Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




A beteg

Hetekig vizsgálták, mitől eshetett össze ez a makkegészséges ember egyik pillanatról a másikra. Az orvostudomány azonban tehetetlennek bizonyult. Miután teste minden pontján hirtelen, éles nyilallások törtek rá a nap legkülönbözőbb pillanataiban, sőt egy ízben orvosoknak kellett eltávolítani egy kólásflakont az alsó feléből – a semmiből jelent meg, szétszakította a nadrágját és komoly sérülést is okozott –, a család kerített egy látnokot, aki először kifizettette a tiszteletdíját, aztán kért egy pohár kólát. De két és fél literes, nagy, bontatlan palackból. És elkérte a beteg fiának elég drága mobiltelefonját.
  – Csak tegye ide az asztalra. A poharat is. Köszönöm.
  Ezzel a látnok lecsavarta a kóla kupakját, és hozzálátott, hogy töltsön a pohárba. A kóla hirtelen kilövellt a palackból, rá a mobilra, a beteg pedig felordított fájdalmában. A beteg fia is, de dühében.
  – Látják? – mutatta a látnok. – A bal kezemre támasztom a palackot a szája fölötti széles részen, a jobb kezemmel pedig megemelem, hogy tölthessek. De ez a puha anyagú pillepalack ilyenkor gyakran, hirtelen behorpad, és ettől egy-két deci is kiömölhet, túl a poháron, a lendület miatt.
  Beszéd közben demonstrálta, és újra leöntötte a beteg fiának mobilját. A beteg jajgatott.
  – Ilyenkor elázhat az asztalon és a közelében bármi, méghozzá nehezen kimosható, sötét színű, ragadós lével. Azért, mert a palack a súly alatt egykettőre behorpad. Ilyen palackokat naponta milliószámra bontanak föl a világon, ön még szerencsésnek mondhatja magát, ha csak egy töredéküket érzi. Amikor egy-két utcányi közelségben horpad be egy palack és öntenek le egy asztalt, akkor ön érzi, amit önnek, a pillepalack tervezőjének kívánnak. Ne fáradjanak, kitalálok…
  Míg a látnok kisétált, a beteg háta mögül a semmiből előrepült egy teli kóláspalack, és fejbe vágta.

2017.04.13., 17:08

FokozatokIndokok




Fokozatok

– Szia, akarsz beszélgetni?
– Persze, miről?
– Hát én ez és ez vagyok…

Ha egy beszélgetés ennyiből áll és itt van a vége, akkor az garantáltan társkereső oldalon zajlik. Illetve hallgat. Az imént kidobáltam vagy harminc hölgyet az Elittárs-fiókomból, akik legalább egy hete nem válaszoltak, úgy gondoltam, aki ennyi időn át nem felel, az nem is fog. Egy bő hónapig hagytam őket gyűlni, kisebb gondom is nagyobb volt őnáluk, most már kiszórtam őket. Egy maradt, akinek négy napja küldtem mosolyt, válaszolni ő se fog, de csak nem dobom ki ilyen rövid időn belül.
  A társkereső oldalak használatának három fokozata van. Alapfok: időpocsékolás. Középfok: idő- és pénzpocsékolás. Felsőfok: többszörös pénzpocsékolás. Nem, nem fogom az Elittárs-előfizetést meghosszabbítani, szeptemberben lejár és kész, soha többé. Törlöm is a fiókot, nincs ennek értelme. Mindenki túrázik, utazik, kirándul, hegyet mászik, sziklát mászik, falra mászik, nincen mászik. Aki nem írja kifejezetten, hogy ő egy extrém sportoló, annak küldök egy mosolyt vagy egy üdvözletet, de húszból egy méltat válaszra, annak a fele korrektül és világosan megírja, hogy nem engem keres, a másik felével eljutok odáig, hogy persze hogy akar beszélgetni, aztán soha nem teszi meg. Közben a net legkülönbözőbb csücskeiben teljesen normálisan szót értek emberek ezreivel, nőkkel is, de itt mindenki hallgat, mint a csuka. Meg is értem, az Elittárs műtőhideg, jégsteril felületére az ember belépni se akar, nemhogy beszélgetni rajta. De az Iooo meg olyan zilált, szedett-vedett, ott meg azért nem akar az ember lenni, a Love.hu még inkább, az emlékeztet egy kilencvenes évekbeli „Robika vagyok, nyolcvanban születtem és vannak jó linkek az oldalamon” honlapra. Még a Randivonal külseje elfogadható, csak őhelyettük meg nekem kell dolgoznom, ömlenek belőle a jelöltek, akik a mindkettőnk kitöltötte rubrikák szerint egyértelműen és világosan nem felelnek meg. A másik kettővel is így van, egyedül az Elittárs nem ömleszt hölgyeket, akikről a gép is meg tudná állapítani, hogy alkalmatlanok (például húsz kilométeren belül keresnek társat, innen hatszáz kilométerre), az nem ömleszt senkit, naponta átlag négyet nagy keservesen ki kegyeskedik nyögni. Ha a négyezer forintomért napi négy hölgyet mutat fél éven át, akkor közel hat forintért méri darabját. Ennek nyolcvan százaléka kiesik, mert én nyomi vagyok, ők meg szenvedélyes hegymászók, a maradék 144 hölgy már 29 forintba kerül. À. Nem jó üzleti modell, ezt a négyezer forintot keresték rajtam és kész, de ha lenne kivel kommunikálni az oldalukon, szívesen kifizettem volna ennek a sokszorosát, ha megtalálom náluk az Igazit.
  Valamikor esetleg majd körbenézek, hogy van-e még valahol valami használhatatlan társkereső, hátha nem fogtam ki pont a négy legszörnyűbbet és akad még rosszabb is. Egyébként az se jó üzleti modell, hogy telerakjuk az oldalt hasznosnak tűnő funkciókkal, aztán mind egy szálig letiltjuk, amíg nem fizet a madár. A guglipléjen is akadnak programkák, akik mindenféle hasznos dolgot ígérnek, de úgy bekorlátozott mindent a dev, hogy esély nincsen kipróbálni a programot, ilyenkor viszont nem az van, hogy rohanunk megvenni, hanem kivágjuk az appot a réti halálba, és letöltünk egy másikat, amelyik néha, nini, hatvanötször többet tud és minimálisak a korlátok vagy egyáltalán nincsenek is. Néha elég gyakran.
  Ugyanez van a párkereső oldalakkal. Ha nem tud a madár még egy levelet se írni, akkor nem veszi meg a fizetős szolgáltatást, illetve de, egyetlenegyszer az életben, mármint az összes ilyen oldalon együttvéve, aztán soha többé, hanem egyszerűen nem ír levelet. És ha ez használhatatlanná teszi az egész szolgáltatást, márpedig nyilván, akkor nem használja. Az egy dolog, hogy a madár akkor hogyan talál magának párt, mert ezeken akkor se, ha megveszi a fizetős szolgáltatást. Viszont ami fontosabb, hogy elmarad a céges barbecue-parti, mert csökken a profithozam és ki lettünk rúgva.

2017.04.07., 04:19

Kamuoldalt megosztani környezetszennyezésA beteg




Kamuoldalt megosztani környezetszennyezés

Méghozzá elég durva. Képzelj el harminc mindenbeleblogos linket egymás alatt. Vannak, akik állandóan ezeket bújják, aztán ha megszólalnak, a negró világít a szájukban, mert amilyen szinten ezek butítanak, hát nem csoda, hogy emberek rászavaznak politikusokra, akikről tudják, hogy lopni fognak. Süt belőlük a butaság. Minden egyes cikkük vagy önmagában a legblődebb butaság, vagy tele van rakva alul-felül-elöl-hátul-balra-jobbra-középen a legblődebb butaságokat reklámozó blikkfangokkal. És most ne gyere nekem azzal, hogy pont olyan cikket osztottál meg, ami igaz. Írnak igazat is, kell ahhoz, hogy az odatévedő áldozat hitelt adjon nekik. Elolvas két cikket, ami szemlátomást igaz – teszem azt valódi hírportálokról lopták –, a harmadikat már el fogja hinni.
  A kamuoldalak teljes listáját itt tartják naprakészen, bár igazából nincs rá szükség, a legtöbbet a domainnevéről föl lehet ismerni, Eztmuszájmegnézned, Nehagydkisehogyse, Föltétlenülkattincsál, Idevigyázz, Mekkoranagycsúcs, és így tovább. Ha a nevéről nem, akkor rákattintva a külalakjáról. Valószínűleg az van, hogy Béluskám írt egy szoftvert, amivel tetszőleges számú domainen lehet karbantartani egy sablont és fölrakni rájuk ugyanazt a cikket, szupermodern technikával, teszem azt a Nehogykihagyd hivatkozhat arra, hogy a Fúvazze már megírta, a Fúvazze közölheti, hogy a hír a Nézdmármilyenjópofa hírportálról van, és az összeset ugyanarról a lepörhedt laptopról üzemeltetik egy lekoccadt savanyapusztai szobából.
  Régebben úgy volt, hogy ezek kényszerlájkoldalak voltak, Béluskám lopott egy videót a jutubliról, vagy csak kirakott egy képet, ami úgy nézett ki, mint egy videó kezdőoldala, rajta a kis háromszöggel, és volt egy script, ugye azt is csak egyszer kellett megírni, ami engedte a videót másfél másodpercig, aztán kivágott egy képet, hogy lájkold az oldalunkat, akkor nézheted meg a videót. És ha lájkoltad az oldalukat, akkor egyrészt vagy megnézhetted az amúgy tök érdektelen és a jutublin amúgy is meglevő videót, vagy nem, másrészt viszont a lájk nem a Bakkermilyennagydurranás pont hunak ment, hanem a putyinistáknak vagy jobbikistáknak vagy mit tudom én, kinek, aki éppen fizetett a kényszerlájkoldalnak a lájkokért. Mert aztán ezek bilevek lettek, amiket föl lehetett mutatni, hogy apámfasza, hárommillió lájkolónk van egyedül Celldömölkről. Mert ugye lájkolták a Behalokmilyencsúcs pont hut, a Leesikazállad pont hut, a Tökfasza pont hut, az Őrületmilyenbaró pont hut, és így tovább. A kényszerlájkoldalakat a Facebook letiltotta, ez most már nincsen. Másképpen fognak palimadarat. Azt muszáj megfogni, mert a megrendelők már kifizették a százmillió megjelenést a csodaszerreklámjuknak.
  Mármost az agyad a tied. Az egyik drogozik, a másik politizál, a harmadik tudásfainfózik, a negyedik ránéz az előző háromra és inkább fölakasztja magát, mindenki azt csinálja az életével, amit akar. Egy bibi van. Amikor ezeket nemcsak olvasod, hanem meg is osztod, akkor az ismerőseid levonnak egy következtetést az értelmi szintedről. Alább száll a hiteled a körükben. Ha nem tervezed, hogy záros határidőn belül végleg távozol a Facebookról, illetve akkor is, ha igen, viszont vannak ismerőseid a valódi világban, akkor javaslom, hogy szorítsd össze a fogad és állj ellen a kísértésnek, hogy ezeket megoszd.
  Jó pár hónapja be- és kijelentettem, hogy aki három darab kamuoldalcikket megoszt, annak lekapcsolom a követését. Aztán ezt elég hamar le kellett szállítanom egy darabra, mert a kamucikkek nem csökkentek, vagy csak minimálisan. Úgyhogy éntőlem akkor már szennyezheted a környezetedet, én nem látom. Mások esetleg igen. Ha látják, akkor esetleg levonják a következtetést, hogy neked el lehet adni valódi aranyrögöt műanyagból, be lehet hozzád esni azzal, hogy a kisunokád bajba került külföldön és azonnal vinni kell neki százezer forintot, lehet nálad házkutatást tartani az otthoni nyomtatón csinált rendőrigazolvánnyal és elvinni a családi ékszereket – ha pedig ők is lekapcsolják a követésedet, akkor nem fogják látni mindazt, amit egyébként megosztasz. Elveszett a kiskutyád, beteg a gyerek és ötlet kellene, vagy csak láttál egy klassz videót, megosztod – én már nem látom, és ha sokat kamuzol, mások se fogják látni. A juhászbojtár is hiába kiáltott farkast, egy idő után rá se hederítettek.
  Ja, és légyszi, tedd meg, hogy nem engem baszol le, amiért szóltam. Azt olvasol, amit akarsz. Csak a környezetedet ne szennyezd.

(A cikkben említett oldalakat a .hu alatt ellenőriztem, a cikk írásakor nem léteztek.)

2017.04.04., 01:01

BetűlezserségFokozatok




Betűlezserség

Összefutottam egy World System Teletext nevű rendszerrel, amit egyébként kölökkoromban is ismertem már képújság néven, amennyire tudom, ma is üzemel. De érdekes dolgot figyeltem meg. Van a cikkben egy lista az 1981-ben használt változat jelkészleteiről. Tizenháromféle jelkészlet, összesen tizenkilenc megnevezett nyelv. Kicsit számolgattam. Hány betű is ez jelkészletenként?

12345678901234567890
cseháčďéěíňóřšťúůýž
szlovákáäčďéíĺľňóôŕšťúýž
angol
észtäöõšü
franciaàâçéèêëîïôœüûÿ
németäößü
olaszàéèìóòù
lettāčēģķīļņšūž
litvánąčėęįšūųž
lengyeląćęłńóśźż
portugáláàâãçéêíóõú
spanyoláéíñóúü
románâăîşţ
szerbhorvát1ćčđšž
szlovénčšž
svéd2äåéö
finn2äåöšž
török3çğıöşü


  1 A szerb nyelvet elsősorban cirill betűkkel írják, de mivel más cirill betűs nyelv nincs említve, nyilván a latin betűs szerbről van szó, amit akkoriban a horváttal egy nyelvnek tekintettek és szerbhorvátnak nevezték.
  2 A svédhez és a finnhez fölvettem az ábécében nem szereplő, de idegen nevekhez gyakran használt betűket is. Persze nem tudom, hogy a valóságos jelkészletben benne voltak-e.
  3 A török ábécében a kis pontos i nagybetűvel is pontos: İ. Ugyanakkor van egy másik, ami kicsiben és nagyban is ponttalan: ı, I. Vagyis ugyanannyi nagybetű van, mint kicsi, csak a kis- és nagybetűk közötti gépi átváltásnál kell külön programrészt írni erre.

Egyes kódlapoknál több nyelv is szerepel, ezeket összesítve ezt kapjuk:

12345678901234567890
cseh és szlovákáäčďéěíĺľňóôŕřšťúůýž
lett és litvánāąčēėęģķīįļņšūųž
portugál és spanyoláàâãçéêíñóõúü
szerb, horvát és szlovénćčđšž
svéd és finnäåéšöž

A leghosszabb a cseh és szlovák, húsz darab. Legalább húsz (nagybetűkkel együtt negyven) ékezetes betűnek biztosan volt hely a kódlapokon. Akkor tessék mondani, miért kellett tizenháromféle, ráadásul így?
  Mert az észtet külön venni a svéd–finntől tiszta hülyeség, amikor az én kibővített változatomban is csak hat betűt tartalmaz, és észthez már csak egyetlen õ betű kell. Ebbe fölvehetjük a németet, sőt a törököt is, és még mindig csak ekkora betűsort kapunk: äåçéğıöšßüž, 11 darabot. És ennek is megvan az értelme, hiszen német nevek gyakran előfordulnak más európai nyelveken írt szövegekben, de török nevek pont a németben gyakoriak, a Németországban élő sok török miatt.
  Ha a franciát egyesítenénk az olasszal, az még mindig csak tizennyolc betű (àâçéèêëìîïóòôœùüûÿ), és ehhez akár hozzávehetjük a románt, már csak három további betűt ad (ă, ş, ţ), az huszonegy. Ennek a három nyelvnek is meglehetős kapcsolatai vannak egymással.
  Ha pedig a cseh–szlovákhoz hozzátesszük a szerbhorvát–szlovént, akkor huszonkét betűt kapunk, és már elég közel vagyunk egy latin betűs pánszláv kódlaphoz; még hat lengyel betű, és az is megvan.
  Én ugyanis nem hiszem, hogy pont húsz betűnek jutott volna hely a teletext rendszerében. Ennyi a legnagyobb ismert betűkészlet, de ahol jut hely húsz betűnek, juthat többnek is. Nézzük meg, hány betűt ad az összes eddig felsorolt nyelv.
  áàâäãåāăąćčçďđéèěêëēėęğģíìîïīıįķĺľłļńňñņóòôöõœŕřśšşßťţúùüûůūųýÿźžż
  Hatvanhat darab. Erről már elhiszem, hogy az egész együtt nem férne el, mert a nagybetűkkel együtt ez százharminckettőt tesz ki, és léteztek kezdeményezések, amikor a nyolcbites kódlap első felét a „normál” jelkészlet tette ki, és a második felébe tették az egzotikumokat, vagyis mindent, ami nem az angol nyelvhez kell. Az pedig csak 128. De semmi sem kötelez minket ennek betartására, 128 kódhely sokkal több, mint ami a sima számítástechnikai angolhoz kell, márpedig már csak néhány betűnk hiányzik egy komplett összeurópai készlethez: æ, ø (dán, norvég), az æ mellé még þ, ð (izlandi), ċ, ġ, ħ (máltai), no meg ő, ű (magyar). Ez hetvenötre emeli a készletet, nagybetűkkel együtt százötvenet kapunk; ezt is be lehet szorítani, ha fontos.
  De nem fontos. Miért is lenne fontos?
  A probléma nem egyedi. Ez a teletextrendszer ugyanabban a felfogásban készült, mint a legtöbb számítógépes jelkészlet a nyolcbites korszakban, sőt – más szempontból – a Unicode-korszakban is. Ez a felfogás körülbelül így önthető szavakba: „Tegyük be egy adott nyelv vagy nyelvcsoport betűit a jelkészletbe, és kész. (Nyelvcsoport az, amit mi ekként definiálunk.) További teendőnk nincs. Ha a kódlapot egy másik kódlap módosításával készítjük, amely már tartalmazza más nyelvek ékezetes betűit, akkor a sajátjainkat tehetjük az idegen ékezetes betűk helyére is.” Így például a magyarok fogták a DOS 437-es kódlapot, ami valaha a PC-k alapértelmezett kódlapja volt (sőt ma is az, csak nem látszik), és kicserélgettek benne betűket, az ô helyett lett az ő, û helyett az ű, Å helyett a nagy Á stb. Csak így persze az eredeti francia, svéd, olasz betűket nem lehetett használni. A többnyelvű számítógép nem volt cél, a legtöbben megelégedtek azzal, ha a gépük az ő nyelvüket tudta, és nem zavarta őket, hogy mennyi hely van még a jelkészletben, ahová más nyelvek ékezetes betűit lehetne tenni. Csakhogy ez azt okozta, hogy a gépek csak egy (esetleg két) nyelven tudtak szöveget kiírni. A példabeli teletext például, ha Prágában használták és ennek megfelelően cseh és szlovák kódlapra volt állítva, nem tudott helyes ékezetekkel közölni egy hírt arról, hogy a Nemzeti Színház műsorra tűzött egy Molière-darabot, mert az è betű ebből a kódlapból hiányzott. Lehet, hogy volt mód az elérésére, esetleg be lehetett rajzolni az ékezetet, de akkor az pluszmunkát jelentett, amit bizonyára nem végeztek el mindig. És hát sok rendszerben nem is volt mód a kódlapban nem szereplő betűket használni. (Például a DOS-os PC-ken csak akkor lehetett átrajzolni a betűket, ha már a szupermodern VGA kártyája volt az embernek.)
  Az én munkámhoz nem lett volna elég a képernyőn átrajzolni a jelkészletet, hiszen amit csináltam, abból nyomtatott könyv lett; valójában nem is számított, hogy én milyen jelet látok, azokat a nyomdagépen kellett definiálni. De ott is ugyanez volt a probléma. Ugyanaz a kettő, mint mindenütt. 1. A gépnek tudnia kell a szükséges jeleket, éspedig ha adott nap a szerkesztőségből érkezik egy cikk, amelyben idegen betűk, matematikai jelek, akármilyen egyéb cifraságok vannak, azokat aznap a gépnek már tudnia kell. 2. A szerző vagy a szedő gépének, vagyis annak, ahol az első digitális szövegváltozat létrejön, szintén tudnia kell ezeket, vagy valami helyettesítő jelet, és azt meg is kell nyomni.
  A nyolcbites jelkészletek idején a hangsúly az első részen volt; ha a példabeli teletext svédre volt állítva, és nem volt rajta á betű, akkor márpedig nem volt és kész. Évekig svéd åbécével jelent meg a képujsåg a magyar tévénézök képernyöjén, viccelödtünk vele, jokat vigyorogtunk a kerékbe tört anyanyelvünkön, aztån megszoktuk. Amikor néhány évvel késôbb a DOS-os nyomtatók kalapos betûket nyomtattak, és mindenféle sajtótermék így jelent meg, mert így olcsóbb volt (még néhány évvel késõbb a windowsos nyomtatók már tildét raktak a hosszú õ-re), akkor már nem is vigyorogtunk, legyintettünk. Megszokja az ember. Arany János még szívszélhűdést kapott volna tőle.
  Aztán később áttolódott a hangsúly a jelek elérésére, mert a jelkészletben már nagyrészt megvoltak – elterjedt a Unicode, szerintem kínkeserves lassúsággal. De ma már végre megvan. És most? Tudunk írni nyelvekül? Én tudok, mert megoldom magamnak, hogy tudjak, de a Facebook ma is tele van emberekkel, akiknek olyan egzotikus és számítástechnikailag nehezen feldolgozható anyanyelvük van, mint például a magyar, ès vagy telefonon ìrnak mindenfèle õsszevissza nyugat-euròpai êkezetes betũt, vagy semmilyet, akar PC-n, akar tablagepen, mert az angolul van es semmilyen ekezetet nem tud. Pontosabban ők nem tudnak róla, hogy tud. És nincs bennük motiváció, hogy hát talán ezt a problémát meg kellene oldani.
  Pedig anélkül már a teletext idejében se ment. A teletext tervezőiben feltehetően arra volt motiváció, ami általában lenni szokott, hogy hát most a Svensson és Társa rendelt tőlünk tízezer teletextet, ők Stockholmba és Helsinkibe szállítanak, akkor tudjon a gép svédül és finnül. Dánul már fölösleges, mert oda ezekből nem szállítanak, és miért akarná valaki leírni akár Svéd-, akár Finnországban, hogy François? Hívnak így egy-egy politikust vagy színészt, akiről hírek szólhatnak, és a teletext pont hírekhez való? Hívnak, többet is. És akkor mi van? Kit érdekel?
  Inkább legyen benne angol kódlap. Történetesen angolul az összes többi nyelv kódlapjával hiánytalanul lehet írni, mert az angolhoz csak az ékezet nélküli betűk kellenek, és teljesen mindegy, hogy azokon túl milyen betűk állnak rendelkezésre, nem kell őket használni. De kell egy külön angol kódlap, amiből eltávolítanak minden nem angol betűt, mert az angol customer bizonytalanul néz az ékezetes betűkre, mit keresnek efféle űrlények az ő számítógépében, ő ezeket nem akarja. Éppen úgy, ahogy a DOS 852-es kódlapját is harsány hahota fogadta Magyarországon, mit képzelnek Microsofték, hogy az ő szépséges magyar betűik majd cseh, szlovák, német, horvát, lengyel, román és albán betűkkel fognak egy levegőt szívni? Hiszen ezeknek a népeknek a felével utáljuk egymást!

2017.04.03., 22:07

A medve, aki megmentette a világotKamuoldalt megosztani környezetszennyezés




A medve, aki megmentette a világot

(vagy legalábbis próbálkozik)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, és volt neki egy legkisebb fia. Hát ez a legkisebb fiú egyszer csak ösztöndíjjal bekerült az egyetemre és programozó lett belőle, a hétfejű sárkány miatt, aki egyáltalán nem létezik, és így nem tudta megakadályozni.
  Ahogy ott ment, mendegélt, fölvették egy kis szoftvercéghez, aztán onnan néhány év múlva egy nagyobbacskához, még néhány év múlva egy egészen nagyhoz, amelyiknek volt egy jól menő androidos alkalmazása, és ő bekerült annak a fejlesztői csoportjába.
  Telt-múlt az idő, és még mindig csak valahol a ranglétra közepén búslakodott, amikor egyszer elment nyaralni Alaszkába. Kievezett egy szép nagy tóra, de hát mi történt, jött egy vihar. Fölkapta az apró csónakot, átröpítette a tavon, s a túlsó parton kidobta a parti kövekre.
  Amikor magához tért, egy barlangban feküdt fűágyon, mellette ropogott a tábortűz, és egy hatalmas medve ült a tűz mellett, levest kavargatott.
  – Hol vagyok? – kérdezte az ember.
  – A barlangomban – felelte a medve.
  – Te mentettél meg?
  – A férjem. Adok egy kis levest, ettől jobban leszel.
  – Ti tudtok beszélni, főzni?
  – Mesében vagyunk, itt minden lehetséges.
  A medvéné gyógyfüvekből főzött levest, a férfimedve elhívta a fivéreit szarvasvadászatra, és szarvashússal etették a beteget, de csak annyit értek el, hogy lassan-lassan gyógyulni kezdett. Orvost hívni lehetetlen volt erre a távoli vidékre, ahol a madár sem jár, hanem repül, nehogy elkapja a medve.
  A beteg szomorkodott. Amíg odakint járt a tavon, eszébe jutott a nagy ötlet, amivel végre a rangsor elejére kerülhet. Az is lehet, hogy kinevezik csoportvezetőnek. De ebből semmi sem lesz, mert itt fekszik betegen. Telefonja, táblagépe, minden egyéb kütyüje elmerült a tóban.
  – És mi az a nagy ötlet? – kérdezte a medve, mialatt a medvéné levest főzött a betegnek.
  A beteg elmondta. Azzal is telik az idő. Mit érthet egy vadonban élő medve a számítógép-programozáshoz?
  Másnap a medve megcsókolta a medvénét, a kis bocsoknak megígérte, hogy hoz majd nekik medvecukrot, és bement a városba. Hogy oda hogy került egyszeriben, amikor az imént még ott tartottunk, hogy a távoli vadonban orvosért se lehet menni, azt majd megbeszéljük akkor, ha az olvasó biológiai magyarázatát adja, hogyan nyelhet le egy farkas egészben, rágás nélkül egy kislányt és egy felnőtt nagymamát, és mi a jó neki ebben, amikor húsevő állat és igenis cafatokra szokta tépkedni zsákmányát.
  Szóval a medve bement a városba és vett két repülőjegyet. Merthogy akkora nagydarab medve volt, hogy két ülés kellett neki. Néhány óra múlva leszállt a programozó városában, fogott egy taxit és elvitette magát a szoftvercéghez. A portán elmondta, hogy kitől hozott üzenetet, és várt két percet, akkor előjött egy előzékeny, de aggodalmas úr, betessékelte a medvét egy kis tárgyalóba, és megkérdezte, hogy hát mit tud az ő kollégájukról. A medve elbeszélte a balesetet a viharban meg mindent. Az előzékeny úr sápadozva hallgatta, aztán megígérte, hogy fölhívja az alaszkai mentőket és elmond nekik mindent. És a titkárnővel hozatott öt kiló medvecukrot a kis bocsoknak.
  A medve megköszönte, de nem ezért jött. Az ő barátjának van egy ötlete, és ő, a medve, szeretné, ha a cég, cserében az életmentésért, megígérné, hogy ezt az ötletet soha nem fogják megvalósítani. De hát miért ne, kérdezte az előzékeny úr.
  – Kérem, én csak egy egyszerű vidéki medve vagyok – kezdte a medve, és kortyolt még egyet az elébe tett mézesbödönből –, voltaképpen nem is tudnék semmit a számítástechnikáról, csak élnék a barlangomban, nevelgetném a kis bocsaimat és hizlalnám magam a télre, ha nem lennénk a mesében. De hát ott vagyunk, és meg kell hogy mondjam, hogy engem nagyon zavar medveségileg az én barátom ötlete. Ha nem lennénk a mesében, akkor amint a barátom elmondja az ötletét, agyoncsaptam volna, a húsát megesszük a családdal, a csontjait pedig eltemetem és faragok fölébük robot alakú, zöld fejfát. De hát a mesében ilyet kultúrmedve nem tesz.
  – Én örömmel megígérem önnek, hogy nem valósítjuk meg az ötletet – mondta az előzékeny úr –, de erre csak akkor vagyunk képesek, ha tudjuk, mi az, amit nem szabad megvalósítanunk.
  A medve bólintott és szakszerű leírást adott az ötletről, aminek az volt a lényege, hogy az alkalmazás sokkal gyorsabban fog működni, ha a neten elébe kerülő adatokat tárolja a gépen és nem kell mindig újra letölteni.
  – De hát mi ezzel a baj, Medve úr? Ilyen gyorsítótárakat számtalan program használ.
  – Éppen ez a baj. Bár ha csak egy lenne, az is elég nagy gond. Szerintem az önök programja naponta egy-két giga adatot könnyedén eltehet.
  – Igen, ez reális. Nem nagy mennyiség.
  – Nem nagy mennyiség, uram? Ha csak öt ilyen program van a gépen, az naponta öt-tíz giga, havonta háromszázra is fölmehet. És ezeket a gyorsítótárakat nem üríti semmi!
  – Dehogynem, Medve úr, a különféle memóriatisztító programok.
  – De kedves Előzékeny úr, az emberek azon részének, mely túlnyomónak mondható, fogalma sincs az ilyen programok használatáról, és nem is érdekli őket. Megvesznek egy táblagépet vagy telefont, és használni szeretnék. Facebookozni, guglizni, youtube-ozni. Képzelje el, mi lenne, ha a Facebook minden egyes megnézett posztot, képet, a Youtube minden egyes megnézett videót elrakna. Egykettőre tele lenne a gépek memóriája.
  – Szerintem a Facebook már most is elrak mindent, a Youtube-ot nem tudom, de hát Medve úr, a gépek memóriája egyre nagyobb.
  – Hát ez az, Előzékeny úr, mert a hardvernek muszáj lépést tartani a szoftverek egyre elrugaszkodottabb követeléseivel. Mi medvék otthon a vadonban épp elég elmaradottak vagyunk, hogy emlékezzünk azokra az időkre, amikor bonyolult és szép játékokat megírtak hatvan kilobyte-ban, muszáj volt, mert nem volt több. Ma egy semmi kis játék száz megánál kezdődik, és még el se kezdtek vele játszani, már letölt tíz mega reklámot. Őrületes pazarlás, uram! Mi medvék otthon a vadonban még tudjuk értékelni a tárhelyet, átlátjuk, mekkora hatalmas mennyiség egy giga, amit önök könnyedén elpocsékolnak olyan szemétadatokra, amiket a felhasználó majd hátha elő akar venni, de szinte soha nem akar! Az önök programja tízmillió táblagépen és telefonon fut. Az naponta tízmillió giga! Tíz petabyte szemétadatok számára, naponta, egyedül az önök programjából! Ez akkora pazarlás, mint… mint… nem is tudom, milyen hasonlatot mondjak. Mintha egy kicsi, szegény ország eldugott falucskáiban stadionokat építenének. Mesében vagyunk, mondhatok ilyen képtelenségeket.
  Az előzékeny úr értőn bólogatott. A medve kortyolt még egy kis mézet.
  – Azt hinné az ember, kedves Medve úr, hogy önöket medvéket ott a vadonban ez nem zavarja. Üldögélnek a tóparton, horgásznak, brummognak…
  – Ez körülbelül így is van. De az önök pazarlása kidobott gépekhez vezet, mert a memóriatisztító programok is csak addig győzik az iramot, ameddig, egy idő után már maguk az alkalmazások növik ki a gépeket. Teljesen jó gépeket kell kidobni, mert már nem fut rajtuk semmi. Ez pedig környezetszennyező. A gépek helyett újakat kell gyártani, az is szennyezi a környezetet. És az alkalmazások nem tudnak többet, mint öt évvel ezelőtt, csak tízszer akkora helyet foglalnak. Márpedig a környezet, azok vagyunk mi.
  – Értem. Esetleg beszélne a fejlesztőkkel is?
  – Köszönöm, én bízom az ön belátásában. – A medve kihörpintette a mézet és fölállt. – Köszönöm a kedves fogadtatást, de nem rabolom tovább az idejét.
  – Visszamegy a vadonba?
  – Még nem, postára adom a bocsoknak a medvecukrot és elmegyek még néhány szoftvercéghez.
  – Kérem, engedje meg, hogy én küldjem el.
  – Nagyon kedves. Csak úgy címezze: Medvebarlang, Tópart, Vadon, Alaszka.
  – És a postás ennyiből odatalál?
  – Elvégre mesében vagyunk, nem?

2017.03.30., 23:16

Láttam egy daltBetűlezserség


<< újabb cikkek | korábbi cikkek >>

A blog mérete: 1450 cikk, 7,3 millió betű, 1,46 millió szó