Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Tituszjáték

Láttam egy videót. Emberek fölmásznak mindenféle magaslatokra: felhőkarcolóra, toronydarura, hegyre, hídra, ahol áll egy ember a mélység szélén – és azt lelökik. De úgy, hogy közben vagy elvesztik az egyensúlyukat és lezuhannak, vagy eleve nekifutásból lökik le, saját testüket használva lövedékként, esetleg néhol biciklivel, motorral, autóval. És lezuhannak ők is és vértócsában terülnek el a földön.
  Azért nem főhír ez a tévéhíradóban, mert a szereplők nem igaziak, hanem játékfigurák a GTA 5-ben.
  De ahogy néztem a videót, egyfolytában az az érzésem volt, hogy nem annak a játéknak a modern változatát látom, amikor mi kiskorunkban tornyot építettünk és nekilöktük a matchboxot, meg lelőttük a játékkatonát jó magasról és örültünk, hogy lezuhant. Hanem pszichiátriai látleletet a valódi emberekről.
  „Ártani akarok neki, és ez annyira fontos, hogy magamnak is inkább ártok, csak ő szenvedjen. Mit bánom én, ha belehalok, csak haljon bele ő is!”
  Szándékosan nem mondok példákat a magam életéből vagy másokéból, a közéletből, sehonnan.
  Mármost ezek ott a videón gyakorlatilag ugyanazt játsszák, mint amit Dugovics Titusz igaziból csinált. Neki volt egy célja ezzel, persze, hogy a zászló ne legyen kitűzve, mert akkor beveszik a várat, és ezt így tudta elérni. A saját halála mellékes volt. A háborúban a katonákat az ügy iránti lelkesedés vezérli, például hogy megmentsék városukat a közelgő tankok rombolásától, és eközben a saját esetleges vagy akár biztos haláluk mellékes. Pech. Nem volt szerencséjük, majd másnak remélhetőleg lesz, lényeg, hogy megállítsák az ellenséget.
  No de ha a tituszjáték párhuzamba állítható a háborúval is meg azokkal az emberekkel is, akik totál békeidőben különféle támadásokat intéznek mások ellen, amik eredményeként aztán ők maguk is kárt szenvednek, akkor ezek az emberek is párhuzamba állíthatók a háborúval. Ezek az emberek háborúznak. Kis miniháborúkat vívnak.
  Ki ellen? Senki ellen. A háborúkat sosem valami ellen vívják, mindig csak valamiért. A királyért, Istenért, a Führerért, a szabadságért, a Pártért. Ugyanez van az üzleti háborúkkal is, amikről Parkinson beszél, amikor a vállalat nagyszabású manőverbe kezd, aminek eredményeként vagy ők fogják uralni az iparág egynegyedét, vagy csődbe mennek – a tét a vállalat jövője, a fejlődés, és mit bánja a munkás, ha ebben a lelkesítő harcban esetleg nem tudják kifizetni a rengeteg túlóráját? Az ő vesztesége esetleges, mellékes körülmény.
  No, itt is így van. Vegyük a politikát. Győzelemre kell segítenünk a Pártot, átvenni a hatalmat és jólétet teremteni. Ezt az, amiért harcolunk, nem bárki más ellen, csak hát a rivális párt gonoszai ugye ellenünk törnek, le kell győznünk őket. Támadni kell, megsemmisíteni az ellenfeleket, mármint ugye lesöpörni őket a politikai színpadról. Nem hangozhat el olyasmi, hogy ha a rivális párt egyik képviselőjéből erkölcsi nullát csinálnak, akkor amazok állítanak helyettük száz másikat, mert ez a dolguk, ha meg már nincs kit állítaniuk, akkor eltűnik a rivális párt, hurrá-hurrá, csakhogy ennek eredménye előbb-utóbb az egypártrendszer, attól meg a doktrína szerint az ég óvjon minket – nem, ez nem hangozhat el, mert az embereknek nem az kell, hogy valamely adott poszton az ő pártjuk embere álljon (leszarják), hanem az, hogy az ellenpárt emberét legyőzzék és diadalmaskodhassanak. Vannak, akiknek a győzelmi vágyát kielégíti a foci, az ulti, vagy hogy agyba-főbe veri gyermekei anyját. Ha egy nap kitalálnának valamilyen játékot, ami mindenkinek a győzelmi vágyát maradéktalanul kielégíti, másnaptól nem létezne politikai élet. A foci elég elszántan aspirál erre a címre, de a legfocimániásabb országokban is csak a sörhasú férfiak 99%-a őrül meg érte, a többieknek meg mondjuk tíz, úgyhogy a politika megmaradt.
  Tehát támadni kell, itt tartottunk. De támadni nemcsak a rivális párt politikusait kell, hanem mindenkit, aki nem ért egyet a Párttal. Miért? Mert győzni kell! Nem valamilyen választáson, vagyis ott is persze, hanem a fodrásznál vagy a közértben, a kórházban vagy a neten kialakult vitában okvetlenül le kell győzni az ellenvéleményt. Miért? Akkor a legyőzött majd meggyőzött lesz és a Pártra fog szavazni? Dehogy, illetve kit érdekel? Az ellenség erkölcsi megsemmisítése a győzelem kielégülését adja. Ezért van, hogy olyan sok netes vitában minősítik az ellenvéleményen levőt az ellenpárt bérkommentelőjének, különféle becsmérlő jelzőkkel illetik (analfabétától a zsidóig minden lehet), függetlenül attól, hogy mit mond az illető. Mert neki (aki mondta) ez azonnali győzelmi élvezetet jelent. Most jól lebuziztam, most nem tehet mást, mint megalázottan elsunnyog – gondolta már számos ellenfelem, aztán megzavarta élvezetüket, amikor kiderült, hogy ez nekem nem megalázás, én fütyülök rá, hogy minek neveznek. Ő itt és most diadalmaskodni akar fölöttem, és így nem elégült ki a hatalmi kéjvágya. Ez zavarja, frusztrálja. Hát még dühödtebben támad újra, mert győzni muszáj és egyre muszájabb. Nincsen ám az, hogy a háború végén visszamegyünk szántóvetőnek.
  Kamaszkoromban a fasizmusról tanultam, hogy immanens része az örökös ellenségkeresés. Ha a náciknak sikerült volna legyőzniük a szövetségeseket és persze kiirtaniuk minden zsidót, akkor mentek volna tovább, ha egész Európa és a Szovjetunió az övék, akkor megtámadják Kínát és Indiát, vagy amit akarnak, mert muszáj, ha nem keresik örökké az ellenséget, megszűnnek fasizmus lenni.
  Kicsit később már magamtól jöttem rá, hogy ugyanez a kommunizmusra is igaz. Csak a kommunizmus takarékosabb a fasizmusnál, nem költ vagyonokat arra, hogy fölszereljen egy hadsereget és megtámadja a szomszéd országot, amikor ennek a költségnek a töredékéért meg lehet támadni közembereket, elhurcolni és meggyilkolni a saját országunk lakóit egyenként.
  Aztán rájöttem, hogy politikai elvek valójában nem léteznek, csak takarónak használják őket teljesen egyforma tettekhez, és onnantól világos, hogy ez egyszerűen általános érvényű emberi magatartásforma. A győzelem nem csupán pillanatnyi mámort hozhat, hanem a hatalom tartós kéjét. Ha nem így lenne, akkor a politika azért szűnne meg létezni, mert senki sem vállalná a rengeteg vesződséget, költséget, fáradságot, ami azzal jár, hogy megválasztassa magát egy ország fővezérévé, és aztán az is maradjon. De megéri, mert a hatalom az összes többi gyönyörűséget tartalmazza.
  Említettem a lebuzizásokat, amiket néha kapok. Ezeket olyankor szoktam, amikor fóbok körében kiállok azzal az eretnek gondolattal, hogy a melegek is emberek, és nekik (a fóboknak) semm közük ahhoz, hogy azok (a melegek) kivel és hogyan. Ilyenkor egyrészt elmagyarázzák, hogy undorító (bár senki nem kényszerítette őket, hogy részt vegyenek benne), másrészt elmagyarázzák, hogy az Úr megtiltotta (volt már az Úr hivatkozási alap elég sok mindenre, zsidónak pogánnyal, kereszténynek zsidóval, fehérnek feketével történő párosodását is tiltotta már az Úr, aztán nini, meggondolta magát) harmadrészt elmagyarázzák, hogy természetellenes (nem az, de ha igen, mi közük hozzá?), negyedrészt pedig lebuziznak. Ez csak attól negyedrészt, hogy általában a végén hangzik el, de már kezdettől gondolják.
  Azt lehetne hinni, hogy a fóbnak valami célja van ezzel. „Nekem az a dolgom, hogy megvédjem a gyerekek tiszta erkölcsét és a hitet a fertéztető buziktól, ezért oktatom ki Attilát.” Frászt. Érdekli is őt az erkölcs meg a hit. A következő metódust követi:
  1. Győzni akarok.
  2. Lebuzizom.
  3. GYŐZELEEEEM!


Láng Attila D., 2019.7.30., 00:48:20

filozófia politika

Műfajt változtatokSegítőkész

Discussion

Enter your comment:
A hozzászólásokban sem webcím, sem HTML kód nem használható.