Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Sztrádablog

Mikor az ember több száz kilométert utazik a sztrádán, van ideje gondolkodni, főleg ha nem ő vezet, nincs, ami lekösse a figyelmét. Néha vált néhány mondatot útitársaival, de jobbára nem – órák hosszat nem lehet beszélgetni. Főleg nem a sztrádán. A Connect nagyon csendes autó, de nem akkor, amikor százharminccal vágtat a sztrádán. Ilyenkor kinyújtóztatja kövérkés testét, és mély hangú üvöltéssel rohan előre. Élvezi a rohanást, hogy megmutathatja, mit tud – én pedig ezt a hangot szeretem. Mert azt jelenti, hogy a sztrádán vagyunk, máshol nem megyünk ennyivel, én pedig imádom a sztrádát. Mert szeparálva vagyok a szembejövő forgalomtól.

A sztráda külön világ. Végein hosszú felvezető szakaszok és kanyargós csomópontok különítik el a közönséges utaktól, a végeláthatatlan sztráda mentén csak néhány kijelölt helyen lehet visszatérni az alsóbbrendű utak szövevényébe, afféle zsilipeken át, amik jelzik a két világ határát. A sztrádán minden másképpen van, mint a közönséges úton. Ha teherautót vagy ráérősebb vezetőt érünk utol, a sofőr hátranéz, hogy előzhet-e. Alsóbbrendű úton előre kell nézni, hogy nem jönnek-e szembe vagy nem közeledünk-e kanyarhoz, kereszteződéshez.
  Alsóbbrendű úton, főleg ha nagy a forgalom, az embernek rövidebb-hosszabb időre útitársai akadnak, akikkel egy darabig együtt visz az útja. A Szentendrei úton például, míg egy órát araszoltunk, több autót már-már személyes ismerősként üdvözöltünk, amikor a szomszéd sávban megint mellénk került, miután előzőleg eltávolodtunk egymástól. Egy-két autóból fölbámultak ránk a gyerekek, mi meg rájuk vissza le.
  Ilyen a sztrádán nincsen. Ritkán kerül össze két sofőr, akiknek ugyanaz a tempója, s azok sem egymás mellett, hanem egymás mögött, a sebesség miatt jókora követési távolsággal.
  A sztráda magányos világ. A másik autó feltűnik szemben a horizonton, lassan közeledik, aztán amikor megfelelő távolságba ért, sofőrünk kiteszi az indexet, s a másik autó máris mögöttünk van. Vagy éppen ő húz el mimellettünk és tűnik el szemben a távolban. Ha az ember hátrafelé is nézeget, ezt az idegenekkel való együttlétet legfeljebb kétszeresére nyújthatja, tovább nem.
  A sztráda csendes világ. Saját kocsijának megnyugtató robaján kívül az ember nem hall semmit. Az országút át-átvezet falvakon, városokon, ahol az ember másodpercekig, piros lámpánál vesztegeltében akár fél percen át is szemlélheti, hol, milyen házban élnek idegen emberek, van-e virág az ablakukban, nyírják-e éppen a füvet vagy verik-e a gyereket. A sztráda a távolság és a sebesség falát vonja az utazó és az emberiség többi része közé. Hosszabban csak azt látjuk, ami messze van és így picike; ami közel van, az pillanatok alatt tűnik elő és tűnik el.
  A sztráda unalmas világ. Az országúton mindig más következik, az ember falun vagy városnegyeden hajt át, lát egypár helyi lakost, akik közömbösen néznek keresztül az autón, már megszokták a forgalmat, mi csak nyugalmuk folyamatos megzavarásának egy morzsája vagyunk; kis házak és nagy városi épületek, számtalan cégtábla és reklám, keresztirányú forgalom, mentőautó és biciklista, aztán mindez elmarad, erdő, szántóföld vagy gyümölcsös következik, helyenként egy-egy keresztező úttal, amik tanyákhoz vagy falvakhoz vezetnek.
  A sztrádán ez mind hiányzik. Ami a külső korláton túl van, az nem része a mi sztrádavilágunknak, sőt már a szembejövő oldal sem; bárhogy változik odakint a táj, az nem tartozik mihozzánk, nem tartozik ránk. Ahogy a Kraftwerk megénekelte, egy-egy elsuhanó autó dopplervuuumja az egyenletes szürkeségben, és valahonnét messziről csillog egy tarka, másik világ.
  A sztráda szervezett világ. Közönséges úton sokszor csak a széljelző karók és a kilométertáblák mutatják, hogy valaki gondoskodott az erre járókról – az úttest minősége pedig nemritkán tagadja ezt. A sztrádán végig ott a leállósáv, figyelmeztetésül, hogy ha baj van, ott állj meg; messziről virítanak a segélykérő telefonok; és többhelyütt pihenők, benzinkutak és kijáratok vannak, amikre jókor felhívják a figyelmet, hogy legyen idő lassítani és kisorolni. Mindegyiket ki- és bevezető szakasz köti össze a sztrádával, figyelmeztetésképpen: vigyázz, itt vége a rohanásnak – vigyázz, itt rohanás van. A pihenőkben csak pihenni lehet, van egy vécé, néhány fatörzsből eszkábált pad és asztal a kétlábúaknak, fölfestett parkolók a négykerekűeknek. És egy lélek se, aki ne a sztrádáról jött volna s ne oda készülne visszatérni. A benzinkutaknál már enni is lehet, autónak, embernek egyaránt; néhol ágyat is mutat a tábla, jelezve, hogy ott megalhat az utazó és a kocsija.
  Ezek a kis oázisok a sztráda tartozékai, de nem részei. Ott robogunk, itt állunk. Ott egymás után pillantunk a növekvő vagy csökkenő számot jelző kilométerkövekre, itt percekig nézhetjük ugyanazt a fát.
  A szervezettségből kellemetlenség is adódik. Ember és autó a sztráda egy pontján észrevesz egy jelzést, és felsóhajtanak. Hamarosan lassítást parancsolnak a táblák, és már csak százzal, csak nyolcvannal cammoghatunk, a hatvanat pedig állóhelyzetnek érezzük. Kúpos és téglalap alakú terelőbóják sora választja ketté kilométereken át; némelyik holtan fekszik, mutatva, hogy valamelyik előttünk járó óvatlan volt, és terelőbójának lenni veszélyes mesterség. Nemegyszer átterelik hozzánk a szembejövőket, akikre morcosan nézünk mint betolakodókra, máskor viszont mi érezzük magunkat betolakodónak az ellenirányú sávon. És mindkét esetben úgy érezzük, hogy elveszett a sztráda lényege, az osztottpályás közlekedés.
  Aztán, hosszú-hosszú idő múlva, jön a jelzés, hogy mindjárt vége a terelésnek, a táblák mutatta ütemben türelmetlenül gyorsítunk, végül elérjük az áthúzott fehér kört, az autó boldogan nekilódul, és mély hangú üvöltéssel rohan előre megint.


Láng Attila D., 2007.9.16.

tagpage

ÁrpádsávKinesa

Hozzászólások

Hozzászólás írása. Wikiszintaxis használható: