Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




10. VÁLTOZÁSOK

F, a, c, b, g, a, g, a, c, b, g, e. A, c, e, d, b, c, b, c, e, d, b, g…

Kissy mosolyogva hallgatta a teraszról leszűrődő halk hangokat. Vanessa már egy órája odafönt dolgozott, szüksége volt a fák látványára és illatára, a lombsusogásra. A Tyros, ami hangerejével képes lett volna elfújni mindannyiukat, most egészen halkan szólt, alig lehetett hangosabb a falevelek zizegésénél. Igazi művésznek való légkör, pillantott föl Kissy csak fél szemmel a teraszra. Akkor se kell fölkelnie, ha harapna vagy kortyolna valamit, és mellette fekszik a netbook, amin a túrán készült hegyi fényképek vannak. Ha pedig fölpillant, láthatja az utca túloldala fölött a hegyet.
  Mert a dal a hegyekről szól. Vanessa akkor kezdte komponálni, amikor átkeltek az Alpokon, bár amint elmondta, az első hangok már a Francia-középhegységben elkezdtek motoszkálni a fejében.
  Kissy becsukta a fél szemét és kinyitotta a másikat. Arrébb, az udvar végében Tom éppen lapozott a magazinjában. Azt mondta, kell pár nap, amikor kilustálkodja magát, s ezt az időt, vagy legalábbis egy részét azzal töltötte, hogy kiolvasta azt a rengeteg magazint, ami a D’Aubisson-villa nappalijának sarkában feküdt egy kis polcon. Georges szakmai folyóiratai, női magazinok, társasági lapok, Time, Forbes, még Playboy is. Az is csak egy társasági lap, mondta valamikor Niala. Nem mindet járatják, némelyiket a barátaiktól kapják, valamelyik nap például Kissy látott egy magazint ingatlanhirdetésekkel, csupa szebbnél szebb palota, több millió, sőt több tízmillió dollárért, és mind Amerikában van. Pár hónapot eltöltenek a polcon, a családtagok és a vendégek néha beléjük lapoznak, aztán különböző rokonokhoz kerülnek, az egyik ezt gyűjti, a másik azt. Csak a repülős folyóiratok nem mennek sehova, azokat Georges bekötteti és a dolgozószoba polcain találnak otthonra. Blanche orvosi folyóiratai a rendelőben vannak, azokat laikusok nemigen akarják nézegetni.
  Tom mellett fölemelkedett egy alak, arrébb sétált pár lépéssel és lefeküdt megint. Igen, Suzy is sokat lustálkodik mostanában, ő még magazinokat sem olvas. Még Martin és Nimby kártyacsatái sem érdeklik. Heverészik, nagyokat alszik, néha kíséretül szegődik valamelyikükhöz, aztán megint elterül valahol és alszik. Persze nem csoda, meleg van, ő meg szőrös, mint egy medve.
  Medve… Hát ami Michát illeti, nála sokkal szőrösebb, Micha szőre egészen rövid. Most ott ül Vanessa mellett mint igazi hegyvidéki medve és segít az ihletben. Két napja kapta Szergejev úrtól, azt mondta, ez egy igazi orosz medve, Oroszországban rengeteg medve él, magát az országot is úgy becézik, hogy a nagy orosz medve. Az oroszok Michának becézik a medvéket, ami a francia Michelnek felel meg, ezért hívják Vanessáét is így. Viszont Szergejev úrnak az égvilágon semmi köze a medvékhez. Autókat szerel Moszkvában. Évek óta spórolt erre az útra, de mindenképpen látni akarta a Côte d’Azurt, mielőtt nyugdíjba megy. Most úgy negyvenöt lehet, van még ideje.
  Micha nagyon illik közéjük, mert az egeret és a medvét oroszul ugyanúgy mondják. Miska. Azaz van valami különbség, Szergejev úr mutatta is, hogy micsoda, de Kissy nem tudta utánozni, pedig hallotta, hogy másképpen hangzik. Vanessának persze nem jelentett gondot. Bármit el tudott mondani Szergejev úr után, pontosan ugyanúgy, Szergejev úr teljesen meg volt döbbenve, azt mondta, senki meg nem mondaná Vanessa kiejtéséről, hogy nem született orosz, és okvetlenül tanuljon oroszul. A kislány nevetett és elmesélte neki előző napi kalandját a japán turistákkal.
  Lent jártak a tengerparton, az egyik kis étterem előtt, amikor észrevettek három ázsiai turistát, amint lázasan tanulmányoznak egy térképet és vitatkoznak. Japánul, állapította meg Vanessa. Odament, japán módra meghajolt és megkérdezte, segíthet-e valamiben. Japánul. Erre olyan szóáradatot kapott válaszul, hogy kénytelen volt széttárni a kezét és megmagyarázni, hogy ő csak néhány mondatot tud japánul. Angolul mindenesetre szót értettek, és az útbaigazítás után az egyik japán megkérdezte, mi hát az a néhány mondat. Vanessa elmondott párat, a japánok pedig összevissza dicsérték a kiejtését és megajándékozták egy japán regénnyel, amiből persze egy szót sem ért, még elolvasni se tudja, de udvarias meghajlással megköszönte. Micha sokkal praktikusabb ajándék, ő franciául ugyanúgy medve, mint oroszul. De nem a japánok ajándéka miatt kapta, mert arról nem beszélt Szergejev úrnak.
  Szergejev úr egyébként Marióék marketingmódszerének ékes bizonyítéka. Évekkel ezelőtt itt lakott egy ismerőse, az ajánlotta neki a panziót, és ő ide jött, mert ezt meg tudja fizetni. A kiszolgálástól teljesen el van ragadtatva, tegnap is mondta, hogy ennyi pénzért el se tudott volna képzelni ilyen kényelmet és udvariasságot. Oroszországban biztosan nem kapná meg. Mesélt a régi időkről, amikor bűnnek számított, ha a vevőt rendesen kiszolgálták a pénzéért, és sokan sajnos még nem egészen értik, hogy az a világ már elmúlt. Furcsa ország lehet, gondolta Kissy, és örült, hogy nem ott él. Igaz, azt hallotta, hogy Oroszországban szörnyű méreteket öltött a bűnözés – azért mégiscsak vannak jó vonásai. Esetleg valamikor majd elutaznak Moszkvába és megfognak néhány bűnözőt. Csak az íze kedvéért, ahogy Mario szokta mondani, amikor esténként tölt magának egy pohárkával. Verekedni oroszul is ugyanúgy kell, csak a végén orosz betűkkel kell diadalmasan fölkacagni, hogy a legyőzött is megértse.
  Elmosolyodott a gondolatra és hasrafordult, hogy a háta is barnuljon. Egy egeret látott a másik matracon, piros fürdőruhában. Chantal volt, ő krimit olvasott. Ez neki szakirodalom, azt tervezi, hogy folytatja a regényét a nyomozókról, ami Angélique szerint remek ötlet, addig se töri a fejét azon, hogy ágyba bújjon Andreasszal. Chantal erre azt felelte, hogy egyszerre féltucat dolgon is tudja törni a fejét.

Amióta Nialáék elutaztak, ők nem csináltak semmit, csak heverésztek a napon, lejártak a tengerpartra, esténként jó filmeket néztek és hasonlókat. A várost csak Vanessa és Nimby hagyta el, egyik nap elkísérték Georges-ot bevásárolni a vállalkozása számára. Vagy inkább kutatása, egyelőre még nem lehet biztosan tudni, hogy lesz-e belőle vállalkozás is. Vettek néhány holmit a dolgozószobai számítógéphez, még egy monitort is, Georges-nak mostantól kétmonitoros rendszere lesz. És vettek egy elég komoly netbookot, mert sokat fog utazni, és akkor is szüksége lesz az adataira, de nagyobb notebookot nem tudna hova tenni. Ez fekszik most Vanessa mellett, Georges-nak ma nem kell, Èze-be ment egy barátjához.
  Kissy fészkelődött egy kicsit és közben fülelt, hogy észlel-e változást a dallamban. Megint átalakult valahogy, Vanessa valami újjal kísérletezett. Azt még nem lehet tudni, hogy a mű mi lesz, dal vagy szimfónia, mindenesetre a hegyekről fog szólni. Hegyeket és erdőket akar bele, azt mondta. Esetleg hegyi tavakat is. Nimby javasolta a zergéket, amint ugrálnak szikláról sziklára, de Vanessa némi tűnődés után bevallotta, hogy édeskeveset tud a sziklákon ugráló zergékről, ugyanis útközben nem láttak egyet se. Így nem tudja beleírni őket.
  – Cin-cin – jött egy hang valahonnét felülről. Kissy oldalt fordította a fejét és fölpislogott. A hang forrása Martinnek bizonyult.
  – Jött egy SMS – mondta a fiú, és letelepedett Kissy mellé. – Azt írják, pár nappal később jönnek.
  Kissynek elkerekedett a szeme.
  – Hogyhogy? Vagy minek? Abban a szállodában minden nap egy vagyon.
  – Nem részletezték.
  – Blanche tudja?
  – Ő kapta az üzenetet. Nem volt különösebben megdöbbenve.
  Kissy igen. Mégis mi a csodáért akarnak tovább maradni? Amit ott csinálnak, ahhoz nincs szükség szállodára, elég egy közönséges szoba egy közönséges ággyal. Az itthon is van.
  Teljesen elborzasztotta a két szerelmes egér bujasága. Ő sose lenne képes ilyet művelni. Már az egy hét is rengeteg, s még hozzátenni…
  Végül is megint elodázta azt a bizonyos döntést. Valahogy ez tűnt a leghelyesebbnek. Esetleg egy év múlva már… de lehet, hogy akkor sem. Bár az is lehet, hogy hamarabb. És különben is, három hónappal előtte el kell kezdeni a tablettaszedést, ő pedig nem kezdte el. Meg se fordult a fejében. Nem. Most még nincs itt az ideje.
  Nagyszerű dolog, hogy Martin nem sürgeti. Vagyis persze hogy sürgeti, állandóan, de nem úgy, hogy neki muszáj legyen engednie. Nem állítja ultimátum elé, nem követelőzik, nem kacsingat más lányokra. Még úgy se, mint Nimby.

Az elmúlt napokban többekkel beszélt Niala tettéről és kipuhatolta a véleményüket. Isabelle néninek és Mariónak egybehangzóan az volt a véleménye, ami a szülőké is: igazán nem lett volna olyan sürgős, de ha már így döntött, ők támogatják. Jeanne csak annyit mondott, hogy ha szeretik egymást, miért ne. Luigival nem beszélt, Luigival nem lehetett ilyesmiről beszélni. Egyáltalán beszélgetni se nagyon, Luigi a tettek embere volt, nem a szavaké. Viszont beszélt az öreg Parmentier-vel.
  Két nappal az egérpár elutazása után történt, a partra indult a többiek után, ő lemaradt, mert apa fölhívta és elbeszélgettek. Az öreg a sarkon állt és a biciklije kerekét vizsgálgatta, s mire Kissy odaért, hozzá is látott a pumpáláshoz.
  – Jó napot, Gérard bácsi!
  – Szervusz – pillantott föl az öregúr, és pár nyomás után megtapintotta a kereket. Megfelelőnek találhatta, mert leszerelte a pumpát és visszacsatolta a vázra.
  – Hallotta, mi történt? – kérdezte Kissy. – Hogy Nicole elutazott?
  Parmentier-nek Nicole-t kellett mondani, hiába, hogy már Isabelle néninek is rájárt a szája a Nialára, annyit hallotta tőlük. De ez is illett hozzá. Kicsit komoly, kicsit kölykös, hol ilyen, hol olyan, mint ő maga.
  – Hallottam – biccentett az öreg. – Avval a fiatalemberrel, aki magukkal mászkál. Munaguba, igaz?
  Ez egy képtelen szokása volt, hogy egyszer tegezte őket, egyszer magázta. De más öregek is hasonlóképpen tettek, némelyik még Nialával is.
  – Igen, vele. Egy hétre mentek.
  – Úgy hát. Majd meggyünnek. Nagy jány mán. A kicsi jól van?
  Ez persze Vanessára, konkrétan az egészségi állapotára vonatkozott. Parmentier úr rendszeresen érdeklődött iránta, alighanem még a két év előtti agyrázkódás miatt, amit Vanessa már rég el is felejtett.
  – Kitűnően, Gérard bácsi. Makkegészséges.
  – Hála legyen. Az egészség a legfontosabb. No, de tán mehetnéked is van. Én is tovamék. Aggyisten.
  – Viszontlátásra – felelte Kissy, és az elkerekező öreg után nézve megállapította, hogy nem izgatja magát azon, hogy egy tizenöt éves lány szállodába megy egy felnőtt pasival. „Nagy jány mán.” Nialának igaza van, ez itt a Côte d’Azur, itt senki nem csodálkozik semmin.
  Amikor elmesélte a találkozást a többieknek, Vanessa leszamarazta.
  – Szamár. Jean-Marie bácsi tizenöt évvel volt fiatalabb az édesanyjuknál.
  – Hát az ki?
  – Gérard bácsi bátyja. De amikor Gérard bácsi született, az édesanyjuk még akkor se volt tizennyolc. Nem lát ő Nialában semmi különöset.

Kissy megint fülelni kezdett. A dallam ismét változott valamit, vagy nem is, mintha a ritmuson igazított volna a kisegér maestro.
  Valami mászott a lábán. Odanyúlt, lepöckölte, s közben megszemlélt egy további egeret, aki valamivel arrébb édesdeden aludt egy kerti nyugágyban, könnyű takaró alatt. Jennifer. Ő is jókat lustálkodik mostanában. Ami azt illeti, alighanem csak két egér van, aki testgyakorlatokat végez, az a kettő ott Monacóban. Mindenki más csak heverészik. Azazhogy Vanessa és Nimby tegnap is mászott fára, de az is könnyű fa volt, fél perc alatt fönn voltak és két órát üldögéltek a lombok között. Ha nem vigyáznak, olyan kövérek lesznek, hogy a cicák…
  De nem jutott a gondolat végére. Elaludt.

Kissy elszántan keverte a masszát. Sejtelme sem volt róla, hogy mi lesz a tésztából, de Isabelle néni és Vanessa egybehangzóan utasította, hogy jól keverje össze, tehát keverte. Isabelle néni ezalatt a tűzhelynél szorgoskodott, Vanessa pedig a konyha másik részén ügyködött valamin.
  – Jó illatok jönnek innen – kukkantott be Angélique. – Nem kell több kukta?
  – De kell – mondta Vanessa. – Mosakodj be és szeletelj nekem kígyóuborkát vékonyra.
  Angélique szófogadóan indult a konyha sarkába, ahol a kötények, sapkák és kesztyűk sorakoztak. Itt a panzió konyhájában szigorúan tilos volt ezek nélkül ételhez nyúlni.
  – Jópofa. Mi ez?
  – Saláta – felelte Vanessa tömören.
  – Mi van benne?
  – A szokásos apróságok. Zöld növények, tojás, egypár hupikék törpike, hasonlók. Kész van már az az uborka?
  Kissy vigyorgott. Vanessa zsarnok tudott lenni a konyhában. Mukkanás nélkül engedelmeskedni kell neki.
  Isabelle néni odajött és bólintott. Kissy elengedte a kanalat és hátralépve figyelte, ahogy a néni másik tálba önti az ő művét és újabb anyagokat ad hozzá. A panzióban mindig készült egy-kétféle sütemény, de nem sok. Olcsó helyen kicsi a választék.
  – Mennyi uborkát kérsz? – kérdezte Angélique.
  – Mondjuk nyolcat kezdetnek. Kissy, látom, nincsen dolgod, ragadd föl az uborka felét, szeretném a szezon vége előtt föltálalni ezt a salátát.
  Kissy lobogó fülekkel rohant a mosdóhoz. Letépte kesztyűit, bedobta a vödörbe, újakat húzott és szaladt a műtőasztalhoz, ahol Angélique lendületesen dolgozott. Fölkapott egy uborkagyalut és munkához látott.
  Megszólalt a házitelefon.
  – Konyha – nyomta le a gombot Isabelle néni.
  – Ott vannak a gyerekek? – érdeklődött Blanche.
  – Vanessa, Kissy meg Angélique itt van. – Isabelle néni szemszögéből persze Angélique is amolyan gyerekféle volt.
  – Jó. Marcel Pellat bejelentkezett négy órára, azt mondta, velük akar beszélni.
  – Nocsak – mondta Vanessa. – Rég nem hallottam róla. Kik azok a velünk?
  – Nem tudom. Azt mondta, a gyerekekkel, és hogy jó-e négy órakor. Azt mondtam, jó, mostanában úgysincsenek programjaitok.
  – De vannak – morogta Kissy. – Fekszünk a nyugágyakban és finom egérsonkát termelünk a cicának.
  Blanche persze ezt is hallotta, a telefon érzékeny volt.
  – Ne aggódj, majd leugráljátok.
  – Aha, amikor lélekszakadva menekülünk a lyukba – vakkantotta Vanessa.
  Nevettek, s Kissy tanúja lehetett egy pótnagymamai fejsimogatásnak, amit az éppen kesztyűtlen Isabelle nénitől kapott a kislány, s az egész konyhát bevilágította, úgy ragyogott.

Marcel Pellat pontosan négykor csengetett be a kertkapun. Addigra Vanessa elmondta, hogy régi ismerősük, egy kis asztalosműhelye van Villefranche-ban, és bár ez meglepően hangzik, nem rokon.
  Pellat meglehetősen gondterheltnek látszott, ahogy helyet foglalt a nappaliban, a Niala és Pi kivételével teljes számban összegyűlt egércsapat és Blanche társaságában. Georges nem volt otthon, a találmányával kapcsolatban tárgyalt valakikkel valahol. A Ford család a tengerparton sétált, kivéve Jennifert, aki egéri minőségében jelen volt.
  – Az a helyzet – kezdte Pellat kicsit bizonytalanul –, hogy sokáig gondolkoztam, kihez forduljak… a rendőrségnek nem mertem szólni, hátha csak rémeket látok… ügyvédre is gondoltam… aztán inkább megkerestem magukat. Végül is valami hasonlóval foglalkoznak, ha jól hallottam.
  Alacsony, kopaszodó emberke volt, olyasféle, mint Danny DeVito. Szürke zakóban volt és viseltes barna cipőben.
  – Szóval pedofíliáról van szó? – csillant föl Chantal szeme. Kissy rosszallóan pillantott rá. Nem illik ilyen látványosan örülni.
  De úgy tűnt, Pellat nem vette észre.
  – Attól félek, igen.
  Blanche megrémült.
  – Szent ég, csak nem a gyerekeket…
  – Hát… de.
  – Jézusom.
  – Azt még nem tudom, hogy mi történt… voltaképpen. Csak annyit, hogy valami nincs rendben.
  A következő percekben a kissé zavart asztalos előadta azok számára, akik nem tudják a részleteket, hogy négy gyereke van, egy nagyfiú és három kislány. És van egy gyerekkori jóbarátja, Edmond Tailland, aki gyakran jár hozzájuk. Szinte minden hétvégén. Számtalanszor hagyták magára a gyerekekkel, eszükbe se jutott, hogy ebből probléma lehet. Volt úgy, hogy egy vagy több gyerekre ő vigyázott az éppen aktuális partnerével – Tailland-nak nincs felesége – vagy egyedül. Nagyszerűen kijön a gyerekekkel, akik imádják. Eszükbe se jutott bármire gyanakodni.
  – De aztán… egy héttel ezelőtt furcsa dolog történt. Edmond éppen nálunk volt, egy rajzfilmet néztek a lányaimmal. Én az előszobában megtaláltam a gyerekek fényképezőgépét és be akartam vinni nekik. Ahogy benyitottam a gyerekszobába…
  Kissy lelki szemei előtt megelevenedett a jelenet, amint a pasas a három kislánnyal a gyerekszobában hancúrozik, és viszketni kezdett a cipőtalpa.
  – Első pillantásra nem is értettem, hogy mi olyan furcsa a látványban – folytatta Pellat, meglehetős csalódást okozva Kissynek. Abban a látványban, amit ő elképzelt, az első ezredmásodpercben is minden érthető volt. – Csak az egyik lányom volt a szobában… és Edmond. Az ágyon feküdtek és nézték a filmet, de… szóval a helyzet… de jobb talán, ha megmutatom. Ugyanis döbbenetemben elkattintottam a gépet.
  Benyúlt a belső zsebébe, Kissy pedig elismerően csettintett. Fotódokumentáció a kislány megrontásáról, óriási dolog, a pasast hetente vihetik majd ki a börtönből a fogtechnikusához.
  A tárcából előkerülő képet otthon nyomtatták ki közönséges papírra, egy nem túl jó nyomtatóval, de minden látható volt rajta, ami kellett. A pasas az ágyon feküdt, mellette a kislány. A kislány szoknyája föl volt hajtva, és kilátszott a bugyija. Kissy másodikként vette át a képet Chantaltól, alaposan megnézte és továbbadta Martinnek. Hát ezért nem kap annyit, mintha le is húzta volna azt a bugyit. Pellat túl korán lépett be, a kislány szempontjából persze nem, de hát itt szakmai szempontok is vannak. A bűnüldözésnek két fontos szabálya van, állapította meg Kissy, míg a kép körbejárt az összetolt asztalok körül. Első szabály: a bűnözőt akkor kell elkapni, amikor már el is követett valamit, különben nem lehet rábizonyítani és röhögve elsétál. Második szabály: minél nagyobb az elkövetett bűn, annál nagyobbat lehet rúgni.
  Fölhajtani egy kislány szoknyáját… pitiáner dolog, szögezte le magában. Hendriksen is csinált ilyet, csak az a kislány állt, és ő fölemelte a szoknyáját, úgy kukucskált be alá. Neki nem volt alkalma folytatni a dolgot, ezért rabolta el Elkét. De ez a pasi ott heverészett a kislánnyal édes kettesben, és csak ennyire futotta a bátorságából? Persze majd kifaggatják, hogy mi volt a terve később, és aszerint kapja a rúgásokat.
  – Amikor meglátott, zavartan viselkedett – mondta Pellat. – Megigazította Sophie szoknyáját és a rajzfilmről kezdett beszélni.
  – Ez elképesztő – mondta Blanche együttérzően. – Szegény kislány.
  – Hány éves? – kérdezte Vanessa.
  – Hét… múlt hónapban töltötte be.
  – Tapasztalt más gyanús dolgot is ezen kívül? – kérdezte Jennifer.
  – Nem… semmit. Mondom, addig soha nem gyanakodtunk…
  – A feleségének mikor szólt róla?
  – Még aznap este. Ő is… teljesen kétségbe van esve. Hogy éppen Edmond…
  – Mi történt a fénykép készítése után?
  – Hát… azt mondtam, szeretném, ha most elmenne. Nem tiltakozott, elment. Azóta nem találkoztunk.
  – Milyen gyakran találkoznak?
  – Hétvégenként… szombaton vagy vasárnap, mikor hogy.
  – Ma szombat van – mondta Jennifer. – Ha ma nem jött, akkor holnap várható?
  – Igen… jaj, nem, nem. Még a múlt héten említette, hogy ezen a hétvégén nem lesz a partvidéken, tárgyalásra utazik.
  – Mivel foglalkozik?
  – Üzletember… szállodaigazgató.
  Jennifer visszakérte a képet és egy ideig szótlanul tanulmányozta.
  – Azért jöttem magukhoz, doktornő… vagyis hát a gyerekekhez… hogy tanácsot kérjek. Nem tudom, mit tegyek. Azóta ezen tépelődünk a feleségemmel. Nem tudjuk, mi lenne a jó. Bepereljük? Ne pereljük? Ha maguk lennének olyan szívesek…
  – Szerintem – szólalt meg Jennifer határozottan – magának szakértőre lesz szüksége a tárgyaláson. A Jerry Alapítvány közreműködhet szakértőként. Ismerjük az ehhez hasonló ügyeket. Éppenséggel megoldottunk egyet, ami egészen hasonlított ehhez, csak ott nem barát volt, hanem nagybácsi. Természetesen a közreműködésünk díjmentes.
  Kissy végigpillantott egértársain és minden erejét bevetette, hogy ő is ugyanazt a pókerarcot tudja vágni. Mégis miféle nagybácsis ügyről hablatyol Jennifer? Minek nagyképűsködik? A Jerrynek nincs rá szüksége, hogy nemlétező ügyek megoldásával kérkedjen. Igaz, a létező ügyeikről jobb, ha nem beszélnek, főleg a maffiás esetről. De ehelyett újakat kitalálni… Jól meg fogja mosni a lány fejét.

A gyerekek nem voltak otthon, a barátaiknál töltötték a délutánt. Madame Pellat sem volt otthon. Az egerek besétáltak a gyerekszobába és szemügyre vették a helyszínt, bár nem nagyon értették, hogy Jennifer miért kíváncsi rá. Az a kérdés, hogy mi történt, nem az, hogy hol. Kissy egyáltalán nem értette, miért ragaszkodott hozzá Jennifer, hogy most azonnal idejöjjenek.
  Amikor megérkeztek, Jennifer végigsétált a házon, nyomában az egerekkel. Aztán beléptek a gyerekszobába. Minden úgy volt, mint a képen. Egy ágy, egyszemélyes, gyerekméretű, de egy nem túl magas felnőtt is elfért rajta. Arrébb egy másik ágy, s a szoba túlsó sarkában a harmadik. A tévé az ágy lába felőli falon. Kissy szomorúan nézte a szobát, ami talán súlyos molesztálások színhelye volt.
  – Hány évesek a lányai? – kérdezte Jennifer.
  – Sophie hét… Marie kilenc, Viviane pedig tizenkettő.
  – Mi volt a rajzfilm, amit néztek?
  Pellat értetlenül pislogott.
  – Fogalmam sincs. Ez miért fontos?
  – Ne feledje, hogy ön a vádló lesz a tárgyaláson, monsieur Pellat. Minden apró részlet fontos. Videóról nézték?
  – DVD-ről, azt hiszem. A feleségem gyakran vesz nekik DVD-filmeket. Nagyon szeretik őket.
  – Hol volt a két nagyobb lány?
  – Mikor?
  – Amikor a fénykép készült.
  – Ja igen… nem tudom.
  – De itthon voltak?
  – Hogyne, persze.
  – Amikor belépett a szobába, ment a film?
  – Bizonyára…
  – Arra csak emlékszik, hogy miközben elküldte Tailland-t, túl kellett-e kiabálnia a filmet? Esetleg valamelyikük leállította?
  – Hát… úgy emlékszem, ment a film. Igen, zene szólt és valami zörejek… amilyenek az ilyen filmekben lenni szoktak.
  Kissynek eszébe jutott az a csodálatos háromdimenziós rajzfilm, alighanem a történelem egyetlen rajzfilmje, ami kizárólag hangokból áll. De nagyon szép lehetett, mert nagyon tetszett az ügyvédnőnek, a csavargónak és Huncutkának.
  – Láthatnám a fénykép eredetijét?
  – Eredeti… úgy érted, a számítógépen? Hogyne. A műhelyemben van.
  Elhagyták a szobát és libasorban lemasíroztak az alagsorba, ahol mindenféle famegmunkáló szerszámmal ellátott kis műhely volt. Középen egy szekrény félkészen, a sarokban egy asztalon pedig elég öregecske számítógép. Pellat bekapcsolta, s csak téblábolt, amíg a gép szép lassan elindult. Aztán kattintgatott egy kicsit és megjelent a kép, most sokkal jobb minőségben.
  – Úgy – mondta Jennifer. – A fényképezőgép megvan?
  – A fényké… hogyne, persze. A gyerekszobában lesz.
  – Menjünk, nézzük meg. Kérem, ne kapcsolja ki a számítógépet.
  Visszasétáltak a gyerekszobába, közben Kissy elkapott egy halk összesúgást.
  – Uniform Lima Uniform Hotel India Juliet? – kérdezte Angélique Martintől. Érteni, csinálni, Jennifer. Világos. „Te érted, mit művel Jennifer?”
  – Negatív – felelte a fiú.
  – Uniform Whisky – szólalt meg Vanessa. Várni. Hát kivárják a végét, az biztos. Jennifernek valami célja van ezzel a rengeteg fura kérdéssel.
  A fényképezőgép egy fiókból került elő a gyerekszobában. Három megapixeles, elég régi típus, de nem rossz. El lehet fényképezgetni vele. Pellat Jennifer felé nyújtotta, aki megrázta a fejét.
  – Szeretném – mondta –, ha magánál tartaná, kimenne vele és bejönne. Tartsa ugyanúgy, mint akkor, és kattintsa el.
  Pellat értetlenül nézte a gépet. Ebben a pillanatban Vanessa hirtelen sarkon fordult, háttal a férfinak. Kissy csodálkozva látta a kislány arcán dúló érzelmeket. Hirtelen felismerés és féktelen düh. De mit ismert föl és miért dühös? Mi folyik itt?
  – Rögtön megérti, mit szeretnék, Pellat úr – mondta Jennifer mézédes mosollyal. – Lenne olyan szíves?

A társaság másodszor is visszasétált a műhelybe, s Pellat Jennifer kívánságára a számítógépre másolta a képet. Kirakták őket egymás mellé.
  – Hallgatom a magyarázatát, monsieur Pellat – mondta Jennifer hidegen.
  – Miféle… mire kell magya…
  – Netán maga Alice Csodaországból?! – csattant fel Jennifer. – Ha az egy héttel ezelőtti képet maga készítette, akkor egy métert zsugorodott azóta. Azt kértem, hogy tartsa a kamerát ugyanúgy, de ezt – Jennifer indulatosan a mostani képre bökött – jóval lejjebbről fotózta. És amíg valami hihető hazugságon töri a fejét, megkérdezem újra, hogy hol volt a másik két lánya. Azt mondta, hogy Tailland mindhármukkal együtt nézte a filmet. Azt megértem, ha egy gyerek kimegy egy izgalmas rajzfilm közepén, de azt már nem, hogy kettő is, amikor a házban csak egy vécé van. Azt viszont végképp nem értem, hogy ha egyszer lemezről ment a film, akkor miért nem állították le, amíg a másik kettő visszajön. Nagyfokú önzés, nem gondolja? Aminthogy az is nagyfokú önzés, hogy Tailland kényelmesen elterpeszkedik az ágyon, mellette még éppen elfér Sophie, de hol tévézett a másik kettő? A földön ülve? Udvariatlan egy vendég. De aligha pedofil. Az eredeti képen a kislány egyáltalán nem fekszik ott mellette, maga másolta rá, Pellat úr! Maga vagy megharagudott valamiért a barátjára, vagy pénzt akar kipréselni a jól menő szállodásból. Tény, hogy lenne hová tenni. Tehát megvan már a hihető hazugság, hogy miért készült az előző kép egy méterrel magasabbról?!
  Kissy úgy érezte magát, mint akit leöntöttek olajjal és beraktak a sütőbe. Hogy lehet, hogy ebből ő semmit se vett észre?
  Pellat leroskadt egy székre és holtsápadtan nézett rájuk, aztán a kezébe temette az arcát. Az egerek vészjóslóan álltak körülötte.
  Szerencsétlen, ostoba alak, állapította meg Kissy, de ebben a pillanatban megszólalt Vanessa, aki pont az ellenkezőjét állította.
  – Magának óriási szerencséje van, Pellat úr. Ha tényleg perre vitte volna a dolgot, akkor az alperes ügyvédje mutatja ki a maga szánalmas kis hamisítását, és olyan kártérítést szakít le magáról, hogy még Sophie unokái is fizetik. Márpedig maga nem akart rosszat a gyerekeinek, ugye, Pellat úr?
  Csend. A férfi csak ült magába roskadva, eltakarta az arcát és egész testében remegett.
  – Mindjárt gondoltam – mondta Jennifer, és elővette a telefonját. – Akkor már csak egyetlen kérdést szeretnék tisztázni. Maga rámásolta a lánya képét a szoba képére, amiben valaki más lefotózta a barátját… vagy az is lehet, hogy a barátja képét is úgy másolta az üres szoba képére. Mindegy. De miképpen volt lehetséges, hogy elkészítse a lányát ábrázoló képet, amit lemásolt?
  Megint nagy csend.
  – Talán nem volt érthető a kérdés – szólalt meg Vanessa fagyosan. – Miképpen vette rá a hétéves lányát, hogy felhajtott szoknyával heverészve a maga modelljéül szolgáljon, Pellat úr? És mi egyébre vette még rá?
  A férfi csak ült és rázkódott a válla.
  – Majd elmondja – nyugtázta Jennifer, és tárcsázott.

Blanche döbbenten hallgatta lánya dühös előadását.
  – Alighanem tartott tőle a jómadár, hogy a meséje gyenge lábakon áll – vonta le a kislány a következtetést olyan indulatosan, hogy feje körül röpködtek a szőke fürtök. – Mi lettünk volna az építmény támasza. Ha velünk elhiteti, nekünk mint szakértőknek biztos jobban hisznek.
  Vanessa lendületes léptekkel a nappali sarkában álló asztalkához sietett, fölrántotta a kis hűtő ajtaját és kivett egy dobozos kólát. Szakavatott mozdulattal fölnyitotta és leküldött egy nagy kortyot.
  – Megvertétek? – kérdezte Blanche.
  Kislánya olyan szemrehányóan nézett rá, hogy Kissy majdnem elnevette magát. Mintha ez olyan képtelen feltételezés lett volna.
  – Nem vertük meg. Egy ujjal se nyúltunk hozzá. Semmi kedvem kiverni a fogait, hogy aztán naphosszat bámulnod kelljen az ocsmány pofáját. Átadtuk a zsaruknak. Nem voltak túl barátságosak vele. Tudtad, hogy Vincent Dubarrynak megvan a kisfia?
  – Nem.
  – Az éjjel lett meg. Kiselefánt, majdnem négy kiló. Az apja nevét kapta. Vincent megkérte az őrmesterét, hogy ma hadd maradjon ki ebből az ügyből, mert fél, hogy nem tud uralkodni magán. Vissza is ment az őrsre. Azt hiszem, ha lánya születik, be is húz egyet annak a féregnek.
  – Majd fölhívom és gratulálok neki.
  – Már gratuláltam a család nevében és adtam neki egy üveg bort.
  – Hát azt meg honnan szedted?
  Kissy mosolyogva hallgatta a párbeszédet. Amikor a rendőrök elengedték az egereket – ők még maradtak, hazahozták madame Pellat-t a munkahelyéről és együtt is akartak beszélni a házaspárral –, Vanessa megkérte Angélique-et, hogy tegyenek egy kitérőt Mont Boronba. Egy hegyoldali kis házhoz irányította a mikrobuszt, kiugrott a kocsiból, s két perc múlva megjelent egy üveg borral. Angélique elvitte őket az őrszobára is, ahol a kislány átadta a palackot a Pellat miatt magában füstölgő Vincent-nak, azzal az intelemmel, hogy ki ne nyissa, amíg le nem jár a szolgálata. Cserébe kapott egy hatalmas, cuppanós rendőrpuszit.
  – Nem értem – nézett rá Blanche csodálkozva. – Hogy vetted rá a vén zsugorit, hogy adjon neked egy üveggel?
  A kislány éppoly csodálkozva nézett vissza, szemlátomást nem értve, mit lehet ezen csodálkozni. Kissy remekül szórakozott. Fogalma se volt, hogy a vén zsugori ki lehet.
  – Hisz tudod, hogy varázshatalmam van és bárkit megszelídítek.
  Válasz helyett anyjától is kapott egy puszit.

Kedden délután ötkor Kissy éppen azon töprengett, kiüljön-e egy kicsit a teraszra vagy inkább… nem jutott eszébe semmi, hogy inkább mit, de nem is számított, mert az ablakból meglátta, hogy nyílik a kertkapu és belép Niala. Kissy érezte, ahogy a szemei kiülnek az orra hegyére. Niala pontosan olyan volt, mint amikor elment, csak másik ruha volt rajta és a szokásos módon hordta a haját. A nyomában jött Pi egy sporttáskával, őrajta se volt semmi különös. Kissy szélsebesen megindult a kapu felé, de megelőzte egy száguldó sárga folt, aki rakétaként süvített Niala karjaiba. Mire Kissy odaért, egyre több és több egér jelent meg, hamarosan ellepték az udvart. Nialáék mindenkivel összeölelkeztek vagy kezet ráztak, szétosztottak pár száz puszit, és valahonnan előkerült egy szál fehér rózsa, amit Blanche kapott Pitől. Kissy sejtette az okát, de csak negyedórával később tudakolhatta meg, amikor fölkísérték Nialát a szobájába, csak ők minilányok, még Angélique se jött föl.
  – És most mesélj – követelte Chantal azonnal.
  Niala nevetett és leült az ágyra.
  – Hát… imádom a pasit.
  Végigpillantott a négy szempáron és pont úgy vigyorgott, ahogy Vanessa szokott.
  – Tudom ám, mire vagytok kíváncsiak.
  – Akkor mondjad – követelte Chantal.
  – Az évszázad pasija – jelentette ki Niala.
  – Jó, de részletesen? – akarta tudni Jennifer is.
  Niala tehát elmondta részletesen. Azzal kezdte, amikor magukra zárták a szobaajtót, ő letette a kalapját és csókolózni kezdtek. Indulás előtt azért csinált egy hirtelen ötlettel kontyot a hajából, első ízben a történelemben, hogy csókolózás közben a fiú kihúzhassa a pálcikát, s elborítsa őket az aranyszínű hajzuhatag. Kissynek ragyogott a szeme. Csodaszép lehetett, és állati romantikus. Istenien mutatna filmen.
  A folytatás is szép volt és romantikus, de filmen csak szigorú korhatár mellett vetíthető. Niala egy óra hosszat mesélt és még csak az első délelőttnél tartott, ami délutánba nyúlt, az ebédet teljesen kihagyták. Kissy elnézte Chantal és Jennifer tűzpiros füleit, és tudta, hogy az övé se különb. Niala füle, aminek a szokásos módon csak egy része kandikált ki a hajkoronából, megmaradt rózsaszínűnek. Semmitől se jön zavarba, állapította meg Kissy. Vanessa se, de Niala aztán végképp nem. Egyszer mintha elpirult volna, régesrég, amikor még Mohival beszélgettek Piről, de alighanem optikai csalódás volt.
  Mindent elmondott részletesen. Olyan részletesen, hogy Kissy tűnődni kezdett, vajon mikor volt ideje jegyzeteket készíteni. Nem mintha lett volna mivel, mert a keze is szerepelt a történetben.

Az első nap története azzal folytatódott, hogy a szobájukba kérették a vacsorát és jó étvággyal megették. Kellett az energia, állapította meg Kissy kicsit rosszallóan, de aligha híztak. Volt alkalmuk lemozogni!
  – És mást nem is csináltatok egész idő alatt? – kérdezte Vanessa.
  Niala nevetett.
  – Dehogynem. Sétáltunk Monacóban, elmentünk mindenféle helyekre. A kaszinóba nem, mi nem vagyunk a szerencse gyermekei, mint te, de a fél országot bejártuk.
  Vanessának ragyogott a szeme, és Kissy lelki szemei előtt is megjelent a muszlinruha.
  – Aztán visszamentetek a szállodába és kezdtétek elölről – állapította meg Jennifer.
  – Úgy bizony, egérke, de miért nézel rám ilyen szemekkel? Elég nagyok vagyunk már hozzá, négy fal között csináltuk, hol itt a gond? Nem rakunk föl róla videót a netre.
  Kissy csuklott egyet.
  – Miért, videó is készült?
  Niala fölkacagott.
  – Hogy készült volna? Nem értünk rá egy kamerával bíbelődni. Operatőrt meg nem vittünk magunkkal.
  – Itthon mit fogtok csinálni? – kérdezte Vanessa.
  – Ezt hogy érted?
  – Pi beköltözik a szobádba?
  – Mi az hogy! Csak nem gondolod, hogy külön alszunk?
  – Akkor miért maradtatok tíz napig Monacóban? Itthon is ugyanazt csinálhatjátok.
  Niala mosolygott.
  – De hát mi nem maradtunk tíz napig Monacóban. Egy hét után szépen kijelentkeztünk és elutaztunk.
  Az egerek eltátották a szájukat.
  – Hová? – kérdezte négytagú kórusuk.
  – Toulonba.
  Egy pillanatig meglepve néztek, aztán megértették.
  – Meglátogattátok Pi apját?
  – Meg bizony. A nagyapját is. Mint a kedvesét mutatott be.
  – Mit szóltak hozzád?
  – Természetesen nagyon tetszettem nekik. Ők is nekem. Majd mutatok fényképeket, azt is sokat csináltunk.
  Végignézett az arcokon és megint elnevette magát.
  – Ne aggódjatok, előtte kiválogatom.

Igen, állapította meg Kissy, Niala csakugyan sokat változott, és mégis ugyanolyan maradt. Nyíltan beszél arról, amit Pivel művelnek az ágyban, de hát régen se volt másmilyen, akkor se csinált titkot semmiből.
  Próbálta keresni a jeleket, amikből kiderül, vajon felnőtt-e Niala attól, hogy a fiúé lett, de nem nagyon tudta eldönteni. Az biztos, hogy külső jelei nincsenek a változásnak, amit jó tudni, mert akkor nyilván őrajta se lesznek, ha majd… szóval nem biztos, hogy a szüleinek egyből az orrára akarja kötni. Kissy még sosem ismert senkit előtte is és utána is… azazhogy de, Angélique Lafont-t, de őnála úgy szerzett tudomást a változásról, hogy Angélique rémülten beállított hozzájuk, és az azért más. Niala büszkén vállalja a döntését és egy másodpercig se bánja. És persze nincs egy teremtett lélek, aki elől titkolná. Az elmúlt héten Georges a szüleit is fölhívta Bretagne-ban és elmondta nekik.
  Kissy egyelőre nem nagyon tudta eldönteni, hogy mitől fél jobban, a dologtól magától vagy attól, hogy mit szólnak hozzá a szülei.
  Ezt meg is mondta.
  – Szamárság – felelte Vanessa. – Mit szólnának? Talán bizony megbüntetnek? Ugyan már.
  – No, nézzenek oda – mondta Chantal csípőre tett kézzel. – A tapasztalt tanácsadó! Halljuk, levettetek-e már legalább egy ruhadarabot éjszaka!
  Vanessa lehajtotta és lassan megcsóválta a fejét.
  – Mindjárt gondoltam. Meddig szégyenlősködsz még?
  Vanessa nem felelt, s Kissy hirtelen gyanút fogott. Talán azért nem válaszol, mert nagyon is lenne mondanivalója?
  Niala abban a pillanatban odalépett kishúgához és leguggolt elé.
  – No, mondd, hugi. Tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz.
  Vanessa elmosolyodott a megszólításra. Aztán a nővére szemébe nézett.
  – Hát… az a helyzet, hogy mi… beszélgettünk a dologról.
  Kissy érezte, hogy növekedni kezdenek a fülei. Közelebb húzódott a kislányhoz, nehogy egy hangot is elszalasszon. Niala biztatására bele is kezdett.
  – Szóval… egyik este az ágyban szóba került.
  – Ki hozta szóba? – kérdezte Niala gyengéden.
  – Én. Azt mondtam, tudom, hogy egyszer mi is azt fogjuk csinálni, amit most ti.
  – Mire ő?
  – Azt felelte, hogy ő nem sürget.
  – Mire te?
  – Azt mondtam, hogy előbb úgyis az következik, amit Kissyék szoktak csinálni.
  – Mire ő?
  – Átölelt, és egy darabig csókolóztunk.
  Niala gondolkodott egy pillanatig.
  – Mondd csak, elő szokott fordulni, hogy csókolózás közben erősen szorítjátok egymást?
  – Hát persze.
  – Éjjel is, amikor vékonyan vagytok öltözve?
  Vanessa gyanakodva bólintott.
  – Miért?
  – Tapasztaltad már, hogy kíván téged?
  Kissy azt várta, hogy Vanessa arca lángba borul. Amikor ő tartott itt Martinnel, egy ilyen kérdéstől még a cipőtalpa is elpirult volna.
  Vanessa nem pirult el. Kicsit elkerekedett a szeme, és szokásos higgadtságával bólintott.
  – Hát persze.
  Niala összehúzta a szemöldökét és kinyitotta a száját, de Vanessa megelőzte.
  – Ugye nem akarod megkérdezni, hogy megértettem-e a kérdést?
  Niala elmosolyodott.
  – Oké. És te hogy reagálsz erre?
  Vanessa tűnődve lebiggyesztette az ajkát, aztán tanácstalan arcot vágott.
  – Nem tudom.
  – És te is kívánod őt?
  A kislány megint bólintott.
  – Megőrülök érte.
  – Nem, nem ezt kérdeztem. Az egy érzelem. Testileg értettem.
  – Testileg is megőrülök érte – felelte Vanessa tárgyilagosan.
  Csend volt. A négy lány egy ideig emésztette a választ.
  Különös válasz, gondolta Kissy. De nagyon is illik hozzá. Jéghideg nyugalommal beszél a legforróbb érzéseiről is. Ha ő, Kissy, azt mondaná, hogy megőrül Martinért, az azt jelentené, hogy legfeljebb véletlen, ha még van rajtuk valami ruha, és már rég eszüket kellett veszteniük a szenvedélytől. De vajon mit jelenthet Vanessánál, aki e pillanatban nyugodt, szenvtelen arccal néz rájuk?
  Kissy jól tudta, hogy ebben a kislányban iszonyatos érzelmek lángolnak. Valószínűleg éppen azért fejlődött ki nála ez a hűvös nyugalom, hogy ellensúlyozza ezeket az érzelmeket. Soha nem engedhette szabadjára őket – ami azt illeti, két évvel ezelőttig nem is volt senki, akire pozitív érzelmeit irányíthatta volna, csak a negatívakat. Azok is vannak bőségesen, Kissy tudta, mennyire gyűlöli a pedofilokat és más ellenségeit. Ha ehhez a gyűlölethez nem társulna fantasztikus önuralom, már rég megölte volna valamelyiket.
  A pozitív érzelmei még forróbbak. Az egerek bármelyikéért bemenne egy égő házba vagy háborús pergőtűzbe. Niala egyszer azt mondta, ha kellene, zokszó nélkül ápolná őt vagy a szüleiket egy életen át. S jó páran vannak még azon a listán, akikért bármit megtenne.
  Vajon mit jelenthet, ha úgy fogalmaz, hogy testileg is megőrül Nimbyért? Nem azt mondta, hogy kívánja, hanem hogy megőrül érte. Az érzelmei mindig százszor forróbbak, mint amennyit kimond belőlük…
  – Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte most Niala.
  Vanessa meglepve nézett rá.
  – Ez az önuralom. Ha ennyire vágytok rá, miért nem teszitek meg?
  – Mert még nincs itt az ideje – jelentette ki a kislány megfellebbezhetetlenül.
  Niala sóhajtott, de ekkor megszólalt Jennifer.
  – Hé, egérke. Miért csodálkozol az önuralmán? Te két évig hősiesen rejtegetted az érzéseidet. Ugyanolyanok vagytok. Szerintem világos a dolog. Egy pilótának is higgadtnak kell maradnia és uralkodnia magán meg egy fogorvosnak is. Ugyanazokat a géneket örököltétek.
  Ezen muszáj volt nevetni. Vanessa, amint géneket örököl a D’Aubisson szülőktől…
  – Többet is beszéltetek róla? – kérdezte Niala.
  Vanessa egy pillanatig nem értette a kérdést, aztán bólintott.
  – Igen, egyik este írtunk egy listát, hogy ha majd eljön az ideje, milyen testhelyzeteket akarunk kipróbálni…
  Niala egy kicsit felrobbant, amit Kissy először nem értett. Ő gondolkodás nélkül elhitte.
  – Egérke! Tollas a hátam?!
  Húga nevetett.
  – Nem, többet nem beszéltünk róla.
  – Úgy. És mi van a vetkőzéssel?
  – A fürdőszobában átöltözünk, úgy megyünk be. Addig a másik vár.
  – Ezt tudom, de nem került szóba, hogy ideje lenne ezen változtatni?
  – Nem.
  – És nem verbálisan?
  Vanessa eltűnődött.
  – Nem is tudom. Én biztos, hogy nem adtam jelét ilyen kívánságomnak. Szerintem ő se.
  – Én se tenném a helyében – jegyezte meg Chantal. – Még fiatal vagyok, élni akarok.
  Nevettek.
  De az akkor is csodálatos hír, gondolta Kissy, hogy ez az egérke már arra gondol, hogy egyszer egymáséi lesznek, és ezt meg is mondja az egerének.
  – És veled mi a helyzet? – kérdezte Niala váratlanul Chantaltól.
  – Hát – mondta a kérdezett – egyelőre nem bújtunk ágyba.
  – Látod, pedig útközben folyton mondogattad.
  – Azt nem mondtam, hogy mikor. Csak annyit, hogy Beaulieu eszményi hely rá. Még jó darabig itt leszünk.
  – És te, egérke?
  Kissy zavartan észlelte, hogy Niala tekintete egyenesen őrá szegeződik.
  – Hát… nekem döntést kellett hoznom… és végül meghoztam.
  – No mit?
  – Hogy most még nem.
  – Meddig?
  – Hat hónap, kilenc hét és negyven nap múlva – vágta rá villámsebesen.
  Niala nevetett és barátságosan leszamarazta.

Amikor visszatértek a többiekhez, Blanche azzal a hírrel fogadta őket, hogy madame Pellat jelentkezett be, s bármikor ott lehet. Nialának gyorsan elmesélték a történetet; Pinek már Blanche elmondta.
  Madame Pellat előtt öt perccel hazaért Georges, aki mindenekelőtt magához ölelte lányát, aztán azt mondta:
  – Úgy hallottam, jól éreztétek magatokat.
  – Ugyan kitől? – nevetett Niala.
  – Tőletek. Három nappal később jöttetek, ez elég világos.
  – Hát ez az. Óriási volt, apa. Én vagyok a legboldogabb egér a világon.
  Georges mosolygott, megfogta Niala egyik fülét és kicsit meghúzta, a méretét tanulmányozta.
  – Aztán ettetek elég sajtot?
  – A világért el nem mulasztottuk volna – felelte Niala szenvedélyesen.
  Kissy vigyorogva nézte őket. Georges most kicsit olyan volt, mint Tom, amikor egerezik velük, félig komoly, félig játékos. Egyébként Georges az első pillanattól támogatta egérségüket. Elvégre oroszlánrésze volt az alapítvány létrehozásában.
  – Akkor most koccintunk rátok és elmesélitek, hogy éreztétek magatokat… már ami elmesélhető belőle.
  – Az a része nem sok – nevetett Niala –, de a koccintással várjunk egy kicsit, mert bármelyik pillanatban itt lehet madame Pellat.
  A pilóta elkomorult.
  – Minek?
  – Nem tudjuk – szólalt meg Blanche. – Kérte, hogy hadd beszélhessen velünk. Nyilván az egereinkkel akar, bár ezt nem mondta.
  S ebben a pillanatban csengettek.
  – Végszóra – mondta Blanche, és indult kaput nyitni.
  Georges morcosan nézett utána.
  – Ha azért jött, hogy a férjéért könyörögjön…
  – Akkor megverjük – vont vállat Vanessa, aki sárga pólójában és sárga sortjában úgy állt a könyvespolcnak támaszkodva, mint egy figyelmeztető lámpa.
  – A férjét se vertük meg – mondta Kissy.
  – Utólag bepótoljuk – felelte Niala. – Mindenkit ismerek a rendőrségnél, egyenesen a cellájába engednek be.
  Húga rávigyorgott, de nem válaszolhatott, mert belépett Blanche madame Pellat-val. Kis, törékeny asszonyka volt, fekete hajú és szemű, olaszos vonásokkal, sőt olaszos kiejtéssel.
  Kicsit félénken köszöntötte őket és kért elnézést a zavarásért. Georges mereven állt, nem tett semmit, hogy az asszony könnyebben érezhesse magát, de az azért belekezdett.
  – Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha én mondom el a történet végét.
  – A végét, madame? – kérdezte a házigazda.
  – Igen, uram. A történetnek vége, a férjemet ma kiengedték és nem emelnek vádat. Ugyanis megmutatta az eredeti képeket a lányomról. Illetve a lányaimról. Egy sorozat van belőlük, amin vidáman játszanak a szobájukban. Nem szoktak foglalkozni azzal, hogy áll a ruhájuk játék közben, hiszen gyerekek még. Az egyik ilyen képről vágta ki Marcel Sophie képét. Én nem tudtam róla, nekem is azt mondta, hogy Edmond… – Kis szünetet tartott. – Nagyon megdöbbentem, amikor ezt megtudtam Edmond-ról, de… amikor kiderült, hogy Marcel engem is becsapott, még jobban megdöbbentem.
  Egy-két pillanatig csend volt a nappaliban. Az egerek emésztették a hallottakat.
  – A rendőrfőnök úr azt mondta, nem történt bűncselekmény. A hamis vád végül is nem hangzott el… egyszóval nem történt semmi, ami rájuk tartozna. Marcel hazajött, és… szóval rettenetesen szégyelli magát. Személyesen akart jönni, megkövetni önöket, de lebeszéltem. Ő most egy kissé… megviselt idegállapotban van.
  Georges kihúzta magát, és egészen másképpen nézett madame Pellat-ra, mint amikor belépett.
  – Asszonyom, azt mondom, borítsunk fátylat erre a szerencsétlen esetre. Pellat úr nehéz helyzetében kétségbeesett lépésre szánta el magát, ami sokkal rosszabbul is végződhetett volna, de szerencsére nem így alakult. Erről tehát több szó ne essék. Köszönjük, hogy eljött és elmondta nekünk mindezt.
  – Ön igen nagylelkű, D’Aubisson úr. Köszönöm, hogy elmondhattam.
  Kissy hirtelen észrevett egy villanást Georges szemében, ahogy feleségére nézett. Blanche bólintott.
  Madame Pellat udvariasan biccentett a társaságnak, s már kint is volt az ajtón. Blanche követte.
  Vanessa az ablakhoz lépett és nézte, ahogy a két nő a kapuhoz megy. Aztán összeráncolta a homlokát. Blanche is kilépett a kapun, s az becsukódott mögötte.
  – Vele ment – mondta meglepve.
  – Igen – felelte Georges. – Van egy kis megbeszélni valójuk.
  – Nagyon kedves voltál vele – nézett rá a kislány helytelenítőleg. – A pasas mégiscsak egy disznó!
  – Nem, kislányom, nem disznó. – Georges egy pillanatig elgyönyörködött Vanessa sugárzó tekintetében, amit persze a megszólítás okozott. – Pellat úr súlyos nehézségekkel küzd a gazdasági válság miatt. Kétségbeesésében találta ki, hogy kártérítést követel a barátjától olyasmiért, ami meg se történt. Gyanítom, hogy összevesztek, különben egyszerűen kölcsönt kért volna tőle.
  – Lehet, hogy kért, és azon vesztek össze – mondta Pi.
  – Igen. Mindenesetre nagyon megbánta. A felesége pedig végképp nem tehet semmiről. Ő sokkal inkább áldozata a férje ostobaságának, mint ti.
  Vanessa lassan csóválta a fejét, aztán helyet foglalt apja mellett.
  – Én akkor se lettem volna ilyen udvarias.
  – Meg kell tanulnod, hogy nagylelkű legyél azokkal, akik megbánják szorult helyzetükben elkövetett tévedéseiket, és bocsánatot kérnek értük.
  – Ne ajánljam föl mindjárt, hogy én adok nekik kölcsön?!
  A pilóta elmosolyodott. Kissy imádta, amikor mosolyog, annyira jóképű, hogy… de ekkor hirtelen megértette a mosolyt. Vanessa is, mert döbbenten nézett a kapu felé, aztán visszakapta a fejét.
  – Igen – mondta apja nyugodtan. – Édesanyád most pontosan ezt teszi. Mert az a három kislány és a fiú előbb-utóbb nélkülözni fog, és mi tudunk rajtuk segíteni. De tekintheted önvédelemnek is. Ki tudja, legközelebb talán betörésre szánná el magát az a szerencsétlen alak.
  Vanessa sóhajtott.
  – Ezt még mindig nem tudtam megszokni.
  – No mit? – mosolyodott el a pilóta megint, és átkarolta a vállát.
  – Hogy „édesanyád” meg „kislányom”. Pedig már sokszor mondtátok, de…
  – Hiszen a kislányunk vagy, nem? Van egy nagy és te vagy a kicsi.
  – Igen… igen, apa.
  Kissy meghatottan nézte, ahogy a kislány odafészkeli magát a férfi vállára. Nem először hallotta, hogy apjának szólítja, ezek a megszólítások minden ceremónia nélkül, apránként kerültek be a család életébe. Többnyire most is a keresztnevüket használta, de nemegyszer előkerültek ezek a szavak is. De annak Kissy még nem volt tanúja, hogy beszédtéma lettek volna.
  Ő nem látta annyira sötéten Pellat-t, mint barátnője, inkább Georges-zsal értett egyet. A pasasnál elszakadt a cérna, van ilyen, és igazán nem bankot rabolt, csak kiagyalt egy ügyetlen misztifikációt. Azt is megbánta. De hát ennek a kiskölyöknek lételeme a shindyvadászat, és nehezen viseli, ha az egyikről kiderül, hogy ártatlan. Ha egy nap föltalálnák a pedofília tökéletes ellenszerét, amit belekevernek a vízvezetékbe és az összes megjavul tőle, a világ szülői mind föllélegezhetnének – csak Vanessa lenne búskomor, mert nem lenne kit félholtra vernie.
  Jól meg kellett volna verni Pellat-t. Ő nem szólhatna semmit, maga kereste a bajt, Vanessa lelkinyugalma viszont helyreállna tőle.
  Sajnos egyhamar nem várható, hogy szomáli kalózok szállnak partra az öbölben.

Nialáék hazatérése kicsit fölrázta az ellustult társaságot. Tomék ekkorra kipihenték magukat és eljárogattak Nizzába, Monacóba, mindenfelé, várost néztek, süttették magukat a nappal. Néha Jennifer is velük ment, máskor Andreas, s volt úgy, hogy egyik se. De az egércsapat inkább csak heverészett. Vanessa volt a legaktívabb közülük, hol a dalán dolgozott, hol a panzió konyháján szorgoskodott, ahova többnyire egy-két egeret is vitt kuktának. A többiek főleg napoztak a hátsó udvarban, bár már mind csokibarna volt. A déli órákban, amikor túl magas volt a sugárzás, bebújtak panzióbeli szobájukba vagy a villa nappalijába, és mindig valami olyasmit csináltak, amihez nem kellett testmozgás.
  Niala hamar észrevette. A társaság a hátsó udvaron volt, amikor este kiment hozzájuk; előtte Pivel és a szüleivel beszélgethetett. Végigpillantott az esti fényben heverészőkön, megfordult és elment. Kissy eltűnődött, vajon hova mehet. Vanessa biztosan tudta volna, de ő a panzióban volt. Talán éppen őérte ment? Az is lehet.
  Hamar kiderült. Egy perc múlva Niala ismét megjelent az udvaron, s valamit hozott a kezében. Besétált középre és megszólalt:
  – Nézzétek, kit hozok nektek!
  Kissy fölpislogott. A Niala kezében levő formátlan tárgyat csak két pislogás után ismerte föl. Egy cica volt, a tavaszi termésből. Niala a nyakbőrénél fogta hátul, ahogy a macskakölyköket kell, s a cica elengedte magát, mint egy rongydarab, csak lógtak a végtagjai. Kölyökreflex.
  Niala megvárta, amíg mindenki azonosítja az objektumot.
  – Jól megnéztétek? Akkor talpra mindenki, mielőtt szabadon eresztem!
  Az egerek nevettek, de kászálódni kezdtek. Csak Nimby nem mozdult.
  – Én tudom, hogy nem vagyunk veszélyben. Te fosztottad meg a szabadságától, rád ront majd, nem rám.
  – És aztán?! Mit gondolsz, mekkora falat vagyok én egy ekkora macskának?
  Niala még föl is emelte a ragadozót, hogy megnézze közelebbről. Kissy vigyorgott. Ennek a cicusnak Niala kisujja kétnapi koszt. De tény, hogy jól hangzik.
  Az egerek besétáltak a házba, Niala pedig letette a kölyköt a földre. Az tűnődött egy darabig, aztán elindult az orra után.
  – Most pedig irány az edzőterem, amíg elkészül a vacsora. Mindjárt megkeresem a másik kettőt. Látni akarom, ahogy megvéditek magatokat a legszörnyűbb képzeletbeli ellenségekkel szemben.
  – Nem volt még részed elég testmozgásban? – kérdezte Nimby.
  – Vigyázz a szádra, egérke!

Kissy utólag sokkal jobbnak tartotta Niala ötletét, mint amikor kénytelenségből bevonult a csapattal a melléképületbe és hozzálátott fölcsatolni a szivacsokat. Akkor egy porcikája se kívánta a harcot, de tudta, hogy Vanessa egyenként kerget meg és terít le mindenkit, aki nem küzd teljes erejéből.
  De amikor kicsit már verekedett, el kellett ismernie, hogy jó megint mozogni. Martin volt az első társa, aki ugyancsak megdolgoztatta. Néhány sorozat után Kissy időt kért, hogy liheghessen.
  – Gyenge a kisegér – hallotta a háta mögött Vanessa hangját, de amikor odanézett, kiderült, hogy Angélique-ről van szó, aki éppúgy lihegett, mint ő. – Voltál te már sokkal ügyesebb is.
  – Aha – fújt a lány nagyot –, csak nem olyan ebéd után, mint a mai. Valaki nagyon ért a hússütéshez.
  Vanessa nem mutatta büszkeségét, pedig ő volt az.
  – És azt hiszed, hogy ez érdekli a shindyt? Már rég ott fekszel a tányérján, és közelít hozzád a mustáros tubus. Harcra föl, egerentyű!
  – Ha röhögtetsz, nem fog menni – nevetett Angélique. – Biztos, hogy jól emlékszel rá, mit akarnak a shindyk?
  Kissy együtt nevetett vele, de ekkor valami fékevesztett erő fölemelte a padlót a szivacsszőnyeggel együtt és az ő képébe csapta, olyan gyorsan, hogy sikkantani se volt ideje. Aztán a hátára fordították és lenyomták a két karját a feje mellé.
  – Nem voltál résen, egérke – vigyorgott rá Martin.
  Kissy bosszúsan nézett rá.
  – Szünetet tartottunk, nem?
  – És azt hiszed, ez érdekli a shindyt?
  – Jaj, megint a mustár? – nyafogott Kissy, s várta, amíg eljön a megfelelő tizedmásodperc. Az ő lába össze volt zárva, Martin térde kétoldalt az övé mellett, ami megbocsáthatatlan hiba, ilyet fiúnak nem szabad elkövetnie. Persze most speciális, úszónadrág méretű védőeszköz volt rajta, de akkor sem. – Én nem akarok mustárt. Kis paradicsomszószt kérek a hátamra és citromkarikákat.
  Martin nevetett, Kissy pedig pontos időzítéssel oldalra rántotta mindkét karját, a fiú rájuk nehezedő kezével együtt. Ugyanebben a pillanatban rúgott egyet a jobb térdével, ami éles helyzetben harcképtelenné tette volna a fiút, most pedig azt okozta, hogy előrebillent és hassal Kissy arcára zuhant. Kissy pördített egyet magukon, s máris ő volt fölül. Egymás szemébe néztek.
  – Te sem voltál résen, egérke – mondta csúfondárosan.
  – Dehogynem – vigyorgott a fiú, és két lábával átfogta a derekát. – Csak most ahhoz volt hangulatom, hogy te legyél fölül.
  Ha rajtuk múlik, biztos nem hagyják egyhamar abba a csókolózást. De az egyik lélegzetvételnél meghallotta, hogy valamelyik legyőzött nagyot nyekken a szivacson, s ez ráébresztette őket, hol is vannak és mivel kellene foglalkozniuk.
  – Partnercsere! – hirdette ki Vanessa, amikor nagy nehezen talpra kecmeregtek. – Szétválasztjuk a szerelmespárokat, különben egész más dolgokkal lesztek elfoglalva. Gyere csak, egerentyű – mutatott Martinre. – Engem is földhöz tudsz vágni?
  – Persze – vigyorgott rá a fiú nagyképűen, pedig Vanessát még neki is csak nagy ritkán sikerült.
  Kissy most Nimbyvel vívott, a szokásos eredménnyel. Legalábbis amióta Nimby ilyen félelmetes harcos lett, azóta ez volt a szokásos. Kissy öt ütést kapott, mire egy találatot sikerült bevinnie, és sokszor nem is értette, honnan kap még egy csapást, amikor a fiú mindhárom kezéről pontosan tudta, hol vannak és merről támadhatnak. De egy negyedik is volt neki, és Kissy sejtette, hogy előkerülhetnek továbbiak is.
  – Ügyes voltál – mondta Nimby, amikor Kissy lelkileg már hanyatt feküdt a szőnyegen és várta, hogy villára tűzzék. Testileg még állt. – Strammul állod az ütéseket, és nagyon jókat rúgsz.
  – Kösz – fújtatott Kissy, és elballagott a sarokba, az ásványvizes palackok felé. Ott Jenniferrel akadt össze, aki rámosolygott.
  – Neked is kilóg a nyelved, mi, egérke?
  Kissy bólintott és megtöltötte a K betűs poharat.
  – Engem is jól megdolgoztattak. Azt hiszem, nem árt, ha fejlesztjük a kondíciónkat.
  – Aha – mondta Kissy.

Már az első kilométer után megbánta ezt az elhamarkodott választ. Ezt meg is mondta, de Niala csak nevetett és rémisztő dolgot mondott.
  – Legfeljebb száz métert tettünk meg. Gyenge a kisegér. Ha kicsit fölemellek, még látnád a felüljárót.
  Onnan indultak, a Saint-Jean-felüljárótól. Ha tényleg csak száz métert haladtak, az nem sok, de ami még előttük van…
  Végigsétáltak a Louise Bordes-on, amit sövény választott el a vasúti sínektől. Az Őrangyal-felüljárónál lementek a partra, s innentől ott haladtak. Fönt az úton nem mehettek, a forgalom miatt.
  De innen még szebb is volt. Ez volt a parti út, a promenade des Marinières, amit már csak egy homoksáv és néhány ezer strandoló választott el a tengertől. Aztán a homoksáv elmaradt, s ha átlépnek az alacsony korláton és leereszkednek a köveken, vízbe ért volna a lábuk. Ekkor már az öböl túloldalán emelkedtek Beaulieu és Saint-Jean hegyei. Köztük pedig százszámra az apróbb-nagyobb csónakok a kék vízen.
  – Mennyit tettünk meg? – kérdezte Angélique. – Nem vagyok fáradt, csak kíváncsi.
  – Egy kilométert – mondta Niala –, vagy talán kettőt. Nagyon messze van még a reptér.
  – Nem lenne jobb, ha leintenénk egy rendőrmotorost? – kérdezte Chantal.
  – Nem. Őket is figyelik. Gyerünk tovább.
  Az egerek nevettek és kutyagoltak.
  A túrához külön történet tartozott. Niala reggel kihirdette, hogy Franciaországot megszállták a shindymacskák, a reptéren ütötték föl a főhadiszállásukat. Nizza és környéke már teljesen az uralmuk alá került. A vidék lakói és a turisták rettegnek – bár mint útközben megfigyelték az arcukon, jól titkolják. A kormány tehetetlen. James Bond a fogságukba került. Rambo nem kapott vízumot. A helyzet reménytelen.
  Hacsak, tette hozzá Niala, nem akad kilenc hős kisegér, aki elmegy Nizzába és véget vet a rémuralomnak, még mielőtt mindenki szendvicsekbe és salátákba kerül. De az utakat ellenőrzik, a járműveket megállítják és átkutatják, úgyhogy csak gyalog lehet menni.
  Az egerek döbbenten néztek egymásra, bár aligha akadt köztük, akit a haza sorsa aggasztott volna. Sokkal inkább Niala pihent agyán töprengtek. Persze ketten főzték ki a dolgot, hiszen ahogy hazatértek, Pi átköltözött Nialához a villába, s a régi szobáját átengedte a vendégeknek. Alighanem a szünetekben ötlötték ki, gondolta Kissy, egy kis kétszemélyes testgyakorlás, egy kis agyalás a másnapi csoportos testgyakorláson, megint egy kis kétszemélyes…

Még most, két év után is lenyűgözőnek találta azt a meghitt viszonyt, amit az itteniek ápolnak a tengerrel. A villefranche-i szakaszon sokhelyütt korlát se volt, az út mellett közvetlenül volt a rakpart, kikötött hajócskákkal, itt-ott egy-egy mólóval. Az út másik oldalán házak, főleg egymásba érő vendéglátóhelyek, a tetejükben újabb házakkal, amik már egy szinttel följebb épültek a hegyoldalban. És sehol semmi jele annak, hogy a tenger néha haragos is lehet, hogy nem árt óvatosan bánni vele, mert egy tízméteres szökőár az egész partot elsöpörheti a föld színéről.
  Egyik délután beszélgettek ilyesmikről az udvaron, napozás közben. Chantal jegyezte meg, hogy Beaulieu a legjobb hely a világon a napozásra, amire Nimby bólintott és azt mondta, még a Maldív-szigeteknél is jobb, mert nem merül el a vízben. Vanessa megkérdezte, hogy azok hol vannak és miért merülnek el a vízben, amire Nimby elmesélte a napfényes korallszigetek szomorú történetét, amik igazi turistaparadicsomnak számítanak, éppolyannak, mint a Côte d’Azur, napfénnyel, tengerparttal és pálmafákkal, de ez a partvidék megmarad, a szigetek pedig talán már ebben a században áldozatául esnek a környezetszennyezésnek. A kislány persze nem értette az összefüggést – Kissy se volt biztos benne, hogy ha hirtelen megszorítják, el tudja mondani –, de Nimby folytatta. A légszennyezés fokozza az üvegházhatást, amitől fölmelegszik a Föld. Ez megolvasztja a sarki jeget, amitől megemelkedik az óceánok vízszintje. Márpedig a Maldív-szigetek talaja alig egy-két méterre domborodik a tengerszint fölé. Ahogy emelkedik a víz, úgy csökken a szigetek területe, míg végül nem marad annyi, amennyin élhetnének.
  Este Nimby keresett nekik légifotót is a szigetek fővárosáról. Gyönyörű, virágzó város volt, csak két dologban volt szokatlan. Teljesen lapos volt, a házak némelyike magas ugyan, de dombra vagy hasonlóra semmi sem utalt – és egy talpalatnyi beépítetlen területet se láttak sehol. Nimby azt mondta, rengeteg lakatlan szigetük van, meg olyanok is, ahol egy pici falu van óriási erdővel, de a központi sziget olyan apró, hogy a város az utolsó centiig benőtte.
  Két méter? Kissy lepillantott az öböl vizére, amely e pillanatban nem lehetett két méternél mélyebben onnan, ahol ők mentek. Inkább kevesebb volt. Ha az öböl vize két métert emelkedik, ezen a gyönyörű rakparton legfeljebb csónakkal lehet majd közlekedni, s a jobboldalt sorakozó éttermeket elmossák a hullámok. Villefranche városának ez aligha lesz jóvátehetetlen tragédia, de a víz a város belső részére is betör majd, hiszen nem védi mindenütt hegykoszorú.
  Az út hamarosan kanyarodott és fölmászott egy magas rakpartra. Átmentek a jobb oldalra, aztán vissza. Hatalmas bástyafal rekesztette el előlük a tengert. A villefranche-i vár. Hát ezen biztos nem mászik át a tenger, akármekkora is az az üvegházhatás.

Az út szerpentinszerűen haladt fölfelé, csakhamar a magasból néztek le a rakpart nyüzsgésére. Aztán kétoldalt közrefogták őket a magas várfalak. Villefranche-on már sokszor átmentek, de fönt a főúton, a várból alig láttak valamit.
  – Ez igen – nézegetett föl Nimby. – Gondban lennék, ha a shindymacskák itt rendezkedtek volna be.
  – Nem is rossz ötlet – Niala követte a tekintetét. – Itt nem, de valahol beiktatunk majd sziklamászást is.
  Kissynek abban a pillanatban kinőtt a második feje, és kórusban jelentették ki, hogy szó se lehet róla.
  – Ugyan miért nem? – fordult hátra Niala.
  – Még soha senki nem zuhant le lassan, elnyújtott sikoly kíséretében olyan szikláról, amire előzőleg nem mászott föl.
  A kőfalak ide-oda dobálták az egerek nevetését.
  – Ebben igazad van… de én nem terveztem, hogy lezuhannánk.
  – Én se – felelte Kissy határozottan. – Ezt azzal is igyekszem elősegíteni, hogy lent maradok.
  Niala rosszallóan sóhajtott és nem szólt semmit. Kissy csendben gratulált magának a megmeneküléséhez. Már csak a shindymacskákkal kell megküzdeniük. De az aligha probléma azok után, ahogy elbántak Monaco lakóival.
  Ezt ki is mondta.
  – Hogyhogy? – kérdezte Chantal. – Hozzájuk se nyúltunk.
  – Mi az, hogy hozzájuk se? – méltatlankodott Kissy. – Emlékeztek, megbeszéltük, hogy fölszabadítjuk őket, és tessék, mostanra egyetlen katonájuk se maradt.
  Az egerek elismerték, hogy tényleg nem.

A vár után fölkapaszkodtak a szerpentinen, itt-ott a keresztutcákon rövidítve. Aztán jött a Mont Boron-i főút. Kényelmes tempóban megkerülték a félszigetet, de néhányuknak már kilógott a nyelve, úgyhogy Niala megálljt vezényelt egy kis snackbarnál.
  – Itt haraphatunk valamit, aztán megyünk tovább.
  – Azt hittem, mennünk kell megmenteni a hazát – jegyezte meg Vanessa.
  – De nem fáradtan és éhesen.
  Besétáltak és a tengerre néző terasz felé vették az irányt.
  – Szia – hallotta Kissy a háta mögül Niala hangját. – André bent van?
  – Nahát, Nicole, de rég láttalak – felelte egy női hang. – Bent van, mindjárt szólok neki. Kiültök a teraszra?
  – Igen. Nézz majd ki te is, kérdezni akarlak.
  A beszélgetőpartner a felszolgálónak bizonyult, egy huszonéves nőnek, aki pár perc múlva követte őket a teraszra. A fél partot belátták innen. Kissy nem is nagyon figyelt Nialáék beszélgetésére, úgyis tudta, hogy nem ismeri a szereplőket. A kilátásban gyönyörködött. Később egyszerre élvezte a panorámát és a sült krumplit. Utóbbinak a közepén tartott, amikor megjelent egy negyvenesforma férfi, alighanem André, aki megpuszilta Nialát, megsimogatta Vanessa fejét, megkérdezte, hogy ízlik, és Niala kérdéseire válaszolva elmondta, hogy Adrienne szerencsére túl van a veszélyen, viszont válnak. Kissy együttérzően biccentett és folytatta az evést meg a gyönyörködést.
  Amikor a D’Aubisson lányok befejezték a tájékozódást André és feltehetően mások életéről is, az egerek pedig az ebédet, megint fölkerekedtek és folytatták az utat. Hamarosan beértek Nizzába, megkerülték a kikötőt, aztán a kastélydombot, s végigtekintettek a nyílt partszakaszon, ami enyhe ívben húzódott és tűnt el a távolban.
  – Ez már csak öt kilométer – vigasztalta őket Vanessa. – Kétszer ennyit tettünk meg idáig. Erősek és egészségesek vagyunk, még a lyukat is megesszük a sajtból, hajrá!
  És mentek. Kissy néha arra gondolt, egérnek lenni jó ugyan, de kutyának se utolsó. Suzy most otthon heverészik a fák alatt, figyeli a macskák jövés-menését és legfeljebb azzal fárasztja magát, hogy időnként a másik oldalára fordul. Ők meg masíroznak, mert hát ugye a hazának szüksége van rájuk.
  Nem siettek, még jó másfél órába telt, míg végigmentek a Promenade-on és elérték a repülőteret. Egy kis szolgálati kapun át léptek be, végigmentek néhány folyosón, aztán Niala kinyitott egy ajtót és ott voltak a shindymacskák.
  Kissy pislogott. Tényleg macskák voltak, háromszögletű fülek voltak a sapkájukon. Egy asztal körül ültek négyen és kártyáztak.
  – Odassatok, itt vannak – mondta az egyik, egy nyurga fiatalember. Társa, aki háttal ült az ajtónak, megfordult, s Kissy meglepve ismerte föl Mathieu bácsit. Macska lett? Átállt az ellenséghez?
  – Miau – mondta a bácsi barátságosan. – Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy csak kilencen jöttök? Erősítést kellene szereznetek.
  – Nektek kell az erősítés, Macska bácsi – lépett elő Vanessa. – Reggel óta talpalunk, hogy legyőzzünk benneteket. Állj ki velem egy szál kardra vagy amid van!
  – Hát kardom, az nincsen – mondta a bácsi. – De kiállok veled. – És föltápászkodott.
  Kissy el se tudta képzelni, hogy fognak ezek megvívni egymással. Mathieu bácsi nem verekedhetett iskoláskora óta. És meglehetős túlsúly is volt rajta, nem éppen pocak, de úszóövnek bízvást nevezhető.
  A bácsi előrenyújtotta a karját. Vanessa küzdőállásba helyezkedett és ő is kinyújtotta.
  – Egy, kettő, három! – vezényelt Niala, s az elképedt egerek szeme láttára a bácsi ökölbe szorította a kezét, Vanessa pedig a lapos tenyerét mutatta.
  – Én nyertem – mondta a kislány. – Jöhet a következő.
  Míg a legyőzött bácsi visszazökkent a székére és kézbe vette a kártyapaklit, a nyurga fiatalember fölpattant és előrejött.
  – Miau – mondta.
  – Cin-cin – felelte Vanessa bátran. – Védd magad!
  Niala számolt, de Vanessa ezúttal alulmaradt. Ollót mutatott, a fiú pedig követ. Hátrasomfordált és keresztbe font karokkal megállt az ajtóban.
  A nyurga megemelte macskafüles sapkáját.
  – Jean-François Belgrano, az egerek réme! Ki áll ki velem?
  Nimby habozás nélkül előlépett.
  – Nimby Blanchard. Bosszút állok az egeremért!
  Az első kísérlet nem sikerült, mindketten papírt mutattak. Másodjára legyőzte az egerek rémét egy kővel.
  A harmadik macska egy köpcös pasas volt, akinek gyufaszál fityegett a szája sarkában, és csak megbökte a sapkáját üdvözlésül. Ránevetett Nimbyre.
  – Eugène Malausséna. Rajta!
  Nimby vitézül küzdött, de elesett. Papírt mutatott, a pasas pedig ollót. De máris előlépett a következő egérharcos.
  – Martin Rochefort!
  De nem járt sikerrel. A pasas kitartott az olló mellett, Martin pedig arra számított, hogy váltani fog, ezért papírt mutatott.
  Hát jó, gondolta Kissy, és előlépett.
  – Kissy Chaton, a Macskariasztó. Védje magát, ha tudja!
  Nyilvánvaló volt, hogy ha a pasas kétszer nyert ollóval, akkor harmadszorra nem azt mutat. Ha követ, akkor papírt kell mutatni. Ha papírt, akkor viszont ollót. De ha úgy dönt, hogy mégis kitart az olló mellett, akkor a papír végzetes, az olló viszont ad még egy esélyt. Kissy tehát ollót mutatott. A pasas pedig papírt, s ezzel kiesett.
  Az utolsó macska következett, egy fekete hajú fiatalember, aki csak Giorgióként mutatkozott be. Kissy ollót mutatott. A srác követ.
  Kissy hátrasétált a többiekhez, és várta, hogy a negyedik is elvérezzen az egerek sorfalán.
  Angélique következett, aki elsőre döntetlent játszott, mindketten papírt mutattak. Aztán ő követ, a fiú pedig megint papírt, s ezzel legyőzte őt is. De Chantallal szemben alulmaradt: ollót mutatott, a lány pedig követ. Kissy elégtétellel állapította meg, hogy legyőzője ugyanúgy ollóval bukott el kő ellen, ahogy őt elveszejtette.
  – Győztetek – ismerte el Mathieu bácsi, és abbahagyta a pakli keverését. Kihalászott valamit szerelőruhája mellzsebéből, és átadta Nialának. – Tessék. Talán hazáig még elvánszorog.
  A tárgyban Kissy a bácsi rozzant mikrobuszának kulcsát ismerte föl.
  – Kösz. Ha útközben kizuhan a motor, ígérem, hogy nem hagyjuk ott.

Az egerek teljesen el voltak bűvölve Niala ötletességétől, és egy hanggal se tiltakoztak, amikor másnap kijelentette, hogy a shindymacskák kéjsóvár pillantásokkal méregették az ő kövér combjaikat, és a polcon mustárosüvegeket is látott, úgyhogy bármikor elkészülhetnek a visszavágásra. Csak a legjobb erőnlét mellett remélhetik, hogy elbánnak velük.
  Így hát bevonultak a melléképületbe és jól elpüfölték egymást, abban a biztos tudatban, hogy Niala semmit se beszélt ugyan meg Mathieu bácsival és a kollégáival, de ha ők elhanyagolják a munkát, akkor Niala holtbiztos rájuk uszít valami ellenséget. Niala és Vanessa, hiszen az állandó edzés első számú szószólója a kislány volt, aki gyakran tett lekicsinylő megjegyzéseket az erőnlétükre, azzal a nem titkolt céllal, hogy fölhergelje őket, hogy aztán nekiugorjanak és verekedjenek egy jót.
  A gyalogtúra után mindennap edzettek, vagy délelőtt, vagy délután. Egyik nap a Ford család is bejött megnézni őket, és teljesen el voltak képedve attól, amit láttak. Vanessa azt mondta Jennifernek:
  – Most megmutathatod, mit tudsz. Vagy azt, hogy milyen nagyot ütsz, vagy azt, hogy milyen gyorsan iszkolsz.
  Azzal hozzálátott, hogy földbe döngölje Jennifert, aki vitézül állta a sarat. Kissy elégedetten figyelte őket; most nem kellett attól tartania, hogy valaki földhöz vágja, mert nem volt rajta védőfelszerelés.
  – Nyolc pont Vanessának – közölte Chantal az első összecsapás után. – Ne csak védekezz, Jennifer, támadj is! Csak agresszív harcmodorral ölheted meg.
  – Már miért ölné meg? – kapta föl a fejét Tom.
  – Mert különben a shindy öli meg őt – felelte Chantal. – A megölés egyébként csak rövidítés ahelyett, hogy harcképtelenné tenni és kihívni a rendőrséget. Mármint ha egy egér öl meg egy shindyt. Ha a shindy nyer, akkor lehet, hogy szó szerint kell érteni. Szóval támadj és kend földhöz!
  – Mégis mikor, egérke? – érdeklődött Jennifer. – Vanessa több száz megahertzen ketyeg, örülök, ha az ütéseit kivédem.
  – Akkor rúgj – mondta Martin.
  Jennifer csípőre tette a kezét.
  – De okos vagy, egérke. Rúgjak! Mintha az olyan könnyű lenne, amikor az ember egyszerre…
  A mondat félbemaradt. Jennifer beszéd közben a szeme sarkából Vanessát figyelte, és amikor a kislány egy pillanatra másfelé nézett, azonnal támadott. Vanessa a földre került, de magával rántotta őt.
  – Ügyes – mondta, és könnyedén hanyatt fektette Jennifert. Fölébe telepedett és leszorította a karját. – Csakhogy most a shindy alá kerültél.
  – Tévedés – volt a felelet. – Én vagyok a shindy. Salátában végzed, egérke!
  Azzal fordított egyet a csípőjén, amitől Vanessa elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanat múlva Jennifer volt őrajta.
  – Most jön a kedvenc részem – mondta kárörvendve. – Jogod van hallgatni, egérke. Minden, amit mondasz, felhasználható az elkészítésedhez.
  Elnevették magukat.
  – Jól van – mondta Vanessa. – Nyertél.
  Jennifer elengedte és a kezét nyújtó Martin segítségével föltápászkodott. Aztán sikkantott egyet, mert a fiú újra ledöntötte a földre és rátelepedett.
  – Nekem meg ez a kedvenc részem. Amikor kiderül, hogy nem bízhatsz senkiben, és akit szövetségesnek hittél, ellened fordulhat.
  Jennifer fújt egyet, és megkereste Tomot a tekintetével.
  – Apa?
  – Tessék.
  – Te hagyod, hogy egy fiú rámásszon kedvenc leányodra?
  Tom eltűnődött.
  – Ha az edzőtermen kívül tenné, elkapnám a torkát. De itt csak figyelek, várom, hogy mászol ki az újabb csávából.
  Jennifer sóhajtott.
  – Hát jó. Vanessa?
  – Itt vagyok – lépett oda a nevezett.
  – Ugye a harcban minden tisztességtelen eszköz meg van engedve?
  – Elsősorban a tisztességtelen eszközök vannak megengedve – felelte mesterük.
  – Akkor hát – mondta Jennifer átszellemülten – jöhet a pszichológiai hadviselés. Lopják a sajtunkat!
  Martin fölpattant és az egerek harsogó nevetésétől kísérve a hűtőszekrényhez rohant.

– És mit csináltál volna – kérdezte Tom, amikor a csapat letelepedett a sarokban berendezett pihenőhelyen –, ha Martin nem indul megvédeni a sajtot?
  – Olyan nincs – felelte lánya. – Martin igazi egértárs, remek cimbora, minden lököttségben benne van.
  – No de ő most shindyt alakított.
  – Egy shindyt nem küldtem volna el a sajtja védelmére, mert eleve földre se tudott volna dönteni. – Jennifer kortyolt egyet a narancsléből. – Vanessa ezt tiltja nekünk a legjobban. Soha nem szabad a shindy alá kerülni.
  – És ezt a shindyk is tudják? – ráncolta Andreas a szemöldökét.
  – Megtudják, ha eljön az ideje. Egyébként persze megvannak az eszközeink arra az esetre is, ha a shindy alá kerülnénk.
  Vanessa kivillantotta gyöngyfogait.
  – Egyszer szívesen kipróbálnám őket.
  – Nagyon rémesek? – kérdezte Inge.
  – Ó, dehogy. Még annál is rémesebbek! A shindy akkor jár jól, ha még lábon állva kettéhasítom, mert ha alá kerülök, akkor őneki sürgős babrálnivalói lesznek a ruhaneműinkkel, és ezalatt… – Vanessa csettintett a nyelvével. – A rendőrök teljesen meg lesznek rendülve, engem vigasztalgatnak majd, és azt mondogatják, hogy szegény kislány erejét megsokszorozta a végső kétségbeesés. Legjobb lenne zárt helyiségben.
  A Fordok meglepve néztek rá. Vanessa szelíden elmosolyodott.
  – Mindig kíváncsi voltam, vajon ordít-e a shindy akkorát, hogy kitörjenek az ablakok.

Kissy imádta barátnőjének ezeket a tulajdonságait. Egy édes kis ártatlanság és egy vérszomjas ragadozó, egyszerre. Erősen emlékeztetett Macskára, bár óvakodott tőle, hogy ezt megmondja neki, egy Jerry-egér mégse hasonlíthat holmi macskákhoz. De Vanessa természete éppen olyan volt.
  Néhány órával az edzőtermi beszélgetés után megint az édes kis ártatlanságot figyelhette meg. A csapat délutáni sziesztáját töltötte a hátsó udvarban, ahonnan Kissy bement pár percre a fürdőszobába. Ahogy kilépett, a két kisegeret vette észre, amint önfeledten csókolóznak a nappali sarkában. Vanessa állt neki háttal, és rajta volt a fehér frottírköpenye. Nimbynek csak a fejét látta.
  Kissy elgondolkodva ment vissza az udvarra. Ugyan mi az ördögnek vesz föl valaki fürdőköpenyt csókolózáshoz? Negyedórával korábban Vanessa még az alkalomhoz illően volt öltözve: fürdőruhába. Méghozzá a kétrészes fürdőruhájába.
  Aztán megállt Martin fölött és alighanem olyan képet vágott, mintha macskát talált volna a helyén. A disznófülű egere! Ez azért vett föl frottírköpenyt, hogy ne simuljanak fürdőruhában egymáshoz!
  Amint alkalma nyílt rá, felelősségre vonta a kislányt, aki nagy kék szemekkel nézett rá és komoly volt az arca, de a hangja olyan, mint aki nevethetnékjét leplezi.
  – Nem kell túlzásba vinni a dolgokat. Fürdőruhában csókolózni eléggé…
  Egy pillanatra csend lett.
  – Azt a szót keresed, hogy izgató? – kérdezte Kissy epésen. – Vagy megpróbálsz megfeledkezni róla, hogy ilyen szavak léteznek?
  Vanessa határozatlanul bólintott.
  – Igen, ez a jó szó.
  – Még szerencse. Legalább ismered ezt a szót. És miért baj, ha valami izgató?
  Ahogy kimondta a kérdést, hátat fordított a kislánynak. De hasztalan. Érezte, ahogy a jégkék pillantás belefúródik a hátába és kijön elöl. Megborzongott és figyelte, látszik-e már a lehelete, mert ha igen, akkor a dermesztő sugarak a tüdejét döfték keresztül.
  – Még nincs itt az ideje – hallotta Vanessa higgadt hangját.
  – Ugyan minek?
  – Semminek sincs még itt az ideje.
  Kissy bólintott. Mit is várhatott volna? Aztán fölkapta a fejét Vanessa következő mondatára. Jól hallotta?
  – Majd talán nemsokára.

A rögtönzött haditanács este ült össze, amikor a főszereplő már aludni tért kedvesével. Martintől és Pitől könnyen megszabadultak, hiszen hivatalosan átöltözni jöttek Niala szobájába.
  – „Majd talán nemsokára?” – kérdezte Chantal. – Csakugyan ezt mondta?
  – Ezt – felelte Kissy. – És én pont akkor nem láttam az arcát. De komolyan gondolta.
  – Vanessa mindig mindent komolyan gondol, a leglököttebb csacsiságokat is – mondta Angélique. – Ha ezt mondta, akkor tényleg fontolgat valamit.
  – Őt ismerve – húzta el Jennifer a száját – az a valami esetleg az lesz, hogy hajlandó lesz levenni Nimby előtt a zokniját, azt is fél év múlva.
  Az egerek vigyorogtak.
  – Ne hidd – intette Niala. – Bármikor képes meglepetést okozni, főleg amikor már azt hiszed, tudod, hogy mit fog tenni.
  – Kiszámíthatatlan – bólintott Kissy. – De csak amikor ebben leli örömét.
  – Akkor most kiszámítható lesz – örült meg Chantal –, mert most más dolgokban akarja örömét lelni. Tehát megtippelhetjük, hogy mikor és mit.
  – Én arra fogadok – mondta Jennifer –, hogy egy hét múlva lekerül róluk a pizsama. De az alsónemű akkor is megmarad.
  – Az képtelenség – felelte Angélique. – Mindent le fognak venni. Ha még mindig szemérmeskedik, akkor nem bújhat ágyba Nimbyvel egy szál bugyiban.
  – Nincs is melle – mondta Jennifer, ami nem lekicsinylés volt, hanem ténymegállapítás.
  – Mindenkinek van melle, még egy csecsemőnek is – közölte Angélique. – Legfeljebb lapos. Vanessáé pedig már határozottan domborodik, csak figyelmesen kell nézni. Nagyon titkolja, úgyhogy azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy nappal megmutatja Nimbynek, de azt, hogy egész éjjel fedetlenül hagyja, azt nem. Csak ha mindent levesznek és végre a tettek mezejére lépnek.
  Niala megcsóválta a fejét.
  – XIII. Lajos nászéjszakáját se várták olyan türelmetlenül, mint mi az övéket.
  – Meg a tiéteket, egérke – emlékeztette Kissy. – Nem is oly rég még ekörül forgott minden.
  – Igen, de ott komoly tét volt. Hogy kellek-e Pinek vagy sem. Ha igen, onnantól nem volt kérdés. Náluk nincs ilyen kérdés, együvé tartoznak, és nyilvánvalóan egymáséi lesznek, csak az a kérdés, hogy mikor.
  Jennifer tűnődve lebiggyesztette az ajkát.
  – Szerintem ez őnáluk megszámlálhatatlan apró fokozatban fog lezajlani. Vanessa mindig csak egy kicsivel enged majd többet.
  – No, akkor nagynéni leszel, Niala – vidult Chantal. – Hisz most mondtad, hogy meglepetést fog okozni.
  – És veled mi a helyzet, egérke? – pillantott rá Niala hirtelen.
  Chantal zavarba jött.
  – Velem?
  – Veled hát. Látsz itt még valakit, akinek ezt a kérdést föltehetném? Nagyon hősködtél, hogy ágyba bújsz a sráccal. Inadba szállt a bátorságod?
  Chantal elvörösödött.
  – Egy valódi Jerrynek soha nem száll inába a bátorsága. Holnap az edzőteremben felelni fogsz ezekért a szavaidért!
  – Eszemben sincs, D’Artagnan. Te felelj az útközben mondott szavaidért.
  Chantal felállt és egy-két pillanatig viaskodott magával.
  – Hát jó. Szóval… mostanában sokat nyúlkál a ruhám alá.
  – Azt már hetekkel ezelőtt is megtette – mondta Niala.
  – Akkor még csak a mellemmel – felelte Chantal.
  – Vagy úgy. És?
  – És tegnap megkérdezte, mikor töltheti nálam az éjszakát.
  – Mire te?
  – Kértem még pár nap haladékot.
  – Mire ő?
  – Azt mondta, jól van. – Chantal gondolkodott egy verset. – Azt hiszem, holnap vagy holnapután este.
  – Mindent bele – nevetett Niala. – De védekezzetek!
  Chantal elpirult. Kissynek sehogy se fért a fejébe, hogy miért pont most.
  – Biztosan lesz nála… valami.
  Angélique és Niala szemrehányóan nézett Chantalra, pontosan ugyanazzal az arckifejezéssel.
  – Ezért a mondatért – jelentette ki Niala – megérdemelnéd, hogy megvonjuk a holnapi sajtadagodat. Tanuld meg, hogy ilyen dolgokban a fiúkra sose szabad számítani. Majd kapsz tőlem egy csomaggal. – Elnevette magát. – Hátha elég lesz.

Kissy később mindig úgy gondolt vissza erre a beaulieu-i augusztusra, mint aminek az ágyak voltak a főszereplői. Niala és Pi magától értetődően töltötte együtt az éjszakákat, mindenki tudta, hogy mivel. Chantal is megtette Andreasszal, és azt mondta, igazán jó volt. Vanessáékat az egész csapat leste, hogy mikor lesz valami változás. Őket nem lesték, és Kissy nem is akart változtatni. Jó volt minden úgy, ahogy volt. Ha az a döntés ki tudott várni két születésnapot, várhat még egy darabig.
  Azért persze más dolgok is történtek. Mindennap megtartották az edzéseket, kivéve amikor valami mást iktattak be, például hegymászást.
  Egyik nap elmentek Èze-be és megmásztak egy szép nagy hegyet, aminek a tetejéről az egész partvidéket belátták. Velük volt az egész Ford család, a D’Aubisson szülők, és persze Suzy, aki nélkülözhetetlen volt az ilyen vadonban. De sziklamászás nem volt, Niala sem erőltette. Meredek hegyoldalakon kaptattak fölfelé, de rendes úton, nem az erdőn keresztül. Aztán a hegytetőn, kétszázötven méteres magasságban tanyát ütöttek, megették az elemózsiájukat és gyönyörködtek a tájban.
  Két nappal később még magasabbra emelkedtek, ugyanarról a reptérről, ahonnan két éve, de nem ugyanazzal a géppel, hiszen többen voltak. Vitték a Ford családot is, akik még soha nem ültek ilyen kicsi gépen, és még kevésbé próbálkoztak repülőgép-vezetéssel. Andreas nem sokat kérette magát, Tom már jóval többet vakarta a fejét, amíg ráállt, Ingét pedig nem is lehetett rávenni. De jól érezték magukat odafenn, és előtte meg utána váltottak pár szót a tulajdonosokkal, akik annak idején először adtak Mohinak alkalmat, hogy bemutassa provanszál nyelvtudását.
  Ezen a kiránduláson beszélték meg, hogy mégse tesznek hazafelé olyan többnapos túrát, mint ahogy idejöttek. A túra maga remek dolog, de Beaulieu-től veszi el az időt, márpedig Tomék is imádták a helyet, és úgy döntöttek, inkább a lehető legtovább maradnak és majd inkább azon a módon térnek haza, amit Tom annyira nem szeret: néhány óra alatt végigszáguldva a sztrádán. Beaulieu megéri, mondta Tom.

Amikor nem mentek sehova és nem sütkéreztek az úszómedence körül, néha segítettek a panzióban. Főleg Niala, aki kicsi kora óta megszokta, hogy segít a konyhán vagy ahol kell, és Vanessa, akinek ez még Kissyéknél is természetes volt valaha régen, a kezdet kezdetén, hát még itthon, a saját panziójában. Nemegyszer magukkal vitték a párjaikat vagy más egereket, és így esett, hogy Nimby is megoldhatott egy problémát.
  Kissy nem volt jelen az ügynél, csak utólag hallotta, hogy Szergejev úr Marióhoz fordult a gondjával, Mario pedig rutinosan azt felelte, hogy semmi probléma, meg fogják oldani. De hogy hogyan, arról sejtelme se volt, és ezt nyomban el is mondta Isabelle néninek a konyhán. Számítógép természetesen ezerszámra akadt a partvidéken, kicsi, nagy, mindenféle. Olyan is, amit pár euróért bérbe lehetett venni egy időre. Ráadásul helybe se kellett hozni, Szergejev úr és a barátja szívesen elmentek volna bárhová. De honnan tudhatná azt ő, Mario, hogy kinek van a környéken oroszul tudó számítógépe?!
  – Nekem – felelte gondolkodás nélkül Nimby, aki ez idő szerint Vanessának segített. – Mit jelent az, hogy tud oroszul?
  – Hogyhogy mit jelent? – kérdezte Mario.
  – Mit akarnak vele csinálni?
  – Sejtelmem sincs.
  Nimby tehát fölkereste Szergejev urat és a barátját, és megtudta, hogy néhány emailt szeretnének megírni és elküldeni – de tisztességes orosz nyelven, nem valami francia átiratban.
  Nimby átballagott a villába, bement a garázsba és kivette a Jerry-mikrobuszból a notebookot. Átvitte a panzióba, néhányat kattintott rajta, és a gép tudott oroszul.
  – Teljesen el voltak bűvölve – mesélte Vanessa büszkén. – Látod, milyen egeret választottam?
  Kissy nevetett.
  – De hát honnan tud a mi gépünk oroszul?
  – Nimby rárakott egy billentyűzetprogramot. Azt mondta, csak le kell tölteni a netről, pillanatok alatt megvan.
  – És hogy leveleznek a panzióból? Hiszen ott nincs is net.
  – A Jerry gépén van. A hálózatunk vételkörzete elmegy odáig, csak a jelszót kell tudni. A notebookon már be van állítva.
  Kissy kíváncsi volt, átment hát a panzióba. A társalgóban találta meg Szergejev urat és a barátját, aki másik panzióban lakott, de már ismerte látásból. A barát ült a notebook előtt és gépelt, nem valami gyorsan. De vakon, hiszen a gombokra a rendes francia betűk voltak írva, de amikor lenyomta őket, egész más dolgok jelentek meg. Kissy érdeklődve szemlélte az első mondat elejét, ahol egy R betű fordítva állt, és eszébe jutott az a régi eset, amikor a Beszélő-betűző képernyőjén olyan betű jelent meg, amilyet még senki se látott a Földön.
  – Á, Kissy – mondta Szergejev úr. – Ljátod, brátod milyen nagyszeru dolgot csinálta? Brátom nem kiesik juzletébol, amíg nyaralik. Sose elég hálás lehetunk nyeki.
  Kissy udvariasan mosolygott. Már jól értette Szergejev úr franciaságát. Sőt ő is tudott oroszul annyit, hogy jó reggelt.
  – Dobroje utro – mondta, ámbár elmúlt tizenkettő. – Szergejev úr…
  – Tyessék.
  – Miért írják fordítva az R betűt?
  Szergejev úr nevetett és megmagyarázta, hogy az nem R betű, hanem A. Kissy nem értette, mert A betű is volt bőven a szövegben, de nem vitatkozott, biztos megvan az értelme. Megköszönte. Szóval A.
  – Nem, nem A! – tiltakozott Szergejev úr. – Én mondtam nem A-t! Azt mondtam, A!
  Kissy pislogott. Ő másodszor is pontosan ugyanazt hallotta. Barátságos mosollyal megköszönte és visszaballagott a villába.
  – Hát nyelvtehetség, az nem vagy – állapította meg Nimby, amikor elmesélte neki. – Hogy lehet a ja betűt A-nak hallani?
  – Miért, te tudod, mit jelent az R megfordítva?
  – Persze hogy tudom. Sőt a többi betűt is ismerem.
  – Honnan? – kérdezte Kissy, jogosnak érezve a kérdést, hiszen Nimby nem volt orosz emigránsok gyereke, de még az orosz nagykövet házvezetőnőjéé sem.
  – Hogyhogy honnan? Te mire használod a netet?
  Kissy eltűnődött a kérdésen. Mire is? Nehéz megmondani. Hetek óta nem ült számítógép elé, de inkább úgy tűnt neki, mintha hónapok lettek volna. Azelőtt pedig leginkább arra használta, hogy a többiekkel tartsa a kapcsolatot. Amikor nem voltak együtt fizikailag, akkor a legremekebb dolog az volt, hogy a Jerry-felületen együtt lehettek mégis, és kis vaucressoni szobája cincogástól volt hangos.
  Az sose jutott eszébe, hogy az orosz betűket is meg lehet tanulni rajta, bár ha belegondol, kézenfekvő, hogy van róluk írás a Wikipédián, és pillanatok alatt meg is lehet találni. De neki többet ér egy üdvözlet Szergejev úr tört franciaságával, mint az összes orosz betű. És nagyon örül neki, hogy Szergejev úr barátja, aki alig néhány mondatot ért franciául, rendszeresen jó reggelt vagy estét kíván neki, amikor jön vagy megy és találkoznak.
  Ahogy ezt végiggondolta, éppen felbukkant Vanessa, a panzióból jött és megpuszilta kedvesét.
  – Kész vagyok. Ma fantasztikus húsgombócot szolgálunk föl.
  Kissy mosolygott, és közben megfigyelte, milyen kényelmesen pihen meg Nimby keze Vanessa derekán.
  – Mondd csak, egérke, ismered te az orosz betűket?
  – Nem én. Miért, nem működik valami Szergejev úréknál?
  – Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az egered épp az imént árulta el, hogy ő igen. Te viszont a jövő hétre már perfekt orosz leszel.
  Vanessa nevetett.
  – Szpasziva. De Mario húsz éve fogad orosz vendégeket, és ő is csak az udvariassági kifejezéseket tudja.
  – De nem ő tanult meg egy hét alatt provanszálul. Mit mondtál az imént?
  – Hogy köszönöm. Az ilyeneket igazán megtanulhatnád te is. A vendég örül neki, ha a saját nyelvén szólsz hozzá.
  Kissy mosolyogva nézte. A kis szállodatulajdonos, aki mindenre odafigyel, amivel örömet szerezhet a vendégeinek. Eszébe jutott, amikor Niala gondosan előkészítette a vendégszobát Mohinak, akit akkor vártak haza a kórházból. Úgy látszik, ez vérévé válik az embernek.
  De ő azért mégse tanul meg oroszul.

Úgy látszott, a nyaralás hátralevő része a szerelemről fog szólni, csak némi edzéssel meg napozással fűszerezve. Egyik este mindenki beszámolt az előző éjszakájáról, mármint akinek volt miről, vagyis Niala, Chantal meg ő. Andreas egy hete minden éjszakáját Chantalnál töltötte, és Kissynek úgy tűnt, talán több is lesz ebből, mint egy klassz nyári kaland, mintha nem kizárólag a szexről szólna. Egy ideje napközben is jórészt együtt voltak, legfeljebb az edzésekre váltak külön, mert Andreast nem abból a fából faragták. Niala ajándéka nagyon hamar elfogyott, Chantal lement a városba bevásárolni, amivel gondterhelt ráncokat csalt Kissy homlokára. Eddig is számtalan különféle szempont kergetőzött, amik között csak egy volt, hogy még nem volt meg a születésnapja – a tizennegyedik, a tizenötödik, a harminckettedik. De most újabb került elő: a védekezés. Ők felelős, megfontolt kisegerek, akik nem kezdenek ilyesmibe megfelelő védekezés nélkül. De az ementáli mindenit, ugyan hogy fognak ők védekezni? Neki még a haja is elpirulna, ha gumit kellene kérnie a boltban.
  A problémája rögtön megoldódott, mert kimondta. Erre Niala kivett a fiókból egy kis dobozt, átnyújtotta és azt mondta:
  – Minden problémádra ilyen hamar találj megoldást. Három darab, még két évig szavatosak. Tessék.
  Ezzel persze csak egyetlen problémát oldott meg, és rögtön teremtett helyette másikat. Mert lám, a védekezés gondja máris meg van oldva – de akkor ugyan milyen ürüggyel fogja még tovább halogatni?

De végül úgy alakult, hogy más is volt ebben az augusztusban, nemcsak szerelem. Az ügy egy meglepő fényjelenséggel kezdődött, és azzal végződött, hogy a Jerryt ünnepelték a sikerért, amit ők maguk inkább kudarcnak éreztek. Pedig ők nem tehettek róla.
  Egy szombat délelőtt történt, hogy Kissy és Jennifer lement Jacques-hoz, aznap pizzát akartak ebédelni. Jennifer éppen a tenger gyümölcse részleteit beszélte meg Jacques-kal, amikor Kissy észrevette a villanásokat.
  A hegyoldalt nézegette éppen, arra gondolt, hogy a napokban esetleg megint fölmennek valamelyik hegyre, amikor feltűnt neki egy villanás a hegyoldalon. Egy fénylő pont hirtelen felvillant valahol, nem is foglalkozott volna vele, ha nem ismétlődik meg. De megismétlődött, ütemesen, többször egymás után. Aztán kis szünet. Megint villanások. Érdekes. Mintha valaki morzézni akarna. Megpróbálta kiolvasni, de nem sikerült, nem is azért, mert nem ismerte a nemzetközi morzét, csak a Jerryét, hanem mert nem lehetett pontokra és vonásokra bontani a villanásokat. Többféle hosszúságúak voltak, és nem a morzejelek szabályosságával követték egymást.
  Valaki hirtelen oldalba bökte.
  – Mi van?! – riadt föl, és ott találta magát a pizzériában, Jennifer mellett.
  – Elaludtál? Harmadszor szólítalak.
  – Bocs… azt a villogást néztem a hegyen.
  Jennifer követte a tekintetét, de éppen ekkor kialudt a fénypont.
  – Hol?
  – Ott… ott volt. Az a fehér épület, amit félig takarnak a fák.
  – Biztos valaki mozgatta az ablakot, és idevetült a fény.
  Kissy tétován bólintott. Persze, ettől lehetett. De valami akkor is furcsa.
  Nem sokkal később, amikor már a pizzákkal ballagtak hazafelé, visszanézett és megkereste azt a helyet. A fény most se villogott.

Ha aznap nem otthon töltik a napot, talán előbb összeáll a kép. De úgy esett, hogy egész nap nem mentek sehová, nem találkoztak senkivel, csak Isabelle néniékkel, akik még nem tudtak az eseményről, városbeli hírforrásaik egyike se járt arra. Tomék igen, ők aznap Saint-Jeanba kirándultak, és értesültek róla a járókelőktől. De nem jutott eszükbe, hogy szóljanak az egereknek. Este későn értek haza, és nem is néztek már be D’Aubissonékhoz, egyenesen hazamentek a lakókocsiba.
  Így csak másnap reggeli után szólalt meg a villa telefonja. Blanche vette föl, nem köszönt, tehát olyasvalaki volt, akivel már beszélt vagy találkozott aznap. Csodálkozva hallgatott és annyit felelt:
  – Nahát! Igen. Persze. Igen. Elmondom nekik.
  Letette, és Kissyre nézett; több egér nem volt jelen a nappaliban.
  – Cin-cin – mondta.
  Kissy visszacincogott, biztos, ami biztos.
  – Össze tudod trombitálni az egereidet?
  Kissy meglepve fölhúzta a szemöldökét, aztán elővette a telefonját.
  – Te is meg tudod csinálni, van Jerry-telefonod.
  De már írta is az üzenetet. „Mindenki a nappaliba!” Elküldte és számolni kezdett. Mondjuk tíz másodperc, amíg elér a Cirrushoz. Húsz, amíg visszaér az egerekhez. Harminc, amíg előveszik a telefonokat és elolvassák. Aztán kinek-kinek kellhet fél perc vagy egy egész, amíg ideérnek, de esetleg több is.
  Három perc alatt mind ott voltak a nappaliban, és kérdőn néztek Blanche-ra, aki végigpillantott az arcokon.
  – Szóval Isabelle néni telefonált. Azt mondja, eltűnt egy gyerek a parton.
  Niala sóhajtott.
  – Szomorú. De mi itt mind megvagyunk.
  – Úgy értettem, illetve a néni úgy értette, hogy talán érdekel titeket a dolog.
  Niala tűnődve megvonta a vállát.
  – Nem hiszem. Aligha shindyügy. A tenger alattomos és könyörtelen.
  Niala később sokszor tett magának szemrehányást ezért a három rövid mondatért, amivel két nappal késleltette őket és két nappal meghosszabbította a kisfiú szenvedéseit. Mert fiú volt, nyolcéves, Nantes-ba valósi, és Richard-nak hívták.
  Pedig ő volt az, aki megoldotta a rejtélyt, így a kisfiú végül is elsősorban neki köszönhette megmenekülését. Mert kedden, amikor a partra indultak, Kissy megint fölfigyelt arra a villogásra a hegyoldalon, és ezúttal Nialának mutatta meg. Niala csodálkozva nézett a magasba.
  – Már korábban is láttam – mondta Kissy –, de nem tudtam mire vélni. Szerinted mitől lehet?
  Niala nem felelt. Némán figyelte a villódzást, ahogy a többiek is. Az egész csapat megállt az utcán és a távolba bámult.
  Kissy egy bicikli zaját hallotta a közelből, odapillantott, bár nem is lett volna szükség rá. Már fölismerte ezt a biciklit a jellegzetes nyikorgásáról.
  – Hát ti? – állt meg mellettük Parmentier úr.
  – Nézzen csak föl, Gérard bácsi – mondta Vanessa. – Mit lát a Coligny-házon?
  – No, ammegmondom neked, odanéznem se kell. Semmit, ezekkel az öreg szemekkel. No nem mondom, annak idején…
  Niala sarkon fordult és egy szavával elvágta a hosszadalmasnak ígérkező visszaemlékezést.
  – Gérard bácsi! Ki bérli most a házat?!
  – Hát… valami ingatlanügynök vagy mi.
  – Családja van?
  – Ha van is, ide nem hozta őket magával…
  – Egyedül van?! – csattant föl Niala. Az öreg furcsálkodva nézett.
  – Személyzete, avvan, ha erre vagy kíváncsi. Constance Mathieu főz rá, meg van valami sofőrje, az vele jött.
  Niala előrántotta a telefonját és szélsebesen tárcsázott.
  – Szia, Nicole vagyok. Figyelj, van valami híretek az eltűnt gyerekről?… Értem. Akkor hallgass ide. Menjetek ki a Coligny-házba. Mi? Hogyhogy mit? A gyereket keressétek!
  Lecsapta a telefont és diadalmasan nézett végig Gérard bácsin és az ámuló egereken.

Az nem volt meglepő, hogy a rendőrség Niala egyetlen szavára odarohant a hegyi házba. Nem kellett ehhez befolyásos személynek lenni, bárkinek elég lett volna egyetlen szava és rohannak bárhová. Aznap este a rendőrfőnök eljött a villába, megtudakolni Nialától, hogy miért riasztotta őket, és elmondta, hogy a világ végéről is előkerítik azt a gyereket. A városháza nagyon föl van dúlva, és ha netán az derülne ki, hogy bűncselekmény történt, hát… arra nem is talál szavakat.
  Niala meglehetősen letörten mondta el az elméletét.
  – Arra gondoltam, hogy csak egy gyereknek jut eszébe ide-oda mozgatni az ablakot és figyelni a fény játékát. De abban a házban nincsen gyerek. Ha pedig mégis van, akkor hátha nem is játékból csinálja, hanem azért, hogy lent észrevegyék. Segítségre vár vele.
  – Hát – mondta a rendőrfőnök, megtámaszkodva az ajtófélfában –, attól tartok, ezúttal elragadott a képzeleted. Azt az ablaktáblát alighanem csak a szél mozgatta.
  Niala határozatlan arcot vágott. Aztán azt kérdezte:
  – Mondd, Lucas… biztos vagy benne, hogy mindent átnéztetek?
  – Biztos.
  – Az egy nagy ház, melléképületekkel, pince, padlás…
  – Ötven emberrel mentem oda, Nicole. Semmi nem kerülte el a figyelmünket.
  – A szekrények? Egy nyolcéves gyerek kis helyen is elfér.
  – Még a fiókokat is kihúztuk.
  – A háziak nem mászkálhattak, amíg ott voltatok?
  Lucas összevonta a szemöldökét.
  – Nicole, már meg ne haragudj…
  – Jó, ne is folytasd. Figyelj csak… megtennél valamit a kedvemért?
  A rendőrfőnök kérdőn nézett a lányra.
  – Ne szólj senkinek arról, hogy miért fogtam gyanút. Meg arról se, hogy én voltam.
  – Miben reménykedsz?
  Niala vállat vont.
  – Nos, jó. Nem szólok senkinek. De biztos lehetsz benne, hogy ott nincs a gyerek.
  – A krapek hogy fogadott benneteket? – kérdezett közbe Vanessa.
  – A szokásos módon. Engedelmesen, de morcosan. Elég sokat fizet azért, hogy itt lakhasson, nem veszi jó néven, hogy háborgassák.
  – Megütöd ezért a bokádat?
  – Hát nem dicsérnek meg, az biztos. De nem érdekes, csak az bánt, hogy nem találtuk meg a gyereket. No, most már megyek – legyetek jók és tartsátok nyitva a szemeteket.

Másnap reggel Niala szó nélkül kisietett a házból, s mire Vanessa vagy Pi egy szót kérdezett volna, már csukódott is mögötte a kertkapu. A panzióbeli egerek akkor értek a villába, amikor visszajött.
  – Hát te? – kérdezte Chantal.
  – Lementem megnézni a Coligny-házat.
  – És? – kérdezte Vanessa.
  Niala bólintott.
  Kissy néhány másodpercig figyelhette, amint a két testvér elmerül egymás tekintetében, és már sokadszor támadt olyan érzése, hogy telepatikus kapcsolatban állnak egymással. Mert a következő pillanatban Vanessa harsány hangja töltötte be az udvart:
  – Három egér hozzám! Szendvicsek, innivaló! Mozgás, emberek, ez nem gyakorlat!
  Kissy lobogó fülekkel rohant Vanessa után a panzió konyhájába. Eszébe se jutott bármit kérdezni. Nem is talált volna olyan kérdést, amire ne tudná a választ. Teljesen nyilvánvaló, hogy az a fény már megint villog, és Nialának szent meggyőződése, hogy az eltűnt gyerek okozza. No meg Vanessának is. Ami őt magát illeti, nemigen gondolkodott el rajta, hogy mit higgyen, de rokfor legyen, ha elhiszi, hogy abban az összevissza ritmusban mozgathat a szél egy ablakot. Mert két eset lehetséges. Az egyik állásból átfordítja a másik állásba, ekkor egy villanást lát az ember, és kész, legközelebb csak akkor, ha visszafordítja, de ahhoz a széliránynak kell változnia. Vagy pedig elnyomja, ameddig csak a zsanérok engedik, és akkor ide-oda lendülhet, ami sok fölvillanást okoz – csakhogy ehhez meg erős szél kell. Az pedig nem volt még egyszer se, amikor megfigyelték a villogást. És mi okozza, hogy folyton ritmust vált? Egy ide-oda lengedező, kósza fuvallattal ez megeshet, de az meg nem tud elmozdítani egy ablakot.
  Míg ezt végiggondolta, szélsebesen járt a keze. Vanessa sajtszeletelésre osztotta be, aztán a felvágottakhoz, végül a szendvicsek összeállításában segített. Míg ők Chantallal befejezték a munkát, Vanessa előkapott a hűtőből négy palackot, narancslét, kólát, ásványvizet és jeges teát, az asztalra állította őket, aztán egy fiókból kivett négy tábla csokit és melléjük dobta. A szendvicsek mellé kerültek egy kis hűtőzacskóba, hozzájuk egy jégakku, egy másik az italok mellé, és máris kifelé száguldottak a két csomaggal. Öt percet se töltöttek a konyhában.
  – Akkor miért nem szólsz a rendőrségnek? – kérdezte éppen Georges, amikor megérkeztek a villa udvarára. A mikrobusz ekkor tolatott ki a garázsból.
  – Nincs értelme – felelte Niala. – Lucas nem fogja a fejét kockáztatni, és a bíró se ad még egyszer engedélyt a házkutatásra. Csak az időt vesztegetnénk vele. Figyelj csak, apa, légy szíves, menj le Joachim háza elé.
  – Nézzem a fénypontodat?
  – Igen, és legyen nálad a telefonod.
  – Rendben van. De ha lehet…
  – Tudom, apa.
  Georges nem fejezte be a mondatot. Puszit nyomott lánya homlokára, megfordult, adott egyet a másik lányának is, aztán bement a házba.
  – Kaja kész – jelentette Vanessa.
  – Szerszámok kész – mondta Nimby.
  – Akkor nyomás – vakkantotta Niala. – Pi, miért állítottad le a motort? Gyerünk, emberek, mindenki a fedélzetre!

A mikrobusz súlyos gondolatokkal megrakodva mászott föl a szerpentinen. Kissy arra gondolt, s alighanem a többiek is, hogy a gyerek szombaton tűnt el, és ma szerda van. Ha csakugyan ott raboskodik, akkor öt napja. Ez nem az az eset, mint Elkéé, akit csak egy percre hagytak négy fal között a shindyvel, és máris rájuk törték az ajtót. Bármit akart az az alak, már biztos megtette. Az embernek felfordul a gyomra az ilyenektől. Kissy nem nagyon tudta pontosan, hogy egy pasi mit csinálhat egy fiúval, de úgy érezte, hogy nem is akarja tudni. Az biztos, hogy ha ott van a gyerek, akkor ő nem fog azzal vacakolni, hogy megvédje a pasast Vanessától.
  Fölhajtottak a szerpentinen és közeledtek a házhoz. Útközben azért mindenki megevett egy szendvicset, kellhet az erőnlét.
  – A következő kanyarban meglátjuk a házat – mondta Niala. – Hajts tovább lassítás nélkül. Ő már régesrég meglátott minket, amikor még lent voltunk. A rendőröket is látta, volt ideje eltüntetni a gyereket. De miránk nem gyanakszik. Továbbmegyünk, föl a hegyre, aztán visszajövünk gyalog.
  Pi fölvitte a kocsit a következő kanyarig, aztán félrehúzódott egy benyílóba. Kiszálltak, Pi és Martin fölvette a két nagyobb hátizsákot az italokkal és a szerszámokkal, Nimby a kisebbet az elemózsiával. Niala közben telefonált.
  – Csillagász, itt Hegyi Kecske. Észleled a jelenséget?… Értem. Jó, majd még hívlak. Vége. Igen, most is villog. Ugye minden telefon el van némítva? Ellenőrizzétek, nem szeretném, ha betörés közben sivalkodnának.
  – Miért, hát betörünk? – kérdezte Angélique.
  – Nem, ha tudsz jobbat.
  Ebben maradtak – Angélique se tudott jobbat. Visszabaktattak egy darabon, aztán Niala becsöngetett egy kertkapun, ami a szomszédja lehetett a háznak. Egy jó perc beletelt, amíg megszólalt a kaputelefon.
  – Nicole, te vagy az?
  Kamera van benne, értette meg Kissy.
  – Én vagyok a barátaimmal. Légy szíves, engedj be minket.
  – Mi az ördögnek? Nem is vagyok otthon.
  – Csak tedd meg, André, jó? Elég a kertbe, a házba nem is kell.
  – Eszeden vagy?
  Niala dühbe gurult.
  – Ide figyelj, André, tettünk már neked egypár komoly szívességet, igaz? Most pedig még nagyobb szívességet teszünk. Mert ha nem engedsz be, akkor máshogyan oldom meg a problémámat, és ha kiderül, hogy igazam volt, akkor sittre vágatlak. Ugye tudod, hogy komolyan beszélek?
  Hosszú csend. Aztán:
  – Telefonon nem tudom kinyitni a kaput.
  – De a riasztót ki tudod kapcsolni, és átmászhatunk a falon. Mozogj már, jó? És ne gyere nekem azzal, hogy pont a következő órára jelentkeztek be a betörők.

Vanessa mászott föl elsőnek, utána a többiek. Pi már jó előre megmondta, nem érzi magát elég ügyesnek, hogy bakot tartson saját magának, ezért Angélique és Martin a falon maradt, és közös erővel fölhúzták Pit. Aztán leugrottak ők is.
  – Egy fal megvolna – mondta Vanessa. – De mi lesz a riasztóval?
  – Semmi – felelte nővére. – André felől nincs riasztó a kerítésen. De a ház utcai frontjára nem mehetünk, és persze a házba se léphetünk be. Már ha be van kapcsolva. De ha itt van a gyerek, akkor nem lehet minden rendszer bekapcsolva. Itt is vagyunk, ez az a fal. Most én megyek elsőnek, és csak akkor jöjjön a következő, ha intek. De csendben. Innentől néma üzemmód!
  Kissy elégedetten nézte, ahogy Pivel megcsókolják egymást, mielőtt Niala fölmászik a két telket elválasztó falra. Körülnézett, aztán intett.
  Kissy harmadikként, Vanessa után mászott föl a falra. Amit látott, hasonló volt az innenső oldalhoz. Nagy térség pázsittal, itt-ott fák, arrébb egy melléképület sarka, előttük pedig a ház fehér falai.
  A kilenc egér szívdobogva osont a ház mögé.
  – Azt az ablakot innen nem tudjuk megközelíteni – suttogta Niala. – Az a külső falon van, alatta húszméteres mélység.
  Közben el is érték azt a pontot, ahol a ház összeért a telek hátsó falával, nem mehettek tovább.
  – Mi a helyzet? – súgta Niala a telefonjának. – Jó, kösz. Igen, bent vagyunk a kertben. Nyugi, majd…
  De kár volt ezt mondania. Mert egy pillanat múlva fölharsant egy hang.
  – Állj! Kik maguk és mit keresnek itt?!

Elvesztek, gondolta Kissy. Ma este már azért fognak könyörögni, hogy páronként közös cellába kerülhessenek.
  A hang tulajdonosa biztonsági őr volt, ez látszott a fellépésén, ha a ruháján nem is. Farmerban és pólóban volt. De pisztolytáska volt az övén, kigombolva, és rajta volt a keze. Jóképű, keménykötésű, harmincas pofa volt.
  – Oké – lépett elő Niala. – Senki ne veszítse el a fejét. Maga az őr, igaz?
  – Én az vagyok, ti pedig betörtetek ide. Maguk ketten felnőttek, hogy nem jutott eszükbe… – A pasas legyintett. – Á, nem érdekes. Hívom a rendőrséget.
  – Csak nyugodtan – mondta Vanessa –, de várna vele egy percet? Nem szeretném, ha úgy adódna, hogy magát csukják le, minket pedig megjutalmaznak a betörésért.
  Az őr megcsóválta a fejét, kezében a telefonnal.
  – Mi ez a marhaság?
  – Arra gyanakszunk, hogy ebben a házban van egy elrabolt nyolcéves gyerek – közölte Pi.
  – Elkéstek, öregem. A zsaruk tegnap forgattak fel mindent, és semmiféle gyereket nem találtak. Hogy a fenébe kerülne ide?
  – Például egy olyan útvonalon át, amiről maga nem tud – felelte Vanessa. – Magának a ház minden részébe szabad bejárása van?
  – Semmi szükségem rá…
  – És ugye itt, a ház hátsó részén vannak olyan helyiségek, amikbe nem léphet be? – kérdezte Niala. – Az emeleten biztosan. Alighanem a földszinten is tilos az a rész, nehogy meghalljon valami zajt.
  Az őr hallgatott egy verset.
  – És ha így van? – kérdezte aztán. – A zsaruk azt a részt is átkutatták.
  – Igen, de a gazdája eltüntette a gyereket valahová. Most itthon van?
  – Nincs.
  – Be kell mennünk oda és megtalálni a gyereket. Mit választ? Segít, és ha tévedtünk, akkor a legrosszabb esetben kirúgják, vagy megkockáztatja, hogy…
  A pasas fölemelte a kezét.
  – Hagyd ezt a szöveget. Pontosan tudom, mivel mit kockáztatok. De mi van, ha ez az egész duma csak trükk?
  Niala gondolkodott egy pillanatig.
  – Mondok valamit. Hívja föl a beaulieu-i rendőrséget. Mondja meg a nevét, hogy itt dolgozik és hogy mi is itt vagyunk. Megmondjuk a nevünket, a rendőrségen ismernek minket. Közölje velük, hogy ha félóra múlva nem hívja őket újra, akkor bántottuk magát és robogjanak ide. Így jó lesz?
  Az őr fölnevetett. – Jó szöveg. Nem nézel túl sok akciófilmet?
  De telefonált.
  – Jó napot. Egy tiszttel szeretnék beszélni… nagyszerű. A nevem Giovanni Battista. Biztonsági őr vagyok Dazé úr bérelt villájában, a… igen, akkor tudja. Nos, uram, akadt egy kis problémám. Van itt egy kis társaság, akik azt állítják, hogy az a gyerek mégiscsak itt van, és azt akarják, hogy együtt menjünk be és nézzük meg. Tessék?… – Fölnézett. – Azt kérdezi, nincs-e köztetek Nicole D’Aubisson.
  – De, én vagyok az – felelte Niala.
  – De igen, uram, az egyiket így hívják. Jó, máris adom. Veled akar beszélni.
  Niala átsétált a csapatot Battistától elválasztó senkiföldjén és átvette a telefont.
  – Itt vagyok. Szia, Philippe. Nem, nem hiszem. Jóindulatú pasas, csak nem tudja, mihez kezdjen a… Azért nem, Philippe, mert nem jöttetek volna. Másodszor nem kaptok házkutatási parancsot. Hallgass ide. Félóra hosszat ne tudj semmiről. Ülj az irodádban. Ha félóra múlva Battista úr nem hív föl és nem mondja, hogy jól van, akkor mi bántottuk őt és robogjatok ide. Ez kell ahhoz, hogy bízzon bennünk. Ja, persze, világos. De ne aggódj. Jó, szia!
  Átnyújtotta a telefont a férfinak.
  – Magát kéri.
  S visszasétált az egerekhez.
  – Philippe azt mondja, tőlünk is hallani akarja, hogy jól vagyunk – közölte velük.
  – Értem, uram – mondta közben Battista. – Nézze, én nem tudom, mit higgyek. Ezek átmásztak a falon, mert azt hitték, hogy mégis itt van az a kisgyerek. Nekem rejtély, hogy miből, de maguk se mondták meg tegnap. Hát ma se kérdezem. De annyit mondok… mondja, rögzítik a szavaimat? De, rögzítsék csak! Szóval én annyit mondok, hogy nem tudok semmiről semmit, és ha tényleg itt rejtegetik azt a gyereket… vagy bárkit, akkor maguk előbb érjenek ide, mert ha meglátom a főnökömet, én nem állok jót magamért! – Indulatosan fújt egyet. – Ha meg tévedtek, akkor… remélem, hogy mostantól nyugtunk lesz. Ha Dazé úr perel, az nem az én bajom lesz. Ha kirúg, az igen. De gyerekrablásban nem leszek cinkos. Jó. Köszönöm, uram. Hamarosan jelentkezem.
  Letette a telefont, az egerekre nézett, és visszagombolta a pisztolytáskáját.
  – Oké. Akkor járjunk utána ennek a dolognak, de gyorsan. És ha nincs odabent senki, akkor mindannyiunknak az lesz a legjobb, ha elpárologtok, mielőtt a főnök megjön.

– Szóval a hátsó rész – mutatta Battista, megállva egy kis szalonban. – Ebben a két szobában még nem jártam. Fölöttük van az a rész, amit a főnök a magánterületének nevez, és tilos a belépés. Tegnap jártam ott először, a rendőrökkel. Menjünk.
  Fölmentek a lépcsőn, és rögtön egy ajtóba ütköztek.
  – Hát idáig mehetünk. Persze csak a főnöknek van kulcsa. A szakácsnő is csak beszól a házitelefonon, ha kész az ebéd.
  – Most hol van? – kérdezte Angélique.
  – Bevásárolni. – Battista beszéd közben a zárat tanulmányozta. – Még jó darabig nem ér haza. Aminek nagyon örülök.
  – Constance megbízható – mondta Vanessa –, ha kell, lakatot tesz a szájára.
  – Az jó, csak egyelőre sejtelmem sincs, hogy jutunk be ezen az ajtón. Ha felfeszítjük, lőttek az állásomnak.
  – Várjunk csak – mondta Nimby. – Hát nem kell nekünk itt bemenni. A hátsó résznek vannak a kertre nyíló ablakai, nem?
  Battista ránézett.
  – Dehogynem. És egy létra is akad. Gyerünk!
  Elindult a garázs felé; Pi követte.
  – Rendes fazon – állapította meg Jennifer, mialatt kifelé vették az irányt.
  – Az – mondta Angélique. – És bátor. Két rossz közül kellett választania, és a nehezebbiket választotta. Nagyon könnyű lett volna elzavarni minket azzal, hogy nem őrá tartozik, mi van a házban, neki csak őrizni kell. Ha ezt teszi, az életben ki nem derül a gyerekrablás, úgyhogy biztos, hogy nincs benne.
  – Várjunk egy percet – mondta Battista, amikor a létrát nekitámasztották a falnak. – Ha nincs odabent senki, akkor kevesebb ember kevesebb nyomot hagy. Ha pedig ott a gyerek, az nem lesz valami szép látvány. Úgyhogy ketten megyünk az úrral, nincs vita. Helyes?
  – Jobb lenne egy lány – mondta Vanessa. – Lehet, hogy fél a férfiaktól.
  – Az lehet, de a hölgy meg esetleg éntőlem tart.
  Angélique nevetett.
  – Én ugyan nem. Mehetünk.
  Az őr fölmászott a létrán egy szerszámtáskával, és kiválasztott egy csavarhúzót. – Hátha nem veszik észre – dünnyögte, és óvatosan fölfeszítette a zárat, aztán kinyitotta az ablakot és a táskát leadta Pinek. Bemászott és besegítette Angélique-et.
  Vanessa az órájára nézett. Folyamatosan nézte, számolta a másodperceket. Kissy éppen követni akarta a példáját, amikor Battista kiordított az ablakon:
  – Itt van a gyerek!
  – Úristen – mondta Chantal.
  – Hogy van? – kurjantott föl Vanessa.
  – Azt nem tudjuk. Egy zárt ajtó mögött van, mindjárt kifeszítjük. Uram, fölhozná a szerszámokat?
  Pi máris ugrott. A létra tetejéről átadta a táskát, aztán bemászott az ablakon és eltűnt.
  Niala közben már telefonált.
  – Itt van a gyerek, Philippe! Nyomás föl a hegyre! Azt nem tudjuk, még ki kell feszíteni egy ajtót. Gondolom, hallották a hangját. Várj egy kicsit.
  Vanessa közben már tárcsázott.
  – Pi, mit hallotok?
  – Beszél és sír – jött a válasz kihangosítva. – Richard-nak szólítottuk, és válaszolt, hogy ő az. De az ajtón valami trükkös zár van, és jól meg is van vasalva, úgyhogy szóljatok, hogy műszakiakat is hozzanak.
  – Hallottad? – húzta vissza Niala odatartott telefonját. – Hozhatjátok azt a férget is a kulccsal.

Míg a rendőrök ideértek, Nimby és Martin bement a házba a saját szerszámaikkal, hogy megpróbálják fölfeszíteni a hátsó rész ajtaját – Battistának már úgysincs főnöke. Közben Niala elintézett egy telefont. Lentről, a városból már hallatszottak a szirénák.
  – Szia! Kösz, visszakapcsolhatod a riasztót. Majd megtudod az újságból, szia! Pi – kapta föl Vanessáét –, ki kellene nyitni az utcai kaput. Mindjárt itt lesznek.
  – Jövök már – hallatszott az őr hangja az ablakból. – Ahhoz én kellek, mert kódszám is van meg kulcs is.
  Gyorsan lemászott a létrán és a kapuhoz sietett. Kissy elkapott egy fojtott káromkodást, ahogy elszáguldott mellette. Ugyancsak ki lehet borulva. Az állásának is lőttek, és tudtán kívül egy gyerek börtönőre volt. Még a rendőröktől is van félnivalója, elhiszik-e, hogy semmiről se tudott?
  Neki is ez járhatott a fejében, mert miután sarkig tárta mindkét kapuszárnyat, visszajött hozzájuk és azt mondta:
  – Már láttam filmekben a hazugságvizsgálót. Én kérni fogom, hogy ültessenek bele. Nekem semmi közöm ehhez a szemétséghez!
  – Nyugi – felelte Vanessa. – Mi is vallomást teszünk, a gyerek is, Constance is… no meg az a díszpéldány is.
  – Ne is emlegesd. Még a béremet se fizette ki! – Battista a fejéhez kapott. – Hát most már nem is fogja.
  – De ki fogja, mert bevasalja rajta. Sőt kártérítést is követelhet, amiért belekeverte az ügybe.
  Nem folytathatták, mert a percek óta hallatszó szirénázás fülsiketítő lett, aztán elhallgatott. Két kocsi gurult be az udvarba, egy rendőrségi és egy mentőautó, s kint még lehettek, mert gyalogos rendőrök özönlötték el a terepet. Battista elébük rohant, de feltartóztatták.
  – Hol a parancsnokuk? Beszélnem kell a… százados úr!
  Lejeune szállt ki a kocsiból, akinek annak idején Niala átadta az autótolvajt.
  – Eresszék el, Colli! Battista úr?
  – Én vagyok, uram. Odavezethetem?
  – Legyen szíves. Michel, hozzatok mindent, ami van!
  Nimby jelent meg a ház ajtajában.
  – Már nem kell létrát mászni, jöjjenek!
  – Fölfeszítettétek az ajtót? – kérdezte Battista. – Ügyesek vagytok…
  Egy tucat rendőrrel eltűnt a házban.
  – Hát megint ti – lépett oda egy egyenruhás az egerekhez. Régi barátjuk, Alain Laurent.
  – Hát megint mi – bólintott Vanessa. – Ide hallgass, a pasinak van valami rejtekhelye a közelben, ahol tegnap a gyerek volt, míg ti itt kutattatok. Majd keressétek meg.
  – Megkeressük. De ti is hallgassatok ide. A százados megkért, hogy valami tapintatos módon távolítsalak el titeket innen. Ha túl vagyunk a ramazurin, a lábatok nyomát fogja csókolgatni, de most…
  – Útban vagyunk – mondta Vanessa filozofikus nyugalommal. – Ez a hála. Szerezd vissza azt a négyet, akik bent vannak a bűnbarlangban, és már itt se vagyunk.

Az elemózsiát Vanessa a mentőápoló kezébe nyomta, mondván, hogy van benne csoki is. Remek ötlet, kösz, mondta az, és már vitte is. Az udvaron csökkent a létszám, a mentők és a műszakiak bementek, a maradék szétoszlott, hogy mindent szemügyre vegyenek a birtokon. Aztán a fiúk és a maxik visszatértek, és a csapat kifelé vette az irányt. A kapu előtt valaki Niala nyakába borult.
  – Nahát, Nicole! Óriásiak vagytok.
  S ment is befelé. Fiatal rendőrnő volt, Kissy emlékezett rá valamelyik kalandjukról, de már nem tudta, melyikről.
  Niala csak az utcán szólalt meg.
  – Óriásiak? Hát én egyáltalán nem érzem magamat annak. Már vasárnap hallottuk, hogy eltűnt egy gyerek, és Kissy szombaton látta a fényt. Már napok óta szabad lehetne, ha…
  Pi fél karral magához vonta.
  – Hagyd ezt abba, kicsim. Ha te nem erősködsz, a gyerek soha nem szabadul ki. Ötven rendőr nem találta meg, csak te.
  Egy darabig álltak ott összeölelkezve.
  – Minden rendben? – kurjantott oda egy rendőr. Intettek, hogy igen.
  Aztán visszaballagtak a kocsihoz. Most Angélique ült a volánhoz, alighanem hogy Pi Niala mellett legyen. Nem bíbelődött azzal, hogy megforduljon a kocsival a keskeny hegyi utcán, visszafelé úgyse mehetnek, hemzsegnek a kocsik a helyszínen. Folytatták az utat fölfelé, aztán a túloldalon le, és a hegyet megkerülve tértek haza. Lefelé haladtukban érte el őket a sziréna hangja. Angélique félrehúzódva engedett utat a mentőnek, ami olyan gyorsan ment, ahogy csak lehetett a kanyargós utcán, s pár pillanat múlva már valahonnan a mélyből villogott. Néhány rendőrautó és két civil is követte, az egyikben Niala fölismerte a polgármester kocsiját.
  Mire hazaértek, mindenki tudott mindenről. A főutcán megállította őket egy nő, Kissy ismerte látásból.
  – Most hallottam – hajolt be az ablakon. – Szörnyű, hogy milyen emberek vannak! Hogy jöttetek rá, hogy hol tartja fogva szerencsétlen kicsikét? Nagyon meg volt ijedve? És…
  Niala valahogy lerázta és hazamenekültek, de a következő félórában öt helybeli telefonált, hogy lelkendezzen, szörnyülködjön és kérdezősködjön, ki-ki vérmérséklete szerint. Végül Georges kikapcsolta a telefont, és a kaput se nyitották ki, pedig sokan becsöngettek.

Délután érkezett két rendőr, őket már beengedték. Laurent és Colli volt, régi ismerőseik az Elke-ügy óta. Helyet foglaltak a nappaliban és elfogadtak egy kis hideg üdítőt.
  – Akkor hát kezdjük – mondta Colli. – A százados bocsánatotokért eseng, de már megint nincs elég embere, az egész házban két kolléganő maradt, de egyiket se nélkülözheti. Azt üzeni, választhattok, hogy nekünk tesztek vallomást itthon, vagy bejöttök, és akkor lesz egy rendőrnő is.
  – Ismerjük egymást, Albert – mondta Vanessa.
  – Én is így gondoltam. És hadd ne játsszuk el azt a játékot, hogy egyenként végigkérdezünk titeket. Fölösleges. Elmesélitek a történetet és kész.
  – Azért azt elmondhatnátok, mi van a gyerekkel – szólt közbe Niala.
  – Nem sokat tudunk – felelte Laurent. – Ahogy bejutottunk az ajtón, a doki vette gondjaiba, és onnantól az volt a válasza mindenre, hogy majd megkapjuk a jelentését. Mi magunk nem is láttuk a gyereket.
  – A pasas megvan?
  – Meg, a nizzaiak fülelték le, hamarosan átküldik díszdobozban.
  – A biztonsági őr?
  – Ő is nálunk van, meg a szakácsnő is.
  – Mi a fenének? – kérdezte Niala szemrehányóan.
  – Mert vallomást kell tenniük, Nicole. Ha nem tűnt volna föl, itt bűncse…
  – De aztán elengeditek őket?
  – Gondolom, igen. Majd a nyomozás vezetője eldönti.
  – Vádoljátok őket valamivel?
  – Honnét tudjam, Nicole? Kérdezd a századost, vagy felőlem a kapitányt is.
  – Jó, majd fölhívom. Essünk túl azokon a vallomásokon.
  Kissy nem tudott elfojtani egy mosolyt a gyorsan pergő párbeszédet figyelve. Elképesztő volt, ahogy Niala beszél ezekkel a rendőrökkel. Mintha a fölöttesük lenne, vagy mintha az övé lenne a rendőrség. Persze száz éve ismerik egymást, megengedheti magának. A rendőrfőnökkel is így beszél.
  A vallomástétellel egy óra alatt megvoltak. Elmondták a történetet a villogástól a gyerek megtalálásáig, az átmászást a szomszéd André kertjéből, a találkozást Battistával, mindent.
  Mikor a két rendőr elment, Niala fölhívta a kapitányságot.
  – Szia, Nicole vagyok. Add a kis Manitut, légy szíves. Jó, akkor hagyok neki üzenetet. Adja meg a címünket Battistának, amikor kiengedik. Késő este is jöhet. Mondd, Solange, a gyerekről mit tudsz? Értem. Ha megtudsz valamit, fölhívnál? Már ha nem szolgálati titok. Jó. Kösz, szia!
  Letette és feléjük fordult.
  – A kórházból egy hang se jött még, de ez a normális. Battistát alighanem el kell szállásolnunk, a házat lepecsételték, oda nem mehet vissza. És szüksége lesz pár holmira, amíg visszakapja a cuccát.
  – Majd beszélek Marióval – felelte Blanche.

Kissy a következő napokban megfigyelhette, milyen varázslatos ügyességgel intézkednek D’Aubissonék. Battista hat óra tájban futott be, a panzió címét kapta Lejeune századostól. Azonnal kapott egy szobát, Mariótól egy váltás ruhát kölcsön, és közölték vele, hogy egy hónapig ingyen lakik a Terence Hiltonban – elvégre segített megmenteni egy gyereket. Két nap múlva mehetett vissza a házba a saját holmijáért. Közben kiderült, hogy Párizsban lakik albérletben, és alkalmi munkákból él: biztonsági őr, testőr, sofőrködik is, néha pénzszállítót kísér. De Dazé október végéig lefoglalta az idejét, ő addig fölmondta az albérletét is, mert nem érte meg fönntartani.
  – És hol van a holmid? – kérdezte Vanessa.
  – Nincsen sok – felelte Vanni, mert akkor már így szólították. – Két barátomnál vannak.
  Péntektől volt állása egy villefranche-i szállodában, a biztonságiak csapatában; Georges szerezte neki, akinek ez egyetlen telefonjába került. Csak november végéig, de állás. Október-novemberben pedig igazán nem drága a panzió, a fizetéséből gond nélkül ellakhat ott. Aztán majd meglátja.
  A gyerekről csak másnap, csütörtökön jött hír, nem sokkal részletesebb a hivatalosnál, ami megjelent az újságokban. A shindy perverz vágyainak kiélésére használta, ami testi sérüléseket okozott, de hogy ezek mennyi idő alatt gyógyulnak be, azt az orvosok nem tudták vagy nem akarták megmondani. Lelki sérüléseket is szenvedett persze. Továbbá eléggé kiszáradt, legyengült, egyszóval nem volt jól, de semmi katasztrofális, rendbe fog jönni. Sokat segít, hogy nagyon büszke magára, amiért addig villogtatott az ablakkal, amíg a rendőrök meglátták és odajöttek.
  A rendőrök, mert hát ő senkit se látott az egerek közül, csak Angélique, Pi és Vanni hangját hallotta, és azt hitte, hogy rendőrök. Niala akarta így, egyszerűen megkérte Lucas-t, hogy a gyerek és a szülők előtt ne szellőztessék, mit tett a Jerry.
  – Pedig hála járna nektek azért, amit tettetek – mondta a rendőrfőnök.
  – Ne hálálkodjanak – felelte Niala rosszkedvűen. – Ha én vasárnap nem mondom, hogy…
  – Ugyan, hagyd már ezt. Senki nem gondolhatta, hogy azt a villódzást pont a gyerek csinálja. A legtöbben észre se vették, hogy valami villog, és végképp nem találgatták az okát. Mi is tehetnénk magunknak szemrehányást, amiért nem találtuk meg, mikor odaküldtél.
  Ekkor már tudták, hogy az erdőben, a háztól nem messze volt egy régi kalyiba, Dazé oda vitte a gyereket, amikor meglátta a közeledő rendőrautókat. Megkötözte, a száját leragasztotta és bezárta. Ehhez pedig létrán kellett levinnie az egyik oldalablakon át, mert az utcára mégse sétálhatott ki vele.
  Niala ezért is szemrehányást tett magának. Hiszen tudott ő arról a kalyibáról, s gondolhatta volna, hogy ha a gyerek nincs a házban, akkor máshol rejtette el, és messzire nem volt ideje vinni. De ezt már Vanessa is megsokallta.
  – Hagyd már abba, egérke! Én is tudtam arról a kalyibáról, anya is, apa is, Isabelle néni is, Mario is, Luigi is, Jeanne is – sorolta könyörtelenül. – Nyolc ember, és egyikünknek se jutott eszébe, hogy ott lehet. Miért pont neked kellett volna látnoknak lenni? Inkább azon sajnálkoznál, hogy még csak nem is találkoztunk a shindyvel. Elrabolt egy gyereket, mindenfélét művelt vele, és egyetlen pofon nélkül megússza a dolgot. Beszélj Lucas-val, hogy mikor mehetünk be a fogdába, és osszuk föl a testrészeit. Én szeretném, ha Jennifer őt is orrbarúgná, Grevinnél nem lehettem jelen, és nagy összegű fogadásokat akarok kötni, hogy hány agyara hullik ki a disznónak…
  Itt félbeszakadt a szónoklat. Niala nevetve átölelte húgát, és egy kicsit rendbejött.

Már másnap Vanessát kellett megnyugtatni. Mostanában nemigen néztek tévéhíradót, a neten se olvasták a híreket, s csak némi késéssel értesültek a legújabb pedofilbotrányról. Vanessa teljesen kiakadt, hol Amerikába akart utazni, hol meg az ottani egerekkel akart kapcsolatba lépni, hogy ők verjék péppé azt a vadállatot, aki tizennyolc évig tartott fogva egy lányt egy sátorban, két gyereket csinált neki, és úgy tesz, mintha ez lenne a normális. Martin emlékeztette, hogy Amerikában nem élnek egerek, amire Vanessa kifakadt:
  – Egerek mindenütt vannak. Mindenki egér, akit bántottak vagy bánthatnak, aki fél attól, hogy bánthatják, meg aki nem is gondolja. Egerek bolygója vagyunk!
  Kissynek tetszett a meghatározás, de tudta, hogy mostantól Jaycee Lee Dugard neve is fölkerül a Vanessa fejében őrzött listára a pedofilok rémtetteiről. Fritzl, Kampusch, Dugard, három lány, akik végeérhetetlenül raboskodtak pusztán azért, mert egy őrült ebben lelte kedvét. Meg persze a két belga kislány és a többiek, akik nevét Vanessa időnként fölidézi, és ebből meríti azt a féktelen dühöt, amivel nekiront a shindyknek.

Nehezen hagyták ott Beaulieu-t. Olyan jól befészkelték már magukat, ahogy Jennifer mondta. Kissy egyetértett vele. Az „Otthon, édes otthon” táblák, amiket a sátrakra csináltak, ott voltak a panzióban, pár naponként másik szobába vitték őket. Most bekerültek a mikrobusz rakományába. A villa kertjében vasárnap ünnepélyes keretek között fölvonták a Jerry-lobogót, majd leeresztették és elcsomagolták. A hosszú úthoz szükséges rengeteg kelléket magukkal vitték, kelleni fognak legközelebb, amikor túrára indulnak. Ezeket persze elő se vették, amikor megérkeztek, azóta is ott voltak a kocsi ládájában – mégis hatalmas csomagokat kellett összerakniuk és a kocsihoz cipelniük, de ez utóbbi feladatot Vanni vállalta magára, azt mondta, szó se lehet arról, hogy ők szállítsák, és így tehermentesíti Luigit is, akivel már jól összebarátkozott. Marióval is, a három olasz esténként néha elüldögélt a kertben egy pohár bor mellett.
  Tom lecsatlakoztatta a lakóautót a közművekről és fizetett valami jelképes összeget. Aztán kievickélt az utcára és lezárta a kocsit, amíg visszajött búcsúzkodni.
  A legtovább persze a két szerelmespár búcsúzkodott, Nialáék is, ámbár reggel Niala elárulta, hogy az éjjel elbúcsúztak. Alaposan, gondolta Kissy. De most mégis végeérhetetlenül csókolóztak és szorongatták egymás kezét, akárcsak Vanessáék. És Kissy a búcsúzás végén megfigyelt egy kedves kézszorítást, amit Vanni kapott Angélique-től. Hm. Csak nem?

Tíz óra volt, amikor a lakókocsi Chantal és Andreas segítségével letolatott az utcán, s lent lassan irányba fordult, percekre föltartva a forgalmat. A mikrobusz ráérősen követte. A D’Aubisson lányok megvárták, hogy a kocsik útnak induljanak, s egészen addig integettek, amíg látták őket.
  Kissy sóhajtott. Szép nyaralás volt, bárcsak sokkal hosszabb lett volna. De hazatérni se lesz rossz. Az igazi az lenne, ha egyszerre lakhatna Vaucressonban és Beaulieu-ben, mert mindkét helyen nagyszerűen érzi magát. Ezt ki is mondta.
  – Bölcs gondolat – felelte Jennifer, aki velük utazott ezen a szakaszon. – Én is imádom Vaucressont, de Beaulieu valóságos meseország.
  – Mert együtt vagyunk – mondta Chantal, aki a lakókocsiban ült Andreas mellett, de persze hallotta őket a telefonon át. – Minden hely sokkal szebb, ha az ember együtt lehet azokkal, akikkel jól érzi magát.
  – Még bölcsebb gondolat – mondta Jennifer.
  – Sose búsuljatok – szólalt meg Vanessa, aki ez idő tájt fölfelé ballaghatott még az utcájukba. – Egy hét múlva együtt leszünk megint.
  Végigbeszélgették a kilencórás utat, amit csak négy rövid pihenővel szakítottak meg. Este hétkor Neuillyben vettek búcsút egymástól, aztán Nimby és Angélique vonatra szállt Franconville felé, Pi pedig hazavitte Kissyt és a kocsit.

Nem lepődött meg azon, hogy Macska nem ölelte át és nem halmozta el forró szeretetének jeleivel. Ez máskor is furcsa lett volna, most pedig végképp, hiszen Macska figyelmét most a testében növekvő új élet köti le. Amint megpuszilta szüleit és váltott velük néhány mondatot, Kissy fölkereste Macskát, aki még arra se vette a fáradságot, hogy odajöjjön üdvözölni őt.
  – Szia, cicus. Hallottam a nagy hírt, gratulálok.
  Semmi válasz. Macska unottan bámult maga elé. A konyhaasztal mellett feküdt, és nem csinált semmit. Kissy sóhajtott. Nem valami hiperaktív. Igaz viszont, hogy ő azt még nehezebben viselné, ha Suzy és Macska kergetőzős jeleneteket rendeznének a házban.
  Macska hirtelen hegyezni kezdte a fülét, körbeforgatta, aztán az egyiket beállította egy irányba, a másikkal pedig ide-oda pásztázott. Kissy mindig szerette nézni ezeket a trükköket a füleivel. Ő nem tudta utánacsinálni.
  – Mit radarozol? – kérdezte halkan, hogy ne zavarja a jelek vételét, de Macska nem figyelt rá. Mégis megjött a válasz, a kutyaajtón betoppant Suzy, aki mostanra alighanem komplett őrjáratot végzett a kertben. Macska idegesen nézte, ahogy a kutya körbeszaglászik a konyhában. Kissy vigyorgott.
  – No hiszen. Nekünk se könnyű együtt élni veled, tudva, hogy tűhegyes fogaid vannak. Hát neked meg itt van bosszantásnak Suzy.
  A kutya boldog farkcsóválással közeledett Macskához, aki láthatóan túl gyorsnak találta a tempót, mert fölkelt és kifelé indult.
  – Mondhattad volna neki, hogy féklapokat húsz fokra – nevetett Kissy.

Anyáék kicsit idegesen fogadták a hírt, hogy Niala másfél hónapig együtt élt Pivel – de mintha még jobban zavarta volna őket, hogy Chantal is lefeküdt Andreasszal. Kissy egy darabig mesélt, mesélt, aztán kerek perec nekik szegezte a kérdést:
  – Mi bajotok voltaképpen?
  Apa zavartan hümmögött, anya látszólag a körmét tanulmányozta.
  – Nos hát – mondta apa végül –, nekünk túl gyors az iram, amivel felnőttök.
  – Szerintem ez Chantal szüleinek a problémája, nem a tietek.
  Apa elhúzta a száját.
  – Ugyan már, apa!
  – Mi az, hogy ugyan már? Azt hiszed, együtt alhatnál Martinnel, ha lenne beleszólásunk?
  – Azt – nevetett Kissy. – Mert tudjátok, hogy szerelmes kisegereteknek semmi se fontosabb, mint a kedvese. Holnap már itthon lesz megint.
  – Hm. „Itthon?”
  – Elvégre gyakorlatilag együtt élünk. Igazán értékelhetnéd, hogy mi még mindig nem tartunk ott, ahol ők.
  Anya elnevette magát.
  – No mi az? – kérdezte apa.
  – Csak az jutott eszembe, hogy ez milyen szerencse. Máskülönben elözönlenék a házat a kisegerek…

Utólag Kissy úgy érezte, mintha nem is változott volna semmit az élete azáltal, hogy másik iskolába került. Persze ez azt jelentette, hogy reggel ráért szundítani még egyet, de tényleg csak ezt tehette, mert Martinnek továbbra is hajnalban kellett vonatra szállnia. Kissy most már nagyon ráért elindulni, csak ezt az időt nemigen tudta mivel agyonütni. A Suger csakolyan iskola volt, mint a régi; persze itt nem ismert senkit, de hamar megtanulta a neveket, az övét is megjegyezték, elboldogult. Persze meg kellett tanulnia az itteni szokásokat, az épület beosztását, efféléket, meg hát a tananyag is más volt. De alapjában véve nem változott semmi, mert ami fontos volt, az maradt a régiben. Élete az egerekkel.
  Amikor hazatértek a nyaralásból, Martin egy éjszakát otthon töltött, aztán már egyáltalán nem ment haza, csak délutánonként ugrott néha föl egy-egy holmiért, vagy ha a szülei már otthon voltak, amikor véget ért a tanítás, akkor velük is találkozott. De most már a szülei is úgy tekintették, hogy Kissynél lakik, persze nem hivatalosan, de voltaképpen együtt éltek. Érdekes, hogy éppen ők, amikor két pár is volt a csapatban, akik sokkal előrébb tartottak, de nem éltek együtt. Nialát és Pit szétválasztotta, hogy egymástól nyolcszáz kilométerre jártak iskolába. Chantalék pedig…
  – Képzeld – mesélte Chantal egyik este –, Andreas megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem ott aludni nála.
  – Minek? – kérdezte Kissy teljesen indokoltan. Amióta hazajöttek, Chantal délutánonként fölugrott Andreashoz, és két-három órát ott töltött. Ennek az időnek elégnek kellett lennie mindenre.
  – Hogyhogy minek? Hát mert imád és nem tud meglenni nélkülem.
  – Értem. És van kedved?
  – Van, de lehet, hogy egyelőre mégse. Nem akarom teljesen kiborítani a szüleimet.
  Kissy bólintott. Hát igen, éppen eléggé ki lehettek borulva, amikor a nyaralásból hazajövet Chantal közölte velük, hogy együtt járnak Jennifer bátyjával, majd kis hatásszünetet tartott és hozzátette: „De nemcsak járunk, fekszünk is.” Ezt a lefegyverző, nyílt őszinteséget a D’Aubisson lányoktól leste el. Erre ő sose lenne képes.
  – Meg is mondtam neki. Szegény fiú eléggé le volt törve. Még csábítani is megpróbált.
  – Meg ne mondd, hogy mivel!
  – De megmondom. Azzal, hogy reggelenként ott ülhetnék Jennifer mellett az asztalnál és végigrágcsálhatnánk a sajtkészletüket.
  – Ez tényleg vonzó ajánlat – nevetett Kissy.
  Chantal tehát egyelőre nem aludt Andreasnál, viszont első hétvégi találkozójukra a fiú is eljött Vaucressonba, és másnap reggel nagyon nehezen kecmeregtek föl az alagsori hálószobából. Igaz, Nialáék még náluk is nehezebben, de hát meg lehet érteni, ők hét közben egyáltalán nem találkozhattak. Pi most Nialával aludt ugyanabban az emeleti hálószobában, amiben valaha Angélique-kel, de a maxilány egyáltalán nem zavartatta magát emiatt.
  – Hát most már ketten maradtunk – nézett Jenniferre, akivel a Kissyékkel szemközti lányszobában aludtak, ami valaha fiúszoba volt. – Mi a terved, mikor szorulok ki a nappaliba?
  – Már miért… – kezdte Jennifer, aztán megrázta a fejét. – Nem, nincsenek ilyen terveim. Egy darabig még biztos nem hozok senkit.

De lehet, hogy egyszer Jennifer szorul ki a nappaliba, gondolta Kissy. Előbb-utóbb Angélique-nek is lesz új pasija. Azazhogy talán már lehetne is, ha nem jönnek el Beaulieu-ből. Erről meg is kérdezte Niala véleményét, amikor kettesben maradtak egy percre.
  – Nemigen tudnám megmondani – felelte barátnője. – Igen, voltak némi apró előjelek, de ezeknek nem mindig van folytatása.
  – Nem is lesz, ha nem találkoznak többet – mondta Kissy.
  – Hát nem. De Vanni egyelőre állásban van otthon, aztán alighanem visszajön Párizsba. Túl nagy város, itt nemigen fognak véletlenül összefutni.
  – Akkor megint haza kell mennünk Beaulieu-be – jelentette ki Kissy.
  Niala nevetett.
  – Te itt vagy itthon.
  – Ott is – mondta Kissy meggyőződéssel.
  – Jó. De csak egy-egy hétvégét tudunk megszervezni, az pedig nem sok.
  – Két nappal több a semminél. És nekik az is elég lehet. Náluk már gyorsabban megy az ilyesmi.
  Niala sóhajtott. – Igen… elképesztően makacs a kisegér. Csodálom Nimby türelmét.
  – Nimby egy angyal, nagy kerek fülekkel – közölte Kissy.

Milyen relatív az idő, gondolta Kissy egyik délután, amikor kilépett az iskola kapuján és bevásárolni indult. Augusztus úgy elrepült, mintha megették volna a kisegerek, szeptember pedig ólomlábakon vánszorog. Még mindig csak a közepén tartanak. És hol van még az október, november…
  Most a decembert várta. Akkor lehetnek megint hosszabban együtt. Mostanában szerdánként se találkozhatnak, mindenkinek túl sok a tanulnivalója. Maradnak a hétvégék, de olyankor sincsenek mind együtt. Pi mindig eljön, mert csak ilyenkor lehet együtt Nialával, de Angélique múlt héten is hiányzott, és lehet, hogy most se jön. Begubózik kis szobácskájába Nimbyéknél és tanul. Vagy lehet, hogy eljön és náluk gubózik be. Vanessa is jön, mert csak ilyenkor lehet együtt Nimbyvel, de idejük jókora részét azzal töltik, hogy tanulnak. Összebújnak és tanulnak, közben csókolóznak is, de tanulnak. Nekik Martinnel nem kell ennyire szigorúan venni a dolgot, de Vanessa tanárai nem voltak elégedettek azzal, amennyit nyáron haladt a fizikával és a kémiával. Pedig igazán lelkiismeretesen tanult, a túra alatt minden második este, aztán otthon úgyszintén. Nem hanyagolja el, csak hát több év lemaradását nem lehet egyik pillanatról a másikra bepótolni.
  Hirtelen mintha a nevét hallotta volna. Fölkapta a fejét, körbepillantott. A bevásárlóközpont előtt volt, nem messze a bejárattól. Egy nagydarab férfi közeledett hozzá és fölemelt kézzel intett neki.
  – Kissy, ugye jól emlékszem?
  Bólintott, közben az emlékezetében kutatva. Látta már a pasast, az biztos.
  – Én Kissy vagyok, de…
  – Ne is folytasd. Gaston Bayle. Itt vagyok biztonsá…
  – Jaj, persze! Üdvözlöm!
  Kezet nyújtott a férfinak. Kemény kézfogása volt, de Kissynek meg se kottyant. Ennél keményebben is megszorongatják egymást edzés közben.
  – Rég nem láttam gyors kezű barátnődet. Gondolom, nyaraltatok.
  – Igen, azóta meg ritkán jöhet, az iskola miatt.
  – Akkor halasztást szenved az összecsapásunk, azt hiszem.
  – Össze akarnak csapni?
  – Megbeszéltük, hogy összemérjük az erőinket. Én azóta kung fut tanultam, és hátha már nem bánna el velem olyan könnyen.
  – Hm – mondta Kissy. – Mit csinál a hétvégén?

– Hát jó – mondta Vanessa. – Te akartad. Azokkal a kisgyerekekkel lehettél nagy legény, de most reszkess!
  – Milyen kisgyerekekkel? – kérdezte Gaston.
  – Akiket elraboltál és bántalmaztál – felelte Vanessa. – Te most egy csúf, gonosz shindy vagy, ne feledd.
  – Vagy úgy. Értem. Nem kellene vérszomjas képet vágnom?
  – Szükségtelen. Majd mindjárt lesz a képeden döbbenet és rémület, de nem játékból, hanem spontán.
  A férfi nevetett.
  – Jobb, ha tudod: én tényleg megtanultam a kung fut.
  – Jobb, ha tudod, nagy ember – nyelvelt vissza a kislány –: fekete övvel a derekán is ugyanakkorát puffan az ember a talajon.
  Kissy háta mögött Nimby ekkor jelentette be, hogy tíz eurót tesz Vanessára. Kissy megcsóválta a fejét. Aligha tartja bárki a fogadást. Ő biztos nem.
  Gaston támadott, Vanessa pedig félreugrott az útjából. A férfi számított rá és követte. A kislány hirtelen megpördült és kaszált a lábával, de nem tudta feldönteni ellenfelét. Gaston elkapta Vanessa derekát és fölborította, de az egér kecsesen bukfencet vetett és talpra szökkent. Néhány ütést váltottak, aztán Gaston megpróbálkozott valami ravasz kungfus fogással, aminek az lett az eredménye, hogy hatalmas puffanással elterült a földön. Meglepve pislogott Vanessára, aki megállt fölötte és összefonta mellén a karját.
  – Gaston Vanessa módra, sült krumplival és… – hirtelen fölugrott a levegőbe, mert a férfi megpróbálta elkapni a lábát – ráksalátával. Hiába kapálózol, nincs esélyed.
  Pedig mégis volt neki. A következő összecsapásnál Vanessa került a földre, s mielőtt megmozdulhatott volna, a férfi hasrafordította és hátracsavarta mindkét karját.
  – Vanessa Gaston módra – nevetett.

Így esett, hogy a verekedést követő lakomán Vanessa azt mondta:
  – Hallgass ide, Gaston. Te jó edzőpartner lennél nekünk. Nagy vagy, nehéz és erős, és kitanultál egy harci sportot. Volna kedved hétvégenként Nagy Gonoszt játszani nálunk? Persze illő díjazásért, az alapítvány megfizetné az energiádat.
  Gaston meglepve nézett rá.
  – Azért erről az alapítványt is meg kell kérdezni, nem? Egyáltalán ki nálatok a vezető?
  – Én vagyok a vezető – fortyant föl Vanessa. – Öt perc múlva esetleg Jennifer vagy Kissy. Persze, van egy kuratóriumunk is, de lényegi kérdésekben mi magunk döntünk. Szóval érdekel az ajánlat?
  A férfi lassan bólogatott.
  – Persze, végül is belefér az időmbe. Mondjuk szombat délutánonként akad két-három órám. Csak nem szeretnélek összetörni benneteket.
  – Hát éppen azért kell az edzés. Egyébként ne aggódj. Gumiból vagyunk. Hé, mit csinálsz, egérke? – kapta oda a fejét, mert Nimby kitátott szájjal közeledni kezdett.
  – Megnézem, nem vagy-e rágógumiból.

Ekkoriban háromszor is el kellett magyarázni, miért szólítják egymást egérkének. Először még augusztusban Vanninak, aztán Gastonnak az első közös edzésükön. Két nappal később pedig Kissy az iskolából kilépve találkozott Masoudi doktorral, mint majdnem mindennap, amióta idejárt. Az ügyvéd most nem volt egyedül.
  – No lám csak – örült meg, fölfedezve Kissyt az utca túloldalán –, ez nagyszerű. Jöjjön csak!
  Kissy átszaladt és üdvözölte az ügyvédet és a vele levő másik, tekintélyes külsejű urat.
  – Bemutatom Françoise Chaton kisasszonyt, akiről már beszéltem. Ő pedig Jean Gandour, gyerekkori barátom. S ezzel összeismertettem azt a két embert, akik megmentették az életemet.
  Kissy ezúttal megvárta, hogy a férfi nyújtson kezet. Ha az ügyvéd először a nőt mutatja be a férfinak, akkor az a férfi magas rangú lehet.
  – Ilyenkor mindig elmondom, hogy ez a munkám – fogott kezet az. – Orvos vagyok.
  – Hát – mosolygott Kissy –, voltaképpen nekem is az volt a munkám.
  – Életet menteni?
  – Szembeszállni gazfickókkal. Igaz, hogy nem ilyenekre szakosodtunk a barátaimmal. De ezt sem utasítom vissza.
  – Á, maguk a pedofilvadászok – mosolygott az orvos. – Már hallottam hírüket. Kit fogtak legutóbb?
  Kissy elmesélte Dazé esetét, amit az orvos egyre jobban ráncolódó homlokkal hallgatott. Aztán mesélt Sylvie-ről meg a víztoronyügyről is. Észre se vette, hogy eltelt az idő, csak Martin hangja ébresztette rá:
  – Hahó, egérke! Hát te? Jó napot, ügyvéd úr. Uram?
  Kissy bemutatta beszélgetőpartnereinek.
  – Martin Rochefort, az egerem… akarom mondani, a barátom. Éppen vadászatainkat mesélem a doktor uraknak.
  Gandour nevetve mondta a nevét.
  – Az egere?
  – Az egere – szegte föl Martin öntudatosan a fejét. – Az alapítványunk neve Jerry, a világ leghíresebb egere után. Mi pedig egereknek valljuk magunkat; igaz, ezt macskák és rágcsálóirtók jelenlétében nem nagyon hangoztatjuk.
  – Nocsak, és miért éppen egereknek?
  – Mert kicsik vagyunk, és nálunk sokkal erősebb ellenfelekkel harcolunk. És nekünk is az életünk a tét, ha megenni éppen nem is akarnak minket.
  Kissy sóhajtott.
  – Jó, hogy nincs itt Vanessa. Ilyenkor mindig elkezdi mesélni azokat a pedofil rémtetteket, amik gyerekek életébe kerültek. Már a könyökömön jön ki. Shindykre vadászni érdekes és izgalmas dolog, de a hozzá tartozó ideológia ritka borzalmas.
  – Igen – felelte Gandour –, a világ tele van olyan emberekkel, akik mások bántalmazásában lelik örömüket. Én aránylag keveset találkozom ilyen dolgokkal, kardiológus vagyok, de hát azért megesik. – Az órájára pillantott. – Nagyon érdekfeszítő eszmecsere volt. Örülök, hogy megismerhettem magukat, és további jó vadászatot kívánok – ideológia ide vagy oda.

Ahogy hazaértek, már az összes minit a felületen találták. A maxik tanulmányaikba voltak mélyedve.
  – Csak rátok vártunk – mondta Nimby. – Az egérkémnek van egy problémája.
  – No mi? – kérdezte Martin, megállva a monitorok előtt és Suzy füle tövét vakargatva.
  – Kaptam egy levelet – felelte Vanessa. – Lefényképeztük… a dobozban van, olvassátok el.
  Összenéztek Martinnel. Ilyesmire még nem volt példa, és a kislány arca is furcsa volt. Martin az egérért nyúlt, mármint amelyik műanyagból volt, és rákattintott a dobozra, aztán a Vanessa levele nevű képre.
  – De hisz ezt nem is neked írták…
  – Apa és anya szerint valójában én vagyok a címzett, és nekem kell eldöntenem, mit válaszoljanak.
  Kissy a monitor fölé hajolva olvasta a levelet. A párizsi gyámhatóság írta Georges-nak. Nem volt hosszú. Közölték, hogy jelentkezett egy úriember, aki szeretne kapcsolatba lépni Vanessával és a szüleivel, mert feltehetően ő a kislány vér szerinti apja.

Hát ettől már leültek mindketten a gép elé. Kissy szótlanul olvasta a levelet újra meg újra. Az első gondolata az volt, hogy agyoncsapja azt a disznót, aki el akarja venni Vanessát a szüleitől. De nem mondhatta ki, mert közben megszólalt Niala.
  – Utánanéztünk. Lehet ő a vér szerinti apa százszor, az örökbefogadás végleges, neki legfeljebb láthatási jogot ítélhet meg a bíróság. Ha perel egyáltalán, és ha megnyeri. Úgyhogy a történet csak arról szól, hogy akarjon-e érintkezésbe lépni vele.
  – Ha a pasas megjelenik a kapuban… – szólalt meg Martin, de Niala lendületesen megcsóválta a fejét; Kissy közben becsukta a levelet és látta.
  – Nem jelenik meg. Ennek is utánanéztünk. A gyámhatóság semmilyen információt nem ad ki az engedélyünk nélkül. A pasasnak egyelőre fogalma se lehet, hogy Vanessa hol él és hogy hívják. Ahogy mi se tudjuk, hogy ő kicsoda.
  – Ha tehát nemet mondtok – szólt közbe Nimby –, akkor perelni se tud, mert nincs kit.
  – Valószínűleg.
  – De akkor nem is derül ki semmi – mondta Jennifer.
  – Minek kellene kiderülnie? – kérdezte Vanessa. Indulat feszült a hangjában. Jennifer is észrevette, mert szelíden kérdezett vissza:
  – Nem szeretnéd tudni, kik a szüleid?
  – Blanche Claudel és Georges D’Aubisson – vágta rá a kislány.
  – Tudod, hogy értettem.
  – Mire megyek vele, ha tudom?! – csattant föl Vanessa most már dühösen. – Magamra hagytak. Tizenhárom évig nem is hallottam róluk, egyedül kellett boldogulnom. És én boldogultam! Lett otthonom, családom. Mit akarnak pont most?
  – Nem akarnak – szólalt meg Chantal. – A levél csak egy emberről szól, az apádról. Anyáról nincs említés.
  – Hát akkor ő!
  Kissy legszívesebben odarohant volna, hogy átölelje szegény felzaklatott kislányt. De Beaulieu nyolcszáz kilométer innen, csak valami varázslattal teremhetne ott… akkor viszont alighanem jobb lenne, ha azt a varázslatot Nimby használná föl.
  – Sziasztok – szólalt meg ekkor Angélique hangja, s a képe is megjelent. – Nimby szólt, hogy mi történt. Szegénykém… nagyon ki vagy borulva, látom.
  Ez hatott. Kissy lenyűgözve figyelte a döbbenetes változást, s magában hálát adott, amiért a Jerry-hálózat ilyen kristálytiszta, nagy felbontású képet ad. Vanessa egy pillanatra még vörösebb lett az indulattól, aztán másodpercek alatt visszafehéredett, s csakhamar szokásos szilárd nyugalmával nézett a kamerába. Kissy ösztönösen összehúzta magát, hogy védekezzen a hideg ellen, s látta a képernyőn, hogy a többiek is ezt teszik. Vanessa tekintetéből jéghideg orkán süvöltött be a vaucressoni, franconville-i, neuillyi és beaulieu-i szobákba. Csak Courbevoie menekült meg, mert Pi nem volt otthon.
  – Nem vagyok kiborulva – közölte a kislány tárgyilagosan. Végül is igazat mondott, most már nincs kiborulva, gondolta Kissy. – Csak nem tetszik, hogy egyszer csak megjelenik valaki és jogot formál rám. Én nem vagyok senkié, én az enyém vagyok.
  – Akkor közöld ezt vele is – felelte Angélique. – Válaszold azt, hogy hajlandó vagy találkozni vele. Nézd meg magadnak, mert jogod van tudni, ki az apád, és tőle megtudod azt is, hogy az anyád kicsoda. De közöld vele, hogy itt csak neked lehetnek jogaid. Nem hiszem, hogy ne tudnád meggyőzni. Sylvie-t is meggyőzted, hogy jobb, ha nem menekül tovább.
  Vanessa elvigyorodott, kivillantva gyöngyfogait, Kissynek pedig eszébe jutott az a papír, amit valamikor kaptak Sylvie fejsérüléséről. Az orvos szerint közvetlen közelről csapták fejbe egy kővel, és ha nincs több videófelvételen is megörökítve, hogy a kő métereket repül a levegőben, talán el se hiszik nekik, hogy úgy történt minden, ahogy elmondták. De a rendőrök megtalálták a követ, azonosították rajta Sylvie vérét és Mohi ujjlenyomatát, sőt kockáról kockára végignézték a videókat. A rendőrségi szakértő kijelentette, hogy még a kő röppályáját is rekonstruálni lehet és leírni egy differenciálegyenlettel, ámbár a kamerák eléggé remegtek. Hendriksen persze perrel fenyegetőzött a fejbedobás miatt, de Georges ügyvédje azonnal beadott egy keresetet Mohi sérülése miatt. Egymilliót követel. Ennek persze a tizedét se fogják megítélni, és Hendriksen úgyse tud fizetni, de a hatáskeltés volt a cél. Ez amúgy is csak aprópénz Schneiderék tízmilliós követeléséhez képest, és közben előkerült az egyik dán kislány, akinek a fotóit megtalálták Sylvie lakásán. Ők még nem határoztak meg kártérítési összeget, de ez biztossá tette, hogy Sylvie legalább tizenöt évet ül. Sajnos az ügy csigalassúsággal halad…
  Fölriadt. Ezúttal nem a többieknek kellett ráébresztenie, hogy elábrándozott, magától kapta föl a fejét, s éppen jókor.
  – Rendben van – jelentette ki Vanessa. – Találkozom a pasassal. És ha rosszat akar nekem, akkor el fogja átkozni azt a pillanatot, amikor megkereste a gyámhatóságot.

Georges arra kérte őket, írják meg a választ a nevében, majd aláírja; ezekben a hetekben annyi írnivalója volt, hogy örült, ha legalább egy levélnyit megtakaríthatott.
  Társakat toborzott maga mellé, pilótákat és repülésműszakiakat, akikkel hosszú megbeszéléseket folytatott, aztán ezek alapján kis tanulmányokat írt. Egyet megmutatott nekik a felületen, de egy szót sem értettek belőle.
  Amikor nem ezt csinálta, akkor tárgyalásokat folytatott mindenféle cégekkel, hivatalokkal, intézményekkel. Többször repült Párizsba, egyszer egy egész hétre, és Martinéknél aludt. Martin úgyse használta a szobáját.
  Úgyhogy Niala írta meg a levelet. D’Aubisson kapitány hozzájárul, hogy a gyámhatóság kapcsolatot létesítsen családja és Vanessa feltételezett apja között. Feltételezett, így írta. Georges aláírta a levelet, aztán Vanessa kezébe nyomta, hogy adja föl. Ez nem volt szokás a családban, a leveleiket mindig a panzió jóval terjedelmesebb postájához csapták, az is fizette. Vanessa elmesélte, hogy szúrós szemmel nézett apjára – Kissy sejtette, hogy ez alatt azt a bizonyos dermesztő pillantást kell érteni –, aki nevetett és azt mondta, így egészen a postaládáig meggondolhatja magát.
  – És mit csináltál? – kérdezte Kissy.
  – Átvittem a panzióba és betettem a kimenő posta dobozába.
  A kocka tehát el volt vetve. Kissy különösebben nem aggódott az apa miatt, mert Vanessa sem aggódott. Ha nem rendes ember, hamar kiteszik a szűrét. Legfeljebb jól megverik.

Az iskolából hazatérve Kissy kiürítette a postaládát, s befelé menet átválogatta a tartalmát. Az alapítvány már megint nem kapott semmit. Anyának hat küldemény jött, apának öt. Betette az előszobai postagyűjtőkbe, aztán átment a konyhába, oldalán a csapkodó farkú kísérettel.
  – Szia, cicus, hogy s mint?
  Macska a konyhaajtóban feküdt és szomorúan nézett maga elé.
  – Tudom, kiskoma – mondta Kissy vigasztalóan. – De ne emészd magad. Jövőre igazi stramm kissrácaid lesznek.
  Macska nem felelt. Kissy úgy döntött, keres neki valami jó falatot, amivel megvigasztalhatja.
  Macskának három kiscicája lett, és egyik sem érte meg az egyhetes kort. A pincében, a nagy L alakú szoba sarkában elhelyezett bölcsőt már néhány nap után elbontották és kidobták a szemétbe, Niala tanácsára, mert kórokozókat tartalmazhatott. Martin zacskót húzott a kezére, azzal fogta meg a tenyérben elférő apróságokat, rongyba csavarta őket és eltemette a kert végében.
  Az egereket nem viselte meg különösebben a dolog; Niala, a csapat macskaszakértője azt mondta, náluk évente többször is akadnak ilyen sikerületlen kismacskák, tavasszal éppenséggel Mouchi vesztett el kettőt, pedig neki már sokszor voltak gyerekei. A természet valahogy így intézi macskáéknál, több születik, mint amennyit föl tudnak nevelni.
  Erről persze Nimbynek rögtön eszébe jutottak különböző élőlények, például a pöfeteggomba, aminek hirtelenjében meg se tudta mondani, hány millió spórája repül szét – ha mindből gomba lenne, ellepnék a világot. De persze nem is lehet szegény pöfetegtől elvárni, hogy annyi rengeteg gyereknek nevet adjon. Erre Chantal nyomban elképzelte, amint a pöfeteget karácsonykor meglátogatják a gyerekei, ő pedig megöleli őket, délelőtt az első hatszázezret, délután a másik hatszázezret…

Macska búskomorsága az étvágyára is kihatott. Kissy eleve kisebb adagot rakott ki neki, amihez ímmel-ámmal hozzálátott.
  – Föl a fejjel, cicus. Egyél, és jövőre együtt focizunk az új cicáiddal. Inkább a labda után rohanjanak, mint énutánam – tette hozzá csak úgy magának, aztán lement a gépterembe.
  – Hahó, egérke – üdvözölte Vanessa.
  – Sziasztok… illetve szia. Niala?
  – Anyával beszélget. Képzeld, elképesztő dolgot műveltek.
  Kissy leült a gép elé.
  – Nocsak, kit vertek meg?
  – Senkit. Ha verekedés lett volna, én is részt kérek belőle. Yvette-et kapták le a tíz körméről.
  – Az ki?
  – Yvette Médan. Az apjától vetted a gyümölcsöt Villefranche-ban a nyáron. Nagy kalapos, bajuszos pasas.
  – Ettől még nem tudom, hogy a lánya kicsoda – szögezte le Kissy szelíden.
  – Nem baj, az a lényeg, hogy anyának gyerekkori barátnője. Átjött délután azzal, hogy beszélni akar vele. Elmondta a mondókáját négyszemközt, erre anya behívott minket és közölte, hogy szüksége van a tanácsunkra. Yvette enyhén szólva nem örült. Anya elmesélte, hogy Jean-Michel félrelépett, és Yvette most azon töri a fejét, hogy beadja-e a válókeresetet.
  Kissy azon tűnődött, vajon összefügg-e a gyámhatóság levelével, hogy az utóbbi időben egyre-másra azt hallja Vanessától, hogy apa meg anya, nem pedig a nevüket.
  – Yvette nyávogott, hogy ő bizalmasan így meg úgy, de Niala szabályosan nekiment. Hogy hogy képzeli, ilyet művelni a gyerekekkel. Erre Yvette megpróbált védekezni, hogy az ő élete, de Niala ráüvöltött. „Nem, nem a te életed! Az övék! Neked csak a férjed, de nekik az apjuk. Milyen jogon akarod tönkretenni a gyerekkorukat?” Yvette csak hápogott, de akkor anya is rákezdte. Hogy a gyerekkor legszebb adománya a biztonságérzet, hogy ott vannak a szüleink, akik vigyáznak ránk. Engem magához ölelt és közölte, hogy ez a szegény kis bogár nagyon megszenvedte, hogy nem voltak szülei, és ha előkerül az anyja, hát lesz hozzá egy-két szava. Aztán azt mondta, hogy amikor összeházasodtak és eldöntötték, hogy gyereket vállalnak, akkor azt is eldöntötték, hogy onnantól nincs visszaút. A gyereket föl kell nevelni, nem lehet menet közben visszatáncolni, és szétmenni se lehet. Ha ő írná a törvényeket, egyszerűen megtiltaná, hogy a szülők külön költözzenek, amíg a legkisebb gyerek be nem töltötte mondjuk a tizenhat évet. Elvégre nem kötelező gyereket vállalni a fejlett fogamzásgátlás korában, sőt már eleve ágyba bújni se kötelező.
  Kissy meghatódott. Eddig nem is gondolt arra, hogy a család, amit Vanessa ajándékba kapott, nemcsak fantasztikusan toleráns, nemcsak figyel a gyerekek érdekeire és jogaira, nemcsak az a sok-sok előnye van, amiről eddig tudott, hanem ráadásul még szilárd is.
  – Anya kijelentette, hogy apával már a kezdet kezdetén megbeszélték, hogy ha esetleg nem működne, de már lenne gyerek, akkor onnantól úgy élnének együtt, mint az udvarias szomszédok, és a gyerek nem érzékelhetne semmit. És hozzátette, hogy mostanra már egyértelműen lehet tudni, hogy működik. Aztán Niala fölkapta a fejét és azt mondta: La Baule.
  – Mi?
  – Én is ezt kérdeztem. Niala megkérdezte, hogy látta-e már a filmet, de Yvette nem értette, hogy milyen filmet. Erre Niala fölszaladt és levitte a lemezt. Azt mondta: „Kötelező olvasmány. Holnap hozd vissza és ki fogom kérdezni.” Yvette azt felelte, se ideje, se kedve filmet nézni, de Niala letorkolta, hogy ha beteg a gyerek, akkor se kérdezi senki, hogy van-e ideje vagy kedve ápolni. Hát most a házassága beteg és ez az ápolás.
  – Elképesztőek – mondta Kissy.
  – Persze hogy azok. Szokványos családot nem is választottam volna magamnak.
  – Egy ideig mi voltunk a családod – mondta Kissy szeretettel.
  – Látod, ezért mondtam. Ti se vagytok hétköznapiak. Gondolj például arra, hogy mennyit neveltél a szüleiden, amióta mi együtt vagyunk.
  – Neveltem? – pislogott Kissy.
  – Neveltél hát. Mit gondolsz, maguktól változtak meg ennyire?
  – Megváltoztak?
  – Ez valami új szokás nálad, hogy visszakérdezel az állítmányokra?
  – Jaj, menj már. Nem értem, mire gondolsz.
  – Rossz a memóriád, egérke. Amikor megismerkedtünk, egy csomó mindentől kellett tartanod a szüleiddel kapcsolatban. A Sheila-ügy miatt rengeteget faggatóztak, magad mesélted. Letoltak, amiért beültél Pi kocsijába, pedig alig ismerted. Nem beszélhettél velük a szerelemről, a szexről pláne nem. Ma pedig gyakorlatilag úgy kezelnek, mint egy felnőttet, és egy szavuk sincs az ellen, hogy egy ágyban alszol Martinnel.
  Kissy lassan bólogatott. Csakugyan. Tényleg így volt. Hogy is felejthette el?

Kisvártatva előkerült Niala és elmondta, hogy milyen filmmel próbálta megszelídíteni Yvette-et.
  – Ismeritek Diane Kurys-t?
  Kissy a fejét csóválta.
  – Csak Marie-t, Pierre-t meg…
  – Nem, nem Curie. K-U-R-Y-S. Filmrendező. Mentolos ital, A század gyermekei, Maradok… egyik se? Tudatlan népség. Neki gyerekkorában elváltak a szülei, ami nagyon megrázta, és csinált róla egy filmet. La Baule-ban történt, az a címe. Egy tengerparti nyaralásról szól – Niala rávigyorgott Vanessára –, de nem itt, hanem az atlanti parton, La Baule-ban, valahol Pays de la Loire-ban. Két kislány utazik oda, mindenféle kalandot élnek át, de az egészet elrontja, hogy elválnak a szüleik. Nagyon szép film, majd elviszem a hétvégén.
  – Ha addig visszakapod.
  – Ugyan, Yvette holnap hozza. Teljesen meg lett félemlítve. Két gyereket hagyna árván, ha nem.
  Niala kivillantotta rémületes fogait, amik még az ementáli sajtot is elharapják. Kissy nevetett.
  – Azért – mondta Vanessa – azt nem gondoltam, hogy védelmedbe veszed a hűtlenséget.
  – Mi? Én?!
  – Jean-Michel végül is félrekacsingatott.
  – No és? Ez Yvette problémája. Meg Pascalé, merthogy ugye Barbara is férjnél van. Engem a gyerekek érdekelnek, a felnőttek oldják meg a problémáikat egyedül. Ha egyik párnak se lennének gyerekei, anya is azt felelte volna, hogy kérdezze meg tőle, kit szeret, és ha Barbarát, akkor váljanak el ők is, amazok is, aztán szabad a vásár. Van ilyen, nem mindenki tart ki egész életében egy kapcsolatban. De ha gyerek is van, az már egészen más. – Niala elgondolkodott egy pillanatra. – Amikor hétéves voltam, az osztályomban egy lánynak elváltak a szülei. Teljesen össze volt törve.
  – Ki volt az? – kérdezte Vanessa.
  – Nem ismered, elköltöztek röviddel azután. Akadtak az osztályban, akik megijedtek, hogy ez velük is megtörténhet, de én nem, mert amikor anya meghallotta, mi történt, leült velem és elmondta, hogy ők nagyon szeretik egymást, de ha ez bármikor a jövőben megváltozna, akkor se lehet szó válásról, amíg én föl nem növök. – Megint rávigyorgott Vanessára. – Persze most már két évvel tovább tart.
  Nevettek.

Hétvégén Niala csakugyan elhozta a filmet, meg is nézték. Yvette azzal adta vissza, hogy gondolkodni fog. Niala nagyon figyelte az arcát, amikor ezt mondta, és úgy látta, tényleg hatást tett rá a film.
  – Óriási mázli – közölte. – Yvette-nek is két kislánya van, és az egyiket Sophie-nak hívják, mint a filmben.
  A film Kissynek is tetszett, de talán még jobban az édesbús kis dal a végén. Egy igazi felnőttes sanzon, de teljesen kölykös szövegekkel. Ezentúl néha előfordult, hogy ezt dúdolta.
  Ezen a hétvégén először verhettek két biztonsági őrt: Gaston elhozta egy kollégáját, Pierre-t, aki nem volt olyan nagydarab, de kemény, erős fickó. Nagyon hatásosan mutattak együtt, csak egyiknek se volt szakálla és egyik se volt szőke. Már Mohi is Bud Spencernek becézte Gastont, amikor gyomron vágta abban az áruházban, hát most egy Terence Hillt is kapott maga mellé.
  Kissynek eszébe jutott Angélique ütései láttán, amikor a létra tövében azt mondta Vanninak, hogy nem tart tőle. Hát az biztos, hogy nem kell. Őket maxikat sokkal jobban leterheli az egyetem, nem tudnak eleget edzeni, de Angélique pontszámai egyre jobbak. A céllövészeten is. Némi kihagyás után megint kezdtek lövészedzéseket tartani, nyílpuskával meg Nimbusszal is. Vanessa már úgy lő, mint Robin Hood. Mindannyian nagyon jól lőnek, csak Nimby gyengébb valamivel, de Vanessa bárhol bármit eltalál.
  Gaston is kipróbálta, látta az asztalon a nyílpuskát és megkérdezte, mi az. Hát megmutatták neki. Megállapították, hogy fantasztikus lehetőségek vannak a céllövőtudományában: ha kiállna a fegyverrel a csatatér közepére, mindkét sereg fejvesztve menekülne, mert nem tudni, hogy előre fog lőni vagy hátra. Egyvalaki érezheti magát biztonságban, ha Gaston lő: a céltábla.

Chandeau. Kissy tűnődve ízlelgette a nevet. Chandeau. Végül is nem rossz. Kicsit hasonlít az ő nevére. Meg Chantal keresztnevére is. Vanessa egy pillanatig nem értette, hogy miért fontos, hogy hívják a pasit.
  – De szamár vagy, egérke – mondta Jennifer. – Téged is így hívnának, ha a vér szerinti szüleid nevét viselnéd. Az emberek az apjuk nevét kapják.
  A kislány bólintott.
  – Igaz. Vanessa Chandeau… – most ő ízlelgette a nevet. – Elfogadható. Persze akkor a keresztnevemet is tőlük kapom és más lett volna. Mindenesetre megtartom a D’Aubissont.
  – Sose gondoltál rá, hogy a Bohringer-t is viseld? – kérdezte Nimby.
  – Mi az ördögnek?
  – Miért ne? Jogod van hozzá. Sőt az apád nevéhez is jogod van. Lehetnél Vanessa Bohringer-Chandeau D’Aubisson. Praktikus, mert ábécében vannak, könnyű megjegyezni, és az igazi családneved van leghátul, ahogy kell.
  Vanessa rámosolygott Nimbyre, azazhogy a webkamerára.
  – Szamár. Szerintem az örökbefogadással elvesztettem a jogomat a Bohringer névre, a Chandeau-ra pedig nem szereztem meg.
  Kissy mosolygott. Azt persze nem említi, hogy a Bohringer-hez csupa kellemetlen emléke fűződik, a Chandeau-hoz meg semmilyen. Úgyis tudják. Egyébként az egész vita fölösleges, Vanessának pár év múlva a D’Aubisson és a Blanchard között kell majd választania. Bár a legszebb a Vanessa D’Aubisson Blanchard lenne.
  Jean-François Chandeau. Rue Descartes harminchét. A Quartier Latin, nem rossz hely, ha Vanessa valaha Párizsban akarna iskolába járni, lakhatna az apjánál. Csak hát persze nem akar, aligha fog pár hétnél tovább elszakadni Beaulieu-től.
  Egyelőre semmi többet nem tudtak, csak a név volt meg a cím. A gyámhatóság kölcsönösen átadta nekik a másik fél adatait, innentől az apa feladata jelentkezni. Chandeau feladata, javította ki Kissy a gondolatot. Vanessa határozottan visszautasítja, hogy azt az idegent az apjának nevezzék. Az ő apja Georges D’Aubisson. Már alig szólítja a szüleit a nevükön. Szinte mindig apát és anyát mond.

A telefonáló roppant udvarias volt. Csak egyetlen percig zavar, nagyon fontos ügyben. Szeretné, ha az úr most rögtön fölhívná az első kerületi kapitányságot és azt mondaná: Simon mondja, hogy százezer euró. Csak ennyit. Lekötelezi. S ezzel letette.
  Az úr vállat vont és fölhívta a kapitányságot.
  A rendőrkapitány tombolt. Két óra alatt kilenc hívás futott be különböző kerületekből és városokból, egy még Lyonból is. Mindegyik egy angolosan ejtett Simonra hivatkozott és egy-egy apró morzsát közölt. Egy magas rangú köztisztviselőt fog merénylet érni három nap múlva, ha egy svájci bankszámlára nem érkezik százezer euró. A számlaszámot két telefonhívásból kellett összerakni. Svájc egy harmadik hívásból derült ki, az összeg egy negyedikben érkezett. Eleinte még kiküldött egy-egy járőrt a telefonálókhoz, aztán belátta, hogy ennek nincs értelme, semmi közük egymáshoz, alighanem találomra nézte ki őket a telefonkönyvből. S amint rögtön sejtette, valamennyi hívás nyilvános telefonokról jött. Az üzenetközvetítők egy része egy kifogástalan franciaságú, harmincas férfiről számolt be. Egyikük déliesnek találta a kiejtését, egy másik enyhe németes akcentusról számolt be. Ez így nem ér semmit, üvöltötte a kapitány, és kettétörte a pipáját.
  De a titokzatos telefonáló mégiscsak elkövetett egy hibát. Az üzenetnek azt a részét, hogy „merénylet lesz”, éppen egy fiatal házaspárra bízta, akik előző nap lezártak egy ügyet, és most minden tudásukkal a telefonáló nyomába eredtek.
  Chantal egy pillanatig se tagadta, hogy a történethez részint a Die Hard harmadik része, részint egy Beaulieu-ben olvasott Ed McBain-könyv adta az ihletet. A filmből volt a „Simon mondja”, a regényből pedig a politikust fenyegető merénylet. De az, hogy a merénylő az üzenetet földarabolva rábízza magánemberekre, s ezzel minden technikai trükk nélkül bemérhetetlenné tegye magát, már Chantal saját ötlete volt. Az egerek lélegzet-visszafojtva várták, hogy találja meg François és Françoise az elvetemült merénylőt. Annál is inkább, mert új szereplőt kapott a regény, Nathalie-t, a belevaló fiatal lányt, aki eredetileg takarítónőként szegődött el a nyomozóirodába, de mindig betoppant valamiért, mindig meghallott valamit, s mindig fűzött hozzá valami kommentárt, de olyat, hogy a Jerry-felület délutánonként hahotától volt hangos.

Szeptember utolsó napjaiban több fontos, apróbb-nagyobb esemény történt szinte egyszerre. A legfontosabb hétfőn. Vanessa este félrehívta őket lányokat a felületen és közölte, hogy a hétvégén nem alszik egy ágyban Nimbyvel.
  – Ó – mondták egyszerre.
  – Hát igen – felelte a kislány. Azazhogy mostantól nagylány, gondolta Kissy, de őneki valahogy mindig kislány marad. Pedig egyre látványosabban fejlődik, formásodik, és ha nem nézi az ember a kölykös vigyorát, szinte már kész nő. Szegény fiú hogy le lesz törve, imád ágyba bújni az egerével. Hát még ha… Kissynek hirtelen az jutott eszébe, vajon ez a változás hoz-e más változást is. Esetleg Vanessa most már másképpen fogja látni a kapcsolatukat, és pár hét múlva, amikor együtt alszanak, talán történhet valami.
  Nem vetette föl a gondolatot. Kíváncsi volt, vajon a kislánynak magától eszébe jut-e. Ellátták tanácsaikkal, bár Blanche-tól és Nialától magától értetődően minden segítséget megkap.
  Érzelmileg nem látszott rajta semmi különös, és Kissy sejtette, hogy miért nem. Blanche és Niala idejekorán fölkészítette arra, hogy ez majd bekövetkezik, és amióta családra lelt, olyan szilárd és biztonságos talajon áll az élete, hogy ennél sokkal nagyobb változás se tudná megingatni – például ha egy nap teherbe esne, azt is nyugodtan viselné, mert tudná, hogy a családjára minden körülmények között számíthat. Persze nem fog teherbe esni, csak majd ha tényleg gyereket akarnak Nimbyvel.
  Jó dolog, hogy mielőtt ez bekövetkezett, Vanessa megtalálta a családját és volt ideje azzá alakulni, aki lett. El se tudja képzelni, mi történt volna, ha úgy jön el ez a nap, hogy még mindig a kis vadóc Mohi, akinek úgy kell a fejébe verni, hogy lány.

Másnap Nimby bejelentette a Jerry-kézjelek ünnepélyes megnyitóját. Ennek semmi értelme se volt, de talán éppen ezért figyelmesen hallgatták.
  – Találós kérdés. Melyik egértársunk jut eszetekbe, ha így tartom a kezemet?
  S föltartotta két kezét. A jobb mutatóujját fölnyújtotta, a hüvelyket begörbítette. A bal kezén mindkét ujja görbe volt, karikába hajtva. A többi ujja becsukva.
  Az egerek bambán néztek. Legalábbis Kissy főleg a saját arcát nagyon bambának találta a képernyőn.
  – És ha így? – kérdezte Nimby, azzal behajlította a mutatóujját és kinyújtotta helyette a másikat.
  Kis szünet. Senkinek se jutott eszébe semmi értelmes.
  – Akkor a harmadik kérdés. Ez melyik egeret jelenti?
  Ezzel kinyújtotta mindkét hüvelykujját és begörbítette a mutatót.
  Kissy mindháromszor lázasan igyekezett összefüggést találni a kéztartás és bármelyik egér jelleme között, de nem sikerült. Ahogy senki másnak sem.
  – Szamár népség – engedte le Nimby a kezét. – Ellustultatok, túl sokat pihentetitek az agyatokat az iskolában. No, én az enyémet arra használtam kémiaórán, hogy kigondoljam, milyen kézjeleket használhatnánk a mi speciális céljainkra, ha mondjuk csendben kell lenni, mert jön a cica. Arra gondoltam, hogy a morzebetűk ugye legfeljebb négy jelből állnak. Lehetne őket az ujjainkon mutatni. Egy kéz négy ujja nem jó, mert nem tudjuk őket egymástól függetlenül mozgatni. De két kézen két-két ujj már jó. Hüvelyk és mutató. De igazából háromféle jelünk van, nemcsak pont és vonás, hanem a jel hiánya is egy jel. A C betűhöz nem elég három pont, azt is jelezni kell, hogy a negyedik helyen nincsen se pont, se vonás. Ezért úgy döntöttem, hogy a kinyújtott ujj lesz a vonás, a félig behajlított a pont, az egészen csukott ujj a hiányzó jel. Aztán már csak egy szabályt kellett meghatározni: mindig a másik felől nézve érvényes, vagyis sorban jobb mutató, jobb hüvelyk, bal hüvelyk, bal mutató. Szóval miket mutatok?
  Újra fölmutatta a két kezét, s az egerek kórusban mondták: K, V, J. Kissy, Vanessa, Jennifer.
  Pár percig gyakorolgatták az új találmányt és megállapították, hogy nem kevés figyelmet igényel az ujjak beállítgatása, ráadásul fordítva, hogy a szemben álló a helyes képet lássa. Ez inkább egy-két betűs jelzésekre használható, hosszabb szöveghez nem annyira – no persze az X-kód sokat segít. Jobb mutató nyújtva, hüvelyk begörbítve, másik kéz nem látszik: ez az O, táti. S ha fölemeljük mellé a bal kezet, mindkét ujjal begörbítve, az tátititi, K, vagyis oké. Ha az ember az összes ujját egymástól függetlenül tudná hajlítgatni, akkor egyszerre lehetne mutatni a két betűt, és még maradna két ujj tartalékban.
  Ahogy gyakoroltak, Kissy egyszer csak föltartotta jobb kezét, félig kinyújtotta a mutatóujját, visszacsukta, megint félig kinyújtotta, visszacsukta.
  – A – olvasták az egerek.
  Kissy büszkén nézett a kamerába. Végre egyszer ő talált ki egy kommunikációs formát.

Piék monacói és touloni fotóit végül a felületen nézték meg, Niala egyenként vette ki őket a dobozból és mesélt róluk. Csináltak néhány fotót a szállodában, elég sokat Monacóban és egy nagy csomót Toulonban. Mint kiderült, Jourdain úr éppúgy hegyvidéken lakik, mint Niala, csak jóval messzebb a tengertől, egy nagy, régi házban. A nagypapa is ott lakik a fiával, egy külön lakrészben. Bejárónő, szakácsnő, sofőr. És Vanessa jócskán találhatott fákat a kertben, a nővére külön a kedvéért végigfotózta őket.
  Készült egy sorozat a nagypapa dolgozószobájában is. Emlékeztetett Rocard-ékéra, akiknél Elkéék laktak Saint-Jeanban, csak itt nyilván orvosi könyvekkel voltak tele a hatalmas polcok. Meg bélyegalbumokkal. Láttak bélyegeket is, a nagypapa több albumot megmutatott és történeteket mesélt róluk. A papa még gyerekkorában kezdte, eleinte francia bélyegekkel, mert azokhoz jutott hozzá. Ma már a világ minden tájáról vannak bélyegei, köztük rengeteg nagyon érdekes. Niala csinált egy sor képet arról a dossziéról, ami a világ legritkább, legkülönlegesebb és legdrágább bélyegeit tartalmazza, másolatban persze, így nem érnek semmit, de lehet róluk mesélni a vendégeknek. Az egereket teljesen elbűvölte a fordított Jenny története. Teljesen szimpla kis bélyeg, egy piros kereten alul-felül felirat, középen kékkel egy régi repülőgép – fejreállítva. Ettől a nyomtatási hibától van, hogy egymillió dollárt megközelítő árakon cserélnek néha gazdát a példányai, pedig a felirat szerint csak huszonnégy centet ér. És van ennél drágább bélyeg is, mert a fordított Jennyből száz van a világon, egy Benjamin Franklint ábrázoló kék bélyegből pedig csak kettő; az egyik múzeumban, a másikért pár éve egy gyűjtő odaadott négy fordított Jennyt, amik egy darabban voltak, szétválasztatlanul, és hihetetlen ritkaságnak számítanak.
  Kissy eltűnődött, vajon ezek az emberek normálisak-e, de aztán belátta, hogy végül is ez se nagyobb esztelenség, mint átmászni egy őrzött villa kerítésén egy puszta sejtelemtől vezérelve. Vanni le is lőhette volna őket. Ehelyett éppen a bélyegnézegetés előtt küldte üdvözletét, Vanessa adta át a csapatnak. Kissy figyelte, hogy reagál Angélique, aki akkor éppen velük volt, aztán elvonult tanulni. Semmi különös nem látszott az arcán.
  Niala lefotózta a nagypapa íróasztalát is, a papa ott ült mögötte. Nagy mahagóni asztal, vaskos könyvek meg albumok, kis állványos nagyító meg egy notebook, a papa már idős fejjel tanult meg számítógépezni, nem sokat ért hozzá, de ami neki kell, azt megcsinálja. Az asztal kicsit emlékeztette a főhadiszállás gépasztalára, ott is minden együtt van, ami nekik kell, monitorok, egerek, billentyűzetek, Jerry-kódbetűkkel megjelölt poharak, shindológiai szakirodalom, telefonok, Nimbuszok és töltényes dobozok… És náluk is megvan a luxus, csak nem mahagóni képviseli meg bőrkötés, hanem az a rengeteg apró dísztárgy, amikkel valaha Niala kezdte földíszíteni a Vilma és Frédi bázist – hisz a Béninek nincsenek is helyiségei –, aztán Chantal is hozott, ő is, mindenki, néha egyet-egyet még a fiúk is.
  Néhány kép készült arról a helyes kis bélyegtartóról, amit ajándékba kaptak a papától. Kissy teljesen meg volt tőle döbbenve. Négy bélyeg volt benne, amerikai bélyegek az 1870-es évekből – kétezer eurót is megérnek darabonként. Egy kiskocsit lehet venni ennek a négy bélyegnek az árából.
  Persze ha van valaki a földön, akinek egy bélyeggyűjtő nagypapa az első találkozáskor odaajándékoz négy ilyen drága bélyeget – az Niala. Kissynek eszébe jutott a Roger-eset, amikor anya Niala egy szavára a kezébe nyomott egy vagyont. No jó, kisebb vagyont. De az kölcsön volt, ez meg ajándék, miközben a papa azt se tudhatta, hogy együtt maradnak-e csakugyan. Niala persze nyilván neki is beszélt az elhatározásáról, életre szóló kapcsolat, kisegerek özöne, de egy ilyen nyilatkozatra neki, Kissynek alighanem mindenki csak azt felelné, hogy szép az elhatározás, de nem könnyű betartani. Niala szavát az is készpénznek veszi, aki először látja. Mi lehet a titka?
  Elgondolkodva nézte az arcot a háromcentes bélyegen, ami kétezer eurót ért. Valamelyik régi amerikai elnök, nem volt odaírva, hogy melyik. A nagypapa azt mondta, hogy a bélyegek „hozzájárulás majdani közös életükhöz”, de ez csak szóvirág, teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogják eladni őket. Csak úgy adta, szeretetből. Pit eddig is szerette, és nyilván Marcel is kap, talán már kapott is bélyegeket, de nagy kérdés, hogy Marcel tud-e olyan lányt hazavinni, akit az öregek így megszeretnek. Hisz Vanessa már foglalt, meg nem is lenne hozzávaló…
  Rávigyorgott az elnökre a bélyegen, de az nem vigyorgott vissza. Aztán oldalra pillantott, a monitor mellé, ahol egy kis piramis volt. Átlátszó műanyag, a belsejében egy aranyszínű piramis és szfinx, és ha az ember megrázta, aranyszínű homok kavargott benne lassan, színtelen olajjal volt megtöltve, mint a télapós gömbök. Niala hozta Amerikából, nem mintha nem kaphatna ilyesmit tonnaszám anélkül, hogy kitenné a lábát Beaulieu-ből, de ennek története volt. Azon a bizonyos amerikai nyaraláson, amit egy héttel el kellett halasztani Mohi betegsége miatt, egyik este a Côte d’Azurről meséltek az amerikai rokonoknak, akik között akadt, aki már ott született és sose járt itthon. Georges azt mondta, hogy az aranyszínű homok volt az, ami megfogta, amikor először nyaralt Beaulieu-ben, náluk Bretagne-ban egész másmilyen a homok. Erre elkezdték összehasonlítani, mert az amerikaiak közül néhányan jártak Floridában meg Kaliforniában, láttak mindenféle homokokat, és akkor került elő ez a kis piramis, ott állt a polcon évek óta, nem is emlékeztek már, ki hozta, miért hozta. Forgatták, nézték a homok színét, persze nem igazi homok, valami műanyagpor talán, mindenesetre a végén odaajándékozták Nialának, aki otthon föltette a polcára, később meg idehozta.
  Talán ezért kapta ezeket a bélyegeket. Mert akárcsak a nagypapa, ő is magába issza a történeteket, és mindenféle formában árasztja őket magából. Nemcsak a papa mesélt, Pi is részletesen bemutatta kedvesét és az egereket, az autótolvajos történet nagyon tetszett a papának. Rokon lelket látott Nialában. Nem csoda, Niala mindenkivel megtalálja a közös hangot, akárcsak a kishúga, még ha ő nem is gyűjti a tiszteletbeli szülőket. Épp eléggé hasonlítanak.
  S erről eszébe jutott valami, amire még nem is gondolt. Vajon fölfedeznek majd hasonlóságokat Chandeau és Vanessa között?

A következő fontos dolog csütörtökön történt. Chantal félórát késett a felületről, s amikor végre megjelent, lelkesen csillogott a szeme.
  – Harcoltam – jelentette be.
  Az egerek irigyen sóhajtottak.
  – Egy srác leszólított hazafelé jövet. Nyomulni próbált, én meg kilátásba helyeztem, hogy összekeverem a fogait.
  – Mire ő? – csillant föl Vanessa szeme.
  – Közölte, hogy dzsúdózik és megesz engem reggelire.
  – Mire te? – vigyorgott Nimby.
  – Kihívtam párbajra. Aki földre kerül, fizet a másiknak egy hamburgert.
  – És mi lett? – kérdezte Kissy.
  Chantal elnevette magát és fölmutatott egy hamburgert. Az egerek megtapsolták.
  – És itt van a srác is – folytatta Chantal, amire Kissy azt várta, hogy előhúz egy fiút a zsebéből, fehér dzsúdóöltözetben, de csak a telefonját mutatta föl. – Mármint a telefonszáma. Megállapodtunk, hogy beajánlom nálatok, és ha elfogadjátok, akkor meghívjuk edzőpartnernek.
  Az egerek meglepődtek a fordulaton. Két edzőpartnerünk már van, gondolta Kissy, aztán ki is mondta.
  – Csak egy van – felelte Nimby. – Pierre nem tud minden hétvégén jönni.
  – Azonfelül Gaston nagyon nagy – mondta Chantal. – Igazán nagyon rendes pofa meg minden, de mire ő megmozdul, én háromszor körbeszaladom és adok neki féltucat pofont. Klassz dolog olyannal verekedni, akinek elég egy ütése, hogy kipréselje belőlem a sajtot, csak hát tudom, hogy sose fog tudni megütni. Az elején még legalább újdonságot jelentett, de most már ismerjük a harcmodorát.
  – Akkor ne is jöjjön? – kérdezte Vanessa.
  – Azt nem mondtam. Legutóbb is jól eldumáltunk. Csak nem hiszem, hogy ő az ideális edzőpartner.
  – Előbb-utóbb mindenkinek a harcmodorát kiismered – vetette ellene Nimby. – Mi is tökéletesen ismerjük egymásét. Ha most itt lennél, adnék neked egy-egy pofont mindkét oldalról, amiket hárítanál ugyan, de közben én kirántanám a bal lábadat a jobb lábammal. Te fél csípőfordulatot tennél balra, a bal karomat lenyomnád, amire én…
  – Jó lesz már, ne meséld el végig – nevetett Jennifer.
  – Pedig a vége a legjobb, amikor lenyomom az ágyra!
  – Mit, ágyra? – Chantal nagyot nézett. – Ágy nincs is az edzőteremben.
  – De van mellette egy hálószoba.
  – Van neked saját egered, vidd oda azt.
  – Mindenkivel kell gyakorolni.
  – Akkor vidd Pit! – Chantalból kirobbant a nevetés, s a csapat vele nevetett.
  De ebből a beszélgetésből azért megszületett egy döntés: a jövőben igyekeznek minél több edzőpartnert beszervezni egy-egy rövid időszakra, amíg megismerik a harcmodorukat. Aztán már nem veszik hasznukat.
  Így hamarosan búcsút vesznek Gastontól, legalábbis edzőpartneri minőségében, mert persze haver is. Chantal hamburgeres fiúja pedig jöhet a hétvégén.

De végül is a fiú nem jöhetett a hétvégén. Péntek reggel érkezett egy levél Chandeau-tól, amelyben azt kérdezi, mikor felelne meg a D’Aubisson családnak, hogy meglátogassa őket. Neki bármelyik hétvége alkalmas, akár a mostani is, de ez esetben telefonértesítést kér.
  Vanessa hallani se akart arról, hogy lemondjon az egeres hétvégéjéről, ennél tízszer fontosabb dolgok miatt sem. Ha Chandeau látni kívánja, azt Vaucressonban is megteheti. A soron következő hétvégéket ott töltik, és jöhetnek vér szerinti apák tucatjával, ők a terveiken nem változtatnak.
  – Jól van – felelte Georges –, akkor hívjátok oda. Ő is megtakarítja a repülőjegyet. Csak helyénvalóbbnak éreztem volna, ha mi is ott vagyunk, amikor megismerkedtek.
  Vanessa méregbe gurult.
  – És mégis mi dolguk önöknek itthon pont ezen a hétvégén, D’Aubisson kapitány úr?!
  Mindezt Vanessa kora délután mesélte el Kissynek, amikor bejelentette, hogy négyen jönnének, és másnap vagy harmadnap ott fogadnák Chandeau-t. De erre meg már Kissy gurult méregbe.
  – Hülye vagy, egérke! Mégis mióta kell nálunk előre bejelentkezni?! Méghozzá pont a szüleidnek, akik egérnek számítanak?!
  Világos, felelte Vanessa, jönnek, és letette. Kissy pedig számolni kezdett. Egy hálószoba akkor ugye kell a házaspárnak. Nialát és Pit se választhatja ketté, szegények csak hétvégente láthatják egymást három dimenzióban. Ez akkor az emeleti két hálószoba. Vanessa ezen a hétvégén nem alszik Nimbyvel, tehát ő, Angélique, Chantal és Jennifer kapja a szemközti szobát, és Nimby választhat az alagsor és az utcai szoba közül. Jó, hogy ilyen nagy házat választottak.
  Tíz perc telt csak el, és írhatta át a tervet. Beállított Chantal és Jennifer – Andreasszal. Vanessával ellentétben ők úgy gondolták, nem kell előre bejelentkezniük, de ideje lenne már együtt tölteniük egy egész éjszakát, hét közben nem célszerű, mert korán kell kelni.
  – Akkor tietek az alagsori szoba – mondta Kissy. – Nimby meg megy az utcaiba. De ha még valaki beesik, az már a nappaliban alszik.

Régóta nem volt ilyen nyüzsi a vaucressoni házban. Tizenegy egér, a D’Aubisson házaspárt is beleszámítva, anya és apa, Andreas, Suzy és Macska, összesen tizenhat fő. Tizenhetediknek várják másnapra Chandeau-t, Georges fölhívta és megadta a címet. Négy órakor érkezik.
  Nimbynek eléggé lekonyult a füle, amikor megtudta, hogy nem töltheti kedvesével ezt a két éjszakát. Niala mondta el neki, hogy mi történt, és hogy a lányegereket eleinte zavarja ilyenkor, ha fiú is van mellettük éjjel. De tényleg csak eleinte, hisz jó ideje Kissy is Martinnel maradt egész hónapban. Nialánál persze ez a probléma föl se merült.
  Nimby füle nem sokáig maradt lekonyulva, pár perc múlva már Vanessa körül sürgölődött és roppant figyelmesen segédkezett neki, majdhogynem kitúrva Jennifert kuktai tisztéből. Vanessa szendvicshegyeket készített vacsorára, sokfélét, úgyhogy azért maradt munka mindhármuknak. Az asztalokat Niala, Chantal és Kissy terítette meg, anya pedig elégedetten figyelte a szorgoskodásukat és megállapította, hogy sose volt még ilyen kevés dolga a konyhával, mint amikor itt vannak az egerek és főleg Vanessa.
  – A konyha roppant fontos hely, Marie néni – közölte a kislány, egy pillanatra megállva egy tálcával. – Suzynek és Macskának is ez a véleménye.
  – Mindjárt gondoltam. És az éléskamra?
  – Az is. De mi a gabonatárolókat is nagyon szeretjük.
  Anya rámosolygott. Kissy imádta ezt az „egy hétig az én lányom voltál” pillantást. Anya az összes egeret szereti, de ilyen pillantásra csak Vanessa tarthat igényt.
  – És ők miért nem?
  – Ők húsevők – felelte a kislány rosszalló tekintettel, amiből ki lehetett olvasni, hogy nem venné jó néven, ha anya azt firtatná, vajon milyen húst szeret Macska. Anya nevetett, ő is értette a pillantást.
  A felnőttek, mármint akik be vannak avatva, aránylag ritkán egereznek így velük. Még leginkább Tom szokott a nyáron, és ő is többnyire Vanessával. Vanessa valahogy kiváltja néha ezt az emberekből.
  A kislány elmosolyodott, aztán minden átmenet nélkül fölcsattant, mint egy őrmester.
  – Kissy! Sajnálod attól az asztaltól a szendvicset?!
  Kissy lobogó fülekkel iszkolt a tálcáért.

Csodálatosképpen mindenki otthon maradt ezen a szombaton, se anyának, se apának nem volt elintéznivalója. Egyedül Macska hiányzott a népes társaságból, amikor fél négy tájban összegyűltek a nappaliban. Igaz, őt nem is hívták, tudták, hogy nem tartja sokra az ilyen összejöveteleket, amiken hemzsegnek az egerek, jobban szeret kint madarászni. Suzyt se hívták, mert ő úgyis jön magától, és ő lesz az első, aki üdvözli a vendéget.
  A második apa volt, ő ment nyitni mint házigazda. Elsőként Suzy toppant be, bonyolult rendszerben pörgetve farkát; Kissy remélte, hogy ez Chandeau-nak szól, és azt jelenti, hogy a szagminta alapján rendes ember.
  Chandeau középtermetű volt, annál talán kicsit alacsonyabb. Vékony, gyors mozgású. Rövid barna haj, kicsit pisze orr, nagy szemek. Világosszürke öltöny, csíkos nyakkendő. A nappaliba érve megállt, végigpillantott a sokaságon és elmosolyodott.
  – Jó napot mindenkinek. Jean-François Chandeau vagyok, Vanessa D’Aubisson apja.
  És megindult Vanessa felé. A csapat eddig egyöntetűen őt figyelte, csak a szemük sarkából próbálták nézni Vanessát, aki Niala és Nimby között ült és igyekezett beleolvadni a tömegbe. Kissy biztosra vette, hogy senki nem adott semmiféle jelzést, megállapodtak benne, hogy nem teszik. Találgasson a pasas, hogy melyik Vanessa. De Chandeau nem találgatott. Gyors léptekkel megtette azt a távolságot, ami elválasztotta Vanessától, megállt előtte és leguggolt. Most egy magasságban volt az arcuk.
  – Szóval te vagy Vanessa. Szia.
  Döbbent csend. Az egész társaság, Suzy kivételével, azt találgatta, miből jöhetett rá. Nem kellett sokáig töprengeniük.
  – Nagyon hasonlítasz az édesanyádra.
  Vanessa csak ült döbbenten, Nimby és Niala kezét szorongatva, és képtelen volt megszólalni.

A húszévesforma szőke lány magabiztos mosollyal nézett rájuk. Éppolyan magabiztosan, ahogy Vanessa szokott. A vonásai döbbenetesen hasonlítottak. Még a frizurája is. Olyan hosszú volt a haja, mint most a lányáé.
  – Csak ezt az egy képet tudtam szerezni – mondta Jean-François. – Az érettségi tablóról van.
  Nagyon keveset tudott Giselle Morinről. Akkoriban ismerkedtek meg, amikor a lány leérettségizett. Ő tizenkilenc éves volt, Jean-Fran, mert kérte, hogy így szólítsák, harminckettő. A kapcsolatuk alig egy hétig tartott, amíg Jean-Fran felesége rá nem jött. Giselle ezután nyomtalanul eltűnt.
  – Nem nagyon kereshettem, a feleségem rájött volna – mesélte Jean-Fran. – Akkoriban még meg akartam menteni a házasságomat, Véronique pedig megbocsátott, de azzal a feltétellel, hogy minden kapcsolatot megszakítok Giselle-lel. Ha tudtam volna, hogy terhes… de hát nyilván ő maga se tudta még.
  Jean-Fran kortyolt egyet a narancslevéből.
  – Régesrég elfelejtettem az egészet. A házasságom többé-kevésbé rendbe jött, végre gyerekünk is lett…
  Vanessa fölkapta a fejét. A férfi zavartan mosolygott.
  – Hát igen… van egy tízéves húgod.
  A kislány döbbenten meredt a lábánál ülő Suzy egyik fülére.
  – A neve Françoise, énutánam. Ő egyáltalán nem hasonlít rád, inkább az anyjára.
  – Sok nőd volt? – érdeklődött Niala nem túl barátságosan.
  – No de kérlek… micsoda kérdés ez?
  – Célratörő. Vanessának joga van tudni, számíthat-e még néhány testvérkére.
  A férfi zavartan köszörülte a torkát.
  – Nos… nem voltam hűséges férj. Ezt be kell vallanom. De Giselle volt az egyetlen, akiről azóta se hallottam többé, és a többieknek nem lett gyerekük. Úgyhogy a válaszom nem. Nem számíthat több testvérkére.
  – Hogy találtál meg végül? – kérdezte Vanessa. Mint mindig, most is hamar visszanyerte nyugalmát.
  – Másfél évvel ezelőtt találkoztam egy régi barátommal, akit nem láttam sok-sok éve. Sok közös ismerősről beszélgettünk, és szóba került Giselle is. A barátom megkérdezte, mi van a gyerekkel. Nem értettem, milyen gyerekkel. Ő valamivel a mi szakításunk után találkozott vele, és Giselle gyereket várt. Én mindig több gyereket szerettem volna, és elbűvölt a gondolat, hogy talán nem csak egy van, hanem kettő. Elkezdtem keresni Giselle-t… azt már tudjátok, hogy nem él, autóbaleset áldozata lett öt éve. De a gyerekének semmi nyoma nem volt. Nem kevés vesződség árán hozzájutottam olyan adatokhoz, amikből kiderült, hogy soha nem született gyereke… mármint hivatalosan. De hittem a barátom emlékezetében, úgyhogy nekiláttam felkutatni olyan gyerekeket, akik a szóba jöhető időszakban születtek és az anyjuk ismeretlen. Ez még nehezebb volt, de sikerült rátalálnom egy nővérkére a Laënnec kórházban, aki megjegyzett minden elhagyott újszülöttet, és fölismerte Giselle fényképét. Akkor már csak egy bizonyos újszülöttet kellett megtalálnom, csak persze a hatóságok féltékenyen őrzik az adatokat. Hónapokba telt az is, amíg rávettem őket, hogy teremtsék meg a kapcsolatot az örökbefogadó családdal. Hát… így történt.
  Vanessa szótlanul ült vagy egy percig, s nem szólalt meg más sem. Aztán a férfira nézett.
  – De miért nem tartott meg?
  Jean-Fran tanácstalan mozdulatot tett.
  – Hát ezt nem nagyon tudhatom. Neki akkoriban semmilyen egzisztenciája nem volt, albérletben lakott, felszolgált valahol… talán úgy érezte, nem tudna eltartani.
  – A szülei?
  – Róluk nem tudok semmit. De most, hogy téged megtaláltalak, őket is felkutathatjuk.
  Vanessa megvonta a vállát. Nemigen van szüksége újabb nagyszülőkre, gondolta Kissy. Blanche szülei nem élnek már ugyan, de ott van Isabelle néni és Mario, akik olyanok, mint az igazi nagyszülők, apai ágon pedig megvannak azok a klasszikus fajta nagyszülők, akiket csak nagyon ritkán lehet meglátogatni, mert messze laknak, de olyankor agyba-főbe dédelgetik a kisunokát.
  – Mesélj most már magadról is – kérte Blanche, talán hogy ne akadjon el túlságosan a társalgás.
  – Szívesen – felelte Jean-Fran. – Negyvenöt éves vagyok, gimnáziumi tanár. A válásom óta egyedül élek, a lányom az anyjával él, de gyakran találkozunk. Én kémiát és fizikát tanítok… mi a baj? – akadt meg, látva, hogy a kislány hirtelen fölkapja a fejét. – Csak nem? No sebaj. Még javíthatsz.
  Vanessa morcos képet vágott.
  – A szüleimnek megfelelek így is, pedig megbuktam mind a kettőből.
  Jean-Fran nevetett.
  – Nekem is megfelelsz.

Ahhoz képest, hogy eleinte bizalmatlanul fogadta a gyámhatósági leveleket, Vanessa jól összebarátkozott az apjával. Valószínűleg azért, gondolta Kissy, mert Jean-Fran nem akart tőle semmit. Esze ágában se volt láthatásért vagy bármiért perelni, és ezt meg is mondta. Neki elég volt annyi, hogy megtalálta a lányát, akiről nem is tudott, ezenfelül csak annyit kért, hogy ha nem esik nehezére, tartsák a kapcsolatot.
  A kapcsolattartás úgy kezdődött, hogy Jean-Fran a következő hétvégén is eljött Vaucressonba, az azutánin pedig Beaulieu-be, hiszen akkor ünnepelték Vanessa otthonra találásának második évfordulóját. Az egerek megint elözönlötték a villát és a panziót, és kitűnően érezték magukat.
  Jean-Frant a második találkozáskor avatták be, hogy kik ők és mivel foglalkoznak. Érdeklődéssel és sok-sok fejcsóválással hallgatta shindyk és egérkék örök párharcának történetét, és az volt a véleménye, hogy ez rémisztő, és inkább a rendőrségnek kellene ezzel foglalkoznia.
  – Nem az a rémisztő, amit mi csinálunk – mondta Vanessa. – A világ a rémisztő, amiben az ilyen alakok szabadon mászkálhatnak. A rendőrség pedig nem lehet ott mindenütt. Kissynek is magának kellett megvédenie magát Sheilától, és Sylvie ellen se értünk rá megvárni, hogy odaérjenek a zsaruk. Dazé esetében pedig Lucas-ék mindent megtettek, ami megtehető volt, de ha annyiban hagyjuk, akkor a gyerek még mindig ott raboskodik.
  – Lucas?
  – A beaulieu-i rendőrkapitány – felelte Niala. – Odavalósi gyerek.
  – Tudod, Jean-Fran – felelte Vanessa, tudomást se véve a gyors kérdés-feleletről –, a harcművészettanárom, Takada-szenszej azt mondja, hogy a harc rossz. Minden harc rossz, de ha megtámadnak, akkor védekeznünk kell. Márpedig mi fokozottan ki vagyunk téve a támadásoknak. A csapat egy része azért, mert lány, és vonzza az ilyen disznókat, más része azért, mert fiú, és úgyszintén vonzza a disznókat. Most nem mesélem el neked a közismert pedofilok rémtetteit, mert Kissy hideglelést kap tőle, de biztos hallottál róluk…
  Kissy fölkapta a fejét.
  – Én ilyet sose mondtam! Honnan…
  Vanessa gyengéden rámosolygott, olyanformán, ahogy Suzyre szokott.
  – Csacsi egérkém. Azt hiszed, nincs mindig ráírva az orrodra, hogy mit gondolsz? Elárulom: rá van írva. Csak nem mindenki tudja elolvasni.
  Kissy Nialára kapta a tekintetét, aki mosolyogva biccentett. Hát igen, gondolhatta volna. Niala elől legfeljebb Zorro titkolhatná el az érzéseit.
  – Szóval – folytatta Vanessa eltökélten – mi nem kerestük a bajt. A baj talált meg minket. De akkor már visszavágunk! Jennifer úgy került a csapatba, hogy lakott a házukban egy féreg, aki fogdosni próbálta, ő pedig se kitérni nem tudott előle, se a kedvét elvenni az ilyesmitől. Hát jöttünk és elvettük a kedvét mi. Nagy show volt, majd mutatunk felvételeket. S mi lett? Jennifer belépett közénk, elsajátította a Jerry-harcművészetet, és amikor a következő féreg megpróbálta megfojtani, kirúgta az orrát a helyéből. Szerintem a világban az boldogul, aki megvédi magát, és nem hagyja, hogy kihasználják. Aki enged, az alulmarad, és aki alulmarad, annak vége.
  Kis csend után Jean-Fran szólalt meg.
  – Azt hiszem, szomorú gyerekkorod lehetett.
  – Csodálatos gyerekkorom van – vágta rá a kislány. – De amíg Nimbyékkel nem találkoztam, tényleg nem volt valami tündérálom. Viszont rengeteget tanultam belőle. Két alapszabály van, ami a világon mindenkire érvényes. Egy: legyél nagyon-nagyon veszélyes. Kettő: látssz még annál is veszélyesebbnek. Akkor békén hagynak.

A születésnap megint rengeteg virággal kezdődött, aztán ünnepi reggelivel, amin részt vett Isabelle néni és Mario is, hisz ilyenkor már kevesebb munkát ad a panzió, valamint féltucat rokon, akik némelyikét Kissy még mindig nem tudta hova tenni, és persze Jean-Fran, aki némi meglepetést okozott a rokonságban. Parmentier úr egyenesen rákérdezett, hogy csak nem azért jött-e, hogy magához vegye.
  – Szó sincs róla, uram. Csak meg akarom ismerni őt meg az életét. Ha akar, persze bármikor eljöhet hozzám, de ő ide tartozik.
  – Akkor jó – mondta az öreg. – Mert nem adnánk senkinek, ezt jó, ha megjegyzi magának.
  Kissy tekintete Vanessára villant, aki lehajtott fejjel nézte a tányérját, és szemlátomást mérhetetlenül boldog volt, amiért a bácsi így megbecsüli.
  Már az első hétvégén szó volt róla, hogy akarjanak-e DNS-vizsgálatot, elvégre Jean-Fran apasága csak feltételezés. A férfi tette föl a kérdést, kinyilvánítva, hogy a kislányé a döntési jog. Vanessa idegenkedett a gondolattól, amire Jean-Fran elmondta, hogy megy a dolog: egy steril vattadarabot vesznek a szájukba néhány másodpercre, ennyi az egész. A kislány megrázta a fejét.
  – Nem izgat, hogyan csinálják. Az eredmény zavarna.
  Nem folytatta, hallgatagon ült a helyén és a szőnyeg mintáit tanulmányozta. Blanche-nak kellett megmagyaráznia helyette, hogy egy dolog feltételezni Jean-Fran apaságát és más dolog biztosan tudni. Ha esetleg negatív, akkor nem változik semmi, eddig se Jean-Fran volt az apja, eztán se ő lesz, de a pozitív eredmény túlságosan végleges. A férfi azt felelte, rendben van, ő ezt soha nem fogja erőltetni, de Vanessa tudjon róla, hogy ha bármikor úgy kívánja, megcsináltatják a tesztet. Rendben, mondta a kislány.
  Most, a születésnapi reggelin Mathieu bácsi hozta szóba, hogy csináltattak-e tesztet. Vanessa ránézett és azt mondta, nem.
  – És fogtok? – kérdezte Mathieu bácsi.
  A kislány nem válaszolt. Visszafordult a szendvicséhez, amit ezúttal Isabelle néni készített, és tűnődő arccal evett tovább. A bácsinak valami elterelte a figyelmét, megfeledkezett a kérdéséről, Kissy pedig belemélyedt a kék szempárba, és már tudta a választ.
  Valamikor a nyáron Blanche rendezkedett a villa széfjében, akkor mutatta Kissynek a dossziét. Egy svéd vendég hagyta a panzióban évekkel ezelőtt, mármint üresen, és a svéd nemzeti színeket viselte: világoskék és sárga csíkos volt. Georges egy nap rábukkant valahol és kinevezte Vanessa dossziéjának, a kék szeme és a szőke haja alapján. Ami azt illeti, ugyanezen az alapon Nialáé vagy Blanche-é is lehetett volna, de éppen akkor Vanessa iratainak kellett egy dosszié, hát az övé lett. Ráírták a nevét és azóta a széfben fekszik. Ebben vannak Vanessa születési okmányai, az örökbefogadási papírok, pár orvosi irat – és a boríték. Johann kétéves borítékja a rég nem is létező Vanessa Bohringer névvel. Amikor Kissy látta nyáron, a boríték még mindig leragasztva feküdt a dossziéban, és persze hogy most is ott van. És ott lesz még évekig, évtizedekig. Kissy elgondolta, vajon egyszer, öregkorában Vanessa előveszi-e a borítékot és felnyitja-e, de valószínűbb, hogy akkor sem. Hihetetlenül makacs.
  És ebből pontosan lehet tudni, akar-e majd apasági tesztet. Nem. Soha. Ha csináltatna, akkor az eredményt átvenné a postástól egy lezárt borítékban, és a borítékot betenné a széfbe úgy, ahogy megkapta. Soha nem nyitná ki. Azért nem csináltat mégsem, mert Jean-Fran is megkapná az eredményt, és úgy kiderülne mégis, hogy mi lett.
  Szereti a rejtélyeket – azonfelül neki a vérrokonság nem jelent semmit. Soha nem volt vérrokona. Talán azért fogadta olyan határozatlanul Jean-Fran jelentkezését, mert nem tudott mihez kezdeni egy apával. Hiányzik a szótárából ez a fogalom, ahogy az anya is. Azt érti és ismeri, hogy egy felnőtt, aki úgy szereti, mintha az ő gyereke volna, ilyen van egy csomó, és ha Jean-Fran akar a következő lenni a sorban, azt biztosan szívesen fogadja. De a DNS-vizsgálat voltaképpen egy olyan kérdést tisztázna, ami Vanessát egyáltalán nem érdekli.

Pi hívta először születésnapnak, és végül is igaza van, hisz két évvel ezelőtt az újszülött Vanessát köszöntötték. A név hamar elterjedt, nyilván mert „az örökbefogadás évfordulója” túlságosan hosszú és hivatalos. Ráadásul Vanessát voltaképpen nem örökbe fogadták, hanem hazavitték, oda, ahova mindig is tartozott. Az örökbefogadás csak ennek adminisztratív megerősítése, és senkinek se jut eszébe azt a napot ünnepelni, amikor az utolsó pecsét is rákerült az utolsó iratra és a kislány elnyerte új családnevét. Ez mellékes. Voltaképpen D’Aubisson volt, annak számított attól a pillanattól fogva, amikor Mathieu bácsi mikrobusza begördült a kertkapun és ő először meglátta a villát.
  Reggeli után a rokonok átadták jókívánságaikat és szétszéledtek – az ebédnél is lesznek rokonok, de nem mind ugyanaz, voltak, akik reggelire tudtak jönni és voltak, akik ebédre. Ezen a napon Vanessa választotta meg a programot, és neki az volt a vágya, hogy otthon ülhessen, mindenfelől egérfülek vegyék körül, és az egyikkel folyton csókolózhasson.
  Kissy átszaladt a panzióba, melegnek érezte a blúzát, ki akarta cserélni. Ahogy a folyosón haladt, éktelen kiabálás ütötte meg a fülét a hall felől. Sarkon fordult és odarohant.
  Mr. Williams volt, az angol vendég, kispénzű öregúr, aki azért jött utószezonban, mert most tudta megfizetni. Az utcai bejáratnál állt és angolul óbégatott. Jeanne éppen akkor jött vissza az utcáról, amikor Kissy belépett.
  – Mi történt? – állt meg mellettük.
  – Elloptak az úr táskája – mondta Hansen úr, a norvég vendég. – Fiú bejött, look around, vitte. Enyém fiú kergeti, de van neki nagy lauf.
  Hát az meg mi lehet, gondolta Kissy. Nem könnyű mesterség megérteni a vendégek mindenféle nyelvvel kevert francia vagy angol beszédét, csodálta, hogy ez Girottiéknak milyen könnyen megy. Jeanne közben telefonált, alighanem a rendőrségre. De nem, a villába, kérte, hogy azonnal küldjék Mariót a hallba. Letette, újra tárcsázott.
  – Szia, Jeanne vagyok. Figyelj, Philippe! Lopás történt a panzióban. Öreg barna bőrtáska. Egy fiú, tizenhat év körüli, fehér bőrű, fekete hajú, rövid farmernadrág, kinyúlt kék póló. Nem tudom, talán szandál. Nem láttam. Nem, azt sem. Jó. Rendben. Kösz! – Letette és a károsulthoz fordult. – Nyugodjon meg, uram. A főnök úr rögtön itt lesz.
  Williams úr már nem óbégatott. Leroskadt egy fotelba és a fejét csóválta, egészen addig, amíg gyors léptekkel be nem futott Mario, Vanessával az oldalán, és meg nem tudakolták, hogy mi történt. Akkor megint jajgatni kezdett, és Jeanne-nal egyidejűleg magyarázta a lopást.
  Mario mindenekelőtt hozzálátott, hogy megnyugtassa az öregurat. Leült mellé és beszélni kezdett hozzá, francia szavak nélkül, tiszta angolul, de Kissy tökéletesen értette, sokkal jobban, mint Williams urat.
  – Kérem, uram, mindenekelőtt nyugodjon meg. Csak árt magának, ha felzaklatja magát. Gondolom, értékes dolgok voltak a táskában.
  – Az összes iratom – motyogta az öreg. – A pénzem… még a szobámat se tudom kifizetni!
  – Jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekes – felelte Mario. – Ugye jól tudom, hogy csütörtökig szándékozott maradni?
  – Igen…
  – Rendben van. Ha addig nem kerül elő a táskája, akkor egyszerűen számlát adunk önnek, és majd otthonról elküldi a pénzt. Ez nem probléma. Természetesen megvesszük a jegyét hazáig.
  Mr. Williams fölkapta a fejét és döbbenten nézett Marióra.
  – No de Girotti úr…
  – Igen?
  – De hát önök csak egy kis panzió… hogy engedhetnének meg maguknak ilyesmit?
  Mario elmosolyodott és Vanessára nézett. A kislány közelebb lépett.
  – Mr. Williams, a Terence Hilton panzió létez harmincöt év – kezdte gyalázatos angolsággal, de olyan magabiztosan, mintha ő irányítaná a panziót harmincöt éve. – Eközben történt lopás csak kétszer. Most a harmadikszor. Ez még nem fogja minket földnek verni. Vendégek megbízják nekünk, mi bízi vendégeket.
  – Azt mondja – nevetett Mario –, hogy a vendégeink megbíznak bennünk, tehát mi is a vendégeinkben. – És rákacsintott Vanessára.
  – Értettem, Girotti úr, köszönöm. Vanessa elfelejti, hogy hallottam én már őt angolul beszélni, és akkor sokkal jobban ment. Föl akart vidítani, és ez sikerült is.
  A kislány vigyorgott.
  – Ennek örülök. Más vendéget persze most megfenyegetnék a… – félig előhúzta a Nimbuszát –, nem tudom az angol nevét, de Mr. Williamsnél erre semmi szükség.
  – Miért?
  – Mert ön egy megbízható úriember.
  – Nem, illetve köszönöm, de úgy értettem, más vendéget miért fenyegetnél meg?
  – Nemfizetés esetére.
  A beszélgetés itt félbeszakadt egy motoros rendőr belépésével, így nem derült ki, hogyan segít a csúzli az otthon levő és nem fizető vendég ellen. A rendőr féltucat gyors kérdést tett föl a táska és a fiú küllemére vonatkozóan, aztán köszönés nélkül megfordult és kiviharzott.
  – Mi a szösz – mondta Vanessa franciául.
  A rendőr csak megfordult odakint és már jött is vissza, kezében a táskával. Williams úr fölragyogott.
  – Ez volt az? – mutatta föl a rendőr. Mindenki lelkesen helyeselt, Kissy is, látta már a táskát, föl is ismerte.
  – Szíveskedjék felnyitni. Girotti úr és a másik úr lesznek szívesek tanúskodni.
  Mr. Williams kinyitotta az asztalra helyezett táskát és egyenként kirakta holmijait, amiket a rendőr feljegyzett. Villanyborotva, szemüveg, gyógyszerek, két könyv, hasonló apróságok. Az irattárcája megvolt, benne száz euróval, de volt egy külön pénztárcája, az hiányzott.
  – Mennyi volt benne, uram?
  – Talán… ötszáz euró… meg vagy ötven font… inkább kevesebb. Lehet, hogy csak négyszáz.
  – Értem. Nos, a fiút elfogtuk, a tárca nem volt nála. Valószínűleg futtában kivette és átdobta egy kerítésen, mert arra nem volt ideje, hogy bárkivel találkozzon. Egy fiú fogta el, aki itt lakik.
  – Az fiam nekem – szólalt meg Hansen úr. – Nem reméltem, hogy catch.
  – Utolérte. Most veszik fel a vallomását. Kérem, olvassák el és írják alá a jegyzőkönyvet, ha nincsenek nehézségeik a megértésével.
  – Én értek mindent – dicsekedett Hansen úr. – Csak beszélje nem tud. Nehézen rakjak össze.
  A rendőr átadta a jegyzőkönyv egyik példányát, a másikat eltette, tisztelgett és elszáguldott.
  – No látja, uram – tápászkodott föl Mario –, a nehezén túl is vagyunk. Fő, hogy az iratai megvannak. A tárcát meg majd megtalálják.

Az ünnepi ebéd igazi provánszi menü volt: halleves pirított zsömlekockákkal, majd báránycomb burgonyapürével, amire szalonnapörcöt szórtak. A desszert még provánszibb volt, beaulieu-i specialitás: Alex Bourridon különleges fagylaltja, citrom-barack-eper, reszelt csokival és vaníliaöntettel. Végül sajt, aprósütemény, gyümölcs, mint általában. Szokásos összejöveteleiken is óriási mennyiségű aprósütit, gyümölcsöt és sajtot pusztítanak, de azok persze boltból vannak. Most a süteményt Isabelle néni és Jeanne sütötte, a szőlő és a barack a D’Aubissonok termése, a többi rokonoknál termett és ingyen adták. Még a sajtot is, hiszen errefelé sokan készítenek házi sajtot, csak nem a városi házukban, hanem fönt a hegyekben, kis eldugott tanyákon, ahol bort is csinálnak. A bor nem szerepelt a születésnapi ebéden, nem is érdekelte volna Kissyt, de a sajtok remekek voltak. Az üdítőitalok egy része bolti volt, de Bourridonék küldtek saját narancslevet, nagyon különlegeset. Kissy teljesen el volt tőle ragadtatva, még soha nem ivott ilyen finom narancslevet.
  – Ez attól van, hogy valódi – mondta Jean-Fran, amikor Kissy véleményt mondott a narancsléről. – Valódi narancsokat neveltek valódi narancsfákon, aztán kipréselték a levüket… hogy mit tettek még bele, azt nem tudom, de hogy azok is természetes anyagok, az biztos.
  – Nem is fogja megtudni – felelte Isabelle néni. – Azt megmondják, hogy mennyi cukor van benne, a cukorbetegek kedvéért, bár én már nem emlékszem. Azt is tudom, hogy mi hogy csináltuk lánykoromban, de Bourridonék receptje egészen más. Őrzik is hűségesen. Sok ilyen családi recept van minálunk, amik anyáról lányára szállnak.
  – Az önök családjában mi? – érdeklődött Jean-Fran.
  – Egypár sütemény, halételek, de leves is akad közte. Vanessa még nem tudja mindegyiket – pillantott a néni derűsen az ünnepeltre, aki Nimby és Blanche között ült és szemlátomást ragyogott a boldogságtól. Így is van, még nem mindet tudja, hisz idő kell a megtanításukhoz, de ezek ismerete kijár neki mint a család tagjának, a Claudelek legkisebb leszármazottjának.
  Kissy már hallott róla, hogy a család egy bizonyos Jean Claudeltől származtatja magát, aki a forradalom idején keveredett ide Normandiából, itteni lányt vett el, azóta hívják őket Claudelnek. De a családi hagyományok sokkal régebbre nyúlnak vissza, és főleg a nők őrzik őket. Az is egyfajta hagyomány, hogy messziről jött férfit választanak; így tett Jean Claudel felesége, így tett Isabelle néni és Blanche – és lám csak, a család két kisegere is. Niala választottja még aránylag közelről jött, hisz Toulon Provence is, tengerpart is. De Vanessa egészen Île-de-France-ig ment a sajátjáért.
  Estig beszélgettek és falatoztak, nem is gondoltak vacsorára. Isabelle néniék is későig maradtak, Jeanne és Luigi ellátta a panziót nélkülük is. Vanni is segít, nem lehetett lebeszélni róla, azt mondta, sokkal tartozik nekik.
  Tíz órakor aztán mind fölkerekedtek és átsétáltak. Ott tudták meg, hogy Williams úr pénze még mindig nincs meg, a rendőrségtől senki nem üzent semmit. Persze ilyenkor ott már egy lélek sincs, csak ügyelet, úgyhogy Niala fölhívta Lejeune-t az otthoni számán.
  – Szia, Nicole vagyok, ugye nem aludtál még?… Ó, mit tudhatom én azt, hogy ti rendőr századosok mikor bújtok ágyba a kedvenc plüssmacitokkal?… Micsoda?! – Niala fölnézett rájuk. – Azt mondja, szívesen váltana plüssegérre. Ez most tisztességtelen ajánlat?
  – Förtelmesen – felelte Pi. – Kérdezd meg, mikor van szabadnapja, hogy ne számítson rendőrnek, amikor megverem.
  De a százados is hallotta, és azt üzente, újra megnézte a maciját és rajong érte. Ezek után Niala gratulált a megmeneküléséhez és megkérdezte, mit tud Williams úr tárcájáról.
  – Hogyhogy nem? Alaposan kikérdeztétek? Ej, nem érted, Philippe. A ti-ti-tá módszert kell alkalmazni. Kérdés, kérdés, pofon. Hány pofont kapott?
  Niala döbbenten nézett a telefonra.
  – Te jó isten – mondta. – Hát hogy lettél te százados? Elképesztő vagy. Még hogy szabályzat… No figyelj ide. Segítek rajtatok. Reggel bemegyek és megverem, oké? Ne aggódj, legalább féltucat fogát meghagyom. Mindent bevall majd, és aláír egy papírt, hogy nem ti voltatok. Igen?…
  Niala most apjára nézett.
  – Azt mondja, kezd neki tetszeni a gondolat. Mármint a plüssegérrel alvás.
  – Jól van – mondta Martin drámai hangon –, ha ez kell, hogy vallomásra bírhassuk… vállalom!

Hát igen, gondolta Kissy, míg a haját fésülte a fürdőszobában. Niala már felnőttnek számít. Lejeune százados rendes ember, egy gyerekkel sose viccelődne ágyba bújásról, és a miniegereket még alighanem gyereknek tekinti – Niala a kivétel. Nyilván mert az egész város tudja, hogy lefekszik Pivel, de Niala amúgy is mindig felnőtt volt, bármilyen lökött.
  Vanessa viszont lehet, hogy régesrég odaadta már magát Nimbynek, amikor még mindig gyereknek fogják tekinteni. Mert ő meg olyan. Az se lenne nagy csoda, ha felnőttkorában is gyereknek néznék.
  Nyílt az ajtó, Chantal lépett be és gombolkozni kezdett.
  – Te, ez a százados nős? – kérdezte közben.
  – Fogalmam sincs – mondta Kissy. – Kérdezd meg Nialáékat.
  – Jó, csak most jutott eszembe.
  – Miért?
  – Hm – mondta Chantal. – Végül is jóképű pasas, és ha éppen egeret akar az ágyába…
  Kissy döbbenten nézett rá. Chantal elnevette magát.
  – Jól van, azért meg ne egyél, egérke. Csak eljátszadoztam a gondolattal. Neked ott van Martin, nekem a gondolat.
  Kissy megcsóválta a fejét.
  – Az apád lehetne!
  – De nem az. Andreas is idősebb nálam.
  – De nem évtizedekkel. És tudtommal kitűnően megvagytok együtt.
  – Remekül, de ő most nincsen itt. Viszont a jövő héten nála alszom.
  – Mégis?
  – Így több időnk lesz. Ki akarunk próbálni egypár új dolgot.
  Kissy érezte, hogy pirosodni kezdenek a fülei. Amikor Niala mesélt a dolgokról, amiket kipróbáltak, akkor is olyanok voltak, mint a féklámpák, mert Niala mindent, amiről mesélt, természetesnek tekintett, ennélfogva nem zavartatta magát semmilyen részletektől. Kissy azóta se mert visszagondolni ezekre a történetekre, mert félt, hogy az egész világ leolvashatja a füléről.
  – Elképesztőek vagytok – mondta gyorsan, hátha ezzel elejét veheti az „új dolgok” részletes ismertetésének. – Én soha nem tudnám szerelem nélkül csinálni.
  – Igen, úgy biztos még jobb lehet – felelte Chantal, és belépett a zuhanyfülkébe. – De ha egyszer a szerelem nem jött, csak Andreas… mit csináljak? És igazán nem lehet okom panaszra. Rendes, figyelmes srác.
  – No látod. Te meg plüssegér akarsz lenni Lejeune ágyában.
  Chantal nevetett és megnyitotta a csapot. Kissy befejezte a fésülködést és hazaballagott a saját plüssegeréhez.

Reggel kicsit későn ébredtek, pedig semmi újat nem próbáltak ki. A villában egy lelket se találtak, visszamentek hát a panzióba. A konyha előtt futottak össze Jeanne-nal, aki közölte, hogy az egerek gyorsan bekaptak pár falatot és elmentek a Hansen fiúval pénztárcára vadászni.
  – Vanessa szerint a rendőr tévedett – mesélte. – A srác nem dobhatta át egy kerítésen, mert akkor a háziak találják meg. Valahol elrejtette. Úgyhogy most végigmennek az útvonalán.
  – Mikor indultak? – kérdezte Kissy.
  – Vagy félórája. Hagytak nektek szendvicseket, a kisasztalon vannak letakarva.
  – Azokat muszáj megennünk – mondta Martin nagyon gyorsan. – Vanessa vigasztalhatatlan lenne, ha nem nyúlnánk a műveihez.
  – Azt pedig nem hagyhatjuk – nevetett Kissy. Nimby szokott ilyen ékesszóló lenni, amikor evésről van szó. De már Martin is eltanulta.
  Így tehát megreggeliztek, aztán elindultak a part felé. Az utca elején jártak, amikor meglátták az egereket; már visszafelé tartottak. Nimby valamit lengetett a kezében.
  – Megtalálták – állapította meg Martin természetes hangsúllyal. Hát persze hogy megtalálták.
  Mint kiderült, Nialának is igaza volt meg a rendőrnek is. A tolvaj nem akarta, hogy idegenek találják meg, de bizony hogy átdobta egy kerítésen. A Larue-ház kerítésén, mert annak a gazdái nem itt laknak, és a kert karbantartásakor nem végeznek alapos munkát. A tolvaj helybeli és tudta ezt.
  – Igazi csapatmunka volt – vigyorgott Vanessa. – Jean-Frannak jutott eszébe, hogy egy kevésbé gondozott házba is bedobhatta, Nialának, hogy melyik lehet az, és Nimby találta meg egy bokorban. Kineveztük elásott kincsnek és megyünk kalózgroggal ünnepelni, mint a Fecskék és Fruskákban.
  – Te olvastad a Fecskék és Fruskákat? – kérdezte Martin kétkedően, hisz a kislány kezében nemigen láttak könyvet a tankönyveken kívül. Azokat se gyakran.
  – Niala mesélt róla. Jean-Frant kértük föl a grog elkészítésére. Elvégre vegyész.
  – Tanár – mondta Kissy.
  – Kémiatanár. Pontosan tudja, hogy ha a piros löttyöt beleönti a kék löttybe, akkor milyen gyorsan kell menekülni.
  Míg fölmentek a panzióhoz, Kissy eltűnődött, milyen lehet egy kémiatanárnak, hogy frissiben megtalált lánya kémiai antitalentum, aki minden vegyszert csak valamilyen színű löttynek lát. Úgy tűnt, a férfit nem zavarja a dolog, jót derült rajta.
  Tényleg ő készítette el a grogot, miután a tárcát visszaadták Mr. Williamsnek.
  – Nagyon egyszerű recept – mondta. – Először szukrózgranulátumot helyezünk a lombikba – s ezzel porcukrot szórt Isabelle néni nagy keverőedényébe. – Ez tizenkét szénatomból, huszonkét hidrogénatomból és tizenegy oxigénatomból áll.
  – Melyik az oxigénatom? – tudakolta Vanessa, belekukucskálva az edénybe.
  – Az a fehér az alján. Ehhez adjuk az ötszázalékos citromsavoldatot, hat szén, nyolc hidrogén és hét oxigén. – Jean-Fran beszéd közben kinyitotta a citromlés flakont, és találomra beleöntött valamennyit az edénybe.
  – Most robban? – kérdezte Vanessa nagyon komolyan.
  – Dehogyis. Most csak lassú oldódás kezdődik, de mindjárt meggyorsítjuk. Hozzáadunk egy univerzális oldószert. – Ezzel a csaphoz vitte az edényt. – Két hidrogén és egy oxigén. Most már csak össze kell keverni.
  – Homogenizálni kell – segített Nimby.
  – Igen, köszönöm. – Jean-Fran ünnepélyes képpel kavargatni kezdte a vegyszert.
  A D’Aubisson lányok egymásra néztek, de most csak egy pillanatra.
  – És mit gondolsz – lépett közelebb Niala –, mit alkottál most?
  – Hát limonádét, azazhogy kalózgrogot.
  Niala megcsóválta a fejét.
  – Aligha. Ez most olyan savanyú, hogy ha megisszuk, még a hegyeink is fölgyűrődnek tőle. Háromszor ennyi cukor kell bele. Egyébként kémiailag biztosan nagyon szakszerű volt, de – Niala elnevette magát – látszik, hogy nem szoktad megkóstolni a keverékeidet…

Igen, gondolta Kissy, Vanessa a szerencse gyermeke, legalábbis kétezerhét tavaszától fogva. Apát is olyat talált, aki jól beleillik az egércsapatba, együtt lököttködik velük és elfogadja az összes bolondériájukat. Jean-Fran szót értett a D’Aubisson szülőkkel, jóba lett Isabelle nénivel és Marióval, és ő is jól érezte magát köztük.
  – Kellemes hétvége volt – mondta, amikor elindultak a buszhoz; most már azzal közlekednek, Mathieu bácsi mikrobuszát kinőtték, ráadásul most betegeskedik, szervizben van. – Nagyon szép helyen laksz, jól éreztem itt magamat.
  Vanessa mosolygott. Most nem ragyogott úgy föl, mint máskor, ha Beaulieu-t dicsérték, most csak egy otthonos mosoly volt az arcán.
  – A legszebb hely a világon. Soha nem tudnék máshol élni.
  – De egy-két napra azért eljönnél?
  A kislány fölpillantott, kutatóan nézve a férfi arcát.
  – Hová?
  – A nagyszüleidhez.
  Vanessa úgy torpant meg, hogy a mögötte jövő Pi majdnem nekiment.
  – Hát azok is vannak?…
  – Persze hogy vannak – mosolygott Jean-Fran. – Már hallottak rólad és kíváncsian várják, hogy milyen vagy. A jövő hét végét náluk töltöm. Ha nem jön közbe semmi, ott lesz a húgod is.
  – Hol?
  – Les Planes-ban.
  – Hát az meg hol van?
  Kissy mosolygott. Ő se tudta, hol van az a hely, de biztos volt benne, hogy a kislány otthonra talál ott is. Otthonra és még egy családra. A nevelőszülei lehettek félresikerült példányok, mert mindenki mással csodálatosan elvan. Vagy talán valami varázslat történhetett, amikor velük találkozott. Láthatatlan üzemmódban valami tündér is be lehetett csatlakozva a Kölyökklubba.
  – …majd meglátod – mondta éppen Jean-Fran, amikor Kissy fölkapta a fejét. Már megint elmulasztotta a beszélgetés egy részét. – Persze nem olyan szép, mint itt, az kétségtelen. Arrafelé csak egyszerű házak vannak, nem ilyen csodapaloták, de az emberek ott is kedvesek.
  – Az emberek mindenütt kedvesek – jegyezte meg Vanessa olyan arccal, mint aki magától értetődő tényt állapít meg. Jean-Fran mosolyogva lenézett rá, és Kissynek az volt az érzése, ami Tomnál is sokszor, hogy alighanem szívesen megsimogatná.
  – Sose gondoltam volna – mondta Jean-Fran. – Hallottam már erről a környékről, de mindig csak azt, hogy a milliomosok paradicsoma. Azok pedig nem barátságos népek.
  – Itt se mindenki milliomos – mondta Niala –, bár szegények csakugyan nem vagyunk. De a milliomosok között is akad, akivel normálisan el lehet beszélgetni, és nem játssza meg magát.
  Jean-Fran bólintott.
  – Tényleg, nem itt van valahol az ház?… valamikor láttam a hírekben, úgy emlegették, mint a világ legdrágább villáját. Mintha Nizza környékét mondták volna.
  – A Leopolda? – vigyorgott Vanessa. – Az tényleg Nizza könyékén van, egész pontosan Villefranche-ban, még pontosabban arra – valahová a hátuk mögé mutatott. – Ha oda akarsz menni, jó pár kilométert kanyaroghatsz a szerpentinen, de a térképen talán pár száz méter a házunktól. Persze nem látszik a hegy miatt. Valami orosz vette meg félmilliárdért, de errefelé még nem láttuk.
  – Félmilliárd micsoda? – lepődött meg a férfi.
  – Euró, természetesen.
  – Jézusmária. Annyi pénz nincs is a világon!
  – Hát nem is fizette ki – nevetett Niala. – Most pereskednek. Bizonyos érték fölött a házakkal csak vesződség van.

Úgy esett, hogy a gépen Jean-Fran ült Kissy jobbján – a balján persze Martin –, és fölhasználhatta az alkalmat egy-két kérdésre.
  – Mi a véleményed a lányodról?
  Jean-Fran elmosolyodott a már ismerős mosolyával.
  – Tündéri kis kölyök. Sajnálom, hogy nem ismerhettem kicsinek. Tele van szeretettel és jóakarattal. Persze hogy mindenki kedves vele, érzik a jószándékot.
  – Ha láttad volna Roger képét… – jegyezte meg Martin.
  – Valamelyik pedofilotok?
  – Igen, a nyúlkálós. Amikor Mézescsupor leleplezte – ez volt a fedőneve –, úgy nézett rá, mintha Hasfelmetsző Jacket látná.
  – Hát igen – mondta Jean-Fran –, amit mondtam, őrájuk nem vonatkozik. Én csak annyit tudok erről, amennyit meséltetek, de ahogy elnéztem közben Vanessát, meglehetősen örülök, hogy nem vagyok pedofil.
  Kissy vigyorgott.
  – A nagyobb biztosítótársaságok már csak úgy vállalják pedofilok biztosítását, ha kötelezik magukat, hogy nem mennek Vanessa-veszélyes területre.
  Jean-Fran elképedve meredt rá, s ők kórusban mondták a refrént:
  – Nem, de jól hangzik!
  Nevettek.
  – Mi is veszélyesek vagyunk persze – mondta Kissy megnyugtatóan –, de hát ővele nem vehetjük föl a versenyt. Szerencséd, hogy te vagy az apja.
  – Ó, szó sincs róla – felelte Jean-Fran.
  Kissy értetlenül pislogott.
  – Egyáltalán nem tekint az apjának – magyarázta a férfi. – Meg is lepett volna. Természetesen soha nem is fog az apjának tekinteni.
  – Miért nem?
  – Mert már van egy apja, és a vérségi kapcsolat neki nem mond semmit. Én a sok-sok barátjának egyike vagyok. Ennél többre nem is számítok.
  – Nincs is ennél több – nézett Kissy maga elé. – Tűzbe menne bármelyikünkért. Ha egyszer úgy néz rád is, mint akiért hajlandó tűzbe menni, akkor elnyerted a nála elérhető legmagasabb rangot.

A következő hétvégén eggyel kevesebben voltak, s ez nagyon rányomta bélyegét együttlétükre. Nimbynek borzasztóan hiányzott Vanessa, bár hősiesen viselte, ugyanúgy lököttködött, csak közben le volt konyulva. Kissy nagyon is megértette. A kislány kezdettől fogva a csapat motorja, senkinek a távolléte nem töri le őket annyira, mint az övé. Pedig telefonált, többször is, de hát az nem ugyanaz.
  Sokat gondolkodott a meghíváson. Angoulême nagyon messze van, de ez nem számított különösebben. Csak felemás érzései voltak, amiket szokás szerint Niala fejtett meg.
  – Olyan érzésed van, mintha elköteleznéd magad valami mellett azzal, hogy odamész – közölte szerda este a felületen. – Tulajdonképpen így is van. Jean-Fran azzal, hogy bemutat a szüleinek és a lányának, elvállal téged előttük mint másik lányát. Te pedig elvállalod őt mint apádat. Ugyanakkor viszont azok mégiscsak idegen emberek, magát Jean-Frant is csak pár hete ismered, és most el kell vállalnod apádnak. Tényleg elég bizarr. No meg szerintem két éve nem jártál idegen helyen egyedül.
  – Dehogynem – felelte Vanessa. – Az egész várost becsatangoltam, legalább százszor.
  – De sehol sem aludtál ott.
  – Arra célzol, hogy félek nélkületek? – A kislány összeráncolta a homlokát.
  – Eszemben sincs. Nem őrültem meg, még fiatal vagyok. Egyszerűen csak nagyon kötődsz hozzánk és elszoktál attól, hogy hosszabb időt tölts nélkülünk. Ami nem baj. Előtte túlságosan is egyedül voltál és túlságosan önállónak kellett lenned. Ideje volt már, hogy gyerek lehess, akire vigyáznak a szülei.
  – És akkor most mit tegyek? – kérdezte Vanessa értetlenül.
  – Természetesen menj el. Nincs szükséged szülői felügyeletre, de Jean-Fran is ott lesz. Megismered a nagyszüleidet és a húgodat, aztán eldöntöd, hogy mihez kezdesz velük.
  Vanessa tehát elment, miután Jean-Fran mosolyogva biztosította, hogy a környék macskáitól nem kell tartania.
  – Eszemben sincs – nyelvelt vissza. – Nem vagyok valami ágrólszakadt mezei pocok. A Jerry Alapítvány kisegere vagyok, és meg tudom védeni magamat. Jöhet tigris is.
  De tigris nem akadt a nagyszülőknél, ezt hamar megtudták. Péntek este, nem sokkal azután, hogy megérkezett Angoulême-be, SMS-t küldött. Megérkeztem minden ok nincs veszély sajt van ahsmr ii. Az egerek töprengve nézték. Az ii világos, Vanessa aláírása, még mindig a Mohi korabelit használja, nem tért át az IV-re. De mi lehet az ahsmr?
  – Meg kell fejtenünk – mondta Chantal. – Lehet, hogy valami vészjelzés, esetleg kényszerítették, hogy ezt írja.
  – Hogy lehetne Vanessát kényszeríteni? – nézett rá Kissy.
  – Te is leírnál bármit, ha kihegyezett fogú macskát nyomnának a torkodhoz.
  Kissy nevetett.
  – És azt hagyták, hogy ezt a titkos kódot is leírja?
  – Megvan – mondta Nimby, aki mostanáig az üzenetet bámulta a telefonon. – Nincs macska a torkánál, az üzenet éppen azt jelenti, hogy tényleg tőle jött és tényleg minden rendben.
  A többiek kíváncsian néztek rá.
  – Szamarak! A jelszót írta le! A házibulit Sophie Marceau rendezte!

Vanessa egy jó órával később jelentkezett. Ők a nappaliban voltak; az asztalra kitették a notebookot és arra kapcsolták a hívást.
  – Jöttem volna már előbb is, de elég nagy a felhajtás – mondta a notebook a kislány vidám hangján. – Jean-Fran ért az elhallgatáshoz. Azt mondta, hogy a szülei lesznek itt meg a lánya. Hát van még két lánytestvére, az egyiknek egy fia, a másiknak két lánya, meg van egy öccse is, de az gyermektelen. Plusz persze két férj és egy feleség, mármint a testvéreké. És egy nagymama. Jean-Fran nagymamája, az nekem kicsodám?
  – A dédmamád – felelte egy egész kórus.
  – Hát az. Nyolcvanöt éves, járni nem tud már, de úgy vág az esze, mint az enyém. Úgy látszik, ők időnként össze szoktak gyűlni, és most is ezt tették. Itt van ám Jean-Fran felesége is, és úgy beszélgetnek egymással, mint két jóbarát. Most kijöttem a fürdőszobába, de már megyek is vissza. Ja, és kaptam sajttortát. Szerintem nem nagyon értik, hogy mit akarok én ezzel az egérséggel, de amolyan tiszteletre méltó, csendes őrültnek tartanak. Nemigen tudják megkülönböztetni a netet a körömreszelőtől, de udvariasan megkérdezik, amit nem értenek. Viszont a nagynénik nem veszik jó néven, ha shindykről beszélek a gyerekek jelenlétében. Az unokahúgaim tizenkettő és kilenc, az unokaöcsém hétéves. De valahogy én számítok a legkisebbnek, mert engem csak most találtak meg. A kisebbek nem nagyon értik, hogy lehet, hogy Jean-Fran mostanáig nem tudott rólam, és mégis az apám. A szüleik nem mondják meg nekik, de gondolom, előbb-utóbb magunk maradunk és elmagyarázhatom. – Egy pillanatra elhallgatott. – Persze, máris megyek! – szólalt meg hangosan, aztán halkan: – Úgy látszik, hiányzom nekik. Majd jelentkezem. Ja, egyébként macska több is van, de fütyülnek rám. Kutyák is vannak, azok kedvesek. Az emberek is kedvesek, és senki nem akar elrabolni. Cin-cin!
  És letette. Az egerek egymásra néztek.
  – Kicsit olyan volt, mint egy beszélgetés a Jupiterrel – dünnyögte Nimby. – Először öt percig szónokol az egyik… csak itt elmarad a másik szónoklata.
  – Miért, mi van a Jupiteren? – kérdezte Jennifer.
  – Semmi, de némely történetekben emberek utaznak oda, és ha a szerző nem aludt fizikaórán, akkor az üzenetváltások csak kínkeserves lassúsággal követhetik egymást.
  – Hát mindenesetre jól van – mondta Niala, nemigen figyelve a csillagászati vonatkozásokra. – És nem akarja bántani senki.
  – Ők is élni akarnak – felelte Nimby. – Veszedelmes dolog, ha az ember hozzápiszkál egy bekapcsolt magasfeszültségű transzformátorhoz, kőzetaprítóhoz vagy Vanessához.
  Azért valahogy aggódtak egy kicsit egész hétvégén, pedig Vanessa többször is jelentkezett, elmondott néhány részletet a rokonságról, és megnyugtatta őket, hogy jól van. Az egerek csak aggódtak tovább. Pedig hát csacsiság, azoknak eszük ágában sincs besorolni Vanessát a családba, és még ha ilyen tervük lenne is, akkor se tudnák megvalósítani. Ha a kislány olyan jelzést küld, hogy rosszul bánnak vele, vagy ha nem száll föl a vasárnap esti gépre, a házat elözönlik a feldühödött kisegerek. Tudják a címet, gépek most is repülnek…
  Vanessa természetesen fölszállt a gépre, és menetrend szerint megérkezett Nizzába, majd busszal Beaulieu-be. Jean-Fran nem volt vele, ő Párizsba repült haza, hiszen reggel dolgozni megy. Este a kislány még beszámolót is tarthatott, és az egerek megnyugodhattak, hogy tényleg nem bántotta senki.
  – Nem is értem, hogy jutott eszetekbe – csodálkozott. – Teljesen normális emberek. Ha feltételeztem volna, hogy nem azok, oda se megyek. Mindenki szeretett, ámbár tény, hogy nem nagyon tudtak mihez kezdeni velem. A nagypapa eléggé morgott Jean-Franra ezért a helyzetért, de engem nagyon aranyosnak talált.
  – Jean-Fran nem tehet arról, hogy Giselle-nek nyoma veszett – mondta Nimby.
  – Egérke, ha Jean-Fran hűséges férj lett volna, akkor én most nem cincogok itt veletek.
  – Ó, de jó, hogy hűtlen volt! – felelte Nimby, és szerelmesen bámult a kamerába. Vanessa csillogó szemekkel nézett vissza rá.
  Kissy sóhajtott. Borzasztó. Ennyire szeretik egymást, és a kislány még mindig olyan szégyenlős, mintha kétszáz éve élnének.
  Ezen az estén már nem tudott neki szemrehányást tenni, Nimbyvel teljesen elmerültek egymás csodálatában, egy idő után külön is vonultak. Akárcsak Nialáék, gondolta Kissy, de ők együtt töltötték a hétvégét, és nem tétlenkedtek, szombaton tizenegykor ásítoztak ki a szobájukból. Hajnalig nem aludtak, mondta Niala. Akárcsak másnap délelőtt Chantal, mert Andreas is beállított szombat délután, és onnantól Chantal leginkább vele volt elfoglalva. Kissy el is tűnődött rajta: biztos, hogy nem szerelmes ez a lány? Persze, elviccelődik Lejeune századosról, de amúgy két fő szakasz váltakozik az életében, amikor tervezgeti, hogy legközelebb mit fognak csinálni Andreasszal, és amikor csinálják.
  – Lehet benne valami – mondta Niala, amikor hétfőn elmondta neki, mire gondol. – Párszor már volt szerelmes, nem működött… hát most elhatározta, hogy azért se lesz szerelmes. Csak szex, ugye. Még magának se vallja be, mit érez. Alkalomadtán meg kell kérdeznünk Jennifert, mi a véleménye a bátyja érzelmeiről. Elvégre ő ismeri a legjobban.
  De Jennifernek se volt több információja.
  – Nem tudom. Andreas jó párszor volt már szerelmes, de semmi különös nem látszott a viselkedésén. Ugyanolyan volt, mint bármikor. Nem az az érzelgős típus.
  Hát nem, gondolta Kissy. Sokszor megfigyelte már, hogy egymás mellett ülnek vagy állnak, és nem is érnek egymáshoz. Nimbynek bezzeg folyton ott van a keze Vanessa derekán vagy a vállán, folyton összebújnak, és rengeteget csókolóznak is.
  Ezért olyan képtelen ez a helyzet, hogy még mindig nem történt köztük semmi.

A hét folyamán apróra kikérdezték Vanessát a vidéki rokonokról. Persze hogy a tenyeréből ettek. Eleinte kicsit feszélyezett volt a hangulat, végül is nem mindennap akad össze az ember egy közeli rokonnal, akiről tizenhárom évig nem tudott, de csakhamar feloldódtak. Vanessa nem tagadta, hogy ez neki köszönhető, az ő utolérhetetlen bájának és kedvességének. Meg a szerénységednek, nevetett Kissy.
  Érdekes, hogy Vanessa mennyivel jobban hasonlít fogadott családjára, mint a vér szerintire. Blanche és Niala mellett természetesnek hat a szőkesége és a ragyogó kék szeme, a Chandeau-k viszont barna hajúak, barna szeműek. A nagymama hatvanöt évesen még mindig barna, sok ősz is van közte, de jól látszik az eredeti hajszíne. A nagypapáé nem, de szó volt a hajszínekről és megmondta. Nyilvánvaló, hogy Vanessa kizárólag Giselle-re hasonlít. Érdekes, hogy Françoise is az anyja kiköpött mása, viszont az unokahúgaik egyáltalán nem hasonlítanak az anyjukra. Annette néninek hosszúkás feje van és barna haja, de a lányainak kerek fejük van, a nagyobbik szőkésbarna is, mint az apja, csak a kisebbik barna. Yvette és Brigitte. Elég normálisak, de nem beszélgethettek túl sokat, Annette néni láthatóan nem szerette volna, ha a lányai pedofilokról hallanak, úgyhogy sose hagyták őket magukra. Nem is aludtak külön lányszobában, a lányok a szüleikkel aludtak, Vanessa pedig a nappali sarkában egy kis díványon, ami úgy el volt rekesztve egy hatalmas könyvszekrény mögé, mint egy külön hálószoba. A nagymama is tanárnő, történelmet tanít, még nem is ment nyugdíjba, neki vannak ott a könyvei. A nagypapa viszont gazdálkodó, földet művel, állatokat tart, úgyhogy ő hajnalban kel és megy az állatokról gondoskodni. Vanessa is megnézte őket, egy óriási csarnokban rengeteg disznót látott, akik úgy bámultak rá, mintha nem láttak volna még egeret – ámbár, mondta a kislány, lehet, hogy tényleg nem láttak. Megnézték, de nem szóltak semmi különöset, ő pedig nem árulta el, hogy rengeteg receptet tud az elkészítésükre.
  Sokat meséltették az életéről, főleg miután felfogta, hogy Annette néni szeretné, ha kihagyná a shindyket, és ő eleget tett a kívánságának. Persze így nem volt könnyű elmondani, hogy került össze a csapat, de végül is az, hogy Sheila megtámadta Kissyt, igaz és kellőképpen cenzúrázva is van. Értheti mindenki, ahogy akarja. Mire aztán odáig ért, hogy Millet mit akart, amikor elhozták tőle, már kellőképpen beletanult a dologba és elintézte azzal, hogy rosszul bánt vele. Úgyhogy akadálytalanul eljutott a történet csúcspontjáig, amit a Chandeau-k könnyes szemmel hallgattak, és agyba-főbe dicsérték Nialát, amiért rájött, hogy Mohit örökbe kell fogadni. A dédmama folyton Szűz Máriát emlegette és mindenféle vallásos mondásokat hajtogatott, amikből Vanessa egy szót sem értett, de nem szólt semmit. Mindenesetre a D’Aubisson család Chandeau-ék feltétlen tiszteletét vívta ki.
  Arról is beszéltek, hogy Jean-Fran fel akarja kutatni Giselle szüleit is, elvégre Vanessának joga van megismerni őket. De nem egyszerű, mert elég sok embert hívnak Morinnek, és nincsen semmi támpontja. Jean-Fran öccse, Lucas bácsi valami hivatalban dolgozik és megígérte, hogy segít, annak ellenére, hogy ő nem látott fantáziát a dologban. Azt mondta, még ha meg is találják őket, csak van valami oka, hogy Giselle nem tartotta meg a kislányt, és ez aligha jelenti azt, hogy számíthatott a szüleire. Ne rontsd el Vanessa kedvét, szólt rá a felesége, Marie néni.

Láng Krisztina
1969. július 15.–2010. március 12.


←9. A TÚRA       Kissy       11. SZERELEM→