív. Most megyek el a ko deka előtt, a ko palu nem magas, könnyen átjutok.
  – Rendben. Malacka, adj jelet, ha a cica olyan helyen van, ahonnan nem láthat a ko palu felé. Akkor Csőrike bemászik és elrejtőzik a ko atikban.
  – Vettem. Ake upiketi?
  – Csak nyugodtan.
  Malacka tehát megnyomta a csengőgombot.

– Jó napot, uram. Monsieur Adet?
  – Én vagyok, mi tetszik?
  – A barátnőim azt mondták, hogy maga jó nyelvtanár, én meg szeretnék megtanulni angolul.
  – Igen? És a barátnőid honnan tudják?
  – Hát őket már tanítja. Yvette, Francine és Virginie.
  – Aha. És téged hogy hívnak?
  – Ja, engem? Alice.
  – Well then, nincs más dolgod, mint megbeszélni a szüleiddel, hogy írassanak be hozzám. Adok egy prospektust.
  George a szemközti ház tetejéről figyelte, ahogy a shindy hátranyúl az ajtóból valami polc vagy asztal felé, átad egy papírt, barátságosan elköszön és becsukja az ajtót. Átlagos termetű, talán negyvenes pasi, szürke szvetterben, farmerban.
  – Hoppá – mondta Csőrike.
  – Hoppá – bólintott Jerry. – Malacka, lassan ballagj vissza a kapuhoz és ott állj meg, olvasgasd a prospektust!
  – Tu kanolu – okézta le Malacka, és még egy egész perc múlva is a papírt olvasta a kapufélfának támaszkodva. Egyszer csak kopogni kezdett az óráján.
  – Negyven eurónk? – nézett rá Kissy a képernyőről. – Van, de minek az neked?
  – Visszamegyek és kérek egy órát – kopogta Malacka, és elindult feléjük. Már élőszóban folytatta. – Gyanús lesz neki, hogy ez nekem miért ilyen sürgős, és nekiáll kideríteni.
  – És miért ilyen sürgős?
  – Sanulo kasulo, sanulo kato – mondta Malacka olyan hangon, mint aki bölcs közmondást idéz, pedig csak annyit mondott: randi, szex. Kissy nevetett, és amíg a kislány visszaért, fölváltott egy ötvenest a pincérnővel ötösökre és tízesekre.
  – Tessék, egérke.
  – Defu di sanalaro munaso ron – köszönte meg Maverick, eltette és helyet foglalt az asztalnál.
  – És most? – kérdezte a tanárnő.
  – Hazamentem pénzért, ez pár percbe beletelik – világosította föl a kislány.
  – Ti milyen nyelven beszéltek? – tudakolta Francine.
  – Lat sulora? – kérdezte Maverick, hogy válaszoljanak-e.
  – Kitebi akendipi untid ba? Van egy saját nyelvünk, megvan az az előnye, hogy úgy hangzik, mint egy igazi nyelv, akár azt is hihetik, hogy külföldiek vagyunk.
  – De nem igazi nyelv?
  – Hát… de. Végül is megértjük egymást.

Malacka zsenialitását dicséri a mód, ahogy másodszor becsöngetett a shindyhez, senki nem adott neki tanácsot, egyedül találta ki.
  – Hát te? Visszajöttél?
  – Hazamentem pénzért. Az első órát ki tudom fizetni.
  – Igen? Mintha azt mondtam volna, hogy beszéld meg a szüleiddel.
  A szemközti ház tetejéről George látta, hogy Malacka vállat von.
  – Na gyere be.
  Bementek, most Ringo látta őket a kert egyik fájáról a szoba ablakán át.
  – Ülj le. – A shindy kivette Malacka ujjai közül a bankjegyeket, megszámolta, eltette. – És mennyit tudsz angolul?
  – Semennyit – hazudta le Malacka, hogy Mallorcán azon a partin több vendéggel angolul értett szót.
  – Igazán?
  – Hát… hot dog meg hamburger meg pizza…
  – Aha. Értem – bólogatott a shindy elgondolkodva, s fel-alá lépkedett a szobában. – Mondjuk a pizza nem is angolul van.
  – Nem tudtam – vont vállat Malacka. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a Jerry Alapítvány Rátermett Kisegere. Laza volt, amolyan tunyaság áradt belőle, és főleg a shindy cipőjét nézte.
  – No jó. Akkor most halljuk, miért jöttél.
  – Hát… angolul tanulni…
  – Ne nézz hülyének.
  Malacka sóhajtott.
  – Beszéltél a szüleiddel?
  – Egy hónapja nem is láttam őket – bökte ki Malacka, letagadva az ápolónőt és a főpincért, akikkel aznap is együtt reggelizett.
  – Hol vannak?
  – Dolgoznak.
  – Valahol messze?
  – Aha…
  – Testvéred van?
  Malacka egy fejrázással letagadta az alapítványt is, pedig ők testvérek valamennyien.
  – Nagyszülő, nagynéni, valaki?
  – Nincs nekem senkim.
  – Értem. Szóval beszéltél a lányokkal, akik elmondták, hogy hozzám járnak tanulni, és hirtelen rádöbbentél, hogy a legnagyobb problémád az, hogy nem tudsz angolul.
  – El akarok menni külföldre.
  – Igen? Hová?
  – Angliába. Vagy Amerikába.
  – Mindegy, csak A-val kezdődjön? Miért?
  Vállvonás, sóhaj.
  – És mikor?
  – Hát… ha már tudok velük beszélni. Az hány óra?
  – Hát elég sok.
  – A szüleim küldenek haza pénzt.
  – Jól van. Akkor most mi lenne, ha őszinte lennél velem?
  Malacka átmenetileg megkukult.
  – Akkor megpróbálom én kitalálni. Egy szál magad vagy a világban, csak van pár barátnőd.
  – Á – vont vállat Malacka –, nem barátnők azok se. Yvette-tel egy házban lakunk. A másik kettővel egyszer beszéltünk.
  – Oké. Mit meséltek rólam?
  – Hát… hát hogy nem olyan, mint egy tanár, hanem inkább a barátjuk, és úgy beszél velük, mint… mint… mint… nem is tudom. Szóval normálisan.
  A shindy hümmögött. Szemlátomást megállapította, hogy a kislány voltaképpen barátot keres, és ez egyáltalán nem volt ellenére. Ringo rálátott az arcára. Jerry gondolatban megveregette Malacka vállát. Remekül csinálja.
  – Értem. Jól van. Elvállallak tanítványomnak.
  – De jó… kösz…
  Kis csend, aztán Malacka felállt és kicipzárazta a kabátját. A shindy is felállt, hogy lesegítse róla.
  Jerry azonban, amíg ők ezzel foglalatoskodtak, fölfigyelt saját füleinek mozdulatlanságára, és az okát is tudta. A füle azért nem jött izgalomba, mert minimális az esély, hogy ebből a helyzetből bármivel is közelebb jutnának a megoldáshoz. Mert mi történhet? A shindy tervbe veszi, hogy ezt a kislányt is lefektesse, majd szép lassan, hetek, hónapok alatt jutva el az ágyig, mint a másik hárommal, de semmiképp se fogja máris, az első találkozásnál lerohanni. Annál sokkal dörzsöltebb. Csakhogy nekik ennek a shindynek a lenyisszantott füle kell. Nem engedhetik szabadon, mert életveszélyes, ez a három kislány, akik itt ülnek az étteremben, csak egy része a közvetlenül veszélyeztetett gyerekcsoportnak. Van egy Marie és egy Jeanne is, akikről annyit tudni, hogy óvodába járnak, de nem együtt, így nincs támpont a felkutatásukhoz, és van egy tizenkét éves, akit Babynek hív, neki még a rendes keresztnevét se tudják. És hát a pasas veszélyes minden gyereklányra, aki az útjába kerül.
  De bármilyen jól festett Malacka ötlete első látásra, mégse felel meg a célnak. Arra remekül alkalmas, hogy hosszú távon a shindy bizalmába férkőzzön, miközben a pasas azt hiszi, hogy ő férkőzött a gyerek bizalmába. De nekik rövid távon kell eredmény. Most azonnal.

Alice – családneve sose volt – körbesétált a szeszélyes alakú, összevissza berendezett helyiségben, ami nappali is volt meg valamiféle dolgozószoba, illetve tanulószoba, ha egyszer Rick itt oktatja a gyerekeket, de az egyik oldala konyha volt, a másikat pedig vad zűrzavarban borította el néhány kisebb-nagyobb asztal és szék, megrakva könyvhegyekkel, magazinokkal.
  – Szépen laksz – állapította meg Malacka. Jerry bármilyen elnevezést alkalmasabbnak talált volna annál, hogy „szépen laksz”. – És jó sok könyved van. Én is szeretek olvasni.
  Fölvett egy kötetet, belelapozott, valahol megállt.
  – Apropó – olvasta lassan, majdnem szótagolva –, gyakran találgattam, vajon mi lett azokból a nini… fács… kák… ból… nimifá… mi van?
  Te jó ég, ez a Lolitát olvassa, állapította meg Jerry, és megrezdült a füle. A shindyt hergeli, nincs neki semmilyen gondja az olvasással.
  – Nimfácskák – felelte a shindy tagoltan, kicsit rekedten.
  – Hát az meg mi?
  – Voltaképpen kislányt jelent.
  – Akkor miért nem azt írja? – Malacka letette a könyvet.
  – Hosszú lenne elmagyarázni, az a könyv egyébként sem neked való.
  – Miért nem?
  – Sok szex van benne.
  – C-c-c. Azt hiszed, nem tudom, mi az? Nem vagyok óvodás. Tizenkét éves vagyok.
  – Azért elég sok minden van, amit még nem tudsz.
  Malacka kipillantott a kertbe, egyenesen őfeléjük, bár a fa ágai között rejtőző bogarat nem láthatta. Jerry a helikósdobozhoz lépett, fölcsapta a tetejét és kioldotta az Enterprise-t rögzítő csatot. Kiemelte a helikoptert és az asztalra tette, egy mozdulattal rögzítette rajta a fegyvert is.
  – Csőrike, vedd át az Enterprise-t és indulj! Menj a ház fölé és várj!
  – Na mondjál valamit, amit még nem tudok – mondta közben Malacka lekicsinylőn.
  – Vettem – felelte Csőrike, és szinte ugyanabban a pillanatban beindult az Enterprise négy rotorja. Virginie fölpattant, az ajtóhoz ugrott és kitárta. A gép szinte nyílegyenes vonalban száguldott ki az utcára. Jerry már a képernyő előtt volt megint, de közben rutinszerűen ellenőrizte fegyvereit.
  – Oké – mondta a shindy. – Elő a farbával.
  – Milyen farbával? – kérdezte Malacka.
  – Ne nézz madárnak. Nem véletlenül hoztad te szóba a szexet.
  – Hát ha pont ezt a könyvet hagytad itt elöl középen… miért, mi baj a szexszel? Klassz dolog… azt hallottam – tette hozzá, pont mint Whoopi Goldberg, amikor apáca volt.
  – Aha, klassz.
  Kis csend, Alice folytatta az ismerkedést a szoba berendezésével.
  – Hé, van itt több is, ami a szexről szól – állapította meg, de most nem olvasott föl, és az ablak felől nézve takarásban volt.
  – Sok minden szól a szexről. Az élet fontos része.
  – Aha, a fiúknak!
  – A lányoknak is.
  – Na jó, persze, mert a fiúk nem hagyják vele nyugton az embert. Tudnék mesélni.
  – Mesélj csak. Engem minden érdekel.

– Csőrike bázisnak, tettél ramona lanato kentipi apat?
  Fegyvert a helikopterre.
  – Pozitív, Csőrike.
  – Lehet, hogy kelleni fog – mondta Csőrike közönséges francia nyelven.
  – Ha kell, lak sakona kas epi – felelte Jerry higgadtan. Szétlövöd az ablakot.
  – Ike kipindi? – tudakolta Csőrike, hogy merre.
  – Edi lidi.
  – Cin-cin.
  Malacka ezalatt rövid elbeszélést adott elő arról, hogy mennyiféle kívánságuk van a fiúknak, s a szöveg fokozatosan lett egyre malacabb. Virginie, Yvette és Francine tűzvörös fülekkel hallgatta, a tanárnő nyugtalanul, Jerry vigyorogva. Van a kicsinek szakirányú ismerete. De már a füle is rezegni kezdett, mert Rick ugyanott ült, ahol eddig, a bogár továbbra is jól látta, és szemlátomást nagyon tetszett neki a kislány dumája.
  De az végig homályban maradt a történetben, hogy Malacka teljesített-e már bármit ezekből a kívánságokból. Egyébként az is, hogy ezeket egy fiú kérte-e tőle vagy több. Jerry diónyi fejecskéjén átsuhant a gondolat, hogy éppenséggel van egy fiú, akinek hamarosan lesz alapja ezt-azt kérni Malackától, és…
  – És mit szoktál felelni ezekre?
  Lám, a shindy is ugyanarra gondolt.
  – Hát az főleg a hangulatomtól függ.
  Nem válaszolt a kérdésre, állapította meg Jerry.
  – No például ha jó hangulatban vagy?
  – Miért érdekel ez téged?
  – Miért ne? A szex mindenkit érdekel.
  – A lányokat nem érdekli. Például engem meg Yvette-et biztos nem.
  – Gondolod? Én pedig ővele is beszélgettem már a szexről. Sőt nemcsak beszélgettünk.
  Yvette lángvörösre gyúlt, de a másik kettő is. Jerry fölmutatta nekik a hüvelykujját.
  – „Nemcsak”?
  – Aha, tudod, nem mindenki olyan szégyenlős, mint te.
  – Én nem vagyok szégyenlős.
  – És ha most megpróbálnálak levetkőztetni, mit csinálnál?
  – Las kalamas landi sana? – kérdezte Malacka kemény hangon.
  – Tessék? – lepődött meg a shindy.
  – Pozitív – felelte Jerry, igen, figyelnek, vagyis rögzítenek mindent.
  – Hát, kisbogaram – felelte Malacka, és odasétált a shindyhez –, ha most megpróbálnál levetkőztetni, felejthetetlen élményben lenne részed. Nem életre szóló, de néhány évig eltarthat. Szíveskedj a falhoz sétálni és mindkét kezeddel nekitámaszkodni. Hamarosan itt lesz néhány egyenruhás úriember egy kiváló programszervező cégtől, akik beosztják az idődet a következő…
  A shindy felugrott és szitkokat üvöltve nekiesett a kislánynak, a falnak penderítette, Jerry pedig fölcsattant:
  – Tűz, Csőrike!
  És kirohant az étteremből, nem nézte végig, ahogy az Enterprise gyors pördüléssel leereszkedik a tetőről, az ablak elé fordul, és azonnal elsüti fegyverét, az első lövés hatalmas repedéseket csinál az üvegen, de a második már ki is tör belőle egy darabot, és az Enterprise még egyet lő, hogy nagyobb legyen a lyuk és biztonságosan berepülhessen, kicsit lebeg a shindyvel szemközt, aki egy seprűvel hadonászik felé. Kissy egyetlen iramodással a háznál termett, átugrott a kerítésen, rántott egyet az ajtón, de az zárva volt, hát az ablakhoz ugrott és azonnal tüzet nyitott. Hátralépett, nekifutott, beugrott a törött ablakon, bukfencet vetett a padlón, fölpattant, feltépte az ajtót és majdnem átesett a shindyn. Rick a kislány lába előtt fetrengett és eléggé ordított. Maverick otthagyta és letérdelt a szoba egy másik részén.
  – Mi történt?
  – Lecsapta! Seprűvel ütötte le!
  Kissy ekkor fedezte föl a földön a helikoptert. Az egyik motort Maverick tartotta a kezében.
  – De a shindyvel mi lett?
  – Kapott egyet az Enterprise-tól, aztán amikor leütötte, nagyon tökön rúgtam. De csak kétszer.
  Kissy villámsebesen elkapta a kislány farkincáját, ahogy visszafordult a shindy felé.
  – Nem akartam ám megrúgni újra – tagadott a kölyök. – Na jó, legfeljebb az orrocskáját.
  – Tartozol negyven euróval – közölte Kissy a shindyvel. – És te fizeted a helikopter javíttatását.
  Válaszul egy sor szitkot kaptak, aztán a pasas elkezdett fölkelni.
  – Ezt nem ajánlom – mondta Kissy.
  – Péppé verlek mindkettőtöket – hörögte a shindy. – Aztán kaptok egy golyót és előadom, hogy betörtetek hozzám.
  – Ugyan már, Rick.
  A shindy megállt a mozdulattal.
  – Jól hallottad, kicsim. Mindent olvastunk, amit a kedvenc fórumodban írtál. A bájos kicsi gyerekeket rendőrök nézegetik hetek óta. És persze fölvettünk minden szót, ami itt elhangzott, nem tudsz te előadni semmiféle mesét. Most is hallanak minket.
  Kissy leguggolt a mészfehér arcú shindy mellé.
  – Figyelj, Rick. Téged most letartóztatnak, bíróságra kerülsz, és őrületes mennyiségű bizonyíték van ellened, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy hosszú időre rács mögé kerülsz. Gyilkosságról is meséltél, és ha tényleg elkövetted, akkor rád is bizonyítják. Lehet, hogy évtizedekig nem kerülsz szabadlábra. Egyetlen enyhítő körülményt tudok felajánlani. A fórumon a két admintársad ugyanolyan gátlástalan, aljas gazember, mint te. Ha tudsz valamit róluk, ami nincs leírva a fórumon, és segítesz elkapni őket, az sokat számíthat. De csak ha most azonnal beszélsz, nem majd hetek múlva a rendőrségen, mert ezek bármikor lecsaphatnak a kiszemelt gyerekekre. Ahogy te akartál arra a három kislányra, szóval… ez meg mi a fene?
  Értetlenül bámult a foltra a shindy mellén, aztán elöntötte a rémület és előkapta a kését.
  – Maradj nyugton, Rick, levágom rólad a ruhát, te vérzel!
  A shindy motyogott valamit, Kissy pedig megragadta a szvetterét és végighasította. Alatta már vörös volt minden.
  – Küldök mentőt – szólalt meg Vanessa a fülükben.
  – De hát mitől?! – csattant fel Kissy, és egykettőre levágta róla a másik oldalon is, hogy kötszert csinálhasson belőle.
  – Valószínűleg én okoztam – mondta Molly. – Lelőttem az Enterprise-zal.
  – De hisz ki se lyukadt a ruhája! Te nyiss ajtót, rátok zárta – mondta Kissy Mavericknek –, engedd be a mentőket. Csőrike jöjjön be, szedjétek össze a helikopter alkatrészeit. Fiúk, csomagoljatok és gyertek.
  De a fiúk már ott álltak a kapuban.
  Kissy levágott minden ruhát a pasas felsőtestéről, és megtalálta a vérzés forrását, egy kis repedésszerű valamit a mellkasán. Összegyűrte Rick ingét és rászorította.
  – A lövedék ütésétől megrepedt a bőröd és egy ér – állapította meg –, csak nem értem, hogy futhat ennyire közel a bőr alatt. Talán születési rendellenesség.
  – A bőr tele van erekkel – szólalt meg madame Auzel, egész idő alatt most először.
  – Hát ez nem hajszálér. Annál sokkal jobban vérzik. Ne aggódj, Rick, nagyon látványos a sérülésed ezzel a rengeteg vérrel, de ennél sokkal több véred van, és az odabent is fog maradni. Nem úszod meg a börtönt, a helikopter javíttatását is ki kell fizetned, semmit sem úszol meg. Hogy érzed magad?
  – Szédülök…
  – Mert nem vagy szokva a vér látványához. A vérveszteség jelentéktelen. No, meg is jöttek.
  Igen, megjöttek. Elöl a rendőrök, utánuk a mentők. S alighanem ez volt az egyetlen eset a történelemben, amikor valakit egy szétlőtt ablakú szobában egy vérző, félholt alak mellett térdelve találtak, és mégsem őt tartóztatták le, hanem a vérző, félholt alakot. Ennyit számít, ha valaki ismeri a felügyelőt.

De először is bekötözték a sebét, injekciót is kapott.
  – Nézd, kisbogaram – térdelt mellette Kissy, és automatikus mozdulattal nyújtotta az orvosnak az ollót –, mindenki jobban jár, ha elköpöd, amit tudsz. Elsősorban te magad. Ha akarod, kiküldöm a rendőröket, hogy zavartalanul lenyisszanthassam az egyik füledet, és amíg a doktor úr bekötözi, tudunk beszélgetni hosszabban is.
  A rendőrök hivatásuk méltóságával nem nagyon összeegyeztethetően gurultak a nevetéstől.
  – Mit mondjak?…
  – Hát kezdjük az összes szükséges jelszóval, ami ahhoz kell, hogy a gépedből kiszedjük a képeket, amiket a kislányokról csináltál. Ez téged is véd, mert enélkül simán megvádolhatunk olyasmikkel, amiket nem tettél velük. Vagy ha vannak valahol lemezen, kártyán, akármin, azok is kellenek. A fórumon közzétett anyagaid már mind megvannak nekünk, úgyhogy sok veszítenivalód már nincsen. De ha beköpöd a társaidat, azt az ügyészség díjazni fogja.
  A shindy sóhajtva lediktált egy betűkből és számokból álló, hosszú jelszót. Kissy fölírta.
  – A társaimról… nem tudok semmit… – nyögte Rick, mert éppen hordágyra fektették. – Csak eggyel találkoztam személyesen.
  – Kivel?
  – Föl van írva a gépemben… az összes adata megvan…
  – Jól van, Rick. Érezd jól magad. Doktor úr, a betege nemcsak azért van ennyire leeresztve, mert beláthatatlan időt fog börtönben tölteni, hanem mert kapott két rúgást is, nagyon fájdalmas helyen. Azokat majd célszerű lesz kivizsgálni.
  – Értem. Köszönöm, hogy elmondta, akkor ezzel haladéktalanul foglalkoznunk kell, mert maradandó károsodást szenvedhet.
  S a mentők távoztak a hordággyal és az egyik rendőrrel, négy maradt.
  – És ki rúgta meg? – kérdezte a parancsnokuk.
  Maverick föltartotta két ujját.
  – Hány éves maga?
  – 1999 van a palackom címkéjén.
  – Akkor még nem büntethető.
  – Önvédelem volt, főtörzs!
  – Hadnagy vagyok. Az nem a mi dolgunk. Ha felnőtt lenne, akkor most letartóztatnánk, aztán a bíróság majd felmenti az önvédelem miatt. De azért legyen ezzel máskor óvatosabb, ez a szerencsétlen véglegesen megcsonkulhat ettől a sérüléstől.
  – C-c-c. Úgyse lesz már többé szüksége arra a testrészére.
  A hadnagy a jól megtermett emberek lassú járásával odasétált Maverickhez – a cipője alatt ropogott a rengeteg üvegszilánk – és lehajolt hozzá, mint egy kisgyerekhez.
  – Hát ide figyelj, kislány. Ha karriert akarsz befutni a bűnüldözésben, akkor rendőrtiszttel nem vitatkozol, hanem azt mondod: értettem, hadnagy úr. És hidd el nekem, hogy szüksége van arra a testrészére is. Nem tréfadolog anélkül élni. Semmilyen testrész elvesztése nem tréfadolog.
  Maverick kihúzta magát és szalutált.
  – Értettem, hadnagy úr! Most jól mondtam, főtörzs?
  A hadnagy legyintett és Kissyhez fordult.
  – Nos, hol van az a számítógép azokkal az adatokkal?
  Kissy megriadt. – Fogalmam sincs. Azt elfelejtettem megkérdezni.
  – Hát akkor nézzünk körül.
  Abban a szobában volt, amelyiknek Kissy törte be az ablakát és ugrott be, a sarokban egy asztalon.
  – Jó. Ellenőrizzük, hogy ezen van-e az a gyerekpornó. Ha igen, lefoglalom mint bizonyítékot.
  Kissy megrázta a fejét.
  – A pornó egy kanadai szerveren van. Amit ő maga csinált a kislányokról, az nem pornó.
  – Reméljük.
  A hadnagy odahúzott egy széket, leült, körülnézett a számítógépen, egykettőre megtalálta a titkosított adatokat. Kissy odatartotta a telefonját, amibe fölírta a jelszót.
  – Aha, meg is van. Hát ezek éppenséggel fel vannak öltözve. Ismeri őket?
  – Igen, velük jöttünk ide. Már hazamentek, amikor elkaptuk a shindyt.
  – Jó. És egy elkövetőnek itt az összes adata, igaz? Nézzük csak, lehet, hogy ez az?
  Garamond, olvasta Kissy, aztán egy név, cím, telefonszám, és kilencjegyű számok.
  – Ez lesz az. Egy pillanat türelmet.
  Kissy táblagépről belépett a fórumra és a csak adminoknak látható részen megkereste a felhasználók névsorát.
  – Nézze csak, itt van Garamond. A kilencjegyű számok pedig a fórumba írt hozzászólások belső azonosítói. Rögtön megnézünk egyet.
  Beírta a számot. Csakugyan kapott egy hozzászólást, Garamond írta egy évvel ezelőtt, elmesélte, hogyan fektetett le egy kilencévest. A hadnagy csettintett a nyelvével.
  – Rendben van. Gustave, itt vagy?
  – Igen, főnök – jött oda egy rendőr az ajtóba.
  – Légy szíves, írd föl ezt a nevet és címet és küldd el a lyoniaknak.
  – Máris. Írjam, hogy te küldöd majd a bizonyítékokat?
  – Ne, jobbat tudok, csinálunk pár képernyőfotót és egyből mellékeljük őket.
  – Oké.

Sötétedett már, amikor az öt egér nagy egyetértésben visszaballagott a lányok iskolájához. A rúgásról beszélgettek, amikor elérték a parkolót.
  – Hű, a manóba – mondta Kissy. – Itthagytam a srácot.
  – Dehogy hagytad, rég meglógott – felelte Christian.
  – Nem, nézd, ott miákol a motor mellett.
  Meggyorsították lépteiket. Kissynek rögtön feltűnt, hogy a srác nem úgy néz ki, mint aki karikába fagyott. Aránylag nyugisan álldogál a moci mellett.
  – Kicsit soká jöttél – jegyezte meg.
  – Aha, volt egy kis dolgom. Bocs, de így legalább megjegyzed, hogy mi a motorvezetés helyes sorrendje. Először veszel magadnak egy motort. Tessék.
  Átnyújtotta a tárcát, a srác elvette, kinyitotta, belenézett.
  – No de Philippe – korholta Kissy szelíden.
  – Minden benne van. Oké. Jöhettek!
  S a kocsik mögül előbújt néhány további srác, elég nagydarabok, baseballütőkkel, némelyiknél kés is volt. Egyáltalán nem látszottak barátságosnak.
  – No de Philippe – mondta Kissy másodszor is, már nem annyira szelíden. – Csak nem gondolod, hogy verekedni fogunk?
  – Nem, csibém. Csak mi verünk téged.
  – Nagyon rossz ötlet volna, Philippe – szólalt meg Vanessa Kissy derekáról. – Tűéles videónk van arról, amikor megpróbáltad ellopni a mocit, és most is veszünk mindent. Az igazolványodat lefotóztuk. Egy órán belül elkapnak akkor is, ha motorral menekülsz… ezen amúgy is van nyomkövető. És mérget vehetsz rá, hogy van olyan ügyvédünk, hogy megkapod a maximumot. A társaid is. Tizenöt év, hány évesek lesztek akkor, csibém?
  – Ki a franc beszél? – mustrálta Philippe a kölyköket Kissy mögött, de Kissy persze nem fordult meg, egy pillanatra se vette le a szemét a támadókról. Lazán állt, karját könnyedén a teste mellett lógatta, egy centire a fegyvereitől.
  – Vanessa vagyok – felelte a telefon. – Te nem látsz engem, az ország túlsó végén vagyok. De én látlak, csibém. A hökkent bamba pofikádat, még a mancsodban morzsolgatott kést is látom. És videóra is veszem. Bemutatjuk a bíróságon.
  Ebben a pillanatban Kissy feje fölött elhúzott egy bogár, majd még egy és még egy. Az egyik Philippe feje körül kezdett körözni, kettő megcélzott egy-egy nagydarabot, s ahogy azok kapálóztak feléjük, máris továbbröppentek másik nagydarabokhoz. Azok csapkodtak a baseballütőkkel, amíg az egyik célt tévesztett ütés el nem találta a motor első kerekét, s a gumiról akkora erővel vágódott vissza, hogy kirepült az ürge kezéből és elszállt a messzeségbe. Perceknek tűnt, amíg meghallották a becsapódást, méghozzá nem is az aszfalton.
  – Ez egy kocsi volt – nyugtázta Kissy. – Ha a tulaj megkeres minket, megmutatjuk a videót és fizethetitek a kártérítést. És most elég a játszadozásból. Dobjatok el mindent a kezetekből!
  S villanásnyi idő alatt a kezében termett a csúzlija.
  – Höhö – mondta az egyik dagadt –, ilyenje a kisöcsémnek is van.
  – Ilyenje – nyomta meg a szót Kissy – nincsen az öcsédnek. Ilyenünk csak nekünk van. Ha ezzel eltalálom a lábacskádat, életed végéig sántítani fogsz. És egy hétig csak suttogni, miután berekedtél az üvöltéstől.
  – Blöffölsz, cicám.
  – Fogalmad sincs, hogy most mekkorát tévedtél. Emlékszel még, mit kértem az imént? Fegyvert eldobni, nem kérem többször!
  Eldobták, végre valahára.
  – Helyes. És most mehettek szépen haza. Senkit se lövök hátba, de szemből ezt nem garantálhatom. Mars!
  A nagydarabok egymásra néztek és nagy fejvakarással elsétáltak.
  – Te is, Philippe. És kezdd el böngészni a hirdetéseket, hátha találsz egy olcsó motort. Nem szeretnék még egyszer találkozni veled.
  A baseballütőket a kölykök vitték haza, mert ők taxival mentek. A késeket Kissy szórta be a hátizsákjába, egyébként az övékhez képest apró, értéktelen vacakok voltak.
  Eredményes nap. Egy shindy kórházban, egyet lelepleztek és azóta már bizonyára lakat alatt van ő is – és még egy rablóbandától is megszabadították a… nem, meg azért mégse szabadították a várost, de mindenesetre egy kicsit megcibálták a fülecskéjüket.
  Még hogy cicám…

A helikósdobozt Kissy csatolta a hátára, és másnap délután elvitte Nimbyhez, aki akkor már látta képernyőn és megállapította, hogy pár perc forrasztgatás az egész. Ha ki akarják fizettetni a shindyvel, akkor el kell vinni egy szervizbe, ahol számlát adnak, órákba telhet, nem ér ennyit az egész. Úgyhogy hanyatt fektette a padlásműhely asztalán és hozzálátott.
  – Hát ez mi, egérke? – mustrálta Kissy az óriási asztal másik felén álló, félkész szerkezetet, amit szemlátomást elektronika vezérelt, rengeteg fogaskereket tartalmazott, és mindenféle karokat, nyúlványokat.
  – Olyasmi lesz, mint egy háromdimenziós plotter.
  Kissy pislogott, ez kimaradt a műveltségéből.
  – A plotter, egérke, főleg mérnökök által használt rajzológép. Van egy asztala, arra ráteszik a jó nagy papírt, és a plotternek van egy tolla. Azt mozgatja a papíron és rajzol rá. Régebben gyakoribb volt, ma már inkább rendes nyomtatót használnak, persze jó nagyot és extra nagy felbontásút.
  – Rémlik valami. De ez mitől lesz háromdimenziós?
  Nimby csipesszel rögzítette a drótvéget, aztán hozzálátott a forrasztáshoz.
  – Hát attól, egérke, hogy nem papírral fog dolgozni, hanem deszkával, és nem tollat használ, hanem fúróhegyet, amit nemcsak a deszka felszínéig tud leereszteni, hanem tetszőleges mélységig belefúr. Vagyis ha húzol vele egy vonalat és közben föl-le mozgatod a hegyet, akkor egy hasadék lesz a fában, aminek az alja hullámos.
  – Cin-cin. De mire jó ez?
  – Hát ha a deszka felületének kisebb-nagyobb részén végigsétáltatod a hegyet, közben aszerint mozgatva föl-le, hogy mi áll a tervrajzon, akkor kaphatsz akár domborművet, akár nagyon precízen méretre vágott alkatrészeket. Terveink szerint egytized milliméteres pontossággal fog dolgozni.
  Kissy nem kérdezte meg, kiket takar a többes szám.
  – Ötszázszor ötszáz milliméter lesz a terület, amit elér, és kétszáz millimétert mozoghat föl-le. Persze nem tud húsz centi mélyre egyetlen lyukat befúrni, mert nem lehet olyan hosszú a fúróhegy, de nagyobb üreget kivájni ki tud. No, ez kész. Mindjárt leteszteljük az elektronikát. De amit ott látsz, az csak egy része a berendezésnek. A fúróhegy mellett szívócső fog haladni, ami beszívja a fűrészport. Különben minden tele lenne vele. A tárolását is meg kell oldani, mert könnyen meggyullad.
  – És mihez kezdesz vele?
  – Eladom, fölhasználják a mezőgazdaságban. A fa árának töredékéért persze, de lényeg, hogy a portól megszabadulok.
  – S mit fogsz vele készíteni?
  – Mindenféléket fából.
  Kissynek egyelőre be kellett érnie ezzel a válasszal. Az igazi választ hetek múlva kapta meg. A kész gépet a Frédi Kettő egyik üres irodahelyiségében állították üzembe – itt senkit sem zavart a zúgása –, s Nimby írásban tudatta a csapattal, hogy a fúrófej belemart a hársfa lemezbe. Kicsi lap volt, hússzor húsz centi, három centi vastag, alig látszott a hatalmas gépezetben, ami egy függőleges mozgatószerkezetből állt, abból egy méter magasan kiállt az asztallap, alatta nagy tartály a fűrészpornak, valójában egy öreg, de működő kempinghűtőszekrény, és hidegen tartotta a port, nehogy begyulladjon. Az asztal egyik sarkán egy telefon volt fölszerelve, az vezérelte az egészet.
  A gép sebessége a fúrás mindenkori mélysége szerint változott, átlagosan egy négyzetcentit munkált meg percenként. Nimby azt mondta, ennek a lapnak a teljes felületét végig kell marni, vagyis majdnem hét órát ült mellette fülvédőben, olvasott, írásban dumált az egerekkel, és őrizte a gépet. Végül kivette a művet, lelakkozta, a fűrészport kitisztította a gépből és eladta, a falemez pedig kartondobozban a karácsonyfa alá került, Vanessa nevével. A gépet együtt tervezték, de az első alkotást a kislány nem láthatta, nem is tudhatta, mi az, csak azt, hogy majd karácsonykor megtudja.
  Kettejük arcképe volt félprofilból, egymásra nevettek és nagyon szerették egymást. Tizenkét éves korukban készült az eredeti fotó.

Az nem volt gond, hogy Kissy fölhívja az iskola igazgatóját és elmeséljen neki mindent. Az sem, hogy miután az Enterprise rendben volt, Nimby áttervezze a csatlakozásokat, hogy ha legközelebb ilyesmi történik, forrasztgatás nélkül is újra összerakhassák a gépet. Az sem okozott nehézséget, hogy másnap délután Kissy visszamenjen és megbeszélje a lányokkal, hogy mire számíthatnak most. A rendőrség és az alapítvány is teljes titokban fog tartani mindent, a shindy pedig nem zaklatja őket többé. Délelőtt beszélt Mathieu felügyelővel, a lyoniak már elkapták Garamondot, aki dühében egész sor terhelő adatot mondott el Rickről. A nemi erőszak majdnem biztosan bizonyítható lesz, az emberölést még nem tudják, csak azt, hogy ki az áldozat, de ezt Mathieu nem mondta meg.
  Gondot az okozott, hogy mihez kezdjenek a szajréval.
  Maverick tette föl a kérdést írásban, valamelyik óraközi szünetben.
  – Ja, és mihez kezdjünk a szajréval?
  – Milyen szajréval? – kérdezte megszámlálhatatlan sokaságú kisegér.
  – Hát én ugye fizettem a shindynek negyven eurót Kissy pénzéből, azt nem kaptuk vissza, úgyhogy kiszolgáltam magam.
  – Mit hoztál el, te boldogtalan?!
  – A tárcáját. Nem azt, amelyik a zsebében volt, feküdt ott az asztalon egy másik. Gondoltam, csak van benne negyven euró, hát elcsórtam.
  Kissy már látta magukat rács mögött. Sűrű rács mögött, amin még ők se férnek át; Castelli megmondta, hogy van olyan nekik.
  – És?! – követelte a választ a milliónyi kisegér.
  – Volt benne.
  – Éééééééééés?!
  – Meg még két nulla utána.
  Kissy úgy érezte, most haladéktalanul megkeresi Macskát és beugrik a szájába. De végül is inkább újra fölhívta Mathieu-t és elmondta neki. Kerestek egy időpontot a felügyelő zsúfolt programjában, Kissy kibumlizott Colombes-ba, beszélt a lányokkal és átvette Mavericktől a tárcát, megszámoltak kereken négyezer eurót és lefényképeztek néhány cédulát, bebumlizott Párizsba, várt negyedórát egy folyosón, ahol az elhaladók egynegyede szemlátomást rendőr volt, másik negyede szemlátomást sittes, ötven százalékuk pedig bármelyik lehetett a kettő közül, aztán végre bemehetett Mathieu-höz. Persze akkor találkoztak először. A felügyelő harmincas lehetett, jóvágású, majdnem kopasz, és eléggé nem tetszett neki a történet.
  – Nézze, felügyelő. Azt a házat azóta tízszer kirabolhatták. Ez a pénz legalább megvan azáltal, hogy a társam elhozta.
  – Ellopta.
  – Elhozta. Mi a Jerry Alapítványnál nem lopunk. Honnét tudhatta volna, hogy ennyi suska van a brifkóban?
  Negyedórát ült előzőleg a folyosón, és nagy volt a füle. Mostanra folyékonyan beszélte a börtönnyelvet.
  – Miért, ha csak a negyven eurójuk lett volna benne, akkor az nem lopás?
  Kissy meghökkent, erre nem gondolt. Lassan fölállt és előretartotta mancsait.
  – Maga nyert. Tartóztasson le, én voltam ott az egyetlen nagykorú, én vagyok a felelős a társaimért.
  Mathieu sóhajtott, legépelt egy jegyzőkönyvet, kinyomtatta, aláíratta Kissyvel, ő is aláírta, és a pénzzel együtt berakta egy széfbe.
  – De hogy a negyven euróját hogyan kapja vissza, azt nem tudom. Szerintem csak peres úton.
  Kissy vállat vont, neki megért negyven eurót, hogy Mavericknek is legyen az ágya elé terítve shindybunda.
  De ezt nem mondta ki.

Már javában készülődtek a vakációra, ami nehezebb ügy volt, mint valaha. Amikor Mallorcáról hazatértek Beaulieu-be, lehoztak a padlásról egy halom matracot, azokkal raktak tele szobákat, és elvoltak, ha zsúfoltan is. De most már a szülők közül is szeretnének meghívni, amennyit csak lehet. Nekik azért már kell a saját szoba. Meg hát az egerek közül is a párok jobb szeretnének saját szobát.
  Nimby számította ki, hány szobára van szükség. A tizennégy kölyök szüleinek tizenkettő kell, hiszen az Aurenche és a Lavanant testvéreknek közösek a szüleik. Szobaszám szempontjából mindegy, hogy a tizenkettőből négy egyedülálló, nyolc viszont házaspár. A D’Aubisson egerek és párjaik, valamint Angélique és Vanni marad ott, ahol van. Jenniferék, Chantalék, Kissyék és a zsebek az négy szoba, a veteránoknak most már mindnek van párja, azzal lakik. A kölyköknek még nincs, illetve nem költöznek még össze, tehát a nyolc lánynak két négyszemélyes, a hat fiúnak két háromszemélyes szoba. A veteránok szülei tíz pár, mínusz D’Aubissonék, akik ugye nem költöznek a panzióba. Valamint Ange néni. Ez összesen kereken harminc szoba, kettővel több, mint amennyi van a panzióban.
  Ezzel kezdődött a számítás. Aztán viszont több különböző változat keletkezett aszerint, hogy a szülők közül ki tud eljönni, mert ez folyton változott, hol az egyik kapott különmunkát, hol a másikról derült ki, hogy mégis tud jönni. Nimby csinált a Cheesebook dokumentumtárában egy jegyzéket képzeletbeli szobákkal, és minden egérnek feladatul szabta, hogy ha bármi változik a szüleivel kapcsolatban, akkor jelölje. Amikor Christian áthúzta az anyja nevét, mert neki dolgoznia kell az ünnepek alatt is, akkor a listában lejjebb állók szobaszáma rögtön eggyel csökkent. S ez többször megesett, a jegyzék egyre zsugorodott. Egyszer úgy is, hogy a létszám nem változott, csak a szobaszám, mert az Aurenche egerek és Jacques anyja kijelentette, hogy ők remekül elvannak egy szobában, évek óta ismerik egymást. Egyszer megesett, hogy bővült a jegyzék, mert Suzanne szüleiről előbb kiderült, hogy nem tudnak jönni, aztán az, hogy mégis. És egyszer létszámnövekedés nélkül is nőtt a szobák száma, mert az egyik kisegér kihúzta kettejüket a csoportosból és külön szobába tette.

Méghozzá Franconville-ben, a karácsonyi szünet előtti utolsó egeres hétvégéjükön. A felület minden változtatásról értesítette a szervező bizottság tagjait, akik közé Kissy is tartozott, ezért két percen belül elkapta a kölyköt és magyarázatot követelt.
  – Mit magyarázzak meg? – nézett rá Maverick dacosan. – Szeretjük egymást és együtt akarunk lenni.
  – De egérke, még csak tizenhárom éves vagy!
  – Tudok róla, egérke.
  Kissyben fölrémlett az az idő, amikor ő volt tizenhárom éves. Akkor kerültek össze Martinnel, növesztették a füleiket, és Martin egyre gyakrabban próbálkozott. De ő mindig nemet mondott.
  Hát ez a kölyök nem mondott nemet. Már egy ideje nem.
  – Mióta?…
  – Egész héten nála töltöttem a délutánokat.
  – És mit… mit… mit… cin-cin… szóval…
  – Hát nem unatkoztunk – nevetett Maverick.
  Elmondta részletesebben is. Kissynek enyhén pirosodni kezdett a füle, bár azt azért szerencsére megállapíthatta, hogy ebből egyelőre nem lesz egérbaba. De akkor is nagyon korainak tartotta. Christian végül is már tizenöt múlt, de Maverick még túlságosan kicsi az ilyesmihez.
  De ezt nem mondta ki. Nem kellett, a kislány leolvasta róla, mintha a homlokára lett volna nyomtatva.
  – Szamárság, egérke. Tudok magamra vigyázni. Évekkel ezelőtt kiolvastam az összes szakirodalmat. És szeretjük egymást. Te ébresztettél rá egyébként.
  – De azt nem mondtam, hogy…
  Maverick legyintett. Kissy érezte, hogy ő már milyen öreg, nem érti a mai gyerekeket. Hisz kis híján tizennyolc és fél.

Akadt még néhány egér, aki eltátotta a száját, hiszen ők is látták a szobabeosztást. Meg a szülők. Moreau-ék nem fogadták túlságos örömmel a dolgot, szívük szerint meg is tiltották volna, de nem hittek az ilyen tilalom értelmében. Nique elmondta, hogy Maverick és Christian együtt nőtt föl, kisbaba koruk óta ismerik egymást, efféle dolgok már jóval előbb is bekövetkezhettek volna; ő már négyévesen játszott doktorosdit egy ismerős fiúval, és nagyon érdekes dolgok derültek ki. Maverick tudatta vele, hogy ez nem egészen ugyanaz. De ebben is érdekes dolgok derülnek ki, felelte Molly. De mennyire, nevetett a másik.
  – Ez van – mondta Vanessa. – Szerintem is korai, de hát ebbe már nem szólhatunk bele.
  – Egy év múlva már nem lenne korai – állította Claude, és kitartóan nézte Nique-et, aki egy évvel volt idősebb Mavericknél, és úgy tett, mintha nem venné észre. Helyesebben úgy tett, mintha úgy tenne.
  Kissy érezte füleinek finom rezgését, és tudta, hogy Nique se fog sokáig ellenállni az ostromnak. Hiába, cseperednek a gyerekek.
  Ez idő szerint már teljes gőzzel készültek a szünidőre. Franconville-ből indulnak a géphez, pár nap múlva Yves bácsi hoz egy konténert, leteszi a kertben – mármint pótkocsistul –, abba rakodnak bele mindent, ami jelenleg táskákban gyűlik a teraszon, mindegyiknek címkéje van sorszámmal és a gazdája nevével, és mind bekerül egy nyilvántartásba. Aki berakja a konténerbe, a nyilvántartásban kipipálja a címke sorszámát, és a rendszer mindegyiknél följegyzi, hogy ki pipálta ki, vagyis rakta be.
  Huszonkét egér utazik, mert Angélique-nek egész héten üzleti ügyei lesznek Párizsban, addig megint Nimbyéknél lakik, velük együtt repül haza. A szülőknél ötven százalékos részvételi arányt sikerült elérni, de nem mind utazik velük, néhányan csak későbbi géppel mennek, illetve Johann éppenséggel egy nappal korábban Rómába repül egy tárgyalásra, ahol találkozik Jean-Claude-dal (a városban, nem a tárgyaláson, Jean-Claude-nak valahol vidéken van dolga, de megbeszéltek egy találkozót), s együtt jönnek, a gépük egy órával az egereké előtt érkezik Nizzába. Így ők is benne lesznek a fogadóbizottságban, ami tartalmazza még a D’Aubisson egereket és Pit, de nem lesz ott Blanche, aki két órával később érkezik egy londoni konferenciáról, meg Georges és Mario sem, akik a konzorcium ülésén lesznek Saint-Jeanban.
  Nemcsak egerek és szülők lesznek, jön Jean, Andreas, Sophie Davidson, akit még nem is ismernek, és a két kutya. Macska nem, Macska a lányával ünnepel Véronique-nál, aki nem jöhet, de elvállalta, hogy vigyáz rájuk. Kissy cserében odamotorozott egy zsák macskakajával.
  A konténert azért is Franconville-ben teszik le, mert Nimby megkapta a panzió egyik melléképületének a fele padlását, ahol szintén berendez egy kis műhelyt, és most viszi a felszerelését, valamint két félkész helikókikötőt is visz magával, ott befejezi és üzembe állítja őket. A villa sátorteteje alá, a már kinézett helyre kerülnek. A beaulieu-i műhely is része lesz a tervezett helikoptergyárnak, Vanni ugyanis váratlan érdeklődést tanúsított a dolog iránt, szívesen közreműködne. A Morin-cég már dolgozott egy rakomány alkatrészen, sok minden volt a megrendelőlapon, egy részét már le is szállították. Vanni gyerekkorában is foglalkozott modellezéssel, repülőgép, autó és hajó is volt közte, csak azokon persze még nem volt videókamera, nem volt szabad kikerülniük a látótávolságból. No meg azoknál az volt a fő szempont, hogy minél jobban hasonlítsanak az igazira, itt meg a célszerűség. Az volt a terv, hogy szakosított helikopterekkel látják el az alapítványt. Azt a gépet már kigondolták, amelyik sok bogarat bír el és tölteni is tudja őket – már csak meg kell építeni. Tervezés alatt volt egy másik, amelyik viszont kimondottan nagy súlyra való: nagy teljesítményű, nehéz akkumulátort cipel, valahol a shindyfészek közelében leszáll egy háztetőn úgy, hogy lentről ne lássák, és a kis helikók oda járnak táplálkozni. Ez hosszabb küldetéseknél lehet hasznos. De volt egy teljesen másik megoldás is, amit még csak ízlelgettek a tervezők. A töltés ugyanis hosszadalmas, és tényleg nagy helikopter kell ahhoz, hogy megbízhatóan ellásson árammal egy rajt. A másik megoldásnál a kis gépeket nem újratöltik, hanem távirányítással kicserélik az aksijaikat. Ezen Nimby már Mallorcán is törte a fejét.
  – Kisegér hölgyeim és uraim, a Discovery aksija fél kiló. Nyilván tudunk olyan készüléket konstruálni, ami megemel fél kilót, maga a Discovery is megteszi ezt. – Nimby lendületes léptekkel rótta föl-le az egerekkel tömött franconville-i nappalit. – A probléma nem itt van. Az aksi szilárdan rögzítve van a vázon, és egy jó erős dugasszal csatlakozik a gép villamos rendszeréhez. Vagyis a fél kilót nem egyszerűen megemelni kell, hanem leszerelni és fölszerelni. Az elemet rögzíthetjük olyan patentokkal, amikkel a fegyvert meg a többi cserélhető tartozékot, nem oldanak ki a rázkódástól, ez ki van próbálva. Ebben az esetben két kéz egy mozdulattal széthúzza a csatlakozót, a lemerült elemet két egér fölkapja – Nimby magasra tartott karokkal átsétált a termen, s egy szempillantás múlva ott masírozott mögötte Elke is, együtt cipelte vele a képzeletbeli félkilós aksit –, másik két egér hoz újat, ez a része egyszerű. A kérdés ennek gépesítése. Nyilván egy külön feltöltőgép vinné a Discovery után az aksit és hozná el a lemerültet. Két probléma merül fel. Maga a csere művelete, azaz hogy miképpen alkossunk olyan berendezést, ami ezt elvégzi, és a hatótávolság, hiszen nyilván a feltöltőgépet is aksi hajtja.
  – Viszont – szólt közbe Claude – a töltőgép nyílegyenesen mehet a feltöltés helyére, a Discovery pedig egy csomót csalinkázott addigra, jóval közelebb van, mint az egy töltéssel megtehető távolság.
  – Esetleg igen. De ha már csinálunk valamit, csináljuk a lehető legjobban. Ha a Discoverynek a hatótávolságon túl van dolga, igenis mehessen el oda. Nem az a kérdés, hogy jut el a hatótávon túlra, hanem hogy ott van és kész. Chartres innen nyolcvan kilométer levegőben, egérkék. A Discovery oda tud menni, adott esetben lehet, hogy gyorsabban, mint mi, hiszen a sztrádán is lehet torlódás, no meg megeshet, hogy nincs kocsink vagy sofőrünk. A Discoverynek csak megadod a célpontot és a GPS odaviszi, a neten át kapcsolatot is tudsz vele tartani – de nem tud már visszajönni azzal a töltéssel. Ha létezik megoldás arra, hogy elmenjen és visszajöjjön, akkor valósítsuk meg – ha pedig nem létezik, akkor ez váljon egyértelművé, hogy elmondhassuk, mi megpróbáltuk, de a technika mai állása szerint nem lehetséges.
  – Oké – mondta Martin; táblagép volt a kezében, azon térkép. – Félúton, a Rambouillet-palota tetején várja a töltőgép. Valamiképp kicseréli az aksit, aztán visszajön. Vissza tud jönni, ha neki is ugyanilyen aksija, tömege, motorja van stb. A Discovery pedig továbbmegy, most már Rambouillet-tól számít a kilencven kilométer, vagyis onnan még megtehet huszonkét kilométert, vissza még huszonkettőt, aztán a maradék negyvenötöt haza.
  – Igen – bólintott Nimby –, de én nem dolgoznék hetekig-hónapokig és költenék esetleg több ezer eurót csak azért, hogy másfélszeresére növeljem a hatótávolságot. Akkor már egyszerűbb és sokkal olcsóbb, ha a fedélzeten van egy másik aksi, amire át lehet kapcsolni. Azzal egyből megkétszerezed, az egyik aksival elmehet Chartres-ig, a másikkal meg visszajöhet.
  – S miért nem ezt tesszük? – kérdezte Françoise.
  – Ezt akkor tesszük, ha kétszeres hatótávnál nagyobbra nincs szükség, illetve azt nem tudjuk megvalósítani. De mi van, ha tudunk többet is? Elvégre ennek a gépnek a gyári prototípusa tizenkét percet tudott repülni. Amikor megvettük, már egy továbbfejlesztett változatot kaptunk, amit aztán mi is tovább tökéletesítettünk, és most másfél órát repül, igaz ugyan, hogy a létező legdrágább aksik egyikével.
  – Szerintem – töprengett Niala – igazán hosszú távot úgy lehet elérni, hogy a töltőgép több aksit visz magával.
  – Ez már egyszerű számtan – mondta Kissy. – Két-két pont között mindkét gép elhasznál egy-egy aksit. Vagyis csak akkor érik el a célt, ha a töltőgépen kétszer annyi aksi van, mint ahányszor cserélni kell. Ha tehát kilencven kilométerenként cserélünk és a táv négyszázötven kilométer, az öt pont, vagyis tíz aksi, amiből kilencet a töltőgép visz. Föltéve persze, hogy a kilenc aksi és a cserélő berendezés súlyával ugyanakkora távolságot tud megtenni egy töltéssel, mint a Discovery. Ami nem valószínű, a feladat tehát elvben nagyon körülményes, a gyakorlatban pedig kivitelezhetetlen. Cin-cin.
  A csapat letörten visszacincogott neki.
  – De egérke – derült föl Nimby –, hisz most oldottad meg a problémát.
  Kissy pislogott, aztán bal füle mögé tette egy ujját és előrehajlította, mutatva: halljuk.
  Nimby kimarkolt egy darabkát a levegőből és hátradobta a válla fölött.
  – Dobjuk ki a töltőgépet. Legyenek a tartalék aksik magán a Discoveryn, így szakaszonként csak egy aksi fogy. Két plusz aksit elbír. Akkor három töltéssel másfél töltésnyit távolodhatok és másfelet jövök haza. Tegyük föl, hogy a súlytöbblet miatt veszítek töltésenként öt kilométert, akkor a hatótávot negyvenötről másfélszer nyolcvanöt, azaz százhuszonhét kilométerre növeltem. Szerintem nem rossz.
  Hátranyúlt, visszahúzta az előbbi levegődarabot.
  – És most hozzuk vissza a töltőgépet a bogarak számára, akik nem bírnak el pótaksit, de szeretnek szabadon röpködni az alkonyi fényben.

Pénteken kora reggel Yves bácsi elindult a furgonnal és a pótkocsin levő konténerrel, a reptéren átadta, nyilvántartásba vétette, biztosítást kötött rá – csak a benne levő elektronika megért legalább tízezret, előző este a helikoptereket is berakták –, aztán elment a bérelt buszért, amit ezúttal sofőr nélkül kértek. Tíz órakor állt meg vele Franconville-ben, szinte egyszerre érkezett Kissyvel, aki persze taxin jött, már nem lenne, aki visszaviszi a motort – még Suzy sem, hiszen ő is vele utazik. Anyáék még dolgoztak. Nimbyék udvarán már felhőben rajzottak az egerek, pedig a csapat fele se volt ott. De néhány kölyök igen, és Kissy fölfedezte, hogy Maverick is eltanulta Macskától és Vanessától azt a trükköt, hogy szembejön, mész tovább, megint szembejön.
  Hideg volt pedig, fújt a szél, az ég felhős. De ők nem bánták, nagykabátban is éppúgy ugráltak, mint a nyáron sortban. És páran közülük furán csapkodtak a karjukkal.
  – Ti meg mit csináltok? – lépett oda Kissy.
  – Hógolyózunk – felelte Caroline.
  – De hisz nincs is hó – felelte Kissy, de ekkor a képébe vágtak egy képzeletbeli hógolyót. Azonnal gyúrt ő is egyet, s már dobta is.

– Gyerünk, kiskutyák, vau-vau – mondta Nimby, és a két kutya lelkesen fölszaladt a buszba. Aztán a nyomában egyre több kutya, mert a kölykök fölkapták a felszólítást és boldogan csaholtak, amíg berontottak a buszba és helyet foglaltak. Kissy is velük csaholt. Naná! És ha pont elmegy egy shindy a busz mellett, megállapítja, hogy az egerek már kutyaként is megállják a helyüket (bizonyára szagot fogni, nyomot követni, csibészelni is tudnak), és éppen ettől megy el a kedve a shindyskedéstől?
  De a buszt csak rövid ideig töltötték meg a csaholó kiskutyák, aztán karattyoló kisegerek lettek megint, és egész úton terveket szövögettek a szünidőre.
  A reptéren aztán a huszonkét egér harmincfelé szaladt, mintha most jártak volna itt életükben először. Viszont kétségtelen, hogy a kölykök nagy része csak háromszor repült még életében, idén nyáron Mallorcára, onnan Nizzába, aztán Párizsba, és akkor nem pompázott minden karácsonyi díszben. Bőven volt hát nézelődnivalójuk. Rengeteg idejük volt, jóval előbb jöttek, hogy Yves bácsinak legyen ideje leadni a buszt. Ők addig elkószáltak az üzletsoron, nem is maradtak együtt, hisz fejlett kommunikációs rendszerük van.
  Kissy egy piros kabátot tanulmányozott éppen, amikor kopogott az órája. Fölpillantva egy egeret látott meg az üvegen túl, a passzázs közepén. Ez nem is keltette volna föl a figyelmét, hiszen a terminál alig több mint nyolcszáz méter hosszú és csak hat emelet, huszonkét Jerry azt megtölti zsúfolásig – de furcsa volt a testtartás, amivel Molly nézett valamit, kicsivel magasabban nála. Kissy oldalra lépett, mert az állvány takarta a látnivalót, éppen akkor, amikor Mollyhoz csatlakozott Jacques is, és már ketten néztek fölfelé.
  A passzázson kis stand állott – Kissy észre se vette bejövet –, árultak vagy reklámoztak valamit. A standot alul-felül macskafotókkal dekorálták, és három lány tevékenykedett benne, szürke csíkos formaruhában, piros övvel, a fejükön háromszögletű fülekkel. Még cicabajuszuk is volt. Az egyik Kissynek háttal tárgyalt egy vásárlóval, a másik Mollyéknak volt háttal, de a harmadik meglepve nézett vissza a szaporodó kisegerekre, mert közben Yvonne is csatlakozott hozzájuk. És az egész alapítvány viselte az egérfüles hajpántokat meg a jerrys pólót!
  Kissy nem indult el, várta, mi lesz. A cicalány és az egerek furcsálkodva nézték egymást. Már megjött Françoise is, és sorban a többiek.
  Nyolc-kilenc egér baktatott már oda a hívójelre és nézte álmélkodva a cicákat, amikor a második lány is odanézett, és elképedve összecsapta a kezét. Erre odafordult a harmadik cica is. Hát Kissy is kisétált a társaihoz, hadd lássanak a macskák még több egeret.
  Két percen belül közös fotójuk is volt a cicalányokkal.

A panzió már nem vett föl szobafoglalást a tegnapi napnál későbbre, tegnap elmentek az utolsó vendégek is. Azóta kitakarítottak, rendbe tették a házat és várták az alapítványiakat. Mindezt Kissy olyan jól tudta, mintha már ott lett volna. De nem volt ott, a PACA reptér előtt toporgott egy helyben, mint akire a lyuk fölött les a cica, mert a bérelt busz elakadt. Luigi és Yves bácsi már elhajtott a konténerrel, még egy helikopterük se volt, amit odaküldhettek volna, hogy megnézze, mi a helyzet. Bár igaz, nem is volt rá szükség, Vincent elmondott mindent.
  – Én értek mindent, csillagom. De itt állok a körforgalom előtt, és minden irányban zsaruk, mentők, tűzoltók. Ezek eléggé összecsattantak. Annak örülj, hogy nem mi voltunk. Ezzel a tehénnel nem ugrálhatok, de persze ideküldheted apádat, hogy gyorsan szereljen rá magassági kormányt.
  Vanessa horkantott; Kissy tudta, Vincent még megissza annak a levét, hogy a mikrót csillagomnak szólította.
  – A Nikaïa-palota innen még jókora távolság amúgy is – mondta. – Hagyjuk a csodába. Martinről mit tudsz?
  – Semmit, egész nap nem beszéltünk, hívd föl.
  Vanessa cincogott, kinyomta és intézkedett. Fölhívott valamilyen Martint, akit Kissy nem ismert – pedig mostanra ő is mindenkit ismert a partvidéken – és kerített három tizenöt személyes mikrobuszt, amik szó szerint másodpercek alatt ott voltak, a reptérhez tartoztak. Sofőr nem volt hozzájuk, mert akik kihozták őket, azoknak vissza kellett menni dolgozni, méghozzá sietve, úgyhogy egy személykocsi is jött velük, az vitte vissza őket. De annyira nem siethettek, hogy a vezetőjük, egy Paulnak szólított nagydarab pasas kedélyesen át ne karolja Vanessa vállát és magához ne vonja, amire a kislány nevetett és kibújt az ölelésből. Paul szerencsés fickónak nevezte Nimbyt, egymásnak csapták a tenyerüket Vanessával, és beszállt a kocsiba.
  Sofőr persze volt köztük bőségesen. Kissynek nem kellett elővennie az új jogsiját, amit – bár ezt eléggé sajnálta – mindenféle kaland és verekedés nélkül szerzett. Szépen levizsgázott és megkapta. A többiek is, mindegyik mininek volt már jogsija. No persze gyakorolni azért kell még, intette őket az összes felnőtt, ők pedig bólogattak, persze hogy gyakorolnak, az összes többi képességüket is folyton gyakorolják, verekedés, helikopter, célbalövés, morze, mindent, hát ez se lesz kivétel. Csak nem most, az egész alapítvánnyal a kocsikban, a Prom forgatagában.
  Angélique, apa és Pi a boulevard Joffre-on tette le őket, Beaulieu belső városrészének oly ismerős házai között. Ők pedig megfordultak és visszavitték a kocsikat a reptérre.
  – Itthon vagyunk – cincogta Françoise, és a csapat átsétált a zebrán. Kissy bólintott. Kétszáz méterre sincsenek a panziótól, de a város másik végén is otthon lennének. Vanessa ezen a környéken mindenkit ismer, mintha egy ötven lelkes falucskában élne. De a szembejövők felét Kissy is ismerősként üdvözölte, tudta a nevüket, családtagjaik nevét, életük részleteit. A többi járókelő meg nyilván nem is volt helybeli. Maradt azért turista bőven.
  – Bocsánat – szólította meg őket az egyik, egy testes, nagykabátos férfi, akiről lerítt, hogy turista –, önök itt lakók?
  Kissy közelebb érve látta, hogy nem is hozzájuk beszél, hanem egy fiatal párhoz, akik megrázták a fejüket, lehet, hogy nem is értettek franciául. Mentek is tovább.
  – Mi azok vagyunk – szólalt meg Kissy, s odalépett hozzájuk; a férfi mellett egy idősebb és egy fiatalabb nő is állt. – Segíthetünk?
  – Kérem… én nem nagyon jól tudok franciát. Keresek panziót itt közelben. Mondták, hogy van, tudja?
  – Igen, de bezártunk az ünnepekre. – Kissy meg se lepődött magán, hogy első személyben mondja. – Szobafoglalás nélkül jöttek ide?
  – Nem, kérem. Volt nekünk foglalásunk. Csak szálloda… nem ismerek azt a szót, ami szállodát történte.
  – Csődbe ment – szólalt meg Vanessa Kissy könyökénél. – Lucienék tegnap lehúzták a rolót. Egy perc türelmet, uram. – Már a telefonját nyomkodta. – Mindenki velük üvöltözik, amiért a foglalásokat se tudták visszamondani, az nem érv, hogy Ménard megszökött és csak ő tudja a számítógép jelszavát, legalább ötven vendég jött ide karácsonyozni, és… szia, én vagyok. Lucien újabb kuncsaftjai. Honnét tudjam? Ha lenne szobánk, fölvinném őket. Yvette-nél már egy gombostűt se lehet… jó, megpróbálom, kösz. Szia, én vagyok, megint hoztam lucieneseket. Igen? Jó, le van foglalva! Kösz, szia! Egérke, fognál egy taxit?
  – Nem – nevetett Kissy –, ott áll a hátad mögött.
  Mert amíg Vanessa beszélt, ő kilépett a járda szélére és leintette az első arra járó taxit. Azt is ismerős sofőr vezette.
  Elköszöntek a hálás külföldiektől és a többiek nyomába eredtek, föl a hegyre. Vanessa még dohogott magában egy sort Lucienék felelőtlensége miatt, mert Ménard szökése nem okozója volt ugyan a csődnek, hanem következménye, azért lépett meg, mert tudta, hogy fény derül a stiklijeire – és így is történt –, de ha Lucien tudja, hogy kell vezetni egy szállodát, akkor vagy nem megy csődbe, vagy legalább ki tudja értesíteni a vendégeket, akik egy lefoglalt szoba reményében érkeznek talán Európa túlsó végéből, és most nekik, az összes többi háznak kell őket fedél alá juttatni, miután a város legkülönbözőbb pontjain összeszedték őket, mint a kitett kismacskákat.
  A kis szállodás, mosolygott Kissy. Tizenegy éves kora óta gondoskodik a panzió vendégeiről, olyan természetességgel, mint ahogy levegőt vesz vagy shindyt ver.
  De aztán már nem akadtak össze Lucien több áldozatával, mert a rengeteg helybeli szállodás ekkorra már megszervezte az elszállásolásukat. Mario is részt vett az ügyben, így aznap késő estig nem is látták, és másnap elmondta, hogy ezek a házak összesen vagy tízezer eurót veszítenek a dolgon – a vendégek egy része már fizetett Luciennek, az a pénz elpárolgott, mások ott fognak fizetni, ahol végül szállást kaptak, de nem kérhetnek tőlük többet, mint Lucien leszállított árai –, de ez befektetés, ami meg fog térülni. Magának a városnak a hírnevét tépázná meg, ha hagynák ezeket az embereket a legelső géppel hazarepülni, vagy ha Lucien olcsó panziója helyett egy ötcsillagos szálloda árait kérnék tőlük, azt állítva, hogy csak ott volt hely. Pedig tényleg csak ott volt hely, a városban hiánycikk a szállodai szoba.
  – Mert mi lefoglaltuk ezt az egész panziót – riadt meg madame Lavanant.
  – Dehogy – legyintett Isabelle néni. – Az én huszonnyolc szobám itt nem tétel. Luciennek hetven szobája volt, ebben az árfekvésben az övé volt a legnagyobb panzió, és három nappal karácsony előtt utcára rakott húsz vendéget, ötvenet meg már csak a bezárt kapuk vártak. Telt házat vihetett volna az ünnepek alatt, csak hát lejárt a bankhitele.
  – De hisz azok a vendégek fizetnek – jegyezte meg Maverick.
  – Persze. Néhány nap múlva lett volna pár ezres a kasszában. Csak hát a tartozása több millió.
  – Ejha!
  – Évek óta csak döcögött már – magyarázta Vanessa. – Mit gondolsz, nénikém?
  Kissy érezte a hangsúlyból, hogy ez már nem a vendégekre és nem a tartozásra vonatkozik.
  – Hát a házat a lehető legsürgősebben el kell adni és ki kell nyitni újra, de hogy ki tudja ezt átvenni, azt én bizony nem tudom. Nagyapádék már megállapodtak, hogy a konzorcium nem kér belőle. Thierryék talán ki tudnák köhögni az árát, csak hát az öreg most ugye pont elutazott a déli tengerekre, egy hónapig csak úgy érik el, ha utánaeveznek. Azt mondja, ez nemcsak kikapcsolódás, az embereknek kell az önállóság, tudni kell a főnök nélkül is dönteni. Amiben teljesen igaza van. De ekkora dologban mégse fognak nélküle határozni. Úgyhogy nem tudom. Egypár hétig az a ház ki nem nyit, annyi szent.
  Isabelle néninek igaza lett, a ház csak január végén nyitott ki, de abban az egyben tévedett, hogy az öreg Thierry nélkül is határoztak és megvették. Ők nagyobbak és tőkeerősebbek voltak, mint a Claudel konzorcium, ki tudták fizetni az adósságokat és csináltak egy gyors, átmeneti felújítást is. Az alkalmazottakat megtartották. Lucien, akit Kissy csak futólag ismert, nem mutatkozott többé a partvidéken, elköltözött valahová északra.
  Sok évvel később, amikor az öreg Thierry már nyugdíjban volt, a fiát pedig letartóztatták, a Lucien egykori panziójából kialakított szálloda vezetését Vanessa vette át. Amikor kiderült, hogy a fiatalabb Thierry nem követte el azt a pénzügyi visszaélést, és közel fél év után visszatért a szállodájába, Kissy nem egy alkalmazottól hallotta, hogy mégiscsak le kellene csukatni Thierryt. Hátha visszakapnák azt a helyesebb igazgatót a nagy füleivel.

A terv az volt, hogy kicsomagolnak, berendezkednek, aztán körbeviszik a városban a kölyköket és a szülőket. Hamar kiderült azonban, hogy a berendezkedés a tizenkét napjuk első három-négy hetét biztosan igénybe veszi, ezért beérték azzal, hogy kiürítették a konténert, hogy Luigi visszavihesse a reptérre. Sorba álltak, mindenki kivett egy csomagot, elcipelte a fal mellé, ott letette, s ahogy nőtt a csomaghalom, úgy zsugorodott a konténer. Nimby legalábbis ezzel biztatta őket.
  – Hű – mondta Niala, és megtörölte a homlokát. – Valaki keresse meg Luigit, indulhat. Hát ha most besétálna egy shindy, velem nem lenne nehéz dolga.
  – Vagy egy cica – tűnődött Françoise.
  – Vagy egy cica – hagyta helyben Niala. – Mi lenne, ha hátizsák nélkül mennénk? Itthon úgysincs kire vadászni, amikor elkaptuk azt a három hülyét, az összes shindy elköltözött a partvidékről; Costello is azért maradt, mert másik országban élt.
  – De cicák nem költöz el – mutatott rá Elke.
  – Cannes-tól az olasz határig minden macskamama még a bölcsőben megmutatja a fényképünket a gyerekeinek. Ezt a három dolgot tanítják meg nekik, a fára mászást, a dorombolást meg minket. No, egérkék, keressük meg a szüleinket és indulhatunk.

Beaulieu csodásan festett ünnepi díszben, ráadásul teljesen macskamentesen, egyet se láttak egész idő alatt; Françoise szerint idekint fázik a fülük, összejönnek haveroknál, tivornyáznak, tavaszig elő se bújnak. Amiben volt valami.
  Ilyen helyen, mint Beaulieu, nemcsak a főutakat, sétatereket díszítik fel, hanem az egymásba érő vendéglátóhelyek környékét is, nagyon sok magánházat, de még a vasúti töltés alatt vezető aluljárók homlokzatát is. A turizmus nagy kincs. És a turisták el voltak ragadtatva, az egerek és a kisfülűek is. Bár a leglelkesebb turista mégiscsak Ködöcske volt, aki a fényekre oda se hederített, viszont minden sarokkövet végigszaglászott.
  A főútig együtt mentek, aztán csoportokra szakadoztak, később el is váltak egymástól. Úgyse jön cica, és így jut belőlük mindenhová. Hadd lássa Beaulieu, hogy megérkezett az egérhad.
  Öt meghívást gyűjtöttek be helybeli ismerősöktől egyetlen séta alatt, és még egyszer annyian mondták, hogy majd benéznek a panzióba.
  
  Elle avait des bagues à chaque doigt
  Des tas de bracelets autour des poignets
  Et puis elle chantait avec une voix
  Qui, sitôt, m’enjôla

  
  Elle avait des yeux, des yeux d’opale
  Qui me fascinaient, qui me fascinaient
  Y avait l’ovale de son visage pâle
  De femme fatale qui m’fut fatal
  De femme fatale qui m’fut fatal

Kissy rásandított a képernyőre. Elvileg tudta a szöveget, együtt látták a filmet, de jobb a biztonság. És egyáltalán nem olyan könnyű szöveg, mint látszik, mert sok szótag halmozódik egymás mellett. Sokkal gyorsabban kell énekelni, mint az ember gondolná.
  
  On s’est connu, on s’est reconnu
  On s’est perdu de vue, on s’est r’perdu d’vue
  On s’est retrouvé, on s’est réchauffé
  Puis on s’est séparé

El is fáradt, mire végigénekelte és meghajolt. A közönség tapsolt, ő lelépett a színpadról és átadta a mikrofont egy fiúnak. Valahol arrébb lecsüccsent a társai mellé a földre, Bourridonéknak nem volt ennyi székük, hiszen az egércsapat véletlenül toppant be, s már akkor is a földön ült a vendégek fiatalabb, mozgékonyabb része.
  Kissy ivott egy kortyot és megigazította füleit, azokat éneklés közben is viselte, az alapítvány védjegye.
  – Egérke – súgta neki Molly.
  – Cin-cin?
  – Itt bárki énekelhet?
  – Persze, kötetlen zenés összejövetel, nincs műsorterv.
  – Mi kell hozzá?
  – Ott az a piros inges srác Joseph Bourridon. Odamész, beledobsz egy vigyort és kiad egy mikrofont.
  – És a zene?
  – A telefonodról eléred az egész gyűjteményünket, Joseph rádugja a laptopra és úgy szól, mintha itt lenne a banda a szobában.
  – Cin-cin – felelte Molly, és már ott sem volt. De mire egy jó perccel később feltűntek Joseph előtt az egérfülek, már három pár volt belőlük. Kissy kíváncsian figyelte, ahogy megállapodnak. Maverick kezdett el keresgélni a telefonján, de Joseph megrázta a fejét, s a telefon visszakerült a tokjába. Nyilván Josephnek is megvan a zene.
  De a színpadra már négy egér szaladt föl, miután a fiút megtapsolták. Molly, Maverick, Jacques és Christian. Mind egérfüles hajpántban. S amint megszólalt a zene, Kissy fülei boldogan csapkodni kezdtek. Hát persze hogy ezt választották, mi mást? Hisz róluk szól!
  – If there’s something strange / In your neighborhood / Who you gonna call? – kezdte a dalt Molly, és nemcsak társai, hanem az egész közönség boldogan vágta rá:
  – Ghostbusters!

Amikor Kissy másodszor énekelt aznap este – a Summer Nightsot a Grease-ből, egy fiúval, akivel abban a pillanatban ismerkedett meg, amikor fölment a színpadra –, ahogy begyűjtötték a tapsokat és lejöttek, Pierre Serrault jött oda hozzá és megkérdezte, volna-e pár perce a számára. Kimentek a folyosóra, itt kisebb volt a zaj.
  – Ide hallgass. Kellene nekem egy énekesnő.
  – Cin-cin? – hökkent meg Kissy.
  – Ez igent jelent?
  – Nnneeem… ez azt jelenti, „mi a csodáról van szó?”
  – Elmondom. Ugyanaz a film, amelyikben már kaszkadőrködtél. Van egy jelenetünk egy zenés mulatóban, ahol éppen énekel egy lány, amikor a hőseink belépnek. Volt már valaki, de nem tud eljönni, te meg kéznél vagy és jól is énekelsz. Huszonkilencedikén vesszük föl, a Negresco egyik termében leszünk.
  Kissy összecsapta a mancsát.
  – Szent merevlemez, azt mondod, hogy énekelni fogok egy filmen?
  – Hát… nem egészen. Amíg ők bejönnek, te látszol és hallatszol körülbelül fél percet. Utána már csak a háttérben, amikor néha söpör a kamera, akkor leszel látható.
  – Vállalom – mondta Kissy cicabajusz-rángató eltökéltséggel. – És mit kell énekelni?
  – Hát, látod, azt nem tudom, és nincs nálam a könyv. De valami régi sanzon. Persze több időt kapsz felkészülésre, mint itt. Lássuk csak. Ünnep előtt én már nem megyek be, de elkérem Simone-tól a dal címét és átküldöm Facebookon, jó?
  – Cheesebookon.
  – Ja igen, azon. És ne izgulj, nem olyan nagy dolog, alig leszel kamera előtt.
  Kissy nem izgult. Annyira semmiképp sem, mint az előző alkalommal, amikor meg kellett rúgnia azt a kémet, és legfeljebb öt centin belül manőverezhetett, ha annál távolabb rúg, már nem hiteles, ha meg közelebb, akkor a színésznek annyi. Megtanulta a dalt, huszonkilencedikén egy órakor beült Blanche és Isabelle néni mellé, akik egy összejövetelre voltak hivatalosak a belvárosban, besétált a szállodába, a recepción útbaigazítást kapott, fölliftezett egy különterembe, aminek biztonsági őr posztolt az ajtajánál, megmondta a nevét, az őr kikereste, bólintott és a szemközti ajtóra mutatott.
  – Nem kell kopogni, csak lépjen be.
  Kissy második találkozása a filmművészettel úgy kezdődött, hogy egy percig apró, miákoló kiscicák köröztek a feje körül. Az ajtó fejbe csapta.

A pincérnő jobban megijedt, mint ő maga, ott ugrált fölötte és lamentált, Kissy legszívesebben viszonozta volna az ütést, de az ajtó nyilván kedves a szálloda tulajdonosainak, és nem örülnének, ha összetörné.
  – Hagyd már abba! – csattant föl végül. – Baleset volt és kész. Túlélem, de te jobban idegesítesz, mint az ütés a fejemen. Menj a dolgodra! Sicc! Sicc!
  A lány valahogy eltűnt, Kissy pedig megint tett egy lépést az ajtó felé, de hirtelen meggondolta magát, oldalt ugrott, mint a zsaruk, a falhoz lapult az ajtó mellett, elkapta a kilincset és hirtelen fölrántotta.
  És beleverte az orrát egy öltönyös pasas mellébe.
  – Izé… én… cin-cin…
  – Ahogy mondja, kedves – felelte egy mély basszus, és távozott.
  Kissy nagy levegőt vett és belépett.
  Öltöző, hát persze. A nagyteremben a forgatás van, de előbb ide kellett jönni, hogy a megfelelő külsőt ölthesse föl. Öt-hat ember kóricált összevissza, kimentek, bejöttek. Körben mindenhol asztalok sminkfelszereléssel, ékszerekkel. Középen egy alacsony fiatalember intézkedett, nyitott piros ing volt rajta, a kezében fésű.
  – Te jó vagy már, drágám, mehetsz. Te ki vagy? – nézett Kissyre.
  – Kissy Chaton, Jerry Alapítvány – mondta Kissy automatikusan, és hajszál híján az igazolványát is fölmutatta.
  – De a szereped mi, azt mondd!
  – Nem tudom. Én fogok énekelni.
  – Dizőz – vágta rá a piros inges. – Charlotte, édesem, ha egy percre nem kóborolnál el, megköszönném. Van egy dizőzünk, de ez a kislány elég kicsike, tudsz egy rövidebb ruhát adni?
  Úgyse lesz ruhátok tízcentis alakra, gondolta Kissy.
  – Ugye fehér kell? – jött egy női hang a másik szobából.
  – Igen, tiszta fehér, mérsékelten cuki. Szívem, eszedbe ne jusson paradicsomlevet inni, amíg ez rajtad van, szörnyű kényes darab.
  Kissy rájött, hogy a szívem az ő.
  – Jó, majd észben tartom – nevetett, de a piros inges már nem figyelt rá, egy fiatalember csokornyakkendőjét igazgatta.
  – Serge, drágám, te pincér vagy, nem csöves, kérlek, igyekezz olyan benyomást kelteni. Murielle kiment már? Még nem láttam a szerelését.
  – Itt vagyok – jött be egy nő a másik szobából. Kissynek megrebbent a füle. Elomló piros ruha, ondolált fekete haj, tűzpiros rúzs, nagy szemű gyöngysor, könyékig érő fekete kesztyű.
  – Jaj, drágám, haláli – mondta a piros inges. – Egyszerűen észvesztő vagy. Mehetsz is, ez úgy jó, ahogy van, te is kész vagy, Serge, menjetek.
  Nyílt az ajtó.
  – Olivier, hol tartotok? – kérdezte valaki.
  – Ahol lehet, drágám – felelte a piros inges, eszerint Olivier. – Ez művészet. Ez a kislány még sehol se tart, és az ezredes még itt sincs.
  – Hát akkor hol van?
  – Édesem, ha keresnél valaki mást, akitől butaságokat kérdezhetsz, azt megköszönném. Gyere, kislány, csináljuk meg a dizőzt. Jaj, aranyom, ez a ruha nagyon ott van, csak tudod, nem lesz jó, Monique, ellenőriznéd azt a ruhát, amit Sylvie-re adtam a múlt héten?
  Valahonnét kinőtt a földből egy farmeres lány; Kissy kezdett szédülni. A lány átlapozott egy köteg dokumentumot.
  – Igen, ez túlságosan hasonlít. Várj, tudom már, melyik ruha lesz jó, segítek.
  Eltűntek a másik szobában. Még valaki kiment, Kissy hirtelen magára maradt a piros ingessel.
  – Olivier Bayle – vigyorgott rá az. – Téged nem ismerlek, mióta filmezel?
  – Hát – Kissy számolni kezdett az ujjain – ezt a mostanit is beleszámítva… ez az első. De már voltam ebben a filmben, csak akkor nem találkoztunk.
  – Igen? Mi voltál?
  – Kaszkadőr, én vertem meg azt a kémet… mármint Martin urat, aztán lepuffantottam.
  – Jaj, az te voltál? – Olivier összecsapta a kezét. – Láttam a musztert, nagyon cuki volt, Pöcök mesterien öltöztetett, teljesen együtt voltatok. Jó, jó, jó, Charlotte szívem, most jó, ezt a ruhát le se tedd, úgy jó, ahogy van!
  Kissy rámeredt a nő kezében lógó ruhára. Marilyn Monroe anyukájára illett volna.
  – De várjatok már… – cincogta. Hirtelen eszébe jutott az előző nő a piros ruhában.
  – Mondd csak, szívem, ha bármi bánt, csüngünk a szavadon, ez csapatmunka.
  – De hát ez a film a hetvenes években játszódik, nem?
  – De igen, angyalom, és nagyon örülök divattörténeti műveltségednek. Csakhogy ennek a jelenetnek a dátuma 1934, ez egy visszaemlékezés, itt kezdődött az egész. Hogy micsoda, azt nem tudom, engem a filmekből csak a jelmez érdekel. Úgyhogy menj szépen és bújj bele ebbe a bűbájos ruciba, aztán csinálunk neked egy szépséges fejet is hozzá.
  A másik szobából besereglett négy jól öltözött úr, körbefordultak, Olivier megszemlélte őket és kegyesen intett a karjával.
  – Tökéletesek vagytok, kedveseim, egyszerűen tökéletesek. Szaladjatok játszani. Csóközön!

A Jerry Alapítvány Rátermett Kisegere hosszú fehér kisestélyiben, kirúzsozva, festékkel a szemén és az arcán, nyakában gyöngysorral, kezén hosszú kesztyűvel lejtett be a terembe egy úr karján. Az úr nem azért kellett, mert egy hölgy másként nem léphet a társaságba.
  – Hogyhogy még soha?! – jajdult föl Charlotte, amikor Kissy másodszor zuhant Olivier karjába.
  – Én kerítéseken ugrálok át – sziszegte Kissy, és levert néhány dolgot az asztalról. – Gyerekeket mentek vaksötét pincékből… mikor lett volna rajtam tűsarkú?!
  De valahogy bejutott a terembe anélkül, hogy összetörte volna magát.
  – Te jó ég – mondta Pierre, akivel a pódiumnál találkozott. – És az nem jutott eszetekbe, hogy ráért volna azt a cipőt fölvenni? Vedd le! Mireille, keríts egy pár papucsot! Mindenre én gondoljak?
  Kissy valahogy kimászott az üvegcipellőkből.
  – Elleszek mezítláb is.
  – És tönkremegy a harisnyád, szó sincs róla, tessék papucsot venni. Még jó idő, mire összeállunk és kezdhetsz.
  Nem volt olyan sok idő, talán negyedórát üldögélt és bámészkodott, aztán fölmehetett a pódiumra és visszakapta a tűsarkúit, de Pierre megállította Mireille-t a mozdulatban, amivel Kissy lábára akarta segíteni.
  – Várjunk csak. Jacques! A dizőz lába mennyire látszik?
  – Talán egy-két snittben – felelte az operatőr valahonnan a műszerei közül.
  – Hát akkor igazítsuk úgy azokat a snitteket, hogy a cipője ne látsszon, és ki azzal a tűsarkúval! Azt akarom, hogy biztosan állj a lábadon – fordult vissza Kissyhez –, és csak az éneklésre figyelj.
  – Akkor nem kaphatom vissza a rendes cipőmet? – érdeklődött Kissy.
  – Dehogynem. Hozzátok vissza neki. Michel, ebből a sarokból is takarítsátok ki a huszonegyedik századot, Jacques ne az előző szerint söpörjön végig, hanem vigyük az egészet harminc centivel följebb és két méterrel tovább. Akkor Kissy cipője nem látszik, viszont a végén csinálsz egy kis fordulást és Maxine válla fölött nézel Claude-ra, amikor az ezredes beszél. Jó lesz?
  – Jó, de akkor pont visszafordulok Kissy felé, rálátok a cipőjére, és megver.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Csak pedofilokat ver – nevetett Pierre.
  Kissy összeráncolta a homlokát. – Hát azért ez nem egészen így van…
  Nem akarta ő megverni az operatőrt, de fönn kellett tartania a jogot, hogy bármikor bárkit megverjen. Elvégre ő legelsősorban alapítványi kisegér.
  Pierre azonban már ott sem volt, átszaladt a termen, vizsgálódott, nézőpontokat keresett, és csakhamar odaültetett egy vacsorázó társaságot, akik a főszereplők felől nézve takarni fogják Kissy cipőjét.
  Az 1934-ben játszódó jelenetben a főszereplők és a dizőz között ülő társaságot a segédrendező azért ültette oda, hogy takarják a dizőz lábát, mert tornacipő volt rajta, a tűsarkúban ugyanis hasraesett, akkor volt a lábán először. A film érdekessége, hogy a hatszoros Oscar-díjas színésznőnek és énekesnőnek, Kissy Chatonnak ez az egyetlen olyan szerepe, ahol eltakarták egérfüleit, hiszen ő az egyik alapítója a világhírű Jerry Alapítványnak, amely felszámolta a gyermekbántalmazást és kiharcolta az egerek egyenjogúságát. A filmsztár jelenleg új szerepére készül, amely…
  – Kissy? Kissy!
  – Miva?! – riadt föl a filmsztár, s ezzel a jövőbeli újságcikk fogalmazása félbemaradt.
  
  Parlez-moi d’amour
  Redites-moi des choses tendres
  Votre beau discours
  Mon cœur n’est pas las de l’entendre
  Pourvu que toujours
  Vous répétiez ces mots suprêmes:
  « Je vous aime »

– énekelte Kissy odaadóan, születése előtt hatvan évvel divatos ruhában, leomló, selymes szőke fürtökkel, amik alatt gumisapka szorította le az igazi haját. Háta mögött négytagú zenekar szolgáltatta a zenét, négy afrikai férfi, éppúgy, ahogy az igazi harmincas években is sokszor, mert a fekete bőrűeket előszeretettel alkalmazták efféle kiszolgáló szerepben is.
  – Jó, köszönöm, egyelőre ennyi elég lesz. Nagyon jók vagytok, Kissy, te elsőre ráéreztél a kor stílusára, vagy alaposan tanulmányoztad Lucienne Boyer-t. Így kérem később is. Most nézzünk benneteket, gyerekek.
  Pierre a főszereplőkkel kezdett tárgyalni arról, hogyan jönnek be, mit csinálnak közben, Kissy pedig várt, türelmesen. Hozzászokott a türelmes várakozáshoz, amikor shindyre állt lesben, meg amikor a cica állt lesben őrá.
  Egyébként persze tanulmányozta Lucienne Boyer-t, de más korabeli énekesnőket is. A hetvenes évekből, hiszen a film akkor játszódik. Boyer nevét egyből kiadta a net, amikor utánanézett a dalnak, de ő a hetvenes években még élt és énekelt, Kissynek eszébe se jutott a harmincas éveknek is utánanézni. Csak szerencsére látott egypár filmet akkorról, meg hát a kiválasztott dalról tényleg akkori felvételt talált.
  
  Vous savez bien
  Que dans le fond je n’en crois rien
  Mais cependant je veux encore
  Écouter ce mot que j’adore
  Votre voix aux sons caressants
  Qui le murmure en frémissant
  Me berce de sa belle histoire
  Et malgré moi je veux y croire

Kissy énekelt, a főszereplők besétáltak a terembe, leültek, megérkeztek a további főszereplők, megbeszélték a megbeszélnivalóikat. Jacques velük ment a kamerával, amíg leültek és a pincér bort hozott nekik, aztán a kamera szétnézett a teremben, de a mikrofonokat úgy helyezték el, hogy a néző továbbra is a beszélgetést hallja, a háttérben az étterem zajaival és persze Kissy énekével.
  Hat csapóval megvolt az egész, aztán a hangmérnök átkalauzolta Kissyt egy kis fülkébe, ahol elénekelte a dalt hetedszer is, most már minden zajt kiszűrve, stúdióminőségben, ez kell a keveréshez. Meg fölvesznek külön egy csomó éttermi zajt, és persze az egész beszélgetést utószinkronizálják a színészek.
  Amikor mindennel megvolt, visszamehetett az öltözőbe, ahol visszaharmincasévektelenítették, és közben egy lánytól kapott egy gázsiutalványt és egy űrlapot, amit ki kellett töltenie. Rajta volt a film címe és lényeges adatai, a szerep neve – dizőz 1934-ben –, és kérték az ő adatait. Kissy engedelmesen kitöltögette, a nevéhez beírta a rendes anyakönyvit – de amikor a színpadi névhez ért, egy pillanatra megállt, aztán határozott mozdulatokkal odaírta:
  KISSY CHATON.
  Még sokáig nem gondolta senki, hogy ennek jelentősége lesz.

Kissy kilépett a Promra és jobbra fordult, pár perc a buszmegálló, jó idő van, gyalogol. Sapka sem kellett, nyugodtan viselhette füleit. Örömet szerez az arra járó gyerekeknek – teljesen meg voltak döbbenve – és leegyszerűsíti az életét, hogy nem kell félretolnia az útjából a tolakodókat, mert látják, hogy kisegér, és egyből visszavonulót fújnak.
  Ez akkor jutott eszébe, amikor mégiscsak az útjába akadt egy tolakodó, amolyan tipikus elegáns ficsúr, amilyenek az ilyen környékeken szoktak vadászni, de legfeljebb harmincas, pedig azok idősebbek szoktak lenni. Rögtön a szállónál a sarkon, amíg várták a zöld lámpát. Mustrálni kezdte Kissyt, mintha kirakatban állna, és a közelében maradt, amíg átmentek a rue Cronstadton. Kissyt nem zavarta. Nézni szabad.
  Csakhogy a boulevard Gambetta sarkán már beszélni is kezdett.
  – Elnézést, hogy megszólítom, kisasszony – kezdte –, de…
  – Még a választ is egyből megkapod, öregem – fordult felé Kissy csípőre tett kézzel. – Nem, nem tudsz lefektetni. És ha még egyszer meglátlak itt csajozni, rosszul jársz.
  Ezzel visszafordult a zebra felé, lépett egyet és gyorsan fékezett, mielőtt lapos egeret csináltat magából. A lámpa piros volt.
  – De hát én nem csajozok – jött a válasz a háta mögül. – Viszont választ kaptam a kérdésemre: te tényleg az alapítványhoz tartozol.
  – Persze – felelte Kissy könnyedén –, ezeket a füleket nem lehet csak úgy a fejedre tenni, ezeket ki kell érdemelni… honnét tudsz te az alapítványról? – pördült meg hirtelen.
  A férfi rámosolygott.
  – Vincent Rambert. Ha jól sejtem, te vagy a munkaadóm.
  Kissy pislogott. Nem emlékezett, hogy bárkinek munkát adott volna.
  – Milyen minőségben? – kérdezte óvatosan.
  – Két utcányira innen van egy kis szálloda, amit ti vettetek meg, és én vagyok az igazgató.
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – A konzorcium nem az alapítványé, pont fordítva, ők támogatnak minket.
  – Értem, de nem erre gondoltam. Te rokona vagy Girotti úrnak, igaz? Ők vettek meg minket.
  Kissy elmosolyodott. – Hát hogy rokona vagyok-e, az bonyolult kérdés. Nem tudom, ők állandóan szállodákat meg éttermeket vesznek, én sose próbáltam számon tartani.
  – Értem… de zöld a lámpa, talán menjünk át.
  Átmentek.
  – Merre tartasz? – kérdezte Vincent a túloldalon.
  – Haza Beaulieu-be.
  Vincent a buszmegálló felé pillantott és megcsóválta a fejét.
  – No de miért busszal, főnök? Úgyis Monacóban van dolgom, elviszlek… ja, persze, nem lehet. Nem ismersz, így nem ülsz be mellém a kocsiba…
  Kissy nevetett.
  – Dehogynem. Miért, mi történhet? Legrosszabb esetben nem hurcolsz el egy eldugott búvóhelyre, nem próbálsz megerőszakolni és nem verhetlek laposra.
  És pontosan így is történt már megint. Beaulieu-ig jól elbeszélgettek a shindykről, aztán a város közepén Vincent megállt jó néhány pár egérfül előtt.
  – Nocsak, Vincent – hajolt be az egyik pár az ablakon.
  – Nocsak, Vanessa – viszonozta a férfi.
  – Hová viszed azt az egeret?
  – Nizzából hoztam. Jó sokan vagytok – pillantott ki Vincent az ablakon –, ha nem viseli a jelvényt, biztos nem jövök rá, hogy ő is hozzátok tartozik.
  – Aha, megállapodásunk van egy bőröndáruházzal, százalékot kapunk, amikor ezekkel a fülekkel mászkálunk és a shindyk villámgyorsan költözni akarnak.
  Kissy nevetett, kiszállt és behajolt a másik ablakon.
  – Kösz a fuvart.
  – Én tartozom köszönettel a társaságért.
  Bólintott, elhajtott, s Kissyt egy szempillantás múlva körülvette egy falka kisegér, akik tudni akarták, milyen volt a filmforgatás.
  Mesélt, amit tudott, de később keresni is kezdte az alkalmat, hogy becsempésszen egypár egeret egy-egy forgatásra.

– Hát van éppen egy tervem – bólintott Nimby. Jean-Fran érdeklődve forgatta a két mikrót ábrázoló kisplasztikát. – Annak idején olvasgattam a Logo programnyelvről és láttam rajzokat. Ott az egyik kedvenc szórakozásuk az embereknek, hogy rajzolnak valamit, aztán kicsit elfordítva megint megrajzolják, sokszor egymás után, míg végül körbeérnek, teljes fordulatot tesznek egy egyébként akár jó bonyolult rajzzal, mindenféle csillagok, spirálok jönnek ki. Ezek tetszenek nekem, úgyhogy kiötöltem egy ilyen rendszert, de térben. Készítsünk egy ilyen rajzot és marassuk fába. Készítsünk még egy ilyen rajzot, és marassuk, csak mélyebben, ugyanabba a fába. Ha ezt néhányszor megismételjük, elég érdekes ábrákat kaphatunk.
  S ezzel valahonnan, mint egy bűvész, előhúzott még egy kisplasztikát, és átadta Jean-Frannak, aztán körbejárt a társaságban. Kissy rezgő fülekkel gyönyörködött benne. Sokágú csillagok egymásba fonódó, bonyolult rajza, több emeleten kidomborítva. Nagyon mutatós volt.
  – Még csak ez az egy van, kevés volt az idő. De majd lesz több is.
  – Nagyon klassz – mondta Jean-Fran. – Ezeket szerintem el is lehetne adni.
  Nimby vállat vont, felőle akár azt is.
  Január első két hetében négy kisplasztikát alkotott, Jean-Fran pedig azonnal talált vevőt mindre.

– Nagyon egyszerű dolog, kisegér hölgyeim és uraim – jelentette be Vanessa ugyanazzal a hanghordozással, amivel az egere szokta ezt mondani. – A hűtőben fekszik egy doboz csirkemellfilé, és mellette piros papírba csavarva pár falat szalámi. – Kissy tudta, hogy eszerint legalább egyméteres rudat kell keresnie. – Kérek egész paradicsomot és sűrített paradicsomot, olajat, fokhagymát, gombát, olívabogyót és kaliforniai paprikát. És hozzatok kettőt a nagyobbik fűszertartóból, oreganó és bazsalikomlevél is legyen benne. Csirkés-gombás pizzaiolát alkotunk, Geneviève Bourridon receptje, aki Luciano bácsikájától tanulta, márpedig ő nem volt akárki az olasz konyhában…
  Ekkor nyílt az ajtó, és belépett Niala. Kissy elkerekedő szemekkel nézte, amint besiet, egyenesen a húga elé, a panzió konyhájának kellős közepébe, közönséges utcai ruhában, és Vanessának torkán akad a szó, csak néznek egymásra.
  A kislány lehajtotta fejét és levette szakácssapkáját.
  – Jean-Luc de Froissy 1919-ben született – mondta csendesen –, tizenhét évesen harcolt Spanyolországban a fasiszták ellen, aztán a világháborúban partizán volt. A háború után textiliparral kezdett foglalkozni, jó nevű céget alapított, jól keresett. Nyugdíjba vonulásakor telepedett le Beaulieu-ben, és itt élt harminc éve.
  Kis ideig csak álltak csendben, aztán Vanessa sóhajtott.
  – Mario már intézkedett, gondolom.
  – Nincs teendője, a bizottság tud mindenről.
  Az egerek nem szóltak semmit, pedig nem értették. Kissy volt az egyetlen, aki igen.

Néhány nappal később, december harmincadikán délelőtt huszonöt kisegér és jó pár szülő, köztük Mario, Schneiderék és D’Aubissonék, meg még néhány kisfülű masírozott le az utcán, át a kocsik alatt, végig a bulváron, és az élen haladók hamarosan befordultak az egyik sarkon, ahol rácsos kapu állta útjukat, és tábla jelezte, hogy magánterület. De Mariónál volt egy kulcs, kinyitotta, megvárta, hogy a Jerry Alapítvány behömpölyögjön, és visszazárta a kaput. Csakolyan utcán jártak most is, mint bárhol a városban, kis házak kapui szolgáltak ide, minden makulátlanul tiszta volt, mindenhol növények, amik ezen az éghajlaton ilyenkor is zöldek voltak – a hely semmiben sem különbözött a város bármelyik csendes utcájától, kivéve, hogy még azoknál is csendesebb volt. Amíg a huszonöt kisegér be nem zúdult a kapun. De rajtuk kívül nem járt itt egy lélek se, Mario kalauzolta el őket a házhoz és nyitotta ki.
  Csakugyan szép kis ház volt. Egy rövid folyosó mentén volt az egész. Jobbról előbb a vendégszoba, en suite fürdőszobával, és egy külön mosdó, majd a tágas nappali, utána a terasz. A folyosó végén az ebédlő, emögött a családi szoba, ahonnan visszafelé a konyha volt, mellette, a folyosó végén a kamra, vele szemközt a lépcső. A konyhából nyíló kis folyosón volt a mosókonyha és a cselédszoba külön fürdőszobával, és a végén a garázs. Az emeleten egy kis előtérből nyílt három hálószoba, a nagynak – hátul jobbra volt, a terasz fölött – külön gardróbszobája és nagy fürdőszobája, a másik kettő egy közös fürdőszobán osztozott. De mindháromhoz tartozott egy kis erkély.
  És persze minden be volt rendezve. A csapat vigyázva surrant a fotelek alatt, nehogy fellökjön vagy leverjen valamit, ami értékes is lehet.
  – Az ingósággal mi lesz? – kérdezte Niala. – Gondolom, Henri bácsi nem akar mindent átszállíttatni Floridába.
  – Nem – felelte Mario. – Árverés lesz belőle, és csak a pénzt utaljuk át, meg néhány személyes tárgyat kért. Nielsen doktor intézi, ünnepek után. Attól is függ persze, milyen hamar találunk vevőt, mert ugye millió dolga van.
  Erre a zseb odament a szüleihez, nagy kérlelő szemekkel nézett rájuk, és nagyon gyorsan vibrált a füle.
  – Úgy tudtam, te már nem is akarsz ideköltözni – mondta apja, kivételesen franciául.
  Elke meghökkenve bámult rá, és cincogni se tudott.
  – Hát Françoise innen is nyolcszáz kilométerre lakik. Légvonalban otthonról is annyi, a közúti távolság, gondolom, nem lényeges, úgyis repülővel járunk, azzal innen sem ugorhatsz be hozzá délutánonként.
  A kislány tűnődve megvakarta az orra tövét.
  – Hát… tényleg nem. Viszont imádok nemcsak Françoise, hanem ezt városat is. Most lak benne állandóban négy egérek. Kronshagen, Kiel und egész környék csak én. – Mintha a környéken túl már megint nyüzsögnének, gondolta Kissy. – És ide eljön Françoise is könnyűebben, mint odahazába. Megvegyük, szerintem.
  – Lassabban az egérfogakkal. Nem a várost kínálják eladásra. A házról is beszélj.
  A kislánynak fölcsillant a szeme, és Kissy ebben a pillanatban tudta, hogy a ház megtalálta új gazdáját.
  – Nagyon tetsző kicsi szép ház. Sárga, mint Sonnennapsütés. Erkélyi korlátkák fehérk. Szobák kicsiek, nem túl, csak épp hogy érezzed jól magadot, de nem teremek, hogy eltéved benne kisegér. Elrendezés is praktisch. Saját szoba Mädchenlánynak, ezzel ugyan egy hiányoz, ha eljövik fiúak, de úgyse jön mind egyszerre, ha igen, kettő összeköltöz vagy én átenged szobámt egyikök, én elalussza szardíniásdobozben is.
  Megint elragadta a lelkesedés, gyalázatos franciasággal beszél, állapította meg Kissy.
  – És melyik lenne a te szobád? – kérdezte Anne.
  – Hát ez! – pördült meg a zseb, és kinyújtott karral mutatott a bal oldali hátsó szobára. – Tiétek mellette, néződik tengeret!
  Lám, kiszúrta, hogy a másik utcabeli ház fölött ellátni a tengerig.
  – Hiányoz egy dolog csak, de azt lehet csinálni. Hundenajtó.
  – Azt tényleg lehet csinálni – dünnyögte Johann. – Fölteszem, az ittenieknek nincs kifogásuk a kutyák ellen – pillantott Marióra, de őhelyette is a lánya válaszolt.
  – Nincs! Jöttünk be és ott ülte első kertben és csóvázta farkáját!
  – Igazad van. Hát szerintem nézzük meg most már a kertet is.
  Kimentek, körbejárták a házat. A beaulieu-i viszonyokhoz képest átlagos méretű kert mindenütt kicsinek számított volna, de Elkéék kronshageni birtokával összehasonlítva már alig több egy virágcserépnél.
  – De elég, hogy akár huszonöt egér kényelmesen leüljön benne dumálni – mondta Nimby.
  – Meg egypár kutya – tette hozzá Kissy.
  – És panziótól csak tízezer lépődés egérketappancskáknak – állapította meg a zseb elragadtatva.
  Két nappal később, újév délutánján a szülők meghozták a döntést. Megveszik a házat. De időbe fog telni, hogy elrendezzék otthoni ügyeiket és költözhessenek.

Szilveszter napjának reggele volt, kilenc óra, a csapat az imént fejezte be a reggelit, Kissy és Martin feladata volt a tálakat berakodni a panzió ipari mosogatógépébe, az ebédlőtől pár lépésnyire. Amikor végeztek, Martin a helyére tolta a nagy zsúrkocsit, ránézett Kissyre, kinyitotta a száját és újra becsukta.
  Kissy éppen úgy meg volt dermedve. Egy másodpercig némán hegyezték a fülüket. Kettőig… két egész egy tized…
  Ti tititi titátitá – morzézta Martin az ujjával, hogy ICH, azaz Macska, de persze kisbetűvel kellett érteni.
  Kissy bólintott. Ez macskanyávogás.
  Az ebédlő ajtajára néztek és csendben előhúzták a késüket. A társaik közül akárhányan odabent lehetnek még, és ahol egy macska hallatszik, bármennyi lehet. Talán túszul is ejtették a társaikat.
  Martin nyitotta az ajtót, hangtalanul, a panzióban nem volt nyikorgó ajtó. A macskanyávogás felerősödött, és mintha valahogy másképpen…
  A macskát az egyik asztalnál fedezték föl, Niala karjában, aki éppen átvett egy cumisüveget és a macska szájába dugta. A nyávogás elhallgatott.
  – De hát ez… nem macska… – nézte Kissy bambán.
  – Miért lenne macska? – kérdezte egy fiatalember.
  A két egér egymásra nézett, és egy szempillantás alatt eltüntették a fegyvereket.
  Féltucattal nőtt a létszám, amíg ők dolgoztak. Egy ismerős fiatal pár, Kissy a nevüket is tudta, csak nem jutott eszébe. Néhány idősebb helybeli. És az a kicsi ott, Niala és a cumisüveg között.
  Kissy közelebb óvakodott. Azok hárman, Niala, az apróság meg a cumisüveg rá se hederítettek. Niala kis idő múlva kihúzta a cumit, aztán visszadugta, mert a kisbaba követelte.
  Kisbaba… Kissy eltűnődött. Milyen baba? A ruhája nem kék és nem rózsaszín. Zöld. Akkor mi? Ha űrlény lenne, a bőre lenne zöld, nem a ruhája. Aztán fölfedezett egy fülbevalót a kisbaba apró, egyáltalán nem egérszerű fülében. Kislány!
  Vagy rocker.
  Körülöttük halk csevej folyt, legnagyobbrészt a kisbabáról és általában a csecsemőkről. Isabelle néni arról mesélt, amikor először etetett babát, tizenhárom éves volt és fogalma se volt, hogy fogja meg, de hát aztán beletanult, ha sajátja nem is lett, de cumiztatott legalább százat. Kissy emlékezett, látta nemegyszer, hogy Isabelle néni a vendégek pici gyerekeit megetette, volt, hogy tisztába is tette, és egy centet nem számolt föl érte. És rögtön eszébe jutott az a kislány, aki már nyolcéves volt ugyan, nem szorult cumisüvegre, de éppoly elveszett volt, mint egy csecsemő, amikor először belépett ebbe a panzióba. Most meg itt áll Niala mellett és vigyorog Marie-ra; közben a baba neve is elhangzott.
  – Én cumizta babát épp hónap előtt – mesélte. – Egyéves, de fiú.
  – Én még sose – mondta Françoise.
  – Pedig most már nem adom át – felelte Niala –, megzavarnánk az evésben.
  – Nem baj, nem is kértem – nevetett a zseb.
  – Hát majd ha a sajátodat eteted – mondta a gyerek anyja –, meglátod, milyen jó ez.
  – Nem lesz sajátom. A párom is lány.
  Elke odakapta a tekintetét Marie-ról, és pislogott, többször is.
  – Te… te… te most kérted feleség énneked?…
  Françoise visszapislogott rá, kicsit tanácstalanul, aztán megpördült, odarohant a sarokban álló asztalkához, a vázából kikapta az egész csokor virágot, és vízcseppeket fröcskölve visszarohant Elkéhez, térdre hullott és feléje nyújtotta a csokrot.
  Kissy nem nagyon látta, amint Elke leguggol hozzá és átölelik egymást, a csokorról az egyik vízcsepp éppen a szemébe ment, azt kellett törölgetnie.
  Lelki szemeivel már látta az esküvőt a karácsonyfa tövében, amikor rájött, hogy még csak tizenhárom évesek.

Másra is rájött, de erről meg kellett kérdeznie valakit, aki ért hozzá. Georges-zsal akadt össze a recepció előterében.
  – Georges, ugye te követed a politikát?
  – Nagyjából – felelte a pilóta.
  – Valami olyasmi rémlik, hogy engedélyezni fogják az azonos neműek házasságát.
  – Jól rémlik. Ayrault múlt hónapban nyújtott be egy javaslatot.
  – És azzal most mi van?
  – Még nem szavaztak róla. Előbb a nemzetgyűlés szavaz, aztán a szenátus.
  – És ha megszavazzák?
  – Hát a konzervatívok sápítozni fognak, valószínűleg megpróbálják alkotmányellenesnek beállítani.
  – Akkor az alkotmányozó tanács elé kerül?
  – Persze. Ők pedig nem fogják alkotmányellenesnek ítélni, ezt megmondom előre.
  – És akkor mi lesz?
  – Törvényre emelkedik. Mire a zsebek nagykorúak lesznek, már senki nem fog emlékezni, hogy ez miért volt egyáltalán probléma.
  – Én most se tudom, hogy miért.
  – Hát a konzervatívok se, ne aggódj. Mindig a hagyományos értékeket védik, de pár évtizedenként változik, hogy mi a hagyományos érték. Az azonos neműek házassága rég megoldódik, mire Elkéék felnőnek. Simán összeházasodhatnak majd, ha még akkor is úgy gondolják.
  Kissy lassan bólintott.
  – Úgy fogják gondolni.

A kisbaba nem szilveszterezett velük, de a vendégsereg már kora délutántól szállingózott. Hivatalosan négykor vette kezdetét az alapítvány monstre egérbulija, de már kettőkor szólt a zene és néhányan táncoltak is. A konyha is üzemelt, holnap reggelig kétszeri személyzetváltással működnek, bármit elkészítenek, és minden ingyen van, hiszen úgyis csak a beavatottak jönnek. A panzió jó évet zár, megengedhetik maguknak, egyébként is szokás, hogy a helybeli vendéglátósok egymást is megvendégeljék az ünnepek alatt, Marióék sokfelé jártak már az elmúlt napokban, s még ma este is elmennek egy-két barátjukhoz. Az egerek nem, pedig mehetnének, Nimby határozottan kijelentette, hogy a macskanépség szilveszterkor ki se dugja az orrát a négy fal közül, fáznának, és félnek a tűzijátéktól. A kutyák is, bár ők nem fáznak, ezért a szilvesztert a garázsban töltik. Kissy nem nagyon hitte ugyan, hogy a macskák annyira odalennének plusz öt foktól, amikor ők is bundában járnak, de ez nem derül ki, be voltak zárva a melléképületbe, a tűzijáték miatt. A kajájukat megkapták, idén már nem találkoznak velük. Kisbabák náluk is vannak, de azok már szaladnak, sőt fára is másznak. Maverick és Christian épp a napokban tanítgatta valamelyiküket a legnehezebb részére, lemászni. Föltették a legalsó ágvillába, úgy egy méter magasan, és elmagyarázták, hogy kell. A kiscica végighallgatta, és elég bizonytalanul, de lemászott. Ezt párszor megcsinálták, és már egészen jól ment. Aztán fölmásztak ők maguk is, mert nem volt kéznél nagyobb cica, aki föltegye őket.

Kissy is énekelt az egérbulin, hát persze. Éppen az volt a lényeg, hogy a műsornak körülbelül a felét maguk adták, egerek, kisfülűek, egypár ismerős mugli. Vanessa szintin játszott, Pi gitáron, Maverick duettet énekelt Christiannal, később Mollyval és Jacques-kal négyesben, ahogy korábban is.
  És énekelt Sophie is. Ez nem csekélység azok után, hogy amúgy naphosszat alig lehetett a szavát hallani, nem mintha elvonult volna a világtól vagy ilyesmi, csak keveset beszélt. De egyszer, tíz óra körül fölment a színpadra, vagyis hát színpadjuk nem is volt, csak az egyik sarokban letették a hangszereket meg a mikrofonokat. Ránézett Pire és a gitárra, fölvette a mikrofont és azt mondta, teljesen prózában:
  – Un champ de blé prenait racine…
  Pi a gitár fölé hajolt, a húrokra tette a kezét, úgy nézett föl Sophie-ra, aki folytatta:
  – Sous la coiffe de Bécassine…
  Pi a harmadik sor elején ért először a húrokhoz, de Sophie még mindig csak beszélt.
  – Ceux qui cherchaient la toison d’or…
  És csak a negyedik sornál kezdett énekelni.
  – Ailleurs avaient bigrement tort…
  Klasszul végigénekelte az egész, fantasztikusan hosszú dalt fejből, és valahogy mintha még hasonlított is volna Georges Brassensre, akit Kissy is látott régi felvételeken. A refrént a társaság vele énekelte.
  Aztán kurtán meghajolt és visszaült a helyére, hogy megint ne szóljon egy szót se, ki tudja, meddig.
  Nem volt semmi baja, csak ilyen típus. Claude elmondta. Néha, nagy ritkán félórát beszél egyfolytában, aztán megint naphosszat hallgat.
  Éjfélkor visszaszámoltak, aztán énekeltek, táncoltak tovább.

A mulatság nem sokkal éjjel kettő után félbeszakadt. Kissy éppen virslit evett, amikor a zene elhallgatott, és a meglepett közönség Nialát pillantotta meg a színpadon.
  – Csendet kérek! Egérkék, ez nem gyakorlat!
  Kissy hátracsapta füleit.
  Niala fölmutatta a telefonját.
  – Robert-éktól hívtak a gyerekek, az az alak megint megőrült, oda kell mennünk.
  Pi fölugrott, tett egy lépést, aztán megállt.
  – Pezsgőt ittál – szólalt meg mellette Angélique. – És én is.
  – Mennyit, három kortyot? – kérdezte egy férfihang. – Ilyenkor elnézőek a rendőrök.
  – Bolond vagy, Gaspard, nem a rendőrök miatt nem szabad italosan volán mögé ülni, hanem mert kemények a fák. Ki nem ivott pezsgőt?
  Csend, mindenki a társaira nézett.
  Kissy riadtan döbbent rá, hogy ő.
  Már nyújtogatta füleit, amikor apa fölállt.
  – Természetesen én. Azaz persze Marie se, de én elviszlek benneteket. Mit jelent, hogy megőrült?
  – Hogy pontosan az ellenkezőjét csinálta annak, amit te, és most részegen dühöng. De hol van a húgom egyáltalán?
  Még nagyobb csend. Vanessa eltűnt, riadt meg Kissy még jobban, pedig bezárták a cic…
  Ebben a pillanatban, mintha végszóra, nyílt az ajtó és Vanessa torpant meg benne.
  – Mi történt?
  – Hol voltál, egérke? – kérdezte valaki, aki nem is volt egérke.
  – Te még sosem surrantál ki három percre?
  – Robert – szólalt meg Niala a színpadon.
  – Robert?! – csattant föl Vanessa számonkérően.
  Kissy imádta, hogy úgy értik egymást, mintha nem ez lenne a francia nyelv egyik leggyakoribb férfineve.
  – Robert!
  – Akkor mire várunk, egérkék?! – csattant föl Vanessa. – Ez nem gyakorlat!
  S már robogtak is a garázs felé, útközben kapkodva föl a kabátokat, sapkákat.
  – Robert-nak megígértem – közölte Vanessa –, hogy ha még egyszer randalírozni kezd, nagyon meg fogom verni.
  – Itt az alkalom – felelte Niala.
  – Lehetőleg hagyd egy darabban – kérte apa.
  – Nem vagyok hajlandó elkötelezni magamat.
  Nevettek és beléptek a garázsba, ami tele volt kutyával. Legalábbis az ajtó mögötti két méter hemzsegett tőlük, persze, hallották, hogy jönnek. Csak Belle maradt a sarokban a matracon, már nehezen járt, de a farkát ő is csóválta és fölemelte a fejét. Vanessa odaszaladt megsimogatni, amíg kinyitják a kocsit.
  Nyolc egér. Nique, Maverick, Nimby, a D’Aubisson nővérek, a zsebek és Kissy. Niala azt állította, Robert-hoz emberből is legalább négyen kellenek, ők meg csak… de nem folytatta, beugráltak a kocsiba. Apa indított.
  – Nizzába megyünk – mondta Niala. Megálltak az utcán, megvárták Mavericket, aki hátramaradt ellenőrizni, nehogy a kutyák kirohanjanak, amíg bezárul a garázskapu, aztán becsukta a külső kaput és jött.
  Útközben értesültek róla, hogy Robert összetörte a berendezést, üvölt, mint egy vadállat, a gyerekek bezárkóztak az emeleten, de már többször dörömbölt az ajtajukon, csak eddig még nem próbálta betörni. Azt nem tudják, mi van az anyjukkal, őt kilökte a kertbe és bezárta az ajtót.
  Amikor befordultak az utcába – valahol a reptértől nem messze –, a fiú azt jelezte, hogy most már az ő ajtajukat rugdossa, üti, és trágárságokat ordít. Ők is hallották a háttérben. Valami olyasmi volt, hogy ha anyátok nem, akkor majd ti.
  Az egerek egymásra néztek. Sejtették, mire gondol.
  – Jobbról van – mondta Vanessa –, még egy kanyar és meglátjuk, ott is van, az a sárga fal, Jean-Jacques bácsi, hirtelen fékezést kérek a kapu előtt, és már repülünk is.
  – Jó, csak ne ki a szélvédőn – kérte apa, mert a kislány már ki is csatolta magát.
  – Vettem, vigyázok.
  A kocsi fékezett, Kissy előrelódult, s ahogy visszalendült, már nyitotta is a biztonsági övet, Vanessával majdnem összeütköztek az ajtóban. Kissy rántotta félre az ajtót, a mikró kiugrott, a kapuhoz rohant és már rúgott is. Kissynek még kellett egy egész másodperc, hogy kijusson a kocsiból, de a kapu sem adta meg magát azonnal, mire a zár összetört, mind a nyolc egér előtte tömörült. Végigvágtattak a kerti úton, föl egy lépcsőn, egy másikon, és útjukat állta egy masszív ajtó.
  Szétlőtték az üveget, kés nyelével kiverték a szilánkokat, és Nique benyúlt a résen, megkereste a zárat.
  – Megvan… csak nem tudom elfordítani…
  – A másik irányba, egérke – mondta Niala –, most amarról van a kulcs feje. Mintha zárnád.
  – Ja igen… ez az!
  Az ajtó kinyílt, és már robogtak is. Kissy apró, piros szeme észlelte, hogy csakugyan minden romokban hever a házban, Vanessa futtában lehajol, fölkap egy ásványvizes palackot, s már fönt is voltak az emeleten, ahonnan a bömbölés jött, most nem tagolt szavakkal, csak zagyvaságok, amiket a részegek szoktak ordítozni.
  – Robert! – harsant Vanessa hangja abban a pillanatban, ahogy fölértek az emeletre és befordulva meglátták az ajtót rugdosó nagydarab alakot. – Robert! – ismételte.
  Az alak feléjük fordult és meglepve nézett rájuk az alkoholgőzön át.
  – Kapd el! – rikkantotta Vanessa, és a nyakánál meglendítve a palackot alulról fölfelé, hibátlan ívben hajította oda vagy öt méterről. A pasas ösztönösen elkapta, a kislány pedig szétlőtte a kezében.

Filmen úgy lett volna, hogy a palack robbanása hatalmas párafelhőbe burkolja a folyosót, s mikor az eloszlik, a pasasnak nyoma sincs. Az életben nem volt pont ilyen. A palack robbanása hatalmas párafelhőbe burkolta a folyosót, s mikor az eloszlott, ott állt Robert csurom vizesen, és azt mondta:
  – Huuuuu!
  Vanessa egy szempillantás alatt mellette termett, hasba rúgta, aztán belökte egy másik ajtón. Nimby utánuk sietett. Maverick követte, hallatszott, hogy valamelyik megnyitja a vizet, és már be is csukták a vizet.
  – Kicsit beáztatják – nyugtázta Niala, és bekopogott. – Niala vagyok. Kinyithatod, már nincs veszély. Egérkék, nézzetek utána, mi lett Jeanette-tel, annyit tudunk, hogy kilökte a kertbe.
  Kissy szalutált és futott vissza, végigszaladt a kerten, de nem látott senkit. Végigrohant rajta még egyszer.
  – De hát nem vihette el a cic…
  Ekkor döbbent rá, hogy a kert másik végében melléképület is van. Visszarohant… de közben lelassított és fölnézett a teliholdra. Hát, nem egészen teli, de…
  Tudta, mi a kötelessége mint rajzfilmfigurának. Nincs biciklije, se rénszarvasszánja, de jó lesz így is. Nekifutott, felugrott, és kecses ívben átrepült a Hold előtt.
  Vagy legalábbis megpróbálta. Sajnos nem látta senki.

Igen, a gyerekek anyja az üvegházban volt, valami szerszámot keresett, amivel kifeszítheti az ajtót, és bőgött. A gyerekekkel együtt hazavitték a panzióba. A részeget alaposan átáztatták, aztán közölték vele, hogy délben kieresztik, addigra legyen olyan a külseje és a modora, mint egy kifogástalan úriemberé, és bezárták a fürdőszobájába.
  Négy órakor megjelent a panzióban és óbégatott a családja után. Persze hogy nem volt neki akadály a fürdőszobaajtó. Vanessa ment ki hozzá, kicsit megverte, megnézte, van-e nála pénztárca, hívott egy taxit, és odaadta a sofőrnek Robert összes pénzét azzal, hogy vigye el valahová, ahol nyugtot hagy az emberiségnek. A sofőr némi éllel megkérdezte: „És mondd, Vanessa, ugye balesetnek kell látszania?”, amire a kislány leszamarazta és visszament bulizni.
  Egészében véve nem alakult rosszul a szilveszter.

– Hm – mondta Nimby –, értem a koncepciót. Végül is mint Tom és Jerry szellemi örökösei valóban különleges meselények vagyunk, te meg ráadásul már szerepeltél filmen, ahol, lássuk csak, 1934-ben énekelsz, tehát 1916-ban születtél, illetve bizonyára idősebb vagy, talán éppen százéves. Márpedig nem nézel ki annyinak, vagyis csak kitalált alak lehetsz!
  Kissy sóhajtott és beleharapott a nagyon is valóságos tenger gyümölcse pizzájába.
  – Másrészt viszont átugrani a Hold előtt az azért nem egyszerű mulatság, ha nincs kéznél egy tízmillió éves botanikus. Eléggé megütheted magad.
  Elke bólogatott.
  – Beütődíthetje orrocskát, kemény ilyen Hold nagyon – közölte, épp hogy lenyelve a falatot. Ő sonkás-gombásat evett.
  – És jó magasra kellene ugrani.
  – Milyen magasra? – kérdezte Kissy, hiszen a Hold máskor is fönt lesz az égen.
  – Hát lássuk csak. – Nimby előhúzta a telefonját és oda se nézve morzézni kezdett rajta, bal kézzel a sajtos-sonkás pizzát fogta. Kissy úgy hallgatta a kopogást, mintha élőbeszéd lenne. Lekérdezés volt a matematikai keresőnek, CV LUNE POS DAT APICPIPIPACP. – Amikor te ott ugráltál, a Hold körülbelül ötvennégy fokon állt. Az átmérője harmincegy perc. Te százhatvan centi vagy. Első kérdés: milyen távolságból kell nézni százhatvan centit, hogy harmincegy percnél kisebb szög alatt lássék? Rajzoljunk egy egyenlő szárú háromszöget, aminek az egyik csúcsán állok én és nézlek, amint ugrasz. A másik csúcsa te vagy, azazhogy két csúcsa, a füled és a farkincád. Ennek a magassága egy tangensfüggvény, a szög melletti két oldal aránya. – CV EQ PXK P TAN PXI, kopogta. – Az eredmény pedig – harapott a pizzából és lenyomta az Entert, s a gép visszacsipogta: REK.
  – Négyszázötvennyolc micsoda? – érdeklődött Kissy, és vett még a salátából. Imádta, hogy a matematikai könyvtár mindent tud, és a számokat igazából mindkét kódolásban ismeri, az ábécésben is, nemcsak a morzésben. Ezt éppen ő maga írta bele.
  – Méter. Ilyen messziről kell hogy nézzelek, hogy elég kicsi legyél. Mármint – tette hozzá Nimby magyarázólag – mindenhogyan nagyon kicsi vagy, de a Hold is kicsi, mert messze van.
  – Eddig értem.
  – Akkor lássuk a második kérdést. Milyen magasra kell ugranod, hogy olyan magasan lássalak, mint a Holdat, ötvennégy fokon? A háromszögünk átfogója 458 méter, a tengerszint fölötti magasságodat keressük, és ötvennégy fokos a szögünk. Vagyis ötvennégy szinusza az x törve 458.
  CV EQ SIN ER EQ X P REK.
  CGP – csipogta a Cirrus.
  – Háromszázhetven micsoda? – tudakolta Kissy ugyanazon a hangon, mint az imént.
  – Megint méter, ilyen magasra kell ugranod.
  Kissy megborzongott és fölnézett a pizzéria mennyezetére.
  – Hát, egérke, számolj inkább tíz centivel. Akkor közelebbről nézhetsz, és kisebbet kell ugranom.
  De nem konyult le a füle a huszonhárom méteres ugrás hallatán. Újév reggele van, ilyenkor büszkén feszül a kisegér füle. Ha meg akarja csinálni az ugrást, a Jerry talál megoldást, és különben is, ők már egész sor híres emberrel találkoztak, ha E. T. visszatér a Földre, ki máshoz jönne? Elliott rég felnőtt, ők meg mindig gyerekek maradnak.

Még volt a pizzából, amikor ráesett az asztalukra az a lány, aki Pierre Serrault-nak volt a rendezőasszisztense, Sylvie… Sylvie… valamilyen Sylvie.
  – Jaj, Kissy, de jó, hogy látlak. Óriási bajban lettem volna, ha nem vagy itt, mondd, hogy holnapután még itt leszel!
  – Holnapután még itt leszel – szajkózta Kissy szolgálatkészen, mert egy Jerryre mindig lehet számítani.
  – Van egy kis változtatás a forgatókönyvben, és kellenél.
  – Ének vagy bunyó? – kérdezte Maverick.
  Sylvie rábámult.
  – Dublőzmunka, igen. Van egy jelenet, amit másképp kell megcsinálnunk, és kellenél hozzá. El tudsz jönni délelőtt tízre Beausoleilbe? Adok egy kártyát, rajta van a cím meg a telefonszámom, ezt mutasd föl a biztonságiaknak, különben nem engednek be.
  Tényleg nem engedték volna be, nagyon elszánt képpel álltak a kapuban, és csak a varázserejű kártya láttán enyhültek meg. Volt is mit őrizni, az egyik pazar villa volt fönt Beausoleil magaslati részén, és az udvaron több helyen, kis területen fölhalmozva autók és filmes fölszerelések. Kissy értőn bólintott. Azokra a helyekre nem lát a kamera.
  Az áldozata egy szakállas úriember volt, aki szadista vigyorral mesélte el neki az egész összeesküvést, voltaképpen csak ekkor derült ki, hogy (Kissy képtelen volt megjegyezni, hogy micsoda). Éspedig pocsék franciasággal, erős orosz akcentussal. Kissy aztán meg is ölte. Nem azért, mert orosz volt és nem is azért, mert ő adta át azokat a dokumentumokat Haussteinernek vagy Mausweilernek, vagy hívták akárhogy, és nem is azért, mert ő viselte a bohócruhát. (Kissynek fogalma se volt, hogy ez mit okozott, de az orosz olyan gyönyörűséggel dörgölte az orra alá, hogy Kissy tudta, ezzel mérhetetlen szenvedést akar okozni.) Egyszerűen azért ölte meg, mert ez volt a dolga. Először is az orosz megtartotta kiselőadását, ezalatt Kissy a falhoz volt láncolva és kétségbeesetten bámulta a borotvaéles pengét a koreai kezében, konkrétan pedig a rendező háta mögött ült és a koreaival macskabölcsőt játszott. A falhoz láncolást meg a borotvaéles pengét majd Marie-val veszik föl, hiszen neki az arcát is mutatják majd. Az orosz a kamera előtt hadonászott egy filmtekerccsel, amiért már elég sokan meghaltak, és elmondott mindent, amit Kissynek soha nem lett volna szabad megtudnia (különben az egész összeesküvés lelepleződik), de hát most úgyis meghal, szörnyű kínok között. Kissy csak fél füllel hallgatta, bár az a fél fül is elég nagy volt, és megállapította, hogy ha látni akarja magát a kész filmben mint száznevű kémet hátulról meg egyszer dizőzt, az nem csekély erőfeszítés lesz, mert ő ezt a filmet szörnyen unni fogja.
  Hogy hogyan szabadult ki, azt nem tudta meg, az abban a részében van, amit Marie-val vesznek föl, de miután az orosz elmondta a mondókáját – csak a benne beismert gyilkosságokért annyit lehet kapni, ameddig az óegyiptomi birodalom fennállt –, átcuccoltak a falhoz, ahol Kissyt leláncolták. Ez abból állt, hogy a rendezőasszisztens átvetett egy-egy láncot mindkét vállán, amik nem voltak rögzítve sehová. Előbb a koreait kellett megölnie.
  – Oké, Kissy – mondta Pierre. – Kiszabadultál a láncokból, Michel megpróbál ledöfni, de elkapod a csuklóját. Vigyázz, hogy ne érj a pengéhez, nagyon vékony műanyag, ripityára törik. Dulakodtok, aztán hátralököd egy rúgással, ő átesik ezen az asztalkán és beleesik a saját pengéjébe. Minden világos?
  Minden világos volt, kivéve hogy ezt az egész képtelenséget hogy fogják megcsinálni. De nekikezdtek. Michel, a koreai tartotta a pengét, döfésre emelte, Kissy pedig elkapta a kezét, vigyázva, hogy ne érjen a nagyon vékony műanyag pengéhez. És itt holtpontra jutottak.
  – Ez így nem megy – panaszolta Kissy. – Michel kétszer akkora, mint én. Hátra tudom lökni, kicsi vagy nagy erővel, ahogy a kedves megrendelő kívánja, de ha kis erővel hátralököm, a héten már nem színészkedik.
  – És ha nagy erővel? – kérdezte Brigitte, a másik rendezőasszisztens meggondolatlanul.
  Kissy ránézett, aztán fölpillantott a mennyezetre.
  Hát megpróbálták másképpen, és így már ment. Michel lökte hátra Kissyt, a kamera mellé, Kissy pedig előreugrott és egy hibátlan, megsemmisítő erejű Jerry-rúgással hozzá sem ért a pasashoz, aki hátratántorodott, ráesett az asztalkára és összetörte az asztalt is, a pengét is.
  Hoztak új asztalt, új pengét. Újra összecsaptak.
  A második asztal után Kissy megcsóválta a fejét.
  – Tudom már, hol a hiba. Ha így hátratántorodsz, akkor mindig össze fogod törni a pengét, jóval előbb, mint ahogy beleeshetnél. Meg kell pördülnöd, majd az egyik oldaladat rúgom meg, és akkor a hasadba fúródik a penge.
  – No igen – Pierre nem tette szóvá, hogy a kaszkadőr helyette rendez –, de így hason ér földet, a cél meg az lenne, hogy hanyatt fekve nézzen a kamerába, holtan.
  – Átfordulok, amikor már a hasamban van a kés – mondta Michel. – Legurulok az asztalról, és hanyatt leszek.
  – Jó, próbáljuk meg így.
  Többedszeri csapóval szépen összejött. A koreai tehát már meg volt ölve, jöhetett a főnöke, az orosz.
  – Jegerke – vigyorgott rá barátságosan, pisztollyal a kezében –, mast kinyérlak.
  – Még nem forgunk, Jean-Claude – intette Pierre –, és kamera előtt ne szólítsd egérkének.
  – Jjo. Majd vígyazók. Csínalók bjelöle jegeres szindvicsét. Azt nyem kéll migszoljítanyi.
  A pasas teljesen szimpla francia volt, amit oroszul tudott, azt a szerep kedvéért tanulta, de éppen ezért egész nap orosz akcentussal beszélt, hogy ki ne essen a szerepéből. Kissy ettől kezdve nagyon odafigyelt rá, mert nem tervezte, hogy őbelőle egeres szendvics lesz.
  De hát előre meg volt írva a sorsuk – a forgatókönyvben. A pasasnak pusztulnia kellett, és Kissy, azazhogy Marie, azazhogy az általuk játszott soknevű kém lesz az, aki a tetem fölött majd gúnykacajt hallat és mond is pár mondatot, teljesen értelmetlenül, hiszen az oroszt már lepuffantotta a saját fegyverével, mégis mondja. De hogy mit, azt Kissy nem tudta, az majd Marie hangja lesz, és ő fogja egy snitt után magához venni a mikrofilmet vagy micsodát.
  Összecsaptak, megölte. Megállt fölötte és azt mondta:
  – Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!
  Akármit mondhatott, a hangja nem lesz a filmen.
  De Pierre húzta a száját, nem tetszett neki. Túl gyors volt, azt mondta. Szkrovodorovodnyisztyicseszkij túl fontos szereplő ahhoz, hogy ilyen könnyen elintézzük. (Pierre más nevet mondott, de azt Kissy egy percen belül elfelejtette. Amit maga gondolt ki, azt még hamarabb.)
  Hát összecsaptak megint, és még jó néhányszor. Sehogy se volt jó. Végül már pihenőt kellett tartani, Jean-Claude kimerült.
  – És ha dámajátékban győzném le? – kérdezte Kissy.
  A filmesek egy része legyintett, a többi sóhajtott. De akadtak, akik legyintettek és sóhajtottak is. Ha a forgatás, mármint az ő feladata tovább tartana, gondolta Kissy, lenne idejük megszokni az egérstílust: először mondunk valami lököttséget, és csak utána, ha egyáltalán, állunk elő az értelmes megoldással.
  Pedig most is így lett. Kissy oldotta meg, elvégre ő volt az egér a háznál. Talpra ugrasztott egyet azokból a srácokból, akiket a felszerelés cipelésére meg hasonló kétkezi munkákra tartottak, és ővele szépen megkoreografálta az egész verekedést. Mert nemcsak a Jerry Alapítvány kisegere volt, de a Claudel–Girotti–D’Aubisson család tiszteletbeli gyereke is, akiknek a panziójában az 1970-es évek óta több fotó lóg a falon Bud Spencerről és Terence Hillről, és már csak őirántuk való tiszteletből is az a legkevesebb, hogy egy filmes verekedést úgy csináljon meg, mint egy műalkotást, beszélt, cin-cin.
  Nagyon jó lett. Prémiumot kapott érte, és Pierre megkérdezte, nem gondolt-e még arra, hogy hivatásos kaszkadőrnek menjen.
  Hát nem. Erre még csakugyan nem gondolt.

– Kaszkadőr? – nézett rá anya meghökkenve.
  – Kaszkadőr – cincogta Kissy. – Miért, a kisegérség sokkal veszélyesebb. A shindyk a legritkább esetben hordanak pisztolyt, és olyankor is lepuffantjuk őket, de azért igazából szeretnének végezni velünk. A kaszkadőr állig fölfegyverzett ellenségekkel találkozik, de a halálos végű összecsapás után együtt pizzáznak a filmgyár büféjében. Akárcsak Tom és Jerry, igazából ők sem ellenségek ám, amikor nem megy a kamera. Isteni jól elvannak több mint hetven éve, pedig ez nem gyakori eset, kisegér és cica között ilyen tartós barátság.
  – Jaj, kislányom, én nem a filmbeli ellenségektől féltelek, hanem a balesetektől. – Anya átsiklott a szóáradat háromnegyed részén.
  – Hát látványos autótörést már csináltam, és csak tizenhat éves kisegérke voltam. – Kissy könnyed mozdulattal fölhúzódzkodott a Bourridon-villa kerítésén és kinyújtóztatta a tagjait.
  – Ne is emlegesd. Én igazán büszke vagyok az életmentéseidre, de ezektől az életveszélyes mutatványoktól kilel a hideg.
  Kissy lehuppant a járdára.
  – Tudom, anya. Ne haragudj.
  – Nem haragszom, és igazán nem akarom, hogy beülj valami hivatalba aktatologatónak. Azzal foglalkozz, amivel szeretnél. De a kaszkadőrség aligha nyugdíjas állás.
  – Ó, a nyugdíjas állásom már megvan. Kisegér maradok.
  – Ez kétségkívül nagyon hasznos, de nem megélhetési forrás.
  – Meg lehet oldani pedig. Lássuk csak. A Dutyi-diliben volt az a kis játék egy fogóval és az ürge tökeivel. Mennyit érne meg egy shindynek hasonló helyzetben?
  Anya sóhajtott. Gyakran volt alkalma sóhajtani, több mint öt éve.
  – Egyébként is az lenne helyénvaló, ha az alapítvány fizetős szolgáltatásként működne. A shindyk miatt kell dolgoznunk, hát fizessenek a shindyk. Egyszerű lefülelés kétezer euró. Túszmentéssel ötezer. Bolyongás éjsötét kazamatákban…
  Anya szelíden visszaterelte.
  – És hogyan kezdenél hozzá ehhez a kaszkadőrséghez?
  – Pierre azt mondta, össze tud hozni egy csapattal, akik ezzel foglalkoznak, és még örülnének is nekem, mert nincs náluk lány, aki verekedni tud.
  – Derítsd ki, volt-e már korábban, és mi történt vele.
  Kissy anyára meredt, aztán megvakarta nagy füle tövét.
  – Hát… arra meg Pierre nem is gondolt, hogy kisegér egyáltalán nincsen közöttük. Az fontos lehet például olyan filmeknél, mint a Drágám, a kölykök összementek, akár dublőz lehetek, akár éppen kimenthetem a gyerekeket olyan veszélyes helyekről, ahova nem tud bemászni, aki tíz centinél magasabb. Egyrészt. Másrészt, ugye, én nem akármilyen kisegér vagyok, hanem alapítványi, és ha olyan filmet forgatunk, amiben gonosz gyerekmolesztáló emberrabló shindyk vannak, akkor jól jön valaki, aki hidegre teszi őket, „azon sürgiben”. Sok hasznos dolgot tud csinálni egy alapítványi kisegér egy filmforgatáson. Például volt az az eset, amikor Gary Sinise elrabolta Mel Gibson fiát. Mi ugye hivatalból közbelépünk gyermekrablási esetekben akkor is, ha nem pedofil az elkövető, mármost ha lett volna a forgatáson egy kisegér, az bezzeg elkapta volna a mukit jóval az egész dolog kipattanása előtt, és nem kellett volna az összes bűntársának meg végül őneki is meghalnia, ami egyáltalán nem helyénvaló, üljék csak le szépen a büntetésüket és gondolkozzanak mindennap azon, amit csináltak. Hopp! – Kecsesen átugrott egy kiskutyát, akit egy hölgy vezetett pórázon, és továbbmenve még visszaintett neki. – De azért persze Tom és Jerry-filmekben játszanék a legszívesebben, akármikor kellhet kaszkadőr kisegér, hihetetlenül veszélyes dolgokat csinálnak, és Jerryn kívül csak két-három további egér szokott még szerepelni, neki nincsen dublőre, sose volt, mindent maga csinál. Lehetnék viszont egy csábos fiatal egérlány, Jerryn egyáltalán nem látszik a kora, belém zúg és meg akar hódítani, no de persze Tom meg el akar kapni mindkettőnket, rengeteg tárgyat hajigálunk egymásra, persze én is kiveszem a részemet a harcból, elvégre a huszonegyedik században a nő már nem ül kecsesen egy rózsa kelyhében és várja, hogy a lovag érte jöjjön egy darab sajttal, hanem igenis harcolok én is belevalóan, aztán kéz a kézben elsétálunk büszkén a pizzériába, hátrahagyva a totálisan összevert macskát. Nahát, írtam egy Tom és Jerry-filmet!

– Hát ez az, egérkék.
  Ez volt az. Az alapítvány csendben szemlélte.
  Az egérhad és a sok kisfülű már hazautazott, egyedül Kissy maradt még Beaulieu-ben, mert Pierre nagyon kérte, lehet, hogy gond lesz a koreai megölésével és újra kell forgatni, néhány órán belül végignézik a musztereket és huszonnégy órán belül forgatnak, ha kell; muszáj, mert Michel, a koreai aztán elutazik Amerikába, és nemcsak drága lenne a stábot utánavinni, de céltalan is, nagyon el lesz foglalva, nem tud már az ő filmjükön dolgozni.
  Úgyhogy Kissy átmenetileg nélkülözte Martint, viszont nem nélkülözte az érdeklődve vibráló füleket.
  Amire Nimby azt mondta, hogy ez az, egy jegyzéknek bizonyult. Tizennyolc lány és tizenkét fiú neve, mellettük mindenféle adatok vegyesen. Csakhogy rövidítve.
  nicole g, adrien w 91, 6-9-2, vbs, ndd, mh, pp
  adam g, adrien w 91, 1-23-0, vtl, mk, dvp
  marie c, eugène m 57, 9-20-10, msv, mh, ttl
  jeanne l, françois d 60, 11-5-9, mtl, yb, bms

  És így tovább. Ez volt Jézusmária titkosított adatbázisában, aminek a Nimbyék által kiötölt trükkel sikerült ellopni a jelszavát.
  – Oké, egérkék – mondta Vanessa. – Mit tudunk ebből megfejteni?
  – A második adat háromszor megegyezik – vizsgálta Molly –, kettőnél van adrien w 91, kettőnél simon d 24, és háromnál jacques b 45. Fogadok, hogy ezek a gyerekek testvérek, és ez az adat a lakcímük.
  – Valószínű – mondta Chantal.
  – A harmadik adat a születési dátumuk – állapította meg Kissy. – 6-9-2 az 2002. június kilencedike.
  – A végén levő betűsorok lehetnek tulajdonságok – mondta Niala. – Például yb esetleg kék szem, yeux bleus.
  – Ezekhez a rövidítésekhez egyelőre nincs kulcsunk – mondta a húga –, hagyjuk őket későbbre.
  – A címekkel kell kezdeni – bólintott Niala.
  – Beírtam, hogy rue adrien w – jelentette Nimby. – Genf, Marly, Bovelles, Liège, és kettő Új-Kaledóniában.
  – De lehet boulevard is – cincogta Molly. – Ja, tudom, írjam be…
  Egykettőre kiderült, hogy akkor is ugyanezeket adja a Maps. Megnézték a rue eugène m-et. Párizs, Fontenay-sous-Bois, Livry-Gargan, Genf, Sainte-Julienne, Havre, Épernay, Marcoussis, Petit-Saguenay.
  – Genf egyezik – billentette meg a fülét Kissy.
  – Azért nézzük csak tovább – felelte Vanessa.
  Rue françois d. A kapott eredményekből ki kellett szórni azokat, ahol a d betű a de szócskából származott, de Genf most is közte volt, és más egyezés nem volt a korábbiakkal. Rue simon d.
  – Ebben nincsen Genf – lepődött meg Kissy –, de, nini, van egy, amire azt mondja, hogy Svájc. Megnyomom.
  Rue Simon-Durand, Svájc. Kissy megnyomta, és egy folyóparti városrész fölött találta magát – Genfben.
  – Az emberünk gyerekeket gyűjtöget Genfben – jelentette ki Niala.

– És most hogyan tovább? – kérdezte Maverick.
  – Az emberetek bárhol lehet Genfben, gondolom – szólalt meg Georges, aki a nappaliban üldögélt és a nemzetközi képeslapokat olvasta.
  – Igen, de… – Kissy megakadt. – Azt hiszem, föl kell hívnom Pierre-t, ha már az ő kedvéért maradtam Beaulieu-ben, mégse utazhatok szó nélkül Genfbe.
  Georges fölnézett. – Minek mennél oda, ha egyszer fogalmunk sincs, hol van?
  – De a gyerekeket tudjuk – szólalt meg Vanessa. – Harminc gyerek. Utca, házszám, keresztnév, családnév kezdőbetűje. Ennyiből akkor is megtaláljuk őket, ha toronyházban laknak.
  – Értem.
  – A város legkülönbözőbb részein élnek – mondta Nimby –, ha tehát van egy bizonyos közös ismerősük, az nem lehet a tanáruk vagy a sarki zöldséges, az csak a shindy lehet.
  – És ha nem ismerje ők személyesben? – érkezett a kérdés Kielből. – Csak látta utcára?
  – Akkor honnan tudja a harmincból huszonhatnak a pontos születési dátumát?
  – Ahh-ha. Értek cincogásat. Viszont sok gyerekek elég kicsiek még, nem tudnak megmondszják, kieket ismerik.
  – Nem sokat tanultatok ti a szünidőben – jegyezte meg Niala.
  – Nem, tényleg. Legfőleg csókolódzottuk egymásat. Mert alapítványi kisegérek őrület fantasztikus nagyon zseniális, és egyedül rájövöttük, hogy tanulokszni lehet telefonon is, de szerelmezni nem.
  Kissy sóhajtott.
  – Eszerint addig van esélyed franciául tanulni, amíg távol vagytok egymástól, mert ha összeköltöztök, akkor már csak csókolózni fogtok?
  A két kislány egyszerre csettintett a nyelvével.
  – Remek ötlet!
  De aztán Nimby a kérdésre is válaszolt.
  – A legkisebbeknek nincsenek olyan ismerőseik, akiket a szüleik ne ismernének. Tehát egyből a szülőkkel kell beszélni.
  Kissy bólintott.
  – Beszélek Pierre-rel, tud-e nélkülözni, és ha igen, indulok. Valaki a légügyi és szállodaipari szakegerek közül legyen szíves intézkedni.

Genf dombra épült városközpontjának zegzugos, lépcsős, macskaköves utcácskáin, svájciak és turisták sokaságában kisegér sétálgatott. Külsőre semmiben sem különbözött másoktól, kék kiskabátjának csuklyája takarta nagy füleit. Hátizsák volt a hátán, a hátizsákra erősítve egy helikósdoboz – a jól öltözött egérhölgy téli toalettje.
  Még soha nem járt Genfben, de azonnal megtetszett neki. A szállása egy kacskaringós kis utcában volt, egy teázó és egy fodrászüzlet fölött, szemközt egy étterem is volt, mindig lesz hát mit rágcsálnia. Arra az esetre, ha nem tudna besurranni a rácsos pinceablakok résén, volt nála pénz is.
  Nem szállodában lakott. Georges már sokszor járt itt, voltak ismeretségei, és mire Kissy gépe leszállt Cointrinen, már várta egy kis lakás az óvárosban, ingyen, barátságból. A szállodákban akármelyik szembejövő vendég lehet macska is. Vagy éppen egy alkalmazott, Genfben aztán igazán nincs faji megkülönböztetés. Fölvesznek macskát.
  Csak éppen hogy körülnézett a szállásán, elsősorban azért, mert aki kölcsönadta a lakását, még ma délután külföldre utazik – éppen ezért tudta kölcsönadni –, és ha neki bármi gondja van, azt még addig lehet orvosolni. Kissy ezért a reptérről először is eltaxizott a Rhône partján egy bankba, öt percet tárgyalt egy módfelett nyájas idős úrral hármasban, Georges-ot a telefonban vitte magával – az úr voltaképpen csak arról akart megbizonyosodni, hogy aki besétál hozzá, az valóban a barátjának a barátja-e –, aztán hívtak neki egy másik taxit, az fölvitte a dombra, az úr kulcsával bement a lakásba, fél perc alatt körülnézett – makulátlan rend és tisztaság fogadta, az éléskamra, a hűtőszekrény megtöltve, a konyha sarkában nyoma se volt cicakajás tányérkának –, fölhívta az urat és biztosította, hogy minden a legnagyobb rendben.
  Bezárta a lakást megint, a kulcsot gondosan eltette, és sétált egy kicsit a környéken. Aztán fogott egy újabb taxit és munkához látott. Első állomás: rue Jacques-Balmat 45. Közel is van, meg itt három gyerekkel is találkozhat. Céline, tizenhárom. Alice, tíz. Lucas, hét. A családnév G.
  A taxi hatemeletes, soklakásos társasháznál tette ki. Éppen kijött egy hölgy, Kissy hát nem sokat teketóriázott, megállította.
  – Jó napot, madame. Elnézést, ön itt lakik?
  – Igen, itt lakom, segíthetek valamiben?
  – Egy háromgyermekes családot keresek. Két lány és egy fiú. Tizenhárom, tíz és hét év az életkoruk. – Kissy egyre csökkenő magasságokat mutatott a tenyerével. – Céline, Alice, Lucas. Ismeri őket?
  – Hát… tudja… én nemigen ismerem a gyerekeket. Ne haragudjon.
  – Semmi probléma, madame.
  – Valami gond van, kisasszony? – szólalt meg egy férfihang Kissy bal füle mögött. Kissy riadtan pördült meg, a hang tulajdonosa soha nem tudta meg, milyen verést úszott meg azzal, hogy ő visszafogta reflexeit.
  Elmondta neki is.
  – Hm. S miért keresi őket?
  Ötven körüli úr volt, prémes sapkában.
  – Nos, ezt csak nekik szeretném elmondani. Hacsak nem ön az apjuk.
  – Nem, nem én vagyok, de ismerem őket. A családnevüket nem említette.
  – Mert azt nem tudom. Lenne szíves lehetővé tenni, hogy találkozzam velük?
  Az úr hümmögött, egy pillanatig olyan arccal nézett Kissyre, mint aki éppen azt készül mondani: „Mi itt nem szeretjük a bajkeverőket!”, de aztán fölkísérte Kissyt a másodikra és megnyomott egy gombot. Az ajtón ez állt: Guillon.

Madame Guillon kistermetű volt és gyanakvó. Kissy is csak tízcentis volt, így meg tudta érteni, ha valaki minden szembejövőben a macskás vonásokat kutatja. Ő maga pont így volt ezzel.
  Mindenesetre felmutatta az igazolványát, annak rendje-módja szerint bemutatkozott, és elmondta, hogy Céline, Alice és Lucas szüleit keresi.
  – Milyen ügyben? – tudakolta madame Guillon kistermetűen és gyanakvón.
  – Meglehetősen bizalmas természetű. Megengedi, hogy bemenjek, madame?
  Megengedte. Az úr elköszönve még tudatta a hölggyel, hogy itthon lesz, ha szükség lenne a segítségére.
  Kissy engedelmet kért, letette a helikósdobozt, a hátizsákot és kibújt a kabátjából. Leültek a nappaliban. Kissy elővette a telefonját és átnyújtotta. Három sornyi szöveg volt rajta.
  – Ezek minden bizonnyal az ön gyerekeinek adatai, asszonyom. Feltételezem, hogy a születési dátumok is helyesek. A sorok végén álló rövidítések jelentését nem ismerjük. Ez kivonat egy listából, madame, ami harminc gyerek adatait tartalmazza. Nem tudjuk, hogy a lista készítője miért gyűjtötte össze ezeket az adatokat. Csak azt tudjuk, hogy pedofil, és nagyon szeretnénk megtalálni és kérdéseket föltenni neki.
  A hölgy eléggé kiakadt, akárcsak később a többi szülő. Mindegyiknek ugyanazokra a kérdésekre kellett válaszolni. Honnan szerezték a listát? Mit tudnak az illetőről? Mit jelentsen ez az egész?
  Kissy elmondta, amit tudott, s az nem volt sok. Mindenkitől kért telefonszámot, és megadta az alapítvány központi számát, amit a Cirrus vesz föl. Eléggé meglepte őket, hogy külföldi, méghozzá párizsi szám. Abban állapodtak meg, hogy a hétvégén még beszélnek, Kissy szervez egy találkozót annyi szülővel, amennyivel csak tud, lehetőleg a gyerekekkel is, akik elég nagyok hozzá, és megpróbálnak találni valami közös pontot. Madame Guillon nem ígérte biztosra, hogy el tud menni, a kisfia kórházban van, most is tőle jön.
  Kissy pénteken délben érkezett Genfbe és egy óra körül tárgyalt ezzel a hölggyel, mintegy félórát. Aztán elsétált egy közeli olasz étterembe, bolognai makarónit evett és palacsintát, majd fogott egy taxit és bemondta, hogy rue Jean-Petitot.
  Este kilencre tíz családdal sikerült beszélnie. Nem voltak mindenütt otthon. Ahol nem, ott bedobott egy cédulát a telefonszámával és a kéréssel, hogy feltétlenül hívják, fontos ügyben.
  Aztán hazataxizott, a lakással szemközti étteremben olasz rakott krumplit evett salátával, és ugyanazt csinálta, előbb az étteremben, majd a lakásban, amit öt éve állandóan: egértársaival dumált a hálózaton.
  Másnap reggel folytatta. Előző nap a belvárosban kezdte, aztán átment a Rhône-on, ma az Arve túloldalán kezdte a körutat, Wyss városrészben. Megint beszélt öt családdal.
  – Egérkék – szólalt meg Vanessa, amikor Kissy az avenue des Morgines-en leintett egy taxit –, szerintem egyelőre elég lesz. Az az egér remek munkát végez, huszonhat családból tizenöttel már beszélt, és még nincs egész huszonnégy órája az országban. Térjünk rá a második fázisra, ezeknek már találniuk kell valami közös pontot, illetve ha nem találnak, akkor valami trükkösebb kapcsolat van köztük, amit az összes család együtt sem tud kibogozni.
  A csapat egyetértett, és telefonhívások felhője rajzott Île-de-France-ból és Beaulieu-ből Genfbe. Mindenkit meghívtak délután kettőre az egyetemi campuson levő étterembe, ahol Georges egy barátja el tudta intézni a helyfoglalást ilyen gyorsasággal.
  Kissy addig még meglátogatott két családot és megkérte őket, hogy jöjjenek el.

13:45. Kissy megérkezik az étterembe, a különteremben már előkészítettek egy hosszú asztalt jó sok székkel.
  13:52. Megérkezik a Piquet házaspár.
  13:57. Megérkezik a Grédoux házaspár a tizenhárom éves lányukkal.
  14:02. Megérkezik monsieur Bataille és monsieur Labrouche, mindketten családjuk egyedüli képviselőjeként.
  14:03. Megérkezik madame Corneau a tizenhárom éves fiával.
  14:04. Charlotte Grédoux szembetalálkozik Jean Corneau-val és azonnal felismerik egymást. Egy éve találkoztak a kórházban. Amikor ez elhangzik, monsieur Bataille is felismeri Charlotte-ot, az ő lánya is volt kórházban, ott látta.
  14:05. Abban a pillanatban, ahogy monsieur Bataille kiejti a kórház nevét, megszólal madame Piquet: az ő fiuk is volt abban a kórházban. Ugyanekkor beözönlik még három család, akiknek már egyenesen nekiszegezik a kórház nevét. Igen. Az ő gyerekük is volt abban a kórházban.
  14:06. A Jerry Alapítvány egerei hívogatni kezdik mindazokat, akik még nem jöttek el, megkérdezik, hogy az ő gyerekeik is voltak-e ott. Igen. Lucas Guillon most is ott van.
  Aïre Városi Kórház, gyermekosztály, avenue de la Foretaille 145.

Összegyűjtötték az időpontokat. A szülők általában nem emlékeztek, hogy a gyerekük pontosan mikor volt a kórházban, a kórterem számára pedig végképp nem, de a gyerekek pontosan tudták mindezt. A tizenöt megkeresett családból tizenegy működött együtt velük, négy nem jött el és nem is vették föl a telefont – így álltak össze az adatok. A gyerekek 2011 augusztusától mostanáig, vagyis tizenhét hónapon át elszórva voltak a kórházban. A kórtermek számai nem fognak segíteni, az osztálynak csak hét kórterme van, 300-tól 306-ig számozva, és persze mindegyikbe jutott a gyerekek közül.
  Külön figyeltek a testvérekre. A listán több gyerek is van, akinek van testvére, de az nem szerepel. Akik viszont igen, azokról a következőket tudták meg. Nicole Guérin volt a kórházban; a bátyja, Adam meglátogatta. Jacques Lambert volt a kórházban; a nővére, Marie meglátogatta. Alice Guillon egy hétig volt a kórházban; Lucas most van ott; a nővérük, Céline mindkettőt meglátogatta. Azok a szülők azonban, akiknek van olyan gyerekük, aki nincs a listán, egybehangzóan állították, hogy az a gyerek nem járt a kórházban. Egy kivétellel. A kétéves Marie Cellininek volt egy bátyja, aki háromszor is bent volt a húgánál a kórházban, és nem szerepel a listán.
  – Oké – mondta Cellini úr. – Akkor ebből mit tudunk meg?
  – Azt, uram – szólalt meg Vanessa az asztalon álló táblagépből –, hogy amikor a fia bent volt a kórházban, az emberünknek nem volt munkaideje. Remélhetőleg, mert arról nyilvántartás van. Sajnos az is lehetséges, hogy csak kiszaladt valamiért, és arról nincsen. Mindenesetre kellenének a lehető legpontosabb időpontok.
  – De hát mit akarnak elérni? – kérdezte madame Corneau. – Rengetegen dolgoznak azon az osztályon. Ennyivel soha nem azonosítják.
  – Bizonyára nem, madame, de nincsenek tökéletes megoldások, csak részmegoldások vannak. Még csak egy napja tudjuk, hogy Genfben kell keresni, és már az is megvan, hogy hol dolgozik. Ez óriási előrelépés.
  – Értem… végül is…
  – Igen – mondta Kissy –, az a következő lépés, hogy őt magát azonosítsuk. Ha meglesz a pontos lista, hogy melyik gyerek mettől meddig volt a kórházban, azt összevetjük az alkalmazottak névsorával. Aki nincs ott elég régen, hogy találkozhatott volna mindegyikükkel, máris kiesett. Aztán jön a kérdés, hogy kinek volt munkaideje akkor, amikor Marie, Céline és Adam látogatóban volt. És ha ezek közül valaki dolgozott, amikor Bernardo bent járt, az is kiesik, hiszen felírta volna.
  – Szerintem nem – szólalt meg Bernardo Cellini.
  – Miért nem?
  – Másfél év alatt csak harminc gyerekkel találkozott volna? Szerintem nem ír föl mindenkit, tehát attól, hogy engem nem írt föl, még találkozhattunk.
  – Értem. Igazad van, rendben, ezt a szempontot húzzuk ki, de Marie-val, Adammal és Céline-nel találkoznia kellett.
  – És hogyan fér hozzá a kórházi alkalmazottak listájához? – kérdezte Bataille úr.
  – Gondolom, van erre egy ember, személyzeti főnök vagy ilyesmi.
  – Kételkedem benne, hogy betekintést adna az adatokba.
  – Ha nekem nem, majd a rendőrségnek.
  – No de várjon csak. Nekünk itt egyáltalán nem tetszik, hogy a gyerekeink neve szerepel egy ilyen gyanús célú jegyzékben, de a törvény végeredményben nem tiltja, hogy valaki ilyen listákat készítsen.
  – Viszont az emberünk csinál más dolgokat, amiket a törvény nagyon is tilt.
  – Úgy – bólintott Bataille úr. – S mikor tervezi, hogy elmegy a kórházba?
  – Amint kész az időpontok jegyzéke. A társaim is beszélnek azokkal, akik nem jöttek el, sorba rendezzük, és indulok is.
  – Elvihetem?
  – Köszönöm – bólintott Kissy, és félórával később ketten sétáltak be a kórház kapuján. Szép nagy, modern épület. Itt rengeteg alkalmazott lehet.
  – Jó napot – nézett be a portáshoz. – Merre találom a személyzeti osztályt?
  – Szombaton ott egy lelket se talál – volt a válasz. – Jöjjön vissza hétfőn.
  – Akkor bármiféle magas rangú vezetőt, aki bent van.
  – Olyan akad éppen. – Az öreg, bajuszos portás érdeklődő pillantása inkább Kissynek szólhatott, nem annak, amiért jött. – Milyen ügyben?
  – Azt majd elmondom neki magának.
  – Az nem fog menni, kislány. Honnan jött? Állást keres?
  – Nem. – Kissy fölcsapta az igazolványát. – Françoise Chaton, Jerry Alapítvány. Beszélnem kell a kórház valamelyik vezetőjével. Vagy most beszélek vele, vagy félóra múlva egy szép svájci rendőrrel jövök vissza. Hívja föl és mondja meg neki.

A kórház igazgatója fogadja őket – kis türelmet. A titkárnő kíváncsian nézegette őket, főleg a helikósdobozt, amit Kissy egy szempillantás alatt lecsatolt a hátizsákjáról, s már le is tette, mire Bataille úrnak ideje lett volna odaugrani, csak a hátizsákot és a kabátot segíthette le Kissyről.
  – Köszönöm.
  – Mondja, mi ez a hatalmas doboz, amit magával hurcol?
  – Időnként ezzel kapunk el olyan emberkéket, mint a mostani páciensünk.
  – Miért, mi van benne?
  Kissy nem felelhetett, jelzett a telefon, hogy az igazgató fogadja őket. Hát bementek. Idős férfi ült az íróasztal mögött, jöttükre felállt. Nagyon magas volt.
  – Jó napot. Doktor Hoffman, miben segíthetek?
  – Françoise Chaton, Jerry Alapítvány – mutatta föl az igazolványát Kissy, és kezet nyújtott. – Az úr monsieur Bataille. Doktor úr, tudjuk, hogy az ideje drága, ha megengedi, térjünk a tárgyra. A kórház egyik alkalmazottját keressük, és szükségünk van a személyzeti nyilvántartásra. Szeretném a jóváhagyását, illetve tevőleges segítségét kérni a nyomozáshoz.
  – Úgy – pillantott le rá doktor Hoffman termete magasából. – S milyen ügyben keresik az illetőt?
  – Súlyos bűncselekmények miatt, uram.
  – Milyen jellegű bűncselekmények?
  – Pedofil jellegű bűncselekmények.
  Doktor Hoffman leült az íróasztala szélére, talán nem is annyira meglepetésében, mint avégett, hogy egyáltalán lássa Kissyt, ne tornyosuljon annyira fölé.
  – De önök nem rendőrök – hangzott el az oly sokszor hallott mondat.
  – Nem, doktor úr, de egy szavába kerül és idehozom az egész genfi rendőrséget.
  – Úgy – mondta az igazgató már másodszor. – Ezt bizonyára nem szánta fenyegetésnek.
  – Hogy én? – Kissy meglepve pislogott. – Eszembe se jutott. Csak egy tényt közöltem. A portás már el akart küldeni, hogy jöjjek vissza hétfőn, de sem én nem érek rá még két napig az önök szép országában lébecolni, sem az ügy nem tűr halasztást.
  – Mit kíván tehát? A személyzeti nyilvántartást?
  – Igen, doktor úr.
  – Csakhogy abba csak a személyzeti igazgatónknak van betekintése.
  – Akkor a személyzeti igazgatóra van szükségem, uram. Tudom, hogy nincs bent – be kell jönnie. Szombaton, doktor úr. Amint látja, én is dolgozom hétvégén.
  – Én is – sóhajtott az igazgató, és becsöngette a titkárnőjét. – Madame Schultze, legyen szíves megkeresni Anderson asszonyt és megkérni, hogy jöjjön be, most azonnal, bárhol van és bármit csinál éppen. És legyen ennek a fiatal hölgynek a segítségére.
  – Máris, doktor úr – felelte madame Schultze, Kissy pedig köszönetet mondott és már kint is voltak az ajtón.
  Anderson asszony azonban közölte, hogy ilyen hirtelenséggel nem tud bébiszittert találni.
  – Kérdezze meg, hozzáfér-e a személyzeti nyilvántartáshoz a neten át – mondta Kissy.
  – Persze hogy hozzáférek – felelte a telefon. – Ki beszél?
  – Akkor én megyek oda – mondta Kissy. – Hol lakik?

Bataille úr elvitte Liotard-ba, ahol Anderson asszony lakott egy negyedik emeleti lakásban; mint kiderült, két ötéves ikerrel, az egyik lány volt, a másik fiú, és kíváncsian bámulták Kissyt meg a hatalmas csomagjait. Anderson asszonyt Kissy kapásból tegezte. Pár évvel lehetett csak idősebb nála.
  – Sajnálom, hogy így rád törtünk, de nem volt más megoldás. Meg kell találnunk azt az embert.
  – Milyen embert? Gyerekek, menjetek most be egy kicsit a szobátokba, amíg beszélgetek a nénivel meg a bácsival.
  Beterelte a gyerekeket a szobába, ami elég ideig tartott ahhoz, hogy Kissy magához térhessen a megdöbbenésből, hogy ő egy néni.
  A nappaliban volt egy számítógép, amellé ültek le.
  – Egy embert keresünk, aki a kórházban dolgozik. Tudunk időszakokat, amikor bent kellett lennie. Az a kérdés, hogy hányan felelnek meg a kritériumoknak.
  Hosszadalmas procedúra volt. Ki kellett listázni azokat, akik a kérdéses időszakban alkalmazásban voltak, aztán viszont a program nem tudott tovább szűrni, ezért az egész listát elküldték Beaulieu-be, ott kihúzták belőle a nőket, aztán a maradékot egyenként kellett végignézni, hogy mettől meddig voltak szabadságon. Száznegyvenből csak húszat tudtak így kihúzni. Maradt százhúsz.

– Ne búsuljon, kislány – mondta Bataille úr. Kissy fölpillantott rá, és sóhajtott. Érezte, hogy egészen a vállára lóg a füle.
  Bataille úr valami bátorítót akart mondani, de az asztalon hirtelen elkurjantotta magát a telefon.
  – Hé! És a gyerek?!
  Kissy bambán nézett rá.
  – Hahó, egérke! A gyereket még nem néztük meg!
  – Milyen gyereket? – kérdezte Bataille úr és Yvette Anderson egyszerre.
  Kissy hirtelen fölocsúdott, fülei feszes vigyázzba vágták magukat a feje búbján, és már mondta is:
  – Ugye van valamilyen adat arról, hogy az alkalmazottaknak van-e gyerekük?
  – Hát… van egy adatbázis a családi adatokról.
  – Lássuk!
  – De… ahhoz nincs hozzáférésem…
  Kissy fölhívta a kórházat. Megint beszélt doktor Hoffmannal. Doktor Hoffman parancsba adta, hogy szerezzék meg neki azt az adatbázist. Madame Schultze előkerítette az illetékest, aki félbeszakította hétvégi pihenését, bement a kórházba, megkereste a jelszót és lediktálta a telefonba.
  Míg mindezt kivárták, Kissy nem tétlenkedett. Föltette egérfüleit és bekopogott a gyerekekhez. Teljesen el voltak bűvölve.
  Nimby javaslatára három év ráhagyást adtak. Abból a sok-sok disznóságból, amit Jézusmária művel az ötéves lányával, világos, hogy csak lány lehet, de az életkorát talán elváltoztatta, amikor eldicsekedett a társainak. Tehát két és nyolc év közötti lányokat kerestek, illetve lányos apákat, akik közül az egyikre a legkevésbé sem illik az a szó, hogy apa.
  És csak négyet találtak.

– Lássuk csak. Mit tudunk még előkeríteni, ami szűkítheti a kört?
  – A beosztásuk? – szólalt meg tűnődve Bataille úr.
  – Mi van vele?
  – Hát… a listában ott a címük és a születési dátumuk. Úgy értem, a gyerekek listájában. Ezekhez az adatokhoz ki fér hozzá?
  – Az orvosok – mondta Yvette.
  – Megkérdezhette maguktól a gyerekektől – vont vállat Kissy.
  – Kétévesek is vannak köztük. És feltűnő, hogy a csak látogatóba érkezett gyerekeknél ez az adat hiányzik. Szerintem a nyilvántartásból van.
  – Nézzük meg a beosztásukat – értett egyet Niala, és már olvasta is. – Hát az első konyhai kisegítő. Az nem fér hozzá a nyilvántartáshoz, ugye?
  – A nyilvántartáshoz? – tárta szét a kezét Bataille úr. – Inkább az a kérdés, hogy magukkal a betegekkel találkozik-e.
  – Nemigen – rázta a fejét Yvette. – Az ételt az ápolók tálalják, a konyhások közül csak a diétás nővér látja a betegeket.
  – Jó. Kihúzom. A második orvos.
  – Az látja a nyilvántartást.
  – A harmadik szakasszisztens.
  – Az is látja.
  – A negyedik takarító. Az nyilván nem látja az adatokat.
  – Hát nem.
  – Akkor már csak két emberünk maradt – nyugtázta Niala elégedetten. – Kettőhöz akár el is lehet menni és kérdőre vonni őket.
  – Pillanat – szólalt meg Nimby. – Hadd nézzek utána valaminek.
  Vártak pár percet, Kissy tűnődve billegette füleit.
  – Meg is van. Átküldök egy linket, nézzétek meg.
  Kissy megnézte. Bataille úr is rákukucskált a képernyőre, de a szöveg előrelátóan morzéban volt. Egy részlet Jézusmária beszámolójából, ahol azt írja, hogy nem nehezedett rá a lányra – arra a tizenkét évesre, akiről csak ebből a beszámolóból tudták, hogy lefektette, de semmilyen adatuk nem volt róla –, mert nem akarta agyonnyomni.
  – Aha – mondta Kissy. – Cin-cin. Yvette, ismered ezt a két embert személyesen is? Dr. François Simonet sebész és Paul Dupont radiológus asszisztens.
  – Hogyne, mindkettőt.
  – Milyen termetű emberek?
  – Simonet doktor száznyolcvan körüli, jól megtermett férfi. Dupont kicsi, akkora lehet, mint te.
  Kissy bólintott. Eltette a telefonját és felállt.
  – Yvette, köszönöm a segítséget. Én most elmegyek az emberünkhöz és lecsukatom. Ez egy életveszélyes pedofil és neked két kicsi gyereked van, ennek ellenére meg kell kérdeznem: ugye nem fogod felhívni?
  – Eszemben sincs.
  – Ennek örülök. Az ugyanis bűnpártolás lenne, és ha a páciensünk szagot fog, akkor te kerülsz bajba. Nem fenyegetlek, csak elmondom, ami van. Ja igen. Ismered a családját is?
  – Melyiknek?
  – Simonet doktornak.
  – Persze. Ne bolondozz, a doktor úr nem lehet pedofil. Pláne életveszélyes.
  – Azt majd meglátjuk. Mit tudsz a családról?
  – A feleségét Madeleine-nek hívják, valami műszaki pályán van, és van egy ötéves kislányuk… nem, inkább hat. Az enyémeknél valamivel idősebb. Egyszer-kétszer találkoztam vele.
  – Hogy hívják?
  – Ève.

Bataille úr továbbra is fuvarozta Kissyt, bár már ott, Andersonék nappalijában elkezdte a fejcsóválást.
  – Nem létezik. Emlékszem Simonet doktorra, ő operálta a lányom karját. Képtelenség, hogy… nem, valahol tévedést követtünk el.
  – Monsieur Bataille, én lennék a legboldogabb, ha legalább az orvosok mentesek lennének ettől a betegségtől, de hát nem azok. Mindenesetre Simonet doktor majd részletes felvilágosítással szolgál.
  Kissy ezúttal a kocsiban hagyta a hátizsákját és a helikósdobozt, hogy könnyen verekedhessen, ha kell. Arvennexbe mentek, oda, ahol az Arve svájci területre lép. Elmúlt öt óra, az utcalámpák fénykörén túl sötét volt már. A házat nem is látták a magas kapu és a sövény mögött, amíg várták a választ a csengetésre.
  – Ki az? – Női hang volt.
  – Jó estét, François Simonet-t keresem.
  – A férjem szabadnapos. Ha beteg, kórházba kell mennie.
  – Családi ügyben jöttem, asszonyom.
  – Milyen családi ügyben?
  – Madame, idekint mínusz két fok van. Nem beszélhetnénk meg ezt a házban?
  – Kérem.
  A kapu hangjelzést adott, Bataille úr megnyomta, beléptek.
  – Csak maradjon mindig mögöttem, és ne akadályozzon a mozgásban, monsieur.
  – Miért, mit akar csinálni?
  – Azt majd a doktor úr dönti el.
  A hölgy csak akkor nyitott ajtót, amikor már odaértek. Kis előszoba, alig megvilágítva, a hölgy könnyű otthoni viseletben, meglehetős érdektelenséggel pillantott rájuk. Kissy már levette egérfüleit, a csuklyát a fejére húzta – hideg volt.
  – Jó estét – mondta Bataille úr udvariasan. – Beszélhetnénk a doktor úrral?
  – Erre tessék – morogta a nő. Bementek. Tágas, szépen berendezett nappali, az asztalnál a doktor úr sportosan öltözve üldögélt a fotelban, jöttükre éppen egy köteg papírt rakott le és fölállt. Kissynek egy pillanatra átcikázott a fején, hogy azokat a papírokat már soha többé nem fogja megint a kezébe venni. Hacsak nincsen tévedés persze.
  – Jó estét – mondta a doktor. – Engem keresnek?
  Kissy szép nyugodtan kibújt a kabátjából, amit Bataille úr segített le róla.
  – Dr. François Simonet, ugye?
  – Én vagyok.
  Magas volt és jóképű. Sikeres, magabiztos orvos a világ egyik leggazdagabb városának jól menő kórházában. Feleség, gyerek, szép ház. Mit kívánhat még? Talán hogy olyan cellába tegyék, ahol barátságos emberek vannak.
  – Aïre Városi Kórház?
  – Ott dolgozom, igen.
  – A lánya neve Ève?
  – Igen, de miért?
  Kissy előhúzott a zsebéből egy cédulát – még Yvette-nél firkantotta le indulás előtt. Átnyújtotta, közben a bal kezét úgy tartotta, hogy az órája lássa Simonet arcát.
  A doktor átvette a cédulát, kihajtogatta, ránézett. A saját nickneve állt rajta, ami olyan disznó volt, hogy az alapítványban csak Jézusmáriát mondtak helyette.
  – Ez valami tévedés – szólalt meg kicsit rekedten, a kelleténél hosszabb szünet után.
  – Ha tévedés lenne, kicsi François – felelte Kissy magabiztosan –, akkor most azt kérdezted volna: mi ez, mit akar ezzel?
  – Igen, azt is kérdezhetném. Minek dugdos az orrom alá trágárságokat?
  – Igazad van. Egyszerűsítsük le a dolgot. Most elmegyünk a rendőrségre és vallomást teszel. Akkor legalább a vizsgálatoktól megkíméled a lányodat. Mert ugye tudod, hogy a nőgyógyászat és a pszichiátria kimutat mindent?
  – Ugyan már…
  – Rick már ül, François! Nem tűnt föl, hogy túl soká hallgat?
  – Nézze, én…
  – Igen? Mondd, hallgatlak.
  – Voltaképpen mi ez az egész?
  – Találd ki, hogy min buktál le. Találd ki, hogy a négy gyerek közül, akiket a lányodon kívül megerőszakoltál, melyik kettő vallott rád és hogyan találtuk meg őket.
  Valamikor beszéltek arról, hogy ha a gyanúsítottat elárasztják hamis információval, összezavarodik és nem fogja tudni, mi az, amit tőlük hallott és mit tud azért, mert ő a tettes. Kissy hát gátlástalanul blöffölt.
  – Ezek elég súlyos vádak, kisasszony. – A doktor tűnődve csípőre tette a kezét. – Hogyan akarja ezt bizonyítani?
  – Én? Sehogy. – Kissy meglepett képet vágott. – Hát az nem az ügyészség dolga?
  – Ja, persze – mosolygott a doktor, de a mosolya inkább vicsorgás volt. – El is felejtettem. Majd az ügyészség. Szóval én most menjek el a rendőrségre? De mit valljak be? Azt mondja, a lányomat megerőszakolták – de még ha így is lenne, mi bizonyítja, hogy én tettem?
  – Nekem is van lányom – lépett előre Bataille úr. – Ön ismeri is, doktor úr. Ön operálta. Ha valaki azt állítaná, hogy a lányomat megerőszakolták, én nem cinikus képpel bizonyítékokat firtatnék, hanem a lányomhoz rohannék, hogy a karomba vegyem. Vanessa, szerintem küldje ide a rendőrséget, ez az alak magától nem fog bevallani semmit, viszont a lányát biztonságba kell helyezni.
  A doktor elgondolkodva sétálgatott a nappaliban, egyre a fejét csóválva. Kissy fülében halk morzekopogás hallatszott.
  – Örülnék, ha nem hívná ide a rendőrséget, Vanessa – szólalt meg Simonet ismét, nyilván azt hitte, hogy Kissyt hívják Vanessának. – Mondhatni, ragaszkodom hozzá.
  Ahogy megint feléjük fordult, a kezében egy pisztollyal, Kissy nem várta meg a mozdulat végét. Öt éve gyakorolt. A többiek csak annyit láttak, hogy megmozdul a keze, és az orvos üvöltve eldobja a fegyvert, aztán összegörnyed. A felesége odarohant hozzá, de Kissy gyorsabb volt, odaugrott, fölkapta a fegyvert és a zsebébe süllyesztette.

Másfél napig vadásztak erre a shindyre, de azt sose gondolta volna senki, hogy úgy kell majd őket kiszabadítani a házából. A doktor elájult, a felesége hisztériás rohamot kapott és elrohant valahová. Öt perccel később megérkeztek a rendőrök, és nem tudtak bemenni, mert Kissyék se a bejárati ajtót, se a kaput nem tudták kinyitni. A gyereket megtalálták a szobájában, békésen játszott és nem értett semmit, de amikor Kissy benyitott hozzá, sokkal jobban megijedt, mint egy normális lelkivilágú ötévestől várni lehetett volna. Bataille úr a feleségre talált rá valami alagsori helyiségben, végezni akart magával, de Bataille úr kiütötte a kezéből a borotvát, fölkapta a nőt és visszacipelte a nappaliba. De csak hisztériázott, nem volt képes kezelni a zárat. Bataille úr telefonon elmondta a rendőröknek, mi a helyzet, és azt a tanácsot kapta tőlük, amit az egerek újév éjszakáján már alkalmaztak Nizzában. Ő is kipróbálta, betuszkolta madame Shindyt a zuhanyozóba és rányitotta a hideg vizet. Ettől lecsendesedett, de továbbra se lehetett kommunikálni vele.
  Végül a rendőrök törték fel az ajtókat, miután Bataille úr visszament a nappaliba, szemügyre vette Simonet doktort és azt mondta a telefonba, jó lenne orvost hívni. Csakugyan eléggé vérzett, egy nimbuszgolyót kapott a kezébe, egyet a hasába.
  A gyereket Kissy öltöztette föl és vitte ki a házból, akkor már abban a szilárd meggyőződésben, hogy a nő is tudott róla, hogy a férje mit művel a gyerekükkel, még az is lehet, hogy részt vett benne.
  Hat óra volt, mire a gyereket leadták a rendőrségen, persze árvaházba kerül.
  Kissy arra eszmélt, hogy az utcán áll a kapitányság előtt – Thônexben, Arvennex ide tartozik –, és Bataille úr nyitja a kocsiajtót.
  – De… én… cin-cin…
  – Mit néz? Gondolja, hogy itthagyom az utcán? Szálljon be és mondja meg, hová vigyem. Egyből indul a reptérre vagy marad még?
  Kissy sóhajtott és beszállt.
  – Mennék én haza szívesen – mondta, amikor Bataille úr is beült –, de reggelig maradnom kell, a szállásom kulcsát csak délelőtt adhatom le.
  – Hát nem szállodában lakik?
  – Nem, kaptam egy lakást, a kulcsát le kell még adnom, valami üzletben egy hölgynek, de az már bezárt.
  – No, megoldjuk. Van valami holmija ott, vagy mindenét magával cipeli?
  Kissy mosolygott.
  – Mindenemet magammal cipelem. Ha kivisz a reptérre, csak leintek egy gépet és már megyek is.
  – Hát ez jól hangzik, csak a repülőgép nem taxi.
  – Nekem taxi. Otthon a csapat már szervezi a gépemet, szerintem mire odaérünk, a terminálon fog állni, és mellette áll a pilóta levett sapkával. Mennyi ide a reptér?
  – Félóra.
  Ott is voltak félóra múlva, monsieur Bataille bekísérte őt a tranzitba, tollat és jegyzettömböt vett elő, és írt egy elismervényt a kulcsról, feltüntetve, hogy kinek a lakásáé, és hogy kinek, mikor, hol fogja átadni.
  – Nagyon kedves, hogy ennyit segített.
  – Elég veszélyes alaktól szabadította meg a kanton gyerekeit, mademoiselle Chaton. Ez a legkevesebb.
  Kezet szorítottak, az úr ment a dolgára, Kissy pedig hétkor felült a párizsi gépre. Oda foglaltak neki helyet, hiszen Pierre-nek nincs már szüksége rá, Beaulieu-ben nem hagy semmit, ami ne érne rá, amíg jövő hét végén az egérkék elhozhatják, és így este már otthon várhatja Martint.
  Nem így lett. Martin várta őt a tranzitban.
  – Hát te, egérke? – kérdezte Kissy, de csak az első csók után.
  – Hát én, egérke. Hamarabb végeztem, gondoltam, megleplek.
  – Sikerült! – cincogta Kissy boldogan, és még nem volt vége a meglepetéseknek: odakint a taxis Tom volt, és mellette ült Françoise egérfüles hajpántban, mondván, az alapítvány első külföldi kiküldetése hősének igazán kijár a díszkíséret.
  Otthon pedig további egereket talált, Jennifert, Chantalt, Nique-et, Mavericket és Christiant, akik már dolgoztak anyáékkal a vacsorán.
  Hát megfogta ezt a shindyt is – egyedül, idegen ország idegen városában. Újabb országra terjesztették ki az egéruralmat: a svájci shindyk boldog lubickolásának is

VÉGE.

A klub felszámolása folytatódik!