Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools


24. A TÁBOR

– Előőrs a Conga Vonalnak, lassítsatok! Kanyarodjatok le!
  – Vettem, de merre?
  – Az mindegy! Egy Airbus és egy Boeing vesztegel száz méterrel a kereszteződés után!
  – Ugyanez francia nyelven?
  – Két kamion csattant össze, helyszínelnek!
  – Bajban vagyok, nem tudok kisorolni… itt a szörnyeteg, rossz sávban állok!
  – Szegd meg a Conga-szabályt! Fordulj ki, ahogy tudsz!
  – Vettem… mást úgyse tehetek… jobbra fordulok…

Kissy még egyszer végignézett a villogó rendőrautókon és az elakadt kocsikon, aztán bólintott az egerének. Lezárták sisakjukat és átgurultak a kocsik között a szélre, föl a járdára, aztán azon visszafelé, a sarokig. Ott éppen akkor állt meg egy rendőrmotoros, hogy elterelje a forgalmat.
  A szörnyeteg akkor kapott zöld lámpát, Tom kihajtott a kereszteződésbe és kanyarodott. A rendőr leugrott a motorjáról és elrohant előttük, Tomnak hadonászott, mutatta, hogyan forduljon, de a taxis visszaintett, magától is tudta. A rendőr visszavágtatott a helyére.
  Kissy és Martin gázt adott, elsuhantak a szembejövő sávba kinyúló, óriási lakóautó mellett, besoroltak elé és szaladtak más útvonalat keresni.
  A kerülő miatt tízperces késéssel érkeztek meg Nimbyékhez, ami elég sok egy félórás úton.
  Tomnak sajnos muszáj volt bejönnie az utcába, a szörnyeteg rakodóterére komolyan számítottak a tervezésnél. Némi időbe telt úgy fölállnia a járdára, hogy az utcában a forgalmat ne akadályozza, az orrával egészen a kapuhoz állt, és azt mondta, imádkozzanak, hogy a szomszéd ne most akarjon közlekedni. A szörnyeteg messze túlnyúlt a szomszéd kapuján, az egész telkét elzárta a világtól.
  A konvoj kilenc óra húszkor futott be Nimbyékhez, és a ház tele lett egerekkel, akik heten egyszerre tizenkétfelé rohangáltak, meg kisfülűekkel, akik nem sokkal lassabban közlekedtek. Borzasztóan hiányzott az a négy pár egérmancs, amik még a gépen voltak. Sőt öt, mert Blanche is jön. Jobb lett volna, ha tegnap este repülnek, de a D’Aubisson egereket is nagyon kifárasztotta a tegnapi nap, a maxik meg nem indultak nélkülük. De legalább Elke itt volt, meg Anne is, már három napja megérkeztek, és Elke bemutatta, hogy képes csendben is lenni, amikor ők vizsgára készülnek. Kielben rég véget ért a tanítás.
  A konvoj tehát csonka volt, hiányzott belőle egy taxi a négy délvidéki egérrel, de muszáj volt idejében kiérniük Compiègne-be. A szörnyeteg mögött jött a Jerry mikrobusza, amit most apa vezetett, vele volt anya, Françoise, a két tábori kutya és rengeteg cucc, valamint egy kék furgon Yves bácsival, aki először eljött hazulról Vaucressonba, fölrakodott egy halom holmit, aztán hazajött megint és segít pakolni a maradék holmit, ami már nem fért a furgonba. A kocsik mellett motoron Chantal és Jennifer. A szörnyetegben Tom és a családjának többi része, Anne Elkével, és itt veszik majd föl Julie nénit, Nimbyt és Jean-Frant, aki kora reggel idejött és segít rakodni. A táborszervező bizottság többi tagja nem jön, elegen lesznek. Nimby szülei nem is maradnak velük, Julie néninek most nincsen szabadsága, a műhelynek is mennie kell, de hát így is lesz nyolc kisfülűjük az egész táborra, és van esély, hogy időnként még egy-kettő ellátogat hozzájuk. Sőt kilenc, mert a jövő hét elején Georges is jön, csak elintéz néhány üzleti ügyet. Vanni nem jön, nem kapott szabadságot. Ange néni csak a nyitóünnepségre jön mint kuratóriumi elnök.
  A partvidékiek nélkül is épp elegen voltak ahhoz, hogy minduntalan egymásba botoljanak az ajtókban, pedig hárman is voltak, akik nem vettek részt a futkosásban, Julie néni, aki dobozokat csomagolt a teraszon, Elke, aki az utca túloldalán posztolt és vigyázott a holmira, valamint Andreas, aki Tom kérésére érkezés után rögtön fölnyitotta a szörnyeteg motorházát és nekilátott kideríteni, hogy miért köhög. Kissy tudta, hogy miért, és meg is mondta, de válaszul csak egy amolyan „csacsikám” pillantást kapott a taxistól. Pedig nyilvánvaló, hogy ha egész télen a hideg garázsban állt és benáthásodott, akkor nem gyógyul meg egy-két óra alatt, amit Tom tavasszal karbantartással tölt. Majd most, a tábor idején, a meleg napsütésben.
  Mert napsütés jutott bőven, már kilógott a nyelvük, mire végeztek a sok szaladgálással és visszaültek a kocsiba, pedig nyári, vékony egérbundát vettek föl. Elke éppenséggel ruhában volt, ami nem gyakori viselet a csapatban, kék ruhát vett föl fehér övvel és fehér övtáskával, a fegyvereit is abban tartotta. Persze voltak ketten is, akiknek még náluk is jobban, a szó szoros értelmében kilógott, mert sokkal vastagabb volt rajtuk a bunda, de hiába kérték őket, hogy heverjenek le valahol az árnyékban, ahol kényelmesebb, nekik sokkal fontosabb volt, hogy mindenhol ott legyenek, mindent megnézzenek, meghallgassanak és megszaglásszanak, és hogy lehetőleg minél többen essenek át rajtuk. Végül Françoise kirohant velük a kertbe, ugrálni egyet, amíg a csapat dolgozik.
  Aztán fejest ugrottak a kocsikba megint, illetve motorra pattantak, és irány Compiègne, de gyorsan ám!

Croizat úr egyedül fogadta a Conga Vonalat a turistaház udvarán, most csak őbelőle állt a személyzet, a tábor egész ideje alatt így is lesz. Ez volt a megállapodás, hiszen nekik nem kell szakács néni, felszolgálók, senki se kell, ellátják ők saját magukat meg a gyerekeket is. Az is szerepel a tananyagban, hogy tanulják meg a főzésnek legalább az alapjait, hiszen bármikor adódhat úgy, hogy erdőszélen táborozva kell shindyre lesniük. Vagy akár mint ahova innen mentek a tavasszal, Doullens-ban, egy férfi és két kisegér egy látszólag üres éléskamrával, föl kellett találniuk magukat.
  Kissy és Martin után néhány méterrel jött a szörnyeteg, Tom nem húzódott le vele sehová, megállt egyenesen az udvar közepén, majd aztán félreáll, amikor meglesz a helye. A kocsik balra fordultak mellette, beálltak a ház elé, a motorosok továbbmentek a kis parkolóba.
  – Hát megjöttünk, uram – lépett oda Jennifer a gondnokhoz és kezet rázott vele.
  – Hát meg. Isten hozta magukat. Tudom, Vanessa csak később érkezik…
  – Nemsokára leszáll a gépe. De már addig sem várhattunk, muszáj munkához látni.
  És hozzá is láttak. Kirakodtak mindent, a helyére vitték a lakóautót, rácsatlakoztatták a különféle hálózatokra. Berendezkedtek, a hatalmas éléskamrát telerakták a saját kajájukkal.
  – Óriási nagy Speisekammer – mondta egyszer Elke, amikor összefutott az ajtóban Kissyvel.
  – Igen, szép nagy.
  – Majdnem mint panzióben. Az azért jobban gemütlich, mert ott már lakunk régótától és ismerünk összes titkos folyosókt, ahol cicamica elől surranni lehet. De ez is klassz. Lesz klasszabb nemsokára még sokkal, amikor tele.
  És fogadták a sorban érkező egérjelölteket. Többnyire kocsival hozták őket a szüleik, de akadtak, akik vonattal jöttek, őértük Tom ment el az állomásra – nem volt messze, csak hát sok csomaggal jöttek. Az elsők tizenkét óra öt perckor futottak be, negyedórával a déli egerek és félórával Ange néni előtt. Az utolsók pedig negyed kettőkor érkeztek.
  Ők minik gyakorlatilag semmit se tudtak a gyerekekről, a bizottság intézett mindent. Megbeszélést folytattak a szülőkkel, elmondtak nekik minden lényegeset, megválaszolták a kérdéseiket. Kissy konkrétan arra a számra emlékezett, hogy tizennégy. Ennyien maradtak a sok jelentkezőből; egy részük visszalépett, nem volt elég az elszántsága, másoknak a szüleik nem engedték, de olyan is akadt, aki megbetegedett – talán majd egy későbbi táborba bekerülhet. És maga a bizottság is selejtezett: hosszas tanácskozás eredményeként születtek a mércék, amiknek meg kell felelni. Tizenhárom év az alsó korhatár, a kisebbekkel közölték, hogy ez a Jerry legelső tábora, még semmi gyakorlatuk nincsen az effélében, ezért a nagyobbakkal kezdenek, akikkel hátha könnyebb. De ők, éppen mivel kisebbek, még beférnek gyerekfejjel a későbbi táborokba is. Erőnléti tesztként megfuttatták a jelentkezőket, súlyt emeltettek és fekvőtámaszokat csináltattak velük, és aki nem teljesítette az elvárt szintet – konkrét számokat is mondtak, de Kissy nem jegyezte meg –, azzal közölték, hogy még erősödnie kell, majd jövőre próbálkozzon újra, nem hagyhatják, hogy megegye a cica.
  A Jerry elveit magától értetődően alkalmazva befogták segíteni az érkezőket, a szülőket is. Csak hárman kaptak fölmentést, Ange néni, Julie néni, no meg a gondnok, aki fizetést kap azért, hogy ott legyen, és ez nem tartozik a munkakörébe.
  – Háromnegyed kettő – nézett az órájára Niala. – Mindjárt készen vagyunk mindennel, kettőkor megtarthatjuk a nyitóünnepséget. Aztán megyünk ebédelni, szerintem már kopog a szemetek. Ma nem volt idő főzni, étteremben eszünk, foglalok asztalokat és rendelek. Kérem a pontos létszámot, a szülők közül hányan esznek velünk?
  Kissy el nem tudta képzelni, hogy fog bármilyen étterem ilyen hirtelen ennyi helyet előteremteni. Tizenegy egér, tíz kisfülű, tizennégy gyerek, tíz szülő és Croizat úr, akit Vanessa a maga könnyed, de ellentmondást nem tűrő módján persze meghívott, az negyvenhat ember, egy ilyen kisvárosban talán nincs is akkora étterem, ahol mind elférnek. Niala sült krumplit, halat, csirkét és salátát rendelt, tizennégy húszra. Amikor letette és bólintott, Kissy megállapította, hogy vagy kapásból megtalálta Compiègne legnagyobb éttermét, vagy az ottaniak egyszerűen nem fogták föl, hogy negyvenhat.
  Később jött rá, hogy Niala az Niala, és nem így intézi az ügyeket. Persze hogy előre tájékozódott, sőt már útközben beszélt az étteremmel, most már csak a pontos létszámot kellett egyeztetni.

Az épület előtti teret kinevezték főtérnek – nem volt nehéz, több tér nem akadt –, a közepén álló rudat pedig zászlórúddá léptették elő, mit sem törődve Croizat úrral, aki tudatta, hogy az mindig is zászlórúd volt, felhúzókötél is van rajta. Két órakor a díszegyenruhába öltözött zsebek felvonták a nemzeti zászlót – fehér alapon barna Jerry sárga sajtot eszik –, miközben a díszegyenruhába öltözött zenekar, azaz Vanessa eljátszotta a nemzeti himnuszt, vagyis a Tom és Jerry főcímzenéjét, mellettük állva, szintetizátoron. A zászlóval szemben sorakoztak föl a gyerekek, Vanessa bal keze felől a többi egér, velük szemben a felnőttek. Mindenkin, még Croizat úron is díszegyenruha volt, fehér póló, rajta Kisegérföld címere, éppúgy, mint a zászlón. És mindenkinek egérfüles hajpánt volt a fején, még a férfiaknak is!
  Aztán Ange néni bejött középre és szembefordult a gyerekekkel. Nem volt nála se mikrofon, se előre megírt beszéd.
  – Öt évvel ezelőtt – kezdte határozottan – a könyvtárban, ahol dolgozom, egy kislány különös dolgot kért tőlem. Egy színész fényképét egy filmből, de nem azért, mert annyira tetszett neki. Emlékeztette arra a szemétládára, aki megpróbálta megerőszakolni – ezek az ő szavai. Meg akarták keresni néhány további gyerekkel, akiket csak a netről ismert, vagyis egyáltalán nem. Megszerveztem, hogy biztonságosabb körülmények között ismerkedhessen meg velük. A fényképet végül nem is használták, de a férfit elkapták. S hogy azóta hány ilyen alakot adtak rendőrkézre, már meg se tudjuk számolni. Alapítványt hoztunk létre, s ők elkezdték egereknek nevezni magukat. Azóta többen is csatlakoztak hozzájuk. Most pedig eljött az ideje, hogy még többen legyenek, még nagyobb és erősebb legyen a szervezet, amely a gyerekeket védelmezi. A Jerry Alapítvány első nyári egérképző táborát megnyitom!
  Nagy taps. Ange néni visszament a helyére, Vanessa pedig még egyszer eljátszotta a himnuszt.

Aztán villámgyorsan széthúzogatták a hosszabbítókat, amik a szintihez vezettek, és a hangszert bevitték a mikrobuszba, mert az volt a legközelebb. S már indultak is, erőltetett menetben, át a városon, majdnem egy kilométert – rövidebb ideig tartott, mint ha megszervezték volna, hogy kocsikba ugráljanak.
  – Megjöttünk – toppant Françoise a legelső formaruhás elé, akit meglátott. – Jerry Alapítvány, negyvenhat helyet foglaltunk!
  S még az igazolványát is fölmutatta. A pincérnő eltátotta a száját és elképedve bámulta a kislány fürtjei fölött a nagy egérfüleket.
  – No! No! – buzdította a zseb, aztán hátrafordult hozzájuk. – Egérkék, ez lefagyott. Windowsos.
  – Nem, jól vagyok – mondta a nő. – Elnézést. Máris szólok a főnöknek.
  Ők addig is megrohanták az asztalokat. A kerthelyiség teljesen üres volt, nem csoda, mindenhol ki volt téve a tábla: foglalt. Nekik.
  A főnök pillanatokon belül megérkezett, köszönt és azt kérdezte, ki a vezető.
  – Én – felelte Ange néni.
  – Jó napot, asszonyom. A rendelést felvettük, minden el van készítve.
  – Akkor mire várunk még? – csattant föl Niala.
  – Semmire, persze… gyerünk már, Magdalène, igyekezzetek!
  – Majd belejön – vigasztalta Niala. – Mi otthon huszonnyolc szobával üzemelünk, az néha ötven vendéget is jelent, és mind egyszerre éhezik meg.
  – Értem… – felelte a főnök olyan arccal, mint aki nem érti, és besietett az épületbe.
  Két perc múlva ott volt a kajájuk, és rávethették magukat, mint a kiéhezett kis vadállatok – hiszen azok voltak. Jó ideig csak a rágcsálás hallatszott.
  Azért evés közben Kissynek jutott alkalma megszemlélni néhány egérjelöltet. Mindenkinek névtábla volt a díszegyenruháján, csak annyi állt rajtuk, hogy Kissy Chaton meg Pi Jourdain, és terjedelmi okokból csak Vanessa D’Aubisson, a többi családneve nélkül. Az újoncok is ilyet kaptak.
  Kissyvel majdnem szemben ült a három lány, akiket már ismertek; ők barátnők voltak, egymás mellé ültek. Caroline mellett Yvonne Dampierre és Martine Lavanant, két középtermetű, barna lány. Aztán néhány felnőtt, majd arrébb Nique Leuvrais. Ő kérte, hogy úgy írják, hogy Nique, le is betűzte, N-I-Q-U-E, és megmagyarázta, hogy a Véronique rövidítése. Egyébként már találkoztak, ő volt az, aki első iskolai egérfellépésük alkalmával megkérdezte, hogy ők hogyan lehetnének egerek – s voltaképpen ezzel vette kezdetét mindaz, ami ehhez a táborhoz vezetett.
  Több újoncot nem látott onnan, ahol ült, de lassan kezdte megtanulni a neveket és arcokat. A lányok mind tizenhárom évesek, csak Nique tizennégy, meg Brigitte Aurenche, akinek olyan göndör, vörös haja van, mint a fiatal Nicole Kidmannek. Geneviève Moreau szőkésbarna, akárcsak Nique Leuvrais. Nique majdnem olyan magas, mint Niala.
  A fiúk mind idősebbek voltak tizenháromnál. A legfiatalabb Jacques Thibaut, tizennégy. Tizenöt éves Christian Prévost és François Lavanant, Martine bátyja. Van még egy testvérpár, Brigitte Aurenche bátyja is itt van, Michelnek hívják, tizenhat éves. Ugyanennyi Laurent Duvauchel. A legidősebb pedig a tizenhét éves Claude Davidson, aki majdnem olyan szőke, mint a D’Aubisson egerek, csak Nialánál is magasabb egy fejjel.
  Nyolc lány, hat fiú. Brigitte Hino ázsiai, Laurent talán arab származású, a többiek mind a szimpla, köznapi, rózsaszínű franciákból kerültek ki, akárcsak ők maguk, de hát mindegy. Lássuk csak… összesen százkilencvenkilenc évesek, az átlagosan tizennégy egész huszonegy század, háromszázhatvanötször nullahuszonegy az hetvennyolc, igen, vagyis átlagosan tizennégy évesek és két és fél hónaposak. Nagyon büszkék az egérfüleikre és tetszik nekik, hogy a felszolgálók meg a járókelők megbámulják őket, de kicsit meg vannak illetődve.
  Hát majd ők, a Jerry Alapítvány Tapasztalt Egerei gondoskodnak róla, hogy hamarosan majd a shindyk legyenek megilletődve, ha találkoznak velük.

– Először is föl kell vennünk benneteket a Jerry rendszerébe – közölte Nimby, végigpillantva az egérkölykökön. Körben ültek a turistaház előtt a fűben, a kisfülűek egy része székeken, valamivel kijjebb. – Vagyis kapnotok kell betűjelet, fedőnevet és felhasználói kódot.
  – Ez komolyan hangzik – mondta Suzanne.
  – Mint minden, amit hallani fogtok – bólintott Vanessa. – A Jerryben minden apróságnak megvan a haszna. Számtalanszor vettük már hasznát az olyan dolgoknak, hogy két koppintás engem jelent, négy meg Chantalt.
  – Akkor mi legalább tizenkét koppintás leszünk – mondta Laurent.
  – Dehogyis. Te vagy az egyetlen L betűs, tehát a te jeled IL. Ti tátitá. De először tanuljátok meg a mieinket.
  Volt egy köteg kartonlapjuk a Jerry-morze és az X-kód táblázatával, ezt most szétosztották és elkezdték magyarázni nekik. Jó okuk volt ezzel kezdeni: nem állhattak neki rögtön verekedni, amikor most ették úgy degeszre magukat, hogy a hazaút az étteremből jóval tovább tartott, mint az odaút – és a morzét a tábor ideje alatt végig gyakorolniuk kell, meg még azután is.
  – Mindenkinek a betűjele egy I, aztán még egy betű – magyarázta Nimby, és egy mozdulattal újabb listát varázsolt a hat táblagép képernyőjére, amiket a kör közepén állítottak föl egymásnak támasztva. Ahogy írt a sajátján, minden megjelent azokon is.
  A – Angélique
  C – Chantal
  E – Elke
  F – Françoise
  I – Vanessa
  J – Jennifer
  K – Kissy
  M – Martin
  N – Niala
  P – Pi
  V – Vanessa
  Y – Nimby
  W – shindy
  X – valaki
  Z – mindenki
  – Vanessának kettő van – mondta Nique.
  – Hagyomány – felelte Nimby. – Eredetileg Mohinak hívták, akkor kapta az I-t, mert ő volt a legkisebb és az I betű csak egy pont. Amikor Vanessa lett belőle, megkapta a V-t, de többnyire az I-t használja azóta is.
  Gyorsan írni kezdett, s a lista alján további sorok jelentek meg.
  – Nekem így tűnik logikusnak.
  S – Suzanne
  G – Geneviève
  L – Laurent
  B – Brigitte…
  – Egyelőre ennyi biztos, de csak az egyik Brigitte lehet B, és a többiek kezdőbetűje már mind foglalt.
  – Én lehetnék H, a családnevem alapján – mondta Brigitte Hino.
  – Akkor én meg D – tette hozzá Yvonne.
  – És Nique-nek adjuk a Q-t! – vágta rá Laurent. – Van is a nevében, és akkor IQ lesz a jele, illik rá!
  Nique nevetett. Igen, Kissy is megfigyelte már, hogy intelligens.
  – Ő a sulink sakkbajnoka – magyarázta Geneviève. – Akárkit megver a sakktáblán, van neki három-négyezer Élő-pontja, és pár év múlva nagymester lesz.
  – Jaj, ne csináld már – nevetett Nique –, háromezer pontjuk a világbajnokoknak sincs. Nekem pedig semennyi, mert ahhoz minősített versenyeken kell részt venni.
  – Well, mice – vette vissza Nimby a szót –, négy betűnk maradt az ábécéből, O, R, T és U, de ezek senkinek a nevével nem illenek össze, úgyhogy a többiek már a monogramjuk szerint kapnak jelet. Tessék a teljes lista, tanuljátok meg. Ezt nekünk is meg kell majd tanulnunk.
  A – Angélique
  B – Brigitte Aurenche
  C – Chantal
  CD – Claude
  CL – Caroline
  CP – Christian
  D – Yvonne
  E – Elke
  F – Françoise
  FL – François
  G – Geneviève
  H – Brigitte Hino
  I – Vanessa
  J – Jennifer
  JT – Jacques
  K – Kissy
  L – Laurent
  M – Martin
  MA – Michel
  ML – Martine
  N – Niala
  P – Pi
  Q – Nique
  S – Suzanne
  V – Vanessa
  Y – Nimby
  – És becenevünk nem lehet? – kérdezte Laurent. – Mint a Kissy meg a Nimby.
  – Már hogyne lehetne!
  – Csak mert engem nem Laurent-nak szoktak szólítani, hanem…
  – Artunak! – vágták rá többen is.
  Az egerek összenéztek.
  – Artu? – kérdezte Vanessa. – Kék-fehér, mosógépszerű, csipog?
  – Pontosan.
  – Szerintem az L-et azért csak tartsd meg – tűnődött Vanessa –, de persze szólíthatunk mi is Artunak. Még valaki?
  Martine föltartotta két ujját, s egy pillanattal utána Brigitte Aurenche is.
  – Remek, de nem kell jelentkezni, mint a suliban, csak mondjátok!
  – Engem az angol tanfolyamon elneveztek Mollynak – mondta Martine.
  – Molly? – pislogott Kissy.
  – Aha! Mindenki kapott angol nevet, aztán az enyém valahogy megmaradt.
  – Hát használjuk – vágta rá Nimby. – Ez még az ML betűjellel is összeillik. Brigitte?
  – Hát… lehet olyat is, amit eddig még nem használtunk?
  – Persze – felelték többen is.
  – Hát… ha már úgyis ketten vagyunk Brigitte-ek… nekem a Pierrette jutott az eszembe.
  – S miért?
  – Ismeritek azt a régi rajzfilmet…
  – Persze – vágta rá Nimby.
  – De hisz még meg se mondtam, hogy melyiket!
  – Minden régi rajzfilmet ismerünk – jelentette ki Nimby meggyőződéssel. – Mi magunk is igyekszünk minél rajzfilmszerűbbek lenni.
  – Miért? – kérdezte több újonc is.
  – Csak. Jól is áll, meg a rajzfilmfigurákat mindenki szereti. És hasznos képességekre teszünk szert, például nemegyszer megesett már, hogy Tom többször lecsapott Jerryre egy fémlapáttal, aztán ahogy fölemelte, a lapát tele volt Jerry alakú kidomborodásokkal. Jerry meg rohant tovább zavartalanul.
  – És ezt kipróbáltátok már? – érdeklődött Nique.
  – Hogyne, remekül működik. Szóval melyik rajzfilm, Pierrette?
  – A történelemről szól. Hosszú sorozat, az őskortól kezdve. Abban van egy lány, Pierrette, az mindig tetszett nekem.
  – Emlékszem – bólintott Nimby. – Egyszer volt az ember, megvan a gyűjteményünkben. Oké, egérkék, betűjelek már vannak, egypár nicket is kiosztottunk, a fedőneveket viszont nem most kell kitalálni, gondolkodjatok rajta. Mi, amint említettem, rajzfilm- és képregényfigurák vagyunk. Én Asterix, Pi Obelix. Vanessa Pif, Niala Hercules. Kissy Jerry, Martin Tom. Angélique Maci Laci, Jennifer Törpilla, Chantal Tintin. Françoise Sziporka, Elke pedig Maja. Amint látjátok, azoknak is van fedőnevük, akik amúgy nicket használnak, mert a fedőnév akcióban kell. Sőt a rossz gyerekek jelenlétében még azokat se mondjuk ki, hanem alkalmi neveket aggatunk egymásra, mint Gyilkos Bálna meg Hasfelmetsző. A nyugalom megzavarására alkalmas hatásokat tartalmaz, konkrétan falfehérek lesznek tőle és enyhén vibrálnak. Kellemes látvány a szemnek. Well, mice. Uniform Delta Oscar Tango?
  – Pozitív – felelte Niala, és föltápászkodott. Kissy is, kelleni fog egypár kéz, tizennégy darab Oscar Tangót kell elhozniuk.
  Nimbyvel meg Nialával hárman hozták a telefonokat, egyesével voltak zacskókba rakva; mindegyikben egy telefon, egy töltő és egy vezeték nélküli fülhallgató. A gyerekek el voltak ragadtatva.
  – Meg kell tanulnotok a használatát – közölte Kissy. – A Jerry saját operációs rendszere fut rajtuk, amit Nimby írt…
  – Veletek együtt – mondta a fiú szelíden.
  – No jó, mi is segítettünk. Betűs változatra vannak állítva, de később már morzésan is tudnotok kell használni. Rengeteg mindent tud, amit a közönséges rendszerek nem, például nem lehet ellopni, mert akkor beindul a Papa Tango, és a tolvaj örülhet, ha megmarad a füle. De azért vigyázzatok rá. Nem, még nem működik – mondta Kissy Artunak, aki értetlenül meredt a képernyőre. – Még nem vagytok rögzítve a rendszerben, azt még meg kell csinálni. Nem! Csak nekik! Te nem vagy kisegér, Ködöcske, neked csak gyönyörű szép nagy füled van, igen, farkincád is, csak ne dönts föl vele senkit. Jól van, jó kutya vagy.
  – És mi már kisegerek vagyunk? – kérdezte Pierrette.
  – Szó sincs róla – felelte Vanessa. – Azért kaptatok egérfüles hajpántot, hogy lássátok, milyen szép nagy fületek lesz – majd egyszer, ha átestetek a kiképzésen.
  – Akkor addig nem is kell félnünk a macskáktól? – érdeklődött Geneviève. Hát persze hogy a legvehemensebb ugrott talpra, hogy válaszoljon neki.
  – Senkinek kell félni cicát! – csattant föl. – A Jerry Alapítvány kisegere soha féli cicát, és ha meglátok, hogy akárkiőtök elbújik cica előle lyukba, én magam eszek meg őtet, cicánek nem marad! Megyek, hozok egyet.
  – Állj meg! – ugrott utána az összes kisegér, és mind egyszerre kiabált.
  – A farkincáját kapjátok el!
  – A fülét, a fülét fogjátok!
  Elke nevetett.
  – Tessék. Sok nagy lakli egérek, és megrivad valamennyi, ha csak annyit mond zsebike, hogy cica.
  – Honnan akarnál cicát hozni? – kérdezte Jennifer.
  – Kompeny egy város, emberlakó hely, mindenhol van cica. Négy cica bámulta egérkemenet, amikor jöttük haza magunkat ebédezésből. Elkapok utcán vagy szomszédnek cicáát kölcsönkérek, mindegy az. Cirmatosat vagy tarkát, lényeg nagy karmokjai és fogájai. Ott fa jó is lesz.
  Követték a tekintetét, de csak egy egészen köznapi fát láttak.
  – Mire?
  – Cica megfogod hátánál és végighúzod fa érdekes bőrén. Amikor már nem szikráz, kész, macska vannak pengeéles karmokjai.

– A két legfontosabb szabályt véssétek jól az eszetekbe – mondta Françoise csaknem kiáltva, mert másfél tucat kisegér zörgött körülötte a védőfelszerelésekkel. – Egy: közelharc, birkózás nincs! Az ellenség sokkal nagyobb és erősebb nálatok, ha hagyjátok, hogy lenyomjon a földre, félig máris nyert. De persze meg fogjátok tanulni, mi a teendő, ha ez mégis bekövetkezne, hogy mégse nyerjen. Kettő: ütés nincs! Mármint a shindynek. Ugyanazért: mert ha megüt, akkor végetek van. Lehet, hogy akkora erő van a mancsában, amitől elájultok, és akár meg is ölhet.
  – És ezt ő is tudja? – kérdezte Claude.
  – Ki tud mit?
  – A shindy. Hogy nem szabad neki ütnie.
  – Nem, nem tudja. A te dolgod, hogy ezt a két szabályt érvényesítsd. Nem úgy, hogy fölmutatsz egy táblát, amire rá vannak írva, hanem egyszerűen nem hagyod, hogy pontot szerezzen. A Jerry-harcmodor három szakaszból áll. Egy: egymásra néztek és készültök a harcra. Kettő: összecsaptok. Három: a kisegér elégedetten helyet foglal a leterített shindy hátán.
  Kissy ezalatt az újoncok felszerelését ellenőrizte, megmutatta, hol nincsenek jól megszorítva a szíjak, hol vannak rossz helyen a csatok, amik aztán az ütő vagy rúgó végtag és a megtámadott testrész közé kerülve fájdalmat okozhatnának. Ő maga be sem öltözött, nem kell egyszerre annyi oktató. A zsebek és a mikrók kezdik.
  – Tudom, mit mutatott Gracie Hart a tévében – közölte Vanessa, amikor a tizennégy újonc felsorakozott, talpig beöltözve védőcuccokba. – GYORS OÁ, először gyomorra támadott, és csak a végén jött az ágyék. Ő megtehette, egy felnőtt erejével és testsúlyával ez nem gond. Mi kicsik vagyunk; ti is – nézett a nagyfiúkra. – Az ellenség sokkal nagyobb nálunk, legalábbis arra kell fölkészülni, hogy az. Egy Dustin Hoffman méretű pasiról is kiderülhet, hogy félelmetes verekedő, vagy éppen fegyver van nála. Ezért mi legelőször is tökön rúgjuk a pácienst.
  Megpördült és rúgott egyet a levegőbe, de egészen lassan. Aztán megállt, jobb lábát magasra tartva.
  – Figyeljetek.
  Megismételte többször is, lassan, aztán kicsit gyorsabban.
  – Gyakoroljatok. Először képzelt shindyvel.
  Az egérkölykök némileg habozva nekiláttak, energikusan rugdosni kezdték a levegőt.
  – Bátran – biztatta őket Elke. – Ha összerúgtátok képzeleti shindyet és már fetrengődik, cseréljük másik képzeleti shindyre, van elég! De szabad képzelsz cicát is oda.
  – Cicát nem rugdos az ember – állt meg egy pillanatra Geneviève.
  – Ha ettől függ menekülődésed, akkor muszáj! És magasra ám azok lábkákat, mert cica nem fog lehajol pici egérhez!
  Kissy lelki szemei előtt rögtön megjelent egy óriási macskapofi, fölényes vigyorral bámult le rá és várta, hogy ő képes-e a lábával elérni az ő orrát. Nem lenne szabad ennyi sajtot ennie. Ha inkább halat enne helyette, akkor… hát lehet, hogy akkor meg a Titanicról képzelegne. Az se jobb.
  – Egész jó – bátorította Nimby a kölyköket –, de magasra kell ám rúgni, a shindy nem fog leguggolni a kedvetekért. Jól van, tartsunk egy kis pihenőt.
  – Mondjátok csak – kérdezte Caroline –, ha még csak a levegőt rugdossuk, miért kellett máris fölvenni ezt a rengeteg holmit?
  – Egeret szeretnél inkább rugdosni? – sétált oda hozzá Françoise.
  – Hát mondjuk.
  – Mondjuk? Jó. Gyere, rúgj meg. Mindegy, hogy hol. Ahogy sikerül.
  Caroline kicsit habozott, aztán támadott. A zseb nem tért ki, a lány védőcipője nagyot csattant a hasvértjén.
  – No, ezért kell ez a rengeteg holmi. Szép rúgás volt kezdetnek. Meglátjuk, a tábor végére elértek-e valamekkora sebességet is.
  – Mekkorát kellene?
  – Hát ennél lényegesen többet. Nézd, most nem hagyom magamat megrúgni, nézzük, sikerül-e.
  Caroline rúgott, Françoise kitért az útjából, éppen csak egy kicsit. Caroline megint rúgott, Françoise odébb táncolt. Kissy számolta, kilenc rúgásig tartott, áttáncoltak a terem jókora részén, és csak egyszer fordult elő, hogy a kölyök lába súrolta a zseb vállát. A kilencedik rúgás után Caroline zihálva leállt, Françoise pedig villámként megpördült és rúgott. A háta mögött álló Elke felé, aki addig szinte oda se figyelt rá, de hibátlanul kitért a támadás elől, aztán ő pördült meg, szélsebesen, és oldalba rúgta zsebtársát. De épp csak a lábujjával érte el, mert Françoise már ott se volt. Percekig harcoltak, de egyetlen komoly találatuk se volt – hiszen az volt a cél, hogy ne legyen.
  A kölykök elképedve nézték őket. Annak idején az iskolai előadásokon csak egy-két jelképes rúgást és ütést láttak, valódi egérviadalt mostanáig nem.
  A kislányok végül leálltak, egymásra vigyorogtak, kézen fogták egymást és meghajoltak az újoncok felé.
  – Még csak nem is lihegnek – mondta Pierrette. – Nekem attól is kilóg a nyelvem, amit eddig csináltam.
  – Gyenge a kisegér – felelte Vanessa. – A tábor ideje nem lesz elég ahhoz, hogy olyan kondiba jöjjetek, ami az egérséghez kell, de elindítunk titeket a helyes úton, a többi rajtatok áll. Soha nem szabad elfelejtenetek, hogy a macska mindig a legkövérebb egeret választja ki, akinek csak annyi reménye van, hogy egy kisportoltabb társa hátha ott terem és tökön rúgja a cicát!
  Az utolsó szavakat már egérkórus mondta.
  – A macska soha nem kapja el ugyanazt az egeret kétszer – folytatta Nimby az okítást. – Mert megeszi. Shindy és gyerek harcában kétesélyes a dolog: lehet, hogy a shindy végül szabadon engedi a gyereket, de lehet, hogy végleg elhallgattatja. Mert ha ellene vall, akkor irány a börtön. Nem tudhatjuk, hogy melyik esély jönne be, ha a shindy dönthetne, ezért nem engedhetjük, hogy ő döntsön. Soha nem szabad hagynunk, hogy a shindy megöljön egy gyereket, akinek befolyásolni tudjuk a sorsát; de azt sem, hogy bennünk, Jerrykben tegyen kárt.
  – Tehát harcra föl – vágta rá Françoise –, mondd, egérke, megmondanád, miért bámulsz rám ilyen képpel?
  Claude, a megszólított zavartan nézett rá.
  – Én már egérke vagyok?
  – Csak megszólításilag. Szóval?
  – Hát… ne vedd rossz néven, de ahogy elnéztelek…
  – Igen? Folytasd. Valaki addig hozza ide a bicskámat, érzem, hogy kelleni fog.
  A fiú vigyorgott.
  – No jó. Szóval aranyos vagy meg minden, állati gyorsan tudsz rúgni, de azért erő is kell, hogy egy felnőttet legyőzz. És hát alig érsz a mellemig.
  – Az álladig!
  – Talán.
  – No jó, hasonlítsuk össze. – A kislány odalépett a fiúhoz, egészen közel szembeállt vele. – Tedd a fejemre a kezedet, a nagy fülem közé, és vonj le két centit a szivacs miatt. Mi jön ki?
  – Hát az államig nem érsz… a mellemnél magasabb vagy, úgy a vállam táján…
  A mondat félbeszakadt. Françoise megmoccant, s a nagyfiú egy tompa nyögéssel elterült. A zseb helyet foglalt a hátán.
  – Valójában egy kicsit pontatlan a mérés – közölte. – Szilárd talajon kellett volna állnunk. Te nehezebb vagy, jobban besüppedsz a szivacsba, ezért egy kicsit alacsonyabbnak tűnsz. Mit is mondtál az imént a méretkülönbségről?
  – De hát ez… eszembe se jutott, hogy támadni fogsz!
  – No igen. – A kislány föltápászkodott. – A Jerry tisztában van vele, hogy nem élünk a Vadnyugaton, ahol a tisztességtelen módszerek is meg vannak engedve. A Jerryben elsősorban a tisztességtelen módszerek vannak megengedve, mert nem egyenlőek az erőviszonyok. Az ellenség nemcsak nagyobb, erősebb és esetleg puskát is hord magánál, hanem ráadásul sokkal elszántabb is, mert mindent elveszíthet, ha elkapjuk. Ezért fair harc nálunk nincs.
  Lenézett a srácra.
  – No mi van, egérke, elfáradtál?
  Claude egy méla sóhajjal az oldalára hengeredett, hogy felüljön, de ehelyett hirtelen elkapta Françoise lá… a láb már nem volt ott. Utánakapott, a zseb ugrott egyet, hogy kitérjen, de a két összetolt szivacslap közé csúszott a lába és fölbukfencezett. Egy pillanat múlva Molly ült a hasán.
  – Szóval a tisztességtelen módszerek? Menni fog.

– Jól van, egérkék – Kissy végignézett a csapaton –, ez a feladat sokkal egyszerűbb, mint a verekedés. Ott visszaüthettetek egymásnak. Itt a céltáblák garantáltan nem lőnek vissza. Ismerkedjetek meg a fegyverekkel. De óvatosan. Csak műanyag golyót lőnek ki, de nagy erővel. Tényleg veszélyesek.
  – A céllövés nagyon könnyű dolog – jelentette ki Jennifer, s elsétált a puskákkal barátkozó kölykök előtt. – Célzol, ügyelsz a légzésre, meghúzod a ravaszt, örülsz a találatnak.
  Ezalatt egy különítmény kiakasztott egy sor céltáblát a terem másik oldalánál. Hosszú drótot feszítettek ki a fal mellett, erre akasztották a céltáblatartókat, amiket Georges eszkábált egy barátjával: kis képkeretek, egyik szélükön a papír becsúsztatására szolgáló rés, fent két kampó. Rengeteg céltáblát nyomtattak, új terv alapján: nagy kört rajzoltak, nyolc részre osztották egy vízszintes, egy függőleges és két ferde vonallal, s a középpontba meg a kör és az egyenes vonalak metszéspontjaiba vastag pöttyöket tettek. Ez kilenc célpont, és a papír felületének elég nagy részét kihasználják, várhatóan csak cafatok maradnak belőle. A táblák mögött a falnál fölállították azokat a műbőr borítású szivacsokat, amik verekedés közben a padlót takarják; védik a falfestést, és nem pattan róluk vissza a lövedék.
  – Céltáblák rendben – jelentette Françoise.
  – Vettem – bólintott Vanessa. Célzott, de nem lőtt, úgy maradt, célra tartott fegyverrel.
  – Figyeljétek meg ezt az egyenes vonalat – mutatott Kissy a mikró szemére, majd az airsoft irányzékára és végül a céltáblára. – Vanessa pontosan a szeme és a cél között tartja a fegyvert, hogy lássa, hova lő. Laza tartásban áll, a lábát kissé terpeszti, hogy biztosabban álljon. Nyugodtan lélegzik, hogy minél kevésbé mozgassa a fegyvert. Lövés előtt vissza is fogja tartani a lélegzetét, nem szívja tele a tüdejét, de nem is engedi ki egészen a levegőt, mert úgy nehéz hosszabban megmaradni. Maszkokat föl!
  Mindenki fölvette a védőmaszkját, Vanessa is, aztán fölemelte a fegyvert megint.
  – Közép, észak, aztán körben az óramutató szerint – mondta, célzott, az ujja kilencszer megmozdult a ravaszon. Kilenc csettenés, aztán csönd. Kissy meg se fordult, hogy megnézze a céltáblát. Minek? Pontosan tudta, mi van rajta.
  – De hát ez mind telitalálat – mondta Molly halkan, hosszú szünet után.
  – Nem lehet olyan nehéz – felelte François.
  – Jól van, akkor kezdheted is – vágta rá Vanessa. – A céltábla családjának már elküldtük a részvéttáviratot, rajta, végezz vele!
  A fiú vigyorgott, fölemelte a fegyverét, célzott, mellélőtt. Háromszor. A lövedékek a szivacsba csapódtak. De továbbra is vigyorgott.
  – Megmozdul a fegyver, amikor elsütöd – közölte vele Kissy. – Amikor elhúzod a ravaszt, a fegyvernek mozdulatlanul kell maradnia. No, gyerünk, egérkék, mindenki, öljétek meg azokat a céltáblákat!
  Percekig tartott, mire meglett az első szétlőtt papír, Mollyé. Háromtagú különítmény indult a fegyverek lezárása után, a zsebek kicserélték Molly tábláját, Nimby pedig végigsétált egy porszívóval és rengeteg golyót szedett össze.
  De amikor aznap utoljára cseréltek táblát, akkor alig két perccel az előző csere után tették, és mind a tizennégyet kellett.

– És csúzlit mikor kapunk? – kérdezte Michel.
  – Amikor majd használni is tudjátok – felelte Niala. – Amit az airsofttal elértetek, az már egy jó kezdet, de nem több. Nem, egérke, egészben nem vesszük semmi hasznát. Szépen szeleteld föl. A végét, amiben nincsen sárgája, tedd külön, salátába jó lesz.
  – Cin-cin – bólintott Geneviève.
  – Aha! – vágta rá Jennifer. – Egy már cincog. Használ a tananyag.
  Erre gyorsan elkezdtek cincogni valamennyien. Jennifer legyintett és átadott Vanessának egy tál paradicsomkarikát.
  – Az egérség egyik nagy előnye – hirdette ki a mikró, miközben félelmetes sebességgel gyártotta a szendvicseket –, hogy annyit ehetsz, amennyit csak akarsz. Éjszaka kisurranhatsz és kirámolhatod a hűtőt, csak el ne kapjon a cica. Soha nem fogsz hízni, mert leugrálod a kalóriákat. Salátalevelet is adjatok még, és fogytán a camembert! – kiáltott Elke után, mert a zseb máris robogott a kamrába. – Az alapítványi egérségnek ezenfelül az is előnye, hogy rengetegfélét ehetsz. A mezei egerek, ugye, azt eszik, ami van a mezőn. A háziak azt, amit a hűtőben találnak, sok háznál úgy járnak bevásárolni, hogy egyáltalán nem kérdezik meg az egeret, mit szeretne. – Pierrette rosszallóan megcsóválta a fejét. – A laboratóriumiak a kutatóintézet éttermébe járnak, de néhol csak büfé akad és kicsi a választék. Mi vagyunk az egyedüli egerek, akik pizzériáktól luxuséttermekig mindenhol rágcsáltak már, sőt – a kislány füle büszkén fölmeredt – minket többhelyütt beengednek olyan konyhába, ahova semmiféle állat nem léphet be. Mi vagyunk az egyedüli kivétel.
  – Tényleg – bólintott Suzanne egy másik kölyök felé, aki Kissy mögött volt –, jártunk a főhadiszállásukon, ami egy panzió. Beengedik őket a konyhába is.
  – És még székre se ugrik senki – mondta Niala. – No, hol tartunk?
  – Nyolcvankettő – közölte Kissy, akinek a számlálás volt a feladata. – Két egész huszonnyolc század egerenként, illetve kisfülűnként.
  – Alakul – mondta Vanessa. – Mennyi kell még, hogy ne kelljen morzsákat ennünk?
  – Ha csinálsz még huszonhatot, akkor három egész szendvics jut mindenkinek.
  – Legyen hát, de akkor kérek még uborkát, pástétomot, paradicsomot, és rengeteg sajt is kell.
  – Attól lesz nagy a fülünk – bólintott Molly.
  – Csodákat, egérke – közölte Chantal. – Fölfalhatod az összes sajtot, amit ki tudsz lopni a hűtőszekrényből, ez önmagában egy centit se növeszt a füleden. Ki kell járni az egériskolát, aztán rendszeresen edzeni, karbantartani a tudásodat, nehogy visszazsugorodjon a füled. Ez viszont hátránya az alapítványi egérségnek. A többiek már egérnek születtek, nekik könnyű annak maradni; hacsak nem jön a cica.

Vacsi közben beszélgettek, alapítványi történeteket meséltek. A kölykök is elmondtak mindenfélét az életükről, Kissyék ekkor tudták meg, kit mi hozott a Jerrybe; a kisfülűek és a maxik persze már a felvételi beszélgetés óta tudták. A nagyfiúk közül csak az egyik, Artu volt jelen az egyik iskolai bemutatójukon, véletlenül; Jérôme-nak, Solange pasijának segített mindenféle cipekedésben, és pont ott volt. Megtetszett neki a belevaló egércsapat, és amúgy is nemegyszer előfordult már, hogy segített kisebb gyerekeknek, egyet egyszer a folyóból mentett ki. Michelt és François-t a húgaik szervezték be, akárcsak Claude-ot, de az ő húga – Sophie-nak hívják – még csak tizenegy éves, nem került be a selejtezőbe.
  – Majd legközelebb – vigasztalta a fiút Vanessa. – Jövőre se lesz még túl öreg a shindyk ízléséhez, és kelleni fognak az új, friss kisegerek, már a létszám miatt is. Nimby valamikor utánanézett, négy-hatszázmillió macska élhet a világon. Mi meg veletek együtt is csak huszonöten leszünk, ráadásul sokkal kisebbek.
  – És ez miért fontos – érdeklődött Artu –, ha egyszer mi a shindyk ellen harcolunk?
  – Mert a macskákat könnyebb megszámolni. Ha látsz egy macskát, tudod, hogy az egy macska. Shindynél egyáltalán nem ilyen egyszerű. Szemtől szemben állhatsz vele, akkor se mutatja rajta semmi, hogy micsoda.
  – Persze, csakugyan…
  – És van egy elmélet – szólalt meg Nimby –, amely szerint a shindyk száma arányos a macskákéval.
  – Igen, milyen elmélet?
  – Még nem tudom, majd később találom ki.
  A macskákat mégse volt olyan könnyű megszámolni, legalábbis vacsora után, amikor bekapcsolták a Cicavíziót, nem sikerült. A macskabölcsőt az alagsori fürdőszoba sarkában rendezték be, egy magas falú, nyitott tetejű doboz volt, a fiúk ütötték össze deszkákból. Sok puha rongy volt benne, és négy macska. Egy nagy és három kicsi. De a falra erősített éjjellátó kamera csak egy gombolyagot látott, ami időnként mocorgott. Madame Faubourg most minden reggel és este odamegy, megeteti Macskát és ellenőrzi, hogy a kicsik jól vannak-e, ma este is volt már ott és írta, hogy minden rendben. Ami ezúttal pont az ellentétét jelenti a „macskamentes” jelszónak.
  Az egyik cirmos, a másik fehérrel mintázott fekete, a harmadik foltos. Háromnaposak. A nemüket még nem tudni. A nevüket Macska nem mondta meg. Elke jelen volt az első születésénél, de aztán Macska annyira barátságtalanul nézett rá, hogy inkább magára hagyta.
  Most örülhet. Madame Faubourg-on kívül senkit nem fog látni, amíg a tábor tart, sem egér, se kutya nincsen a házban. Hacsak ő nem hív persze vendégeket, a macskaajtón át bejuthatnak, megnézhetik a gyerekeket, két szoptatás között még macskabulit is tarthatnak. „Egérmentes.”

Az éjszakájuk nyugodtan telt, a kapuban silbakoló őrség semmi különösre nem lett figyelmes – részben azért, mert nem silbakolt őrség a kapuban. Aludt mindenki, akár kicsi volt a füle, akár nagy, akár éppen megnövőben, aludt az említésre sem méltó fülű Croizat úr is. Neki volt egy külön lakása. A kis- és nagyfülűeket páronként helyezték el, kétágyas szobákban, a kölyköket is kettesével, fiúk a bal, lányok a jobb szárnyban.
  Reggel nyolckor pedig surranó tappancsok neszével teltek meg a folyosók, előbb a fürdőszobák irányába, aztán a konyha felé. Persze a tappancsokat hamar elnyomta a többi zaj, ahogy egyre többen dörzsölték ki szemükből az álmot és nyújtózkodták ki magukat; az egyik leggyakoribb hang a cincogás volt, valamelyik kisegér rácincogott a kölykökre, akik ettől múlhatatlan szükségét érezték, hogy mindenkinek cincogjanak. Aztán bevették magukat a konyhába és az ebédlőbe, villámgyorsan szendvicshegyet gyártottak, s már rágcsáltak is. Meg azért persze beszélgettek. És kopogtak is. Kissy tudta, hogy a tábor ideje alatt állandóan kopogást fog hallani, ahogy öt évvel ezelőtt is, amikor ők voltak apró egerek és ők gyakorolták folyton a morzét. A kölykök is folyton morzéztak, állandóan a kezükben volt a telefon a morze és az X-kód táblázatával, már mind rátették háttérképnek. Az alapítványi készülékeken nem volt egységes háttérkép, mindenki olyan képet rakott ki, amilyet akart, vagy választhatott a rendszerhez adott kis programocskák közül, amikből Nimby már vagy egy tucatot írt. Kissy táblagépén most ezek egyike volt a háttér, egy várost ábrázolt felülnézetből: először egy úttal kettéosztotta a képet, aztán további utakat ágaztatott le belőle, s közben házakat épített mellette, véletlenszerűen, egész labirintus alakult ki. Pár percenként épült egy ház vagy egy útszakasz, de a meglevő részen addig is zajlott a forgalom, járókelők, autók haladtak. Mindez egészen egyszerűen, színes kockákkal, pöttyökkel volt megrajzolva.
  A telefonján néhány napja másik program adta a hátteret. Egy piros és egy kék pötty lassan közeledett egymáshoz. Amikor találkoztak, néhány fehér pötty jelent meg körülöttük, amik fokozatosan színesedni és sötétedni kezdtek, egy részük rózsaszín lett, majd piros, a többi kék. Akkor elindultak ők is valamerre a képernyőn, és ha összeütköztek egy ellenkező nemű felnőtt pöttyel, ők is párosodtak és gyerekeik lettek. Egy idő után megöregedtek és eltűntek, de Kissy telefonján ez idő szerint is élt vagy száz különböző korú és nemű pötty.
  A kölykök nem értek rá pöttyöket tenyészteni a telefonjukon. Sürgősen meg akartak tanulni jerryül, ezért mozgalomszerűen kitették a kódtáblázatot és állandóan morzéztak. Ők nagy egerek is felelgettek nekik, persze csak lassan, ötéves gyakorlatuk volt benne, azt a kölykök nem egyhamar érik utol.
  Reggeli után azonban abba kellett hagyniuk a morzézást és beöltözni védőszivacsokba. Délelőtt a tegnapi anyagot fogják gyakorolni, hirdette ki Vanessa. Új képzeletbeli shindykkel, tette hozzá Françoise. A tegnapiak már a képzeletbeli börtönkórházban vannak. A kölykök nevettek és mentek öltözni.
  Kissy nem tartott velük, csak délután tanárkodik, addig esze ágában sincs védőcuccba bújni ilyen kánikulában. Az összes ablakot kinyitották az edzőteremben, az ajtót is, hogy járjon a levegő; a légkonditól csak megfáznának, hisz csuromvizesek lesznek a nagy küzdelemben. Kissy a maga részéről abba a csapatba jelentkezett Martinnel és Nimbyvel, amelyik palackokat és poharakat cipelt a kamrából – ahol Elke olyan jól érzi magát, mert nincsen cica –; a terem egyik sarkában rakták le őket egy vastagabb szivacsra. Asztal nem volt, nehogy valaki nekirohanjon.
  – Kissy! – szólt utána Blanche. Kissy megfordult. – Hány liter ez?
  – A fiúk hoznak még – intett a háta mögé.
  – Nem keveslem, csak számolok. Hadd lám csak. Egy karton ásványvíz az hatszor másfél, kilenc liter, ez itt négy karton, harminchat, éppen két liter fejenként.
  – Máris több – tolatott el mellette Nimby, mindkét kezében egy karton narancslével.
  – Jó, akkor most menjetek szépen be a kamrába és hozzatok valami sós kekszet is.
  A fiú meglepve nézett rá, de Kissy is. Blanche bólintott.
  – Jól van, ezt beszéljük meg. Egérkék, egy kis figyelmet kérek!
  A kölykök nemigen hallották a saját zsivajuktól. Nimby nem tétovázott, fölkapott egy tegnapról maradt üres palackot, rászorította a kupakot, a sarokba dobta, és szinte röptében lőtte szét. A nimbuszlövedék óriási durranással ment rajta keresztül. A kölykök egy szempillantás alatt elnémultak.
  – A Jerry Alapítványban – közölte a fiú ellentmondást nem tűrően – mi odafigyelünk egymásra. Lehet, hogy a társad épp a hátad mögül érkező cicára akar figyelmeztetni. Tessék, Blanche.
  – Köszönöm, kedves vagy. Gyerekek, harminc fok van a hőmérőn, de délre harmincöt lesz. Ti pedig ugrálni fogtok, megizzadtok, szomjasak lesztek. Tehát van néhány szabály, amit jól jegyezzetek meg; itt leszek és figyelek rátok, de nektek is tudni kell. Óránként nyolc decit szabad inni, és egész edzés alatt összesen négy litert. Vagyis öt óránál többet csak akkor szabad edzeni, ha ennél lényegesen kevesebbet isztok. Akinek ez a folyadék nem elég, az leveszi a szivacsokat, lezuhanyozik, átöltözik, és mára befejezte a testmozgást. Továbbá: aki elérte a két litert, szünetet tart és eszik valami sósat.
  – De hisz attól még szomjasabbak lesznek – felelte Vanessa.
  – Nem kell sok, viszont inkább legyenek nagyon szomjasak, mint kicsit halottak. Tudjátok, mi az a hiponatrémia?
  Nem tudták.
  – Hát ne is akarjátok megtudni. A szervezeteteknek többek között nátriumra van szüksége. Ha túl sok vizet isztok és bent marad, akkor a folyadékmennyiséghez képest kevés lesz a nátrium. Ha távozik a víz, akkor meg viszi magával a nátriumot is. Tehát pótolni kell, ezért sót fogtok bevinni.
  Kis csend lett, aztán Vanessa nagy zajjal összecsapta a tenyerét.
  – No! Hallottátok az orvosi utasítást, tessék betartani. Egérke – nézett Kissyre –, ugye hoztál filctollat? Jó. Ne csak a poharakra tegyél betűjelet, hanem a palackokra is, legyen mindenkinek saját palackja, így csinálja társszervezetünk, a NASA is! No? No! Egérkék, ez lefagyott.
  – Nem fagytam le – nevetett Kissy –, teljesen jól vagyok. Csak meglepett az ötleted. Jó, mindenki kap betűjelet a palackjára és csak abból iszik. Blanche, honnan tudjuk, ha valakinek mégis elfogy a nátriuma?
  – Hát ha elfogy, azt már csak a kórbonctan mutatja ki – szólalt meg Jean-Fran Kissy háta mögött.
  – Onnan, hogy én azt mondtam – Blanche rosszallóan a tanárra nézett –, és ha valakinek azt mondom, hogy igyon, vigyen be sót vagy tartson pihenőt, akkor úgy is lesz. Itt én vagyok az orvos.
  – Hallottátok, egérkék – intett Vanessa. – Én pedig az edző vagyok, és azt mondom: munkára. Bemelegítés! Ideje Jerry-fegyelmet tanulnotok. Sose feledjétek, milyen kicsik vagyunk és az ellenség mennyivel nagyobb. Egy falásra bekap. Ezért támadunk mindig csapatban, és ahhoz kell a fegyelem. Meg mert egy karika sajtot hatan tudunk csak elcipelni.

Harmincöt főre főznek, abból tizennégy kemény fizikai munkát végez és még növésben is van, úgyhogy most már igazi nagyüzemi konyhát visznek. De itt minden adott is hozzá, jó nagy konyha, óriási fazekak, rengeteg dolgos kéz és mancs. Jelen esetben anya, apa, Anne, Chantal, Angélique, Niala, Jennifer és Kissy. Paradicsomleves, burgonyaleves, sertéssült, csirke, rizs, borsó, Isabelle néni egyik majonézes mártása, egy egyszerűbb saláta, csokis piskóta. Ez a mai választék. A számítások szerint fölfalnak mindent, mint a kiéhezett kis vadállatok – hiszen tényleg azok. A mai edzés kezdetén Geneviève azt mondta, ebédig legalább fél centit akar növeszteni a fülén. Ha ez mindennap sikerül neki, a tábor végére hét centivel lesz nagyobb a füle. A hajpántokon sincsen ekkora. Viszont…
  – Szólni kell nekik, hogy át is kell vinni őket – szólalt meg, de nem nézett föl a tésztakeverésből.
  – Kiknek kiket honnan hová? – kérdezte apa lényegretörően. Ő a csirkével foglalkozott. Egy kisebb baromfiudvar feküdt előtte holtan.
  – A kölyköknek. A füleiket. Oldalról a fejük búbjára. Ha ott nő meg, ahol most van, úgy fognak kinézni, mint azok a színészek, akik szamárnak vannak maszkírozva.
  Kissy jól látta, hogy a szülei jelentőségteljesen összenéznek. Dacosan előreszegezte gombszerű orrocskáját és kevert tovább.
  – Maguktól fölvándorol nekik – közölte Niala. – Most még a Kismacska testvéreknek is oldalt van, fél tíznél és fél háromnál. Mire felnőnek, egy-másfél órával közelebb lesz a fülük a tizenketteshez.
  – Nekem nem tetszik ez a macskás hasonlat – mondta Kissy homlokráncolva.
  – Pedig akkor is ilyet kapsz. Egérke, kell még petrezselyem, és ebben a tartóban fogytán a só. Lisztet is hozz. Te meg ne aggódj a kicsik füle miatt, az rendben lesz, ha elsajátítják az anyagot. Márpedig nagyon lelkesek.
  Igen, tényleg lelkesek voltak. Hát még ebéd után, amikor Nimby behozta a légibőröndöt. Vanni szerezte valahonnan, és Marióval meg Georges-zsal megcsinálták speciálisan. Külön tartó volt benne a Discoverynek, az Enterprise-nak, két vezérlőnek, két videószemüvegnek és két táblagépnek, valamint egy doboz a kellékeknek – távcső, lámpa, kampó, emeléshez való hevederek – és pótalkatrészeknek. Ők északi egerek nem is látták tegnapig, csak képen, Nialáék hozták magukkal.
  – Most pedig repülni fogunk – jelentette be Nimby, és letette a bőröndöt a padlóra. Az egész csapat elfért volna benne, a kölykökkel és egy-két karika sajttal együtt. Nimby beállította a számzárat, s a bőrönd feltárult. Belülről még nagyobbnak tűnt, és még rengeteg hely volt benne. Elfért volna még egy akkora gép, mint a Discovery; az Enterprise-ból alighanem kettő is.
  Kissy lelki szemei előtt azonnal megjelent a Második Számú Bőrönd, amit majd jövőre vesznek használatba. Benne lesz az összes gépük, a Discovery, az Enterprise, a Columbia, a Challenger, az Atlantis és az Endeavour, valamint a több ezer tonnás lánctalpas, ami a kilövőállványra szállítja őket. Meg egypár tartalék elem.
  Nimby mindenről elmagyarázta, hogy micsoda, sorban kirakta őket az egyik asztalra, a kölykök körbenyüzsögték és ontották a kérdéseket, Nimby pedig végigmutogatta a gépek nyúlványait, hogy mi mire szolgál. Akárcsak Armstrong, amikor körbevették a kíváncsi holdlakók.
  Először Françoise szállt föl az Enterprise-zal, lassan körözött az ebédlőben, aztán kiröppent az ablakon. Az ebédlő nagy tévéjére kapcsolták, ott nézték felülről a turistaházat, aztán Compiègne városát. A gép tett egy gyors kört a város fölött, és visszajött.
  – Őrület – mondta Molly, amikor a helikopter leereszkedett a nyitott ablak elé. – Mint Roy Scheider a Kék Villámmal.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Lám csak, valaki, aki ismer régi filmeket – lelkesedett Nimby. – Igen, pontosan az a cél, hogy olyanok legyünk, mint Roy Scheider. Annyi a különbség, hogy ő egy rossz bácsira lövöldözött a gépével, mi viszont sok rossz bácsit kergetünk vele, lövöldözés nélkül.
  – Miért nem lőttök odafentről is? – kérdezte Artu.
  – Eddig még nem merült föl a gondolat. De egyébként is keveset lövöldözünk.
  Françoise ezalatt behozta a gépet, letette az asztalra, s már indította is a Discoveryt.
  – Ez sokkal hangosabb – állapította meg Molly, ahogy a kopter fölemelkedett a mennyezet alá.
  – Nagyobb is, és többet is tud.
  Françoise beirányozta az ablakot, rányomott a gázkarra, s a Discovery egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől. Françoise lenyomta az elevátort, s Compiègne egykettőre összezsugorodott a képernyőn.
  – Milyen magasra megy? – kérdezte Geneviève.
  – Most kilencszáz méteren vagyok – felelte a zseb –, de kétezerig biztonságos. Lássuk csak. Echo Yankee tátátá titi titititi ti tititá?
  Kissy és még többen kaptak ijedten valami gép után, amin térképet varázsolhatnak elő; még nem jöttek rá, hogy a navigációs gép kell, mert csak a pontos iránynak van értelme. Közben a kölykök összesúgtak, sikerült megfejteniük, hogy Párizs irányát kérdezte, és nagyon elégedettek voltak magukkal.
  – Bravo November Hotel – felelte Elke.
  – Vettem – mondta Françoise, s a Discovery lassú forgása hamarosan megállt. – No, az ott Párizs.
  A jelzett irányban a távoli táj egyenletes szürkészöldjét a távoli táj egyenletes zöldesszürkéje váltotta föl.
  – Ebből a távolságból persze nem sok látszik, de Párizs azért ott van. Nézzük meg távcsővel is…
  A képre hirtelen ráugrott egy épülettömb vagy egy hegyoldal, vagy bármi, ami zavaros szürkeségnek látszhat ebből a távolságból. A kislány lassan lefelé billentette a gép orrát, s egy idő múlva egészen jól kivehetően megjelent egy ház.
  – Bólintás mínusz huszonhárom egész harmincöt – mondta Nimby, és nyomkodni kezdte a telefonját. – Magasság kilenc-egy-egy… vagyis az a ház kétezer-háromszáz méterre van tőled, egérke. Tőlünk kétezer-egyszázra.
  – Nem rossz – felelte Françoise, és félretolta a távcsövet. A ház nyomtalanul eltűnt a táj zöldjében. – Lássuk – tette hozzá, és a Discovery a kilőtt nyíl sebességével indult meg lefelé, ferdén, abban az irányban, amerre a házat látta. De mire elég alacsonyra ért, hogy az egyes házak elkülönüljenek, az az egy már nem lett meg.
  – Nem volt elég pontos az irányzék – mondta apa. – Ekkora távolságon egy-két fok is sokat számít, az ujjad meg nem gép.
  – Leszállok – döntötte el Françoise, s a Discovery nagy ívben visszakanyarodott feléjük, elrepült a turistaház fölött, szédítő sebességű kört írt le és becélozta az ablakot. A kislány lenyomta a gázkart, félköríves mozdulatot tett az elevátoron, s a helikopter puhán belibbent az ablakon.

Egyetlen egérkölyök sem repülhet a Discoveryvel, amíg az Enterprise-on le nem tette a mestervizsgát, akármennyi idő kell hozzá. Így szólt a kuratórium utasítása. Nemcsak azért, mert az Enterprise-t ajándékba kapták és a felújítására költött pénz csak néhány százalékát tette ki a Discovery értékének – sokkal inkább azért, mert a Discovery sokkal nagyobb, és ha egy hibás manővernél mondjuk kilencvennel becsapódik valahova a két kilójával, szörnyű kárt csinálhat.
  De a kuratórium ezt az utasítást már elég régen adta, még a vizsgaidőszak előtt, ezért volt idő a továbbfejlesztésére. Nimby írt egy programot külön erre a célra, s most használatba vette.
  – Enterprise, kérlek, menj ki a park fölé.
  – Vettem, Houston – felelte Kissy, föltette a videószemüveget, beindította a rotorokat és a levegőbe emelte a gépet. Ekkor már kint álltak az épület előtt, az Enterprise a talajról szállt fel. – Célmeghatározás?
  – Van a parknak ez a nyílt része, ahol nincsenek fák. Ennek repüld körül a széleit, amilyen pontosan csak tudod. Ne menj semmihez közelebb egy-két méternél.
  Kissy körberepülte a turistaház parkjának egyik felét, és volt egy olyan érzése, hogy ő most egy kiskutya, aki bejelöli a térképen a territóriumát. Bár a kutyahagyományok szerint ezt nem egészen így szokták csinálni.
  – Rendben, Enterprise – érkezett Houston jóváhagyása a világűr irdatlan messzeségéből, egész pontosan öt lépésnyivel távolabbról. – Művelet kész. Repülj ki a területről.
  Kissy megpöccintette a gázkart, az Enterprise kirepült a terü… hát ez meg mi?!
  A gép nem repült ki a területről. Két fa között függve maradt a levegőben. Kissy lenyelt egy döbbent cincogást, megfordította a gépet és megpróbált kirepülni máshol. Nem tudott. A helikó egyszerűen nem ment túl az iménti vonalon.
  – Erőtér… – suttogta valaki.
  – Hipnózis – felelte másvalaki. – Már Párizs fölött jár, de mi még mindig azt hisszük, hogy látjuk.
  Nimby nevetett. – Dehogyis, egérkék. Ez a ketrecfunkció. A vezérlő és a kopter közötti kommunikáció most ezen a táblagépen megy át, és kedvünkre szűrhetünk minden adatot. Most éppen a koordinátákat. Ha elértük a megadott vonalat, a gép küld egy fékezést, mintha Kissy visszahúzta volna a gázkart. Így nem lehet összetörni a gépet. Sőt… szállj csak le, egérke!
  Kissy kiválasztott egy pontot a gyepen és elindult lefelé. De nem érte el a pázsitot. Az Enterprise egyméteres magasságban leállt, nem süllyedt tovább.
  – Most magassági korlátot is beállítottam. Egy méternél lejjebb nem ereszkedik a gép. Ha két méterre teszem, sétálhatunk a ketrec alatt, az Enterprise nem fog belénk ütközni, akármilyen tapasztalatlan a pilóta. Egérke, kikapcsolom a korlátot, leszállhatsz.
  – Vettem – bólintott Kissy, és most már valóban letette a helikoptert. – Houston, itt a Nyugalom tengere.

Nimby elővett egy csomag kártyát, kiválasztotta a káró lapokat meg egy dzsókert, és Pierrette kezébe nyomta. – Osszátok szét. – Kivette a kőröket és még egy dzsókert, s kevergetni kezdett.
  – Kisegér hölgyeim és uraim – nézett végig Vanessa a kölykökön –, az elméletet már tudjátok, ha csak alapszinten is. Elmondtuk és meg is jegyeztétek, hogy mi hol van a vezérlőn és mire való. A gyakorlati helikoptervezetés két részből áll. Az elsőt percek alatt meg lehet tanulni, szerintem öt perc elég is lesz rá. A nehezebb része az, hogy a levegőben tájékozódni tudjatok, megtaláljátok a célpontokat, és ne menjetek neki semminek. Ennek a módját még nem dolgoztuk ki, de majd meglesz. Most csak repüljetek egy kicsit. Öt percet a ketrecben.
  Nimby kihúzott egy kártyalapot és fölmutatta.
  – Nyolcas! Kinél van a nyolcas?
  – Nálam – felelte Molly.
  – Kérem.
  A kislány átadta a kártyát, s Kissytől megkapta a videószemüveget. Izgult, ahogy a fejére tette.
  – Biztos nem tudom összetörni?
  – Nem, nem biztos – felelte Vanessa tárgyilagosan. – A program tesztelésére nem sok időnk jutott. Bízunk benne, hogy jól működik, te pedig ne tedd próbára a tudását. Repülj jól. Tessék a vezérlő.
  Molly tényleg egész jól repült. Fölvitte a gépet a ketrec felső határáig, ötszáz méterre, ott körbejárt vele, aztán spirálban lejött, csinált egypár fordulót, kezdett belejönni. Később már meredek fordulásban vitte föl száz méterrel, majd bukórepülésben le. Végül megpróbált bukfencezni, de az nem sikerült, az Enterprise elég nehezen tudja megcsinálni. A Discoveryn könnyebb.
  És a többiek is igazán ügyesek voltak. Persze végeredményben ez még nem nehéz, egy nagy tömb üres levegőben elirányítgatni a gépet, de még csak most kezdték.
  François repült éppen, amikor Kissyben kialakult a megoldás. Kis csapatot toborzott, akikkel besétáltak a turistaház lomtárába. Az egyik sarokban rengeteg összehajtott hullámpapír doboz volt, különböző méretűek, mindenféle bevásárlások emlékei. Most kihordták valamennyit a parkba, összerakták őket, és a ketrec alatt munkához láttak. Kettesével egymásra rakott dobozok, három oszlop sorban, velük szemben még egyszer ennyi, az egy folyosó. De nem nyílegyenes, és a dobozokat se rakták pontosan egymásra, itt-ott kiszögellések voltak. A folyosó tetejére hosszúkás dobozok kerültek keresztben, az egyiknek hiányzott a fél alja, hát vágtak egy lyukat a függőleges oldalán is, egyet a másik tetődoboz oldalán, annak a tetején is, így nagy U alakú forduló alakult ki két dobozból, az egyik végén lefelé vezetett az út a folyosóba, a másikon föl a szabadba. Kicsit arrébb készült egy másik építmény, különböző magasságú doboztornyokat állítottak egymás mellé, itt-ott keresztbe tettek rajtuk egy újabb dobozt, azokra újabb dobozokat és megint keresztben, így két-három szinten egész csomó ablak alakult ki. Némelyiken ha berepültek, egyenes vonalban szemközt volt egy kijárat, de általában forgolódni kellett, hogy kijussanak.
  Semmit sem rögzítettek, nem erősítettek össze. Ha a helikopter ledönti a tornyokat, majd építenek újakat. Az se gond, ha a tornyok maguk alá temetik a gépet, hiszen semmi súlyuk nincsen. Egyébként se szándékoztak sokáig meghagyni ugyanazokat az építményeket, folyton átalakítják majd őket.
  Geneviève-et sorsolta ki elsőként a kártya, hogy berepüljön a dobozépítményekbe. Fölkapta a gépet, besuhant az alagútba, fölemelkedett a dobozba, egy csavarral megközelítette a másik dobozba vezető átjárót, majd kirepült a felső nyíláson.
  – Top Gun, itt Maverick – mondta vidáman. – Első feladat teljesítve!

– Igazi tölténnyel is megpróbálhatom?
  A kölykök meglepve néztek föl a fűből Vanessára, aki számonkérő arccal pillantott végig rajtuk.
  – Igazi tölténnyel is megpróbálhatom? – ismételte.
  Csend. Kissy sem értette, mit akar a társa. Nem is lőttek semmilyen tölténnyel, mostanáig akadályrepüléssel foglalkoztak, egy perce ültek csak le.
  Aztán megszólalt Geneviève.
  – Mathilda…
  – Mathilda – visszhangozta Vanessa.
  – Igen… a toronyház tetején, amikor lelövi azt a pasast, és mi addig nem is tudtuk, hogy csak festékpatron van a puskában! Akkor kérdezi.
  – Helyes válasz, Maverick – felelte Vanessa. Ez volt az első eset, hogy Geneviève-et Mavericknek szólították, azon kívül, amikor repülés közben Top Gunt játszott velük. – Mathilda Lando, akinek egy zacskó drog miatt meggyilkolták a családját, és olyan gyűlöletet érez a drog és a drogüzérek iránt, amilyet ti remélhetőleg soha. Mathilda Lando, aki tizenkét évesen egy hidegvérű és kegyetlen gyilkos, bár soha nem ölt meg senkit. Mathilda Lando, aki veszélyesebb Léonnál is, mert ő profi, akinek szigorú szabályai vannak, de Mathilda élvezetből öl és kiszámíthatatlan. Éppen olyan, mint az ellensége, Stansfield, a gonosz ember. Mert… őrült kell egy őrült ellen. Ezt viszont John Spartan mondta. Léon végez Stansfielddel és az embereivel, de Mathilda adja a hajtóerőt. – Vanessa hirtelen testtartást és hangot váltott. – A mi ellenségünk nem a drog, hanem a shindyk, akik némelyike talán semmivel sem kevésbé kegyetlen, mint Stansfield. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hosszasan tanulmányozzuk őket, megismerkedjünk a jellemükkel és az elvetemültségük fokával, mert lehet, hogy addigra megölnek valakit. A tanulmányozásukat rábízzuk a rendőrségi szakértőre.
  Amikor azt mondta, hogy az ő ellenségük nem a drog, Kissy agyán átfutott egy pillanatkép, amikor először jöttek ide, és útközben összeakadtak az autós részegekkel. Amikor Vanessa meglátta a kábítószert, olyan jéghideg gyűlölet volt a tekintetében, mint magának Mathildának. Hát persze hogy felgyújtotta az egészet. Akárcsak Mathilda.
  – A gyűlölet rossz érzés – közölte Vanessa. – Megváltoztat, eltorzít, lealjasít. De nem könnyű megszabadulni tőle. Én a magaméval már régóta nem vacakolok, ha megvan, hát megvan. Általában nem figyelek rá, nincs jelentősége, amikor pedig szembekerülök egy-egy szemétládával, segít, hogy ne nagyon kíméljem.
  Kissy azt se tudta, milyen állásba csavargassa füleit, s min döbbenjen meg jobban, a kislány bölcsességén vagy ezen a kitárulkozáson. De megoldották a problémáját, egyszersmind elejét véve a túlságos elérzékenyülésnek.
  – Gyűlölet finom dolog – jelentette ki Elke. – Segít kiüssed shindy fejét két füle közül, mert termeli adrenalimot és ad Energie. Mathilda fantasztikusan nagyon csodálatos kislány, szívesen ismerkedném személyesen, és lőnénk versenyben céltáblát járókelőkbe. Én nyerek – tette hozzá magától értetődően. – Távnézőcsövös puskável Mathilda eltalál mukit rengeteg méterről persze hogy, de ez jó csak Auftragsmördergyilkosnak, shindyre vadászni csúzli kell, vihetsz zsebedbele, előkapsz, elteszed, shindy elfeküd, jöhet töltelék, köret, mártás, saláta. De csúzlin nincsen ám szép távnézőcsöv meg célkereszt. Hoppp-pá! Nimby! Csúzlin távnézőcsöv meg célkereszt miért nem nincsen?
  – Mert nem érünk rá hosszan célozgatni vele. És mert akkor nem kérkedhetnél a céllövő tudományoddal.
  – Én nem kérek céllövölő…
  – Kérkedsz – javította ki Jennifer. – Du prahlst.
  – Ja, azt persze, állandóan. Nézzétek az a fa! – mutatott a zseb hirtelen az egyik fára. – Láttok felső ágon jobbra nyolcadik levélen kis fekete bogárka bal kezében bögre?
  A fa legalább húsz méterre volt, és ember meg nem tudta volna mondani, hogy melyik ágra gondol, nemhogy a levelet, úgyhogy biztonsággal rámondhatták, hogy nem.
  – Nem is fogtok. Amíg kereskélődtetek, kilőtte bögre bogárka kezébelőle zsebike.

– Mi mikor lőhetünk csúzlival? – kérdezte Christian.
  – Még airsofttal is épp hogy elkezdtétek – felelte Vanessa. – Azzal sokkal könnyebb célozni. Ráadásul szereznünk kell néhány szőnyeget a céltáblák mögé, mert az az egy még nincs.
  – A szivacsok nem jók?
  – A nimbuszlövedék nem airsoft, úgy pattan vissza a szivacsról, mint az ágyúgolyó.
  – Lepedőnk van bőven – mondta Molly.
  – Hát ha fölakasztod a golyók útjába, akkor nem lesz többé.
  – Széttépik?
  – Mint Csizmás Kandúrt a kutyakiállításon.
  Erre kis csend támadt megint. Kissynek fölrémlett Csizmás Kandúr szereplése a Shrekben, és arra gondolt, hogy ha azok a kiállítási kutyák tudnának használni egy-két elszánt, belevaló egeret, hát…
  – Kissy?
  – Mivammá?!
  – Nem tudod, hol a kocsikulcs? – kérdezte apa türelmesen.
  – A kulcs… ja, a kocsikulcs. De tudom. Betettem a házi széfbe. Miért?
  – Elmegyünk, hozunk nektek szőnyegeket.
  Kissy füle már csattant is, ahogy fölpattant és loholt a kulcsért. Gyorsan dolgoztak, anya ezalatt megkereste a környékbeli üzleteket, egyet föl is hívott, hogy nyitva vannak-e, Blanche és Niala pedig lemérte a céllövőterem hosszát.
  – Nem semmi – mondta Nique, amikor becsukták a kaput a mikrobusz mögött.
  – Cin-cin?
  – Hát hogy a szüleid csak úgy fogják magukat és elmennek szőnyegeket venni.
  – Á, telik az alapítvány bankszámlájáról.
  – Őrült sokba kerülhet ez az egész.
  – Aha – nevetett Kissy –, egy kisebb vagyon csak a sajt, amit megrágcsálunk. Szerencsére a Jerrynek elég komoly támogatói vannak, már évek óta.
  – De miért? Megmentettétek a gyereküket vagy mi?
  – Hát olyan is van köztük.
  Közben visszaértek a többiekhez, s Kissy tekintete megpihent az egyik gyereken, akit öt éve megmentettek a hegyi fészerben. És az alapítvány támogatásáról azonnal eszébe jutott az a támogatás, amit akkor adtak – s ami öt éve fekszik egy lezárt borítékban, a D’Aubisson-villa széfjében.

– Minket? Autót vezetni?
  – Igen – felelte Vanessa –, benne van a tantervben. Akármikor szükség lehet rá.
  – De hisz még nekem se lehet jogsim – mondta Claude.
  – Ha hirtelen szükség van az autóvezetésre, akkor szükség van rá és kész. Akkor nem állunk le jogsival vacakolni, hanem megyünk és csináljuk. – Vanessa hirtelen lépett egyet oldalra és megfogta Kissy bal fülét; ő riadtában még cincogni se tudott. – Ez az egér itt például tavalyelőtt megmentette egy ember életét azzal, hogy beült egy kocsiba. Nem állt neki tanfolyamot keresni, amikor harminc másodperce volt, hogy cselekedjen. – Vanessa elengedte a fület és csípőre tette a kezét. – Hanem a mikrobusz kicsit nagy erre a célra. Esetleg inkább Croizat úr kocsijával kellene.
  – És ha összetörjük? – kérdezte Molly.
  – Nem törjük össze, egyébként akkor az alapítvány kifizeti a kárt, mert ez áll majd a bérleti szerződésben.
  Kissy elégedetten állapította meg, hogy a kislány most is önmaga, azonnal dönt, határoz, szabályt állapít meg. Neki viszont még nem állt ki a füléből a zsibbadás.
  De ma még nem kezdtek autóvezetést tanulni. Amíg anyáék távol voltak, nagyrészt beszélgettek, a kölykök abból is rengeteget tanulnak, egérségelméletet, egéretikát, egérfilozófiát. Bánásmódot bántalmazott gyerekekkel és családtagjaikkal, kommunikációt rendőrökkel. Százféle dolgot.
  Nimby nem vett részt a beszélgetésben. Egy táblagépet vett az ölébe, elmélyülten írt, számolt vagy tíz percig; Kissy egyszer elment egy narancsleves palackért, akkor lepillantott és látta, hogy valami geometriai számítások vannak a képernyőn. Ez az egér megint kitalált valamit.
  Hamarosan meg is tudták, hogy mit.
  – Egérkék – szólalt meg –, valaki lenne szíves fölvinni a Discoveryt?
  A kölykök azonnal jelentkeztek, aztán kaptak csak észbe, hogy ők még csak az Enterprise-zal repülhetnek. Végül Jennifer vitte föl.
  – Emelkedj ezer méterre vagy még többre, mindegy, hogy meddig. Aztán nézz le a városra és kapcsold be a távcsövet.
  A fűben szanaszét üldögélő egerek csomókba verődtek a kisszámú táblagép fölött, onnan nézték, mi történik. Páran berohantak a házba és hoztak még gépeket.
  – Feladat teljesítve – mondta Jennifer. A képernyőkön erdőt láttak.
  – Keress valamilyen egyértelműen azonosítható célpontot.
  Jennifer kikapcsolta a távcsövet, forgott kicsit a géppel, majd visszakapcsolta távcsőre. Most egy házat láttak, ami előtt sárga kiskocsi parkolt.
  – Jó lesz. Akkor: célkövető üzemmód be! Forgasd meg a gépet, egérke.
  A kép billegni kezdett, de a ház és a kocsi középen maradt.
  – Hé, egérke – mondta Jennifer –, nem működik a vezérlésem, egyik irányban se tudok rendesen forogni.
  – De tudsz, csak nem szabadon. Nyomj rá a gázra.
  Jennifer lenyomta a kart, s a ház és a kocsi megindult feléjük. Néhány pillanattal később közvetlen közelből, tíz méterről néztek le rájuk.
  – Szeretem, ha valami elsőre működik – mondta a fiú szerényen. – Célkövető üzemmód ki! Csináljunk még egy próbát, vidd föl a gépet, de most nézz ki távolabbi célpontot.
  A helikopter felröppent megint, s ezerötszáz méterről lenézett valahová, ahol távcsővel is csak szürkeséget láttak.
  – Célkövető üzemmód be – mondta Nimby. – Ne indulj el, egérke, a célpontod kívül van a hatósugáron, viszont ha fontos lenne, hogy odamenjünk, megtehetnénk. A célkövető rögzíti a koordinátákat. Célkövető ki! Keress egy kicsit közelebbit.
  Jennifer lejjebb fordította a gépet, kinézett egy házcsoportot, s a célkövető nyílegyenesen odavitte őket az Oise egyik szigetére, a szomszéd városban.
  – Működik – nyugtázta Nimby elégedetten. – Csak elgondolkodtam, amikor a zseb kinézte azt a házat, aztán elvesztette, és Jean-Jacques bácsi valami olyat mondott, hogy nem elég pontos a kézivezérlés. Hát miért kell nekünk kézivezérlés? Ha tudjuk a gép koordinátáit, magasságát, irányszögét és bólintási szögét, akkor már egyszerű trigonometria megállapítani, hogy hová néz. S mivel a vezérlési parancsok is átmennek a gépen, az se barbatrükk, hogy állandóan korrigáljuk a szögeket és középpontban tartsuk a célt. Ez még jól jöhet, ha magassági megfigyeléssel találunk cicát.
  – De hisz a magasból nem is látszik a cica – motyogta Pierrette.

Aztán megjöttek anyáék a szőnyegekkel. Mintha a kocsi egész hátsó része szőnyegekkel lett volna tele, a férfiak percekig mást se csináltak, csak azokat cipelték. Pedig amikor beborították velük a lőterem hosszanti falát, nem is tűntek olyan soknak. Persze időbe telt, még a tartóállványokat is össze kellett szerelni és fölállítani, minden szőnyeg külön állványt kapott, azokat egy barkácsboltban vették. Egyébként egyszínű világosszürke szőnyegek voltak.
  Ők addig se lengették tétlenül a fülüket, elmentek edzeni. Most Kissy is beöltözött és megverekedett velük, időnként egészen ügyesek voltak, Suzanne és Jacques elég gyorsnak bizonyult, Yvonne pedig jó erőseket tudott ütni. Átlagos mugli számára már most is veszélyes ellenfelek, nyilván azok voltak már a kiképzés előtt is, hiszen két nap alatt nem sokat fejlődhettek még.
  – Akkor lássuk azokat a csúzlikat – mondta Vanessa, amikor visszamentek a lőtérre. Martin hozta a fegyvereket a széfből, tizennégy darabot rakott le az asztalra, meg egy doboz műanyag lőszert. – Lőtt közületek már valaki csúzlival?
  François, Jacques és Artu is föltartotta a kezét.
  – Nem, nem lőtt – közölte velük a kislány. – Egyikőtök sem. – Elővette és felmutatta a sajátját. – Ezek Nimbusz–1 típusú alapítványi kézifegyverek. Ilyennel nem lőhettetek, ilyen senkinek sincsen a világon, csak nekünk tizenegyünknek. Még nektek se lesz egy ideig.
  Körbesétált a teremben, mindenkinek megmutatta közelről a csúzliját.
  – Ez a legveszélyesebb lőfegyver, amit engedély nélkül birtokolni lehet. Nagyon erős gumija van, amit rendszeresen felülvizsgálunk. Nehéz acélgolyót lövünk ki vele. A fegyvertest kiképzése olyan, hogy a lehető legnagyobb erővel lője ki a…
  Az utolsó szót elnyomta a fülrepesztő dörrenés, ahogy a kislány egy szempillantás alatt megtöltötte és elsütötte a fegyvert. A sarokban álló ásványvizes palackok egyike hatalmas párafelhőben robbant szét.
  – Emberrel is meg lehet csinálni – közölte Vanessa, amikor nekik még rezgett a fülük. – Meg is tettük, amikor muszáj volt. Nem tudjuk, milyen sérüléseket okoztunk. Nem mentünk oda megcsodálni a művünket. De mentőautó vitte el őket aztán, és biztos, hogy nagyon sok fájdalommal, hosszan gyógyultak. Ezért ezeket a fegyvereket csak rendkívüli biztonsági intézkedések mellett használhatjátok.
  Így is volt. Eleinte lövedék nélkül kellett gyakorolniuk a helyes kéztartást, a fegyver megtöltését, felhúzását és elsütését, de védőmaszk már ekkor is volt mindenkin. Csak aztán, jó tíz perc múlva kaptak golyót is, de akkor már mindenki mellett ott állt egy egér, illetve kisfülű, aki csak arra az egy kölyökre ügyelt, hogy kizárólag a szőnyegbe lőhessen. Céltáblát még nem használtak. Kilőttek vagy ötven golyót fejenként, mielőtt céltáblát is kaptak volna. Egy se lehetett náluk, amíg a céltáblákat kiakasztották, egy-egy gemkapoccsal, aminek a végét beszúrták a szőnyegbe. A felügyelők tíz golyót vételeztek és adtak át nekik egyenként, és számolták, hogy hány lövés megy a húsz centi átmérőjű körbe. Claude-nak négy találata volt, Nique-nek és Mollynak hat, Pierrette-nek hét. A többieknek öt.
  – Nem rossz kezdetnek – mondta Vanessa, és majdnem orra bukott, mert rálépett egy golyóra. Fölvette. – Egérkék, el tudnánk érni, hogy a visszapattanó golyók ne lepjék el az egész termet?
  – Hogyne – felelte Martin. – Kell egy fal, derékmagasságban, a lövészek előtt.
  – Tudnál szerezni téglát és habarcsot, és megépíteni minél előbb? Az airsoft nem csinál ekkora parádét.
  Martin bólintott és kisietett két egérrel. Közben Molly elindult a külön erre szolgáló porszívóval és gyűjteni kezdte a golyókat.
  A második lövéssort már fal mögül végezték, bár habarcsot Martinék nem használtak, kartondobozokból építettek falat a terem közepén. Persze efölött is átugrott néha egy-egy golyó, de jóval kevesebb.
  Jó darabig lövöldöztek, a végén egy sorozatot acélgolyóval is, hogy szokják a súlyát és a fogását. Aztán összeszedtek minden lövedéket, a fegyvereket mindenki Kissynek adta át, ő pedig visszavitte őket a széfbe.

Este megnézték a Léont, ha már annyit beszéltek róla. Nimby az ebédlőben helyezte üzembe a vetítőt, egy különítmény pedig gondoskodott a vacsoráról. Ezúttal öt kölyköt fogtak be kuktának, és Vanessa kihirdette, hogy minden főzésnél ott akar látni egy osztagot a konyhában, beöltözve, munkavágytól égve, mert a kisegér nemcsak verekedésben és céllövésben verhetetlen, hanem a tűzhely mellett is helytáll. Elvégre ők nem járhatnak étterembe.
  – De hisz tegnap voltunk ott – kottyant bele Geneviève.
  – Nem érted a lényeget, Maverick. A székek ülőkéje fél méter magasan van, az asztallap még magasabban. És nincs hozzá létra, mint Little-éknél. De ha föl is tudnál mászni, még alig kezdted böngészni az étlapot, a vendégek egy része máris elkezd sikoltozni és a székére ugrál. A másik része viszont macska, és pillanatok alatt kiszúrnak. És mérget vehetsz rá, hogy tudnak egypár jó receptet a te elkészítésedre.
  – Akkor nagy szerencse, hogy megúsztuk tegnap.
  – Más vendég nem volt, hiszen megtöltöttük az egész kerthelyiséget. És nem árultuk el senkinek, mik vagyunk.
  Á, kicsit se, gondolta Kissy, negyvenhat pár szürke-rózsaszín bársony egérfül meredezett a fejükön, még Croizat úrén is, és a pólójukon is ott feszített egy büszke Jerry. Bár kétségtelen, hogy jól hangzott.

– Én ezt nem értem – mondta Claude, amikor elindultak a lakószobák felé.
  – No mit? – kérdezték többen is.
  – Mi ezen a szárnyon alszunk, a lányok meg amarra. De ti, nagy egerek vegyesen vagytok, fiú és lány egy szobában. Mi miért nem alhatunk együtt a lányokkal?
  Kissy keze a derekára csúszott.
  – Senki sem tiltja meg – felelte Vanessa. – Te is alhatsz lánnyal.
  – Igen? Melyikkel?
  – Amelyik hajlandó rá.
  – No, arról ne is álmodj – mondta Nique.
  – Pedig pont ezt terveztem.
  Nique villámgyorsan átsuhant Kissy előtt, elkapta a fiú kezét, hátracsavarta, aztán nekinyomta a falnak.
  – Arról álmodozol, amiről akarsz – sziszegte a srác fülébe –, de ha egy szót is kiejtesz róla, lecsavarom az orrodat. Meg vagyok értve?
  – Hű, ez klassz – volt a felelet –, folytathatjuk birkózással is!
  – Rendben. Holnap az edzőteremben fasírtot csinálok belőled ezért.
  – Nem, én fektetlek két vállra. Egyelőre.
  – Ki is dobnálak az ablakon.
  – Oké, mibe fogadunk?
  – Elég ebből – lépett oda hozzájuk anya. – Engedd el. Aki éjjel megpróbál belopózni a lányokhoz, azt én magam dobom ki, de nem az ablakon, hanem a programból. A lányokra ugyanez érvényes. És most mindenki a szobájába, indulás!
  Kissy sóhajtott. Persze hogy érdeklődnek a lányok iránt, teljesen normális, Claude már tizenhét éves, az ő korában Martinnek régesrég kialakult, szilárd kapcsolata volt. De anya nem veszi figyelembe, hogy ez a kis jelenet még miről tanúskodik. Nique-ben éledezik az egérélethez legfontosabb ösztön. Az agresszivitás. Holnap egymásnak kell ereszteni ezt a kettőt az edzőteremben, és ha ízekre tépi a srácot, akkor életrevaló, energikus kisegér.
  – Aha – mondta Martin pár perccel később a szobájukban, amikor elmesélte neki; ő nem volt a közelben, valakivel beszélgetett. – A kisegérben van egy adag feminista öntudat.
  Kissy kezében lelassult a hajkefe, eltöprengett a hallottakon.
  – Állítsuk időnként olyan helyzetekbe, amikor fiúkkal kell versenyeznie – folytatta Martin. – Elvégre fiú van éppen elég. Figyeld meg, hogy hajtani fogja a bizonyítási kényszer, meg akarja mutatni, hogy a lányok is tudnak annyit.
  – Sakkbajnok – vont vállat Kissy.
  – Az más. Az ügyességére és az erejére is büszke. Bár ami azt illeti, emlékszel?… egyszer azt mondta, hogy ha versenyszerűen sakkozik majd, csak nyílt mezőnyben akar játszani.
  – Nem emlékszem… nyilván nem voltam ott. Az mi?
  – Amiben mindenki játszhat. Van női verseny, ahol nem indulhatnak férfiak, és nyílt, ahol együtt játszanak a férfiak és a nők. Említett híres sakkozó nőket, akik sose játszottak nőiben.
  – De hát ennek mi értelme? A sakkban nem számít, hogy ki milyen erős vagy mennyire hajlékony.
  – Halvány fogalmam sincs, mindenesetre így van. Szóval ez is azt mutatja, hogy az egerünkben alaposan dolgozik a feminizmus. Amire nem sok szüksége van, de ezt még nem tudja.
  – Ezt hogy érted?
  – A Jerry alapvetően feminista szervezet, még ha ezt nem is írtuk bele az alapszabályba. A molesztált gyerekek többsége lány; ha nem tartanánk fontosnak a lányok jogát az egészséges gyerekkorhoz, akkor csak fiúkkal foglalkoznánk, de őmiattuk talán létre se jöttünk volna. A csapatban is nagy többségben vannak a lányok, s bár állandó vezetőnk nincs, a legritkább esetben fordul elő, hogy fiú irányítana egy akciót. Minek, amikor egyik-másik egérlány eszével a pasik közül legfeljebb Stephen Hawking kelhet versenyre?
  Kissy vigyorgott, elképzelte a tolókocsis professzort, amint ott jön velük a bevetésen és a beszélő csodaszámítógépén ad nekik utasításokat, de olyan agyafúrtakat, amilyen csak a szédületes intelligenciájától telik.
  – Majd Nique is rájön – tette hozzá Martin. – Nálunk a feminizmus az alapállás, annyira nyilvánvaló, hogy nem is beszélünk róla.
  – És téged ez nem zavar?
  – Miért zavarna? A világot férfiak vezetik, és nézd meg, hogy néz ki. Számold meg, hány háborút robbantottak ki nők, hány véreskezű zsarnok volt nő… lehet, hogy egy tucat se fog összejönni, azok is régi korokból. A terroristák, vallási fanatikusok, maffiózók legnagyobb része férfi, és lefogadom, hogy a köztük levő nők alárendelt szerepet játszanak. Ha lenne valamilyen objektív mérőszáma annak, hogy ki alkalmasabb egy ország vagy bármi vezetésére, és nők is indulnának a posztokért, nagyrészt ők nyernének, és a világ sokkal kellemesebb hely lehetne.
  – Egy feminista pasi – dünnyögte Kissy, bár ez nem volt neki újdonság.
  – Szerintem minden épeszű pasi feminista. Erre van egyébként még egy ok a józan politikai megfontoláson kívül.
  – Hát te csak tudod – kuncogott Kissy, és bebújt az ágyba.
  – Persze. Vedd a shindyket, mármint a… kislányevőket, ahogy Elke mondja. Tudjuk róluk, hogy nem épeszűek. És minek tekintik a nőket? Zsákmányállatoknak, akiket vagy akár amiket le kell vadászni. Tehát épeszű pasi ennek az ellenkezőjét teszi.
  – Helyes. Hozzá is láthatsz, te épeszű pasi.

– Az egérélet lemondásokkal jár – hirdette ki Vanessa a reggeli fölött. – Bármikor riaszthatnak minket egy bajba került gyerekhez, bármikor támadhat a cica, bármikor bármi adódhat. Ezért ne is álmodjatok olyasmiről, hogy ma lustálkodni fogunk. „Vasárnap” – ilyen szó az én szótáramban nem létezik. Sőt nemzeti ünnep sincsen.
  – Az biztos – nevetett Elke –, legutóbb nemzeti ünnepre kaptuk el gonosz, ronda shindyt éppen.
  – Melyiken? – kérdezték a kölykök.
  – Május nyolctizen, Vanessa szülődési napja, nemzeti ünnep Kisegérföldben, közepén szülinapi ünnepségnek pont. Shindy csinálta tündéresen gyönyörű arct, amikor dobtam bele késemet neki fejéje mellé fél centivel, mint Zirkuskésdobálódó, leesett neki fülikéje vérecskésen hajszálhíja. De legjobb volt Kissy, rögtön mondta shindynek, hogy ha akartam eltalálok nózikáját, csak akkor láti nyeléjét késnek, ha schielt. Így keresztbe szemekkel néződik – magyarázta bandzsítva. – Akkor shindy kicsit nem volt nagyon bátor. Még sőtebb, mert voltam orosz maffiós, de lehet, hogy ukrán. Az nem derülte ki. Gyerekpornós maffióban voltunk hátha, de az se derülte ki.
  Hát az a fél centi volt vagy tíz is, gondolta Kissy, de kétségtelen, hogy jól hangzik. Senki nem kérkedik olyan jól a hőstetteivel, mint Elke.
  – Ebből mennyi az igazság? – érdeklődött Molly, vesztére. Elke fölpattant és leharapta a fejét.
  – Te nézesz engem hazudóvá?! Alapítványi kisegér soha beszél olyat, ami nem igaz, kivéve shindynek, megijesztíteni és valódi kicsodaságunkat eltitokolni is. Egymás közt csak valóság igazságot mondunk!
  – De azt kicsit kiszínezzük – lépett oda Angélique a kislány mögé, lehajolt és cuppanós puszit nyomott a feje búbjára.
  – Sokkal színezzükebb shindynek. Beszél orosz Akzent, emleget nagydarab legényekt. Kell az a kis Myokardinfarkt, tartani shindyt bele kordába.

– Ez csatornaszám kérdése – mondta Nimby éppen, amikor Kissy belépett. – Kilenc csatornánk van a vezérlőkön.
  – És ez mit jelent? – kérdezte Artu.
  – Minden kommunikációhoz kell egy külön csatorna. A két joystick négyet felhasznál az aerodinamikai irányoknak, bólint, billent, söpör és az elevátor, vagy merev szárnyú gépnél tolóerő, csűrőlap, rudder és bólintás. Az ötödik a kamera. Mi egy továbbit használunk a lámpa kapcsolására, egyet a távcsőhöz, ez hét. Kettő még szabad. De mondjátok már, mit akarnátok még rárakni?
  – Fegyvert – felelte Claude vigyorogva.
  – Igen? Minek és mifélét?
  – Ti mondtátok, hogy akár egy gyalogosan menekülő shindy megfigyelésére is jó lehet, a tömegben se veszíti el szem elől – kezdte Artu. – Oké. De ha te látod őt a gépről, akkor ő is látja a gépet, és mivel paranoiás, rögtön arra fog gondolni, hogy őt figyelik. Tehát berohan egy épületbe, ahova nem tudod követni, mert a gép nem tudja kinyitni az ajtót, és vesztettél. Nem leskelődhetsz ott a végtelenségig, hogy mikor jön ki.
  – Tehát lőjük le?
  A fiúk kicsit zavarba jöttek.
  – Hát…
  – Rossz irányból közelítesz, egérke – avatkozott bele Kissy. – Tudod, mint mond mindig Niala. Nincsenek tökéletes megoldások, csak részmegoldások vannak. Legyenek csak meg az eszközeink, aztán majd kiderül, hogy mikor vesszük hasznukat. Gondolj a Szárnyacskára, éles helyzetben egyetlenegyszer tudtuk használni. De két embert megmentettünk.
  – Helyes a cincogás – élénkült meg Nimby. – Jól van, egérkék, akkor halljuk, milyen lenne az a fegyver.
  – Olyasmi, mint a csúzli – felelte Artu. – Ugyanolyan lövedéket is lőne ki.
  – Mivel feszíted meg a gumit?
  – Nem gumira gondoltunk – szólalt meg Michel. – Egy acélrugóra, amit egy elektromágnes feszítene meg. Egy csőben van, és egy dugattyú van a végén. A cső fölött van egy másik cső, az a tár. Ennek az alján van egy lyuk. A dugattyú elzárja a lyukat, tehát a tárból nem jut ki golyó. Amikor bekapcsolod a mágnest, a dugattyú hátramegy, a lyuk kinyílik, egy golyó leesik, ekkor kikapcsol a mágnes, és a rugó kilövi a golyót.
  – S lent a mélyben holtan fekszik a shindy – dünnyögte Kissy.
  – A magasban pedig keselyűk köröznek – vágta rá Nimby –, rádió-távirányítással. Hadd lám csak. Egy cső, aminek csak egy kijárata van, de azt elzárja a dugattyú, és egy másik cső, amiben egy elektromágnes mozgatja a dugattyút. Hm-hm.
  – Cin-cin – igazította ki Kissy.
  – Igen, cin-cin. Szerintem nagyon erős rugó kell, hogy egyáltalán értelme legyen, azt viszont csak nagyon erős mágnes tudja összenyomni. És az egész nem nyomhat többet mondjuk fél kilónál… vagy inkább még annyit se.
  – Levehetőnek kell lennie – mondta Kissy. – Békés célú repülésnél fölösleges fogyasztani vele az aksit.
  Nimby bólintott.
  – És a tárat külön le kell tudni venni, hogy megtöltsük. Nem is. Legyen rajta egy nyitható fedél. Ez mind szép, egérkék, csak a rugót és az elektromágnest nehezen tudom elképzelni, ekkora erővel, ilyen kicsiben. Egyébként ami a kezdeti kérdést illeti, ennek nem is kell külön csatorna, mert nem kommunikál állandóan a vezérlővel. Csak két parancsot vesz, a mágnes kapcsolását. Úgyse kell a lámpával pont egyidőben kapcsolni, tehát nyugodtan tehetjük ugyanarra a csatornára.
  – Van valaki, aki ért az ilyesmihez – mondta Kissy.
  – Igazad van, egérke. Írok Jean-Pierre-nek. Vanessa vér szerinti nagybátyja – magyarázta Nimby a kölyköknek –, gépalkatrész-gyára van.
  – És neked is van benne ötszáz bitcoinod – nevetett Kissy.
  – Nem, ezer euróm van benne. Nem mondtam? Végül is nem adtam el akkor a bitcoinjaimat, eurót fektettem a cégbe.
  Kissy biccentett. Nem tűnt neki fontosnak, hogy Nimby milyen pénzt fektet a Morin-cégbe. Csak később, sokkal később tudta meg, mennyire fontos.

– Erőnléti edzést tartunk, egérkék – hirdette ki Niala. – Bemelegítés után két kör futás a park körül, aztán tornázni fogunk. A macska mindig a legkövérebb egeret választja ki, és még be se kente mustárral, amikor a kisportolt egerek már árkon-bokron túl járnak.
  – Futás közben ügyeljetek a ragadozókra – intette őket Vanessa. – Macska nem várható, de egerészölyv nincs kizárva. Két ragadozó fog futni veletek együtt, és ha szerencsétek van, a levegőben elkapják az egerészölyvet és végeznek vele.
  – Mi meg orra bukunk bennük – protestált Molly.
  – Ez nincs kizárva, de csak úgy tudnánk megakadályozni, hogy veletek tartsanak, ha bezárnánk őket a házba. De valószínűbb, hogy csak messziről nézhetitek, milyen ügyesen kormányoznak a farkukkal.
  – Ti nem jöttök?
  – Most nem. Mi a körön belül figyelünk, hogy nem lesz-e valaki rosszul vagy nem botlik-e meg. Még nem ismerjük a teherbírásotokat. No, rajta, bemelegítés, mert itt ér minket a cica!
  A futás alatt mindenesetre nem jött egyetlen cica sem. Utána elkezdtek tornázni az udvaron, Blanche irányításával, zeneszóra, amit tipikusan jerrys megoldással szólaltattak meg, egy telefont rákötöttek két hangszóróra. De torna közben se cica jött, hanem Solange, Jérôme-mal és a gyerekekkel együtt.
  Sylvie, tizenhárom; Jacques, tizenöt. Voltaképpen ők indították el ezt az egészet az egércsapat iránti érdeklődésükkel. Ott voltak az első iskolai előadáson is, de a táborba végül mégse jelentkeztek. Nem voltak biztosak benne, hogy komolyan ezt akarják csinálni.
  – Bölcs döntés – mondta Vanessa. – Nagyszerű dolog belevágni valamibe, ami életre szóló elkötelezettséget jelent, de csak ha biztosak vagyunk a dolgunkban. Ezt nem könnyű tizenhárom-öt évesen eldönteni.
  – De te csak tizenegy voltál, amikor döntöttél – nézett rá Anne.
  – Egy negyvenéves tapasztalataival – sóhajtott Niala.
  – Hát olyanformán – mosolygott a mikró. – Persze a dolgok nem ennyire fekete-fehérek. Amikor mi belevágtunk, még nem lehetett tudni, hogy ez életre szól, és voltaképpen nem is szükségszerű, hogy így legyen. Bárki bármikor kiléphet, a többiek továbbviszik az ügyet. Ez őrájuk is igaz – biccentett a kölykök felé, akik eltökélten csinálták a fekvőtámaszokat. – Nem kötelező egész életükben kergetni a shindyket, sőt, attól, hogy elvégezték a tábort, még nem kötelező egyáltalán elkezdeni. Csak ha egyszer valaki belekóstolt, nem egykönnyen hagyja abba.
  – Nagyszerű érzés – helyeselt Françoise –, amikor a lábad előtt vinnyog a shindy, aki egy-két rúgással azelőtt még magabiztos férfi volt, még annál is magabiztosabb, azt tervezte, hogy úgy rendelkezik majd veled, mint egy használati tárggyal. Erre te párat lendítesz a végtagjaidon, és a shindy már csak arra vágyik, hogy ne üsd meg többször.
  – Említjed késet – kérte zsebtársa.
  – No igen. Egy késsel aztán végképp csodákat lehet művelni, ha avatott kéz forgatja.
  – A véres részét kihagyhatod – kérte Anne, a lánya világlátásával szöges ellentétben.
  – Még vér nélkül is – kapta föl a fejét Françoise. – Hiszen éppen a te kislányod alkalmazta legutóbb nevelőeszközként, miközben hozzá sem ért a shindy bőréhez.
  – Csak Kistita miatt – védekezett a másik. – Terv lett volna eredetileg alakítani van Gogh, de mit szólt volna kislány, ha láti apáját ötven százalék fülszámi csökkenés, és rengeteg vérek mindenhova szétlocsol? – Kissy a kezébe temette az arcát. – Ha tudok biztosan, hogy shindy találkozi kislányáját soha többé se is, akkor persze nyissz lefülit őneki, Monaco gazdag pici ország elvégre, biztosan telik akkora nagy luxusház takarítóra!
  Kissy halkan nyüszített.

Ebéd előtt még beugrottak félórára az edzőterembe, és Kissynek gondja volt rá, hogy Nique összecsapjon Claude-dal. De a harcnak nem lett olyan kimenetele, amiből mélyenszántó következtetéseket tudott volna levonni. Nique megverte a srácot, aztán az verte meg őt. Nem váltottak csípős szavakat, Claude nem próbálta meg két vállra fektetni és maga alá gyömöszölni a lányt, egyáltalán semmi különös nem történt.
  A Tarassov gyerekek nagy kerek szemekkel nézték a villámgyors ütéseket és rúgásokat, amikről persze csak az egerek tudták, hogy messze vannak még az igazi gyorsaságtól. De a legjobban a helikopterek tetszettek nekik, amiket ebéd után felröptettek.
  – Arra gondoltam – mondta Nimby –, ideje eltörölni a Discovery repülési tilalmát. Végül is a ketrecben nem eshet baja, és ketrecen kívül egyelőre az Enterprise-zal sem repülhetnek. Úgyhogy kettéválasztottam a ketrecet, mindkét gép kap egy térfelet, és mehetnek egyszerre. Kétszer annyian gyakorolhatnak ugyanannyi idő alatt.
  – De hisz a tilalmat a kuratórium rendelte el – mondta Jennifer.
  – Hát én meg eltörlöm. A kuratórium régesrég hozta ezt a szabályt, amikor a ketrec ötlete még meg se volt. De legjobb, ha szólsz nekik, egérke, tudjanak csak róla.
  A ketrec alját lehozták húsz centire, és egy-egy dobozról startoltak a gépek. Először Molly vitte föl az Enterprise-t és Maverick a Discoveryt.
  – Látlak, Enterprise – mondta –, még egy pillanat és tüzelésre készen állok.
  Molly hirtelen lebukott a géppel, de Maverick résen volt és utánaeredt – ám ekkor elérte a ketrec falát, a Discovery mozdulatlanná dermedt két méter magasan. A kislány sóhajtott, lebillent balra és megint megkereste az Enterprise-t. Molly azonban hirtelen fölvágott a magasba. Fordított helyzetben Mavericknek esélye se lett volna utolérni, a Discoverynek azonban akkora emelőereje volt, hogy behozta a késedelmet és egykettőre Molly fölött járt már.
  Érdekes párharc volt. Kutyaharc, angolul így mondják a vadászgépek légi küzdelmét. Kissy látott már ilyet filmen, rakétával és gépfegyverrel lőttek egymásra, például a Top Gunban is, ahonnan Maverick a nevét vette. No meg folyamatosan fennállt a veszély, hogy egymásnak rohannak. Itt viszont egyikre se volt mód, a két gép tökéletesen el volt zárva egymástól, legfeljebb nézegethették egymást. Ennek ellenére Maverick legyőzte Mollyt, egy sebtiben a levegőben kreált szabály szerint: ő vette többször célkeresztbe a másik gépet. Nimby azt mondta, ez mindig így lesz, az Enterprise hiába kisebb és egy kicsivel fordulékonyabb is, ez nem kompenzálja a Discovery nagyobb teljesítményét. Nincs akadálya, hogy valódi légiharcot vívjanak, de akkor két félidőből áll a meccs, a kettő között gépet cserélnek, és az nyer, aki a Discovery pilótaülésében többször lövi le az Enterprise-t. De akkor igazából le is kell lőni, nem elég csak állítani: a vezérlő egyik gombjára ráteszik a fényképező funkciót, és csak az ér, amikor a pilóta le tudta fotózni a banditát a legbelső célkarikában.
  De ez majd később lesz. Most leszálltak a gépekkel, a kislányok kifújták magukat, s a Tarassov gyerekeken volt a sor, hogy kipróbálják a repülést. Jacques ollót mutatott, Sylvie követ, ő mehetett a Discoveryvel. Kissy lett az oktatója; Jacques-ot Nimby tanította be.
  – Az egész nagyon egyszerű – magyarázta Kissy, a kislány nyakába akasztotta a vezérlőt, s rámutatott egy gombra. – Ezzel beindítod a rotorokat, és már indul is. A két botkormánnyal irányítod. Először a bal oldalit előre kell nyomnod, ez az elevátor, ez fölemeli a gépet a levegőbe. Ha hátrahúzod, leereszkedik. Ha oldalra húzod, akkor söpör a gép – a kezével mutatta –, vízszintesen álló géppel körül tudsz nézni. A másik botkormány a gázkar, ha előrenyomod, akkor lebólint az orrával és megindul előre, ha hátrahúzod, akkor hátra. Ha pedig oldalra, akkor billent, és lassan elkezd fordulni. Éles kanyarokat általában egyszerre mindkét kormánnyal csinálunk.
  A gyerekek is ügyesen repültek, persze egy üres légtérben nem nehéz. Átestek a kezdeti bukdácsoláson és bármerre el tudták már vinni a gépeket.
  – Fog ez menni – mondta Nimby, amikor kimerülten,csillogó szemekkel levették a szemüvegeket. – Alapszinten nem nehéz, a komoly szintet meg még ők se próbálták.
  – Az mi lenne? – tudakolta Nique.
  – Berepülsz ablakot házba – felelte Elke. – Bútorkerülget átrepülöd csomó szobákon, egyikben megtalálod cica őrzi egérlyukt. Leereszked, rotor leborotvál cicánek bajuszt, aztán pucolás!
  Kissy már látta is maga előtt az egészet. De a koptert a kisegér bentről az egérlyukból irányította, és rajzfilmen voltak. Tom és Jerry hetvenévesen is még forgat. Bármikor vehetnek maguknak helikót és repülni kezdhetnek vele.
  Aztán megrebbent a füle. Egy kisegérnek egészen másképpen kell kezelni a rádiós távvezérlőt, mint egy embernek, és Hollywoodban csupa ember veszi körül Jerryt. Meg Tom, Cövek és a többiek. Az egész világon csak a Jerry Alapítványban vannak szakértő egerek. Ha a filmesek felkérnék őket, hogy tanítsák meg Jerryt helikoptert vezetni, akkor találkozhatnának legkedvesebb filmsztárjukkal, akiről az alapítványt elnevezték, sőt esetleg statisztálhatnának is egy filmjükben! Például ők lennének a rémült, sikoltozó kisegerek, akiket a hatalmas, kegyetlen Tom elkap, aztán Jerry egy igazi Jerry-trükkel kiszabadít.
  Fantasztikus lenne. A zsebegerek amúgy is olyanok, mint a rajzfilmfigurák, utánozzák Jerry gesztusait és arckifejezéseit, még a járását is. Már csak apróságokat kell elsajátítaniuk, például kirohanni egy csukott ajtón úgy, hogy kisegér alakú lyuk maradjon rajta.

Délután már versenyt futottak a kölykök, a Tarassov gyerekek is. Jacques negyedik lett, Sylvie hatodik. Az első három helyre Nique, Artu és Molly jutott.
  – Lassú a kisegér – jelentette ki Vanessa, amikor a többiek még Nique vállát veregették. – Egy komoly futamban alulmaradnátok. Még sokat kell futnotok. Fölírom receptre, a tábor után mindennap gyakorló futás a legközelebbi parkban vagy ahol tudtok.
  – Nem hiszem, hogy enélkül elkapna minket a cica – fújtatott Maverick.
  – Ezt sose tudhatod, másrészt a shindy miatt is fontos. Puszta véletlen, hogy eddig még nem kellett utcahosszat üldöznünk shindyt… vagy épp ellenkezőleg, Dustin Hoffmannt játszani, miközben a sarkunkban lohol a pribékjeivel.
  – Pribékeket is tartanak? – érdeklődött Molly olyan arccal, mint aki valami tipikus jerrységre számít válaszul.
  – Sose tudhatod, kivel akadsz össze – intette Vanessa komolyan. – Létezik gyerekpornó-maffia is, fegyveres banditák, akik gyerekek kizsákmányolásából élnek.
  És egyszer már rács mögé is juttattuk néhány tagjukat, gondolta Kissy. De ezt nem mondta ki.
  – És biztos, hogy a gyorsaság segít velük szemben?
  – Nem – felelte Niala –, nem biztos. Nincsenek tökéletes megoldások…
  – Csak részmegoldások vannak – vágta rá kórusban az alapítvány.
  – Ha gyors vagy – mondta Vanessa –, egyes alkalmakkor vagy hasznát veheted, vagy nem. Ha nem, annak biztos nem veheted hasznát. – Fölemelte a hangját és körbehordozta pillantását a kölykökön. – Tíz éve Pittsburghben egy pasas elrabolta a tizenhárom éves Alicia Kozakiewiczet. Négy napig fogva tartotta, szörnyűségeket művelt vele. A negyedik nap délután fél ötre ígérte, hogy hazajön és elviszi kocsikázni; ebből a kislány már tudta, hogy meg fogja ölni. Négy óra tíz perckor a házat ellepték az FBI fegyveresei, Aliciát kiszabadították, a pasast máshol elfogták, húsz évet kapott. Húsz perccel a pasas előtt értek oda. Ennyi múlhat a gyorsaságon: egy gyerek élete, vagy adott esetben akár többé is.
  Csend ereszkedett a csapatra. Kissy sóhajtott. Vanessa elolvasta az összes ilyen borzalmas újságcikket, valószínűleg évtizedekre visszamenőleg, az egész világról, és persze meg is tanulta. Soha nem beszéltek erről a kislányról, ő nem is hallott róla, de Vanessa ezt az esetet is ismeri.
  Nem csoda, hogy engesztelhetetlen gyűlöletet érez az összes shindy iránt.

– Jól van, egérkék – mondta Vanessa, körbehordozva tekintetét a csapaton. – Most nemcsak egyszerűen célbalövünk, mint eddig. Ez a két kisgyerek itt – ezzel maga mellé húzta Jacques Tarassovot, aki egy-két centivel már magasabb volt nála – retteg a vérszomjas, kegyetlen céltábláktól. – A nevetés végigfutott a csapaton. – Meg kell mutatnotok, hogy képesek vagytok elbánni velük. Világos?
  – És azt hogyan – hahotázott Claude –, ha reszket a kezem?
  – Nimby! – csattant föl a mikró, továbbra is a nagyfiúra nézve.
  – Parancs – felelt az egere.
  – Szükségünk lesz egy berendezésre, amelyik távirányítással bármikor megcsiklandozza az egérkéket. Szokják meg, hogy lőni nemcsak akkor kell tudni, amikor szobormereven állnak és percekig célozhatnak.
  Hát ezek után tényleg nem sok esélyük volt komolynak maradni, de azért a céltáblák egyike se úszta meg sértetlenül. Az első sorozat után pihenőt kaptak, és Niala a felnőttekre nézett.
  – Solange, Jérôme? Ti nem próbáljátok ki?
  Kipróbálták a gyerekekkel együtt, és ők is eltalálták a céltáblát.
  – Fog ez menni – bólintott Vanessa.
  – Kell majd rávadászni vérengező állatot – mondta Elke.
  – Mifélére? – kérdezték többen is.
  – Hát ugye lehetne például medve – Françoise kinyújtotta egy ujját.
  – Medvét nem szabad bántani – intette Vanessa –, közismert mesealak, a gyerekek kedvence. Az alapítvány nem vadászhat medvére.
  – Farkas – nyújtotta ki még egy ujját a kislány.
  – Védett!
  – Róka…
  – Ha lelövöd, sose tudjuk meg, hova rejtette a hollótól lopott sajtot.
  – Macska…
  – Őrá lőni nem sport, hanem életszükséglet.
  – Akkor csak egér marad – mondta Françoise, és mindenki a kölykökre nézett.
  – Helyes – mondta Vanessa. – Holnapra egérvadászatot szervezünk.

Solange-ék még velük vacsoráztak, aztán sürgősen indultak, különben a gyerekek sose kerülnek ágyba. Búcsúzáskor Kissy kicsit belenézett a lelkükbe és arra jutott, hogy valamennyire mindketten megbánták, hogy nem jelentkeztek a táborba, de továbbra sem érzik biztosan, hogy egerek akarnának lenni. A verekedés egyikük érdeklődését se keltette föl különösképpen, inkább csak a helikoptervezetés és a céllövés – ez utóbbi főleg Jacques-ét –; és aligha lenne bátorságuk szembeszállni fölfegyverzett banditákkal. Annyi baj legyen. Nem kell mindenkinek harcias kisegérnek lennie. Ők elegen lesznek nélkülük is. A tábor után a csapat létszáma két egész huszonhét századszorosára növekszik. Jövőre tartanak megint egy tábort, akkor is két egész huszonhét századszorosra növelik a létszámukat, vagyis huszonhét újoncot képeznek ki. Két év múlva százhuszonkilencet, és a csapat létszáma száznyolcvanhat főre rúg majd. Három év múlva négyfős helyőrséget adhatnak az ország mind a százegy megyéjének. Az alapítvány tizedik születésnapjára több mint kétezer állig fölfegyverzett, rettenthetetlen kisegér védelmezi majd a gyerekeket.
  És egyetlen egér is elég ahhoz, hogy a shindy éveken át sikoltva ébredjen a cellájában.

Reggelinél éppúgy kopogott a sok-sok morzézó egérmancs, mint korábban. Vanessa nagyfülű segédei föltálalták a reggelit, aztán a kopogás mellett már csak az étkezés hangjai hallatszottak sokáig, legalább tíz-tizenöt másodpercen át.
  – Mit csinálunk ma? – tudakolta Molly.
  – Egérre vadászunk, hisz meg lett mondva – felelte Artu.
  – Azért nem megy az olyan gyorsan – mosolygott Vanessa. – Jean-Fran vállalta, hogy szervez nekünk paintballpályát, de előbb ő is megeszi a reggelijét. Addig majd elfoglaljuk magunkat, először is megismerkedünk a paintball szabályaival és a szükséges fölszerelésekkel.
  – Meg a biztonsági előírásokkal – tette hozzá anyja.
  – Azokkal főleg – bólintott a kislány, és elkapott egy menekülni próbáló tojáskarikát, visszatette a szendvicsére. – A paintball veszélyes sport, ha nem tartják be a biztonsági előírásokat. A legfontosabbat máris elmondom. Soha, semmilyen körülmények között nem veheted le a maszkodat, amíg engedélyt nem kapsz rá. Ha festékes és nem látsz ki rajta, akkor sem.
  – Viszont lesz nálatok telefon – jegyezte meg Nimby. – Kérhettek segítséget.
  – Ja igen, egérke – kapta föl a fejét Vanessa –, azt hiszem, indulás előtt ideje lesz kiosztani az órákat is, legyen a terepen kétszeres biztonság.
  – Cin-cin – bólintott az egere.
  A kölykök el voltak ragadtatva. A jerrys telefonokat alig tették le a kezükből; amikor épp nem lőttek, verekedtek, repültek vagy kuktáskodtak, állandóan azokat nyomogatták. A jelenlegi jogosultsági körük hozzáférést adott nekik a Cheesebook alapszintű részéhez és néhány csoportjához – volt egy külön nekik létrehozott csoport is, egyelőre csekély forgalommal, hisz mind együtt voltak –, használhatták a Jerry-felület legtöbb oldalát, a doboz nagy részét, a gép azt írta ki, hogy két tera adatot érhetnek el; volt hát nézelődnivalójuk. Viszont a Jerrypolyhoz nem kaptak hozzáférést, azt majd akkor, ha zuhog az eső és a szobában végezhető gyakorlatozási lehetőségeket már kimerítették.
  Nem fértek hozzá természetesen a Cumulus adatbázisához, a shindyről és gyerekekről folyamatosan gyűjtött és archivált bizalmas információkhoz sem. Az egerek privát fotógyűjteményének volt egy nyilvános része, amihez a hálózat minden tagja hozzáfért, ezeket a kölykök is látták, de például a táborban most készült képeket nem, mert minden új kép automatikusan a készítőjének a privát rekeszébe kerül, és csak ő teheti publikussá. Kissy időnként kijelölt egy-egy sor fotót – Nimby úgy csinálta meg, hogy pillanatok műve legyen – és megnyomta a publikálás gombját. A készítés időpontja szerint könnyű volt szétválasztani, hogy melyek azok a képek, amiket nem akar megmutatni a többieknek, mert ezek leginkább esténként készültek a szobájukban…
  – Kissy?
  – Mivammá?!
  – Ha nem kérsz többet – mondta Niala türelmesen –, segíthetnél behozni a paintballholmit.

Volt egy kézikocsi a turistaház raktárában, azt kihozták és elvitték a másik raktárhelyiségbe, ahova Yves bácsi lerakatta a paintballfölszerelést. Harminc maszk, harminc fegyver, óriási halom lőszer harmincféle színben, sűrített levegős palackok, két kompresszor, meg egy halom egyéb cucc. Az overallokat egyelőre ott is hagyták, rengeteg volt belőlük, mert a méreteket ugye nem tudták előre. Mindez Jean-Claude, Mario és Yves bácsi ajándéka az alapítványnak, szabályszerűen lepapírozva, le fogják vonni az adóalapjukból. A tábor után az egészet beraktározzák, alighanem a Vilma bázis pincéjében, ott várja meg a következő tábort vagy hadgyakorlatot. Sajnos shindyvadászatra nem jó, nem mintha a shindy nem nézne ki remekül, ha tucatnyi színben pompázó foltok borítják a testét, de hát nem adhatnak rá védőfelszerelést, mielőtt szitává lövik.
  Rögtön a biztonsággal kezdték. Vanessa fogott egy fegyvert, belerakott egy tárat, és három méterről belelőtt egy kartondoboz oldalába. A piros golyó szétrobbant a dobozon, de ki is lyukasztotta.
  – Ha ez közelről a csupasz bőrödet éri, nem fogsz örülni – közölte a csapattal. – Nem olyan veszélyes, mint a csúzli, de vakultak már meg emberek attól, hogy levették a maszkot. Úgyhogy itt márpedig ilyen nem lesz.
  Kissy közben látta, hogy egy másik csapat már hozza az órákat.
  – Folyamatos rádiókapcsolatban leszünk, és meglesznek a biztonságtechnikai módszereink, de erről később – mondta Nimby. – Az órákkal sem árt addig még megismerkednetek. De előbb a fegyverek.
  – Kiscica – szólalt meg Françoise ebben a pillanatban.
  A csapat azonnal mozgásba lendült, mindenki a fegyveréhez kapott, néhányan fedezéket kerestek.
  – Hol, hol?! – ugrott föl Elke, és kezében egyelőre még töltetlen csúzlival vizslatott körbe a parkban.
  – Itt – mondta zsebtársa nyomatékkal, és fölmutatta a táblagépét.
  Egy-két perc eltelt a kiscica tanulmányozásával, bár a Cicavízió nem mutatott valami nagyon jó képet róla. Inkább szürke foltnak látszott, amint lassan araszol a nagyobb, világosszürke folt felé. De a menetirány szerinti elején két kis nyúlvány mutatott kétoldalra, a másik végén pedig egy egyenes nyúlvány meredt ki.
  – Van neki farkincája – susogta Geneviève.
  – Van neki – bólintott Vanessa. – Hamarosan megnézhetitek élőben is, ha megmaradnak és Macska nem csempészi őket külföldre az egéruralom elől. Sőt fölkergethetitek a fára is.
  – Nem tudnak ezek még fára mászni.
  – Rettentő gyorsan meg fogják tanulni – jelentette ki a mikró vészjóslóan. – Ha egy hónap múlva meglátogatjátok Kissyéket, csak párosával mászkálhattok, fegyveresen, minden moccanásra odafigyelve.
  – Engem már megmart egy – mondta Kissy, mert úgy tűnt neki, a kölykök nem tartják elég veszélyesnek a képernyőn látható szürke foltokat.
  – De nem evett meg – állapította meg Molly.
  – Nem. De nem sokon múlott, hogy odavesszek.
  Kis csend támadt.
  – Mérgező? – tudakolta Pierrette.
  – Nem. Csak koromsötét éjszaka settenkedtünk idegenek kertjében, és majdnem szívrohamot kaptam.

– És ez biztonságos? – mustrálta Geneviève az egyik védőmaszkot. Csak kettőt hoztak ki, megmutatni.
  Vanessa válasz helyett fölvette a töltött fegyvert, arrébb sétált néhány lépést, megfordult és intett a puskacsővel. Geneviève bizonytalanul kitartotta a maszkot oldalra, és behúzta a nyakát, amíg a mikró két méterről négy golyót eresztett a maszk üvegébe.
  – Tapogasd meg belülről, nem lesz benne festék, és az üvegen se lehet repedés. Viszont ha rajtad lenne, akkor most ösztönösen lekapnád a fejedről, mert nem látsz semmit, és pontosan ez az, amit nem szabad. Ehelyett megszólalsz: „Nem látok”. Ez azt jelenti, hogy azonnal általános tűzszünet lép érvénybe, mindenki leteszi a fegyverét és jelez, hogy vette. Legjobb lesz az órákon egy számlálógombbal. Ha mindenki visszajelzett, akkor szólunk neked, és akkor veheted le a maszkot. No, gyertek, nézzük meg a fegyver kezelését. Egészen más, mint az airsoft.
  Mialatt Vanessa megmutatta, hogy töltik meg a fegyvert, Kissy fölvette a telefont.
  – Én.
  – Csak holnapra tudtam lefoglalni a pályát – mondta Jean-Fran –, de egész napra megkaptuk.
  – Nagyszerű, de akkor ennünk is kell valahol.
  – Utánanézek. Ne nagyon reménykedj, az étterem, amit itt láttam, feleakkora sincs, mint ami nekünk kell.
  – Annyi baj legyen, viszünk macskás szendvicset.
  Ahogy letették a telefont, nyomhatta meg újra.
  – Én!
  – Dorville hadnagy – volt a válasz.
  – Kissy Chaton!
  – Szia. Most szóltak, hogy nálatok kellene előadást tartania annak a kollégámnak, akit éppen elvezényeltem az ország másik részére. Még nem tudom, hogy lesz… mikor kellene?
  – Amikor nektek jó. A tábor még tíz napig tart. Holnapra már elígérkeztünk, egyébként bármikor.
  – Várj egy percet.
  Kissy türelmesen várakozott. Hozzászokott, amikor az egérlyuk bejáratánál leskelt a…
  – Itt vagyok. Mit szólnál a szombat délutánhoz?
  – Kitűnő.
  – Jól van. Fölírtam, majd hívlak. Most mennem kell, szia!
  – Szia – felelte Kissy, eltette a telefont és megbillegette füleit. Jól van. Lesz paintball és rendőri előadás. Később majd megszervezik a tábor végén az elnöki fogadást is, de az még ráér, Hollande-ot csak két hónapja iktatták be, biztos sok a dolga. Ráadásul őket nem fogadhatja két külföldi küldöttség között az irodájában, mert a titkárnők sikítozni kezdenek.

Nem lehetett könnyű harmincféle színt beszerezni paintballkapszulákban; Kissy gyanította, hogy azért éppen ennyi, mert ennél többfélét nem is árulnak. Bár lehet, hogy a valóságban ennyiféle sincs, Jean-Claude-ék külön nekik kevertették ki valami lobogó üstökű, lángoló tekintetű tudóssal, akinek csupa festékfolt a ruhája, és egy hatalmas föld alatti laborban gubbasztva arról ábrándozik, hogy egyszer majd milliónyi színű paintballkapszulát kever ki. Jean-Claude-tól kitelik, hogy ráakad egy ilyen tudósra és fölfogadja. Elvégre neki tényleg vannak közös génjei Vanessával.
  Kissy lelki szemei előtt fölrémlett a föld alatti laboratórium titkos alsó szintje, ahol a lobogó üstökű tudós már egyáltalán nem paintballfestékekkel foglalkozik. Az csak az ellenség megtévesztésére szolgál. Fegyveres kisegérosztagok védelmében, számzáras páncélajtók mögött kísérletezi ki a különleges paintballfestéket, amely a shindyk bőréhez érve megváltoztatja színét és…
  – Kissy?
  – Miva?!
  Niala sóhajtott.
  – Háromszor szóltam. Elvállalsz egy csoportot?
  – Persze – cincogta Kissy, riadtan nézve körül –, merről jönnek?
  – Nem támadott meg minket senki. A kölykök egyik csoportjára gondoltam. Alapszintű paintballkiképzés. Shindy most nem jön. Ébren vagy már?
  Kissy sóhajtott, megbillegette füleit és ment tanítani.

A céllövészetet ma is airsofttal, aztán Nimbusszal tartották, nagy versenyt rendeztek.
  – Nagy versenyt tartunk, egérkék – jelentette be Nimby. – Fejenként száz céltábla, az kilencszáz lövés. A fele délelőtt, a fele délután. A találatok pontosságát milliméterben fogjuk mérni, és nem átlagolunk, csak összeadjuk a számokat. Aki ötezer milliméter alatt teljesít, jutalomfalatot kap. Vanessa-féle különleges szendvicset.
  – De hisz az alig fél centi lövésenként – mondta Molly.
  – Annyi. Mi itt mesterlövészeket nevelünk, egérke.
  – De várj már, egérke. Végül is mi felnőtt férfiakkal harcolunk majd. Milyen szélesek azok, fél méter? Ha húsz centit mellélövök, akkor is eltalálom.
  – Először is a szakmai pontosság kedvéért: nők is lehetnek köztük, akadt is már. Másodszor: ne úgy képzeld el a shindy megállítását, hogy odaáll eléd öt méterre és becélozhatod akármelyik pontját. Lehet, sőt valószínű, hogy csak egy apró darabot fogsz látni belőle. Mondjuk egy fal mögül kinyúló kezet, amiben van egy igazi pisztoly, és még ha vaktában lövöldöz is, túl nagy a veszélye, hogy eltalál valakit – tehát neked kell eltalálnod azt a kezet, mégpedig gyorsan. Harmadszor: ha nagyobb területet látsz a shindyből, akkor is vannak bizonyos szempontok, amik szerint célozni kell, és a kívánt célt kell eltalálni. Csak megállítani akarod, nem megölni, nem kilőni a szemét – főleg ha jelen van a bántalmazott gyerek, akinek ezt látni további trauma lenne. Tehát olyan célpontot keresel, amitől üvöltve fetreng a földön, de nem borít be mindent vérrel.
  – Azért – szólalt meg Elke valahol Kissy mögött – ha tudsz lőni úgy is, hogy borít vérrel…
  Valaki szerencsére befogta a száját.
  – Ezért kellenek nekünk mesterlövészek – fejezte be Nimby a kiselőadást. – Meg mert ha a Jerry Alapítvány csinál valamit, azt profin csinálja.
  Profin csinálták az eredmények kiértékelését is. Elvégre száz céltábla egerenként az ezernégyszáz darab, ezzel majdnem elfogyott a magukkal hozott mennyiség. Most már két táblatartót használtak, a cserélők ráértek berakni az újat, amíg a kölykök lőttek. A papír sarkára ráírták a kölyök betűjelét, a tűzszüneti jelre besurrantak a lőtérre, cseréltek, s visszamentek a terem két sarkában, egy-egy magas szivacs mögött elhelyezett asztalkájukhoz. A kivett táblákat átvette egy-egy egér és elsurrant vele a kölykök mögött elhelyezett asztalhoz. Itt négy egér dolgozott: átlátszó fóliát tettek a lapokra, a fólián pontosan ugyanaz a céltáblarajz volt. Lemérték a távolságokat, s a számokat a kölyök betűjelével beírták a telefonjukba. A kiértékelt papírt eltépték, nehogy még egyszer sorra kerüljön, és ledobták az asztal alá.
  A telefonokból a program egyenesen az összesített táblázatba vitte át az adatokat, a kölykönként összeszámolt céltáblák és lövések darabszámát is jelezte az ellenőrzés végett, és folyamatosan közölte az értékeket. Egy-egy céltábla után a kölykök hátranéztek a fal mellé állított táblagépekre, s az előző kör utáni eredményeket már általában látták is.
  – Gyenge a kisegér – nézett Claude-ra Nique, miután áttanulmányozta a ponttáblázatot. – Ha így haladsz, tízezer pontod is lesz.
  – C-c-c – volt a válasz. – Nem sokan kapnak itt abból a jutalomfalatból.
  – Szerintem se. Lehet, hogy senki, rajtam kívül. Talán még Maverick.
  – De nagyra van valaki!
  – Nagyra bizony, mert én tudok is lőni, ti meg csak simogatjátok a céltáblát. Féltek, hogy baja esik.
  A cserélők visszaértek a helyükre, a futárok a kölykök mögött voltak. Kissy mint biztonsági főnök a terem végében, egy asztalon állva figyelte, hogy senki ne vegye le a védőszemüvegét és ne lépjen a lővonalba. Most megnyomta a gombot a telefonján, és megszólalt a trombitajel. A kölykök visszafordultak a céltáblákhoz és leadtak kilenc lövést. Amikor elkészültek, a mennyezet felé fordították és lezárták fegyvereiket. Kissy megnyomta a másik gombot, s most csilingelés jelezte, hogy indulhatnak a cserélők.
  – Jobb – mustrálta Nique a táblázatot. – Lőttél egy jó kört, egérke, de hosszú még a verseny.
  Claude vigyorgott.
  – Hosszú bizony. A végén úgyis fölötted leszek.
  – C-c-c!
  – Márpedig akkor is fölötted az igazi.
  Nique egy fojtott szitokszóval ledobta a puskáját és nekiugrott a srácnak. A többi kölyök választotta szét őket. Kissynek esze ágában se volt beavatkozni. Ennél sokkal több agresszivitásra lesz majd szükségük.
  Ehelyett közölte:
  – Nique-nek ezer pont büntetés a rendbontásért.
  A lány fölnézett rá, de nem szólt semmit, inkább lehajolt a fegyveréért.
  – Claude-nak pedig kétezer – folytatta Kissy, és rögtön be is írta mindkettőt az adatbázisba.
  – Hé, nekem miért…
  – Kétezer-ötszáz – közölte Kissy szívtelenül, és fölírta ezt is. – Később részletes magyarázatot fogsz kapni.
  S már trombitált is.

Claude-ot ebéd előtt kapták el a folyosón, Jennifer és Kissy ragadta karon, s belökték egy szobába, ahol már várták számonkérő arccal a D’Aubisson egerek, Nimby és Elke.
  – Nem tetsz nyomulódásod – emelt vádat a zseb rögtön.
  – Tessék?
  – Nem tetsz poén, amit Nique-nek lőgyakorlat közben, meg este is lefekvésben. Ez itt Jerry Alapítvány, ha nem tudsz. Itt nem így beszél lányoknek fiúk.
  – De hát én csak… játékból…
  – Akkor játssz valami mást – közölte Niala. – Ez nem jó játék. Máshol sem, hát még a Jerry Alapítványban, ami a gyerekmolesztálás ellen harcol. Amit csináltál, szóbeli molesztálás. Nique pedig még gyerek, csak tizennégy éves.
  – Ha tényleg „fölötte” találnának egyszer, letartóztatnának – tette hozzá Jennifer. – Tizenöt év a korhatár. Te már betöltötted; ő még nem. Úgyhogy fontold meg nagyon alaposan, mit teszel.
  Claude hallgatott.
  – Most nem elásunk kertbele – ígérte a zseb jóságosan –, de tudjad, hogy világon utolsó hely, ahol lehet tiszteléstelenül beszélni lányoknek, Jerry Alapítvány.
  – De tetszik… – jött egy halk válasz.
  – Mitszik?
  – Ő tetszik neki – felelte Niala. – És jobb módot nem találtál, hogy kifejezd?
  – Hát… próbáltam… már régebben is ezt-azt, de észre se vett.
  – Mennyire régebben? – kérdezte Kissy.
  – Két éve…
  – Akkor ő még csak tizenkét éves volt – kapta föl a fejét Vanessa.
  – Igen, én meg tizenöt. És? Egy ujjal se nyúltam hozzá!
  – A szívnek nem lehet parancsolni – sóhajtott Niala, és kinyitotta az ajtót. – Hagyjatok magunkra, egérkék.
  Elke ment elöl, de megállt az ajtóban.
  – Értek ám problémát. Én is szerelmes.
  – Úgy bizony. – Niala összeborzolta a vörös fürtöket. – Mégpedig életre szólóan és halálosan. Igaz, hogy háromhetente másik srácba.
  Elke a fegyvereihez kapott, de Niala kitolta az ajtón. A nyomában kisétáltak ők is, és Niala becsukta mögöttük.
  – Biztosan ad neki egypár hasznos tanácsot – vélte Kissy.
  – Igazából az én dolgom lenne – dünnyögte Nimby.
  Vanessa elnevette magát, de Kissy figyelmét nem kerülte el, ahogy a keze megkereste a kedveséét.
  – Szamár. Életedben egyszer csajoztál, akkor is olyan lányt csábítottál el, aki fülig beléd volt már esve régesrég. Ráadásul sokkal kisebbek voltunk, öt-hat centisek.
  Nimby eltűnődött. Kissy pontosan tudta előre, mit fog mondani, és tudta, hogy a kislány is tudja.
  – Szóval azt mondod, hogy többet kellene csajoznom?
  – Nehéz lenne, miközben lövöldözök rád – mosolygott a kislány, és odabújt az egeréhez.
  Kissy elégedetten elsétált társaival a konyhába. Vanessa és Nimby éppoly szerelmesek, mint régebben. Ami pedig a kölyköket illeti… ha nem lenne kicsit nagy a korkülönbség, egészen összeillenének. És egy év múlva már tényleg azt csinálnak együtt, amit akarnak.
  Nique elég világosan kifejezte, hogy ki nem állhatja Claude macsó poénjait. Ha leszokik ezekről, a kislány bármikor beleeshet. Már egeresedik. A fiú is. Ha pedig egerek egymásba szeretnek, az majdnem mindig végleges és visszavonhatatlan, a Jerry történetében eddig legfeljebb kilencvenhatszor fordult elő szakítás, abból egy Angélique és Pi, fejenként négy-öt eset Chantal és Jennifer különböző srácokkal, a többi Elke volt. Meg lehet még egy, ha Françoise a két pasija közül az egyiket lapátra teszi. De ezek mind mugli srácok, egérpár közötti szakítás csak az az egy volt.
  Ha tehát ezek ketten összejönnének, megvan az esélye, hogy életük végéig együtt maradnak és hathetente lesz egy fészekalja kisegerük. Ötven százalék. Vagy igen, vagy nem.

– Végül is negyvenre sikerült lealkudnom – számolt be Jean-Fran –, de csak mert semmit sem kérünk a felszerelésükből, mindent magunk viszünk.
  – Az ezer euró – hüledezett Molly.
  – Annyi, egérke – bólintott Kissy. – Majd hozzászoksz, hogy a Jerrynél minden drága, mert sokan vagyunk. Mikor jön a busz?
  – Még nem rögzítettük az időpontot. Az út félóra.
  – Szerintem legyen itt háromnegyed kilenckor – mondta Vanessa. – A holmit még ma táskákba rakjuk, nyolckor kelünk, bekapjuk a reggelit és surranunk. Éléskamrát találtál?
  – Miféle…
  – Amibe be tudunk lógni és kilopni a sajtot.
  – Étteremre gondol a kisegér – fordította le Kissy.
  – Ja, azt. Reménytelen. Errefelé kisvárosok vannak, nincsenek ekkora helyek. Ha az összes kölyköt fölveszitek kisegérnek, soha többé nem tudtok mind együtt étkezni.
  – Dehogynem. – Vanessa hetykén megvonta a vállát. – Ha bemegyünk, mindenki fölugrál a székére, kimenekül, miénk lesz a hely. Jól van. Lássuk csak. Hány kisfülű jön?
  – Az összes – felelte anyja –, nem gondolod, hogy nem nézünk meg titeket paintballozás közben.
  – Jó. Harminchárom. Kell fejenként legalább féltucat szendvics. Az mennyi?
  – Százkilencvennyolc – felelte Kissy.
  – Kösz. Ha egy egér egy perc alatt két szendvicset csinál, hány egér kell, hogy negyedóra alatt elkészüljenek?
  Kissy sóhajtott, és nagyon szerette volna, ha valaki hoz neki egy palacsintasütőt a konyhából.
  – Hét, egérke, de senki sem csinál meg fél perc alatt egy szendvicset, csak te.
  – Mostanra rég megtanulhattátok volna. Akkor mennyi idő kell hozzá?
  – Legalább egy egész perc.
  – Hát akkor tizennégy, sőt több. Elférünk ennyien a konyhában, nem?
  – De. És mikor eszünk?
  – Utána. Nyolckor általános macskariadó. Nyolc óra tíz perckor gyülekező a konyhában. Adjunk magunknak húsz percet a főzőcskére, fél kilenckor kész vagyunk, a szendvicsek egy részét megreggelizzük, a többi egyből megy dobozokba. Nyolc óra negyvenötre jöhet a busz, Jean-Fran. Kilenc tizenötkor ott vagyunk, negyedóra a kipakolás meg az ismerkedés a tereppel, fél tízkor fölszerelkezés, kilenc óra harmincötkor el akarom ejteni az első egeremet. Kérdés van?

Hogyne lett volna kérdés.
  – És mit rakjunk a szendvicsekbe? – kérdezte Nique. – Mert semmi sincs, ami ebben a hőségben kibírja órák hosszat.
  – Hűtőtáskába tesszük.
  – Még abban se nagyon – vélte Angélique –, elolvad a jég. És a hűtőtáskánk nem is elég nagy.
  Vanessa bólintott.
  – Igazad van. Vennünk kell egy hordozható hűtőszekrényt.
  – Mikor? – lepődött meg Nique.
  – Most. Mikor máskor?
  – Kicsit drága mulatság – mondta Jean-Fran.
  – No és? Nem ajándékozzuk a paintballpályának, hazahozzuk. Nem kér enni, és lesz egy remek hűtőnk, ha százával nyüzsgő egérkékkel megyünk hosszú bevetésre. Kell egy önként jelentkező, aki elmegy és megveszi.
  Apa egy sóhajjal föltápászkodott, Kissy pedig esze nélkül rohant a házba, a széfhez. Benyomkodta a számokat, kivette a kocsikulcsot, becsukta a széfet, kirohant, visító cipőtalpakkal fékezett, visszarohant, újra benyomkodta a számokat, kivette az alapítványi bankszámlához való bankkártyát is, megint bezárta a széfet és vágtatott apa után a kocsihoz.
  – Hát ezzel mihez kezdjek? – nézett apa a kártyára.
  – Oda kell adni a pénztárosnak – magyarázta Kissy buzgón –, ő beteszi egy gépbe, és…
  – Köszönöm, nagyon kedves, hogy fölvilágosítasz. De nincs hozzá kuratóriumi határozat, hogy megvehetem.
  Kissynek hirtelen lekonyult a füle.
  – Hát majd utólag jóváhagyatjuk.
  – Egyetértek. Akkor majd kifizettetem az alapítvánnyal, de most csak tedd vissza szépen azt a kártyát. Kinyitnátok a kaput, egérkék? – szólt apa a telefonjába.
  – Máris – jött a válasz.
  Apa beszállt a mikrobuszba és cincogott Kissynek, aki megint bezárta a kártyát a széfbe és visszaballagott az ebédlőbe, ahol a csapatot már szedelőzködés közben találta.
  Az első forduló végén Maverick vezetett kétezer-hatszáz ponttal, utána jött Molly kétezer-héttel, majd Michel háromezerrel. Ha nem javítanak a teljesítményükön – figyelmeztette őket Vanessa –, senki se kap jutalomfalatot, hiszen a céltáblák felét használták el, és mindenkinek több van az ötezer pont felénél. Úgyhogy célozzanak sokkal jobban, mint eddig.
  Hát jobban céloztak. Nique, aki a büntetés miatt a második helyről a hatodikra esett vissza, feltornázta magát a negyedik helyre. Claude, akit a büntetés a tizenegyedik helyre dobott, hetedik lett. Az első két helyen Maverick és Molly majdnem holtversenyt ért el: négyezer-nyolcszázhússzal nyert Maverick, Molly pedig csak harminckét milliméterrel maradt le. A harmadik Artu lett, négyezer-kilencszáznyolccal. A többiek már túl voltak az ötezren.
  – Szép munka volt, egérkék – hirdette ki Vanessa az asztal tetejéről; a második félidőben ő volt a biztonsági főnök. – Az első három helyezett jutalomfalatot kap, mert ötezer alatt végzett. Nique és Claude azért kap, mert a második fordulóban jelentős előmenetelt tanúsított, a többiek pedig azért, mert nálunk demokrácia van. Cin-cin!
  Az asztal széléhez lépett és le akart ugrani, de hirtelen ott termett az egere és leemelte, mint egy könyvet a polcról. Nem is engedte el egy darabig.
  De aztán kivágtattak valamennyien a parkolóba. Megjött apa.

A húszkilós dobozt Tom és Andreas emelte ki a kocsiból, bevitték az ebédlőbe és kibontották. Szép nagy gép volt, lehetett vagy fél méter mindhárom irányban. Ötven liter fért bele. Rögtön be is dugták és meghallgatták, ahogy duruzsol.
  – Jól van, egérkék – bólintott Niala –, mossuk ki és tegyünk bele valamit éjszakára, lássuk, hogy működik.
  – Palackokat – mondta a húga –, azoknak úgyis sok idő kell, hogy lehűljenek, és a nagy hűtőben alig lehet megmozdulni. Mibe került, Jean-Jacques bácsi?
  Apa rápillantott.
  – Ha ti valamit a fejetekbe vesztek, az nem szokott olcsó mulatság lenni. Hatszáz euró.
  Artu füttyentett.
  – Cin-cin – mondta a mikró. – Viszont van egy remek hűtőnk, amiben télen tanyát is verhetünk, avagy kisebb shindyket bele is lehet zárni.
  – Nincs rajta zár – figyelmeztette Molly.
  – De még lehet.
  – Hát te mit csinálsz, egérke? – tudakolta Pierrette Nimbytől, aki gondosan lefotózott egy pontot a készülék oldalán.
  – Lefényképezem a gyártási számot – volt a felelet.
  – Mi a csodának?
  – „Mi az ementálinak?” – tanította a fiú. – Ha ellopnák és megkerül, nekünk megvan a száma és bizonyítani tudjuk, hogy a mienk. Minden műszaki cikk gyártási számát lefotózzuk. A tábor után a kismacskáké is meglesz.

Vacsi előtt volt még idejük röpködni egyet, annál is inkább, mert Nimby elkészült a fotópuskával. A vezérlő egyik gombjának lenyomására a kamera által látott képet a gép rögzítette és azonnal elküldte a Jerry-hálózatnak. Ez shindymegfigyelés közben is hasznos lehet, de most harcra használták. Mindkét géppel lehet fotót lőni, de mivel a Discoverynek nagy előnye van, minden párosnak kétszer kell repülnie, öt percet mindkét géppel.
  Méghozzá csapatverseny lesz. Nimby csinált táblázatot a felületen. A kockákba a két géppel végzett repülésnél lőtt képek száma kerül, mínusz az ellenfél találatainak száma. Persze csak azoké, ahol a másik gép a célkeresztben van.
  Nem kevés időbe fog telni, hogy mindenki mindenkivel repüljön tíz percet. Több mint tizenöt óra a levegőben.
  Az első sorsolásnál François és Molly repült. A fiú kezdett a Discoveryn, és tizenhatszor lőtte le a kislányt, aki egyszer se tudta elkapni. A csere után azonban Molly huszonegy találatot vitt be, így ő nyert, bár egyszer a fiú is lelőtte még; négy pontot kapott. A program úgy van megírva, hogy egy másodpercen belül egy képnél többet nem csinál, vagyis sorozatlövések nincsenek, egy másodperc alatt pedig a másik gép bőven kikerül a célkörből. Ezért jó sokat kell forgolódni, sokkal többet, mint bármilyen más célú repülésnél, úgyhogy a pilóták kártyáit mindig félreteszik, és addig nem vesznek részt új sorsoláson, amíg ki nem pihenték magukat.
  A második páros: Nique–Suzanne, előbb tizenkilenc–három, aztán négy–húsz. Holtverseny. A versenybírók összedugták egérfüles hajpánttal díszített fejüket, és úgy döntöttek, hogy ha egyszer a táblázatba a győztes pontjait írják be, a veszteséivel csökkentve, akkor holtverseny nem lehet. Később újra meg kell mérkőzniük.
  A harmadik páros: Artu–Michel, tizenhét–egy, három–huszonegy. Michel nyert két ponttal.
  A negyedik páros Christian és Caroline volt. Christian eddig sem bizonyult nagyon ügyesnek a helikoptervezetésben, Caroline sokkal jobb volt nála, pedig ő sem tartozott az élbolyba. Nyolc–kettő, egy–tizenegyre, vagyis négy ponttal a lány nyert.
  A mai utolsó körben Maverick huszonnégy–hat, nyolc–tizenhat arányú győzelmet mért Yvonne-ra, s ezzel átvette a tabella vezetését. De hát még épp csak elkezdték.
  – Jól van, egérkék, menjünk csomagolni – mondta Niala.

A csomagoláshoz az is kellett, hogy overallt válasszanak maguknak, hiszen semmi értelme az egész készletet elvinni. Ha találtak megfelelőt, megjelölték, a betűjelükkel ellátott cédulát tettek a zsebébe. A ruhákat ötösével összekötötték és letették a parkolóhoz vezető folyosón a fal mellé. A többi holmi táskákba került, egy része nyomban a mikrobuszba: úgy döntöttek, hogy azt is magukkal viszik. Sok a holmi, és a busz raktere is véges. A hűtőszekrény is a mikrobusszal utazik, és egész nap benne maradhat, ha kell. Hisz van bent egy tartalék aksi, de be is vezethetik az áramot az épületből.
  Aztán megvacsoráztak, közben megnéztek egy filmet, ősrégit ugyan, de igazi egérnevelő hatásút, amiből a fejlődésben levő kisegér megtanulja, hogy a gonosz ellen akkor is lehet harcolni, ha a hócipőnk tele van az egésszel; valamint gyakorlati apróságokat, fegyvert szerezni az ellenségtől fegyvertelenül, egyenként hidegre tenni egy csapatra való elszánt gonosztevőt, és végül a vezérüket ledobni a Nakatomi-torony harmincharmadik emeletéről. Bármikor hasznát vehetik ennek a tudásnak.
  Lefekvés előtt Vanessa figyelmeztette őket, hogy nyolckor macskariadó.
  Senki sem vette szó szerint.

A kölykök már olyan jól haladtak a célbalövéssel, hogy mozgó célponttal is elkezdhettek kísérletezni. A város utcáin sétálva célba vettek minden macskát, akik eszük nélkül menekültek előlük, de ők lelövöldözték valamennyit. Az elejtett macskákat bedobálták a kocsiba, Vanessa azt mondta, rengeteg nagyszerű receptet tud hozzájuk.
  Senki sem számított bosszúra. Ám az egyik sarkon befordulva szembetalálták magukat a macskahaddal. Megszámlálhatatlan macska volt, az utca egész szélességében, késsel, puskával, géppisztollyal fölfegyverkezve, és hátrébb harckocsik álltak, rajtuk macskákkal. S mindezek fölé óriási tábla magasodott, kerek, piros szegélyű, benne nagyfülű, csúzlis kisegér, áthúzva.
  A két sereg farkasszemet nézett. Az egerek fölemelték csúzlijaikat.
  Ebben a pillanatban az összes macska kórusban nyávogni kezdett, olyan hangosan, hogy Kissy még azután is hallotta, hogy majdnem kiesett az ágyból.
  – Kivammivan?!
  A macskák kitartóan nyávogtak. Martin elképedve ült föl Kissy mellett.
  – A telefon…
  Ugyanekkor hang harsant a folyosón.
  – Macskariadó! Ébredjetek, egérkék, ránk tört a macskainvázió! Harminc másodperc múlva teljes menetfelszerelésben sorakozó!
  A két egér egymásra nézett. A telefonjaikból teljes hangerővel üvöltött a nyávogókórus, az óráikból is.
  – Ez mitől ilyen friss? – nézett Martin az ajtóra.
  – Alszik éjszaka…
  – De miért?!
  – Mert… mert… nem azt csinálja, amit alvás helyett kellene.
  – De hisz vele van az egere!
  – Ő is alszik…
  Közben fölvették a telefonokat és elnémították a szörnyű hangokat. Kint még mindig hallatszott Vanessa őrmester hangja.
  – Kimegyek – mondta Martin határozottan. – Elkapom és reggelit csinálok belőle.
  Kissy bólintott ásítás közben.
  – Jó. Csak öltözz föl…
  – Akkor már minek elkapni?
  Kissy megint bólintott, és óriásit nyújtózkodott, legalább tizenhárom centire.
  – Menjünk, egérke. Úgyse hallgat el, amíg nem vagyunk ott valamennyien.

Nem készültek el időre, túl nagy volt a tolongás a fürdőszobákban. Vanessa tíz percet engedélyezett a mosakodásra, de a lányok egy része csak a tizedik perc táján jutott be egyáltalán. A fiúk kevesebben vannak, náluk kisebb volt a zsúfoltság.
  Kissy nyolc óra tizennégy perckor ért a konyhába, ahol Vanessa már teljes iramot diktált. Mindenki egy-egy részfeladatot kapott és csak azt az egyet csinálta. Elke volt az, aki Kissy mancsába nyomott egy pohár kólát, aztán már tovább is lépett és töltött a következőnek.
  – Szia, egérke – nézett rá Vanessa –, te kapod a tojást, főzz meg ötvenet és karikázd föl. Menni fog?
  – Ha csőre nincsen…
  – Bízzunk benne, jó reggelt, egérkék, Claude, tied ott az a hosszú, szeleteld föl vékonyra. Molly, te kend meg azokat ott balra és add át Chantalnak, szia, zsebike, te is kenyeret kenj, abból a kupacból. Gyerünk, egérkék, mindjárt itt a cica!
  – És neki készítjük a szendvi… – Kissy gyorsan elharapta a mondatot, mielőtt fölbosszantja Vanessát és ő is két szelet kenyér között végzi. A keze már járt, telerakta a tojásfőzőket és bekapcsolta mindet. Amíg főttek, tálcát vett elő a szeletelt tojásnak és egy tálat a héjaknak. Aztán hideg vízbe lökte a tojásokat és nekik esett.
  Persze nem lettek készen időre a reggelivel sem, hiába hajszolta őket a kislány. A kölykök még nem találkoztak éjszakai sötétségben cicával, akinek világító szeme éhesen meredt volna rájuk, így az ismételt fenyegetés, hogy jön a cica, viszonylag gyengén hatott. Ők veterán egerek jól ismerték a cicát, csakhogy azt is tudták, hogy egy-két rúgással le tudják teríteni, így ők se féltek igazán. Ezenfelül pedig, ami még nagyobb gond volt, sok volt az üresjárat, a szendvicsekbe nem lehetett paradicsomot,kolbászt, tojást tenni, amíg azokat valaki föl nem szeletelte és át nem adta feldolgozásra.
  Végül is nyolc óra negyvenkettőkor hagyták el a konyhát négy óriási tálcával, amin a reggelijük volt, és abban a pillanatban beszólt Croizat úr, hogy megjött a busz.
  – Helyes – felelte Vanessa. – Jó reggelt, uram.
  – Jó reggelt – bólintott a gondnok mellett álló középkorú férfi –, indulhatunk?
  – Persze, megreggelizünk és megyünk.
  – De nekem mennem kell…
  – Nem kell – mutatott a mikró az egyik székre –, foglaljon helyet, reggelizzék velünk.
  – A főnököm azt mondta, siessek vissza, mert…
  – Nem ő fizet, hanem én! – csattant föl Vanessa. – Most eszünk, és kilenckor indulunk. Ha a főnöke egy szót szól, visszamondom az üzletet. Ne higgye, hogy nem találok tizenöt perc alatt három buszt. Leül és velünk eszik, vagy áll az ajtóban?
  – Hát… akkor már inkább elfogadom a kínálást…
  – Nahát akkor. Ha maga késett volna negyedórát és én csinálnék grimbuszt, annak lenne értelme, de én fizetek, én dirigálok.
  – Maga fizet? – telepedett le a sofőr. – Már csak hogy mert engem egy alapítványhoz küldtek.
  – Az én vagyok. Meg ő meg ő meg ő meg mi mindannyian. Kóstolja meg azt a lekváros szendvicset, eper, ízleni fog. Vanessa D’Aubisson.
  – Stéphane Böhringer.
  Vanessa kezében megállt a szendvics. Kissyében is. Az egész alapítvány megdermedt.
  – Valami baj van?
  – Hogy írja a nevét? – kérdezte a mikró.
  A pasas lebetűzte neki.
  – Vanessát is így hívták valaha – súgott Françoise –, csak ő franciásan ejti, maga meg németesen.
  – Nahát… nem gondoltam, hogy férjnél van.

Az út eseménytelenül telt – autóút, kétoldalt nagyrészt szántóföldek, apró falucskák. Annál izgalmasabb volt a megérkezés. A busz elejében ülők rögtön észrevették az ellenséget, s kézjelekkel lemorzézták a többieknek. Kissy is fölkészült a harcra. Ahogy az ajtók kinyíltak, egymillió fölfegyverzett kisegér özönlötte el az utcát, a jármű mindkét végénél fölfejlődtek alakzatba, és előreszegezett fegyverrel, hirtelen rajtaütöttek az ellenségen.
  Az ellenség azonban eleinte rájuk se hederített. Ketten voltak, az út mellett a fűben, az egyik hanyatt feküdt, a másik gyomrozta. Csak amikor elkészült a szakszerűen végrehajtott kibelezéssel, akkor néztek föl. Szemügyre vették a rengeteg föléjük magasodó egeret, s alighanem túl félelmetesnek találták őket, mert gyilkos és áldozata egyszerre ugrott föl és tűnt el a közeli bokrokban.
  A csapat elégedetten sétált vissza a buszhoz, ahol a többiek már javában rakodtak.
  – Hát ti? – nézett le Tom a kocsiból.
  – Legyőztünk szörnyű ellenségt máris – dicsekedett Elke –, elfutódtak rémülődve.
  – Igen? Kicsodák?
  – Két macskakölyök – vallotta be Chantal.
  – Igen? Lehet, hogy erősítésért mentek.
  Tom visszament a kocsi belsejébe, az alapítvány pedig ott állt balsejtelmektől gyötörve.
  – No mindegy – mondta Françoise –, jöhetnek akárhányan, bennünk egerükre találnak.
  – Nézzünk körül helikóról? – kérdezte Maverick. A gépeket persze magukkal hozták.
  – Jobb, ha nem sejtik, hogy gyanút fogtunk – felelte Kissy.
  Anne csak most szállt ki a mikrobuszból, telefonált. Meglepve értesült róla, hogy a csapat már túlesett egy összecsapáson, mivel persze a saját lánya rohant oda hozzá, hogy tájékoztassa, csakis a színtiszta igazságról, az elbeszélésben alig növelve a kiömlött vér és a letépett macskafülek mennyiségét. Kissy elkapott egy-egy szót, amiket megértett, és történetesen a Blut közte volt.
  Tizenhárom éves, de úgy játszik, mintha öt lenne. Intelligens, művelt kislány, de ez egy percig sem zavarja, ha a fantáziáját működtetheti. És közben a fiúknak a nyáluk csorog utána. A kölyköké is, Kissy megfigyelte már a vágyakozó pillantásokat, csak persze nem mernek próbálkozni, hiszen Elke mégiscsak tanár néni, hiába kisebb náluk.
  Mindazonáltal akármilyen lökött, jó lesz vigyázni a hormonjaival – meg a fiúkéival is.

Gyorsan kirakodtak a buszból és útjára bocsátották Vanessa németesen ejtett névrokonát. (Ez a név eredeti alakja, Anne fölvilágosította őket; ha a mikró valamelyik szülőjétől kapta volna, német származásáról árulkodna. De hát csak a névadójának, Richard Bohringer-nek vannak német gyökerei.) Aztán bemasíroztak és szemügyre vették a létesítményt egy barátságos fiatalember kalauzolásával. Legalább kétszáz kisegér szúrta ki azonnal a szép sorban álldogáló kisautókat, kétféle is volt, quad és buggy. Nagy autóversenyeket rendezhettek velük – akik már betöltötték a tizennyolcat és van B típusú jogsijuk. Mivel azonban a csapat legnagyobb részére ez nem állt, továbbmentek, s most meg mindenféle köteleket, szíjakat, kampókat, sisakokat találtak egy jókora teremben a falakra meg állványokra aggatva.
  – De hiszen ez sziklamászó-felszerelés – mondta Claude.
  – Hogyne – felelte a barátságos fiatalember, akit Pierre-nek hívtak. – Nagyszerű sziklamászóterepünk van, de fákra is lehet mászni.
  – Fára mászni – mondta Vanessa nyomatékkal – nem ilyen fölszereléssel kell.
  Minthogy még csak három és fél napot töltöttek Compiègne-ben, a kislány legföljebb féltucat fára mászott föl, de Kissy tudta, hogy különleges rejtőzködő tehetség kell annak a fának, amelyik a tábor végéig Vanessa-mászatlanul akar maradni.
  – Én – kapta föl Niala a telefonját, éppen Kissy mellett. – Szia, apa! Hogyan?! Nem ott vagyunk, eljöttünk paintballozni. Várj, mindjárt átküldjük, hol vagy most? Jó. Egérkék, kell egy útvonalterv Sceaux-ból ide, Cheesebookon apának, kaptok rá hattized másodpercet! Jól van. Nem, kösz, mindenünk megvan. Nem, az is van itt, legalább kettő. Oké, cin-cin! – Letette. – Idejön. Azt kérdezte, ne hozzon-e cicát.
  – Igent kellett volna mondanod – elégedetlenkedett a húga. – Kell az a kis testmozgás a kölyköknek.
  – Lesz testmozgás – felelte Niala. – Kedves Pierre, azt hiszem, mindent láttunk, ideje halomra lődöznünk egymást.
  – Kérem – felelte a házigazda. – Milyen szabályrendszert választanak?
  – Nekünk megvan a sajátunk.
  – Értem. Hát akkor én megyek is, ha bármi gondjuk van, megtalálnak a házban.
  – Köszönjük. Jól van, egérkék, szedjük elő a cuccot. Fegyverek, lőszerek, ruhák, barbecue-készlet.
  – Azt nem hoztunk – felelte Molly csodálkozva.
  – Annyi baj legyen – legyintett Niala. – Akkor nyárson sütjük meg az elejtett egérkéket.

Ehhez képest meglehetős meglepetést okozott, hogy Niala ruháján egész sor volt Molly világoslila találataiból. És a kölykök egyébként sem mind a tabella alján csoportosultak, bár az élbolyba azért nem jutottak be: Vanessa, Elke, Chantal, Françoise, Kissy, Nique, Martin, Claude, Niala, Molly, Jennifer, Angélique, Nimby, Maverick, François, Pi, Brigitte, Artu, Pierrette, Jacques, Christian, Michel, Caroline, Yvonne, Suzanne. Vagyis a tizennégy kölyökből öt maga mögé utasított legalább egy veterán egeret – Nique éppenséggel hatot is.
  Az összecsapás egyetlen óráig tartott, addigra lihegtek rendesen – bár Jean-Claude-ék jól választottak, a ruháknak jó volt a légáteresztése, nem sültek meg annyira. De jól kifáradtak, sokat ugráltak, bujkáltak az aljnövényzetben, és nemegyszer futva menekítették az irhájukat valamelyik társuk célzásra emelt fegyvere elől – hogy aztán nemritkán valamelyik másik társuk fegyverébe szaladjanak. Kissyvel legalábbis megesett, hogy egy fa mögül kibújva egyenesen beleszaladt Molly lővonalába, és ott is hagyja a fogát, ha villámgyorsan menekülőre nem fogja és át nem rohan egy másik fa mögé – ahol nyomban golyót kapott a gyomrába Vanessától. De olyan is volt, hogy egy bokorban lapuló egér – nem látta, ki – elől Elke próbált lopakodva elbújni, és Kissy kényelmesen kivárhatta, amíg a puskája csöve elé kerül, és három lövedéket eresztett bele. A kislány német nyelvű szitkokkal és egy golyóval válaszolt – de előbbieket Kissy nem értette, utóbbi pedig csak horzsolta a vállát, nem a ruháján robbant, úgy pedig nem ér.
  – Ügyesek voltatok, egérkék – pillantott Vanessa előbb a tabellára, majd a közelben levő kölykökre.
  – Jutalomfalat? – tudakolta Claude.
  Vanessa vállat vont.
  – Akit lelőttél, megeheted…
  – Egyszer téged is lelőttelek…
  – …ha meg tudod fogni.
  – Jó, kapsz két méter előnyt.
  – C-c-c – ingatta a fejét Vanessa. – Utolérni az egeret semmiség. Macskának is, shindynek is jóval hosszabb a lába, csak edzés kérdése, hogy jó gyorsan tudjon szaladni is. A neheze akkor jön, amikor utolérted. Nagy kérdés, hogy ki kit esz meg.
  – Ha az egyikőtök macska…
  – Akkor mindketten éhesek maradunk, mert az egerek nem esznek macskát. De shindyt annál inkább. Némelyiket már szeleteltük. Nos, egérkék, szerintem harapjunk valamit, aztán lássuk a következő fordulót.
  Javában rágcsáltak, amikor Georges taxija megállt a kapu előtt.

– Szépen haladnak, ahhoz képest, hogy milyen rövid ideje kezdtük – mondta Martin.
  – Még csak három teljes nap volt – tette hozzá Jennifer.
  – De már ügyesen lőnek – bólintott Françoise.
  – Repülik – vágta rá Elke.
  – Verekszenek – folytatta Kissy.
  – Persze zöldek még, de menni fog – mondta Nimby.
  – A morze még nem megy olyan jól – jegyezte meg Niala.
  – A mesterlövészi címtől is messze vannak még – szögezte le Vanessa.
  – És nem félnek a cicától – állapította meg Françoise.
  – Szeretik a sajtot – mondta Chantal.
  – Jókat tudik rúgjanak – helyeselt Elke.
  Georges nevetve hallgatta a sokszólamú cincogókórust, és barátságosan megbirizgálta Elke mindkét bal fülét, előbb a hajpánton levőt, aztán az igazit. Azaz hát van egy harmadik is, amit a hajpánt csak jelképez, de azt nem mindenki látja. Georges persze a beavatottak közé tartozik, ő látja az összes fülüket.
  A kölykök valamivel arrébb tárgyaltak valamit, de ők nem figyeltek oda, Georges-ot kérdezgették, hogy állnak a dolgai, csak közben a csapat egy része még az eddig történtek mesélésénél tartott. De valahogy mégiscsak eljutottak odáig, hogy a pilóta is szóhoz juthatott.
  – Nos, úgy néz ki, kitettük a pontot a végére. Szeptembertől beindul a gyártás.
  A kölykök is fölfigyeltek, ahogy a csapat körülugrálta Georges-ot és a Tom és Jerry főcímzenéjét énekelték.
  – Mi történt? – jöttek oda.
  – Georges-nak megalakult a cége – mesélte Kissy, szinte kórusban tucatnyi kisegérrel, csak kettő közülük apát mondott Georges helyett –, nemsokára gyártani fogják a találmányát.
  – Igen? Mit talált föl?
  Erre kis csend lett, amit néhány pillanat múlva Françoise tört meg.
  – Azt egyikünk sem értette még meg, de biztonságosabbá teszi a légi közlekedést.
  – Nahát – mondta Claude –, ez épp egybevág azzal, amiről mi beszéltünk. Arra gondoltunk, hogy ki kellene próbálni azt a sziklamászást.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Nem lehet – ingatta a fejét Vanessa.
  – Miért nem? Egész napra miénk a terep.
  – Az alapítványi kisegerek nem másznak sziklára.
  – Ez valami szabály?
  – Olyasmi – sóhajtott a mikró.
  – De miért?
  – Mert Kissynek tériszonya van.
  Kissy lassan a derekára csúsztatta jobb kezét.
  – Hát… akkor… ő ne jöjjön – nézett rá Claude. – De figyelj már, Vanessa, Artuval mi járunk egy klubba sziklát mászni, nagyon klassz. Ketten megtanítunk benneteket is.
  Elke fölcsattant.
  – Kisegéret nem kell megtanítunkni semmit is! Kisegér tud mindent!
  – Kivéve sziklát mászni – felelte Artu.
  A zseb morcos képet vágott.
  – Igen, kivéve – ismerte el mégiscsak.
  – Te döntesz – mondta Artu Vanessának.
  – Hogyhogy én? – A mikró csípőre tette a kezét. – Ez itt a Jerry Alapítvány, nem a hadsereg, nálunk nincsenek vezetők és beosztottak. Általában szavazni szoktunk, de arról nem szavazhat senki, hogy más másszon vagy se, csak egyénileg dönthetünk.
  – Oké – bólintott Artu –, akkor ki akar mászni?
  Vanessa fölemelte a kezét. Naná, majd pont ő nem. A zsebek is. És sorban a legtöbb egér, nem is, valamennyien. Mind a huszonöt.
  – De hisz neked tériszonyod van – nézett Artu Kissyre –, vagy nem?
  Kissy nem felelt, csak állt föltartott kézzel.
  – Nem, szó se lehet róla – lépett oda Niala, és többen is csóválták a fejüket.
  – Nem mászhatsz föl, egérke – jelentette ki Vanessa. – Tériszonnyal nem lehet.
  – Tudjuk, hogy hős kisegér vagy – bólintott Niala –, nem kell semmit bebizonyítanod, de tériszonnyal sziklát mászni szörnyűség, egérkínzás. Szó se lehet róla.
  Kissy csak állt föltartott kézzel, konokul.
  – Lefagyott – tippelt Françoise.
  – Nem fagytam le. Csak ha ti fölmásztok, akkor én is.
  Nimby megvakarta az orra tövét.
  – Kötözzük meg – javasolta.
  – Fegyver van nála – felelte kedvese.
  – Nekünk is van…
  – Igen – csattant föl a kislány –, és kint az utcán annak a két macskakölyöknek a családja csak arra vár, hogy mi egymásnak essünk! Jól van, egérke, te tudod, mit csinálsz. Mi ott leszünk. Mehetünk, irány fölfelé!

De nem azonnal indultak fölfelé. Alaposan ellenőrizték a mászófelszerelést, Artu és Claude elmagyarázta a használatát, aztán kicipeltek mindent a sziklafal tövébe és még egyszer ellenőrizték. Belebújtak a hevederekbe, szíjakba, csatokba, ejtőernyőkbe…
  – Nem, ejtőernyő nincs – állította Pierre, amikor Françoise reklamált.
  – Az csak akkor kellene – mondta Claude –, amikor már zuhanunk. Márpedig a Jerry Alapítvány kisegere sohasem esik le.
  Aha, gondolta Kissy. Kilencvenegynéhány órája van az alapítványnál, és már megmondja, hogy mit csinál és mit nem csinál a kisegér. Fog ez menni. Még néhány év, és a srác egérhadakat vezet majd dicsőséges rohamra, harckocsikon és vadászrepülőgépeken, a fejvesztve menekülő shindyhorda ellen.
  De legalábbis jól hangzik.
  Mollynak az volt az ötlete, hogy a tériszonyosokat – nem Kissy nevét mondta, hanem így többes számban, bár rajta kívül senki másról nem hangzott el, hogy tériszonya lenne – be kellene szíjazni szépen, sisak meg minden, és a többiek fölhúznák „őket”. Kissy még épp csak hogy megpróbálta elképzelni, amikor Claude már megrázta a fejét.
  – Nem, nem. Akkor lenne csak igazán tériszonyuk. Lehet, hogy ettől még nekem is. Ha saját magad mászol, egykettőre elmúlik – fordult most már egyenesen Kissyhez, akinek megmoccant a füle a sisak alatt. Hm. Ez az egér tényleg érthet ehhez.
  Amikor már mászott, még biztosabb lett benne. Mert tényleg nem volt tériszonya. Fentről kötelek tartották, azok ott voltak már korábban is, a sziklában pedig mindenhol kapaszkodók voltak, amiket jól meg lehetett markolni, s megvetni rajtuk a tappancsát. Lehet, hogy ez nem is hasonlít az igazi sziklamászásra, amikor a sziklafal olyan, amilyennek a geológiai véletlen százezer éve megteremtette, de sokkal biztonságosabb. Ráadásul…
  – Gondoljatok arra, hogy odafönt nincsen cica – mondta Françoise, amikor Kissy már egy perce mászott. Ötfős csoportokban indultak, Kissy az első csoportban volt, tapasztalt mászókkal együtt: elöl Claude, utána Vanessa, Kissy, Artu és Michel. Ha Kissy megcsúszik, két erős nagyfiú kapja el lentről, egy meg tartja fentről.
  – Ők is föl tudnak mászni ide – szólt le Vanessa.
  – De nem teszik, mert lusták. Figyeld meg, hogy egy darabot se fogsz találni odafönt.
  És tényleg nem volt fönt cica, bár ez csak később derült ki, amikor átmásztak a fal tetején és kilihegték magukat. Jókora tisztás volt idefenn, valamivel távolabb erdőcske kezdődött. Kissy mindenesetre közelebb húzódott a fákhoz, onnan legfeljebb medve jöhet, az meg nem bánt egeret. De a sziklafaltól azért jobb távol lenni.
  – Megint jön a tériszony? – érdeklődött Claude, figyelve Kissy araszolását.
  – Ööö… cin-cin…
  – Mondok én valamit, egérke. Szerintem neked akkor van tériszonyod, amikor mélység van a közelben, és nincs védelmed ellene. Gond nélkül fölmásztál hatvan méterre, mert be voltál szíjazva és négyen vigyáztunk rád. Enélkül tíz métert se vállaltál volna, de így nem volt gondod. Most viszont nincs rajtad felszerelés, ezért akarsz távolabb kerülni a faltól.
  – Lehetséges – bólintott Kissy, és tett még néhány lépést az erdőcske irányába. Végül is mi történhet? Itt van Vanessa is, ketten vannak fönt képzett harcosok, plusz a fal szélén hasal Pierre, aki nyilván ismeri a helybeli medvéket.
  De medve éppúgy nem volt idefönt, mint cica. A csoportok felmásztak és körülnéztek, fantasztikus volt a kilátás, az apró falucska és körülötte végeláthatatlan búzamezők. Aztán leballagtak a gyalogösvényen, ami helyenként olyan meredek volt, hogy inkább létrára emlékeztetett, de ez nem volt gond, rendszeresen másznak létrát, mert a hűtőszekrény alja elég magas, és még föl kell jutni az alsó doboz tetejére is, amiben a sajt van.
  Lent Kissy besöpört néhány elismerő vállveregetést, amiért ilyen jól bírta. De nem lett belőle nagy ünnepség, elterelődött a figyelmük: Françoise macskát fedezett föl egy faágon, az épület közelében. Fiatal cirmos volt, talán az egyik azokból, akikkel a kapuban találkoztak. Megnézte a fölfelé bámuló egérkéket, nem szólt semmit, folytatta a mosakodást.
  – Megint minket néz – susogta Molly, amikor továbbmentek, egy pillanatra visszanézve.
  – Aha – örült Nimby –, érzed a hátadon a célkeresztet, egeresedsz. A tábor végére ösztönösen keresni fogod az egérlyukat, bárhova mész.
  – Ti kerestetek itt egérlyukat?
  – Tapasztalt egérkék nincs nekünk szükség egérlyukre – jött a válasz Elkétől. – Elintézünk cicát, tiszta kézzel, ha kell.
  – Puszta kézzel.
  – Azzal is!

És mégis ejtettek el macskát. A második forduló csak öt-hat perce tarthatott. Kissy egy bokorban hasalva vette célba Nique-et, de még várt, mert nem volt elég nagy a látható felület. Ekkor azonban Kissy jobb füle irányából megjelent Molly, óvatosan átlopakodott két fa között – még nem vette észre Nique-et, Kissyt meg még úgy sem. Kissy felkészült rá, hogy mindkettőt lepuffantsa. Nique-nek kicsit el kellett fordulnia, hogy levadássza Mollyt, ezáltal már nagyobb felületet mutatott, de Kissy nem lőtt rá. Akkor Nique hangot ad és elriasztja Mollyt, akit Kissy ugyanúgy le akart lőni. Legfeljebb mindketten eltalálják; majd elfelezik.
  Molly kileskelt két fa közül, és abban a pillanatban golyót kapott Nique-től. Kissy felháborodva látta, hogy az ő lövése nem talált, a sárga folt a fa törzsén jelent meg. Gyorsan visszafordult, hogy lelője Nique-et, de ebben a pillanatban elsuhant előtte valami. Kissy zavartan elsütötte a fegyvert, de valószínűleg ez se talált. Nique-et már nem is látta.
  – Jaj, eltaláltam! – kiáltott föl ekkor Molly.
  – Mellé, egérke! – jött Nique hangja a zöldség közül.
  – De a macskát!…
  – Mi?…
  – Tűzszünet! – csattant föl Kissy, és megnyomta az óráján a gombot.
  – Tűzszünet, tűzszünet! – cincogták mindenfelől, és mire Kissy előmászott a bokorból, már föl is hangzott a csilingelés: mindenki megnyomta a gombot, biztonságos. Fölnyitott sisakkal gyűltek össze a tisztáson.
  – A macska… – magyarázta Molly falfehéren. – Egy pillanat alatt termett a cső előtt, már meghúztam a ravaszt, amikor megláttam. Eltaláltam!
  – Jó, jó, nyugodj meg – Niala átölelte a kislány vállát. – Hol találtad el?
  – A… a combját, azt hiszem.
  – Attól nem eshetett baja, viszont nyilván kitörte a frász, és azóta is rohan. Nem fogjuk viszontlátni, egérke.
  – De a festék…
  – Az méregezős? – tudakolta Elke.
  – Dehogyis – felelte Nimby. – Várjatok, utánanézek.
  – Meg kell mondanunk Pierre-nek – mondta Kissy.
  – Lesz rá alkalmunk, mert ott jön – biccentett Niala a ház felé. – Nyilván látta, hogy összegyűlünk. A macska még nem panaszkodhatott.
  – Valami baj van? – ért oda a fiatalember.
  – Nos, kedves Pierre – mondta Niala –, attól tartok, lelőttük a macskáját.
  – Igazán?
  – Igen. Természetesen vállaljuk a felelősséget és kifizetjük a tisztítószámlát.
  Pierre mosolygott.
  – És hol a macska?
  – Elbújódott – közölte Elke. – Lent pincébele vagy Dachboden, de inkább mégis valószínűs, hogy rohanni fogik egész délután és maga rátalál csak Amiens.
  Kissy később utánanézett, az hatvan kilométer innét.
  – Értem – bólintott Pierre. – Csakhogy az nem az én macskám.
  – A főnöké macskája? – Elke összecsapta a kezét. – Az paintball mesterlövő, egérkék, futás, tűnődés innen!
  – Nem – nevetett Pierre –, nem a főnöké. Nálunk egyáltalán nincs macska, valahonnan a faluból járnak át.
  – Paintballozni – csúszott ki Kissy száján.
  – Well, mice – szólalt meg Nimby –, a kapszulák tartalma természetesen nem mérgező. Főleg zselatin és polietilén-glikol… azt megtudtam, hogy embernek egy csomó golyót el kellene fogyasztania, hogy érezze a hatását, de macskáról nem derült ki. Mindenesetre annál rosszabb nem történhet, mint hogy egy darabig sokat fog szaladgálni.
  Kis csend lett.
  – De nem fog – derült föl a zseb. – Nem nyali le bundáját, mert itt lak faluban, tehát hazarohanta panaszkod gazdasszony. Faluban mindenki tud paintballpálya, tehát amikor néni meglát macska combikán világoslila festékes foltika, nem csodálkoz, tudja rögtön, hol járt macska és beállta játszani. Macskát teszi asztalra, hanyatt fektet, lehúz hasán zippzárot, lehúz bunda, meztelen macska becsavar pokróc, bunda kimosógép, szárazít, visszaöltözít macska. Addig macska feküd pokrócban és álmodoz Mollynak combikákról, krumplival.

Délután négyig még két fordulót csináltak. Macskát nem lőttek többet, csak egeret, de azt rengeteget. Az utolsó fordulóban néhány kisfülű is bekapcsolódott, Blanche, Tom, Jean-Fran és Andreas; addig csak nézték őket az emeleti megfigyelőből. Szerencsére hoztak magukkal további színeket is.
  Vanessa németül ejtett névrokona fél ötre volt megbeszélve, addigra összecsomagoltak, elbúcsúztak Pierre-től, aki hamarosan be is zárja a létesítményt, és vártak.
  Öt percig türelmesen.
  Tizenhat harmincötkor Vanessa előkapta a telefonját és fölhívta a fuvarcéget – a szállítást ugyan Jean-Fran szervezte, de Jerry-telefonról, így automatikusan bekerült a hálózati telefonkönyvbe.
  Nem vették föl, és a következő három percben egyszer sem.
  – Persze – csattant föl a kislány –, elmúlt négy óra, szépen hazamentek. Böhringernek meg talán lerobbant a busza, talán balesetet szenvedett, vagy csak föltartja egy másik fuvar, de nem tudja a számunkat.
  – Én megadtam… – mondta Jean-Fran.
  – A diszpécsernek – bólintott a mikró. – No jó, mindjárt tíz perc a késése, ennyit nem várunk a pénzünkért, induljunk.
  – Hogyan?
  – A mikrobusszal, minthogy csak az van. Ha mindent berakodunk, hány ülés marad?
  Beraktak mindent, és öt ülés maradt a sofőrön kívül.
  – Jól van – mondta Vanessa –, valaki vigyen haza öt kisfülűt, ők nem olyan edzettek. Nimby?
  A fiú máris mondta.
  – Huszonnyolc perc az út, oda-vissza egy óra, a kirakodással együtt.
  – Helyes, és mennyi surranva?
  – Négy óra negyven perc.
  – Tehát az út egyötödét megtesszük, mire visszaér a kocsi, telerakjuk egérrel és kisfülűvel, visszafordul, mennyi idő alatt ér mindenki haza?
  – Négy forduló kell hozzá – felelte Kissy –, de hogy mennyi idő, azt nem tudom, attól függ, mekkora utat teszünk meg két forduló között.
  – Ne is számolgasd, mert nem így fogjuk csinálni – mondta Tom. – Andreasszal helyet kérünk az első öt között, ketten pillanatok alatt levesszük a csatlakozókat, és elhozom a szörnyeteget. Leültök a padlóra, lassan megyünk, nem lesz gond.
  Egy sor palackot kivettek a hűtőből, föl fognak persze melegedni, de nem gyalogolhatnak harminc fokban ital nélkül; s az út mentén nem lehet arra számítani, hogy ráakadnak a cica tejes tálkájára. Ezzel foglalkoztak, amikor előjött Pierre és bezárta a kaput.
  – Hát maguk?
  – Elveszett a buszunk – felelte Jennifer –, hazamegyünk megkeresni.
  – Hová?
  – Compiègne-be.
  – Ezzel?
  Kissy nem hallotta a folytatást, a hátizsákjába pakolt. Csak fél perc múlva kapta föl a fejét.
  – Pierre-nek van egy nélkülözhető kocsija – jött oda Jennifer –, szívesen kölcsönadja.
  – Ma már nincs rá szükségem – mondta a pályagondnok –, igazából az se gond, ha csak holnap hozzák vissza.
  Vanessa bólintott.
  – Köszönjük. De akkor gondosan tegyük el egymás összes telefonszámát, mert nem akarok még egy ilyen történetet.
  Kicserélték a számokat, közben Tom el is indult anyával, Annéval, Blanche-sal, Ingével és Andreasszal, hogy minél előbb jöhessenek vissza. Pierre előhozta a kocsit, abba meg beült apa, Jean-Fran és Georges. És volt még egy hely.
  – Ki érzi fáradtnak magát egy kis gyalogláshoz? – tette föl Niala a kérdést.
  Senki.
  – Ki akar a lehető legtávolabb kerülni innét – kérdezte Françoise –, mielőtt előjönnek a lepuffantott cica rokonai, barátai és üzletfelei?
  Csend.
  – Senki se fél itt a cicától – közölte Nique karba tett kézzel. Bátor egér.
  – Sorsoljunk – mondta Nimby.
  – Nem, ne sorsoljunk – felelte Kissy, és fölkapta a hátizsákját. – Egerek vagyunk, együtt vagyunk, induljunk mind együtt.
  – Ez az – vágta rá Vanessa –, helyes a cincogás. Induljatok, Jean-Jacques bácsi, hathathathathathat!
  Apa indított, kinyúlt az ablakon és megsimogatta a mikró szöszke fürtjeit. A zöld Citroën elhúzott.
  – Amúgy – mondta Artu – a „hathathat” tevéknek való, és…
  – Kit érdekel? Gyerünk, egérkék!

Az út mellett haladtak a zöldön, libasorban; a sorrend időnként változott, csak ahhoz ragaszkodtak, hogy kölykök és zsebek ne maradjanak a sor végére. Hátranézve még látták a falu házait, amikor megszólalt a telefonból Tom.
  – Megvan a buszotok, egérkék.
  – Nem lep meg – felelte Jennifer –, egy busz nemigen tud köddé válni. Mi lett vele?
  – Lerobbant. Neuville közepén áll egy kereszteződésben, és két ürge handabandázik mellette csavarkulcsokkal. Vanessa névrokona meg ül az ajtóban és szomorkodik.
  – Jól van, apa. Hadd legyen még szomorúbb: mondd meg neki, hogy a fuvardíj felét visszakérjük. Ti meg menjetek csak, mindjárt ott vagyunk és félrelökjük azt a buszt az útból.
  Tom nevetett és megmondta. Ők pedig baktattak tovább. La Sucrerie-től La Neuville-Roy egy kilométer, nyugodt kisegértempóban húsz perc. Át a városon még egy kilométer, tíz perc plusz tíz perc, a kettő között öt másodperc bámészkodás a lerobbant busz mellett.
  – Legalább nem alattunk robbant le – mondta Claude.
  – Ha alattunk robban le, legalább valameddig elhozott volna – felelte Caroline.
  – Csak nem fáradt a kisegér? – kérdezte Françoise.
  – Nem, de ha választhatok tíz kilométer és húsz között, nyilván a tízet választom.
  – Rosszul teszed – szólalt meg Chantal. – Alapítványi kisegér akarsz lenni. Edzettnek kell lenned, tűrnöd a fáradtságot és a tűző napot.
  – Meg a sajthiányt – jegyezte meg Nimby, jogosan. Egy morzsa sajtjuk se volt, el is olvadt volna bármilyen csomagolásban.
  Neuville végén még egyszer megálltak, összelapították a kiürült palackjaikat, visszatették a hátizsákba és újakat vettek elő. Sok vizet fogyasztottak, mert nemcsak ittak belőle, hanem a sapkájukat is lelocsolták, elég gyakran, mert nagyon hamar megszáradt. Blanche a lelkükre kötötte.
  Négyszáz méter két szántóföld között egy zöld sávon, s elértek egy kis erdősávot. Ez azért kellemesebb volt. Forgalom sehol, gyalogos se, csak a mezőkön láttak egy-egy traktort a távolban.
  – Erre még macska se jár – jegyezte meg Françoise.
  – Hozjak? – kérdezte zsebtársa egy dzsinn buzgalmával, aki éppen most szabadult a lámpából és bármilyen kívánságot örömmel teljesít.
  – Nem, köszi. Nem igazán vágyom most szőrös, meleg élőlényekre. Esetleg inkább ha jegesmedvéd akadna…
  – Az is szőrös és meleg! – vágta rá egyszerre egész csomó kisegér. Kissy nem volt köztük, azon tűnődött, hogy nem jött rá eddig egyikük se, hogy a jegesmedve hideg állat, hiszen a sarkvidékről jön. Ha lenne itt egy, csak odaadnák neki a fölmelegedett vizüket, átöleli, lehűti, megvan a friss, hideg víz.
  – Hol vagytok, egérkék? – szólalt meg Blanche a telefonjaikban.
  – A prérin – felelte a kisebbik lánya. – Most riasztottál el egy csapat kengurut.
  – Sajnálom. Indulok vissza a mikrobusszal, hol találkozzunk?
  – Mondjuk Rouvillers környékén – felelte a nagyobbik lánya a képernyőt tanulmányozva –, az neked húsz-huszonöt perc, addigra mi is valahol ott járunk. Mi van a szörnyeteggel?
  – Öt percen belül mi is indulunk – jött Tom válasza.
  – Jól van. Neked máshol adunk randevút, mert lassúbb vagy, mint a mikrobusz.
  A távolságmérő közeledett a négy kilométerhez, amikor elérték a parányi Beaupuits falucskát. Itt helyenként némi árnyék is jutott. Átvágtak rajta és délnek fordultak. De ahogy kiértek a faluból, nem volt hol menni, közvetlenül az út mellett húzódott a vízelvezető árok.
  – Mindegy, megyünk az úton – mondta Claude, aki éppen az élen haladt. – Itt úgyse száguldoznak.
  Annyira nem száguldoztak, hogy egyetlen traktor jött szembe egész úton, amellett már ők se fértek el, a kerekek alá lógott volna a farkincájuk – hát átugrották az árkot, úgy várták meg, hogy elmenjen. A vezető integetve köszönte meg. Később már szélesebb lett az út, de sehol nem volt egyetlen fa sem, és a nap úgy tűzött, mintha déli tizenkettő lenne. Pedig fél hat volt, egy órája kutyagoltak.
  – Elértem Rouvillers-t, Grandvillers felé tartok – mondta Blanche.
  – Kövesd az 531-es utat, azon jövünk – felelte Niala.
  – Rendben. Nem sültetek még meg?
  – Hogy sültünk volna meg, amikor nincsen se cica, se serpenyő?
  – Persze, logikus. Grandvillers, jobbra fordulok.
  – Akár pihenhetünk is, egérkék – nézett végig Niala a csapaton –, anya egy kilométerre van tőlünk, rögtön itt lesz.
  – De csak tíz egeret vehet föl – felelte Molly. – Én nem akarok itt pihenni, itt megsülünk akkor is, ha se serpenyő, se cica. Menjünk tovább.
  – Jól van. Melyik legyen az a tíz?
  – Angélique egy kicsit fáradt – sandított Kissy a maxilányra, aki éppen ivott egy kortyot.
  – Jó. Nem is árt, ha magukkal viszik, Blanche nem tudja ápolni a harcokban megfáradt egereket, vezetnie kell. A többiek meg legyenek a kicsik, lássuk csak, Suzanne, Caroline, Yvonne, Brigitte, Molly, Maverick, Pierrette meg a zsebek, az kilenc, meg is van.
  – Tudod, ki a kicsi – szűrte a foga közt Françoise.
  – Hát például te kicsi vagy. Mi a gond? Azt hittem, szeretsz kicsi lenni. Ha jönne egy shindy…
  Óriási sóhaj sok száz pici torokból, ami nem is az örömé volt, amiért szemközt már látják a mikrobuszt, hanem a vágyakozásé.
  – Ha shindy jönne, elfelejteném a hőséget is – mondta Vanessa, és arcon loccsantotta magát egy adag vízzel.
  – Vigyázzatok a hideggel – szólalt meg Pi. – A kocsiban legfeljebb húsz fok van.
  A légkondi zúgása hangosabb volt a motorénál, ahogy Blanche megállt mellettük. Egérmancsok tépték föl az ajtót, s valósággal rájuk zuhant a hűtött levegő, fantasztikus élmény volt.
  – Ez jobb, mint baseballütővel shindyt verni – mondta Vanessa kis csend után, amit azzal töltöttek, hogy hörpölték a hideget. Némi tumultus támadt az ajtó körül, aztán Claude beugrott a kocsiba, kihozott néhány palackot és szétosztotta, a csapat egy része ezekkel hűtőzött. Közben Blanche kiszállt és megkerülte a kocsit, végignézett az arcokon.
  – Elég csapzottak vagytok, de úgy látom, mindenki egészben van. Mennyi vizet ittatok?
  – Negyedik palack – mondta Vanessa –, de legalább a felét magamra öntöttem.
  – Harmadik – mondta Kissy –, hasonlóképpen.
  A többiek is három-négy üveggel használtak el, összesen legfeljebb tíz literjük maradhatott, meg amit Claude hozott most.
  – Apa, merre jársz? – kérdezte Jennifer.
  – Most értem el Estrées-t.
  – Tíz-tizenöt perc alatt itt lehet – nézte Nimby a térképet. – Addig mi beérünk a faluba.
  – Jó, akkor keressetek nekem fordulóhelyet.
  – Vettem – bólintott a fiú, bár azt Tom úgyse látja. – Induljunk, egérkék.
  – Jól van – mondta Vanessa. – Ti tízen szálljatok be, mert a légkondi már fabatkát se ér, föl fog melegedni a kocsi. Mi meg menjünk.
  És mentek – de együtt. Blanche fölpakolta a lányokat, megfordult és lépésben jött mellettük hatszáz méteren át, be Granvillers közepébe. A dimbes-dombos utcácskák kereszteződésében afféle főtér lehetett, itt várták be Tomot, aki pillanatok alatt megjelent, a szörnyeteg valósággal megkettőzte a napfény erejét, úgy csillogott – és persze hangosabb volt, mint a falu egész forgalma, most legalábbis nem járt erre senki. Jennifer kilépett az útra és a szokásos kézjelekkel megállította a kocsit. Ezt az ajtót is föltépték, és innen is rájuk zúdult a kellemes, hűtött levegő.
  – Gyerünk befelé – mondta Tom –, aztán hátra, és üljetek a földre.
  A kocsi belsejét pillanatok alatt ellepték az egerek. Az ajtó becsapódott.
  – Mindenki megvan? – kérdezte mindenki mindenkitől, de mindenki megvolt.
  – Tom – mondta Nimby –, kerüld meg balra ezt a füves háromszöget és kijutsz a faluból.
  – Jól van. Indulok, Blanche, menj előre.
  És mentek. Negyed hétkor otthon voltak a turistaházban.

Paintball, hegymászás és hat kilométeres gyalogtúra után már nemigen vágytak shindyharcra. Lezuhanyoztak, megettek egy csomó vitamint, amit Blanche beléjük diktált, aztán rávetették magukat a szendvicshalomra, amit a kisfülűek gyártottak, mióta hazaértek. Jó darabig csak a rágcsálás hallatszott.
  – Tudod, Vanessa – szólalt meg Anne egy idő után –, én nem akarok beleszólni, ahogy a csapatot vezeted, de… meg tudnád mondani, hogy miért gyalogoltatok hat kilométert?
  A mikró fölnézett az asszonyra, nagy, tiszta kék szemekkel.
  – Én nem vezetem a csapatot, Anne. Aki éppen eldönti, hogy mit kell tenni, az vezet. De bárki beleszólhat. Gyalogolni… miért ne? Így legalább csináltunk valamit. Ülhettünk volna a paintballpálya kapujában egy órát, vagy körbesétálhatunk a falu összes utcáján tizenhatszor. Hűvösebb akkor se lett volna, és valamicske időt mégiscsak nyertünk.
  – A térkép szerint nyolc percet – szúrta közbe Nimby.
  – Az elég sok. A szörnyetegnek tíz-tizenöt perc is lett volna még, hogy elérjen La Sucrerie-be.
  – Kicsit világot is láttunk – mondta Jennifer –, és megmozgattuk a tagjainkat. A szádat nem csukod be többé?
  Kissy fölkapta a fejét, mert éppen csukva volt a szája, hiszen evett, de a kérdés kivételesen nem neki szólt – Jennifer Nique-re nézett, aki eltátotta a száját a telefonja fölött.
  – Nique?
  – Mi van? – kapta föl a lány a fejét.
  Nimby odafordult Kissyhez és elismerően vállon veregette. Kissy borzasztóan szeretett volna egy palacsintasütőt.
  – Új Kissynk született – örült meg Françoise is.
  – Egérke… – kezdte Kissy baljósan.
  – Csönd legyen, ti ott, a nagy fülekkel – mondta Angélique –, Nique, valami baj van?
  – Hát… azt hiszem. Tudod mit, olvasd el.
  Angélique átvette a telefont. Kissy gyanakodva figyelte, ahogy mozogni kezd a füle, aztán hátracsapódik. Pi odalépett mellé, rákukucskált a képernyőre, és az ő füle szakasztott ugyanígy viselkedett.
  Csak Nique szülei lehetnek azok. Kistestvére született, és valahogy macskának sikeredett. Vagy most jött meg Nique orvosi vizsgálatának eredménye, és allergiás a sajtra. Az apja új állást kapott egy rágcsálóirtó…
  – Elmondjátok nekünk is – kérdezte Vanessa –, vagy játsszunk kitalálóst?

Reggeli után indultak, a mikrobusz négy egérrel megy a bevetésre. Angélique vezet, Jennifer és Kissy lesz a harcoló alakulat, és Elke mint Mézescsupor. Nem kell több, a kiképzés nem szünetelhet órákra. Majdnem két óra az út, tizenegyre lesznek ott, de ez még korán is van, mert ebédszünetben lehet majd belógni. Útközben ráérnek megállni és venni egy fürdőruhát meg egy palacsintasütőt. A ruha a bevetéshez kell, a palacsintasütő pedig Nimbyhez, aki a lelkükre kötötte, hogy a ruha annyira kicsi és feszes legyen, amennyire csak lehet, persze kizárólag azért, hogy Mézescsupor annyira mézescsupros legyen, amennyire csak lehetséges. No persze. És Vanessa nevetett és megcsókolta, ahelyett hogy nyitott bicskával kergette volna végig a parkon.
  Maguknak nem tudnak jelmezt venni, azon rajta van a cég emblémája, olyat nem árulnak az üzletekben. De semmiség szerezni, ha már odabent lesznek, legfeljebb elkapnak két lányt és lehúzzák az egyenruhájukat, késsel, csúzlival is meg tudják őket fenyegetni.
  Hárman fognak besétálni, Angélique a kocsiban marad és felszáll a Discoveryvel, amikor indul az akció. Az épület tetejéről fog videózni.
  Kölyköt nem hoztak, még Nique-et sem, felismerhetik és megkérdezhetik, hogy mit keres ott, ha nem tagja a csapatnak. No meg ide tapasztalt egérharcosok kellenek. Elke viszont csak egy idegen arc lesz a sokaságban, a felnőttek nem ismernek mindenkit, a gyerekeket pedig Valérie már mind beavatta.
  Minden simán ment. Tizenegy negyvenkor értek a helyszínre, a jókora parkoló túloldalán álltak meg, az épületből nem is látszottak, volt köztük két busz. Először ők indultak Jenniferrel, a gazdasági bejárathoz mentek és szóltak Nique-nek, aki elküldte a megbeszélt jelet Valérie-nek, egy üzenetet a mobiljára: „Szia, talizzunk jövő héten?”
  Egy perc múlva résnyire nyílt az ajtó és kinézett rajta valaki.
  – Szia – mondta Kissy –, ti rendeltétek a pizzát?
  – Nem tudom, majd megkérdezem a konyhán – felelte Valérie, ahogy megbeszélték. A két egér besurrant, az ajtót becsukták.
  – Most nincs erre senki – mondta a kislány, de suttogva.
  Jennifer megszemlélte. Nagyjából akkora volt, mint Elke, és a dressze is egészen olyan, mint amibe a zseb ezalatt belebújt a mikrobuszban. Talán nem ugyanolyan árnyalatú piros, de az nem lesz gond, ezek nem egyformák, csak hasonlóak.
  Azért hozták Elkét, mert volt a csapatban egy elzászi kislány, ráadásul vörös hajú, aki nemrég kimaradt tőlük, és ővele sokat foglalkozott a mester. Hátha Elke is megtetszik neki, és már a fogdában kap uzsonnát.
  Valérie útmutatásával besurrantak a személyzeti öltözőbe, ahol egy lélek se volt, de nem is kellett leütniük senkit, egy csomó egyenruha lógott a fogasokon. Világosszürke ruha, sárga szegélyekkel és gombokkal, derékban kissé húzott, a bal mell fölött a cég emblémája. Egy asztalon találtak névtáblákat is, azt is ki kell tűzniük.
  Nem vetkőztek le, a vékony, rövid nyári holmi nem is látszik az egyenruha alatt.
  – Remélem, nem veszik észre, hogy eltűntem – mondta Valérie.
  – Mert akkor mire számíthatsz? – kérdezte Jennifer.
  – A mester megszid a lazsálásért, elmondja, hogy aki nem dolgozik, az nem ér el semmit, és az evés is munka, mert kell az erő. Már hallottuk százszor.
  – Hát lehet, hogy még hallod kétszer-háromszor – felelte Kissy –, de sokkal több nem lesz. Ha szerzünk bizonyítékot.
  Kötény is jár az egyenruhához, fehér, halványkék szegéllyel, jó nagy zsebbel. Ebben elférnek a fegyverek, fejenként két garnitúra, amik láttán Valérie nagyot nézett. A nadrágzsebben nincsenek jó helyen, útban van a szoknya, ha fegyvert kell rántani. Aztán a mellzsebükbe tettek egy-egy telefont, kitapintották a kamera helyét és belülről kiszúrták a ruhát kisollóval. Visszatették a telefont. Chantal visszajelzett, hogy lát, mindkét telefon tisztán veszi a képet. A másik oldalra jön a kitűző.
  – Hogy is hívnak minket? – vette föl Jennifer a tollat.
  – Louise és Anne-Marie – felelte Kissy.
  – Jó, melyikünk melyik?
  – Nekem mindegy.
  – Akkor tessék. – Jennifer odanyújtotta neki a Louise feliratú kitűzőt.
  – Szóval nem is ez az igazi nevetek? – nézett rájuk meglepve Valérie.
  – Hát nem – mosolygott Anne-Marie.
  – Hanem mi?
  – Amíg a pasi nem fekszik a tányéron, almával a szájában, neked se mondjuk meg. Nehogy elszóld magad. Bár igazából egyáltalán nem is kell beszélnünk, én eléd teszem az ebédet, te megköszönöd, kész. Mehetünk?
  – Mehetünk – bólintott Louise.
  – Bázis készen – mondta Tintin.

Épp jókor értek a konyhába, már megkezdték a tálalást. Őrájuk a kutya nem nézett oda, senkit sem érdekelt, hogy új arcok-e vagy régiek, megfogtak egy-egy tálcát, fölkapták és… majdnem orra buktak. A tálca őrült nehéz volt. Valahogy megbirkóztak vele, de Louise megfogadta, hogy ezt még leveri azon a pasason.
  Az étteremben annyi gyerek nyüzsgött, mint egy jobbfajta pöfeteggomba-óvodában. Valérie méretűek piros dresszben, két számmal kisebbek zöldben, a legnagyobbak kékben. Tényleg nem volt mind egyforma. Akadt néhány fiú is, azok két külön asztal körül csoportosultak.
  Louise lerakta a tálcáját az egyik asztalra, ahonnan érdeklődve nézett rá hat kislány.
  – Te vagy a…
  – Csitt! Egyetek és észre se vegyétek, hogy itt vagyok!
  Persze semmi se történt ebéd alatt, csak rengeteg tálcát hordtak ki, egész pontosan kettőt fejenként, aztán Anne-Marie a konyha felé menet intett neki és benyitott a mosdóba. Louise megiramodott és követte.
  – Jól van – fújtatott Anne-Marie –, itt kivárunk mondjuk negyedórát. Mit nézel, egé… Louise, talán cipelni akarod azokat a dögnehéz tálcákat?
  – Hát… nem. De a gyerekek…
  – Majd megeteti őket más. Nem fáraszthatjuk agyon magunkat, még verekedni is kellhet.
  – De ha ránk találnak itt…
  – Na bumm, legfeljebb kirúgnak az állásunkból.
  Nevettek. És vártak. Egy perccel később Mézescsupor jelezte, hogy megérkezett, besurran. Amikor úgy ítélték, hogy a tálalás a vége felé jár és visszalopóztak, beleskeltek az étterembe. Hamar megtalálták, mert nagy sárga csat volt a hajában, hiszen a fürdőruha alatt semmilyen fegyvert nem lehetett elrejteni. Ezért volt mindkét mininél dupla fegyverkészlet és tartalék telefon, hogy ha úgy adódik, az egyiket odaadhassák neki. Addig a csat a kése. Ki lehet húzni belőle egy tízcentis acéltűt, az este találták a turistaházban és beépítették ebbe a csatba, amit Croizat úr egy hölgyismerősétől kaptak. A hölgy férje csinálta a kis műhelyében, ahol Mézescsupor strandpapucsát is kipreparálta. A talpára ráragasztott egy fémlemezt, arra még egy gumit, hogy ne csattogjon; a szíjat pedig ügyesen átalakította, jobban tartja a lábát, ami most a rendesnél hátrébb van a két számmal nagyobb papucsban – vagyis a talp az ujja elé nyúlik, ha rúg, a fémlemezzel rúg, az ujját nem üti meg, de remélhetőleg olyan hatást ér el, mintha cipővel rúgna. Valószínű, hogy csak egy-két rúgást bír ki, és már annak is örülni kell, mert a ragasztást huszonnégy órát préselni kellett volna, de senki sem akarta elhalasztani az akciót, főleg nem ilyesmiért. Valérie kimondottan retteg már, hogy meddig fokozódhat ez az egész, mert a tábor kezdete óta egyre rosszabb, pedig csak szombaton indult, ez az ötödik napjuk.
  A mestert az ebéd vége felé látták először, valahol kijött egy ajtón, áthaladt az étkezőn és távozott. Középtermetű, már őszül a haja, de nagyon izmos, régi sportember, Mézescsupornak nem szabad egyedül harcba bocsátkoznia vele.
  Ebéd után a gyerekek szétszéledtek, volt egy szabad félórájuk. Valérie jelentése szerint ez az időszak nagyon veszélyes, a mester ilyenkor olvasgatni szokott, és megesik, hogy megakad a szeme valakin. Louise fedezte föl, az épület és a medence közötti gyepsávon feküdt nyugágyban és csakugyan olvasott.
  – Hé, te ott – harsant a főnökasszony hangja, amire Louise ösztönösen megfordult –, igen, kislány, te, gyere mosogatni! Te se lopd a napot – nézett Anne-Marie-ra, aki valamivel közelebb volt hozzá –, nem az a dolgod, hogy nézelődj. – Dehogynem, gondolta Louise. – Titeket nem is ismerlek, ki vett föl?
  – Jövök már – indult el Anne-Marie, és visszaintett Louise-nak –, akkor te föltakarítod?
  – Persze, máris megyek – bólintott Louise készségesen, és villámgyorsan elindult valamerre, hogy föltakarítson valamit, ami nem létezik, és remélte, hogy a takarítás is az ő dolga. Mert ha vannak takarítók is, azt egy másodpercen belül megtudja.
  De a főnökasszony nem szólt, és nem zavarta, hogy nem kapott választ a kérdésére, hogy őket ki vette föl. Louise kilépett a folyosóra, becsukta az ajtót és már surrant is. Anne-Marie egyelőre fogságba esett, de ő szabad, és nem fogják keresni, ha nem látják. Létszámon felüli. Végigsurrant a folyosón, búvóhelyeket és megfigyelőállásokat keresett. Ma egész nap szaladgálni fog, mert ha valaki menet közben látja, azt hiszi, hogy valahová tart, ahol dolga van.
  Észrevette Mézescsuprot a medencétől jó néhány méterre, a fűben ült. Nem szabad közel mennie a vízhez, mert a mesternek az is szokása, hogy csak rámutat a vízre és ugrani kell, vagy egyszerűen beledobja az embert. Márpedig a hajcsat alatt el van rejtve egy mikrofon, egy gombelem és egy rádióadó, a helikopterekhez való pótalkatrészek közül, mert telefont képtelenség lett volna odarejteni, akármilyen kontyot csinál Csupor a hajából. És ez a holmi nem vízálló. Ráadásul Csupor éppen úgy úszik, mint bárki más, és ha vízbe kerülne, azonnal kicsapnák. Mit keresne egy ilyen kezdő itt, egy profi úszótáborban, ahol a jövő bajnokait nevelik?

Csupor mikrofonja sajnos nem volt nagyon érzékeny. Ha kopog a hajcsaton, azt jól hallani, de a körülötte levők beszélgetését egy-két méteren túlról már nem. A vevő kint volt a mikrobuszban, Georges-nak sikerült összedugnia egy telefonnal, ami aztán közvetített a hálózatra. Éjjel kettőre járt, mire megoldotta, egy csomó kisfülű dolgozott, amíg ők aludtak, hiszen csak kipihenve szállhatnak harcba. Ha nem sikerült volna összekötni őket, akkor csak az maradt volna, hogy a vevő kap egy hangszórót, ami elé leteszik a telefont, de nem a kocsiban, mert a légkondit muszáj járatni, és a zúgástól nem hallatszana semmi. De máshol nem biztonságos, meghallhatta volna valaki, Georges ezért dolgozott fél éjszaka Croizat úr ismerőseivel.
  Louise fölszaladt az emeletre és elindult az ottani folyosón, fülében a konyhai és a medence környéki zajokkal. Észrevett egy nyitott ablakot, nicsak, ez éppen a mester fölött lehet. Odasurrant, kisandított. Tényleg itt ül…
  A mester már nem olvasott, éppen egy gyerekre mutatott.
  – Te, gyere csak ide!
  Piros dresszes kislány volt, alig egy méterre Csuportól, aki ekkor nem nézett feléjük, csak megvakarta a fejét, s Louise fülében máris kopogott a jelzés. IW UP AN, a shindy egy kislánnyal beszél. Csupor persze nem is sejti, hogy ő itt van a fejük fölött. Kivette a telefonját, elkezdett videózni. A kislány odament a mesterhez, nem túl készségesen.
  – Tessék, mester.
  – Hogy is hívnak téged?
  – Sylvie Blois.
  – Jó a mozgásod, figyeltelek. Sportolsz még valamit az úszáson kívül?
  – Teniszezni szoktam, mester.
  Louise hűségesen videózott percekig, amíg a mester kikérdezte Sylvie Blois-t eddigi sportpályafutásáról, bár tudta, hogy nincsen sok értelme. Valérie leírta, hogy ezek a beszélgetések ritkán tartalmaznak bármi olyat, amit érdemes lenne magnóra venni és fölhasználni ellene, csak a tekintete, ahogy mustrálja az embert, érezni, ahogy próbál a szemével a fürdőruha alá furakodni. Pedig volt már egy botránya, húsz évvel ezelőtt, de nem emeltek vádat, a család nem akarta. Hogy pontosan mi történt, azt a gyerekek nem tudják, de az egymást követő úszónemzedékek azóta adják tovább a történetet. Persze sokféle változatban, kiszínezve, úgyhogy nem is biztos, hogy igaz. Nyilván van valamilyen rendőri jelentés, de egyik ismerős rendőr se fogja megmutatni nekik, ahhoz sokkal több kell.
  A mester elengedte Sylvie Blois-t, aki elég sietősen odébb somfordált. Semmi fogdosás. De azt mindig négy fal között csinálta. Valérie-t már többször fogdosta, és még nyolc lány volt, akiknek tudta a nevét, ők azt is elmondták – egyelőre csak neki, Valérie-nek –, hogy mikor, hol, hogyan. Senki se tudta előre, mármint a gyerekek közül, hogy a mester is itt lesz a táborban, azt hitték, a másik mester jön, Michel bácsi, akit szerettek, róla senkinek nem volt fogdosós tapasztalata. Michel bácsi itt is van, de nem ő a főnök. A mester, Ladislas bácsi, akit Michel bácsi azzal jelentett be szombaton, hogy ő a legjobb, akit ő tanít, az bajnok lesz, és fogadjanak neki szót. Aztán a mester is tartott egy kis beszédet, amiben szerényen kiigazította Michel bácsit, nem lesz mindenki bajnok, csak aki a legkeményebben hajt és mindenben szót fogad neki, mert ő csak jót akar nekik. És van egy pálcája, írta Valérie a tegnap esti második levelében, azzal szokott rácsapkodni a lustálkodók combjára, fenekére, hátára, csak egyet-egyet, de éppen eléggé fáj és megalázó. Madame Juliette. Így hívják a pálcát. Ha elindul és ott felejti, csak csettint a nyelvével és azt mondja: „hopp, madame Juliette”, és akkor valakinek ugrania kell és utánavinni. Valérie azt írta, esténként azt tervezgetik, hogy egyszer darabokra törik madame Juliette-et, de senki sem meri megtenni. Vanessa visszaírt, hogy ők majd megpróbálják – biztosra azért nem mondta, mert ürügy azért persze kell hozzá.
  – Te mit ácsorogsz itt?
  Louise riadtan pördült meg. A főnökasszony állt ott, tőle két méterre, csípőre tett kézzel. Nagydarab, nagyszájú asszonyság. Louise villámgyorsan visszafordult és behajtotta az ablakot, ne hallatsszon ki semmi abból, hogy ők itt vannak.
  – Ez egyre rosszabb! Ahányan vagytok, annyifelé szaladgáltok, a rengeteg munka meg sehol! De én leveszem rólatok a kezemet, tegnap megmondtam, hogy mi lesz, ha nem emberelitek meg magatokat, hát tessék, ha nektek ez kell. Gyerünk a portára, fölveszed a fizetésedet, átöltözöl, tíz perc múlva nem akarlak itt látni, megértetted?
  Louise öt lépéssel átszelte a folyosót és benyitott a legközelebbi ajtón, amin a tizenkilences szám állt. Hálóterem, hat ággyal, katonás rend, tisztaság. Sehol senki. Visszalépett és karon ragadta a főnökasszonyt.
  – Gyerünk befelé – suttogta nagyon határozottan.
  – Hé, mit képzelsz te…
  Louise a nő arcába nézett.
  – Azt mondtam, befelé, és egy hangot se halljak!
  Betuszkolta a nőt a szobába, becsukta az ajtót és egy székre mutatott.
  – Üljön oda le és hallgasson, amíg nem kérdezem. Amikor megszólal, csavarja le a hangerőt. Nem kell másoknak is tudni, hogy itt vagyunk, világos?
  – Világos, hogy elment az eszed – sziszegte a főnökasszony. Louise lenyomta a székre és megállt fölötte.
  – Hogy hívják?
  – Nagyon jól tudod, hogy… – csattant föl a nő, de Louise kezében megvillant egy késpenge. – Hé, mi folyik itt?
  – Csak annyit kértem, hogy vegye le a hangerőt – mondta Louise vészjóslóan. – Hajlandó végre befogni azt a ronda nagy száját és rám figyelni? Én nem tudom, hogy magát hogy hívják, egy órája még azt se tudtam, hogy a világon van. Tehát hogy hívják?
  – Duroc. Ki a fene vagy te?
  – Köszönöm, madame Duroc. Eltehetem a kést anélkül, hogy elkezdene ordítozni megint?
  – Tessék.
  Louise eltette a kést és fölcsapta az igazolványát.
  – Jerry Alapítvány. Bűnügyi nyomozást folytatunk. Többen is vagyunk, magának nem kell tudnia, hogy kik. Nagyon kevés az időm, rövid leszek. Vagy együttműködik velem és tanúként hallgatják ki, vagy most azonnal megkötözöm, betömöm a száját és bezárom a szekrénybe, aztán letartóztatják bűnpártolásért. Nem tudok időt adni a döntésre, most azonnal kell a válasza.
  – Ez csak valami tréfa, ugye… nem, persze hogy együttműködöm, de hát milyen bűnügyről…
  – Erre nincs jogom válaszolni magának.
  – De te nem vagy rendőr.
  – Nem, madame Duroc, de ha sikerrel járunk, láthat ma még elég rendőrt. Ha meghiúsítja a tervünket, a fogdát is megismerheti. Most menjen vissza a munkájához és tartsa a száját. Ha bárki azt mondja: Jerry Alapítvány, tegye, amit mond. Minden világos?
  A nő bólintott. Louise visszabiccentett, aztán kirohant, föltépte az ablakot és lenézett.
  A mester nem volt ott. És Mézescsupor sem.
  Louise beleszólt a telefonjába.
  – India Alpha?
  – Oscar Kilo – jött Maci Laci szóbeli válasza azonnal.
  – India Whisky? India Echo?
  – Oscar Kilo, Oscar Kilo. Oscar Bravo Echo November.
  A medence északi oldalán? Louise kihajolt az ablakon, úgy figyelt, és mintha csakugyan látta volna a mester ősz fejét egy fa mögül kivillanni. A Discovery persze magasabbról néz, és nyilván más szögből is.
  – Uniform Alpha – nyugtázta a közlést, és ahogy elfordult az ablaktól, a főnökasszonyra esett a pillantása, aki értetlenül bámult rá a szoba ajtajából.
  – Mit néz, madame Duroc? Megmondtam, hogy menjen vissza a munkájához.
  Elindult a folyosón, de az asszony követte.
  – Várjon csak, kislány, Louise, vagy hogy hívják. Nem valami disznóság készül itt?
  – Milyenre gondol?
  – Nem tudom, de miért kellene elhinnem, hogy maga a jó oldalon áll?
  – Igaza van. Megmondom, mit tehet. Van itt olyan hely, ahonnan telefonálhat úgy, hogy nem hallják?
  – Persze, van nekem egy irodám.
  – Jó. Menjen oda, hívja föl az országos rendőr-főkapitányságot. A társaim perceken belül megmondják, hogy kit kell keresnie.
  – Dorville hadnagyot – szólalt meg a bal mellzsebéből tisztán és érthetően. – Hatvanegyes mellék.
  – Köszönöm. Hívja fel, madame Duroc, és semmi mást ne mondjon, csak ennek a szállónak a nevét. Ő már mindenről tud.
  Közben lementek a földszintre. A főnökasszony bólintott.
  – Meg is teszem, mérget vehet rá. – Elindult balra.
  – Madame! – szólt utána Louise. A nő visszanézett.
  – Nehogy valaki meghallja, hogy telefonál – mosolygott rá Louise barátságosan, kivillantva sajtevésen edzett fogait –, és meg ne próbáljon nekünk keresztbe tenni, mert úgy lecsukatom, mintha maga lenne Al Capone.
  S elindult jobbra.

A medencénél ekkor már sokan nyüzsögtek, nyilván kezdődött a délutáni foglalkozás. Louise csak ekkor fedezte föl, hogy több medencéjük is van. Kiszúrt egy kis gazdasági épületet a medence melletti térségen, odaóvakodott. Szerencsére nem volt bezárva. Benyitott és elrejtőzött egy sor polc között, amiken ágyneműk feküdtek takaros rendben.
  Csuprot csak akkor látta meg, amikor egy csomó piros ruhás gyerek beugrott a medencébe. Ő egy fa tövében üldögélt, jó öt méterre a víztől, és elég szerencsétlen arcot vágott. Bár valószínűleg fölöslegesen, mert a mester mindig fölfigyel a lógósokra.
  Anne-Marie-val időközben tisztázták hollétüket, ő most a főépület másik szárnyában volt, Louise felől nézve tíz óránál, túl a medencén.
  Mézescsupor azonban még jó félóra hosszat nem számított lógósnak, mások is voltak a medencén kívül. Amikor az előzők kijöttek és az újak elindultak a vízhez, a mester Csuporra is rászólt, de ő csak megcsóválta a fejét. A mester odajött hozzá, madame Juliette-tel a kezében.
  – Hát neked mi bajod? – Szerencsére elég közel jött, hogy a mikrofon hallja.
  – Semmi – felelte Mézescsupor.
  – Akkor meg indíts a vízbe!
  – Nem akarok – mondta Csupor.
  – Nem? Állj csak föl.
  Mézescsupor fölállt. A mester szemügyre vette. Elölről-hátulról.
  – Úgy látom, épségben vagy. Napszúrásod sincsen. Miért nem mész úszni?
  A medence felé mutatott madame Juliette-tel. Louise ekkor figyelt föl, hogy a medence még mindig üres, akik elindultak a víz felé, meg is álltak és figyelték a cirkuszt. Nyilván tudják vagy sejtik, hogy ez az az idegen kislány, aki…
  – Csak – felelte Mézescsupor. – Nem akarok.
  Valérie leírásából tudták, hogy a mester türelmes azokkal, akik például rosszul vannak, de a fáradtságot egyszerűen leküzdendő dolognak tartja, és az indokolatlan ellentmondás mindig kihozza a sodrából. Ezért választották ezt.
  – Mi az, hogy nem akarsz? – kezdett kiabálni a mester. – Ez nem kívánságműsor, ez itt egy úszótábor, ha nem tudnád! Aki lazsál, annak nincs itt helye! Indíts a vízbe!
  És rávágott a pálcával a kislány combjára.
  Mézescsupor jajdult egyet, aztán éktelen haraggal a mesternek esett.
  – Te megütöttél lábamot! – Két öklével apró, gyerekméretű ütéseket mért a meglepett mester mellkasára, aztán kitépte a kezéből a pálcát. Megsuhogtatta a levegőben, és rávágott vele a férfi combjára, de ezt már úgy, hogy csattant. – Nesze! Anyuka nem szólta, hogy nem szabadsz verni kicsiebbekt? Nesze még egy! Hogy képzelsz bottal verjed gyerekt?!
  Azzal a térdére tette a pálcát és egy mozdulattal kettétörte, majd mindkét felét még egyszer, és a négy darabot lendületesen elhajította, szétszóródtak a fűben.
  – Van másik botjad? – nézett föl kihívóan a mesterre, aki szabályszerűen leblokkolt. – Hozjad, összetörök azt is! De hátodon!
  Időbe telt, hogy a mesternek megjöjjön a hangja. Másik botja nem lehetett, hiszen még a gondolatot is lehetetlennek tartotta, hogy valaki olyat tehet, amilyet ez a kislány most. Madame Juliette fogalom volt a gyerekek körében. Ez a lázadás pedig példa nélküli, hiszen ő mindig fegyelmet tartott a gyerekek között. Most vagy rájön, hogy ez az egy azért merészelt föllázadni, mert neki a mester csak egy shindy, nem az úszás apostola – és akkor süthetik az egészet, vagy…
  De egyelőre nem jött rá.
  – Úgy látom, valaki ma bal lábbal kelt föl – mondta a baljós mosoly és a még baljósabb vicsorgás keverékével. – Legjobb lesz ezt nyugodt körülmények között megbeszélnünk. A szobámban. Ti várjatok meg itt – intett a többi gyereknek. Persze, mi sem természetesebb, hogy tíz gyerek csak úgy várjon őfelségére.
  – Anne-Marie? – szólt a mikrofonjába Louise.
  – Már úton vagyok a szobához – jött a válasz. – Berakok egy Oscar Tangót.
  – Vettem. Én még nem mehetek.
  A mester elhaladt Louise búvóhelye előtt a lázadóval, aki csodálatosképpen ellenvetés nélkül követte. Louise kivárt, aztán előbújt és végignézett a gyerekeken, akik még jobban megdöbbentek, mint a mester.
  – Ugye te vagy a…
  – Csitt! – emelte föl Louise az ujját. – Még nincs vége.
  – Az a kislány…
  – Igen, ő is.
  – A mester iszonyú dühös. Nem tudom, mit fog vele csinálni.
  – Én se – felelte Louise, már úton az épület felé. – De ha nem azt, hogy bocsánatot kér azért az ütésért, akkor lehet, hogy már csak a holnapi lapok címoldalán látjátok viszont.
  A mester és Margarita már eltűnt az épületben. Louise lenézett a mellette jövő kislányokra.
  – Egy jöjjön velem, hogy megmutassa, hol a szoba. De több ne, csendben kell lennünk.
  – Jó, én odakísérlek – mondta az egyik szőke, rózsaszín hajpántos.
  Beóvakodtak az épületbe és elindultak. Louise kis idő múlva ajtócsukódást hallott a fülében.
  – Bent vannak a szobában, igyekezzünk.
  – Honnan tudod? – kérdezte a szőke.
  – Mindent hallok, ami történik. – Louise elővette a telefonját. Csakugyan, két telefonról is volt adás a szobából, a mestert látta, amint helyet foglal egy széken.
  – Te maradj csak állva – közölte Csuporral, Louise az épületben található összes sajtot hajlandó lett volna föltenni, hogy nem a tiszteletlenség büntetéseképpen, hanem hogy legeltethesse rajta a szemét. Palacsintasütőt nem vettek, de Nimby kívánsága teljesült, az a fürdőruha tényleg nagyon feszes.
  Fölmentek az emeletre, ahol Louise Anne-Marie-t pillantotta meg, az egyik ablakmélyedésben állt a falnak támaszkodva és nézte az óráját. Persze neki most egy telefonja sincs, ha mindkettőt berakta a mester szobájába.
  – Innen odatalálok – fordult a szőkéhez. – Te menj csak vissza a többiekhez. Kösz.
  – Mit fogtok most csinálni?
  – Az attól függ, hogy a mester mit fog csinálni.
  – Irtó dühös. Szerintem most bármire képes, akár…
  Louise bólintott.
  – Akár még meg is erőszakolja. Reménykedjünk.
  Odament Anne-Marie-hoz, kivette a másik telefont a kötényéből, odaadta neki.
  – Nem kellene elbújnunk? Kinézhet a folyosóra, ha tényleg rá akar mászni Csuporra.
  – Jó, bújjunk el.
  A szomszéd szoba nem volt bezárva, bementek. Egyágyas szállodai szoba, láthatóan lakatlan. Leültek az ágyra.
  – Hallottad, hogy bezárta az ajtót? – kérdezte Anne-Marie.
  – Azt nem.
  – Én itt voltam a folyosókanyarban. Kulcsra zárta. Hátha tényleg letépi róla a fürdőruhát.
  Louise-nak fölcsillant a szeme. Ha megteszi, láthat meztelen lányt, még egyszer utoljára. Mire kijön, vénember lesz.
  A mester ezalatt a székén ült, hintázott a szék hátsó lábán és várt. A csenddel a kislányt akarja megfélemlíteni, és talán időbe telik elgondolni, miket műveljen vele. A felszolgálók csapatának két legmunkakerülőbb tagja már percek óta üldögélt a szomszédban, amikor a mester végre kegyeskedett megszólalni.
  – Hogy is hívnak téged?
  – Annie Habersetzer – felelte Mézescsupor.
  – Az egy szereplő A két Lottiból – vigyorgott Anne-Marie.
  – Annie. Aha. Mióta jársz hozzánk?
  – Egy hónapra.
  – Akkor talán nem is tudod, ki vagyok én.
  – De tudok.
  – Mit tudsz?
  – Te vagy mester.
  – Ennél többet?
  – Hívnak Ladislas Petit, rengeteg bajnokakot nevelted, te is sokszor bajnoktál úszni.
  – A nyelvet még gyakorolnod kell. Például hogy a felnőtteknek nem azt mondod, hogy „te”.
  – Szólítjalak „ön”, és Ladislas bácsi vagy mester?
  – Hát minimum.
  Csupor csípőre tette a kezét.
  – Majd ha nem veresz combamot bottal. Az fáj, tudsz? Fog kékülődni helye.
  – Mutasd.
  Csupor kicsit oldalt fordult, a combjára mutatott.
  – Itt. Érzek még jól.
  A mester kihúzott egy fiókot és kivett egy tubust. Nyomott belőle valamit a kezére és közelebb intette Csuprot, aki persze rögtön engedelmeskedett.
  – Kicsit hideg, de csillapítja a fájdalmat.
  És rányomta a kezét Mézescsupor combjára. Csupor sivalkodott.
  – Au, hideg tényleg!
  A két pincérlány egymásra sandított. Ugyanaz járt a fejükben. Aki rendes úton jár, nem kenegeti egy tizenhárom éves lány combját négyszemközt, méghozzá zárt ajtó mögött. De ennél sokkal több kell. Hátha meglesz az is.
  – India Alpha Uniform Romeo Oscar Mike – hangzott a fülükben. Maci Laci indul az épületbe. S már csapódott is a kocsiajtó.
  – Hotel Bravo? – kérdezte Louise a helikoptert.
  – Echo Juliet – felelte Maci Laci, hallatszott a hangján, hogy fut. Nyilván a tetőn van a gép, a vezérlő és a szemüveg meg nála. – Uniform Bravo Uniform India Uniform Quebec Oscar Lima.
  Hm. Segítenie kell kinyitni az ajtót. Végül is Angélique valamivel többet nyom náluk, de nem biztos, hogy annyival nagyobbat tud rúgni.
  A mester ezalatt bedörzsölte Csupor combját a kenőccsel, de az egyik telefon fölvette, hogy az ujja a fürdőruha alá kalandozik, a másik pedig azt, hogy közben a kislány szemébe néz. Csupor zavartalanul farkasszemet nézett vele. Ha a mester most fogna egy nagyítólencsét és belenézne a kislány pupillájába, sok-sok pici egyenruhát látna, autókat villogó lámpákkal, rácsokat.
  A mester jobban benyúlt a fürdőruha alá.
  – Nem ott fáj – közölte Csupor azzal a hidegvérrel, amivel az az ausztrál muki vett kézbe rémisztő állatokat és magyarázta, hogy azok mennyire veszélyesek.
  – Nem? – vigyorgott a pasas.
  – Nem. Figyelj, mutatlak valami, adsz ide másik kézt?
  A mester odanyújtotta a másik kezét. Csupor megfogta, elfordította, megcsóválta a fejét és másik irányba fordította. Azzal lehajolt és beleharapott.

A mester már dúlva-fúlva elcsörtetett a folyosón, amikor a két pincérlány kimerészkedett az odújából. Csuprot az ajtófélfának támaszkodva találták, roppant elégedett képpel.
  – Hallottatok ordításat? Haraptam jó nagyot mancsábele. Nem értetődött minden szó egészen, amit kiabálta, csúnya szavak? Az büntetendő szintén, ha kiabáli ilyen szavakokat olyan kislánynek, akinek nem nincsen elég nyelvtudás?
  – Fogd már be a szád – mondta Louise, és betuszkolta a gyereket a rejtekhelyükre. – Jól vagy, Csuporka?
  – Remekül. Ízlődött mesternek mancsa nagyon, bár elég szőrös, de én szeret Pfirsich is, és az is szőrös.
  – Az meg mi?!
  – Őszibarack – nevetett Anne-Marie.
  – Echo Papa? – kérdezte Maci Laci a hollétüket.
  – Echo Juliet Oscar Charlie Alpha Foxtrot.
  Emelet, tizenhatos szoba.
  – Maga kicsoda? – kérdezte ekkor egy férfihang.
  A három egér megdermedt.
  – Hejdó? – kérdezett vissza Maci Laci.
  – Azt kérdeztem, ki maga.
  – Heppla komme glokka borni gomp?
  – Nem ért franciául?
  – Franszi? Nini, mulliku.
  – English? Do you speak English?
  – Haha, tam glonto nikka bobi – kacagott Maci Laci, és alighanem továbbment, mert a folytatás már úgy hangzott, mint amikor elmenőben szól vissza az ember: – Ulla, ulla!
  Egy perccel később egy, majd két koppintás az ajtón, IA, és belépett Maci Laci. A hátizsákját letette az ajtóban és csak annyit kérdezett:
  – És most?
  Csupor vigyorgott.
  – Mesterbácsi nagyon-nagyon haragudós.
  – Te is az lennél a helyében, de nem azért jöttünk, hogy feldühítsük.
  – Most lehet kettőféleség. Bácsi elrohan orvos, kérni Injektion, mert hátha voltam elveszett.
  – Az fix, hogy megvesztél.
  – Vagy pedig dühös megharapkod kéz és elmaradt játék miatt, és keres másik lányot, berángatni szobájábele. Ahhoz nem kell neki sok, elég, ha valaki ügyestelenül ugródik vízbele vagy nem kicselezi cápát elég gyorsan. Ha velem csinálta volna játék, az csak némi fogdosás, szerintem, azt ekkora nagy sztárbácsi megúszi könnyen. De ráteszek nagy sajtos szendvicst, hogy ha most ilyen nagyon dühösön becipel lányot szobábe, akkor lány ledöntődik ágyon. Láttam telefonot eldugva sarokbele, csináljuk pornóóóóóóót!…
  Mégiscsak meg kellett volna venni azt a palacsintasütőt.
  Maci Laci elővette a vezérlőt és a videószemüveget, leült az ágyra és már mondta is:
  – A medencénél van, gyerekeket egzecíroz. Úsznak.
  – Vissza kellene menned, Csuporka – mondta Louise.
  – Persze. És szerintem hozjátok egy Uniform Maci Lacinak is. Jó volt marslakó duma pasival, de jobb, ha mozogódhat szabadon.
  – Igazad van – felelte Louise. – Engem már ismer a főnökasszony, legjobb, ha én megyek.
  – Jó, én őrzöm Csuprot – bólintott Anne-Marie –, Maci Laci, te maradj itt és figyelj Hotel Bravóval, te leszel a tartalék.
  – Vettem – felelte Maci Laci.
  Louise pontosan a főnökasszonnyal akadt össze a személyzeti részen, az öltöző közelében. Bement, a nő követte.
  – Fölhívta, akit mondtam? – tudakolta Louise, s körülnézett. Talált egy jókora lepedőt, az asztalra terítette.
  – Igen. Azt mondta, amit maga. Azt mondta, ne tévesszen meg, hogy maga nem rendőr, ez rendőrségi akció, és tényleg lecsukat, ha akadályozom.
  Jó öreg Dorville.
  – Jól mondta.
  A lepedőre fektetett egy egyenruhát, arra egy kötényt, és fölvett egy névtáblát.
  – Mondjon egy női keresztnevet, madame Duroc.
  – Miféle…
  – Bármilyet.
  – A lányomat Léonie-nak hívják.
  Louise ráírta a nevet a táblára, a kötényzsebébe tette, és nekilátott összehajtogatni a lepedőt a ruhával.
  – Mit csinál?
  – Még egy társunk érkezett a szállóba, neki viszem.
  – Tehát a maga neve nem is Louise?
  – De nem ám, madame Duroc.
  – Hanem?
  – Amíg tart az akció, senki se tudhatja az igazi nevünket. Elszólhatnák magukat.
  – Valamit mondhatna már erről az egészről.
  Louise a karjára vette a csomagot, s az ajtóból visszanézett.
  – Mondok. Mindenkinek érdeke, hogy sikerrel járjunk, a gyerekeké, a tanároké, a maguké. Csak hallgasson, mint egy cserép muskátli, madame.
  – Miért pont muskátli?
  – Csak.

Az edzés zavartalanul kezdődött, ahogy bármikor máskor, illetve ők persze még nem láttak ilyet, de a gyerekek arcán nem tükröződött semmi rendkívüli. De amikor Mézescsupor visszatért a medence mellé, a normális kerékvágás mégiscsak megakadt egy percre.
  – Te mit keresel itt? – kérdezte a mester barátságtalanul.
  Mézescsupor bólintott, ami erre a kérdésre semmilyen nyelven nem volt elfogadható válasz. A beszélgetést a melléképületből hallgatták le, ahol most Anne-Marie rejtőzött, de kiderült, hogy a résnyire nyitott ablak mögött elhelyezett telefon elég sokat elkap, ha a mester nem megy át a medence távolabbi részéhez.
  – Remélem, tudod, hogy a viselkedésednek meglesznek a következményei. Még ma felhívom a szüleidet és repülsz innét.
  – Hova repülődök?
  – Majd meglátod. Most tűnj el a szemem elől.
  Csupor átsétált a medence másik oldalára, megkerülte a mestert és leült néhány méterrel a háta mögött. A mester odafordult.
  – Mit keresel ott?
  – Mondtad én eltűnjek szemed elől. Nézel medence felé, akkor én szemed mögötte vagyok. Nem jó?
  A mester legyintett és visszatért a munkájához. Ők pedig vártak.
  Sokáig kellett várniuk, mert a mester lankadatlanul parancsolgatott a gyerekeknek, Csuporra már rá se hederített, és senki mást se hívott oda magához.
  – Fél kettő – nézett az órájára Léonie. – Szerintem együnk valamit.
  Louise bólintott.
  – Megkeresem a főnökasszonyt és ellopom tőle a kamrakulcsot. De csak sorban ehetünk, vigyáznunk kell Csuporra.
  – Persze. Ha már ott vagy, ebédelj meg, és tegyél félre egypár sajtmorzsát.
  Louise tehát megkereste madame Durocot.
  – Enni? Hát ebéd az már nincsen, de üssön össze maguknak valamit.
  – Köszönöm. Kinek fizessem ki?
  – Van egy pénztárosunk, vele állíttasson ki számlát a cégének vagy mijének.
  Louise bólintott; nem mondta, hogy készpénzben fizet, azt majd a pénztárosnak. Besurrant a kamrába, ahol szinte kizárólag félkész ételeket talált, és gyorsan munkához látott. Sült krumpli, csirke, valami egyszerű saláta. A csomagolásokat betette egy zacskóba, azt pedig a kötényébe, majd megmutatja a pénztárosnak. Talált zárható műanyag dobozokat, azokba rakta az ételt, mindenkinek külön, evőeszközökkel együtt az egészet tálcára tette – mert műanyag tálca is akadt, amit az is elbír, aki csak tíz centi magas –, aztán visszasétált az egésszel a társaihoz.
  – Mást találtam ki – közölte pincérlánytársaival, úton a rejtekhelyükre, az emeleti tizenhatos szobába. – A mester most úgyis a srácokat idomítja, ebédeljünk csak meg szép nyugodtan. India Juliet, Uniform Lima?
  – Pozitív – felelte Anne-Marie. – Uniform Papa India Echo, Uniform Romeo.
  Összegyűltek és megették az ebédjüket.
  – Kell kitalál valami mesternek csábításra – mondta Csupor tele szájjal. – Mézescsupor már próbálta mindenit. Mester nem buk Csuporba. Az azért elég nagy disznóság, nem tartani kicsi vörös nordnémet zsebeg… zsebcsuprot elég szexi, nem? Rúghatok ezért medence másik oldalára tökeit?
  – Nem – nevetett Léonie –, csak legyél kéznél, amikor befejezik az edzést. Sikerült beszélnem egy gyerekkel, az mondta, hogy háromkor tartanak szünetet. Hátha akkor több szerencséd lesz.
  – Azért az nem egészen igaz, hogy nem bukik rád – jegyezte meg Anne-Marie. – Ha még egy kicsit nyúlkál, már bilincs lenne rajta.
  – Nem csinálta tovább volna, ha harapom meg se is – csóválta fejét a kislány. – Láttam szemikéjén. Ez csak olyan teszt volt.
  – Miért haraptad meg?
  – Ízlődött, először is. Aztán meg fontos mutatni kemény Widerstand.
  – Ellenállást – fordított Anne-Marie.
  Igen, Valérie azt mondta, állítólag direkt ráhajt azokra a lányokra, akik ellenkeznek, mert nála a büntetésből alakul ki a szexuális közeledés. Hát Csuporra nem lehet panasza, megtagadta, hogy bemenjen a vízbe, összetörte a kedvenc botját, és még meg is harapta.
  – Muszáj ellenállni neki legalább tíz kiloohm – jelentette ki Csupor, ők pedig egymásra borultak nevettükben. – Csak akkor beleszeret gyerekt. Én akkor vissza is, hátha. Jó sebtikaja, kösz.
  – Sebtikaja – dünnyögte Léonie, amikor az ajtó becsukódott a kislány után. – Őrület.
  Evés után Louise visszavitt mindent, elmosogatott és megkereste a pénztárost, egy fiatal ázsiai hölgyet, aki nem sokkal nézett értelmesebben, mint a főnökasszony, de végül is összeadta a csomagolásokon szereplő tételeket, kiállította a számlát és átvette a pénzt.
  – Köszönöm, madame. Ne feledje a titoktartást.
  – De hát… akkor miért nem azután jött hozzám, amikor már nem kell titkolózni?
  – Nem tudhatjuk, mi lesz. Lehet, hogy félóra múlva autón kell üldöznünk a svájci határig.

De nem kellett. A mester háromkor elbocsátotta népét, átment a másik medencéhez, pár mondatot váltott a másik mesterrel, visszajött, egy-két gyereknek mondott valamit – bizonyára olyasmiket, hogy most jobban ment, most rosszabbul, a bal lábaddal jobban tempózz, de kívül voltak a hallótávolságon. Csak pár perc múlva ment oda Csuporhoz.
  – Öltözz föl és csomagolj össze. Michel bácsi fölhívja a szüleidet, hogy jöjjenek érted.
  – Nem tudik.
  – Hogy?
  – Van anyukám csak – tagadta le Johannt könnyedén –, és ő dolgoz most még egy hét Südamerika.
  – Nagyszülők, más rokon?
  – Senki. Ha kiteszed táborról irhabőrömet, csak állhatok utcán mint Verkehrszeichen.
  – Közlekedési jelzőtábla – mondta Anne-Marie, de ezt a mester persze nem hallotta.
  A mester fejcsóválva legyintett és otthagyta.
  – Hosszúra nyúlik a dolog – sóhajtott Louise, az ablakhoz ment és nyújtózott egyet. A tizenhatos szoba ablaka egy másik zöld térségre nézett, itt is voltak medencék, ez valami úszóknak való szálloda vagy mi. Mindenesetre monstre úszótábort tartanak, rengeteg gyerek, rengeteg víz, jó sok edző meg mindenféle segéderő. Miket lehetne itt művelni egy jó horgászbottal, jó csalival…
  De hát a csalijuk Mézescsupor, és a mester nem akar horogra akadni.

Fél három. Négy óra. Fél öt. A gyerekek úszkálnak, a mester levegőnek nézi Csuprot. Pedig egyszer már molesztálta, hiszen amit a combkenegetésnél csinált, az az volt, de ennél több kellene. Ezt megússza felfüggesztettel, még az állásából se teszik ki, hiszen sztáredző, bajnokok nevelője.
  Fél ötkor Tintin közölte, hogy ha hatig nincs eredmény, elindul egy új csapat, amiben Sziporka lesz Mézescsupor. Croizat úr kocsiját fogják elkérni, nyolc körül leváltják őket és hazamehetnek.
  – Könnyen lehet, hogy éjszaka bátorodik föl – mondta Anne-Marie.
  – Vercingetorix nem erről számolt be – felelte Louise.
  – Arról számolt be, amiről tud. Ha rossz volt a politikánk és Pitagórász elbátortalanodott a harapástól meg a bot összetörésétől, akkor lehet, hogy csak éjszaka jön meg a kedve.
  – De Csuporra fog kedvet kapni, nem valaki másra – jegyezte meg Léonie. – Tetszik neki. Van egy ötletem. Hívjuk vissza.
  Louise bólintott, kisurrant a folyosóra és kinézett az ablakon, amit Csupor mindig figyelt, és megvárta, amíg odanéz. Intett a kezével, röviden, hosszan. Kétszer röviden, megint hosszan. Aztán visszament a többiekhez. Két perc múlva belépett Mézescsupor.
  – Lámpámat dörzsölötte valaki?
  – Igen, Csuporka – felelte Léonie. – Arra gondoltam, hogy tűnj el egy időre a mester szeme elől.
  – Szeme mögötte vagyok, egész délután látok kétféle csak, mester feneke tíz métertől, mester feneke húsz métertől. Eltűnjek hovára és miért?
  – Ide hozzánk, és azért, hogy kezdj el hiányozni neki.
  – Gondolod? Le hogyha szülőimet nem tagadom, már hívta őket volna föl és hajíti kiscsuprot ki táborbelőle.
  – És nagyon el volt keseredve, amikor nem tehette?
  A kislány eltűnődött.
  – Hát nem. Semmit se elkeseredve volt. – Fölcsillant a szeme. – Hopppp-pá! Gondolsz kezdődik nagy beleszeretés kicsi vörös nordnémet Mézescsupor?
  – Hátha – nevetett Léonie.
  – Akkor nem lenne jó ötlet kicserélni – mondta Louise. – Most szóltak a Chip és Dale HQ-ról – magyarázta a meglepett csalinak –, hatkor elindulnának, hogy leváltsanak minket.
  – Rossz ötlet egészen – csóválta fejét a kislány. – Mi szereztünk már helyismerést, gyerekek meg személyzet megszokta arcikánkat. Inkább este megfogjuk shindyet és aludunk itt, ajándék szállodától, amiért kiszabadítuk őket.
  – Megszabadítottuk.
  – Lehet úgy is mondani.
  – És ha nem fogjuk meg?
  – Aludunk akkor itt még sőtebb! Mester bármikor éjszaka jöhet énekel Kiscsupor ablak alá, virágcsokréta, ráugor, megerőszakolít. Imádok Sziporka és nem szívesen elrabolok tőle ez az élmény, de nehéz lenne mesteret átszerelemesítődik másik csaliba most már.

Soha nem derült ki, igaz-e bármi a mester nagy szerelméből, amiről Csupor ennyire meg volt győződve. Hatkor a mester befejezte a napi edzést és bevonult a szobájába, ahol persze még mindig ott volt a két rejtett kamera, de nem kapcsolták be őket. Majd ha egy gyereket is behív.
  Ők egyelőre előbújtak, jártak egyet. Órák óta csak lapultak a búvóhelyeiken és őrizték Csuprot, akivel semmi se történt, amihez őrizetre lett volna szüksége, de semmi egyéb sem. Életük egyik legunalmasabb délutánja volt, és feltétlenül a legunalmasabb vadászatuk. Amit még hajlandóak is lettek volna elfogadni, ha a zsákmány kárpótolja őket – de ha zsákmány se lesz, akkor az egész napjuk kárba vész. És az éjszakájuk, hiszen itt maradnak.
  A gyerekek most már odajöttek hozzájuk, kérdezgették, hogy mi lesz a mesterrel, de ők csak sóhajtani tudtak: egyelőre semmi, van ugyan alapjuk egy feljelentéshez, de abból legfeljebb felfüggesztett néz ki.
  – A barátnőmnek tavasszal benyúlt a nadrágjába – mondta az egyik kislány.
  – A nővéremet megpróbálta lefektetni – mondta egy másik.
  – Az én nővéremet az ágyába is vitte – tódította a harmadik –, csak megzavarták őket.
  Ekkor legalább nyolc kislány vett egyszerre levegőt, de Léonie fölemelte a kezét.
  – Várjatok! Ennek most nincs értelme. Ha lesz vádemelés, akkor mondjátok el, hogy mi történt, de ne nekünk, hanem a nyomozóknak, és ne azt, hogy a barátnőtökkel meg a nővéretekkel mit csinált, hanem azt, hogy veletek mit. Mindenkinek saját magának kell elmondania, értitek? Lesz ott egy ügyvéd, akinek az a dolga, hogy kihúzza a mestert a slamasztikából, és ha másnak a történetét mesélitek, akkor neki van nyert ügye.
  Kis csend lett.
  – Jó – szólalt meg egy lány. – Én elmondom, hogy velem mit csinált. Egyenesen az ügyvéd képébe.
  – Én is – mondta egy másik.
  – Én is!
  – Én is!
  – Én is!
  – Oké, gyerekek, állj, állj – kérte Léonie. – Ezt először a szüleitekkel beszéljétek majd meg, aztán a nyomozóknak mondjatok el mindent. A mi feladatunk…
  Hirtelen éles, dallamos fütty hallatszott, és a lányok szétspricceltek, mintha ott se lettek volna. Léonie és Louise meglepve nézett egymásra.
  Az épület felől egy pasi közeledett, Louise-nak nem volt ismerős, fiatal, jó kiállású, úszónadrágban, strandpapucsban. Meglepve nézett Léonie-ra.
  – Nahát, maga itt dolgozik, pedig nem is tud franciául?
  Aha, gondolta Louise, és felkészült a harcra.
  – Tálalni, mosogatni minden nyelven ugyanúgy kell – közölte.
  – Ez igaz – felelte a pasi, és leplezetlen érdeklődéssel nézegette Léonie-t. – Én is tudok dolgokat, amiket minden nyelven ugyanúgy kell csinálni.
  – Például belelökni magát a medencébe? – érdeklődött Louise.
  – Éppen oda tartok. Nem kérdezné meg a barátnőjét, nincs-e kedve úszni velem egyet?
  – Azt kérdezi, nem nézhetne-e meg fürdőruhában – tolmácsolt Louise közönséges francia nyelvre.
  – Mondd meg neki, hogy ne kockáztasson, ha nem tud a víz alatt lélegezni – felelte Léonie.
  – Azt mondja – fordított Louise szolgálatkészen franciáról franciára –, hogy bármikor megjöhet a férje, aki kétszer akkora, mint maga.
  A pasi döbbenten nézett egyikről a másikra, aztán fejcsóválva továbbment és beugrott a medencébe.
  A két pincérlány olyan elégedetten nézett utána, mintha ők dobták volna bele.

Fél hétkor a bázis fölvetette, hogy ha Csuprot nem is váltják le, a többieket le lehetne. Louise meg se kérdezte Léonie-t és Anne-Marie-t, gondolkodás nélkül rávágta, hogy szó se lehet róla. Ha Csupor marad, ők is maradnak, amit együtt kezdtek el, együtt is csinálják végig.
  Ekkor éppen ő tartotta szemmel a mester ajtaját, a folyosó egy távolabbi részén őrködött. A többiek a gyerekekkel beszélgettek, adatokat gyűjtöttek a mester viselt dolgairól.
  Talán az ő kitartó elszántsága törte meg a jeget. Mert tíz perccel később nyílt az ajtó és kilépett a mester. Végigsétált a folyosón, bekanyarodott egy olyan épületrész felé, ahol Louise még nem is járt, és végigment egy újabb folyosón. Louise még a szandálját is levette, nehogy zajt üssön a lépteivel, és végig úgy ment, hogy egy pillanat alatt belépjen egy ajtón és eltűnjön, ha a mester hátranéz. De nem nézett hátra. Benyitott egy ajtón és belépett.
  Louise nyugtalanul ácsorgott a folyosón. Ha a mester most egyedül van odabent, s ő belép, azonnal észre fogja venni őt. Száz százalékos létszámnövekedést nehéz nem észrevenni. De ha ketten-hárman, akár tízen vannak, viszont abból egy se pincérlány, akkor is azonnal kiszúrják. Ha viszont nem megy be, akkor a mester őrizetlenül marad, első ízben a nap folyamán.
  Nesztelenül az ajtóhoz surrant és rátapasztotta bal fülét. Szerencsére az is elég nagy volt. Egy férfihangot hallott, nem a mesterét, a szavakat nem tudta kivenni, de eszerint legalább ketten vannak. Nem túl valószínű, hogy a mester bármilyen disznóságot követhetne el egy másik férfi jelenlétében, egyetlen beszámoló sem szól arról, hogy lenne cinkosa.
  Arrébb sétált, nem akart abba a vígjátéki helyzetbe csöppenni, hogy hirtelen föltépik az ajtót, neki meg magyarázkodnia kell, a fején egy púppal. De azt a helyzetet se szerette volna, ami viszont más műfajokban gyakori, hogy hirtelen berántják a szobába, és egy csapat baljós kinézetű, tagbaszakadt fazonnak kell elmagyaráznia, hogy ő igazán nem hallott semmit, nem látott semmit, nem mond el semmit, ő egymaga mindhárom legendás japán majom.
  Továbbsétált, kereszteződéshez ért. Befordult jobbra és a sarok mögé lapulva várakozott.
  Ez a legunalmasabb ügyük öt év alatt. Egész délután csak ülnek és várnak. Persze ha sikerül a gyerekeket megszabadítani ettől az alaktól, akkor megéri.
  Elővette a telefonját, benézett a felületre, van-e valami újság. A kisfülűek használgatták a Cheesebookot, a bázisról is fölraktak képeket, a kiképzés továbbra is halad. Megvoltak a mai helikós párbajok eredményei is. François–Suzanne: egy pont a lánynak. Brigitte-nek két pont Christian ellen, Caroline-nak kettő Yvonne ellen, Nique-nek három Artu ellen, Michelnek négy Jacques ellen…
  Megzörrent az ajtókilincs, Louise gyorsan eltette a telefont és elindult a kereszteződéstől távolodva. Ha a mester erre jön, utol fogja érni őt, elhalad mellette, és eszébe se jut visszanézni rá. Ha nem erre jön…
  A mester erre jött. Oda se pillantott a pincérlányra, ahogy eltolatott mellette, csak jóval később, az épület sarkánál nézett vissza, de akkor már oka volt rá. Nyilván megelégedéssel látta, hogy a pincérlány belép az egyik szobába, és leszólította azt a kék fürdőruhás lányt, aki vesztére összeakadt vele a folyosón.
  Louise legalábbis nagyon remélte, hogy leszólítja. Itt állt egy üres hotelszobában, három vagy négy folyosónyira a társaitól, és nem merte kidugni gombszerű orrocskáját, mert a mester esetleg még mindig ott kémlel. A telefonért nyúlt és értesítette társait, megadta a mester pillanatnyi pozícióját, amilyen pontosan csak tudta – és várt.
  Egy örökkévalóságba telt, amíg Léonie jelezte, hogy a Hotel Bravo észleli a mestert a folyosóablakokon át, abban a szárnyban, ahol a szobája is van. Louise fölrántotta az ajtót és futásnak eredt a néptelen folyosón.

Amikor a mester megérkezett a szobájához, senki sem volt a közelben, az egész csapatnak máshonnan kellett visszaérnie. Azt se tudták, vele van-e a kislány, ezért bekapcsolták a szobájában elrejtett Oscar Tangókat. Majd kikapcsolják, ha egyedül érkezik vissza.
  De a mester nem volt egyedül, ezt pillanatokon belül megtudták. Mert a lány megszólalt:
  – És ezt éppen itt a szobájában kell megbeszélnünk, mester?
  – Itt nem zavarnak minket – volt a válasz, ami alatt zörejt hallottak.
  – Persze ha bezárja az ajtót, biztos nem.
  Louise ekkor fékezett visító tappancsokkal a kanyarban. Lehet, hogy a kislány helyszíni közvetítésnek szánja, amit mondott? A gyerekek már tudnak róla, hogy a mester szobáját lehallgatják, de persze nem biztos, hogy pont ez a lány is ott volt, amikor ez elhangzott.
  Ki fog derülni.

A mester részletes és alapos továbbképzésben részesítette a lányt, akit Annelise-nek szólított. Elmagyarázta neki, hogy aki bajnok akar lenni, annak nagyon keményen kell dolgoznia, de ez nem elég, mert a többiek is éppen olyan keményen dolgoznak. Aki igazán elkötelezi magát az aranyérmekért folytatott küzdelemnek, az egész lelkével átadja magát a sport szellemének. És mondta, mondta, mondta. Egymással szemben álltak, egész közel, a mester bal keze a lány vállán volt.
  – Ennyi szöveg csak hogy letépni úszóruhát – dünnyögte Mézescsupor. Megint a rejtekhelyükön voltak, a mesteré melletti szobában.
  – A lány még ezt is kevésnek fogja tartani – mondta Anne-Marie.
  – De hát muszáj letépje úszóruhát rajta! Másképpen sehogy börtönbele kerülődik, és…
  – Csss!
  A mester keze most nem látszott. Lehet, hogy éppen a lány mellén van, de egyik kamera se volt jó helyzetben, hogy fölvegye. A lánynak még tűrnie kell egy kicsit.
  – Mit akar, mester? – kérdezte ekkor Annelise. A kérdés remek ötletnek bizonyult.
  – Megmutatom. Szépen levesszük rólad ezt a fürdőruhát. Ne ellenkezz, semmi értelme. Meglátod, jól fogod érezni magad.
  Léonie fölállt, nyújtózott egyet.
  – Én berúgom az ajtót. Te mellette fogsz állni, Csuporka, és azonnal bemész, kés legyen nálad, de csukva. Jobbra kerülj ki a lővonalból. Utánad bemegy Louise, balra. Anne-Marie figyeli őket a támadás előtt.
  A képernyőn ezalatt a mester elszántan küzdött, hogy lehúzza a lányról a dresszt. Annelise védekezett, de gyengébb volt.
  – Ne nagyon lövöldözzetek, a pasas csupasz bőrét érnék a golyók – mondta Léonie. – Kést is csak akkor használjatok, ha muszáj.
  – Sportember, kibír egy-két rúgást – jegyezte meg Anne-Marie.
  – Igen. Úgy kell rúgni, hogy ne bírja ki. Csuporka, ne feledd, hogy a szandid nem csúcsminőség.
  – Csupasz lábaimakval kirúgok fejekjeit fülkéi közül – felelte a kislány hetykén, de nem jutott idő megkérdezni, hogy szerinte a mesternek több feje is van-e. A dressz már hasig lent volt a lányról, aki minden erejével védekezett, a mester pedig egyre durvábban rángatta. Léonie kinyitotta az ajtót, kisurrantak a folyosóra. Louise eltette a telefonját, kést vett a kezébe, és az ajtó mellé lapult balról. Csupor jobbról, szintén késsel a kezében. Léonie és Anne-Marie szemben, a telefont figyelték.
  – Ledönti az ágyra – susogta Anne-Marie –, tíz másodpercen belül.
  Léonie bólintott. Még várt egy kicsit, a képernyőt nézte, aztán nekirohant az ajtónak és megpördülve óriásit rúgott bele. Louise elismerően bólintott, férfinak is becsületére válna egy ilyen rúgás. Ez a Jerry-kiképzés, minden jog fenntartva, té-em. Akárhol tart a mester odabent, ettől biztos, hogy félbehagyta.
  Léonie megint rúgott, most kisebb lendülettel, de a zárnak ennyi is elég volt, az ajtó feltárult. Csupor és Louise már bent is volt. A mester akkor ugrott föl az ágyon fekvő lányról. A sortja rajta volt – hogy még mindig vagy már megint, azt Louise nem tudta, az utolsó húsz másodpercet nem látta. De a lány meztelen volt és zokogott.
  – Mit művelsz te itt?! – csattant föl Mézescsupor. – Erőszakolod kislányot?! Levágok füledet rögtön!
  A mester arca lilább volt, mint bármilyen lila, amit Louise valaha látott. Orchideának is díszére vált volna. Lépett egyet feléjük.
  – Ne mozdulj – harsant Louise, odalépett hozzá, megragadta a vállát és a falhoz penderítette a pasast. – Kezeket a falra! Lábakat terpeszbe! Mint a filmeken, tudod.
  – Maguk rendőrök?
  – Nem, de ők is itt lesznek hamarosan.
  A mester visszafordult.
  – Hát ide figyeljenek! Nem tudom, kik maguk és mit képzelnek…
  – Sok szöveg – mondta Csupor, és megvillant a kezében egy késpenge. – Lány felöltöz. Te nem néz oda, falat bámulítod. Értem?
  – Értem, persze. Ki az ördög vagy te?
  – Igen – felelte Csupor nyomatékkal.
  Louise rávigyorgott. Szóval ő az ördög. Tudhatta volna.
  A lány felöltözött és elment, Anne-Marie támogatta.
  – Nézd ablakot – mondta az ördög. – Most hosszú időig csak ablakon mögött látsz majd világt. Szokjad.
  – Talán bizony le akarnak csukatni – mondta a mester gúnyosan.
  – Le bizony – felelte Léonie. – Megrontás, nemi erőszak kísérlete, gyermekbántalmazás, ráadásul mindezt úgy, hogy a gondjaidra van bízva mint edzőnek. Jó pár év kinéz ezért.
  – No persze – felelte a mester még gúnyosabban. – És akkor most mit teszünk?
  – Szépen megvárjuk a rendőrséget.
  – Szóval már hívták őket?
  – Igen.
  – És nem várhatnánk őket ülve, szemben egymással?
  – Dehogynem. Ülj csak le, érezd otthon magadat.
  – De ne ugráld – figyelmeztette az ördög.

A rendőrséget két egyenruhás fiatalember képviselte, de jött velük még egy ember a helyi erőktől, az, akivel Léonie marslakóul beszélt. Ő lépett be elsőként.
  – Mi történt, Ladislas bátyám, miért hívtad a rendőrséget? Jól vagy?
  – Egyáltalán nem vagyok jól – felelte a mester fölzaklatva.
  – Jó napot kívánok – léptek be a rendőrök. – Mi folyik itt?
  – Gyermekmolesztálás – felelte Léonie. – Ő a vádlott.
  – És ki a sértett? – A magasabbik rendőr tekintete Csuporra siklott.
  – Most nincs itt, kivezettük, hogy megnyugodjon.
  – Nincs itt – visszhangozta a mester. – Talán soha nem is volt itt. Ki látta? Maguk? Kik maguk?
  – Ez valami tévedés lesz – mondta a másik pasi. – Michel Rose vagyok, a mester tanítványa és munkatársa. Biztosíthatom önöket, hogy a mester soha nem tenne ilyen…
  – Elnézést – intette le az alacsonyabbik rendőr. – Hölgyem, lenne szíves először is igazolni magát? Az úr is, ha kérhetem.
  Léonie átadta mindkét igazolványát, az alapítványit és a hivatalosat is. A rendőr sokáig nézegette a Jerry-igazolványt.
  – Miért áll a kitűzőjén az, hogy Léonie?
  – Itt álnéven szerepelünk.
  – S mi ez az alapítvány?
  – Pedofil bűncselekmények földerítésével foglalkozunk.
  A másik rendőr közben átvette a mestertől az iratait, s bólogatva tanulmányozta.
  – Az urat ismerjük – mondta. – Köztiszteletben álló sportember. Soha semmilyen panasz nem volt vele kapcsolatban.
  – Most majd lesz – felelte Louise. – A gyerekek nem tűrik tovább a megfélemlítést.
  – Önöket viszont még nem ismerjük – folytatta a rendőr, ügyet se vetve a közbeszólásra. – Ez az igazolvány itt nem jelent semmit.
  – Még nem jártunk Montereau-ban – mondta Léonie. – Az alapítvány be van jegyezve, szabályosan működik. Ellenőrizheti.
  – Meg is teszem – bólintott a rendőr.
  – De ha az alapítvány nem is létezne, az se változtatna a tényen, hogy ez az ember majdnem megerőszakolt egy kamaszlányt.
  – Ezt mondják maguk – vágta rá Michel bácsi. – De senki sem látta! Nem kétlem, hogy percek alatt akár tucatnyi síró kamaszlányt tudnak idehívni, de mit bizonyít ez? Nézzék, uraim, maguk is tudják, hogy kicsoda Petit mester. Nála többet nem sokan tettek le a nemzet asztalára. Máskor is megesett már, hogy irigy emberek megpróbálták a nevét bemocskolni, akkor sem sikerült, hát most sem fog sikerülni. Mondok én maguknak valamit. Ezek a fiatal hölgyek nyilvánvalóan nem tartoznak a szállodai személyzethez, tehát jogtalanul tartózkodnak itt. Ha önökkel együtt most azonnal távoznak, akkor elfelejtjük ezt az egész ostoba ügyet, mindenki megy szépen a dolgára. Nem tagadom, örülnék, ha a sajtó nem szerezne róla tudomást, tudjuk, hogy milyenek. Ez az egész egy félreértés… a lányok néha összetévesztik az edzőjük iránti tiszteletet egészen más érzelmekkel, serdülőkorban ilyesmi előfordul, de megvan a tapasztalatunk, hogy helyén kezeljük a dolgot. Nézze, őrmester, ha ebből nyilvános botrány keletkezik, nem garantálom, hogy nem üti meg a bokáját, amiért sportéletünk egy ilyen kiválóságát nyilvánvalóan koholt vádak alapján hurcolja meg!
  – Hűha – mondta Mézescsupor. – Rendőr bácsiak lettek megfenyegetődve. Szabad ilyet törvényben?
  – Kislány, én nem fenyegettem senkit – mondta Michel bácsi, és a mutatóujjával megfenyegette Mézest –, csak elmondtam, hogy mi várható.
  – Megértettük, uram – felelte a magasabbik rendőr –, de biztosíthatom, hogy az ön szavai nélkül is ugyanarra jutottunk volna. Ha nincs bizonyíték, nincs vád. Minimálisan kell a megtámadott lány vallomása. Őt hol találjuk?
  Amíg beszélt, Léonie odasétált a sarokba, és egy kisasztalon néhány könyv mögül előhúzott egy telefont. Átnyújtotta a magasabbik rendőrnek, a kötényében levő másikat pedig a mesternek. Louise a sajátját Michel bácsinak adta, Csupor pedig a szemközti sarokban egy kis polcon elrejtett negyedik telefont adta át az alacsonyabbik rendőrnek.
  – Mit akarnak ezekkel a telefonokkal? – kérdezte Michel bácsi.
  – Csak nézjed mesterbácsinek arcát – felelte Csupor –, amikor megmesélek, hogy ezek telefonkák már itt voltak kettően, több órák óta, és van bennük remek mikrofon és kamera, és mindent fölvettek.
  A mester halálsápadt lett.
  – Jó, mi? Tudom csinálni néhány szóval arcát ilyen fehérnek. És most néződjünk meg utolsó egy percet, mielőtt betörődött ajtója szobának.
  Mintha varázsütésre, a telefonok képernyője egyszerre kivilágosodott, és a hang is megszólalt.
  – Ezt hogy csinálták? – kérdezte az alacsonyabbik rendőr gyanakodva.
  – A társaink hallanak minket a telefonokon át – felelte Léonie. – Távirányítással elindították a lejátszást. De figyeljük a képet!
  A mester nem figyelte a képet. Csak ült magába roskadva, kezében a telefon, de csak lógatta. Persze ő felvétel nélkül is tudta, mi történt.
  A rendőrök szótlanul nézték végig az utolsó egy percet. Michel bácsi is, de aztán kifakadt:
  – Ladislas bátyám, mondd, hogy ez valami… trükk vagy…
  – Uram – mondta a magasabbik rendőr –, azt hiszem, legjobb lesz, ha szerez a kollégájának egy ügyvédet. Monsieur Petit, attól tartok, velünk kell jönnie. Letartóztatom. Álljon fel és nyújtsa a kezét.
  És elővett egy bilincset, amitől viszont Michel bácsi arca lett lila.
  – Várjon már, őrmester. Csak nem fogja megbilincselni?!
  Az őrmester nagyon morcosan nézett rá.
  – Nem maga fogja megmondani, hogyan végezzem a munkámat. Ha az úr ártatlan, a bíróságon ki fog derülni, de most letartóztatom és beviszem a kapitányságra. Óhajt még valamit?
  – Nem… elnézést…
  De a leglilább akkor lett Michel bácsi feje, amikor Petit mester megbilincselve, két rendőr között végigbotorkált a folyosókon a kijáratig. Az összes folyosó tele volt gyerekekkel, akiket a többi edző, tanár, egyéb felnőtt hasztalanul próbált máshová terelni, ott voltak mindenhol, csak egy keskeny utcát hagytak szabadon a folyosó közepén, s amikor a mester, a rendőrök, Michel bácsi meg a pincérlányok elhaladtak, követték őket. A tömeg néma, lassú menetben vonult végig a folyosókon.
  – És most jól figyeljenek – szólalt meg Léonie nagyon hangosan, amikor átmentek az ebédlőn, ahol vagy féltucat edzőforma férfit láttak. – Az alapítványunk azzal foglalkozik, hogy felkutassa és rendőrkézre adja az ilyen alakokat, mint Petit. De nemcsak a szexuális bántalmazásra csapunk le. Petit bottal megütötte egyik társunkat, amiért külön pert akasztunk a nyakába, és így jár mindenki, aki hasonlót művel. Eljut hozzánk a híre – ahogy most is eljutott, és most már kapcsolatban maradunk azokkal, akiktől az információinkat kaptuk. Ne tegyék próbára a képességeinket. Ja igen. Melyikük Thomas Séchan? Üzenetet hoztam neki.
  – Én vagyok – felelte egy őszülő halántékú, kicsit kockafejű pasas.
  Léonie elindult felé, a gyerekek utat engedtek neki.
  – Egy volt tanítványod küldte az üzenetet – mondta közben –, akit egy félméteres deszkadarabbal vertél meg úgy, hogy azóta se megy többé uszoda közelébe. Az üzenethez kommentár is van, az az enyém. Az pedig úgy szól, hogy ha még egyszer megütsz egy gyereket, imádkozz, hogy meg ne tudjam, mert a világ végére is utánad megyek és kipüfölöm belőled a verekedhetnéket. Megértetted?
  – Na, ide figyeljen…
  Léonie fölemelte az ujját.
  – Nem vagyok rá kíváncsi. Amint látom, megértetted. Átadhatom magát az üzenetet.
  És tökön rúgta.

A gyerekek mintha megsokszorozódtak volna, mire kiértek a kapu elé. A rendőrök betuszkolták Petit-t a kocsiba és egykettőre eltűntek vele. A felvétel már ott van a kapitányságon, a vallomásokat megkapják postán.
  – Michel? – szólította meg Léonie a fiatalabb edzőt, aki kókadtan nézett a kocsi után a rengeteg gyerekfej fölött.
  – Tessék.
  – Te vagy az egyetlen edző, akit a gyerekek szeretnek. Rád bízom őket. Intézkedj, hogy Séchant meg a többi szadista disznót kirúgják. A gyerekek meg fogják mondani, melyik mit érdemel, csak beszélj velük továbbra is emberi hangon és figyelj a szavukra. És ne engedd, hogy megint ilyenek kerüljenek a céghez.
  – Én nem vagyok ám itt semmiféle főnök vagy ilyesmi – felelte a pasas kényszeredett mosollyal.
  – Nem baj, fotózd le, hogy milyen képet vág most Séchan, mutasd meg a vezetőségnek és mondd meg, hogy rájuk is ez vár, ha tovább gyötrik a gyerekeket. Mármint az új vezetőségnek. Elvárok egypár lemondást, miután ez az ügy kipattan.
  – Hátha nem pattan ki…
  – Michel, ha megpróbáljátok eltussolni az ügyet, az alapítvány maga gondoskodik a nyilvánosságra hozataláról, ezt megígérem neked. Általában mi is jobban szeretjük a csendesebb elintézést, de a gyerekek elbeszéléséből tudom, hogy mennyi disznóság zajlik nálatok, itt le kell buktatni mindenkit, akinek vaj van a fején.
  Beszéd közben kiszedett mindent a kötényéből és Anne-Marie kezébe nyomta, aztán lehúzta az egyenruháját és odaadta a legközelebbi kislánynak. Louise és Anne-Marie is követte példáját, s megint ők voltak Angélique, Jennifer és Kissy.
  Ahogy fölemelték a kezüket és intettek a gyerekcsapatnak, egyszerre kezdett kurjongatni valamennyi. Néhány millióan lehettek már akkor. A Jerry Alapítvány akciócsapata átsétált a parkolón, vissza a kocsihoz, de a gyerekek is mentek velük. Nagy nehezen elbúcsúztak mindenkitől és rávették a sokaságot, hogy engedjék most már menni őket – milliárdnyi integető gyerektől kísérve indultak el. Angélique a város szélén talált egy mellékutat, ahol nem volt forgalom, lehúzódott, s most már Mézescsupor is kibújhatott a fürdőruhából és visszaöltözhetett Elkévé.
  – Azt hiszem, megérte – mondta Angélique, és indított. – Ezek a gyerekek mostantól biztonságban úszhatnak.
  – Vagy nem úszhatnak egyáltalán – nevetett Jennifer –, mert nem lesz elég edző szabadlábon.
  – Nem egy nagy dráma – fitymált a zseb. – Úszódáshoz nem kell semmi edző, tanár, senki se. Úszódás nem sport, hanem muszájság, mint kaja vagy aludás.
  – Életszükséglet?
  – Aha, az az. Vagy úsz, vagy belefulladódik. Ilyen egyszerű.

Útközben beszéltek madame Faubourg-ral, aki ma este is mindent rendben talált, a gyerekek aludtak és még mindig kiscicák voltak, Macska pedig ébren volt és pontosan olyan morcos, mint máskor. Kegyesen elfogadta az ennivalót és visszament a srácaihoz.
  Még el se hagyták Montereau-t, amikor Johann telefonált a berlini szállodájából. Másolatot kért a pasas és Elke közös videófelvételéről, a hozzá való levelet már megírta, küldi az ügyvédjének. Büntető feljelentést tesz és kártérítésért perel, azt írta az ügyvédnek, hogy az egyesületet és a szállodát is vonja bele. Külön tétel lesz a fogdosás és külön az ütés azzal a pálcával. Az áll a levélben, hogy olyan összeget akar kiperelni belőlük, hogy az összes aranyérmüket el kelljen adni.
  Ez eléggé meglepte Kissyt, mert hát Annelise-t mégiscsak súlyosabb sérelem érte, de Johann kiolvasta a gondolatait és folytatta. Amikor Anne-Marie elment Annelise-zal egy másik szobába és a lány kicsit megnyugodott, megkérdezte Anne-Marie-t, hogy nincs-e nála telefon, fölhívhatná-e az apját. Csak az órája volt, mert a telefonok ott voltak a mester szobájában, de persze Compiègne-ben azonnal telefonáltak. Az apja felrobbant, azonnal rohant a szállóba, helybeli. Johann beszélgetést kezdeményezett vele, és kötöttek egy megállapodást, még amíg az apa a buszon ült. Összegyűjtenek mindenkit, akinek bántalmazták a gyerekét és hajlandó perelni, és elverik a port a mesteren meg a társulatán.
  Közben az első helyeslés is megérkezett, Julie nénitől, aki öt éve még nemigen tudta, hogy a netet eszik-e vagy isszák, de ma már ő is használja – igaz, csak a Cheesebookot egy Jerry-táblagépen. Azt írta, nagyra értékeli, hogy nem verték a pasast félholtra, bár meg is lepi a dolog.
  Elke sóhajtott.
  – Jó lett persze pedig volna. Amikor tapikolta kicsi Mézescsuporot, kiverhetődöttem összes fogóit, és mindenki láti felvételen, hogy miért, senki nem szólhat Kritik önvédelemi eljárásról. De akkor tovább semmi is nincsen, mester csinálít műfogsor, de nem Blanche persze, és szadizi tovább gyerekekt Märtyrer képpel.
  – Mártír – fordította nevetve Jennifer.
  – Kellett nagyobb disznóság elköveti. Csak mester trükkösebb kicsi zsebegérnél, mert nem őtet erőszakolíti, hanem nagyobb lányot, egész váratlanul, odaérünk nem is időben se, ha nem figyeli állandóan egy egér. Elég baj. Akartam én lenni ott, kíváncsien, hogy végül is milyen nehéz egy ekkora pasi, mikor ráfekszik kicsi egéret. Lapultam-e hátha volna rajzolt egérnek össze, mint Jerry? Akkor hozhat pincéregérmentőlánycsapat biciklipumpa és felfúj megint kicsi egéret. Vagy betesz képkeret és kiakaszt falon, ott hátha nem csinálik bajt.
  – Valahol majd letérek egy bevásárlóközpontnál – szólalt meg Angélique. – Egy egér bemegy ragtapaszért.
  – C-c-c – mondta a zseb. – Hároman édeskevés vagytok, hogy lefogni zsebikét. Egyszerűbb kérni zsebikétől, hogy fogja be szájáját, így ragasztós tapasz ára marad kasszában és mégis lesz autóban csend, unalmos, százhatvan kilométer hosszú csend. Be is fogok szájájamot, már csak másik dologt elmondok előtte, hogy kipróbáltam úszóruha szaggatásot is szívesen volna. Szerintem ragyogó érezés, amikor mohó pasi letép rólam ruha, szövet hátha szakad kettő, darabokká, én lecsukok nagy füleimeket, nehogy sérüljön Trommelfell, amikor előveszek tízcentis acélfegyver hajaimból és belenyomok shindymester husikájába, és elhúzódok ablak tőle, nehogy tegye kárt egérkebundáben lezuhanó üvegszilánkák, amikor mester üvöltése kitöri ablakt…
  Végigkarattyolta az egész utat hazáig, és több vért ontott ki szóban, mint amennyi a mester ereiben összesen keringhetett.

– Hát így megy ez, egérkék – mondta Angélique, végigtekintve az aulában összesereglett, áhítatos tekintetű kölykök félkörén. – Több óra hosszat leskelődtünk, halálra untuk magunkat, aztán pár perc alatt elkaptuk a shindyt. Nem volt verekedés, lövöldözés, semmi efféle, és mégis örülünk. Mert ez a muki nem bánt már gyerekeket. Ez az egyetlen, ami számít.
  Már túlestek a lelkes fogadtatáson, Vanessa vigyázzállásban tisztelgő sorfal előtt játszotta el az egérhimnuszt, aztán egymillió kisegér ugrott a nyakukba.
  – Volt néhány gondunk – folytatta a maxilány. – Kissynek és Jennifernek részt kellett venni a gyerekek ebédjének felszolgálásában, és mint tudjátok, a tálcák szörnyű nehezek voltak. Elkének órák hosszat kellett üldögélnie abban a feszes fürdőruhában, harmincfokos hőségben, és meg se mártózhatott, mert akkor kiderül, hogy nem tud versenyszerűen úszni. Az egérséggel ilyenek is együtt járnak.
  – Romantikusabb arra gondolni – vette át a szót Jennifer –, hogy laposkúszásban megközelítjük a gyanútlan shindyt, egy-két őrködő macskával hangtalanul végzünk, aztán előbújunk az árnyékból és szitává lőjük a pasast…
  – Tartsd meg az aprót, te mocskos állat – cincogta közbe Kissy.
  – …igen, természetesen vad hahotával, és még néhány tagbaszakadt, állig fölfegyverzett macskatestőrt is kinyírunk visszavonulás közben. De a valóság nem ilyen. Először ülsz, vársz, malmozol az ujjaddal és nem mersz ránézni a telefonod képernyőjére sem, mert mi van, ha pont akkor történik valami. Aztán ott állsz egy vénember fölött, akinek először a sértett dühtől vörös a képe, utána viszont a szégyentől, és már csak börtöncellákra tud gondolni. Persze a gyerekek lelkesedése, a díszmenet nagyszerű volt, de ez az első eset. Nemegyszer megesett, hogy nem is találkoztunk a molesztált gyerekekkel.
  – Az alapítványi kisegér nem is vár köszönetet – jegyezte meg Kissy –, vagy ha igen, nem a gyerekektől. Ha idejében érkezünk, a kisebb gyerekek nem is tudják, mitől menekültek meg. A köszönetet a szülőktől kapjuk, de sokszor velük se találkozunk.
  – Vörös hajú nordnémet kisegérke körülbelül már sejtett muki szándékakot, amikor egérek szabadulódítottátatok – mondta a zseb. – De később azért inkább jobban, egy-két évek múlva.
  – Nem is voltál még egér – mondta Nique.
  – Mindenki egér, akieket bántik rossz emberek – vágott vissza Elke. – Annelise meg Valérie is egér, meg többiek lányok ott vízi szállodáben, mert vén Schweinpasi fogdolódta őket. Füleikjük persze kicsiek még. Nem az számít.
  – Később nagyobb lesz a fülük? – kérdezte Maverick.
  – Igen. Nem! Nagy kisegérke füleket csak Jerry-kiképződés vagy hogyha voltak szüleidek genetisch valódi egér. Különben marad fülke kicsies, de mégis egér mindenki, akit bántódítanak, nem lényeges mérete fülkének. Sarki róka is róka, pedig vannak egészen kicsiek, nevetőséges fülekjeik, mert különben lefagyna nekik nordészaki jégmezős télben, bezzeg sivatagi róka – a kislány összecsapta a tenyerét –, hatalmas fülelők vannak neki fejején, őrület fantasztikusan hatalmasosak. Mert melegben pont nagy fülőke jó, legyezni hátáját vele. Jó lenne egyszer simogítani állatkertbele, csak hát sajnos minden kicsiebb állatot megesződik.
  – És ez vagy te – vigyorgott Claude.
  – Te is! Róka nem tudhati, hogy neked nem kinőttek még fülkéjeidek rendesen!

– A csúzli veszélyes, de a kés sok szempontból még veszélyesebb – jelentette ki Kissy, és fölvett egyet az asztalon fekvő bicskákból. – A csúzli messzebbről is hatásos, de a késsel sokkal súlyosabb sérülést lehet okozni. És bárki meg tudja tenni. Ha a shindy kicsavarja a kezedből a csúzlidat, kicsi az esély, hogy ért hozzá. De késsel vágni, szúrni mindenki tud.
  Kiugrasztotta a pengét.
  – De a késsel se csinálhatunk akármit. Kérek egy önként jelentkezőt, érvényes életbiztosítással, végrendelettel, aki már búcsút vett a családjától.
  Elke odakacsázott hozzá és érdeklődve fölnézett rá. Kissy az ujja hegyével gondosan célkeresztet rajzolt a kislány hasára, és markolatig döfte bele a kést.
  – Elke persze hősiesen állja a fájdalmat – kommentálta Kissy, a kölykök pedig vigyorogtak. – Egy shindy azonban most védekezne. Lehet, hogy kitépné a kést a gyomrából és ledöfne engem. Ez esetben nekem csekély vigasz, hogy ő meghal vagy súlyosan megsérül. A cél nem a shindy leterítése, hanem saját magunk védelme. No meg a társainké és a megtámadott gyerekeké.
  Kihúzta a kést, az asztalra dobta, s egy másikkal elvágta a zseb torkát.
  – A legtöbb shindy nem szereti, ha efféléket művelünk vele. Védekezik.
  Elke kivett egyet a Kissy kezében levő kések közül, és leszúrta vele.
  – Ezt viszont mi nem szeretjük – folytatta Kissy. – Ezért a Jerry Alapítványban a kések nem közelharcra valók.
  Az asztalra dobták a papírkéseket, aztán egy egérként pördültek meg, s a két méterrel távolabb álló deszkában koppant a valódi késük, ami addig a tokjában volt. A kölykök nagyot néztek.
  – A kést messziről kell dobni, már láttátok, miért. Gyorsan kell dobni, különben a shindy félreugrik, odajön és megver, vagy épp telefonál a többi shindynek.
  Kissy megint fölvette az iménti kést, s újra kiugrasztotta a pengét.
  – Az alapítványi kés borotvaéles. Annak kell lennie, mert a tompa kés lepattan a shindy vastag bőréről. – Másik kezével fölemelt egyet a gyűrött papírkések közül, és egy suhintással ketté… szerette volna vágni, de a papír csak elhajlott. Másodjára sikerült. – Nnna. – Becsukta a kést, betette a tokba, mindkét kezét föltartotta. – Egy: kihúzod a kést a tokjából. Kettő: kiugrasztod a pengét. Három: hátrahúzod, hogy lendületet nyerj. Négy: célzol. Öt: elhajítod úgy, hogy a kellő röppálya végén a hegye érje a deszkát, ne pedig a nyele. Számtani feladat: ha ezekre összesen egy másodperced jut, mennyi jut az egyes részfeladatokra?
  Csend volt, a kölykök nem számolgattak, a feladatot próbálták elképzelni.
  – A helyes válasz egy másodperc – felelte Kissy. – Mind az ötöt egyszerre kell csinálni.
  Ezzel megpördült, megvillant a keze, s a kés máris rezegve állt meg a deszkában.

A késekkel már nem csapatosan gyakoroltak. Négy deszkát állítottak föl a park végében, egymástól több méterre, és a mögöttük levő területet a fákra erősített kötélkordonnal lezárták. Egy-egy kölyök félórát gyakorolt egy egér felügyeletével, hat kést kaptak fejenként, hogy kevesebbet kelljen a deszkához sétálgatni. A többiek addig tisztes távolban a helikopteres párbajokat vívták.
  Most kicsit változtattak a sorsoláson. Hét kölyöknek még egyáltalán nem volt pontja, mert eddig még csak veszítettek, illetve Pierrette és Claude még nem is párbajozott. Ezért először azokat küldték kést dobálni, akiknek már voltak pontjaik, és csak a nulla pontosok közül sorsoltak – másodiknak, mert először is összeeresztették Pierrette-et és Claude-ot, sorsolás nélkül. Kő-papír-ollóval sorsoltak, Claude nyert, ő választhatott gépet az első menetre. Az Enterprise-t kérte. Őrületes párbaj volt, Pierrette rengeteg lövést adott le majdnem pontos találattal, Claude pedig nemegyszer úgy tudott kitérni, hogy volt alkalma megfordulni és visszalőni – huszonkilenc–nyolc lett az eredmény, de a lövöldözés még nagyobb volt, a versenybírók Pierrette-nek harmincegy lövését, Claude-nak kettőt utasítottak vissza, mert a célkereszt nem érintette a másik gép egyetlen alkatrészét sem.
  Gépcsere után Claude véres bosszút állt, az Enterprise tele lett golyó ütötte lyukakkal, harminckét érvényes találata volt, amivel szemben Pierrette még hatot vitt be. Így Claude öt ponttal zárta az összecsapást. Ez pedig komoly mennyiség, amikor a listavezető Mavericknek is még csak nyolc pontja van.
  A második menethez Artut és Jacques-ot sorsolták. Huszonegy–kettő, három–húsz: Artu két pontot szerzett.
  Még két párbajt vívtak ezen a délelőttön. Christian–François: tizenkilenc–öt, három–húsz. Aztán Yvonne-nak sorsoltak partnert most már azok közül, akik éppen nem dobáltak és kipihentek voltak, és Nique-et kapta. Húsz–négy, hat–tizenkilenc arányban Nique győzött, így Caroline-nal és Michellel holtversenyben hat pontja volt, a második helyen álltak a nyolcpontos Maverick mögött. De persze sokan még csak egyszer játszottak, kevesebb volt az esélyük. Igaz, Maverick is csak egyszer, és rögtön nyolc pontot ért el, de vajon meg tudja-e ismételni?
  Délelőtt már nem volt alkalma, a helikopterek hangárba kerültek, ideje volt verekedni egy kicsit. De ebéd után éppen másodiknak sorsolták ki. Az első páros Suzanne–Jacques, tizenkilenc–egy, kettő–huszonegy, aztán jött Artu–Maverick, a jelenlegi első helyezett és az utolsók egyike. Senkit sem lepett meg, hogy Maverick nyert – de csak két pontot szerzett.
  Itt tartottak, amikor a telefon ismeretlen számot jelzett. Niala vette föl.
  – Én! Igen, mi vagyunk. Nicole D’Aubisson. Igen?! Jó, csak rajta. Hogyne lenne. Átküldöm a számát SMS-ben, jó lesz? Kérem. Visszhall!
  Nyomkodott párat a telefonon, aztán elrakta.
  – Egy ügyvéd. Elküldtem neki Brigitte számát, testi sértésért perel minket.
  – Melyik shindy? – kérdezte Vanessa.
  – A tegnapi, akit megrúgott a nagyfülű különítmény.
  – Nem volt nagy rúgás pedig – mondta Kissy.
  – Úgy látszik, neki elég volt egy perhez.
  – Pereljen – mondta Angélique –, aki azt a rúgást küldte, maga is fontolgat ezt-azt, pedig húsz éve volt.
  – Ennyi idő után aligha perelhet.
  – Viszont nyilatkozhat a sajtónak, és az ipsére egykettőre rászakad a showbusiness. Mi a baj, egérkék?
  Kissy visszafordult a kölykökhöz, akik aggodalmas képpel néztek rájuk, és nem azt csinálták, ami a dolguk lenne, helikoptert cserélni, egyáltalán nem csináltak semmit.
  – Hé, ti ott, a nagy fülekkel – mutatott rájuk Niala –, mi ez a nagy dráma? Az alapítványt időnként beperelik, eddig már hányszor is… – számolni kezdett az ujjain, de hatnál abbahagyta – …egyszer se. Mindig valahogy elmegy tőle a kedvük, amikor az ügyvédeik megmagyarázzák, hogy ezzel többet ártanak maguknak, mint nekünk. Ti ezzel ne foglalkozzatok, ha eljön az ideje, csak rugdossátok tökön a shindyket. Úgyse mernek perelni. Ha mégis, nem nyernek. Ha mégis nyernek, az alapítvány kifizeti. No, mozgás, gyerünk azokkal a gépekkel a levegőbe!
  – Még nem sorsoltunk – cincogta Molly.
  – Akkor rajta.
  Angélique-nél volt a kártyacsomag, Pierrette-et és Christiant húzta ki. A fiú szerzett három pontot.

– No, mi történt? – nézett végig Vanessa a konyhába sereglett kölykökön.
  – Claude rávert Brigitte-re négy pontot és átvette a vezetést – felelte Artu –, és a főegér azt mondta, jövő héten igazi helikóval is megpróbálhatja.
  – Melyik…
  – Ne vedd szó szerint – mondta Kissy a fiúnak csípőre tett kézzel –, Françoise nem diszponál a Jerry irányítása alá tartozó rendőrségi helikopterekkel.
  – Nem is tudtam, hogy vannak rendőrségi helikopterek az irányításunk alatt – mondta Vanessa.
  – Mindenesetre jól hangzik. Mi van, egérkék? Kezet mosni, sapkát, kötényt, kesztyűt, mire vártok?
  Séfjük elégedetten bólintott.
  – Ez az, idomítsd csak őket. Egy ütemre cincogjanak. Kezdjétek a kenyérrel, zöldségekkel, tojás, felvágott, ahogy tanultátok. Mit nézel, egérke?
  Kissy csak billentett egyet a fülével válaszul, az ajtón leskelt kifelé.
  – Macskát láttál? – susogta a mikró.
  – Nem. Egeret.
  Vanessa legyintett.
  – Azt mindenfelé láthatsz halomszám. Halat is bontsatok föl, egérkék!
  Kissy kisurrant az ajtón és óvatosan lopakodni kezdett a folyosón. Közben gépies mozdulattal ellenőrizte, hogy a fegyverei megvannak-e, még mielőtt eszébe jutott volna, hogy azokra most nem lesz szüksége. A csúzlija volt csak meg, a kése nem, az összeset átadták a késdobálóknak gyakorolni, és még nem vette vissza. De úgyse kell most.
  Végigsurrant a folyosón, követte a két egeret, akiket látott. Nyilván a… nem, erre nincsenek. Persze, bekanyarodtak és…
  Belépett az ebédlőbe. Egeret és kisfülűt látott bőségesen, egy részük ült, mások álltak, voltak, akik beszélgettek, mások a tálalással szorgoskodtak. De se Nique, se Claude nem volt köztük.
  Visszarohant a folyosóra, a lányok szárnya volt közelebb, egykettőre elérte Nique szobáját. Lefékezett és nesztelenül az ajtóra tapasztotta egyik fülét, amivel a macska lépteit is meghallotta – de most semmit. Hirtelen elhatározással benyitott.
  Senki.
  Megfordult és macskamenekülési sebességgel vágtatott át a fiúk szárnyába, hogy rányomja nagy fülét Claude ajtajára is. De alig ért hozzá, amikor az ajtó olyan pofont kevert le neki, hogy egy pillanatra tisztán látta Macska kárörvendő vigyorát.
  – Te jó ég… Kissy, hogy kerülsz ide?
  – Auuuu… cin-cin…
  – Jól vagy?
  – Nique?…
  A fiú aggodalmasan hajolt fölé.
  – Nem, én Claude vagyok. Milyen napot írunk, egérke?
  – Jaj, maradj már. Hol van Nique?
  – Nem tudom. Miért itt keresed?
  – A… a… láttam, ahogy utánamentél a folyosón.
  – Nem, hazajöttem a telefonomért, ebéd után ittfelejtettem. Miért nem hívod föl?
  Kissy durcásan dörzsölgette megütött fülét és nem felelt.
  – Mert nem beszélni akartam vele – bökte ki mégis. – Azt akartam tudni, nem vagytok-e kettesben valahol.
  A fiú összeráncolta a homlokát.
  – Te gyanúsítottál engem valamivel?
  Kissy gyorsan megrázta a fejét.
  – Igen – vallotta be.
  – Csak te egyedül, vagy Martin is?
  – Csak én…
  – Kár. Őt jól megverhetném ezért.
  – Nálunk lányt is szabad verni – húzta föl Kissy gombszerű orrocskáját –, de úgyse tudod megtenni. Gyerünk vissza, kell a konyhában a munkás mancs.
  – Idehallgass – mondta a fiú, amikor már léptek néhányat –, ha kettesben maradhatnék vele, én nem olyasmit csinálnék, amire te gondolsz, mert öt éve kergeted a shindyket és lekonyul a füled, ha nem kaphatsz el egyet mindennap.
  – Hát ne is – dörmögte Kissy, aztán fölkapta a fejét. – Hanem?
  – Hát… Niala adott pár tippet.
  – Azokat mindenképpen próbáld ki. Amit Niala nem tud a női lélekről, azt nem is érdemes tudni.
  – Igen… csak még nem volt rá alkalmam, és nem is lesz.
  – Cin-ciiin?
  – Hát… ha valaki rögtön ránk töri az ajtót…

Vacsi közben a terveikről beszéltek. A tábor ideje természetesen nem elég a Jerry-kiképzésre, de elsajátítják az alapokat mindenből, aztán rendszeres edzéseket tartanak majd. A kölykök a nanterre-i körzetbe valók, könnyen elérik otthon Françoise-t, de Jennifert és Chantalt is. Nimby és Kissyék sincsenek túl messze. Ez főleg a verekedés miatt fontos, mert kést dobni, célba lőni egyedül is tudnak; ha az alapok már megvannak, a tudásuk tökélyre csiszolásához már nem kell tanár. El is várják tőlük, hogy tökélyre fejlesszék a tudásukat. A helikopterek miatt is fontos a személyes találkozó, de kevésbé, mert azt elég magas szinten fogják tudni, mire véget ér a tábor.
  Az igazi gondot a bevetések jelentik. Két mikrobuszuk van ugyan, de az egyik Beaulieu-ben, és ott él mindkét jogsitulajdonos egerük is. A kölykök többsége csak kismotort vezethet, de nemigen van értelme venni nekik, a mikrók se használják bevetéseken. Lassú, legfeljebb gyalogos shindyt lehet követni vele, minden más esetben legjobb, ha fognak egy taxit.
  A mikrobuszok pedig ennyi egérnek túl kicsik. Ha egy helyen lennének, mindkét busz és mind a huszonöt egér, akkor lenne elég férőhelyük, de ez csak többnapos közös programoknál jöhet szóba, és csak ha nagyon kell a két kocsi, hiszen közúton kilencórás utat jelent. Bevetésnél képtelenség ezt összehozni, még olyannál is, mint a Lindström-eset, ami viszonylag sokáig tartott.
  Rendes buszt viszont nem vehetnek, mert akkorához már senkinek sincs jogsija, és minden szempontból túl sokba kerül. Úgyhogy a következő rendszerben fognak dolgozni – amikor már a kölykök is teljes jogú egereknek fognak számítani –: ha riasztás jön, akkor a mikrobusz azokat viszi, akiket tud, már ha akad egyáltalán sofőr hozzá. Vagyis ha mondjuk Antonyba kell menni, ami egyszer már megesett, és Kissyéknél akad sofőr, akkor az elviszi Kissyt és Martint, de nem bumlizik le Nanterre-be, hogy összeszedjen még egypár egeret. Mindenki jön a saját szakállára, a taxikat az alapítvánnyal kifizettethetik, bár nem szokták – és aki túl messze van, az el se induljon. Fölösleges is, hogy tizenöt-húsz egeret vessenek be egy-egy magányos shindy ellen, aztán shindypürét csináljanak belőle.
  Végül megnéztek egy kedves régi vígjátékot, amiben egy állandóan pörgő Belmondo minden eszközt bevet, hogy megkapja Sophie Marceau-t anélkül, hogy Marie Laforêt rájönne – és bebújtak a kis szardíniás dobozaikba.

Kissy arra ébredt, hogy mozog a füle. Kicsit radarozott, aztán felült. Csakugyan hallotta a hangokat. Kimászott kis szardíniás dobozából, magára kapta a köntösét és kinyitotta az ajtót. Szemközt éppen akkor csukódott be.
  Kissy nem bánta, hogy nincs nála fegyver, úgyis laposra ver bárkit. Átment a folyosón és gondolkodás, sőt kopogás nélkül benyitott. A zsebek a szoba közepén álltak egymás mellett, s most riadtan fordultak meg, illetve csak Françoise. Ijedten nézett rá.
  – Ti mit műveltek? – kérdezte Kissy, és közelebb lépett.
  – Mi csak… mi csak… – Françoise kétségbeesetten nézett zsebtársára, Kissy pedig fölkattintotta a villanyt és odalépett hozzájuk. Már tisztán hallotta a berregést. Megszemlélte Elke aggodalmas arcát, alatta öt centivel az apró fejecskét a pislogó szemekkel és a háromszögletű fülecskékkel, és ő is pislogott néhányat. De a látvány nem változott.
  – Itt kiabált az ablak alatt – susogta Françoise.
  – Mit? – kérdezte Kissy bután.
  – „Miau, miau” – idézte a zseb.
  – Behoztuk és adtuk tejnek neki – mondta a másik zseb. – Rengeteg sok tejeket megfalta és most akar alud.
  Kissy bólintott és ásított, egyszerre.
  – Jó – mondta. – Hizlaljátok meg holnap ebédre. Én visszafekszem.
  Hazament, ledobta a köntösét és beleesett kis szardíniás dobozába. Őrület, hogy milyen hülyeségeket álmodik.

Reggel már föl voltak öltözve, amikor eszébe jutott.
  – Képzeld, azt álmodtam, hogy a zsebek befogadtak egy kóbor macskát.
  Martin megcsóválta a fejét.
  – Állandóan macskákkal álmodsz. És mi lett?
  – Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy Elke tartotta a karjában, és elmesélték, hogy megetették tejjel.
  – Kész rémálom.
  – Az.
  Egy perccel később kiléptek a folyosóra. Egész falka egeret találtak, mind Françoise-t vették körül, akinek egy kismacska volt a karjában.
  Martin odanyúlt és becsukta Kissy száját.
  – Jesszusom – szólalt meg Niala, aki ugyanekkor lépett a folyosóra –, mi ez itt?
  – Macska – cincogta Françoise fölöslegesen. Ezt láthatta mindenki.
  – Szóval – Kissy kezdte megtalálni a hangját – nem álmodtam?…
  – Nem, egérke, jártál a szobánkban hajnali egykor és láttad már a macskát.
  – De hát… ez a macska fekete!
  A kiscica résnyire nyitotta a szemét és fölnézett Kissyre.
  – No és? Csak nem vagy rasszista?
  Kissy dühösen fújt egyet. – Egérke! Péntek van, tizenharmadika! Erre beállítotok egy fekete macskával? Jó, hogy mindjárt tükröt nem törtök!
  – Bolond – nevetett Françoise. – Gyere, zsebike, keressük meg, hogy melyik szomszédból jött.
  – Ott lak anyája és testvérjei – felelte a másik zseb. – Hátha ciiicamiiica az is mind.
  – Könnyen meglehet, de van nálunk fegyver.
  S elballagtak, kezükben a macskával.

– Természetesen megmentjük a macskát is – mondta Vanessa már a reggelinél. – Alapszabály, hogy ha valaki bajba kerül, annak segítünk, ha tudunk. Még ha macska is.
  – Persze nem feledkezve meg az önvédelemről – tette hozzá az egere.
  – Semmiképp – kontrázott Jennifer. – Nem is engedtük volna el a kicsiket egyedül, ha már megkóstolta volna őket.
  Mindezek a kölykök miatt hangzottak el, akik nem nagyon értették, miért viszik haza a kiscicát ahelyett, hogy véres bosszút állnának rajta.
  – A Jerry Alapítványból még nem ragadott el senkit a cica – közölte Nimby –, és nem is fog, erre biztosíték a kiképzésünk. Az egy ártatlan gyerek, aki föl sem ismeri még az egérszagot. Mi pedig éppen arra szakosodtunk, hogy segítsünk a bajba jutott gyerekeken.
  – Vagy akár felnőtteken – tette hozzá Chantal –, mint Kissy azzal a stroke-os úrral.
  – Vagy mint azzal a shindyvel, akivel olyan jókat beszélgetünk – jegyezte meg Vanessa.
  – Vele mi van? – kérdezte Molly.
  – Segítettünk rajta is. Időnként ráhozzuk a frászt, ahogy megjelenünk állatos álarcban, fekete klepetusban, vagy éppen Vader-hangon a telefonban. És néha kap egy-egy akkora pofont, hogy néhány percig csakugyan láthat csupasz gyerekeket, a feje körül körözni. Mindezzel megóvjuk attól, hogy tönkremenjen az élete, húsz év börtön, társadalmi számkivetettség, munkanélküliség, hajléktalanság. Szerintem nagyon rendesek vagyunk hozzá.
  A kölykökkel is érvényben volt még a szabály, hogy nem mondanak neveket, semmi konkrétumot. Ők még nem teljes jogú egerek, és nincs rá garancia, hogy azok lesznek. Egyetlen esetről tudnak részletesen, a tegnapelőttiről, hiszen azt Nique hozta.
  – Borzasztóan rendesek – értett egyet Claude. – Elképzelem, milyen hálás az ipse.
  – No igen – bólogatott Nimby rezignáltan –, hát a hálával éppen van egy kis baj. Az emberek ritkán hálásak azért, ha valaki jót tesz velük. Ezt az ipsét például mindig megmotozzuk, nehogy fegyver legyen nála, mert fix, hogy utánunk lőne. Nem várnám éppen, hogy a nyakunkba ugrik és összecsókol, de némi köszönet jólesne. No, majd legközelebb szólok neki.
  A baljós hangsúly hatására Kissy előtt rögtön megjelent a kép, amint Nino leborul Nimby előtt és a cipőjét csókolgatja.
  Vanessa a faliórára nézett.
  – Jöhetne már az a kettő, én kilenckor asztalt bontok és irány a munka. Még rengeteget kell növeszteni a füleiteken.
  – Gyönyörűen fogunk festeni, amikor hazamegyünk – felelte Nique.
  – Persze! – vágta rá a mikró. – És még szebben pár hónap múlva, ha a tábor után is folytatjátok. Erősek, kisportoltak lesztek, magabiztos mosollyal veszitek ki vadidegenek kezéből a slusszkulcsot és töritek össze a kocsijukat. És az egész sulitokban nektek lesz a legeslegnagyobb a fületek, mindenki csodájára jár majd és válogatott sajtokkal igyekszik kedveskedni. Két hete szólt Marie Wiener, hogy Vercors-ék új camembert-fajtát kísérleteznek ki, és nekünk Nialával okvetlenül meg kell kóstolnunk és véleményt mondanunk róla, mert Vercors-ék senkinek sem adnak úgy a véleményére, ha sajtokról van szó.
  – És mit feleltél? – tudakolta Suzanne.
  – Mit feleltem volna, az igazat, hogy Germaine öt emberrel beszélt, mielőtt hozzáfogott az új camembert-hez, abból négyen közülünk valók voltak, Isabelle néni, anya, Niala meg én. És persze Germaine is azzal kezdte, hogy „tudod, Isabelle, hogy téged mindig megkérdezlek, meg hát a kisunokáidat is, hiszen senki nem ért úgy a sajtokhoz, azokkal a nagy füleikkel”. Nevetett, mert neki ezek a nagy fülek mulatságosak, de vannak tulajdonságaink, amiket nagyon tisztel. Amikor Vérót elvittük fagyizni, egyből mondta, hogy velünk bárhová elengedi, menjünk csak. No, egérkék, eszik még valaki?
  Nem evett már senki, hát hozzáláttak leszedni az asztalt. Kissy egy hatalmas tálcát vitt, amin öt tál volt, félórája még megrakva növényekkel, felvágottakkal, sajtokkal, de mostanra alig maradt pár morzsa. A huszonöt kiéhezett kis vadállat fölfal mindent, ma már ideje nagy bevásárlást csinálni.
  Csak huszonhárom, juttatta eszébe az egyik táblagépből megszólaló hang, amikor letette a tálcát.
  – Macskászati különítmény a Jerrynek. Kérünk egy erős férfit, akinek jogsija is van. Vége.
  Kissy értetlenül meredt az utolsó, árván maradt paradicsomszeletre. A háznál levő összes férfinak van jogsija, és erősek is. Bőven elég lenne annyi, hogy „férfi”.
  – Charlie Delta, India Foxtrot? – kérdezte.
  – Nyavalyát, egérke, macs… azaz pont nem macskamentes, de nem bánt senki. Küldjetek egy pasit, mindegy, mekkora füle van.
  Három férfi is volt hallótávolságon belül, Georges, Pi és Tom. A taxis szólalt meg elsőnek.
  – Én megyek. Velem nem mer kikezdeni semmilyen macska, mert én vagyok a világ leghíresebb macskája.
  És kifelé menet megbirizgálta Kissy jobb fülét.

Kissy úgy megdöbbent Tom nyílt macskaságvállalásán, hogy egér-reakcióidőben mérve végtelenül hosszú idő, több másodperc is eltelt, mire fölocsúdott és utánavágtatott.
  – Hát te?
  – Elkísérlek. Ezt látnom kell.
  – Hogy megküzdök-e hősiesen a többi macskával?
  – Esetleg. De inkább mondjuk megvédelek, ha az derülne ki, hogy jókora túlerőben vannak, és téged árulónak tartanak.
  – Hm. Egyszer megnéznélek, amint macskákkal hadakozol.
  Erre perceken belül alkalma nyílt, mert a háznál, ahová a zsebek GPS-jele vezette őket, egy cirmos macskaanya és hat kölyke lakott, valamint egy barátságos idős hölgy, aki elnézést kért, amiért a gyerekek idefárasztották az urat, ő mondta, hogy fölösleges, a fia holnap úgyis jön.
  Tom csak ránézett az udvarban álló szürke Hondára és bólintott.
  – Ilyesmire számítottam. Úgy lesz, ahogy kívánja, madame, én a magam részéről nem sokra tartom az olyan autót, amelyik nem menetkész. Pár perc alatt megvan.
  – Csak ha nem terhelem vele.
  – Ugyan – mondta Tom, és már nyitotta is a csomagtartót –, taxis vagyok, rendszeresen csinálom.
  Mialatt előszedte a szerszámokat, Kissy már az autó mellett guggolt és arra próbált rájönni, hol van elrejtve a súly egy kisméretű cirmosban. Ha hanyatt borította, aztán elengedte, azonnal visszabillent eredeti állásába, mint egy keljfeljancsi, annyi különbséggel, hogy amíg a kezét fölötte tartotta, addig a cirmos egymillió végtaggal kalimpálva próbálta elérni Kissy mancsát, kétségkívül azért, hogy magához rántsa és bekapja csúzlistul, késestül, telefonostul. Egy másik cirmos eközben azon igyekezett, hogy kimentse testvérét Elke markából, de Françoise elkapta a farkincáját és visszahúzta. Ekkor a kisgyerek visszapördült és rá akart csapni Françoise kezére, de ő elrántotta és a másikkal húzta meg a farkincát. Elke egy foltossal birkózott, lenyomta a fejét, amitől a kismacska bukfencet vetett, fölugrott és nekiesett a zseb szandálja csatjának…
  Egészen belemerültek a játékba, föl se tűnt nekik, hogy Tom kicserélte a lyukas kereket, a hölgy hálásan megköszönte, semmiség, felelte Tom – a párbeszéd csak átment a nagy füleiken.
  – No, egérkék, ti most már itt maradtok? – állt meg fölöttük a taxis.
  Kissy fölkapta a fejét, Tomra nézett, a hölgyre nézett, lenézett, és gyorsan visszatette a játékot a dobozába. Fölpattant és odaállt Tom mellé, mint aki nem is látta eddig a macskákat.
  – Mehetünk.

– Igazán aranyos kicsi macskákok – számolt be Elke a csapatnak –, teljesen van neki igaza Françoise, hogy akar ilyet odahazára. Nekik is vannak fülkéjeik jó nagy, csak sajnos háromszöglös, de hát semmit arról ők még tudnak, hogy egér az mi az. Frau Cica nézte persze nagyon zsebike combikákat, de egyedül csinálhatott rólunk semmit is, volt nekünk fegyver is még ráadásulabb. És tudnak ugrabugrázni jó nagyokat, csak ez pont baj kicsi macskável, mert tart három hónapra. Talán négy. Utána lesznek ugyanolyan lustás, morcos, unalmos cica, mint felnőttek. Mint Macska.
  Kissy bólintott. Szentigaz.
  – Persze – felelte Vanessa.
  Elke pislogott.
  – Mit persze?
  – Persze hogy kölcsönkérjük őket. Majd a tábor legvégén az lesz az utolsó próbatétel, hogy idehozzuk őket a parkba, szabadon eresztjük, és a kölyköknek menekülni kell vagy megverekedni velük, aki nem tud, azt megeszik.
  A zseb nevetett.
  – Bolond. Azok macskák apróak gyerekek még.
  – De macskák, és a kölykök se nagyobbak.
  Kissy tekintete megállt Claude-on, aki fél fejjel magasabb volt Nialánál. Hát mindenesetre jól hangzik.
  – Helyes – szólalt meg Niala –, akkor addig kell belőlük edzett és harcias egeret faragni. Ti voltaképpen mire vártok? – nézett a kölykökre, akik szemlátomást futóversenyhez készültek.
  – A startpisztolyra – felelte Maverick.
  – A Nimbuszok dörrenését még a nesztelen macskaléptekhez szokott egérfül is csak nehezen hallja meg – felelte Vanessa –, de mindjárt hozok egy papírzacskót.
  – Maradj csak – állította meg Kissy. – Kölykök, vissza a rajtvonalra! Felkészülni… vigyázz! Mennydörgésszerű dörrenésre készülj… durr!
  Nem volt éppen mennydörgésszerű, hiszen ő csak egy tízcentis kisegér, de elég jól hangzott ahhoz, hogy a kölykök futásnak eredjenek. A pálya négy pontján Jennifer, Chantal, Martin és Nimby figyelte őket, hogy rendesen bevetik-e az erejüket, de nem pazarolják-e, egyszóval jól dolgoznak-e.
  – Egértől szaladik jobban, mint cica elől – állapította meg Elke –, több sajtakot kell megenniük. Kicsiek füleikjük még.
  – Nem egészen ez a cél, egérke – mondta neki Niala.
  – De ez is. Igazi keményen kell üldözíteni shindyt, körönyítelenül.
  – Könyörtelenül – vetette közbe Niala.
  – Erre képes csak aki igazi elszánt, mert élete neki is függ tőle. Mert zsákmánya shindynek ő is, ha nem vigyáz.
  – Akkor én nem tudom igazán keményen üldözni a shindyket? – szólalt meg Pi a zseb háta mögött.
  A kislány megfordult, fölnézett a férfira.
  – Egész családod gyerek – közölte. – Egérkepárod nyolctizen éves már, de kishúga csak hattizen, és vannak további testvérek mi itt mind, nagy fülkékkel. Ez elég Motivation úgy verni fejbe shindyet, hogy lássa körözni kicsi Piket percekig.
  – Meg kellene tanulnod a számokat – mondta Tom.
  – Számokat? – kapta oda fejét a zseb.
  – Igen. Németül fordítva vannak. Az achtzehn franciául dix-huit, a sechzehn pedig történetesen seize. Még véletlenül se „six-dix”, ahogy te mondod.
  – Nekem nem szólta senki. Pedig mindig szólnak, ha csinálítok egy-egy kicsi hibát, azért tudok, hogy beszélek szinte perfekt, mert kevéset szólnak egész ritkásan, most is Niala egy szómat tett jóabbá, de egész nap semmikor se is. Akkor ezek már három hibák ma, és elmúlódott fél tíz.
  Kissy összenézett Nialával a zseb háta mögött, és arra gondolt, hogy visszamegy a hölgyhöz és beleveti magát Frau Cica szájába. Hiszen ha csak a hibái felét kijavítanák, másról se szólna az életük, főleg hogy megállás nélkül karattyol!
  – No? – kérdezte Elke, továbbra is Tomot nézve. – Lettek hátam mögött egészen fehérek egérkelányok?
  – Eléggé – bólintott a taxis.
  – Akkor jó. Akartam rájuk hozni kicsikét rémülődés, hogy mihez kezdenek, ha nem tudok egymillió hibáimakról és nekik kell taktvoll megmondják nekem.

Kissy azok között volt, akik önként jelentkeztek a veszélyes feladatra. Kölyköt nem visznek magukkal, nekik gyakorolni, edzeni kell, viszont annál több kisfülűt. Anya, apa, Anne, Jean-Fran, a Ford család mindhárom kisfülű tagja. Croizat úr nem tartott velük, de azt megkérdezte, hogy mitől veszélyes a feladat.
  – Ők nem bevásárolni járnak – magyarázta Tom –, hanem kaját csórni a cica hűtőszekrényéből.
  – Értem. De maguknak aligha van félnivalójuk, hisz maguk nem egerek.
  Kissy csípőre tette a kezét.
  – És azt egy macskakölyök honnan tudhatná?
  A nagyfülűek közül csak ő ment és Angélique, kell otthon a kiképző személyzet. Kilencen kényelmesen elférnek a mikrobuszban a csomagok mellett. A hűtőszekrényt is viszik, rengeteg mirelit kaját fognak venni. Ezt Angélique és Inge vállalta, Tom és apa pedig majd kimegy a hűtőért, beviszik a hipermarketbe és a pénztárnál egyenesen abba rakodnak. Ugyanekkor fog végezni anya és Anne a húsfélékkel, Jean-Fran és Kissy pedig a tejtermékekkel, minden pontosan ki van számolva, sorban egymás után mindent beraknak a hűtőbe és viszik rögtön a kocsiba. Méghozzá kerekeken, a turistaház áruszállító kiskocsijára teszik. Apa, Tom és Andreas veszi a hűtést nem igénylő kaját, péksüteményt, konzervet, zöldségfélét, nyersanyagokat, olyan tételek vannak a listán, mint tíz kiló liszt, száz darab tojás, öt kiló cukor és hasonlók. Kilencen tizenkét kocsit vételeznek, mert például a tojás mellé már csak péksüteményt raknak a könnyebb, terjedelmesebb fajtából. A csapat összes háziasszonya és a két D’Aubisson egér két napig dolgozott a bevásárlólistán. Arra is gondjuk volt, hogy számításba vegyék a hűtő és a kocsi befogadóképességét. A ládában csináltak helyet öt karton üdítőnek, másik öt karton a tetején lesz, Tom egész köteg gumipókot hozott a lakóautóból.
  – Minden megvan? – jött oda Vanessa. – Az alapítványi bankkártya?
  – Nálam – felelte apa. – Kocsikulcs, forgalmi szintén, mehetünk.
  – Ez nem gyakorlat – vágta rá a mikró –, akarom mondani, vigyázzatok, rajta ne csípjenek.
  – Majd igyekszünk – felelte Andreas –, de apa is velünk lesz, aki ugyancsak macska.
  – Helyes, forgassatok vele klassz akciófilmet. Cin-cin!
  S már szaladt is vissza a kölykökhöz. Kissy megvárta, míg a nagyok beszállnak, becsukta az ajtót és beszállt elöl, az A3-as ülésre.
  – Mehetünk, cin-cin! Itt a mikrobusz – szólt a mikrofonjába –, kigurulási engedélyt kérek!
  Apa közben már indított, de a fejét csóválta.
  – Itt a torony – felelte Nimby –, taxiengedélyt megadom, és egyből föl is szállhattok a harminckettes kifutóról.
  – Hát az meg melyik? – kérdezte apa.
  – A parkolóból kivezető út iránya – felelte Kissy –, északnyugat–észak.
  – Vagy úgy. Ne jöjjön helyettem inkább Georges? Mintha az én vezetési tudományom nem lenne elég ide.
  – Ha tartod az előírásos magasságot, nem lesz gond.
  – Még szerencse – mondta apa, és kitette az indexet.

– Nézd, van zöldpestós goudájuk – mondta Jean-Fran a telefonjára pillantva.
  – Nagyon helyes gondolat – felelte Kissy.
  – Igen, mennyit adhatok? – kérdezte az eladónő, s már ki is emelt egy levágott, becsomagolt körcikket.
  – Azt a másikat, az egészet – felelte Kissy magától értetődően.
  – De várj már… tudod, mibe kerül egy ilyen sajt?
  – Igen, van egy módja, amivel ki szoktam deríteni. Elolvasom az árcédulát. Lenne szíves?
  – Én odaadom szívesen, ez a dolgom – felelte a nő –, de ha az apja nem akarja…
  – Ez most nem derül ki, mert az apám valahol a konzerveknél van. Ez az úr nem az apám – magyarázta Kissy szolgálatkészen –, eredetileg a húgom apja lett volna, de kiderült, hogy nem ő az, viszont a húgommal sincsenek közös génjeink, csak a szüleink voltak közösek egy hétig. De van neki egy vér szerinti lánya is, aki szintén nem a húgom, csak…
  – Hagyd már abba!
  Jean-Fran átvette a hatalmas karika sajtot.
  – Azt is kérem – mutatott Kissy egy ementálira –, meg mellette azt a sárga ruhásat.
  – Szeretik a sajtot, úgy látom – bólintott a hölgy –, de ez már csak egy hónapig jó.
  – Egy hét múlva nem marad belőle egy morzsa se, madame.
  – Sokan lehetnek.
  – Hát vagyunk vagy harminc… – Jean-Fran számolgatni kezdett.
  – Harmincheten – fejezte be Kissy –, de ezek csak a gyerekek. Van még tizenkilenc felnőtt is. Az a rokfor milyen, madame?
  Jean-Fran csak percekkel később mert rákérdezni, amikor továbbálltak a roskadásig tömött bevásárlókocsival.
  – Miért mondtad, hogy ennyien vagyunk?
  – Kiadtad volna a létszámadatainkat egy idegennek? És ha macskája van odahaza? Hopp, reszelt parmezán, ez is kell.
  Levette a parmezánt a polcról, de látta, hogy Jean-Fran sóhajt. Ez már nem az első eset volt, amikor macskavédelmi óvintézkedések kerültek szóba, és valaki a kisfülűek közül sóhajtott. Esetleg többen is. Ők nem érzik át annyira közelről, hogy a biztonság mennyire fontos. Pedig Jean-Frannak is van egy lánya, akinek combjait sokan megcsodálják, amerre jár, és nem mindenkinek az ágy jut az eszébe. Vannak, akiknek a mustár.
  Berakodtak még rengeteg vajat, tejet, tejszínt, tejfölt, egy egész tehenészetet, és már szaladtak is a… azaz csak szaladtak volna.
  – Várj, majd én – mondta Jean-Fran, és nekiveselkedett. A kocsi lassan elindult, Kissy látni vélte a parton az integető tömegeket, akik még nem sejtik, hogy mindössze négy nap múlva a jéghegy… de aztán gyorsan a férfi után surrant, a pénztárhoz.
  Minden úgy ment, mint az óraütés. A mirelites csapat már ott volt és rakodott, ők a szalagra, apáék onnan a hűtőbe. Utánuk jöttek Kissyék a tehenészettel, aztán a húsosok. Amikor ez is megvolt, a hűtőt bezárták és elindultak vele, Andreas hozta az első kocsit a többi áruval, Kissy és Jean-Fran a másik kettőt. Már két biztonsági őr is figyelte őket a rengeteg áru miatt, de ők rájuk se hederítettek, Kissynek Vanessa már tizenegy éves korában megtanította, hogy kell a biztonsági őrt elkészíteni és tálalni.
  Az alapítványi kártya Kissynél volt, ő fizetett, aztán megállt a pénztár mellett és végigolvasta a számlát. Terjedelmes olvasmány volt.
  – Elnézést, madame – lépett a pénztárosnőhöz –, van itt egy kis hiba.
  – Igen, milyen hiba?
  – Ön az ásványvizet huszonnyolc centért ütötte be, de csak huszonötbe kerül.
  A nő ránézett, aztán a számlára.
  – Maga az összes árucikk árát fejből tudja?
  – Természetesen, asszonyom – vágta rá Kissy egy alapítványi kisegér rendíthetetlen magabiztosságával. Végül is nem köteles megmondani, hogy abból, amit nem ők vettek Jean-Frannal, egyedül az ásványvíz árát tudja, mert látta az egyik polc végén, amikor elment mellette. – Hatvan palackkal vettünk, hatvanszor három cent az egy euró és nyolcvan cent.
  És nyújtotta a kezét a pénzért. Persze ilyen egyszerűen nem ment a dolog, a nő először is közölte, hogy a gép ennyiért számolta, amire Kissy nyugodt mosollyal felelte, hogy őt ez nem érdekli. Huszonöt cent van kiírva. A nő telefonált valakinek, hogy nézze meg, az illető elment, megnézte, visszaszólt, és Kissy végre megkaphatta az egy euró nyolcvan centjét.
  Csomag nélkül nyargalt ki, a kocsiját már kivitték, amíg várakozott. Legalább négy és fél percet váratták, a csapat nem kockáztatta a sok kaját a negyvenöt fokos hőségben, elrobogtak, neki pedig stoppal kell hazamennie, de csak egy idősebb úr hajlandó elvinni, főleg mert sortban van és hosszúak a combjai, több mint kétcentisek, de az úrnak előzőleg még haza kell vinnie, amit vett, egy kis tanyára, egészen messze a főúttól és minden lakott területtől, és van egy jó mély pince…
  De hát az élet nem alkalmazkodik a kisegérvágyakhoz. A mikrobusz ott állt a parkolóban, Kissy fölrántotta az ajtót, beugrott, indulhattak.

– Bázis hívja hűtőszekrény-fosztogatókat, vétel – szólalt meg Niala hangja abban a pillanatban, ahogy apa az indítókulcshoz nyúlt.
  – Itt a mozgósított macskarémisztő különítmény – felelte Kissy –, éppen indulunk. Menjünk vissza, kell még vennünk valamit?
  – Negatív. Induljatok nyugodtan. Anne, ott vagy?
  – Hogyne, jól hallak – volt a válasz.
  – Edith Cavell brit ápolónő Belgiumban sebesült katonákat mentett. Ezért halálra ítélték és kivégezték.
  – Nagyon sajnálom. Mostanában?
  – Fenét, száz évvel ezelőtt.
  – És? – kérdezte Anne csodálkozva.
  – Az anglikán egyház szentként tiszteli, bélyeget is kiadtak az emlékére. De van róla megemlékezés máshol is: Joffre marsall és a vasúti töltés között utca van róla elnevezve, és ott van egy tündéri kis ház, amit most olcsón kínálnak.
  – Aha – bólintott Anne. – Értem.
  – A tulaj ígérete szerint még ma lesz egy kis csomagja készen, az összes adat, alaprajz, fotók, és…
  – Mutti! – robbant bele a telefonba az a hang, amit Kissy már fél perce várt, és azonnal ömleni kezdett belőle a szó. Kissy csak helyenként kapott el egy-egy szót, a Strasse is közte volt, de sejtette, miről beszél a zseb. A távolságról. Mert már Kissy is emlékezett arra az utcára. A legközelebbi pontja öt perc séta lehet a panziótól, a legtávolabbi talán tíz. A város belső, elég nyugalmas részén, az országút és a vasút között. Beaulieu-nek nincs hagyományos értelemben vett belvárosa, mert egész építését meghatározta, hogy a hegyoldal és a tenger közötti keskeny sávon fekszik – de mindenesetre közepe van, és ez az utca nagyjából ott van.
  A kis csomag nemhogy aznap megérkezett, de őket még útközben találta. Szép ház volt, de ez Kissyt nem lepte meg, Beaulieu-ben nincsenek csúnya házak, valószínűleg tilos is olyat építeni. Az ár viszont meglepte. Ötezer-ötszáz euró. Ez nem jellemző Beaulieu-re, ahol az árak hatezernél, de inkább hatezer-ötszáznál kezdődnek. Százhúsz négyzetméter volt a ház, vagyis hatszázhatvanezerért kaphatták volna meg.
  – Miért ilyen kevés? – ez volt Anne első kérdése.
  Niala sóhajtott.
  – Mert a tulaj kényszerhelyzetben van, őrületes adósságokat kell kifizetnie, ráadásul a legnagyobb hitelezője rémisztőbb, mint don Vito Corleone. A volt felesége az. Ezért fontos neki, hogy gyorsan eladja a házat, és egy összegben kéri az árát a lehető leghamarabb.
  Végül ez lett a dolog egyik fő akadálya. Schneideréknek nem volt ennyi készpénzük. Többet is kifizettek volna egy igazán jó házért, de nem egyszerre és ilyen gyorsan. Bankkölcsönt nem akartak; Mario ugyan szerzett volna kölcsönt a konzorciumtól, de volt másik gond is. Anne szerint túl közel van a vasúti töltés, és őt zavarta volna, ha egy vonat zakatol a feje fölött.
  Mialatt ezt Johann-nal és Elkével megvitatták, az egércsapat körbeözönlötte a mikrobuszt, beömlöttek az ajtókon, talán még az ablakokon is, és vittek mindent, amit találtak. Aztán a férfiak fele kiszállt, másik fele fentről leadta nekik a hűtőt, a siserehad bevitte a házba és kétségkívül azonnal nekilátott kirakodni. Kissy nem ment utánuk, csak remélte, hogy állítottak őrszemet, ha cica jönne. Mégiscsak hűtőszekrény.
  Tetszett neki, amit látott. A tizennégy kölyökből legalább nyolc ott nyüzsgött a kocsinál, a többiről később megtudta, hogy a konyhában és a kamrában hemzsegtek. Háziasak, tevékenyek, nem várják el, hogy kiszolgálják őket, hanem ők veszik ki a munkát a nagyok kezéből. És a fiúknak se derogál kaját rakodni vagy éppen kuktáskodni. Vagyis nem esnek majd kétségbe, ha egy bevetésen leteszik őket valahol a réten shindyt lesni, hanem sátrat vernek, őrszolgálatot szerveznek, tűzrakóhelyet építenek, termesztenek maguknak ennivalót. Ez kell az alapítványnak, rátermett növendékek, akik tudni fogják, mikor kell üdítős palackokat cipelni és mikor a shindy fogát kiverni.

– Ez egész jó volt, egérke – közölte Mollyval tíz perccel később –, hát még ha erő is lett volna benne!
  – Ennél több nincsen – lihegte a kislány –, ennyit bírt az aksi.
  – Mindjárt feltöltheted, de addig még egy-két képzelt shindyt küldj csak szépen kórházba.
  – Képzelt kórházba – javította ki Nique.
  – Képzelt kórházba – egyezett bele Kissy. – Tehát célozd meg a shindy legérzékenyebb pontját, pörgés, rúgj!
  Molly talpa nagyot csattant a bőrbevonatú szivacson. Aztán parancs nélkül megpördült megint, újra rúgott, és harmadszor is.
  – Fog ez menni, egérke – bólintott Kissy. – Szerintem ennél nagyobbat már nem rúgsz ebéd előtt, szerelkezz le és surranj az ebédlőbe, de vigyázz, hogy rajta ne csípjen a cica!
  Az utolsó félmondatot a kölykök kórusa mondta vele együtt, sőt egypár kisfülű is. Kissy helyeslően bólintott és rátért Christian rúgásainak tanulmányozására. Molly közben nyilván lecsatolta a védőfelszerelést, elment, visszajött – Kissy csak arra figyelt föl, hogy megszólal a háta mögött.
  – De tényleg ott van a cica…
  Kissy úgy pördült meg, hogy közben már a csúzliján volt a keze.
  – Hol? Az ebédlőben nincs más cica, csak Tom, őt meg már ismered. Nem bánt.
  Molly megcsóválta a fejét és az ajtóra mutatott. Kissy óvatosan elindult az ajtó felé, a fegyverét is kihúzta a tokjából, bár azt gyanította, hogy ez csak figyelemelterelő csel, nincs is macska a folyosón, Molly hátulról akar rátámadni, de az is lehet, hogy többen is. Voltak már efféle kísérletek, de persze két ujjal szétmorzsolja bármelyiküket.
  Mégis volt macska a folyosón, bár ő maga észre se vette, Molly mutatta meg. Az ajtó mellett álló asztalon volt két táblagép, mint általában mindenütt, ahol az utóbbi időben hosszabban tartózkodtak. A különféle kamerák képeit mutatták, kilenc-kilenc képet, és az egyik képkockában…
  Kissy lehajolt, megnézte. Semmi kétség. Háromszögletű fülek, gyanakvó tekintet. Macska, kisbetűvel, mert ez egy idegen cirmos, nem Macska személyesen. Pedig a Vilma bázison van, a vaucressoni konyhaajtótól néhány méterre ül a fenyőfa tövében és gondolkodik. A kamerát a mozgásérzékelő kapcsolta be.
  – Most mi lesz? – szólalt meg mellette Molly; Kissy fölpillantva még két diónyi fejecskét látott az ajtóban. – Odarohanunk és megverekszünk vele?
  – Dehogyis…
  – Hé – mondta Claude –, lehet, hogy többen is vannak. El akarják foglalni a főhadiszállást, amíg mi itt vagyunk.
  Kissy fölegyenesedett és csípőre tette a kezét. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőzték.
  – Szerintem ez az apjuk – szólalt meg Maverick. – Mármint a kiscicáké.
  – Vagy a következő csapat kiscica apja szeretne lenni – mondta Christian. – Macska végül is elég jó nő… úgy értem, macskaszemszögből…
  Kissy becsukta a száját, inkább nem mondott semmit. Fölvette az egyik gépet, négy képmezősre állította, az egyikbe a konyhaajtó kameráját tette, a másikba a konyhában bent figyelő kamerát, a harmadikba a Cicavíziót, ami most azt mutatta, hogy Macska elmélyülten mosakszik az alvó gyerekek mellett. A negyedik mezőben kiválasztotta a klienslistát, abból a konyhapulton fekvő táblagépet, amiről madame Faubourg szokta felhívni őket. Irányításra kapcsolt, belépett a dobozba, gyors mozdulatokkal kiválasztotta a megfelelő rekeszt… éppen akkor, amikor a cirmos hosszas tanakodás után odasétált a macskaajtóhoz.
  Kissy kikeresett egy hangfelvételt és várt.
  A macska megbökte orrával az ajtót, ami megmozdult.
  Kissy megérintette a lejátszógombot.
  A konyhapulton fekvő táblagép dörgő hangú ugatásban tört ki.
  A cirmos állóhelyzetből fél másodperc alatt gyorsult százra, és pillanatok alatt eltűnt szem elől.
  Kissy letette a gépet, s karba font kézzel, gombszerű orrocskáját magasra tartva besöpörte az elismeréseket.

– Őrület, hogy mi mindent tud ez a rendszer – mondta Claude pár perccel később, már levetve a védőfelszerelést. A csapat eltökélten nyomult az ebédlő felé.
  – Hát van benne némi munka – bólintott Kissy –, Nimby rengeteget dolgozott vele, és mi is segítettünk.
  – Sok pénzt tudna keresni.
  – Nem eladó. A rendszer egyik legnagyobb előnye, hogy teljesen egyedi.
  – A tudására gondoltam.
  – Ja, azzal igen. Szerintem menő programozó lesz belőle, és…
  De rögtön el is felejtette, mit akart az „és” után mondani, mert meglátták a tálakat, amiket a konyhai különítmény már az asztalok felé cipelt, és rohantak enni.
  Ebéd közben telefonált Jean-Claude, hogy holnap meglátogatná őket, majd Yves bácsi, hogy Julie nénivel holnap meglátogatnák őket, és mindketten azt kérdezték, ne hozzanak-e valamit. A válasz is egyforma volt: a Jerry Alapítvány kisfülűinek nem kell bejelentkezniük, ha meg akarják látogatni az alapítványi tábort, amit különben is ők maguk szponzorálnak, és ha lesz bármi, amire szükségük van, megírják Cheesebookon.
  – Apáék úgy használják a telefont – dünnyögte Nimby –, mint húsz évvel ezelőtt, amikor egy-egy beszélgetésbe kellett sűríteni mindent. Pedig huszonnégy órás kapcsolatunk van, csak megnyomod a gombot és bárkivel beszélhetsz.
  – A legtöbb embernek – közölte vele Blanche – ma is egy-egy beszélgetésbe kell sűríteni a mondanivalóját. Mert akkor kell beszélni, amikor a másik időt szakít, hogy foglalkozzon veled.
  – Elavult, ósdi technika – felelte a fiú, és elvágott egy darab húst. – Mi egész nap kapcsolatban állunk egymással. Ez a jövő, nekem elhiheted. Ráadásul véget vetünk az évezredes rettegésnek a macskáktól.
  Kissy rávigyorgott egy falat rántott sajtra.
  – Eszembe jutott a fülke – mondta Blanche kis csend után, és a férjére nézett. – Nálatok, tudod.
  A pilóta bólintott. – Emlékszem. Be kellett menni a főtérre, annak a sarkán volt, a templommal szemben. Még a nyolcvanas években is az volt az egyetlen hely a falunkban, ahonnan telefonálni lehetett. De sose láttam sort állni előtte, keveset használták még azt az egyet is.
  – Még SMS-t se küldtek róla? – tudakolta Maverick. A felnőttek nevettek.
  – Hát nem – felelte Georges. – Az ugyanis még föl se volt találva, és képernyő nélküli, tárcsás telefonnal nem is lehetett. Ma meg lassan az SMS is elavul.
  – Rég elavult – felelte Nimby. – A Jerry-felület csak a régimódi telefonrendszerrel való kompatibilitás érdekében tudja kezelni. Gyakran mondjuk ugyan, hogy SMS-t küldünk egymásnak, de az már rég nem az, a felület belső üzenetküldőjén megy, színes, képes, hangos, és persze ingyen van.
  – És csak a jerrys telefonokkal működik – bólintott Artu.
  – Persze. Ez volt az egyik legfontosabb szempont, amikor a felületet létrehoztuk, hogy ne legyen valamilyen már meglevőnek a változata, mert az kompatibilis lenne, tehát lennének ismert biztonsági rései, ismert betörési módjai. Így viszont mi dolgozhattuk ki az egész biztonságtechnikát.
  – Ez nagyon fontos – nyelt le Vanessa egy falatot. – Amikor egy ügyben nyomozunk, az összes addig megszerzett információnk a Jerry adatbázisában van. Ha valaki betörne hozzánk, ezek napvilágra kerülnének, akár eljuthatnának az elkövetőkhöz is, akik ezáltal el tudnának bújni. Vagy éppen eltüntetni a gyereket, ha éppen azt is keressük – akár megölni, nehogy rájuk valljon. A már megoldott ügyek adatait pedig azért nem engedhetjük kiszivárogni, mert a gyerekek további életében okozna kárt.
  – Ezért kell tenni esküre titoktartásat – magyarázta Elke –, és ha idegen tudi meg bármi titkokt, azonnal kinyaffintani.

– Françoise meg Elke is? – tudakolta Suzanne.
  – Persze – felelte Niala. – Minden egér tud, és hamarosan ti is tudni fogtok.
  – Nem olyan bonyolult – nyugtatta meg őket Kissy. – Néhány kezelőszerv, egy kis gyakorlás, meg persze ismerni kell a szabályokat, jelzéseket. És a legfontosabb szabályt: soha ne csináld, ha nincs végszükség.
  – A Jerry Alapítványban – hirdette ki Vanessa fennhangon – mindig mindenben a végszükségre igyekszünk fölkészülni. Gyakran kerülünk olyan helyzetekbe, amikre nem számítottunk, és minél többet tudunk, annál könnyebben vágjuk ki magunkat.
  – Tizenegy – cincogott bele Françoise.
  – Mi van?
  – Kissy azt mondta, néhány kezelőszerv, én pedig megszámoltam. Gyújtáskapcsoló, három pedál, kormánykerék, sebváltó, index, fényszóró, ablaktörlő, kézifék meg a duda. Ezek kellenek a vezetéshez.
  – Ügyes vagy. Akár működésre is bírhatod őket, tarts egy kis bemutatót.
  A kislány bólintott, beszállt a kocsiba és már indított is.
  – Becsatolom magam – szólt ki az ablakon –, nagy összegű életbiztosítást kötök, eltakarítom az egereket az útból, a gyújtás már megvan, index, kuplung, gáz.
  A piros kisautó békés tempóban körbesétált a parkolóban.
  – Ennyi az egész – mondta Niala. – A zsebegér már érti a módját, hamarosan rajtatok a sor. Sorsoljunk, jó?
  – A lányoknak kell kezdeni – mondta kórusban féltucat kisegér.
  – Miért? – kérdezték többen a kölykök közül.
  – Hogy bátorságot öntsenek a fiúkba!

Croizat úr hallani sem akart arról, hogy bérbe adja a kocsiját. Hogy jut ilyesmi az eszükbe? Vanessától kapta ajándékba, és most adja bérbe Vanessának? Képtelenség. Üljenek csak bele és menjenek.
  Hát beleültek és mentek, az egész délutánt azzal töltötték, hogy sorban kiokították a kölyköket. Mollyt sorsolták elsőnek, Pi lett az oktatója, a többieket pedig visszamasíroztatták a házba, célba lőni. Félóra múlva megjött Molly azzal, hogy túlélte, de örülne, ha egyelőre mégse jönne az a végszükség. És mehet a következő.
  Az oktatókat is cserélték, mert ez azért nekik is fárasztó. Kissyre négy órakor került sor, Nique lett a tanítványa, aki elméletben már úgy-ahogy tudta a lényeget, csak a gyakorlatot nem, és a különleges Jerry-stílust sem, a nagy összegű életbiztosítással. De simán ment minden, és a többieknek is. Este nyolckor, utolsóként Artu és Martin szállt ki a kocsiból – az összes kölyök tudott már vezetni, ha minimális gyakorlattal is, és senki nem bukott meg, senki nem rohant fának vagy lapított ki egeret, mindenkinek sikerült.
  A céllövéssel és később a késdobálással is jól haladtak. Megy ez, gondolta Kissy, nekik mindig minden sikerül, az egész tábor során egyetlen kudarc vár rájuk, de az elkerülhetetlen, bármennyire szomorú. Egyetlen shindy se fog besétálni a kapun, hogy puhára verhessék.

A szombati vendégjárás persze jó alkalom volt Vanessának, hogy nagy főzőcskét csapjon. Jean-Claude és Yves bácsiék délelőtt jöttek, természetesen maradtak ebédre és még tovább is. A hadnagy csak délutánra ígérkezett, de annyi sütit ehet, amennyi belefér, hiába falta huszonöt nagy- és tizenkét kisfülű meg még Croizat úr is – Vanessának annyi kuktája volt, amennyinek munkát tudott adni, és egy hadseregnek elegendő sütit gyártottak. A nap slágere a citromos sajttorta volt, amit séfjük először megtanított egy hattagú különítménynek, aztán ők dolgoztak rajta tovább.
  Egy tortához Nique és Claude öt deka cukrot melegített gőz fölött, egy citrom levével és héjával, amíg a cukor elolvadt. Akkor másfél deka vajat kevertek bele, az is elolvadt, levették a tűzről és hozzáadtak egy tojást. Ezt megint a tűz fölött elkeverték simára és félretették.
  Maverick és Martin tíz deka fehér csokit olvasztott fél deci habtejszínnel gőz fölött, aztán másfél deci habtejszínt szilárdra vertek zselatinfixszel. Kissy habosra vert harminchét és fél deka mascarponét, egy csomag vaníliás cukrot és egy citrom héját, hozzákeverte a fehér csokit, majd óvatosan beleforgatta a tejszínt. Chantal tizenöt babapiskótát helyezett egy sütőforma aljára, rátöltötte a fehér krémet, majd a sárgát is. Kész volt a mű, már ott is termett valamelyik kamraegér és vitte a hűtőbe. Ezek négyszemélyes adagok voltak, ezért egy tucatot készítettek, hogy maradjon néhány tartaléknak.
  Croizat úr nem működött közre, csak megállt az ajtóban és nézte a sürgést. Egyszer aztán azt mondta, itt elég sokféle társaság megfordul, de ilyet még nem látott, egy hét után is lenyűgözi, amit ők csinálnak a konyhában.
  – Megszoktuk, uram – felelte Vanessa nyugodt derűvel, és gondosan szemügyre vette a csirkecombokat. – Régóta főzök erre a nagyfülű társaságra, meg sokszor másokra is, hát ki kellett alakítanunk egy hatékony módszert. Itt a táborban aztán többen vagyunk, mint valaha… jó lesz, szórd meg petrezselyemmel és mehet… úgyhogy még hatékonyabbnak kell lennünk, ha enni is akarunk, és nem tölteni az egész napot a konyhában. Jól van, egérkék, így csináljátok, de lobogjon a fületek!
  – Sapka alatt van – cincogta vissza Françoise.
  – Akkor a sapka alatt lobogjon!
  – Vanessa és Niala étteremt is vezett már – dicsekedett a másik zseb. – Főzéset ott csinálta szakácsok, de ők főhauptparancsnok étterembele.
  – Igazán? Milyen éttermet?
  – éttermet – mondta a mikró nyomatékkal. – Szeretettel várjuk, ha Antibes-ban jár. Jól van, egérkék, ez is kész, lássuk a salátát, kamraegerek, sipirc!

Pierre először tartott egy kis beszédet a shindyüldöző munka rendőri oldaláról, aminek legfontosabb jellemzője őszerinte az, hogy unalmas. Ülnek és várnak, amíg jön valami adat, azt berakják a többi közé, és jó sok idő múlva esetleg összeáll valami használható. De ez mindenféle nyomozásnál így van.
  – Nálunk is – mondta Nimby.
  – Aha, csak ti olyan speciális ügyekkel foglalkoztok, ahol egyből megvan a kritikus adat. Nemigen vannak olyan ügyeitek, ahol hónapokig vagy évekig kell várni a letartóztatásra.
  Azért megesett már, gondolta Kissy. Katut például fél évig üldözték, a Százast három hónapig, a… a… nem jutott eszébe több, akit hónapokig kerestek volna. A hadnagynak igaza van, a legtöbb shindyjüket egy napon belül elfogják.
  Eltűnődött, miért lehet ez. Alighanem két okból. Ők zseniálisak, a shindyk pedig óvatlanok. Például Lindströméket a zsenialitásuk segítségével találták meg, Carati viszont, aki Solange-zsal szemtelenkedett, egyszerűen nem gondolt bele, hogy milyen könnyen lenyomozhatják. Persze a szerencse is sokszor sietett a segítségükre, például a louviers-i ügyben: ha nem akadnak össze Cindyvel először még a legelső közös tavaszukon, aztán később az utcán, akkor nem tudják meg, hol lakik, és nem tudják megkezdeni a figyelését…
  – Az az igazság – mondta Pierre, amikor Kissy rádöbbent, hogy már megint elábrándozott, de hátha nem vette észre senki –, hogy főleg azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket. Biztos vagyok benne, hogy mestereiteknek és példaképeiteknek tekintitek az öreg egereket, főleg Vanessát, amilyen karizmatikus egyéniség…
  Kissy csettintett a nyelvével. Karizmatikus, ez az.
  – …de ne vegyétek át az erőszakos módszereiket.
  Kissy fölkapta a fejét. A keze a derekára csúszott.
  – Nem erőszakosak a módszereink – tagadott Vanessa. – Csak hatékonyak.
  – Erről lehetne vitatkozni. A takarítónők orrba rúgása nem éppen a szelídség példája.
  – Majdnem megölte Jennifert.
  – Tudom. Emberileg meg is értem a felháborodásotokat, de mint szervezetnek nagyobb kontrollal kell működnötök. Bouriant tábornok és Lemire ezredes egyaránt szívesen tartja értetek a hátát, de ez nem fog mindig így menni.
  – Ezt melyikük üzente? – kérdezte Niala gyanakodva.
  – Egyikük sem. Szerintem ők nem velem üzennének, hanem személyesen szólnának. De volt rólatok egy kis vita magas rendőri és csendőri berkekben, ahol ők végig benneteket védtek. Most még nincs belőle kellemetlenségük, de ez nem lesz mindig így. Ezért én szólok, hogy legyetek óvatosak, őmiattuk.
  A csendet Vanessa törte meg.
  – Ez világos beszéd – mondta, talpra állt és tett néhány lépést. – Michel bácsi és Raymond bácsi elég sok mindent tett a családunkért, nemcsak a Jerryért… szinte családtagnak számítanak. Jól van, tábornokom. A magam részéről vállalom, hogy nem bántom többet azt a shindyt, aki már nem jelent veszélyt. Beszéltem, cin-cin.
  – Én sem – mondta Niala.
  Kissy némán fölemelte a kezét, és vele a többiek is, a kölykökkel együtt.

A Szelídített Kisegér Elve, Nimby később így nevezte el. A gyakorlatban azért nem olyan nagy a jelentősége. A shindy ugyanis mindig veszélyt jelent, amíg nem tették harcképtelenné, vagyis nincsen megkötözve vagy megbilincselve. No jó, a takarítónőt tényleg nem bánthatnák ennek az elvnek az alapján, de mondjuk Velociraptor ugyanúgy megkapná azt a golyózáport. Ha egyszer muszáj, akkor muszáj.
  És ha már muszáj, akkor próbáljuk meg élvezni is egy kicsikét, mondta Vanessa olyan ártatlan képpel, hogy Pierre elnevette magát és azt mondta, szörnyűek vagytok.
  – Báncsjál gyerekt – javasolta Elke –, majd meglátsz, milyen igaziból, ha szörnyűek vagyunk.
  – Köszönöm a kedves invitálást, de sajnos rendőrként bizonyos szórakozásokról le kell mondanom.
  – Szabadnapon? – érdeklődött a zseb.
  – Szabadnapon is, viszont – a hadnagy az órájára nézett – valamilyen bemutató is volt emlegetve.
  – Már minden elő van készítve – felelte Vanessa –, láthatod a növendékeket verekedni, célba lőni, ejtőernyővel ugrani, és tankokkal is fölvonulunk a Vörös téren. Gyerünk, egérkék!

Az ejtőernyős ugrás legközelebb este került szóba, amikor a hadnagy és Yves bácsiék már hazamentek. Jean-Claude-nak jutott eszébe.
  – Hát elég sok mindent csináltunk már – bólintott Françoise, kenyereskosarakkal szaladgálva körbe a konyhában. – Ejtőernyős ugrás éppenséggel nem volt még közte, de nem sok hiányzott hozzá… például amikor Vanessa csak úgy kibérelte azt a csodarepülőgépet, az fölért vele.
  – Vörös hajú nordnémet zsebike utazódott nem azzal akkor, kicsi Cessna volt neki bérelítve, pilóta mit bajusz és ekkora vigyor, ülés alatt ugróernyő, pedig nem is kellett igaziból. Zsebike zuhanásit elég volt lefékeződeni ekkora fülelők.
  Kissy tisztán látta maga előtt a zsebet, amint kitárt fülekkel aláereszkedik, vörös lófarka csattog a szélben.
  – Milyen magasról ugrottál? – érdeklődött Anne.
  A zseb fölpillantott anyjára és lebiggyesztette a száját.
  – Hát nem volt még nagyon. Talán legközelebb. Nulla centiméter, kint reptér udvaron, néztem körülfele és nem láttam kisfiú ülte előttem földre és botlódottam lábába. De tényleg fülelők lefékezték zsebike, nem estem orrocskámra. Viszont kisegérke történetek mindig hatásos igazán csak hogyha egyik felét elmondva és másikróla hallgatodsz.
  Mégiscsak kellene az a palacsintasütő, gondolta Kissy.

Kissy kényelmesen elhelyezkedett a pléden és lehunyta a szemét. A következő órákban semmit se fog csinálni, nem tanárnéniskedik, nem edz, verekszik, ugrál, főzőcskézik, egyáltalán semmi dolga nincs. Második itteni vasárnapjuk délutánjára a vezérkar, vagyis a felnőttekből, a D’Aubisson nővérekből és Nimbyből álló tanács pihenőt szavazott meg. A kölykök is elfáradtak, ők is. Ebéd után mindenki azt csinál, amit akar. Feltéve, hogy senki nem megy a városba telefon nélkül és nem akaszkodik össze cicával. Ez a fiúknak szólt, akik azt tervezték, hogy kimennek a városba. Pontosabban csak a kölyök fiúk. Vanessa és Nimby visszavonult a szobájukba, Martin itt fekszik őmellette, Pi pedig Tomnak segít, a szörnyeteg motorján van megint valami bütykölnivaló. A lányok nagyrészt itt a parkban, szanaszét a fák alatt, Jennifer rajzol, Chantal írogat, a zsebek ki tudja, merre, lehet, hogy az ebédről maradt csontokat ássák el a ház mellett vagy atomerőművet építenek. Mindegy, csak csendben csinálják.
  De hát persze nem csinálták csendben. Egy kis vörös bundás macskát hoztak, odaadták Kissynek azzal, hogy vigyázzon rá, amíg hoznak tejet. Kissy sóhajtott és vigyázott, megitatta a kismacskát cumisüvegből tejjel, bár nem nagyon értette, hogy mi szükség van rá, hogy egy felnőtt állatot üvegből itassanak, hiszen alig bírja tartani, hacsak persze nem azért, hogy jóllakassák a tejjel és ne őrájuk támadjon gusztusa, de ekkor a macska félretolta a tejesüveget és lebámult Kissyre, aki riadtan vette észre maga körül a tányéron a krumpliszeleteket, és csupán egyvalamit csinálhatott, de azt nagyon gyorsan. Odaugrott a fűszertartókhoz, amik akkorák voltak, mint egy-egy mosógép, átkarolta a borsszórót, fölkapta és az óriási ragadozó orra felé lendítette. A macska tüsszögött, a borsfelhő mindent belepett…
  Kissy prüszkölt egyet és kinyitotta a szemét. A fa tövében feküdt a pléden, Martin mellett. Macskának se híre, se hamva. Nem is lesz, a kapu zárva, a kapusfülkében ott van Croizat úr, aki tudja, hogy nem engedhet be macskát.
  Kissy visszacsukta a szemét és elhatározta, hogy most kiskutyákról fog álmodni. Kedves kicsi kutyákról, akik megvédelmezik az egérkéket a legvérszomjasabb macskáktól is, még ha azok akkorák is, mint egy elef…
  Összerezzent. Valaki megbökte a vállát, még mielőtt újra elaludt volna. Kinyitotta a szemét és fölnézett.
  Egy elefánt állt fölötte, érdeklődve nézett rá, és az ormányával megtapogatta Kissy gombszerű orrocskáját.
  Kissy sajnálkozó grimasszal felelt, ez van, nincs mit tenni, ez ilyen. Az elefánt fölemelte ormányát a magasba, aztán kitartotta oldalra, előbb jobbra, majd balra, mutatta Kissynek, hogy mekkora. Kissy széttárta a kezét. Az ormány visszatért, megint megtapogatta Kissy orrocskáját, aztán megfogta és óvatosan húzni kezdte. Az egyszer csak engedett, megnyúlt egy kicsit. Az elefánt elengedte, s valahonnét elébe tartott egy tükröt. Kissy érdeklődve szemlélte magát az apró ormánnyal, nem volt hosszú, talán tízcentis. Mozgatta, hajlítgatta, fölkunkorította. Egész jól néz ki, gondolta, mindjárt fölébreszti Martint és megmutatja neki… de ekkor hangot hallott.
  – Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, kinek van a legnagyobb füle a vidéken?
  Kinyitotta a szemét. Az elefánt nem volt ott. Gyorsan megtapogatta az orrocskáját, de az ugyanakkora volt, mint az elmúlt tizennyolc évben bármikor. Megint hülyeséget álmodott, csak kivételesen macska nélkül.
  – Kisegérke, megmondom én, a te füledre is van még remény. Ha gyakorolsz és növeszted, a farkincád is megnő majd.
  Ez nem nagyon rímelt, gondolta Kissy. A hangok valahonnan a park másik részéből jöttek, a kislányok valami egeresdit játszanak. Ez Pierrette hangja volt, az előző meg Mollyé.
  – Kiscica, kiscica, hopp-hopp-hopp, itt jönnek az ee-gee-rek! Szaladj gyorsan, bújj a lyukba, meeg-eesz-nek!
  Kissy elvigyorodott. Ezek egéróvodát játszanak. Azokat a mondókákat gyakorolják, amiket az öntudatos, macskával bármikor elbánni kész egérszülők tanítanának a gyerekeiknek, ha léteztek volna ilyenek valaha.
  De hiszen most már létezhetnek. A csapat egy része már elég idős, hogy gyereke lehessen… voltaképpen ő maga is… és a következő nemzedékből majd persze rátermett, belevaló egérkéket nevelnek már kezdettől. Már amikor még csak a fél dióhéjból készült bölcsőjükben ringatják őket, akkor el kell kezdeni gyáva, meghunyászkodó macskákról mesélni nekik, akik rettegnek a félelmetes kisegerektől.
  Mintegy erre válaszul érkeztek megint a lányhangok:
  – Kiscica, kiscica, ne szaladj el! Elkapom a farkadat, bedoblak a fazékba, rakok melléd burgonyát, borsót, répát, kukoricát, sütlek, főzlek, párollak, ebédre föltálallak, menekülj a tálból, ha tudsz, akármerre futsz, a hasikónkba jutsz! Kiscica, kiscica, mért nem szóltál, tele lett a szánk macskaszőrrel…
  Többszólamú, vidám nevetés. Kissy velük nevetett, aztán gyanakodni kezdett. Igen, igazi Jerrykhez illő, szelíd játékot űznek, de vajon tényleg megteszik, vagy ő álmodik megint?
  Fölnézett az elefántra, de az nem volt sehol. A hatalmas macska se, aki meg akarta őt enni. Akkor ébren van.
  Új jelenség a gasztronómiában, hogy az egér eszi meg a macskát – vagy legalábbis már beszél róla –, de valahol érthető. A macskák évmilliók óta esznek egeret, jóval régebben, mint amióta mustárt termesztenek. Az egerek ez idő alatt nem azért nem ettek macskát, mert sokkal kisebbek nála, hiszen az ősember is előszeretettel ejtett el mammutokat; valószínűleg az is megesett már a vad természetben, hogy botokkal, kövekkel fölfegyverzett egércsapatok macskát öltek, akár úgy, hogy mély verembe taszították, esetleg a folyóba, ahol nyilván nem marad életben. Szívrohamot kap a víziszonya miatt. De az egerek azért tesznek effélét, hogy a ragadozótól megszabaduljanak, nem azért, hogy megegyék. A természetben ugyanis az egér növényevő.
  Ők azonban ettek már húst, mielőtt egér lett volna belőlük, és később sem szoktak le róla. Ma például sertéssült volt mindenféle zöldségekkel. Soha nem jutott eszükbe, hogy a sertést meg kellene fenyegetni, hogy megeszik, mégpedig azért, mert a sertés nem támad egérre. A macska igen. A természetben mindmáig. Ők nem engedhetik meg, hogy közülük is elragadjon egyet a macska, ezért őt igenis megfenyegetik.
  S ahogy ezt elgondolta, megint fölhangzott a fák mögül:
  – Kiscica, kiscica, hopp-hopp-hopp, kenünk a hátadra kee-csaa-pot. Almát a szádba, így ülsz a tálba, de fekhetsz is, ha úgy kényelmesebb…

Kissy nyugodt léptekkel surrant az utcán, nem is pillantott az égboltra. Minek? Egy pofonnal elintézi az egerészölyvet. Ami azt illeti, pasit is, ha kell, arra több az esély, mert farmersort és bikinifelső van rajta, elég vonzó kombináció a nyálcsorgató férfiaknak. De van nála kés, Nimbusz, telefon, a csuklóján a Jerry-óra, mindez együtt többet ér, mint Rambo kezében az óriási mordály.
  Csakhamar szembe is jött egy férfi, jól megnézte, aztán sajnos továbbment. Az élet kimaradt lehetőségek sorozata. De hát ha igaz, azért megy, hogy egy férfi fejét kiüsse a két füle közül.
  Ahogy befordult a második sarkon, meglátta a fiúkat. Ott volt mind a hat, egy emeletes ház előtt gyülekeztek, és őt már türelmetlenül várták.
  – No, mi az a nagy dráma? – tudakolta Kissy, megállva mellettük. De a választ nem ők adták, hanem egy hirtelen csattanás, ami csörömpölésben végződött, mint amikor törékeny tárgyat vágnak földhöz vagy falhoz. Bentről jött. És a kiabálás is fentről az emeletről. Nem lehetett minden szót kivenni, de szidalmazott valakit, és férfihang volt.
  – Családi veszekedés – tippelte Kissy. – Ezért hívtatok?
  – Ezért – felelte Claude.
  – A Jerry nem avatkozhat be ezekbe mind egy szálig, túl sok van belőlük. Meg nem is a mi asztalunk.
  – Az előbb gyereksírást is hallottunk.
  Kissy sóhajtott, a kapuhoz ment és becsöngetett. Odafönt a zajszint nem csökkent, ezért rátenyerelt a csengőgombra. Sokáig nyomta, de nem kapott választ. Nem is kaphatott, mert az emeletről szűnni nem akaró hangzavar hallatszott, semmi se juthatott el hozzájuk a csengő hangjából. A hangok egy része sikítás volt, gyanúsan vékony hangon.
  Kissy töprengett egy másodpercig… kettőig… két egész egy tized… aztán elővette a telefonját.
  – Rendőrség.
  – Françoise Chaton a Jerry Alapítványtól. Jó napot. Családi veszekedésnek vagyunk fültanúi, alapos okunk van azt hinni, hogy gyerekbántalmazás is történik. Gyereksikolyok, férfi- és női hangú ordítozás, főként káromkodások.
  – Fültanút mondott?
  – Igen, egy emeleti ablakból hallatszik, mi kint állunk az utcán.
  – És ha csak tévét néznek?
  – Nincs kizárva, de a hangok túl élénkek ahhoz.
  – Hol van ez?
  – Mindjárt keresünk egy utcanévtáblát…
  – Azt mondta, Jerry Alapítvány?
  – Azt.
  – Tudjuk, kik maguk. Ha megvan a cím, kimegyünk.
  – Fél perc, a társaim már elmentek megkeresni. De maga a compiègne-i rendőrség, nem?
  – De. És nemrég beszéltünk egy hadnaggyal, aki figyelmünkbe ajánlotta magukat.
  – Dorville?… nahát!

De sose tudták meg, hogy voltaképpen mi történt. A kiérkező rendőrök barátságosan kezet ráztak velük és azt kérték, hogy ne legyenek jelen az intézkedésnél, az érintettek személyiségi jogai miatt. Úgyhogy továbbsétáltak, és pont a legremekebb dologra bukkantak, amire csak lehetett: egy fagyizóra. Rögtön választottak maguknak fagyit, megszálltak egy asztalt és már javában kanalaztak, amikor Kissy megszólalt:
  – És pénz kinél van, egérkék?
  Senkinél. Végigtapogatták a zsebeiket. Claude-nál volt öt euró, Artunál kettő. Kissy sortján egyetlen zseb volt, abban a fegyvereit és a telefonját tartotta. Elővette ez utóbbit és odakért egy egeret némi készpénzzel – de ha jót akarnak maguknak, akkor több pénzt hoznak és többen jönnek, mert a fagyi jó.
  – Na – mondta. – Tessék rászokni, hogy a problémákat Jerry-módra oldjátok meg. Tanácstalanul kotorászni a zsebében akárki tud. Egy Jerry előteremti a pénzt, amire szüksége van, mert nem maradhatunk adósok sehol.
  – Persze, rangunkon aluli – mondta François.
  – Egyrészt. Másrészt a kidobóember lehet éppen valahol hátul is, és csak akkor tudod meg, kiféle-miféle, amikor már késő.
  – Lehet macska is – bólintott Claude.
  – De mennyire! Kutya kidobóembereket mégse alkalmazhatnak sehol, hisz még a nemfizető vendégnek is a nyakába borulnának. A kisegereknek ez a munka nem igazán való… fennáll a veszély, hogy a vendég nemcsak fizetés nélkül távozik, hanem a verőlegényt is viszi a zsebében. Úgyhogy főleg cicákat alkalmaznak. Megvesztegethetetlenek. A vendég sose lesz képes a maga oldalára állítani őket. Igaz, a főnökük se…
  – Valamiért az az érzésem, hogy most egy bizonyos macskáról beszélsz.
  – Őt is meg lehet érteni – tett Kissy lendületes mozdulatot a fagyis kanálkájával. – A mamája már pici korukban leültette őket félkörben, és elmagyarázta nekik, hogy kezdetben teremté Isten az eget, földet satöbbi, és abba teremté a macskát, hogy uralkodjon fölötte. A különféle háziállatok mindenféle célokra használhatók, például az ember arra való, hogy kinyissa a macskakajás dobozt. Ezt ők szépen megtanulták, anyu ki is kérdezte, aztán elkerült hozzánk, és ebből az egészből senki nem tartott tiszteletben egy hangot se. Naná hogy meg van sértve.
  A fiúk nagy komolyan ültek félkörben és hallgatták egértanárnénit. Aztán befutott Pi, átadott Kissynek egy köteg bankjegyet, ő most nem kér fagyit, megy vissza motort javítani.
  – És a többi? – reklamált Kissy.
  – Milyen többi? Ennyiből az egész üzletet megveheted.
  – Nem többi pénz. Többi egér! Senki sem akar fagyit enni?
  – Valószínűleg akarnának, csak lusták idáig elgyalogolni.
  – És ha shindy lenne itt?!
  – Azért nem lennének lusták – nevetett Pi, és elballagott. Kissy legyintett és elrakta a pénzt.
  – Ma mintha a szokottnál is melegebb lenne – jegyezte meg Christian –, biztosan ezért.
  – A Jerry Alapítványban – vágott vissza Kissy – tudni kell tűrni a hőséget is. Bármikor szükség lehet rá, hogy akár sivatagi forróságban surranjunk.
  – De most csak fagyi miatt – mondta Jacques.
  – Azért pláne!
  S ezzel Kissy odaintette a pincérnőt.
  – Őszibarack – mondta lelkesen –, vanília, narancs és eper. Ez kell nekem. Meg egy kóla.
  – És ki is tudjátok fizetni? – kérdezte a nő.
  – Tessék?
  – Az előbb azt hallottam, hogy nincs elég pénzetek.
  – Jól hallottad – felelte Kissy rövid mérlegelés után.
  – Akkor hogy gondolod?
  – Úgy, hogy ha ilyen barátságtalanul nézel rám, akkor kifizetem az eddigi számlát, centre pontosan, és többet itt minket nem látsz. Most hoztak egy halom pénzt, itt van a zsebemben. Ha fél perc múlva itt a fagyi, továbbra is barátok maradunk. Csak ne spórold ki a pisztáciát.
  – Elnézést… – motyogta a nő, és felszívódott. Egy percbe azért beletelt, de meghozta Kissy fagyiját.
  – Nem spóroltad ki a pisztáciát – örült Kissy, és hozzálátott.

Lassan lopakodtak végig az utcán, nesztelenül. Kissy lopakodott elöl, azokkal a hosszú, puha lépésekkel, amiket Jerrytől tanult, s a fiúk lopakodtak utána. Jerry így közelíti meg a cica tányérkáját. Tényleg észrevehetetlenek voltak, hiszen alig tíz centi magasak, és harmincöt fokban az emberek ki se néznek az utcára. Kivéve egy négy-öt éves kisfiút, aki érdeklődve szemlélte őket egy kertből.
  – Ti mit csináltok? – tudakolta, ahogy az egérmenet odaért hozzá.
  – Lopakodunk – felelte Kissy halkan, nehogy a cica meghallja.
  – Miért?
  Kissy szokva volt a gyors döntésekhez. Most is egy pillanat alatt rálelt az egyetlen helyes megoldásra: meg kell mondani az igazat.
  – Tudod, mi egerek vagyunk. Én már régóta, a fiúk csak most lettek azok. Tanítom őket lopakodni. Szükség van rá, ha sajtot akarunk lopni a cica hűtőszekrényéből.
  És lopakodtak tovább. A gyerek csodálkozva bámult utánuk.

A másnapot már végigdolgozták, kilógott a kis piros nyelvecskéjük: verekedtek, célba lőttek, repültek, délután négykor pedig fölkerekedtek és elmasíroztak az uszodába. Nimby a világ legbiztonságosabb helyének nevezte, mert csak úszósapkában engednek be mindenkit, tehát macskát egyáltalán nem – tetőtől talpig úszósapkába kellene bújnia –, nekik viszont a sapka elrejti a füleiket. Erre Molly ráfelelte hetykén, hogy ő nem akarja elrejteni a füleit, mármint ha majd megnőnek rendesen, igenis hadd tudja csak meg mindenki, hogy ő micsoda. Rettegjenek. Elvégre az alapítvány nem tartja már titokban a létezését. És ugyanazzal a lélegzettel megkérdezte, hogy Vanessa szervezett-e nekik shindyt az uszodába. A mikró rámeredt és elnevette magát.
  – Senki se vállalná, hogy eljátssza nekünk a shindyt.
  – Igazira gondoltam. Akit megverünk, lecsukatunk és este már a fogdában alszik. Az uszoda a legjobb vadászóhely nekik, nem? Ilyenkor sok gyerek jár oda.
  – Telhetetlen kis ragadozó vagy. Szerdán fogtunk legutóbb shindyt, és az is uszodában volt.
  – De hisz azért léptünk be az alapítványba, mert telhetetlen kis ragadozók vagyunk, nem?
  Vanessa sóhajtott.
  – De.
  Kissy bármibe le merte volna fogadni, hogy nem lesznek shindyk az uszodában, és ő nyert. Alig lézengett pár felnőtt, azok is gyerekkel jöttek. Azokból se volt sok, úgy két tucat, az alapítvány érkezésével megduplázódott az uszoda forgalma. De legalább akadt köztük egy-két nagyfiú, akik érdeklődéssel szemlélték őket egérlányokat, és lehetett remélni, hogy próbálkoznak valamivel, például az a kék fürdőnadrágos, tizenhat-tizenhét lehetett, és megakadt a szeme Nique-en, Vanessán, úgy tűnt, hogy Mollyn is. Az például akár odajöhet hozzájuk és beszélgetést kezdeményezhet, esetleg fölajánlhatja, hogy megmutatja nekik a várost, hiszen látja, hogy nem idevalósiak. Erre Molly, a telhetetlen kis ragadozó azt feleli, remek ötlet, és elindul a fiú előtt, nehogy az meglássa, amint a homlokán az úszósapkát kibökik az apró szarvacskák. Kissy csak ráérősen ballag utánuk az uszoda mögé, hisz percekbe telik, amíg a srác belátja, hogy Mollyról nem tudja lehúzni a fürdőruhát, aztán a kislány szépen lassan, érzéssel puhára veri. Ekkor ér oda Kissy…
  – Oké, akkor Ninonnál, szevasztok!
  Kissy ezekre a szavakra kapta föl a fejét. A kék fürdőnadrágos srác mondta, a hátára dobta a törülközőjét és kisétált az uszodából. Kissy úszósapka alá szorított füle moccanni se tudott, de nagyon lekonyulva érezte magát.
  Vanessa most meg őt nevezte telhetetlen kis ragadozónak, de Kissy látta rajta, hogy ő is elábrándozott egy jó kis uszodai verekedésről – ha nem shindyvel, legalább helyi srácokkal, akik nem tartanak mértéket az udvarlásban.
  De annyira tartottak, hogy senkit se próbáltak leszólítani közülük, se fogdosni vagy lefröcskölni, semmit. Pedig szétszóródva úszkáltak, a tanonclányokra se vigyázott senki. Vigyázzanak magukra, tíz napja tanulják.
  Hazafelé, épp ahogy kiléptek a kapun, Kissy nagy fülei elkapták, amint valahol hátrébb a menetben Blanche-tól kapják meg ugyanazt.
  – Telhetetlen kis ragadozók vagytok. Ti, gyerekek, tíz napja kezdtétek az egeresdit, és máris két csoportra osztjátok a szembejövőket, akik remélhetőleg rátok támadnak, és akiktől nem remélitek.
  – Dehogyis – cincogta a kisebbik lánya. – Akik remélhetőleg ránk támadnak, és akik tényleg ránk támadnak.
  Kissy vigyorogva fordult meg és még elkapta, amint Blanche rámered a gyerekére, aztán legyint.
  – Ti meg, akik öt éve csináljátok és tudjátok, hogy nem támad rátok senki, még adjátok a lovat a kicsik alá.
  Kicsik, gondolta Kissy. Tizenháromnál egyik se fiatalabb, némelyik majdnem felnőtt már. Csak örülnek a frissen szerzett füleiknek.
  Nique gyakorlatiasabban fogalmazta meg.
  – Mi is szeretünk játszani. Tudjuk, hogy a szembejövők nem akarnak minket megtámadni.
  – Előbb megvárják, amíg továbbmegyünk – szólt közbe Christian –, aztán utánunk lopakodnak.
  És már csinálta is, ahogy Kissy tanította. Nevettek.
  – Szóval nem akarnak – folytatta Nique. – De csak velük tudunk gyakorolni, ha már a szervező bizottság elmulasztott egy-két shindyt idehozni nekünk.
  – Nehogy azt hidd, hogy nem volt erről szó az üléseinken – felelte Blanche –, többször is elhangzott, mennyire sajnáljuk, hogy ez nem megoldható, és hogy még inkább mennyire örülünk neki. Még csak az kellene, pedofilokat csődíteni egy nyári gyerektáborba…
  – Egértáborba – szúrta közbe Maverick.
  – …még ha ez el is rontja az örömötöket.
  És pontosan ekkor, szinte végszóra hangzott föl a shindyriasztás.

Hétfő este nyolc óra volt. A Jerry Alapítvány ötven méterre az Oise-parti uszodától és egy kilométerre hazulról állt az utcán, esti verőfényben, a telefonokat bámulták és egymást is bámulták. A régi egerek a telefonokat, az újak őket, mert az ő telefonjaikon még nem volt hozzáférés a Cirrushoz. De a csipogást hallották és már elég jól értették.
  A 9743-as felhasználó, Jean Dbsmcvrlkpx harmincnyolc képet töltött föl a Fokhagymára. És az egyik közülük CI 2 FCE2.
  – Mi ez a Charlie India? – kérdezte kórusban töméntelen kisegér. – Ilyen kódunk nincs is.
  – De van – nevetett Vanessa. – Ez egy kis meglepetés. Michel bácsival találtuk ki, már két hónapja, csak eddig nem volt alkalom használni. – S ránézett az egerére.
  – Nekik van egy elég nagy gyerekpornó-adatbázisuk – mondta Nimby –, ehhez tartozik egy hash adatbázis, amihez mi egyfajta hozzáférést kaptunk. A hash, kisegér hölgyeim és uraim, a kép digitális ujjlenyomata. Ha a képet megváltoztatják, a hash csak minimális mértékben változik, mert előállítása során a képet pirinyóra, nyolcszor nyolc képpontra zsugorítják – így eltűnnek a részletek, csak a struktúrája marad meg. Mi kaptunk egy API-kulcsot, amivel elküldhetjük a talált képeinket. A rendszer elkészíti mindegyik képünk hatvannégy bites hash kódját és megkeresi az adatbázisban. Minden olyan hash, ami legfeljebb tíz bitben tér el a képünkétől, jó eséllyel ugyanazt a képet takarja, legfeljebb némileg megváltoztatták, például levágtak belőle, hozzátoldottak, feliratot írtak rá. A rendszer elküldi az eltérés mértékét bitben, és egy tizenhat bites azonosítót. Az az utasítás, hogy ha az eltérés meghaladja az öt bitet, akkor hívjunk föl egy rendőrségi telefonszámot és mondjuk be az azonosítót. Persze nekünk ezt a Cirrus automatikusan elvégzi, magnóra mondott üzenettel és szintetizált hangú számokkal. De jelenleg az eltérés csak két bit, vagyis a képünk gyakorlatilag azonos az adatbázisukban levő egyik képpel. Ha az egerem lenne szíves visszaadni a telefonomat, meg is keresném a képet.
  Vanessa a háta mögött tartotta a telefont és nem adta.
  – Szó se lehet róla, egérke, nem fogunk az utcán gyerekpornót bámulni. Kettes eltéréssel a képünk egész biztosan megvan az adatbázisban, tehát gyerekpornó. És akkor a többi kép is nyilván az, nem töltött föl egy darab pornóképet és harminchetet az eladó kocsijáról.
  – Akkor azokról miért nem jelzett a Cirrus? – kérdezte Chantal.
  – Mert az adatbázis kicsi – felelte Nimby. – A shindyk elvégre rendszeresen fotóznak, és ha valaki tegnap csinált egy klassz sorozatot a gyerekéről, az hiába tartalmazza ugyanazokat a… ööö… műveleteket, mint egymilliárd más pornókép, optikailag nem hasonlít rájuk eléggé, a hash túlságosan eltérő lesz.
  Műveleteket, gondolta Kissy, és megvakarta a bicska nyelét a zsebében.
  – De most a mi képeink is bekerülnek – tette hozzá Vanessa. – Egy nyomozó meg fogja nézni, hogy valóban gyerekpornó-e, és ha igen, beteszi. Tessék a telefonod, egérke, de ne a képeket nézegesd, hanem derítsd ki, mit tudunk az emberünkről, tedd magad hasznossá.
  – Gondolom, tanulókat nem visztek magatokkal – sóhajtott Kissy mellett Maverick.
  – Hová? – kérdezte Kissy.
  – Hát a bevetésre, a shindy elfogására.
  – Még el se indultunk, egérke.
  – Nem is fogunk, egérke – szólalt meg Nimby. – Nem néztétek meg, hol van az emberünk.
  Hát most már megnézték – hiszen a Fokhagyma rendszere automatikusan lenyomoz mindenkit, és a csak az alapítvány által látható részen egyből mutatja, hogy hol van a delikvens. Mutatta most is.
  Nézték, nézték, és csak konyult lejjebb a fülük. Molly kézzel is lehajtotta a sajátját.
  – Hát ennek nem verjük be az orrát – állapította meg Jennifer.
  – Hát nem – felelte Kissy.
  – Akkor most mi lesz? – kérdezte Pierrette.
  – Hazamegyünk szépen – mondta Angélique –, egy önkéntes ellenőrzi, hogy tényleg gyerekpornó, aztán szólunk a rendőrségnek.
  – A kanadainak?
  – Nem, az itteninek, majd ők odaszólnak.
  – Hey, mice – csattant föl Jennifer –, mire ez a gyászhangulat? A torontói szülők valamivel nyugodtabban alszanak, ha ez az alak rács mögött lesz. Az alapítvány pedig elkönyvelheti távolsági rekordját. Majd kérem lemérni, milyen messze van ide Toronto.
  – Ahogy kívánod – felelte Nimby szolgálatkészen –, légvonalban vagy közúton?

– Nem.
  – Nem.
  – Nem.
  – Nem.
  Egész sor kisegér felelt kórusban Claude kérdésére, hogy megnézhetik-e a torontói shindy képeit ők is.
  – De láttunk már olyat!
  – Ne hidd – felelte Vanessa. – Elhiszem, hogy meztelen lányt láttál már, de ez más. Egyáltalán nem szívderítő. Lehet, hogy egyszer a munkaeszközeid lesznek ezek a képek, de addig csak örülj, hogy még nem láttál belőlük.
  – Azért akadt egypár egészen normális – jegyezte meg Nimby, amitől Kissynek a derekára csúszott a keze –, például az a kislány, akinek ránagyítottunk a szemére és láttuk a szekrényt, az egyáltalán nem volt felkavaró.
  – De nem is volt pornó!
  – Viszont mégiscsak egy shindytől loptuk, aki aljas szándéktól vezetve készítette. Ezek között is lehet efféle. Akár az összes.
  Ezzel besétáltak a házba, hogy mint önkéntesek szemügyre vegyék a képeket, a csapat pedig letelepedett a park füvén.
  – Nem igazság – mondta Molly. – Amióta itt vagyunk, három ügyünk volt, és egyetlen pofon se csattant.
  – Viszont mégiscsak volt három ügyünk – felelte Niala. – Sokszor egy sincs hetekig. Most igazából el vagyunk kényeztetve.
  – Aha, az őrangyalaink dolgoznak rendesen – bólintott Françoise. – Szerveznek mindenfélét.
  – Arról nem tehetnek – mondta Christian –, hogy Vanessa senkit sem ismer, akinek van egy Kanadába közlekedő légitársasága.
  Nevettek.
  – De, ismer – nyugtatta meg Niala a zsebet. – Például az apját, aki mindenkit ismer az Air France nemzetközi részlegén is. Csak ezzel az útlevelet, vízumot nem úszod meg, árkedvezményt nem illik igénybe venni, ha egyszer apa már nem is dolgozik ott, akkor meg nem mindegy?
  Az épület ajtajában ekkor jelent meg a két mikró. Eltökélt léptekkel elhaladtak a csapat mellett, rájuk sem nézve, és mentek tovább a parkba. Az egész alapítvány őket nézte, amint nyílegyenesen egy fához masíroznak, Vanessa fölkapaszkodik rá, aztán követi Nimby is.
  Kissy sóhajtott. Tehát csakugyan gyerekpornó.
  – Fölhívom a hadnagyot – mondta Niala.
  – Inkább Michel bácsit – felelte Georges. – Dorville-nak rengeteg munka lenne a szolgálati úton végigverekedni magát a kanadaiakig. Takarítsuk meg ezt neki.
  – Jó – felelte nagyobbik lánya, elővette a telefonját, fölkelt és arrébb sétált. Ugyanekkor Elke mély sóhajt hallatott, ő is fölállt, odament Blanche-hoz és lenézett rá.
  – No mi az?
  A kislány letérdelt a fűbe Blanche mellé, kitátotta a száját és rámutatott.
  – Éhes vagy? – tudakolta Artu, de Blanche már bele is nézett a zseb szájába, kutatóan vizsgálgatta néhány pillanatig, aztán bólintott.
  – Megvan. Jaj, szegénykém. Ezért nem dumálsz te már egy órája. Gyere, keresünk egy rendelőt.
  Elke szomorúan bólintott.
  – Fáj a fogad? – néztek rá csodálkozva.
  – Akárkivel megeshet – felelte Blanche. – Jól látható lyuk, simán be lehet tömni. Ja igen – már a kezében volt a telefonja –, ismerek is itt egy kollégát… de csak a rendelői száma van meg, az meg már nyilván zárva van… no mindegy, megoldjuk. Egy egér lenne szíves elhozni a szobánkból a kis fekete táskámat meg a mikrobusz kulcsát?
  Kissy tudta, hogy csak rajzfilmfigurák képesek az egyik képkockán még ülni, a másikon már állni, de most ő is megcsinálta.
  – Elkérem Croizat úr kocsiját, gyorsabban megjárjátok azzal.
  – Legyen hát. De előbb a táska, van benne fájdalomcsillapító.
  Kissy máris iszkolt a táskáért, kihozta, aztán elfutott a kapusfülke felé, de útközben fékezett, mert ott már két egeret látott a kocsiról tárgyalni. Visszafordult Blanche-hoz, aki éppen átvett egy pohár vizet, kis zacskóból port szórt bele, megkeverte és odaadta a zsebnek. A kislány kiitta.
  – Pár perc és jobb lesz. Gyertek, biztos megvan már az a kocsi. Anne, te vezetsz, nekem telefonálnom kell.
  Anne is átvette a táskáját Chantaltól, megköszönte, elindultak a parkoló felé. Öt másodperc múlva vágtatott utánuk Françoise a kocsikulccsal.
  Kissy bólintott. Jerry-szervezés, pillanatok alatt megoldottak mindent. Első szinten. Jövőre már náluk lesz Blanche komplett felszerelése is, és egyedül meggyógyíthatja a fájós fogú egeret.

Kilenc óra körül indultak és majdnem tizenegy volt már, mire hazaértek, pedig maga a tömés negyedóra alatt megvolt. De el kellett menniük Creilbe, ott találták meg a legközelebbi fogorvost, aki föl is vette a telefont, félórás út volt, ugyanannyi vissza, és a két kolléga még beszélgetett egy darabig, várva, hogy a gyógykezelt kisegér hogy érzi magát.
  Elke fáradtan, de föltartott fülekkel mászott ki a kocsiból. Körbevették, átkarolták a vállát, vigasztalták. Anne fölkísérte a szobájába, jobb, ha lefekszik, álmos is volt a gyógyszerektől. Françoise velük tartott, ha kellene valami segítség.
  Később, amikor a csapat már a ház előtti gyepen ült megint – idekint sokkal kellemesebb volt –, Artu megszólalt:
  – Voltaképpen ez fogott meg bennetek már az előadásaitokon is, ez már ott is érződött. A Jerry tényleg csapat. Mindenki számíthat mindenkire. Ti nem csupán együtt dolgoztok, együtt is éltek, mint egy család.
  – Egy család vagyunk, egérke – felelte Vanessa. – Az első beaulieu-i nyaralásunkon még csak baráti társaság voltunk, de közbejött az én sérülésem, no meg Pié – kezdtünk összemelegedni. Aztán jött hozzá sok minden, az egérség, az alapítvány… és legfőképpen az, amikor kimenekítettek a nevelőapámtól és mindenki azon igyekezett, hogy otthont találjon nekem… kivéve persze Nialát, aki hallgatott, mint a cica, de háromszor berohant a polgármesteri hivatalba…
  – Csak kétszer – mosolygott Niala, de nagyon csillogott a szeme. – A harmadik a gyámhatóság volt. De ezt te is tudod, csak azt akartad, hogy kijavítsalak.
  – Pontosan. Akkoriban nem volt munkanap, amikor az összes hivatalban meg ne jelent volna anya, apa, Niala, Mario, vagy éppen Gérard bácsi, aki saját állítása szerint húsz éve nem tette be a lábát semmilyen hivatalba, akkor, énmiattam sem, képzeltem az egészet. Csak hát én tudom, amit tudok, igaz, évek múlva akadtam össze a kismadarakkal, akik csiripelték.
  Kissy el volt bűvölve. Gérard Parmentier-ről ő se tudott.
  – Gérard bácsi sose hazudna neked – közölte Georges. – Nem is ismert, miért segített volna?
  Vanessa sóhajtott.
  – Mert egy bajban levő gyereknek minden rendes ember igyekszik segíteni. Egyébként nagyon is jól ismert. Azon kívül, hogy naponta váltottunk néhány mondatot az utcán, egyszer két órát beszélgettünk az életről.
  Kissynek elakadt a lélegzete. De hát mikor?! A nyaralás alatt Vanessa, azaz akkor még Mohi legnagyobbrészt velük volt, amikor meg nem, akkor csatangolt a környéken vagy fára mászott. És mi a csodának ül le egy tizenegy éves kislány meg egy hetvenéves öregember az életről beszélgetni?
  Öt éve ismerte Vanessát, mint a tenyerét, de jellemének ismeretlen mélységei mutatkoztak meg előtte egy pillanatra, hogy aztán rögtön el is rejtőzzenek megint.
  – Szóval akkoriban kezdődött a mi családdá válásunk – folytatta a mikró. – Csak hatan voltak a csapatban rajtam kívül, de abból háromnak a szülei azonnal elvállaltak engem. Ez nagyon fontos dolog. Fél perce mondtam, hogy egy bajban levő gyereknek minden rendes ember igyekszik segíteni, de a segítőkészségnek megvan a határa, és ez túlment azon, amit remélhettem. Feltétlen ragaszkodással viszonoztam, ami a csapatban már kialakult szeretetet megerősítette és véglegessé kovácsolta. Aztán a találkozók, a közös ünnepek és programok hozzánk kapcsolták a szülőket, rokonokat is. Ma Kisegérföld jóval több néhány családnál, akik létrehoztak egy alapítványt, már összeköt minket az egérségi kötelék. Sőt olyanok is vannak köztünk, Raymond bácsi és Csubakka bácsi, akik az egércsapattal nem is találkoztak, de rajta tartják a szemüket a munkánkon és gyakran segítenek. Ebben a táborban is benne van a közreműködésük.
  – Hé, egérke – szólalt meg Georges, amitől Kissynek nevethetnékje támadt, hiszen a pilóta nem szokta egérkének szólítani a lányát –, honnan tudsz te efféléket? Tudtommal a szervező bizottságban nem voltál ott, mi pedig nem avattunk be ilyen részletekbe.
  – Nem volt nehéz kitalálni, kapitány – adta vissza a kislány a kölcsönt. – Rendőri segítség nyilvánvalóan kellett, és Raymond bácsi a legalkalmasabb ember annak elintézésére, hogy demonstrációs shindyket kaphassunk a börtönből.
  – Bolond – nevetett Niala.
  – Csubakka bácsi keze pedig mindenben benne van, amit a család az elmúlt negyven évben csinált. Adassék tisztelet annak a géniusznak, aki végre rávette, hogy a konzorciumba is betársuljon egy vacak kis konzervgyár ürügyén.
  – Öntelt egere – sziszegte Niala.
  – Tudjátok meg, növekvőben levő fülű egerek, hogy a Claudel konzorciumnak csak az üzleti ügyeit egy egész könyv tartja nyilván, azt pedig, hogy mit tudnak elintézni, könyvben össze se lehet foglalni. Majdnem annyi mindent, mint jómagam.
  – Valaki kapja el a farkincáját – mondta Niala.
  – A konzorcium befolyása ugyan csak kétszerese egy miniszterének és fele a maffiáénak – jelentette ki a mikró egy statisztikus magabiztosságával –, de van egy óriási előnye: nekünk nincs mivel lebukni. Mindenben törvényes alapon állunk. Hát ez az intézmény fizette, többek között, a mai vacsoránkat, a szállásunkat, az egéroktató felszerelést. Nagyrészt olyan embereken keresztül, akik egy része nem vagy csak kevésbé kötődne hozzá, ha öt évvel ezelőtt nem indul el ez a családdá kovácsolódási folyamat.
  Vanessa elhallgatott. Hirtelen nagyon nagy csend lett.
  – A konzorcium sokat köszönhet neked, kicsim – szólalt meg Blanche hosszabb szünet után.
  – Csak próbáltam valamit visszaadni abból, amit én köszönhetek nekik.
  – Remekül sikerült. Gérard bácsi nemrég azt tudakolta, nem akarnál-e ezen a vonalon továbbtanulni.
  Kissy hirtelen elvesztette a fonalat: ez a Gérard most vajon a luxemburgi Csubakka bácsi vagy a beaulieu-i Parmentier? De nem merte megkérdezni, mert a végén még leszamarazzák, hogy egy harmadikról van szó.
  – Biztos lehet benne, hogy nem – nevetett Vanessa. – Engem az üzlet nem érdekel. Legalábbis azon a szinten túl nem, hogy veszek némi sajtot.
  – Aha – mondta Georges –, meg éttermet, konzervgyárat…
  – Éttermet nem vettem, Mario küldött, én csak átadtam az üzenetét.
  Méghozzá ennivalóan, emlékezett vissza Kissy lelkesen.
  – És a másikat, Mentonban?
  – Ja, azt megvettem, persze.
  Kissy meghökkent. Miről van szó?!
  – De az se volt nagy ügy. Odamentem, úgy tettem, mint aki még annál is silányabbnak tartja a helyet, mint amilyen volt, pedig tényleg szörnyen nézett ki, mondtam egy jó kicsi számot, a tulaj a fejét fogta és mondott egy vérlázítóan nagy számot, aztán mindenféle sértéseket vagdostunk egymáshoz és számokat mondogattunk, és a végén a tulaj azt mondta, hogy ha nem állapodunk meg és legközelebb is én jövök, akkor inkább most írjuk alá, kifizettem készpénzben és kituszkoltam az ajtón. Minek ehhez főiskola?
  – Készpénzben egy éttermet? – kérdezte Maverick, amikor csitult a nevetés.
  – Aha, vittem magammal némi pénzmagot. Egyébként az évszázad üzlete volt, konkrétan az évszázad legrosszabb üzlete, arra a helyre azóta még egyszer annyit ráköltöttek, és nemrég olvastam a napilapokban, hogy már láttak odabent vendéget is. De hát ez már nem az én felelősségem.
  Kissy már csak a fejét fogta. Meg az oldalát.
  – Szóval kösz, de nem. Majd meg is mondom Csubakka bácsinak.
  – Akkor voltaképpen mivel szeretnél foglalkozni? – kérdezte vér szerinti apja.
  A kislány lehajtotta a fejét.
  – Fogalmam sincs.

Aznap már nem beszéltek a konzorciumról, Artu másnap délelőtt kérdezte meg, hogy mi ez voltaképpen. A park hátsó részében voltak, hat növendék a késdobálást gyakorolta, és két egér felügyelt rájuk, Niala és Kissy.
  – Nagyon egyszerű – felelte Niala. – Mario egyik barátja nemrég vett egy éttermet Genfben. Hát ez mellément, egérke. Figyelj a válltartásra. Persze nem volt ennyi pénze. Mario kölcsönzött neki, meg még néhányan. Mármost ekkora összegeket baráti kölcsönbe senki sem ad, ebből hasznot várnak, ez befektetés. Megállapodtak, hogy az étterem hasznából ki mikor mennyit kap majd. De ezt számon kell tartani, ezt a befektetést kezelni kell, pár éve Mario Vanessát uszította rá egy másik barátjára, mert pocsékul vezette az éttermét, amiben neki, Mariónak része volt, vagyis az ő pénzét is kockáztatta. Nem, nem verte meg, csak átadta az üzenetet. Mariónak negyven-ötven különböző cégben vannak érdekeltségei, plusz néha befektet pár ezrest a tőzsdén. De ezekkel mind foglalkozni kell, miközben neki a panzió ügyeit kell intéznie. Tehát vagy fölvesz egy embert külön erre, és a rokonok meg barátok, akiknek szintén van egy halom befektetésük, ugyancsak fölvesznek egy-egy embert… vagy azt teszik, amit tettek, megalakították a konzorciumot. Ez szép találat volt, egérke! Összetették a befektetéseiket, és van egypár alkalmazott, akik kezelik az egészet. Van egy elnökség, akik döntenek olyasmikről, mint ez a képzési program, mert a konzorcium ma már megengedheti magának, hogy támogasson nemes ügyeket, amilyen a shindyk kibelezése ezekkel a késekkel, hé, te ott, a nagy fülekkel, a shindy bőrét a kés nyele nem üti át!
  – Bocs – felelte Pierrette a nagy füléig pirosan.
  – Figyelj a kés egyensúlyára, tartsd számon, hányat fog pördülni, amíg célba ér. Egy idő után a véreddé válik és nem kell már tervezgetni semmit. Szóval így működik a konzorcium, egyszerű volt, csak ki kellett találni. De mondjuk azt nem gondoltuk, hogy az a pöttöm árva kislány, akinek a világon senkije, több új tagot hoz majd a konzorciumba, mint az alapítókon kívül bárki, negyven év alatt.
  Kissy szívfénye fölparázslott, mint E. T.-é.
  – Hogy csinálta? – kérdezte François.
  – Hát először is fejbe vágatta magát egy shindyvel, amitől Johannék közelebbi ismeretségbe kerültek a csapattal, mint általában a megmentett gyerekek szülei, beszálltak az alapítványba és beléptek a konzorciumba is. Később kiderült, hogy Vanessának van egy vér szerinti apja, aki üzletember, és hamarosan csináltak is közös üzletet, aztán be is lépett. Azonfelül meg a kisegér időnként beléptet valakit, mint Csubakka bácsit, akinek negyven éve voltak velünk közös üzletei, de sose társultunk. Hát most igen.
  – Csak mert az én apám is üzletember – mondta François.
  – Nem azon múlik, a konzorciumnak van egy csomó tagja, akik sose voltak üzletemberek, például apa ugye pilóta. Tehát nem ért az üzlethez, és szüksége van valakire, aki kezeli a befektetéseit. De persze lehet, hogy kötünk majd üzletet apáddal is, ez az, szép találat, egérke, még egy shindy leterítve!

François-nak ez a megjegyzése adott ötletet Kissynek, hogy ebédnél végigkérdezze, mivel foglalkoznak a növendékek szülei, s ők el is mondták.
  Nique, Pierrette-ék, Jacques és Christian csak az anyjával él, Nique nem is tud az apjáról, kicsi volt még, amikor lelépett. Az anyja üzletvezető egy ékszerboltban. Pierrette és Michel anyja egy női magazinnál szerkesztő, az apjuk vasutas, egyszer-kétszer látják egy évben. Jacques anyja vevőszolgálatos egy autószalonban, az apja autószerelő, de másik cégnél. Ők gyakrabban találkoznak, de elég rendszertelenül. Christian anyja kórházi ápolónő, az apja banki alkalmazott Genfben, ritkán találkoznak, de gyakran beszélnek.
  Molly és Maverick anyja ápolónő ugyanott, ahol Christiané. Molly apja szállodai recepciós, Maverické főpincér. Caroline és Yvonne mind a négy szülője adminisztratív munkát végez ugyanabban a La Défense-i toronyházban, de nem az Arevában, ahol a veterán egerek már olyan ismerősek. Suzanne anyja cukrász, az apja eladó egy mobiltelefon-szaküzletben. Brigitte anyja adótanácsadó, az apja egy kertészeti céget vezet. Claude anyja kozmetikus, az apja gyógyszerész. Artu szülei egy kis takarítóvállalat tulajdonosai. François anyja egyetemi tanár, az apja pedig üzletember.
  – Mit tanít az egéranyud? – kérdezte ez utóbbit Martin.
  – Vállalatirányítást. Ő is egér?
  – Nem, a szüleink csak kisfülűek, nem egerek, de az is különleges, exkluzív rang, csak keveseknek jár.
  Kissy ezalatt azon tűnődött, milyen jellemző, hogy az alapítványban inkább csak felső középosztálybeli és milliomos családok gyerekei vannak. Ahol mindkét szülő munkanélküli vagy minimálbérért gürcöl, ott nem tudják azt vállalni, hogy jön egy riasztás és taxival kell rohanni, rendszeresen repülőjegyet kell venni Nizzába, gyakran kell étteremben enni, mert messze vannak hazulról. Ezek már Toméknak is gondot okoztak, amikor Jennifer kezdett egeresedni, mert egy szakácsnő és egy taxis keresete azért nem túl sok. Azóta ez a probléma sokat vesztett jelentőségéből, most már Andreas is keres, és Fordék pénzügyei mégiscsak összefonódtak a csapatéival, apránként, idő múltával. Nem is lehet másként, képtelenség az éttermekben ki-ki alapon étkezni, amikor ennyien vannak; megesett nemegyszer, hogy nagy tálban hoztak valamit, aztán mindenki szedett magának. Taxit, netet, mindenfélét csapatosan fizetnek, sőt sokszor megesett, hogy nagyobb bevásárlást csináltak, például pár száz egérlány beszabadult egy-egy butikba, és egyikük fizetett mindent. Legközelebb meg egy másik. Hiszen családban marad.
  – …Kissy feladata pedig, hogy elábrándozzon – mondta éppen Vanessa, amire Kissy fölkapta a fejét. – És én vagyok a főszakács. Nálunk mindenkinek megvan a dolga, nektek is meglesz majd, csak meg kell találnotok. Ha például egyik-másik shindy sakktáblán támad, Nique-et állítjuk ki ellene. Ha a levegőben jön, Maverick lesz az ellenfél.
  – És a szüleink? – kérdezte Maverick.
  – Mi van velük?
  – Hát… Blanche tegnap meggyógyíttatta Elke fogát. De egy ápolónőnek meg egy főpincérnek milyen hasznát veszitek?
  – Rengetegfélét, egérke, kezdve azon, hogy bármikor kellhet ápolni valakit, többször kellett is már. De nem szükségszerű, hogy a szakmájukban segítsenek, például Julie néni és anya is sokat dolgozott ennek a tábornak a szervezésén, pedig se áruházi eladóra, se fogorvosra nem volt hozzá szükség. Illetve az se követelmény, hogy bármiben segítsenek. Inge például most eleve nem segíthet, mert egész évben főz, hát szünidőben be sem engedjük a konyhába, más feladat meg ugyan mi adódik?
  – Te is egész évben főzöl, egérke – jegyezte meg a nővére.
  Vanessa rámeredt, aztán megcsóválta fejét.
  – Otthon, amikor nem nyüzsög körülöttünk az egérsereg, alig főzök, legfeljebb ha sok a vendég. De persze megpróbálhatsz engem is kitiltani a konyhából… kapsz öt méter előnyt…
  Niala nevetett és nem menekült.
  – Ugyan, fél kézzel belenyomlak a fazékba.
  – C-c-c. Ha csak a farkincám kilóg, azzal is orrba tudlak vágni.
  – Az a kenguru – szólt közbe Kissy önkéntelenül.
  – No és? – nézett rá mindkét lány egyszerre. Niala folytatta. – A kenguru is egér, csak közelebbről látszik!

Ebéd után Kissy a helikoptereseknél vállalt munkát, ahol már régóta nem teljesített szolgálatot; a találatok értékeléséért felelős zsűrit egy főre csökkentették, más feladat nem adódott, hát ritkán került sor ugyanarra. Egy ideje a ponttáblázatot se figyelte; most megnézte. Maverick és Nique állt az élen tizenhat ponttal, de Maverick öt harcból érte el ezt, Nique pedig hatból, így a kisebbiknek jobb volt az átlaga. Utánuk jött Michel tizennéggyel és Claude tizenhárommal, Caroline kilenccel, aztán megint holtverseny, Artu és Brigitte hét-hét ponttal, de a fiúnak öt meccs kellett hozzá, a lánynak viszont kilenc – eddig ő küzdött a legtöbbször –, így Artu átlaga jobb volt. Aztán Pierrette és Jacques hat-hat ponttal, a lány átlaga jobb, majd Molly, Christian és François öttel, végül Yvonne és Suzanne néggyel. De ha átlagok szerint nézi, ami azért mégiscsak pontosabb, akkor Mavericknek négy, Claude három egész huszonöttel följön a második helyre…
  Ebben a pillanatban szálltak le a helikopterek, Caroline két pontot vert François-ra. Akkor Pierrette átlaga három, Michelé két egész nyolc, aztán jön csak egy hajszállal, öt századdal lemaradva Caroline. És ez volt a kilencvenedik összecsapás a bajnokságban, a táblázat ezt is mutatta. Vagyis a következő után éppen a fele lesz kitöltve.
  – Figyeljetek csak – szólalt meg –, egyenesítsük ki a táblázatot. Maverick, Claude és Artu még csak ötször játszott. Mavericknek még nem volt meccse Claude-dal, eresszük össze őket, aztán sorsoljunk valakit Artu mellé.
  Molly szalutált és már nyomta is a gombot, az ő feladata volt, hogy a verekedők vagy a késdobálók közül idehívja a soros pilótajelölteket. Egyszerű hívórendszert vezettek be, Molly órájára rajzoltak egy piros gombot – de egérfülekkel –, ha azt megnyomta, bekapcsolt a mikrofon, és az összes növendék órájából megszólalt az ő hangja.
  – Maverick és Claude, Maverick és Claude, irány a reptér!
  A hívás visszaigazolására nem volt mód, Nimby azt mondta, ha egy egérkölyköt hívnak valahova, ne a hívást igazolja vissza, hanem surranjon, de szélsebesen. Egy perc múlva ott is voltak, s már ugrottak is az ülésekbe, előzőleg pilótaruhát öltve – azaz kézbe vették a távirányítókat és föltették a szemüvegeket.
  – Kár érted, egérke – mondta Maverick. Nem az első alkalom volt, hogy ezt mondta, mielőtt harcba szállt valakivel.
  – Majd vigyázok magamra – felelte Claude –, nem venném a lelkemre, hogy meg kelljen siratnod. Inkább lelőlek.
  A kő-papír-ollót a fiú nyerte, és az Enterprise-t választotta az első fordulóra. Meredeken húzta föl a gépet a magasba, de nem nagyon sietve, a Discovery könnyedén célba vehette. Ebben a pillanatban az Enterprise billent egyet, és Kissy pislogott. Ezt a lövést majd meg kell nézni alaposan, benne van-e a célkeresztben a gép teste. Maverick elfordult és újra tüzelt, most biztosan eltalálta, de ekkorra már az Enterprise is befejezett egy lassú fordulatot, és ahogy a Discovery elugrott, mielőtt lővonalba kerül, éppen elébe került, Claude azonnal szétlőtte. Egy-egy találat biztos. A Discovery ráfordult a célra, az Enterprise hirtelen magasabbra ugrott, a lövedék elzúgott alatta, Kissy jól látta a táblagép képernyőjén, hogy egy hajszállal kerülte el Molly fejét. Claude lebillentette a gépet és megint belelőtt a Discoverybe. Kettő-egy. Maverick hirtelen rárepült a kis gépre, az utolsó pillanatban fölrántotta, lenézett és lőtt, aztán átfordult és megint lőni akart, de az Enterprise oldalt fordult, zuhanni kezdett, Maverick nem sütötte el a fegyverét, hanem ívben elfordulva ereszkedésbe fogott. A csel bevált, Claude a másik irányban kereste, és nem vette észre a háta mögül közelítő Discoveryt. Kettő-kettő.
  Amikor letelt az idő és a gépek leszálltak, Kissy nyolc-hétnél tartott Maverick javára, de a bizonytalan találatok átvizsgálása tizenegy-kilencre növelte. A második fordulóban aztán Claude porrá lőtte a kis gépet, tizennégy találattal nyolc ellen, vagyis négy pontot szerzett. Ezzel át is vette a verseny vezetését.
  – Így kell ezt – közölte. – Ügyesen repül a kisegér, de van még mit tanulnia.
  – Tanulnia?! – csattant föl Maverick. – Mennyivel repültél többet nálam? Mintha bizony ott lettél volna a yavini csatában!
  – Nem volt rá szükség, egy ilyen földi patkánnyal játszva elbánok.
  – Patkány, aki mondja! Én több sajtot ettem reggelinél, mint te!
  – De annak a fele lyuk volt!
  – Nem volt lyuk! És már hatéves koromban kergettem macskát!
  – Aha, hogy jól megölelgesd.
  A szópárbaj hirtelen félbeszakadt. A kislány döbbenten bámult föl a nagyfiúra.
  – Hát az igaz…
  Elnevették magukat és elindultak vissza a házba. Kissy sajnálkozva nézett utánuk. Nagyon élvezte a kölykök egymásra zúdított szidalmait, és örült volna, ha a tettlegességig is eljutnak. Szükségük van az agresszivitásra, ők nem lehetnek mindig a sarkukban, ha cica jön.
  – No, egérke – nézett a vigyorgó Mollyra –, sorsoljunk valakit Artu mellé.

A nap utolsó meccsében Nique hat pontot vert rá François-ra, s ezzel az élre rúgtatott, öt ponttal előzte meg Claude-ot, és csak eggyel kevesebbszer játszott, az átlaga három tizeddel maradt el a fiúétól. Viszont még mindig Mavericknek volt a legjobb átlaga. Holnap folytatják, négyen vannak, akik még csak hatszor játszottak, velük fognak kezdeni. A hétvégére befejeződik a helikopterbajnokság.
  Kissy a tábortűz mellett ült a többiekkel, s ilyesmikről morfondírozott. A tábortűznek nem volt lángja, még most, este tízkor is majdnem harminc fok volt, senki se vágyott igazi tűzre. A Jerry Alapítvány körben letelepedett a fűbe, nagy-, növekvő és kisfülűek, és a kör közepét kinevezték tábortűznek.
  Már meghozták a döntést: maradnak három hétig. A programfelelősök dolgoznak, elmennek majd megint a hegymászós paintballpályára, uszodába, itthon a parkban kijelölnek két teniszpályát, mert a cica a kövér egeret viszi el először. Ellátogatnak egy lovastanyára, lóhátra ültetik a kölyköket. És a hétvégén bérelt busszal bemennek Párizsba, föl a Jules Verne étterembe, szülinapi vacsora az egész alapítványnak. Kissy lopva megnézte az étterem honlapját, simán elkérnek százötven eurót egy ebédért, ezreket fognak otthagyni, de Georges-ot ez a legkevésbé sem izgatja. Lesz hal meg minden, és a kölyköknek is jut egy kis haute cuisine élmény.
  Meglepő, hogy milyen gyorsan összecsiszolódott a társaság, remekül szót értenek, pedig két hete sincsenek együtt és azelőtt egymás nevét se tudták. Jean-Fran azt mondta valamelyik nap, hogy az ő korukban könnyen alkalmazkodik az ember, amire Vanessa ráfelelte, hogy az egérlétnek a lényege a gyors alkalmazkodás, megesett már, hogy vadidegen városban kellett szállást és élelmet találni, máskor a hegyen éjszakázni és helikoptert vezetni a vaksötétben. De a kölykök még nem csináltak ilyet, mondta a nem vér szerinti apa. Nem, felelte Vanessa, de ha nem lennének készek gyorsan alkalmazkodni, nem jelentkeztek volna kisegérnek, illetve nem vettük volna föl őket.
  – Jó kis tábortűz – nyújtotta lábát Maverick a kör közepe felé. – Meleg, és nem szennyezi a környezetet.
  – Csss! – szólalt meg Pierrette. A tűz körül elhallgatott a sokszólamú cincogás.
  Nimby kérdőjelet rajzolt a levegőbe. Pierrette a szájára tette az ujját. Cica – morzézta aztán kézmozdulatokkal, és kis habozás után hozzámorzézta: tátátitá. Szóval nem biztos.
  Kissy a lélegzetét is visszatartotta, úgy fülelt, de ha tényleg cica, nem fog sok zajt csinálni.
  Elke talpra szökkent. Még alig beszél – rá se lehet ismerni – és csak pépeset eszik nagyon óvatosan, de a fizikai aktivitása visszatért. Intett a többieknek és eltűnt a sötétben. Françoise, Maverick, Molly és Pierrette némán utánasurrant.
  Kissy vigyorgott. Ha lapul a bokrok között cica – nyilván abból a múltkori családból –, ezek megtalálják és elintézik. Mármint visszaviszik a hölgynek. Ha meg nem, akkor bújócskáznak egyet a sötétbe borult parkban.
  Ők pedig beszélgettek tovább, nem fognak néma csendben ülni, a kislányok majd kifinomult szaglásuk segítségével megtalálják azt a macskát, ha van. Arról folyt a szó, hogy mihez kezdjenek a tábor után. Van ez a mallorcai meghívás, aminek idején még csak tizenegy egérrel számoltak, és a ház ötszobás. Akinek a szülei beleegyeznek, azt magukkal vihetik kölyök létére is, de huszonöt egeret hova tegyenek? A problémát végül Vanessa oldotta meg egy vállvonással, legfeljebb foglalnak szállodai szobát, vernek sátrat, nyár van, megoldják.
  Aztán a későbbi terveikről beszélgettek, de szóba került még mindenféle, amiket itt, a tábor ideje alatt kellene csinálni. Jó negyedóra telhetett el a kislányok távozása után, amikor Kissy észrevette őket, az épület előtt baktattak el éppen a kapu felé, fejükön büszkén meredeztek az egérfüles hajpántok, és Maverick karjában szemlátomást mocorgott valami.
  Kissy helyeslően bólintott. A rettenetes macskainváziónak ezzel

VÉGE.

De a tábor folytatódik.


←23. MONACO       Kissy       25. A SZIGET→