Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Szürke vörös alapon

Tisztázzunk valamit. Nem vagyok hangmonogám. Nem esküdtem hűséget Keita hangjának, bár tény, hogy változatlanul megpendít valamit az idegszálaimban, amitől úgy érzem, addig nem is hallottam zenét, amíg őt meg nem ismertem. Pedig az alig fél éve volt. De, hallottam, de ha őt hallgatom, mintha tényleg kétféle hang létezne: Keita Krūmiņa és az emberiség többi része. Valahol valami nagyon jól sikerült a torkában, és tud is bánni vele.
  De Keita hangja valójában öt hang. Pár éve még hat volt. Mert szólóban is csodaszép, de igazi mélységeiben akkor tud kiteljesedni, amikor összehangolják a hangjukat, a legjobb zongorahangolók precizitásával, és megszólal a NANDO-harmónia, az a tökéletesen csengő, finomra kicsiszolt vócse, aminek valahol a legnagyobbak között kell keresni párját. Queen, ABBA, Kraftwerk, Omega. Még a Ricchi e Poveri és az Alphaville sem. Jean-Michel Jarre, Mike Oldfield, Vangelis, Morricone, Vladimir Cosma rakja össze a zenét így, hangjegyről hangjegyre, mint a NANDO, mintha egyenként válogatnák ki őket, sokáig tűnődve több normál c között, hogy melyik illik oda a legjobban, pedig mindenki másnak tökéletesen egyformának tűnnek, csak ők tudják a különbséget. Pedig nem így van. Akármennyit gyakorolnak – a felsoroltak és a fel nem soroltak –, a zene a végén mindig spontán születik, csak persze azért ők a legnagyobbak, mert így is tökéletes lesz. Vagy majdnem az. A kedvenceim azok a pillanatok, amikor hibáznak, mert kedvesen emberiek. Ők sem csodalények.
  Ezért kapott a NANDO Arany Mikrofont három nappal azelőtt, hogy elkezdtem ezt a cikket. Mert a zsűriben szakemberek ültek. A többi kategóriát is szakemberek értékelték, a névsoruk megvan a díj honlapján – de ezt a kategóriát még szakértőbb szakértők. Gyerekek. S hogy ők milyen gondos, figyelmes, hozzáértő zsűri tudnak lenni, azt volt alkalmam megfigyelni, amikor láttam az egyiket zsűrizés közben. Igaz, ő nem ítélt oda díjakat.

Nem vagyok tehát hangmonogám. Nem is lehetnék, legalábbis Keita hangjához biztosan nem lehetek kizárólag hűséges, mert az ő hangja akkor futja legjobb íveit, amikor öt vagy hat hangból az egyik. De vannak más hangok is, amik valahogyan eltalálnak valamit az idegrendszeremben, és valami olyasmit tapasztalok, mint Keitánál. Az egyik ilyen hang tulajdonosa Agate Albekeite.
  Ismerkedésünk éppoly fokozatos volt, mint a NANDO kislányokkal. Időnként meghallgattam egy-két felvételét, az első öt közül ebből a háromhetes cikkből, amit akkor írtam, amikor már láttam, hogy itt megint rábukkantam valami rendkívülire. Itt az ideje, hogy foglalkozzam is vele.
  Általában értékelem, ha valaki szépen tud énekelni, úgy értve, jó hangja van és ért a használatához, de ez önmagában csak arra elég, hogy párszor meghallgassam és örüljek neki. Nekem az is kell, hogy a zene szóljon valamiről, én Cseh Tamáson, Bródyn, Zoránon, a Hairen és a Jézus Krisztus szupersztáron nőttem föl, akiknek sose volt valami haj de szép hangjuk, de oda kell figyelni rájuk, mert amit énekelnek, annak mélysége, tartalma, jelentősége van, meg Koncz Zsuzsán, akinél ezek olyan méreteket öltenek, hogy az ember már, gyerekfejjel, hallja elég sokszor, mire azt is fölfedezi, hogy ráadásul a hangja is szép és bánni is tud vele. (Ebben a mondatban a jelen idő Cseh Tamásra is vonatkozik, akinek szerintem azóta se lett szebb a hangja és az énektechnikája se gazdagodott, de már biztosan megtanította François Villont az Antoine és Désiré-dalokra.) A zene tartalma akkor is érzékelhető és értékelhető, ha nem értjük a nyelvet, amin a szöveg íródott, bár az kétségtelen, hogy a szöveg is fontos – sokszor fontosabb a dallamnál, és a kettő összetartozik, Sophie Fisher és Alex Fletcher –, éppen ezért kezdtem tanulni lettül, mert a Mamma mani apēdīs lemezen levő számok világossá tették, hogy a NANDO-zene már nem Neoton-kategória, ha ugyan az volt valaha, sokkal inkább Koncz Zsuzsa, ők is üzenetet közvetítenek, részt vesznek a társadalom átalakításában, és én ezt látni, hallani, érteni szeretném.
  És itt lép be Agate Albekeite.
  A Youtube egész sor fellépését őrzi 2011 tavaszáról, a Mazo dziesmas Latvijairól (Lettország kis dalai). A feliratból tudjuk, hogy kilencéves volt és Skrīveriben élt (2600 lakosú novadsszékhely, Rīgától 85 kilométer közúton). Szóval azóta már tizenöt. Nézzünk meg néhányat nagyjából abban a sorrendben, ahogy én találkoztam velük.
  A Puteklis (Por) a föl-le ugráló dallamával ma sem a kedvencem, pedig nem rossz szám. Azóta tudom, hogy Agatének ez úgyszólván védjegye, több számban is alkalmaz ilyen fölsikoltó hangokat, még sőtebb. És igenis nagyszerűen énekel, amit az ember nem feltételezne azt követően, hogy az első versszak alatt kétszer is meg kell köszörülnie a torkát, de aztán rögtön jön a refrén, kiereszti a hangját, és hibátlanul zeng. (Hangtalanul torkot köszörülni csak Loreta Vaivode tud, sejtelmem sincs, hogy ez neki különleges képessége vagy kikapcsolható mikrofonja volt.)
  De az egész szám elég fura. A magyarázattal adós maradok, amíg meg nem értem a szöveget; próbáltam, de kifogott csekélyke nyelvtudásomon.
  Könnyebb a helyzetem a Ņam, ņammal, aminek a címét le se kell fordítani, csak azt kell majd még tisztáznom, hogy ő itt milyen állat. A diétáját részben értem, ogas, čiekuri un sēnes, vagyis bogyók, tobozok és gombák. (Megtaláltam. Čakla vāvere, vagyis szorgalmas mókus!)
  Sokkal könnyebb volt kideríteni, azaz pont kideríteni nem kellett, hogy a Nīlzirdziņšben milyen állat, egyszerűen ránéztem erre a szóra és tudtam, hogy vízipacit jelent, pedig még nem tudtam, hogy a ló az lettül zirgs, és a kicsinyítő -iņš képzőt sem ismertem még. De Agate már mint víziló jött be, és az egész szám alatt tökéletesen víziló, tévedésnek helye nincs. (A mókus talán nem ennyire élethű, vagy csak ezt a szót nem érzékeltem azonnal jelentésével együtt, mint a vízipacit.)
  Ebben a két utóbbi számban és a három következőben is Agate átlagos szintjén énekel, semmi különleges; persze akinek ez az átlagos szint…
  Ám Agate zoológiai kirándulásai nem tartottak soká. Énekelt altatódalt a kisöccsének (Sapņu dziesmiņa, Álomdalocska), nem zavartatva magát attól, hogy a gyerek beledünnyög a zenébe, éles mikrofont is adtak neki, de duettet is énekelt a színes álmokról (Krāsaini sapņi) Nikolajs Puzikovsszal, valamint a hulló őszi levelekről (Krīt lapa) – és itt álljunk is meg. Mert van Agatének egy kérlelhetetlen kritikusa, akiről azt mondtam, hogy láttam zsűrizés közben. Zanda. És neki ez a szám nem tetszik. Közömbösen, érdektelenül hallgatja, nem érez közösséget se Agatével, se a falevelekkel, aminek alighanem a szám zenei stílusa lehet az oka, ez a bluesféle műfaj neki nem jön be, és nekem sem. Olga Rajecka nagyon lelkes, és egy nyíltszíni taps is megszólal, de ez a szám márpedig nem jó. Tessék ezt Zandának és nekem elhinni. A taps a felnőtt közönségtől jött, akik értékelik a dalolási teljesítményt és a filozófiai mondandót, de Zandával mi gyerekek tudjuk, hogy ez a szám csak másodrendű. Danute Podvinskának persze nagyon tetszik, de ő is felnőtt, meg hát az anyja, az a minimum, hogy tetsszen neki.
  Mit? Hogy Zanda meg a húga? Hát éppen ez az. Tessék megnézni a Mazs cinītist (Kis harcos), ott milyen lelkesen mosolyog, az bezzeg jó szám. Kiérdemelte Guntars Račs tetszését is, ő pedig igazán ért hozzá. Ő írta. Zanda általában maradéktalan lelkesedéssel énekli a dalszövegeket, tehát ha nem, akkor gond van.
  A Zanda-kritikát is meg az enyémet is kiállta a következő szám, amivel Agate szintet lép. Címe Dig a Little Deeper (Áss kicsit lejjebb), angolul van, ami alkalmat ad megtudnunk, hogy Agatének még vannak gondjai az angol kiejtéssel, de a szám szenzációs. Talán Agate második legjobb száma az eddigi repertoárból, ami érdekes dolog, mert meghallgattam az eredetit is, és kimondottan felejthető. Ott egy öreg néni énekli, aki bármire képes, mivelhogy rajzolva van, de ne tessék haragudni, Agatéhez képest sehol nincs. Ha az ember hátat fordít a képnek és nem látja a rengeteg táncoló állatot, ez a szám zeneileg már kimondottan unalmas.
  Agate nem képileg visz bele életet, hanem zeneileg, bár tényleg édes, ahogy mint boszorkány kotyvaszt mindenfélét, aztán egyszer csak elefántfogkrém lesz belőle. (Hidrogén-peroxidot elegyítünk folyékony szappannal, általában valami színezőanyagot is adunk hozzá, aztán katalizátort teszünk bele, kálium-jodidot vagy élesztőt, és nagyon sürgősen elkapjuk a fejünket, mert a hab ennél sokkal gyorsabban is kicsaphat a csőből. Sok elefántfogkrémes videót láttam régebben, és gratulálok a vegyésznek, mert eddig Agate az egyetlen, aki ezt védőszemüveg nélkül csinálta.) A képi hatások nem annyira jellemzők erre a koncertsorozatra, egy jó jelmezt vesznek föl, ez minden. Agate itt színes fényekkel operál, elefántfogkrémet készít, plüssbékákhoz énekel, az átváltozós sztriptíz pedig tényleg hihetetlenül hatásos – de nem itt van a pont, amivel megnyerte ezt a számot, hanem az énekben, amiket a már említett sikkantásokkal, többféle hangváltással, igazi musicalmódra tesz színessé és elevenné.
  A Zanda-kritikában és az enyémben is a legnagyobbat egy másik angol nyelvű szám bukott, a Golden Eye. Nem Agate, a szám. Zanda hosszabb ideig oda se néz a nővérére, és amikor végre igen, akkor is mintha nem is látná, egyáltalán nem érdekli a dal, nem jut el hozzá, bár nyilván érti a szöveget és a többrétegű mondanivalót még angolul is (kicsi hozzá, de nyilván lefordították és megmagyarázták), de egy ilyen számot pillanatok alatt meg lehet unni, Zanda pedig ott volt a próbákon, valószínűleg ő maga is fejből el tudja énekelni, van rá egy eiróm, hogy éppoly magas szinten, mint Agate – csak unja. A többit nem, pedig azokat is tudja fejből, azokat boldogan énekli Agatével együtt, de ez egyszerűen átmegy az aranyszínű hajpánt alatt. Én többet értek belőle, de nekem is.
  Nem ezért került be ebbe a cikkbe, hanem amit Agate csinált belőle. Mert ennek is meghallgattam az eredetijét. Kérem szépen, én tudom, hogy a máglyát kockáztatom, de Agatéért mindent, Keita pedig végképp a szívem csücske, márpedig Keita igenis jobb volt a Let It Góval, mint Idina Menzel, bár tény, hogy a számára átszerkesztett változatban. Hát Agate meg ezzel a számmal is jobb az eredetinél. Én tudom, ki Tina Turner, tudtam már harminc-negyven éve is, de ezen a számon, kereken megmondva, minden tisztelettel Bonónak, halálra untam magam. Agate klasszisokkal jobb. A szám még mindig halál unalmas, de legalább már él, Agate visz bele életet, legfőképpen azzal, hogy használja is a hangját, nemcsak hírből tudjuk, hogy van neki. Tina fényévekkel többet tud, mint amit ebben a számban elővesz, és persze hogy többet tud Agaténél is, csakhogy itt nem használja, Agate meg igen. És nem a kunsztokra kell gondolni, hogy az a pöttöm kislány a 2,3 literes tüdejével kivág egy velőtrázó háromvonalas b sikolyt, bár kétségtelen, hogy az a sikoly többet ér, mint az egész szám – hanem hogy ő igaziból énekel, Tina meg a saját tudásához képest legfeljebb csak dudorászik. A számnak mélyebb, csavartabb jelentést ad a tény, hogy amikor Agate énekli, hogy „soha nem fogod megtudni, hogyan figyeltelek gyerekként az árnyékból” – akkor ő eközben most is gyerek, és tudjuk, mert tudatja velünk, hogy ez nemcsak múlt idő, jelen is és jövő, éneklés közben is figyel minket a meghatározhatatlan színű fakószürke RGB(84, 76, 82) szemeivel, és ezentúl most már mindig, ettől többet nem szabadulunk. (Ha én lettem volna a rendező, istók zicsi megcsinálom, amit régi fekete-fehér filmekben, lejjebb veszem a fényt és csak a szemére adok egy fénycsíkot, minél hatásvadászabb, annál jobb.)
  Csak hát ettől a szám még unalmas. Danutének ez is tetszik, bár a sikoly nem, attól elhúzza a száját, szerinte nem volt jó. Szerintem is jobb a másik felvételen, a Dziedošās ģimenesen öt hónappal később énekelt változat. Zandának ez közömbös, a sikolyra arcizma se rezzen, hallotta százszor, a számot pedig unja. Én is.

Mindaz, amit Agate kilencéves korában véghez vitt mikrofonnal a kezében, csak bevezetője annak, amit jóval később, tizenkét évesen tett. Úgy néz ki, ez az a bűvös életkor, amikor a lett kislányok félretesznek nyuszit, macit, mókust, vízipacit, ördögöcskéket és piros cipőcskéket, és elkezdenek az életről énekelni: ez a Nokavētais reiss, a Megkésett utazás. Ez az egyik szám, aminek köszönhetően beláttam, hogy Lettországban olyasmi történik, ami túlnő a NANDO kislányok zsenialitásán. Abban a pici országban zenei csodagyerekek teremnek, mint lietus után a sēnes.
  A szavak kevesek ahhoz, hogy elmondjam, mit alkotott Artūrs Mangulis, aki írta, és Agate, aki elénekelte. Mármint nem azok a szavak, amiket én tudnék írni róla, hanem amit megértek belőle. Még csak töredékeket. De első néhány alkalommal még egyetlen szót sem értettem, és mégis az egész mintha az életemről, az életünkről szólna, rólunk, gyerekekről és felnőttekről, az egész világról. Csak bele kell nézni a szemébe és vele énekelni.
  Igen, Agate is. Megint eggyel többen vagyunk.

*

(Agate tüdejének vitálkapacitását onnan tudom, hogy tavaly ki kellett magamat képezni tüdőgyógyásznak, a súlyát és a magasságát persze csak becsülni tudtam, de van eszköz a neten, ami ebből kiszámolja. A háromvonalas b sikoly sikeréhez sürgetésemre seregestül siettek segítségemre, elnézést az alliterációért, zeneértő barátaim, akik frekvenciaanalizátort és zeneszerkesztő szoftvereket is bevetettek a hangjegy azonosításához. Köszönet érte. Ezek után nem maradhattam el tőlük felkészültségben, és több képernyőfotóról kiválasztott pixelekből, szakirányú feldolgozóprogramok segítségével azonosítottam Agate szemének színét.)


Láng Attila D., 2017.3.9., 03:18:40 (2 hónapja, 9 napja)

A gazdasági csoda elmaradtEgyvalamit a NANDO se tud

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: