Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Ne menj a mecsetbe disznót árulni

Marketingpromóciós alapelv, hogy az árudat ott kínáld, ahol talán megveszik. Azazhogy alapelv kellene hogy legyen. De például ha szétlocsoltad egymilliárd felhasználó között a kúvaóccsó telefonálást Etiópiába, és most boldogan várod a céges barbekúpartit, akkor nem árt, ha tudod:
  1. A Föld lakosságának 1%-a etióp.
  2. Ezek túlnyomó része most is ott van Etiópiában.
  3. Akik nem, azok túlnyomó része túl szegény ahhoz, hogy hazatelefonáljon.
  4. A Föld lakosságának 99%-át kitevő nem etiópoknak legtöbbször gyakorlatilag semmiféle kapcsolata nincsen senkivel Etiópiában.
  5. Akinek igen, az viszont szinte mind valamilyen külkereskedelmi cég alkalmazottja, diplomata vagy hasonló, és a cége fizeti a telefonhívásait.
  6. A cég meg leszarja.
  Miután ezt megbeszéltük, nyilván már érted, hogy miért fontos targetálni a marketingpromóciót. Lett volna. Ugyanis most az lesz, hogy
  1. Megzaklattál hétszáznegyvenmillió embert, akinek fogalma sincs, hogy hol van Etiópia.
  2. Kétszázhatvanmilliót, aki legalább tudja.
  3. Volt köztük ezerötszáz ember, aki néha tényleg szokott telefonálni Etiópiába.
  4. Ebből ezernégyszáz legyint, mert tud jobbat.
  5. Nyolcvankilenc leszarja, mert a cége fizeti.
  6. A maradék tizenegynek eladsz tizenegy portfóliót és behepizel.
  7. Aztán kiderül, hogy a rosszul targetált marketingprofil miatt egymilliárdan letiltották a cég összes reklámját, és már senki nem tudja őket targetálni a cégből, akkor sem, ha majd valami hasznosat árultok.
  8. Lebüdzsézik a portfóliód és nem leszel ott a céges barbekúpartin.


Láng Attila D., 2019.10.12., 21:03:12

fogyasztóvédelem

JautājumsNéhány kérdés Nindáról




Jautājums

Ko, ja dzīvēt,
ko, ja mīlēt,
ko, ja vienkārši nepalīdz brīdis?
Ko, ja sapņot,
ko, ja gaidot,
ko, ja nevari jo dzīve ir sprīdis?

Ko darīt ja nezini neko,
ko labu ja „kādēļ” ir viss,
ko gaidīt ja nenāk nekas,
ko dzirdēt ja skaņa neskan,
ko redzēt tumsumā?

Ko, kad tikties,
ko, kad sākties,
ko, kad apraudāties vairs nav cerības?
Ko, kad līksmot,
viens ar otru smaidot,
sliktākas izredzes kā zirgu derības?

Ko sacīt ja viņu seko,
ko labu kas nav aizliegts,
ko skūpstīt ja viņas ir skumjas,
kā glāstīt meitu arīdzan,
kā uzbraukt tālumā?


Láng Attila D., 2019.10.10., 16:27:20

irodalom latviešu valodā vers

Ha az üzlet úgy működne, mint a politikaNe menj a mecsetbe disznót árulni




Ha az üzlet úgy működne, mint a politika

– …ekkor határoztuk el, hogy megalapítjuk az Első Hazai Telefonáló Társaságot.
  – Nem érezték úgy, hogy kissé elavult az ötlet?
  – Dehogynem, de hát mit tehettünk volna? Másik ötletünk nem volt, és hát ugye mind a négyünknek sírtak otthon a gyerekek, pénzt kellett keresni. Úgyhogy nekivágtunk. Négyen összedobtuk a költségeket, és elhiheti, költség volt bőven. Akkoriban még nem úgy ment, hogy besétált az ember akármelyik távközlési céghez és vett egy mobilt fillérekért, az akkor még drága mulatság volt, akkor még főleg vezetékes telefont használtak az emberek. Ez nagyon megnehezítette a munkánkat. Amikor jött az ügyféltől a képeslap vagy a távirat, hogy telefonálni szeretne, akkor kimentünk hozzá és elvittük valahová, ahol volt egy vezetékes telefon, mármint amit mi használhattunk, ugye, mert hát a telefon az valakié, aki vagy átengedi, vagy nem. De azért volt néhány hely a városban, ahol megengedték, hogy használjuk a telefonjukat. Fizetni ugye nem tudtunk érte, az útiköltséget se tudtuk előteremteni, ismerős taxisok fuvaroztak minket szívességből.
  – Sok ügyfelük volt?
  – Dehogy. Az emberek fogták a saját telefonjukat és fölhívták, akit akartak. Vagy akinek nem volt, az elment egy fülkéhez. Nagyszabású reklámhadjáratba kezdtünk, hogy minket válasszanak, de persze mi nem tudtunk ajándékot osztogatni vagy ilyesmi, hát azt találtuk ki, hogy minden tizedik ügyfélnek elengedtük a tiszteletdíjunkat, csak az útiköltséget és magát a telefonhívás díját kellett kifizetnie. Tehát önköltségi áron. Aztán jött a következő nagy ötlet. Sokszor nem volt otthon, akit fel akart hívni az ügyfél, és akkor ugye a taxiköltség semmiért volt, hát kitaláltuk, hogy a hívás címzettjét is elvisszük valahová, ahol van telefon.
  – Hogyan értesítették az illetőt?
  – Ahogy lehetett, képeslapon, táviratban, vagy odamentünk személyesen. Ezt elmondani egyszerű, de megvalósítani sokszor nagyon bonyolult volt, nekünk ugye nem telt kocsira, volt, hogy az ügyfél vitt el minket a saját kocsiján, hogy értesíthessük a címzettet, hogy föl fogja hívni.
  – Jövedelmező volt ekkoriban a vállalkozás?
  – Szó sincs róla. Ugye először is értesíteni kellett minket a tervezett telefonbeszélgetésről, ez minimum egy levelezőlap ára, plusz ugye meg kellett várni, amíg az elér hozzánk. Aztán mi már nagyon gyorsan reagáltunk, elmentünk a címzetthez és értesítettük, aztán elmentünk a hívóhoz és értesítettük, hogy a címzett értesítve van, lehet beszélni, elvittük ugye valahová, ahol volt telefon, és persze haza is fuvaroztuk mindkettőjüket, ha kívánták, és hát ezt a költséget valakinek meg kellett fizetni. Általában a fuvardíj felét kértük, a másik felét az ismerős taxisok vállalták. És plusz a mi tiszteletdíjunk, ugye. Nagyon kevesen vették igénybe a szolgáltatást, inkább fogták a telefont és felhívták, akit akartak. A szó szoros értelmében óriási ráfizetéssel dolgoztunk, de nem adtuk fel, küzdöttünk és vártuk a jobb időket. S ez el is jött, a mobiltelefonnal.
  – Mi történt akkor?
  – A cég akkor élte addigi legjobb éveit, amikor már tudtunk mobilokat venni, és azokat elvihettük a hívóhoz és a címzetthez, akiknek persze nem volt mobiljuk, akkoriban keveseknek volt még. Igaz, a mobil hívás még nagyon drága volt, meg hát a mi tiszteletdíjunk is rárakódott a költségre, de a fuvardíjak jelentősen csökkentek, hiszen a résztvevőket nem kellett fuvarozni, csak mi magunk utaztunk.
  – Ekkor vált működésük nyereségessé?
  – Dehogy. Még mindig sokkal gyorsabb, olcsóbb és egyszerűbb volt keresni akár egy vezetékes telefont, akár valakit, akitől kölcsönkérhették a mobilját, mint a mi szolgáltatásunkat igénybe venni. Nagyon kevesen fizették meg a díjainkat.
  – Nem gondoltak arra, hogy változtassanak a szolgáltatásuk működésén?
  – Tudtuk, hogy mások a helyünkben ezt tennék, de mi kitartottunk az alapelvek mellett, amiknek nevében annak idején a céget megalapítottuk. Kis cég lévén arra nem törekedhettünk, hogy tömegekhez juttathassuk el a szolgáltatásunkat. Azokra számítottunk, akik meg tudnak és akarnak fizetni minket. Tisztában voltunk vele, hogy a mi szolgáltatásunk egy szűk réteget céloz meg, s bár őket sem éri el valójában, elveink akkor is változatlan maradtak. Ezeknek az elveknek a jegyében kívántuk megélhetésünket biztosítani a magunk és családjaink részére.
  – Valami azonban mégis változott ezt követően.
  – Igen, országos hálózatot építettünk ki. Az ország minden részébe telepítettünk mozgó állomásokat, amelyek bárkihez el tudnak vinni egy mobiltelefont, akár néhány órán belül, amint a levelezőlapot vagy táviratot megkapjuk, ugyanakkor pedig telefonon is hívhatóak vagyunk már, vagyis akinek történetesen van telefonja, annak nem kell levelezőlapot küldenie.
  – Ez nyilván igen költséges volt.
  – Hogyne, de az új üzleti modellben már jut pénz mindenre. Azelőtt a legritkábban fordult elő, hogy igénybe vett minket egy ügyfél – no de ma már, szerkesztő úr, ma már rajtunk keresztül bonyolódik le az összes telefonbeszélgetés, amióta kötelezővé tettük!


Láng Attila D., 2019.10.10., 02:02:34

irodalom politika

Kényszerített perspektívaJautājums




Kényszerített perspektíva

Ez egy képzőművészeti szakkifejezés, amit először is megmagyaráznék, hátha az olvasó még nem találkozott vele. A róla szóló Wikipédia-oldal megmutatja az odesszai Patyomkin-lépcsőket (amik szerepeltek abban a bizonyos filmjelenetben), amik lentről sokkal hosszabbnak, fentről pedig sokkal rövidebbnek látszanak, mint valójában, de olyan fényképet is, amin valaki a kezével tartja a pisai ferde tornyot. Ilyeneket ismerünk mindenféle változatban, a tenyerük alatt tartják az Eiffel-tornyot, az ujjuk hegyén a magasban szálló repülőgépet stb.
  Nos, ez a jelenség jutott eszembe, amikor most beleolvastam A két Lottiba (sok ezredszer, de most lettül). Kästner voltaképpen kényszerített perspektívában írta meg az egész regényt.

Kezdjük olyan apróságokkal, mint a nevük. 1939. október 14-én születtek, ha a regény kiadási évében töltik be a tízet, de amúgy mindegy, mert ma se lehetne megcsinálni, hogy egy ikerpár két felét más-más szülő családnevére anyakönyvezik, ráadásul persze amikor az ikrek megszülettek, a szülőknek még eszébe se jutott, hogy el fognak válni és elfelezik a gyerekeket. A válás után meg Luiselotte visszatérhetett ugyan a lánykori nevére, de mi a csodának nevezte el Lottét is Körnernek? Képtelen hivatali procedúra lett volna, és fölösleges is, hát nem mindegy Luiselotténak, hogy a lánya melyikük nevét viseli?
  A dolognak annyi célja volt, hogy később derült ki, hogy testvérek. Mármint számukra, mert előlünk ezt Kästner egy pillanatig sem rejtegette.
  Ide tartozik a szülők neve is. Képtelenség, hogy egy kilencéves gyerek ne tudja, hogy hívják azt a szülőjét, akit nem ismer, a nevét akkor is minimum tudnia kell.

(Az ötödik fejezetben van egy kis zökkenő: Kästner kiböki, hogy hat és fél éve volt a válás. Most ugye szeptember van, hiszen kezdődik az iskola, mindjárt betöltik a tízet, vagyis három és fél évesek voltak, és nem emlékeznek egymásra? Ezt az oldhatja fel, hogy Körner a lánynevét nyilván csak a hivatalos válás után vette vissza, de előtte már hosszabban külön élhettek. Egyébként Palffy papa a nyolcadik fejezetben hét évről beszél, pedig nem telhetett el fél év azóta, sokkal kevesebb, hiszen még a kislányok születésnapja se volt meg. Ez nem fontos a koncepcióban, csak megjegyeztem.
  Gerlach kisasszony, amint Kästner plasztikus jellemfestéséből megtudjuk, egy hibátlan, igazi nő – utáljuk persze, de ettől még effektív. Aztán elkövet egy szarvashibát, bár szerencsére csak gondolatban: intézetbe akarja küldeni Luisét [azaz Lottét]. Az ő szintjén tudni kell, hogy ez lehetetlen, a gyerekkel se lehet megcsinálni és az apjával sem. Bár igazából ez sem fontos a koncepcióban.)

Igaz persze, hogy Kästnernek is van hibája. Luise meggyón az anyjának és az feloldozást ad. Nemde ugyebár fordítva? Ezek a gyerekek olyan bűntelenek, mint Greta Thunberg, ővelük szemben azonban a lehetséges legnagyobb gonoszságot követték el a szüleik. Ezt át kellett volna gondolni még egyszer, mert Kästner szerencsére nem szenved a szülők túlmagasztalásának betegségében, mint de Amicis, aki mindenki talpnyalójává programozta a gyerekeket. De itt Kästner is botlik egyet.

De persze a legfőbb probléma itt az, hogy Körner mama egy igazi tökéletes anyuka, Palffy papa pedig egy igazi tökéletes apuka, amikor éppen nem a munkája köti le (igen, tudom, legtöbbször az köti le, de aztán el is kezd Lottének zongoraórákat adni és gyermekoperát ír). És ráadásul, már ne tessék énnekem itten ezt zokon venni, ezek ketten szeretik egymást. És elváltak. És kilenc avagy hat és fél avagy hét évig külön maradtak, miközben végig szerették egymást. Ez a két egyébként épeszű, sőt intelligens ember. Még a másik gyerekük után sem tudakozódtak, beérték a nekik jutott fél ikerrel. Majd pedig amikor a gyerekek végre összehozzák őket, háromszázhatvan fokos fordulatot tesznek és végre merik egymást szabadon szeretni.
  Miért?
  Hát ugye egyetlen okból. Mert ha nem így tesznek, akkor Kästner kényszerített perspektíva nélkül, sőt történet nélkül marad.
  (Nincsen hát széles e világon egy óriás vagy valaki más, aki kiporolná a nadrágját?)

Az eszmének azonban nem szükségszerű velejárója a kényszerített perspektíva. Medvebocsok című kisregényemben már megtettem, hogy kiemeltem a képet a kényszerített perspektívából, és máshogyan horgonyoztam le: Kästner apró következetlenségeit lecsiszoltam azzal, hogy az ikrek természetesen az apjuk nevét viselik, tudják mindkét szülőjük teljes nevét, és a szülők nem szerelmesek már egymásba, új családjuk van. Ennek segítségével lehetett kijavítani Kästner világképi billenését: már nem a gyerekek gyónnak meg, hanem ők vonják felelősségre a felnőtteket, mégpedig határozottan, sőt drasztikusan. Tekintve, hogy a történet kétharmad évszázaddal később játszódik, ez a célszerű világlátás. Valójában Kästner is végig erről beszél, csak korának visszafogott stílusában persze.
  Most pedig a Lauma fog arra késztetni, hogy máshová horgonyozzam le a képet, bár ez nem két Lotti-regény, illetve de, besorolható azok közé (Huncutkának sem volt ikertestvére). Nem valószerű, hogy a gyerek ne tudja a távol élő szülőjének még a nevét se, de megszervezhető úgy, hogy mégis valószerű legyen. Ez azért fontos, mert ugye mindig arra törekszünk, hogy valószerűvé tegyük a szituációt, ugyanakkor a cselekményt is vezetnünk kell. Ami pedig a fő problémát illeti, akár úgy oldjuk meg, mint a Medvebocsokban, akár találunk okot arra, hogy mégis elváljanak volt, noha szerették egymást, mindkettő vállalható lesz.


Láng Attila D., 2019.10.6., 03:20:34

A két Lotti irodalom Kästner‚ Erich Lauma Medvebocsok

Nyelvek a nyelvemenHa az üzlet úgy működne, mint a politika




Nyelvek a nyelvemen

Az angol hangkészlet nagyon gazdag, de minden elemét áthatja az a sajátos angol színezet, amitől nehezen lehet őket megkülönböztetni. Egy ragut kapunk, amiben minden össze van főzve és nehéz kivenni az egyes ízeket. Hasonló a többi germán nyelv is, a főzés foka viszont különbözik. A német és a norvég főzte hangjait a legkevesebbet, ezért azok sokkal jobban megőrizték saját ízüket.
  Az olaszban és a románban a hanghossz váltakozása egy állandó, igen fűszeres öntet, amiben a közepesen gazdag hangkészlet egy csomó különféle gyümölcsként van jelen; a románnak kettővel több magánhangzója van, ezért változatosabb. Gyümölcssaláta, sok egészen puha gyümölccsel és némi ropogóssal. A spanyol némi erős paprikát is tett bele, ez az uvuláris frikatíva. A portugál viszont a nazálisokkal eléggé megpuhította. Akárcsak a francia, ahol azért az erős paprika is megvan, és ők jobban összefőzték egy péppé, kevésbé különíthetőek el a hozzávalók.
  A cseh és a szlovák rakott zöldségtál, a sokféle hang sokféle zöldségeivel, sok fűszerrel, nagyon harmonikus. A csehben az alveoláris pergőhang, a szlovákban a palatális laterális approximáns és a több diftongus az az összetevő, ami testvérnyelvétől leginkább megkülönbözteti. A lengyel csökkentette a palatálisokat, viszont a szibilánsokból két garnitúrát vett fel, ezzel kicsit átrendezte a zöldségtálat, ropogósabb, kevésbé puha zöldségekkel, és a nazálisok meg a labioveláris approximáns egy érdekesen pikáns ízt kölcsönöznek neki. A déli szláv nyelvek kevésbé fűszeresek, a bolgár jóval kevesebbet is palatalizál. A nyelvcsaládnak a többitől legjobban eltérő nyelve az orosz, a retroflex szibilánsokkal, a markánsan megnyomott hangsúlyos szótagokkal, a sok palatalizálással. Az orosz ezért inkább vegyes zöldségleves, míg a gyakorlatilag teljesen azonos hangkészletű ukrán a szlovákhoz hasonló zöldségtál.
  A lett, a litván és a latgal tele van szibilánsokkal és diftongusokkal, s ettől valósággal elolvad az ember nyelvén, mint a nutella, amibe kis gyümölcsdarabokként szórták a palatálisokat és apró dió- meg mogyoródarabkákként a plozívákat.
  A görögnek nincs egész csoportra való szibilánsa, csak egy, és valójában azt is mértékkel használja. Némi alveolo-palatálissal ízesíti. Somlói galuska.
  A finn a sok plozívával egy ropogós müzli, amin a diftongusok és hosszú magánhangzók meg a hosszú likvidák tejes öntete van. Az észt müzli darabosabb, mert leszabdalja a finn végződéseket, az öntet pedig sűrűbb a sokkal többféle diftongus miatt. A háromféle hosszúság és a kiterjedt palatalizálás tovább árnyalná az ízeket, de a gyakorlatban nemigen érzem.
  Az albán gazdag hangkészlete igazi mediterrán saláta, de öntet nélkül.
  A török nyelvek nagyjából hasonlóan elkészített húspogácsák, a magyarnál jóval monotonabb magánhangzó-harmónia adja a darált hús egyenletességét, a közepesen gazdag hangkészlet enyhe fűszerezést tesz hozzá.
  Az arab egy nagyon fűszeres húspogácsa, a faringálisok és faringalizáltak markáns hagymás ízt adnak neki, s a gemináták és diftongusok bő olajában van kisütve. A héber kevesebb hagymát használ, és inkább a szibilánsokból veszi az olajat, így más ízeket kap. A máltai, ami egy arab tájszólásnak indult, kiszórta a faringálisokat, és helyette az olaszból óriási mennyiségben alkalmazott geminátákat vett át. Az ő húspogácsájuk kevésbé fűszeres, viszont bő olajos mártásban van.
  A gael első hallásra mintha angol volna, de ez csak másodpercekig tart, aztán már kiérezzük az angolos mártásból a karakteres palatálisokat és glottálisokat, a cseppet sem angolos magánhangzókat. Fűszeres, szaftos húsétel, zöldséges körettel. A walesi viszont egészen más receptet használ, másképpen is fűszerez, hangzás alapján a két nyelv rokonságát nem is sejtjük. A walesi hangzását leginkább az uvuláris frikatíva teszi karakteressé; a sokszor meghökkenve csodált alveolo-palatális frikatíva élőbeszédbeli realizációja voltaképpen csak egy szibilánsnak hangzik. Kevésbé zsíros, a hús is kevesebb, a zöldfélékre több gondot fordítottak.


Láng Attila D., 2019.10.6., 02:12:44

nyelvészet

Mi az a család?Kényszerített perspektíva


↞korábbi cikkek | újabb cikkek↠

A blog mérete: 1724 cikk, 8372620 betű, 1687569 szó